Anthony Ryan - A Várúr

A VÁRÚR

ELSŐ RÉSZ

VERNIERS ELBESZÉLÉSE

Fényűzésben nevelkedtem. Nem szabadkozom miatta, hiszen az ember nem választhatja meg a saját szüleit. Nem bánom, hogy gyermekkoromat gazdagságban töltöttem, szolgák hada vett körül, és kiváló tanítók pallérozták csillapíthatatlanul kíváncsi elmémet és tehetségemet. Nem számolhatok be viszontagságos gyermekkorról, nem vívtam hősi küzdelmet az élet igazságtalanságaival. Meglehetősen tehetős nemesi családba születtem, kivételes oktatást kaptam, majd apám kapcsolatain keresztül könnyedén bejutottam az udvarba. Míg a hűséges olvasó emlékezhet rá, hogy a szívet tépő bánatból és gyászból nekem is kijutott az életben, a jelen leírást megelőző harminchat évem azért mégsem tette próbára testi erőmet. Persze ha tudtam volna, hogy utazásom az Egységes Királyságba – ahol elkezdhetem papírra vetni a szörnyű, ám lebilincselő birodalom maradéktalan és pártatlan történetét – egy szempillantás alatt véget vet korábbi munka-, megaláztatás- és kínzatásmentes életemnek, biztosíthatlak róla, nyájas olvasó, hogy boldogan vetem át magam a hajókorláton, hogy a cápáktól hemzsegő vízben úszva tegyem meg a több kilométernyi hazavezető utat. Így azonban, mire elérkezett a nap, amelyen belefogtam ebbe a történetbe, már megismertem a fájdalmat. Megtanultam a korbács és a husáng leckéit, megízleltem saját kiáradó vérem ízét, ami magával sodorta fogaimat és minden ellenállásomat is. Megtanultam, milyen a rabszolgalét. Mert rabszolgának neveztek, az is voltam, és

bármilyen ostoba történetet is hallottál vagy olvastál rólam azóta, kedves olvasó, soha, semmilyen körülmények között nem számítottam hősnek. A volári hadvezér fiatalabbnak tűnt, mint amilyet vártam. Felesége, új parancsolom úgyszintén. – Nem néz ki tudósnak, igazszívem – tűnődött a férfi, amikor végigtekintett rajtam kényelmes ülőhelyéről. – Kissé túl fiatal. – A jó nevű, és ennek megfelelően hosszú lábú s edzett katona hátradőlt vörös-fekete selyemköntösében, és feltűnt, milyen érintetlenek sápadt tagjai. Még sima arcát sem csúfították sebhelyek. Addigra már sokféle nemzet harcosával találkoztam, de olyannal még soha, akin egy karcolás sem látszott. – Bár a szeme attól még éles lehet – folytatta a hadvezér, amikor észrevette, hogy vizslatom. Nyomban lehajtottam a fejem, és felkészültem a rabszolgahajcsár elkerülhetetlen ökölcsapására, vagy korbácsütésére. Rabszolgaságom első napján láttam, ahogyan a királyi őrség egy tagját megnyúzzák és kibelezik csak azért, mert haragosan bámulta a szabad lovasság egyik altisztjét. Hamar a fejembe véstem a leckét. – Mélyen tisztelt férjuram – kezdte a hadvezér felesége éles, ám kiművelt hangján. – Bemutatom Verniers Alishe Somerent, Aluran Maxtor Selsus császár udvari és birodalmi krónikását. – Valóban ő lenne az, igazszívem? – A hadvezér arca most először tükrözött valódi érdeklődést, amióta csak beléptem kiváló érzékkel berendezett kajütjébe. A hajókabin volta ellenére hatalmas helyiséget gazdag szőnyegek és falikárpitok díszítették, az asztalok pedig roskadoztak a gyümölcshalmok és boroskancsók alatt. Ha a hatalmas hadihajó nem ringatózik lágyan a lábam alatt, azt hihettem volna, hogy valami palotában járok. A hadvezér felállt, és közelebb lépett. Szeme figyelmesen pásztázta az arcomat.

– Ez írta az Arany és por énekeit? Ő volna a Nagy Megváltó Háború krónikása személyesen? – Közelebb jött, és megszaglászott, aztán undorodva elhúzta az orrát. – Olyan szaga van, mint bármelyik másik alpiri kutyának. És a szemével is túl merészen bámul. Eltávolodott, majd lustán intett a hajcsárnak, aki kimérte az ütést, amire már régen számítottam. Gyakorlott mozdulattal csapott le a hátamra korbácsa elefántcsont nyelével. Visszafojtottam és fogaim ketrecébe zártam a fájdalomkiáltást. A kiáltások kéretlen beszédnek számítottak, és aki engedély nélkül szólt, az halálra ítélte magát. – Férjuram, kérlek! – szólt a katona felesége egy árnyalatnyi bosszankodással a hangjában. – Sok pénzembe került! – Abban biztos vagyok – felelte a férfi, majd kinyújtotta a kezét, és egy rabszolga sietve beletett egy boros kupát. – Ne aggódj, nagyra becsült feleségem! Gondoskodom róla, hogy a fejét és a kezét nem éri bántódás. Anélkül nem sok hasznunk lenne belőle, ugyebár. Nos hát, firkász-rabszolga, válaszolj: hogy kerülsz te ide, újonnan elfoglalt tartományunkba? Kipislogtam a szememből a kín könnyeit, és sebesen feleltem, mert a tétovázást mindig megbüntették. – Azért jöttem, hogy kutatást végezzek egy új történelemkönyvhöz, uram. – Nahát, kiváló! Nagy tisztelője vagyok a munkádnak. Nem így van, igazszívem? – Valóban, férjuram. Magad is tudós vagy. – Bujkált valami a nő hangjában, amikor kimondta a „tudós” szót, valami alig hallható, de mégis jelentőségteljes érzelem. Gúny. Nem tiszteli ezt az embert. Ennek ellenére ajándékba ad neki. Beletelt egy kis idő, mire a hadvezér válaszolt. Szavaiban az ingerültség visszhangja bujkált. Hallotta a sértést, de úgy döntött, hogy eltűri. Ki tartja itt kézben a dolgokat valójában?

– És mi a könyv témája? – érdeklődött a hadvezér. – Az új történelemkönyvedé. – Az Egységes Királyság, uram. – Vagy úgy! Akkor hát jó szolgálatot tettünk neked, nem igaz? – Jóízűt kacagott a saját tréfáján. – Hisz befejezést adtunk hozzá. Újra felnevetett, aztán meghúzta boros kupáját, és izgatottan feltolta a szemöldökét. – Nem is rossz. Jegyezd le, titkár! – Erre előlépett a sarokból a kopasz rabszolga, és tollát a pergamen fölé tartotta. – Parancs a felderítőcsapatoknak: a szőlőket érintetlenül kell hagyni, és felezzék meg a rabszolgák arányát a bortermő területeken. A szőlészeti tudást meg kell őrizni a hűbéruradalomban. Hol is? – Elhallgatott, és várakozón nézett rám. – Cumbraelben, uram. – Igen, Cumbraelben. Nem mintha mondana valamit ez a név. Azon gondolkodom, visszaérkezésemkor javasolni fogom a Tanácsnak a gyarmat teljes átnevezését. – Csak a Tanácstagok tehetnek javaslatokat a Tanácsnak, nagyra becsült férjuram – szólalt meg a felesége. Ezúttal nem hallottam ki gúnyt a hozzászólásból, de észrevettem, ahogy a hadvezér a boros kupájába rejti a dühét. – Mivé is lennék kiigazításaid nélkül, Fornella? – motyogta. – Mondd csak, történész, hogyan is kerülhetett sor arra, hogy családunk körében üdvözölhetünk? – A királyi őrséggel utaztam, uram. Malcius király engedélyt adott, hogy elkísérjem a hadait cumbraeli küldetésükre. – Tehát te is ott voltál? Láttad győzelmemet? Leküzdöttem a feltörő pokoli hangokat és képeket, amelyek azóta is mérgezték az álmaimat. – Igen, uram.

– Úgy látszik, az ajándékod értékesebb, mint gondoltad, Fornella. – A titkár felé csettintett. – Tollat, pergament és kabint a történésznek. Nem kell, hogy túl kényelmes legyen, nem akarom, hogy elbóbiskoljon, amikor éppen a hadjáratom első döntő győzelmének kétségtelenül ékes és megrendítő leírásán kellene dolgoznia. – Újra közel lépett hozzám, és elégedetten mosolygott. Akár egy gyerek, aki új játékot kapott. – Reggelre kész legyen! Ha nincs, kiszúratom az egyik szemedet. ♦ ♦ ♦ Fájt a kezem és sajgott a hátam, olyan régóta görnyedtem a rövid lábú asztal fölé, amit fogva tartóimtól kaptam. Egyszerű rabszolgaöltözékemet tintafoltok tarkították, és nem láttam a kimerültségtől. Sohasem vetettem még pergamenre ennyi szót ilyen rövid idő alatt. Ívek hevertek mindenfelé a kajütben, telis-tele akadozó próbálkozásaimmal, mert elsőre nem sikerült megformálni a hadvezér által kívánt hazugságokat. Dicsőséges győzelem. Semmiféle dicsőséget nem láttam azon a mezőn; rettegést, fájdalmat és mészárlást a halál- és szarszag közepette, azt igen, ám dicsőséget nem. Ezt a hadvezér is tudhatta, elvégre ő tehetett a királyi őrség vereségéről, azonban nekem parancsra kellett hazugságot írni, és kötelességtudó rabszolga lévén, minden maradék erőmet összeszedve láttam neki a munkának. Valamikor az éjszaka közepén elragadott az álom, és a szörnyű események kényszerű emlékezete rémálomszerű képeket vetített elém... A legfőbb hadúr arca, amikor látta, hogy a vereséget nem kerülheti el; a komor elhatározás, amivel kardot rántott, és egyenesen a volári hadsornak rontott; ahogyan a kuritájok levágták, még mielőtt egyetlen sújtást eszközölhetett volna... Arra riadtam fel, hogy valaki keményen megzörgeti a kabin

ajtaját. Tántorogva felálltam. Egy házi rabszolga lépett be, kenyérrel és szőlővel megrakott tállal, meg boros flaskával a kezében. Az ételt és italt letette az asztalra, majd egy szó nélkül távozott. – Gondoltam, megéheztél. Riadt tekintetem a hadvezér feleségére tévedt, aki az ajtóban állt. Aranyszállal hímzett, vörös selyemköntöst viselt, ami nemigen rejtette az alakját. A földre sütöttem a szemem. – Köszönöm, úrnőm. Bejött, és bezárta maga mögött az ajtót. Végigpásztázta a lázas sietséggel telerótt lapokat. – Elkészültél tehát? Felvette az egyik pergament. – Ez voláriul van. – Úgy gondoltam, az úr majd így kéri, úrnőm. – Helyesen gondoltad. – Olvasás közben összeráncolta a homlokát. – Ráadásul szabatos. A férjem irigykedni fog. Tudtad, hogy verseket ír? Ha nincsen szerencséd, talán elszavalja őket neked. Olyan, mintha egy szokatlanul fülsértőn hápogó kacsát hallgatna az ember. De ez... – Feltartotta a lapot. – Emellett jó pár nagy hírű volári tudós szégyenben maradna. – Nagyon kedves tőled, úrnőm. – Nem, csupán igazat szólok. Ez az én fegyverem. – Elhallgatott, majd fennhangon olvasni kezdett. – „A királyi őrség parancsnoka ostoba módon alulbecsülte az ellenség eszét, és nyilvánvaló, hétköznapi stratégiája a volári haderő szívére irányult, míg a lovassága a szárnyat óhajtotta megkerülni. Nem számolt azonban Reklar Tokrev kifinomult taktikai érzékével, aki előre látta minden esetlen lépését.” – Felhúzott szemöldökkel pillantott rám. – Láthatólag tisztában vagy vele, kinek írsz. – Örülök, hogy tetszik, úrnőm.

– Tetszik? Ó, aligha. Ám a nagytiszteletű férjuramnak tetszeni fog, a fajankónak. Ez a szánalmas firkálmány holnap este már a leggyorsabb hajón utazik a birodalom felé, minden bizonnyal egy paranccsal egyetemben, miszerint nyomban ezer példányban lemásolásra és szétosztásra kerüljön. – Félrelökte a lapot. – Megparancsolom: mondd el őszintén, miként eshetett, hogy az ellene induló királyi őrség ilyen döntő vereséget szenvedett! Nagyot nyeltem. Kicsikarhatta belőlem az igazságot, de vajon milyen védelmet kínálhatott cserébe, ha azután a nászi ágyba viszi azt az igazságot? – Úrnőm, némileg talán túlszíneztem az eseményeket... – Azt mondtam, őszintén! – Ismét az a metsző hang, a tekintély hangja. Egy asszony hangja, akit egész életében rabszolgák vettek körül. – A királyi őrség a túlerő és az árulás áldozata lett. Keményen küzdöttek, de túl kevesen voltak. – Értem. Te is velük harcoltál? Harcoltam? Amikor nyilvánvalóan látszott, hogy a szerencsénk rosszra fordul, véresre korbácsoltam a lovamat, hogy valahogyan visszajussak a hátvéd mögé, csak hát nem maradt hátvéd. A voláriak mindenütt ott tolongtak, és mindenkit megöltek. Találtam magamnak egy megfelelőnek tűnő hullahalmot, amiben elrejtőzhettem. A sötétben aztán előbújtam, de azon nyomban a rabszolgavadászok fogságába estem. Hatékony csapatnak bizonyultak, akik buzgón siettek felmérni a foglyaik értékét, és miután az első verésnél kiderült a nevem, rögtön rájöttek, hogy jól jártak velem. Az asszony a táborban vásárolt meg, kiválasztott a csoszogó, megláncolt csőcselékből. Úgy tűnt, parancsot kaptak, hogy hozzá vigyék a tudósokat. A méretes bukszából, amit átnyújtott a

rabszolgahajcsárnak, kitűnt, hogy jókora fogásnak számítok. – Nem vagyok harcos, úrnőm. – Remélem is, mert nem a harci tudásod miatt vásároltalak meg. – Némán állt, és vizslatott. – Jól titkolod, Verniers uram, de én látom rajtad. Gyűlölsz minket. Engedelmességet vertünk beléd, de az érzés még mindig ott van: akárcsak a szikrára váró, száraz gyújtás. Tekintetemet erősen a földre szegeztem, és a deszkákban látható, örvénylő csomókra összpontosítottam. Tenyeremen ismét verejték gyöngyözött. A nő egyik kezével megfogta az arcomat, és felemelte az államat. Lehunytam a szemem, és visszafojtottam rémült nyöszörgésemet, amint lágy ajkaival röpke csókot nyomot a számra. – Reggel – folytatta – azt kéri majd tőled, hogy végignézd a város végső ostromát, most, hogy réseket ütött a falakba. Gondoskodj róla, hogy elég színesen add elő a történetet! A voláriak szeretik, ha élénk színekkel festik meg a mészárlásaikat. – Úgy lesz, úrnőm. – Helyes. – Hátralépett, és kinyitotta az ajtót. – Kis szerencsével hamarosan végzünk, és elhagyhatjuk ezt a nedves vidéket. Szeretném, ha látnád a könyvtáramat Volárban. Több mint tízezer kötetet őrzök, melyek némelyike olyan ősi, hogy nem akad ember, aki lefordíthatná. Szeretnéd? – Nagyon is, úrnőm. Sóhajszerű nevetést hallatott, aztán se szó, se beszéd, elhagyta a helyiséget. Hosszú ideig bámultam a zárt ajtót, még az asztalon hagyott étel sem érdekelt, annak ellenére, hogy a hasamban egyre tátongó üresség morgott. Valami okból a tenyerem sem verejtékezett már. Szikrára váró, száraz gyújtós.

♦ ♦ ♦ A nőnek igaza lett. A hadvezér reggel kihozatott az előfedélzetre, hogy megnézzem, miként foglalják el a voláriak a több mint két hónapja ostrom alatt álló Alltor városát. A Világatya székesegyházának ikertornyai lenyűgöző látványt nyújtottak, ahogy kiemelkedtek az egymásra zsúfolódott házak tömegéből. A hatalmas, fallal körülvett szigetet egyetlen út kötötte össze a szárazfölddel. Korábbi kutatásaim során már kiderítettem, hogy még soha senki sem vette be a várost. Sem Janusnak nem sikerült az egységesítési háborúk alatt, sem az őt megelőző, királyi rangra törő vezetőknek. Háromszáz évig sikerrel ellenállt minden hódítónak, ám ennek most hamarosan vége szakad, hisz a városfalon két óriási rés tátongott, amiket a hajókon felállított, hatalmas hajítógépek ütöttek a parttól alig nyíllövésnyire. A hajítógépek még mindig munkálkodtak, óriás köveket vetettek a rések felé, bár a falakba tépett hasadékok már elégségesnek látszottak. – Ugye, milyen nagyszerűek, történész? – A hadvezér teljes vértezetben feszített. Vörös mázas mellvértjét sűrű minták díszítették, a lábán combig érő lovassági csizmát viselt, és az övéről rövid kard lógott. Minden ízében volári seregparancsnoknak nézett ki. Észrevettem a közelben egy másik rabszolgát is: a pálcikasoványságú öregember szeme szokatlanul fényesen csillogott, a kezében tartott, széles vásznon végigsikló széndarab megörökítette a hadvezér képét. A tábornok az egyik hajítógépre mutatott, megtartotta a pózt, és a válla fölött hátrapillantott az öreg rabszolgára. – Eddig csak szárazföldön használtuk, de felismertem, hogy itt is győzelmet hozhatnak nekünk. Sikeresen ötvöztük a tengeri és szárazföldi hadviselést. Ezt írd le! – Leírtam az ívnyi kapott pergamenre, amit hallottam. Az öreg kezében megállt a szén, és ünnepélyesen a hadvezér felé

bólintott. Az elhagyta a pózt, és egy közeli térképasztalhoz lépett. – Olvasd a leírásodat! – utasított. – Okosan tetted, hogy olyan visszafogottan dicsértél. Újra rémület hasított a szívembe, és végigfutott a fejemen, vajon kiválaszthatom-e, hogy melyik szememet tolja ki. – Hiszen egy feltűnően hízelgő beszámoló gyanakvást kelthetne azok között, aki otthon alig várják, hogy megismerhessék hadjáratom történetét – folytatta. – Azt hihetnék, némileg túloztam a teljesítményemmel kapcsolatban. Okos dolog volt tőled. – Köszönöm, uram. – Nem bóknak szántam, pusztán megjegyeztem. Ezt nézd! – Közelebb intett, és az asztalon heverő egyik térképre mutatott. Tudtam, hogy a volári térképészeket messze földön dicsérték a pontosságukról, ám az előttem fekvő rajz még így is kivételes részletességgel mutatta be Alltort. Olyan jól ki lehetett venni az utcákat, hogy mellette eltörpültek a császár földmérőinek próbálkozásai. Eltűnődtem, mióta tervezik a voláriak ezt a megszállást, és vajon milyen segítséget kaptak benne. – Itt vannak a rések – mutatott ujjával két szénnel rajzolt jelzésre a térképen, két durván húzott vonásra a szépen kialakított falak vonalán. – Mindkettőt egyszerre fogom támadni. Nem kétséges, hogy a cumbraeliek mindenféle kellemetlenséggel készülnek a túloldalon, de figyelmüket teljesen lekötik majd a rések, és a falakon sem számítanak majd újabb rohamra. – Megkopogtatott egy kis kereszttel megjelölt pontot a nyugati falon. – Egy teljes kuritáj hadosztály megmássza a falat, és hátulról beveszi a legközelebbi rést. Biztosítják a bevonulást, és estére a kezünkre kerül a város. Leírtam mindent, gondosan ellenállva a kísértésnek, hogy áttérjek az alpiri nyelvre. Ha a saját anyanyelvemen írok, azzal felkelthetem a gyanúját.

Ellépett a térképasztaltól, és színpadias hanghordozással folytatta: – Méltó ellenfélnek találtam ezeket az istenimádókat, igazság szerint a legjobb íjászok, akikkel valaha összeakadtam a csatamezőn. És a boszorkányuk meglepő teljesítményekre sarkallja őket. Bizonyosan hallottál már róla. A rabszolgaketrecekbe kevés hír jutott el, általában nem több, mint a szabadkardok pletykáiból kiszűrt pusmogás. Ezek a félelmetes mesék általában további vereségről és mészárlásról szóltak, hiszen a volári csapatok a királyság más területeit is végigdúlták. Azonban minél délebbre hajtott bennünket a hajcsárok korbácsa, annál inkább előtérbe került Alltor szörnyűséges boszorkányának története, egyetlen reménysugárként ezen az elátkozott vidéken. – Kósza mendemonda, uram. Talán az egész csak legenda. – Nem, a nő tényleg létezik. Egy szabadkard-csapattól hallottam róla, akik az utolsó roham után menekültek el a falakról. Azt mondták, látták. Nem lehet több húszévesnél, de ott küzd a sűrűjében. Elmondásuk szerint sok embert megölt. Persze mindegyiket megfojtotta. Micsoda gyáva férgek! – Egy pillanatra elveszett a gondolataiban. – Írd le: a gyáva ember a szabadság ajándékának leghitványabb árulója. – Milyen mélyenszántó, nagyra becsült férjuram! – A hadvezér felesége is csatlakozott hozzánk. Egyszerű holmiba öltözött azon a reggelen: ragyogó selyemköntösét hétköznapi muszlinruhára és vörös gyapjúkendőre cserélte. Amikor elhaladt mellettem, a teste súrolta az enyémet, közelebbről, mint illendő lett volna, majd egyenesen a korláthoz lépett. Elmélyülten nézte, ahogyan a kőhajító csapatok feltekerik az ikerkarokat visszafeszítő csörlőket, és felkészülnek a következő kilövésre. – Mindenképpen szoríts helyet neki a vérontás készülő leírásában, Verniers!

– Hogyne, úrnőm. – Figyeltem, ahogyan férje keze megrándul rövid kardja markolatán. Az asszony lépten-nyomon szurkálja, és ő mégis visszafojtja dühét. Ez az ember, ezrek gyilkosa csak hallgat. Mi lehet a feleség valódi szerepe? – morfondíroztam. Kis hajó közeledett, és ez elvonta Fornella figyelmét a ballisztákról. Az evezők ritmikusan merültek az alacsony állású folyó békés vizébe. Egy férfi állt az orrban, akit ebből a távolságból nem ismertem fel, de a nő egész testében megfeszült a láttán. – Szövetségesünk elküldte a teremtményét, nagyra becsült férjuram. A tábornok követte a tekintetét, és átfutott az arcán valami, a harag rándulása, de talán egy kevés félelem is. Hirtelen sürgető vágyat éreztem, hogy messzire kerüljek innen, akárki is közeledett abban a csónakban. Tudtam, hogy nem akarok megismerkedni vele, ha képes félelmet ébreszteni ezekben az emberekben. De persze nem volt menekvés. Rabszolgaként szolgáltam náluk, és nem kaptam engedélyt a távozásra. Így csak álltam, néztem az egyre közeledő csónakot, meg a volári katonákat, akik elkapták, majd megkötözték a fedélzetre dobott kötelet. Gyakorlott mozdulataik csakis hosszú évek félelemben töltött szolgálatából eredhettek. A fedélzetre felkapaszkodó középkorú, köpcös férfi kopaszodott, de állát bozontos szakáll takarta. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. – Üdvöz légy! – köszöntötte a hadvezér, és óvatosan közömbös hangot ütött meg. Sem nevet, sem címet nem mondott neki. Ki lehet ez a jövevény? – Gondolom, további értesüléseid vannak a számomra – folytatta a hadvezér. A fickó elengedte a füle mellett a kérdést. – Az alpiri – kezdte voláriul, de kiejtését csorbította az elesett

királyság északi területeinek nyelvjárása. – Melyikük az? – Mit akarsz tőle? – szegezte neki a kérdést Fornella. Az idegen még csak rá sem nézett a nőre, de félelmem megsokszorozódott, amikor a férfi szeme végigpásztázta a fedélzetet, és megállapodott rajtam. Közelebb jött, olyan közel, hogy érezhettem mosdatlan testének bűzét. A halál szagát árasztotta, és éreztem, hogy figyelmen kívül hagyja az emberi tisztálkodás bármiféle szabályát. Lélegzete mérgező páraként tört ki a szájából, miközben megpróbáltam láthatatlanná válni előtte. – Hol van Vaelin al Soma? – mordult rám.

ELSŐ FEJEZET

A

végtelen szeretetében mindent látó és mindent tudó Világatya vezérelje pengémet! A lány nézte, amint a magas férfi végiglépked a hajópallón, és letoppan a mólóra. Egyszerű tengerészruhát viselt, homokszínű vászonköntöst és ellenálló anyagú, ám kopott csizmát. A vállára foszló gyapjúköpeny terült, és a lány meglepetten vette észre, hogy sem az oldalán, sem a hátán nem lóg kard. Azonban a vállára akasztva kötéllel körbetekert vászonzsákot vitt, ami a hosszából ítélve akár kardot is rejthetett. A magas férfi hátrafordult, amikor valaki utánaszólt a hajóról, egy erős testalkatú, fekete bőrű fickó, nyakában a hajókapitányi tisztséget jelző vörös sállal. Hajója előkelő utast tett le ebben a sehonnani kikötőben. A vászonruhás megrázta a fejét, arcán udvarias, de erőltetett mosollyal, majd barátságos, ámde határozott intéssel búcsúzott, és hátat fordított a hajónak. Sebesen szedte a lábát, és közben a fejére húzta köpenye kámzsáját. A kikötőben nyüzsögtek az árusok, trubadúrok és szajhák, ám a legtöbben ügyet sem vetettek rá, az a kevés ember is csupán a magassága miatt nézte meg magának. Az egyik

szajhabanda megkörnyékezte, és szolgálatkészen ajánlkoztak neki, bár kevés lelkesedéssel, hiszen a tengeri medve láthatólag nem valami sok vagyonnal rendelkezett. Azonban ő csak felnevetett könnyedén, majd bocsánatkérőn és vonakodón széttárta a kezét, a szegénység jeleként. Ostoba ribancok! – gondolta a lány a dohos sikátorban kuporogva, ami az elmúlt három napban az otthonaként szolgált. Az utcácska két oldalán végig halkereskedők űzték bűzös foglalkozásukat, és még mindig nem tudott hozzászokni a szaghoz. – Vérre szomjazik, nem húsra. A magas férfi befordult egy sarkon. Nyilvánvalóan az északi kapu felé indult. A lány felkelt a rejtekhelyéről, hogy kövesse. – Itt az idő, hogy fizessé’, szépségem! – A kövér fiú állt előtte, aki a sikátorba érkezése óta nyaggatta, és minduntalan pénzt csikart ki tőle cserébe azért, hogy nem figyelmezteti az őröket a lány jelenlétére. A kikötői őrség nem kifejezetten örült manapság a jöttmenteknek, de a leselkedő tudta, hogy zsarolóját igazából nem a garasok érdeklik. A fiú úgy tizenhat éves lehetett, nála két esztendővel fiatalabb, de valamivel magasabb, és lényegesen szélesebb. A szemén látszott, hogy a pénz nagy részét borra költi. – Ne szédítsé’ tovább! Csak még egy napig maradói, így monttad! Oszt még mindig itt vagy. Fizessé’ hát! – Kérlek! – könyörgött magas, reszketeg hangon a lány, és elhátrált. Ha a fiú józan lett volna, talán elgondolkodik rajta, az esdeklő vajon miért húzódik el az utcáról az árnyékok közé, ahol sokkal kiszolgáltatottabb. – Van még, látod? – tartotta oda a kezét a lány. Egy rézpénz csillant meg tompán a tenyerében. – Egyetlen rézgaras? – ütötte félre a fiú, ám a lány már számított rá. – Te cumbraeli ribanc! Most elveszem a pénzedet, és valami mást is...

A lány ökle éppen az orra alatt találta el. Felső ujjperceit kinyújtva pontos ütést mért a lehető legnagyobb fájdalmat és zavartságot okozó pontra. Támadója feje hátracsapódott, vér fröccsent az orrából és összetört felső ajkából. Míg a fiú tántorgott, a lány kése kicsusszant a derekára rejtett tokból, de nem volt szükség a gyilkos döfésre. A kövér fiú összezúzott ajkára szorította a nyelvét, szemébe értetlenség villant, ahogy hátrált, aztán összeesett a sikátor talaján. A lány megfogta a bokáját, és behúzta az árnyékba. A zsebéből előkerült néhány megmaradt rézpénz, egy kis üvegcse vörösvirág, meg egy félig megrágott alma. A lány elvette a garasokat, otthagyta a vörösvirágot, és az almát rágcsálva odébbállt. Órákba telik, mire valaki rábukkan a fiúra, és akkor is azt hiszik majd, hogy részegen verekedésbe keveredett. A következő pillanatban a szeme ismét megtalálta a magas férfit, aki éppen a kapun bandukolt kifelé. Barátságosan bólintott az őröknek, de a csuklyáját nem tolta hátra. A lány meghúzta magát az árnyékban, és befejezte az almát, míg a férfi rátért az északi útra. Adott neki egy jó félkilométernyi egérutat, mielőtt követte volna. A végtelen szeretetében mindent látó és mindent tudó Világatya vezérelje pengémet! ♦ ♦ ♦ A robusztus férfi a nap hátralévő részében rendületlenül rótta az utat, és csak alkalomadtán állt meg, hogy körülkémleljen. Szeme végigpásztázta a fák vonalát és a látóhatárt. Óvatos emberek, vagy tapasztalt harcosok tesznek így. A lány a sűrűből követte, a Warenhelytől északra eső vidék erdőségéből, és csak annyira merészkedett közel, hogy ne veszítse szem elől célpontját. A férfi

egyenletes tempóban haladt, és hosszú lábai megtévesztő gyorsasággal falták a kilométereket. Kevesen utaztak az úton, általában csak a kikötőből árut szállító szekerek zörögtek arra, meg néhány magányos lovas, de egyikük sem állt meg, hogy szóba elegyedjen vele. Az erdőben ólálkodó banditák miatt nem volt tanácsos idegenekkel társalogni, bár úgy tűnt, a férfi rá se rántott, hogy félve kikerülik. Amikor leszállt az éj, letért az útról, és bevette magát az erdőbe, hogy táborhelyet keressen. A lány követte egy hatalmas tiszafához és az ágai alatt meghúzódó, apró tisztáshoz, aztán elrejtőzött egy zanótos mögötti sekély árokban. A páfrányok rejtekéből figyelte, ahogy a férfi tábort ver. Lenyűgöző egyszerűséggel végezte a dolgát, és egy gyakorlott erdőkerülő mozdulataival rakta meg a tüzet, fát gyűjtött, begyújtott, és megtisztította a területet, ahová azután leterítette hálóhelyét. Mindezt olyan hatékonysággal, hogy úgy tűnt, szinte pillanatok alatt végzett. Nekivetette a hátát a tiszafa törzsének, elköltötte szárított marhából álló vacsoráját, aztán nagyot húzott a kulacsából, majd nézte a tüzet, míg le nem égett. Arckifejezése furán élénk maradt, mintha valami fontos beszélgetést hallgatna. A lány, kihúzott késével a kezében mozdulatlanná dermedt, mert megijedt, hogy felfedezik. Érzi, hogy itt vagyok? – morfondírozott. A pap figyelmeztette, hogy a fickót a Sötétség ereje segíti, és hogy soha többé nem lesz ilyen veszedelmes ellensége. Akkor még csak nevetett, és kését a falon függő céltáblába dobta, a csűrben, ahol a pap annyi éven át tanította. A fegyver megremegett a tábla közepén, és a fa kettérepedt, majd a földre hullt. „Az Atya áldását hordozom, vagy már elfelejtetted?” A pap megkorbácsolta a kevélységéért, és amiért azt állította, hogy

ismeri a Világatya akaratát. Még egy órán keresztül figyelte a magas férfit és furán élénk arckifejezését, mire a fickó végre pislogni kezdett, még egyszer körülnézett az erdőben, majd a köpenyébe burkolózva aludni tért. A lány minden türelmét összeszedve várt még egy órát, míg az ég koromsötétbe nem borult és egyedül a kihunyt tűzből felszálló füstgomolyok adtak némi fényt. Guggoló helyzetbe emelkedett az árokban, és megfordította fogását a késen: a karjának szorította a pengét, hogy leplezze a fém csillogását. Elindult az alvó férfi felé, minden cserkésző képességét bevetve, amit a pap hatéves kora óta belévert. Csaknem olyan hangtalanul mozgott, mint egy erdei vad. A fickó a hátán feküdt, fejét félrefordítva. A nyaka szabadon maradt. Könnyű lett volna megölni, de a küldetés egyértelműen meghatározta, mit kell tennie. A kard – okította a pap újra és újra. – A kard minden. A halála másodlagos fontosságú. Visszafordította a kést, készenlétbe helyezte a pengéjét. Az emberek általában beszélnek, ha kést szorítanak a torkukhoz – mondta neki a pap. – A szeretetében mindent látó és mindent tudó Világatya vezérelje pengédet! A magas férfira vetette magát, késével a hívogató torkát célozva... A levegő fájdalmasan, süvöltve távozott a tüdejéből, amint a melle valami keménynek ütközött. A csizmája – jött rá nyögve. De aztán már a levegőben volt, mert a férfi rúgása felrepítette, és jó háromméternyire onnan, a hátán ért földet. Sietve talpra ugrott, és késével arrafelé hasított, amerről a támadás folytatását sejtette... Pengéje ellenállás nélkül hatolt át a levegőn. A férfi a tiszafa mellett állt, és arckifejezése haragot szított a lány kebelében. A fickó szórakozott rajta.

Kivicsorította a fogát, és előrerontott, mit sem törődve a pap husángja által beléoltott óvatossággal. Úgy tett, mintha balról támadna, aztán felugrott, és késével lefelé sújtva át akarta lyukasztani a magas férfi vállát... A penge ismét csak a levegővel találkozott. A lány megtántorodott, a támadás lendülete kibillentette az egyensúlyából. Megpördült, és észrevette, hogy a férfi a közelben áll, és még mindig kíváncsi mosoly ül az arcán. Feléje vetődött, kését bonyolult vágások és szúrások sorozatában forgatva, amit szédítően gyors rúgásokkal és ütésekkel párosított... Mind csak a levegőt érték. Kényszerítette magát, hogy megtorpanjon. Zihálva szedte a levegőt, és le kellett küzdenie a dühét és gyűlöletét. Ha a támadás kudarcot vall, vonulj vissza! – visszhangoztak a fejében a pap szavai. – Az árnyékok között várd ki az újabb kínálkozó alkalmat. Az Atya megjutalmaz türelmességedért. Gyűlölettel telve ráhördült még a férfira, aztán sarkon fordult, hogy bevesse magát a sötétbe... – Az apád szemét örökölted. MENJ! – kiáltotta a pap hangja a fejében. Mégis megállt, és lassan hátrafordult. A férfi arckifejezése megváltozott. Mosoly helyett most valami szomorúságféle ült rajta. – Hol van? Hol van az apám fegyvere, Sötétkard? Ellenfele felvonta a szemöldökét. – Sötétkard. Ezt már jó ideje nem hallottam. – Visszalépett a tűzhöz, és új gallyakat vetve a kupacra, összeütötte a kováját. A lány újra az erdő felé fordult, aztán a táborhely felé. Belülről emésztette az önutálat és a kudarc érzése. Gyenge vagy és gyáva! – Maradj, ha akarsz! – mondta neki a Sötétkard. – Vagy fuss, ha futnod kell!

A lány nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, a tokjába dugta a kését, aztán odament, és leült a parázsló tűz túloldalára. – A Sötétség megmentett – vádaskodott. – Szentségtelen varázslatod sérti az Atya szeretetét. A férfi szórakozott morgást hallatott, miközben rakott még a tűzre. – Warenhelyi trágya van a cipődön. A városi trágyának más a szaga. A szélárnyékban kellett volna elrejtőznöd. A lány a cipőjére nézett, és némán átkozta magát, de ellenállt a késztetésnek, hogy lekaparja. – Tudom, hogy Sötét látásod kölcsönöz neked bölcsességet, máskülönben honnan tudtál volna az apámról? – Már mondtam: a szemét örökölted. – A Sötétkard leült, és bőrtarisznyáját felvéve odadobta a lánynak. – Nesze! Éhesnek tűnsz. A tarisznyában szárított marha és kétszersült rejtőzött. A lány nem foglalkozott az étellel, ahogyan a gyomrából feltörő korgással sem. – Te csak tudod – válaszolta. – Te ölted meg. – Igazából nem én. Bár az, aki megtette... – Elhallgatott, és arca egy pillanatra bánatos lett. – Hát, most már ő is halott. – A te parancsnokságod alatt támadtatok szent missziójára... – Rentes Mustor egy vakhitű őrült volt, aki megölte a saját apját, és szükségtelen háborúba taszította a királyságot. – Az Igazpengéjű kiosztotta az Atya igazságát egy árulónak, és fel akart szabadítani bennünket eretnek uradalmatok alól. Minden tettét az Atya szeretete vezérelte... – Tényleg? Ezt ő mondta neked? A lány nem felelt. Lehajtotta a fejét, hogy leplezze fortyogó

haragját. Az apja semmit sem mondott neki. Sohasem találkozott vele, és ez a Sötétség megátkozta eretnek nyilvánvalóan jól tudta ezt. – Csak áruld el, hol van! – hörögte reszelős hangon. – Az apám kardja engem illet! – Ebben áll a küldetésed? Egy méternyi élezett acéldarab szent keresését tűzted ki magad elé? – Megfogta a tiszafának támasztott, vászonba csavart köteget, és a lány felé nyújtotta. – Vedd az enyémet! Legalább nagyobb szakértelemmel kovácsolták, mint apádét. – Amint a Tizenegyedik Könyv megírja, az Igazpengéjű fegyvere szent ereklye, és a Világatya áldását hordozza. Egységet szül a szeretettek között, és véget vet az eretnek birodalomnak. A férfi ezt mintha még szórakoztatóbbnak találta volna. – Igazából egyszerű renfaeli kard volt, olyan, amilyet egy zsoldos, vagy egy kispénzű lovag használna. A markolatot sem díszítették különös értéket képviselő arannyal vagy drágakövekkel. A gúny ellenére a lány nem tudott szabadulni a szavaktól. – Ott voltál azon a napon, amikor eltűnt a meggyilkolt apám holtteste mellől. Mondd meg, hol van, vagy esküszöm az Atyára, hogy meg kell ölnöd, máskülönben megkeserítem a maradék napjaidat, Sötétkard! – Vaelin – jegyezte meg egyszerűen a férfi, és félretette a hosszúkás csomagot. – Mi? – A nevem. Igazán szólíthatnál a nevemen. Vagy hívj Al Sorna uraságnak, ha a hivataloskodás a kenyered. – Azt hittem, testvérnek szólítanak.

– Már nem. A lány hátrahőkölt a meglepetéstől. Már nem a Rend tagja? Nehezen hitte. Nyilván valami megtévesztés volt a dologban. – Honnan tudtad, merrefelé találsz meg? – A hajó megállt a Déli-toronynál, mielőtt továbbindult volna Warenhely felé. Egy magadfajta, sokak által gyűlölt ember számíthat rá, hogy felismerik. Gyorsan terjednek a hírek a szeretettek körében. – Tehát egyedül vágtál neki ennek a nagy kalandnak. A lány a szájába harapott, és visszafojtotta a harag fűtötte szavakat. Miért nem meséled el neki rögvest minden titkodat, te haszontalan ribanc? Felállt, és hátat fordított Vaelinnek. – Ennek még nincs vége. – Tudom, hol találhatod meg. A lány tétovázott, és hátranézett a válla felett. A férfi tekintete most komolyságról árulkodott. – Ki vele! – El fogom árulni, de vannak feltételeim. Támadója szorosan összefonta a karját, és arcát a megvetés és undor jeleként összeráncolta. – Tehát a nagy Vaelin Al Sorna ugyanúgy alkudozik az asszonyi testről, mint minden más férfi! – Nem erről van szó. Ahogy te is mondtad, fel fognak ismerni. Kell valamiféle álca. – Álca? – Ige, te leszel az álcám. Majd együtt utazunk, mint... – Elgondolkodott. – ...testvérek. Együtt. Vele együtt? Már a gondolatra is felfordult a gyomra. De a kard... A kard minden. Bocsáss meg Atya! – Milyen messze megyünk? – kérdezte végül a lány.

– Varinvárba. – De hát az háromheti járóföld! – Hosszabb. Meg kell állnom útközben. – És amikor Varinvárba érünk, megmondod, hol találom a kardot? – A szavamat adom. A lány ismét leült, de készakarva kerülte a férfi pillantását. Gyűlölte az ellenfelét, amiért ilyen könnyen bele tudta rántani a megállapodásba. – Rendben. – Akkor a legjobb lesz, ha alszol egyet. – Al Sorna kissé eltávolodott a tűztől, és a köpenyébe burkolózva lefeküdt. – Várjunk csak! – Nézett fel újra. – Hogyan nevezzelek? Hogyan nevezzelek? Nem „hogy hívnak?” A férfi arra számított, hogy hazudni fog. Úgy döntött, nem adja meg neki ezt az örömöt. Azt akarta, a fickó ismerje a nevét annak, aki egyszer majd elveszi az életét. – Reva – felelte. Az anyámról neveztek el. ♦ ♦ ♦ Riadtan ébredt valami zajra: ellenfele éppen a tűz maradékát szórta szét. – Egyél valamit! – biccentett Al Soma a bőrtarisznyára. – Nagy távolságot kell ma megtennünk. A lány megevett egy pár kétszersültet, és kortyolt egy keveset a férfi vizeskulacsából. Az éhséget régi barátként ismerte. Nem volt olyan nap az életében, amikor távol maradt volna. Az igazán szeretetteket – mondta neki a pap, amikor először hagyta kinn a hidegben egész éjszakára – mindössze az Atya szeretete táplálja.

Még azelőtt rátértek az útra, hogy a nap feljött volna a fák fölé. Al Soma kemény tempót diktált hosszú, egyenletes lépéseivel. – Miért nem vettél lovat Warenhelyen? – kérdezte a lány. – A nemesek nem lovon mennek mindenhová? – Még ételre is alig elegendő a pénzem, nemhogy lóra – felelte a férfi. – Mellesleg, gyalogosan nem keltek akkora feltűnést. Miért akar annyira elrejtőzni a saját népe elől? Elég lett volna megemlítenie a nevét Warenhelyen, és az emberek annyi aranyat hordtak volna össze neki, amit csak magával tud vinni, ráadásul maga választhatott volna az istállóikból. Ennek ellenére rejtőzködött. Amikor csak elzörgött mellettük egy szekér, elfordította a fejét, és összébb húzta a csuklyát. Akármiért is tért vissza – döntötte el végül a lány –, az nem a dicsőség. – Jól küzdesz a késsel – jegyezte meg a férfi, amikor röviden megpihentek egy kilométerkövön. – Nem elég jól – motyogta a másik. – Ilyen tudást csak tapasztalt tanítótól lehet szerezni. A lány csak rágta a kétszersültet, és nem felelt. – Amikor annyi idős voltam, mint te, én nem vallottam volna kudarcot. – A1 Soma nem cukkolni akarta, egyszerűen csak megállapította a tényt. – Azért, mert a szentségtelen Rendetek gyermekkorotoktól fogva úgy korbácsol benneteket, mint a kutyákat, és a halál művészetére tanít. Meglepetésére a férfi felnevetett. – Jól mondod. Milyen más fegyverhez értesz?

A lány dacosan megrázta a fejét. Nem akart a kelleténél többet elárulni. – Íjjal biztosan tudsz bánni. – Al Soma nem tágított. – A cumbraeliek mind értenek az íjhoz. – Én nem! – vetette oda a lány. Igazat mondott. A pap tudatta vele, hogy mindössze egy késre lesz szüksége. Állítása szerint az íjat nem nőknek találták ki. Ő persze használta a sajátját, minden cumbraeli férfinak volt, akár papként tartották számon, akár nem. A verés, amit azért kapott tőle, mert megpróbálta megtanulni a használatát, éppen annyira fájt, mint a megaláztatás, amikor rájött, hogy az íjhúr megfeszítéséhez nagyobb erőre volna szüksége, mint amit birtokol. Meglehetősen bosszantotta a dolog. Annyiban hagyta a témát, és hamarosan folytatták útjukat, aztán estig megtettek még harminc kilométert. A férfi hamarabb tábort vert, mint az azt megelőző napon, és miután meggyújtotta a tüzet, és meghagyta neki, hogy tartsa életben, legalább egy órára eltűnt az erdőben. – Hová mégy? – kérdezte a lány, mert arra gyanakodott, a férfi csak úgy egyszerűen elsétál és faképnél hagyja. – Megnézem, milyen ajándékokkal kedveskedik nekünk ez az erdő. Akkor tért vissza, amikor a félhomály már jócskán rátelepedett a környékre, és kezében egy hosszú kőriságat hozott. Vacsora után leült a tűz mellé, és nekilátott egy rövid tengerészkéssel farigcsálni. Gyakorlott kézzel, könnyeden levágta a vékony gallyakat, és lehántotta a kérget. Semmit sem szólt, és a lány nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: – Mit készítesz? – Íjat.

A lány felhördült. Érezte, hogy gyűlik benne a harag. – Nekem nem kell tőled ajándék, Sötétkard. A férfi fel sem nézett a munkájából. – Az enyém lesz. Előbb-utóbb fognunk kell magunknak valami vadat. Al Sorna a következő két éjjel is az íjon dolgozott. Keskenyebbre faragta a végeket, aztán ívesebbre alakította a közepét, végül ellapította az oldalát. A húrt egy felesleges bakancsfűzőből vágta, és felkötötte a végekre faragott hornyokba. – Sosem jeleskedtem az íjászatban – tűnődött, és megpengette a húrt. Mély zengés szállt fel az íjból. – Ám a testvérem, Dentos mintha íjjal a kezében született volna. A lány természetesen ismerte Dentos testvér történetét a Sötétkard legendájából. A hírneves íjásztestvér megmentette Al Somát azzal, hogy pusztító füzet bocsátott az alpiri ostromgépekre, ámde másnap életét veszítette egy gyáva alpiri rajtaütésben. A történet szerint a Sötétkard vörösre festette a homokot a haragjával: mind egy szálig levágta az alpiriakat, meg sem hallva a könyörgésüket. Reva mindeddig erősen kételkedett benne, hogy túl sok igazság volna a történetben, vagy az Al Sorna életét taglaló többi mesében. Ám amikor látta, milyen könnyedén hárította el a férfi az éjszakai támadását, eltűnődött, vajon nem rejtőzik-e valami valóságmag a sok ostobaság mögött. A férfi nyilakat faragott egy másik kőriságból, és fém nyílhegyek híján kihegyezte a végüket. – Madarakhoz jó lesz – nyugtázta. – Vadkant azért nem lehet vele lőni: a bordák közé csak a vashegyek hatolnak be. Felvette az íjat, és besétált az erdőbe. A lány két teljes percet

várt, aztán káromkodva követte. Egy ősöreg tölgy törzse mögött talált a férfira. Nyílvessző feszült az íjhúrján. Tökéletes nyugalomban várakozott, és szemét a kis tisztáson álló, egyik magas fűcsomóra szegezte. Reva óvatosan félrehúzódott, de sikerült rálépnie egy száraz gallyra, és a hangos reccsenés végigvisszhangzott a tisztáson. Három fácán szállt fel a fűből, dübörgő szárnycsapásokkal emelkedtek az ég felé. Al Sorna íjhúrja megpendült, és az egyik madár tollait hullajtva visszaesett. A férfi kissé szemrehányóan nézett a lányra, aztán a zsákmányért ment. Nem jeleskedtem az íjászatban – gondolta Reva. – Hazug! ♦ ♦ ♦ Reggel ébredéskor egyedül találta magát a táborban. A Sötétkard nyilván megint vadászni ment, bár az íját különös módon egy kidőlt fatörzsnek támasztva hagyta. Valamiféle fura, elnehezedő érzés nyomta a lány hasát, és most jött rá, hogy emlékezete szerint még sohasem járt teli hassal. Al Sorna ugyanis este nyársra húzta és megsütötte a tollfosztott és kakukkfűvel ízesített fácánt. Reva egykettőre bekebelezte a részét, és a madár zsírja végigfolyt az állán. Evés közben észrevette, hogy a férfi mosolyogva nézi, mire szemöldökét összevonva elfordult. A vacsoráját azért befejezte. A tekintete egy pillanatra megpihent az íjon. Kurtábbnak látta, mint a próbálkozásait annyi éven át meghiúsító hosszúíjat. A fája keskenyebbnek tűnt, és minden bizonnyal könnyebben ki is lehetett húzni. Körülkémlelt, aztán felvette a fegyvert, és rátett a húrra egy nyílvesszőt Al Sorna fűből szőtt hevenyészett tegezéből. Az íj könnyűnek tetszett, és kényelmesen feküdt a kezében. Megcélozta egy nyírfa sudár törzsét kőhajításnyi

távolságban. Ez tűnt a legegyszerűbb célpontnak. Az íj felhúzása nehezebben ment, mint várta, és eszébe jutott sok-sok órányi meddő próbálkozása a hosszúíjjal. De legalábbis sikerült az ajkához érinteni a húrt, mielőtt eleresztette volna. A nyíl lepattant a nyírfa kérgéről, és eltűnt egy páfránybokorban. – Nem is rossz! – Al Sorna tűnt elő az aljnövényzetből, köpenyében egy kupac frissen szedett gombával. Reva visszadobta neki az íjat, és a kését elővéve leguggolt. – Nincs egyensúlyban – motyogta. – Elhúzta a karomat. – Megragadta a haját a tarkóján, és nekilátott kétheti hajvágási szertartásának. – Ne csináld! Állítólag a húgom vagy, és az azraeli nők hosszúra hagyják a frizurájukat. – Az azraeli nők hiú ribancok. – Hogy nyomatékot adjon a szavainak, látványosan lenyiszálta a markába fogott hajat, és hagyta a földre hullni. A1 Sorna felsóhajtott. – Majd azt mondjuk, hogy egy kicsit gyengeelméjű vagy. Gyermekkorodban rászoktál a hajvágásra. A jó öreg anyánk sosem tudta kiverni a fejedből ezt a hóbortot. – Ne merészeld! – meredt rá dühödten a lány. A férfi visszamosolygott. Reva fogcsikorgatva visszatette a kést a tokjába. A1 Sorna letette melléje az íjat és a nyíllal teli tegezt. – Tartsd meg! Majd csinálok magamnak másikat. ♦ ♦ ♦ A következő napon ismét visszakanyarodtak az útra. Al Sorna tempója cseppet sem lassult, de a lány most könnyebben követte, nyilván az étrendjében bekövetkezett javulásnak

köszönhetően. Már egy órája mentek, amikor Al Sorna megtorpant, felemelte a fejét, és orrlyukai kitágultak. Kellett neki egy pillanat, de aztán már Reva is érezte a nyugati széllel jövő fanyar, romlott bűzt. Érezte már azelőtt, és kétségtelenül a férfi is jól ismerte a szagot. A1 Sorna minden további nélkül letért az útról, és az erdő felé indult. Északabbra az erdőség megritkult, de itt-ott maradtak sűrű ligetek, amiben letáborozhattak vagy vadászhattak. A lány észrevette, hogy a férfi mozdulatai megváltoznak, amikor közelebb ér a fákhoz. Vállai lejjebb estek, karjait lazábban tartotta, és az ujjait széttárta, mintha meg akarna fogni valamit. A papot is látta így lépkedni, ám az sohasem mozgott ilyen öntudatlan kecsességgel. Reva hirtelen ráébredt, hogy a Sötétkard feljebb való a papnál, amit addig sohasem tartott lehetségesnek. Ember nem kerekedhetett a pap fölébe, hiszen képességeit egyenesen az Atya áldásából nyerte. Ám ez az eretnek, a szeretettek ellensége olyan ragadozói könnyedséggel lépkedett, hogy a kettőjük párbaja csak egyféleképpen végződhetett volna. Ostoba voltam – döbbent rá. – Miért hittem, hogy megölhetem? Amikor eljön az idő, hogy végezzek vele, ravaszabbnak kell lennem... vagy legalábbis sokat kell tanulnom hozzá. Távolról követte. Még mindig a kezében tartotta az íjat, és azon tűnődött, esetleg rátesz egy nyilat, de aztán meggondolta magát. Íjásztudása aligha lehetett elegendő az ellen, ami a fák között várt rájuk. Ehelyett inkább kihúzta a kését. A szeme folyamatosan kutatott, mozgást kémlelve, de csak a fák ágai hajladoztak a szélben. Kicsivel beljebb meg is találták a testeket. Hárman voltak: egy férfi, egy nő és egy gyermek. A férfit egy fához kötözték, és

kenderkötéllel betömték a száját. Meztelen mellkasát nyaktól lefelé száraz vér borította. Az asszony anyaszült meztelenül feküdt. A teste hosszas kínzás nyomait viselte, a bőrén mindenütt kék foltok és felületi vágások éktelenkedtek. A fiúcska nem lehetett több tízévesnél, és hasonló sorsra jutott. – Banditák – foglalta össze Reva. Közelebbről is megvizsgálta a fához kötözött férfit, és látta, hogy a kenderkötél belevágott a torkába. – Úgy látom, kényszerítették, hogy végignézze. A1 Soma tekintete olyan összpontosítással pásztázta a helyszínt, amit még sohasem látott rajta. A férfi a földet kémlelte, nyomokat követve. – Legalább másfél napja történhetett – folytatta Reva. – A nyomok már régen eltűntek. Bizonyára már a legközelebbi városban vannak, isznak és kurváznak a pénzből, akármennyit is találtak. A1 Soma vad pillantást vetett rá. – Úgy látszik, a Világatya szeretete kihűtötte a szívedet. A haragját látva Reva szorosabban fonta az ujjait a kés markolatára. – Ezen a vidéken nem ritka a lopás és gyilkosság, Sötétkard. Láttam már halált azelőtt is. Szerencsénk van, hogy mi nem hívtuk fel magunkra a figyelmet. A férfi tekintete megenyhült, és kiegyenesedett. A ragadozó testtartás mintha elpárolgott volna. – Rhanmalma a legközelebbi falu. – Nem esik útba. – Tudom. – Odalépett a férfi holttestéhez, és a tengerészkésével elvágta a köteleket. – Szedj rőzsét! Sok rőzsét.

♦ ♦ ♦ Két nap alatt értek Rhanmalmába. A semmitmondó kis helység egy vízimalom köré csoportosult viskókból állt az Avern-folyó partján. Este érkeztek. A falucska éppen valamiféle ünnepség izgalmaiban forrt; mindenütt fáklyák égtek, és a falubéliek rikítóan festett kocsik félköre körül tolongtak. – Csepűrágók – köpte oda Reva megvetően, amikor meglátta a komolytalan és helyenként dévaj ábrákat a szekerek oldalán. Lassan befurakodtak a tömegbe. Al Sorna az arcába húzta a csuklyáját, de feleslegesen, mert a nézősereg figyelmét már rabul ejtette a félkör közepén álló színpad. A rajta álló, keskeny arcú férfi élénkvörös ingben és szűk sárga-fekete nadrágban énekelt és mandolinozott, miközben egy nő könnyű ruhában táncolt hozzá. A férfi kiválóan értett a hangszeréhez, és dallamos, tiszta hangja messzire szállt, de Reva tekintetét leginkább a tánc kötötte le. A nő kecses és pontos mozdulatai úgy vonzották a tekintetét, mint a láng a molylepkét, meztelen karja fényleni tetszett a fáklyafényben. A táncosnő szeme élénk kék volt a sifonfátyol mögött. Reva elfordította a fejét, lehunyta a szemét, és a tenyerébe vájta a körmét. Világatya, megint a bocsánatodat kérem... – Kezem fogja lágy ujjait kezednek – énekelte a vörös inges a „Völgyön át” utolsó versszakát. – Orcádon fényes könnyek peregnek, Az Innentúlba magammal viszem mosolyod, és várok kicsinykét jöttödre... – Hirtelen elhallgatott, és elkerekedő szemmel bámult egy alakra a tömegben. Reva követte a pillantását. A zenész egyenesen Al Sorna csuklyás arcára meredt. – ...ott – préselte ki magából a dal utolsó hangját az énekes. A tömeg a botlás ellenére azonnal megtapsolta.

– Köszönöm, barátaim! – hajolt meg mélyen a lantos, és egyik kezét a táncosnő felé emelte. – A szépséges Ellora és én alázatosan köszönjük. Kérjük, a szokásos módon fejezzétek ki hálátokat! – A színpad elé helyezett vödörre mutatott. – És most, drága barátaim... – Lehalkította a hangját, és arca ünnepélyes kifejezést öltött –, készüljetek az est utolsó előadására! Mesénk kalandról és árulásról, kiontott vérről és lopott kincsről szól. Kezdődik „A kalóz bosszúja”! – Széles mozdulattal széttárta a karját, aztán megragadta a nő kezét, és lesiettek a színpadról. Észrevehető sántasága némileg akadályozta a haladását. Rögvest két férfi jött fel a helyükre, mindketten fantasztikusan eltúlzott meldenei matrózruhában. – Hajót látok, kapitány! – kezdte az alacsonyabbik, amikor elhalt a taps, és fa látcsövet a szeméhez tartva a képzeletbeli horizontot kémlelte. – Királysági hajót, annyi bizonyos. Az istenek gazdag zsákmányt küldtek elénk! – Zsákmányt, az ám! – értett egyet a másik színész, laza gyapjúszakállal az arcán és vörös sállal a fején. – És persze bőséges vért, amivel csillapíthatjuk az isteneink étvágyát. A1 Soma puhán megérintette Reva karját, miközben a két színész gonosz nevetést hallatott. Balra intett a fejével, és a lány követte a tömegen keresztül, majd a szekérsorban nyíló résen át. Nem lepődött meg, hogy a mandolinost találja ott. A szeme fénylett a sötétben, és áhítattal bámult Al Somára, miközben az hátravetette a csuklyáját. – Norin őrmester – köszöntötte a Sötétkard. – Uram – lehelte a férfi. – Hallottam a... pletykákat, de... A1 Soma odalépett, és meleg ölelésébe zárta a zenészt. Reva észrevette Norin tökéletes megdöbbenését. – Milyen jó újra látni téged, Janril! – eresztette el Al Soma a

férfit. – Milyen nagyon jó! ♦ ♦ ♦ – Vagy ezer történet szól a halálodról – mesélte a dalnok Al Somának a vacsoránál. Behívta őket a szekérbe, amit Ellorával közösen használtak. A nő egyszerű szürke holmira cserélte a táncruhát, és ragut meg gombócot készített a vendégeknek. Reva nem nézett feléje, és az ételébe temetkezett. „Reva, álnővérem az elkövetkező néhány hétben” – mutatta be Al Soma a találkozáskor. Janril Norin csak bólintott, és szívélyesen köszöntötte a lányt. Ha furcsállt is valamit a férfi és a fiatal nő kapcsolatán, azt gondosan titkolta. A katona nem kérdőjelezi meg parancsnokát – vélte Reva. – ...és ezer másik a megmenekülésedről – folytatta Norin. – Azt beszélik, az eltávozottak segítségével buzogányt kovácsoltál a láncaidból, és lemészároltad a császár tömlöcének őreit. Írtam is róla egy dalt, mindig nagy sikert arat. – Nos, attól tartok, írnod kell egy másikat – mosolygott Al Soma –, arról, hogy egyszerűen szabadon engedtek. – Én azt hittem, először a Meldenei-szigeteken jártál – szólt közbe Reva, és hitetlenkedése elváltoztatta a hangját. – Megölted a kalózok bajnokát, és megmentettél egy hercegnőt. A férfi vállat vont. – A szigeteken mindössze szerepet játszottam. Bár nem vagyok valami nagy színész. – Színész, vagy sem, uram – rázta a fejét Norin –, mi mindig szívesen látunk. Ameddig csak akarod. – Varinvár felé igyekezünk. Ha arrafelé van dolgotok, alkalmasint veletek tartunk. – Délnek megyünk – felelte Ellora. – A maelinhelyi nyáridei

vásáron mindig bőségesen keresünk. – Hangja tartózkodásról árulkodott, és láthatólag kényelmetlenül érezte magát a Sötétkard jelenlétében. Elég okos ahhoz, hogy lássa, a férfi halált hoz, amerre csak megfordul – szűrte le Reva. – Északnak megyünk – szögezte le Norin ellentmondást nem tűrő hangon, aztán Al Somára mosolygott. – Minden bizonnyal a varinvári vásár is ugyanolyan gyümölcsöző lesz. – Fizetjük az úti díjat – biztosította Vaelin az asszonyt. – Hallani sem akarok ilyesmiről, nagyuram! – tiltakozott a fejét Norin. – Ha a kardod velünk utazik, az éppen elég fizetség nekünk. Annyi a rabló az úton manapság! – Ha már itt tartunk, néhány kilométerrel visszább láttuk, mit műveltek. Kiraboltak és leöltek egy családot. Igazából azért jöttünk errefelé, hogy igazságot szolgáltassunk. Láttál ma este olyanokat, akik szóba jöhetnek? Norin elgondolkodott. – Ma délután lármázott egy csapat a sörivóban. A rossz ruhájuk ellenére sörre volt pénzük. Azzal keltették fel a figyelmemet, hogy az egyiknek láncra fűzött aranygyűrű lógott a nyakában. Túl kicsinek tűnt ahhoz, hogy férfi ujjára való legyen. Rendeztek egy kis felfordulást, amikor a sörfőző nem állt rá, hogy eladja nekik az egyik lányát. Az őrök nyugalomra intették őket. Van itt egy vándortábor úgy egy kilométernyire a folyón lefelé. Ha nem mentek vissza az erdőbe, ott megtaláljuk őket. A „megtaláljuk” hallatán Ellora tekintete haragossá vált. – Ha részegek voltak, ki kell pihenniük magukat – vélte Al Soma. – Még reggel is ott lesznek. Bár ha igazságot akarunk tenni, a katonákat is riasztanunk kell, pedig azt reméltem, feltűnés nélkül átvonulhatok. – Van más formája is az igazságnak, uram – hangsúlyozta

Norin. – Emlékezetem szerint volt idő, amikor gyakorta szolgáltattunk ilyet banditáknak. A1 Soma a szekér sarkába tett, vászonba csavart kardra nézett. – Nem. Már nem vagyok főtábornagy, többé nem képviselem a király szavát. Úgy látszik, nem lesz más megoldás. Reggel megkeresem az őrparancsnokot. Vacsora után Norin a szekér lépcsőjén ült a mandolinjával, és Ellorával az oldalán dalokat énekelt. A többi színész köréjük gyűlve hallgatta, és bekiabálva kérték tőle a kedvenceiket. Reva és Al Sorna kapott néhány kíváncsi pillantást, és egyikük-másikuk áhítatos nézéséből ítélve megfejtették a kilétét. Mégsem alkalmatlankodtak a kérdéseikkel, mert Norin figyelmeztette őket, a lány és régi barátja a Farkasfuttáktól az ő vendégei, és senki sem zavarhatja a nyugalmukat. – Nem néz ki katonának – jegyezte meg Reva a férfinak. A társaságtól valamivel távolabb ültek le, és tüzet gyújtottak, hogy elűzzék az éjszaka hidegét. – Mindig inkább dalnoknak számított – válaszolta Al Sorna. – De amikor kellett, keményen harcolt. Mindenesetre örülök, hogy visszavonult. Elégedettnek tűnik a sorsával. Reva sebes pillantást vetett Ellorára, és különös mosolyára, ahogy Norin térdének támaszkodott. Lehet, hogy Norin elégedett – gondolta. Amikor későre járt, a társulat tagjai visszaszállingóztak a szekerükbe, és Norin meg Ellora megtértek a fekhelyükre. A dalnok vastag takarókat és puha szőröket adott, amire a vendégeik lefeküdhettek. Reva csodálattal adta át magát a kényelemnek. Egész életében a kemény földön aludt. A kényelem csapda – tanította neki a pap. – Elvág minket az Atya szeretetétől,

mert gyengévé és az Eretnek Uradalom szolgájává tesz. – Aztán megverte, amiért a lány egy zsák szalmát rejtegetett a csűrben, hogy arra feküdjön. Jó két órát várt némán. Al Sorna sohasem horkolt; igazából alvás közben alig adott hangot, és alig moccant. A lány, csak hogy biztosra menjen, egy darabig figyelte, ahogyan a férfi mellkasa lágyan emelkedik és süllyed a takaró alatt, aztán kicsusszant a fekhelyéből, majd a cipőjét a kezébe fogva mezítláb lement a folyóhoz. A parton vizet locsolt az arcára, hogy elűzze a maradék fáradtságot, aztán felhúzta a cipőjét, és követte a folyót. Nem volt nehéz rábukkanni a vándortáborra. A fa füstje már hamarabb jelezte a helyét, mint hogy meglátta volna a viskók és sátrak csoportját. Csak egy tűz égett a táborban, és fülsértő nevetés visszhangzott az ott tartózkodók torkából. Négy férfi adogatott körbe egy palackot. Biztosan elijesztették a többieket – gondolta Reva. – Úgy üzekedte azzal a ribanccal, hogy ma halott vót, Kella! – nevetett az egyik. – Megbasztá’ egy hullát, te mocskos állat! – Legalább a fijúval nem csináltam! – vágott vissza a másik. – Az má’ a természet ellen való! Reva nem látta értelmét tovább bujkálni vagy késlekedni. Ezt még azelőtt el kellett intéznie, hogy Al Sorna felfigyelne az eltűnésére. A négy férfi elhallgatott, amikor a lány besétált a táborba, de a meglepetésüket csakhamar részeg gerjedelem váltotta fel. – Azt nézed, hol alhatna meg, szépségem? – kérdezte a legmegtermettebb rabló. Fején bozontos, gondozatlan hajcsomó ült, és girhes, nyúzott képén látszott, hogy rendes étel és hajlék nélkül, egyik napról a másikra él. Aranygyűrű lógott a

nyakában. Túl kicsinek tűnt ahhoz, hogy férfi ujjára való legyen. Reva visszaemlékezett a nőre az erdőben, a kezéről levágott ujjra. Semmit sem válaszolt, csak nézte őket. – Van itt még hely – folytatta a férfi, és bizonytalan lábakon közelebb jött. – Mindenki más elkotródott. Nem is t’om, mér’... Reva farkasszemet nézett vele, és továbbra sem szólalt meg. Részegsége ellenére a fickó fejében megcsendülhetett valami figyelmeztetés, mert néhány lépéssel a lány előtt megtorpant, és összehúzta a szemét. – Mit akarsz itt, te...! A kés villámsebességgel kiszabadult a tokjából, és Reva egyetlen folytonos mozdulattal előre-, majd felfelé lendült. A penge átvágta a fickó nyakát, aztán kifordult belőle, miközben a férfi elesett, és vér spriccelt az ujjai között. A második áldozata ahhoz is túl döbbent volt, hogy egyáltalán megmoccanjon, miközben a lány felugrott, aztán lábát a mellkasára fonva mélyen vállon szúrta, egyszer, majd még kétszer. Lepattant a fickóról, azzal már futott is a harmadik felé, aki az övére akasztott furkósbottal matatott. Sikerült meglendítenie a szerszámot, ami elől a lány könnyedén elhajolt. Reva végiggördült a földön, majd hátrafelé sújtva elvágta a férfi térdinát. A rabló átkozódva és ordítva elborult. Reva a negyedikhez fordult. Az lázasan forgatta a fejét, hogy felfogja, mi történik körülötte, miközben egy helyben toporgott, hosszúpengéjű késsel a kezében. Elborzadt tekintetet vetett Reva felé, aztán a kését eldobva menekülőre fogta. Már csaknem elérte a menedéket ígérő sötétséget a tűz fényén túl, ám Reva kése éppen a lapockái között kapta el. Reva odament a nagydarab férfihoz, és megfordította, hogy

levegye a gyűrűt a nyakából. Talált az övében egy jó minőségű vadászkést is, a nyelén lévő ezredcímerből ítélve királyi őrség kincstári darabja lehetett. Elvette a kést, zsebre dugta a gyűrűt, és odament az elvágott térdszalagúhoz, aki taknyot és nyálat köpve, kétségbeesetten könyörgött az életéért. – Ne aggódj, Kella – mondta neki a lány. – Ígérem, hogy nem fogok üzekedni a hulláddal. ♦ ♦ ♦ Ellora vajban sült gomba- és tojásreggelit készített nekik. Olyan jól főz, amilyen jól táncol – gondolta Reva, és nekiesett az ételnek. Várt, amíg a feleség és férje elment, hogy felszerszámozzák a szekeret húzó két igavonót, aztán kivette a zsebéből a gyűrűt, és odadobta Al Somának. A férfi hosszú ideig nézte. – A nap és a hold – mondta halkan. – Mi? – ráncolta a homlokát Reva. A férfi feltartotta, hogy útitársa is jól lássa a gyűrű belsejébe vésett mintát, a sima és a lángokkal koszorúzott kört. – Tagadók voltak. A lány vállat vont, és folytatta a reggelijét. – A testek? – Lesúlyoztam és a folyóba dobtam őket. – Milyen előrelátó vagy. A lány a kemény hangra felnézett, és meglátott a férfi szemében valamit, ami újra felszította a haragját. Csalódást. – Nem a saját akaratomból vagyok itt, Sötétkard! – felelte neki. – Az Igazpengéjű fegyveréért jöttem, hogy megdönthessem szentségtelen királyságotokat, és kiérdemelhessem az Atya szeretetét. Nem vagyok a barátod, sem a húgod, sem a tanítványod. És egy fikarcnyit sem érdekel, hogy helyesled-e,

amit teszek. Janril Norin köhintése törte meg a súlyos csendet, ami a szavai után maradt. – Jobb, ha megkeressük az őrparancsnokot, uram, ha még ma végezni akarunk. – Arra már nem lesz szükség, Janril. – Al Soma visszalökte a gyűrűt a lánynak. – Tartsd meg! Kiérdemelted.

MÁSODIK FEJEZET

A

borotvált fejű vért köhögött a homokba, és egyetlen hangos szó nélkül meghalt. Frentis a test mellé dobta a kardot, és várt. Reszelős lélegzetvételén kívül semmi egyéb hangot nem adott. Ez most nehezebbnek bizonyult, mint amit megszokott. Négy ellenfelet kapott a szokásos kettő vagy három helyett. A verem falának üregeiből rabszolgák szaladtak, hogy rendet rakjanak. Kihúzták a testeket, és elvitték a kardját. Tisztes távolságot tartottak a harcostól. Olykor időbe telt, mire elmúlt a hajcsár által keltett gyilkos düh. – Figyelemreméltó – szólalt meg egy hang odafentről. Aznap három nézője akadt. A hajcsár, a gazda, és egy fiatal nő, akit Frentis még sohasem látott. – Nehéz elhinni, hogy tényleg fejlődött, Vastir – folytatta a gazdája. – Fogadd dicséretemet! – Csak az vezérel, hogy téged szolgáljalak, Tanácstag! – felelte a hajcsár, éppen a kellő mennyiségű talpnyalással. A szorgalmas fickó sohasem játszotta túl a szerepét. – Nos? – szólt a férfi a mellette álló nőhöz. – Szövetségesünk vajon meg lesz vele elégedve? – Nem nyilatkozhatom a Szövetséges nevében – válaszolta a nő. A hangjában nyoma sem hallatszott szolgálatkészségnek

vagy tiszteletnek. – Az a lényeg, hogy én meg legyek vele elégedve. A megbéklyózott Frentis nem fejezhette ki a meglepetését, vagy bármilyen olyan érzelmet, amit a hajcsár nem engedélyezett neki, de elképedésében megrándult az arca, amikor a fiatal asszony leugrott a háromméteres mélységbe, és gyakorlott könnyedséggel ért földet a veremben. A volári nemesek hivatalos gúnyájába öltözött. Sötét haját hátrafogta macskaszerűen szép arcából. A szeme érdeklődőn ragyogott, miközben tetőtől talpig végigmérte a mezítelen Frentist. – Csinosabb, mint gondoltam – jegyezte meg az orra alatt. Felnézett a hajcsárra, és felemelte a hangját. – Miért nincsen megsebezve az arca? – Soha semmilyen sebet nem kap, nagyra becsült asszonyom – kiáltott vissza Vastir. – Az évek során senkit sem engedett ennyire közel magához, és már akkor is igen jól bánt a fegyverrel, amikor hozzánk került. – Úgy, tehát jól bántál, szépfiú? – kérdezte a nő, aztán, amikor a fiatalember nem felelt, bosszankodva elfintorodott. – Hagyd beszélni! – kiáltott fel a hajcsárnak. Vastir lepillantott a veremben álló Frentisre, és a fiatal férfi érezte, hogy az őt megbéklyózó akarat meglazul. – Nos? – kérdezte újra a nő ellentmondást nem tűrő hangon. – A Hatodik Rend testvére vagyok. A megfelelő megszólítás hiányára a volári asszony felhúzta az egyik szemöldökét. – Legmélyebb bocsánatom, nagytiszteletű asszonyom! – ömlött Vastirból. – Akárhogy büntetjük, nem hajlandó megfelelően beszélni, minket pedig figyelmeztettek, hogy csak a veremben halhat meg.

A nő egy kézmozdulattal elhallgattatta. – Kardokat! – parancsolta. Egy pillanatra zavar támadt odafent. Az uraság és a hajcsár suttogva tanakodni kezdtek. Frentis csak annyit hallott ki belőle, hogy „csak csináld, Vastir!” Újabb rövid szünet következett, majd két rövid kardot löktek be a verembe, amelyek a nő és Frentis között értek földet. – Nos hát – kezdte a nő sürgetőn, és ledobta magáról a köntösét. Ugyanolyan meztelenül állt ott, mint a férfi. Karcsú testén és gondosan kidolgozott izmain látszott, hogy sok évig edzett keményen, és minden szempontból igen gyönyörűnek tetszett. De Frentis érdeklődését nem a combja vonala vagy telt keblei keltették fel, hanem az örvénylő sebek mintája, amik nyaktól ágyékig beborították a bőrét. Behatón ismerte ezt a mintát. A sajátjának pontos tükörképe volt: a sérült szövetek hálózatát még Egyszemű karcolta a testére a nyugati városrész alatti kazamatákban, mielőtt a testvérei kiszabadíthatták volna. – Szép, nem? – kérdezte tőle az asszony, amikor észrevette, hogy Frentis szeme követi a sebek mintáját. Közelebb jött, és kinyújtott kézzel megcirógatta az örvénylő jeleket a férfi mellén. – Értékes, kínból született ajándékok ezek. – A kezét a férfi hasára tapasztotta, és Frentis érezte a belőle kiáramló meleget. A nő lehunyt szemmel felsóhajtott, és ujjai megremegtek a bőrén. – Erős... – suttogta. – De annyira erős mégsem lehet... Kinyitotta a szemét. Hátralépett, levette róla tenyerét, és a melegség egyszeriben abbamaradt. – Lássuk, mit tanultál a rendedtől! – szólt, és leguggolt, hogy felvegye a kardot. Odadobta Frentisnek. – Engedd el! – utasította Vastirt. – Teljesen! A meztelen fiatalember látta a hajcsár tétovázását. A négy

vagy öt év alatt, amit itt töltött bebörtönözve, csak egyetlenegyszer eresztették el teljesen, és annak is nagyon szomorú következményei lettek. – Nagyra becsült asszonyom – kezdte Vastir. – Bocsásd meg vonakodását egy olyannak, aki minden erejével szolgálja... – Tedd, amit mondtam, te kövér trágyakupac! – mosolyodott el most először a nő. Szeme még mindig Frentisre szegeződött, és vad arca megtelt örömteli várakozással. Aztán egyszeriben semmivé lett az akarat, ami megbéklyózta, úgy emelkedett fel róla, mint a kaloda palánkja, amiről élénk emlékeket tartogatott gyermekkorából. A szabadság testét elárasztó érzése hirtelen felvillanyozta, de csak rövid ideig tartott. Az asszony rávetette magát, és kardját tökéletesen egyenes vonalban a szíve felé irányította. Fürgén és gyorsan mozgott, és pontosan célzott. Frentis saját pengéje felcsapódott, és mindössze néhány hüvelykkel sikerült elhárítania a csapást. A férfi a verem fala felé pördült, felpattant, visszarúgta magát a kőről, és a háta ívben megfeszült, miközben a nő pengéje végighasította alatta a levegőt. Végül a kezére érkezett a verem közepén, és talpra ugrott. A nő felszabadult nevetést hallatott, aztán nyesések és döfések kiművelt sorozatával újra támadott. Frentis felismerte a rohamot: az egyik kuritáj harcolt így, akit hónapokkal ezelőtt megölt. Így tanították: minden alkalommal új cseleket mutattak neki, hogy képességeit soha nem látott finomságig csiszolják. Kivédett minden csapást, majd a saját sorozatával vágott vissza, amit egy másik mester alatt tanult. Egykor durva embernek tartotta, de most szeretettel gondolt vissza rá. Látszott, hogy a nő nem ismeri a mozdulatokat: kevesebb

ügyességgel hárította Frentis döféseit, mint amit a támadáskor tanúsított. Frentis a verem falához szorította, és az ellenfele szemére irányított, vakító döféssel fejezte be a mozdulatsort, majd felfelé és oldalról vágott, hogy végighasítsa a nő combját. A kardok összecsendültek, amikor a nő kivédte a hasítást. Frentis egy kicsit hátrahúzódott, és a nő szemébe nézett. Az még mindig mosolygott. A hárítás túl gyors volt. Lehetetlenül gyors. – Na, most már figyelsz rám – szögezte le az ellenfele. Frentis visszamosolygott rá. Nem gyakran tett ilyesmit, és az arcizmai fájtak a szokatlan póztól. – Még sohasem öltem nőt – mondta. Amaz az ajkát csücsörítette. – Ugyan, ne légy már ilyen! Frentis hátat fordított neki, és a verem közepére ment. Most először esélyt adtak neki, és ő elfogadta a kihívást. – Ez gondot jelenthet – folytatta a nő halkan, és a fiatalember rájött, ellenfele hangosan gondolkozik. – Mélyen tisztelt asszonyom? – kiáltott le Vastir. – Dobj le egy kötelet! – kiáltott vissza a megszólított. – Végeztem. – Frentisre mutatott. – Ezt meg vihetitek a látványosságra. – Jó kis bemutatót ad majd a győzelmi ünnepélyeken, annyi biztos! – vélte az uraság is. Frentis furcsállta a megkönnyebbülést a hangjában. – Való igaz, nagytiszteletű – értett egyet Vastir, és egy kötélhágcsót húzott a verem pereméhez. – Nagyon elszomorodnék, ha a sok erőfeszítésem mind kárba... Frentis rövid kardja éppen a nyakán kapta el. Átvágta a verőereket, meg a gerincét, aztán kikandikált a fickó

nyakszirtjén. A hajcsár egy darabig tántorgott, és a szeme kidülledt a borzalomtól és zavarodottságtól. Vér tört fel a sebből és a szájából, aztán előrefelé leesett, és tompa puffanással az arcára érkezett a verem homokjába. Frentis felegyenesedett, és az asszony felé fordult. Most már biztos volt, hogy nem kerülheti el a halált: a voláriak senkinek sem bocsátották meg, ha hajcsárt ölt, mindegy, milyen értéket képviselt a harcos. Ám rémülten látta, hogy az asszony mosolya visszatér. – Tudod mit, Arklev? – szólt fel a nő a gazdának, aki most már szinte meghökkenve meredt Frentisre. – Azt hiszem, meggondoltam magam. ♦ ♦ ♦ Amikor a nő kimászott a veremből, Frentis újra érezte a béklyót. Olyan erővel szorította satuba, hogy a fiatalember megszédült, és a homokba hanyatlott. A sebhelyek eddig sohasem érzett kínnal lángoltak. Felpillantott, és meglátta a nőt, aki mosolyogva állt fölötte és az ujjait forgatta. Eszébe jutott, milyen hő áradt az asszony kezéből. Ezt már ő csinálja! – döbbent rá. – Most már ő béklyóz meg! Nézte, ahogyan a nő nevet rajta, eltűnik szem elől, és néhány másodpercnyi kínt követően a béklyó köddé lett. A rabszolgatartó uraság maradt egy darabig, és sovány arcán a harag és rettegés keverékével meredt Frentisre. A gazda próbálta leplezni ezeket, de az ellenfelei arcvonásait könyvként olvasó fiatalember minden egyes érzelmet világosan látott rajta. – A királyságod megfizet még azért, mert nem tudtál ma meghalni, rabszolga! – vetette oda neki az uraság. Aztán odébbállt, és Frentis hirtelen biztosan tudta, hogy soha többé

nem látja. Sajnálta. Azt a reményt dédelgette, hogy egyszer még Vastir után küldheti az Innentúlba. A sziklafalon zörögve kitárult az ajtó, és rabszolgák sorakoztak ki rajta. Egy varitáj osztag kísérte őket. Lándzsáikat Frentisre fogták, és körbevették, miközben a rabszolgák a munkájukat végezték. Elvonszolták a hajcsár kövér testét, felgereblyézték a vért a homokon, aztán eltűntek oda, ahonnan jöttek. Frentis még sohasem látott a falfülke ajtaja mögé, de a kínszenvedés és szüntelen robot éjszakánként kiszűrődő hangjai alapján olyan nagyon nem is érdekelte az a világ. Az egyik varitáj szokás szerint némán közelebb lépett, és letett egy batyut a verem közepére. Azzal az egész osztag libasorban kivonult a nyíláson. Az ajtó becsapódott mögöttük. Frentis odament a batyuhoz. Harc után mindig ételt hagytak neki, általában meglepően ízletes zabkását, és esetenként egy adag jól megfőzött húst is. Nem lett volna értelme éheztetni. Ebből az egy szempontból legalábbis a Rendre emlékeztettek. A mai nap azonban meglepetést tartogatott. Az étel mellé ruhát is kapott: egy volári szabadember praktikus tunikáját és nadrágját. Az öltözéket kékre festették, hogy ezzel jelöljék az utazó foglalkozását, aki szabadon járhatott a provinciák között. Egy pár szívós csizmát, bőrövet és egy sűrű szövésű köpönyeget is hagytak neki. Megfogdosta a ruhát, és eszébe jutottak lángoló sebei. Hová visz ez a nő? – tűnődött, és fagyos érzés lett úrrá a szívén. – Mire fog kényszeríteni? ♦ ♦ ♦ Reggel kötéllétra ereszkedett le a verembe. Frentis felöltötte újonnan kapott ruháit. Szokatlannak találta a bőrére simuló

anyag érzetét a sokévnyi ráerőszakolt meztelenség után. Viszkettek tőle a sebei. Tétovázás nélkül felmászott a hágcsón, és nem érezte szükségét, hogy még egyszer visszatekintsen a helyre, amit öt évig otthonaként ismert. Nem volt mire visszaemlékeznie, ám tudta, hogy minden párbaj, minden ölés emlékét örökre magával viszi. Amikor kimászott a veremből, a nő már várt rá. Nem álltak mellette őrök, az asszony nem látta szükségüket. Korábban viselt, elegáns öltözetét egy középosztálybeli szabadasszony visszafogottabb, szürkére festett köntösére cserélte. Frentis nem sokat tudott erről a földről és a szokásaikról, csak amit unteshi elfogatását követően, az ide vezető úton tudhatott meg, meg ami foszlányokat az úr és a hajcsár beszélgetéséből kiszűrt. Úgy tudta, a szürke szín tulajdonnal rendelkező polgárt jelölt, aki legalább rabszolgákat, de olykor földet és állatokat is birtokolt. Ha egy szabad volári elegendő méretű birtokhoz, ezer rabszolgához vagy annak megfelelő értékű tulajdonhoz jutott, feketében is járhatott. Csak a leggazdagabb voláriak viselhettek vöröset, mint az ő rabszolgatartója. – Remélem, kialudtad magad – köszöntötte az asszony. – Hosszú út áll előttünk. A fiatalember még mindig érezte a béklyót, de ezúttal gyengébben, csupán a sebhelyek csiklandottak. Éppen csak annyira, hogy meg ne fojtsa a nőt a torka köré tekert derékövével, de elegendő szabadságot kapott ahhoz, hogy körülkémlelhessen. Minden irányban vermek sorakoztak. A száz, vagy annál is több, tíz méter széles és három méter mély gödröt a sziklafennsík csupasz kövébe vájták, amit lakóüregek és alagutak lyuggattak keresztül-kasul. Néhány veremből küzdelem zaja jött, másokból kínzatás hangjai: sikolyok szálltak

a reggeli légben, és a hajcsárok a vermek peremén sétálva diktálták a kínvallatás különböző módozatait. A helyet a kiképzés mellett büntetés-végrehajtásra is használták. – Sajnálod, hogy el kell hagynod a vermeket? – kérdezte a nő. Engedte foglyának, hogy válaszoljon, de Frentis nem szólt semmit. A volári asszony arca elkomorult, és látszott rajta, latolgatja, hogy büntetésből ismét felizzítja a sebhelyeket. Frentis némán nézett rá, és nem volt hajlandó felelni, vagy könyörögni. Meglepetésére a nő felnevetett. – Oly rég nem kaptam már ilyen érdekes játékszert! Na gyere, szépségem! – Azzal hátat fordított, és elindult a fennsík pereme felé. A lapos hegy úgy emelkedett ki a Vakesh-sivatagból, mint valami sziget a homok tengerén. Amikor a déli nap az ég csúcsán járt, a sziklafelszín hőmérsékletétől még a hajcsároknak is elment a kedve a munkától. Karavánutak futottak északnak és nyugatnak. Frentis mindezt jól az emlékezetébe véste, amikor idehozták. Akkoriban még komolyan hitte, hogy egyszer valami csellel megszökhet innen. A nő a fennsík nyugati sziklafalába vájt, kanyargó lépcsőkhöz vezette. Innen csaknem egy órába telt, amíg lejutottak a sivatagba. Odalenn egy rabszolga várt rájuk, négy lóval. Kettő fel volt nyergelve, két másik málhát vitt. Az asszony elvette a szárat a férfitól, és egy kézlegyintéssel útjára bocsátotta. – Özvegy földtulajdonos vagyok Eskethia provinciából – tudatta Frentisszel. – Mirteskben van dolgom. Kísérőként

fogadtalak fel, hogy biztonságban eljuttass az úti célomhoz, anélkül, hogy testi épségemen vagy hírnevemen csorba esne. Átadta neki a málhás állatok kantárszárát, és felhúzta magát a nagyobbik hátasló nyergébe. A szürke kanca láthatólag ismerte már utasát, mert jólesően horkantott, amikor az asszony megtapogatta a nyakát. A köntösön vágott nyílások lehetővé tették, hogy szétvetett lábbal üljön a nyeregben. Meztelen combja bronzszínben csillogott a reggeli napfényben. Frentis elfordította a fejét, és megnézte magának a málhás állatokat. A csomagokban főként élelem és víz dudorodott, első látásra elegendő mennyiségben a Mirteskig vezető útra. Az állatoknak jó gondját viselték, nem látszott rajtuk olyasféle betegség, amitől hirtelen összerogynának a sivatag közepén. A patáikat széles, ám vékony patkókkal szegezték, ami megfelelt a sivatagi úthoz. Emlékezett rá, milyen keményen kellett küzdeni a királyi felderítőcsapat lovainak az alpiri sivatagban, amíg a hadsereg le nem utánozta a császári kovácsok fogásait. Azonnal felelevenedtek az alpiri háború emlékei, és a sok kiömlött vér ellenére, ami az őrült király látomásáért és elvetélt győzelemért folyt el, élete legszebb napjaiként gondolt a Farkasfuttákkal, a testvéreivel és Vaelinnel együtt töltött hónapokra. Sebhelyei felizzottak – az asszony türelmetlenül fészkelődött a nyeregben. Frentis meghúzta a málhák szíját, és felszállt a saját hátasára, egy fiatal fekete csődörre. A ló tüzes jószágnak bizonyult: prüszkölt és ágaskodott, amint a lovasa elhelyezkedett a nyeregben. Frentis előredőlt, tenyeréből tölcsért formált az állat fülén, és halkan belesuttogott. A paripa azonnal megnyugodott, és további tiltakozás nélkül elindult, amikor a lovasa a sarkával noszogatta. A málhások követték. – Lenyűgöző – szólalt meg a nő, és saját hátasát is mozgásra

ösztökélte. – Nem sok embertől láttam még ilyet. Ki tanított meg rá? A hangja parancsot hordozott, és a béklyó is szorosabbra feszült. – Egy őrült – válaszolta Frentis, és eszébe jutott Rensial mester összeesküvő vigyora, amikor megosztotta tanítványával a suttogás titkát, amit nyilvánvalóan soha egyetlenegy újoncnak sem árult még el. Akárcsak a Sötétség, nem igaz? – tette hozzá egy vékony vihogás kíséretében. – Semmit sem tudnak az ostobák! Mást nem fűzött hozzá, és a nő a mostanra megszokottá vált csiklandásra enyhítette a béklyót. – Eljön az idő – mondta a rabszolgájának, miközben nyugat felé fordultak –, amikor a szíved minden titkát felfeded előttem, mégpedig önszántadból. Frentis keze ökölbe rándult a kantárszáron, és legbelül felüvöltött. Dühödten gondolt sebhely-börtönére, mert mostanra már rájött, hogy a vágások rabja lett, a hajcsár és a rabszolgatartó is a sebeken keresztül hajtották igájukba. Ez volt tehát Egyszemű ajándéka, végső bosszúja. ♦ ♦ ♦ Délig utaztak, aztán amikor a nap már elviselhetetlenül égette a sivatagot, kisméretű ponyváik alatt megpihentek, és csak akkor álltak tovább, amikor a hosszúra nyúló árnyékok között alábbhagyott a forróság. Megálltak egy kis oázisnál, amely már zsúfolásig telt az éjszakai nyugovóhoz készülődő karavánokkal. Frentis megitatta a lovakat, és felverte a tábort az átmeneti település peremén. A karavánok népe vidám csapatnak bizonyult; a szabademberek értesüléseket cseréltek a barátaikkal, és dallal meg történetekkel szórakoztatták egymást.

A legtöbben kék ruhát viseltek, de akadt köztük egy-két szürkébe öltözött, hosszú szakállal és még hosszabb lókaravánnal rendelkező veterán. Néhányan odamentek az újonnan érkezettekhez portékáikat kínálva, vagy a birodalom többi részéből érkező hírek reményében. A nő kellemmel és nyájasan utasította vissza a felkínált cikkeket, és kisebb pletykákat árult el a Tanács ügyeiből vagy a Kardviadalok pillanatnyi állásáról, ami úgy tűnt, az egyik legfőbb szórakozásnak számított arrafelé. – A Kékek megint veszítettek? – kérdezte hitetlenkedve egy idősebb szürke ruhás, és lemondóan rázta a fejét. – Egész életemben nekik szurkoltam. Két teljes vagyont vertem el a tétekre. A nő felnevetett, és egy datolyát dobott a szájába. – Ezek után inkább a Zöldekre tégy, nagyapó! A férfi haragos pillantást vetett rá. – Az ember épp úgy nem váltogathatja a csapatát, ahogyan a bőrét sem tudja levetni. Végül a karavánok népe békén hagyta őket. Frentis ellátta maradék feladatát, aztán leült a tűz mellé, és az éjszakai égboltot nézte. Rendházi élete első évében Hutril mester megtanította olvasni a csillagokban, és jól tudta, hogy a Kard markolata északkelet felé mutat. Ha szabadulhatna a béklyótól, most egészen a királyságig követné, akárhány kilométert is kellene megtennie. – Az Alpiri Birodalomban – szólalt meg a nő egy takarón fekve és könyökével egy selyempárnán támaszkodva – egyesek abból gazdagszanak meg, hogy hazugságokat duruzsolnak a hiszékeny barmoknak a csillagok jóslatairól. Úgy hiszem, a Hited nem ad helyt efféle ostobaságnak. – A csillagok távoli napok – felelte a fiatal férfi. – Legalábbis

a Harmadik Rend így magyarázza. Egy ilyen távoli nap semmiféle hatással nem lehet a világunkra. – Mondd, miért a hajcsárt ölted meg, miért nem az uradat? – Közelebb állt, és a dobás egyébként sem tűnt túl egyszerűnek. – Frentis a nőre fordította a tekintetét. – És tudtam, hogy te képes vagy elhárítani a pengét. A nő enyhe biccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette a választ, aztán a párnára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. – Egy férfi táborozik a víz mellett. Utazónak öltözött, ősz a haja, és ezüstkarikát visel a fülében. Amikor felkel a hold, menj és öld meg! Mérget találsz a málhában, a zöld üvegcse az. Ne hagyj nyomokat a testén! Hozd el a leveleket, amiket nála találsz! Nem vetett béklyót Frentis beszédére, a férfi mégsem kérdezte, miért kellene megtennie mindezt. Nem látta értelmét megkérdezni. ♦ ♦ ♦ Akárcsak az igazhitűek, a voláriak is a tűznek adták át a halottaikat. A karavánok népe vászonba csavarta, majd lámpaolajjal belocsolta és fáklyával meggyújtotta az ősz férfi testét. Senki sem szólt, és a körben állók arcán nem látszott bánat, hiszen úgy tűnt, egyikük sem ismerte a férfit, akit álmában ért a halál. Szokványos és semmitmondó nevét is csak polgári táblájáról olvasták le: Verkal. Amikor Frentis és a nő folytatták útjukat, a többiek már a férfi tulajdonát árverezték. – Azért küldték, hogy utánunk kémkedjen – árulta el végül a nő. – Már ha érdekel. Gondolom, Arklev embere volt. Úgy látszik, a tanácstag lelkesedése nagyszabású küldetésünk iránt csökkent valamelyest. – Frentis biztosra vette, hogy mindezt

nem az ő szórakoztatására árulta el. Rabtartója alkalomadtán szerette hangosan kimondani, amit gondol, és önmagával társalgott. Ebben is Rensial mesterre hasonlított. Öt nap alatt eljutottak a Jarvenhez, a nő elmondása szerint az egész birodalom legnagyobb beltengeréhez. Ott a karavánút végpontja, egy sekély öbölben kialakított kompkikötő felé vették az irányt, ahol utazók és lovak nyüzsögtek. A széles és sötét tenger tiszta ég alatt terült el. A nyugati parton képtelenül magas hegyek látszottak. A kompút mindkettőjüknek négy négyzetbe, a lovaknak pedig öt körbe került. – Micsoda rablás! – közölte a nő a révésszel, amikor a kezébe ejtette a pénzt. – Felőlem úszhatsz is, polgár – válaszolta a fickó gúnyos meghajlás kíséretében. A nő röviden felnevetett. – Most azonnal meg kellene hogy ölesselek a szolgámmal, de sietünk. – Még egyszer felkacagott, aztán a fedélzetre vezették a lovakat. – Amikor először felszálltam erre a teknőre, személyenként még csak egy négyzetbe és lovanként egy körbe került – mesélte később a volári. A rabszolgák keményen izzadtak az evezőknél a hajcsár korbácsa alatt, és a komphajó céltudatosan szelte a hullámokat. – Bár az igaz, hogy ennek már csaknem kétszáz esztendeje. Ez ráncot csalt Frentis homlokára. Kétszáz esztendeje? De hát nem lehet több harmincévesnél... A nő jól szórakozott a fiatalember zavarán, de nem fűzött hozzá magyarázatot. Az átkelés igénybe vette az egész napjukat, és mire meglátták Mirtesket, beesteledett. Frentis azt hitte, Unteshnél

már aligha lát nagyobb várost, de ez utóbbi egyszerű falunak tűnt Mirtesk mellett. A település a kikötőnél kezdődő hatalmas völgykatlanban terpeszkedett, számtalan, szürke gránitból faragott ház húzódott mindkét oldalon. Az épületek tömegéből itt-ott tornyok emelkedtek ki, és a több ezernyi emberi hang morajlássá erősödött a fülükben, amikor elérték a mólót. Egy rabszolga várakozott a rakparton, amikor a partra vezették az állataikat. – Ürnőm! – köszöntötte az asszonyt mélyen meghajolva. – Ez itt Horvek – mutatta be az asszony a rabszolgát. – Ugye, milyen ronda? Horvek orra úgy nézett ki, mint amit többször eltörtek és összeillesztettek, a bal füle nagyrészt hiányzott, és izmos karját sebhelyek borították. Frentis először mégis a tartását vette észre, széles vállát és lábainak terpeszét. Éppen elégszer látta a veremben. Ez a férfi kuritáj volt: gyilkos, mint ő maga. – Megjött már a Hírvivő? – kérdezte Horvektől az úrnője. – Két napja érkezett. – És jól viseli magát? – A városból egy esetet sem jeleztek, úrnőm. – Ez nem marad így, ha sokáig időzik itt. Horvek megragadta a málhás lovak szárát, és átverekedte magát velük a mólón tolongó tömegen. Ők követték, és ezernyi ismeretlen kövezett utca után végre egy térre értek, amit háromemeletes házak vettek körbe. Középen egy férfi jókora lovas szobra állt a csinosra nyírt füvön. A nő leszállt, és a szoborhoz közelebb lépve felnézett a lovas arcára. A szobor Frentis megítélése szerint régies páncélt viselt, és sűrű zöld csíkok csúfították a bronzot. A fiatalember nem értette a volári nyelvet, de a szobor talpazatára illesztett táblán hosszasan sorolt szöveg

valami nagy embert sejtetett. – Már megint sirályszar van a fején – szólalt meg az asszony. – Megkorbácsoltatom a rabszolgákat, úrnőm – biztosította Horvek. Az asszony elfordult, és a szoborral közvetlenül szemben elhelyezkedő, háromemeletes ház felé indult. Fellépcsőzött az ajtóhoz, és az kitárult. Egy középkorú rabszolganő hajolt mélyre úrnője előtt. Odabent elegáns márvány és csillámló díszek fogadták őket, a falakon magas vásznak sorakoztak csatajelenetekkel, és némelyiken a kinti bronzférfi arcvonásait hordozó harcos pompázott. – Tetszik az otthonom? – kérdezte a nő Frentistől. A béklyó engedte volna a beszédet, ám ő ismét megtagadta a választ. A rabszolganőnek meglepetésében elakadt a lélegzete, de az úrnő csak nevetett. – Készíts fürdővizet! – utasította a rabszolgáját, és nekilátott felmászni a márványpadlóról induló díszes lépcsőn. Akaraterejével Frentist is maga után vonszolta, majd odafenn belépett egy nagy terembe. Egy férfi ült a hosszú asztal mellett, egy ötven éven túli szürke ruhás. Füstölt húst evett, a keze ügyében borral megtöltött kristálypohár várakozott. Szemmel láthatóan azonnal felismerte Frentist. – Látom, magadra szedtél némi izmot – szólalt meg a királyság nyelvén, aztán hosszan meghúzta a poharát. Frentis az arcát kémlelte, és nem talált rajta ismerős vonást, ám valami bujkált a férfi hangjában. Nem a hangszínében, hanem a hanglejtésében. Ráadásul volári kiejtés nélkül beszélte Frentis nyelvét. – Fiatal barátunk öt évet töltött a vermekben – válaszolt a nő voláriul. Elhelyezkedett az asztal tetején, és a sivatagban

viselt, magas szárú csizmát lehúzva nekikezdett a talpát dörzsölgetni. – Még a kuritájoknak is csak egy évig kell kibírniuk. – De nekik nincs olyan szerencséjük, hogy a Hatodik Rendben nevelkedtek, igaz-e, Frentis? – kacsintott a fiatalemberre az idegen, és az ismerősség érzése fokozódott. A nő szúrós pillantást vetett a szürke ruhásra. – Ez öregebb, mint a legutóbbi, akit hoztál. Mi a neve? – Karel Teklar, középosztálybéli borkereskedő, kövér feleséggel és öt borzasztó kölökkel. Két napja szinte mást sem csinálok, mint csépelem azokat a kis vadállatokat. – Milyen képessége van? A férfi vállat vont. – Egy kis jövőbelátó tehetség, amiről a fickó nem is tudott. Bár én magam mindig csodálkoztam, miért olyan sikeres a kártyában. – Akkor nem nagy veszteség. – Nem – értett egyet a férfi, majd felállt és közelebb jött Frentishez. A fiatalember őrjítően ismerősnek találta az őt vizslató idegen fejtartását. – Mindig is kíváncsi voltam, pontosan mi történt Unteshnél, testvér. Frentis hallgatott, amíg a nő akaraterejének fellobbantásával kikényszerítette belőle a szavakat. – Megérkezett Arklev Entril tanácstag, hogy szerződést kössön Malcius herceggel az alpiriak ostromát követően. Ajándékokat és kereskedelmi ajánlatokat hozott a Volári Birodalomból. Miután átkutattam, nincs-e nála fegyver, megrázta a kezemet. Az utolsó alpiri rohamnál az akaraterejével megbéklyózott, és arra kényszerített, hogy hagyjam ott a herceget. Elfutottam a kikötőbe, és felszálltam a hajójára.

– Biztosan fájt – vélte a férfi –, hogy nem tudtad magad feláldozni a dicsőség oltárán. Grealin mester újabb történetet mesélhetett volna az újoncoknak. Frentis zavara egyre mélyült. Honnan tudhat ilyen sok mindent? – Azért ne átkozd magad! – A férfi megfordult, és körülnézett a helyiségben, meg a falakon végigfutó fegyvergyűjteményen. – Malcius életben maradt, és visszatért, hogy kormányozza a királyságot, bár a beszámolók szerint korántsem olyan jól, mint a nagynevű apja. – Malcius látott elfutni? – kérdezte a nő. Frentis megrázta a fejét. – A déli szárnynak parancsoltam, ő pedig középen tartózkodott. – Elmenekültem, és otthagytam kétszáz jó katonát meghalni. Ők láttak elfutni. – Tehát mindössze annyit sejt az egészből – folytatta a férfi –, hogy a bátor Frentis testvér, az egykori tolvaj, akit szolgálata a Hatodik Rendben a hírnévig emelt, hősi halált halt a város végső ostrománál. – Összenézett a nővel. – Így is sikerülhet. Amaz bólintott. – A jegyzék megvan? Az idegen benyúlt az ingébe, és odadobott a nőnek egy összehajtott pergamendarabot. – Hosszabb, mint vártam – fűzte hozzá az, amikor nekilátott elolvasni. – Biztos vagyok benne, hogy még így is könnyedén megcsinálod. – Az idegen felvette a borospoharat, és megint nagyot húzott belőle, aztán elfintorodott, mintha savanyúnak találná. – Kiváltképp a mi kis halálos utcakölykünk segítségével. Utcakölyök. Nortah nevezte így. Meg Barkus. De Nortah már

régen meghalt, Barkus pedig biztonságban élt a királyságban, legalábbis ezt remélte. – Van még valami? – érdeklődött a nő. – Száz napon belül légy a Déli-toronynál. Ott majd valaki rád talál. Nagy lesz a kísértés, hogy végezz vele. Ám mégse tedd! Mondd neki, hogy a hűbérúr önmagában nem elegendő. A ringyónak is meg kell halnia. Üzenetet is hoz majd örök ellenségünkről, és egy tervet a megölésére, vagy legalábbis a meggyengítésére. Ezenkívül... – Kiürítette a borospoharát, és Frentis észrevette, hogy verejték csillog a homlokán – ...csak a szokásos, örökkévalóságig tartó kín, ha kudarcot vallasz, és így tovább. Már ismered. – Sosem tudta túl eredetin megfogalmazni a fenyegetéseit. – A nő leszállt az asztalról, és odalépett egy állványról levett, vékonypengéjű kardhoz a kandallónál. – És melyikkel óhajtod? A férfi körmével hangosan megpendítette a poharát, és a ház úrnőjére mosolygott. – Sajnálom, ha csalódnod kellett. – A kristálypohár a földre hullt, ahol szilánkokra tört, és az idegen lehanyatlott az asztalfőn álló székbe. Most már verejték áztatta az arcát. Tekintete elhomályosult, de egy pillanatra még felélénkült, ahogy megtalálta Frentist. – Kérlek, testvér, add át nekik az üdvözletemet! Főleg Vaelinnek. Vaelinnek. Frentis bőre égett, ahol a béklyó újra feléledt, és az egész testét mozdulatlanná dermesztette. Rá akart rontani erre az idegenre, kiszedni belőle az igazságot, de csak állt némán, dühtől füstölögve, miközben a férfi elvigyorodott. – Emlékszel arra az utolsó viadalra? Arra a rablócsapatra a háború előtti télen? – kérdezte, és hangja suttogássá halkult. – A vércseppek úgy csillogtak a havon, mint a rubintok. Jó nap

volt... A szeme lecsukódott, karja ernyedten hullt melléje, és nem sokkal később sekélyen emelkedő mellkasa is leállt. – Most pedig – kezdte a nő, miközben nekilátott lerángatni az öltözékét –, ideje megfürdeni, nem gondolod?

HARMADIK FEJEZET

M

eg kellett volna akadályoznom. Reva célba vette a szalmazsákot, amit lőtáblának használtak, és eleresztett egy nyilat. A lövedék épp hogy érintette a szénnel rajzolt kört. Vaelin látta, hogy a lány elfojtja elégedett vigyorát. Rhanmalmában szereztek tegezt meg nyilakat, sirálytollasat széles acélheggyel, ami leginkább vadászathoz tűnt alkalmasnak. A lány mindennap korán kelt, és gyakorolt. Először még lenézte Vaelin tanácsait, de végül dacos csendben elfogadta az útmutatást, mert látta bennük a bölcsességet. – Az íjtartó karod még mindig túl merev – okította a férfi. – Ne felejtsd, egyszerre kell tolni és húzni, nem elég csak húzni! A lány ingerülten összevonta a szemöldökét, de tette, amit mondtak neki, és a nyíl keményen belevágódott a karikába. Önelégült fintort villantott tanítója felé, olyan mosolyfélét, aztán a nyílvesszőért ment. A haja egyre sebesebben nőtt, és a teste is sokat veszített agárszerű nyúlánkságából, amire Vaelin a füstbe ment támadás idejéről emlékezett. Ellora főztje jelentősen hozzájárult az izomzat építéséhez. Rhanmalma óta nem beszéltek a rablókról. A férfi tudta,

hogy nem tenne jót, ha kioktatná útitársát. A lány olyan hittel ragaszkodott istenéhez, hogy ha bármilyen hibájára rámutat, csak gúnyos visszautasítást kapott volna tőle, na meg egy újabb szózatot az Atya szeretetéről. A férfiak csak akadályt jelentettek az Igazpengéjű kardjához vezető úton, gátolták a Világatya akaratát. Ezért hát félreállította őket, és a gyilkosság mintha egyáltalán nem nyomta volna a lelkét. Ám Vaelin tudta, hogy valahol mélyen érzi a lány. A vér éneke bánatosan muzsikált, amikor gondolatai megérintették Revát, a hangok falsul és komoran szóltak. Egy sérült személyiséget találtak: valaki elszánt gyilkost faragott a lányból. Vaelin tudta, hogy végül majd Reva is érezni fogja, de hogy hány év és mennyi gyilkolás után, azt nem sejthette. Akkor meg miért nem akadályoztad meg? Ébren feküdt, amikor a lány kimászott a fekhelyéről és ellopakodott, és csak a vérdalt vetette a nyomába, aztán hallgatta az ének hullámzását, az éles hangok viharát, ami mindig gyilkolást jelzett. De maga nem ment Reva után: a dal kifejezetten intette ellene, a dallam ijedten horgadt fel, amikor felkelt, hogy követi a lányt, lefegyverzi a férfiakat és odahívja az őröket. Az ének megtiltotta, és mostanra már megtanulta, hogy engedelmeskedjen a zenéjének. A rablók a söpredékhez tartoztak, és kétségtelenül megérdemelték a halált, és ugyanannyira hátráltatták a saját céljait, mint a lányét. Ha valaki felismeri az arcát, azzal csak megnehezítik a helyzetét, amitől előre irtózott. Így hát ébren, lehunyt szemmel feküdt, amikor a lány visszatért, bebújt a takarója alá, és édes álomra szenderült. – Indulhatunk, uram? – szólt ki Janril Norin a szekeréből. A többi játékos már felszedelőzködött, és a kocsik az út felé

görögtek. – Egy darabon gyalog megyünk – intett vissza a dalnoknak Vaelin. Reva feldobta a szalmazsákot a szekérre, és kissé lemaradtak. – Meddig kell még várnom? – követelőzött. A kérdés most már hozzátartozott a mindennapi szertartásrendhez. – Legalább még egy hétig. Reva felmordult. – Nem értem, miért nem tudod egyszerűen most elmondani. A színtársulat elrejti a kilétedet. – Megegyeztünk valamiben. Egyébként sem tanultad meg még rendesen az íj használatát. – Már elég jó vagyok vele. A minap is egyedül szedtem le azt a szarvast, nem? – Így igaz. De más fegyverek is léteznek ám az íjon kívül. A lány tekintetébe újra beköltözött egyfajta dacos vonakodás, ami belső vívódást jelzett. Azon töpreng, miért tanítom, ha közben az életemet akarja venni. A kérdést önmagának is feltette. A lány képességei egyre gyarapodnak majd, a segítségével, vagy anélkül. Már most is veszélyes ellenfélnek számított. Ám a vérének dallama minden alkalommal súlyosan zuhogott: a lány tanítása szükséges. – A kard – válaszolta végül a lány, miután percekig birkózott a lelkiismeretével. – Megtanítasz karddal vívni? – Ha szeretnéd. Ma este kezdhetjük is. Reva fújt egyet, ami akár az elégedettség jele is lehetett, aztán felugrott a szekérre, és felhúzta magát a tetejére, majd keresztbe tett lábbal leült, és nézte a tovarohanó vidéket. Különös, hogy nincsen tudatában a szépségének – gondolta a férfi,

ahogy elnézte a lány reggeli napfényben csillogó, gesztenyebarna haját. ♦ ♦ ♦ – Az első és legfontosabb – kezdte Vaelin kőrisbotját a lányéhoz koppintva, majd villámgyorsan felfelé és kifelé lendített, hogy a bot kirepült a tanítványa markából és megpördült a levegőben – a helyes fogás. Reva a várakozásainak megfelelően gyorsan tanult, és már első este elsajátította a hárítás és döfés alapjait. A harmadik napra már szinte tökéletesen, és nem kevés kecsességgel tudta elismételni Sollis mester egyszerűbb gyakorlatait. – Azt mikor használhatom? – mutatott a negyedik napi gyakorlás végén a szekér kerekének támasztott, kötéllel összekötött vászoncsomagra. Enyhén izzadt a bajvívástól. Ez volt a kedvence, hiszen ilyenkor esélyt kapott rá, hogy fájdalmat okozzon a tanítójának, bár próbálkozásai eleddig nem bizonyultak gyümölcsözőnek. – Nem használhatod. – A lány elfordította a fejét, és Vaelin a vér éneke nélkül is tisztán olvasott a gondolataiban. – És ha ki mered venni, amikor alszom, a kardleckéknek vége. Értetted? A lány haragosan meredt rá. – Minek hordozod magadnál, ha sohasem használod? Helyénvaló kérdésnek tűnt, de ő nem kívánta megvitatni a választ. – Ellora vacsorát főz – indult el a szekér felé. A táncosnő fagyos modora valamelyest felengedett az északra vezető úton, de Vaelinnek feltűnt, hogy jelenléte még mindig zavarja az ifjú feleséget. Ellora hatnaponta egy órát egyedül töltött el a színtársulat szekértáborán túl, ahol lehunyt

szemmel ült, valami éneket suttogva magában. Bár Vaelin már nem tartozott a Rend kötelékébe, élettörténetét szegről-végről ismerték, és a más hitűek jó okkal rettegtek a Rendtől. Azért azon megütközött, milyen nyíltan gyakorolja Ellora a tagadó szertartásokat. – Megváltozott egy-két dolog a királyságban, uram – magyarázta Janril este. – A király egy évvel a trónra lépését követően eltörölte a tagadó hitekre kiszabott tilalmakat. Nem akasztanak fel több kivágott nyelvű szerencsétlent a kalickákba, így Ellora szabadon imádkozhat a megvilágosodottak hitében, ha úgy kívánja. Azért a legjobb, ha nem túl nyíltan teszi. – Mi vette rá a királyt erre? – Hát... – Janril suttogássá halkította a hangját, annak ellenére, hogy kettesben maradtak. – A király királynét választott magának, és azt mondják, az asszony, khm... erősen érdeklődik a tagadó vallások iránt. Az Egységes Királyság királynője nem a közös hitet vallja. Belegondolt mindebbe. Mennyi minden megváltozhat öt év alatt! – És a rendek nem tiltakoztak ez ellen? – A Negyedik felemelte a hangját. Tendris aspektus sokat szónokolt az ügyről. A közemberek is morogtak, mert a vöröskéz visszatérésétől tartottak, de nem törtek ki lázadások. A háború után sok elégedetlenséggel volt dolgunk: a Farkasfuttákkal töltött két évem alatt egyik zendülést kellett levernünk a másik után, egész Azraelben. Azóta az emberek már csak nyugodt életre vágynak. ♦ ♦ ♦ Másnap a Hínáros-folyótól délre eső síkságokon utaztak. Az út mindkét oldalán széles búza- és aranyvirág-mezők terültek el.

Vaelin Haever-völgyétől néhány kilométerre egy keresztútnál megállította Janrilt. – Dolgom van a keleti úton – mászott le a kocsiról. – Éjszaka találkozunk a városban. Reva leugrott a szekérről, és felvette a tempót, miközben Vaelin rátért a keleti útra. – Nem kell jönnöd – szólt oda neki a férfi. A lány gúnyosan felemelte az egyik szemöldökét, és nem felelt. Még mindig arra számít, hogy megszököm, és kard nélkül hagyom. Belül összerezzent, amikor arra gondolt, mit fog szólni újdonsült tanítványa, ha elmondja az igazságot az apja kardjáról. Néhány kilométert mentek, aztán egy fűzfaligetben megbúvó falucskába értek. Az épületek elhanyagoltan álltak: az ablakkeretek üresen ásítottak, az ajtók már régen eltűntek, vagy kajlán lógtak rozsdás sarokvasaikról, és a gerendák kilátszottak a ritkuló zsúpfedél alól. – Itt nem lakik senki – vélte Reva. – Már évek óta. – Vaelin szeme a falut pásztázta, és megállapodott a legmagasabb fűz alatti kunyhón. Belépett, és csupasz, poros padlót talált. A lehullott téglákat a kupacba rakták a tűzhelyen. Beállt a szoba közepére, és lehunyt szemmel énekelni kezdett. Sokat nevetett. Az apja kis kacagónak nevezte. Nehéz idők jártak, gyakran éheztek, de a kislány mindig talált okot a nevetésre. Boldog volt itt. A dal megváltozott, amikor mélyebbre hatolt. A melódia baljós színezetet öltött. A padlóra fröccsenő vér, egy férfi felordít, a lábán tátongó sebhez kap. Katona, legalábbis a kinézetéből ítélve, mellén egy azraeli nemesi ház címerével. Egy mindössze

tizennégy éves lány izzó vasat vesz a tűzből, és a sebre nyomja. A katona felordít, és elájul. – Van hozzá tehetsége – mondja egy másik katona, a testtartásából ítélve egy őrmester. Pénzt dob a lánynak, egy ezüstöt. Több, mint amit egész életében látott. – Még az Ötödik Rendet is megszégyenítenéd ezzel a tudással. A lány a sarokban álló, idegesen körbepillantgató asszonyhoz fordul: – Mi az az Ötödik Rend, anyuka? – Vardrian – szólalt meg Reva, és a látomás szertefoszlott. A tűzhely mellett állt, és a falba szögezett fatáblát betűzte. – Talán a család neve, akik itt éltek? – Igen – lépett oda Vaelin, és ujját végigfuttatta a fehérrel szépen festett, de már foszló betűkön. – Vérzel. Egyetlen csepp virított a felső ajkán. Régebben néha megtörtént a zárkában, amikor inkább énekelt, mint hallgatta az éneket. Minél hangosabban dalolt, annál bővebben folyt az orrából, vagy egy alkalommal a szeméből, amikor az óceánon túlra, a Távolnyugatra próbált ellátni. Ez az ára – mondta neki a vak asszony. A szavak igazsága egyre mélyebb értelmet nyert: Mindannyian megfizetünk a képességért. – Semmiség – felelte Vaelin, és letörölte a vércseppet. A fatáblát a helyén hagyva kilépett a rozoga kunyhóból. ♦ ♦ ♦ Két nap múlva megpillantották a Hínáros hídját. Az egykor fából épült alkalmatosság most kőből terpeszkedett, és szélesebb meg vaskosabb lett elődjénél. – A király szeret építkezni – súgta Janril, amint a szekér

odagurult a vámház elé. Odadobott egy erszényt a hídmesternek, ami fedezte az összes szekér hídvámját. – Hidak, könyvtárak, gyógyító házak. Lebontatja a régit, és újat építtet. Néhányan Kőműves Malciusnak nevezik. – Lehetne rosszabb neve is – felelte Vaelin. A szekér árnyas ekhójában ült, mert ilyen közel a fővároshoz még csuklyájában sem szívesen mutatkozott. Mészáros, őrült, intrikus, megszálló. Janus mindet kiérdemelte. Egy széles mező felé vették az útjukat, ahol a nyáridei vásárt tartották minden évben. Már számos csepűrágó szekércsoport gyűlt össze a füvön, mindenféle árussal és kézművessel egyetemben, akik a portékájukon jöttek túladni. Az ácsok már nekiláttak összeácsolni a fa lelátókat, ami előtt a renfaeli lovagok összemérhetik erejüket a tornán. Vaelin estig várt, és csak akkor hagyta el a szekeret. Felajánlotta Janrilnak a megmaradt pénzét, bár tudta, hogy a dalnok nem fogadja el, majd búcsúképpen megölelte régi katonáját. – Ne menj be oda, uram! – győzködte Janril. A szeme nedvesen fénylett, és erőltetett mosoly játszott az ajkán. – Maradj velünk! Lehet, hogy a közemberek rólad énekelnek, de kevés nemesnek tetszik majd, hogy visszatértél. Csak irigység és árulás vár azokon a falakon belül. – Dolgom van itt, Janril. De azért köszönöm. – Megragadta még egyszer a csepűrágó vállát, felvette hosszú vászonbatyuját, és elindult a városkapu felé. Reva egyszer csak megjelent mellette. – Nos? – kérdezte. A férfi nem állt meg. – Bizonyára észrevetted, hogy megérkeztünk Varinvárhoz – folytatta a lány, és a falra mutatott. – Ahogyan

megállapodtunk. – Nemsokára. – A másik csak ennyit felelt. – Most! Vaelin megtorpant, és szembefordult vele. Halkan, de kimérten azt válaszolta: – Hamarosan megkapod a választ. Most tarts velem, vagy maradj itt! Janril biztosan hasznát látja még egy táncosnak. Reva bizalmatlan és lenéző pillantást vetett a városkapura. – Még benn sem vagyunk, és máris úgy bűzlik, mint egy kövér ember árnyékszéke – morogta, de azért követte a férfit. ♦ ♦ ♦ Az apja háza egykor hatalmasnak, roppant várnak tűnt a kisfiú szemében, aki hősi képzelgésében szaladgált a folyosókon és udvarokon, és fakardjával sakkban tartotta a szolgákat és háziállatokat egyaránt. Az ágaival a rézsútos tető fölé terülő hatalmas tölgyet választotta főellenségéül, hiszen az óriás azért jött, hogy lerombolja az erődjüket. A gyermeki elme illékonysága gyakran baráttá változtatta az óriást; ilyenkor kényelmesen elhelyezkedett a vastag karjaiban, és onnan figyelte az apját, aki csatalovát edzette az istálló és folyópart közötti holdnyi füves területen. Sohasem furcsállta, hogy nincsenek igazi barátai, hogy csupán a szolgák fiait és lányait ismeri, akikkel igen rövid ideig játszhatott, mert az anyja csakhamar kedvesen, de határozottan elhessegette őket: „Ne zavard őket, Vaelin! Jobb dolguk is van ennél.” Később a gyermek felismerte, hogy szándékosan zárják el a többi gyerektől, hiszen a barátságok csak megnehezítenék a dolgát, amikor eljön az ideje, hogy beálljon a Rend kötelékébe. A ház a sok-sok év alatt igencsak összement, és nem csak

felnőtt szemmel nézve. A tető lógott, és nagy szükségét látta egy tetőfedőnek, a mész megfakult és megszürkült a falakon. Legalább az ablakok felét bedeszkázták, és a deszkátlanok némelyikéből is hiányzott egy-két üvegtábla. Még a nagy tölgy ágai is a föld felé irányultak; az óriás megöregedett. Tűz fényét látta az egyik ablakban, csak egyetlen meleg pontot az egész házban. – Itt nőttél fel? – kérdezte Reva meglepetten. Az eső rákezdte, miközben az északi negyedben az Őrszem-kanyarhoz közeledtek. Vaskos vízcseppek potyogtak a lány csuklyája szegélyéről. – A dalok azt mesélik, a nép köréből való vagy, és az utcán nevelkedtél. Hisz ez egy palota! – Nem – morogta Vaelin válaszképpen. – Egy vár. Megállt a bejárat előtt. „A minőségi bejárat”, így nevezte az egyik szolgáló. Szégyent érzett, mert nem jutott eszébe a joviális, kövérkés asszony neve. Minőségi bejárat, minőségi embereknek. A megzöldült, kopott harangra pillantott. A kötél szinte teljesen szétfoszlott rajta. Eltűnődött, vajon mostanában hány minőségi ember járt errefelé. Nézte, ahogy a kötél hintázik az esőben. Reva szándékosan és hangosan felszipogott. Vaelin nagy levegőt vett, és félreverte a harangot. A visszhang jó pár perce elhalt már, mire az ajtó mögül tompa kiáltás hallatszott. – Menjetek el! Van még egy hetem! A bíró így rendelte. Egy nagy alpiri hős lakik odafenn, aki egy szempillantás alatt lecsapja a kezeteket, ha nem hagytok minket békében! Távolodó léptek halovány zaja hallatszott. Vaelin összenézett Revával, és újra meghúzta a kis harangot. Ezúttal nem kellett olyan sokáig várniuk. – Na jó! Én szóltam! – Az ajtó befelé kitárult, és egy fiatal nő

került a szemük elé, kezében vödörrel, amit hátrafelé lendített. A vödör nem éppen kellemes illatú tartalma nedvesen csillogott. – Itt van nektek egy heti szennylé...! – A keze megállt, és a vödör kicsúszott belőle. Elkerekedett szemmel a falhoz hátrált, és a szája elé kapta a kezét. – Húgom – köszöntötte Vaelin. – Bejöhetek? ♦ ♦ ♦ Eltámogatta húgát a konyháig. Úgy tűnt, itt verte fel a tanyáját, mert az összes többi helyiségben, amin átkeltek, jeges üresség uralkodott. Leültette a fiatal nőt egy sámlira a tűzhely elé, és kezébe fogta remegő és hideg kezét. Amaz egy percre sem tudta elszakítani a tekintetét a férfi arcáról. – Azt hittem... a csuklya miatt... egy pillanatra azt hittem... – Kipislogta a könnyeit. – Sajnálom. – Nem... – Kiszabadította a kezét a bátyjáéból, és megérintette a férfi arcát. Mosolya egyre kiszélesedett a potyogó könnyek alatt. A múltba veszett téli napon megismert kislány sötét, őszinte szeme még mindig ott volt, de a nőiség egyfajta veszélyes szépséget kölcsönzött neki. Elvégre egyedül élt egy romosodó házban. – Fivérem, én mindig tudtam... Sohasem kételkedtem... Hangos csörgés hallatszott, ahogy Reva levágta az ágytálat a sarokba. – Alornis, ez itt Reva. A... – Elhallgatott, mert a lány felemelte a szemöldökét a kapucnija alatt. – ...az útitársam. – Nos. – Alornis kötényével letörölte a könnyeket, és felállt. – Ilyen hosszú út után biztosan éhesek vagytok. – Igen – válaszolta Reva.

– Dehogy – erősködött Vaelin. – Badarság – vágott vissza a húga, azzal elsietett a kamra felé. – Vaelin Al Sorna urat egy siránkozó kislány fogadja a saját házában, és még egy rendes vacsorát sem tud adni. Ez nem járja! A vacsorát jóindulattal sem lehetett lakomának nevezni. A kevéske kenyér és sajt mellé kaptak az erősen fűszerezett maradék húsból, ami eredetileg is legfeljebb csak fél csirke lehetett. – Szörnyű szakács vagyok – vallotta be Alornis. Vaelin észrevette, hogy nem eszik semmit. – Az anyám jobban értett hozzá. Reva eltüntette az utolsó morzsákat is a tányérjáról, aztán halkan böffentett. – Nem volt olyan rossz. – Az anyád? – pillantott a húgára Vaelin. – Ő... nincs itt? Alornis megrázta a fejét. – A legutóbbi télen. A vérköhögés... Elera aspektus nagyon kedvesen bánt vele, megtett minden tőle telhetőt, de... – Elhallgatott, és a szemét a földre vetette. – Sajnálom, húgom. – Nem lenne szabad így nevezned. A király törvénye szerint nem vagyok a húgod, ez a ház sem az enyém, és apánk minden megmaradt ingósága a király tulajdonát képezi. Könyörögnöm kellett a bírónak, hogy maradhassak még egy hónapot, mielőtt a végrehajtó eljön a többiért. És abba is csak azért egyezett bele, mert Benril mester megígérte, hogy ingyen megfesti az arcképét. – Benril Léniái mester, a Harmadik Rendből? Ismered? – A tanítványa vagyok, igazság szerint inkább a segédje, de sokat tanulok tőle. – A szemközti falra mutatott, ahol számos pergamenlap lógott a vakolatra tűzve. Vaelin felkelt, közelebb

lépett, és csodálkozva pislogott a rajzokra. Sokféle téma függött ott, egy ló, egy veréb, a kinti öreg tölgy, egy kenyereskosarat cipelő asszony. Mindet szénnel vagy tintával ábrázolták, egészen megdöbbentő pontossággal és tisztasággal. – Az Atyára! – lépett mellé Reva, és olyan őszinte csodálattal bámulta a vázlatokat, amire a férfi nem hitte képesnek. Elképedve fordult Alornis felé, és félelem tükröződött az arcán. – Ez a Sötétség műve... – suttogta. Alornisnak csak egy percig sikerült visszatartania a nevetését, de aztán kirobbant belőle. – Hisz csak vonalak a papíron. Azóta rajzolok, amióta az eszemet tudom. Téged is lerajzollak, ha akarod. Reva elfordult. – Nem. – De hát olyan szép vagy, kiváló tanulmány lehetne... – Azt mondtam, nem! – A lány kemény, haragos arccal az ajtóhoz lépett, de aztán megtorpant. Vaelin észrevette, milyen fehérek a bütykei az ajtófélfán, és a vérdal gyengén hajladozó nótát fújt. Hallotta már azelőtt, halkabban, az igaz, de mégis ismerősnek tűnt. Amikor Janril színjátszóival utaztak, észrevette, hogy a lány a táncait gyakorló Ellorát nézi. Elragadtatás tükröződött az arcán, ami hirtelen dühre váltott. Összeszorította a szemét, és elmormolt egy imát a Világatyához. – Sajnálom – folytatta Reva, de még mindig nem nézett Alornisra. – Ez nem az én házam. – Vaelinre pillantott. – Ez az éjszaka csak a tiéd és a húgodé. Keresek egy szobát, ahol nyugovóra térhetek. – Megkeményedett a hangja. – Reggel majd befejezzük a dolgunkat. – Azzal kiment a folyosóra. Csak halk csosszanások hallatszottak, ahogy végigment a házon, jól értett a lopakodáshoz.

– Az útitársad? – nézett a fiatal nő a bátyjára kérdőn. – Az úton mindenféle népekkel találkozik az ember. – Vaelin visszatért az asztalhoz. – Az apám tényleg semmit sem hagyott rád? – Nem az ő hibája – felelte Alornis éles hangon. – Minden pénzünk elment, amikor lesújtott a betegség. A földeket és járadékokat már akkor elveszítette, amikor lemondott hadúri feladatairól. A barátai, azok a férfiak, akikkel együtt harcolt, már nem ismerték meg az utcán. Nehéz időket éltünk, testvérem. A tekintete szemrehányást hordozott, és Vaelin tudta, hogy megérdemli. – Nem volt keresnivalóm errefelé. Vagy legalábbis azt hittem. Te ismerted, vele nőttél fel. Én nem. Ha éppen nem háborúzott valahol, a lovaival vagy az embereivel foglalkozott, és amikor hazatért... A magas, fekete szemű férfi rezzenéstelen tekintettel bámult le a fakarddal játszó kisfiúra, és még csak el sem mosolyodott, amikor a legényke nekitámadott, nevetve és az apját kérlelve: „Taníts, taníts, apa! Taníts meg vívni! Taníts!” A fekete szemű férfi félreütötte a kardot, és meghagyta egy szolgának, hogy vigye vissza a gyermeket a házba, aztán visszatért a lova csutakolásához... – Szeretett téged – tudatta vele Alornis. – Nekem sohasem hazudott, mindig tudtam, ki vagy, én ki vagyok, meg hogy nem közös anyától származunk. Hogy minden nap minden órájában egész szívével azt kívánta, bárcsak ne engedelmeskedett volna az anyád akaratának. Azt szerette volna, hogy tudd mindezt. Amikor a betegség rosszabbodott, és nem tudott felkelni az ágyból, már szinte csak erről beszélt. Hirtelen egy döngés hallatszott odafentről, valami súlyos dolog zuhant a padlóra, amit egy férfi kiáltása, majd egy morgás

követett. Reva. – Jaj, ne! – nyögte Alornis. – Általában tízig fel sem ébred. Vaelin felsietett a lépcsőn, és Revát egy magas, szép arcú, ám borostás fiatalember mellkasán ülve találta. A kés sziklaszilárdan feküdt a férfi torkán. – Rabló, Sötétkard! Egy rablót találtam a húgod házában! – Csak költő vagyok, biztosíthatlak felőle! – felelte a fiatalember. Reva fenyegetően magasodott fölébe. – Hallgass! Bejössz egy fiatal hölgy házába? Viszket a nadrágod, mi? – Reva! – kiáltott rá Vaelin. Óvakodott közelebb menni. A konyhában történtek hatására a lány egész testében megfeszült, és meg kellett volna nyugtatni valahogyan, de ha hozzáérnek, elpattanhatott, akár egy felhúzott íjhúr. A férfi nyugodt hangon folytatta: – Ez az ember a barátunk. Engedd felkelni, kérlek! Reva orrlyuka kitágult, és mordult egy utolsót, mielőtt odébb gördült. Ugyanazzal a folyékony mozdulattal talpra állt, és a kését eltüntette a tokjában. – Mindig veszélyes kedvencekkel vetted körül magad, nagyuram – morgott a fiatalember a padlón. Reva újra nekilendült, de Vaelin közéjük állt, és egyik kezét kinyújtva talpra rántotta az olcsó bor ködében fekvő fiút. – Ne hergeld, Alucius! Jobb tanítvány, mint te valaha is voltál. ♦ ♦ ♦ Alucius Al Hestián a vöröstéglás kútkáván ült az udvaron. Erősen pislogott a reggeli napban. Sötét szeme vörösben játszott, és meg-meghúzott egy kulacsot. Vaelin csatlakozott hozzá. Reva

a szokásosnál is erőteljesebben küzdött az edzésen. Az előző éjszaka haragja még nem párolgott el teljesen, és minden eddiginél eltökéltebben próbálkozott, hogy megüsse ellenfelét a kőrisbottal. Nem volt könnyű legyőzni a lányt, és a férfi ingét átáztatta a verejték. – Rendtestvérek cimborája? – bólintott a kulacs felé, miközben felhúzta a vödröt a kútból. – Mostanában farkasvérnek nevezik – felelte Alucius, és üdvözlésképpen felemelte a kulacsot. – Néhány vállalkozó kedvű volt katonád a zsoldból megvásárolt egy főzdét, és számolatlanul főzik az ezred kedvenc szeszét. Úgy hallottam, mostanra úgy meggazdagodtak, mint a távolnyugati kereskedők. – Jó nekik. – Letette a vödröt a kút szélére, és a fakanállal vizet lapátolt a szájába. – Az apád hogy van? – Még mindig izzó szenvedéllyel gyűlöl téged, ha ezt kérdezed. – Alucius vigyora lehervadt az arcáról. – Mindenesetre most... Most csendesebb lett. A királynak új hadura van. – Ismerem? – Igen: a neve Varius Al Tendril. A Véresdomb és Linesh ostromának hőse. Vaelin visszaemlékezett a szófukar emberre, aki magába fojtotta a dühből és mohóságból született, haragos szavakat. – Sok győzelem fűződik a nevéhez? – A bitorló lázadása óta a királyság nem igazán látott csatározást. Ám ezen zendülések leverésében a hadúr különösen hatékonynak bizonyult. – Értem. – Újra ivott a vízből, aztán letelepedett Alucius mellé. – Kénytelen vagyok feltenni egy kényelmetlen kérdést. – Hogy miért alszik egy részeg költő a húgod házában? – Valami ilyesmi.

– Abban a hitben él, hogy megvéd engem – felelte a fiatalember helyett Alornis a konyhaajtóból. – Készen van a reggeli. A némi sonkából és tojásból álló étek kevésnek bizonyult, és el is tűnt azon nyomban, hogy megállapodott Reva tányérján. Vaelin látta, hogy a lány próbál ellenállni a késztetésnek, hogy újabb adagot kérjen, de a gyomra nem ismerte az udvariasság szabályait, így nagyot kordult. – Tessék! – tolta elé Alucius a saját érintetlen tányérját, kezében kidugaszolt kulacsával. – Békeajándék. Nem szeretném, ha elvágnád a torkomat a reggeliért. Reva rávicsorította a fogát, de azért minden további nélkül elfogadta az ételt. – Az apánk három éve halt meg – folytatta Vaelin. – Miért várt ilyen sokáig a király, hogy visszavegye a vagyonát? A fiatal nő vállat vont. – Ki a megmondhatója? Talán a hivatal malmai őröltek túl lassan... A meldenei hajó, amin utazott, nem egészen egy hónapja lehorgonyzott a Déli-toronynál. Azóta éppen elég idő telt el ahhoz, hogy egy gyors lovas ideérjen a fővárosba. Egy ilyen közgyűlöletnek örvendő ember ne lepődjön meg, ha felismerik. Azt gyanította, a hivatal malmai azért sokkal gyorsabban őrölnek, mint azt a húga sejthetné. – Mellesleg, örülök, hogy életben talállak, Alucius. Ha nem mondtam még. – Nem mondtad, és köszönöm. – Ezek szerint abban a csapatban voltál, akik kitörtek a kikötő felé? Alucius lesütötte a szemét, és meghúzta a farkasvért.

– Te mondtad, hogy maradjak közel az apámhoz. Hasznos tanácsot adtál. Tompa hangszínéből és a szeme alatti karikákból Vaelin arra következtetett, hogy jobb, ha annyiban hagyja a dolgot. – Nos, mitől is kell pontosan megvédeni a húgomat? A fiatalember kissé felélénkült. – Ja, hát csak a szokásostól: rablóktól, csavargóktól... – Jelentőségteljes pillantást vetett Revára. – Éles késsel szaladgáló tagadóktól. Lelkesültektől, akik támogatás reményében nyaggatják a nagy Vaelin testvér rokonságát. A férfi összeráncolta a homlokát. – Lelkesültek? Azok meg kik? – Akik lelkesen viszik tovább a Hit ügyét. A király türelmi rendeletét követően jelentek meg. Találkozókat tartanak, zászlókat lobogtatnak, és néhanapján rátámadnak azokra, akik gyanújuk szerint tagadó praktikákat űznek. A Hit igaz követőinek nevezik magukat, és Tendris aspektus nyíltan támogatja őket. A többi rend kevésbé elhivatott ebben az együttműködésben. – Arckifejezése elkomolyodott. – Nagy örömmel veszik majd tudomásul a visszatérésedet. A Hit legnagyobb bajnoka, akit az Al Nieren-dinasztia tagadó tömlöcbe vettetett! Attól tartok, hiú reményeket táplálnak, uram! Reva felnézett a tányérjából, és a déli ablak törött üvege felé fordította a fejét. – Ló közeledik. Vaelin a nyitott ajtóra pillantott. Lópaták kopogtak a kockaköveken. A vér éneke viszontlátásról zenélt, de közben a figyelmeztetés halovány trilláját játszotta. Elnyomta magában, amilyen mélyen csak tudta, és kiment.

Caenis Al Nysa testvér behúzta a kantárszárat, és leszállt a lováról. Csak nézte egy percig Vaelint, aztán szélesre tárt karral, fényes mosollyal az ajkán közelebb jött. Megölelték egymást a régi testvérek minden melegségével. Caenis keményen szorította, és enyhe remegés költözött a mellkasába. Ám a vér dala tovább trillázta fenyegetését... ♦ ♦ ♦ Caenis arca vékonyabbnak tetszett, több ránc ült a szeme sarkában, és rövidre nyírt haja is őszesen csillogott a halántékán. A rendi élet éppen hogy nem nyújtotta meg a fiatalkort. Ennek ellenére ugyanolyan erősnek látszott, mint mindig, és vállban talán még meg is szélesedett. Soha nem bírt lenyűgöző megjelenéssel, ámde most a tekintély szinte tapintható kisugárzása vette körül, amit talán a sötétkék köpenyére varrt vörös gyémántforma jelvénynek köszönhetett. – Csak nem parancsnok testvér lettél? – kérdezte Vaelin. A folyópart füvében sétáltak. A Hínáros megduzzadt az éjszakai esőtől, és a víz azzal fenyegetett, hogy átlépi a földsáncot, amit az apja árvízvédelemnek épített. – Most én parancsolok az ezrednek – felelte Caenis. – Ezek szerint Caenis Al Nysa nagyúrhoz, a királyság pallosához van szerencsém? – Így van. – Caenis nem tűnt különösképpen büszkének az előléptetését illetően, ami nem egyezett Vaelin barátjáról alkotott képével. Amikor fiatalok voltak, az Al Nieren vérvonal keresve sem találhatott volna Caenisnél hűségesebb szolgát. Ám aztán jött Janus árulása Lineshnél, és Vaelin még emlékezett a Caenis arcára ereszkedő zavarodott ködre, amikor kiderült, hogy a vén cselszövő álma a Nagy Egyesített Királyságról egy beteg

elme látomása. A király sohasem hibázik... Megálltak, és Caenis csendben nézte a gyors folyású vizet. – Barkus – bökte ki végül. – A hajókapitány, aki hazavitte volna, elmesélt valamit. A testvérünk megfenyegette, hogy a szekercéjével a fejét veszi, ha nem kanyarodik vissza az alpiri partra. Amikor a sekélyesbe értek, leugrott a fedélzetről és a part felé úszott. – Mit mondtak még neked? Caenis visszafordult feléje, és a pillantását barátja szemébe fúrta. – A Várakozó. Tényleg Barkus volt az? Tehát elmesélték neki. Mi mindent tudhat még? – Nem. Csak a bőrébe bújt. Barkus valójában már a vadonpróbán meghalt. Caenis csukott szemmel lehajtotta a fejét, és mély, bánatos sóhajt hallatott. Kis idő múltán felnézett, és mosolyt erőltetett az ajkára. – Tehát csak mi ketten maradtunk, testvér. Vaelin viszonozta a mosolyt, de erőtlenre sikeredett. – Igazából csak egyvalaki maradt, testvér. Caenis összekulcsolta az ujjait, és őszinte hangvételt választott: – Sherin nővér eltűnt, Vaelin. Nem szóltam az aspektusnak... – Sherin nővér és én szerelembe estünk. – Széttárta a karját, és elkiáltotta magát. A szavak átrepültek a folyó felett. – Szerettem Sherin nővért! – Testvér! – sziszegte Caenis, és ijedten kémlelt körül. – És nem követtünk el kihágást! – folytatta Vaelin, hangját mérges suttogássá halkítva. – Nem műveltünk helytelen dolgot, testvér! Inkább valami csodálatosat és dicsőségeset. És én feladtam őt, örökre elveszítettem a Rendnek tett utolsó

szolgálatommal. Azonban végeztem. Mondd meg az aspektusnak, mondd el az egész királyságnak, ha úgy tetszik! Többé nem vagyok tagja a rendednek, és nem követem a Hitet. Caenis megdermedt, és válasza nem volt több puszta suttogásnál. – Tudom, hogy a sokévnyi börtön nem múlt el nyom nélkül a lelkedből, de bizonyos, hogy az eltávozottak vezéreltek vissza hozzánk. – Ez hazugság, Caenis, az egész egy hazugság. Olyan hazugság, mint bármilyen isten. Tudni akarod, mit mondott a Barkusban lakozó valami, mielőtt megöltem? – Elég! – Azt mondta, a test nélküli lélek szánalmas, nyomorult dolog... – Azt mondtam, elég! – Caenis elfehéredett a dühtől, és hátrább lépett, mintha a hitetlenség ragadós volna. – Hazugságokat hallasz a Sötétség valami teremtményétől, és igaznak hiszed a szavakat. Az én testvérem sohasem volt ilyen hiszékeny, sohasem lehetett ilyen könnyen rászedni. – Hallom az igazságot, testvér. Ez az én átkom. Caenis elfordult, és kellett némi erőfeszítés, mire visszanyerte az önuralmát. Amikor visszafordította a fejét, valami eddig nem látott keménység költözött a tekintetébe. – Ne hívj engem testvérnek! Ha elhagyod a Rendet és a Hitet, engem is elhagysz! – A testvérem vagy, Caenis. Mindig is az leszel. Sohasem a Hit kötött össze minket, ezt te is tudod. A másik csak nézte, szemében a bősz indulat és sértettség könnyeivel, aztán hátat fordított, és távozni készült. Néhány lépés után megtorpant, és feszült hangon hátraszólt a válla

fölött. – Az aspektus látni kíván. Hangsúlyozta, hogy ez nem parancs, csupán kérés. – Folytatta az útját. – Frentis! – kiáltott utána Vaelin. – Van róla valami híred? Tudom, hogy még él. Caenis azonban nem nézett hátra. – Beszélj az aspektussal!

NEGYEDIK FEJEZET

L

yrna Al Nieren hercegnő sohasem szeretett lovagolni. A lovakat unalmas társaságnak találta, és a kemény nyereg mindig olyan helyeken hagyott nyomot, amelyeknek a bekencézését nem kérhette szolgálóitól. Következésképpen a sok-sok kilométer, amit az utazótársaság észak felé megtett, cseppet sem javított a közérzetén. Bár ez az elmúlt öt évre is igaz lehetett. Eláll errefelé valaha az eső? – tűnődött, miközben kikémlelt a hermelinszegélyű köpönyege kapucnija alól a palaszürke tájra ködfátyolként zuhogó esőre. Öt napja indultak Cardurinból, és a zivatar egy pillanatra sem állt el. Nirka Al Smolen főtábornagy lefékezett mellettük, és tisztelgett. Az eső folyton változó patakokban folyt végig a mellvértjén. – Már csak öt kilométer, fenség! – Hangja félelmet hordozott. A végtelenre nyúló utazástól a hercegnő egyre kevésbé fogta vissza rosszalló megjegyzéseit, és maga is jól tudta, a nyelve esetenként felért egy mérges darázs fullánkjával. Látva az óvatosságot a férfi arcán, felsóhajtott. Hagyd már élni ezt az embert, te utálatos banya!

– Köszönöm, főtábornagy. A katona orcáját pirosra festette a megkönnyebbülés. Újra szalutált, aztán megsarkantyúzta a lovát, és a menet élére galoppozott, nyomában egy öttagú lovas őrségi különítménnyel. A hercegnő körül haladó ötven másik katona bezárta a kört és hármasban maradtak a két hölggyel, akiket magával vitt északra. Mindkettőt szívós, vidéki teremtésnek ismerte, és bár a többi szolgálójával ellentétben ezek a középosztályhoz tartoztak, nem vihogtak feleslegesen, és a kényelmetlenségek miatt sem panaszkodtak. Térdével gyorsabb tempóra ösztökélte Cobolyt, és elindultak felfelé a Skellan-hágó keskeny, sziklás ösvényén. – Fenség, ha szabadna – kezdte Nersa, a magasabbik udvarhölgye. Bátrabban viselkedett, mint Jullsa, aki Lyrna maróbb megjegyzései után rendszerint hosszasan hallgatott. – Mi az? – kérdezte Lyrna, miközben a vastag nyereg ellenére is érezte Coboly minden egyes éles csontját. – Ma végre látunk egyet, fenség? Nersa azóta vágyott rá, hogy a szeme elé kerüljön egy lonak, hogy útnak indultak Varinvárból. Lyrna a fiatalok bizarr kíváncsiságának tudta be a dolgot. Akár a gyerekek, akik bottal döfködik a döglött kutya beleit. Ám a mesékből ismert farkasemberek eleddig nem kerültek az útjukba, legalábbis amennyire ezt meg lehetett állapítani. A Ionoknál senki sem tud jobban rejtőzködni – figyelmeztette Cardurinban a parancsnok testvér, egy élénk, ravasz szemű és tagbaszakadt férfi. – Te nem fogod észrevenni őket, de az eltávozottakra mondom, ők már akkor látnak, amikor még csak tizenöt kilométernyire jársz a várostól. Mentükben Lyrna végigmérte az óriásira növő hágót, a hegy oldalába harapó árnyas hasadékot, és észrevette az erődítmény első szakaszát, a déli bejáratot őrző zömök tornyot. Kék pötty

látszott a mellvéden: kétségtelenül egy reggeli őrségen álló magányos rendtestvér. – Ha itt sem látunk, akkor talán már egyáltalán nem látunk – felelte Nersának. Fivére biztosítékai dacára még mindig mélyen kételkedett a küldetés sikerében. Ennyi évszázad után most valóban békét akarnak kötni? ♦ ♦ ♦ A toronyban várakozó parancsnok testvér már a negyvenedik életévén túl járt. Ezüstösen őszülő haja és sebzett homloka alatt ülő, világos szemével végigmérte a hercegnőt. Csatákban köszörült, rekedt hangon köszöntötte a királyi főméltóságot, és a hivatalos formulának megfelelő mélységben meghajolt. – Fenség. – Sollis parancsnok testvérhez van szerencsém, ugye? – A fiatal nő lemászott Coboly hátáról, és ellenállt a kísértésnek, hogy visszadörzsölje az érzetet elgémberedett tomporába. – Igen, fenség. – A férfi felegyenesedett, és a közelben álldogáló két rendtestvérére mutatott. – Hervil testvér és Ivern testvér is elkísér minket északra. A hercegnő felvonta az egyik szemöldökét. – Csak hárman lesztek? Az aspektusod biztosította a királyt arról, hogy teljes vállszélességgel a küldetés mögött áll. – Csak hatvanan vagyunk az egész hágóra, fenség. Nem tudok több embert nélkülözni. – Ellentmondást nem tűrő hanghordozása azt sugallta, semmiféle királyi megfélemlítés vagy kegy hatására nem másítaná meg a döntését. Természetesen hallott már a férfiról, a Hatodik Rend híres-neves kardoktatójáról, a lonak és rablóbandák ostoráról, az elveszett Marbellis túlélőjéről... Vaelin Al Sorna mesteréről.

Apám, könyörögve kérlek... – Ahogy gondolod, testvér – felelte Lyrna mosolyogva. A legjobb mosolyát villantotta rá: kegyeset, de nem túlzottan káprázatosat, fénylő szemében éppen elegendő csodálattal az alázatos rendtestvér iránt. – Persze sohasem kérdőjelezném meg az ítéletedet ezekben a kérdésekben. Az alázatos testvér csak bámult vissza rá halványszürke szemével, és az arca semmiféle érzelemről sem árulkodott. Legalább különbözik a többitől. – Itt van a vezetőnk? – Igen, fenség. – A férfi félreállt, és a toronyra mutatott. – Előkészítettem az asztalt. – Milyen figyelmes tőled! A tornyot nemrégiben sikálták ki belülről, de még mindig belengte a szűk helyen együtt élő férfiak émelyítő, izzadt szaga. Lyrna végigtekintett a tűzhely előtt álló asztalon elrendezett, egyszerű, ám bőséges lakomán, és azt látta, hogy a székek üresek, ahogyan az egész terem is. – Hol van a vezető? – érdeklődött. – Erre, fenség! – Sollis a terem végében álló, vaskos ajtóhoz ment, és elfordította a kulcsot a kilincsre erősített, nagy lakatban. – Odalent kellett elszállásolnunk. Kitárta az ajtót, ami mögül előtűnt egy kőlépcső. A katona kivette a fáklyát a falból kiálló vastartóból. – Kérlek, kövess! Lyrna hátrafordult Nersához és Jullsához. – Hölgyek, maradjatok itt, és egyetek a lakomából, amit a testvérek olyan kegyesen előkészítettek. Főtábornagy, tarts velem, kérlek! Smolennel egyetemben követték Sollist lefelé a kanyargó

lépcsőn egy kis terembe, amit mindössze egy vasrácsokkal megerősített, keskeny ablak világított meg. Egy nő ült az árnyékban a kamra túlsó végében. Hosszú, sötétvörös bőrbe bújtatott lábai kilógtak a fénybe, és szeme csillámlott a félhomályban. Lyrna láttán megmoccant, guggolásba emelkedett, és a bokájára fűzött lánc megcsörrent a kőpadlón. – Ez a vezetőnk? – kérdezte a hercegnő. – Ez, fenség. – Sollis arcának keménysége, ahogyan az árnyak közt guggoló asszonyra nézett, ékesen beszélt arról, mi a véleménye az egész vállalkozásról. – Két napja érkezett egy üzenettel magától a főpapnőtől. Az utasítás szerint kvártélyt és élelmet adtunk neki, és még aznap éjszaka combon döfte az egyik testvéremet. Úgy láttam jónak, ha ide bezárjuk. – Mi oka lehetett arra, hogy megtámadja a testvért? Sollis kényelmetlenségében felsóhajtott. – Állítólag nem volt hajlandó csillapítani az asszony... étvágyát. Ami ezek szerint borzalmas sértésnek számít a lonak társadalomban. Lyrna közelebb ment a nőhöz. Sollis két lépéssel előtte járt, és kezét lazán az oldala mellett tartotta. – Van neved? – kérdezte Lyrna. – Nem érti a királyság nyelvét, fenség – segített a parancsnok. – Alig némelyikük beszéli. Ha megtanulják a szavainkat, azzal bemocskolják a lelküket. – A lonakhoz fordult. – Eskgorin ser? Az rá sem hederített, csak egy kicsit előrébb csoszogott, míg az arca is láthatóvá vált. Sima bőréből élesen kiemelkedett arccsontja, és kopasz fejét csupán egyetlen, a feje búbjából induló hosszú, fekete fonat díszítette, ami a vállára omlott. A végén acélgyűrű csillogott. Vékony bőrből varrt, ujjatlan zekét

viselt, és bonyolult, zöld és vörös színű, labirintusszerű tetoválás futott végig a bal vállától az álláig. A pillantását tetőtől talpig végigjáratta Lyrnán, és lassan elmosolyodott. Idegen szavak buktak ki a szájából gyors egymásutánban. – Ehkar! – vágta neki oda Sollis, és közelebb lépve fenyegetően meredt a nőre. Az asszony visszanézett rá, és még szélesebben mosolygott, kimutatva a félhomályban csillogó fogát. – Mit mondott? – kérdezte Lyrna. Sollis feszengve felsóhajtott. – Ööö... enni kér, fenség. Lyrna könyvből tanulta a lonakot, a legátfogóbb leírásból, amit fellelhetett a nagykönyvtárban. A Harmadik Rend egy idős mestere segítette a különböző magánhangzók és hangsúlyáthelyezések dolgában, amelyek egy egész szó vagy mondat jelentését megváltoztathatták. Az öreg szégyen nélkül bevallotta, hogy eléggé hiányos ismeretekkel rendelkezik a farkasemberek nyelvéről, és már azt is eltompították az évek, hiszen utoljára fiatalkorában járt arrafelé. Lonak foglyoktól tanulta a nyelvet, akik a tanításért cserébe visszakapták a szabadságukat. Mindezek ellenére Lyrna kielégítő lonaktudásra tett szert ahhoz, hogy magában lefordítsa a nő szavait, ám úgy döntött, az alázatos rendtestvér szájából akarja hallani. – Fordítsd pontosan, mit mondott, testvér! – utasította Sollist. – Ragaszkodom hozzá. A férfi köhintett, és próbált olyan színtelen hangon szólni, ahogy csak lehetett. – Amikor a férfiak vadászni mennek, a lonak asszonyok egymáshoz fordulnak... éjszakai kényeztetésért. Ha a klánja tagja volnál, azt kívánná, hogy a férfiak sohase térjenek haza a

vadászatról. Lyrna a lonakhoz fordult, és összecsücsörítette a száját. – Valóban? – Igen, fenség. – Öld meg! A lonak hátraugrott, és a kezébe kapta a láncát, készen rá, hogy hárítsa a csapást. A szemét Sollisra függesztette, a küzdelemre felkészülve, ám a férfi nem moccant. – Úgy látszik, mégiscsak beszéli a királyság nyelvét – vonta le a következtetést Lyrna. – Mi a neved? A nő haragosan tekintett rá, aztán hirtelen felnevetett, és felállt a guggolásból. Magasra nőtt, igazából még Sollisnál és Smolennél is magasabbra. – Davoka – vetette fel az állát. – Davoka – ismételte Lyrna halkan. A régi nyelven lándzsa. – Milyen utasítást kaptál a főpapnőtől? Davoka nehézkes kiejtéssel beszélt, de a szavakat elég lassan mondta ahhoz, hogy megértesse magát. – Hozd a Merim Her királynőt a hegyhez! Egyben és épen érjen ide! – Hercegnő vagyok, nem királynő. – Királynőt mondott. Királynő vagy. – Olyan bizonyosság csengett a nő szavaiból, ami arra figyelmeztette Lyrnát, nem volna bölcs dolog tovább kérdezősködni. A nagykönyvtárban őrzött, a lonak történelemről és kultúráról szóló soványka gyűjtemény darabjai gyakran ellentmondtak egymásnak, ám egyvalamiben mind egyetértettek: a főpapnő szavát nem ildomos megkérdőjelezni. – Ha szabadon eresztelek, más testvéreket is megszűrsz majd, vagy rájuk erőlteted elhivatottságukat sértő

felajánlkozásod? Davoka megvető pillantást vetett Sollisra, és a saját nyelvén azt motyogta: – Nem is mocskolnám be az alsó fertályomat ezekkel a kornyadt pöcsűekkel. – Majd azt felelte Lyrnának: – Nem. – Nagyszerű. – A hercegnő odabiccentett Sollisnak. – Feljöhet velünk vacsorázni. ♦ ♦ ♦ Davoka Lyrna mellé ült a vacsoránál. Ellenségesen rámeredt Jullsára, mire a hölgy elsápadt, kimentette magát az asztaltól, majd pukedlizve a hercegnője előtt, elszaladt Nersával közös hálótermükbe. Reggel hazaküldöm – döntött Lyrna. – Nem olyan kemény, mint reméltem. Ezzel szemben Nersát lenyűgözte a lonak asszony, és lopva át-átpillantott az asztal másik oldalára, amiért cserébe vad és mogorva nézést kapott. – A főpapnőt szolgálod? – kérdezte Lyrna, miközben a magas nő keskeny pengéjű késével almát szeletelt a szájába. – Minden lonak őt szolgálja – felelte Davoka teli szájjal. – De te az udvartartásához tartozol? Davoka durván felnevetett. – Udvar? Ha! – Befejezte az almát, és a csutkát a tűzbe dobta. – Hegye van, nem udvara! Lyrna elmosolyodott, és türelemre intette magát. – De szereped van ott? – Őrzöm. Csak nők őrizhetik. Csak a nőkben lehet bízni. A férfiak megőrülnek a társaságában. Lyrna elképesztő leírásokat olvasott a főpapnő állítólagos hatalmáról. A nemes szívű férfiakat akár egy pillantás is őrült szenvedélyre tüzelte, legalábbis A lonak vérszertartásai, egy

meglehetősen harsány kötet ezt állította. Akármi is volt az igazság, a leírások erősen hittek a nő Sötét erejében. Valójában emiatt, és nem is a fivére kérlelésére állt rá az utazásra. Sokévnyi kutatás, csendes nyomozás, és fáradságos olvasás után még mindig semmi bizonyítékra nem bukkant. Keresd az egyszemű legendáját a nyugati negyedben! – súgta neki Vaelin azon a napon, amikor a fiú csókot lopott tőle a nyáridei vásár alkalmával. És ő kereste. A történet, amit néhány megbízható szolgája hozott el neki a főváros legszegényebb negyedéből, először hihetetlen badarságnak tűnt. Egyszemű, a törvényen kívüliek királya, puszta akaratával láncolta magához az embereket. Egyszemű megitta az ellenségei vérét, hogy megszerezze az erejüket. A város alatt húzódó katakombákban levezényelt, sötét rituálékban rontotta meg a gyermekeket. Egyedül a mese végének lehetett bizonyosságot tulajdonítani, azaz, hogy Egyszeműt megölték a Hatodik Rend tagjai, egyesek szerint maga Al Sorna. A források csak ebben az egy részletben értettek egyet. Így hát tovább kutakodott, és beszámolókat gyűjtött a királyság egész területéről. Hallott egy leányról Nilsaelben, aki magához tudta hívni a szelet, egy fiúról Déli-toronyban, aki delfinekkel beszélgetett, egy cumbraeli férfiról, akit láttak holtakat éleszteni. Száz, vagy még annál is több fantasztikus történetet gyűjtött össze, amelyeknek nagy többségéről a további kérdezősködés során kiderült, hogy túlzások, félreértésre alapulnak, vagy éppenséggel szemenszedett hazugságok. Nem talált bizonyítékot, és ez feldühítette. A tisztánlátás szüksége, a válasz égető hiánya további kutatásra sarkallta, mígnem követelőzése már terhet jelentett a könyvtár urának. Tudta, hogy érdeklődését nagyrészt az az egyszerű tény

tüzelte, hogy semmi egyéb dolga nem akadt. A fivére uralkodásával nem maradt valódi szerepe az udvarban. Malcius királynét vett maga mellé, a kis Janus és Dirna pedig biztosította a vérvonal öröklését. Ezenkívül fivére számtalan tanácsadóval rendelkezett. Malcius szerette a tanácsokat. Minél többet kapott, annál jobb volt neki, főként, amikor az egyik ellentmondott a másiknak; ilyenkor arra kényszerült, hogy további vizsgálatnak vesse alá az ügyet, ami általában olyan alaposra sikeredett, hogy több hónap is eltelt, mire döntésre jutott és az ügy megoldódott magától, vagy egyéb fontosabb ügyek foglalták el a helyét. Igazándiból egyetlen ember maradt, akinek a tanácsát nem hallgatta meg: a saját húga. Sose feledd – mondta neki az apja egyszer régen, kislánykorában, amikor éppen úgy tett, mintha a babáival játszana. – Egy tanácsot kérő férfi vagy azzal áltatja magát, hogy fontolóra veszi a választ, vagy túl gyenge ahhoz, hogy megismerje a saját döntését. Igazság szerint Malcius egy esetben pontosan tudta, mit akar: amikor a tégláról és habarcsról volt szó. „Csodavilágot varázsolok ebből az országból, Lyrna! – mondta neki egyszer, és elővezette a lánynak a Varinvár nyugati negyedének újjászületéséről rótt nagy terveit, ahol a keskeny sikátorokat és nyomornegyedeket tágas utcák és parkok váltják fel. – Így írjuk a jövőt. Élhető királyságot adunk a népnek, nem pedig olyat, amiben csak tengődnek!” Szerette a bátyját, tényleg szerette, csak hát Lyrna alkalomadtán szörnyű eszközökkel mutatta ki a ragaszkodását. Ettől függetlenül a kedves bátyjánál nagyobb bolondot még nem hordott hátán Azrael. – Hány férfid van, királynő? – kérdezte váratlanul Davoka.

Lyrna zavartan pislogott meglepetésében. – Ötven... ötven testőr tartozik kíséretemhez. – Nem az őreidet kérdeztem. A férfiakat... ti férjeknek nevezitek őket. – Nekem nincs férjem. Davoka hunyorítva nézett rá. – Egy sincs? – Egy sincs – kortyolt bele a borába a hercegnő. – Nekem tíz van! – A lonak hangját átitatta a büszkeség. – Tíz férj! – szólalt meg Nersa döbbenetében. – Igen – bizonygatta Davoka. – Egyiknek sincs egynél több felesége. Nincs rá szükségük, ha velem vannak! – Felnevetett, és az asztalra csapott. Nersa ijedtében felugrott. – Fékezd a nyelved, asszony! – mordult rá Al Smolen főtábornagy. – Ez a beszéd nem illendő őfelsége társaságában. Davoka a szemét forgatta, és kivett egy csirkecombot. – Merim Her – sóhajtotta. Tengeri söpredék, vagy partra sodródott törmelék. A kettőt csak a hangsúly különböztette meg. – Hány nap múlva érünk a főpapnő hegyéhez? – kérdezte Lyrna. Davoka ráharapott a csirkecombra, és feltartotta tíz ujját, aztán megismételte a mozdulatot. Még húsz nap a nyeregben. A hercegnő elfojtott egy nyögést, és figyelmeztette magát, hogy ne felejtsen el Nersától több balzsamot kérni. ♦ ♦ ♦ Jullsa sírva könyörgött, hogy maradhasson. Lyrna nekiadta az egyik kékkővel berakott ezüst karkötőt, amit ilyen alkalmakra tartogatott, egy tíz arannyal teli erszényt és a szolgálatait

megköszönve biztosította róla, hogy dicsérő levelet küld a szüleinek, és mindig szívesen látott vendég lesz az udvarban. Aztán Cobolyhoz ment, miközben Nersa zokogó barátnőjét csendesítette. – Jól csináltad, királynő – szólt oda Davoka erős pónija hátáról. A nő vastag farkasprémbe öltözött, és fekete vasból kovácsolt, háromszög-hegyű lándzsát vitt. Az alaposan megfent lándzsaélek fényesen ragyogtak a kelő napban. – Gyenge asszony. A gyermekei még az első télen el fognak pusztulni. – Hívj Lyrnának – húzta fel magát a nyeregbe a hercegnő. A lovaglóruháját úgy alakították ki, hogy szétvetett lábbal ülhessen a nyeregben, de most túl szorosnak érezte. – Lerhnah – ismételte Davoka lassan. – Mit jelent? – Azt jelenti, az anyám igen szerette a nagyanyámat. – Elmosolyodott a lonak zavarán. – Az azraeli nevek nem jelentenek semmit. Mi szeszélyből adunk nevet a gyermekeinknek. – A lonak gyermekek magukat nevezik el. – A nő megrázta a lándzsáját. – Én akkor neveztem el magam, amikor megöltem egy férfit, és ezt elvettem tőle. – Megrontott talán? – Számtalanszor! Az apám volt. – A lonak asszony felnevetett, és sarkát a pónija véknyába vágva előrevágtatott. Falak és tornyok bonyolult útvesztője képezte a Skellan-hágó erődítményét, és minden kőakadályt olyan szögben alakítottak ki, hogy a támadó seregeket a köztük lévő, szűk vérmezőre irányítsák. Lyrna csodálta a terv zsenialitását, azt, hogy akkor is folytonos védelmet biztosított, amikor az ellenség már elfoglalta az erőd egy részét. A tornyokat és falakat egymás fölötti magasságokra helyezték attól függően, hogy milyen

mélyen jártak a hágóban. Sollis tíz kapun vezette át őket, amelyek mindegyikét vastag hullórostély zárta. Ezeket mind fel kellett húzni ahhoz, hogy lehetővé váljon az áthaladás. A vaskos védművek ellenére a parancsnok nem hazudott: túl kevés emberrel védte a hágót. Davoka hunyorogva pásztázta a falakat, látszott rajta, hogy ugyanarra a következtetésre jutott. Talán valami csel ez az egész? Csak azért küldték, hogy az erőd állapotáról kémkedjen? Ámde Lyrna gyanakvása hamar alábbhagyott, amikor eszébe jutott, hogy a ravasz szemű rendtestvér arra figyelmeztette, a lonak mindenütt jelen van ezen az északi vidéken. Tudják, milyen gyengék vagyunk, s ahelyett, hogy támadnának, a főpapnő békés tárgyalásokra hív, ráadásul engem. Egyórányi megerőltető, kanyargós út vezetett át a falakon és a kapukon, amelyeket olyan szűkre szabták, hogy egyszerre csak egy lovas férhetett át rajtuk. Végül előbukkantak a hágó északi oldalán. Az eső alábbhagyott, és a nap pászmákban tűzött át a felhőkön, fényfüggönyöket vonva a lonak hegyvidékes birodalma elé. Minden irányban kékesszürke csúcsok emelkedtek, akár valami félelmes, jégvállú gránitszörnyek. Davoka az égre emelte a tekintetét, mélyen belélegezte, majd gyorsan kifújta a levegőt. Gondolom, kitisztítja a tüdejéből a bűzünket – feltételezte Lyrna. A lonak a menetoszlop élére léptette a póniját, és rátért a mélyen fekvő völgybe vezető, keskeny és sziklákkal teleszórt ösvényre. Nem adott utasítást, a kezével sem jelzett, bárminemű bejelentés nélkül látott neki az útnak: elvárta, hogy a többiek kérdés nélkül kövessék. Lyrna gyanakvást látott Smolen arcán, és beleegyező biccentést küldött felé. A tábornagy lenyelte tiltakozását, és ehelyett parancsokat kiáltott az embereinek.

Négy órán át utaztak, átkelve a völgyek és hegyoldalak során, amelyeket kis fenyőerdők szabdaltak. A hercegnő úgy találta, valamiféle vad szépség jellemzi a hágó ezen oldalát: a Cardurintól északra elterülő vidék szürke egyhangúsága után itt váltakozó színek várták őket, a szeszélyesen színesedő égboltról levetülő napfény izgalmas palettával festette a sziklás kiszögelléseket és hangával benőtt dombokat, amelyek gazdag színpompájukkal gyönyörködtették a szemet. Talán ezért harcolnak olyan keményen érte. Mert olyan gyönyörű. Amikor a lonak asszony végre pihenőt rendelt el, Nersa selyempárnát tett egy tenyérnyi hangára, és csirkéből meg mazsolás kenyérből álló ebédet terített Lyrnának, amit a hercegnő kedvencével, száraz cumbraeli borral tálalt. Desszertnek az erősen fogyatkozó csokoládékülönlegességeket kínálta. – Mint a nyúlszar – szaglászta Davoka gyanakodva az édességet. Leguggolt közéjük, úgy csatlakozott az ebédhez, anélkül, hogy bárkitől is engedélyt kért volna. Úgy látszott, a vándorló lonak nép tagjai kérés vagy tulajdonlás nélkül osztoztak az ételen. – Kóstold meg! – kínálta Lyrna a desszertet, és bedobott a szájába egy csokoládét. Rum és vanília... milyen finom! – Ízleni fog! Davoka óvakodva beleharapott az egyikbe, és a szeme rögvest elkerekedett az élvezettől, amit gyorsan összevont szemöldökkel leplezett, és azt morogta a saját nyelvén: – A kényelem elgyengít. – Fegyvert hordasz magadnál – mutatott a Lyrna nyakában láncon függő apróságra. – Használni is tudod? Lyrna feltartotta a csecsebecsét, a Hatodik Rend által

rendszeresített, egyszerű, nyílhegynél alig nagyobb dobókést. Ékszergyűjteménye legkevésbé díszes darabjának számított, ám ezt viselte a leggyakrabban, legalábbis a kíváncsi udvari szemektől távol. – Nem – felelte a hercegnő. – Ez csak egy kis emlék. Ajándék egy... kedves baráttól. – Apám, könyörögve kérlek... – Nincs értelme fegyvert hordani, ha nem tudod használni. – Gyorsabban, mint hogy bárki megállíthatta volna, odahajolt, és leakasztotta a láncot a késsel együtt Lyrna nyakából. – Megtanítalak. Gyere! – Felállt, és az ösvény szélén növő, kisebb fenyők felé indult. Nersa felháborodottan ugrott talpra. – Megsérted őfelsége személyét! Az Egységes Királyság hercegnője nem aljasítja le magát hadászati időtöltéssel! Davoka arca teljes értetlenségről árulkodott. – Ez itt olyan szavakat mond, amik nincsenek a fejemben. – Minden rendben, Nersa – mondta halkan Lyrna, majd felállt, és kezét az udvarhölgye karjára tette. – Minden barátra szükségünk van itt. Követte Davokát a fenyőkhöz. A lonak egy erős rántással levette a kést a láncról, és feltartotta a napfénybe. – Éles, jó. – Mozdulatai elmosódtak, és a kés pörögve repült el a kezéből, aztán mélyen beágyazódott egy fatörzsbe. Lyrna Sollisra pillantott, aki nem messze onnan ült két rendtestvérével. Az arcán nem látszott, hogy jól szórakozna. Az íját kéznyújtásnyira tette, a húron nyílvesszővel. – Te jössz, Lerhnah! – ért vissza Davoka a fától, ahol kihúzta a kést a fakéregből. A hercegnő a kezében tartott késre pillantott, mintha életében először látná. Annyi éve birtokolta, és még egyszer sem

használta az eredeti rendeltetése szerint. – Hogyan kell? Davoka a fenyőre mutatott. – Nézz a fára, dob el a kést! – Még sohasem csináltam. – Akkor elvéted. Újra dobsz, és elvéted. Újra és újra, amíg el nem találod. Akkor majd tudod, hogyan kell. – Tényleg ilyen könnyű? Davoka felnevetett. – Nem. Nagyon nehéz. Minden fegyvert nehéz megtanulni. Lyrna a fára pillantott, felemelte a karját, aztán eldobta a kést, olyan erősen, ahogy csak tudta. Nersa és az őrök fél óráig keresték, mire meglett a környező hangásban. – Holnap megpróbáljuk egy nagyobb fával – vetett véget a próbálkozásnak a lonak. ♦ ♦ ♦ Estig olyan nagy távolságot tettek meg, hogy Lyrnának több mint száz kilométernek tűnt, de valójában tudta, hogy csak harmincat mentek. Davoka egy völgyre néző, sziklás hegytetőn talált táborhelyet, amelynek védhetőségét Sollis és Smolen is megerősítette. A főtábornagy körben felállította a katonáit, Sollis és két testvére pedig a hercegnő sátrától háromméternyire telepedtek le. Vacsorára roston sült fácánt ettek a maradék mazsolás kenyérrel, amit Davoka szemmel látható élvezettel fogyasztott, annak ellenére, hogy szavakkal nem dicsérte a vacsorát. – Lerhnah – kezdte, amikor végzett az étellel, és leguggolt a tűz elé. – Milyen történetet mondasz? – Történetet?

– A te táborod, a te történeted. A lonak jelentőségteljesen kihangsúlyozta a „történet” szót, valahogy úgy, ahogyan az elkötelezett igazhitűek beszéltek az eltávozottakról. Lyrna kutatásaiban több forrás is említette, mennyire tiszteli a lonak a történelmet, de nem gondolta, hogy ez a hódolat a hitbuzgóság szintjét súrolja. – Ez a szokás, fenség – szólt Sollis a tűz túloldaláról. – Nem kell, hogy hosszú legyen, ha igaz. – Igen – helyeselt Davoka. – Csak az igazságot. Semmi olyan hazugságot, amit ti leírtok és költeménynek neveztek. Csak az igazságot. Lyrna elnyomott magában egy fanyar mosolyt. Régóta nem volt hozzá dolgom. – Van egy történetem – mondta a lonaknak. – Furcsa történet, és bár sokan megesküsznek, hogy igaz, nem áll módomban ellenőrizni, így van-e. Talán ha meghallgatod, te eldöntheted. Davoka némán, összeráncolt homlokkal töprengett egy darabig. Fontos döntésnek látszott. Végül bólintott. – Meghallgatom, királynő, és megmondom, igazat hallok-e. – Örülök. – Lyrna felült a párnáján, és kegyes mosolyt küldött a rendtestvér parancsnoknak a tűz fényén keresztül. – Igazán megköszönném, ha te is elmondanád a véleményed a történetről, testvér. Én csak az Egyszemű legendájának hívom. A férfi halvány szeme nem árulkodott érzelemről. – Hogyne, fenség. Lyrna egy pillanatra elhallgatott, és vett néhány nyugodt lélegzetet. Leckéket kapott a szónoklás művészetéből, a saját kérésére, hiszen az apja lenézéssel viseltetett a tudomány iránt. Az öreg király négyszemközt szeretett beszélni. – Több mint tíz évvel ezelőtt – kezdte –, a Varinvárnak

nevezett városban egy ember az összes törvényen kívüli urának és parancsolójának kiáltotta ki magát. Davoka a hercegnőre hunyorított. – Törvényen kívüli? – Varnish – felelte neki Sollis. Számkivetett, klánon kívüli, értéktelen, tolvaj, vagy söpredék, a hangsúlytól függően. – Á – bólintott. – Folytasd, királynő! – Ez az ember mindig gonosz léleknek számított – fűzte tovább Lyrna. – Előszeretettel lopott, gyilkolt és erőszakoskodott, állítólag fiúkkal és leányokkal egyaránt. Romlottsága olyan nagy volt, hogy a többi gonosztevő is rettegett tőle, és inkább fizettek neki, csak hagyja őket békében. De egy ifjú tolvaj nem akart fizetni, egy jó szemű ifjú tolvaj, ugyanolyan hegyes késsel, mint az enyém. – Feltartotta a dobókést, ami vörösen csillámlott a tűz fényében. – És ez az ifjú tolvaj a törvényen kívüli úr szemébe röpítette a kését. Az napokig fetrengett a fájdalomtól, vergődött és jajgatott, majd olyan mély álomba zuhant, hogy az alattvalói halottnak gondolták, és nekiláttak, hogy vászonba csavarják, és bedobják a kikötő legmélyebb vizébe, mert Varinvárban ilyen végső nyughely jár a gaztevőknek. Ám a halál nem ragadta el, a törvényen kívüliek királya feléledt, és onnantól már csak Egyszemű néven ismerték. – Nagy lett a haragja, szörnyű dolgokat követtek el a nevében, miközben az ifjú tolvajt kereste. Éktelen dühre gerjedt, amikor megtudta, hogy a legény a Hatodik Rend testvére lett, és egyelőre elérhetetlenné vált a számára. És a történet itt vesz igazán különös fordulatot, mert azt mondják, a szeme elvesztése nagy hatalmat, Sötét képességeket adott neki. – Sötét képességeket? – kérdezte Davoka.

– Rova kha ertah Mahlessa – magyarázta Sollis. Ami csak a Mahlessának, a főpapnőnek adatott meg. A lonak talpra ugrott. – Nem akarok többet hallani – jelentette ki, és Lyrna pillantását kerülve eltűnt a sötétben. – Ez olyasmi, amiről nem beszélnek – tudatta a hercegnővel Sollis. – Ha beszélnek valamiről, azzal testet adnak neki. Úgy tartják, jobb, ha a Sötétség nem ölt testet. – Értem. – Lyrna szorosabbra húzta a vállán a köpönyegét. – Nos, úgy látszik, csak egy személy maradt, hogy meghallgassa a történetemet. – Én már hallottam az egyszeműről, aki az akaratával béklyóz meg másokat. Mesebeszéd. – Sollis talpra állt, és felvette az íját. – Engedelmeddel, fenség, enyém az első őrség. – Tökéletes meghajlást eszközölt, és ellépdelt. – Mi a vége, fenség? – kérdezte Nersa, aki a saját sátra ajtajában kuporgott. Arca sápadtan világított a rókaprém közepette. – Mi lett az egyszeművel? – Jaj, hát állítólag ocsmány véget ért, ahogyan azt előre lehetett tudni. A Hatodik Rend tagjai levágták a város alatt húzódó csatornákban. – A sátrához ment. – Pihenj, Nersa! Nem hiszem, hogy a holnapi nap bármivel is könnyebb lenne, mint a mai. – Igenis, fenség. Aludj jól! ♦ ♦ ♦ Aludj jól. Bármilyen álom jól jött volna: lehetett nyugtalan, látomásokkal terhes, zagyva, mindegy volt. Csak valami megszabadította volna ettől az izgatott fészkelődéstől, miközben prémbörtönében fekve a feje fölött rázkódó vászon szövetét

bámulta. Kemény északi szél fújta a sátorfalakat, amelyek bosszantóan zengtek és csapkodtak. De mégsem ez verte ki az álmot a szeméből, sem most, sem az elmúlt öt évben. Minden éjszaka! – dühöngött. – Még itt is, ebben a fagyos pusztaságban, annyi lóháton eltöltött átkozott kilométer után! Mindig ugyanazt áhította, amikor éjszaka nyugovóra tért: az álmot várta, de nem jött álom a szemére, mert az éjjeli órák nagy részét az emlékei között töltötte, és az elméje csak a végkimerüléstől szenderült el. Éjszakai megpróbáltatásai ellenére sohasem fordult gyógyítóhoz vagy altató italhoz, sohasem öntött fel a garatra, és nem tompította érzékeit vörösvirággal. Gyűlölte a szenvedést, de elfogadta. Végeredményben csak azt kapta, amit érdemelt. Az emlék egyre jobban kitisztult. Elméje elveszítette a testi világgal való kapcsolatát, és a látomás összeállt a fejében, ám a jelenés nem hozta el az álom ajándékát. Az öregember az ágyon: olyan vén, olyannyira elveszett az öregségben és sajnálkozásban, hogy alig ismeri fel az apjaként. Alig hihető, hogy király. Lyrna a hálóterem ajtajában állt, kezében egy feltört pecsétű tekerccsel. Az alpiri császár udvariasságból a királyság nyelvén íratta le. Az öreg szeme a lány arcáról a tekercsre vándorolt. Ingerülten intett az ágya körül álló orvosoknak, és rekedt parancs tört fel a torkából. Hangosabb parancsszó, mint amire hitük szerint képes lett volna. Az orvosok sietősen távoztak. Az öreg csontvázujjai magához hívták, és ő közelebb jött és letérdelt az ágya mellé. Az apja torkából jövő hang nem volt több száraz zihálásnál, a szavak mégis gyorsan, érthetően peregtek. – Tehát ez az, ugye? Lyrna az ágyra tette a tekercset. – Olvassam fel neked?

– Krááá! – acsarkodott a király, és a keze megrángott. – Tudom, mi áll benne. Nincs értelme. A fiút akarják. A Reménységük Gyilkosát. A lány pillantása a tekercsre, a szép és pontos szövegre, a remekbe szabott betűkre esett. – Igen. Malciusért cserébe. Még él, apám. – Persze hogy él. Az átkok sohasem halnak. Lyrna szorosan összeszorította a szemét. – Kérlek, apám... – Ennyi? Csak a fiú? – Az emberei szabadon távozhatnak. Nem kérnek jóvátételt, sem sarcot, csak őt. Az öregember zihálásán kívül más hang nem hallatszott, mintha egy száraz kötelet húzogattak volna egy zsírozatlan csigában. Lyrna felnézett, és megtalálta a tekintetét. Az élénk és vad pillantásból kiderült, az apja még ott van, még mindig csűri-csavarja álnok terveit a vénség és betegség rabságában. – Könyörögve kérlek, apám... – Nem! – A kiáltás köhögőrohamot eredményezett, és a vénember kettébe görnyedt az ágyán. Olyan soványnak és sorvadtnak tűnt, hogy a hercegnő attól félt, menten kettétörik. – Apám... – A lány megpróbálta visszafektetni a párnájára, de az lerázta a segítő kezet. – Mondd meg nekik, lányom, hogy a válaszom nem! – A szeme villámokat szórt, vér színezte az ajkát és az állát, miközben fájdalmas kortyokban szedte a levegőt. – Nem azért tettem mindezt... hogy most a tervem meghiúsuljon. Küldd haza az alpiri követet... Egy visszautasító levéllel, és jogos követelésünkkel a kikötőkre... Aztán a megmaradó flottát... Lineshbe küldöd, hogy Al Soma és a serege felszállhasson... Azonmód térjenek vissza a királyságba... Amikor

meghalok, ami nemsokára bizonyosan bekövetkezik... Hozzámész, és a hitvese leszel, majd trónomra lépsz... – A bátyám... – A bátyád csak elvesztegeti a véremet! – csapott felé a vén király az ágy túlvégéből. – Azt hiszed, azért munkálkodtam... annyi éven át, hogy a királyságomat... egy bolondra hagyjam, aki egy évtizeden belül romba dönti?! – Újra elfogta a köhögés, és az egész teste belerázkódott, hogy vérpermet hullt a paplanra. Lyrna megfordult, hogy hívja az orvosokat, de az öreg karomszerű ujjai elkapták a csuklóját. Kora és gyengesége ellenére még mindig egy harcos szorításával bírt. – A háború, Lyrna... – vad tekintete kérlelőn megenyhült – ...a királyi őrség széthullt, a kincstár kiürült... Minden rád vár, jóvá kell tenned, újjá kell építened, meg kell mentened a királyságot! Minden rád vár... Iszonyat fogta el akkor a hercegnőt, és a bőre égett, ahol az apja fogta. Kitépte a csuklóját a szorításból, és elhátrált, miközben az öreg király kérlelte, és vér csörgött a szájából. – Kérlek, Lyrna... mindez a tiéd... Némán állt, miközben a vénember dühöngött és csapkodott, mígnem már úgy tűnt, minden vére elfolyt a lepedőkre, csak feküdt ott kimerülten, rángatózva, és gyűlöletes szájából nem jött több szó. A lány nagyot nyelt, megvárta, amíg az apja szeme lecsukódik, amíg a mellkasa rángása remegéssé enyhül. – Jó uraim! – kiáltott, hangjában annyi éles riadalommal, amennyit csak össze tudott szedni –, jó uraim, a király! Az orvosok fodrozódó köntösök és páni félelem kavargásában érkeztek vissza, és úgy gyűltek az ágy köré, akár varjak a döglött ló köré. – Tegyetek meg minden tőletek telhetőt, jó uraim! – kérlelte őket. Fél óráig bíbelődtek rajta, majd végül az egyikük odajött, és fejet

hajtott. – Uram? – kérdezte a lány, és könnyek csorogtak az arcán. – Fenség az atyja végső álomba merült. Az eltávozottakkal lesz, mielőtt felkel a nap. – Fél térdre ereszkedett előtte, és a többiek követték a példáját. Lyrna lehunyta a szemét, hagyta, hogy lecsöppenjen az utolsó könnycsepp, tudván tudva, hogy többet nem hullajt az apjáért. – Köszönöm, uram. Kérlek, gondoskodjatok a kényelméről. Fogta a tekercset, és elhagyta a termet. Az alpiri nagykövet ugyanazon a helyen ült, ahol hagyta, a központi udvar egyik padján. A telihold halványkékre festette a márvány burkolóköveket, és az oszlopok fekete árnyékokat vetettek. – Velsus uram – köszöntötte a hercegnő. A magas, fekete bőrű, egyszerű kék-fehér köntöst viselő Velsus uraság viszonozta a meghajlást. – Fenség, mi hír az atyádról? Lyrna erősen szorította a tekercset, érezte, hogy tenyerében megreped a pergamen, és összeroncsolódik rajta a szépírás. – Janus Al Nieren király elfogadja az ajánlatot. Most már tudta, hogy álmodik. A holdfény túl élesen és kéken világított, Velsus túl gunyorosan nézett, meghajolt, aztán odaugrott, és kezét a szájára tapasztotta... Hirtelen felriadt, és kiáltása bennragadt az ajkát a fogaira nyomó tenyér mögött. Davoka szeme közvetlenül az övé fölött lebegett, és visszatükrözte a kezében tartott kés villanását.

ÖTÖDIK FEJEZET

-S

zabadember vagy kis birtokkal, én meg a feleséged, akit nemrégen szereztél. Az alpiri határhoz tartunk, ahol rabszolgatenyésztő-tanoncként kaptál munkát. – A nő korábbi ruházatánál gyengébben szőtt szürke köntöst vett magára, és Frentist is arra utasította, hogy hasonlóképpen alantas holmiba öltözzön. – Nincsen gyermekünk. Az anyám óva intett tőled, de én nem hallgattam rá. Ha ez a legújabb vállalkozásod is kudarcba fullad, érvénytelenítő végzésért fogok folyamodni, ezt úgy hidd el, ahogy mondom! – Civakodó feleség módjára rázta felé az ujját. Az udvaron álltak, ahol reggelre egy szekér jelent meg, pónival. Horvek megmutatta neki a rejtett rekeszt a tengely fölött, ahol fegyverek és mérgek lapultak. A nő alaposan megvizsgált minden tőrt, rövid kardot és fiolát, majd elégedetten bólintott. – Lehet, hogy csak egy év múlva jövök megint – mondta a kuritájnak, amikor felült a szekérre. – Jó gondját viseld a tábornoknak! – Úgy lesz, asszonyom! – Induljunk hát, te haszontalan kisember! – utasította nevetve Frentist. – Azt hiszem, még a végén megkedvelem ezt a

szerepet. A fiatalember fogta a póni kantárszárát, és kivezette az állatot az udvarról a térre. Egy csapat rabszolga szorgoskodott a lovas szobor körül. Az asszony tekintete követte a nagy bronzművet és a tisztogatást, amíg be nem fordultak a sarkon, hogy a déli kapu felé vegyék útjukat. – Tudni akarod, nemde? – szólt Frentisnek, miközben a férfi a pónit maga után húzva bevetette magát a tömegbe. – Hogy ki az a lovas... A fiatalember hátrapillantott a válla fölött, de semmit sem szólt. A nő kísérteties beleérzéssel olvasott a gondolataiban, de az arca semmiféle kíváncsiságot vagy kérdést nem közölt. – Ne aggódj! – biztosította a volári. – Hosszú történet, de szeretem elmesélni. Csak addig várjunk vele, amíg ki nem értünk az útra. Egy örökkévalóságba telt átfurakodni a nyüzsgő tömegen a kapuig; Mirtesk utcáin tolongtak a rabszolgák és szabademberek, akik mintha úgy kívántak volna eljutni oda, ahová indultak, hogy közben a lehető legtöbb kényelmetlenséget okozzák a többieknek. – El az útból, koldus! – kiáltott rá Frentisre egy kövér szürke ruhás, aki elnyomakodott mellette, és közben jókorát akart sózni a pónijuk orrára. Egy pillanatra a béklyó engedett, és a fiatalember ágyékon térdelte a modortalan hájpacnit, aki levegőért kapkodva összegömbölyödött az utca kövén. – Ki nem állhatom a modortalan embereket! – mordult fel a nő. Néhány utcával lejjebb különös jelenet vonta magára Frentis figyelmét. Egy férfi állt egy szép ház előtt a rabszolgák foszlott öltözékében. A negyven év körüli ember nyakában tábla

lógott, rajta egyetlen szóval. Mögötte a rabszolgák bútorokat és dísztárgyakat vittek ki a házból egy hajcsár felügyelete alatt, míg egy asszony és két gyermek a kis udvaron ülve nézték mindezt. Frentis megütközött a gyűlölködő pillantásokon, amiket az asszony lövellt földönfútóvá tett férje felé, és amiket csak a nagyobbik gyerek, egy tizenöt év körüli fiú tekintete múlt felül. Ahogy elgördültek a ház előtt, a hajcsár átadott egy tekercset az asszonynak, miközben az egyik rabszolgája súlyos láncot és lakatot erősített a kapura. Frentis elkapta az „érvénytelenítés” szót a zsivajban, mielőtt a jelenet eltűnt a szeme elől. – Egy férfi, aki nem tudja fizetni az adósságát – szólt a nő a szekérről –, nem érdemli meg a családját, otthonát és szabadságát. Három kör kapuvámot kellett fizetniük, hogy elhagyhassák a várost, és még egyet az útért. Frentis úgy találta, a voláriak odáig vannak a sarcokért, bár azt meg kellett hagyni, az út megérte az árát: a szorosan rakott téglából épült sima felület elég széles volt, hogy elférjen rajta két vaskos szekér, és a leszálló párában messzire elnyúlt, ameddig csak a szem ellátott. A királyságban nem akadt párja, és a fiatalember csodálva gondolt rá, milyen gyorsan közlekedhetne a hadsereg egy ilyen útvonalon. – Nagyszerű, nem? – fűzte hozzá a nő, aki ismét őrjítő könnyedséggel olvasott a fejében. – A lovas építette, csaknem ötszáz évvel ezelőtt. Frentis ellenállt a késztetésnek, hogy hátranézzen, bár többet akart hallani. – Savarek Avantirnak hívták – kezdett bele a nő, miközben folytatták útjukat a csinos rendben ültetett narancsligetek

között. – Tanácstag és hadvezér volt, a déli gyarmatok meghódítója, és az egész birodalom, talán az egész világ legnagyszerűbb katonai elméje. Ám még őt is le lehetett győzni, drága férjem. Mint a ti őrült királyotokat, az alpiriak őt is térdre kényszerítették. Tíz évig küzdött, hogy biztosítsa az utolsó gyarmatot, a földrész utolsó olyan vidékét, ami még nem került volári kézbe. És az alpiriak tíz évig ontották a vért, hogy megállítsák. Vereséget vereség után szenvedtek el, egyik seregüket a másik után szórta szét Avantir zsenialitása, de ők mindig többet küldtek. A sokaságukban rejlik az erejük, nem a szánalmas, képzeletbeli istenkéikben. A fájdalmas lecke az őrületbe kergette Avantirt, és egy bérgyilkos tőre lett a veszte, amikor a Tanács aggódott, hogy a katonai lángelme csak bajt hozhat a birodalomra folytonos, utánpótlásra vonatkozó követelőzésével. A nagy emberek mind így járnak: nem látják az árnyékukban élők kését. Elhallgatott, és egész estig semmi egyebet nem mondott. Egy Mirtesktől harminc kilométerre délre eső pihenőhelyen vertek tábort, ahol a nő magabiztos fellépéssel öltötte magára a házsártos feleség szerepét. Gúnyolta Frentist, miközben megfőzte a vacsorát, egyre több tűzifáért kiáltozott, és korholta a fiút nyilvánvaló férfiúi hiányosságaiért, amivel kivívta a többi szabad utazó derülő, vagy éppen együtt érző tekintetét. A rabszolgák persze a szemüket lesütve végezték kemény munkájukat, és az arcukról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni. – Na egyél, te hálátlan tuskó! – ócsárolta, amikor átnyújtott neki egy tál kecskeragut. Az első falatból meggyőződhetett róla, hogy a nő korántsem olyan ügyes a főzőüsttel, mint a karddal. Mindenesetre

leküzdötte a vacsorát; a Hatodik Rendben megedződött gyomra még a legvisszataszítóbb ételt is befogadta. A nő egészen sötétedésig folytatta a színjátékot, amikor a többi utazó már megtért a sátrába. – Azon töprengsz, milyen kapcsolat lehet közöttünk – kezdte az asszony. Frentis a tűz túloldalán ült mozdulatlanul, és semmit sem szólt. A nő elmosolyodott. – Egy nagynevű előd talán? Az ük-ük-ükapám? – A mosoly eltűnt az arcáról. – Nem. Az atyám volt, drága férjem. Én vagyok az Avantir vér utolsó képviselője, bár már nem viselem a nevet, és egyáltalán semmilyen nevet. Hazudik – vélte a fogoly. – Valamiben mesterkedik. Kínzója szeretett játszadozni vele, amit már korábban bebizonyított, amikor az első éjszakán a házban erőnek erejével beültette a fürdőjébe, hozzápréselte a testét, és míg kezével a víz alatt cirógatta, a fülébe suttogta: Rá tudlak venni... Frentis lehunyta a szemét az emlékre, és áruló teste fölött érzett szégyenére. – Biztosíthatlak, hogy igaz. Nem várom, hogy elhidd, hisz nyakig merülsz a babonáidban. De egyszer majd elhiszed, kedvesem. – Közelebb hajolt, és a szemét jelentőségteljesen a férfira függesztette. – Mielőtt utunk végére érünk, annyi mindent látsz majd, hogy a történetem eltörpül mellettük. – Újra elmosolyodott, és felállt a tűztől, aztán bevonult a szekér oldalához illesztett félsátorba. – Ideje, hogy teljesítsd férji kötelességeidet, kedvesem! – hívta Frentist, miközben eltűnt a sátor árnyas belsejében. A fiatalember csak ült a tűznél, ám a nő olyan kínnal csavarta a béklyót, hogy kénytelen volt követni.

♦ ♦ ♦ Újabb tíz napig utaztak, és a narancs- meg citromligetek fokozatosan átadták a helyüket mindenféle ismeretlen fákból álló, sűrű erdőknek, amelyek annál magasabbra nőttek, minél délebbre jártak. A hőség is rosszabbodott. A nap kíméletlenül égette az utat, és egyre nagyobb megpróbáltatást jelentett verejtékben fürödve a kocsi előtt baktatni. Frentisnek nem tetszett az erdő, ami rothadásszagot árasztott, számtalan bosszantó rovart ontott magából, és éjszaka olyan zajjal volt, akár egy őrültekháza. – Dzsungelnek hívják – okította a nő. – Gondolom, a ti országotokban nincs efféle. A tizedik napon Frentis a dzsungelt bámulta, és a tenyere kardért viszketett, miközben valami hatalmas dolog tört-zúzott a fák között, néha fülsiketítő reccsenést hallatva, ami csakis a kettétörő fák zaja lehetett. – Ó, ezek szerint délen még él néhány példány! – lepődött meg az asszony. – Gyere, kedvesem! – Akaraterejével maga után vonta a férfit, és beléptek az őserdőbe. – Ritka látvány, tetszeni fog! Frentis engedelmesen ment, és közben a szeme ide-oda cikázott, elképzelhetetlen borzalmak után kutatva a feketeségben. A félelem régi ismerősnek számított, de a rettegés érzése idegen volt a számára. – Nézd! – torpant meg a volári, majd leguggolt, és a fák közé mutatott. Egyedül a lombkorona fölött világító félhold adott némi fényt, és halványkékre festette a dzsungel aljnövényzetét. Beletelt egy kis időbe, mire a legény felfogta, mit lát, mert a különös teremtmény mérete és különös kinézete próbára tette az

értelmét. A fenevad legalább három méter magasra nőtt, farkától a fejéig hosszú, bozontos bunda borította, és megnyúlt végtagjain iszonytató karmokkal fegyverezte fel a természet. Szintén megnyúlt feje hosszú volt, és a keskeny szájból halk huhogást tört fel, miközben a lény letépett egy facsemetét. A reccsenés végigvisszhangzott az erdőn. – Idős példány – nézte csodálattal a nő. – Bizonyára már régebb óta járja ezt a dzsungelt, mint amióta te életben vagy, kedvesem. Hogy hívják? – akarta kérdezni, de nem tette. Mint máskor, az asszonynak most sem kellett hallania a kérdését. – Ez itt a nagy lajhár. Nem veszélyes, feltéve, hogy nem mész túl közel hozzá. Csak fakéreggel táplálkozik. A bestia hirtelen megtorpant, egy lehúzott fakéregcsík lógott a szájából. Két fekete szeme egyenesen rájuk meredt. Mély, panaszos huhogást hallatott, aztán megfordult, és képtelen lábain haladva nagy zajjal eltűnt az erdő mélyén. – Kétlem, hogy valaha is látok még egyet – fűzte hozzá a nő, amikor visszatértek az útra. – A dzsungel minden évben kisebbedik, az utak pedig hosszabbodnak. Na mindegy... – Leheveredett a fekhelyére. – Talán holnap tigrist is látunk. ♦ ♦ ♦ A következő napon az alpiri határon kanyargó széles folyóhoz értek, amelynek a partján cölöpökre épített házikók, egy egész kis település árválkodott. A folyó csaknem kilométernyi szélesre dagadt, de a mirteski tavi átkelővel szemben Frentis itt nem látott kompot. A cölöpfalu alapját a hosszú stéggel összekötött, összefüggő emelvények alkották. Mindegyikre házak épültek, amelyek csak düledező összevisszaságukban hasonlítottak

egymásra. A legnagyobb cölöphídon éppen zajos rabszolgavásárt tartottak, a hajcsár mindvégig messzire hallatszó hangja alig érthető tájszólással válaszolgatott a főként szürke ruhás bámészkodóknak, akik között feltűnt néhány fekete köntös is. Bőségesen izzadtak a napon, miközben rabszolgáik pálmalevelekkel kavarták a fülledt levegőt a fejük fölött. – Hetvenhármas tétel! – kiáltotta el magát a hajcsár, és egy izmos varitáj kivonszolt egy meztelen lányt az emelvényre. Frentis úgy látta, nem lehet több tizenhárom évesnél. – Most érkezett a Tizenkét Nővérről! Nem ért semmihez, nem beszél voláriul. A kéjlakba túl közönséges, de beidomítható házi rabszolgának, vagy a tenyészállományba. A kezdő ár négy kör! Frentis érezte, hogy a béklyó felizzik, miközben a lányt nézte, aki sírva állt az emelvényen. Vékony vizeletpatak futott végig a teremtés combján. – Ugyan, ugyan, kedvesem – kulcsolta össze a kezét az asszony, és a házsártos némber helyét átvette a szerető feleség. Közelebb hajolt, és a fiatalembert arcon csókolva a fülébe suttogta: – Hősi napjaid már mögötted vannak, de ha szeretnéd megóvni a lányt mindattól, ami rá vár, megveszem, és megölheted. Akarod? Nem üres fenyegetésnek szánta. Komolyan megtette volna, talán nem is gonoszságból, hanem együttérzésből. Frentis már-már azt gyanította, a nő nem is érti a különbséget a két dolog között. Reszketve megrázta a fejét. – Ahogy kívánod. A lány két négyzetért és egy körért kelt el. Visítani kezdett, amint elvonszolták, de hangja elfulladt, amikor az egyik hajcsár pecket nyomott a szájába. – Hetvennégyes tétel! – citálta a hajcsár az emelvényen, és

odavittek egy zömök, széles vállú embert, akinek a hátán friss vörös korbácsnyomok éktelenkedtek. – Egykor kalóz volt. Valami északi szigetről. Alpiriul beszél, de voláriul nem. A földekre kissé túl tüzes választás, de látványos munkát nyújthat a játékokon, vagy jó árért eladható a vermekbe. Hat körrel indul! – Gyere! – szólt a nő, és elvitte az árverésről. – Még a végén honvágyad támad. Találtak egy kereskedőt az egyik kisebb padozaton, aki két négyzetért elvitte a szekeret és a pónit. Frentis a zsákjába rejtette a titkos rekesz tartalmát, és egy fogadóba mentek, ahol képtelen áron szobát foglaltak. – Ma tele van a város rabszolga-kereskedőkkel – tárta szét a kezét a tulajdonos. – Másnap kellett volna jönnötök, városiak. – Mondtam neked, tökfilkó! – acsarkodott a nő Frentisre. – Ó, miért is nem hallgattam bölcs anyámra! – Ez a ház ajándéka, városi – nyomott Frentis kezébe egy palackot a tulaj megértő kacsintás kíséretében. – Ezzel majd talán gyorsabban telik az éjszaka! Éjszakáig vártak kis szobájukban. Aztán amikor a rabszolga-kereskedők kivezették újdonsült szerzeményeiket az országút és különböző sorsok felé, a névtelen cölöpváros elcsendesedett. – A ti királyságotokban nincsenek rabszolgák, mi? – kérdezte a nő. Frentis kibámult az ablakon a széles, gyors folyóra, és nem válaszolt. – Nem, ti mind szabadok vagytok – folytatta a másik. – Ám persze mégis rabjai vagytok a különböző babonáitoknak. Mi évszázadokkal ezelőtt megszabadultunk tőlük. Mondd, tényleg

azt hiszed, hogy amikor meghalsz, örökké fogsz élni valami paradicsomban a halott rokonaiddal? Frentis nem válaszolt, úgyhogy a nő megcsavarta a béklyót. Úgy látszott, ezen az éjszakán pont beszélgetésre vágyik. – Micsoda a halál? – idézte Frentis. – A halál kapu az Innentúlba, ahol újra egyesülsz az eltávozottakkal. Vég és kezdet egyaránt. Féld és üdvözöld! – Ez meg mi? Az egyik imátok? – Az igazhitűek nem imádkoznak. Az imák az istenimádóknak és tagadóknak valók. Ez a Hit tételei közül való. – És ez a hit örök életet ígér a halál után? – Nem életet. Az élet a testtől való. Az Innentúl a lélek birodalma. – A léleké? – A nő megrázta a fejét, és halkan felkacagott. – Nos, ebben az egyben legalábbis nem tévednek nagyot a te igazhitűid. Gyermeteg elképzelés, de van benne igazság. Benyúlt a csomagjába, és kivett egy pár keskeny pengéjű tőrt. – Kell egy csónak. – Átadta neki az egyik tőrt, amit Frentis elrejtett az alkarjára erősített bőrhüvelyben. Két varitáj őrizte a mólót, ahol a hajók horgonyoztak. Mindkettőt a volári hadsereg legalsóbb rétegeinél szokásos, széles fejű lándzsával szerelték fel. Elég lerongyolódott katonáknak látszottak: a leharcolt páncélzaton több helyütt lyukak éktelenkedtek, és a szemükben ülő túlzott tompaság olyan hajcsárról árulkodott, aki nemigen ismerte a kábítószerek helyes keverési módját. – Nincs szabad hajó – mondta a nagyobbik martalóc, és lándzsavégét a deszkákhoz verve elállta az útjukat. – Gyertek vissza reggel!

Frentis szemen szúrta. A keskeny fém átlyukasztotta a férfi szemgolyóját, és egyúttal az agyát is. A nő átugrott a hullán, és lebukott a másik katona szakszerű, ám lassúra sikeredett vágása elől, majd tőrével a mellvért és a hónalj közé szúrt, aztán a térdre rogyó férfi mögé lépve előretolta sisakos fejét, és a nyakszirtjébe irányított döféssel kivégezte. Lábbal előre a folyóba csúsztatták a hullákat, lassan, nehogy a csobbanás elárulja őket. A nő kiválasztott egy közepes méretű csónakot. A lapos folyami járművet a farban elhelyezett egyetlen evezővel lehetett hajtani. Kicsomózta a hajókötelet, majd hagyta, hogy a sodrás egy kilométert vigye őket, és csak akkor utasította Frentist, hogy evezzen. A folyó gyorsan hajtotta őket előre, túl gyorsan ahhoz, hogy keresztben átevezzenek rajta, és a fiatalember csak nagy erőfeszítések árán tudta a másik part felé tartani a csónak orrát. – Atethia – szólalt meg a volári, amikor a túlpart már egészen jól látszott. A mocsaras vidéket kisebb, magas náddal benőtt szigetecskék szabdalták. – A nagy Alpiri Birodalom legdélebbi provinciája. Igen sok lesz itt a dolgunk, kedvesem. ♦ ♦ ♦ Hajnalban már az ingoványban hajtották a csónakot a csípős legyek szűnni nem akaró felhői között. A hordalékiszaptól fénytelen barna vízben, a szigetecskéket kerülgető szűk csatornákon nehéz volt a kormányzás. – Ugye, milyen borzasztó ez a hely? – kezdte a nő. – Apám utolsó megszálló hadjáratának temetője. Három évet töltött el azzal, hogy flottát építsen a túlsó parton. Az a korhadék város legelőször a roncsokból kinyert fából állt fel. Négyszáz hadihajó és ezer kisebb dereglye vitte át a folyón a hatalmas sereget, ahol

aztán egy teljes hónapig vesződtek, hogy átjussanak a mocsáron. Száz meg száz ember lett oda a betegség vagy fulladás következtében, de csak törtek tovább. Aztán meg több ezren veszítették életüket a lápot elborító, titokzatos tűzben. A legtöbb alpiri úgy hiszi, az istenek léptek közbe, és szent haragjukkal elpusztították az ellenséget, de a volári történészek szerint mindössze naftát öntöttek szét a láp peremén, aztán tüzes nyilakkal meggyújtották. Ötvenezer szabadkard és rabszolga égett hamuvá egyetlen éjszaka alatt. Az apám nem. Akármilyen mélyen is járt az őrület bugyraiban akkorra, ahhoz elég esze maradt, hogy a túlparton várjon. – A nő körülkémlelt a nádasban, ami eltakarta a környező vidéket. – Az alpiriak máig sem erősítették meg ezt a partszakaszt, mert hát melyik hadvezér volna olyan ostoba, hogy ugyanezzel a taktikával próbálkozzon? Még két nap eltelt, mire a lápból végre szilárd talaj lett, és a csónak megfeneklett egy iszappadon, ahol az alacsonyabb gyékényből kiláttak a nyílt vidékre. A láp egyhangúsága és a dzsungel bűze után a szemük elé táruló zöld mezők Frentist elárasztották a királyság kedves emlékeivel. – Új ruhákra lesz szükségünk – szállt ki a csónakból a nő. – Egy tehetős alpiri kereskedő lánya vagyok az északi kikötőkből, akit a Tizenkét Nővérre küldtek jövendőbeli férjemhez. Te szökött rabszolgából lett zsoldosként vigyázol a testi épségemre. Félnapi gyaloglással egy közepes méretű városhoz értek a nagy folyó egyik mellékfolyójánál. A város nem rendelkezett védművekkel, de már messziről is látták, hogy nagyszámú alpiri katona járőröz az utcákon. – Kissé túl forgalmas város ez nekünk, kedvesem – határozott a nő. – Északabbra biztosan találunk egy-két

udvarházat az ültetvényeken. Kerülték a főutakat, és az alpiri lovassági őrjáratok elől gyapotmezőkön vágtak át. Úgy tűnt, a gyapot volt a vidék fő terménye. Nemsokára feltűnt a szemük előtt egy udvarház, egy dolgozóktól nyüzsgő, több lakó- és gazdasági épületből álló széles, kétemeletes együttes. Estig egy öntözőcsatornában rejtőztek el, aztán a nő elküldte Frentist a házba, hogy keresse meg a mosodát. – Nekem a legszebb ruhát hozd, amit csak találsz, kedvesem – duruzsolta neki. – Fenn kell tartanom a látszatot. Ha valaki meglát, öld meg! Ha többen vannak, ölj meg mindenkit a házban, és égesd porig az egészet! Nyugatról közelített, mert ezen az oldalon kevesebb ablakot látott. Árnyéktól árnyékig haladt a külső fal mentén. Nem találkozott őrökkel, még egykutya sem ugatott fel a sötétségből előbukkanó idegen láttán. Így jutott el a ház hátsó részéhez, ahol a szolgák kvártélyát sejtette. Az épületben csend honolt, eltekintve valami halk énekszótól, ami a gazdag, fűszeres illatokból ítélve a konyhaablakból szűrődött ki. Megtorpant, mert mozgást észlelt, és egy nagy szekér mögött hasra vágva magát mozdulatlanná merevedett. Két nő jelent meg az udvarra nyíló ajtóban. Nekiláttak kifeszített zsinórokra mosott ruhát aggatni, és munka közben cseverésztek. Frentis felszedett némi alpirit a háború alatt, de ezek itt valami idegen kiejtéssel beszéltek, élesebb torokhangon, mint az északi kikötőkben. Tízből egy szót ha értett, de a „választások” többször elhangzott tiszteletteljes suttogással, a „császár” szóval egyetemben. Figyelte, ahogyan a nők befejezik a munkájukat, majd visszamennek. Várt néhány szívdobbanásnyit, aztán kilopózott

a szekér alól, lerántott néhány ruhát a szárítókötélről, és batyuba kötötte őket. Nem értett a divathoz, de úgy ítélte, a nő megelégszik a selyemujjú, szépen varrott gyapjúköntössel és egy hosszú, sötétkék köpönyeggel. Jéggé dermedt, amikor csoszogást hallott a háta mögül. A kisfiú az ajtóban állt, kezében egy zsinórra kötött faorsóval. Nem lehetett több hétévesnél. Kócos haja alól elragadtatott szemmel bámulta a zsinóron pörgő fajátékot. Ha valaki meglát, öld meg... Frentis olyan mozdulatlanul állt, ahogy még sohasem, amióta az eszét tudta, teljesebb mozdulatlanságban, mint amikor Hutril mester vigyázó tekintetétől kísérve meglőtte első szarvasát, teljesebb mozdulatlanságban, mint amikor a vadonpróbán Egyszemű orgyilkosai elől rejtőzött. Az orsó csak pörgött, pörgött a zsinóron. Ha valaki meglát, öld meg... A béklyó lassan felizzott. Tudja – döbbent rá. Honnan tudhatta? Könnyű dolog volna. Csak eltöri a gyerek nyakát, aztán a kútba dobja. Tragikus baleset... A játék csak forgott és pörgött... és a béklyó sohasem érzett, kínzó forrósággal égette. A nedves ruhák kibomlottak a kezében, és lassú, biztos huppanással a fűre hullottak. Ez már biztosan magára vonja a kisfiú kíváncsi tekintetét. – Neries! – szólt ki egy asszony hangja a konyhaablakon. Ezt az anyai tekintély félreismerhetetlen hangján elhadart ismeretlen szóözön követte. A kisfiú dühödten fújt egyet, megpörgette még néhányszor a facsigát, aztán bement. Frentis futott, ahogy a lába vitte.

♦ ♦ ♦ – Megteszi. – A nő elhajította a szürke ruhát, és felöltötte a selyemujjú köntöst, amit rabszolgája hozott neki. Frentis már belebújt a magának választott halványkék nadrágba és ingbe. – Derékban kissé laza. Ilyen kövérnek tartasz, kedvesem? – vigyorgott rá. A nap felkelt, és arany fénnyel vonta be a nő arcát. Az ember nem is gondolná – töprengett Frentis, miközben az asszony macskaszerű szépségét és kecses mozgását vizslatta –, micsoda szörnyeteg rejtőzik az arca mögött. – Egy gyerek volt, ugye? – kérdezte a nő, miközben Frentis a vállára kapta a batyut, és az út felé vették az irányt. – Fiú vagy lány? A fiatalember semmit sem válaszolt. – Mindegy is! De ne áltasd magad hiú reményekkel! Hosszú a névsor, és az erkölcsről alkotott nyűgös elképzeléseid bizonyosan minden névre az ártatlan áldozat szerepét aggatják majd. De kihúzzuk őket a jegyzékről, egyiket a másik után, és meg fogod tenni, amit kérek tőled, akár gyerekről van szó, akár nem! Késő délutánra egy másik városhoz értek. A nő felkeresett egy varrónőt, és a batyuba varrt alpiri aranyakkal vásárolt néhány kedvére való ruhadarabot. Az egyszerű, ám elegáns fekete-fehér selyem összeállításban megmutatta magát a fiatalembernek, és kérdezett valamit alpiriül, nyilván kikérve a véleményét. A varrónő kedvesen segített feltűzni a haját, amit most alpiri divat szerint befonva és a feje tetejére csatolva viselt. Egy díszes fésű ragyogott a csillogó, fekete hajtömegben. Az ember nem is gondolná... Egy nap megöllek – ígérte magának Frentis, és azt kívánta, bárcsak kimondhatná a szavakat. – Mindenért, amit tettél,

mindenért, amit tenni fogsz, és mindenért, amire engem kényszerítesz. Megfoglak ölni. A szabónő ajánlott egy fogadót a piactéren, ahol foglaltak két szobát, mert a nő új szerepe megkívánta a helyénvaló viselkedés látszatát. Frentis remélte, hogy ezzel egy kis pihenőre számíthat, de az asszony újra kihasználta, és verejtéktől fénylő bőrrel, az ágyban meglovagolva meztelen testét elvette magának az élvezetet. Amikor végzett, ráborult Frentisre, a nyakába fújta forró leheletét, és simogatta a férfi mellén növő szőrt, miközben arra kényszerítette, hogy két karjával átkarolja. Minden alkalommal így tett: elégedett szeretők képét festette, és talán még hitte is, hogy igaz. – Amikor pedig végeztünk – lehelte –, gyermeket fogsz adni nekem. – Orrával végigcirógatta a férfi nyakát, csókolgatta és dédelgette. – Kettőnk véréből a legcsodálatosabb gyermek születik majd, nem gondolod? Három évszázad alatt nem találtam férfit, aki méltó lett volna erre a megtiszteltetésre. Most pedig benned kell megtalálnom, egy leigázásra ítélt országból származó rabszolgában. Milyen fura is a világ! ♦ ♦ ♦ A reggel fényében már az úton haladtak, ezúttal lóháton, mert az asszony még két aranyat költött lovakra. Magának almásderes kancát, testőrének egy rozsdaszín csődört választott. Az állatok ereje békés természettel párosult, és Frentisben vágyódás ébredt régi csatalova után. Rensial mester választotta neki a farkától az orra hegyéig fekete paripát, vékony fehér csíkkal a homlokán. „Hűséges, de némileg tüzes” – mondta neki a mester, amikor a kezébe nyomta a kantárszárat. Frentis Szablyának nevezte el, és idővel megértette, hogy valószínűleg a legjobb ló, amit Hatodik

Rend testvére valaha is megülhetett, ami egyértelműen jelezte Rensial pártfogását. Utoljára az unteshi kormányzó istállójában látta Szablyát, amikor még egyszer lekefélte, mielőtt elfoglalta volna a helyét a falon, arra számítva, hogy legfeljebb egy órán belül a halál fia lesz. Hol lehet most a ló? – tűnődött. – Bizonyára zsákmányul vette valami alpiri nemes. Remélem, jó élete van. Egy hétig lovagoltak északnak, és az úton felállított fogadókban szálltak meg. Az út maga nem sokat ért a Mirteskből induló, volári csoda mellett: a laza kaviccsal leszórt földút erősen porzott, amikor könnyű vágtába fogtak. Sok katonával találkoztak az úton, akik rendezett oszlopokban, de tetőtől talpig porosan haladtak dél felé. Az alpiri gyalogosok alapvető felszerelése nem változott azóta, hogy Frentis utoljára látta őket csatázni: térdig érő láncingben, csúcsos sisakban, vállukon háromméteres lándzsával meneteltek. Rájött, hogy ezek itt az állandó hadsereg tagjai, akik között a poros arcokon látott sebhelyekből és ráncokból ítélve jócskán akadtak veteránok is. Ha az alpiriak nem is erősítették meg a folyópartot, azért a császár a kötelességének megfelelően gondoskodott a tartomány biztonságáról. – Jó katonák voltak? – kérdezte egyszer csak a nő. Az út mellett leszálltak a lóról, hogy a menetoszlop elhaladhasson. A vörös csillaggal varrt zöld lobogó alatt menetelő különítmény úgy ezer emberből állt. – Derekasan küzdöttek az alpiriak a háborúdban? A béklyó követelőző szorítása arról árulkodott, kínzója választ vár. – Az ő országuk – felelte. – Harcoltak érte. És győztek. – De gondolom, sokat megöltetek közülük, nem? A béklyó tovább feszített. A csata a dűnék között, a

Véresdombra zúdított nyílzápor, az eszeveszett küzdelem a falon... – Igen. – Nincs is bűntudatod, szerelmem? Kardod oly sok apának és fiúnak vette az életét, akiknek az összes bűne annyi, hogy a hazájukat védték. Nem bánt a lelkiismeret? Unteshnél levágott egy alpiri tisztet a lábára intézett nyeséssel, amikor átmászott a falon. A támadás visszaverését követően egy királysági gyógyító lehajolt, hogy ellássa a sebet, de tőrt kapott a nyakába jutalmul. Az alpiri még akkor is gyűlölködő szavakat köpött feléjük, amikor fél tucat alabárd a kőhöz szegezte a testét. – Háborúban álltunk – válaszolta a nőnek. A lüktetést abbamaradt, és az asszony visszaült a lovára. A hadtest elvonult. – Hát most újra háborúban vagy – fűzte hozzá úrnője. – Csak ezúttal a győztes oldalon. ♦ ♦ ♦ A hetedik nap estéjére egy kikötőváros tárult a szemük elé, és mögötte meglátták az óceán csillámló kékjét. – Hervellis. Atethia tartományi fővárosa, a jegyzékünkön szereplő első név otthona, aki igazából egy régi barát. Alig várom, hogy megismerd. Hervellis alaprajza nem sokban különbözött Lineshétől és Unteshétől, ám mindenképpen pompásabb városnak bizonyult. Útban a kaputól a főtér felé elhaladtak több templom mellett. A lenyűgöző, oszlopokkal és faragásokkal díszített márványépületeken a birodalom számolatlan istenének szobra hivalkodott. A nő közömbös arcot vágott, ahogy végigléptettek az utcákon, de Frentis látta a megvetést a templomokat vizslató

szemében. Szánom ezeket az embereket az önámításukért – gondolta a férfi. – Ám ő gyűlöli őket miatta. Egy fogadóban kértek szállást a tér északi felén. A többinél jelentősen drágább hely meglehetős kényelmet nyújtott. Ezen az éjszakán a nő nem használta ki a testét, ehelyett meghagyta neki, hogy pihenjen, aztán fogta a csomagját, és a saját szobájába ment. Frentis sötétedésig feküdt a hatalmas ágyon, és nem jött álom a szemére a kényelem és fényűzés ellenére, ami körülvette. Ma éjszaka arra kényszerít, hogy öljek. Néhány órával később felizzott a béklyó, és Frentis a nő szobájába ment, akit tetőtől talpig fekete selyembe öltözve talált. A haját feszes kontyba kötötte, mindkét alkarján tőrt viselt, a hátán pedig rövid kardot. Az ágyra fektetett fegyverekre, selyemingre és nadrágra bólintott. A ruhák a sajátjához hasonlóan feketék voltak. – Ne felejtsd, kedvesem – mondta neki, miközben szénport kent az arcára –, nem valószínű, hogy valaha találkozol még egy olyan aljas és veszélyes emberrel, mint ma éjszaka. Nem engedhetem meg, hogy a múlt köde elhomályosítsa érzékeid. A béklyó felsercent, és beléhasított a fájdalom, de még elviselte. A nő most teljes uralmat gyakorolt felette, ami ellehetetlenített bármiféle tétovázást vagy önálló gondolatot. A nő parancsolni fog és ő cselekszik: minden ízében a teremtményévé tette. Az úrnője az ablakhoz lépett, széttolta az ablaktáblákat, és kimászott a tetőre. Guggolásban vizslatta az utcát, aztán végigszaladt a cserepeken, és átvetette magát a szomszédos tetőre. Frentis követte, miközben a nő fáradhatatlan ruganyossággal haladt tetőről tetőre, falról falra, amivel még a férfi vonakodó csodálatát is kiérdemelte volna, ha Frentis a

hasában izzó béklyótól képes lett volna bármiféle érzelemre. A nő északnak vezette, távolabb a főtér köré csoportosuló, zsúfolt utcáktól, aztán megállt egy fal tetején, és letekintett a térre, amelynek a közepén egy fákkal körülvett, kis templom állt. Négyzetes oszlopsor tartott egy lapos, piramis alakú tetőt, amin egy nő szobra díszelgett. A nőalak arcát márványcsuklya takarta. Frentis észrevette, hogy a többi templommal ellentétben ezt az épületet két lándzsás katona őrzi a bejárat két oldalán. A kapu zárva volt, de a körvonalait megvilágította az odabenn ragyogó tűz. A nő felállt, teljes erejéből végigszaladt a fal tetején, és a legközelebbi fára vetette magát, aztán amikor elkapott egy ágat, olyan ügyesen kapaszkodott felfelé, hogy szinte levél sem hullott a földre. Frentis figyelte, ahogy végigkúszik az ág alsó oldalán, aztán leugrik a templom tetejére. Ha a béklyó hagy neki lehetőséget fontolgatásra, Frentis úgy határozott volna, ő a vermekben kapott kiképzés ellenére sem tudja utánacsinálni mindezt. Ám a nő akaratereje nem engedett, és a fiatal férfi zokszó nélkül követte: nekifutott, ugrott, mászott, elkapta az ágat és átkúszott a tetőre, mintha már ezredjére csinálta volna. A nő a templom hátsó részéhez vezette. Elhaladtak a szobor mellett, és még ilyen közelről is csak árnyékokat látott a csuklya alatt. A nő letekintett a tető pereméről, kihúzta egyik tőrét a csuklóhüvelyből, azzal kilépett a semmibe, és megfordult a levegőben. Halk hang hallatszott, egy tompánál is tompább puffanás. Frentis is kinézett: a nő egy harmadik őr holtteste fölött állva már eltette a tőrt. Leugrott mellé, miközben parancsolója megkísérelte kinyitni a templom hátsó falán található ajtót. Az ajtó némán elfordult olajozott sarokvasain. Látta, hogy a nő habozik. Erre nem számított.

A templom belseje puritán egyszerűséget tükrözött: a csupasz falak nem tetszelegtek mozaikokkal vagy faragásokkal, csak egy keskeny ágy állt a sarokban, mellette egy asztalon toll, tinta és néhány megsárgult pergamen. A tér nagy részét a középen lángoló tűz foglalta el, egy szénnel megrakott, éles fénnyel izzó márványtál. A füst a tetőbe vágott lyukakon hagyta el a helyiséget. Egy férfi ült a tűzzel szemben egy székben, nekik háttal. Frentis csak ősz feje búbját és a karfán nyugtatott, öregségtől göcsörtös és foltos karjait látta. A nő a lopózással szakítva, nagy zajjal belökte az ajtószárnyat, aztán belépett a templomba. A kéz a karfán megrándult, de a férfi nem kelt fel ülőhelyéről. – A Névtelen Látó temploma – mondta a nő voláriul, azzal előremasírozott, megállt az öreg előtt, és felhúzott szemöldökkel nézett rá. Frentist a helyén tartotta, kihúzott tőrrel, készen arra, hogy a legkisebb utasításra is keresztülszúrja a szék támláját. – Mostanában itt húzod meg magad a világ elől? A székben ülő halk hangot hallatott, ami akár nevetés is lehetett. A gyönge beszédhangon nem hallatszott semmiféle tájszólás. – Bocsásd meg egy öregember csínyét... – Csend lett, és az ősz fej a nő felé fordult. – Látom, ragaszkodsz a héjadhoz. – Te pedig hagytad, hogy a tiéd elfonnyadjon. – Látható undorral nézett végig az öreg testén. – Kell-e ennél jobb álca a Szövetséges szolgálatkész kutyái elől? Miért is vennék el egy öregember testét, aki nem tud tíz lépést megtenni anélkül, hogy összeesne? – Tényleg, miért is... – Az asszony körülpillantott a templom dísztelen berendezésén. – Azt gondoltam volna, a császár jobb szállást biztosít időskorodra. Tekintve, micsoda szolgálatot tettél

az elődjének. – Valóban szép jutalmat ajánlott, szép házakat, szolgákat és vaskos járadékot. Azonban én csak ennyit kértem. Az emberek messziről jönnek, hogy a Névtelen Látó szolgájának bölcs segítségét kérjék, és néhány rézpénzért cserébe elégedetten távoznak. Éppen ideális szórakozás egy öregembernek. A nő ajkai gúnyos vicsorgásba csavarodtak. – Azt akarod elhitetni velem, hogy meglágyítottak az évek? Ne felejtsd el, mit láttam, mit műveltünk együtt! – Csak azt tettük, amire kényszerítettek. – A te esetedben nem emlékszem vonakodásra. – Vonakodásra? Jaj, pedig volt ott vonakodás is, amikor eljött az idő, hogy elhagyjalak. Akkor valóban vonakodtam. Amikor pedig az apád serege előcsattogott a lápból, még annál is jobban. Tudod, addigra már megváltoztam, csendes életre vágytam, csakhogy a császár a segítségemet kérte. Kérte. Nem parancsolt, nem akart megvesztegetni... Nem kínzott meg. Csak megkért. Akkor használtam a tehetségemet utoljára. A nő egy pillanatnyi csenddel válaszolt. – Miért van nyitva az ajtó? – Már húsz éve úgy van. Az őrökhöz is a császár ragaszkodik, nem én. Igazából korábbra vártalak téged és a barátodat, ám a jövőlátásom már nem a régi. Ilyenek a lopott képességek, nem gondolod? A korral megkopnak. A nő keményebben megfogta a tőrét, és Frentis látta, hogy tétovázva préseli ki magából az utolsó kérdését: – Miért hagytál... el? – Tudod te, hogy miért. Gonosz voltál, meg vad és gyönyörű, de a Szövetséges szörnyeteget faragott belőled, és ez összetörte a szívemet.

– Te nem tudhatod, mivé faragott a Szövetséges, Revek. De hamarosan rájössz. A béklyó engesztelhetetlen paranccsal égette Frentist, és a férfi felemelt tőrrel előrevetette magát. Az öreg talpra ugrott, gyorsabban, mint ahogyan egy öregembernek szabad lett volna, felemelte a karját, széttárta az ujjait, és megfordult. Vén arca mélységes szomorúsággal tekintett Frentisre. Ujjai megrándultak, és tűz vonta körbe a két kezét, ám ez nem hasonlított Egyszemű szemfényvesztéséhez megannyi évvel ezelőtt. Az arcán érzett hő meggyőzte a fiatalembert, hogy az öreg valódi tüzet csiholt az ujjaiból. Felemelte és a támadójára irányította két lángoló öklét, miközben az rohamozott. A nő villámgyors mozdulattal ott termett, és egyik karját az öreg nyaka köré fonta. Végighúzta a tőrt a torkán, és a vér vörösen szökött ki belőle. A tűz kialudt, és a vénember botladozva, két ép kezével a torkához kapott. Nagy robajjal kitárult a bejárati ajtó, és két őr rontott be rajta. A szemük elkerekedett, amikor végignéztek a borzalmas jeleneten. A nő azonnal megölte a közelebbit egy nyakába irányított késsel, aztán előhúzta rövid kardját, és megrohamozta a másikat. A katona gyorsan mozgott, és jó kiképzésről tett tanúbizonyságot, lándzsája hegyével hárította az asszony döfését, aztán az ellenfele arca és nyaka felé szurkálva távol tartotta magától. Frentis is nekiindult, de megtorpant, mert az öregember ujjai a bokájára kulcsolódtak. Megpróbálta elhúzni a lábát, de nem tudta. A béklyó szertefoszlott. Megtántorította a szabadság hirtelen rázúduló érzése, és a fájdalom egy pillanat alatt eltűnt. Az öreg szája megmozdult a háborgó vérzuhatag közepette, másik kezét a nyakán tátongó sebre tapasztotta. Frentis lehajolt, hogy hallja a királyság

nyelvén kiejtett, a suttogásnál is halkabb szavakat: – A mag növekedni fog. Túl gyorsan történt ahhoz, hogy megakadályozza: a vénember keze elhagyta a torkát, és rátapadt Frentis arcára. A tenyér elkente rajta a vért, ami beszennyezte a bőrét, elhomályosította a látását, beszivárgott a szájába. Hátravetette magát, és az öreg ujjai elengedték a bokáját. A béklyó azon nyomban visszatért. Felpillantva éppen azt látta, hogy a nő félrelép az őr lándzsadöfése elől, elkapja a nyelet, és belekapaszkodva arcba rúgja az ellenfelét. A katona hátratántorodott, és eleresztette a fegyvert, az övén függő szablyával babrálva. Túl lassan vonta ki, és a rövid kard könnyedén átszúrta a láncinget a mellén, aztán felnyársalta a szívét. Az asszony kirántotta a pengét a hullából, felnézett Frentisre, majd öles léptekkel közelebb ment, és fürkészőn az arcába bámult. – Megérintett. – Levette a boroskancsót az asztalról, és szolgája arcába löttyintve a tartalmát lemosta a vért, majd küzdőállásba ugorva, készenlétbe helyezett karddal hátrébb lépett. A béklyó minden eddiginél nagyobb kínnal feszített, és a fiatalember egész testében beleremegett. Az elméje megtelt az ajkán ki nem eresztett sikollyal. A nő addig tartotta így, hogy már egy örökkévalóságnak tűnt, és közben végig figyelő szemekkel pásztázta az arcát. Végül felmordult, és engedett a szorításon. Hagyta, hogy rabja a fájdalomtól rángatózva és levegőért kapkodva a templom padlójára omoljon. Frentis reszketés közben is látta, hogy a nő az öreg testéhez lép, belerúg élettelen mellébe, és hallható volt, ahogy a gyenge bordák eltörnek. Keményen megragadta az ősz fejet, felhúzta a

testet, és a rövid kard egyszer, aztán kétszer lesújtva lemetszette a fejet. Magasra emelte a fejet, hátravetette a sajátját, és a száját kitátva megitta a lefelé záporozó vért. A meglazult béklyó engedte, hogy Frentis szabadon okádjon. – Most... – kezdte a nő, és félredobta az öreg fejét, majd a ruhaujját a száján végighúzva fekete péppé kente a vért és szénport. – Most majd meglátod, mivé tett a Szövetséges, Revek! Eltette a kardját, és felemelte a kezét. A szeme lecsukódott a szigorú összpontosítástól, és összeszorította a fogát. Egy pillanatra úgy tűnt, semmi sem történik, de aztán tűz vonta be a két kezét, és a nő részben a fájdalomtól, részben a diadaltól felordított. Nevetve eresztette le a kezét, és széles folyamban lángot bocsátott az öregember hullájára. Azonnal tűzlepel árasztotta el a holttestet, miközben a nő lángnyelvekkel korbácsolta a templom belső terét, és meggyújtott minden éghetőt. Hamarosan az egész épületet tűzkoszorú vette körbe, és a hő egykettőre elviselhetetlenné vált. Hagyta lehullani a kezét, és a lángok eltűntek. A tekintete Frentisre vetült, és a béklyóval talpra állította, majd közelebb léptette. Arcát eltorzította a kín, és friss vér szivárgott az orrából és a szeme sarkából, de ennek ellenére mosolygott, vadul és győzelemittasan, és szeme vörösen verte vissza a lángok fényét. – Semmi sincs ingyen, szerelmem.

HATODIK FEJEZET

A

királyi jegyző hivatalában nem tartózkodott más kérvényező a nyáridei vásár első napján, Vaelinnek mégis csaknem egy órát kellett várakoznia, mire a hivatalnok felnézett a nyilvántartásából. A fiatalos férfi a túlhajtott és alulfizetett dolgozók jellegzetes, zaklatott arckifejezését viselte. – Sajnálom, uram – mondta –, de ma túl kevesen vagyunk a vásár miatt. – Megértem, nagyon is – állt fel Vaelin a padról, és megközelítette a fiatal hivatalnok asztalát, amin olyan vastag halomban álltak a papírok és jegyzékek, hogy a férfi szinte valami rendezetlen vackán ülő borznak tűnt. – Amikor legutoljára a királyságban jártam, a Negyedik Rend tagjai vezették a király nyilvántartásait. – Ma már nem így van. Most a Negyedik tagjai leginkább a Hatodik testvéreire hasonlítanak, és kardokkal meg miegymással páváskodnak. – Hátradőlt ültében, elnyomott egy ásítást, aztán kíváncsi pillantást vetett Vaelinre. – Tehát utazgattál, uram? – Így van. Sokfelé jártam. – Különleges idegen országokban?

– Legutóbb a Meldenei-szigeteken. Azelőtt az Alpiri Birodalomban. – Nem is tudtam, hogy a hajóink lehorgonyozhatnak még arrafelé. – Kerülőutat tettem. – Értem. – A hivatalnok üres pergamen után nyúlt. – Tehát, jó uram, mi járatban vagy itt, ahelyett, hogy a közeli vásárt látogatnád? – Hitelesítő bizonyítványt szeretnék igényelni a húgomnak. – Vagy úgy. – A férfi tintatartóba mártotta a tollát, és lejegyzett valamit a pergamenre. – A bonyolult családok adják ennek a hivatalnak a savát-borsát. Szerencsére az eljárás elég egyértelmű. Egyszerűen az én jelenlétemben kell esküdnöd, hogy a húgod törvényes rokoni viszonyban áll veled, én kiállítom az engedélyt, aztán mindketten aláírjuk, és az okirat készen is van. Két ezüst az ára. Két ezüst. Szerencsére Reva ráállt, hogy eladja az úton szerzett, szép katonai tőrt. – Rendben. – Nagyszerű. Akkor a nevedet, ha szabad kérnem, uram. – Vaelin Al Sorna. A hivatalnok tollhegye nagy reccsenéssel tört ketté, és tinta fröcskölt a pergamenre. A férfi csak nézte a fekete foltot, aztán nyelt egyet, és lassan felemelte a fejét. A tekintetében nem lakozott kétkedés, csak csodálat. Kár – gondolta Vaelin. – Pedig már kezdtem megkedvelni. – Uram... – rebegte a hivatalnok, aztán felugrott, és olyan mélyen meghajolt, hogy a homloka az asztalon koppant. – Kérlek, ne csináld ezt... – Így a látogató. – Az a hír járta, hogy meghaltál, uram...

– Én is hallottam ezt a hírt. – Tudtam, hogy hazugság. Tudtam! Vaelin mosolyt erőltetett az ajkára. – A bizonyítvány a húgomnak... – Jaj – nézett a férfi az asztalára, aztán körbeforgatta a fejét az üres hivatalban, és verejtékező keze foltot hagyott a tunikáján. – Attól tartok, ez meghaladja a hatáskörömet... – Biztosíthatlak róla, hogy nem így van. – Bocsáss meg, uram... – Elhátrált az asztalától. – Ha tudnál várni egy percet. – Azzal kimenekült a hivatal árnyai közül. Sietős ajtónyitás zaja hallatszott valahonnan, aztán egy felháborodott vakkantás, majd valakik a hangjukat lehalkítva beszélgettek. A hivatalnok hamarosan visszatért egy ötvenes évein túl járó, testes emberrel. Az idősebbik egy pillanatra megtántorodott, ahogy meglátta Vaelint, de bámulatos gyorsasággal összeszedte magát. – Nagyuram – hajolt meg ünnepélyesen a férfi –, a nevem Gerrish Mertil. Korábban a Negyedik Rend tagja voltam, most pedig Varinvár főjegyzőjeként működöm. A megszólított viszonozta a meghajlást. – Uram, éppen azt magyaráztam ennek az embernek... – Hitelesítő bizonyítvány... Igen. Megkérdezhetem, mi a célod ezzel az írással, uram? – Nem. A főjegyző egy cseppet elpirult. – Bocsánatodat kérem, de tudatában vagyok, hogy a király atyád tulajdonát érintő parancsot adott ki, valamint, hogy bírósági végzés született a húgod ügyében. A hitelesítő bizonyítvány a bíróság döntését semmissé teszi, de a király parancsát nem, ami, mint jól tudod, a törvény felett áll.

– Ismerem a törvényt, köszönöm. – Vaelin benyúlt az erszényébe, és kivett két ezüstöt, aztán az asztalra tette. – Ennek ellenére szeretném hitelesíteni a húgomat. Úgy hiszem, csupán a királyság alattvalóit megillető jogaimmal élek. Gerrish Mertil odabiccentett a fiatal hivatalnoknak, aki sietett elkészíteni a dokumentumokat. – Nagyképűség volna a részemről, ha a királyság hivatalnokaként ünnepélyesen köszöntenélek itthon, uram? – Egyáltalán nem. Mondd, hogyan lesz egy testvérből főjegyző? – A király kegyelméből. Egy ideje elrendelte, hogy a korona vegye vissza a királyság nyilvántartásainak felügyeletét. Őfelsége azonban bölcsen felismerte a rendem testvéreinek értékes képességeit. – A király parancsára hagytad el a Rendet? Mertil arca elkomorult. – A Rend már rég nem volt ugyanaz, amihez gyermekként csatlakoztam. Tendris aspektus megválasztása sok változást hozott. A könyvvezetés helyett kardvívást tanítottak az újoncoknak. A toll tudománya helyett a számszeríj ismeretét. Az eltávozottak bocsássák meg a szavaimat, de én és sok társam örültünk, hogy elhagyhattuk a rendet. A fiatal hivatalnok elnyomott egy káromkodást, és remegő tollal görnyedt a bőrpergamen fölébe. – Ugyan, add már ide! – lökte félre a jegyző, felitatta a kiömlött tintát, és nekifogott szép folyékony betűket írni. – Annak idején megkorbácsoltak minket, ha a díszítések nem ugyanolyan magasságúak lettek. – Az irat hamar elkészült, és a főjegyző maga írta alá. Vaelin magában megköszönte a férfi néma türelmét, míg ő a saját aláírásával bajlódott.

– Remélem, a megelégedésedre szolgál, nagyuram – hajolt meg Mertil, és átnyújtotta az összetekert, vörös szalaggal megkötött iratot. – Én köszönöm, uraim. – Vaelin oda akarta adni a két ezüstöt, de a főjegyző megrázta a fejét. – Volt egy unokaöcsém a Kékszajkóknál – mondta. – Ott volt a hadosztályoddal Lineshnél. Hála neked, épségben hazatérhetett az anyjához. Vaelin bólintott. – Jó kis ezred az. A főjegyző és a fiatal hivatalnok olyan mélyre hajoltak, amilyenre csak tudtak, miközben ő az ajtó felé indult, és ellenállt a kísértésnek, hogy futásnak eredjen. ♦ ♦ ♦ Alornist és Revát a Kapu-sor és a Hajcsár-út kereszteződésénél találta. A vásárnak köszönhetően az utcák többnyire kiürültek, de a jegyzői hivatalban történtek után inkább a fején tartotta a csuklyáját. Az útkereszteződésben hatalmas márványtalapzat állt, amit az alapjától a tetejéig állványokkal vettek körbe. A kőművesköténybe öltözött Alornis a legmagasabb emeleten állt. Egy csigán átfűzött kötelet fogott a kezében, aminek az alsó végén kosár lógott. Reva éppen ebbe rakodott különféle eszközöket. – A nagykalapácsot! – szólt le neki Alornis. – Nem, a másikat! – A húgod még nagyobb zsarnok, mint te vagy! – morgott Reva, amikor a férfi közelebb jött. – Vaelin! – köszöntötte a testvére vidám integetéssel. – Mester, itt van a bátyám!

Egy öregember feje bukkant fel az emelvény szélénél. A bozontos szakállú férfi a Harmadik Rend zöld talárjában állt az állványzaton, és homloka olyan ráncokat vetett, akár a felszántott föld. Csak nézte Vaelint, felmordult, aztán eltűnt. Alornis enyhe bocsánatkérő mosolyt küldött lefelé. – Mit mondott? – érdeklődött a jövevény. – Azt hitte, magasabb vagy. Vaelin nevetve feltartotta a tekercset. – Hoztam neked valamit. A lány megragadta a kötelet, és az emelvénytől elrúgva magát leereszkedett a földre. A szerszámokkal megrakott kosár szolgált ellensúlyként. Az öreg meglepően izmos karja felhúzta a kosarat a felette lévő állványra. Alornis vetett egy pillantást az iratra. – Tehát a pergamen és a tinta a húgoddá tesz, ha a vér nem is. – Valamint két ezüst, de azt elengedték. – Akkor ma este jót eszünk? – érdeklődött Reva. – Még a királynak is kérvényt kell írnom – felelte Vaelin. – Tényleg arra számítasz, hogy visszavonja a szavát? – nézett a szemébe Alornis. Ha nem, akkor kárba megy a sok erőfeszítése, bár kétlem, hogy lesz kedvem megfizetni az árát. – Biztos vagyok benne. A közelben valami fémesen csengve koppant a kockakövön, és ordítás hallatszott odafentről: – Nem ezt a vésőt! Alornis felsóhajtott. – Ma a szokásosnál is ingerlékenyebb. – Felemelte a fejét az emelvény felé. – Jövök, Benril mester! – Nekilátott szerszámokat

összeszedni a talapzat alól. – Ti ketten menjetek haza! Még néhány órát maradok. – Igazából, húgom, azt reméltem, el tudod vinni Revát a vásárba. Még sohasem látta. A lány gúnyosan elfintorodott. – Teszek a pogány ünnepetekre! – De a húgom nem. És jobban érezném magam, ha biztonságban tudnám. – Odadobta az erszényt. – És ti vehettek ma estére vacsorát. – Nem tehetem – vonakodott Alornis. – Benril mesternek szüksége van rám... – Majd én segítek Benril mesternek. – Nekilátott kioldani a húga kötényét, és lehúzta a fejéről. – Na, el innen, mindketten! Alornis bizonytalanul tekintett az állványzat teteje felé. – Hát, végül is hetek óta nem fizetett. – Akkor megbeszéltük. – Vaelin elhessegette őket, és nézte, ahogyan végigsétálnak a Kapu-soron. A vérdal az ismert, különös dallamot játszotta, amikor Alornis kézen fogta Revát, és úgy csevegett vele, mintha kislánykoruk óta ismernék egymást. Látta, hogy a másik összerándul, de meglepetéssel nyugtázta, hogy nem húzza el a kezét. – Vésőt! – jött odafentről a türelmetlen kiáltás. Vaelin egy bőrtáskába összeszedte az összes vésőt, amit talált, aztán az egymásban folytatódó létrákon felmászott az állványra. Az öreg háttal neki guggolt, és a keze ide-oda siklott a márványon. Meg sem fordult, amikor Vaelin ledobta mellé a táskát. – A húgom azt mondja, nem fizettél neki. – A húgod maga fizetne nekem, hogy segíthessen, testvér – fordult felé az öreg, ugyanazzal az összeráncolt homlokkal, mint

azelőtt. – Vagy manapság csak nagyuramnak szólítanak? – Többé nem vagyok a Hatodik Rend tagja, ha erre vagy kíváncsi. Benril mester felmordult, és visszafordult a márványhoz. – Mi lesz ez? – kérdezte a jövevény. – A királyság tisztelgése Janus nagysága előtt. – Az öreg mester hangszíne sokat elárult lelkesedéséről. – Tehát királyi megbízás. – Ha ezt megcsinálom neki, két évig hagy békében festeni. Az az egy valódi művészet létezik. Ez bezzeg... – Tenyerével nagyot csapott a kőre. – Ez csak kőművesmunka. – Egyszer ismertem egy kőfaragót. Szerintem olyannyira művész volt, amennyire csak lehet az ember. – Én meg azt mondom, maradj a kardodnál. – Az öreg ismét hátrapillantott. – Egyébként miért nem viseled? – Vászonba csavarva otthon hagytam. Azóta úgy van, hogy visszatértem a királyságba. – Akkor hát nem csak a Hitet hagytad el, mi? – Többet nyertem, mint amit elhagytam. Benril mester úgy fordult, hogy szembenézhessen vele, és mintha vén tagjaiban nyoma sem lett volna merevségnek. – Mit akarsz? – A húgomat. El kell vinnem őt innen. Azt akarom, hogy vedd rá. Benril felvonta jókora méretű szemöldökét. – Úgy gondolod, ilyen sokat ér a szavam nála? – Nem gondolom, tudom. Ahogyan azt is, hogy itt nem vár rá élet, sem az apám lányaként, sem a te tanítványodként. – A húgodnak nagy tehetség, egy csodálatos ajándék adatott. Bűn volna megakadályozni, hogy kibontakoztathassa.

– Biztonságban, messze innen is kibontakoztathatja. Benril ujjaival beletúrt hosszú, szürke szakállába. – Nem beszélem le a távozásról, de ennél többet nem ígérhetek. Vaelin biccentett. – Köszönöm, mester. – Még ne köszönd. – Az öreg felállt, és a létrához ment. – Van egy feltételem. ♦ ♦ ♦ – Állj egy helyben, kérlek! Vaelin háta sajgott, és izomgörcs készült a nyakába állni. Benril több testhelyzetet kitartatott vele, és egyik színpadiasabb volt a másiknál. A legutóbbiban kidüllesztett mellkassal és felemelt fejjel kellett állnia, és a távolba bámulnia, kezében seprűvel, mintha kardot tartana. Az öreg régóta rajzolta, és már számos vázlatot eldobott. A kréta egy percre sem állt meg a kezében, és szeme folytonosan oda-vissza cikázott Vaelin és az állványára tett, sötétbarna pergamen között. – De hát nem így tartjuk a kardot – figyelmeztette a volt rendtestvér. – Ezt nevezzük művészi szabadságnak – vágott vissza Benril. – Ereszd lejjebb a jobb karod! További fél óra is eltelt, amikor a király lovas őrségének öt járőre beléptetett a keresztútra, mögöttük egy száron vezetett, lovas nélküli lóval. A kapitány leszállt a nyeregből, aztán közelebb jőve szépen tisztelgett. Fényezett mellvértjében Vaelin meglátta saját nevetséges testtartását. – Vaelin uram, micsoda megtiszteltetés! – Én Smolen kapitányt vártam.

Az őrkapitány tétovázott. – A1 Smolen főtábornagy északon tartózkodik, uram. – Kihúzta magát a ló hátán. – Meleg, üdvözlő szavakat hozok őfelségétől... – Jó. – Vaelin odahagyta a pózt, és a köpönyegéért nyúlt. – Benril mester, úgy tűnik, a palotába hívnak. Ezt majd máskor befejezzük. – Mondjátok meg a királynak, hogy még több pénz kell a kovácsra – kiáltotta le Benril a kapitánynak. – Már ha tél előtt látni akarja az emlékművét! A kapitány megdermedt. – Nem vagyok én hírnök, testvér! – Majd én megmondom – nyugtatta meg a mestert Vaelin, és felvette a köpenyt. Egy pillanatra megállt Benril vázlata előtt, és értetlenül hunyorgott. – Nem is vagyok ilyen magas. – Ellenkezőleg, uram – hajolt közel a pergamenhez a mester, és árnyékolt egy kicsit Vaelin arccsontján. – Én úgy hiszem, könnyedén mások fölébe magasodsz. ♦ ♦ ♦ Malcius Al Nieren király díszesebb koronát viselt, mint az apja által kedvelt egyszerű aranyabroncs: az aranyból vert karikát bonyolult virágminták és a királyság négy hűbéri területét megtestesítő, négy különféle ékkőből álló központi dísz ékesítették. A korona alatt ülő szemekben bizalmatlanság csillogott, ami nem állt összhangban a Vaelinre vetett szívélyes mosollyal, amikor alattvalója felkelt a térdéről. – Jegyezd! – szólt a király, mire a trónjától balra elhelyezkedő három írnok felkészülten tintába mártotta a tollát. – Malcius Al Nieren király újra az Egységes Királyságban

köszönti leghűségesebb és tiszteletreméltó szolgáját, Vaelin Al Soma tábornagy urat. Közhírré tétetik, hogy a tábornagy minden korábbi tisztségét és címét visszanyeri. Közelebb jött, szélesre tárta a karját, és megragadta Vaelin vállát. Amaz mindig is meglehetősen erőteljes emberként, erőskezű és éles elméjű veteránként emlékezett Malciusra. Aki most előtte állt, soványabbnak tetszett, arcszíne sápadt volt a púder alatt, keze kissé remegett a vállán. – Hitemre, de jó téged újra látni, Vaelin! – köszöntötte a király. – Téged nemkülönben, fenség! – Körbepillantott, mert a király a vállán felejtette a kezét. Számos udvaronc várakozott a teremben. Úgy látszott, Malcius csak azért halasztotta el a királyi menetet a vásárra, hogy köszönthesse váratlan vendégét. A tróntól jobbra egy fiatal nő ült, kezét az ölében tartva, fején a királyénál kisebb, máskülönben azzal mindenben megegyező koronával. A szép és kecses nő szemében kivételes értelem csillogott, ám a tekintete a férjééhez hasonlóan tartózkodónak látszott. – Ne félj – folytatta a király, elvonva a figyelmét a királynőről –, a korona pontosan tudja, milyen sokkal tartozik neked. – Kezei még erősebben szorították Vaelin vállát. – Köszönöm, fenség. – Lehalkította a hangját. – Vajon... beszélhetnénk egy apróságról? Az apám birtokáról volna szó. – Hogyne, hogyne! – eresztette el végül a király, és hátrább húzódott. – Ám először bemutatlak a királynémnak. Már azóta szeretne veled találkozni, hogy a hazatérésed első hírei elértek hozzánk. A királyné felállt, és Vaelin fél térdre ereszkedett előtte. – Vaelin nagyúr – kezdte a király –, bemutatom Ordella Al

Nieren királynét. Kérlek, tégy neki hűségesküt, mintha nekem tennéd. Vaelin felpillantott, és úgy találta, Malcius mosolya némileg megfakult. – Csupán formaság – szólt. – Az elmúlt négy évben a királyság minden pallosától megköveteljük. Vaelin visszafordult a királynéhoz, és leszegte a fejét. – Én, Vaelin Al Sorna ezennel felajánlom hűséges szolgálatomat az Egységes Királyság királynéjának, Ordella Al Nierennek. – Köszönöm, uram – felelte a fiatalasszony. Dél-Azraelre jellemző, kiművelt és lágy hangzókkal beszélt, ám szavaiból némi él csengett ki, amikor így folytatta: – Esküszöl, hogy úgy követed a parancsaimat, mintha a királyodét követnéd? – Esküszöm, királyném. – Esküszöl, hogy szükség esetén megvédesz engem és a gyermekeimet, ahogyan a királyodat védenéd? Hogy szükség esetén az életedet áldozod? És hogy megteszed mindezt annak ellenére, hogy milyen hazugságokat és csalárdságokat hallasz rólunk? Vaelin felfigyelt rá, hogy az udvar elcsendesedett, és térdepeltében magán érezte a kíváncsi tekinteteket. Ez nem rólam szól – jött rá. – Csakis róluk. – Esküszöm, királyném. – Megtisztelsz, uram. – Kitartotta a kezét, amit Vaelin a rendnek megfelelően megcsókolt, és érezte az asszony jéghideg bőrét az ajkán. – Nagyszerű! – csapta össze a kezét Malcius. – Szerelmem, légy oly kedves, és fáradj el a vásárra az udvartartással. Én is rögvest megyek, amint Vaelin nagyúrral megbeszéltük, amit

kell. Amikor a két ajtónállótól eltekintve egyedül maradtak, Malcius levette a koronáját, és kimerült sóhajjal a trón karjára akasztotta. – Sajnálom... – mondta. – Egy kis nélkülözhetetlen színház, semmi egyéb. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, fenség. – Ebben biztos vagyok. Bárcsak a királyság minden pallosa ilyen őszintén fogadná, amire felesküszik, sokkal könnyebb volna uralkodni ezen a földön! – Leült a trónra, és előredőlt, könyökét a térdén nyugtatva. Fáradt szemmel nézett Vaelinre. – Megöregedtem, ugye? – Mind megöregedtünk, fenség. – Te nem. Szinte egy nappal sem nézel ki öregebbnek. Valami aszott teremtményre számítottam a császár tömlöcéből, de te úgy nézel ki, mintha minden egyes lovaggal meg tudnál vívni a vásáron, és még csak meg sem izzadnál. – A császár nagylelkű vendéglátó, de a tartózkodásom sajnos igen magányosra sikeredett. – Elhiszem. – Malcius hátradőlt a trónján. – Gondolom, tudod, miért vettem el az atyád birtokát. – Biztosítanod kellett a hűségemet. – Pontosan. Most már látom, hogy szükségtelen lépés volt. De tudnom kellett. Sejtelmed sincs, micsoda összeesküvések szövődnek a családom körül. Mindennap valami új csoportról hallok, akik elsötétített termekben gyilkos terveket szőnek ellenünk. – A királyságban mindig szabadon terjedtek a legvadabb képtelenségek, fenség. – Képtelenségek? Bárcsak azok volnának! Két hónapja

találtak egy fickót a palota területén egy mérgezett tőrrel és a Hit tételeivel, amit az elsőtől az utolsó szóig a hátára és a mellére tetováltatott. Gyors halált adtam neki, és ez több, mint az apám tett volna, nem igaz? Janus egy hónapig kínozta volna, ha a merénylet jókedvében találja, kettőig, ha nem. – Való igaz, fenség. De egyetlen őrült még nem csinál összeesküvést. – Vannak mások is, ne félj! És egyedül kell szembeszállnom velük, Arlyn aspektus nem kér az egészből. A háború óta a te egykori Rended sokat visszanyert korábbi függetlenségéből. – Az aspektus már atyád idejében is szívesen húzott vonalat a korona és a Hit közé. – Ó, a Hit... – Keserűség csöpögött Malcius halk hangjából. – Amikor valami forrong a királyságban, többnyire kiderül, hogy a Hit áll mögötte. A lelkesültek és türelmesek egymás torkának mennek, miközben a nevetséges Tendris aspektus azzal próbálkozik, hogy hivatalnokaiból harcosokat farag. A Hitnek összekötni kellene minket, ehelyett azzal fenyeget, hogy szétszakad, és a végromlásba magával viszi a királyságot is. – A szeme ismét megállapodott Vaelinen. – És mindkét oldal a te támogatásodat szeretné bírni. – Akkor mindkét oldal csalódni fog. A király meglepetten pislantott. – Tudom, hogy elhagytad a Rendet, de a Hitet is? Mi késztetett erre? A császár alpiri isteneket imádatott veled? Vaelin visszafojtotta nevetését. – Csak hallottam az igazságot, fenség. A Hitet nem kínzatással vették el tőlem, de istenekben sem keresek megnyugvást.

– Úgy látszik, te nagyobb veszélyt jelentesz a királyságunk egységére, mint gondoltam. – Én senkire sem jelentek veszélyt, feltéve, hogy nem bántanak engem vagy a hozzátartozóimat. Malcius ismét felsóhajtott, és elmosolyodott. – Lyrna mindig is a bonyolult lelkületedet szerette benned. Lyrna... Különös, de eddig fel sem tűnt neki, hogy a hercegnő nincsen jelen az udvarban. – A vásárban tartózkodik? – Nem, északra ment, hogy béketárgyalásokat folytasson a lonakkal. El tudod ezt hinni? Lyrna a lonakkal tárgyal... Már maga az elképzelés is egyaránt tűnt elrugaszkodottnak és visszataszítónak. – Békét ajánlottál nekik? – Valójában a főpapnő nyújtotta felénk a békejobbot. Ám csakis Lyrnával hajlandó szóba állni. Állítólag ez a lonak szokás. A főpapnő csak asszony szavában bízik, mert a férfiak túl könnyen megronthatók. – Fintorral felelt a Vaelin arcán látott kétségre. – Meg kellett próbálnom. A farkasemberekkel való háborúban már így is éppen elég életet és pénzt veszítettünk, nem gondolod? – Az ellenünk vívott háború élteti őket. – Nos, úgy látszik, most már valami másnak akarnak élni. Akárcsak én. Ennek az országnak újjászületés kell, Vaelin. Valami jobbat kell belőle faragni. Újra egységesíteni kell, igazán egységessé tenni, nem pedig hagyni, hogy határaink és különböző hiteink szétszaggassák. A türelmi rendelet csak az első lépés volt. A következő a városok újjáformálása. A királyság szövetének felfrissítése megjavítja az alattvalók lelkét is. Most megtehetem, amit az apám sohasem ért el, számtalan háborúja

és ármánykodása ellenére sem. Elhozhatom a békét, egy hosszan tartó békét, ami ismét naggyá teszi ezt a földet. Ám szükségem van a segítségedre. Halljuk, mi az ára. – Biztos lehetsz a hűségem felől, fenség, azonban biztosabban szolgálhatnálak, ha tudnám, hogy a húgom megkapja, ami neki jár. A király legyintett. – Megkapja. Még ma aláírom a papírokat. Visszakaptok mindent, ami az apátokat illette. De itt nem maradhattok, Azraelben nem. – Igazából éppen az engedélyedet akartam kérni, hogy elhagyhassam a királyságot, amint az apám birtoka biztonságban lesz. A király összevonta a szemöldökét. – Elhagyni? De hát hová mennél? – Bizonyára emlékszel Frentis testvérre. Úgy hiszem, életben van. Szeretném megtalálni. – Frentis testvér. – A király megrázta a fejét, és a hangját feketére színezte a bánat. – Meghalt Unteshnél, Vaelin. Mind meghaltak. Minden ember meghalt a parancsokságom alatt. Egy hajón láttam, valamiképpen megkötözve, és a sebei tüzesen izzottak... – Láttad is, fenség? Láttad elesni? A király a semmibe révedt, és homlokán összeszaladtak a ráncok, ahogy a vonakodó emlékeket előhívta. – Újra és újra visszavertük őket, és Frentis többnyire az oldalamon küzdött. És micsoda látványt nyújtott: belevetette magát a sűrűjébe, és mindig megmentett minket. Az emberek a Hit Haragjának nevezték. Nélküle a város az első nap elesett

volna, és nem csak a harmadikon. Aznap reggel elküldtem, hogy a déli falon segítsen. Az alpiriak úgy özönlöttek, mint a kikötőfalon áttörő hullámok vihar idején. Beletúrt a hajába, ami egykor gazdag vörösarany színben játszott, mostanra azonban megfogyatkozott, és ősz csíkok tarkították. Remegett a keze. – Nem akartak megölni. Nem számított, hányat vágok le közülük, milyen keményen kaszabolom és átkozom őket. Amikor végre legyűrtek, végigkutatták a várost, és megöltek minden királyi őrt, a szökevényeket, a sebesülteket, mindenkit. Csak engem hagytak életben. Csak engem. Egy hajón láttam... – Akárhogy is, fenség, úgy hiszem, a testvérem életben van, és az engedélyedet kérem, hogy megkereshessem. A király komor mosollyal megrázta a fejét. – Nem, uram. Sajnálom, de nem tehetem. Másféle szolgálatot várok tőled. Vaelin összeszorította a fogát. Egyszerűen odébbállhatnék. Itt hagyhatnám ezt a szomorú öregembert az álmaival és árnyjátékaival. Az elkényeztetett talpnyalók előtt adott szó csak ugyanolyan hazugság, mint a Hit. Malcius felállt a trónról, és a királyság nagy, hímzett térképére mutatott a falon. Ujját végighúzta Azraeltől a Nagy Északi Erdőség fölött húzódó üres területig. – Ott, uram, ott kell a szolgálatod. – Az Északi Végeken? – Pontosan. Al Myrna várúr múlt télen eltávozott. Azóta fogadott lánya parancsol arrafelé, de mivel nemzedék és család nélküli, talált lonak gyerek, nem engedhetem, hogy ez így menjen tovább. – Kihúzta magát, és hivatalos hangon azt

mondta: – Vaelin Al Sorna, ezennel kinevezlek az Északi Végek várurává. Visszautasíthatta volna, kijelenthette volna, hogy nem hajlandó, és kisétálhatott volna a palotából anélkül, hogy a haja szála is görbülne. Malcius nem tehetett ellene semmit, attól való félelmében, hogy azzal az egész királyságban felkelést szítana. Ám a gondolat azonnal semmivé lett, mert a vér éneke hirtelen váratlan crescendóval követelte a beleegyezését. A muzsika hamar elhalt, de a jelentését nem lehetett félreérteni: Frentishez az Északi Végeken keresztül vezet az út. Meghajolt a királyának, és hasonlóképpen hivatalos hangon így felelt: – Enyém a megtiszteltetés, fenség.

HETEDIK FEJEZET

M

iért nem öl meg? Davoka szeme figyelmeztetően villant, és fahamu illatú keze szorosan Lyrna ajkára tapadt. A hercegnő nagyot nyelt, legjobb képessége szerint csillapította vadul ziháló légzését, és kérdőn felvonta szemöldökét. Davoka jobb felé intett. Lyrna erőltette a szemét, de csak a szürke sátorfalat látta, ami továbbra is csapkodott az erős hegyi szélben. Visszanézett a lonakra, most már mindkét szemöldökét felemelve, de Davoka tekintete máshol járt. Pillantását a sátorfalon járatta, és izmai készenlétbe feszültek. Aprócska hang volt, a szétváló anyag sóhaja. Lyrna észrevett egy tűhegynyi csillámló fémet a sátorfalon, ami késheggyé szélesedett, aztán már ordított a vászon, ahogy lefelé kettéhasadt a kés sújtása alatt, és kettényíló anyag mögül felbukkant egy férfiarc. Lonak harcos lehetett, már amennyire Lyrna meg tudta ítélni, borotvált fejű és tetovált homlokú, kegyetlen hörgésben összeszorított, vicsorító fogakkal. Davoka vetődött, és a kése éppen az álla alatt kapta el a támadót, aztán a lonak feje hátracsapódott, ahogy a nő mélyebbre tolta a pengét, egészen az agyba. Davoka kihúzta a

kést, és hátravetett fejjel, vadul felordított. Odakint azonnal lárma támadt, parancsszavak és csatazaj kakofóniája. Davoka felkapta a lándzsáját, és a véres kést Lyrna kezébe nyomta. – Maradj itt, királynő! – Azzal eltűnt: átbújt a nyíláson, és felszívódott a feketeségben. Lyrna a hátára feküdt, kezében a vértől csöpögő fegyverrel, és azon töprengett, vajon egy embernek meghasadhat-e a szíve, ha túl nagy igénybevételnek van kitéve. – FENSÉG! – szólt egy rekedt kiáltás odakintről, Sollis hangja. – Itt vagyok – brekegte ő csontszáraz torokkal, aztán köhögött és újra próbálkozott: – Itt vagyok! Mi történik? – Elárultak! Maradj odab... – Elhallgatott, és egymásnak ütődő fémek zaja hallatszott, majd fájdalomhörgések. További kiáltások, a roham és döbbenet ordításai. Kihallotta a lonak támadók hangját is a kiáltások zűrzavarából. Egy éles csattanás a sátortetőre vonzotta a tekintetét, ahonnan egy acélhegyű nyílvessző lógott lefelé. Csak a tollazata fogta meg. ÁLLJ FEL! – sikoltotta az elméje. Újabb csattanás, újabb nyíl következett, ezúttal alacsonyabban, és remegő szárral belevágódott a prémbe, a lábától egy hüvelyknyire. Állj fel! Ha itt maradsz, meghalsz! A kés ártalmatlanul feküdt nyitott tenyerében, a nyélről egy vércsepp hullott a bőrére. A csepp iszonytató melegétől felocsúdott, és azonnal cselekedett. Megragadta a kést, és érezte, ahogy a vér átszivárog az ujjai között. Erőnek erejével talpra állt, és kimenekült az éjszakába. A tábortűz feléledt, amikor Sollis újabb hasábot vetett rá,

aztán lebukott a feje fölött elzümmögő nyílvessző elől. A két másik rendtestvér, Hervil és Ivern a sátor előtt és mögött állt, és masszív íjukat felhúzva tartották. A tűz fényén túl, a sötétségben láthatatlan csata dúlt, ám a lármából nem lehetett kivenni, vajon győzelemmel vagy vereséggel végződik majd. – Le a földre, fenség! – utasította Sollis, mire Hervil testvér megragadta az alkarját, és térdeplő helyzetbe húzta. – Bocsáss meg, fenség! – vigyorodott el a veterán rendtestvér. Szögletes arcát pirosra festette a tűz fénye. – Hányan vannak? – kérdezte tőle a hercegnő. – Nehéz megmondani. Már legalább tízet megöltünk. Az a lonak ribanc átvert minket! – Újra elvigyorodott. – Bocsásd meg a szavaimat, fenség, egyszerű ember vagyok. – Az a lonak ribanc épp az imént mentette meg az életemet. Nem eshet bántódása, halljátok? Figyelmét egy éles kurjantás vonta magára a tábor déli részén, ahol három lonak harcos üvöltve, harci bunkóját és szekercéjét rázva megjelent a fényben. Hervil eleresztett két nyilat, olyan sebesen, hogy kézmozdulatai elmosódni látszottak, és két lonak holtan rogyott össze. A harmadikat Sollis végezte ki egy kardcsapással, amely az acél egyetlen folyékony villanásában egyesítette a hárítást és a visszavágást. Az ellenfele szétnyílt torokkal hátratántorodott, és Hervil a biztonság kedvéért beleeresztett egy vesszőt a mellkasába. – Tizenhárom – kuncogta. – Évek óta nem volt ilyen gyümölcsöző éjszakám. Valami megzizzent a sötétségben, és a testvér Lyrnára vetette magát. Fojtó súllyal préselte a földhöz, és megrándult, amint valami kemény, cuppanó hangot hallatott. A hercegnő tekergett alatta, hogy legalább egy tiltakozó kiáltáshoz elegendő

levegőt vegyen, de ekkor valami meleg folyam áztatta át a hálóingét. Hervil petyhüdt arca néhány ujjnyira lehetett az övétől, a szeme lehunyva. Kezét a szögletes arcélre tette, és érezte, ahogy a melegség kiszökik belőle. Köszönöm, testvér. – Fenség! – Sollis lerángatta róla a testet, talpra segítette a hercegnőt, és elkerekedett a szeme, amikor meglátta, a hálóingjét a melléhez és hasához tapasztó vért. – Megsérültél? A hercegnő megrázta a fejét. – Hol a tábornagy? – Gondolom, verekszik valahol. – Visszafordult a sötétség felé, szeme kutatón cikázott, kardját készenlétben tartotta. A csatazaj elhalkulni látszott, és a kiáltások és puffanások egyre fogyatkoztak, mígnem végül csak az északi szél folytonos süvöltése maradt. – Elmentek? – kérdezte suttogva Lyrna. – Győztünk? Valami kiugrott a tűzfényen túli feketeségből, valami sápadt, gyors és ruganyos, átbújt Sollis lesújtó kardja alatt, félrelépett Ivern testvér nyílvesszője elől, és felemelt szekercével vetette magát Lyrnára. A hercegnő úgy megdöbbent, hogy az idő lelassult, és ő alaposan megszemlélhette a feléje repülő alakot. A legfeljebb tizenhat esztendős lány farkasprémbe burkolta a mellét, izmokkal dús karjai lefelé hasítottak a fejszével, és az arca... Nem vicsorgott, nem rikoltott eszelősen. Csodaszép babaarca békés örömöt tükrözött. Lyrna hátraugrott, és a kezében tartott késsel ösztönösen felfelé vágott. A penge megakadt valamiben, és a kezéből kiesve, pörögve elrepült a sötétbe. A lonak lány elfordult tőle, és a földre esett. Lyrnára villantotta szemét. Vörös vágás szaladt a szemöldökétől az álláig. Milyen nagyon kék a szeme! – jegyezte meg magában a hercegnő.

Sollis megrohamozta a támadót, és kardja olyan erővel sújtott le, hogy a nyakától a bordájáig keresztül kellett volna vágnia a lonakot, ám a fegyver a kemény földön koppant, mert a lány már elugrott onnan, és megpördülve, fejszéjét feltartva szembenézett a férfival. – Kiral! – Davoka futva jött a sötétből, átugrotta a tüzet, és véres lándzsáját támadóan felemelte. A lonak lány Lyrnára villantotta világoskék, örömittas szemét, miközben vér szivárgott az új sebhelyből, és vad mosolyában kivicsorította a fogát. Aztán egyszerűen eltűnt, úgy elillant az éjszakába, mint az elfújt gyertyaláng. – Kiral! – kiáltotta utána Davoka a tűzfény pereméről. – Ubeh vehla, akora! Kérlek, húgom, gyere vissza! ♦ ♦ ♦ Nersa meghalt. Féltucatnyi nyílvessző ütötte át a testét a sátrától néhány méterre. Valószínűleg a lonak azt hitte, a hercegnőt támadja a sötétben. Ha így volt, talán udvarhölgye mentette meg az életét azzal, hogy magára vonzotta a nyilakat. Lyrna nézte, ahogyan egy őrmester egy köpenybe csavarja a testet, hogy a hegy lábánál épülő máglyához vigye. – Csak egy percet még – szólt Lyrna, amikor a férfi felemelte a testet. Nem lenne szabad bűntudatot éreznem – gondolta, és tudta, hogy hazudik magának, miközben az ujjai végigfutottak a hölgye haján, és megakadtak egy szinte értéktelen teknőspáncél-fésűben a loknik között. – Nem én öltem meg. – Köszönöm – mondta az őrmesternek, azzal a fésűt elvéve hátralépett. Több mint száz lonakot számláltak össze, főként férfiakat és fiúkat, de köztük egy tucatnyi nőt és leányt is. A bekötözött kezű

és az állkapcsán kék-zöld zúzódást viselő Al Smolen főtábornagy azt jelentette, a királyi őrség tagjai közül huszonhárman vesztek oda, és még hatan megsebesültek. A lovak fele elveszett, szétszaladt vagy megdöglött, többek között Coboly is. Lyrna nem sok érzelmet táplált az állat iránt, mégis fájt a hiánya. A megmaradt lovakat háborúzásra tenyésztették, és nem esik majd rajtuk olyan kényelmes ülés. Davoka a tűz parázsló maradványánál ült, lándzsáját a vállán nyugtatva. – Ő vezetett ide minket, hercegnő – erősködött Smolen. – Az embereim fele meghalt e miatt a farkasribanc miatt. – Már megmondtam, amit megmondtam, főtábornagy – felelte Lyrna. – Ne akard, hogy újra el kelljen ismételnem! Leült Davokával szemben. Szomorúság fátyolozta el a lány arcát. – Itt az ideje, hogy igazat beszéljünk – mondta neki Lyrna lonak nyelven. Davoka felemelte a fejét, és okos szemében meglepetés csillogott. – Azt látom. – A Mahlessa nem egyeduralkodó ezen a földön? – Békét akar kötni a Merim Herrel, történelmünk legnagyobb és legádázabb ellenségével. Volt... egy kis vita a klánok között. A kétkedők felemelték a hangjukat. Természetesen megöltük azokat, akik megkérdőjelezték a döntését, de mindig többen jöttek, és nem lehetett mindet megölni. A Mahlessa varnish-nak nyilvánította őket, a klánjuk kivetette őket, ám saját klánt alakítottak. A lonakhim sentárt. – Sentár? Nem ismerem a szót. – Ritkán használjuk már. A történet még azelőttről származik,

hogy a néped átkelt a nagy tengeren, hogy ellopja a földünket. A sentár a legnagyobb lonak harcosokból álló csapat volt, akiket kiváló tudásuk és bátorságuk miatt választottak ki. A Mahlessa ragyogó lándzsájának is nevezték őket. A sentár vívta ki legnagyobb győzelmünket a seordah ellen, és ezen a vidéken is uralmat gyakorolhatott volna, ha nem érkezik meg a Merim Her. Ám a Nagy Fájdalmak során megölték őket, és a népem a hegyekbe menekült, majd tartották a hágót, amíg a lonak nép megmaradt tagjai új hazára leltek itt. Most újraszülettek, ám csak romlott másai a múlt dicsőségének. – A lány, aki az életemre tört, a húgod? Davoka lehunyta a szemét, és bólintott. – Kiral. Ugyanattól az anyától születtünk. Az istenek kegyesek voltak, és elvették az életét, mielőtt láthatta volna, mi lett a lányából. – Mi lett belőle? – Valami förtelmes. Valami, ami értelem nélkül öl, és mérges szavakat beszél. Ő a vezetőjük, és a varnish igaz Mahlessának nevezi. – Kinyitotta a szemét, és a pillantását Lyrnáéba fúrta. – Nem volt ez mindig így. Valami... megváltoztatta... – Milyen valami? Davoka kínosan feszengett. – Amit csak a Mahlessa ismerhet. Lyrna bólintott, mert tudta, hogy nem tud többet kihúzni belőle. – Újra visszajön? – Amikor a Mahlessa a hágóhoz küldött, küldött három csapatot, hogy vadásszák le a sentárt. Azt remélte, ezzel majd rákényszeríti őket, hogy harcoljanak ahelyett, hogy téged üldözzenek. Úgy látszik, a húgomnak sikerült kicselezni őket. – A válla fölött hátrapillantott a hegy lábára, ahol Smolen katonái egymásra halmozták a lonak

testeket. – A sentár tagjai sokan vannak, és nem hagyják abba, amit elkezdtek. – Akkor nem maradhatunk tovább – szólt Sollis testvér a királyság nyelvén. Mögötte már égett a máglya, és lángnyelvek nyaldosták Hervil holttestét. A Rend mindig sebesen gondoskodott a halottairól. – Ha keményen hajtunk, még éjszaka előtt a hágónál lehetünk. Kerítek neked egy megfelelő lovat, fenség. – Megfordult, hogy intézkedjen. – Sollis testvér! – Lyrna ellenkezést nem tűrő hangjára megtorpant. – Ez a küldetés az én parancsnokságom alatt áll, és én nem adtam parancsot a visszafordulásra. A rendtestvér pillantása Davokáról Lyrnára esett. – Hallottad, mit mondott, fenség! Most már nem járhatunk sikerrel. A következő ilyen mérvű támadást nem éljük túl. – Igaza van – váltott vissza Davoka is a királyság nyelvére. – Túl sok férfi, túl sok sebesült. Olyan nyomot hagyunk magunk után, amit a húgom képes becsukott szemmel is követni. – Van más út? – kérdezte Lyrna. – Amin egy kisebb társaság vonulhat, és nehezebb követni. – Fenség... – kezdte Sollis. – Testvér, a Rend nem tartozik felelősséggel a koronának. Ezért engedélyt adok, hogy kegyvesztettség terhe nélkül hazatérjetek. Köszönöm eddigi szolgálatotokat. – Hátat fordított neki, és Davokához intézte a szavait. – Van másik út? A lonak lassan bólintott. – Igen, de nagyon kockázatos, és csak... – Elfintorodott, aztán feltartotta egyik kezét, és széttárta az ujjait. – Csak ennyi mehet rajta, nem több. Öt ember, engem is beleértve. Ez azt jelenti, hogy négy pallost vihetünk magunkkal, csak az eltávozottak tudják, mennyi sentár

ellen. Tudta, hogy Sollisnak igaza van, a helyes választás az lett volna, ha gyorsan visszatérnek a hágón át, egyenesen a palota rég nem látott kényelmébe. Ám Davoka szavai csak feltüzelték a képzeletét, és bizonyítékot akart nyerni. Amit csak a Mahlessa ismerhet... Itt rejtőzött a bizonyíték, érezte, és a főpapnő hegyénél végre megtudhat róla valamit. Felállt, és odaintette magához Smolent. – Válaszd ki a három legjobb emberedet! Elkísérnek északra. Sollis testvér majd visszavezet a hágóhoz. – Jobb szeretnék maradni, fenség – ellenkezett Sollis. Lyrna látta rajta, hogy csak nagy nehézségek árán tudja visszafojtani a haragját. – Engedelmeddel Ivern testvér és én is veled tartunk. – És én vagyok a legjobb emberem, fenség – csatlakozott Smolen. – És még ha nem is volnék, tudnod kell, hogy soha nem hagynálak el. – Köszönetem mindkettőtöknek. – A vállára húzta a prémet, és felnézett a rettenetes, felhőbe burkolózó csúcsokra, és távoli mennydörgés hangját hallotta. Lássuk, mit mesélhetsz nekem! ♦ ♦ ♦ Az új lovat Verkának hívták, ami lonak nyelven annyit tett, Észak Csillaga. Az állat a szügyén látható, izzó fehér foltról kapta a nevét. Hervil testvér egykori hátasa Sollis szerint a Rend istállójának legbékésebb lova volt. Ám amikor a hercegnő felült a nyeregbe, Verka felágaskodott, és a fejét dobálta, úgyhogy Lyrna attól tartott, az alázatos rendtestvér csak enyhíteni akarta a hercegnő zaklatottságát. Ám első rossz érzései alábbhagytak, mert a csataló engedelmes állatnak bizonyult, és szelíden hagyta magát vezetni, amikor követték Davoka gyors léptű póniját.

A lonak több órán át vezette őket gyilkos tempóban, és egy pihenővel sem szakították meg az utazást. Sollis Lyrna előtt haladt, a hercegnő mögött pedig Ivern lovagolt, Smolennel utóvédnek, és a szemük folyamatosan a látóhatáron és a hegytetőn járt. Lyrna ugyanolyan éber maradt, amikor elindultak, de mostanra a sok megerőltetés kivette az erejét, és az azraeli hercegnő elveszítette a lelkesedését. Miért nem választottam valami kézzelfoghatóbb elfoglaltságot? – morgolódott, és Verka minden lépését a hátsójában érezte a nehéz terepen. – Nem haltam volna bele, ha egy órát a könyveimtől távol kell töltenem, de ez a ló még megöl. Szürkület előtt ismét északnak fordultak, aztán eltöltöttek egy kényelmetlen éjszakát tábortűz nélkül egy nagy szikla mögötti szélvédett üregben. A többiek felváltva őrt álltak, míg Lyrna a prémeibe burkolózva aludt. A kimerültség biztos, habár nyugtalan álmot hozott. A haldokló király helyett ezúttal mást látott: Nersa állt előtte, Lyrna saját, külön bejáratú kertjében. Az udvarhölgy mosolygott és nevetett, ahogy máskor is tette, lehajolt, hogy megszagolja a virágokat, és végigfuttatta a kezét a cseresznyeszirmokon. Közben mindvégig vér folyt a melléből és nyakából kiálló nyílvesszők mögül, és vörös nyomot hagyott, amerre csak ment. Az ébredés fájdalmai és bánata ellenére, Lyrna hálás volt a reggelnek. ♦ ♦ ♦ Lyrna aznap délután találkozott a majomemberrel. Órákon át nyomultak a sziklavölgyek és meredélyek között, tucatnyi hegyoldalon küzdötték fel magukat, és mindegyre csak másztak, miközben a levegő egyre ritkább és az ösvény egyre keskenyebb

lett. Amikor egy kivételesen sziklás ösvényen felkapaszkodtak egy napsütötte szirtre, Davoka végre megálljt vezényelt. További útjuk egyértelműnek látszott: egy hegygerincen fekvő, folyton szűkülő és kanyargó ösvény kígyózott két hatalmas, minden eddiginél óriásibb hegy felé. A gerinc mintha eltűnt volna a két hegy közötti résben. A szűk és tekergő útvonalat fürkészve Lyrna már értette, miért csökkentette Davoka az utazótársaság létszámát öt főre. Napokat, ha nem heteket vett volna igénybe egy katonákkal kiegészített csapatot végigvezetni az ösvényen. A mostanra megszokott nyögés kíséretében lecsusszant Verka hátáról, és keresett egy nagyobb sziklát, ami mögött kiürítheti hercegnői hólyagját. Éppen felállt a guggolásból, amikor meglátta a lényt. Egy hatalmas majmot. Az emberszabású talán összesen tucatnyi lépésre állt tőle, és őt nézte kutyaszerű ormánya fölött ülő, fekete szemével. Kemény bőrrel fedett mancsában egy félig megrágott zanótágat tartott. Ültében is legalább másfél méter magas volt, és a homlokától a hátsójáig sűrű szürke szőr borította, ami fodrozódott a szélben. – Ne nézz a szemébe, királynő! – Jelent meg a feje fölötti sziklán Davoka. – Falkavezér. Kihívásnak fogja venni. Lyrna engedelmesen elfordította a tekintetét az emberszabású pofájáról, de lopva odapillantott, amikor az állat négy lábra emelkedett, és hatalmas ásítása felfedte gyilkos agyarait. A majom felemelte a fejét, és rövid kaffogó kiáltást hallatott, mire öt másik állat jelent meg a környező sziklák mögül. A vezérüknél valamivel alacsonyabbnak tűntek, de nem kevésbé fenyegető látványt nyújtottak. – Ne mozdulj, királynő! – súgta Davoka. Lyrna észrevette,

hogy fordítva ragadta meg a lándzsáját, dobásra készen. A falkavezér újra felkaffogott, majd szédítő ügyességgel egyik kőről a másikra ugorva odébbállt. A többi ugyanilyen módon követte. Másodperceken belül eltűntek. – Nem szeretik a szagunkat – tudatta vele Davoka. A hercegnő gyenge lábakon, kalapáló szívvel tántorgott vissza az átmeneti táborba. Nagy sóhajjal omlott Smolen mellé. A katona gyanakodva nézett rá. – Valami baj van, fenség? ♦ ♦ ♦ – Te megőrültél, asszony! – vakkantott Sollis a lonakra. – Ez a te biztonságos útvonalad? A hegy előttük magasodott. Óriás sziklákkal megtört, fekete hamuval borított lankák emelkedtek a fodrozódó füstbe burkolózó hegycsúcs felé, amit időnként narancsszínű tűzfény lobbanása világított meg. Ehhez borzasztó morgás társult, ami megrázta a földet a lábuk alatt. – Nincs más út – hajtogatta Davoka. Szorgosan nekilátott lefejteni a lováról a lószerszámot. A nyerget lehajította a lejtőn, aztán az állat fejét kiszabadította a kantárból. Szeretetteljesen megdörzsölte a póni orrát, aztán rácsapott a farára, amitől az állat elindult visszafelé a hegygerinc-ösvényen, amit már öt napja követtek. – A lovakat nem vihetjük – mondta nekik a nő. – Túl meredek a lejtő, és nem szeretik a tüzet. – Én sem szeretem a tüzet – szólalt fel Lyrna. – Nincs más út, királynő. – Davoka felvette a lándzsáját, a vállára vetette a bőrtáskát, azzal nekilátott felmászni a hegyre anélkül, hogy még egyszer szólt, vagy hátranézett volna. – Fenség – kezdte Sollis. – Bocsáss meg, de azt javaslom...

– Tudom, testvér, tudom. – A hercegnő csendre intette a férfit, és nézte, amint Davoka hosszú lépésekkel kapaszkodik felfelé a hamulejtőn. – Van neve? Ennek a hegynek. A kérdését Ivern testvér válaszolta meg. A Sollisnál és az elesett Hervilnél sokkal fiatalabb rendtestvér meglepően nagy tudást halmozott fel a lonakról. – Nishak Szájának nevezik, fenség. Nishak a tűzistenük. Lyrna megfogta a szoknyáját, a hamu fölé emelte, és elindult. – Nos, reméljük, hogy alszik. Engedjétek el a lovakat, jó uraim! De úgy tűnt, Nishak mégsem aludt aznap. A hercegnő sokszor esett térdre, amikor a hegy gyomra felmordult, és hőség töltötte meg a levegőt, ahogy a csúcs tüzet lökött az égbe. Kénes szag érződött, és a hamutól öklendezett és köhögött, de ment tovább, mert eltökélte, hogy nem hagyja Davokát eltűnni szem elől. Nagy végtére a lonak egy szikla hűvösebb oldala mögé rejtőzve pihenőt vezényelt, és meghúzta a vizeskulacsát, miközben Lyrna kimerülten lehuppant mellé. – Ez – csapott Davoka a hercegnő lovaglóköntösére – túl nehéz holmi. Vedd le! – Nincs más ruhám! – zihálta Lyrna, és vizet kortyolt a saját kulacsából. A nő kinyitotta a nyeregtáskáját, és kivett egy puha bőrből készült zekét és nadrágot. – Nekem van. Hosszú lesz rád, de majd én méretre szabom. – Kiterítette a nadrágot, és előhúzta a kését. – Te addig vetkőzz! Lyrna a három közelben álló férfira pillantott, akik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy látványosan más irányba tekingessenek.

– Ha egyikőtök is meg merészel fordulni, könnyen a Feketetoronyban találhatja magát! – figyelmeztette őket. Sollis nem szólt. Smolen köhintett, és Ivern elnyomott egy kacajt. A tűzhányó lejtőjén meztelenül állni, és hagyni, hogy egy másik nő öltöztesse, élete egyik legfurcsább élményének bizonyult, amit csak még kínosabbá tettek Davoka őszinte, méltató szavai. – Kemény combok, nem túl keskeny csípő. Jó. Erős gyermekeket szülsz majd, királynő. Ivern testvér elkuncogta magát, mire Sollis élesen letorkolta. Még abban az órában készen is lettek. Lyrna Al Nieren lonak öltözékben állt előttük, hamuval mocskolt arccal, és mosatlan haja hosszú, zsíros tömegben lógott a fejéről. Davoka felajánlotta, hogy levágja neki, de a hercegnő visszautasította, és megkötötte egy bőrcsíkkal, így legalább nem lógott a szemébe. – Hogy festek, főtábornagy? – Tudta, hogy Smolen valószínűleg hazudni fog. – Csodálatosan, mint mindig, fenség! – biztosította felőle a katona lenyűgöző őszinteséggel. – Testvér! – szólította Sollist Ivern, és lefelé mutatott. A parancsnok testvér leárnyékolta a szemét, és lepillantott. – Látom őket. Úgy ötvenen lehetnek. – Inkább hatvanan – helyesbített Ivern. – Körülbelül hét kilométer előnyünk van. Lyrna követte a pillantásukat, és egy sor pónit pillantott meg, amik a hegygerincen feléjük tartottak. A sentár. – Jó – tette hozzá Davoka, és folytatta a hegymászást. – Jó? – Lyrna nem hitt a fülének. – Hogy lenne már ez jó? Le kellett volna rázni őket azzal, hogy errefelé jöttünk!

Davoka nem fordult meg. – Nem, királynő, éppen ellenkezőleg. A hercegnő felsóhajtott, összeszedte a holmiját, és követte. ♦ ♦ ♦ Mire elérték a csúcsot, egy majd kilométer szélességű krátert, a nap már elindult lefelé a hegy mögé. A füst véget nem érő oszlopokban gomolygott felfelé, és olyan erős kénbűz terjengett, hogy Lymának vissza kellett nyelnie a felszálló epét. Megkockáztatott egy pillantást a kráterbe, és olvadt kőzetet a levegőbe köpő, kavargó lávaörvényeket látott, mielőtt a hőség visszatántorította volna. Davoka néhány méterrel a kráterperem alatt leült, és várakozva nézett a nyugati fogazott hegycsúcsok között lemenő napra. Pillantása olykor az üldözőik homályba vesző árnyaira esett, amit egyre jobban eltakart egy felszálló füstfelhő. – Készítsétek az íjatokat! – szólt oda Sollisnak és Ivernnek. – Lehet, hogy fel kell őket tartóztatnunk. – Csak ülünk itt tétlenül? – háborodott fel Lyrna. Eddig kénytelen-kelletlen magába fojtotta ingerültségét, de a körülmények elmosták az önuralmát. – Nem kellene minden erőnkkel tovább nyomulnunk? Davoka megrázta a fejét, és lonakul azt mondta: – Nishak megöl minket, ha még egy lépést teszünk. Meg kell várnunk az áldását. – Azzal megint a napra emelte a tekintetét, várt, amíg teljesen a hegy mögé bukott, majd lehunyta a szemét, és nekifogott énekelni. – Te most... – hadarta Lyrna, és hamut köpött a szájából. – Te most az istenedhez imádkozol? Azért követtelek idáig és ítéltem halálra ezeket az embereket, hogy egy hegyen élő,

képzeletbeli varázslótól várjak segítséget? Davoka rá sem hederített, csak énekelt lehunyt szemmel. Lyrna késztetést érzett, hogy megrázza a lonakot, de valószínűleg csak kapott volna tőle egy dühödt pofont, ami miatt Smolen végezne a nővel, vagy legalábbis megpróbálná. Így hát csak állt, nézte a vezetőjüket, és füstölgött magában, mint a hegy a leszálló sötétségben. – Nem imádkozik, fenség – helyesbített Ivern, aki élénk kíváncsisággal nézte Davokát. – Számol. – Háromszáz méterre lehetnek. – Sollis szeme a sentárra tapadt, és kezében íjat tartott. A lankákon most narancsszín ragyogás ömlött végig: a hegy tüzes lehelete verődött vissza a füstfelhőkről. Sollis kivett egy nyilat a tegezéből, és a húrra tette, aztán eleresztette anélkül, hogy célzott volna. A vessző az üldözőik csoportja felé ívelt, aztán úgy esett le közéjük, hogy szemlátomást a legkevesebb sérülést sem okozta nekik. Ivern balra lépett, és mindketten nekiláttak lassú elhatározással húrra tenni, felhúzni, aztán kilőni a nyilaikat. Lyrna úgy vélte, új porfelhőket lát felszállni a sentár patái alól, ami azt jelenthette, hogy egy vagy több támadójuk elesett. Akárhogy is, a csapat nem lassított. – Nem foghatnak el élve, főtábornagy – mondta Smolennek. Davoka abbahagyta a számolást, és felállt. – A sentárnak nem kellesz élve. – A két testvérhez fordult: – Tartalékoljátok a nyilakat! Most már nincs rájuk szükség. – Nos, hol van? – kérdezte Lyrna, ahhoz is túl fáradtan és leverten, hogy haragot érezzen. – Hol van a nagy lonak tűzis... A hegy olyan erőszakosan megrázkódott, mint még soha, és leverte őket a lábukról, miközben új, fekete füstoszlop szállt fel a kráterből, majd alig ötvenlépésnyire a csúcstól olvadt láva tört

elő vagy tucatnyi különböző üregből. Ragyogó folyamokban áradt ki a felszínre, hogy lefolyjon a lejtőn, és egyetlen hatalmas tűzfolyammá álljon össze. A sentár eltűnt a lángoló áradatban, és a hegy bömbölése elnyomta a sikolyaikat. Davoka felállt, a karját felemelve sütkérezett a hőségben, és lonakul azt szavalta: – A hatodik hónap harmadik napján, naplemente után kétszázhúsz számolásra Nishak megszólal, és megáldja a hegy déli lejtőjét. Tudd és jól jegyezd meg ezt, mert Nishak a legadakozóbb az istenek között! ♦ ♦ ♦ A leereszkedés a hegy északi oldalán egész éjszaka eltartott. Ezeket a lejtőket kevesebb hamu borította, és Lyrna könnyebbnek találta a haladást, bár a hegy tüzes csúcsát elhagyva a fogvacogtató hidegben a lovaglóköntöse után vágyódott. Meghúzták magukat a hegy lábánál végigkanyargó, keskeny sziklaperemen, és a föléjük kiugró kőtető megvédte őket a lezúduló esőtől. Davoka napok óta most először engedte a tűzgyújtást, így a kövek között növő, törpe zanótbokrokból raktak tábortüzet. Lyrna olyan közel ült, amilyen közel csak tudott, de így is túlzottan átfagyott ahhoz, hogy megpihenjen. Davoka vállalta az első őrséget, amíg a férfiak aludtak: a két testvér kísérteties csendben, ám Smolen hánykolódott álmában. A nő a lándzsájával keze ügyében a kőperem szélén ült, és hosszú lábát kilógatta a több mint harmincméteres mélység fölé. – Sajnálom a haragomat – szólította meg a hercegnő vacogó fogakkal. – Ostoba voltam. Nem akartam megsérteni az istenedet.

Davoka vállat vont, és lonak nyelven válaszolt: – A sértésed mit sem számít Nishaknak. Ő mindig is itt volt. Mindig is itt lesz. Amikor csak a Ionoknak tűzre van szüksége. – Sajnálom a... a... – Lyrna rázkódott a hidegtől, és csak nagy nehézségek árán tudta kipréselni az utolsó szavakat: – ...húgodat is. Ilyen halált s... senki sem érdemel. A nő odafordult, és aggódva hunyorított. Felkelt, és letérdelt a hercegnő mellé, aztán megfogta a kezét, és a lány homlokához érintette a kézfejét. – Túl hideg, királynő. Lehúzta prémes mellényét, Lyrna vállára tette, aztán közelebb húzta magához, és a karjával meg lábával átölelte. A hercegnő túl gyenge volt ahhoz, hogy tiltakozzon. – A húgom él, Lehrnah – suttogta a fülébe a nő. – A húgom, aki nem a húgom. Érzem. Ott dühöng valahol a sötétben. Egyelőre a nyomunkat veszítette, de hamarosan ránk talál. Akármi bújt is a bőrébe, jól választott, kiváló képességekkel van megáldva. – M-mi bújt a bőrébe? – Nem volt mindig ilyen. Nem... nem volt harcos. Ügyes vadász az igen, a Kiral vadmacskát jelent az ősi nyelven. Olyan jól követte a prédát, hogy sokan azt gondolták, az istenek áldását viseli magán. Ám soha nem kereste a csatát, még a ti fajtátok ellen sem. – Aztán jött egy nap, és találkozott egy nagy majommal a nyugati hegyekben. Az utódlási évszakban történt, és olyankor vadul védelmezik a kicsinyeiket. Az állat csúnyán összemarta Kiralt. Napokig lebegett élet és halál között, és már úgy látszott, a sámán sem tud segíteni rajta. A Mahlessa engedélyt adott, hogy mellette maradjak a haláláig. Ültem és néztem őt, míg az utolsó lélegzetét is kilehelte. Meghalt, Lehrnah, a saját szememmel láttam meghalni. Szégyellem, de sírtam a húgom után. Soha máskor nem hullattam

könnyeket, de ő fontos volt nekem. Aztán megszólalt. Halott volt, mégis beszélt: „A könnyek nem illenek a Mahlessa testőréhez”. A szemébe néztem, az élő szemébe, és többé már nem láttam benne a húgomat. Azóta sem... – Meg... küzdesz... vele, ha... újra eljön? – Kénytelen leszek. – Meg... megölöd? – Lyrna feje le-lebólintott, és a látása elhomályosult, mert erőt vett rajta a kimerültség. – Nem! – rázta meg Davoka, és panaszos nyögést hallatott. – Most nem alhatsz! Ha most alszol, nem ébredsz fel a reggeli fényre. Nem ébredsz fel a reggeli fényre... Tényleg ilyen rossz volna az? Mi volt ő valójában? Egy bolond király haszontalan, gyermektelen, férjezetlen húga, aki a lehetetlent kereste őrült kalandján. Nersa meghalt, Hervil testvér meghalt. Miért ne halnék én is? – Lehrnah! – fogta meg Davoka az arcát, és keményen megrázta. – Nincs alvás! A hercegnő feje élesen felcsapódott, és pislogott, miközben a hidegtől könnyek folytak a szeméből. – Szereted a férjeidet? A lonak arca egyszerre megkönnyebbült, és felnevetett. – Ez a ti szavatok. – Mit mond a lonak? – Ulmessa. Nagy és mély érzelem. Érzelem olyanok iránt, akik nem a véredből valók. – Ezt érzed irántuk? – Néha, amikor nem csinálnak olyan ostobaságot, amiket általában a férfiak szoktak. – Évekkel ezelőtt én is éreztem, egyfolytában éreztem. Egy férfi

iránt, aki rám nézett, és valami romlottat látott. – Akkor ostoba ember volt, és jobb, hogy megszabadultál tőle. – Nem volt ostoba, hősként tisztelték, nem mintha ő tudta volna. Együtt uralkodhattunk volna a királyságon, ő és én, ahogyan az apám elrendelte. Az egész olyan könnyű lett volna. – Az atyád vezette a Merim Hert, ugye? – Igen. Janus Al Nieren, Azrael ura és hódításai révén az Egységes Királyság uralkodója volt. – Akkor miért nem követted a kívánságát? Elvetted volna ezt a férfit, hogy király és királyné legyetek. – Mert nem tudtam megölni a fivéremet, ahogyan te sem tudsz végezni a húgoddal. Sollis testvér megmoccant, aztán némán felült, de félbehagyta a mozdulatot, amikor meglátta az Egységes Királyság hercegnőjét ölelő, félmeztelen lonakot. – A királynő túl hideg – tudatta vele Davoka. – Hozz még fát! ♦ ♦ ♦ Reggelre eléggé felépült ahhoz, hogy botladozva kövesse Davokát a völgy mélyén, aztán folytassák útjukat északnak. Tudatában volt, hogy a lonak nő lassítja az iramot, és zavarta fürkész tekintete, mintha csak attól félne, a rábízott hercegnő bármelyik percben összeeshet. Smolen és Ivern felváltva segédkeztek, átemelték a patakok fölött, és vitték, amikor már alig bírt menni a lábán. Gyakrabban pihentek meg, és a rövid, de édes megállók alatt Davoka vagy Sollis beleerőltette a rendtestvérek szárított marhacsíkjait, annak ellenére, hogy az étvágya teljesen elhagyta. – Menedékre és pihenésre van szüksége – jegyezte meg

Smolen késő délután. – Nem tud továbbmenni. – Félelem szűrődött ki a hangjából, és a szemében eszelős tekintet villogott. – Ne beszélj a nevemben... – kezdte Lyrna, de aztán a hangja elfulladt, és köhögőroham rázta meg. Davoka kérdő pillantást vetett Sollisra. A parancsnok testvér vonakodva bólintott. – Három-négy kilométer arrafelé – mutatott Davoka keletnek a lándzsájával. – Egy falu. Ott megállunk. – Biztonságos? – hörögte a hercegnő. Davoka tartózkodó tekintete elegendő válasznak bizonyult. ♦ ♦ ♦ A falu néhány tucat kőépületből állt, amit szilárd fallal vettek körül. Körte alakú hegy tetején ült, alatta széles völggyel, amin egy gyors sodrású folyó kanyargott dél felé. Davoka egy kőhöz vezette őket a hegy lábánál. Innen durva kavicsösvény vitt felfelé a falba vágott kapuhoz. Megfordította a lándzsáját, és hegyével lefelé a földre tette. – Melyik klán él itt? – kérdezte Sollis. – A Szürkesólymok – felelte a nő. – Gyűlölik a Merim Hert. Sok sentár a szürkesólyom falvakból származik. – És te arra számítasz, hogy segítenek nekünk? – Lyrna nem hitt a fülének. – Arra számítok, hogy nem kérdőjelezik meg a Hegy szavát. Egy órába is beletelt, mire a kapu kinyílt, és harminc, vagy annál is több póni került elő, nyergükben harcosokkal. Vágtázva jöttek lefelé a hegyről. – Nehogy a fegyveretekhez nyúljatok! – figyelmeztette őket Davoka, amikor a lonak csapat közelebb ért. Az élükön haladó lovas lefékezett, és feltartott kézzel

megállította a többieket. A nagydarab ember barna medveprémből készült mellényt viselt, a bőrén pedig olyan terjedelmes tetoválásokat, amilyeneket Lyrna még sohasem látott. Érthetetlen jelképek örvénylő zűrzavara borította a homlokát, nyakát és karjait. Némán ült, és nézte őket kifejezéstelen arccal, aztán odaügetett Davokához, és fölébe magasodott. Övéről harci bunkó és szekerce lógott. – Hegy szolgája – köszöntötte a nőt. – Alturk – válaszolta Davoka. – Az otthonod tüzére van szükségünk. A nagydarab férfi elléptette a póniját a vezető mellett, és közelebb ment a csomagokra támaszkodó Lyrnához. A feszültség nőttön-nőtt, ahogy Smolen és a testvérek ellenálltak az ingernek, hogy kirántsák a kardjukat. – Te vagy a Merim Her királynője – szólt a lonak Lyrnához elfogadható királysági nyelven. – Hallottam, hogy megsebesítetted a hamis Mahlessát. Most már látom, hogy ez hazugság. – Előrehajolt a nyergében, és sötét szeme villámokat szórt. – Gyenge vagy! Lyrna erőnek erejével feltápászkodott, és visszafojtotta a köhögését. – Én vágtam meg – felelte lonakul. – Adj egy kést, és téged is megváglak! A nagydarab férfi arca megrándult, és hátradőlt a nyeregben. Felmordult, aztán visszafordította a lovát a falu felé. – Az ajtóm mindig nyitva áll a Hegy szolgái előtt – jelentette ki, majd vágtára ösztökélte a pónit. – Jól beszéltél, királynő – mondta Davoka mély tisztelettel. – A történelem mellett – felelte Lyrna – a diplomácia a kedvenc tárgyam. Azzal elokádta magát, és ájultan rogyott össze.

NYOLCADIK FEJEZET

V

ilágatya, könyörögve kérlek, ne tagadd meg a szeretetedet ettől a nyomorult bűnöstől! Reva a ház legmagasabban elhelyezkedő szobáját választotta. A helyiség igazából inkább padlásnak minősült: a tetőben jókora lyuk tátongott, amit a lány ügyetlenül felszegezett deszkákkal foltozott meg. A szoba egyetlen bútordarabjának számító, kis priccsen ült, és kését végighúzta a fenőkövön. A Sötétkard a húgával vitázott odalenn, vagy inkább a fiatal nő vitázott a férfival; Alornis éles és dühös hangjával szemben a bátyjáé halkan és csitítóan szűrődött át a padlón. Reva nem is gondolta, hogy Alornis haragos tud lenni. A kedves, nagylelkű lány tengernyi gondja ellenére gyakran nevetett, ám haragosnak még sohasem látta. A részeg költő odakinn az udvaron énekelt, mint ahogy máskor is tette, amikor későre járt. Reva nem ismerte az érzelgős dalt a szűzről, aki valami tó mellett várja a szerelmesét. Azt remélte, a sok bámész tekintet előtt a költő talán alábbhagy kedvenc foglalatosságával, ám az elkerekedő szemű gyengeelméjűek gyülekezete a palotaőrök sorfalán túl mintha csak feltüzelte volna éneklőkedvét.

– Köszönöm, köszönöm! – hallotta a fiatalember hangját odakintről, és elképzelte, hogy meghajol a nemlétező tapsviharban. – Minden művész értékeli a közönségét. – Könnyű neked, testvér! – vágott át Alornis kiáltása a padlódeszkákon. – Ez nem a te otthonod! – Valahol becsapódott egy ajtó, Reva lépteket hallott a lépcsőn, és reszketve nézett az ajtóra. Miért nem valami zárható helyiséget választottam? A fenőkövön végigcsúszó késre összpontosított. Jó kés volt, igazából a legértékesebb dolog, amit valaha is birtokolt. A pap arra tanította, hogy a pengét azraeli kezek alakították, de ettől még nyugodtan használhatja. Az Atya nem gyűlöli az azraelieket, éppen hogy ők gyűlölik az Atyát eretnekségük okán. Meghagyta neki, hogy vigyázzon a késre, élesítse, mert azzal végezheti el az Atya munkáját... Az ajtó kicsapódott, és Alornis beviharzott rajta. – Te tudtál erről? – kérdezte követelőn. Reva a kövön tartotta a kést. – Nem, de most már tudom. Alornis nagy levegőt vett, és uralkodva a haragján, öklét összeszorítva és ellazítva kis köröket rótt. – Az Északi Végek! Mi a fenét fogok én kezdeni az Északi Végeken? – Szükséged lesz néhány prémre. Arrafelé hideg van. – Nem akarok egy átkozott prémet sem! – Megtorpant a rézsútos tetőbe ékelt, repedt üvegű kisablak előtt, és mélyen felsóhajtott. – Sajnálom. Ez nem a te hibád. – Odament, és leült az ágyra, meglapogatva Reva lábát. – Sajnálom... Világatya, könyörögve kérlek... – Egyszerűen nem érti – folytatta Alornis. – Az egész életét azzal töltötte, hogy egyik háborúból a másikba vándorolt. Se

háza, se otthona. Fogalma sincs arról, hogy olyan lenne elmennem innen, mintha a lelkemet kellene hátrahagynom. – A lányhoz fordult, és könnyek csillogtak a szemében. – Érted? Én egy istállót tudtam az otthonomnak, ahol a pap megvert, ha nem jól tartottam a kést. – Nem. Ez az egész hely csak tégla és habarcs, ráadásul rozoga tégla és habarcs. – De az én téglám és habarcsom, akármennyire is romos. Az én kedves bátyámnak köszönhetően ennyi év után most már az én tulajdonom. És ahogy megkapom, máris arra kényszerít, hogy megváljak tőle. – Mit kezdenél vele? Nagy ez a ház, te pedig olyan... kicsi vagy. Alornis lesütött szemmel elmosolyodott. – Voltak elképzeléseim. Vagy még inkább álmaim. Sokan vannak hozzám hasonlók, aki meg akarják tanulni Benril mester tanításait, vagy megszerezni a Rendje által birtokolt tudást, ám a nemük vagy hitük folytán el vannak zárva tőle. Azt gondoltam, ezen a helyen taníthatnám őket, ha már én is eleget megtanultam. Reva nézte a fiatal nő kezét a saját combját takaró anyagon, érezte a melegét, érezte, mennyire éget... A tokjába rejtette a kést, és felkelt az ágyról. Világatya, ne tagadd meg a szeretetedet ettől a nyomorult bűnöstől! Az ablakhoz lépett, és a mocskos üvegen át kitekintett a sorfal mögött tolongó tömegre és az emberek gyújtotta tüzekre. Hithű holdkórosok háborgó hordája – a költő így nevezte őket, és szokásától eltérően ez egyszer bölcsen beszélt. – Minden nappal egyre többen jönnek – szólalt meg. – Két napja még alig egy tucatnyian voltak, most meg több mint

ötvenen. Mind a bátyád segítségét várják, vagy legalábbis az elismerését. Idővel a hallgatása feldühíti őket, és a haragjuk feléd fordul, amikor ő már elmegy, hogy teljesítse a király parancsát. Alornis összeráncolta a szemöldökét, majd röviden felnevetett. – Néha úgy beszélsz, mintha idősebb volnál, Reva. Még nála is idősebb. Túl sok időt töltöttetek együtt. Tudom. Túl régóta várt a férfira, hogy teljesítse a megállapodás rá eső részét. Túl sokáig tartotta a száját, túl régóta áltatta magát azzal, hogy csak a kardtudományt akarja megtanulni, hogy azt is ellene használhassa, amikor eljön az idő. Túl régóta élt hazugságban, és túl sok időt töltött Alornissal. Mindennap érezte, hogy a Világatya szeretete egyre messzebbre kerül, álmaiban a pap kiáltásait hallotta, a szavakat, amiket őrjöngve köpött felé, amikor élete legsúlyosabb verését kapta tőle. Bűnös! Tudom, miféle aljasság lappang a szívedben! Láttam! Mocskos, Atyátlan bűnös! – A bátyádnak igaza van – mondta a fiatal nőnek. – Menned kell. Biztosan találsz majd másokat, akiket taníthatsz. Azt mondják, sokféle csoda van északon. Nem leszel híján témáknak. Alornis hosszan bámult rá, és sima homlokán megjelent egy alig látható vonal. – Te nem jössz velünk, ugye? – Nem tehetem. – Miért nem? Sok csoda van arra, te magad mondtad. Nézzük meg őket együtt! – Nem lehet. Van valami... amit el kell végeznem. – Valami? Az isteneddel kapcsolatos? Vaelin azt meséli, vadul hiszel valamiben, de tőled egy szót sem hallottam még erről az istenről.

Reva már azon volt, hogy tiltakozik, de akkor rájött, hogy igaz. Sohasem beszélt Alornisnak az Atya szeretetéről, vagy a melegségről, amit az Atyától kap, hogy miként fűti a küldetését. Miért? Még azelőtt, hogy elfojthatta volna magában a kérdést, választ is talált rá. Mert nincsen szükséged az Atya szeretetére, amikor vele vagy. Mocskos, Atyátlan bűnös! – A völgyön át, mely széles és mély – jött a költő hangja odakintről, ahogy új dalba fogott. – Ha testvéreim mellettem, hol a veszély? Reva az ablakhoz lépett, némi nehézség árán kitárta, és kikiáltott a sötétbe. – Hallgass már el, te részeg disznó! Alucius elhallgatott, és most az egyszer elismerő moraj zúgott fel a tömegből. – Holnap indulunk – szögezte le halkan Alornis. – Egy darabig veletek tartok – erőltetett mosolyt az arcára Reva. – A bátyád tartozik nekem valamivel. ♦ ♦ ♦ A király lovat és pénzt adott, pontosabban egy nagy zsák pénzt, aminek egy részét Al Sorna Revának adta. – Egy isteni küldetéshez sok pénz kell – mondta vigyorogva a férfi. A cumbraeli sötét tekintettel vette el az adományt, aztán eloldalgott, amíg ők csomagoltak. Könnyedén elkerülte a tömeget, mindössze követnie kellett a folyópartot száz méteren át. A piacra ment, vett magának új ruhát, egy eső ellen védő, viaszkos köpönyeget, és egy erősebb csizmát, amit egy hozzáértő varga a lábára alakított. A férfi véleménye szerint táncosnő

lábujjai voltak, de a megjegyzés mellé járó fintorból arra következtetett, a varga nem bókból mondta, amit mondott. Útmutatást is nyújtott a következő úti céljához, de némi gyanakvással a hangjában. – Mit keres arrafelé egy táncosnő? – Ajándékot veszek a bátyámnak – válaszolta Reva, és egy kicsivel több pénzt nyomott a kezébe, hogy megelőzze a további kíváncsiskodást. A fegyverkovács műhelye egy udvar elé épült, ami fülbántón csengett az acélra hulló kalapács zajától. A műhelyben dolgozó férfiról kiderült, hogy öreg és meglepően sovány, annak ellenére, hogy az alkarján csavarodó izmokat borító égési sebek a kovácsműhelyben eltöltött életről meséltek. – A bátyád ért a kardhoz, hölgyem? Nem vagyok hölgy! – akart visszavágni, mert nem tetszett neki a tettetett tisztelet. A kiejtése és a kifinomult viselkedés hiánya egyértelműen jelezte a hovatartozását, és úgy érezte, az összes tisztelet leginkább az övén dagadó erszénynek szól. – Elég jól – válaszolta. – Renfaeli pengét szeretne, olyat, amit a katonák használnak. A kovács nyájasan bólintott, és eltűnt a műhely végében, majd visszatért egy nagyon egyszerű kinézetű karddal. A markolat díszítetlen fából készült, az egész nyél pedig fekete vasból. A méternyi, megélezett acélpenge rövid hegyben végződött, és sem mart szöveg, sem díszítés nem látszott rajta. – A renfaeliek inkább a páncélkovácsolásban jeleskednek – tudatta vele a kovács. – A kardjaikban semmi művészet nincs, igazából inkább furkósbotok, mint kardok. Hadd mutassak valami szebbet! És drágábbat – gondolta Reva, miközben a szeme itta a kard

látványát. – Ő is pont ilyet forgatott, és éppen elég művészet volt benne. Odabólintott a férfinak. – Talán igazad van. A fivérem az átlagnál kisebb ember, valójában az enyémhez hasonló alkattal. – Ó. Akkor egy rendes súlyú kard nem is felel meg neki. – Valami könnyebb jobb volna. De ne legyen gyengébb, ha lehetséges. A kovács elgondolkodott egy pillanatra, aztán felemelt kézzel jelezte, hogy várjon. Eltűnt a műhelyben, majd röviddel azután előkerült egy méter hosszú fadobozzal. – Talán ez már jó lesz. Kinyitotta a dobozt, és előtűnt egy hajlított pengéjű kard. Az egyélű, kevesebb mint kétujjnyi széles fegyver nyele rövidebb volt, mint az azraeli kardoké. A kör alakú bronzlapból kialakított kézvédőhöz fogható formát még sohasem látott, és a markolatot szorosan feltekert bőrszíj borította, hogy a harcos erősen megragadhassa, vagy akár két kézzel is megtarthassa. – Ezt te készítetted? – kérdezte a kovácsot. Az öreg bánatosan mosolygott. – Sajna, nem. A Távolnyugatról származik, ahol igen furcsán munkálják meg az acélt. Látod ezt a mintát a pengén? Reva közelebb hajolt, és sötétebb, ismétlődő örvényeket vett észre a fémben, a penge egész hosszán. – Ez valami írás? – Csak a megmunkálás nyoma. Újra és újra összehajtják a pengét, aztán agyagba ágyazzák, míg ki nem hűl. Nagy erőt nyernek vele, a felesleges súly nélkül. Reva megérintette a markolatot. – Szabad?

Az öreg meghajtotta a fejét. Reva a kezébe vette a kardot, hátralépett a pulttól, és végigcsinálta Al Sorna egyik gyakorlatát, azt, amit legújabban tanult tőle, amivel egyszerre több támadó rohama szűk helyen is visszaverhető. A kard csak enyhén nyomott többet, mint a bot, amivel gyakorolt, és a jól kiegyensúlyozott penge halk zümmögést hallatott, ahogy a levegőt hasította. A gyakorlat rövid volt, de megerőltető, és néhány nyújtott döfés meg piruett is tartozott hozzá. – Gyönyörű – mondta a lány, és a fény felé tartotta a pengét. – Mennyi? A kovács furcsa arckifejezéssel bámult rá. Ellorára néztek így a férfiak, amikor táncolt. – Mennyi? – kérdezte még egyszer, ezúttal éllel. A kovács pislantott, és elmosolyodott, aztán elragadtatott hangon felelt: – Ha még egyszer bemutatod, amit az előbb csináltál, ingyen odaadom hozzá a kardhüvelyt. ♦ ♦ ♦ Jó időben visszaért a házba, és az udvarra felcaplatva Al Somát találta ott, aki éppen a részeg költőtől búcsúzott. – Velünk tarthatnál – mondta Aluciusnak a férfi. Az egy díszes meghajlás kíséretében tiltakozott: – Az elszigeteltség, a hideg, és a vadaktól való folytonos félelem, mindez távol egy elfogadható pincészettől igen kecsegtető, uram, de azt hiszem, ezúttal nemet mondok. Mellesleg, ha én is elmegyek, az apámnak senki sem marad, akit gyűlölhetne. Egymás markába csaptak, aztán Al Sorna a lovához ment.

Útközben Revára pillantott, és végigmérte a lány hátára kötözött kardot. – Drága volt? – Lealkudtam. A férfi a kút melletti póznához kikötött, szürke kancára mutatott. A pap lovagolni is megtanította Revát, így a lány gyakorlottan felcsusszant az állat hátára, elkötötte, és Al Sorna mellé léptetett. Végignézte, amint Alornis megöleli Aluciust, és leküzdötte a mellében támadt érzést, amikor látta a lány szemében fénylő könnyeket, és ahogyan a költő megnyugtató szavakat mormolva, a hüvelykével letörölte őket. – Ugye tudod, hogy szereti a lányt? – kérdezte Reva suttogva az útitársától. – Ezért jön ide minden éjjel. – Korántsem. Azt gyanítom, a király mindenképpen biztosítani akarta, hogy a húgom ne tévelyedjen a művészeten túli témák irányába. – Tehát kém? – Legalábbis az volt. Mivel Alucius apja kiesett a kiskosárból, ő nemigen választhatott másképpen. Úgy látszik, Makimban több van Janusból, mint gondoltam. – És te mégis megengedted neki, hogy idejárjon? – Jó ember, csakúgy, mint a bátyja őelőtte. – Iszákos és hazug. – Továbbá költő, és alkalmasint harcos. Egy ember sok minden lehet egyszerre. Mozgolódás támadt a bámészkodók között, és az őrök figyelmeztetően felemelték az alabárdjukat, miközben egy fekete köpenyes férfi lovagolt át a tömegen. Al Sorna szörnyülködve felnyögött. A férfi megállt az őrök előtt, és tekintélytől zengő, erős hangon beszélt. Az őrkapitány hangsúlyosan megrázta a

fejét, és tömör, elutasító kézmozdulatot tett. Reva észrevette, hogy a katonák új állást vesznek fel, ahogy további fekete ruhás fegyveresek jelentek meg a tömegből. – Gyere! – szólt neki Al Sorna. – Ideje megismerned egy rokonlelket. A lovas beesett arca és mélyen ülő szeme kiválóan illett csont és bőr alkatához, és kopaszodó fején rövidre nyírt, acélszürke haj árválkodott. Szúrós szemmel vizslatta őket, majd tiszteletteljesen bólintott Al Somának, és a tekintete mintha át akarta volna fúrni a Sötétkard bőrét, hogy a lelkébe lásson. Reva észrevette, hogy az őrök és a fekete ruhások óvakodva fürkészik egymást, miközben a tömeg teljes csendben állt mögöttük. – Testvér – kezdte a sovány lovas –, örül a szívem és a valóban igazhitűek szíve, hogy épségben visszatértél közénk. A1 Soma szárazon válaszolt, amibe nem fért sem egy csepp melegség, sem tisztelet: – Tendris aspektus. – Mondtam neki, hogy semmi keresnivalója itt, uram – vágott közbe a kapitány. – És miért ne volna, testvér? Miért torlaszolnád el az ajtódat egy hittestvéred előtt? – Aspektus – felelte Al Soma. – Akármit is akarsz tőlem, nem adhatom meg. – Tévedsz. – Az aspektus hangja megkeményedett, és eszelős szemében meggyőződés lángolt. Reva észrevette, hangosabban beszél, hogy a mondandója a bámészkodók fülébe is eljusson. – Csatlakozhatsz hozzánk. A rendem befogad téged, ha már a sajátod nem. Reva ülőhelyzetet változtatott a nyeregben, hogy a kard kényelmesebben feküdjön a hátán. Ez az ember őrült. Az eretnek

vallás holdkóros vezére, aki oly sokáig élt hazugságban, hogy elment az esze. – Többé nincsen rendem – tudatta Al Soma az aspektussal anélkül, hogy felemelte volna a hangját. – És nem is kívánok másikat. A királyunk arra utasított, hogy foglaljam el uradalmi helyemet az Északi-toronyban. – A király – krákogta Tendris. – Egy tagadó boszorkány szolgája. – Vigyázz a szádra, aspektus! – figyelmeztette az őrkapitány, mire a katonái két kézzel ragadták meg alabárdjukat. A fekete köpenyesek is a fegyverükért nyúltak. – Elég legyen ebből! – mordult rájuk Al Soma, és engesztelhetetlen parancsa megelőzött minden további mozdulatot, még a tömeg is mozdulatlanná dermedt. Reva azonban kiszúrt egyvalakit, aki süket füleket fordított az utasításra. A fekete köpönyeges, zömök férfi kockafején széles, állatias vonások uralkodtak, és az orra feltűnően rossz irányba ferdült. Óvatosan csinálta a dolgát, és lassú, apró mozdulatokkal mozgatta a karját a köpenye alatt. – Elmondtad, amit akartál, és választ is kaptál – folytatta Al Soma. – Most eridj! – Tehát ezzé lettél? – vágott vissza rekedt hangon Tendris, és a lova fickándozott alatta, mert megérezte a férfi hangulatát. Az aspektus túlontúl kerek szeme Al Somáról Revára esett. – A korona hitetlen szolgája lettél, aki szégyentelenül parádézik itt istenfélő ringyójával... Reva kése egy szempillantás alatt ugrott elő a tokjából. Felemelkedett a nyergében, és előredőlt, ahogy a kés elhagyta a kezét, az aspektustól alig kétméternyi távolságban. Nem sikerült tökéletesen a dobás, mivel a lova mozgását is bele kellett

számítania, és a kés rossz szögben pörgött el az aspektus füle mellett, aztán beleállt a ferde orrú fickó vállába. Az vinnyogó hangon felrikoltott, és térdre esett. A megtöltött és felhúzott számszeríj nagyot csörrent a kockakövön. Az őrkapitány parancsot ordított, és az emberei fenyegetően leeresztett alabárdokkal elindultak a jövevények felé. A többi fekete ruhás nekifogott előhúzni a kardját, de az aspektus kiáltására megtorpantak. Az erőszak láttán a tömeg hátrahúzódott. Többen elszeleltek, mások pedig elhúzódtak valameddig, és csak azután fordultak vissza, hogy tovább bámészkodjanak. A1 Sorna előreléptette a lovát, és lepillantott a széles fejű rendtestvérre, aki a földön fetrengve, nyögve húzta ki a vállából Reva kését, majd elszörnyedve bámult a véres pengére. – Nem ismerlek én téged valahonnan? – kérdezte Al Sorna. – Szégyent hoztál a rendre, Iltis testvér! – korholta az aspektus az elesettet, majd a Sötétkardhoz fordult. – Ez az ember az engedélyem nélkül cselekedett. – Tudom, aspektus – mosolygott Al Sorna a szerencsétlenül járt Iltisre. – Egy kölcsönt akart visszafizetni. – Testvér, könyörgöm – ragadta meg Tendris a Sötétkard alkarját. – A Hitnek szüksége van rád! Térj vissza hozzánk! A1 Sorna útnak indította a lovát, és kiszakította magát az aspektus szorításából. – Nincs mihez visszatérnem. Mi ketten pedig végeztünk egymással. Az őrök elrángatták Iltis testvért, és Reva leszállt, hogy felvegye a kését. – Én pedig nem vagyok a ringyója! – kiáltotta az ellovagoló aspektus és a nyomában caplató testvérek után. – A húga

vagyok! Nem hallottad? ♦ ♦ ♦ – Rokonlélek? A1 Sorna vállat vont, és elmosolyodott. – Azt hittem, jobban kijöttök majd egymással. Ő ugyanúgy frigyre lépett a Hittel, mint te az Atya szeretetével. – Az az ember egy őrült eretnek, akit tévképzetek vakítanak el – jelentette ki Reva. – Én nem vagyok ilyen. A1 Sorna ismét elmosolyodott, és előrerúgtatott. Az északi úton haladtak, egy kilométerre Varinvártól. Alornis mogorva némaságban ügetett kíséretük, egy teljes osztagnyi lovas őr társaságában. A Sötétkard királya nyilvánvalóan szerette volna, ha biztosan eléri az úti célját. Egy újabb kilométer megtétele után sötét gránitból épült, félelmes vár elé értek. Nem hasonlított a cumbraeli erődökhöz, a belső fal csak tíz méter magasan emelkedett, ám az egész épület nagyobb területet foglalt el, falai több hold földet fogtak körbe. Nem lobogott zászló a tornyokon, és Reva azon tűnődött, milyen azraeli nemesember engedheti meg magának, hogy egyedül tartson fenn egy ilyen mérvű erődítményt. A kicsivel előrébb haladó Al Sorna lefékezett, és a lány ügetésre sarkantyúzta a kancáját, majd megállt a férfi mellett. – Miféle hely ez? A Sötétkard a váron tartotta a szemét, és arca olyan bánatról árulkodott, amit még sohasem látott rajta. – Várj meg itt! Mondd meg a parancsnoknak, úgy egy óráig leszek távol. Azzal megrúgta csődörét, és egyenletes ügetésben a vár külső falához tartott. Amikor elérte, leszállt, és meghúzta a közeli

oszlopra függesztett harangot. Csakhamar megjelent egy magas, kék köntöst viselő ember a kapu mögött. Túl messze volt ahhoz, hogy Reva kivegye az arcvonásait, de olyan érzése támadt, mintha az idegen a viszontlátás örömével mosolyogna. A magas kék ruhás kitárta a kaput, és Al Sorna bement. A két férfi hamar eltűnt szem elől. – Amikor először lépett át azon a kapun, az apám akkor látta utoljára – szólalt meg a lova hátán ülő Alornis néhány lépésnyire onnan. Mélységes gyanakvással nézte a várat. – Ez a Hatodik Rend háza? – lepődött meg Reva. A lány bólintott, és leszállt a nyeregből. Kifinomult, pontos mozdulatokat tett, láthatólag nem hatott számára ismeretlenül a nyereg. Odatartott valamit a lova pofájához, és a fehér orrú kanca élvezettel ropogtatta. – Egy rög cukorral mindig megnyerheted magadnak a lovadat – mondta, aztán megveregette az állat oldalát, és a nyeregtáskáért nyúlt. – Gyere, kettőnknek fontos dolgunk van! ♦ ♦ ♦ Ez nem én vagyok. A pergamenen ábrázolt lányt a kissé ferde orr ellenére is kivételes szépségnek látta, akinek fényes hajzuhataga és ragyogó szeme mintha életre kelt volna. Alornis nyilvánvaló hízelgése ellenére Revát lenyűgözte a fiatal művész tehetsége, még egy kicsit bele is borzongott. Csak szén és pergamen van nála – tűnődött –, de ő életet lehel beléjük. – Reméljük, lesz vászon és színezőanyag az Északi Végeken – sóhajtott Alornis, és igazított egy keveset az árnyékoláson Reva állkapcsának tökéletes vonala alatt. – Ezt mindenképpen érdemes lesz megfesteni.

Egy fűzfa alatt ültek, kicsit távolabb a várfaltól. Al Sorna már csaknem két órája ment be. – Tudod, miért jött el ide a Sötétkard? – kérdezte a lányt. – Kezdek rájönni, hogy nem érthetem meg a bátyám tetteit – nézett fel a rajzból Alornis. – Egyébként miért hívod Sötétkardnak? – A népem adta neki ezt a nevet. A Negyedik könyv megjövendöli egy félelmetes eretnek harcos eljövetelét, aki a Sötétség segítségével forgatja a kardját. – És te hiszel ebben az ostobaságban? Reva elpirult, és elfordította a fejét. – Az Atya szeretete nem ostobaság. Te talán ostobaságnak tartod a Hitedet? Hogy az őseid képzeletbeli árnyai előtt hajlongsz? – Én nem hajlongok semmi előtt sem. A szüleim a Megvilágosodás tanait követték, a tökéletesedés és bölcsesség útját, amit a szavak megfelelő egymás mellé rendezésével lehet elérni, egy versben vagy dalban, ami feltárhatja a lélek minden titkát, és azon keresztül a világot. Engem is elcipeltek a találkozóikra, amiket akkoriban titkosan tartottak. Pincékben gyülekeztünk, és fennhangon szavaltuk a hitvallásunkat. Anya nagyon megharagudott, amikor én végigkuncogtam az enyémet. Dőreségnek tartottam az egészet. – És megvert az eretnekségedért? Alornis rá pislantott. – Megvert? Persze hogy nem. Reva ismét elfordította a fejét. Rájött, hogy ismét hibázott. – Reva... – Alornis letette a vázlatot, odajött hozzá, és leült mellé, kezét a lány vállára téve. – Téged... ? Valaki... ? Mocskos, Atyátlan bűnös!

– Ne! – rántotta el a vállát, aztán felkelt, és a fűzfa túloldalára ment. A pap szavai kínozták közben: „Tudom, miféle aljasság lappang a szívedben! Láttam, hogy a szemedet legelteted rajta...” A bot, amivel mindig megverte, most minden egyes szavára lesújtott, ahogy ő ott állt, karját az oldalához szorítva, anélkül, hogy megmozdulhatna, vagy elsírhatná magát. „Bemocskolod az Ész könyvét! Bemocskolod a Törvény könyvét! Bemocskolod az ítélet könyvét!” Utolsó ütése a halántékán találta el, és vakon esett neki az istálló padlójának, összevérezve a szalmát. „A jog szerint most meg kellene hogy öljelek, de a véred megmenti az életedet. A küldetés, amit magától az Atyától kaptunk, megvéd. De ha sikerrel akarunk járni, előbb ki kell vernem belőled a bűnt!” És azt tette, amit ígért, amíg a fájdalomtól a lány többé már nem érzett semmit, és magába fogadta a sötétség. A fűben kuporgott a térdén, és két karjával átölelte magát. Mocskos, Atyátlan bűnös! ♦ ♦ ♦ A1 Sorna akkor tért vissza a Hatodik Rend várából, amikor a délutáni nap már lenyugodni készült. Semmit sem mondott, csak jelzett az őröknek, hogy fejlődjenek fel, és továbblovagoltak. Némaságát egész éjszakáig nem törte meg, amikor végül letáboroztak és elfogyasztották a katonák ízetlen, ám kiadós vacsoráját. Reva a Sötétkard húgával szemben foglalt helyet, gépiesen evett, és kerülte Alornis tekintetét. Túl régóta – forgott a fejében. – Túl régóta vagyok Al Sorna mellett. Túl régóta a húga mellett. Bőrcsizma csusszant nem messze, és amikor felnézett, Al Sorna állt mellette. – Ideje, hogy teljesítsük a megállapodásunkat.

Otthagyták Alornist a tűznél, és kerestek egy helyet az útra kihajló magas fűben hallótávolságon kívül. Reva keresztbe tett lábbal ült, Al Sorna pedig a közelben guggolt, és jelentőségteljesen a lány szemébe nézett. – Mit tudsz az apád haláláról? – kérdezte. – Nem arra vagyok kíváncsi, amit képzelsz róla. Mit tudsz igazából? – A Tizenegyedik könyv elmeséli, hogy a Fokvárban toborozta a seregét, és a támadásodat várta. Te vezetted az ostromot, és a Sötétség segítségével bejutottál az erődbe. Bátran halt meg, de a Világatya kegyeltjét, az Igazpengéjűt legyűrte a túlerő és a Sötétség hatalma. – Más szóval semmit sem tudsz. Mivel nem maradtak túlélők a követői között, akárki is írta a Tizenegyedik könyvet, nem lehetett jelen. Nem toborzott hadsereget. Egy számomra kedves túszt ejtett, úgy várt rám. Őt használta fel, hogy lefegyverezzen és megölhessen. Végül nem hősiesen halt meg, hanem zavarodottan lett vége, mert megőrjítette valami, ami annak idején az apját is megölette vele. Reva megrázta a fejét. A pap sokszor figyelmeztette, mi fog történni, ha eretnekek közé keveredik. Azért győztek, hogy ők írhassák a történelmet. De a szavak azért elevenébe vágtak. Vonakodva ismerte be, de a Sötétkard szavaiban általában igazság is lakozott. Titkolt bizonyos dolgokat, sok mindent nem mondott ki, de alapvetően őszintén viselkedett. És megismerhetetlen apjával szemben az ő szavait legalább hallotta. – Hazudsz! – Megkísérelt meggyőződést csempészni a visszavágásba. – Igen? – A férfi megingathatatlan tekintete nem eresztette. – Szerintem pedig tudod, hogy igazat beszélek. Azt hiszem,

mindig is tudtad, hogy az apád meséje a hazugság. A lány elszakította a tekintetét, és lehunyta a szemét. Ebben rejlik a hatalma – döbbent rá. – Ebben lakozik a Sötétség. Nem a kardjában, hanem a szavaiban. Okos csel: az igazság és bizalom álarca alatt hazudik. – A kard – mondta végül rekedtes, mély hangon. – A várúr termében voltunk. A testvérem eldobott egy szekercét, ami mellbe találta. Azonnal meghalt. Emlékszem, hogy a kardja elrepült az árnyékok közé. Nem vettem el, és a testvéreimnél vagy katonáimnál sem láttam. – Azt állítottad, tudod, hol találom. Már azelőtt hallotta a választ, hogy a férfi kiejtette volna a száján, ám a szavak mégis megsebezték, mélyebben, mint a pap ütései annak előtte. – Hazudtam, Reva. A lány lehunyta a szemét. Tetőtől talpig tüzes remegés vett erőt rajta. – Miért? – Csak ennyit tudott kinyögni, a szó szinte suttogásnál is halkabban jött ki a torkán. – A néped szerint Sötét hatalmam van. Ám egy sokkal bölcsebb lélek egyszer azt mondta, ez a szó csak az ostobáknak való. Inkább olyan, mint egy dal, egy ének, ami vezérel. És az ének hozzád vezérelt. Könnyű lett volna a nyomodat veszíteni az erdőben az első éjszakán, de az ének azt súgta, várjalak meg. Azt tanácsolta, hogy tartsalak magam mellett, tanítsam meg neked, amit nem tanított meg az a valaki, aki hozzám küldött, akárki is volt az. Sohasem gyanakodtál, miért csak a kés mesterségét tanultad meg? Sem az íj, sem a kard használatát nem mutatta meg neked, semmi olyasmit, amivel esélyed lehetett volna ellenem. Csak annyi ügyességet edzett beléd, amivel fenyegetővé

válhatsz, legalább annyira jelents veszélyt, hogy megöljelek. Az Igazpengéjű vére, akit elveszejt a Sötétkard. Egy újabb vértanú. Valaki más is lapult az erdőben azon az éjjelen, amikor az életemre törtél. A dalom őt is megtalálta, ahogyan rád bukkant. Valaki követett, és várakozott. Egy szemtanú, a Tizenegyedik könyv új fejezetére éhesen. A lány felállt, és Al Soma feltápászkodott vele együtt. A kard megmoccant Reva hátán, mint egy lecsapni készülő kígyó. – Miért? – kérdezte megint a lány. – Az apád követőinek szükségük van rám. Kell nekik eretnek ellenségük. Nélkülem csak egy hordára való félőrült, akik egy másik eszelős szellemét imádják Téged olyasvalami után küldtek, ami nincs is, abban a reményben, hogy megöllek, és további gyűlöletet szítok, ami segíti szentséges küldetésüket. Csak a véreddel és haláloddal képviselsz értéket számukra. Nem törődnek veled, de én igen. A kard előugrott a hüvelyből, olyan egyenes és pontos vonalban, akár egy nyílvessző. A lány feléje lendült. A férfi nem mozdult, nem fordult el, nem tért ki, csak állt egy helyben, változatlan arckifejezéssel, ahogy a penge belehasított az ingébe és a húsába. Reva rádöbbent, hogy zokog, mintha valami homályos gyermekkori emlék tört volna fel, amikor a pap először vette magához, és a verései kegyetlennek tűntek. – Miért? – hörögte a könnyeken keresztül. – Ugyanazért, amiért most én ellenállok az énekemnek, bár bömbölve követeli, hogy eresszelek az utadra – mondta Al Sorna, és sem a hangja, sem az arca nem árulkodott félelemről. – Ugyanazért, amiért nem tudsz megölni. – Lassan felemelte a kezét, és megsimította a lány arcát. – Azért jöttem vissza erre a földre, hogy megtaláljak egy húgot. Ehelyett kettőt találtam.

– Nem vagyok a húgod! Nem vagyok a barátod! Az Igazpengéjű kardját keresem, hogy egyesítsek mindenkit a Világatya szeretetében. A férfi halk, ingerült sóhajt hallatott, és a fejét rázta. – A te Világatyád nem más, mint ezeréves mítoszok és legendák kavalkádja. És ha létezett is valaha, a püspökei azt tanítják, hogy gyűlöl téged azért, ami vagy. A remegés reszketéssé erősödött, és a kard megingott a lány kezében. Csak egyetlen apró döfés kell... Félrepördült, és a földre omlott. – Gyere velünk, Reva! – kérlelte Al Sorna. A lány talpra tornászta magát, aztán futásnak eredt a sötét, hosszú fűben. Könnyek záporoztak a szeméből, a kard pengéje sebesen mozgó karjával egy tempóra villódzott. Elfojtotta magában zokogását, miközben a férfi könyörgő kiáltása messze visszhangzott a háta mögött. – REVA!

KILENCEDIK FEJEZET

A

mag növekedni fog... A viszketés a templomi öregember meggyilkolásának másnapján kezdődött. Frentis arra ébredt, hogy a nő meztelen teste hozzányomódik. Szendergő vonásain béke és elégedettség ült, fekete hajtincsei az arcába hullottak, és lágyan, zavartalanul lélegezve egy hangyányit megmoccant. Nagyon szerette volna megfojtani. Éjszaka mámoros vadsággal használta megint a fiatalembert: körmeit a hátába vájta, combjaival keményen tartotta a csípőjét, és ringatózás közben rejtélyes volári szavakat zihált: – Most már... miénk a világ... szerelmem... A Szövetséges... hadd játssza játékait... Hamarosan én is... játszani fogok... És te... – megállt a mozgásban, és csókot nyomott Frentis homlokára, miközben a melléről a verejték szolgája sebzett mellkasára csöpögött – ...te leszel a bábu, ami megnyeri nekünk az egész táblát. A rácsozott ablaktáblák között betörő, éles napsugárban fekve mozgásra kényszerítette a karját, a kezét, hogy megfogja a nő torkát, minden vágyát belepréselve a parancsba. De nyugodt és mozdulatlan karja feküdt tovább az oldala mellett. A nő még így is béklyójában tartotta, alvás közben, miközben ki tudja,

milyen rémálmokat álmodott békésen. Akkor vette észre a viszketést, amikor a szeme a fogadószoba díszes mennyezete felé vándorolt. Nem volt több apró, alig érezhető csiklandásnál az oldalában, pontosan a bordák alatt. Azt gondolta, egy rovar lehet, a számtalan féreg egyike, amelyek mindenütt ott nyüzsögtek a birodalomnak ebben a sarkában. Csak hát meghatározott ritmusra lüktetett. A halovány, de folyamatos csiklandást túl szabályosnak találta ahhoz, hogy valami bogár rágója okozza. A nő megmoccant, a hátára fordult, kinyitotta a szemét, és lusta mosoly ömlött el az ajkán. – Jó reggelt, szerelmem! Frentis nem válaszolt. Fogva tartója a szemét forgatta. – Ugyan már, ne duzzogj! Az az ember aztán tényleg nem érdemli nemes gyászodat, hidd el. – Kikelt az ágyból, meztelenül az ablakhoz ment, és a deszkák között kikémlelt az utcára. – Úgy látszik, okoztunk egy kis felfordulást. De hát ez várható volt. Ezek a babonás férgek rosszul veszik, ha az egyik istenük nem védi meg a templomát a tűzvésztől. Elfordult, ásított, és beletúrt kócos hajába. – Öltözz! Hosszú a lajstrom, és az út nemkülönben. Frentis visszament a saját szobájába. Útközben egy szolgálólány elkerekedő szemmel tapasztotta a szájára a kezét, hogy elfojtsa a sikolyát. A fiatalember bezárta az ajtót a piruló lányra, aztán nekilátott öltözködni. A viszketés még nem múlt el, és most elég szabadsága akadt, hogy megvizsgálja. Ujjai megnyomkodták a húst a bordakosár alatt. Semmit sem érzett, csak a vastag sebhelyet, ami az oldalától a mellcsontjáig tartott... Vagy mégis... Csak egyetlen apró változás megrongált

bőrének állagában. Eddig durvának ismerte, mostanra kisimult. Szemmel nem látott különbséget, de az ujjai egész mást meséltek. Lehetséges... hogy gyógyul? Visszaemlékezett, micsoda rémület tükröződött a nő szemében, amikor meglátta a Frentis arcára kent vért. Megbéklyózta, aztán élénken figyelte a változást. Emlékezett a vénember utolsó, vérrel köpött szavaira: A mag növekedni fog... A béklyó türelmetlen szúrást produkált, és Frentis befejezte az öltözést. Akár gyógyult a sebe, akár nem, a nő ugyanolyan szorosan magához láncolta, mint mindig. ♦ ♦ ♦ Lementek a mólókhoz, és helyet foglaltak egy Tizenkét Nővérre tartó kisebb kereskedőhajóra. A kapitány, egy élemedett korú tengeri medve nem kis gyanakvással méregette Frentist, és mondott valamit a nőnek, ami megnevettette. – Azt mondja, hogy északinak nézel ki – tolmácsolta voláriul az asszony, aztán alpiriul válaszolt a kapitánynak, ami látszólag megnyugtatta a férfit. Egy helyre mutatott a fedélzet közepén, ketrecbe zárt csirkék és fűszeres hordók között. Még abban az órában kihajóztak a kikötőből, a dagadó vitorla falta az északnyugati szelet. – Hogy gyűlölöm a tengert, a hajókat és a tengerészeket! – panaszkodott a nő, és fintorogva bámult ki a hullámokra. – Egyszer jártam az óceánon, úton a Távolnyugatra. Végtelennek tűnő heteket töltöttem el rabszolgákkal és bolondokkal. Alig álltam meg, hogy le ne mészároljam őket az út felénél. Valaki felkiáltott a legénységből, és megfordulva egy fiatal legényt láttak, aki az orr jobb oldala felé mutogatott izgatottan. Frentis és a nő egy sereg tengerésszel egyetemben odamentek

hozzá. Mindenki alpiriül kotyogott. Frentis először nem is látott semmi érdekfeszítőt, de aztán észrevett valamit, ami felkorbácsolta a vizet úgy kétszáz méteres távolságban. Egy hatalmas, vitorlaszerű farok emelkedett ki a hullámokból. Bálna. Látott már ilyet, a renfaeli partoknál. Lenyűgöző teremtménynek gondolta őket, de aligha jelentettek szokatlan látványt egy tengerésznek. A víz cséplése váratlanul felerősödött, a hab vörösre változott, és egy hegyes orr tűnt elő a fodrozódó vízből, majd a kitáruló állkapocs több sornyi fényes fogat tett láthatóvá. Aztán a félelmetes száj elmerült, és nem sokkal később kiemelkedett a több mint tizenöt méternyi, napfényben csillogó farok is. A felső sötétszürke bőrt halványpiros csíkok tarkították, a hasa tejfehér volt. A farok csapott egyet oldalra, aztán eltűnt. A víz elcsendesedett, és a vörösre festett vízfelszínt csak a mélyből felszálló buborékok törték meg. – Vörös cápa – tudatta vele a nő. – Nem szoktak ilyen közel jönni a parthoz. A legénység némi izgatott csevegést követően szétszéledt. Jó előjelet kaptak. – Azt mondják, Olbiss, a tengeristen bálnahúst adott a cápának, hogy csillapítsa az éhségét, és mi biztonságban továbbhajózhassunk. – A nő a tenger felé fordította az arcát, és elrejtette előle megvető vigyorát. – Az én étvágyam csillapításához több kell egy bálnánál. ♦ ♦ ♦ Négy nap múlva látták meg a szárazföldet. Óriás hegy emelkedett ki a reggeli ködből. Frentis szemében természetellenesen sötétnek tűnt, miközben a szél mind közelebb

hajtotta őket, de hamarosan kiderült, hogy az alapjától a csúcsáig erdők borítják. A nő megint dzsungelbe hozta. A hajó egy keskeny mólón kötött ki, ami természetes öbölbe vezetett a sziget déli partján. A nő Ulpennának nevezte a helyet, a kontinensek közt mintegy töredezett hidat képező Tizenkét Nővér legkeletibb tagját. Frentis követte a kínzóját a mólón egy faépületekből álló, jókora városhoz. A rozoga volári rabszolgapiachoz képest ez az esőerdei város előkelőnek látszott, és sokévnyi telepes jelenlétet mutatott. A leginkább kétemeletes házak verandáját díszes és egyéni faragású faszobrok díszítették. – Minden háznak megvan a maga istene – magyarázta a nő, aki megint olvasott a gondolataiban. – Minden család saját óvó istenséggel rendelkezik. Megálltak egy fogadónál, és erősen fűszerezett csirkeragut fogyasztottak. A volári beszélgetésbe elegyedett a férfival, aki kiszolgálta őket. Frentis alpiri tudása nem javult sokat, de a zagyválásból kivette a „törvény” és „ház” szavakat. – Nincsenek őrök a háznál – tudatta vele a nő, amikor egyedül maradtak. – Bizakodó ember ez a békebíró. A beszámolók szerint igen népszerű is. Nem ezt várná az ember egy törvényhozótól. Délutánig maradtak a tavernában, amikor is kimentek a város egyetlen útjára, egy koszos vörösagyag ösvényre, ami kikanyarodott a helységből, és felkapaszkodott a hegy dzsungelbe öltözött lejtőire. Egy óráig követték az utat, majd a nő mellékútra vezényelte az erdő aljnövényzetén keresztül, mire rátaláltak egy lenyűgöző háromemeletes házra a hegytető peremén. Az ablaktáblák nyitva álltak, hogy beengedjék a tenger felől érkező esti szellőt. – Csak a bírót – mondta Frentisnek a nő, miközben a

fiatalember nadrágra vetkőzött, levette a csizmáját, és földet kent kilátszó bőrére. – Állítólag van egy felesége és három gyermeke, de velük nem kell foglalkoznod. – Kicsit felhúzta az orrát. – Hát nem kedves tőlem? Na, indulj, szerelmem! A fogadóban kapott értesülések igaznak bizonyultak, a férfi valóban nem tartott testőröket. Egy szolga gondozta a kis hátsókertet, amíg egy másik lámpásokat gyújtogatott a verandán. Frentis kúszva közelített a sűrű aljnövényzetben, és amikor öt méterre járt a déli faltól, meglapult. A növényszőnyegben maradt estig, aztán elindult a fal felé. Könnyen megmászta, mert az építők kedvelt díszítései bőséges kapaszkodót nyújtottak. Felhúzta magát az emeleti teraszra, és talált egy nyitott ajtót. Odabenn apró alakot vett észre a takarók között: egy gyermek aludt a széles ágyon. Puha léptekkel továbbment a folyosóra, és két másik szobát látott, mindegyikben egy-egy alvó gyermekkel. Itt fenn két további helyiség várta: az egyik egy könyvekkel megrakott dolgozószoba, üresen, a másik egy hálóterem, ahol a takarót a szolgák már visszahajtották, és az ágy készen várta a ház tulajdonosát. Visszatért a lépcsőhöz. Hangok hallatszottak a földszintről. A lépcső nyikorgott, ahogy lement rajta, de a lépte túl könnyű volt ahhoz, hogy a közeledte bárkinek is feltűnjön. A beszélgetés a ház elejéből jött. Egy nő és egy férfi társalogtak zárt ajtó mögött. Frentis kiválasztott egy sötét sarkot, meghúzódott, és várt. Úgy vélte, a csiklandás rosszabbodik. Mostanra bosszantó viszketés lett belőle. A laza béklyótól megvakarhatta, bár mintha mit sem számított volna, és kutató ujjai ismét változást találtak a sebhely felületén: a roncsolt szövetek még több helyen

kisimultak. Élesen felemelte a fejét, ahogy kinyílt az ajtó, és egy nő jelent meg. Visszatekintett, és mondott valamit. Arcát megvilágította a szobából kiáradó fény. A halványkék selyembe öltözött, szép arcú asszony úgy a negyvenes éveiben járhatott, haját feltűzve viselte, és könnyed mosoly játszott az ajkán. A férfi utánaszólt a helyiségből, és a feleség halk nevetést hallatott, majd elfordult, és a lépcsőhöz lépve nekilátott megmászni. Nem vette észre a betolakodót. Frentis fülelt, míg a nő bement a fenti hálószobába, aztán az ajtóhoz lépett. Az asszony félig nyitva hagyta, így láthatta odabenn a férfit. Egy asztalnál ült, amitől szép kilátás nyílott a tengerre, és egy tekercset olvasott magában dudorászva. A középmagas, pocakos és kopaszodó ember hajában több volt az ősz szál, mint a fekete. Frentis azon tűnődött, mi lehet a neve. Kihúzta a tőrt a derekára kötött hüvelyből. ♦ ♦ ♦ – Egyetlen döfés – morfondírozott a nő, miközben felmásztak a hegyre. Reggelig a dzsungelben lapultak, a házat figyelték, és a sikolyokat várták. A bíró feleségének gyászos kiáltásaitól kísérve másztak felfelé, egyre távolabb az úttól, ahol az emberek hamarosan bizonyára kényes kérdéseket tesznek fel az ilyen jöttmenteknek, amikor kitudódik a gyilkosság. – Tiszta és gyors munka – folytatta az asszony, és bárminemű erőlködés nélkül mászott tovább. – Nem köszönöd meg, hogy hagytam könnyű halált halni? A férfi némán ment tovább. Akkor értek a csúcsra, amikor a nap delelőn járt. A nő nyugat felé fordult, és széttárta a karját.

– A Tizenkét Nővér, teljes pompájában. A tizenegy dzsungellel borított sziget láncolata a ködös távolba veszett. – Évszázadokon keresztül még a legbátrabbak sem mertek ideköltözni – folytatta a nő. – Azt mesélték, valami nagy kataklizma történt itt, és a tenger elmosta a földrészünket és a jelenlegi Alpiri Birodalom szárazföldjét összekötő földnyelvet. Senki sem tudja, mi okozta, de a legendák ezernyi magyarázatot találtak rá. Az alpiriak szerint az istenek csatáztak a névtelenekkel, és haragjuk megrázta a földet és összezúzta a hidat. A déli törzsek azt mesélik, hogy egy tűzgolyó hullott le az égből, és pusztulás járt a nyomában. Még egy régi volári történet is létezik, egy hatalmas, ám ostoba varázslóról, aki megidézett valamit, amit nem tudott irányítani, és ez a valami feltépte a földet, aztán visszarántotta magával a sikoltó mágust a tátongó űrbe. Akármi is okozta, a földnyelv tizenkét szigetté lett, csak ennyi maradt meg belőle. Vad történetek keringtek a gonosz erőkről és varázslatról, ami tovább élt itt, az állatok emberi nyelven beszéltek, és az emberek jobban hasonlítottak az állatokra. Az első alpiri felfedezők, akik partra szálltak a szigeteken, biztosan megdöbbentek, hogy a bűzös dzsungeleken kívül semmi mást nem találnak. Az asszony elindult lefelé a nyugati lankán. – Nincs időnk nézelődni, szerelmem. A legjobb lesz estére eltűnni erről a szirtről. Tudsz úszni, ugye? ♦ ♦ ♦ Az Ulpennát és legközelebbi szomszédját összekötő csatorna legkeskenyebb pontja is több mint öt kilométernyi úszást jelentett a hullámzó vízben. A nő készíttetett Frentisszel egy

apró tutajt a batyunak a tengerparton elszórt könnyű fadarabokból, amiket az erdőből származó liánokkal kötött össze. A fiatalember a lábával tempózva, két kézzel tolta maga előtt az alkalmatosságot. Mindig jó úszónak számított, de akkor még csak a Hínárosban kellett versenyezni, a rendház falain kívül. Ez egészen más élménynek bizonyult, a tenger folyamatos hullámzása és a lemenő napban elsötétedő víz a bálnából lakmározó, nagy vörös csíkos cápa képét idézte az elméjébe. A nő felnevetett, és a hátára fordult, aztán játszi könnyedséggel, lustán csapkodott a lábával. – Ne félj! Túl sovány falat vagyunk egy vörös cápának ahhoz, hogy velünk bajlódjon. Bár az igaz, hogy vannak kisebb rokonai. – Megint felkacagott, és előreúszott, a fiatal férfi rettegése pedig soha nem érzett fokra hágott. Minden további nélkül eljutottak a túlsó partra, bár Frentis megesküdött volna rá, hogy egyszer valami durva és pikkelyes súrolta a lábát a hullámok alatt. Uszadékfát gyűjtött, és hevenyészett gúlába rakta. A nő odatartotta a kezét, aztán fájdalommal és örömmel mordult fel, amikor láng csapott ki az ujjaiból, és meggyújtotta a fát. Szinte azonnal vércsík jelent meg az orra alatt. Egyszerűen letörölte a hüvelykujjával, de Frentis figyelmét nem kerülte el, miként hajlítgatja az ujjait, miután a láng elült, és látta a visszafojtott kín remegését a vállában. Semmi sincs ingyen, szerelmem. Ültek a tűz melegénél, hogy megszáradjanak, miközben a sötétség egyre gyülekezett, és a félhold magasra hágott az égbolton. – Tudsz énekelni? – kérdezte a nő. – Mindig is vágytam rá, hogy a szerelmesem holdvilágos ég alatt adjon szerenádot nekem. Ez egyszer Frentis magától válaszolt:

– Nem. A másik összevonta a szemöldökét. – Tudod, hogy énekelni fogsz, ha úgy akarom. A férfi a tűzbe bámult, és nem felelt. – Azon tűnődsz, ki volt, ugye? Hogy miért szerepelt a neve a lajstromban. A viszketés újraéledt, ezúttal szinte égetett. Leküzdötte a késztetést, hogy összerezzenjen, és a kezét a térdén tartotta. Ha a nő tudott is a kellemetlen érzésről, nem adta jelét. Száraz gallyakat dobott a tűzbe, és folytatta. – Sajnálattal közlöm, hogy nem számított rossz embernek, értesüléseim szerint éppen az ellenkezője igaz. Igazságos, nagy tudású bírónak ismerték, aki távol tartotta magát a befolyásolástól vagy megvesztegetéstől. Olyan ember volt, akiben mindenki, gazdagok és szegények egyaránt megbíznak. Olyasvalaki, akit válságos helyzetben keresnek fel. – Egy utolsó gallyat vetett a lángokba, és szomorúan Frentisre mosolygott. – Ezért szerepelt a listán. A saját érdemei ölték meg, nem te. Te csupán egy régóta íródó terv végrehajtásának eszköze vagy. Felkelt, és a férfi mellé ült, aztán a karjára kulcsolta a kezét, és a vállára fektette a fejét. Frentis fejében megfordult, hogy biztosan szép képet nyújtanak így: fiatal szeretők egy holdfényes tengerparton. Ám a nő hangjában semmi szépség nem maradt, amikor újra megszólalt. Élesen sziszegve suttogott, és alig tudott uralkodni magán, akár egy eszelős. – Tudom, hogy fáj! Emlékszem a fájdalomra, szerelmem. Bár utoljára sok emberöltővel ezelőtt volt benne részem. Azt hiszed, kegyetlen vagyok, de mit tudsz te a valódi kegyetlenségről? Kegyetlen a tigris, amikor levadássza az antilopot? Vagy a vörös cápa, amikor elragadja a bálnát? Az

őrült királyod gonoszságból küldött egy reménytelen, vesztes háborúba? Összekevered a kegyetlenséget és céltudatosságot. Én mindig a célokat tartottam szem előtt. Nem vagyok gondatlan. Amikor végzünk ezzel a lajstrommal, ígérem, hogy megírjuk a sajátunkat, és nem lesz több fájdalom, amikor kihúzunk egy nevet, csak öröm. Közelebb kucorodott, és elégedetten felsóhajtott. És a viszketés izzott tovább, akár a parázs. ♦ ♦ ♦ Még kétszer öltek a Tizenkét Nővéren. Egy kereskedő írnokát Alpennán, akit a nő egy sikátorban fojtott meg, amint a férfi éppen az éjszaka során magába szívott bort akarta kivizelni valahol. Aztán egy szolgálót egy astennai fogadóban, akit az ezüst villanása csalt Frentis szobájába, amikor a fiatalember a szeme láttára végigtáncoltatta az érmét a bütykei között. A lány kuncogva követte a lépcsőn, kuncogott, amikor Frentis gáláns meghajlással beeresztette az ajtón, aztán kuncogott, amikor a gyilkos eloltotta a lámpást, és a karjába zárta. A nő ismét hagyta neki, hogy gyorsan végezzen az áldozattal. Még napfelkelte előtt találtak egy hajót, és elvitorláztak a reggeli apállyal. A hajó négy nappal később ért Dinellisbe, egy Mirtesknél is nagyobb, nyüzsgő kikötővárosba. Elhagyták a hölgy-és-testőre álcát, és férj és feleségként járták az utcákat, bár ezúttal a nő vette fel a szende egérke szerepét, és Frentisszel a parancsnokló szájhőst játszatta el, egy meldenei kereskedő fiát, aki azért érkezett, hogy átvegye az apja üzletét. Dinellis újabb áldozatot tartogatott, egy kerekded fogadóst, akit a duhaj Frentisnek sikerült meggyőznie, hogy tartson velük egy kupa borra. Otthagyták, ahol ült, vak szemekkel bámult a kikötőre,

üres boros kupája terjedelmes bendőjén pihent. A napok rémálomszerű egyhangúságban teltek. Északra mentek, a jegyzéken szereplő újabb és újabb nevek nyomában. A lajstrom semmiféle mintát nem követett, legalábbis nem olyat, amit a fiatalember felfedhetett volna. Dinellistől tizenöt kilométerre északra egy falusi mosónő, két nappal később egy megtermett béres, a rá következő napon egy félig vak és süket vénember. Ha nem a saját szemével látja, ahogy az a túlontúl ismerős hangú férfi átadja a listát Mirteskben, azt gondolhatta volna, csak a nő megbomlott elméje játszik vele, valami sötét képzelgés készteti válogatás nélküli ölésre. Ám irányított gyilkolás volt ez, az asszony nem szórakozásból végezte a küldetését, a hervellisi öregember halálakor látott vadság helyére szörnyű hatékonyság költözött. Akár a kínzója ölt, akár Frentist kényszerítette rá, semmit sem bízott a véletlenre. Megfigyelték az áldozatokat, aztán az első lehetőségnél végeztek velük, ha nem is nyom nélkül, legalábbis gyorsan, és eltűntek, mielőtt az emberek meghúzták volna a vészharangot. Egy áccsal Vareshben. Még egy bíróval Ravalban. Egy rablóvezérrel a nyugati hegyekben. – Nos, ez nem volt egyszerű. – A nő félrefordított fejjel meredt a bandita holttestére, és lerázta a vért a kardjáról. Frentis félreugrott a rablóvezér utolsó életben maradt emberének lándzsadöfése elől. Az öt másik már véresen és élettelenül feküdt a táborban. Nem lehetett egyszerűen rájuk találni. Több napon át követték a nyomokat a sziklás hegyek között. Amikor végre rábukkantak a táborra, a nő nem várt sötétedésig, hanem úgy döntött, hogy egyszerűen besétálnak, és megölnek mindenkit. – Nincs időnk művészkedni, szerelmem.

A rablóvezér keményen küzdött, még ha oly rövid ideig is. Az emberei pedig nem futottak el, amikor ő elesett, ami a gazfickók közti őszinte bajtársiasságról és tiszteletről mesélt. Az utolsó bandita hosszú, szorosra fűzött fonatokban viselte a haját, és szeme meg szája körül díszes sebhelyek pompáztak. Érthetetlen alpiri káromkodások viharát zúdította Frentisre, és megkétszerezte az erejét. A düh azonban túl sok erőt vitt az utolsó lándzsadöfésbe, így a kelletlenül széles ívet leíró, hajlított acélpenge szabadon hagyta a testét. Frentis csizmája állon találta, és eszméletlenül rogyott a porba. – Látott minket – mondta a nő, és a béklyó arra késztette Frentist, hogy kardját az elesett rabló nyakára tegye... ...a viszketés égő fájdalommal csípett, olyan élesen, hogy a fiatalember csodálta, miért nem égeti át az ingét és vakítja meg a nőt... ...a penge kettévágta a rabló gerincét. A fickó egyszer megrázkódott, aztán meghalt. Elvették a lovaikat, a póniknál alig nagyobb, rövid és karikalábú állatokat, és kemény vágtában északnak vették az irányt. A hátasok az éjszaka közeledtével elfáradtak, de a nő nem akart megállni, és mire elérkezett a reggel, halálra hajszolták őket. Kétnapi gyaloglás után megpillantották Alpirát, az ország fővárosát. – Csodálatos látvány, igaz? – kérdezte a nő. – Egy valamirevaló utat nem tudnak megépíteni, de várost, azt igen! Alpira számolatlan házból és toronyból álló négyzetrács volt, amit minden oldalról tizenöt méter vastag, rézsútos fal vett körül. Frentist lenyűgözte volna a látvány, ha a gyilkosságok képei mostanra nem kísértették volna az elméjét. A béres széles mosollyal közelített hozzájuk, felemelt karral lépett el az ekéjétől, mert

azt hitte, hogy utazók, akik útbaigazításért fordulnak hozzá. Frentis tőre egyetlen vágással tépte fel a torkát, és nézték a földön vergődő férfit, amíg el nem vérzett. – Látod azt ott? – mutatta a nő. – Az a császári palota kupolája. – A félgömb-tető mintha fehér tűzzel csillámlott volna, ahogy visszaverte a délutáni napfényt. – Minden hüvelykét ezüsttel fedték be. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, amikor leég. Egy közeli hegy tetején táboroztak, és nézték, ahogy éj borul a városra és fényjátékok jelennek meg a megnyúló árnyak között. Alpira elkezdett egy mesterségesen megalkotott, szabályos pókhálóra hasonlítani. A nő kivett egy darab viaszkos pergament a zsákból, aztán gyorsan kibontotta és megnézte rajta a neveket, végül a tűzbe dobta, ahol összezsugorodott és megfeketedett. – Még mindig nem jöttél rá, igaz? – kérdezte. – Hogy mire jó ez az egész. Frentis figyelte, ahogy a tekercs utolsó foszlányai is elégnek, és nem felelt. – Tudod, mi az a jóslás? – erősködött a fogva tartója. Frentis úgy tett, mintha nem hallaná, de rájött, hogy furdalja a kíváncsiság: miért ontanak ki annyi vért? Ha sikerülne valami értelmet találni benne, talán nem zaklatnák olyan kíméletlenül a legborzalmasabb képek. – Egyszer az egyik testvérem mesélt róla – válaszolta végül. – Caenis testvér sok mindent tudott a világról. – Úgy? És mit mondott ez a tudós Caenis testvér a jóslásról? – Hogy a Sötétség műve. És a segítségével kifürkészhető a jövő. – Így valahogy. Ám semmiképpen nem tanulható mesterségről van szó, inkább ritka ajándék. A Tanács

évszázadok óta kutat a birodalomban és azon is túl, hogy megtalálja a jövőlátó képességűeket, és a céljuk mindvégig ugyanaz: hogy megtudják, mi történik, amikor végül elfoglaljuk ezt a vidéket. A több évtizednyi, kínzás alatt végzett jóslás hozta létre ezt a lajstromot. Minden név újra és újra felmerült a látóktól kierőszakolt látomásokban. Az ulpennai bíró felfegyverzett kereskedőhajók flottáját állította volna fel, hogy megtizedeljék az ellátmányunkat. A hivatalnok a tengeri hadviselés mesterévé, nagy győzelmek bajnokává lett volna. A fogadós ringyóról kiderült volna, hogy kivételes tehetsége van az íjászathoz, és legendává válik, amikor megöli a tengernagyunkat a saját zászlóshajóján. Felteszem, kitalálod a többit. A lista hősök neveit tartalmazta, szerelmem. Most, hogy eltávolítottuk őket, biztosítottuk a Volári Birodalom sikerét és örök dicsőségét. Olyan ismeretlen zaj tört fel Frentis mellkasából, hogy a torka is megfájdult belé. Nevetésnek indult, de inkább valami rekedt, reszelős, ámde derűs köhögés lett belőle, amit meghallva a nő összehúzta a szemét. – Elszórakoztat a történetem, szerelmem? Az asszony haragját látva Frentis csak jobban hahotázott, és csak akkor szorult belé a szusz, amikor kínzója előrehajolva, ujjait ökölbe zárva felizzította a béklyót. – Nem hagyom, hogy gúnyolj! Láttad, hogy megittam a férfi vérét, aki utoljára gúnyolódni merészelt velem. Ne felejtsd el, mire vagyok képes! A fiatalember meglepve tapasztalta, hogy szabadon beszélhet. – Nem fogsz ilyet tenni – hörögte. – Akármilyen őrült ribanc is vagy, szerelmes vagy belém! A nő hirtelen megmerevedett, keze ökölbe szorítva. Csak az

arca rángatózott. – Úgy látszik, többet tudsz a gonoszságról, mint amennyit kinéztem belőled. – Lassan hátradőlt, és ellazította a kézfejét. – Azt kérdeztem, min szórakozol olyan jól. Ezúttal a béklyó nem hagyott lehetőséget a némaságra. – Több millió ember él ebben a birodalomban – válaszolta Frentis. – Nem a rabszolgákról beszélek, hanem a szabad emberekről. Több, mint hogy meg lehetne számlálni. Janus a királyság valaha összetoborzott leghatalmasabb és legnagyszerűbb hadseregét küldte ide, és három várost nem tudtunk megtartani néhány hónapig sem. Azt gondolod, mert végeztünk néhány emberrel, a birodalom már készen áll a megszállásra? Azt hiszed, a milliókból nem lesz olyan, aki a helyükre áll? Remélem, hogy aljas fajtátok tényleg megpróbálja elfoglalni a birodalmat, és megérem a bukásotokat! A nő is felkacagott, és a nevetés szinte vágyódon szállt a tábortűz fölött. – Ó, szerelmem, bárcsak tudnád, milyen gyermeteg dolgot mondtál, milyen rövidlátó is vagy! Egy birodalom elfoglalásáról beszélsz, és azok a gyengeelméjűek a Tanácsban tényleg nem álmodnak másról, ezért adják el magukat a Szövetségesnek, akár holmi olcsó ringyók. Ők megkaphatják ezt a birodalmat, ha annyira szeretnék. Én többet akarok, és meg is szerzem, veled az oldalamon! A viszketés, ami a nap nagy részében szunnyadni látszott, most feléledt. Nem fájt annyira, de követelőzőn lüktetett. – Ám előbb – folytatta a nő, és talpra állva leseperte a ruhájáról a port – ki kell húznunk az utolsó nevet a listánkról. És mivel olyan szórakoztatónak találod mindezt, először biztosan szeretnél eljátszadozni vele. Ugyanis egy gyermekről van szó, és

a gyermekek oly nagyon szeretnek játszani. ♦ ♦ ♦ A villa egy fennsíkon állt a várostól nyugatra. A két emelet magas, lópatkó alakú épület istállót és műhelyt is tartalmazott, valamint a gazdagon díszített lakóépületet, ami szépen elrendezett akác- és olajligetek között helyezkedett el. A területen fehér ruhás őrök cirkáltak párokban. A számukból Frentis úgy ítélte, legalább egy század állomásozik a villában. A fennsík északi lejtőjének szűk hasadékán keresztül közelítették meg a helyet. Napfénynél is veszélyes kapaszkodás lett volna, de éjszaka a szikla megmászásának esélye a csodával tűnt határosnak. Tudta, hogy a nőnek köszönheti a pontosságot, amivel feljutott a szirtre, a keze és lába hiba nélkül talált rá a megfelelő támaszokra. Valahogy a béklyó lehetővé tette, hogy az asszony átadja a képességeit foglyának, a dühével együtt. A viszketés nem szűnt meg, és folyamatosan attól félt, hogy a bosszantó csiklandásnak köszönhetően megcsúszik, ám a nő Sötét képességei nem hagytak helyet a hibának, és baleset nélkül elérték a fennsíkot. Míg két őr elhaladt felettük, egymás mellett lógtak, ujjukkal a sziklaperembe kapaszkodva. Frentis verejtékben fürdött, amikor erőt vett rajta a megerőltetés, de az ujjai nem engedtek, és azt gyanította, ha a nő úgy akarná, ki is éheztethetné így a sziklaperemen függve. Az asszony megvárta, míg az őrök hangja elhalkul, aztán felhúzta magát, és a kertek felé iramodott. Frentis tíz lépésre követte. Gyorsan haladtak, de szinte hang nélkül, a fák árnyékában meg-megállva, hogy az őrszemek elhaladhassanak előttük. Mindketten tetőtől talpig fekete ruhába öltöztek, és hamuval kenték be a kardjuk és tőrük

fémmarkolatát, hogy eltompítsák az árulkodó villanásokat. Az őrök éber fickóknak látszottak, orruk alatt mormolva társalogtak, akkor is csak keveset, és a szemük folyamatosan betolakodókat keresett. Akárki lakott is itt, nyilvánvalóan megérdemelte a legjobb védelmet, amit csak a császár adni tudott. Csaknem egy órába került eljutni a ház hátuljához. A földszinti ablakokat biztonságosan bezárva találták, és az épület ezen falán nem díszelegtek stukkók, amiken fel tudtak volna mászni. A nő kivett valamit a csuklója alatt tartott selyemhüvelyből, egy apró fojtózsinórt, amit a Tizenkét Nővéren is használt, a kereskedő írnokának megölésekor. A két fanyél között kéthüvelyknyi fénylő acéldrót feszült. Odalépett az egyik ablakhoz, fürgén megvizslatta az ablaktáblákat lezáró vaslakatokat, aztán az acéldrótot az U-alakú vas köré hurkolta. Keze villámgyors reszelő mozdulatba fogott, és a drót csikorgó zaja a fémen szinte sikolynak tűnt a hosszú némaság után. Frentis őrt állt, amíg a nő dolgozott. A távolban észrevett két fehér köpenyest, akik a kertben jártak, balról jobbra, aztán jobbról balra, valami előre meghatározott útvonalon, amivel egyre közelebb kerültek a házhoz. A két lopakodóra árnyékot vetett az istállóépület, de amikor az őrök harminclépésnyi távolságba érnek, már nem rejtené őket. Kattanás hallatszott, és a lakat csörrenve leszakadt az ablaktábláról. A nő elkapta, mielőtt a földre eshetett volna. Széthúzta a sötétítőt, és bemászott. Frentis követte, és behúzta maga mögött a táblákat. A konyhában jártak, a főzőtűz még mindig derengett az egész napi munka után, és a felakasztott főzőedények sora csillogott a halovány fényben. A nő előhúzta a kardját, és az ajtóhoz lépett.

A szolgák többsége bizonyosan az oldalépületekben aludt ezen az órán, de néhány a főépületben végezte még éjszakai munkáját, összeakadtak egy öregemberrel, aki lámpásokat gyújtogatott a folyosón. A nő kardja hátulról átszúrta a nyakát, még mielőtt egyáltalán észrevehette volna a betolakodókat. Egy csinos, fiatal szobalány a fő előtérből lefelé vezető lépcsőt seperte, de csak annyi ideje volt, hogy rájuk tátsa a száját, mert Frentis eldobott tőre mellbe találta. Kihúzta a fegyvert, és felmentek a lépcsőn. Addigra a viszketés már tűhegynyi kínná nőtte ki magát az oldalában, olyan fájdalommal izzott, ami sikoltva kényszerítette volna térdre, ha a nő nem tartja rajta a béklyóját. A következő emeleten három másik szolgáló dolgozott, de mindháromtól pillanatok alatt, egyetlen hang nélkül megszabadultak. A nő kinyitott néhány egymást követő ajtót, míg meg nem találta a zsákmányát. A kisfiú félig felült az ágyban, amikor a folyosóról beszűrődő fény rávetült, és ásítva dörzsölte a szemét. Kilenc-tíz éves lehetett, és félelem nélkül, különös csodálattal az arcán nézte a gyilkosait. Még mormolt is nekik valamit álmatagon az orra alatt. – Sosem volt még ilyen álmod, mint mi, fiú – köszöntötte a nő, aztán odabólintott Frentisnek. – Hozd! – Megfordult, és a folyosón egy másik ajtóhoz ment, kitárta, amivel egy láthatatlan női lakót ijedt kiáltásra késztetett. Frentis belépett a fiúhoz, és kinyújtott kézzel elé állt. A fiúcska a kezére nézett, majd őrá, a szeméből hirtelen kitisztult az álom köde, és tekintete megtelt felismeréssel. Sajnálom – akarta mondani Frentis, miközben ép elméjének legvégső határára sodorta az oldalában feszülő kín és a béklyója. Sajnálom.

A fiú bánatosan lehajtotta a fejét, és megfogta Frentis kezét, aztán hagyta, hogy kivezessék a szobából. Selyempizsamájában békésen totyogott a támadója mellett, és bementek a nő által kinyitott ajtón. A gyilkos asszony éppen egy fiatal nőt kötözött a székhez. A nő feje előrebukott, és sötét haja az arcába hullt. A volári éppen megkötözte a függönyökből sodort kötelékkel. Amikor készen lett, megragadta a nő haját, és hátrarántotta a fejét. Egy megkapóan szép arc tűnt elő, egy arc, ami az alpiriak istenimádó szobraihoz is méltó lett volna. A kötelékek belevágtak a fehér selyemköntösű nő húsába, és vörös hurkákat hagytak a napbarnított bőrön. A gyilkos megpofozta a csodaszép arcot egyszer, majd kétszer, mire a fogoly élénkzöld szeme felpattant, és pillantása riadtan cikázott ide-oda. – Szerelmem – mondta a volári a királyság nyelvén –, hadd mutassam be Emeren Nasur Ailers úrhölgyet, Aluran Maxtor Selsus császár valamikori gyámját, és Seliesen Maxtor Aluran, e föld néhai Reménységének özvegyét. Emeren úrhölgy nagy levegőt vett, és hátravetette a fejét. – Ha sikoltani merészelsz, a fiú meghal – folytatta a nő. Emeren lehunyta a szemét, és a levegő sziszegve távozott összeszorított foga között. – Akárkik is vagytok... – kezdte idegen kiejtéssel, de tökéletes királysági nyelven. – Bocsáss meg, a modorom már nem a régi. Természetesen minden jogod megvan hozzá, hogy megismerj minket. Ez a szép szál legény a szeretőm, és választott hitvesem, Frentis testvér, a Hatodik Rend és az Egységes Királyság egykori harcosa. Ami engem illet, régóta nem viselek nevet, így hát nevezz csak a Volári Birodalom szolgájának, legalábbis egyelőre.

Frentis a fogoly arcán látta, hogy próbálja kitalálni, mi következik. Szeme a nőről a fiatalemberre siklott, a kezében tartott véres tőrre, aztán a néma kisfiúra, akit a másik kezével fogott. Csak amikor a gyerekre tekintett, akkor tükröződött valódi félelem a szemében. Az oldalában a lüktetés olyanná lett, akár egy szög, amit újra és újra a húsába döfnek... – Ha ilyen sokat tudsz – válaszolt Emeren, egyenletes és erővel csillapított hangon –, tudnod kell azt is, hogy nincsen hatalmam ebben a birodalomban. Nincsen bejárásom a császárhoz. Az én halálom nem fog fájni neki. – Nem a császárt akarjuk megfélemlíteni. – A nő a széles ágyhoz ment, leült, és a lábát lelógatva rugózott a puha ágymatracon, akár egy játszadozó kislány. – Azt hittem, szeretnél megtudni valamit. Valamit, ami a te Meldenei-szigeteken tett, nem is olyan régen történt látogatásoddal kapcsolatos. Tudtad, hogy ha sikerül keresztülvinni okosan kifundált tervedet, hihetetlenül megkönnyítetted volna a mi kis küldetésünket? Feladtuk, hogy elraboljuk Al Somát, most már csak a halálát akarjuk. Ott van minden jövendölésben, minden látomásban, amit kiszedtünk a jósokból. Végtelen akadályt állít elénk, megmenti azokat, akiket holtan akarunk, és megöli azokat, akiket életben tartanánk. Például a te sokat gyászolt férjedet. Emeren szeme a nőre villant, és harag lángolt fel a félelem mögött. – Bizony, bizony... – folytatta a gyilkos –, a látomások nem hazudtak. Ha túlélte volna a találkozást Al Somával, Seliesen Maxtor Aluran kitervelte volna a császárotok megölését, az Egységes Királyság ügynökeit okolva, amivel újabb háborút

szít, egy évekig dúló, a birodalom erejét elszipolyozó háborút, ami valódi szörnyeteggé, az alpiri történelem legnagyobb zsarnokává, népe végzetévé teszi őt. És amikor a mi csapataink partra szállnak, alig maradt volna ellenség, hogy szembeszálljon velünk. – A férjem – hörögte Emeren úrhölgy – jó ember volt! – A férjed más férfiak teste után vágyakozott, és téged visszataszítónak talált. – A nő tekintete a Frentis mellett álló fiúra siklott. – Csodálom, hogy egyáltalán sikerült gyermeket nemzenie neked. Hiába, a kötelességtudat a legaljasabb tettekre vezérel minket. Vegyük például az én jegyesemet itt! Tudom, hogy azzal, amire készülök, nagy és szörnyű fájdalmat okozok neki, de mégis megteszem. Mert az a tisztem, hogy megmutassam neki kötelékünk természetét. Ugyanis nem szeret engem. Szeretni egy férfit, és nem kapni szerelmet viszonzásul... – Felsóhajtott, és bánatos mosolyt küldött Emerennek. – Azt hiszem, tudod, miről beszélek. A fiad vére, amit az anyja szeme láttára ontunk ki, sötétebb tónusra hangolja az én szerelmem lelkét, és közelebb hoz minket egymáshoz. Mert minden együtt kioltott élet tovább erősíti a kötelékünket. Tudom, hogy ő is érzi, a dalom elárulja, hogy így van. A gyomorforgató félelem, ami elragadta Frentist, rettegéssé feketedett, amint meglátta az úrnője arcán lecsorduló könnycseppet. A nő szeme elkerekedett az imádattól, ahogy szeretőjére nézett. – Először a fiú ujjait, szerelmem. Szépen, lassan... ...a lüktetés most már csaknem folytonossá vált, a döfések között már alig tartott szünetet... Frentis a térdére kényszerítette a legénykét, erősebben megmarkolta a kezét, széttárta az ujjait, és a legkisebb

ujjpercéhez illesztette a tőrt... Valami nagyot csörrent odalent, és éles alpiri kiáltás harsant. – HEVREN! – sikoltotta Emeren úrhölgy, minden erejét beleadva a rikoltásba, és kidülledő nyakizmokkal nekifeszült a kötelékének. Azon nyomban márványon csattanó csizmák lármája szűrődött be a nyitott ajtón. – Már csak ez hiányzott! – sóhajtott a nő, és az ágyról leugorva az ajtóhoz surrant, aztán kihúzta a kardját. – Még sincs időnk játszani, szerelmem. Odalent leszek. Mindkettőt intézd el, és ne késlekedj! Frentis egyedül maradt a foglyokkal. Megfogta a fiú haját, hátrahajtotta a fejét, és szabaddá tett nyakára fektette a tőrt... A lüktetés mindent elemésztő kínnal robbant fel az oldalában, kiégetett minden gondolatot a fejéből, és elmosta a béklyót. Megtántorodott, eleresztette a fiút, és a fájdalom tengerében sodródva, tehetetlenül támolygott. A kisfiú az anyjához futott, és az Emerent a székhez láncoló köteléket rángatta. – Unteh! – kiáltotta neki a nő, és őrjöngve rázta a fejét. – Emmah forgalla! Unteh! UNTEH! Nem fut el – gondolta Frentis, amikor látta a kötelekkel küzdő fiút. Meglepve tapasztalta, hogy tud mozogni, a testét a lábától a fejéig végigjáró fájdalom ellenére is. Mozgott. Tett egy lépést, tett egy valódi lépést szabad akaratából, bár a béklyó még mindig azt követelte, hogy vágja el a fiú és az anyja nyakát. Még érezte, de a parancs lassan ellobbant, és az oldalából áradó fájdalomhoz képest alig jelentett valamit. Odalentről dulakodás zaja jött, támadó kiáltások egyszerre

több torokból, acélcsörgés, aztán valami hangos szuss!, mint amikor szikra éri a máglyára készített olajos rőzsét. A zajt sikolyok követték, és füst lepte el az ajtón túli folyosót. Frentis Emeren és a kisfiú felé tántorgott, és végtagjai rángatózva próbáltak úrrá lenni a mozgásán a fájdalom örvényében. A nőnek rogyott, és a kín üvöltése hagyta el a torkát, egyenesen az úrhölgy arcába ordított. Az iszonyodva és rémülten rántotta el magát, majd felsikoltott, amikor a tőr remegve ismét felemelkedett. A fiú a támadóra vetette magát, és rúgta, ütötte, harapta a férfit. Frentis alig érezte, mert minden akaraterejét a tőrre összpontosította, és reszkető hegyét az Emerent megkötő függönyanyaghoz érintette. Egy végső izomrándulás elég volt: a kötél szétvált és lehullott. Elengedte a tőrt, ami a nő ölébe esett, aztán Frentis a hátára hanyatlott, és vonaglott a fájdalomtól. A béklyó újdonsült kegyetlenséggel égette, az oldalában érzett kín múlni látszott. Nem elég - gondolta összeszorított fogakkal, a földön fetrengve. – A mag nem növekedett elég nagyra. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy Emeren a tőrrel felette áll. A nő arcán harag és zavar keveredett. – S-sajná... lom! – süvöltötte a férfi, és köpet repült ki a szájából. – Ú-úgy... s-sajnálom! A nő tekintete Frentisébe fúródott, miközben a fiú az anyja kezét rángatta. – Entahla! Frentis rá akart rivallni, hogy fussanak, de a béklyó újra előkerült, és nem hagyott helyet további cselekvésnek. A nő egy utolsó, tehetetlen pillantást vetett rá, aztán a fiút az ölébe kapva menekülőre fogta. Kifelé menet balra fordult, és bölcsen elkerülte az előtérbe vezető lépcsőt.

A béklyó úgy szorította meg foglyát, akár egy óriás marka, és egy engesztelhetetlen paranccsal talpra rángatta: SEGÍTS NEKI! Frentis kihúzott karddal a lépcső felé futott, aztán leszaladva rajta azt találta, hogy a nő egy fehér ruhás testőrrel küzd életre-halálra. Az előtér falait tűz nyaldosta, és fekete füst borította a mennyezetet. A nő minden ügyességével az őrt rohamozta, vicsorgó, véres szájjal, de emberére akadt. A katona szablyája gyors vágásaival hárította és viszonozta a csapásokat. Volt valami ismerős a magas, fekete bőrű, őszes hajú veterán arcvonásaiban. Észrevette Frentist, mire elfintorodott, félrelépett a nő kitörése elől, aztán a lépcső felé vetette magát. A fiatalember kivédte a szablya vágását, és a katona szeme felé hasítva válaszolt, de az őr gyorsabbnak bizonyult, éppen csak néhány ujjnyira a penge alá bukva több lépcsőfoknyit felszaladt, és visszafordult, hogy onnan nézzen szembe velük. Pillantása találkozott Frentis tekintetével. A kétségbeesett, dühös szemeken látszott, azt latolgatja, vajon folytassa-e a küzdelmet, vagy fusson tovább, hogy megkeresse az úrnőjét és a fiút. Biztonságban vannak – akarta mondani neki Frentis, de persze a béklyó nem engedte. Kiáltás hangzott fel, és a fiatalember visszafordult a nő felé, aki most két másik fehér ruhással viaskodott. Az őrök átugrottak a nyitott ajtóban tomboló tűzön. Az ősz hajú őrparancsnok elérkezettnek látta az időt, és Frentis felé döfött. Ellenfelének sikerült félrecsavarodnia, így a szablya nem talált célba, csak átmetszette a fekete inget, és sekély vágást ejtett a hátán. Frenti a testőr mellkasába rúgott, és a mellvérttel találkozó csizmatalp a földre küldte a férfit. Ám nem tudta kihasználni az

előnyét, mert társa, aki közben elhátrált ellenfeleitől, magához rendelte. Frentis közelebb lépett és visszaverte őket, mire a nő eltette a kardját, és két ökölbe szorított kezét a közeli falra irányította. Sikoltott, amikor a lángok előtörtek, a két dühöngő tűzoszlop belecsapódott a falba, és a szétröppenő pernye felhőjében átszakította azt. A tűz elaludt a kezében, és a nő összeesett. Vörös vérfolyó zúdult elő az orrából, füléből, szeméből és szájából. A fiatalember elkapta, mielőtt összerogyott volna, a vállára emelte, és az őrök utolsó csapását hárítva átszaladt a falba égetett lyukon. A villa udvarán a szaladgáló őrök és kavargó füst zűrzavarában Frentis az épület mögé futott, és megkereste az istállót. Remélte, hogy nem ütköznek Emerenbe és a fiúba, mert nem volt kétséges, mire kényszeríti majd a béklyó. Az istállóban őrök és szolgák tolongtak. Azon ügyködtek, hogy mentsék a lovakat a főépületet bekebelező lángpokoltól. Frentis kiválasztott egy fehér csődört. A ló riadtan ágaskodott, amikor az egyik istállófiú el akarta vezetni. A rendtestvér lesújtott a fiú tarkójára, és elkapta a szárat. A nőt feldobta a paripa hátára, aztán felugrott mögé. Az állat ösztökélés nélkül, magától is vágtába fogott, kétségbeesetten menekült a tűz és rémület helyszínéről. Néhány szívdobbanásnyi időn belül kiszabadultak a füstből, és kemény vágtában távolodtak nyugat felé, miközben a villa lángolt, és lassan romba dőlt a hátuk mögött.

MÁSODIK RÉSZ

VERNIERS ELBESZÉLÉSE

A hajókorlát mellett kuporogtam, és egyre kisebbre húztam össze magam a rossz szagú férfi ocsmány faggatása elől. – Nem tudom – feleltem. A fickó valahonnan előhúzott egy kést. Bizonyára a ruhájában rejtegette, mert nem láttam nála fegyvert, amikor felszállt a hajóra. Hamarabb a torkomon éreztem a pengét, mint azt lehetségesnek gondoltam, és az undok gazember szabad kezével megragadta a hajamat, hátrafeszítette a fejemet, aztán az arcomba fújta bűzös leheletét. – Hol van, firkász? – Az... az Északi Végeken – dadogtam. – Malcius király küldte oda, amikor visszatért a királyságba. – Ezt én is tudom. – A kés éle égetett, ahogy a bőrömnek nyomta. – Most hol van? Mit mondott neked róla a legfőbb hadúr? Milyen üzeneteket küldtek neki? – S-semmilyet, esküszöm! Alig esett szó róla. Úgy láttam, a hadúr gyűlöli valamiért. A rossz szagú ember közelebb hajolt, és fürkésző szemét végigfuttatta az arcomon, mintha a hazugság árulkodó jeleit keresné rajta. – Remélem, hogy kárpótolsz a veszteségemért – szólt közbe a hadvezér. – Ennek itt különlegesen fontos feladatot szántam. A gazfickó felmordult, aztán eleresztett, és távolabb lépett.

Erőtlenül dőltem a korlátnak, és csak nagy erőfeszítéssel tudtam talpon maradni. Ha a fedélzetre rogyok, azzal megsértem az uramat. A hadvezér felesége odajött, és selyemkeszkenőt nyomott a kezembe. Az arcomon éktelenkedő, felületi vágáshoz tartottam, és a vér beszennyezte a szépen hímzett anyagot. – Kivallattátok a foglyokat, ahogyan rendeltem? – kérdezte a hadvezértől a feldúlt idegen. Az asztal mellett állva töltött magának a borból, majd nagy kortyokban kiitta a kupából. A vörös folyadék lecsorgott az állán, és befogta már eleve is foltos öltözékét. – Igen. – A hadvezér szeme összeszűkült, ahogy az előtte álló mocskos öltözékű fickót nézte, és a hangjából kihallatszott a vonakodó engedelmesség. – Elég mesét hallottam már erről a Sötétkardról, akit szemmel láthatóan mindennél jobban gyűlölnek, de egyik történet sem igazolható. Nevetségesnek találják a gondolatot, hogy a segítségükre siet. – Valóban? – A férfi újra felém fordította a tekintetét. – Gyere csak ide, írnok! Tétova lábakon botladoztam az asztalhoz, és kerültem a pillantását. – Te vele utaztál a szigetekre. Te is nevetségesnek tartod, hogy megmenti azokat, akik gyűlölik? Emlékezetembe idéztem Al Soma történetét, amit a hajóúton mesélt el nekem az életét színesítő megpróbáltatásokról és csatákról. Ám a legélénkebben a kihívás napjára emlékeztem, amikor a Pajzs eszméletlenül feküdt, és Al Soma a kardját a hüvelyébe dugva kisétált az arénából. Magam is elegendő okot találhattam arra, hogy gyűlöljem, hisz nem múlt el nap, hogy az eszembe ne jutott volna Seliesen, de a párbaj napján a gyűlöletem elhalványult. Nem szűnt meg teljesen, de már korántsem lángolt akkora szenvedéllyel. – Bocsáss meg, uram – intéztem a szavaimat a hadvezérhez –, de

ha teheti, eljön, és megküzd veled. Itt, vagy bárhol másutt. – Persze hogy megküzd. – A férfi felhajtott egy újabb kupa bort, aztán eldobta az ivókupát. A seprő szétömlött a drága térképen. Lomha mozdulatokkal otthagyta az asztalt, és visszaindult a csónakjához. – Te nem hoztál értesüléseket? – szólt utána a hadvezér. A fickó hátrapillantott a válla felett. – De hoztam. Ne hidd, hogy könnyű lesz! – Azzal átvetette magát a korláton, ügyesebben, mint az a korából következett volna, és éppen a csónakba érkezett. Parancsot vakkantott az evezőket húzó rabszolgáknak. A dereglye eltávolodott, és a part felé indult. A férfi mozdulatlanul állt az orrban. Mintha még ilyen távolságból is éreztem volna a szagát. Fornella halkan megszólalt. Az egyik saját munkámból, az Arany és por: Gondolatok a politika természetéről harmadik énekéből idézett: – „Legjobb szövetségesei alapján ítélj meg egy nemzetet.” ♦ ♦ ♦ A támadás délben kezdődött: száz meg száz csónak vitte a több ezernyi varitájt és szabadkardot a folyó túlpartjára, Alltor falai alá, ahol a védők nyílzápora fogadta őket. Az első néhány csónak már sohasem kötött ki: nyilakkal bőségesen megtűzdelve, elcsendesedett evezőkkel sodródtak tova az árral. Sokan akkor vesztek oda, amikor a csónakokból kiugorva felsorakoztak. A hadvezér úgy vélte, bölcs döntés volt pajzsokat kiosztani az embereinek, amit mindenképpen feljegyeztetett velem. – Néhány összeszegezett deszka, amit két vagy három ember a magasba tart – dicsekedett. – Egyszerű ellenszer az állítólagosan félelmes hosszúíjak ellen!

Bravúros ellenszere dacára még így is több mint kétszáz halottat számoltam össze a falak tövében, mire az első zászlóalj eljutott a legközelebbi résig. A kőhajító dereglyéket közelebb hozták, melyeknek lövedékeit, az olajba áztatott rongylabdákat fáklyával meggyújtották, és úgy lőtték át a fal fölött. A felszálló füstből úgy ítéltem, a várost máris több helyen lángok emésztik. – A tűz a vakmerő parancsnok legnagyobb szövetségese – jegyezte meg szellemeskedve a hadvezér, és eltűnődtem, vajon hány ilyen szellemességgel készülhetett előre. A felesége türelmetlen tekintetéből úgy láttam, túl sokkal. A csata majdnem egy óráig dúlt a réseknél. A volári katonák egy záporozó nyílvesszőkkel sújtott, összetömörödött csomóban vagdalkoztak, és úgy tűnt, alig haladnak előre valamit. Az időzítésre odafigyelő hadvezér a zászlósain keresztül jelzett a kuritájoknak, hogy indítsák a rohamot. A különítmény futva érkezett a töltésen, magasra tartott létrákkal. Bár a hadvezér helyesen becsülte meg, hogy a cumbraeli védők a réseknél tömörülnek, a kuritájoknak így is kíméletlen nyílvihart kellett kiállniuk, és két tucat elesett, mire elérték a falat és a létrák a mellvédnek csapódhattak. Úgy láttam, mászás közben legalább az embereik felét elveszítették – minden pillanatban legalább egy a halálába zuhant. Végül azért egy kitartó csapat átverekedte magát a mellvéden – egy apró fekete folt az őket levetni készülő, szürke-zöld ruhás cumbraeli tömegben. A hadvezér messzelátóval szemlélte a helyzetet, majd parancsot kiáltott a zászlósainak: – Küldjétek a tartalékot! Két zászlóalj létravivő szabadkard közelített a töltésúton. Kevesebb embert veszítettek, hiszen a kuritájok lefoglalták a védőket fal tetején. A szabadkardok két helyen kapaszkodtak fel a falra, és még több védőt vontak el a kuritájoktól, akik eközben befelé

vagdalkoztak. A cumbraeli sorok hirtelen megrázkódtak, és hátrább húzódtak, aztán néhány perc alatt eltűntek a falról. Az egyik résnél győzelemkiáltás hangzott fel, ahogy a volári támadók végre áttörtek. – Így végződik hát – tűnődött hangosan a hadvezér, és sokat gyakorolt álszerény arckifejezésén kifelé nem látszott diadalérzet. Átadta a látcsövét egy közelben álló rabszolgának, aztán leült, és gondolkodást mímelve, látványosan simogatta az állát. – A volári történelem legnagyobb ostroma, amelyben a pontos tervezés, valamint néhány órányi munka hozza meg a diadalt. – Rám pillantott, hogy meggyőződjön róla, a tollam szorgosan végzi a dolgát. – Talán a Tanács hagyni fogja, hogy te nevezd el a várost – szólt csípősen Fornella. – A Tokrevia megfelel? A katona elpirult, és szándékosan nem felelt. – Habár a Lángoló Rom illőbb név volna – folytatta a nő a városból felszálló füstoszlopokat nézve. – Újjáépítjük! – vágott vissza a hadvezér. Nem látszott győzelemittasság a várost kémlelő nő arcán, csak valami bánattal keveredő viszolygás. – Ha a katonák hagynak elég rabszolgát, akik elvégzik a munkát... Újabb két óra eltelt, miközben a tábornok annak igazolását várta, hogy a város csakugyan elesett-e, és minden perccel türelmetlenebb lett. Fel-alá járkált a fedélzeten, és utasításokat osztogatott a hajcsároknak, hogy büntessék verésekkel a rabszolga-tengerészek kisebb kihágásait. Végül egy csónak közeledett a part felől, rajta egy osztagvezetői fekete páncélba öltözött férfival. A katona felmászott a fedélzetre. Arcán végtelen fáradtság ült, a képe befeketedett a füsttől, és a felkarján kötés éktelenkedett. Tisztelgett a hadvezérnek, majd meghajolt a felesége előtt. – Nos? – kérdezte a pökhendi Tokrev.

– A fal teljesen a miénk, mélyen tisztelt hadvezérem – jelentette a tiszt –, ám úgy tűnik, a cumbraeliek soha nem is tervezték, hogy a végtelenségig tartják. Torlaszokat emeltek a városon belül, házakat romboltak le, hogy lezárják az utakat, és a tetőkön elhelyezett íjászaik valódi mészárlást rendeznek. Több embert elveszítettünk az utcán, mint a falrésekben. – Torlaszok?! – köpött Tokrev. – Ide merészelsz jönni elém, és barikádokról jajgatsz? Romboljátok le, ember! – Egy órával ezelőtt áttörtünk az elsőn, mélyen tisztelt hadvezér. Ám kiderült, hogy száz méterre mögötte másik emelkedik. És a város minden épkézláb embere felkelt ellenünk, a férfiak és nők, öregek és fiatalok egyaránt. Minden házért meg kell küzdenünk, és a boszorkányuk mindenütt ott van. A hadvezér lehalkította a hangját. – Még egy szót szólsz a boszorkányról, és megnyúzatlak, hogy példát mutassak az embereidnek! A hajó orrába ment, és kitekintett a városra. – Talán érdemes volna utasítást küldeni nekik, hogy pihenjenek, és alakítsák újra a sorokat – tanácsolta Fornella. A hangja különös élt hordozott, amiből kiderült, ötletét nem puszta javaslatnak szánja. – Hogy megerősíthessük a pozíciónkat. Tokrev megmerevedett, és ökölbe szorította a kezét a háta mögött. A parancsnokhoz fordult. – Vezényelj megálljt, és szervezd újra a hadsort, aztán gyűjtsetek annyi lámpaolajat, amennyit csak tudtok! Sötétedéskor újra támadunk, és akkor már nem harcolunk házról házra. Egyszerűen felgyújtjuk őket, értem? ♦ ♦ ♦ Aznap éjszaka Alltor városa narancs koronát kapott. A ragyogás

elért az égig, és elhomályosította a csillagokat. A hadvezér megparancsolta, hogy maradjak a fedélzeten, és írjam le, amit látok, míg ő megtért a kabinjába a partról magával hozott szerelmi rabszolgájával, egy mindössze tizenöt esztendős lánnyal. Fornella is a fedélzeten időzött. Kendőjét szorosan a vállára tekerte. Ha a lentről feltörő hangok zavarták is, nem adta jelét, és csatlakozott hozzám az orrban, hogy onnan figyelje a várost, arcán a jól ismert sötét kifejezéssel. – Milyen régi ez a hely? – kérdezte tőlem. – Csaknem olyan öreg, mint Cumbrael maga, úrnőm. Legalább négy évszázada megvan. – Az a két torony az istenüknek állított templom, ugye? – A Világatya székesegyháza, úrnőm. Úgy hiszem, legszentebb helyüknek számít. – Gondolod, hogy ez készteti őket ilyen ellenállásra? Valami szent küldetés, hogy megvédjék istenük hajlékát? – Nem tudom, úrnőm. – Talán az, hogy rájöttek, tőletek csupán rabszolgaságra és kínzásra számíthatnak, így inkább harcban halnak meg. – Az az ember, aki ma itt járt – folytatta a nő. – A bűzös fickó. Nem akarod tudni, ki volt? – Nem feladatom, hogy kérdezősködjek, úrnőm. Mosolyogva fordult oda hozzám. – Milyen meggyőzőn játszod a szereped, pedig csupán néhány hete vagy rabszolga. Úgy látom, erősen ragaszkodsz az életedhez. – Hátat fordított a városnak, és összekulcsolt karral nekidőlt az orrárbocnak. – Meglepne, ha azt mondanám, nem is ember volt? Hogy csupán egy héj, amit a bűzénél sokkal romlottabb valami tölt ki? – Én... én nem hallottam még ilyesmiről, úrnőm. – Persze hogy nem. Hisz ezt a titkot jól őrzik, és csak a Tanács,

meg néhányon tudnak róla, mint én is. Ám túl fontos titok ez ahhoz, hogy magamban tartsam. A mi mocskos, szégyenteljes titkunk. – A tekintete a távolba révedt, miközben beszélt, mintha valami kellemetlen emlék kísértené. Pislantott, aztán kissé megrázta a fejét. – Mesélj nekem erről az Al Somáról! – utasított. – Kicsoda ez az ember pontosan?

ELSŐ FEJEZET

N

ekem is hiányzik. Alornis felpillantott a fafaragásából. Szeme sötéten nézett a bátyjára, valahogy úgy, mint az elmúlt négy hétben folyamatosan tette. Vaelin nem kedveltette meg magát vele azzal, hogy elhozta erre az útra, és Reva eltűnése csak rontott a dolgokon. – Nem is kerested – vádaskodott a lány. A vád ellenére a férfi felbátorodott, hiszen a húga összesen nem szólt hozzá ennyit azóta, hogy egyik reggel felébredt, és nem találta ott Revát. A legalapvetőbb formuláktól eltekintve minden társalgásra irányuló próbálkozást visszautasított, így keltek át Nilsaelen, és így szálltak fel az Északi Végekre tartó hajóra. – Mit tehettem volna? – kérdezte a férfi. – Talán kötöztem volna a ló hátára? – Egyedül van – szögezte le Alornis, és visszatért a faragásához. A rövid, hajlított kés ügyes mozdulatokkal alakította a bábut. Akkor kezdte, amikor feljöttek a fedélzetre, mert kellett valami figyelemelterelés a tengeribetegség ellen, ami még Fagyos-öbölben fogta el. A gyomra az elmúlt egy hétben

lecsillapodott, de a haragja nem, és a kés sebes, feszült mozdulatokkal játszott a fán. – Senkije sem volt – tette hozzá halkan –, rajtunk kívül. Vaelin felsóhajtott, és a tenger felé fordította a tekintetét. Az északi vizek szeszélyesebbnek bizonyultak, mint az Erinei-tenger, a véget nem érő hullámok meredeken törtek elő, és a folytonos szél jeges késként vágott az arcukba. A hajót Lyrnának hívták a király húga után. A keskeny, kétárbocos hadihajó nyolcvan matrózzal vitorlázott, akiket kiegészített Vaelin lovas őrsége. Parancsba kapták, hogy egy évig az új várúr mellett maradjanak. Az őrparancsnok, egy Orven Al Melna névre hallgató, izmos, fiatal nemesember kínosan ügyelt rá, hogy megadja a Vaelinnek kijáró tiszteletet, és úgy viselkedett, mintha az egykori rendtestvér parancsnoksága alatt állna, nem pedig börtönőrként szolgálna egy fogoly mellett. A király gondoskodott róla, nehogy Al Sorna meggondolja magát. – Mit mondtál neki? – Alornis a bátyja mellé állt a korlátnál. Arckifejezése enyhült valamennyit, bár nem sokat. – Biztosan mondtál neki valamit, hogy ilyen hirtelen itt hagyott minket. Ez már jó ideje aggasztotta. Mit mondjon a húgának? Mit hazudjak neki? – helyesbített gondolatban. – Mindenkinek hazudok, miért pont neki ne tenném? Majd elmeséli a húgának – ártatlan húgának, aki nem tudta, hogy a bátyja egy hazug –, hogy Reva saját istenfélő szégyenében menekült el. Hogy Revát a neveltetése és az Alornis iránt táplált érzelmei űzték el, mert a pap bűnnek tartotta az ilyesmit. Tökéletes hazugságnak tűnt, és éppen elegendő kínos részletet villantott fel ahhoz, hogy elejét vegye minden további kérdezősködésnek. Kinyitotta a száját, de a szavak elsorvadtak a torkában. Alornis még mindig mérgesen nézett rá, de bizalom is csillogott a

szemében. Rám néz, és az apját látja. Vajon ő valaha hazudott neki? – Mit mesélt neked Reva az apjáról? – bökte ki végül Vaelin. És aztán Vaelin elmesélt neki mindent. Az elejétől a végéig. Attól a naptól, hogy elvitték a Hatodik Rend házába, addig, amikor visszatért apja otthonába. Azzal a mesével szemben, amit az alpiri tudósnak adott elő a szigetekre tartó hajón, most előadta a leplezetlen igazságot. Minden titkot, minden halált, a vérdal minden dallamát. Sokáig tartott, mert a lány gyakran belekérdezett, és egy hét is eltelt, mire befejezte. Azon a reggelen, amikor vége lett, feltűnt a láthatáron az Északi Végek partvonala. – És az éneken keresztül látod is őt? – tudakozódott Alornis. Az első tiszt korábbi kabinjában tartózkodtak, amit a várúr és húga rendelkezésére bocsátott. A lány keresztbe tett lábbal ült az ágyán, és befejezetlen faragása az ölében nyugodott. Folytatta a farigcsálást, amíg a bátyja mesélt, és az alak minden nappal egyre inkább kibontakozott a fából, mígnem egy magas, vékony, szakállas férfi szobra lett belőle. A lány kölcsönkért egy kis lakkot a hajóácstól, és egy kis cobolyszőr-ecsettel gondosan felkente a fára, amitől úgy fénylett, akár a bronz. – Sherint, akárhol is legyen? – Először, amikor megtanultam, hogyan kell énekelni – válaszolta a bátyja. – Ám a látomások idővel elhalványultak. Több mint három éve egyáltalán nem érzékeltem a jelenlétét. – De próbálod is? – A húga átható tekintetében semmiféle hitetlenkedés nem látszott. Először nem tudta, hová tegye a vér énekét, de a férfi felhasználta az Ahm Lin inaséveiről szóló történetet, és rávette a lányt, hogy elrejtse a kését a hajón, míg ő a kabinban várakozott. Néhány percen belül megtalálta a

raktérben két hordó közé szorítva. Alornis újra próbára tette, és ezúttal az egyik matróz segítségével a hajókosárba dugta el. Vaelin úgy döntött, nem kísérel meg felmászni érte, csak megkérte az őrszemet, hogy dobja le. A lánynak nem kellett további bizonyíték. Hitt a bátyja szavának. – Egy ideje már nem próbálom – válaszolta Vaelin. – Hallani az éneket egy dolog, de énekelni az teljesen más. Nagyon megerőlteti az énekest, és a túlzott erőfeszítés halállal végződhet. – A Barkus testvért elragadó valamit is kerested? – Olykor megpillantom. Szabadon kószál a világban valahol, és gyilkol annak a valaminek a parancsára, amit szolgál. De a képek haloványak. Gondolom, álcázza magát valahogyan. Máskülönben miként tudott olyan sokáig elrejtőzni Barkusban? Csak akkor rohannak meg a látomások, amikor rám gondol. A gyűlölete elég erős, hogy keresztülfúrja magát az álcán. – Újra eljön érted? – Úgy sejtem. Kétlem, hogy ő dönt az ügyben. – Mi történt, amikor megálltál a Hatodik Rendnél? Újra hazudni akart neki, mert a rendházban hallottak keserű ízt hagytak a szájában, és nem kívánt beszélni róluk. Ám a hazugság helyett ezúttal a titkolózást választotta. – Találkoztam az aspektussal. – Tudom. De miről beszéltetek? – Nem csak Arlyn aspektussal. A Hetedik Rend aspektusával is. És nem, nem árulom el, ki az. A saját védelmedben. – Vaelin előredőlt, és farkasszemet nézett a lánnyal. – Alornis, mindig légy óvatos! A húgom vagy, és így célponttá válhatsz. Ezért hoztalak magammal, ezért mondom el neked a történetemet. Az Északi Végeken nagyobb biztonságban leszel, mint a királyságban, de úgy hiszem, ez a valami és a

szövetségesei ott is megtalálnak, ha akarnak. – Akkor kiben bízhatom? Vaelin lesütötte a szemét. Eddig csak igazat mondtam neki, miért hazudnék éppen most? – Őszintén, senkiben. Sajnálom, húgom. A lány a kezében tartott szoborra pillantott. – Amikor apa meghalt, őt is...? – Csak a visszhangját hallottam. Már régen eltávozott, amikor az énekemmel megkerestelek. Az édesanyáddal a máglyánál álltatok. Havazott. Senki mást nem láttam ott. – Pedig volt ott más is – felelte Alornis egy félmosollyal. – Te. ♦ ♦ ♦ Az Északi-torony két nap múlva bukkant fel a látóhatáron. A lenyűgöző építmény alja szélesebben terült el, mint húsz méter magas teteje, és csaknem feleolyan nagy, erős fal vette körül. A Cumbraelben látott, ősi várakra emlékeztette Vaelint: a gömbölyített, díszítést és szoborműveket nélkülöző erődítmény egy másik korból származott. Elvégre már csaknem másfél évszázada állt a helyén. A kikötőben nyüzsögtek a halászbárkák és kereskedőhajók. A legénységük kötélzetet és evezőt nem kímélve a Lyrna felé fordult, amint az új várurat szállító hajó méltóságteljesen megérkezett a mólóhoz. Először Orven kapitány parancsolta le az embereit a pallón, akik két sorba rendeződve, csillogó páncéljukkal némi ellentétet képeztek a móló másik végén, sötétzöld köpenyben várakozó húsz férfival. Sorukban volt némi egyenetlenség, és keményített bőrből készült, ám különböző színű páncéljuk tarkabarka hatást keltett. Nem néztek ki

rongyosnak, de nem is nyújtottak valami épületes látványt. A zöld köpenyesek nagy többsége, sötét bőrűek lévén az Alpiri Birodalom déli részéről érkező száműzöttek leszármazottai lehettek, és mindegyikük legalább kétméteresre nőtt. Soruk előtt egy még náluk is magasabb férfi várakozott, szintén zöld köpenyben, mellette pedig egy alacsonyabb, sötét hajú nő egyszerű fekete köntösben. – Hogy festek? – Vaelin megtorpant a palló tetején. A király személyi szabója tervezte, szép ruhába öltözött: fehér selyemingbe, hímzett sólyommal a gallérján, jó gyapjúnadrágba és cobolyprémmel szegélyezett, sötétkék köpönyegbe. – Nagyon urasan – nyugtatta meg Alornis. – De még inkább úrnak néznél ki, ha fel is kötnéd azt a valamit, ahelyett, hogy csak hurcolod magaddal. – A bátyja kezében tartott vászoncsomagra mutatott. Vaelin mosolyt varázsolt az arcára, aztán elindult lefelé a hajópallón a sötét hajú nő és a magas férfi felé, akik mindketten hivatalos meghajlással köszöntötték. – Vaelin nagyúr – köszöntötte a nő. – Üdvözöllek az Északi Végeken! – Dahrena Al Myrna úrhölgy – viszonozta Vaelin a meghajlást –, már találkoztunk, bár kétlem, hogy emlékeznél rám. – Nagyon is jól emlékszem arra a napra, uram. – A nő gondosan mellőzött mindennemű érzelmet a hangjából, és szép lonak vonásain sem tükröződött ilyesmi. – Őfelsége a legmelegebb jókívánságait küldi – folytatta Vaelin –, valamint őszinte háláját a hűséges erőfeszítésekért, amivel a korona javára kormányozzátok e területet. – Őfelsége igazán figyelmes – felelte Dahrena úrhölgy. A

mellette álló magas férfi felé fordult. – Hadd mutassam be Adal Zenu kapitányt, az északi őrség parancsnokát. A kapitány hangja kevésbé maradt semleges, és a szíveslátás öröme is hiányzott belőle: – Nagyuram. Vaelin a katonái egyenetlen sorára pillantott. – Úgy hiszem, ez nem az összes embered. – Háromezer ember szolgál az északi őrségben – felelte a kapitány. – Mindnek fontos dolga van egyebütt. Nem gondoltam, hogy többet kellene ideparancsolnom, mint amennyit mindenképpen szükséges. – Vaelin szemébe nézett, várt egy kicsit, majd hozzátette: – Uram. – Teljesen igazad van, kapitány. – Al Sorna intett Alornisnak, hogy lépjen közelebb. – Húgom, Alornis Al Sorna úrhölgy. Megfelelő szállásra lesz szüksége. – Gondoskodom róla – felelte Dahrena. Vaelin örömmel látta, hogy a fiatal nőnek sikerült mosolyt csalnia az arcára, amikor meghajolt. – Szívesen látunk, hölgyem. Alornis egy kissé ügyetlenül utánozta a meghajlást, csak nemrégen kezdte betanulni a nemesi szokásokat. – Köszönöm. – Újabb meghajlást mutatott a kapitány felé. – És neked is, uram. A kapitány meghajlása lényegesen jobban sikerült, és a hangjába több szívélyesség költözött, mint amivel az új urát fogadta. – Nagyon szívesen látunk, hölgyem! Vaelin felpillantott a magasban emelkedő toronyra, melynek fekete tömege kitakarta az eget. Madarak gyülekeztek a felsőbb emeletek körül. A vér éneke váratlanul dalba fogott, és a meleg döngicsélésbe a viszontlátás és a biztonság érzete vegyült.

Mintha a vérdal otthonában köszöntötte volna a hazatérőt. ♦ ♦ ♦ A torony körül kisebb kőépületek, a vár zavartalan működéséhez nélkülözhetetlen istállók és műhelyek csoportosultak. Vaelin új lova nyergében átléptetett a kapun, és belovagolt az udvarra. A toronyban dolgozó szolgák felsorakoztak a fogadására. A várúr leszállt a lóról, és erőt véve magán szóba elegyedett néhányukkal. Szűkszavú válaszokat kapott, meg egy-két nyíltan ellenséges pillantást. – Barátságos népek ezek a Végek-lakók – motyogta Alornis, amikor bejutottak a várba. Vaelin megtapogatta a húga karját, és továbbra is mosolyogva köszöntött mindenkit, akivel összeakadtak, bár már fájt tőle az arca. A várúr terme a torony földszintjén helyezkedett el. Egyszerű, dísztelen tölgyfaszék állt a hatalmas, kör alakú teremre néző emelvényen. A következő emeletre a fal mellett futó kőlépcsőn lehetett feljutni. – Ezt nevezem! – nézett körbe Alornis, és rajongó szeme szinte falta a terem látványát. – Nem is gondoltam, hogy egy ilyen óriási mennyezet oszlopok nélkül is megmarad. – Nagy vasgerendákat építettek a falba, hölgyem – tudatta vele Adal kapitány. – Az alapoktól egészen a torony tetejéig érnek. Minden emeletet a gerendákra függesztettek fel, és ellensúlyok biztosítanak a beomlás ellen. – Nem is tudtam, hogy elődeink ilyen építészeti tudással rendelkeztek – jegyezte meg Vaelin. – Nem is rendelkeztek. Ez igazából a második Északi-torony, amit az én népem épített, amikor menedékre leltünk itt. Az első torony csak fele ilyen magas volt, és idővel kissé megdőlt.

Vaelin figyelmét ezúttal a várúr széke mögé kiakasztott faliszőnyeg kötötte le. A körülbelül négy méter széles és másfél méter magas anyagra csatajelenetet hímeztek. Egy különféle páncélokba öltözött, és sokféle fegyvert viselő hadsereg feszült neki a prémekbe burkolt férfiak és nők vad kinézetű csoportjának, akik közé hatalmas, tőrszerű agyarakkal vicsorgó macskákat hímeztek. A kép felső részén valami sasoknál is nagyobb ragadozómadarak sötétítették el az eget, és széttárt karmokkal repültek a színes összetételű sereg felé. – A jéghorda elleni nagy csata? – kérdezte Dahrenát. – Igen, uram. A madarakra mutatott: – Azok micsodák? – Lándzsasólymoknak nevezzük őket, bár igazából a sasok háborúra kitenyésztett leszármazottai. A jég népe úgy használta őket, ahogyan mi a nyílvesszőket. Vaelin közelebb hajolt, és meglátta a képen az előző várúr, Vanos Al Myrna alakját, egy megtermett, medveszerű férfit, aki harci kalapácsot lóbált a horda felé. Mellette egy kisebb alak látszott, hosszú fekete hajjal, íjjal a kezében. – Ez te vagy, hölgyem? – kérdezte meglepetten. – Ott voltam – felelte a fiatal nő. – Ahogyan Adal kapitány is. Mindenki felsorakozott az eorhil és a seordah mellett, a királyság minden alattvalója, aki elég idős volt a fegyverviseléshez. A horda nem tett különbséget harcosok és polgárok között, és minden erős kéz kellett ahhoz, hogy visszaverjük őket. – Főként mivel a királyságból semmiféle segítséget sem kaptunk – tette hozzá a kapitány. Vaelin tekintete megállapodott a jéghorda sorai között

vicsorgó harci macskákon, és a vérdal megszólalt, északnyugatnak fordítva a gondolatait. Tehát végül itt találtak menedéket. Dahrena lélegzete hirtelen elakadt, és a fiatal nő elkerekedett szemmel nézett fel rá. Vaelin felhúzta az egyik szemöldökét. – Hölgyem? A végeki úrhölgy elvörösödött, és elszakította a pillantását Vaelinről. – Megmutatom a lakosztályodat, uram. – Köszönöm. A hálóterem a harmadik emeleten volt, elég magasan ahhoz, hogy jó kilátást nyújtson a városra és a környező vidékre. Nagy, prémekkel leborított ágy állt a szemközti falnál, a déli ablaknál pedig erős íróasztal. Pergamenrakás állt az asztal sarkán, mellette toll és teli tintásüveg. – Előkészítettem számodra a kérvényeket és jelentéseket, uram – mutatott Dahrena az iratokra. Egyedül maradtak; a kapitány elkísérte Alornist a hálótermébe. – Bármi, ami sürgős, piros szalaggal van körbekötve. Először a hajóépítő céh levelét ajánlom elolvasni. Az új várúr az iratokra pillantott, és egy pirossal átkötött levelet talált a halom tetején. – Köszönet az alapos munkádért, hölgyem. – Most, ha megbocsátasz... – A fiatal nő meghajolt, és az ajtó felé fordult. – Mi az? – kérdezte Vaelin, mielőtt Dahrena kimehetett volna. A nő tétovázott, majd nyilvánvaló vonakodással megfordult.

– Uram? – A képességed. – Vaelin leült az asztal elé állított székbe, és kezét a nyakszirtjén összekulcsolva hátradőlt. – Tudom, hogy megáldott képességgel rendelkezel, máskülönben az imént nem érezhetted volna az enyémet. – Képességgel, uram? Nem értem, mire gondolsz. – Dehogynem. Némán nézték egymást. A fiatal nő szemében neheztelés csillogott, és Vaelin rájött, micsoda mélységes bizalmatlansággal övezik az érkezését. – Hol találom a testvéremet? – kérdezte, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog választ kapni. – A szőke fickót a csinos feleségével és harci macskájával. Dahrena úrhölgy bosszankodón felhorkantott. – A nő azt mondta, te majd tudni fogod. Hogy nincs értelme hazudni neked. – Igazat beszélt. Azt is mondta, hogy nincs félnivalótok tőlem? – Igen. Csakhogy ő ismer téged, mi pedig nem. És a nép sem, akik felett a királyod parancsából uralkodnod kell. – Úgy értetted, a királyunk parancsából. A nő egy pillanatra lehunyta a szemét, és visszafojtott haragjában felsóhajtott. – Pontosan, uram. Mindössze nyelvbotlás volt. Sella és a férje a Nehrinfoknál élnek, egy településen innen húsz kilométerre északnyugatra. Tudom, hogy örülni fognak a viszontlátásnak. Vaelin biccentett, aztán felvette a levelet a rakás tetejéről. – Mit akarnak? Ezek a hajóépítők? – A kereskedőcéh csökkentette a hajóik fenntartásáért

fizetett járandóságot. Azt állítják, a csökkentést az indokolja, hogy az alpiri háború túlzottan megnyirbálta a hasznukat. A hajóépítők azt kérik, állítsd vissza az eredeti árat a király szavával. – A kereskedők igazat állítanak? A nő megrázta a fejét. – Bizonyos cikkek kereskedelme valóban gyengült, de a kékkő ára a háború óta a kétszeresére szökött. Ami több mint elegendően kárpótolja a más kiesett javakból származó veszteséget. – Gondolom, a kékkő ára ritkasága okán nőtt meg ennyire, igaz? Janus egyszer elmondta, hogy az évről évre egyre gyérülő kékkő-erek tehetnek róla. Dahrena összevonta a szemöldökét. – Nem tudhatom, a néhai király mit mesélt neked, uram, de a bányákból évek óta folyamatos és biztos készlet érkezik. Az apámnak még le is kellett lassítani a kitermelést, nehogy túlzottan leessen a kékkő ára. Azért duplázódott meg mégis az ár, mert a királyság hajói most már nem közvetlenül az alpiri kikötőkbe viszik a készleteket. Vaelin visszafojtott egy keserű nevetést. Egy újabb hamis szál az öreg cselszövő hálójában. Felnyitotta a levelet, és aláírta a nevét. Magán érezte a nő tekintetét, miközben a betűkkel bajlódott. – A hajóépítők kérését teljesítettem. Mid van még a számomra? A nő pillantása ügyetlen aláírásáról a levélhalomra esett. – Nos – lépett az asztalhoz, hogy kinyissa a következő kérvényt –, úgy hírlik, Adal kapitány új csizmákat venne az északi őrségnek...

♦ ♦ ♦ Este lakomát adtak a tiszteletére a várúr termében, és a fényűző, ámde feszélyezett hangulatú rendezvényen tiszteletüket tették a városi céhek vezetői, a rendházak misszióinak rangidős testvérei és nővérei és jó pár kereskedő is. Ezek az utóbbiak fojtották legkevésbé magukba a véleményüket: társalgásukba bevonták az új várurat, és amikor csak lehetőség nyílott rá, mindegyik magánaudienciát kért tőle. Dahrena előre figyelmeztette Vaelint, hogy az apja mindig szemtanúk előtt tartotta a találkozókat, így biztosítva magát a megvesztegetés ellen, és Al Sorna minden kalmár kérésére azzal válaszolt, hogy nincs értelme megszakítani a bölcs gyakorlatot. A Hit képviselőivel ült egy asztalnál. Csak a Második, Negyedik és Ötödik Rend bírt saját rendházzal a Végeken. A Hatodik sohasem vetette meg errefelé a lábát, és a helyi rendfenntartás feladata a királyi parancsnokság alatt álló északi őrségre maradt. Dahrena elmesélte, hogy a hivatalos álláspont szerint a királyság egészének biztonsága előkelőbb helyet foglal el a Hatodik Rend kötelességeinek így is hosszúra nyúló sorában, de az atyja mindig úgy sejtette, ennek igazából Janushoz van köze, aki távol akarta tartani őket a kékkőbányáitól. Vaelin meglepetéssel nyugtázta, hogy az ötödik rendbéli Hollun testvér bizonyul a legbeszédesebbnek az igazhitűek közül. A kerek, joviális és a rövidlátók folytonos hunyorgásával rendelkező emberke hosszasan mesélt neki a Végek történelméről és a rendje munkájáról, akik pontos kimutatásokat vezettek a helyi kereskedelemről, főként ami a kékkövet illette. – Tudtad-e, uram – hajolt közelebb Vaelinhez, mint amennyire feltétlenül szükséges lett volna, bizonyára azért, hogy

jobban megnézhesse magának az arcát –, hogy a város három bankjában egyetlen hónap alatt több pénz folyik át, mint egész Varinvárban egy év leforgása alatt? – Nem tudtam, testvér. Mondd, milyen gyakran váltasz levelet Tendris aspektussal? – Ó – vont vállat a fekete taláros testvér –, hát úgy évente jön egy levél, általában arról, miként biztosítsam, hogy a fiatalabb testvéreim hite nem inog meg ezekben a nehéz időkben. Olyan messzire vagyunk a rendháztól, nem várhatjuk el az aspektustól, hogy tengernyi sürgősebb ügye közepette ránk is figyeljen. A Második Rend tagja, Virula nővér kevésbé tűnt lelkesnek a társalgásban. A sovány, középkorú nő szófukar válaszai leginkább az orra alatt elmorgott panaszokban merültek ki. Sérelmezte, hogy Adal kapitány nem ad mellé kíséretet tervezett missziójához az eorhil sil lovastörzsei között. – Egy egész nemzet él elzárva a Hittől a szándék puszta hiánya miatt, testvér – mondta Vaelinnek, és úgy látszott, képtelen a megfelelő megszólítással élni. – Biztosíthatlak róla, az aspektusom nagyon fel van háborodva. – Nővér – szólt közbe Dahrena ingerülten –, az eorhil síihez küldött utolsó misszió tagjait megkötözve és pecekkel a szájukban találták a torony kapuja előtt. Az apám szóvá tette a dolgot az őszi lóvásáron, és egyértelmű választ kapott: nem tetszik nekik az a förtelmes beszéd a halottakról. Virula nővér lehunyta a szemét, gyorsan elhadarta a Hit tételeit az orra alatt, és tovább kanalazta a levesét. A Negyedik Rendet Kehlan testvér képviselte, egy ötven körüli, komoly tekintetű ember, aki fáradt gyanakvással méregette Vaelint, akárcsak a legtöbb körülötte ülő.

– Ugye nem tévedek sokat, testvér – kérdezte a várúr a gyógyítót –, ha úgy ítélem, te szolgálsz itt a Végeken a leghosszabb ideje? – Bizony nem, uram. – Az idős férfi töltött magának a borból. – Már harminc éve élek itt. – Kehlan testvér még az apámmal érkezett – magyarázta Dahrena, és kedvesen megérintette a férfi karját. – A tanítóm, amióta az eszemet tudom. – Dahrena úrhölgy kiválóan ért a gyógyítás művészetéhez – dicsekedett Kehlan. – Igazából mostanában már inkább ő tanít engem, mint fordítva. Főként a seordah-tól hozott gyógyírek tudományáról, amik gyakran igen hatásosak. – Te gyakran jársz a seordah-hoz, hölgyem? – fordult a fiatal nő felé Vaelin. – Én úgy hittem, senkit sem engednek be az erdeikbe. – Őt igen – válaszolt Dahrena helyett Kehlan testvér. – Igazából nem hiszem, hogy létezik az Északi Végeknek olyan területe, ahol ne járhatna teljes biztonságban. – Előrehajolt, és a férfi szemébe nézett, miközben kiloccsantott egy kis bort színültig töltött kupájából. – Ilyen tiszteletet és szeretetet érdemelt ki errefelé. Vaelin nyájasan bólintott. – Ó, efelől semmi kétségem. – Vad népség ez a seordah, Dahrena úrhölgy? – kérdezte Alornis. Vaelin balján ült, de egész este alig szólt valamit. Nyilván feszélyezte a helyzet furcsasága. – Leginkább csak a történelemkönyvek hihetetlen meséiből ismerem őket. – Nem vadabbak nálam – felelte a fiatal nő. – Hisz én is seordah vagyok. – Én úgy tudtam, lonak származással büszkélkedsz, hölgyem

– szólt közbe Vaelin. – Úgy is van, ám a férjem a seordah közül való volt, így a szokásaiknak megfelelően én is az lettem. – Seordah férjed van? – kérdezte Alornis. – Volt. – Dahrena a boros kupájára nézett, és bánatosan elmosolyodott. – Akkor találkoztunk, amikor a horda megjelent északon, és az apám a seordah segítségét kérte. Ő is a kétezer lovas között érkezett hozzánk. Már a találkozásunk napján frigyre léptem volna vele, ám az atyám ragaszkodott hozzá, hogy várjak, amíg nagykorú leszek. Miután összeházasodtunk, három évig éltem a népükkel, mígnem... – Felsóhajtott, és belekortyolt a borba. – A lonak és seordah között folyamatos háború dúl. Már jóval azelőtt kezdődött, hogy a ti népetek betette ide a lábát, és kétségtelenül sok évszázadig tart majd, és sok-sok férj életét fogja még követelni. – Sajnálom – mondta Alornis. Dahrena elmosolyodott, és megveregette a lány kezét. – Szeress egyszer, és élj örökké. A seordah így tartja. A szemében tükröződő szomorúság felelevenítette a Sherinről ápolt emlékeit, a nő arcát azon a napon, amikor Ahm Lin gondjaira bízta, amikor Vaelin órákig nézte a távozó hajót a partról... – Megtudhatom, uram, mit tervezel holnapra? – érdeklődött Hollun testvér, és Vaelin figyelme visszafordult az asztaltársasághoz. – Több hétre való feljegyzés kívánja a várúr aláírását. – A Nehrin-foknál van dolgom – felelte Vaelin. – Szeretném bemutatni a húgomat néhány régi barátomnak, akik állítólag ott élnek. Visszatérésemkor elintézzük azokat az iratokat, testvér. Virula nővér a hely említésére egész testében megfeszült.

– Jól értem, testvér, hogy a Sötét-hasadékhoz készülsz? Vaelin a homlokát ráncolta. – A Sötét-hasadékhoz, nővér? – Mindössze ostoba pletykák, uram – vetette közbe Dahrena. – Olyasmi, ami mindig megkörnyékezi a másként élőket. A Végek mindig is befogadta a menekülteket, a különböző hitűeket és idegen szokásokkal bírókat, akik a hazájukban számkivetettekké váltak. Régóta így van a várúr uradalmában. – Olyasvalami ez, amit nem is szabad elvetni gondos mérlegelés nélkül – mondta Kehlan testvér, amikor lehúzta a hatodik kupáját. – Vanos mindig arra intett, a friss vérrel gazdagabbak leszünk. Jobban tennéd, ha ezt nem felejtenéd el! Vaelinnek nem tetszett a burkolt fenyegetés az öreg hangjában, akár leitta magát, akár nem. – Testvér, ha fáradságos feladatnak találod engem szolgálni, engedélyemmel visszatérhetsz a királyságba, amint szeretnél. – Visszatérni a királyságba? – Kehlan elvörösödött, felpattant, és lerázta magáról Dahrena kezét, aki vissza akarta tartani. – Ez az én királyságom, az otthonom. És ki vagy te? Valami hetvenkedő gyilkos az őrült király balsikerű háborújából! – Testvér! – lépett oda Adal kapitány, és a gyógyító karját megragadva félrehúzta. – Elfeledkeztél magadról. Túl sok bort ivott, nagyuram – fordult Vaelinhez. – Van fogalmad arról, micsoda nagyszerű ember helyét akarod te betölteni? – dühöngött tovább Kehlan, és kiszakította magát Adal szorításából. – Hogy mennyire szerette a népe? Hogy mennyire szeretik a lányát? – Dahrenára mutatott, aki a szemét lehunyva, elkeseredett arccal ült. – Nincsen rád szükség errefelé, Al Sorna! Nincsen

szükség! – Folytatta az ordítozást, miközben Adal és egy másik északi őr kitaszigálta a teremből. Feszült csend maradt a nyomában. – És én még azt hittem, ezen az estén semmi szórakozásunk nem lesz – szólt Vaelin. A megjegyzésen csak kevesen nevettek, de arra kiválóan megfelelt, hogy a társalgás alapzaja visszatérjen, ha halkabban is, mint annak előtte. – Uram – hajolt közel Dahrena, és csendesen, de őszintén azt súgta: – Kehlan testvér nagyon meggyászolta az apámat. Nem tudta kigyógyítani a betegségéből. Azóta sem tért teljesen magához. – Úgy beszélt, mint egy áruló – szólt közbe Virula nővér kissé önelégülten. – Azt mondta, Janus király őrült volt. Hallottam. Dahrena a fogát összeszorítva, a nőről tudomást sem véve folytatta: – Felbecsülhetetlen szolgálatot tesz ezen a vidéken. Annyi életet megmentett... Vaelin megdörzsölte a halántékát. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. – Azt hiszem, megbocsáthatom egy gyászoló ember részeg kirohanását. – A nő szemébe nézett. – De többet nem fordulhat elő. Dahrena bólintott, és erőtlen mosoly futott át az arcán. – Kegyes tőled, uram. És nem fog megismétlődni, erre a szavamat adom. – Örülök. – Vaelin hátratolta a székét, és felállt. – Köszönöm egész napos vesződésedet, hölgyem. Most, ha megbocsátasz, pihennem kell.

♦ ♦ ♦ – Az eorhil úgy nevezi, Tüzet Húz Maga Után, Amikor Fut. A sörénye miatt. – Az istállómester végigsimította a ló oldalát. A szép állat vastag lábain nem mutatkozott olyan előkelő tónus, mint egy telivér királysági paripa izmain, viszont magasra nőtt, és szőre rozsdabarnában játszott. Csak vörösbe hajló sörénye képezett kivételt. – Az eorhil szeret hosszú neveket adni. Én csak Lángnak nevezem. – Milyen fiatal – jegyezte meg Vaelin, amikor megnézte a ló fogát, és észrevételezte, hogy nincsenek ősz szálak az orrán. – De vág az esze, mint a csípős korbács, és jól be van törve – biztosította az istállómester. A harmincas éveiben járó, széles vállú férfi a beszédéből ítélve nilsaeli lehetett. Bal szemén tapaszt viselt, és egyszerűen csak Borunnak nevezte magát. Élénken, készségesen sürgölődött az istállónál Vaelin kora reggeli megjelenését követően, és nyomát sem mutatta annak a dacnak, amit az új várúr már kezdett megszokni a helyiek arcán. – Az eorhiltól cseréltük még csikó korában, és Al Myrna nagyúr hátasának szántuk. Dahrena úrhölgy úgy gondolta, illő volna, ha te kapnád meg, uram. Vaelin megvakarta Láng orrát, amire az állat elégedett horkantással felelt. Ez legalább nem fog harapni. – Kell egy nyereg. És egy másik ló a húgomnak. – Máris intézkedem, uram. Amikor a lovakat bevezették az udvarra, Alornis is előkerült, és prémeibe burkolózva nagyokat ásított. Hajnalban a Végeken még a nyári évszakban is meglehetősen hűvös uralkodott. – Milyen messze van? – kérdezte a lány. Szemét vörös karika keretezte, ami arra utalt, hogy a kelleténél több bort vehetett

magához az éjszaka. – Általában néhány óra alatt ott lehet lenni – felelte Dahrena, miközben felült a saját lovára. – De először meg kell állnunk valahol. Meg szeretném mutatni a bányákat. Persze csak ha neked is megfelel, uram. – Hogyne. – Vaelin odabiccentett Alornisnak, aztán fejével az új ló felé intett. Húga ismét ásított, motyogott valamit, aztán jól hallható nyögéssel felhúzta magát a nyeregbe. Orven testőrei mellett Adal kapitány két embere is elkísérte őket a hangával borított északi hegyekbe. A keményre döngölt kavicsutat jól karbantartották, és igen forgalmasnak bizonyult. Útközben több rakománnyal megrakott szekeret is el kellett engedniük. – Amikor az apám először vette át az uralmat errefelé, ez itt egy keskeny földút volt – mesélte Dahrena, amikor a várúr megjegyezte, milyen jól utaznak. – A követ málhás lovakon vitték a mólókig. A király pénzéből építette, és a király parancsára a kereskedőkkel fizettette a fenntartását. Ők ketten a menetoszlop élén haladtak. Az előző nap közömbössége és haragja mintha alábbhagyott volna, de azért Vaelin látta még a tartózkodást a nő viselkedésében. Bizonyára még mindig a részeg gyógyító miatt aggódik – gondolta a várúr. – Nem akarsz a toronyban maradni, hölgyem? – kérdezte tőle. Dahrena rásandított, és Vaelin tudta, azon tűnődik, vajon a férfi éneke mit súgott neki, pedig a szavai pusztán gondos megfigyelésből származtak. – Arra gondoltam, visszatérek az erdőbe – felelte. – Egy időre. – Kár. Szerettem volna címet adni neked, hölgyem.

A nő szórakozottan felhúzta a szemöldökét. – Címeket nem csak a király adományozhat? – Ezen a földön a nevében járok el. Milyennek találod, mondjuk, azt, hogy „az Északi-torony legfőbb tanácsosa”? Dahrena felnevetett, de kijózanodott, amikor látta, hogy a férfi komolyan beszél. – Azt akarod, hogy maradjak? – A végeki emberek biztosan nagyra értékelnék. Ahogy én is. A nő egy darabig csendben lovagolt tovább, és elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Kérdezd meg újra, uram, amikor már láttad a bányákat! ♦ ♦ ♦ A zömök hegy oldalába vájt, fával megerősített, ásító üreg körül faépületek csoportosultak. A köpcös, sápadt bányászok bőrszíjjal felerősített gyertyát vittek a fejükön. Felszínesen meghajoltak Vaelin előtt, aztán mélyebben, amikor Dahrena színe elé kerültek, és rá sem hederítettek a bánya munkavezetője harsogta parancsokra, hogy sorakozzanak a várúr megfelelő köszöntésére. – Pimasz hegyi kutyák! – pirított rájuk, de haragja érezhetően csupán színjáték volt. A munkavezető magasabbra nőtt, mint a beosztottjai, és tisztább arcához renfaeli tájszólás párosult. – Bocsássá’ meg nekik, jó uram – mondta. – Nem tuggyák, hogy kő viselkedni. – Felemelte a hangját. – Egész életükbe kecskékkel hetyegtek, meg ötlevelet szíttak, a semmirekellők! – Menj, oszt fektess meg egy hegyi majmot, Ultin! – szólt egy fáradt hang valahonnan hátulról. Ultin elvörösödött, és visszafojtotta a dühét.

– A’ én hibám, jó uram! Tú’ jószívű vagyok velük. Na mindegy, szeretettel köszöntsük a Haramia-szurdokba’! – Vaelin nagyúr szeretné látni a tárnát – mondta Dahrena. – Persze, úrnőm, persze. A férfi meggyújtott egy lámpást, és a bánya szájához vezette őket. Alornis a vájat tintafeketéjébe tekintve kijelentette, hogy ő szeretne a felszínen maradni, aztán a mindig kéznél lévő pergament és szenet elővéve elindult, hogy találjon magának valamit, amit lerajzolhat. Dahrena és Vaelin követték Ultint az aknába. A nedves falak csillogtak a lámpás fényében. Elmentek két bányász mellett, akik kővel megrakott talicskát toltak kifelé. Alig mehettek néhány száz lépést lefelé, de az emelkedő hőmérséklet és dohszag olyan érzést keltett, mintha egyenesen a föld gyomrába tartanának. Vaelin is kezdte azt kívánni, bárcsak Alornis példáját követte volna, aztán egyszer csak megálltak. – Itt vagyunk, uram – emelte fel a lámpását Ultin, és megvilágított egy barlangszerű teret, ahol tucatnyi vájár kopogtatta a sziklafalat csákányával, a többiek pedig talicskákba rakták a kivájt követ. – A leggazdagabb ér a Végekbe’. A kő is a legjobb minőség. Aká’mi mást állíccson is az a hazug a Myrna-hegynél. Vaelin közelebb lépett a falhoz. Meglepve tapasztalta, milyen élesen elkülönül a kékkő a sziklától. Az apró, azúr gyöngyök fényesen ragyogtak a szürke kőben. – Egyszer kaptam egy akkora darabot, mint az öklöm – mormolta. – Hajóutat fizettem vele. – És az a másik dolog, Ultin – emlékeztette Dahrena a munkavezetőt. – Vaelin nagyúrnak azt is látnia kell. Vaelin megfordult, és pont észrevette, amint a fickó kérdőn felvonja a szemöldökét. A fiatal nő egy bólintással válaszolt, így

Ultin egy mellékalagúthoz vezette őket. Egy jó negyedóráig követték a férfit az egyre szűkülő járatban, aztán megálltak egy helyen, ahol Ultin lámpása egy húsz méter hosszú, ferde kőre vetült. A munkavezető várakozó tekintetét látva a várúr közelebb ment, és a puszta kő mellett látott valami mást is, egy vastag, sárga erezetet, ami végigfutott a sziklafalon. – Ez...? – Arany – bólintott a nő. – És Ultin mester, aki ért az ilyesmihez, biztosított felőle, hogy a legtisztább minőség. – A’ bizony, jó uram. – Ultin végigfuttatta a tenyerét a sárga éren. – Egész gyerekkoromba’ aranybányába dógoztam Renfaelbe’, de ennyit még sohase’ láttam egybe’, főleg nem ilyen tiszta minőségbe’! Vaelin az érre hunyorított. – Nem tűnik soknak. – Félreértetté’, jó uram. Egybe’, azt úgy értem, a Végeken, nem csak ebbe’ a bányába’. – Több is van? Dahrena megérintette a munkavezető karját. – Ultin, mester, egy kicsit hagyj magunkra minket! A férfi bólintott, aztán meggyújtotta a homlokszíjába tett gyertyát, majd a nő kezébe adta a lámpát, mielőtt elindult volna visszafelé a járatban. – Sok ehhez hasonló eret találtunk – kezdte Dahrena, amikor a munkavezető lépései elhaltak. – Az elmúlt négy évben minél mélyebbre vájunk, annál több bukkan a felszínre. – Ha ez így van, őszintén csodálkozom rajta, miért nem említette Malcius király a jó szerencséjét. Dahrena összeszorította a száját. – A király jó szerencséje a vidék vesztét okozhatja.

– Atyád tudott erről, hölgyem? – Ő parancsolta meg, hogy ne juttassuk el a hírt a királyságba. A mai napig csak a bányászcéh, Kehlan testvér és jómagam tudunk a dologról. – Egy egész céh tud erről, mégsem árulja el senkinek? – A hegyi emberek nagyon komolyan veszik az adott szavukat. Már régen itt éltek, mielőtt az azraeli hajók feltűntek volna a látóhatáron. Jól tudják, mi történik, ha elterjed a híre a királyságban. – A királyság jelenleg nagy gondokkal küzd. Ezek a javak enyhíthetnék a szenvedést, nem is beszélve arról, hogy pénzelhetnék a királyunk terveit. – Ez bizonyára így van, uram. Ugyanakkor a királyság népe is dögvészként zúdulna a nyakunkba. A kékkő egy dolog, ám az arany egész más tészta. Semmi sem tüzeli és készteti úgy az embereket őrültségekre, mint ez a sárga fém, amit minden megkezdett aknában megtalálunk. Minden megváltozna, és hidd el, ezt a földet és a népét érdemes megóvni. – Akár tartják a szájukat, akár nem, ez a titok túl értékes ahhoz, hogy örökre rejtve maradjon. Véletlenségből vagy árulás útján ki fog tudódni. – Nem azt mondom, hogy mindörökre titkoljuk el, csak azt, hogy hallgassunk a kiterjedéséről. A király megkaphatja az aranyát, megépítheti a hídjait és iskoláit, amit csak szeretne, de nem egyszerre. A nő árulásra buzdított, és a tekintete erejéből ítélve tudott is róla. – Nagy bizalmat vetsz belém – válaszolta a férfi. Dahrena vállat vont. – Nem olyan vagy, uram... mint amire számítottam.

Máskülönben pedig igazad van: előbb-utóbb úgyis kiderítetted volna a titkot. Vaelin visszafordult az ér felé, és megvizsgálta a lámpás fényében tompán csillámló sárga fémet. A mohóságot sohasem sorolta a tulajdonságai közé, ezért azt sem értette pontosan, miként gyakorolhat olyan nagy hatalmat az emberi szív felett, de tagadhatatlanul hatalommal rendelkezett. A vér éneke tanácsát kérte, de nem hallatszott zene, sem figyelmeztető, sem jóváhagyó harmóniák. Ez a döntés, ami látszólag olyan nagy jelentőséget képvisel, talán valójában teljesen érdektelen. – Dahrena Al Myrna úrhölgy – fordult vissza a nőhöz –, hivatalosan felkérlek az Északi-torony legfőbb tanácsosának tisztségére. Dahrena lassan bólintott. – A tisztséget örömmel elfogadom, uram. – Jó. – A férfi elindult visszafelé a keskeny járatban. – Amikor visszatérünk a toronyba, a segítségedet fogom kérni egy kellően visszafogott levél megírásához, amelyben tudatjuk a királlyal a jó szerencsénket, miszerint felfedeztünk egy új, habár csekély mennyiségű aranykészletet. ♦ ♦ ♦ Amikor pislogva kijöttek a napfényre, Adal kapitány várta őket, egy tekerccsel a kezében. A közelben egy északi őrségi tag szállt le kimerült lováról. A kapitány komor arccal adta át Vaelinnek a tekercset. – A legészakibb állásunkról érkezett, uram. A hír háromnapos. Vaelin a tekercsre és a rejtélyes macskakaparásra pillantott. – Talán ha fel tudná...

– Egyetértek, uram, rendkívül csúnya az írás – mondta Dahrena, és a válla fölött egyre kerekedő szemmel olvasta a levél tartalmát. – És ezt meg is erősítették? Adal az újonnan érkezett lovas katonára mutatott. – Lemu őrnagy a saját szemével látta az áthaladásukat. Ő pedig nem szokott képzelődni. – Áthaladásukat? – kérdezte Vaelin. Dahrena elvette a tekercset, és újra elolvasta. A várúr zavartan látta, hogy a nő keze remeg. – A horda – motyogta Dahrena halkan. – Visszatértek.

MÁSODIK FEJEZET

A

rra ébredt, hogy egy kislány ül az ágyán, és nagy kék szemével őt bámulja. Lyrna fejében olyan vihar tombolt, mintha valami apró emberke kalapálná belülről egy hatalmas pöröllyel, és a szája kiszáradt, így a lonak nyelven előadott kérdés rekedt brekegésre sikeredett. A kislány kicsit félrefordította a fejét, és tovább bámulta. – A hajad miatt van, királynő – mondta Davoka, aki a szomszéd ágyon ült, egy ágyékkötőtől eltekintve anyaszült meztelenül. – Nincs aranyhajú lonak. Lyrna félrehajtotta a prémeket, és a lábát kilendítve, nagyot nyögve felült. A fájdalom végighullámzott a hátától a lábujjáig. Davoka vizet töltött egy fakupába, és a hercegnő szájához tartotta. Ruházat nélkül Davoka még lenyűgözőbb látványt nyújtott. Izmainak, sebhelyeinek és tetovált bőrének hősi drámája végigvonult az egész testén. Félretette a kupát, amit Lyrna kiivott, és egyik tenyerét a hercegnő homlokához érintette. – A láz elmúlt. Jó. – Mióta vagyunk itt? – Három napja.

Lyrna körülnézett a szobában. A falakat díszített kecskebőrök, bőrszalagokból összeállított, bonyolult függők meg fafaragások takarták. Némelyik állatokat és embereket ábrázolt, a többi elvont szimbólumot nem ismerte. – Ez az asszonyok csarnoka – tudatta vele Davoka, immár a saját nyelvén. – Itt szülnek. Férfiak nem jöhetnek be ide. Lyrna érezte, hogy valami meghúzza a haját. A kislány megigézve végigfuttatta az ujjait az arany tincsek között. – Hogy hívnak? – kérdezte tőle mosolyogva lonakul. A leányka felcsapta az állát. – Anehla ser Alturk – válaszolta. – Alturk lánya. – Még nincs neve – magyarázta Davoka. Egy legyintéssel elhessegette a kislányt. Az a sarokba iszkolt, és leült a földre, de a szemét nem vette le Lyrnáról. A lonak nő egy kulacsot tartott azreali védence felé. – Vörösvirág – szagolt bele a fiatal nő. – Elveszi a fájdalmadat. Lyrna megrázta a fejét, és visszanyújtotta. – A vörösvirág a rabjává teszi azt, aki megissza. Davoka összevonta a szemöldökét, aztán aprót kortyolt az italból. – Látom, királynő megnehezíti a saját dolgát. Lyrna felkelt az ágyról, aztán tett néhány próbalépést. A hűvös levegő kellemesen csiklandozta meztelen testét. – Merre van Sollis testvér és a többiek? – Jól vannak, de nem jöhetnek a falu népe közelébe. Csak Alturk beszél velük, és ő is csak annyit, amennyit feltétlenül szükséges. – Ő a falu vezetője? – A szürkesólyom klán főnöke. Húsz falunak és azok harci csapatainak parancsol. A Mahlessán kívül ő az egyetlen ember, aki

ennyi alattvalón uralkodik. – Megbízol a hűségében? – Sohasem kérdőjelezte meg a hegy szavát. Lyrna enyhe tétovázást hallott ki a lonak válaszából. – De vajon később sem fogja? – Sok támadást vezetett a néped ellen, és az istengyűlölő testvérekkel vívott harcban vért és rokonokat veszített. Az én népem tagjait arra tanítják, hogy gyűlöljenek benneteket, attól a naptól, hogy megszületnek. – A sarokban kuporgó kislány felé biccentett. – Azt hiszed, ő nem gyűlöl? Minden bizonnyal csak azért van itt, hogy elmondhassa az apjának, miről beszélgetünk. – És a Mahlessa mégis békét akar kötni. Akkor is, ha ezzel szétszakíthatja a nemzetedet. – Nem kérdőjelezzük meg a hegy szavát. – Davoka egy agyagedényt vágott a kislányhoz, amitől az kimenekült a folyosóra. – Ezt üzenem az apádnak. – kiáltott utána. Visszafordult Lyrnához, és végigmérte a meztelen testet. – Túl sovány, királynő. Enni kell. ♦ ♦ ♦ A következő három napot csaknem teljes elszigeteltségben töltötték az asszonyok csarnokában. A Davoka készítette ételtől Lyrna lassan erőre kapott. Őrzője megengedte neki, hogy néhány lépésre elkóboroljon a bejárattól, ahol két lonak harcos állt őrt. Bárhogy köszöntötte őket, válaszul csak mogorva hallgatást és haragvó pillantásokat kapott. Davoka sohasem ment messzebb tőle öt lépésnél, és mindig fegyvert viselt. Lyrna észrevette Sollist a falu másik végén. A férfi éppen kardgyakorlatokat végzett Ivern testvérrel egy tíz harcos őrizte, kis kőkunyhó mellett. Integetett nekik, mire a parancsnok testvér megtorpant,

aztán rövid üdvözlésre emelte kardot tartó kezét. Ivern testvér követte a példáját, ám díszesebben villantotta a fegyverét. Lyrna nevetett, és meghajolt neki. Annak ellenére, hogy Davoka mindegyre elkergette, Alturk lánya folyton visszatért, és kék szemével rezzenéstelenül bámulta őket. Lyrna megmutatta neki, hogyan húzza végig a hajában szegény Nersa teknőspáncél fésűjét, amit a kislány látszólag nem tudott megunni. – Vannak testvéreid? – érdeklődött a hercegnő háttal a kislánynak, aki apró kezével járatta a fésűt a frissen mosott, hosszú sörényben. – Kermana – felelte a kislány. Sok, nehezen megszámlálható. – És tíz anyám. – Az meglehetősen sok anya. – Tizenegy volt, de az egyik beállt a sentárba, így Alturk megölte. – Ez... nagyon szomorú. – Nem az. Ő gyakrabban megvert, mint a többiek. – Bizonyára az volt a vér szerinti anyja – vágott közbe Davoka. – Azok mindig többet verik a gyereket. – Neked hány anyád van, királynő? – tudakolta a kislány. Davokához hasonlóan ő sem értette a különbséget az uralkodói és hercegnői cím között. – Csak egy. – Megvert? – Nem. Meghalt, amikor még nagyon fiatal voltam. Kevés emléket őrzök róla. – Vadászaton vagy harcban történt? – Egyikben sem. Egyszerűen csak megbetegedett. Mint az apám, csak az édesanyám túl hamar elment, míg az apám túl sokáig húzta. Egy nő jelent meg a bejáratnál, egy évei számában fiatal, de

a bejáratnál őrködő harcosoknál nem kevésbé vad kinézetű nő. Davoka elmondta, hogy Alturk legidősebb lánya, őt bízták meg, hogy ételt és tüzelőt hozzon nekik, amit általában komor arccal és némán teljesített. – Ma éjszaka hozd a Merim Hert a Tahlessa tüzéhez! – hagyta meg Davokának. Tekintete végigfutott Lyrnán, és meglátta a kishúgát, aki a hercegnő haját gondozta. Éles parancsot vakkantott, és intett a gyermeknek. Az ingerülten elfintorodott, de engedelmesen lecsusszant az ágyról, és odafutott hozzá. – Azt hagyd itt! – utasította a fiatal nő, látva a kezében tartott fésűt. – Megtarthatja – vetette ellene Lyrna. – A... királynő ajándéka. – Alturk vére nem kér tőled ajándékot – hörögte a nő, és kicsavarta a fésűt a gyerek kezéből, aki fájdalmasan felzokogott. – Azt mondtam, megtarthatja! – Lyrna talpra ugrott, és farkasszemet nézett a fiatal nővel. A lonak már csaknem rázkódott haragjában, és keze az övébe dugott, agancsnyelű kés felé araszolt. – Engedelmeskedj a hegy szavának! – figyelmeztette Davoka visszafojtott hangon. A nő fortyogott egy darabig, de végül visszatette a fésűt a húga kezébe. Dühös tekintetét egy pillanatra sem vette le Lyrnáról. A kislány a kezében tartott fésűre pillantott, aztán a földre dobta, és rátaposott. – A Merim Her gyenge! – sziszegte Lyrnára, aztán kiszaladt a csarnokból. A fiatal nő még egy lenéző, csúfondáros mosolyt eresztett meg a hercegnő felé, aztán követte. – Te itt nem parancsolsz – emlékeztette Davoka a védencét.

– Sose feledd, hogy gyűlölnek! Lyrna lenézett a teknőspáncél darabkáira. – Tényleg gyűlölnek – értett egyet, aztán enyhén mosolyogva visszafordult a lonakhoz. – De te nem gyűlölsz, nővér. ♦ ♦ ♦ Ahogy sejteni lehetett, Alturk háza a legnagyobb volt a faluban. A kőfalú, húsz lépés széles és kör alakú épületet rézsútos palatető fedte. Mire Davoka bevezette Lyrnát a házba, odakint leszállt az éj. A klánfőnök tomboló tűz előtt ült, a padlón lévő gödörbe dobált szénből magasra csaptak a lángok. Egyedül tartózkodott az épületben egy fiatalembert kivéve, aki a vállánál állt karba tett kézzel, és a szokásos dühödt pillantást vetette a belépő hercegnőre. Egy nagydarab kutya feküdt a lábánál, és jávorszarvascsonton rágódott. – Úgy értesültem – kezdte Alturk a királyság nyelvén, mert láthatólag felesleges modorosságnak tartotta az üdvözlést –, hogy az első lányom megsértette a királynőt. – Semmiség – felelte Lyrna. – Semmiség vagy sem, gyengeséget mutatott, mert nem engedelmeskedett kellően a Mahlessa parancsának. Magam korbácsoltam meg. – Hálásak vagyunk a megértésedért – válaszolta neki Davoka, mielőtt a védence megszólalhatott volna. A férfi bólintással nyugtázta a köszönetet, aztán végigmérte Lyrnát. – Elég erős vagy, hogy útra kelj. – Nem kérdésnek szánta. – Hajnalban elindulunk az északkeleti ösvényen – felelte Davoka. – Pónikat és kíséretet kérünk. Egy harci csapat elég lesz. Az Alturk vállánál álló fiatalember gúnyos nevetést

hallatott, de elhallgatott, mert a klánfőnök fenyegetően rámeredt. – Megkapjátok a pónikat, de nincsen harci csapatom, akit veletek küldhetek. A sentár levadászása minden harcosomat elvitte, és csak azok maradtak, akik a falvakat őrzik. Davoka állkapcsán kötegekbe feszültek az izmok, és válaszából elfojtott harag sziszegett. – Több mint kétszáz harcost számláltam csak ebben a faluban. Alturk vállat vont. – A sentár nagyszámú ellenfél, és húgod vérszomja csillapíthatatlan. A szürkesólymok a Tahlessájukat védelmezik, és én nem fogom őket megtagadni. – De megtagadod a hegy szavát. A klánfőnök talpra ugrott. Nem viselt fegyvert, de puszta testi ereje elegendő fenyegetésnek bizonyult. – A Mahlessa nem küldött parancsot arról, hogy fegyveresekkel segítselek tovább az utadon. Tiszteletben tartottam a hegy szavát azzal, hogy menedéket nyújtottam enne az aranyhajú ringyónak, aki körül úgy Ügyeskedsz, mint egy fészekrakó nősténymajom. Davoka haragos kiáltást hallatott, és felemelte a lándzsáját, mire a fiatalember valahonnan elővarázsolt egy harci bunkót. – NEM! – rivallt rájuk Lyrna, és a kezét felemelve Davoka elé ugrott. – Nem, nővér! Ez semmi jóra sem vezet! A lonak asszony félrefordította a fejét, és orrlyuka kitágult, ahogy csillapítani próbálta harci vágyát. Végül lassan leengedte a fegyvert. Lyrna Alturkhoz fordult. – Tahlessa, köszönöm, hogy befogadtál minket. Én, Lyrna Al Nieren, az Egységes Királyság hercegnője, az adósod vagyok. Reggel útra kelünk.

♦ ♦ ♦ Lyrna szegény levágott Coboly után vágyódott, amikor felült az új pónijára. A rossz természetű bestia kéretlenül is vágtába fogott, és a legkisebb ösztökélésre is tiltakozva felágaskodott. Ráadásul olyan csontos háta volt, amit lovon sohasem érzett még, és a vékony kecskebőr nyereg alig óvta a hátsóját. Úgy érezte magát, mintha egy lepedővel letakart kőrakáson ülne. A szürkesólymok faluját elhagyva Smolen hasonlóképpen feszengett a saját hátasán, míg Sollis és Ivern szemmel láthatóan kényelmesen utaztak, Davoka meg persze úgy lovagolt az övén, ahogy mindig is tette. Fürge galoppban vezette őket, hogy az éj leszállta előtt minél messzebb jussanak. Mielőtt elérték a völgy északi peremén emelkedő hegygerincet, Lyrna visszapillantott a falura, és azon tanakodott, vajon Alturk kislánya megtalálja-e az arany hajtincset, amit az asszonyok csarnokában rejtett el neki, a kőfal egyik mélyedésében, ahol csak gyermeki kezek érhetik el. – Remélem, nem bántak veletek mostohán, jó uraim – szólt a három férfinak, amikor átkeltek egy sekély patakon. – Csak akkor, ha a hallgatás a kínzás egy formája, fenség – felelte Ivern. – Neked általában annak számít – morogta az orra alatt Sollis. – Nincs idő fecsegni – figyelmeztette őket Davoka. – Naplementére már a zúgónál kell lennünk. – Vágtára ösztökélte a lovát, és ők kénytelen-kelletlen követték. Mint mindig, Lyrna nehezen viselte a lóháton töltött időt, de most mégsem bosszantotta annyira, mint azelőtt. A lába és háta sem fájt már olyan nagyon, és a combja mintha meg sem érezte

volna a bántó súrlódást. Azt is észrevette, hogy fejlődött lovaglótudásában. Míg azelőtt vágta idején csak nagy erőkkel tudott nyeregben maradni, most összhangban mozgott az állattal. Még élvezte is a sebességet, meg ahogy a haja lobogott a szélben és a póni patái a földön doboltak. Talán kezdek lonakká válni – gondolta vigyorogva. Késő estére értek a zúgóhoz, egy ötven lépés széles, sebes hegyi folyóhoz, ami mindkét oldalon messze elhúzódott, ameddig a szem ellátott. Davoka keletre vezette őket, és követték a folyót, amíg találtak egy mélyebb szakaszt, ahol a sodrás nem vitt olyan kegyetlenül. – Ez nem átkelőhely – jegyezte meg Sollis. – A pónik tudnak úszni – közölte a lonak. – És mi is. – Ööö – nyögte Lyrna meglepetten. – A sodrás túl gyors – erősködött Sollis. – Menjünk tovább, és keressünk egy jobb helyet. – Nincs rá idő – szállt le Davoka a nyeregből, és a folyópartra vezette a lovát. – A sentár már biztosan a nyomunkban jár. Úszunk. – Én nem vagyok rá képes – szólalt fel végre Lyrna, és a folyó felszínét habosító, kavargó örvényeket nézte. – Nincs más lehetőség, királynő – felelte Davoka, és felkészült, hogy beugrik a vízbe. – Azt mondtam, nem tudok! – kiáltotta a hercegnő. A lonak értetlenül fordult meg. – Nem tudok úszni – folytatta Lyrna, és nem tudta titkolni a komor sértettséget a hangjában. – Egy kicsit sem, fenség? – kérdezte Ivern. – Bocsáss meg, hogy gyermekkoromat nem a rendedben töltöttem, testvér! A tanítóim nyilvánvalóan felségárulást

követtek azzal, hogy nem tanítottak meg úszni, hisz ez a tudás köztudottan elengedhetetlen egy hercegnőnél. A férfi arca kicsit összerándult a kirohanástól, de azért nem tudta teljesen visszafojtani gúnyos vigyorgását. – Nos, ebben az esetben tényleg elengedhetetlen. – Vigyázz a nyelvedre, testvér! – figyelmeztette Sollis élesen. – Át kell kelnünk – tartott ki Davoka. – Nos, én Sollis testvérrel értek egyet – felelte Lyrna, és minden királyi tekintélyét latba vetve összefonta a karját. – Találnunk kell egy jobb helyet, ahol nem ennyire mély a víz. Elhallgatott, amikor Davoka határozott léptekkel odajött hozzá. – Ne merészeld... – figyelmeztette a lonakot. Davoka lehajolt, és a vállára emelte a fiatal nőt, majd visszafordult a folyó felé. – A hegyi majom is tud úszni, pedig senki sem tanítja meg. Te is tudsz. – Sollis testvér, megparancsolom... – hadarta Lyrna, de hirtelen a levegőben találta magát. A hideg víz döbbent sikolyt csalt elő a torkából, és a tagjai azonnal elzsibbadtak. Egy pillanatra megsüketült, a szem elé buborékok tolultak, aztán a felszínre rúgta magát, és kétségbeesett kiáltással szívta be a levegőt. Ahogy Sollis megjósolta, az ár erősen vitt ezen a helyen, és csak jó húszlépésnyire sikerült kiverekednie magát a partra. Addig csapkodott és rúgkapált, míg a lábai támaszt találtak a kövek között. Reszketve, öklendezve mászott ki a vízből. Smolen jelent meg mellette, és óvatosan talpra segítette. – Megsérted a hercegnő személyét! – dühöngött a tábornagy, amikor Davoka odament hozzájuk. – Látod! – szólalt meg a lonak. – Elég jól úsz...

Lyrna arcba vágta. Minden erejét belevitte az ütésbe, de az bárminemű látható eredmény nélkül pattant vissza a nő álláról. A kezébe azonban rögvest kínzó tűz nyilallt. Egy percre mindenki elhallgatott, és Smolen a kardmarkolatára tette a kezét. Lyrna sajgó kézfejét rázta, Davoka meg az állkapcsán megjelenő zúzódást simogatta. Felmordult, és egy halovány mosoly suhant át az ajkán, akár egy kísértet. – Kapaszkodj a póni nyakába! – fordult el. – Nem lesz semmi bajod. ♦ ♦ ♦ Végül az átkelés nem bizonyult olyan veszélyesnek, mint Sollis várta, bár Smolen félúton elsodródott a pónijától, és Ivernnek kellett megmentenie, mielőtt a sodrás elvitte volna – a fiatal testvérnek sikerült foglyul ejtenie az arrafelé sodródó tábornagy tunikáját. Lyrna két karjával a pónija nyakába kapaszkodott, és semmi pénzért el nem eresztette volna, miközben az állat átküzdötte magát a folyamon. Látszólag nem félt a víztől, bár horkantásaiból kitűnt, hogy nem örül kéretlen málhájának. Egy óra alatt sikerült véghezvinni az átkelést, és mind az öten biztonságban megérkeztek a túlpartra nyakig sárosan, és többé-kevésbé kimerülten. – Nem pihenhetünk – sürgette őket Davoka a pónija hátáról, miközben észak felé kormányozta az állatot. A többiek követték, amíg tizenöt kilométerre a folyótól a nő meg nem állt egy sűrű fenyőerdő takarásában. Felfedezett egy sekély barlangot az egyik szurdokban, ahol a csapat reggelig meghúzhatta magát. Felváltva őrködtek. Lyrna a végtelenségig átfázott és vacogott, de a betegség, ami a Nishak Szájánál

lesújtotta, ezúttal nem tért vissza, és hajnalban fájó tagokkal, ám kellőképpen felfrissülve ébredt. Lyrna odakúszott Davokához, aki a barlang szájánál guggolt, és a szurdok falait pásztázta. – Látod nyomukat? – kérdezte a hercegnő. Davoka a fejét rázta. – Sem a nyomukat nem látom, sem a szagukat nem érzem. Vadásznak ránk, de nem ebben az erdőben. – A hangja azt jelezte, hogy ez nem feltétlenül számít jó hírnek. – Sajnálom, hogy megütöttelek. Davoka értetlenül fordult felé. – Sajjnélod? Lyrna a kifejezés lonak megfelelőjét kereste, de rájött, hogy nincsen rá szavuk. – Illeha – mondta végül. Bánat vagy bűntudat, a kiejtéstől függően. – A lonakhim egyfolytában üti egymást – vont vállat a nő. – Ha megpróbáltál volna megkéselni, akkor más volna a helyzet. – Felállt és visszament a barlangba, aztán megrugdosta az alvó férfiak lábát. – Keljetek, kornyadt pöcsűek! Ideje menni. Délelőttre elhagyták az erdőt, és kemény vágtában haladtak északkelet felé. A tájat most kevésbé színesítette hegyvidék, és számos füves síkság zöldellt a csúcsok között. Lyrna újdonsült lovaglótudásával könnyedén tartotta Davoka sebességét, és egy ideig fej fej mellett haladtak, mígnem a lonak egyszer csak keményen meghúzta a szárat, és a szeme megállapodott valamin tőlük nyugatra. Lyrna követte a tekintetét, és észrevett egy porfelhőt a horizonton. – A sentár? – kérdezte. – Ki más volna? – vélte Ivern.

– Fenség! – Smolen felállt a kengyelben, és dél felé mutatott, ahol másik porfelhő gyülekezett. Lyrna a lonakhoz fordult, aki az északi hegylánc felé nézett. Minden bizonnyal a távolságot akarta megbecsülni. – Túl messze van – vette le a válláról az íjat Sollis. Nem hallatszott ijedelem a hangjában, csak kényszerű beletörődés. – Királynő mehet – szögezte le Davoka. – Mi feltartóztatjuk őket. Lyrna a nyugati felhőre nézett, és már a porból kibontakozó, sötét alakokat is látta. Ötvennél abbahagyta a számolást. – Túl sokan vannak, nővér, de azért köszönöm. Davoka a szemébe nézett, és a hercegnő most először zavart látott benne, vonakodást, mintha nem akarná elfogadni, hogy az út végére értek. Lyrna gyanította, a lonak még sohasem ízlelte a vereséget. – Sejj... sejjnélom, Lerhnah. Lyrna meglepődött, de őszinte mosollyal válaszolt. – Az én döntésem volt. – Végignézett a köré rendeződött három férfin. Ivern és Sollis előkészítették az íjukat, és Smolen kihúzta a kardját. – Jó uraim, köszönöm a szolgálatotokat, és szeretném kifejezni őszinte sajnálatomat, amiért elhoztalak benneteket erre az őrült útra. Sollis csak felmordult, Smolen komoran ám tiszteletteljesen meghajolt, míg Ivern így felelt: – Fenség, úgy hiszem, ha egy csókot kaphatnék tőled, nem bánnám, hogy meg kell térnem az Innentúlba. A fiatal nő csak nézte a testvért, és elégedettséget érzett, amikor az elpirult. – Fenség, bocsáss meg... – dadogta a harcos. Lyrna a férfi lova mellé vezette a póniját, és odahajolva

csókot nyomott Ivern ajkára. Rajta hagyta egy darabig, majd visszahúzódott. – Megfelel? – kérdezte. Most az egyszer nem jöttek szavak a testvér szájára. – Sekhara ke Lessa Ilvar! – kiáltotta Davoka. Lyrna figyelme elfordult a megkukult rendtestvérről. Az istenek kegyelmében vagyunk! A lonak nép a váratlan, isteni áldásnak tulajdonított szerencsét köszöntötte így. Davoka a déli porfelhőre bámult. Most már a lovasok is jól látszottak. Elöl vágtázott egy izmos figura medvebőr mellényben, kezében hatalmas harci bunkóval. Alturk! Lyrna egy pillanatra azt hitte, a klánfőnök személyesen gondoskodik hamarosan bekövetkező halálukról, ami már csak azért is furának tűnt, mert bőségesen lett volna alkalma, hogy bántódást okozzon nekik, de ehelyett Alturk nyugatnak irányította a csapatát. A legalább ötszáz harcos teljes vágtában verte a port, és a csapat beékelte magát Lyrnáék meg a közelítő sentár közé. A két sereg úgy kétszáz lépésnyire csapott össze. A szél erősen fújt, és szétoszlatta a porfelhőket, így a távolból nézelődők jobb képet kaphattak a csatáról. A lonak harcosok furkósbottal, szekercével és lándzsával támadták egymást kíméletlen kavargásban, és ehhez folyamatos harci ordítás és a megrettent lovak nyerítései társultak. A hercegnő észrevette Alturkot a küzdelem hevében: a nagytestű férfi jobbra-balra csapkodott a bunkójával és fejszéjével, és ellenfelei sorra hullottak a nyomában. Davoka felkiáltott, és megrúgta póniját, aztán csakhamar eltűnt a küzdelemben. Lyrna olykor észrevette megpördülő, le-ledöfő lándzsáját a viszálykodás szorításában.

Három sentár bukkant fel a csetepatéból, és egyenesen megrohamozták őket. Éles, rekedt harci kiáltásokkal közeledtek. A testvérek nyilai gyors egymásutánban leszedtek a nyeregből kettőt, míg Smolen a harmadik elébe lovagolt. Lebukott a harcos lándzsája előtt, és kardjával a póni oldalába hasítva kivágta a lovas alól az állatot. Végül Ivern nyila terítette le a fickót, amikor az végiggördült a földön. A csata olyan gyorsan ért véget, ahogy elkezdődött. A megmaradt lovasok megtorpantak, és a szürkesólymok a lovukról leszállva végeztek a sebesültekkel. Alturk odagaloppozott hozzájuk, véres szekercéjével az övében és nem kevésbé bemocskolt bunkójával a kezében. A fiatalember, akivel a főnök házában találkoztak, most mellette ügetett. – Királynő – köszöntötte a fiatal nőt Alturk, és bólintott hozzá. – Megsérültél? Lyrna megrázta a fejét. – Úgy látszik, ismét adósod lettem, Tahlessa. Bár udvariasabb dolog lett volna, ha azelőtt beavatsz a tervedbe, még mielőtt elindultunk. Alturk mindössze kissé összecsücsörítette a száját. Lyrna nem tudta megmondani, gunyorosan vagy megvetően. – A csapda nem igazi csapda, ha nincsen benne csali. Haragos kiáltás hallatszott a háta mögül, és Lyrna odapillantott. Davoka vezetett oda egy megkötözött foglyot a csata hullákkal borított mezejéről. Megbéklyózta a lány kezét, és egy nyakára tekert kötéllel húzta maga után. – Elviszed a hegyre? – tudakolta Alturk, amikor Davoka a kötél rándításával a földre tántorította a húgát. Lyrna meglepve hallotta a vonakodó féltést a Tahlessa hangjában. – A Mahlessa fog ítélkezni felette – válaszolta a lonak nő.

– Láttam, ahogy megöli öt emberemet. – Alturk a megsebzett lányon tartotta a szemét. – A vér jogán magamnak követelem... – A követeléssel elkéstél – vágott közbe Davoka, és az Alturk mellett álló fiatalemberre, majd a klánfőnökre pillantott. – Mellesleg neked is van ki felett ítélkezned. Alturk arca elkomorult, és ünnepélyesen bólintott. – Igaz. A fiú a homlokát ráncolta. – Apám? Alturk harci bunkója a halántékán találta el, és a legény eszméletlenül rogyott a földre. – Kötözzétek meg ezt a varnisht! Ma este ítéletet mondunk felette. ♦ ♦ ♦ Davoka szerzett egy mély vágást a vállára, amit Sollis gyakorlott kézzel kitisztított és összevarrt, miközben a lonak vörösvirágot kortyolt, és összeszorította a fogát a fájdalomtól. A szürkesólymok csapata körében táboroztak a síkságon. A győzelem ellenére a lonak harcosok visszafogottan viselkedtek: nem énekeltek és nem ünnepeltek a tűz körül. Az sem volt titok, miért. Alturk fia a tábortűz előtt térdelt összekötött karral és lehajtott fejjel, és apja ítéletére várt. Egészen addig dühöngött, amíg a nap le nem hanyatlott és az árnyékok meg nem nyúltak, és klántestvérei arcába köpte gyűlöletét és dacát. – Eláruljátok a lonakhimot... a Merim Her rabszolgái leszünk... megnyitjátok a határainkat, hogy elvehessék, amit eddig a vérünkkel védtünk... megaláznak minket... gyengék leszünk... olyanok, mint ők... A Mahlessa hamis, a hegy szava nem az istenektől való...! Senki sem hallgattatta el, és büntetést sem kapott az

istenkáromlásért. Hagyták, hogy a végkimerülésig szitkozódjon, és tudomást sem vettek a zajongásáról. Varnish – gondolta Lyrna. – Honnan tudtad, hogy elárult minket? – kérdezte Davokát, amikor Sollis befejezte a seb ellátását. – Ugyanonnan, ahonnan az apja. Más fül nem hallhatott az útvonalunkról. – A saját foglyára pillantott, akit erős kötél szorított a földbe hajtott vascövekhez. A Lyrnától kapott vágás haragos-vörösen izzott a tűz fényében. Elfogatása óta egy szót sem szólt, egyszerűen csak lehanyatlott oda, ahová vitték, és arckifejezését enyhe bosszankodás torzította, de félelem nem látszott rajta. Amikor a hold magasan járt, Alturk a harci bunkójával a kezében felállt, és odalépett a fiához. A szürkesólymok köréje sereglettek, miközben a főnök felemelte a karját. – Benneteket hívlak, háborús testvéreim, hogy legyetek tanúi ítéletemnek! Ez a nyomorult semmi, ami egyszer a fiam volt, kegyvesztetten térdepel előttünk. Dacolt a hegy Szavával, és hamis szavakat mondott. Ezek nem a lonakhim tettei. És ezért megítéltetik. Beleegyező morajlás jött az egybegyűlt harcosoktól, és feszült figyelem lett úrrá rajtuk, amikor Alturk közelebb lépett a varnish-hoz. Ám ahelyett, hogy lecsapott volna, eldobta a furkósbotját, és letérdelt a fiatalember mellé. – Ám ha ő megítéltetik, felettem is ítélkeznetek kell, mert az én gyengeségem vezetett idáig. Az én gyengeségem, mert évekkel ezelőtt, amikor legyőzte őt a legrosszabb Merim Her, én könyörögtem az életéért. A gyengeségem vezetett oda, hogy visszatérhettünk a klánba, ám egy szót sem szóltam róla, milyen törvénysértést követett el, vagy hogy milyen szégyen árnyékolja be a szívemet. Gyenge férfiként könyörögtem az életéért, és most ez a jutalmam. Ilyen jutalmat

érdemel a gyengeség. Én, Alturk, a szürkesólymok Tahlessája, várom az ítéleteteket. Lyrna egy pillanatra azt hitte, az egész csak színjáték, egy nemes lelkű vezetőtől elvárható szertartásos alázatosság, ám a zavarodottság és harag egyre erősödő hangjai a tömegből arra utaltak, hogy Alturk nem színlel, őszintén beszélt. Ítéletet kért a saját fejére. Egy férfi lépett elő a harci csapat sorai közül: a kora alapján egy veterán harcos. A végtelenségig sovány és alacsony embert ennek ellenére elegendő tisztelet övezte, hogy felemelt harci bunkójával elhallgattassa a hangosodó lármát. Ünnepélyes sajnálattal pillantott a térdeplő klánfőnökre. – A Tahlessánk ítéletet kér – szólalt fel –, és a saját szavai alapján az ítélet helyénvaló. Én, Mastek, azóta vagyok a harctestvére, amióta elég idős volt ahhoz, hogy felüljön a pánijára. Még egyszer sem láttam megijedni a harctól. Egyszer sem láttam, hogy hátat fordít egy nehéz döntésnek vagy egy nehéz útnak. Sohasem láttam még gyengének... mostanáig. – Az öreg harcos lehunyta a szemét, és nagyot nyelt, aztán kipréselte magából a szavakat. – Gyengének látom. Úgy ítélem, többé nem lehet a Tahlessánk. Úgy ítélem, ugyanazt az ítéletet érdemli, mint a mellette térdeplő varnish. – Végignézett a harcosokon. – Van-e valaki, aki ellenem kíván szólni? Senki sem válaszolt. Lyrna nem látott az arcukon haragot, csak komor beletörődést. Megértette, mi történik, ezeket az embereket kötötték a szokások, ahogyan a királyság alattvalóit a törvények. Nem bosszúálló csürhét látott maga előtt, hanem bíróságot, és a bíróság ítéletet mondott. Éles nevetés hasított a beálló csendbe, és végigvisszhangzott a síkságon. Kiral szemében élvezet ragyogott, ahogyan a

végzetét váró klánfőnököt nézte. Kivicsorította a fogát, és rázkódott nevettében. Davoka felállt, és odasietett, aztán felpofozta a lányt. Mit sem segített, mert a kacagás csak tombolt tovább, és szinte minden egyes ütéssel hangosodott. Végül Davoka szájpecket tömött a húga szájába, és a tarkójánál elkötötte. A kötelék tompította a nevetést, de nem fojtotta el teljesen, és Kiral a földön fetrengett, miközben örömkönnyek patakzottak a szeméből. Meglátta Lyrnát, és a tűz fényében csillogó szemmel rákacsintott. A hercegnő visszafordult a harci csapat felé, és azt látta, hogy Mastek a valamikori Tahlessához közelít. Bunkóját két kézzel fogta. – Felajánlom neked a kést, Alturk – mondta –, az együtt megvívott csaták emlékére. Alturk megrázta a fejét. – Ölj meg, de ne sértegess, Mastek! A harcos bólintott, és felemelte a furkót. – VÁRJ! – pattant fel Lyrna, és átfurakodott a harcosokon, majd Alturk és a közelítő Mastek közé lépett. Az öreg harcos döbbent haraggal a szemében pillantott rá. – Itt nincs szavad! – lehelte. – Én vagyok a Merim Her királynője – válaszolta felemelt hangon a nő, hogy mindenki hallja. – A Mahlessa maga hívott béketárgyalásra, biztonságos utat ígért, és a rangomat megillető tiszteletet. Davoka megjelent mellette, és meglehetős aggodalommal fürkészte a tömeget. – Ez nem bölcs dolog, királynő – súgta Lyrnának a királyság nyelvén. – Ez nem a te birodalmad. A hercegnő rá sem hederített, hanem élesen pillantott

Mastekre. – A szürkesólymok a védelmemben ontottak vért és veszítették el bajtársaikat, tehát tisztelik a hegy szavát. – A térdeplő Alturkra mutatott. – Mindezt ennek az embernek a parancsára tették. Ezért az adósa vagyok. Az én népem körében a kiegyenlítetlen adósság a legnagyobb becstelenségnek számít. Ha most megölöd, megbecstelenítesz engem, és meggyalázod a Mahlessa szavát. – Nekem nem kell a te segítséged, asszony – morogta Alturk fejét lehajtva. Nagy keze beletúrt a földbe. – Nem elég mély még a szégyenem kútja? – Ez itt varnish – tudatta Lyrna Mastekkel. – A saját harcosai nyilvánították annak. A szavai többé nem hordoznak jelentést a lonakhimnak. Mastek lassan leeresztette a harci bunkóját, és bár harag csillogott a szemében, leesett válla másról mesélt: megkönnyebbülésről. – Mit tegyünk hát? – Adjátok nekem! – felelte a nő. – Én majd a Mahlessa elé viszem. Csak ő egyenlítheti ki az adósságot, amivel tartozom neki. – És ez itt? – mutatott az öreg a furkósbotjával Alturk fiára. Lyrna lepillantott a fiatalemberre, és az arcát eltorzító gyűlöletre. A fiú feléje köpött, és a kötelékeit ráncigálva fel akart állni, de a környező harcosok gyorsan visszakényszerítették a térdére. – Gyengék vagytok! – acsarkodott rájuk. – A Merim Her ribanc a kutyáivá tesz benneteket! Lyrna Mastekhez fordult. – Ennek nem tartozom.

♦ ♦ ♦ A haláldalát énekelte, amikor kötelet hurkoltak megkötözött kezére, és a másik végét Mastek pónijához erősítették. Arcát a felkelő napba fordítva Alturk elátkozott fia himnuszt énekelt dallamos lonak nyelvén. A legtöbb szó ismeretlen volt Lyrna előtt, ám felismerte „az istenek bosszúja” kifejezést, amit a fiatalember többször is elismételt. A kötél a dal közepén felrántotta a földről, mert Mastek megsarkantyúzta a lovát, és elvágtázott, az áldozatot maga után húzva. A csapat többi tagja követte, és kemény iramban elvágtattak dél felé. Davoka megjegyezte, hogy egyszer látott egy embert, aki egész álló napig bírta a póni mögé kötve. Alturk nézte, ahogy valamikori klántagjai eltűnnek szem elől, és semmit sem szólt. A hercegnő a pónija patáját vizsgálgatta, és a csomókat bogozta a sörényéből, de magán érezte Sollis tekintetét. – Van valami mondanivalód, testvér? – kérdezte. A parancsnok testvér arckifejezéséből semmit sem lehetett kiolvasni, de a hangja új színt hordozott. A megszokott elfojtott harag helyét most elfoglalta valami, amit akár tiszteletnek is lehetett értelmezni. – Csak azon gondolkodtam, fenség, hogy a lonaknak talán igaza van. Egy királynővel utazunk. – Kicsit meghajtotta a fejét, aztán a lova után nézett. A hegyek megint köréjük gyűltek, ahogy északabbra nyomultak. A csúcsok még a Skellan-hágó környéki hegyvidéknél is szélesebbek és magasabbak lettek, és a hegytetők állandó felhőbe burkolóztak. Az ösvények lekeskenyedtek, és egyre alattomosabb szerpentinekben követték a hegyoldalakat és domborulatokat. A sentár leverése utáni első éjjelen egy Ivern

becslése szerint százötven méter mély szakadék fölött vertek tábort, és nedves ködlepel ereszkedett rájuk. Alturk a csapattól távolabb telepedett le a sziklaperemen, és még annyi erőt sem vett magán, hogy egyen, vagy tüzet gyújtson. Lyrna elindult felé, de Davoka erőteljes fejrázására megtorpant. Így inkább Kirallal szemben ült le. A lonak nő egy kisebb tábortűz mellé fektette a húgát, amit a főtűztől a lehető legmesszebb rakott meg. A fogoly mindkét lábát összekötözte, mivel a sziklába nem tudott neki cöveket verni. A lány unatkozó tizenéves módjára, érdektelen arccal tekintett Lyrnára, és egy kőnek vetette a hátát. – Fáj? – kérdezte Lyrna a sebhelyre mutatva. Kiral összehúzta a szemöldökét. – Nem beszélem a kutya nyelvedet, Merim Her ringyó! Nem minden csel működik – gondolta a hercegnő elszomorodva. – A sebhely, amit az arcodon hagytam, még mindig fájdalmat okoz? A lány vállat vont. – A fájdalom a harcos élete. Lyrna Davokára pillantott, és óvakodást látott a szemében. – A barátnőm úgy gondolja, te nem a húga vagy – folytatta a hercegnő. – Úgy hiszi, elragadtad a húgát, és ami a tekinteted mögött lakik, már nem az a lány, akit valaha szeretett. – A nővéremet elvakítja a hamis Mahlessa iránti hódolata. Hazugságot lát ott, ahol igazságot kellene találnia. – Lyrna semmiféle érzelmet nem fedezett fel a lány arcán, hangja tompán kongott, mintha egy királysági gyermek mondta volna fel a Hit tételeit. – És mi ez az igazság? – kérdezte.

– A hamis Mahlessa ki akarja oltani a lonakhim szellemét, el akarja fordítani tőlünk az isteneket, hogy ne legyenek történetek, amiket a tűznél mondunk, vagy amiket a haláldalunkban énekelünk. Először veletek, aztán a seordah-val köt békét. Mivé leszünk így? Mi is feltúrjuk a földet, mint ti? Rabszolgákat csinálunk az asszonyainkból, mint ti? A halottak szolgálatáért fáradozunk, mint ti? – A monoton hanglejtés nem változott, a lány egy csepp érzelem nélkül kántálta fanatikus kiáltványát. Lyrna a fejével Alturk ormótlan, ködben elvesző árnya felé intett. – Tudod, miért mentettem meg? – A Merim Her gyenge. Lágy a szíved, és adósságot képzelsz oda, ahol nincsen. Alturk a hamis Mahlessa szavát követte, semmivel sem tartozol neki. Lyrna megrázta a fejét, és a szeme kutatón fürkészte a lány arcát. – Nem. Azért mentettem meg, mert láttam, hogy holtan akarod látni. Miért? Semmi sem látszott a válaszoló arcán, sem az aggodalom villanása, sem a csalárdság árnya nem suhant át a vonásain. – Mindig is üldözte a sentárt. Miért ne akarnám holtan látni? Itt semmi bizonyítékot nem találok – vonta le a következtetést Lyrna. Fura teremtéssel volt dolga, aki valószínűleg őrült is, de ez aligha bizonyította Davoka állítását. Felkelt, hogy visszamegy a fő tábortűzhöz. – Különös dolgot hallottam a Merim Her asszonyokról – szólalt meg váratlanul Kiral. – És mi volna az? Most először látszott érzelem a lány arcán. Ajka gonosz mosolyra görbült.

– A szokásaik szerint nem fogadhatnak férfit a hálótermükben, amíg nincsenek összekötve. És a törvény azután is csak egy férfit engedélyez nekik. Igaz ez? Lyrna alig láthatóan bólintott. – De te senkivel sem vagy összekötve, királynő. – A szemét végigfuttatta Lyrnán, ám a tekintete nem egy tizenéves lány gondolatairól árulkodott, akár lonak volt, akár nem. – Te még sohasem háltál férfival. A hercegnő nem felelt, csak nézte a lány arcát, ahogy az halk, rekedt nevetést hallatott. – Kössünk üzletet, királynő! Őszintén felelek a kérdéseidre, és cserébe csak annyit kérek, hogy megízlelhessem azt az érintetlen barackot a lábad között. Ez volna az? – morfondírozott Lyrna. – Ez a bizonyíték? – Mi vagy te? – kérdezte végül. A lány nevetése elhalt, és ugyanazzal az unott kifejezéssel dőlt hátra, mint azelőtt. – Kiral vagyok a feketefolyó klánból, a lonakhim igaz Mahlessája. – Elfordította a fejét, és közömbös, üres arccal a tűzbe bámult. Lyrna visszatért a tábortűzhöz, és letelepedett Davoka mellé. A lonak vonakodva pillantott rá. – Nem tudom megölni, Lerhnah – szólt egy kis idő múltán bocsánatkérő hangon. Lyrna megveregette a kezét, és lefeküdt aludni. – Tudom. ♦ ♦ ♦ Két nap alatt eljutottak a hegyhez, a Mahlessa otthonához, ami a két legmagasabb hegycsúcs között megbúvó, keskeny völgyből

emelkedett ki. A meredeken emelkedő sziklakúp lentről nézve tűhegynek tűnő csúcsban végződött úgy száz méter magasságban, és csillámlani látszott a napfényben. Amint közelebb értek, Lyrna észrevette, hogy igazából sziklába vájt erkélyek és ablakok lyuggatják. A kőfelszín kopottságából ítélve ősi építmény lehetett, és kialakítása teljesen idegennek tűnt, mintha valami emberi szem által sohasem látott, távoli vidékről származna. – Ezt a lonakhim építette? – kérdezte Davokát. A nő megrázta a fejét. – A Nagy Fájdalmak végén itt várt ránk, és bizonyította, hogy az istenek nem fordították el az arcukat a lonakhimtól. Mert bizony ki más alkothatott volna ilyen ajándékot? Egy alagúton keresztül léptek be az építménybe. A járat falai elegáns ívben futottak össze a fejük felett. Nem álltak őrök az alagút bejáratánál, és odabent sem tartóztatta fel őket senki. Száz lépés után az alagút kiszélesedett és tágas udvarra nyílt, amit a kör alakú ablakokon betóduló fénypászmákban fürdő erkélyek vettek körbe. Nők vártak rájuk. Némelyik felfegyverezve és Davokához hasonló öltözékben, a többiek egyszerűbb, fekete vagy szürke köntösben. Voltak köztük fiatalok és idősek, és egyiket sem zavarta a jelenlétük, bár Kiral látványára a fegyveresek kemény pillantásokat váltottak. – Látom, érdekes út áll mögöttetek – bólintott egy alacsony, durva arcú harcos, és odalépve átvette Davoka pónijának szárát. – Remélem, van valami történeted a tűz mellé. – Nem is egy. – Davoka leszállt a lóról, és szívélyes mosollyal jutalmazta harcostársát. – Szállásra van szükségünk, Nestal. – A szállásotok készen vár benneteket. – Nestal szeme végigvándorolt a jövevényeken, és megállapodott Lyrnán. –

Királynő – hajtotta meg a fejét –, a Mahlessa azt kérte, hogy vigyelek hozzá, amint megérkezel. – Kiralhoz fordult, és a tekintete kíméletlenné vált. – Ezzel együtt itt. A hercegnő arra számított, hogy a Mahlessa a hegy felsőbb szintjein lakozik, ám Davoka a terem közepén nyíló, lefelé vezető lépcsősorhoz vitte. A csigalépcső vége elveszett a sötétségben. – Nem! – kiáltotta a nő, amikor Smolen és a két testvér követni akarta őket. – Ti itt maradtok! Férfi nem vetheti a pillantását Őrá. Smolen tiltakozott, de Lyrna felemelte a kezét. – Nem hiszem, hogy a kardod segíthetne rajtam idelenn, főtábornagy. Várjatok meg itt! A férfi meghajolt, és hátralépett, aztán vigyázzban állt. Minden izében a hűséges királyi tiszt benyomását keltette, annak ellenére, hogy sem páncélját, sem korábbi dicsőségének jelképeit nem birtokolta a kardján és a csizmáján kívül, amit sikerült megőriznie, és a lábbeli is régen elveszítette már tükörszerű csillogását. Lyrna napok óta most először döbbent rá, hogy a saját kinézete sem lehet sokkal épületesebb. Sem hermelines köntöse, sem királyi szabású lovaglóköpenye nem volt nála, csak az erős bőrnadrág és a strapabíró csizma, ami az utazás során megkopott és bemocskolódott. A hajától eltekintve úgy nézett ki, mint egy lonak. – Kérlek, nővérem! Megfordulva azt látta, hogy Kiral ellenáll Davoka pórázának. Egykor közömbös arcát most olyannyira átjárta a rettegés, hogy úgy tetszett, mintha álarcot viselne. – Kérlek! – könyörgött rettegő, elfúló hangon. – Kérlek, ha valaha is a húgodnak tartottál, ölj meg! Ne vigyél hozzá! Folytatta a könyörgést és vergődést, miközben Davoka

megragadta a karját, és leerőszakolta a lépcsőn. Siránkozó kiáltásai panaszos sikolyokká erősödtek, ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek a sötétségbe. Nem a haláltól fél – gondolta Lyrna. – Ami odalent várja, az sokkal rosszabb. Lesimította poros öltözékét, és követte a két nőt.

HARMADIK FEJEZET

F

utott, amíg már égett a tüdeje és sajgott a lába. El az úttól, el a férfitól, el a hazugságoktól, a hosszú fűben, a fák közé. Futott, míg a kimerültségtől fájdalmasan elterült, belegabalyodva a kardjába és köpönyegébe. Feltápászkodott, és ziháló mellkassal, páni félelemmel tekingetett körbe, ismerős útjelzők után kutatva. Utánam fog jönni, becserkész, még több hazugsággal traktál... Újra futásnak eredt, és szinte azonnal elbukott, mert kimerült lába beleakadt egy fa gyökerébe. Négykézlábra emelkedett, és zokogásban tört ki. Egész teste rázkódott, és gondolatai kétségbeesetten kergették egymást. Ha létezett is valaha az Atya, a püspökei azt tanítják, hogy gyűlöl téged azért, ami vagy... Téged olyasvalami után küldtek, ami nincs is, abban a reményben, hogy megöllek... Vértanúnak szántak... – HAZUGSÁG! – A vad, állatias kiáltás végigvisszhangzott a fák között. A fák azonban nem válaszoltak, csak a szél nyikorgatta az ágakat. Leült a sarkára, az égnek emelte az arcát, és kitátott szájjal beszívta a levegőt. Most már tudta, hogy Al Sorna nem üldözi, hiszen az ő képességeivel könnyedén rátalált volna, ám ő itt ült

egyedül. Emlékezett a kétségbeesésre a férfi hangjában, amikor utánakiáltott, a vereség hangjára... Ellenállok az énekemnek, bár bömbölve követeli, hogy eresszelek az utadra. Kövesd a dalodat, Sötétkard! – üzente neki gondolatban. – Én majd megírom a sajátomat. Remegő kezét végigfuttatta túlságosan hosszúra nőtt haján, ringyós, azraeli fürtjein. Mocskos, Atyátlan bűnös... A pap! A papnak lesz válasza a hazugságokra. Visszatér hozzá, és ő majd elmondja az igazságot, aztán a Világatya újra megáldja a szeretetével, bizonyítja, hogy senki sem gyűlöli, hogy a bűnt már kiverték belőle, hogy érdemes erre a szent küldetésre... Érdemes rá, hogy apja kardját hordozza. A kard. Képtelenség lett volna a fegyver nélkül visszatérni a paphoz, és követelni, hogy tanítója válaszoljon a Sötétkard hazugságaira. Ám ha nála lenne a kard, a pap arckifejezése felfedné az annyira áhított igazságot. A kard maga volt az igazság. Kinyitotta a szemét, felnézett a csillagokra, és megkereste a Szarvast. Tudta, hogy a mellső patája pontosan dél felé, Cumbrael felé, a Szürkecsúcsok felé... és a Fokvár felé mutat. Talán még mindig ott van, elfeledve fekszik a várúr tróntermének valamelyik sötét sarkában, és őrá vár. Ha mégsem, az is mindegy. Hiszen bárhol másutt úgysem találhat rá. A gondolat akkor hasított belé, amikor felkelt, hogy nekivágjon, egy sebes, áruló suttogás az elméje legmélyén: Térj vissza! Szívesen látnak majd. – Hazugságokkal! – sziszegte. Szeretettel. A pap mikor adott neked szeretetet? – Nem kell a pap szeretete, sem az övék! Az Atya szeretete az egyetlen, amire szükségem van!

Talpra állt, leseperte a földet a ruhájáról, és délnek vette az irányt. ♦ ♦ ♦ A piszkosfehér színű íj hegyi szilből készült, és a markolat fényesre csiszolódott a használattól. Mindkét íjkar díszes faragásokat hordozott: az egyik oldalon egy szarvas, a másikon farkas képét. A fegyver különbözött a kőrisíjtól, amit Al Sorna készített neki, amit még azon a napon elhagyott, amikor elszökött a férfitól. Ez hosszabb és vastagabb volt, kétségtelenül arra való, hogy messzebbre és nagyobb erővel lőjenek vele. Az íj tulajdonosa a fűszőnyegen feküdt egy öreg fatönk árnyékában, kilométerekre a legközelebbi úttól. A szemét békés álomra hunyta, ősz szálakkal tarkított szakállát pirosra színezte valami, és egy üres agyagkancsó feküdt az ölében. Egy unatkozó juhászkutya heverészett mellette. A kócos szőrű, panaszos szemű állat minden ijedség nélkül tekintett fel Revára, mindössze kíváncsian félrefordította a fejét, amikor a lány közelebb merészkedett, hogy kivegye az íjat a részeg kezéből. A tegez túlzottan beszorult a fickó háta mögé, ezért otthagyta. Elvégre nyilakat könnyebben készíthetett magának, mint íjat. Húsz lépést ment, amikor megtorpant, és az íj karjain lévő faragást szemlélve megállapította, hogy még annál is szebb, mint először gondolta. A felső karon a szarvas harcra készen, agancsát leeresztve állt, míg az alsón az ugrásra kész farkas az agyarát vicsorította. A kidolgozás figyelemreméltó művészi megoldásról árulkodott, és a fegyver jelentős értéket képviselhetett. A kard a minden – tanította neki a pap. – Az Atya megbocsát minden bűnt a kard keresése közben. Reva felsóhajtott, visszament, és visszatette az íjat a részeg

karjába, aztán leült, hogy megvárja, míg felébred. Egy idő múlva a kutya odajött, megszaglászta, és nyüszítve kérte a részét a nyúlból, amit a lány az azt megelőző napon ejtett foglyul. Az öregember riadtan eszmélt a kutya örömteli ugatására, amikor a lány éppen húsfecnikkel etette. – Mi?! – A férfi megmarkolta az íját, és nyílvessző után motoszkált. – Mit akarsz, te ringyó?! Egy idő után a férfi abbahagyta a nyilakkal való próbálkozást, és inkább elővette a csizmájába rejtett, rövid kést. Ám az őrült szemekben elragadtatás csillant a lány ujjai közt megjelenő aranypénz láttán. – Szép ez az íj – mondta neki Reva. ♦ ♦ ♦ A nyílvessző éles csattanással vágódott bele a fatörzsbe, és legalább tenyérnyire elmerült benne. Gyakorlónyílnak számított, éppen csak egy méternyi kihegyezett kőriság, amit letört valami vihar. Sem hegye nem volt, sem tollazata, a lány mégis eltalálta vele a célpontot húsz lépésről. Az öregember pásztornak nevezte magát, annak ellenére, hogy közel s távol egyetlen nyáj sem legelészett. Azt állította, az íjat emléktárgyként hozta valami cumbraeliek ellen vívott, elfeledett hadjáratból. Még legénykorában a földesúr emberei elvitték katonának, rá sem hederítve az édesanyja szívszaggató sírására. Reva nem tartotta valószínűnek, hogy igaz a történet. A fegyver a párját ritkította, de kinézetre nem a cumbraeli fajtából származott. Feltételezte, hogy a pásztor vagy lopta, vagy szerencsejátékon nyerte. Akárhogy is, a fickó túl sebesen eltűnt frissen szerzett pénzével ahhoz, hogy részletesebben elmesélje az íj származásának történetét: a nyájatlan

birkapásztor tántorgó léptekkel eltűnt a mezőn, kezében boroskancsójával, nyomában panaszos szemű kutyájával. Reva már két hete úton volt. Elkerülte a főbb utakat, és éjszakára az erdőben húzta meg magát. Akkor vadászott, amikor alkalma nyílott rá, és éhségét elfojtva követte a Szarvas patáját délnek. Kevés emberrel találkozott, napok óta a részeg pásztor volt az egyetlen. Ilyen messzire az országúttól nem tartotta valószínűnek, hogy utazókkal vagy rablókkal akadna össze, bár az utóbbiak miatt nyitva tartotta a szemét. Éjszaka az íjjal vízityúkot ejtett el, amit megkopasztott, nyársra húzott, megfőzött és még azelőtt megevett, hogy lement volna a nap. Tudta, hogy az Al Somával töltött idő elgyengítette: hetekig teli hassal aludt el, és túlzottan az éhsége rabja lett. Minden éjszaka köszönetet mondott az Atyának, amiért kiragadta a Sötétkard hazugságai közül, és a bocsánatát kérte a bűnös élvezetekért. Evés után kihúzta a kését, megragadta a megállíthatatlanul növekedő haját, és nekilátott levágni. A rendszeres éjszakai szertartásban megfogta a tincseket, ám amint a feslett fodrokhoz illesztette a pengét, eltökélt szándéka rögvest elillant, és végül sohasem vágott beléjük. Azzal nyugtatta magát, hogy fenn kell tartania a látszatot. Az azraeli asszonyok nem viselnek rövid hajat... És különben is, még el kellett jutnia Cumbraelbe. Az egésznek semmi köze nem volt a hiúsághoz, vagy ahhoz, hogy Alornis elmondása szerint szerette, ahogyan megcsillan rajta a napfény. Hazug. A pap hangja követte az álmába is, amikor eltette kését, és köpenyege alatt összekuporodott a sötétben. Atyátlan, bűnös hazudozó...

♦ ♦ ♦ Egy újabb hét telt el, mire meglátta a Szürkecsúcsokat, a hegygerinc csipkés, kékes ködbe burkolózó vonalát a látóhatáron. Az erdő sűrűn nőtt itt, és betakarta a dél felé egyre magasodó előhegységet. Ritkán talált vadat, zsákmány gyanánt meg kellett elégednie egyetlen fogollyal, meg egy öreg vadnyúllal, ami nem bírt elugrani a nyílvessző elől. Két éjszakára rá már úgy ítélte, a hegyvonulat már csak félnapi járóútra van. A Fokvár pontos elhelyezkedését nem ismerte, de azok a napok, amikor a cumbraeliek nem beszélhettek ilyesmiről, már elmúltak, az apja vértanúsága gondoskodott erről. Tudott egy faluról az Azraellel határos folyó mellett. A pap elmesélte, hogy a zarándokok segítségre lelnek ott, és figyelmeztette, hogy az Igazpengéjű fiainak el kell zarándokolnia a Fokvárhoz, ahol tiszteletét teheti az Atya legszentebb szolgája előtt. Reva talált egy kis, csobogó vízesést, alatta egy tiszta vizű tavacskával. Levetkőzött, megfürdött és kimosta a ruháit, amilyen alaposan csak tudta, aztán kitette őket száradni, míg ő elnyúlt egy kövön a napfényben, és a felhők fenséges vonulását bámulta. Mint mindig, amikor elkalandoztak a gondolatai, Al Somára gondolt, és a leckéire, Alornisra és a rajzaira, és még a részeges költő és dalai is eszébe jutottak. Tudta, hogy helytelen és bűnös, amit tesz, és mindig az Atyához könyörgött bűnbocsánatért. Mégis mindennap hagyta, hogy elméje sorra vegye az emlékeket, és várta, mikor szólal meg benne az áruló hang: Még nincs késő. Fordulj meg, indulj észak felé! Szállj hajóra a Végekre! Tárt karokkal fognak várni... Mint mindig, kardgyakorlatokkal büntette magát. Egyre gyorsabban és gyorsabban szeletelte végig a mozdulatokat, míg

végül már szédült, és csaknem összeesett a kimerültségtől. Amikor a fény kihunyt, összegyűjtött néhány páfránylevelet ágynak, és lefeküdt aludni, ez egyszer elő sem vette a kést, hogy a hajához illessze, bár a hajkorona igazából már megérett volna egy vágásra, csak azért, hogy ne hulljon a szemébe. ♦ ♦ ♦ Sikolyokra ébredt. A kard kiugrott a hüvelyéből, és a lány guggolásba gurult. Szeme az erdő sötétjét fürkészte, ellenségeket keresve. Semmi... Várt. Az orra azelőtt megérezte az illatot, hogy meglátta volna a szellőben lengedező füstöt, és a tűz sárga villanásait a fák között. A sikoly újra felhangzott... egy éles, kínnal telt női kiáltás. Rablók – szűrte le, és felállt. – Nem az én gondom. További riadt kiáltások harsantak, érthetetlen könyörgés, ami szörnyű, mélységes csendbe fulladt. Revának eszébe jutottak a Rhanmalmánál megölt banditák, hullagyalázó Kella és a többiek, akik azóta egyetlenegyszer sem zavarták az álmát. Eltette a kardot, hogy elrejtse a csillanását, a vállára tette a tegezt, felvette az íjat, és nekivágott azzal a mozgással, amit Al Sorna vadászat közben tanított neki. Csak annyira emelte a lábát, hogy eltávolítsa a földtől, aztán előretolta, miközben egy pillanatra sem hagyta el görnyedt testtartását. Ahogy közelebb ért, a tűz pislákoló gúlája egyre nagyobbra dagadt. A lángok a tisztás közepére halmozott farönkökből indultak. Sötét árnyalakok mozogtak körülötte, és valaki vad, meggyőződéssel teli hangon kiáltozott. A tűztől harminclépésnyire lehasalt a földre, és előrébb

kúszott, bal kezében az íjjal, úgy, hogy a húr az alkarján nyugodott. Csakhamar meglátott valamit, és megállt. Egy tagbaszakadt férfi állt háttal a tűznek, és feszült figyelemmel pásztázta az erdőt. Kardot hordott a hátán, és egy felhúzott, töltött számszeríjat tartott a könyökhajlatába fektetve. Egy őrszem. A rablók sohasem voltak ennyire lelkiismeretesek, vagy ilyen jól felszerelve. Reva lassan és óvatosan közelebb kúszott, ujjaival a földet seperve maga előtt, nehogy a faágak vagy levelek áruló roppanása felhívja rá a figyelmet. Az őrszem nem vette észre. Most már jobban látta: fekete köpenyt viselt. A Negyedik Rend tagja. A beszédhang kitisztult, és a beszélő is a szeme elé került. A szintén feketébe öltözött, sovány, sápadt arcú férfi valami tőle jobbra található dolog felé mutogatott, és szájából szakadatlan szóözön ömlött. – ...tagadókként éltek, tagadókként haltok, lelketek elmerül a feledés mocsarába, és nem talál menedékre az eltávozottak kebelén, a hazugságok, amik nyomorulttá tettek ebben az életben örök magányosságot hoznak az Innentúlban... Reva várt, amíg az őrszem szeme balra siklott, aztán olyan magasra emelkedett, amilyenre mert, és tekintetével követte a beszélő viharos kézmozdulatait. Négyen térdeltek ott, mind megkötözve és pecekkel a szájukban: egy férfi és egy nő, valamint egy tíz évnél nem idősebb kislány, meg egy úgy öt-hat évvel idősebb, vastagdongájú fiú. Két fekete köpenyes állt a hátuk mögött, kivont karddal. A fiú viselkedett a legádázabbul a csoportból. Rángatta a kötelékeit, a könyöke és háta közé illesztett cöveket, amit olyan szorosan rákötöztek, hogy a szíj belevágott a húsába. A szájába egy hatujjnyi vastag fadarabot

toltak, és zsinórral kötötték meg. Nyál folyt az állán, miközben haragtól forgó szemmel dühöngött. Dühét azonban nem az őrült beszédű fekete köpenyesre zúdította volna, hanem a tűzre a férfi háta mögött. Reva jobban megnézte a lángokat. Egy sötétebb alak látszott a tűzben, egy megfeketedett és emberre emlékeztető árny, ami égő hús bűzét árasztotta. – Te! – rikoltotta a sápadt bőrű, és ujját vádlón a megkötözött férfira szegezte, aki a fiú viselkedésével szemben lehajtott fejjel, néma alázattal térdelt a kötelékeiben. – Te ejtetted rabul a gyermekeidet ebben a hazugságban, megrontottad őket a tagadásoddal, és most végignézed, milyen sorsot szántál nekik. Az egyik fekete köpenyes megragadta a férfi haját, és hátrarántotta a fejét. Az apa furamód nem látszott ijedtnek vagy dühösnek. Könnyek csillogtak a szemében, de a tekintete nem árulkodott rémületről, ahogy az őrjöngő rendtestvér föléje magasodott. – Ide nézz, tagadó! – sziszegte a szónok, és eltorzult arcát vörösre festette a tűz. Megragadta a kislányt, és talpra rántotta. – Lásd, milyen bajt hoztál a fejedre! A kislány visított és tekergőzött, de a férfi könnyedén felemelte, és a lángok felé lépett. A húsos fiú sikolyait elnyomta a szájpecek, és talpra tápászkodott, de az egyik rendtestvér kardmarkolatával keményen a lapockái közé csapott és leütötte. Reva szeme szívdobbanásnyi idő alatt felmérte a jelenetet, a szónokot, a két testvért a foglyok előtt, az őrszemet. Négyet látott, de minden bizonnyal többen voltak, akiket még nem vett észre, és mind állig felfegyverzett katona, korántsem részeg bandita. Reménytelen vállalkozásnak tűnt, és nem is ezért jött

az erdőbe. Nem volt kétséges, hogy mit kell tennie. Az őrszem halt meg elsőnek. Kést kapott a torkába, amikor Reva kilépett az aljnövényzet feketeségéből. A férfi némán a tátongó sebhez kapott, aztán arccal a földre esett anélkül, hogy egy nyögés is elhagyta volna a száját. Reva eldugta a kést, és nyilat tett az íjhúrra, aztán a szónok hátába eresztette, éppen amikor az a feje fölé emelte a kislányt. A fickó azonnal összeesett, és eleresztette a lányt, aki apró lábaival eszelősen rugdalva elmenekült tőle. Reva még egy nyílra elegendő időt nyert, amíg a két megmaradó rendtestvér felocsúdott a döbbenetéből, és kivont karddal feléje fordultak. A hozzá közelebb esőt választotta: azt, amelyik kényszerítette az apát, hogy végignézze a lánya végzetét. A gazfickó gyorsnak bizonyult, amikor a lány mellére célzott, de nem elég gyorsnak. A nyíl átütötte a vállát, és a férfi elterült. Reva kihúzta a kardját, és rátámadt a másikra, útközben egy mozdulattal átvágva a sebesült rendtestvér nyakát. Társa kilépett a foglyok mögül, és felemelte a számszeríjat. A testes fiú egy nagy üvöltéssel a férfira vetette magát. Válla jól hallható reccsenéssel szaladt a fickó bordájába, és a fekete köpenyes a tűzbe esett. A rendtestvér süvöltve csapkodott a lángok között, aztán kiszabadulva végiggurult a földön, és magas vakkantásokkal üvöltve adott hangot a fájdalmának. Kiáltás vonta magára Reva figyelmét. Balról még három rendtestvér közeledett futva az erdőből, felemelt számszeríjjal a kézben. A lány a térdeplő fiúra pillantott, aki kikerekedett, kérlelő szemmel nézett rá a szájpecek fölött. Reva megfordult, és a fák közé vetette magát, aztán nagyot ugorva felvette az íját. Egy számszeríj-lövedék végigsúrolta a

haját, mielőtt elnyelte a sötétség. Húsz lépés után megtorpant, megfordult és leguggolt. Két nagy lélegzetet véve lelassította a szívverését, és várt. A három fekete ruhás zavarodottan, dühöngve rugdosta a fiút, aztán homokot kapartak füstölgő társukra, és arról zagyváltak, mi legyen a következő lépésük. Sorban álltak, és testük körvonalait kiemelte a tűz fénye. Mégsem olyan reménytelen vállalkozás – gondolta Reva, azzal felemelte az íjat, és célzott. ♦ ♦ ♦ A fiút Arkennek hívták, a húgát Rualának, a szüleiket Ellisnek és Modahlnak. A tűzre dobott test Modahl édesanyjáé, Yelnáé volt, akit a gyerekek csak mamának hívtak. Revának nem akaródzott megérdeklődni az életben maradt rendtestvér nevét, így hát csak Szónoknak nevezte. – Istenimádó boszorkány! – ordította a férfi a fatörzs mellől, aminek nekitámasztották. Lábai hasznavehetetlenül nyúltak el alatta. Reva nyila átütötte a gerincét, így deréktól lefelé megszűnt létezni. Sajnos ez nem befolyásolta a hangját. – Csak a Sötétség segítségével vághattad így le a testvéreimet! – vádaskodott, és reszkető ujját a lány felé rázta. Bőre egyre sápadtabbá és nyirkosabbá vált, és a szeme tompán nézett. Kegyelem lett volna neki a halál, de Modahl megállította a késsel a kézben közeledő lányt. – Elevenen akarta megégetni a lányodat – tiltakozott Reva. – Micsoda a kegyelem? – kérdezte az apa, és megnyúlt arcán újféle gyász ült, ám a vonásai még mindig nem tükröztek haragot. Szemöldökét felhúzta, mintha komolyan gondolná a kérdést.

– Micsoda? – kérdezett vissza Reva. – A kegyelem a legédesebb bor és a legkeserűbb üröm – folytatta a mondatot Eliss, az anya. – Mert megjutalmazza a kegyelmest, és megszégyeníti a bűnöst. – A tudás tétele – tudatta Arken a lánnyal, miközben felhúzott egy fekete köpenyes testet a tűzre. A hangja keservesen zengett. – Úgy látom, apám, ez egy cumbraeli. Kétlem, hogy meg akarja hallgatni a leckéidet. Tétel? – A Hitet követitek? – kérdezte meglepve Reva. Arra számított, a család a türelmi rendelet óta előbújt több száz értelmetlen szekta egyikéhez tartozik. – Az Igazhitet – felelte Modahl. – Nem azt a romlott változatot, amit ezek a megtévedt lelkek képviseltek. Szónok meg akart szólalni, de csak motyogott. Úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „Tagadó hazugságok!” – Szólj, ha fáj – hajolt le Reva, hogy kihúzza a hátából a nyilat. Nem fájt. A férfi semmit sem érzett. A megégett rendtestvér is túlélte a támadást, de még a napfelkelte előtt megadta magát a sebeinek. Ordított egy darabig, és Modahl ismét a lány útjába állt, amikor Reva odament, hogy elhallgattassa. Reva elképedve rázta a fejét, és inkább segített Arkennek a tűzbe dobni a holttesteket. – Ez képzett harcosnak tűnt – fűzte hozzá, amikor megfogta a legmagasabb, utolsónak leszedett testvér lábát. – Gondolom, a Negyedik Rend előtt a királyi őrségnél szolgált. – Veled szemben nem sok esélye lehetett – emelte fel Arken a hullát a vállánál fogva. – Örülök, hogy szenvedést okoztál neki. Tehát ezt tette? Annyi bizonyos, hogy eljátszadozott vele egy kicsit. Miután a többiek a nyilakkal a testükben

összerogytak, a férfinak sikerült lebukni az utolsó nyílvessző elől, és az erdőbe menekült. A tisztás szélén, karddal a kézben érte utol. A fickó gyorsnak, tapasztaltnak bizonyult, és sokféle cselt ismert. Reva jobban elnyújtotta a dolgot, mint kellett volna. Az ügyessége minden hárítással és döféssel, az ellenfele arcán vagy karján hagyott minden sebhellyel egyre nőtt. Mintha Al Somával gyakorolt volna, csak ezúttal élesben. A mellébe intézett szúrással végezte ki a férfit, éppen amikor meglátta a földön zokogó, még mindig megkötözött és kipeckelt szájú kislányt. Bocsásd meg a túlzásomat, Világatya! Modahl mondott imát, amikor a lángok magasra csaptak. Felszólította a családját, hogy köszönjék meg Yelna életadományát, emlékezzenek jóságára és bölcsességére, és elmélkedjenek a hibás döntéseken, amik ezeket a szerencsétlen embereket a végzetükbe vezérelték. Reva külön állt, és a vért törölgette a kardjáról. Látta, mint lesz egyre sötétebb Arken arca, ahogy az apja beszédét hallgatja. Már-már gyűlölettel határos haraggal bámulta Modahlt. A reggel könnyű esőt hozott és a Szónok hangját, ami felébresztette Revát nyugtalan álmából. A tűz feketésszürke hamukupaccá égett le, amit az eső lemosott, hogy kilátszottak az emberi csontok és vigyorgó koponyák. – Ó, elesett testvéreim! – kiáltott Szónok. – Hogy pont a Sötétségnek kellett elragadni benneteket! Az eltávozottak tisztítsák meg a lelketeket! – Nem a Sötétség ragadta el őket – szólt oda ásítva Reva. – Csak egy kés, egy íj, egy kard és a harci tudás. Szónok felelt volna, de a hangja elakadt, köhögött és harákolt.

– Én... szomjas... – brekegte. – Idd meg az esőt! A rendtestvérek jóféle lovakat hagytak maguk után, több napra elegendő élelmet, ráadásul pénzt is bőségesen. Reva kiválasztotta a legmagasabb állatot, egy kissé tüzes szürke csődört, amit nyúlánk tagjaiból ítélve vadászatra tenyésztettek ki, aztán szétzavarta a többi lovat. Modahl unszolására a támadók fegyvereit még éjszaka a tűzre tették, és Arken undorodó hangot hallatott, amikor az apja gyengéden, de határozottan kivette a markából a magának elvett kardot. A család szekere nem sérült, sem az elé befogott ökrök, bár a kocsi tartalmát csúnyán feltúrták. Ruala keservesen sírt a babája széttépett és rongyos maradványai fölött. – Déli-torony felé indultunk – mesélte a megmentőjüknek Arken. – Rokonaink élnek ott. Állítólag arrafelé a türelmeseknek nem kell zaklatástól félniük a déli-partok várura alatt. – Üldöztek benneteket – vonta le a következtetést Reva. Arken bólintott. – Az apám alig várja, hogy beszélhessen a türelemről azoknak, akik meghallgatják. Azt reméli, délen több nyitott fület talál. Úgy látszik, Tendris aspektusnak nem tetszett az elképzelés. Reva tekintete Modahlra esett, aki egy takarót terített ki a kocsi hátuljában, és közben mindenféle tárgyakat dobált félre, hogy helyet csináljon neki. – Mit csinálsz? – kérdezte a férfit. – A sérült testvérnek – magyarázta az apa. – Gyógyítót kell neki találnunk. Reva közelebb ment a férfihoz, és halkan a fülébe súgott. – Ha megpróbálod a lányoddal egy szekérbe tenni ezt a

trágyahalmot, lecsapom a fejét, és a folyóba dobom. Egy percig merőn nézte a férfit, hogy biztosan megértse a fenyegetést. A megfáradt és vereséget szenvedett Modahl válla megrogyott, és nekilátott felterelni a családját a kocsira. – Van itt egy falu néhány kilométerre keletre – tudatta velük Reva. – Veletek megyek odáig, ha kívánjátok. Az apa már tiltakozni akart, de a felesége gyorsabb volt: – Az nagyon jó volna, kedvesem. A lány felszállt a szürke vadászlóra, és odaügetett a fának támasztott Szónokhoz. – Most... végre megölsz... te boszorkány? – nyögte a férfi két zihálás között. Szeme fekete széndarabként sötétlett sápadt arcában. Reva levett a nyergéről egy teli kulacsot, és az ölébe dobta. – Miért tennék ilyet? – Előrehajolt, és jelentőségteljes pillantást vetett a fickó lábára. – Remélem, hosszú ideig élsz még, testvér. Már ha a farkasok és medvék nem találnak rád előbb. Megfordította a lovat, aztán az úton tovazörgő szekér után ügetett. ♦ ♦ ♦ A falu furcsa helynek bizonyult, ahol a cumbraeliek és azraeliek békében éltek egymás mellett. Különös tájszólással beszéltek, ami mintha mindkét hűbéruradalom nyelvéből a leghamisabb hangzókat olvasztotta volna magába. Az utazók és szekerek számából ítélve fontos állomás lehetett. Bort vittek innen északra, acélt és szenet délre. Egy századra való királyi őr is járőrözött a településen, felügyelték a keresztutakat, amelyek köré a falu települt, intézték a tömeg terelését, és felszámolták az

útakadályokat, hogy a kereskedelem árja ne szakadjon meg. A Világatya temploma a keresztutaktól délre állt, az Ötödik Rend missziós háza pedig azzal szemben. – A rendházban lesz balzsam a sebeitekre – javasolta Reva az apának. – Az lesz a legjobb, ha megmondjátok, hogy rablók tették. Elloptak ezt-azt, aztán gyorsan útnak álltak. Nem kell felzavarni az őrséget. Modahl lassan bólintott, és a szemében bizalmatlanság tükröződött. Nincs hely a szívében gyilkosoknak – gondolta Reva. – Még akkor sem, ha közben gondjukat viselné a halálos ágyukon. Micsoda kutyakomédia ez a vallás! – A hálánk elkísér utadon! – mondta neki Eliss, amikor Reva megrántotta a szürke paripa szárát. A tekintete őszinte kedvességről és háláról árulkodott. – Holnap azért szívesen látunk az úton, ha meggondolod magad. – A Szürkecsúcsok felé tartok – felelte a lány. – De azért köszönöm. A lovat beljebb vezette a faluba, aztán hátrapillantva látta, hogy Arken hosszasan bámul utána a szekér hátuljából, és tétova búcsúra emeli a kezét. Reva integetett neki, aztán továbblovagolt. A fogadó a három szállás közül a legkisebb lehetett. Szekeresek Menedéke – hirdette az ajtó fölött lógó cégér. Odabent tolongtak az utazók és kupecek, főként férfiak, akik keze könnyedén elvándorolt, de hamar vissza is húzódott a félig előrántott kés láttán. Reva keresett magának egy széket a sarokban, és várt a felszolgálóra. – Shindallé ez a hely? – kérdezte a szolgálólánytól, amikor előkerült. A teremtés tétován megrázta a fejét.

Reva adott neki egy rézgarast. – Beszélnem kell vele. Shindall sovány, de szívós ember volt, mélyen morgó hanggal. – Mit hoztál nekem? – kérdezte a szolgálót, amikor az bevezette Revát egy hátsó helyiségbe. A férfi éppen a pénzét számolta. – Elvétem a számolást! Ki ez a csontos ringy... – Elhallgatott, amint felnézett Reva arcára. A jövevény a mellkasára tette a hüvelykét, pontosan a szíve fölé, és egyszer lefelé húzta. Shindall alig láthatón bólintott. – Sört! – ugatta a szolgálónak. – És ételt! Pástétomot, ne azt a moslékot! Odahúzott egy széket az asztalhoz Revának, és a szemét végigjáratta az arcán. A lány lecsatolta a kardját, és levette a köpönyegét. Várt, amíg a szolgáló visszatér és újra kimegy, aztán áhítatos suttogással folytatta: – Te vagy az, ugye? Reva lemosta a falatot egy nagy korty sörrel, és kérdőn nézett a férfira. – Az Igazpengéjű vére. Reva elfojtotta a nevetését. A férfi őszintesége egyszerre megkacagtatta és megrémítette. A szemében ragyogó fény a több tucat félkegyelmű eretneket juttatta eszébe, akik Al Sorna házánál gyülekeztek. – Az Igazpengéjű az apám volt. Shindall elnyomott egy kiáltást, és izgatottan összetette a kezét. – A pap üzent, hogy hamarosan hallunk rólad. Hogy olyan hírt kapunk, ami alapjaiban rázza meg ezt az eretnek

királyságot. De azt sohasem gondoltam, sohasem mertem remélni, hogy a saját szememmel foglak látni, azt meg végképp nem, hogy ebben a viskóban fogadhatlak, ahol kocsmárost játszom. A pap üzent... – Mit közölt veled? – tudakolta Reva szándékosan könnyed hangon, mintha csak kíváncsiskodna. Hogy hamarosan meghalok? Hogy új vértanútok lesz, akit imádhattok? – A pap mindig röviden üzen, és jó oka van rá, hogy az üzenet tartalma se legyen olyan egyértelmű. Ha a hűbérúr vagy az eretnek király elfogná a levelet, a közérthető fogalmazás mindannyiunk végét jelenthetné. Reva bólintott, és visszatért a vacsorához. A pástétom meglepően jólesett: a sörben pácolt hússzeletet tésztában sütötték ki gombával. – Ha szabad egy kérdést – folytatta Shindall. – A küldetésed... Bár álmomban sem merészelnék a tárgyáról tudakozódni, de mégis: elvégezted? Végre közelebb kerültünk a szabadulásunkhoz? Reva édeskésen elmosolyodott. – Meg kell találnom a Fokvárat. A pap úgy tájékoztatott, te gondoskodsz az arrafelé igyekvő zarándokok biztonságáról. – Hogyne, hogyne – lehelte a férfi. – Gondoltam, hogy te is elindulsz a zarándokúton, amíg van rá idő. – Felállt, és a szoba egyik sarkába ment, ahol lehajolt, kivett egy téglát az alapból, és előhúzott valamit a mögötte nyíló üregből. – Selyemre festették – magyarázta, miközben Reva elé tette az arasznyi, négyzet alakú anyagot. – Könnyű elrejteni, vagy lenyelni, ha úgy hozza a szükség. A térképet egyszerű, de könnyen követhető vonalakkal

rajzolták. Egy vonal indult a falut jelző ábrák csoportjától, hegyen és folyón keresztül kanyargott, majd megállapodott egy lándzsahegy alakú, fekete jelzésnél. – Innen hatnapi út – mesélte neki Shindall. – Mostanában nem jár erre túl sok zarándok, úgyhogy szabad áthaladásod lesz. Ott megtalálod a barátainkat, menedéket kereső koldusok álcája mögött. – Nem áll őrség a várban? – kérdezte Reva meglepetten. Különböző terveket forralt arról, miként fog belopakodni az erődbe a hűbérúr katonáinak orra előtt. – Mióta az Igazpengéjű elesett, senki sem őrzi. Az a részeges, alltori kurvapecér hagyja, hogy elromosodjon. Reva befejezte a vacsorát, és kiitta a maradék sört. – Kell egy szoba ma éjszakára. És egy istálló a lovamnak. – Fizetséget ajánlott, de a férfi nem fogadta el, és az emeletre vezette a lányt. A szoba nem volt túl nagy, sem túl tiszta, de a keskeny ágy látványa szétoszlatta minden rossz érzését. Azóta nem látott ágyat, amióta elhagyta a Sötétkard házát. – Találkoztam vele egyszer – mesélte az ajtóban álldogáló Shindall, és a lány arcára függesztette a tekintetét. – Az Igazpengéjűvel. Nem sokkal azután, hogy az Atya megmentette a rabló nyilától. A sebe még friss volt, vörös, mint a rubint, fényesen csillogott a reggeli levegőben, amikor felállt, hogy beszéljen. És azok a szavak... Mennyi igazság az alatt a kis idő alatt! Tudtam, hogy az Atya szavát hallom a szájából. – A férfi merev nézése és elfúló hangja a varinvári kovácsra emlékeztette Revát, amikor hozzátette: – Az ő szemét örökölted. A lány az ágyra tette a köpenyét és a kardját. – A királyi őrség járőrözik a hegyek között? Shindall pislantott, aztán megrázta a fejét.

– Csak a síkságok útjait, a rablók által legkedveltebb környékeket ellenőrzik. A hegyekbe nem merészkednek. Gondolom, túl hideg van ott nekik. – Meggyújtott gyertyát tett a szoba egyetlen asztalára, aztán az ajtóhoz ment. – Az ötödik órában kongatnak először. – Addigra már messze leszek. Köszönöm a segítségedet. A férfi még egyszer rápillantott, majd nagyot nyelt egyet, és azt felelte: – Elég köszönet az, hogy az arcodat láthatom. ♦ ♦ ♦ Még sohasem járt a Szürkecsúcsokban, és zavarba ejtette a sziklapusztaság. Magas, megmászhatatlan szirtek meredtek mindenhol, amerre nézett, és minél mélyebbre hatolt a hegységben, annál magasabbra nőttek. Az állandó hideget tovább rontotta a folyamatosan szemerkélő eső és leszálló köd. Az út a keleten a messzeségbe vesző, széles és gyors sodrású folyónál ért véget. Követte a folyót; a selyemtérkép szerint így juthatott a legegyszerűbben az erődhöz. A szürke vadászló prüszkölve tiltakozott, amikor lovasa végigösztökélte a köves folyóparton. – Prüszke – szólalt meg a lány. – Így foglak nevezni. Az elszabaduló kövek hangjára megfordult a nyeregben, és azt látta, hogy egy másik lovas érkezik az út végéhez. Várt a nyeregben, hogy a nagydarab fiú közelebb érjen apró lován. – Loptad? – kérdezte, amikor Arken melléje ért. – A testvérek pénzén vettem – felelte a fiú, és köhögve fészkelődött a számára túl kicsi nyeregben. Reva némán ült a lóháton, és nézte, ahogy a fiú elvörösödik, aztán még egyszer elköhinti magát.

– Ha még egy napot el kell töltenem az apámmal, megölöm – vallotta be végül. – És különben is tartozom neked. Távoli mennydörgés recsegett valahol az égen, és Reva felpillantva sötét felhőtömeget látott közeledni nyugat felől. – Jobb lesz, ha távolabb húzódunk a folyótól – rúgta meg Prüszkét. – Esőben bizonyára megárad. ♦ ♦ ♦ – Egyszerű kerékgyártó volt – mesélte Arken. – Ügyes, és kicsit tanultabb és hithűbb a falu többi lakójánál, de mégis csak egy egyszerű kerékgyártó. Aztán egyik nap a Második Rend aspektusa eljött a missziós házba, és az apám elment hozzá katekizmusra. Azután minden megváltozott. Az eső elől egy keskeny sziklarepedésben leltek menedéket. Az ár legjavát kívül tartotta, de még így is túl sok nedvesség tolult be ahhoz, hogy tüzet lehessen gyújtani, így a köpönyegjükbe burkolózva ültek, és csak a lovak lehelete melegítette őket. – Minden ráérő óráját azzal töltötte, hogy fűnek-fának prédikált – folytatta Arken. – Minden megtakarított pénzét odaadta a nyomdásznak, hogy kinyomtassa az értekezéseit, és ingyen odaadta bárkinek, akit érdekelt, miközben én és a húgom órákig álltunk az utcán, míg ő megállás nélkül duruzsolt. A legrosszabb az volt, hogy néhányan még meg is hallgatták. Gyűlöltem őket érte. Ha senki sem hallgatott volna rá, talán felhagy az egésszel, és a Negyedik Rend békén hagy minket. A te istenednek nincsenek rendjei, ugye? – A világot az egyetlen Atya akarata teremtette – felelte Reva. – Hogy megismerhessük a szeretetét. Egy világ, egy Atya, egy egyház. – Akkor is, ha haszonleső és romlott.

Arken bólintott, és tüsszentett. Egy vízcsepp lógott az orra hegyéről. – Keresni fognak? – kérdezte Reva. A fiú a földre sütötte a szemét. – Kétlem. Elhangzottak bizonyos szavak. – A szavak nem nyilak. Vissza lehet szívni őket. – Megparancsolta, hogy semmit se tegyünk! – szorult össze Arken állkapcsa, és a keze ökölbe fordult a köpenye alatt. – Csak ült ott, amikor azok a lovasok előkerültek az erdőből, és a tételeit suttogta. Milyen ember az ilyen? Hitbuzgó ember – gondolta Reva. – Mit tanított, ami ennyire felmérgesítette a rend tagjait? – Hogy a Hit eltévelyedett. Hogy nagy tévedésben bűnösek, hogy a vöröskéz eltorzította a lelkünket, hogy gyűlölködünk, amikor szeretnünk kellene. Hogy a hitetlenek üldözése falat húzott a lelkünk és az eltávozottak közé. Egy nap egy testvér jött a házunkhoz a Negyedik Rendtől, egy levéllel az aspektustól. Udvariasan, de határozottan arra kérte, hogy ne beszéljen többet. Apám a férfi arcába dobta a széttépett darabkákat. Két nappal később leégett a műhelye. Prüszke nekiállt tapodni a követ a mellső patájával, és türelmetlenségében rángatta a fejét. Reva kezdte kiismerni az állat hangulatváltozásait, és a tétlenséget kiváltképp nem állhatta. A lány felkelt, kivett egy répát a nyeregtáskájából, és a ló pofájához tartotta. – Nekem nem tartozol semmivel – mondta a fiúnak. – És velem utazni... nem a legbiztonságosabb. – Tévedsz. Mármint a tartozásról. És nem érdekel a veszély. A fiú tekintete őszintén meredt rá, és még valami érzelem játszott benne: szégyen. Még csak gyerek. Minden gondja-baja

ellenére, csak gyerek. – Keresek valamit – avatta be. – Segíts megtalálni, és kiegyenlíted a tartozásod. Aztán mehetsz a dolgodra. A nagydarab legény bólintott, és haloványan elmosolyodott. – Ahogy kívánod. Reva kivett még valamit a nyeregtáskából, és odadobta neki. – Az apád elfelejtette átnézni a Szónok fegyvereit. A fiú körbeforgatta a kést a kezében, és kihúzta a pengét a tokjából. A hosszú, ám kiegyensúlyozott fegyver jóféle acélból készült, a csontmarkolat vésett díszítése erős fogást biztosított. – Nem tudom használni. Az apám még azt sem hagyta, hogy kisebb koromban fakardom legyen. Reva kitekintett az esőbe. A zápor enyhe csepegéssé szelídült, és a lány megfogta Prüszke szárát, hogy kivezesse a sziklahasadékból. – Majd én megtanítalak. ♦ ♦ ♦ Olyan érzés volt, mint egy gyerekkel játszani, egy nálánál egy fejjel magasabb és kétszer nagyobb súlyú gyerekkel. Milyen lassan mozog! – lepődött meg a lány, amikor Arken elbotladozott mellette, és hüvelybe dugott kése egy teljes karhosszal elvétette a célt, mert Reva félrepördült, majd a fiú hátára ugrott, és a nyakához tette a pengéjét. – Újra! – utasította leugorva. Halvány pír öntötte el Arken arcát, miközben a kését kábán a lány felé fordította. Ez nem a szégyen jele – döbbent rá Reva. – Nem szabad többet ráugranom.

Az elkövetkező négy napban éjszakánként egy órát, és reggel még egyet azzal töltött, hogy megtanítsa a fiúnak a késharc alapjait, ami reménytelen feladatnak találtatott. A nagytestű, erős legényből hiányzott a fürgeség, amivel kivédhette volna tanítója leggyengébb próbálkozásait is. Végül megmondta neki, hogy tegye el a kést, és maradjon a kétkezi harcnál. Elvégre ebben jobban teljesített: viszonylag hamar magáévá tette a rúgások és ütések egyszerűbb formáit, és viaskodás közben még egy csípős ütést is bevitt Reva karjára. – Sajnálom – akadt el a legény lélegzete, miközben a lány a foltot dörzsölgette. – Mit? Az én hibám volt, hogy túl... – Bebújt a legény karja alatt, aztán nyitott tenyérrel arcon vágta, majd kifordult onnan, mielőtt a másik visszavághatott volna. – ...lassú voltam. Mára elég ennyi. Együnk! Tisztában volt vele, hogy bűnt követ el azzal, ha maga mellett tartja a fiút, hiszen csupán emberi társaságra vágyott, amióta elszökött Al Somától. Ugyanakkor Arken panasz nélkül végezte el a legalantasabb munkákat: minden este tüzet rakott, a lovakat gondozta és vacsorát főzött, mégpedig katonás fegyelemmel. Igazságtalan vagyok vele – morfondírozott Reva, miközben figyelte, ahogy a fiú felvágja a szalonnát, és a vasra teszi. – Igazából nincs szükségem a segítségére. És ahogy rám néz... Nem testi sóvárgással, nem buján pillantott Revára. Inkább vágyódva. Még csak kisfiú. A következő napon felbukkant a Fokvár csipkés tüskéje a távolban. Reva az erődről hallott mesék alapján valami nagyszerűbbre, magasztosabbra számított, az apja vértanúságához méltó, mesebeli helyre, de a pompa hiánya még nyilvánvalóbbá vált, amikor közelebb értek. A falakban nagy

lyukak tátongtak, a mellvéden omlások éktelenkedtek, mintha csak valami óriás járt volna erre, és kiharapott volna egy-két darabot a falból. A kapuhoz vezető földsánc törött kövezetén hosszú szarvú hegyi kecskék legelésztek, a burkolat között növő gyomot harapdálták, és rá sem hederítettek a vándorokra. – Lenyűgöző! – kiáltott fel lelkesen Arken, amikor a kapuhoz értek, és felpillantottak a fejük fölött emelkedő falakra. – Nem tudtam, hogy ilyen magas torony is létezik! Fém csikordult, és figyelmük a kapuba állított ajtóra irányult, ami mögül öreg arc pillantott ki. – Nincs itt semmi, amit ellophatnátok! Reva az Igazpengéjű jelét mutatta, mire az ellenséges kifejezés rögvest elillant a kapuőr arcáról. – Jobb lesz, ha beljebb kerültök – mondta, és eltűnt a sötétben. A vénember hátrébb húzódott, míg a lány belépett az ajtón. Reva nem tudta megítélni a korát. A vonásait uraló petyhüdt ráncokból ítélve hetven esztendőn túl lehetett. Rongyos öltözete, a felsőtestét takaró foszló köntös, nemigen láthatott mosókövet már hónapok óta. Magasságával azonos hosszúságú botot vitt, a lány megítélése szerint inkább azért, hogy rátámaszkodjon, mintsem fegyver gyanánt. – A nevem Vantil – mutatkozott be a vénember. – És azt hiszem, tudom, te ki vagy. – Odabólintott Arkennek, aki odakint állt a lovakkal. – Őt nem ismerem. – A bizalmasom. Úgy tűnt, Vantil megelégszik a magyarázattal, és suta léptekkel elindult felfelé a meredek kőlépcsőn. – Gondolom, először a teremre vagy kíváncsi. – Igen. – Reva szíve még annál is gyorsabban vert, mint

amikor rátámadt a Szónokra és társaira. – Igen, az jó volna. Egyszerű terem volt. Nagyobb, mint amik mellett elmentek a folyosón, ugyanannyira elhanyagolt is, de csak egy egyszerű terem. Hideg kő és sötét árnyékok uralta helyiség, amit az ajtóval szemben álló, magas támlájú széket kivéve teljesen üresnek talált. Kérésére Vantil átnyújtott egy fáklyát, és Reva nekilátott átfürkészni a sarkokat. Végigfuttatta a lángot a falakon, az oszlopok mögött, a trónszék alatt. – Nem akarsz imádkozni a szék előtt? – kérdezte Vantil, aki szemmel láthatóan nem értette a viselkedését. Reva mintha meg sem hallotta volna a kérdést, amint egyszer végigjárta a termet, rögvest újrakezdte, aztán még egyszer. A helyiség minden sarkát megvizsgálta, minden lehetséges rejtekhelyre bebökdösött, minden árnyékot elűzött a fáklya fényével. Semmi. – Mióta vagy itt? – kérdezte a Fokvár őrét. – Nem sokkal azután érkeztem, hogy az Igazpengéjű elesett. – Bizonyosan tudod, miért vagyok itt. Az öreg vállat vont. – Hogy imáidat ajánld az Igazpengéjűnek. Hogy a vértanúság eme szent helyén fohászkodj az Atyához... – Volt egy kardja. Ebben a teremben, amikor meghalt. Hol van? Vantil csak értetlenül rázta a fejét. – Itt nincsen semmiféle fegyver, márpedig én bárki emberfiánál jobban ismerem ezt az erődöt. Mindent elvittek, ha nem a Sötétkard martalócai, akkor a hűbérúr saját őrei. – A Sötétkardnál nincs – mormolta Reva. – Mikor jártak itt a hűbérúr emberei? – Minden évben eljönnek, és meggyőződnek róla, hogy nem

költöztek-e be zarándokok a várba. Mi a hegyekben rejtőzünk el, amíg el nem mennek. Legutoljára két hónapja jártak erre. Mennyi kilométert tett meg a semmiért! A kard nem volt a várban, Al Sorna emberei sem vitték el, így csak a hűbérúr maradt Alltorban. – Meghúzhatjuk itt magunkat éjszakára? – Az Igazpengéjű vére addig marad, ameddig csak akar. – Az öreg kényelmetlenül fészkelődön, aztán nekiütögette a botját a kőnek. – Na és, az... ööö... imák? Reva még egyszer körülnézett a teremben. Egy üres szék egy üres teremben. Az Igazpengéjűnek semmi nyoma, még egy vérfoltos kő sem jelzi a halálát. Vajon gondolt rám valaha? Vajon tudta, hogy életben vagyok? – Az Atya magától is jól ismeri az Igazpengéjű iránt táplált szeretetemet – válaszolta Vantilnak, és az ajtó felé indult. – A fiúnak is kell egy ágy.

NEGYEDIK FEJEZET

K

ilométerekre a villától, a hegyekben talált búvóhelyet. A dombon szétszórt sziklatömbök csoportja jó kilátást biztosított a környező bozótos sivatagra. Rőzse is akadt a tűzhöz, és a kövek között meghúzhatták magukat. Szabadon eresztette a lovat, és délnek kergette, abban a reményben, hogy félrevezeti az üldözőiket. Az első éjszaka a nő erősen vérzett. Vastag vérfolyamok ömlöttek az orrából, füléből és szeméből, és nedves nadrágjából ítélve minden egyéb nyílásából. Frentis levetkőztette és addig törölgette a vért, míg a folyam lassan elállni látszott. A nő sápadtan, eszméletlenül feküdt, a légzése alig hallatszott, a szemhéja sem rebbent, még csak nyögéseket sem hallatott. Frentist megrohanta a gondolat, hogy talán sohasem ébred már fel, és ha így van, akkor élete egész hátralévő részében ülhet a holtteste mellett. A béklyó szemernyit sem gyengült, és a viszketés nyom nélkül eltűnt. Újra a kínzója foglya lett, habár a nő fegyvertelenül feküdt, habár legszívesebben újra és újra megmerítette volna a kését a mellében. Ehelyett ápolta, melengette és védte az éjszaka hidegétől, mígnem a nő szeme a harmadik nap reggelén egyszer csak felpattant.

Rámosolygott a férfira, és hála csillogott a szemében. – Tudtam, hogy nem hagynál el, szerelmem. Frentis hátralépett, remélve, hogy a nő látja a tekintetében a gyűlöletet, és nem felelt. Fogva tartója félrelökte a köpönyeget, amivel a férfi betakarta, és kinyújtóztatta a végtagjait. Láthatólag lesoványodott, de még mindig sudár és erős volt... és gyönyörű. És Frentis annál jobban gyűlölte ezért. – Jaj, ne duzzogj! – nyögte a nő. – Szükségből kellett meghalniuk. Miattunk és persze a Szövetséges miatt. Idővel majd megérted. Vérrel átitatott ruháját látva elfintorodott, de gondolkodás nélkül felhúzta a fekete vászoninget és nadrágot. – Van mit ennünk? Frentis a nap egyetlen zsákmányára, a megnyúzott és kicsontozott kövikígyóra mutatott. Az azt megelőző napon Frentis a parázsló tűz fölé lógatta füstölni a húscsíkokat, és meglepően ízletesnek találta az ételt. A nő élvezettel fogyasztotta el a maradék kígyóhúst, és kéjesen nyögdécselt nyelés és rágás közben. – Végtelenül sokoldalú férfi vagy – mondta, amikor zsírtól csillogó ajakkal befejezte a táplálkozást. – Micsoda jó férj lesz belőled! Nekivágtak az északkeleti iránynak, mielőtt a nap túl forrón sütött volna ahhoz, hogy lehetővé tegye az utazást. A sziklák közötti sekély üregekben megbúvó esővízből ittak. Az elmúlt napokban csekély élelemhez jutottak, így a nehezükre esett a haladás. Másfél napi caplatással a tüskés bozótban eljutottak a parthoz. A nő úgy ítélte, jó harminc kilométerre lehetnek Alpirától.

– Janellis kikötője még fél nap észak felé – tudatta vele a nő. – Lopnunk kell valamit, most hogy rongyos koldusok lettünk. ♦ ♦ ♦ Frentis azóta nem lopott igazán értékes tárgyat, hogy zsebtolvajként tevékenykedett Varinvár utcáin. A rendházban bátorított tolvajkodás sokkal kevésbé bizonyult jövedelmezőnek. Ám kiderült, gyermekkori képességei nem hagyták el, Janellis utcáin néhány óra alatt összeszedett két teli erszényt és némi ékszert, amiből vehettek maguknak ruhát és kibérelhettek egy szobát egy viszonylag kevésbé feltűnő fogadóban. Újra férjet és feleséget játszottak, csak ezúttal a frigy csodájában leledző, ifjú házasokat, akik északra tartó hajót keresnek rokonlátogatás céljából. A fogadós ajánlott egy kereskedőt, aki másnap reggel indult Marbellisbe. – Nagyobb felhajtást vártam – tűnődött a nő aznap éjszaka a férfi mellett fekve. Ezúttal gyengéden használta a testét, és most először csókolta meg a száján, bizonyára a valóságba is át akarta telepíteni a bensőséges hangulatot. A béklyó miatt Frentis kénytelen volt csókolni, simogatni, közel húzni magához, és a nő reszketve hozzábújt. Azután a boszorkány körbefonta a lábát a sajátjával, és ujjai Frentis kemény hasizmát cirógatták. – A néhai Reménység felesége és fia tűzben vész oda – mondta –, és még csak nem is beszélnek róla. Frentis nagy erőkkel összpontosított, hátha visszatér a csiklandás, hátha visszanyerheti a csodálatos, felszabadító kínt, ami lehetővé tette, hogy mozogjon, hogy olyan ember legyen, aki megment, és nem elpusztít másokat. Az igazságot gondosan kiiktatta a fejéből, és bűntudatot meg elkeseredést megjelenítő képeket hívott elő, hogy elkendőzze a küldetésük valódi

eredményét. A kétkezi munkás, a fogadós, az ágyából felpillantó kisfiú... – Talán a császár simította el az ügyet – találgatott a nő. – Megkíméli a népét a borzasztó hírtől. Először a Reménységük, majd az utódja, éppen amikor bejelentené az új választását. Nem mintha volna valaki, akit választhat, most, hogy meghalt az a ribanc. – Halkan felkacagott, mert megérezte a férfi meglepetését. – Attól tartok, nem voltam teljesen őszinte veled, kedvesem. Nem a fiú neve szerepelt a lajstromban, hanem az anyáé. A gyereket csak leckének szántam neked. Nem, a nő volt a célpont, az utolsó név, Emeren Nasur Ailers, a császár új választása, az új Reménységük, az Alpiri Birodalom leendő császárnője. – A férfi vállára fektette a fejét, és hangja elhalt, ahogy elnyomta az álom. – Most már mindegy, kit választ, minden reménység elveszett... ♦ ♦ ♦ Az út Marbellisbe nyolc napig tartott, és a gyilkosok végig a szerető ifjú házaspárt játszották a kereskedőhajó legénységének. A tengerészek vidám csapatnak bizonyultak, akik igen kedvelték a sikamlós vicceket, és előszeretettel adtak kéretlen tanácsot Frentis férji kötelességeit illetően, bár csekély alpiri tudásával a fiatal férfi zavart nevetésre korlátozta a válaszait. Éjszaka a kabinban, amikor a nő végzett vele, kevéske szabadságát arra használta, hogy a sebet vizsgálgatta, ott, ahol annak idején a csiklandás izzott. Most már határozottan változás állott be a mintában: jobban előtűnt a sima rész, és mintha kiterjedtebbé vált volna. Ám a viszketés nem jött vissza, és a fájdalom sem hasított belé. Növekedj! – kérlelte folyamatosan, és megpróbálta nem kimutatni csalódottságát, nehogy a fogva tartója

megszimatolja. A reggeli hullámok hátán érkeztek meg Marbellisbe, és harsány hangú hecceléssel egybekötött búcsút vettek a tengerészektől. – Nos – tekintett a nő a kikötőn túl húzódó városra. – Ideje, hogy felkeressük a söpredéket! Marbellisben, a többi kikötőhöz hasonlóan, akadt néhány negyed, ahová bölcs emberek nem szívesen tették be a lábukat. Varinvárban az egész nyugati városrész ilyennek számított, itt azonban kisebb kiterjedésűnek bizonyult a raktárak köré csoportosuló, düledék teraszokkal teli, zsúfolt nyomornegyed. Ahogy járták az utcákat, a királyi őrség megszállásának emlékeire lettek figyelmesek. Itt-ott lyukak és hamufekete falak éktelenkedtek a házakon. A mólók nyüzsgése és az emberek lendülete alapján a város sebei sokat gyógyultak a háború óta eltelt években, de a szegényebb környékek még mindig a csata jeleit mutatták. – Azt mondják, ezer, vagy annál is több nőt erőszakoltak meg, amikor a falak ledőltek – jegyezte meg a nő, amikor elmentek egy valamikor otthonnak számító, kiégett, üres épület mellett. – Soknak elvágták a torkát utána. A te néped így ünnepli a győzelmet? Én nem voltam itt – akarta felelni Frentis, de kínzója gúzsba kötötte a nyelvét. – Itt vagy ott, nem számít. Janus háborúja a hadsereg minden katonáján szégyenfoltot hagyott. – Csak nem? Bűntudat mások bűnei miatt... – rázta felé csinos ujját. – Nem szabad, szerelmem, nem szabad. A nő kiválasztott egy borozót a lehető legsötétebb sikátorban, és látványos pénzvillantással rendelt egy palack vöröset, aztán leültek az ajtóval szemközti asztalhoz. Perceken

belül számos, többé-kevésbé ápolatlan megjelenésű törzsvendég elhagyta a kocsmát, és hamarosan egyedül maradtak egy falmélyedésben ülő fickóval. A férfi pipája füstbe burkolta az arcát. – Egy ilyen helyen mindig azt az egyet válaszd, aki ottmarad – tanácsolta a nő, és a férfi felé emelte a boros kupáját, aztán szélesen rámosolygott. – Az ilyennek van a legjobb szeme a kínálkozó lehetőségekhez. A férfi megszívta a pipáját, aztán felkelt, és odaballagott az asztalukhoz. Az alacsony növésű, sovány fickó egy harcos arcát fordította feléjük, és vidámság nélküli mosolyánál látszott, hogy több foga is hiányzik. Alpiriül szólalt meg, bár Frentis úgy ítélte, északi származású lehet. – Beszélem a királyság nyelvét – felelte a nő. – És nem akarok ötlevelet venni, köszönöm. A férfi megbiccentette a fejét. – Tehát vörösvirágot keresel. – Ismerős, kásás kiejtéssel beszélt. Nilsaeli. Odahúzott egy széket, és leült az asztalhoz, aztán töltött magának a borból. – Tudok nektek szerezni, de drága lesz. Itt nem olyan, mint a királyságban. A császár nagy veszélynek tartja a vörösvirágot. – Nem... szórakozásra vágyunk. – A nő lopva körbenézett, aztán lehalkította a hangját. – El kell jutnunk a királyságba. A sovány fickó hátradőlt a székében, és felmordult, mint aki jól szórakozik. – Sok sikert hozzá! Alpiri hajók már nem kötnek ki errefelé. Talán hallottátok, volt ez a kis háború, ugyebár... A nő közelebb hajolt, és halk, ám határozott hangon azt mondta: – Úgy hallottam, hogy vannak... másféle hajók. Amiket nem

kötnek a császár tilalmai. A férfi arcáról a maradék derű is eltűnt, és összehúzta a szemét. – Veszélyes beszéd az ilyesmi egy idegen szájából. – Tudom. – Most már a nő is suttogott. – El kell menekülnünk innen. A férjem... – Frentisre bólintott – ...a királyságból származik, még a háború előtt találkoztunk. Akkor minden sokkal könnyebben ment, a szüleink áldást adtak a frigyünkre, de most... – Bánatos kifejezést varázsolt az arcára. – A háború óta nehezebben megy a sorunk, a rokonok és szomszédok kerülnek. A királyságban talán szívesen látnak minket. A sovány fickó felemelte a szemöldökét, és alaposan végigmérte Frentist. – A királyságból? Honnan? – Varinvári vagyok. – Hallatszik a beszédeden. Mi hozott ide a birodalomba? Inkább katonának nézel ki, mint kereskedőnek. – Matróz voltam. Hajósinasként kezdtem, de a dolgok kezdtek rosszul menni a negyedben. El kell tűnnünk innen. – Rosszul menni? Mi történt? – Egyszemű... – Vagy úgy... – A férfi kiitta a borát. – Hallottam a nevét. Tudtad, hogy évekkel ezelőtt elpatkolt? – Igen. Nem sírtam. A fickó arcán halovány mosoly futott át. – Lehet, hogy találok nektek valamit. De nem lesz olcsó. – Van pénzünk – biztosította róla a nő, és megmutatta dagadó erszényét. A férfi megsimogatta az állát, és eljátszotta, hogy alaposan

fontolgatja a dolgot, aztán bólintott. – Itt várjatok meg! A kilencedik harangszó előtt visszajövök. A nő nézte, ahogy eltűnik, majd odafordult Frentishez. – Egyszemű? A fiatalember ivott a borból, és nem felelt, amíg kínzója fel nem izzította a béklyót. – A sebeim – sziszegte fájdalmak között. – Tőle kaptam a sebhelyeket. A testvéreim cserébe megölték. – Tehát... – mormolt a nő, és hagyta, hogy a béklyó elcsituljon –, egyike voltál a Hírvivő szolgáinak... – Hangja valódi súlyt hordozott, mintha valami kellemetlen felfedezést tett volna. Élénk, fürkész tekintetet villantott a férfira, olyat, mint a templomban, csak ezúttal tartózkodott a kínzástól. Egy kis idő múltán pislantott, megrázta a fejét, és megveregette Frentis kezét. – Bocsásd meg kételkedésemet, szerelmem! Az évszázadok óvatossá tettek. Felkelt az asztaltól, és megigazította a rövid kardot a köpenye alatt. – El kell halasztanunk ezt a beszélgetést. Várjuk meg valahol a jótevőnket! ♦ ♦ ♦ Felmásztak a sikátorral szemben álló bódé tetejére, és vártak. A cingár fickó jóval a kilencedik harang előtt visszatért, négy markos társával egyetemben. Sietve léptek be a borozóba, de szinte ugyanolyan gyorsan ki is jöttek. A legnagyobb nekiesett a soványnak, és suttogva előadott fenyegetéseit jókora mellbe lökésekkel kísérte. – Ne öld meg őket! – súgta a nő. – És az összekötőnket tartsd eszméleténél!

Frentis tapasztalatból tudta, hogy minél nagyobb és erőszakosabb egy férfi, annál rosszabbul verekedik. A nagytestű ellenfelek, főként a bűnöző foglalkozásokat választók, jobban hozzászoktak a megfélemlítéshez, mint a valódi harchoz. Így nem lepődött meg, hogy a martalóc, aki mögé leugrott, nem bukott le a koponyalapjába roppanó ütés elől, vagy, hogy a nálánál is nagyobb társa tátott szájjal nézte a pördülő rúgást, ami halántékon kapta. A harmadik, legkevésbé ijesztő kinézetűnek sikerült kihúznia a kését, mielőtt a nő ütése megtalálta a füle mögötti idegcsomót. A negyedik elég gyorsan tért magához a meglepetésből, hogy furkósbotot lendítsen a volári felé. A nő lebukott, leadott egy térdkalácszúzó rúgást hátrafelé, és egy halántékra célzott ütéssel tett pontot a dologra. A boszorkány kivonta a kardját, aztán fenyegetően közeledett a sovány fickóhoz, aki ekkorra már a sikátor fala mellett görnyedt, felemelt kézzel és elfordított arccal. A férfi álla alá tette a kard hegyét, és felemelte vele a fejét. – Most pedig kérjük a neveket! ♦ ♦ ♦ – Ettől kellene megijednem? – A csempész egyszerre megvetően és mulatva pillantott az összevert, véres fickóra. A cingár némi győzködés után egy raktárhoz vitte őket, ami látszólag teásládákkal volt tele. A csempész és a legénység néhány tagja kockajátékkal szórakoztatta magát egy fal mögött, ami csak első pillantásra látszott falnak. A masszív testfelépítésű férfi meldenei kiejtéssel beszélt, és szablyáját karnyújtásnyi távolságra támasztotta le. A bajtársai hasonlóan jól felfegyverkeztek. – Ez pusztán egy kis bemutató volt – mondta a nő, miközben

egy dagadó erszényt lökött oda a csempésznek. – Hogy mi történik, ha valaki nem tartja be, amit ígért. A fickó megemelgette az erszényt, aztán belerúgott a sovány férfi görnyedt hátába. – Ez itt négy másikkal járkál. Hol vannak? – Elálmosodtak. – A nő feltartotta a megmaradt erszényt, és az ékkövekkel kirakott karkötőket, amelyeket Frentis lopott. – Megkapod, ha elértük a királyságot. Ez itt azt állítja, futnotok kell még egy kört a király fináncainál. Tekintsetek ránk egy kis többletrakományként. A csempész zsebre dugta új keresetét, aztán intett két emberének, és a sovány fickó felé bólintott. Felrángatták, és elvonszolták a raktárépület egyik sötét sarkába. – Hálás vagyok az üzletért, de nem kellett volna elárulnia nektek a nevemet. – Én már el is felejtettem – biztosította a nő. ♦ ♦ ♦ A csempész hajója alig tűnt nagyobbnak a folyami dereglyéknél, amelyekre Frentis a gyerekkorából emlékezett, de mélyebb testet és magasabb vitorlát kapott. A kapitány mellett a mindössze tíztagú legénység némán, a kereskedőhajók matrózaitól megszokott trágárkodás nélkül tette a dolgát. A két utast a fedélzet farhoz közeli részére irányították, és meghagyták nekik, hogy el se mozduljanak onnan. Ételt hoztak, és egyik tengerész sem próbált meg szóba elegyedni velük. A lehangoló utazás terhét cseppet sem enyhítette a nő folyamatos karattyolása, és a vastag ködtakaró, ami a negyedik napon, az Erinei-tenger közepén leereszkedett rájuk. – Csak egyszer jártam a királyságotokban – mondta a nő. –

Ennek már legalább másfél évszázada. A jósok találtak valami kisnemest, aki néhány éven belül sok eséllyel és még több csalárdsággal a királyi trónig tornázhatta volna fel magát. Elég könnyű prédának számított, úgy emlékszem, igazi mocskos disznó volt a fickó, aki az élvezeteknek élt. Csak el kellett játszanom a szajhát. Persze még azelőtt végeztem vele, hogy hozzám nyúlhatott volna. Egyetlen ütést kapott ököllel a melle közepébe. Nem egyszerű technika, de akkorra már évek óta tökéletesen csináltam. Fura dolog, hogy amikor évekkel később Janus elkezdett felemelkedni, a Szövetséges nem adta parancsba a kivégzését. Úgy látszik, a te őrült királyod tökéletesen illett a terveibe. A köd a hetedik nap estéjén szállt fel, és mögötte láthatóvá vált a királyság déli partvonalának sötét tömege, a hajóorr bal oldalától néhány kilométerre. A kapitány természetesen parancsot adott az irányváltoztatásra, és a kis hajó csapást váltott nyugat felé. Frentis feszülten figyelte a ködbe burkolózó partot, és végül egy ismerős tájékozódási pontra, egy keskeny öbölben álló, magányos kőoszlopra lett figyelmes. – Valami érdekeset láttál? – érdeklődött a nő, mert megérezte a hangulata változását. – Az Öregember Uhlla Veszténél. – Azaz? – Körülbelül ötven kilométerre vagyunk a Déli-toronytól. – Itt partra tudunk szállni? A Farkasfutták hónapokat töltöttek azzal, hogy csempészeket kergettek a parton a Déli-toronynál végrehajtott toborzás előtt, így jól ismerte az Öregembert körbevevő csatornát, ami túl keskeny lett volna egy hajónak, de a csempészek evezős csónakja könnyedén behatolhatott.

Bólintott. – A kapitánnyal kezdd! – utasította a nő, és a raktérbe vezető lépcső felé indult. – Én elrendezem az alsó fedélzetet. Minden kegyetlensége és ijesztő testi adottságai ellenére a kapitány gyenge ellenfélnek bizonyult, aki éppen egyet háríthatott a szablyájával, mielőtt a rövid kard mellbe szúrta. Az első tiszt keményebb dió volt, mert egy csáklyával hosszú pillanatokig távol tartotta a támadóját, és valami ismeretlen nyelven előadott szitkok között kiáltozott segítségért. Ám sem a szitkozódás, sem vitézsége nem segített rajta. Nehezen adta az életét, de a legénység többi tagjához hasonlóan ő is otthagyta a fogát. ♦ ♦ ♦ – Miért hívják Uhlla Vesztének? – kérdezte a nő. Az öbölre néző magaslaton álltak, miután otthagyták a csónakot a köves parton. Az Öregember mögött a csempészhajó egyenesen a szikláknak tartott. A nő a legerősebb csomójával kötözte merevre a kormányrudat. – Soha nem jutott eszembe, hogy megkérdezzem – felelte Frentis, és az sem izgatta, hogy a nő megérzi a hazugságot. Caenis annak idején elmesélte neki a történetet az öbölről, amit egy nőről neveztek el. A fiatal nő szíve összetört, amikor a szerelmesét elvitték valami régen elfeledett király háborújába. A nő mindennap megmászta az Öregember csúszós falát, és a csúcsra felállva várta szerelme visszatérését. Heteken, hónapokon át mászott, napsütésben és esőben, hóban és szélviharban. Aztán egy nap a férfi hajója feltűnt a látóhatáron, ám amikor a szerelmesét integetni látta az orrból, a fiatal nő levetette magát az Öregemberről, és halálra zúzta a testét a

sziklákon. Mert mielőtt a férfi elhajózott, hűtlen lett a nőhöz, és Uhlla azt kívánta, a szerelme nézze végig a vesztét. Figyelték, ahogy a hajó a sziklákhoz röpíti élettelen legénységét. A hajóderék nagy robajjal szakadt szét, és az eldőlő árboc hamar a hullámok közé rántotta a csapkodó vitorlát. Csak akkor fordultak el, amikor már félig elsüllyedt. Az éjszaka sebesen közeledett, és a kemény szél a tenger hidegével csípte az arcukat. – Ismernek Déli-toronyban? Ezúttal Frentis igazul válaszolt. – Kétlem, hogy volna ott bárki, aki emlékszik rám. – Vaelin Al Sorna is jelen volt, amikor a király megszálló csapatai összesereglettek. Ki emlékezne a Hatodik Rend holmi egyszerű rendtestvérére? – Féltékenyen őrizte emlékeit Vaelinről, de aki mellette állt egy tömegben, szinte láthatatlannak érezte magát. Az éjszaka hátralévő részét az úton töltötték. A nő nem kívánt sokáig a hajótörés helyszínén maradni, ami előbb-utóbb mágnesként vonzza majd a kincsvadászokat. A nap már a város háztetői fölé emelkedett, mire megálltak pihenni. Déli-tornyot fal vette körül, és a hely nevét adó épület, a reggeli égboltba nyúló, csipkézett és sudár kőlándzsa messze a többi építmény fölébe magasodott. Férjként és feleségként léptek be a nypgati kapun. Frentisnek feltűnt, hogy a nő odahagyta az álcát, és eltűnődött, vajon fogva tartója azt hiszi-e, ez a legújabb szerepük maga a valóság. A kapuőrök alaposan átkutatták őket, és semmit sem találtak, mivel a kardokat elrejtették útközben a toronytól egy kilométerre, egy füves dombtetőn. Csak annyi pénzt hoztak magukkal, amivel beléphettek a várba. Az egyik ajtónálló rákérdezett a nő fura kiejtésére, de Frentis azt válaszolta, hogy

kedvese az Északi Végekről származik, amit a katona elegendő magyarázatnak talált. Beeresztették őket, de szigorú figyelmeztetést kaptak, hogy a falakon belül nem engedélyezett a koldulás, és amennyiben nem találnak szállást, a tizedik harangszóra el kell tűnniük. Az a Déli-torony, ahonnan Frentis hat évvel azelőtt tengerre kelt, a forgalmas kikötők minden zaját és jellegzetességét magán hordozta. Akkor hajók zsúfolódtak a mólók mellett, és arra vártak, hogy átvihessék a hadsereget az Erinei-tengeren. A hely most sokkal csendesebbnek tűnt. Az utcákon nem tolongtak a púposan megrakott szekerek és árusok, amikre Frentis emlékezett, és a kövezett járdák enyhén lejtettek a kikötő felé, ahol legfeljebb egy tucat hajó ringatózott. Nincs több selyem, nincs több fűszer – gondolta a férfi, amikor eszébe villantak a piac színei és illatai. – Janusnak többel fizettünk, mint a puszta vérünkkel. Találtak egy fogadót a torony területén, ahol egy kövér asszony szolgálta fel az ételüket, és a ráérősek végtelen élénkségével legyeskedett körülöttük. – Az Északi Végekről? – ömlengett. – Milyen messze kerültél az otthonodtól, kedveském! A nő megragadta Frentis kezét, és a hüvelykujjával cirógatta a kézfejét. – Őérte átutaztam volna a fél világot. – Jaj, de édesek vagytok, kedveskéim! Én csak a szoba egyik végéből a másikba jutok el, de hát nem is csoda: hozzáláncoltam magam egy otromba fráterhez. Szívmelengető történetükért cserébe ingyen almás pitét és a szoba költségéből árengedményt kaptak. Aznap éjjel a nő nem használta ki. Némán és mozdulatlanul

ült az ágy tetején, miközben Frentis az ablaknál állt, és az utcát kémlelte. Még sohasem látta ilyen feszültnek a kínzóját: a nő tekintetébe óvatosság költözött. Ő sem tudja, mi következik. Ezzel a felismeréssel egy szúrós tekintetet érdemelt ki, de fogva tartója nem izzította fel a béklyót. Mostanában már csak ritkán okozott fájdalmat neki, és a marbellisi borozóban látott, átható fürkésző tekintet sem ismétlődött meg. Úgy gondolja, teljesen a magáévá tett. Akár egy tökéletes alázatosságba korbácsolt kutya. A tenyere szinte égett, annyira vágyta végigsimítani a sebhelyet, érezni a mintát megtörő, sima, gyógyult részt. Lehalkította a fejében a mantrát, de nem hagyta elmúlni: Növekedj! Már a hold is felkelt mire végre egy árnyék vetült az utca kövére, és a hozzá tartozó alak kényelmes tempóban haladt. Frentis az ajtó felé fordult, és a nő talpra állt. Most először jutott a fiatalember eszébe, hogy fegyvertelenek, és azon tűnődött, vajon véletlenül, vagy terv szerint alakult így. Halkan kopogtak az ajtón, és a nő bólintott Frentisnek, hogy nyissa ki. Egy férfi állt odakint, Frentishez hasonló termetű, ám legalább egy évtizeddel idősebb, éles, szép vonásokkal. Fekete haját hátrafésülte sima homlokáról. Egyszerű ruhát és strapabíró csizmát viselt, ami csaknem elvásott már a sok gyaloglástól. Hozzájuk hasonlóan nem hordozott fegyvert, de Frentis így is azonnal felismerte benne a harcost. Látszott a vállából, abból, ahogy zöld szeme egyetlen pillantással felmérte a szobabelsőt, megállapodva először a fiatal férfin, majd a nőn. Ösztönösen megtalálta a legnagyobb veszélyforrást. – Kérlek, kerülj beljebb! A férfi lassan tette be a lábát, és a nőtől két karnyújtásnyira állt meg, az ablakhoz közel.

– Fél tőlünk, szerelmem – búgta a nő, miközben Frentis bezárta az ajtót. Harag villant fel a férfi arcán. – Nem félek semmitől, csak attól, hogy elveszítem az Atya szeretetét – vágott vissza a jövevény művelt hangon, ám felismerhetően cumbraeli kiejtéssel. A nő halk, utálkozó sóhajt hallatott, ám a gúnyt száműzte a hangjából. – Neved is van? – Elég, ha az Atya tudja a nevemet. Frentis hallott már ilyen beszédet azelőtt, amikor a gyerekrabló fanatikusokat üldözték Nilsaelben. Egy pap vezette őket, akit eretnekségért kitagadott a Világatya Egyháza, ám a saját maga által felkent pap dacosan üvöltötte világnak az imáit, mielőtt Dentos egy nyilat küldött a szemébe. A nő kérdő tekintettel fordult felé, amikor megérezte az emlékeket. – Pap – tudatta vele Frentis. – Feladják a születéskor kapott nevüket, amikor átveszik a parancsaikat. Az egyház új nevet ad nekik, amit csak ők és az istenük ismernek. Az asszony ajka újféle megvetésbe csavarodott, aztán erőltetetten a papra mosolygott: – Feltételezem, nagy ígéreteket kaptál cserébe a segítségedért. – Nem ígéreteket, hanem biztosítékokat. – A férfi felizgatta magát, és vörös pír ömlött végig az arcán. – Bizonyítékot kaptam, hogy te elvégzed az Atya munkáját. Vagy nem így van? Frentis látta, hogy a nő visszafojt egy nevetést. – Hogyne. Bocsásd meg kétkedő szavaimat! Ám óvatosnak kell lennünk. Az, ööö, Világatya szolgáinak sok ellensége akad.

– És úgy látszik, különféle alakban jelennek meg – mormolta halkan a pap. – Úgy értesültem, hírekkel szolgálsz nekünk – folytatta a nő. – Al Somáról. – Egy hónapja Varinvárban járt. Az eretnek király várúrnak küldte az Északi Végekre. – Ha jól értettem, valamiféle hadicselről volt szó. Egy halálos, vagy végzetesen ártalmas cselről. – A cselt kivitelezték. Egészen... kiszámíthatatlan eredménnyel. – Általában így esik, ha róla van szó. – Lépések történtek. A Végek nincsen olyan messze. – A férfi elővett egy kis bőrtárcát, az ágyra tette, és hátralépett. A nő kinyitotta, és gyorsan átlapozta a tartalmát. – Az én jegyzékem teljes – mondta. – Varinvárban van találkozónk. – Felkerült egy újabb név. Bár ezt a feladatot én is könnyedén meg tudnám oldani, a Hírvivő ragaszkodott hozzá, hogy rád hagyjuk. A déli part várura jól működő háztartást vezet, de vannak olyan alkalmak, amikor sebezhetőbb. A nő kivett a tárcából egy lapot, egy fekete háttéren fehér lángot ábrázoló, nyomtatott képet. Frentis nem először látta az ábrát: a Farkasfutták üldözte fanatikusok ezzel mocskolták be az igazhitűek otthonait, miután megölték a szülőket és elhurcolták a gyermekeiket. Jól ismerte a Világatya szeretetének tiszta lángját. – Azt üzenik, a hűbér úr nem lesz elég – tudatta a pappal a nő. – A szajhának is meg kell halnia. A férfi tetőtől talpig felmérte a volárit, szemében ellenségesség csillogott, a hangját eltorzította a vallási

meggyőződés. – Minden szajhának meg kell halni! A nő villámgyorsan mozdult, az egyik pillanatban még a helyén állt, a másikban már a férfi előtt, az arca néhány ujjnyira a másikétól, és karomszerűen begörbített ujjait készenlétbe helyezte. A pap önkéntelenül hátralépett, de aztán megemberelte magát. – Amikor újra találkozunk – szólt a nő –, talán elintézem neked, hogy találkozz ezzel a te hőn szeretett isteneddel. A pap pillantása ide-oda járt Frentis és a nő között, és a fiatalember hirtelen megérezte, milyen fenyegető jelenségnek számítanak ketten. A nő dühe, és az ő mozdulatlansága. Fel sem fogja, mik vagyunk – döbbent rá. – Fogalma sincs, milyen üzletet kötött. A férfi némán az ajtóhoz lépett, és egyetlen szó nélkül távozott. – Menj, és öld meg azt a tehenet a földszinten! – parancsolta a volári. – Túl mély benyomást tettünk rá. ♦ ♦ ♦ – Őrült egy hely ez a ti királyságotok! – mondta a nő másnap reggel, miközben a déli part várurát és asszonyát figyelte, akik éppen alamizsnát osztogattak a szegényeknek. Csak a déli őrség két tagja felügyelte a torony kapuja előtt felsorakozott koldusok tömegét. – Voláriában senki sem éhezik – folytatta. – Mi hasznuk van a rabszolgáknak, ha éhesek? Azokat a szabad születésűeket, akik túl lusták, vagy túl ostobák ahhoz, hogy javakat szerezzenek, rabszolgasorba vetjük, hogy megtermeljék a vagyont a

szabadságot kiérdemlőknek, és cserébe ételt juttatunk nekik. Nálatok az emberek a saját szabadságuk rabjai, szabadon éhezhetnek és koldulhatnak. Undorító! Azelőtt nem voltak ilyen sokan... – gondolta Frentis, de nem mondta ki. – Én is közéjük tartoztam, bár nem koldultam. Elvettek néhány rongyot egy kikötői sikátorban részegen hortyogó csavargótól, aztán a bűzös ruhadarabokat a saját holmijukra csavarták, az arcukat pedig sárral kenték be és rongydarabokkal fedték el. A kövér fogadósnő konyhája két jó, újonnan fent acélkéssel szolgált, amiket a rongyok alá rejtettek. A várúr egy tiszta ruházattal megrakott asztal mellett állt, és mosolyogva, kedves szavakkal köszöntötte a görnyedt szerencsétleneket, csak legyintve hálálkodásukra. Az úrnő a gyerekekkel foglalkozott, édességeket osztott nekik, aztán egy következő asztalhoz terelte őket és az anyjukat – már akinek volt anyja –, ahol az Ötödik Rend két szürke ruhás tagja állt. Növekedj! – könyörgött Frentis a csiklandó sebnek, amikor beálltak a sorba, és egyre közelebb csoszogtak a várúrhoz. Ám a viszketés nem felelt, ahogyan éjszaka is némán hallgatott, amikor párnát szorított a kövér asszony arcára. – Intézd el az őröket! – suttogta a nő. – A nagylelkű fickó az enyém. Ó, hogy gyűlölöm a képmutatást! Növekedj! A várúr arca ismerősnek tetszett, de Frentis nem tudta előhívni a nevét. A háború alatt találkoztak talán? A királyság pallosa lett volna, aki valahogyan megmenekült a vérontásból, és hazatért úri birtokára, most meg irgalmat gyakorol? Minden nyomorultat másképpen köszöntött, de mindet őszinte jó kedéllyel, és némelyiket a nevén szólította. – Arkel! Hogy van a lábad? ... Dimela, remélem, azóta sem

nyúltál az italhoz! Frentis a rongyai alá tette a kezét, és megragadta a kés szantálfa nyelét. – Nocsak, új arcok! – mosolygott a várúr, amikor a két jövevény a sor elejére ért. – Köszöntelek, barátaim! Hogyan hívhatlak benneteket? NÖVEKEDJ! – Rentes Mustor – mondta a nő, elég hangosan ahhoz, hogy az egész tömeg hallja. A várúr a homlokát ráncolta. – Nem egészen ér... Az első döfés szándékosan nem halálosra sikerült. A nő először is a körben álló szegények döbbenetét akarta kiváltani, hiszen ez a gyilkosság részben színháznak minősült. A várúr fájdalmasan felkiáltott, és szemében döbbenet tükröződött, ahogy a késpenge a vállába fúródott. A nő kirántotta, és azt rikoltotta: – Az Igazpengéjű nevében! – Azzal újra lesújtott, és ezúttal egyenesen a szívére célzott. A várúr, aki biztos, hogy azelőtt katona lehetett, éppen időben felemelte a karját, így a penge mélyen beágyazódott az alkarjába. A két őr hamar felocsúdott az első meglepetésből, és leeresztett alabárdjukkal rohamra indultak. Az elsőnek a földbe gyökerezett a lába, majd összerogyott, amikor Frentis kése eltalálta a mellvértje és a nyaka közötti résben. Frentis ekkor előreiramodott, felkapta az elejtett alabárdot, és a feje fölött megforgatva a második katona felé csapott. A vár őre azonban fürgén kivédte az ütést, és pontos visszavágásából kitűnt, hogy veterán harcos. Csaknem átszúrta Frentis combját. A fiatalembernek sikerült félrelépnie a döfés elől, és egy ívelt

suhintással elkaszálta az őr lábát, aki elterült a földön. Kiáltás hangzott fel a háta mögül, és megfordulva azt látta, hogy a nő az immár hátán fekvő, két sebből vérző várúrra támad. A nemesember lába motollaként járt, hogy távolabb küszködje magát merénylőjétől. – Dögölj meg, eretnek! – rikoltotta a nő, és felemelte a kést. – Ez a sors vár az Atya minden ellen... Két vékony kar fogta át hátulról, és hátrahúzta. Az egyik rongyokba öltözött koldus sietett a várura segítségére, a Dimela nevű részeges asszony. A nő hátracsapta a fejét, és vörös vérzuhatag közepette kitörte a koldus fogait. Az felüvöltött, de nem eresztett. Még több kar nyúlt ki a tömegből, és megragadták a várúr támadóját: megfogták a lábát, az egyik nyomorék a rekeszizmába vágta a mankóját, és egyre többen szorították, míg végül eltűnt a rongyok és mocskos végtagok tengerében. Kérlek! – fohászkodott magában a fiatalember. – Kérlek, halj meg! Ám a béklyó felizzott, nagyobb hévvel, mint addig valaha. SEGÍTS NEKI! Keményen belerúgott az elesett katona sisakos fejébe, aztán megrohamozta az asszonyt cséplő népséget. Kevesen menekülhettek az alabárd halálos kaszálása elől, és Frentis minden pillanatban végzett vagy négy-öt emberrel, miközben végig azt remélte, hogy a koldusok végre elveszik a nő életét, és a béklyó hirtelen megszakad. Félig átjutott már a csőcseléken, amikor megtörtént. Hőség kerekedett, és láng égetett lyukat a tömeg közepébe, és az emberek döbbenten, kíntól vergődve tántorodtak hátra. Sikolyok harsantak, és páni félelem tört ki a hirtelen támadt

füstben. Frentis átverekedte magát a kábult tömeg maradványain, és a nőt térdre esve találta. Ezer sebből vérzett, részben a támadóinak, részben az ellopott képességnek köszönhetően. Arca a kín és a bosszú vörös álarcává változott. Mögötte feküdt Dimela kicsavart holtteste, elszenesedett rongyok és égett hús halmaza. Frentis talpra rántotta a nőt, és futásnak indultak. ♦ ♦ ♦ – Százhetvenkét év – rebegte a nő halk, tűnődő hangon, ám haragtól izzó szemmel. – Ennyi ideje nem vallottam kudarcot, szerelmem. Frentis sok szennycsatornát látott már életében. Kiváló búvóhelyet vagy gyors áthaladást biztosítottak Varinvár utcái alatt, no meg évekkel később, amikor ürüléktől eltömődött föld alatti járatokban segédkezett Vaelinnek elfoglalni Linesht. Sohasem látott még Déli-torony csatornarendszerénél tisztábbat, mesterien épített téglafalakkal, és egy-két pihenőnek használható kőperemmel. A bűz azonban mit sem változott. A nyílt vidéken menekülni az öngyilkossággal lett volna egyenlő. Úgy vélte, a déli őrség bizonyosan erősítést hoz, így hát az utca szülte ösztöneihez nyúlt vissza, és levonszolta bűntársát a csatornákba. Egészen a kikötői kifolyókig követték a szenny árját, aztán vártak az esti dagályra, amivel majd elúszhatnak. – Százhetven év... – A nő Frentis felé fordította válaszért esdeklő tekintetét, és levette a béklyót foglya szájáról. Vigaszt keres – vélte Frentis. – Együttérzést a kudarcba fulladt gyilkosságért. Nem először töprengett el rajta, vajon milyen mélységekbe bukott a nő őrülete. – Van különbség... – felelte a fiatalember.

A nő zavartan megrázta a fejét, és jelzett Frentisnek, hogy folytassa, aki hetek óta most mosolyodott el először. – ...egy éhes koldus és egy elégedett rabszolga között.

ÖTÖDIK FEJEZET

A

felderítőink úgy négyezerre teszik a számukat. Itt kelnek át a jégen. – Adal kapitány ujja megkeresett egy pontot az asztalon szétterített térképen. – Tartják a délnyugati irányt. – Legutoljára egyenesen az Északi-torony felé igyekeztek – szólt közbe Dahrena és elpusztítottak mindent, ami az útjukba került. – Négyezer – morfondírozott Vaelin. – Nagy szám, de aligha nevezhető hordának. – Minden bizonnyal csak az előőrs – felelte a kapitány. – Úgy látszik, tanultak a legutóbbi vereségből. – Ha jól értettem, a legutóbbi alkalommal a hordát megsemmisítették. – Voltak túlélők – válaszolt Dahrena. – Néhány százan. Csak asszonyok és gyerekek. Apám futni hagyta őket, bár sokan a haláluk mellett érveltek. Mindig is kíváncsian lestük, vajon vannak-e még, akik a jégen túl csak arra várnak, hogy újra elárasszák az országunkat. Adal kihúzta magát, és Vaelinhez fordult. – Uram, engedélyt kérek a hadsereg összehívására – mondta hivatalos hangon.

– Összehívására? – A Végek minden katonakorú férfiját hadba hívjuk. Öt napon belül összetoborozhatunk úgy hatezer fegyveres embert, az északi őrségen kívül. – Az eorhilt és seordah-t is értesítjük – tette hozzá Dahrena. – Ha ugyanúgy válaszolnak, mint a múltkor, a teljes sereg húszezerre dagadhat. De hetekbe is beletelhet, mire hadrendbe állítjuk őket. Az elegendő idő a hordának, hogy átkeljenek itt, míg a hátvédjük feldúlja az északi városokat. Vaelin hátradőlt a székében, és az Adal által térképre húzott vonalakat nézte. Még éjszaka lóhalálában visszaigyekeztek a toronyba, ahol a kapitány kiválasztotta az Északi Végeket ábrázoló egyik legrészletesebb rajzot a várúr terméből. Odakintről a háborúra készülő férfiak lármája hallatszott. Az északi őrség és Orven kapitány emberei az acélt élesítették és a lovaikat nyergelték. Vaelin remélte, hogy maga mögött hagyta a térképeket és csataterveket, hogy a Végeken már nem kell többé mészárlásokat levezényelnie, de mint mindig, a háború most is megtalálta. Csak abban talált némi vigaszt, hogy a vér éneke furán hallgatott, nem minden figyelmeztető tónus nélkül, de híján annak a pattogó sürgetésnek, amit a Lehlun-oázis ellen intézett támadás és Dentos halála idején érzett. – Legutóbb milyen nagy volt a horda? – kérdezte. – Csak becsléseink vannak róla, uram. Egyetlen hatalmas tömegben mozogtak, és nem alkottak sorokat vagy zászlóaljakat. Hollun testvér hivatalos feljegyzései százezer fölé teszik a számukat, a gyerekekkel és öregekkel együtt. A horda nem annyira seregnek, mint inkább népnek minősült. – Az északi településeket értesítette valaki? Dahrena bólintott.

– Lóhalálában hírnököket küldtünk, amint ideértek a beszámolók. Ők is felállítják a védelmi vonalaikat, de segítség nélkül, a kisszámú csapatokkal nem sokáig fognak kitartani. – Nos, rendben van – határozott Vaelin. – Kapitány, hívd össze a sereget! Jó embereidet állítsd a toborzók élére, és biztosítsd a tornyot meg a várost ostrom ellen! Mi addig északra visszük az északi őrséget és a király embereit, hogy segítséget nyújtsunk a telepeseknek. – Több mint a katonáim fele így is a Végek különböző pontjain szolgál. – Adal pillantása Dahrenára vetült. – Alig ezerötszáz emberünk van. – Annál jobb – emelte fel Vaelin az asztalnak támasztott vászoncsomagot, és a lépcsőhöz ment. – Úgy gyorsabban haladunk. Dahrena úrhölgy, gondolom, jobb szeretnél itt maradni, ám arra kell hogy kérjelek, tarts velünk. A nő meglepetten ráncolta a homlokát, és látszott, hogy magában éppen valami érvet fogalmazott az ellen, hogy a várban hagyják. – Örömmel... uram. ♦ ♦ ♦ Keményen ügettek, mígnem leszállt az éj, aztán tábort vertek a toronytól harminc kilométerre eső előhegyekben. Alornis fortyogott, amikor a bátyja búcsút mondott neki a torony lépcsőjén, de a férfi hajthatatlan maradt. – A háború nem művésznek való, húgom. – És én addig mit csináljak? Csak üljek ölbe tett kézzel, és aggódjam a sorsod felett? Vaelin megfogta a fiatal nő kezét. – Kétlem, hogy ezek az ujjak sokáig veszteg tudnának

maradni. – Csókot nyomott a lány homlokára, majd a Láng kantárszárát fogó őrhöz ment. – Szeretném, ha az emberek itt látnának a vár körül. A várúr húgának látványa megnyugtatja a város népét. Sokan kétségkívül kérdezgetnek majd. Mondd nekik, hogy mindent kézben tartok. – És így van? A1 Sorna közelebb léptetett, majd lehajolt a húgához, és halkan azt mondta: – Fogalmam sincs. Az északi őrség pillanatokon belül, minden erőfeszítés nélkül vert tábort: Adal kapitánynak nem kellett hangos parancsszavakat szajkózni, a katonák mégis tüzeket raktak, megkötötték a lovakat, gúlákba tornyozták a nyergeket, és őrszemeket állítottak. A király őrsége ezzel szemben némi ellentétet alkotott szépen elrendezett főzőtüzeikkel és sátraikkal, és Orven kapitány nap végi mustrájával. A parancsnok pénzbüntetéssel sújtotta azokat, akik nem kielégítően fényesítették ki a mellvértjüket. – Mégis más itt, mint a sivatagban, ugye, uram? – szólt Vaelinhez, amikor leült a tűzhöz a felettese mellé. Dahrena és Adal már ott melengették a tagjaikat. Orven valahol talált egy farkasprémet, és betakarta vele a vállát, aztán belefújt a tenyerébe. – Te is ott voltál Véresdombnál, kapitány? – kérdezte Vaelin. – Valójában az első csatámnak számít. Szerencsémre az utolsó rohamnál kaptam egy Alpiri lándzsát a lábamba. A gyógyítók elvittek Unteshbe, és feltettek a királyságba induló hajóra. Máskülönben én is a király mellett álltam volna, amikor a város elveszett.

– Rajta kívül mindenkit megöltek, igaz? – kérdezte Dahrena. – Így igaz, hölgyem. Az egész zászlóaljból egyedül én maradtam életben. – Úgy látszik, az alpiriak ugyanolyan vademberek, mint a horda – vélekedett Adal. – A népem sok történetet őriz arról, miként szenvedett a császárok elnyomása alatt. – Nem voltak vademberek – tiltakozott Vaelin. – Csak dühösek. És jó okkal. – Dahrenához intézte a szavait. – Többet kell tudnom a hordáról. Kik ezek az emberek? Mit akarnak? – Vért – felelt a nő helyett Adal. – Mindenkiét, aki a hordán kívül áll. – Ez a hitük? Halál minden idegenre? – Inkább erről híresek. Sohasem derült ki, miben hisznek. A nyelvük érthetetlen hörgések és nyelvcsapások keveréke, és a foglyok, akiket ejtettünk, túl vadul viselkedtek ahhoz, hogy elég ideig életben tartsuk őket. – Úgy hallottam, vadállatokkal az oldalukon harcolnak. Óriási macskákkal és sólymokkal. – Szent igaz, uram. Szerencsénkre mindössze néhány száz macskával rendelkeztek. Nem könnyű a csatasorban állni, és szembenézni a szörnyetegek rohamával. Viszont a lándzsasólymok több ezrével kísérték őket, és vijjogva csapódtak le az égből, hogy kivájják a katonák szemét. A Végeken még ma is sok félszeműt látni szemfedővel az arcán. – Hogyan győztétek le őket? – Hogyan lehet megnyerni egy csatát, uram? Bátorsággal, acéllal és... – Adal a nőre pillantott, és futólag elvigyorodott – ...hasznos értesülésekkel az ellenséget illetően. Vaelin felhúzta a szemöldökét, és Dahrena felé fordult. – Hasznos értesülésekkel?

A nő némileg erőltetetten ásított, és felkelt. – Uraim, ha megbocsátotok, most ki kell pihennem magamat a holnapi utazásra. ♦ ♦ ♦ Két napig lovagoltak, mire elérték az első falut, kunyhók cölöpsánccal körülvett csoportját egy hegygerinc árnyékában. A déli lejtőkön tárnák nyíltak. A kapunál az északi őrség egy tagja köszöntötte őket, egy aggódó tekintetű városi biztossal az oldalán. – Mi hírt hoztál, úrnőm? – kérdezte Dahrenától a biztos, és közben folyamatosan összekulcsolta, majd szétnyitotta verejtéktől nedves kezét. – Mennyi időnk van, mielőtt ránk támadnak? – Még nem láttuk a nyomukat, Idiss – biztosította Dahrena. Tartózkodó hangjában szinte tapintható ellenszenv uralkodott. Vaelinre mutatott. – Nem köszöntőd a váruradat? – Ó, dehogynem! – A férfi kurtán meghajolt. – Bocsánatodat kérem, uram. Üdvözöllek a Myrna-hegynél. Nagy örömünkre szolgál, hogy végre személyesen találkozhatunk veled. – Jött hír valamelyik másik faluból? – szegezte a fickónak a kérdést a várúr. – Semmi, uram. Félek, valami bajuk esett. – Akkor jobb, ha nem késlekedünk. – Vaelin elfordította Lángot a kaputól, de megtorpant, amikor a biztos megragadta a kantárszárat. – De uram, nem hagyhatsz itt minket! Csak kétszáz, karddal felszerelt bányászunk van, és csupán tucatnyi északi őrünk! A várúr addig nézte a férfi kezét a kantáron, míg az végül

levette onnan. – Jó, hogy említed, uram. – Vaelin az északi őrség őrmesterére emelte a tekintetét. – Szedd össze az embereidet! Velünk jöttök! Az őrmester Adalra pillantott, és egy bólintást kapott válaszul. Elindult, hogy összetoborozza a katonáit. – De hát így védtelenek maradunk! – kiáltott fel Idiss. – Semmi eszközünk nem lesz a horda ellen! – Akkor engedélyt kaptok rá, hogy útra keljetek Északi-torony felé. Mögöttünk tiszta a levegő. Ám ha szemernyit is érdekel ez a település és a népe, talán jobban teszed, ha itt maradsz, és harcolsz érte. Kiderült, hogy Idiss gyors lóval rendelkezik. Jókora porfelhőt vert, amikor délnek vágtázott. – A bányászcéh feje beleegyezett, hogy átveszi a biztos helyét – hozta a hírt Dahrena, amikor egy óra múlva feltűnt a kapunál. – Az unszolásomra felfegyverezték a nőket is, így összesen háromszázötven fegyveres tarthatja a falakat. – Felszállt a kancájára, és belenézett Vaelin szemébe. – Idiss egy gyáva, pénzéhes alak, de igaza van. Ha a horda megérkezik, ez a falu legfeljebb egy óra alatt elvész. – Akkor rajtunk áll, hogy gondoskodjunk róla, sohasem érnek el idáig. – Vaelin intett a mögötte várakozó lovasok sorainak, és észak felé sarkantyúzta a paripáját. ♦ ♦ ♦ Az elkövetkező két nap alatt három faluba látogattak el a Myrna-hegytől északra, de csak rettegő bányászokkal találkoztak. A hordáról semmi hírt sem hallottak. Szerencsére

ezeket a településeket Idissnél vitézebb emberek vezették, és jól felkészültek a védelemre. Vaelin mindnek felajánlotta a lehetőséget, hogy a Myrna-hegyhez meneküljenek, ahol a védők nagyobb száma nagyobb biztonságot nyújthatott, de nem fogadták el az ajánlatot. – Csaknem húsz esztendeje vájom a követ ezekben a hegyekben, nagyuram – mondta neki az Eke-hegy biztosa, egy hatalmas fejszével a hátán. – Legutóbb sem futottam el a fagyosseggűek elől, most sem fogok! Tovább nyomultak a síkságokra, ahol olyan jeges szél süvöltött, ami a páncélon átütő, acélhegyű nyílhoz hasonlóan fújt át a ruházatukon. – A Hitre! – szitkozódott Orven összeszorított fogakkal, és kipislogta a könnyeit, miközben a szél korbácsolta az arcát. – Itt mindig ilyen idő van? Adal felnevetett. – Ma kivételesen balzsamos, nyári napunk van, kapitány! Télen kellene kipróbálnod! – Innentől a jégig nincsen több hegy – magyarázta Dahrena. – Az eorhil fekete szélnek nevezi ezt a fuvallatot. Tizenöt kilométerrel később megálltak, és Vaelin felderítőket rendelt keletre, nyugatra és északra. Késő este mind visszatértek, ám a hordának nyomát sem látták. – Ennek semmi értelme – mérgelődött Adal. – Már a hegyekben kellene járniuk. Dahrena hirtelen kiegyenesedett, és a szeme nyugatra vetült. Fényes tekintete megtelt várakozással. – Hölgyem? – kérdezte Vaelin. – Úgy látszik, társaságunk akad, uram. Ekkorra már ő is hallotta. A mennydörgésszerű rezgés

folyamatosan erősödött. – Nyeregbe! – kiáltott fel Vaelin, és öles léptekkel a megkötött Lánghoz ment. A katonák mind a lovakhoz szaladtak. – Nem kell! – tartóztatta őket Dahrena. – A horda nem lovagol. Ezek nem ők. A porfelhő egyre növekedett nyugaton, és egyre közelebb ért. A lódobogás egyre hangosabb lett. Előtűntek az első lovasok, különböző színű, magas paripákon, lándzsával a kézben, a nyereghez erősített szaruíjakkal. Egyre többen bukkantak elő a felhőből, és Vaelin nem számolt tovább. Kis távolságra lefékeztek, és a porfelhő elült a közel kétezer lovas felett. Nők és férfiak vegyesen ültek a paripákon. Sápadt arcuk a sasorrú seordah népre emlékeztette a várurat, akikkel évekkel azelőtt találkozott. Egyforma fekete hajukat fonatokba rendezték. Ruhájuk többnyire sötétbarna bőrből készült, amit csont-, vagy jávorszarvasagancs-nyakláncokkal egészítettek ki. Némán ültek és várakoztak, a lovaik egy horkantás nem sok, annyit sem hallattak. Magányos lovas ügetett elő a tömegből, és kéretlenül is Vaelin felé tartott. Néhány lépésre a várúrtól megállt, és a nyeregben ülve komoran végigmérte. Nem számított magas növésű embernek, de nyilvánvaló testi erő sugárzott belőle, és ráncos arca ellenére olyan nyurga tagokkal rendelkezett, hogy nehéz volt megbecsülni a korát. – Mi a neved? – kérdezte a lovas, erősen eltorzított királysági nyelven. – Van néhány, amiből választhatok – felelte Vaelin –, de a seordah Beral Shak Urnák nevez. – Tudom, hogyan hív az erdő népe, és miért. – A férfi

hátradőlt a nyergében, és további ráncok jelentek meg a homlokán. – Ezeken a pusztákon azonban ritkán jár holló. Ha nevet akarsz tőlünk, ki kell érdemelned. – Ki fogom, és szíves örömest teszem. A lovas felmordult, azzal megfordította kezében a lándzsáját, és a földbe dobta Vaelin lábánál. A talaj keménysége ellenére a fegyver acélhegye teljesen eltűnt, és a lándzsanyél beleremegett a hajítás erejébe. – Én, Sanesh Poltar az eorhil sil népéből elhoztam a lándzsámat a várúr hívására. – Nagyra értékeljük, hogy eljöttetek! Dahrena előlépett, és széles mosollyal köszöntötte az eorhil törzsfőt. – Sohasem kételkedtem benne, hogy ránk találsz, pusztai testvérem – nyújtotta a kezét, és ujjaik összefonódtak. – Reméltük, hogy először a fenevad néppel kerülünk össze – felelte –, és ajándékba elhozzuk nektek a koponyájukat. De nem hagynak nyomot maguk után. – Mi sem találtunk rájuk. Ezen még a lovas is elcsodálkozott. – Még te sem, erdei húgom? Dahrena óvakodva Vaelinre pillantott. – Még én sem. ♦ ♦ ♦ Aznap este szárított jávorszarvashúst ettek az eorhillal. A néhány percnyi sütés a tűzön egészen feljavította a rágós, ám ízletes fogást, amit átható szagú, sűrű és erősen szeszes, fehér színű itallal mostak le. – A Hit ereje legyen velem! – kiáltott fel Orven, amikor

először belekóstolt. – Mi ez? – Erjesztett jávorszarvastej – felelte Dahrena. Orven elfojtott egy viszolygó borzongást, és visszaadta a szőrkulacsot a fiatal eorhil nőnek, aki megjelent mellette, amikor a tűz köré gyűltek. – Köszönöm, hölgyem, de nem kérek. – A nő értetlenül összehúzta a szemöldökét, de vállat vont, és mondott valamit a saját nyelvén. – Tudni akarja, hány jávorszarvast lőttél már – fordította Al Myrna lánya. – Jávorszarvast? Egyet sem – felelte a férfi, és mosolyogva a fiatal nőre bólintott. – De vaddisznót és szarvast bőségesen. A családom nagy birtokkal rendelkezik. Dahrena továbbította a választ, ami további érthetetlen, tanácstalan arccal előadott beszédet szült. – Nem tudja, mi az a birtok – magyarázta Dahrena. – Az eorhil nem érti, miként birtokolhatja valaki a földet. – Vagy, hogy miként birtokolja a király a síkságot, ahol élnek – szólt közbe Adal. – Ezért sem tartották fontosnak annak idején, hogy harcoljanak az első királysági telepesek ellen. Nem lehet igényt támasztani olyasvalamire, amit senki sem tulajdonolhat, hát minek harcolni érte? – Insha ka Forna – fordult megint Orven felé a fiatal nő, és megveregette a mellét. – Acél a Holdfényben – mosolygott Dahrena. – Ez a neve. – Vagy úgy. Orven – válaszolta a kapitány. – Orrvenn. Ez újabb eorhil nyelvű beszélgetést eredményezett. – Tudni akarta, mit jelent. Megmondtam neki, hogy egy nagy hős neve az egyik legendából. – De hát nem az – értetlenkedett Orven. – Kapitány... – Dahrena elnyomott egy kacajt. – Amikor egy

eorhil nő úgy dönt, hogy elárulja a nevét egy férfinak, az jelentős bóknak számít. – Ó... – Orven széles mosolyt villantott Insha ka Fornára, és az viszonozta. – Mi a megfelelő válasz? – Azt hiszem, már megvolt. Kicsivel később Dahrena jó éjszakát kívánt a társainak, és felállt a tűztöl aztán a különös tákolmány felé indult, amit magával vitt, amióta csak elhagyta a tornyot. A jávorszarvasbőrből és fából álló holmi látszólag valamiféle batyunak tűnt, ám néhány perc alatt apró, de használható menedékké lehetett alakítani, ami felért a királyi őrség bármelyik sátrával. Az északi őrség tagjai is ilyet hoztak magukkal, bár a legtöbben egyszerűen a szabad ég alatt, prémekbe burkolózva aludtak. Vaelin várt egy keveset, aztán utánament. Utazásuk alatt jó pár kérdés felgyülemlett benne, és már így is elég ideig várt azzal, hogy megkapja rájuk a választ. – Hölgyem – köszöntötte a sátra előtt gubbasztó nőt. Amaz nem felelt, és Vaelin észrevette, hogy lehunyt szemmel ül. A haja körüllobogta az arcát a hideg szélben, ám semmi jel sem utalt arra, hogy érezné. – Most nem beszélhetsz vele, uram – bukkant elő Adal kapitány. Ébenfekete, feszült vonásait kiemelte a tűz vörös fénye. A várúr ismét Dahrenára pillantott, végigfuttatta a tekintetét a tökéletesen mozdulatlan arcon, az ölében nyugtatott kézen, ami meg sem rezdült. A vérdal ismerős dallammal zengett fel. Nyájasan bólintott a parancsnoknak, és visszatért a tűzhöz.

♦ ♦ ♦ – Az Acélvízű-pataknál – jelentette be Dahrena a következő reggel. – Innen úgy hatvan kilométerre északkeletre. Az az egyetlen ivóvízforrás, ami elláthat egy ekkora csapatot ilyen messze a jégtől. Teljesen ésszerű megállapításnak tűnik, hogy a horda ott fog táborozni, hiszen úgy látszik, nem mozognak. – Mindez pusztán egy ésszerű megállapítás? – kérdezte Vaelin. – Nincsen egyéb forrása ennek az értesülésnek, hölgyem? Dahrena kerülte a pillantását, és visszanyelt egy mérges riposztot. – Nincsen, uram. Természetesen szabadon döntesz, hogy megfogadod-e a tanácsomat. – Ó, azt hiszem, balgaság volna nem megfogadni a legfőbb tanácsadóm szavait. Akkor tehát az Acélvizű-patakhoz! Hármas alakzatban lovagoltak: a várúr az északi őrséggel és Orven katonáival vonult középen, míg az eorhil bal és jobb szárnyon foglalt helyet. Sok történetet hallott már az eorhil nép lovaglótudásáról, és most meggyőződhetett róla, hogy a híresztelés nem megalapozatlan. Minden lovas ösztönös összhangban mozgott a hátasával, mintha egyetlen állat volnának, amit a pusztai kóborlásra kovácsoltak így össze. Vaelin tudatában volt, hogy szándékosan vetnek gátat a képességeiknek, hogy tartsák a gyengébb iramot a várúr embereivel, és az egyikük saját akaratából csatlakozott az őrséghez. Insha ka Forna Orven kapitány oldalán lovagolt a parancsnok saját csatalovánál egy tenyérrel magasabb, foltos csődörön, hajfonatai szálltak a szélben és arcán enyhén önelégült kifejezés ült. Késő délutánra járt, mire rájuk bukkantak. A hatalmas

tábor a patak keleti partján vert tanyát. Számos tábortűz ontotta füstjét a jéghideg szélbe. Vaelin a tábortól kétszáz lépésre megálljt parancsolt, és jelzett mindkét oldalszárnynak, hogy szóródjanak szét, a saját embereit pedig csataformációba rendezte. Levette a nyergéről a vászoncsomagot, és kezét a legnagyobb csomóra tette. Csak egy rántás, és kiszabadul. Tudta, hogy fényesen ragyogna ezen a napon, levegőt hasító pengéje egy második vérdalt duruzsolna, amit a gazdája olyan jól énekel. Azóta tartotta hüvelyében és batyujában a fegyvert, amióta szembeszállt a Szigetek Pajzsával. Nem vált megelégedésére, amikor kihúzta azon a napon, az érzet, ahogyan a kezébe simult... Túlzottan ismerős érzés kerítette hatalmába. – Uram! – Adal kapitány kiáltására újra a táborra nézett. Egy magányos alak indult el feléjük, és a tábor peremén összegyűlt csoport feszült figyelemmel várakozott. Lehet, hogy csak a fény és a távolság játéka tette, de a tábor lakói kórosan soványnak tűntek, vézna, hústól lecsupaszított arcok kukucskáltak ki a prémek közül, és harag, vagy gyűlölet nélkül, zsibbadt várakozással meredtek ellenségeikre. – Nem látok fegyvereket, uram – szólt Orven. – Minden bizonnyal valami csel – vélte Adal. – A horda mindig is ezernyi trükköt ismert. Vaelin nézte a feléjük közeledő, magányos figurát. A zömök, de népéhez hasonlóan sovány ember jóval öregebbnek látszott társainál, és lassú, de határozott járással ment. Ebben egy nagy, göcsörtös bot segítette, amiről közelebbről nézve kiderült, hogy valami ismeretlen vadállat combcsontja, tele bonyolult faragásokkal és írással. – Sámán! – sziszegte Adal, és levette az íját. – Uram, kérem az első vér jogát.

– Sámán? – Ők parancsolnak a harci vadállatoknak – magyarázta Dahrena. – Beidomítják, vezetik őket a harcban. Sohasem tudtuk meg, hogyan csinálják. – Nem úgy néz ki, mint akinek vadállatai lennének – vélte Vaelin, amikor az alacsony öregember húsz méterre megtorpant. – A vén bolond mindjárt megbánja, hogy állatok nélkül jött! – mondta Adal, és felemelte az íjat. – Elég ebből! – parancsolta a várúr. Hangja megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel csattant végig a sorokon. Adal tátott szájjal, kihúzott íjjal nézett rá. – Uram? Vaelin oda sem pillantott, úgy beszélt hozzá. – A parancsnokságom alatt állsz. Engedelmeskedj, vagy megkorbácsoltatlak, és mehetsz, amerre látsz! Félrehajtotta a fejét, és úgy tanulmányozta az öreget, figyelmen kívül hagyva elfojtott dühét Adal kapitánynak, akit Dahrena próbált csitítani. A sámán két kézbe vette a csontot, és maga elé tartotta. Egész teste remegett és dülöngélt a fekete szélben. Vaelin ekkor megérezte. A vér éneke köszöntötte az áldott rokonlelket. Dahrena kihúzta magát a nyeregben, és nyugtató keze lehullott Adal válláról. Vaelin meghajtotta a fejét a sámán felé. – Úgy látszik, tárgyalni akarnak, hölgyem. Dahrena szeme elkerekedett, és az arca elsápadt a félelemtől, de bólintott, és együtt közelebb léptettek, majd a sámán előtt lefékeztek, és leszálltak a lóról. Közelről az emberke soványsága még fájdalmasabb valóságnak tűnt, az arccsontjai fehéren villantak ki bőre alól, ami mintha csak a hentes koncait takaró,

nedves papír lett volna. Fejéről feketésszürke, kócos haj lógott a vállára, és néhány fénye vesztett talizmán függött a gondozatlan tincsekben. Vaelin rájött, hogy az öreg nemcsak a félelemtől remeg, hanem az éhségtől. Hirtelen rádöbbent: Nem háborúzni jöttek, hanem meghalni. – Van neved? – kérdezte a sámánt. A prémekbe burkolózott ember nem felelt, hanem letette a csont végét a földre, két kezével a tetejére támaszkodott, és szeme bagolyszerűen összeszűkült, ahogy belebámult Vaelinébe. A tekintet megragadta a várurat, és magához rántotta. Vaelin egy pillanatra megriadt, amint megérezte, hogy valami motoszkál az elméjében. Csel, ahogy Adal mondta. Ám a vérének üdvözlő futamai nem szüneteltek, úgyhogy engedte folytatódni a motoszkálást. Olyan volt, mint valami emlék, valami elfeledett látomás egy másik időből, de nem a saját emlékei. Emberek, prémekbe öltözött emberek és vadállatok. Medvék, hatalmas, fehér bundájú borzalmak, mind együtt egy hóviharban. Sok a sebesült, sok a gyermek. Lovasok bukkannak fel a viharból, feketébe öltözött harcosok. A lándzsák és kardok hasítanak és vágnak... vér a havon... rengeteg vér... A lovasok pörögnek, forognak, és nevetve ölnek. Egyre többen jönnek elő a hófelhőből, miközben a bundás nép szétszéled. Egy férfi felemeli nagy csontpálcáját, és a medvéje a lovasokra támad, tépi, szaggatja a húsukat, sokat elpusztít közülük... de sokkal többen jönnek... mindig többen jönnek... A látomás elhalványult, és a sámán arca továbbra is némán és mozdulatlanul lebegett a csontbot fölött. Vaelin Dahrenára pillantott, és látta a rémületet az arcán. – Te is láttad? A nő bólintott, prémjébe rejtette reszkető kezét, és kissé

hátrább húzódott. Vaelin érzékelte, hogy a fiatal nő legszívesebben menekülne, ez az alacsony, fegyvertelen, csontpálcás vénember szörnyen megrémítette. Azonban Dahrena maradt, nagy kortyokban szedte a levegőt, és nem tudta elszakítani a tekintetét. Vaelin visszafordult a sámánhoz. – A lovasok elől menekültök? Az öregember arcán egyértelműen látszott, hogy egy szót sem ért az egészből. Vaelin felsóhajtott, hátranézett a katonák és eorhil soraira, és nekifogott énekelni. Csak egy rövid hangot szólaltatott meg, amitől nem gondolta, hogy a vére folyna, éppen csak hogy megfogalmazta a kérdést, amit a sámán látomásával színezett. Az öreg kiegyenesedett, szeme elkerekedett, aztán bólintott. Újra Vaelin szemébe nézett, és egy másik látomás öntötte el a várúr elméjét. A jégmezőn átkelő emberek sötét tömege, hatalmas fehér medvék háta emelkedik és süllyed a menekülő embertömegben. Mindig nyugatabbra, mindigei a lovasoktól... nincs idő megállni... nincs idő vadászni... csak menekülni... vagy megállni és meghalni. Elöl mennek az öregek, aztán a fiatalabb gyermekek, a törzs elvérez, ahogy átkel a fehér pusztaságon. A medvéket megőrjíti az éhség, és kiszakadnak a sámánok irányítása alól. A keményszívű harcosok sírva vágják le őket, hogy osztozzanak a húson, mert a medvék nélkül mivé lesznek? Mire meglátják a síkságot, tudják, hogy a népük halott... Nem kérnek semmit, csak békés halált. Dahrena zokogott, amikor a látomás elmúlt. Nagy levegőket véve zihált, ahogy a könnyek lefolytak az arcán. – Micsoda szívtelen bolondok vagyunk! – suttogta. Vaelin újra énekelt, és megtöltötte a dalt a toronyban látott faliszőnyeg

csatajelenetével: a hordát és szörnyű állatait mutatta. A sámán undorodó morgást hallatott, és a saját látomásával válaszolt: Kíméletlen csata dúl, nincs kegyelem, a macskák és medvék esztelen vérszomjjal mennek egymásnak, a lándzsasólymok elfeketítik az eget, ahogy gomolygó felhővé állnak össze, és vér- és tollesőt szórnak a földre. A harcosok lándzsával és csontbunkóval verekednek. Amikor a vérvörös napnak vége, a medvenép megmutatta a macskanépnek, micsoda ostobaság volt a jég hátán támadni. Többé nem látják őket, mert gyáván a déli puszták felé indulnak más, könnyebb préda után kutatva. Medvenép. Vaelin felemelte a tekintetét a táborra, és csak éhező férfiakat és nőket látott, néhány gyermeket, de öregeket és állatokat egyet sem. Elveszítették a medvéiket, elveszítették a nevüket. Újra a sámánra pillantott, még egyszer utoljára vérdalba foglalva a fekete lovasok képét, kérdő hangsúllyal. Mire végzett, a fáradtság ismerős hulláma csapott rajta át. Egyelőre eleget énekelt. A sámán most először szólalt meg, és szája egy szót formált, talán az egyetlen szót, amit ismert: – Vollarri. ♦ ♦ ♦ A várúr megparancsolta az északi őrségnek, hogy adják oda a félnapi adagjukat, és egy tucatnyi embert kivéve mindenkit visszarendelt az állomáshelyére. Adal kapitányt, akinek a dacossága és haragja minden percben egyre terhesebbé vált, délre küldte, hogy zárja le a toborzást, és küldjön lovasokat a seordah-nak, hogy harcosaikra nem lesz szükség.

– Macskanép, medvenép – sziszegte a parancsnok Dahrenának indulás előtt úgy, hogy Vaelin is hallja –, egyre megy: ők a horda! Nem lehet bennük megbízni! – Te nem láttad, amit mi, Adal – suttogta a nő, és a fejét rázta. – Az egyetlen dolog, amitől a közelükben félnünk kell, a bűntudat, ha hagyjuk őket elpusztulni. – Ezért hőbörögni fognak – figyelmeztetett a kapitány. – Sokan bosszút követelnek majd. – Az apám mindig a helyes utat választotta, akár népszerű volt vele, akár nem. – Dahrena elhallgatott, és a várúr érzékelte, hogy őt nézi. – A dolgok nem is változtak olyan sokat. Az eorhil este útra kelt. Sanesh Poltar búcsúra emelte a kezét, miközben az emberei lóra ültek. – Avensurha – mondta. – Ez a nevem? – kérdezte Vaelin. Az eorhil főnök északra mutatott, ahol egyetlen ragyogó csillag emelkedett a horizont fölé. – Egy emberéletben csak egyetlen hónapig világít ilyen fényesen. Azt mondják, a fényénél nem lehet háborúzni. Újra felemelte a kezét, és keletnek fordította a lovát, aztán elvágtatott a népével, kivéve egy embert. – Nem akar menni, uram. – Orven vigyázzban állt, és kerülte a várúr pillantását. Insha ka Forna a közelben szárított jávorszarvashúst osztogatott a gyerekeknek, és kézjelekkel mutatta nekik, hogy ne nyeljék túl mohón. – Megkérdeztem Dahrena úrhölgyet, miért. Azt válaszolta, hogy én is... khm... hogy én is tudom a választ. – Te szívesen elküldenéd? A kapitány köhintett, és összeráncolt homlokkal kereste a megfelelő szavakat.

– Gratulálok, kapitány – vágott a vállára Vaelin, azzal odébbállt, hogy megkeresse Dahrenát. A sámánnál lelt rá. Egy hordágyra tett öregasszony mellett guggolt. A vénasszony még a törzs többi tagjánál is soványabbra fogyott, mellkasa alig moccant, és tátott szájjal meredt a semmibe. A sámán olyan mélységes bánattal, olyan elveszetten pillantott le rá, hogy Vaelin látomások nélkül is azonnal megértette: az öregember a felesége utolsó perceinek tanúja. Dahrena kivett a bőrtáskájából egy fiolát, és az öregasszony szájához tartotta. Néhány csepp folyadékot cseppentett a kiszáradt nyelvre. A haldokló megmoccant, kissé összevonta a szemöldökét, és a szájába zárta a frissen nyert nedvességet. A fény visszatért a szemébe, és a sámán lehajolt, hogy megfogja a kezét, majd halk hangon duruzsolt valamit neki a saját nyelvén. A szavak, vagy még inkább, zajos torokhangok sorozata durvának tűnt Vaelin fülének, ám még így is gyengédség szűrődött ki belőlük. Elmeséli neki, hogy biztonságban vannak – találgatott. – Hogy menedékre találtak. Az öregasszony tekintete végigkutatta a férje arcát, és szája sarka felfelé görbült, ahogy mosolyogni próbált, aztán megdermedt, a fény kihunyt a szemében, és a melle nem mozdult többé. A sámán meg sem moccant, csak guggolt mellette, a kezét fogta, asszonyához hasonló dermedtségben. Dahrena felállt, és odament Vaelinhez. – Mondanom kell neked valamit, uram. ♦ ♦ ♦ – A népem szellemsétának nevezi. – Egy tábortűz mellett ültek a medvenép táborának peremén. Csend vette körül őket, a törzs tagjai némán fogyasztották újonnan kapott ellátmányukat, és

gondozták a betegjeiket, anélkül, hogy bárki is örömteli ünneplésben emelte volna fel a hangját. Még mindig halottnak gondolják magukat – értette meg Vaelin. – Elveszítették a nevüket. – Nehéz elmagyarázni – folytatta Dahrena. – Nem séta igazán, inkább repülés, odafenn repülök, magasan minden felett, és nagy távolságokra látok. De hátra kell hagynom a testemet. – Így találtál rá ezekre az emberekre – vonta le a következtetést a várúr. – Így találtad meg a hordát is. A nő bólintott. – Könnyebb úgy haditervet készíteni, ha ismerjük az ellenség vonalait. – Fáj? – A vérre gondolt, ami elöntötte, amikor túl sokáig énekelt. – Nem, amikor repülök, nem. Ám amikor visszatérek... Először örömteli érzés volt. Ki ne álmodott volna a repülésről? Hallottam meséket a Sötétségről, és tudtam, hogy félelmes dolog. Viszont a repülés olyan csodálatos élményt adott, teljesen megrészegített. Éppen búcsút mondtam a tizenkettedik évemnek, amikor megtörtént. Ágyban feküdtem, ébren, elégedetten, nyugodt gondolatokkal, már amilyen nyugodtak egy tizenhárom esztendős bakfis gondolatai lehetnek. Aztán lebegtem, és fentről néztem le az ágyon fekvő kislányra. Féltem, és azt hittem, valami rémálmot látok. Páni félelmeimben a gondolataim atyámhoz fordultak, így hát a termébe repültem. Éppen az iratai fölött görnyedt, késő estébe húzódóan, ahogyan a szokása volt. A borosüvegért nyúlt, és leverte a tintáját. Foltos lett az ingujja, és szitkozódott. Kéklevélre, a lovamra gondoltam, és hozzá repültem az istállóba. Kehlanra gondoltam, és elutaztam hozzá, éppen gyógynövényeket tört a mozsarában.

Micsoda csodálatos álom volt: csak rágondoltam valamire, és láttam az embereket, anélkül, hogy ők láttak volna engem. És nem csak őket láttam. A színüket is, a lelkük fényét. Apámat élénk kék fénylepel vette körül, Kéklevél puha barna fénnyel izzott, Kehlan pedig pislákolt, egyszer vörösen, másszor fehéren. Magasra szárnyaltam, amilyen magasra csak mertem, és letekintettem az egész Északi Végekre, a fényes lelkekre, akik úgy csillogtak, mint valami hatalmas tükörben visszaverődő csillagfények. – Ám fura módon erősen elfáradtam az álmomban, így hát visszatértem a testembe. Az ágy hideg volt, de nem annyira, hogy ne tudjak elaludni. Másnap a reggelinél tintafoltot láttam az apám ingujján, és onnantól tudtam, hogy nem álmodtam. A dolog megrémített, de nem eléggé ahhoz, hogy abbahagyjam a repülést, mert túl nagy örömet okozott. És repültem is, minden szabad percemben, a hegyek és a síkságok fölött szárnyaltam, néztem, ahogyan az eorhil a nagy rénszarvasra vadászik, táncoltam a jégből előtörő viharokban. Aztán egy napon elszálltam a nagy nyugati óceán fölött, sok-sok kilométer messzeségbe, abban a reményben, hogy megpillanthatom a távolnyugati partokat. Ám az idő hosszúra nyúlt, és az atyám várt a vacsoránál, úgyhogy visszarepültem a testembe. Mintha jégálarcot húztam volna az arcomra, csak sikoltottam és sikoltottam a megrázkódtatástól. Az apám talált rám, úgy reszkettem a hálótermem padlóján, mintha valami befagyott tóból húztak volna ki. – Akkor mondtam el neki. Nem félt, csak megdöbbent. Ágyba tett, meleg tejet hozatott, és mellettem maradt, amíg el nem múlt a reszketés. Aztán kézen fogott, és részletesen elmesélte, miket művel a te néped a hozzám hasonlókkal. És

megesketett, hogy senkinek sem árulom el. – Aztán jött a horda? – Két nyárra rá. Óvatos voltam, sohasem repültem egy óránál többet egyszerre, és egy jól megrakott tűz előtt ülve hagytam a testemet. Láttam az első támadásukat. Egy kékkő-karaván tartott Ezüstvölgyből dél felé. Negyven kereskedőt mészároltak le harci macskák és lándzsasólymok örvényében. A harcosok késsel jártak végig a halottak között, és trófeákat vágtak maguknak. Fényük mélyvörösen izzott. Azelőtt még sohasem láttam lelket kialudni. Többnyire olyan volt, mint amikor a szél végigfúj a gyertyák között, de az egyik fényesebben világított a többieknél. Felszállt, és mintha a világ körbeölelte volna, akár egy örvény, ami elemelte valahová... Vaelin közelebb hajolt: – Hová? – Azt nem tudom. De egy pillanatra megpillantottam, mi van az örvény mögött. Olyan nagyon sötét volt. – A nő elhallgatott, és két karjával egy szemhunyásnyi időre átölelte magát, és megborzongott. – Hálás vagyok, hogy ilyet csak egyszer láttam. – És a képek elég figyelmeztetést hordoztak ahhoz, hogy Al Myrna felkészüljön a védelemre? Dahrena bólintott. – Hozzá futottam a hírrel, és Adal meg Kehlan színe előtt bukott ki belőlem. Apám titoktartásra eskette őket, és azóta is őrzik a titkomat, bár biztosan sokan gyanítanak valamit, az olyanok pedig, mint Sanesh, tudják is. – Az eorhil nép nem fél a Sötétségtől? – A seordah-hoz hasonlóan tisztelik, mert tudják, hogy rosszra is felhasználható, de ok nélkül nem félnek azoktól, akik

birtokolják. – Várakozva emelte Vaelinre a tekintetét. Valamit valamiért – eszmélt rá a férfi. – Titkot a titokért. – A seordah a vér énekének nevezi – mondta. A fiatal nő arcán átsuhant a félelem árnyéka, ugyanaz a kifejezés, amikor a sámán megosztotta a látomását. – Ezt egy seordah mondta neked, uram? – Egy vak asszony. Nersus Sil Ninnek nevezte magát. A Martishe-erdőben találkoztam vele. A félelem elmélyült, és Dahrena remegő hangon azt kérdezte: – Találkoztál vele? – Egy szép nyári napon a tél közepén, ő azt állította, ez valami kőbe vésett emlék. Megmondta a nevemet seordah nyelven. – Beral Shak Ur – bökte ki a nő, és a rettegés az arcán zavarrá változott. – Ő nevezett el? – Pislogott, és a fejét rázta. – Persze hogy ő. – Ismered? – Minden élő seordah ismeri őt, bár még egyikük sem látta... engem kivéve. – Mikor? – Miután a férjem meghalt. – Mélyen zavarta valami, látszott a vonásain, mintha kellemetlen hírt hallott volna, amiről már régen tudja, hogy egyszer elér hozzá. – A szavak, amiket mondott... De olyan biztos voltam benne... amikor meghalt... – Elhallgatott, elveszett a gondolataiban. – A férjed... – noszogatta Vaelin. A nő a méreggel határos, óvakodó pillantást vetett rá, ami komor aggodalommá csendesedett. – El kell gondolkodnom ezen. Köszönöm az őszinteségedet, uram. Örömömre szolgál, hogy nem érdemtelenre pazaroltam a

bizalmamat. – Azzal felkelt, és behúzódott a sátrába. Vaelin észak felé fordította a tekintetét, és megkereste a fényes csillagot, amiről Sanesh elnevezte. A csillag most már magasabban járt a látóhatár felett, és túlragyogta még a holdat is. Avensurha... A fényénél nem lehet háborúzni. Jó név – mosolyodott el. – Végre egy jó név.

HATODIK FEJEZET

S

ötétségbe bámult, olyan teljes és végtelen feketeségbe, hogy csupán tapogatózó tenyere és a kövön csusszanó léptei vezették az útját, meg Davoka húgának rémült zokogása. Már nem könyörgött, csak elhalóan nyöszörgött, és alkalomadtán feltört belőle egy-egy fájdalmas kiáltás, ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek. Lyrna először azt hitte, a fény pusztán látványra kiéhezett elméjének játéka, olyan halovány volt, alig több, mint egy rózsaszínes köd Davoka magas alakja körül, de minden lépéssel növekedett. Mire elérték a lépcső alját, mélyvörös derengésben fürdőztek. Hatalmas teremben álltak. A kör alakú padlót, a falakat és a mennyezetet pontosan egyforma méretű kőlapokkal fedték. Nyílások ásítottak a falakon, embermagasságú kapuk, fekete lyukak, mögöttük sötét űr tátongott hívogatón. A vörös fény a terem közepén álló, nagy és kör alakú kútból áradt, amelyből sűrű gőzoszlop szállt fel a mennyezeten lévő, vele megegyező méretű nyílás felé. Davoka leráncigálta a zokogó Kiralt a kúthoz, és Lyrna követte őket. A gőz olyan forró volt, hogy nem lehetett tíz lépésnél közelebb menni a kúthoz. Lyrna hunyorogva kémlelt át

a párán, és azt látta, hogy a mennyezeti nyílás egy márvánnyal kikövezett aknában folytatódik felfelé az újraalakított hegy középrésze felé. – Amikor először ideérkeztünk, nagy rézlapátokat találtunk az alsó aknában. A nő az egyik alagút bejáratában állt. A sötét hajú asszony egyszerű fekete köntösben érkezett, ami mezítelenül hagyta a karját. Bőrét halványpirosra színezte a kútból kiáradó ragyogás. – Az aknát kövekkel tömhették el – folytatta, miközben közelebb lépett. Kiral kétségbeesetten kapaszkodott Davoka lábába, és azt suttogta: – Kérlek, nővér, kééééérlek! A fiatal nő rá sem hederített, hanem egy kis távolságra Lyrnától megállt, és mosolyogva üdvözölte. – A lábunk alatt százméteres mélységben egy föld alatti folyó találkozik Nishak vérének csatornájával. Folyamatos gőz száll felfelé belőle, ami átmegy a négy, kereszt alakban elrendezett lapát között. A lapátok annak idején egy nagy vasrúdról függtek, ami felért a torony harmadik szintjéig. Rejtélyes, nemde? A beszélő arcát figyelve Lyrna megütközött a vonásain tükröződő bizonyosságon, a fiatal nő magabiztosságán, aki idegen akcentus nélkül beszélte a királyság nyelvét, és enyhén kíváncsi szemmel, baráti tekintettel nézett rá. – A gőz nyilván megforgatta a lapátokat – felelte Lyrna –, mint a szélmalom esetében. – Igen – szélesedett ki a nő mosolya. – Igen. Sajnos, az először ide érkező lonakhim nem értette eme újdonságokat, és a lapátokból edények lettek, a nagy vasrudat pedig leolvasztották

szekercefejnek. Csak akkor vált nyilvánvalóvá a lapátok szerepe, amikor elrendeltem, hogy a kutat tisztítsák meg a beleszórt kőtől. Minden megújuláskor megfogadom, hogy új lapátokat csináltatok, mert nagyon szeretném látni, ahogy forognak, de aztán mégsem rendelem el az átalakítást. – A pillantása a Davoka lábánál kushadó lányra vándorolt. – Mindig akad valami, ami elvonja a figyelmemet. – Mire szolgáltak a lapátok? – kérdezte Lyrna. – Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. A rúd egy nagy fogaskerékben végződött, de amit az forgatott, már évszázadokkal korábban elporladt. Bár azt gyanítom, hogy a fejünk fölött emelkedő, kivájt hegy fűtésével lehetett kapcsolatban. Egy pillanatra szótlanul nézte a remegő Kiralt, aztán Davokára emelte a tekintetét, és lonakul szólt: – Ez a húgod teste? – Az, Mahlessa. – Ha visszahozom neked, megváltozik. És nem csak a sebek miatt. Érted, ugye? – Igen, Mahlessa. Ismerem a húgomat. Ő is vissza akarna térni közénk, akármi is az ára. A Mahlessa alig láthatóan bólintott. – Ahogy kívánod. Hozd ide! – Nem! – visította Kiral, és megpróbált elhúzódni. Davoka felemelte a földről, és erővel a kút felé tolta. – Bizonyára azt hiszed, tőlem fél ez a valami – fordította az arcát a Mahlessa Lyrna felé –, de tévedsz. A büntetéstől fél, amit kapni fog, amikor kudarcával visszatér a semmibe. Kiral érthetetlen szóözönében rikoltozás és könyörgés váltogatta egymást. Kaszált a végtagjaival, köpködött,

átkozódott. Mit sem használt. A Mahlessa a lány mellé állt, és Lyrna látta, hogy bőrén egyetlen verejtékcsepp sem fénylik. Elvett egy apró palackot a kút pereméről. Az üvegcsében valami homályos, sötét folyadék kavargott. – A kezét! – utasította Davokát, és kidugaszolta az üveget. Lyrna gőzt látott felszállni az edényből, és otromba szag facsarta az orrát. A lonak harcos előhúzta a kését, és elvágta a húga kezét szorító köteléket, aztán az egyik karját hátracsavarta, a másikat pedig kitartotta. – Annak ellenére, hogy mennyi nyomort és gyászt okoznak – folytatta a Mahlessa, és megcirógatta a lány rángatózó, ökölbe szorított kezét, mire annak sikolyai szétmart torokból feltörő, rekedt hörgésekké változtak –, azt hinné az ember, hogy megszámlálhatatlanul sokan vannak, pedig seregük igazából mindig is csak hármat számlált. Ez itt a legfiatalabb. Nő volt, amikor először elfogták és megrontották, így csak női héjakat tud magára venni, és azokból is egyszerre csak egyet, amíg a halál meg nem szabadítja. Továbbá nem is hazudik túl ügyesen. A fivére sokkal gyakorlottabb, egyszerre több testet irányít nemtől függetlenül, és évekig élhet az álarcok mögött, anélkül, hogy felkeltené mások gyanúját, akár azokét is, akik a születése óta szeretik. A nővére pedig... Nos, maradjunk annyiban, hogy jobb volna, ha sohasem találkoznál vele. Több évszázadnyi gyilkolás és csalárdság van a rovásukon, és bonyolult pókhálójuk az egész világot átszövi. Most éppen azon ügyködnek, hogy végső győzelemre segítsék uruk fő művét. Csak hárman vannak, és gonoszságuk mélysége örökre fogva tartja őket. De honnan ered a gonoszság? Ha nem... a félelemből és fájdalomból. Felemelte az üveget, és egyetlen cseppet csöppentett Kiral kezére.

A lány torkából kirobbanó mérhetetlen kín és indulat hallatán Lyrna lehunyta a szemét, hogy leküzdje a feltörő rosszullétet. Hetekig volt kitéve életveszélynek és az erőszakos halál látványának, ám a hang visszataszító, embertelen tónusa úgy vágta át újonnan szerzett páncélját, akár egy gyógyító kése a megkeményedett bőrt. Amikor újra kinyitotta a szemét, Kiral már a földön térdepelt, és arca a Mahlessa két keze között nyugodott. Szeme elkerekedett és nem pislogott. – A fájdalom csupán az átjáró – mondta a Mahlessa. – A rettegés a kulcs, az eszköz, ami lekaparja a lány elméjét megfertőző mocskot, ami úgy kapaszkodik az adottságába, mint egy pióca. – Kiral megremegett, és érthetetlen karattyolás bukott ki a száján nyálfelhő kíséretében. – Mert még ez a valami is fél a végleges megsemmisüléstől, és ha szembeszáll velem, cafatokra tépem és szétszórom a semmibe. Kiral petyhüdten függött, lecsukta a szemét, aztán kicsúszott a Mahlessa keze közül. Davoka az ölelésében tartotta a lányt, akinek kézfején feketésvörös, gőzölgő seb éktelenkedett. Lyrna visszanyelte a felkúszó epét, és odalépett, majd a lány nyakára nyomta az ujjait. Kiral érverése erős volt. – Milyen... milyen régen? – A háta mögött megszólaló, vékony és elfúló hang zavarról és bánatról árulkodott. Lyrna felnézett, és azt látta, hogy a Mahlessa eltűnt, és a magabiztos fiatal nő helyén riadt lány áll. Csak bámult értetlenül, és vékony karjával szorosan átkarolta magát. Az arc, az alak ugyanaz maradt, ám a lélek kicserélődött. – Mahlessa? – kérdezte a hercegnő, és közelebb lépett. A lány olyan hangot adott, ami akár sóhaj, akár nevetés is lehetett, nem messze a teljes összeomlástól, és szeme megakadt a saját kezében tartott üvegcsén.

– Igen, ó igen. Én vagyok a Mahlessa. Nagy és szörnyű a hatalmam... – Örömtelen kuncogást hallatott, aztán elnémult. – Öt nyár telt el – mondta Davoka – a megújulás óta. – Öt nyár... – A lány tekintete befogta Lyrnát, végigfutott a haján, aztán megállapodott a szemén. – A Merim Her királynő. Régóta vár rád, olyan régóta. Annyi látomás... – Felemelte a kezét, és megcirógatta Lyrna arcát. – Micsoda szépség... Milyen kár... Milyen érzés? – Mahlessa? – Annyi embert megölni. Tudod, én csak az anyámmal végeztem... Aztán egy csapásra eltűnt. A riadt lány arca hirtelen kortalan bizonyosságot öltött, a keze lehullt Lyrna arcáról, és a hercegnő hátrálni kezdett. – Mit mondott neked? – kérdezte a Mahlessa. Lyrna erőnek erejével megálljt parancsolt magának, bár a csigalépcső egyszerre nagyon hívogatón intett felé. Te akartál bizonyítékot – emlékeztette magát. – Most megkaptad. – Azt mondta, hogy megölte az anyját. – Próbálta kiiktatni a remegést a hangjából. – Ó, igen. Szomorú történet ez. Egy ilyen gyönyörű lány, egy kedves és gyógyító képességű teremtés, ám borzasztó őrület, gyilkos téboly rabja. A gyógyító érintés mindig tébollyal párosul, van valami abban az erőben, ami megbomlasztja az elmét. Minden képességnek megvan az ára. Ebben az esetben a lány egy téveszme áldozata lett, azt képzelegte, hogy az anyját megszállta Jeshak, a gyűlölet istene. Amikor persze megölte, nem maradhatott a klánban. Nem akartak végezni vele az adottsága miatt, mert tudják, hogy az áldottak felett csak a Mahlessa ítélkezhet. A hegyekben kóborolt, míg Davoka rá nem talált és

ide nem hozta nekem. Tökéletes edény, igazából az eddigi legtökéletesebb. Bár megvan az a szokása, hogy gyakrabban elszabadul, mint az elődei. Visszament Kiralhoz, és megragadta a szétroncsolt kezet. A lány megrázkódott, és egy nagy rándulással feléledt, aztán megpróbálta kiszakítani magát a Mahlessa szorításából. – Én... nővér? – Szeme megtalálta Davoka arcát. – Fáztam... A Mahlessa elengedte a kezét, és Lyrna nem tudta visszatartani a mellkasából kiszökő döbbent sóhajt. A kéz meggyógyult, a vörös-fekete sebhely eltűnt, és a bőr a halvány karcolások ellenére ismét egész volt. Bizonyíték! – Úgy kimeríti az embert – mondta a Mahlessa, és a saját ujjait hajlítgatta, aztán redő jelent meg sima homlokán. – Jobban, mint bármilyen adottság. Talán innen ered az őrület is, a gyógyítással együtt járó eszméletvesztés. – Ellépett a lánytól, aztán Davokához intézte a szavait. – Itt van Alturk is? – Igen, Mahlessa. – Gondolom, eltévelyedett és megtört. Egy Tahlessa a klánja nélkül. Jobb volna megengedni neki, hogy Nishak torkába vesse magát. – Nagyon sokkal tartozom Alturknak... – kezdte Lyrna, ám a Mahlessa csendre intette. – Ne félj, királynő. Túl értékes ahhoz, hogy hagyjuk elveszni az önsajnálatban. – A tekintete megállapodott Kiral zavarodott arcán, és újra Davokához szólt. – Tíz évszázad alatt megtanultam, micsoda ostobaság elvetni egy kemény leckéből levont tanulságot. Az a valami, ami elragadta a húgodat, bölcsen tette, hogy felhasználta a lonakhim történelmét, a sentár legendája ma is ismert és mindenkinek tetsző történet. Mondd meg Alturknak, hogy ő mostantól a Tahlessa Sentár, a Mahlessa áldásával utazó, igaz

sentár. Induljon azonnal, és minden klánból gyűjtse össze a legjobb harcosokat. Pontosan ezer harcost kell toboroznia, nem többet, nem kevesebbet. Nem vadásznak majd, nem viszálykodnak, csak a háborúra készülnek az én parancsnokságom alatt. Davoka ünnepélyesen bólintott. – Mahlessa, kérlek, hadd csatlakozzam én is a sentárhoz! Én leszek a szemed, a hangod, aki az ezrekhez szól... A Mahlessa mosolyogva megrázta a fejét. – Nem, legfényesebb lándzsám, neked sokkal fontosabb küldetést szánok. – Újra a hercegnőhöz fordult. – Bár lehet, hogy átoknak tartod majd. Vidd fel a húgodat, pihennie kell! A királynőnek és nekem beszélnivalónk van. Davoka gyengéden talpra húzta Kiralt, aki csodálkozva és félve tekintett körül, és rettegése elmélyült, amikor meglátta Lyrnát. – Ő is látta... – suttogta, és elhúzódott. – Hallotta... Tudja... – Nyugodj meg, kismacskám – csitította Davoka. – Ez Lerhnah, a Merim Her királynője. A barátunk. Kiral nyelt egyet, aztán a padlóra vetette a szemét, és bűntudat ült a félelem helyére. – Őt akarta... Bántani akarta, mindenkinél jobban... Éreztem a vágyódását... Lyrna odament hozzá, és kezét az álla alá téve felemelte a lány fejét. – Tudom, hogy nem te akartad – nyugtatta meg. – A nővéred az én nővérem is, így én a te nővéred is vagyok. Kiral lenyűgözve bámult rá. – Rettegett tőled... Azért akart annyira bántani... Mert új vagy... Nem számított rád... Az ilvarek nem fedte fel a valódi természetedet...

Ilvarek... A lány ősi kiejtéssel mondta a szót, így hasonlított a látást vagy látomást jelentő lonak kifejezésre, ám Kiral olyan jelentőségteljesen lehelte, hogy Lyrna elgondolkozott. – Ilvarek? Nem ismerem ezt a szót. – Vidd fel a húgod, Davoka – mondta újra a Mahlessa, és lágy, nyugodt hangja félreérthetetlen parancsot hordozott. A lonak nő bólintott, és a csigalépcsőhöz vitte Kiralt. A lány folyamatosan suttogott, miközben felmásztak. – Amikor elaludt, láttam a rémálmait... Megfojtotta a saját gyermekét... – Hadd mutassak valamit! – szólt a Mahlessa, ahogy Kiral hangja elhalt odafenn. – Olyat, amit eddig csak lonakhim szemek láthattak. ♦ ♦ ♦ Az alagút sötétje nem tűnt annyira teljesnek, mint Lyrna várta, a falak valamiféle halványzöld derengéssel izzottak, melynek fénye mellett fáklya nélkül is közlekedhettek. – A nyugati hegyekből származik ez a por – magyarázta a Mahlessa. – Belső fénnyel izzik, ami sohasem alszik ki. Nagy mennyiségben hozták és a falakra kenték azok, akik ezt a hegyet annak idején kivájták, ötletes, nemdebár? – Igen – felelte a hercegnő. – Csaknem olyan ötletes, mint te, Mahlessa. Csend lett, és Lyrna érezte, hogy a nő mosolyog. – Miért mondod ezt? – A csapda nem csapda csali nélkül. A küldetésem, a hozzád vezető utam során ellenállhatatlan célpontnak bizonyultam a valami számára, amit most visszaküldtél a sötétségbe. Szándékosan tervezted így, nem?

– Való igaz. – Jó emberek haltak meg, hogy idáig eljussak. A te embereid és az enyémek egyaránt. – Jó emberek folyamatosan halnak meg, ahogy rosszak is. Jobb meghalni úgy, ha van értelme. – De mennyivel jobb értelmes életet élni. – Sajnos ez sokszor nem tőlünk függ. Vegyük például a népemet! Nem ők akarták, hogy a Merim Her partra szálljon a földünkön, és elárassza őket, mint a pestis. Nem ők akarták, hogy három évtizeden át úgy vadásszanak rájuk, mint a vadállatokra. Nem ők akarták, hogy a fagyos hegyek között folytassák életüket megmaradt kevéske erejükkel. – Lyrnát meglepte a harag teljes hiánya a Mahlessa szavaiban. Könnyedén társalgott, mintha csak két udvarhölgy lettek volna, akik megvitatják Alucius költészetének kényesebb pontjait. – Nem vehetem magamra őseim bűneit – válaszolta Lyrna sokkal kevésbé közömbös hangon de felelnem kell a béketárgyalás érdekében elveszett életekért. Nersa udvarhölgyem szülei kevés vigaszt fognak találni a magyarázatban, hogy lányuk a terved megvalósításáért halt meg. Halk nevetés hagyta el a Mahlessa ajkát. – Azt gyanítom, kevés idejük lesz a gyászra és vigaszra. Mint mindnyájunknak. Az alagút végénél röviden megtorpant, és belépett egy háromszor akkora terembe, mint amit maguk mögött hagytak. A hercegnő nem látott kutat, és egyedül a padlóra és mennyezetre festett zöldesen derengő por fénylett, ami sokkal élénkebb világosságot szolgáltatott, mint a járatban, olyan világosságot, mely mellett olvasni lehetett volna. Különös módon, a padlóval

és a mennyezettel ellentétben a falak feketén ásítottak. A levegő is száraz volt, és enyhe dohszag terjengett. – Lyrna Al Nieren – szólalt meg a Mahlessa, és a terembe lépve felemelte a két karját –, köszöntelek a lonakihm emlékezetében! Könyvek – döbbent rá a hercegnő, ahogy követte a terembe. Szeme végigfutott a falakon: ezek mentén a padlótól a mennyezetig kötetek és tekercsek tornyosultak. Azonnal odalépett a könyvekhez. A könyvtár az óriás, több emberes kódexektől az egész kicsinyekig terjedt, amelyeket akár a tenyerébe rejthetett volna. Levette a hozzá legközelebb eső kötetet, és csak félig érzékelte, hogy talán illett volna engedélyt kérnie. A bőrkötésű könyvecske borítóját bonyolult metszet díszítette, és a kora ellenére a lapok olyan jó állapotban megőrződtek, hogy rugalmasságukban forgatni tudta őket, ahelyett, hogy porrá hullottak volna. A csodálatos kidolgozású szöveget arany levélminta és színes betűk ékesítették, ám értelmet nem hordozott a számára. – Reltak bölcsességei – tudatta vele a Mahlessa. – Az egyetlen filozófiai munkája. Általában csillagászattal foglalkozott. Ő volt az első lonak tudós, aki kiszámolta a hold kerületét. Arkiol azt állítja, húsz métert tévedett. Lyrna felemelte a tekintetét a könyvről, és összeráncolta a homlokát a „lonak tudós” hallatán. – Ó igen. Nem mindig voltunk harcosok. Mielőtt a néped ideért, míg a seordah az erdőket járta, és eggyé olvadt a földdel, az én népem a világot tanulmányozta, nagy műveket terveztünk, költeményeket írtunk. Amit itt látsz, az csupán vívmányaink egy töredéke, a megmentett maradványok. Ha békében folytathattuk volna a tevékenységünket, talán még egy

évszázadig, akár a hegy rejtelmeit is megfejtjük. Sajnos minden bölcsességünk ellenére sohasem fedeztük fel, hogyan kell vasat olvasztani. Mondhatnád, hogy apróság, de a háborúk kimenetelét gyakran a kis dolgok döntik el. – Ismerted? – kérdezte Lyrna maga elé tartva a könyvet. A Mahlessa nevetett, és megrázta a fejét. – Ennyire még én sem vagyok öreg. Bár megismerkedtem az egyik leszármazottjával, egy távoli ükunokájával. A szemem előtt halt éhen a Fájdalmak idején. A hercegnő visszatette a könyvet a többi közé. – Ki voltál azelőtt? – Csak egy lány, akit túl sok rémálom gyötört. Persze a lidércnyomások azóta sem hagytak el. Az egyik éppen itt áll előttem. – Ezúttal az arcvonások nem hordoztak örömöt, a Mahlessa szeme kíméletlenül fürkészte a fiatal nőt, és híven tükrözte elméje élességét. Lyrna sok éve nem találkozott olyannal, akiben ennyire emberére talált volna, egy lélekkel, aki annyira rá lett volna hangolva a fondorlatra, mint a sajátja. Kísérőinek halála nyomta a szívét, de ebben a pillanatban hálát érzett az utazásért, ami elhozta idáig. Belenézhetett egy tekintetbe, ami az egész valóját látta, ami előtt nem kellett és nem lehetett rejtőzködnie; sem bűbáj, sem könnyek nem tántoríthatta volna el a léleklátó tekintetet, nem segíthetett a cselszövés, csak az észérvek és a könyvekbe lejegyzett történelem gigászi súlya. Bűnös élvezettel fürdőzött az újdonságot jelentő élményben. – Ilvarek – mondta. – Látomás. Ezt jelenti. – A ti nyelveteken talán a jövőbenézés áll hozzá a legközelebb. Ismered a szót? – Az egy Sötét képesség, amivel belekémlelhetünk a jövőbe.

– Én nem kémlelek. A jövő rám bámul, én meg visszabámulok rá, és amikor így teszek, téged látlak. – És mit csinálok? – kérdezte a hercegnő. A Mahlessa arcán sötét felhő futott át. – Két dolog közül az egyiket. – Az egyik könyvhalomhoz lépett, és leemelt egy tekercset a tetejéről, aztán odanyújtotta Lyrnának. – Ez a tiéd. – Ajándék? – Szerződés. A népeink közti háború véget ért. Kérlek, fogadd jókívánságaimat a sikeres béketárgyalás okán. A hercegnő odament hozzá, és elvette a tekercset. Kibontotta, és kétoszlopnyi, mívesen írott szöveget talált. Az egyik oszlop a királyság nyelvén íródott, a másik a már látott idegen jelekkel. – Nincsenek feltételek – észrevételezte. – Csak egy nyilatkozat, miszerint a népeink közti viszálykodás véget ért. – Mi mást kívánhatnál? – Mifelénk vitázni szokás a határokon, sarcokon és hasonlókon. – A határok örökké változnak, és különben is: úgy veszem, hogy a hamis Mahlessa becserkészése több mint elegendő hadisarc gyanánt, amit ajándékkal jutalmazok. Van késed, ugyebár? Lyrna a nyakában függő lánchoz kapott. – Csak ez a kis nyakbavaló. Nem veszélyes. Még el sem tudom dobni rendesen. – Egyelőre nem is. – A Mahlessa kinyújtotta a karját, és Lyrna észrevette, hogy még mindig a kezében tartja az üvegcsét. – Add ide! Kiral sikolyai és a folyadék bűze még élénken éltek a

hercegnő emlékezetében, így egy darabig habozott, s csak azután vette le a nyakláncot és tette a kést a Mahlessa nyitott tenyerébe. – Biztosan kíváncsi vagy rá, mi ez – fogta meg a fiatal nő a kés nyelét, és az üvegcsét a penge fölé tartotta. – A lonak tudósok nemcsak költészettel és matematikával foglalkoztak, hanem vegyészettel is. Századokkal ezelőtt kikísérleteztek egy anyagot, ami az emberi lény által érezhető legtisztább és legteljesebb, ám még túlélhető fájdalmat okozza, viszont csak abban az esetben, ha elenyésző mennyiséget használnak belőle. – Megdöntötte az apró palackot, és egyetlen csepp sötét és viaszkos folyadék csöppent a pengére. A gyilkos gőzök ismét kiszabadultak, és Lyrna az orrát eltakarva hátralépett. A folyadékcsepp végiggördült az acélon, a párája elillant, aztán az anyag eltűnni látszott, akár a ruhába felszívódó víz. – Tessék – tartotta oda a Mahlessa a kést. – Nem fog fájni. Acéllal érintkezve csak akkor éled fel, ha vért talál. – Mit csináljak én ezzel? – Lyrna nem mozdult, hogy elvegye a kést. – Az egyik dolgot a kettő közül, amit a jövőben látok. Nyilvánvalónak tűnt, hogy nem hajlandó egyebet elárulni. A hercegnő próbaképpen a késhez érintette az ujját. Csak a fém hűvösét érezte. – Mindig hordd magadnál! – figyelmeztette a Mahlessa, amikor Lyrna elvette a kést, és visszaakasztotta a nyakába. – Ettől függetlenül is mindig viselni fogom – válaszolta Lyrna. – Ez az egyetlen ajándék, amit valaha is tartottam valamire. A Mahlessa tekintete komoly maradt, de emellett meglepetés jelent meg a vonásain.

– Nem olyan vagy, mint amire számítottam. Az ilvarek nagyon másféle képet festett rólad. – Magasabb voltam? – kacagott fel Lyrna halkan. – Nem, inkább nagyravágyóbb. Nem érdekeltek az elveszett életek, amelyek e hely keresése közben lettek oda, mintha csak újabb játékfigurák lettek volna a kesettábládon. A találkozásunknak fel kellett volna mérgesítenie téged, az ilvarek haragot ültetett volna a szívedbe, amitől aljas megtorlásra esküszöl, és darabokra téped a békeszerződést. Valami megváltozott benned, Lyrna Al Nieren. Vajon a bűntudat teszi? Valami bűn, amit az ilvarek tudta nélkül követtél el? Valami olyan borzalmas vétség, hogy a bűntudat kifaragta a lelked új arcát... Apám, könyörögve kérlek... – Megkockáztatom – felelte Lyrna –, hogy a te lelkeden több bűn szárad, mint az enyémen. – A népem fennmaradása volt a cél, és ennek érdekében szörnyű dolgokat tettem. Hazudtam, csaltam, kínoztam és öltem. És minden bűnt még ezerszer elkövetnék, hogy elérjem ugyanazt a célt. Emlékezz erre, királynő, amikor a lángok magasra csapnak, emlékezz erre, és kérdezd meg magadtól: újra megtenném-e mindezt? Közelebb jött, és felemelte a könyvet, amit annak előtte Lyrna tanulmányozott, aztán odatartotta neki. – Halállal fizet, aki a legkisebb iratot is elviszi erről a helyről, ám a te esetedben, azt hiszem, kivételt tehetek. Az istenség mibenlétéről való értekezés kiváltképp érdekes. Reltak sok okosat mond a dogma ostobaságáról. – Nem tudom elolvasni. – Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy könnyedén

képes leszel lefordítani. A szerződés lonak szövege majd elegendő segítséget biztosít. Aztán az én fényes lándzsám is melletted lesz, hogy segédkezzen. Nagyon jól olvas. – Davoka? – A békében álló nemzetek között szokás nagykövetet cserélni, ő lesz az én nagykövetem. – A... diplomáciai tudását köszönettel vesszük. Természetesen amint lehetséges, kerítek egy megfelelően képzett királysági képviselőt, aki jelentkezik nálad. – Ahogy kívánod. Nem sietős. Csak asszonyt küldj, ha nem akarod, hogy a képviselőd nekem ajándékozza az egész királyságodat. – A férfiak ilyen könnyen rabul esnek a szépségednek? – Nem a szépségemnek, hanem egy asszony képességének, aki három évszázada meghalt. Különös módon csak férfiakon fog. Lyrna elvette a könyvet. – Sajnálom, de nincs mit adnom cserébe. A Mahlessa fürkésző tekintete ünnepélyes révedéssé csendesedett. – Te vagy az ajándék. A bizonyíték, hogy volt értelme. – A kezét nyújtotta, és Lyrna megfogta. – Jönnek, királynő, jönnek, hogy mindent leromboljanak. A te világodat és az enyémet egyaránt. Keresd az állatszelídítőt, amikor láncok rabja vagy! – Mahlessa? De a Mahlessa ismét eltűnt, és a riadt lány tűnt fel a helyén. A keze remegett Lyrna szorításában, és a fejét félrehajtva, kétségbeesett rettegéssel nézett a hercegnő szemébe. – Milyen érzés? – kérdezte, és Lyrna rádöbbent, hogy a korábbi kérdésétől folytatja, mintha semennyi idő sem telt volna

el azóta. – Én senkit sem öltem meg – válaszolta a hercegnő. – Ó... – A lány tekintete végigbarangolt Lyrna arcán. – Nem... Még nincsenek ott... De ott lesznek. – Mik lesznek? A lány elmosolyodott, és foga élesen világított a zöld fényben. – Nagyságod jelei. ♦ ♦ ♦ Visszatért a gőzterembe, aztán a csigalépcsőn felment a felszínre. Több mint egy órát töltött odalenn, és kérdéseket tett fel a lánynak. – Ki ez az úr, akiről a Mahlessa beszélt? Mi a terve? Kik jönnek, hogy mindent leromboljanak? A riadt lány talányos válaszai azonban csak a fejében uralkodó összevisszaságról árulkodtak: – A semmiben várakozik... És éhes... Ó, milyen éhes... Az anyám azt mondta, én voltam a legjobb lélek, akit csak láthatott a lonakhim népe. Elvágtam a torkát az apám késével... Kis idő múltán a zagyválás abbamaradt, és a lány fásultan, üres szemmel a földre omlott. Lyrna várt, hátha a Mahlessa visszatér, de ösztönösen tudta, hogy ez egyhamar nem történik meg. Sohasem találkozunk többé. Felsóhajtott, és megérintette a lány vállát. – Volt neked valaha neved? – Helsa – suttogta a lány. – Az ősi nyelven gyógyító vagy megváltó, a kiejtéstől függően. – Örülök, hogy megismerhettelek, Helsa. – Újra eljössz majd hozzám?

– Remélem, egy nap igen. Ez mosolyt csalt a lány ajkára, ami aztán eltűnt az arcáról, és az üres tekintet visszatért. Lyrna megszorította a vállát, és visszament a járatba. Nem fordult meg, hogy visszatekintsen. Túl nagy szomorúság kínozta. A rendtestvérek és Smolen már vártak rá odafent. Egyedül ültek, a lonak nők már a Mahlessa megszabta dolgukra mentek. – Hol van Alturk? – kérdezte Sollist. – Elment, fenség. Davoka mondott neki valamit, és azonnal útnak indult. – Még csak nem is búcsúzott – panaszolta Ivern. – Nagyon megbántott vele. – És Davoka? – Valahol a húgát pátyolgatja – tudatta vele a fiatal testvér. – Előkészítették nekünk a hálótermeket a felső szinteken. Lyrna bólintott, és lenézett a kezében tartott tekercsre. – Sikerrel jártál, fenség? – próbálkozott Smolen. – Igen – erőltetett mosolyt az arcára a hercegnő. – Nagyon is. Pihenjétek ki magatokat ma éjszaka, jó uraim! Hajnalban hazaindulunk. ♦ ♦ ♦ Csaknem két teljes hétig tartott az út a Skellan-hágóhoz. Davoka hosszabb, ám könnyebb útvonalat választott, nem a hegyeken át vezető ösvényt. Lyrna felajánlotta, hogy hozza magával Kiralt, de a lonak visszautasította. – Jobb gondját viselik a hegyen. – De hát még csak most kaptad vissza – tiltakozott Lyrna. – Nem akarsz maradni egy keveset? Aztán később majd felkeresel az udvarban.

Davoka a fejét rázta. – A Mahlessa parancsolta. – Csak ennyit felelt. Este együtt fordították a Reltak bölcsességeit. Davokát felzaklatta a szöveg. – „Az istenség azzal áltat másokat, hogy mindent lát – olvasta egyik este holott valójában a tudatlanság élteti. Az isteni tanok összessége nem más, mint agyag, és amikor az agyag megkeményszik, dogmává válik.” Lyrnára pillantott a könyv lapjai felett. – Nem tetszik ez a könyv. – Valóban? Szerintem elragadó. Reggelente Davoka késdobálást tanított neki, amit az északra vezető úton elhanyagoltak. Előbb-utóbb Ivern testvér is csatlakozott hozzájuk, és egy vékony, széles fadarabot használt céltáblának. Olykor feldobta a levegőbe, és késeivel zavarba ejtő sebességgel és pontossággal talált a közepébe. – Annak idején a legjobbnak számítottam a játékban – jelentette be. – Több kést nyertem, mint bármelyik korombeli növendék testvér. Csak Frentis ért fel hozzám. Frentis. Lyrna ismerte a nevet, a bátyja oly sokszor emlegette a legendás rendtestvért. – Ismerted Frentis testvért? – A rendházban ugyanabba a csoportba tartoztunk, fenség. – A király lépten-nyomon dicséri a bátorságát. Azt mondta, Untesh az első napon elesett volna, ha nincsen Frentis testvér. Ivern bánatosan elmosolyodott. – Ez rá vall. A kardpróba után a Farkasfuttákhoz került, én pedig ide. Szégyenszemre azt kell hogy mondjam, irigyeltem érte. Azt hittem, szerencsésebben járt. Ahogy teltek a napok, a hercegnő egyre jobban dobott,

gyakrabban eltalálta a célpontot, és kezdte megérteni Davoka szavainak igazságát: Újra dobsz... Újra és újra, míg el nem találod. Akkor majd tudod, hogyan kell. Az utolsó reggelen már csak egynapi lovaglásra jártak a hágótól, és amikor Ivern fatáblája Lyrna késével a közepében esett a földre, a hercegnő elmondhatta, már tudja, hogyan kell. ♦ ♦ ♦ Visszatérésüket a hágóhoz némi ünneplés és nem kis meglepetés kísérte. A helyőrség a királyi őrség egy teljes lovassági zászlóaljával bővült, amit a király azért küldött, hogy megkeressék a húgát a Lonak-uradalomban. Szerencsére még csak egy napja érkeztek, és még nem készültek fel teljesen okafogyott küldetésükre. – De hát megtámadtak, fenség! – tiltakozott a zászlóalj parancsnoka, amikor a hercegnő kiadta neki, hogy készüljenek, mert hazakísérik dél felé tartó útján. – A vadaknak büntetés kell. Megtiszteltetésnek venném, ha... Lyrna feltartotta a tekercset. – Békét kötöttünk a lonakkal, uram. Mellesleg a hágótól északra csak egyféle büntetést találsz: a sajátodat. Pillantása Sollisra esett, aki furán kihúzta magát az egyik rendtestvérétől kapott hír hallatán. A parancsnok testvér elkapta a hercegnő tekintetét, és odajött. – Hírek a királyságból, fenség. Állítólag valakik Al Bera déli várúr életére törtek. Túlélte a támadást, de komolyan megsebesült. A szemtanúk szerint cumbraeli fanatikusok az elkövetők. Lyrna elfojtott egy fájdalmas nyögést. Alig ért véget egy háború, máris egy új kezdődik otthon.

– Mi a király parancsa? – A hadúr összehívja a királyi őrséget. Utasításuk szerint gyökerestül kell kiirtaniuk a vakhitű csoportot. Mustor hűbérúrnak parancsba adta, hogy legyen a katonaság segítségére, de hogy a népe vajon segít-e, az teljesen kiszámíthatatlan. – Értem. Akkor jobb, ha nem késlekedünk. Főtábornagy, egy órán belül indulunk! A lovassági parancsnok meghajolt, és öles léptekkel távozott, parancsokat ordítozva. Lyrna visszafordult Sollishoz. – Úgy látszik, be kell érnünk egy rövid búcsúzással, testvér. Tudom, hogy nem adhatok neked olyan ajándékot vagy jutalmat, amit elfogadnál, ezért csak a hálámat ajánlhatom fel az életem megmentéséért és a küldetésünk sikeréért cserébe. – Érdekes utazás volt... – A rendtestvér tétovázott. – Más híreket is kaptunk, fenség. Al Soma nagyúr visszatért a királyságba. Vaelin... – Visszatért? – A kérdés éles rikoltással csúszott ki a torkán, és köhintett. – Hogyhogy? – A császár elengedte, állítólag valami hősi szolgálatáért cserébe. A részletek kissé homályosak. Néhány hete érkezett meg Varinvárba. Úgy hírlik, elhagyta a rendünket. Malcius király az Északi Végekre küldte várúrnak. Az Északi Végekre... Ostoba bátyja ez egyszer jól döntött, bár Lyrna azt kívánta, bárcsak várt volna vele egy kicsit. – Kérlek, köszönd meg Ivern testvérnek a szolgálatait a nevemben! Továbbítsd a sajnálatomat, hogy nincs több csókom a számára. – Azt hiszem, egy is több volt a kelleténél, fenség.

– Te hová mész innen? Most, hogy nincs ki ellen harcolni északon. – Oda megyek, ahová az aspektusom küld, fenség. És harcolni mindig lehet valaki ellen. – A férfi minden addiginál mélyebb meghajlást mutatott be, aztán elindult a hágó déli végénél álló zömök őrtorony felé. A királyi őrség egy őrmestere sietett oda a hercegnőhöz, egy szürke kanca szárát fogva a kezében. – A tábornagy ajándéka, fenség – nyújtotta oda neki a kantárszárat. – A saját istállójából. Lyrna odafordult, és megvakarta a saját pónija orrát. Újabban Biztosléptűnek nevezte el, ami Davokát egyszerre szórakoztatta és elképesztette, hiszen a lonak nem adott nevet az állatoknak, amelyeket a sivár téli hónapokban talán le kell ölniük. – Van már lovam, őrmester – felelte, azzal felült a nyeregbe, és örömmel helyezkedett el Biztosléptű mostanra ismerős csontjain. – Indulhatunk? ♦ ♦ ♦ Cardurinban ujjongó emberek lepték el az utcákat, színes zászlócskák díszítették a magas épületek közti számtalan hidat, és a város népe virágokat szórt a hercegnő nyomába. Amikor elérte a főteret, a városi megbízott szóvirágos és némiképp hosszúra nyúló beszédet tartott, amelyben dicsérte a békekötőt és szabadítót. – Rendelkezz velünk, fenség, a város teljesíti minden kívánságod! – fejezte be ékes meghajlással. Lyrna kényelmetlenül feszengett Biztosléptű hátán, miközben a tömeg várakozón elcsendesedett.

– Egy fürdőt, uram – bökte ki végül Lyrna. – Egy fürdőt szeretnék. Megfürdött a megbízott villájának egyik lakosztályában, mégpedig kétszer, majd választott a város legjobb ruhakészítőinek ajándékából, miközben Davoka bizalmatlan szemöldökráncolással figyelte. – Azokban nem lehet lovagolni – morogta. – Se harcolni. – Azt remélem, lovas és harcos napjaimnak lassan vége – válaszolta Lyrna. – Ezt itt! – mutatott egy hosszú sötétkék sifonruhára, és ledobta a fürdőköntösét. A szolgálólány arcán vad pír ömlött végig, elakadt a lélegzete, és gyorsan elfordította a fejét. – Sose látta még egy királynő csecseit – magyarázta a hercegnő a tanácstalan Davokának. Felvette a ruhát, és beállt a hosszú tükör elé, és elégedetten szemlélte, ahogy a holmi kiemeli az alakját. Bár az igaz, hogy lazábban lógott a derekán, mint szerette volna, bizonyára a nyeregben töltött idő eredményeképpen. Amikor tekintete a saját arcára vetült, megdermedt. Félig-meddig arra számított, az utazás nyomot hagy rajta, megkeményíti és kiélesíti a vonásait, de ugyanazt az arcot látta, amit jól ismert, egyvalamit kivéve... Csak nem valami újfajta csillogás jelent meg a szemében? Egyfajta nyíltság, ami nem volt ott azelőtt? – Na... nagyon szép vagy, fenség – dadogta a szolgálólány, amikor magához tért a zavarából. – Köszönöm – válaszolta Lyrna, és elővette a legmegnyerőbb mosolyát. – Kérlek, reggelre készítsd ki a lovaglóruhát, és a többit csomagold oda nekem! Eltöltött néhány órát a lakomán, amit a városi megbízott a tiszteletére hívott össze, végigülte a városi előkelők beszédeit és

végigszenvedte a feleségük bárgyú csacsogását. Ő maga egyedül a Mahlessa tekercsét olvasta fel az egybegyűlteknek, amelyet elküldetett másolásra, és meghagyta, hogy a királyság minden sarkába juttassák el. A beszédekből és társalgásból kitűnt, hogy ezek az emberek inkább győztesnek és nem békehírnöknek látják, mintha valami nagy csatát nyert volna meg, ahelyett, hogy túlélt volna egy veszélyes utazást egy darab pergamennel. A vigyorgó és egyre inkább lerészegedő arcokat nézve azon kapta magát, hogy a Mahlessa szavain töpreng. Jönnek, királynő, hogy mindent leromboljanak... A te világodat és az enyémet egyaránt. Belesóhajtott a boros kupájába. Megkaptam a bizonyítékot. Most mihez kezdek vele ? ♦ ♦ ♦ Másnap reggel továbbálltak, bár a megbízott nagy erőkkel győzködte, hogy maradjon még. – Nagyságod beragyogja a városunkat, fenség. – Az ajándékokból ítélve, amelyekkel elhalmozni kívánták, és a folyamatban lévő ünnepségek méretét tekintve inkább az lehetett igaz, hogy tönkremennek, ha egy nappal is tovább marad. Egyvalamit azért elfogadott, a Mahlessa tekercsének egy másolatát, amit állatbőrre róttak, és a saját képmásával díszítettek, amint Biztosléptű hátán, tekerccsel a kezében megérkezik a város kapujához. Az írnokok céhe szemlátomást egész éjszaka dolgozott az iraton, és a tinta szinte még meg sem száradt rajta. Kétnapi útra jártak Cardurintól, amikor a főtábornagy egyik felderítője vágtázva érkezett a hírrel, amit a hercegnő rettegve várt, amióta csak délnek vették az irányt. – Darnel hűbérúr közeledik, hogy köszöntse őfelségét, uram.

– Ellenség, királynő? – kérdezte Davoka Lyrna hirtelen megfeszülő arcát látva. – Emlékszel arra az emberre, akiről meséltem? A lonak bólintott, és szinte varázsütésre lovasok sora tűnt fel a látóhatáron. – Ő érkezik? – Nem, épp az ellenkezője. Darnel hűbérúr mit sem veszített jóképűségéből a legutóbbi találkozásuk óta eltelt évek alatt, amikor a hercegnő nagy szerencséjére meglehetősen futólag üdvözölték egymást a bátyja koronázási ünnepségén. Most nem viselt sisakot, de egyébiránt tetőtől talpig kék zománccal díszített páncélba öltözött, és fekete csődörön ült, hosszú fekete haját kifésülte szépen formázott arcából. Minden ízében nemes lovag. A nemesség ígérete hazugság – tanította egyszer az apja. – A nemesek eljátsszák, hogy magas rangjuk nem a vagyonuk vagy katonai erejük függvénye. Bármilyen fajankó képes nemesnek tettetni magát, és általában fajankók azok, akik így tesznek. – Hercegnő! – kiáltott fel Darnel uraság, lefékezte a lovát, és a nyeregből leugorva fél térdre ereszkedett. Mögötte a több mint ötven lovagból álló kísérete követte a példáját. – Köszöntelek Renfaelben! Bocsásd meg, hogy nem tudlak illendően fogadni, de az érkezésed híre csak tegnap jutott fülembe. – Hűbéruram – köszöntötte Lyrna. Davokára mutatott. – Hadd mutassam be... Davoka úrhölgyet, a Lonak-uradalom nagykövetét. Darnel felemelkedett, és rosszul álcázott undorral hunyorított a nőre. – Tehát igaz. A vadak végül beadták a derekukat. Davoka keze összeszorult a lándzsája nyelén, és Lyrna azt

kívánta, bárcsak engedhetné kiadni a dühét. Mindenki jól tudta, miket cselekedett Darnel Marbellis elesténél, és egyik tette sem volt túlzottan hízelgő. – Senki sem adta be a derekát – felelte. – Békét kötöttünk. Ennyi az egész. – Kár. A lonakvadászat mindig jó testedzésnek számított. Az első ember, akit megöltem, lonak volt, ha nevezhetjük egyáltalán embernek. – Nem hagyhatom, hogy végezz vele – súgta a hercegnő Davokának, amikor a lándzsa hegye vészesen ereszkedni kezdett. – Megtanultad a nyelvüket? – nevetett fel Darnel. – Micsoda teljesítmény egy ilyen elragadó... – Nincsen valami egyéb elintéznivalód, uram? – vágott közbe Lyrna. – Sok kilométert kell még megtennünk, és a király várja biztonságos hazatérésemet. – Volna itt egy fontos ügy, ha beszélhetünk négyszemközt egy pillanatra. Nagyon szerette volna elutasítani a kérést, de az udvariassági formulák tapintható hiánya már így is elég rosszul vette ki magát ennyi királyi katona és lovag előtt. – Nos, rendben. – Leszállt a nyeregből, és lonakul azt mormolta Davokának: – Maradj közel! Távolabb sétáltak a lovasok soraitól. Lyrna magán érezte a jelenetet figyelő megannyi tekintetet. – Van valaki ebben az hűbéruradalomban – kezdte Darnel –, aki úri hatalmamra tör, hazugságokat terjeszt, és bemocskolja a becsületemet, amikor csak teheti. Úgy hiszem, te is egyetértesz, fenség, hogy a velem szemben tanúsított áruló viselkedés egyenértékű a felségárulás vétkével. Lyrna készakarva nem erősítette meg a lovag igazát, inkább

kérdéssel felelt. – És ki volna ez az elégedetlenkedő? Darnel ajkai torz fintorra csavarodtak. – Banders! – Hughlin Banders báró? Renfael legkedveltebb lovagja, és a kevés parancsnok egyike, akik a becsületüket megőrizve tértek vissza az alpiri háborúból? Ezt az embert nevezed árulónak? – A király nevében kormányoznám az uradalmamat, ahogyan a királyságot összeforrasztó törvények kimondják. Miként lehet, hogy ilyen keveset változik az, aki ilyen sokat látott? – töprengett a fiatal nő. Minden régi tulajdonsága ugyanúgy ott ült a szemében, ott rejtőzött a vonásain és testtartásában minden, amiért a hercegnő annak idején egy szempillantás alatt semmibe vette az apja kívánságát: a belé ivódott meggyőződés, hogy igaza van, saját nagyszerűségének tudata. Micsoda elviselhetetlen gyerek lehetett... és még mindig az! – Ez egy szabad királyság – mutatott rá Lyrna. – És mindenki kifejezheti a véleményét anélkül, hogy büntetéstől kellene félnie. – De akkor nem, amikor zendülésre buzdít. Az az ember udvart tart, fenség! Urak és közemberek járulnak elé, hogy meghallgassák a tanácsát, annak ellenére, hogy nincsen hatalma ebben az uradalomban. Nem más, mint egy kolduslovag. – Egy koldus, akivel végeznél, uram? Aligha lovaghoz méltó ellenfél. – A hazugságok ellenére, amiket rólam hallottál, nem vagyok kíméletlen. A számkivetés volna a legigazságosabb büntetés. És a legkevésbé hangolja ellened a népet. Darnel ravaszsága felzaklatta. Jobban kedvelte, amíg fajankó volt.

– Számkivetés és a vagyon elkobzása – folytatta a hűbérúr. – Természetesen gondoskodom a családtagokról és egyéb függelékekről. Az utolsó szavak súlya elgondolkodtatta Lyrnát. Nem egyszerűen bosszút akar állni egy ellenfelén. Több kell neki. – Kérésedet tolmácsolom a királynak – zárta le az ügyet, és megfordult. – Nos, ha nincs más... – Csak örökké égő szerelmem. Lyrna megütközött a férfi hangjában csengő őszinteségen és a szemében látott izzáson. Eddig észre sem vette, milyen mélykék színben játszik Darnel szeme. Egy másik helyen, egy másik férfival talán értelmét látta volna, hogy hosszasan nézzen a kék szemekbe, de most mindössze arra vágyott, hogy felüljön a pónijára, és a lehető leggyorsabban távozzon. – Azt a kérdést már lezártuk... – kezdte, és lehalkította a hangját. – Én nem zártam le. – Darnel közelebb lépett, és a fiatal nő látta rajta, nagy erőkkel áll ellen a késztetésnek, hogy megérintse. – Egyetlen napra sem múlt el. Sosem csodálkoztál rajta, miért nem házasodtam meg? Hogy miért törekszem fenntartani a király békéjét, bár az igazság szava azt kiáltja, hogy szolgáimat összetoborozva porig égessem Banders várát, azzal a bohóccal együtt? Az ő várát és minden más háládatlan nyomorultét ebben az uradalomban. Csakis azért, hogy rám tekints, és... – Hát most rád tekintettem – vágott közbe a hercegnő kemény és érzelemmentes hangon –, és eleget láttam. A férfi összeszorította az állkapcsát, és a földre sütötte a szemét. Halkan szólt, és a hangja tele volt bánattal. – Ez az utolsó szavad?

– Az utolsó szavamat az apámnak mondtam rólad nyolc évvel ezelőtt. Nem látom értelmét, hogy megismételjem. Amikor Darnel felemelte az arcát, az őszinte tekintet megmaradt, csakhogy most harag homályosította el. – Ha a bátyád meghalt volna Unteshnél, most királynő lehetnél. Bizonyosan nagyon szívmelengető volt, amikor épségben hazatért. – Biztosíthatlak, hogy amennyiben a bátyám odaveszett volna, te lettél volna az első, akit láncra verve vitetlek vissza a birodalomba, hogy felelj a bűneidért. – A bűneimért? – nevetett fel élesen és kurtán a lovag. – Bűnökről beszélsz, mintha a háború csak játék volna, mintha a szabályok jelentenének bármit is a vérontás idején, mintha valaha is jelentettek volna a mi fajtánknak, Lyrna. Ismerlek! – Közelebb jött, és átható tekintetével fürkészte a nő szemét. – Ismerem azt az arcodat, amit elrejtesz az udvar és a nép elől. Én látom, mert látom magamban is, és látom, milyen nagyszerűek lehetnénk együtt. Kettőnk frigye egy évtized alatt térdre kényszeríthetné az egész világot. – Mikor történt? A férfi összeráncolta a homlokát. – Fenség? – Amikor őrület ült a gonoszság helyére. A lovag arca megrándult, mintha pofon ütötték volna, és tetőtől talpig belemerevedett a dühbe. Davoka pónija nagyot horkantott, ahogy lándzsadobásnyi közelségbe léptetett vele. – Úgy tudom – felelte rekedt hangon Darnel –, Al Soma visszatért a királyságba, és már nem élvezi a Hatodik Rend védelmét. Kihívást lehet intézni, és elfogadni is. Mondd, a fejét vagy a szívét kéred hűségajándék gyanánt?

– Őszintén remélem, uram, hogy intézel ilyen kihívást. Mert akkor majd kiválaszthatom a hűségajándékomat abból, ami belőled marad. Talán elküldetem Marbellisbe egyfajta kárpótlásul. A férfi dühébe fagyva állt egy darabig, az arca rángatózott, ám aztán megemberelte magát. – Szeretném, fenség – válaszolta halk rekedtséggel –, ha emlékeznél a mai szavaidra. Szeretném, ha sokáig emlékeznél rájuk. – Sajnálattal kell közölnöm, uram, hogy a célom elfelejteni őket, amint eltűntél a szemem elől, ami reményem szerint haladéktalanul bekövetkezik! Dacolhatott volna. A hercegnő nem rendelkezett hatalommal fölötte. Csak remélhette, hogy engedelmeskedik. Általában elegendőnek bizonyult, de vajon ennél a szép arcú eszelősnél is működik? A férfi lehunyta a szemét, és halkan lélegzett. Halk suttogás szökött ki az ajkán. – Hitemre, meg kellett próbálnom. Amikor újra kinyitotta a szemét, nem maradt benne harag, még gonoszság sem, csupán zsibbadt engedelmesség. Bemutatott egy minden ízében hivatalos és pontos meghajlást, aztán visszamasírozott a lovához, és minden további nélkül ellovagolt. – Küldj utána! – kérte Davoka, amikor Darnel és a lovagjai eltűntek a hegygerinc mögött. – Még ma este elintézem. A szíve megáll álmában. Senki sem fog téged hibáztatni. – Nem. – Lyrna visszaindult Biztosléptűhöz. – Ismerem a hozzá hasonló férfiakat, Lerhnah. Eleget megöltem közülük, hogy jól kiismerjem őket. Ez az ember addig nem nyugszik, amíg a véredet nem veszi.

Lyrna felszállt a lovára, aztán belenézett a lonak szemébe, és keményen megrázta a fejét. Davoka összeszorította a fogát, de egyebet nem mondott. – Al Smolen tábornagy! – kiáltott fel a hercegnő, és az őrség parancsnoka azonnal mellélovagolt, és szépen tisztelgett. – Útirányt változtatunk, uram. A Banders család várába megyünk!

HETEDIK FEJEZET

E

lőször a székesegyház hegyvonulat mögül előbukkanó tornyait látta meg, amikor Arkennel felkaptattak a lejtőn. – Hitemre! – lehelte a fiú, és le sem vette a szemét a templomról, miközben a hegytetőre értek. A két torony úgy meredt ki a város főteréből, akár két nyílvessző. – Milyen magasak ezek? Reva a papot idézve válaszolt: – Magasságuk méltó az Atya dicsőségéhez. A lány többek között Alltorban sem járt, de a pap sokat mesélt neki a Világatya első és legnagyobb prófétájáról elnevezett városról. Egy egész város, amit az Atya tiszteletére építettek, egy valódi márványcsoda, ami mellett eltörpültek az azraeliek fából készült viskói. Az előtte elterülő városra tekintve Reva nem tudta elnyomni a gyanút, hogy a pap talán túlzottan kiszínezte a beszámolóját. Nyilván azt remélte, tanítványa sohasem fogja látni a várost. A Varinvárnál kisebb település a Hidegvas-folyó közepén ülő, fallal körülvett szigeten épült fel, és korántsem tűnt olyan bűzösnek, mint a királyság fővárosa, legalábbis ebből a távolságból nem. Ám Reva semmi

csodálatosat nem látott benne, csak kőépületek összevisszaságát az ezernyi kéményből felszálló, sűrű füstlepel alatt. Csupán a székesegyház felelt meg valamelyest a látomásnak, amelyet a pap gerjesztett lányos képzeletében, de az is csupán kormos árnya volt az ábrándképnek, hiszen a tornyok márványfehérje elszürkült a hosszú évszázadok mocska alatt. – Rokonaid élnek itt? – kérdezte Arken. Az utóbbi napokban a fiú kérdései megsűrűsödtek, és egyre bosszantóbbakká váltak. Reva mégsem volt képes neki hazudni, és mindig igazság hagyta el a száját. – Igen – mászott fel Prüszke hátára, és elindult lefelé a lejtőn. – A nagybátyám. – Nála fogunk lakni? – A fiú szavai reménykedést tükröztek. A szabadban alvással hamar szertefoszlottak a nagy kalandról alkotott, kisfiús álmai, és a szállás meg vacsora kilátása kétségkívül felajzotta a képzeletét. – Remélem, nem – felelte a lány. – Nem hiszem, hogy örülni fog nekem. Piaci napra érkeztek, és a kapuőröket túlságosan lekötötte az árusok megsarcolása ahhoz, hogy foglalkozzanak a két fiatallal. Reva egy takaróba rejtette a fegyvereit, amit Prüszke hátára kötözött, Arken pedig az inge alá rejtette a kést. Mindennemű gond nélkül átjutottak a kapun, de aztán a piaci tömeg fogságába estek. Revának le kellett szállni a nyeregből, hogy megnyugtassa a hátráló pónit, aminek orrlika kikerekedett az emberek bűzétől. – Nem tetszik, mi? – kérdezte a lótól, és répát dugott az orra alá. – Nem városban nevelkedtél, mi? Hát én sem. Egyórányi lökdösődés és tülekedés után kiszabadultak a csőcselék szorításából, és a piactér körüli keskeny utcák

labirintusába jutottak. Végtelennek tűnő, céltalan kóborlás után találtak egy fogadót istállóval. Miután az istállósfiú gondjaira bízták Prüszkét és Arken zömök lovát, amit a fiú Púposnak nevezett el az állat kényelmesnek legkevésbé sem mondható háta után, Reva öt rézgarast fizetett egy szobáért, amit megoszthatott a fivérével. – A fivéred, mi? – sandított rá a fogadós mindentudó vigyorral. – Nem is hasonlít rád. – Te sem fogsz önmagadra hasonlítani, ha hagyom, hogy a gondjaiba vegyen téged pár percig – vágott vissza Reva. – Hogy jutok el innen a hűbérúr udvarházába? A férfi meg sem rezzent a fenyegetésre, csak kuncogott, miközben azt felelte: – Csak menjetek mindig a tornyok felé, és megtaláljátok. Pont a székesegyházzal szemben áll. Bár csak feldriánon van audiencia. – Várunk. A fickó vigyora kiszélesedett. – Akkor az további két napi előleg lesz. Reva a szobában hagyta a fegyvereket Arken felügyelete alatt, és figyelmeztette, nehogy túlzottan kitárja az ajtót, amikor a fogadós feljön körülszimatolni, aztán elment megkeresni az udvarházat. Az útbaigazításnak megfelelően a tornyok felé haladt, és újra megcsodálta a magasságukat, mígnem az utcák elfogytak, és a szeme elé tárult a hatalmas főtér. Az egyik végétől a másikig gránittal kikövezett terület tele volt galambokkal, amelyek összegyűltek a kövön, és újra felreppentek. A székesegyház bal kéz felől esett, a legnagyobb építmény, amit valaha is látott. Olyan magasra építették, hogy Reva azon tűnődött, mitől maradnak állva a tornyok. A tér

túloldalán pedig háromemeletes épület emelkedett számtalan ablakkal, amit háromméteres, acéltüskékkel megfejelt fal vett körül. Őrök cirkáltak a falon párokban, és egy ötfős alakulat őrizte a kaput. Négy íjászt számlált a tetőn. A nagybátyja jól láthatóan sokat adott a biztonságra. Többször körbejárta a falat, leginkább az árnyékok közé húzódva, és további négy íjászt számolt össze a hátsó tetőn és négy őrt a hátsó kapunál. A falakat kiváló állapotban találta, és a legközelebbi búvóhely legalább húsz méterre esett tőlük. A meglehetősen éber őrszemeket kétóránként váltották. Az udvarház területén kellett hogy legyen valami vízelvezető lefolyó a városi szennyvízcsatornába, de erősen gyanította, hogy a nagybátyja biztonságáról gondoskodó személy bizonyára azt is őrizteti. Nem lehet bejutni – vonta le a következtetést a székesegyház lépcsőjén gubbasztva egy almával, amit az egyik közeli árustól vásárolt. – Az audienciára jöttél? – kérdezte tőle az árus, miközben a lány beleharapott az almába. – Nem tűnsz városi lánynak, úgy bámulsz mindent, mintha először látnád. – A mostohaanyám rátette a kezét a gazdaságra, amikor apám meghalt – válaszolta Reva teli szájjal. – Az a tehén nem adja ki a részemet és a fivéreim részét. – Az Atya mentsen meg minket a mohó nőktől! Az a tanácsom, hogy ne az úrhoz, hanem a szajhához fordulj a gondoddal. – A szajhához? – Igen, mostanában az úr egy ringyóval mutatkozik. Ráadásul azraelivel. A nő gondolkodik helyette, és azt mondják, igazságos bíró, akár szajha és eretnek, akár nem.

A lány mosollyal jutalmazta a választ. – Köszönöm, öregapám. – Nem vagyok én olyan öreg – válaszolt a férfi tettetett felháborodással. – Nem is olyan régen még örültél volna, ha megnézlek magamnak. – A jó kedély azonban kiveszett a szeméből, amint észrevett valamit a lány háta mögött. – Már annyi az idő... – húzódott hátra a taligájától, és fél térdre borult. Reva megfordult, és egy menetet látott, ami északról érkezett a térre, és az emberek térdre borultak előtte. Legelöl egy fiatalember lépkedett kimérten papi talárjában, és egy selyemlobogót tartott a magasba, amire a Világatya lángját hímezték. Mögötte öt férfi ment egy sorban, a püspökök által viselt sötétzöld talárban, és mindegyik egy-egy könyvet vitt a két kezében. A menet végén egy öregember haladt tiszta fehér köntösben, merev tekintetét előrevetette, nyugodt méltóság áradt a megjelenéséből, aminek érzetét csak enyhén törte meg a talár alatt dudorodó kövér pocakja. – Térdepelj, te lány! – sziszegte a gyümölcsárus. – Korbácsot akarsz? Az Olvasó – döbbent rá Reva, miközben letérdelt, és érdeklődve figyelte, ahogy tőle nem messze a menet fellépdel a székesegyház lépcsőjén. A pap mindig is egyértelműen beszélt a kardkereső küldetés legelső célpontjáról. A romlott egyház romlott vezetője. Csaknem olyan aljas árulója az Atyának, mint az udvarházban lakó iszákos. Nézte, ahogy a fehér ruhás felemeli a talárja szegélyét, és felmászik a lépcsőn. Arcán semmi emlékezetest nem látott, kivéve a valamelyest hajlott orrát, az öregség ráncait és a gonoszságról avagy jóságról árulkodó csillogás teljes hiányát a szemében. Az egyház úgy tartotta, amikor az Olvasó a

Tízkönyvekből olvas, minden alkalommal a fülében hallja az Atya hangját. Képtelen állítás volt ez, főként, hogy az Atya egyértelműen elrendelte a tíz könyv tizenegyre bővítését. Ez az öregember, a pókhasával és talpnyalóival a legrosszabb eretneknek számított, aki becsukta a füleit az Atya szava előtt, attól való félelmében, hogy elveszíti az egyház felett gyakorolt hatalmát. Egyszerre egyet... – emlékeztette magát, miközben a menet eltűnt a székesegyházban, és ő visszafordult az udvarház felé. – Befelé nem vezet út... hacsak nem az audiencia napján. ♦ ♦ ♦ A következő két napot azzal töltötte, hogy megismerkedett a város utcáival, és igyekezett mindent megtudni a hűbérúr házának belső felépítéséről, amit csak lehet. – Egy emelvényre tett trónon ül a lovagteremben – mesélte neki a fogadós. – Az emberek bejönnek, előadják a gondjukat, és az egészet lejegyzik, aztán egy hét múlva a hűbérúr ítéletet mond, vagy még inkább, elmondja, milyen ítéletet súgott neki az a szajha. – Nem dühíti az embereket? – kérdezte, és nagyon vigyázott, hogy az érdeklődés a hangjában ne csapjon át felháborodásba. – Hogy valami azraeli utcalány irányítja a hűbéruradalmat? A férfi rekedten kuncogott. Reva észrevette, milyen előszeretettel kuncog. – Dühítené őket, ha nem csinálná olyan jól. Az utcák tiszták, a kereskedelem fellendült, a bűnözőknek büntetés jár. Minden jobban működik, mint a királyság többi sarkában. A hűbérúr apja idején nem volt ilyen nagy a rend, azt elhiheted! Annyit tudott kihúzni a fogadósból, hogy a kérvényezőknek

reggel kell sorakozni a főkapu előtt, és az eljárás a tizedik órában kezdődik, bár a hűbérúr nem számított a legpontosabb embernek. Délután hat óráig hallgatták meg a kérvényeket, és sorshúzással állapították meg a sorrendet. A hagyomány szerint a hűbérúr délben ebédet biztosított a kérvényezőknek. – Lakomának nem lehet nevezni – tudatta vele a fogadós –, de mindenkinek elég. Az udvarház összes szolgája részt vesz a kiosztásában. Szolgálók... Sokan vannak és nyüzsögnek, apródok és szobalányok egyaránt. Aznap este leült Arkennel a székesegyház lépcsőjére, és arra vártak, hogy egy szekér zörögve megérkezzen a kapuhoz. – Ott van benn, amit keresel? – kérdezte a fiú kétkedve. – Úgy hiszem. – És el fogod lopni? – Nem lophatsz el olyasmit, ami a jog szerint a tiéd... De végeredményben igen, ellopom. Gond? – A hűbérúrtól lopni... – Arken fancsali ábrázattal a fejét rázta. – Ha elkapnak minket, megölnek. – Nem. Csak engem ölnek meg. Te nem jössz. – Feltartotta a kezét, amikor a fiú tiltakozott. – Te kívülről biztosítod a kijutásomat. A lovakkal a városkapunál fogsz várni. – És ha elmaradsz? – Akkor lóhalálában menekülsz. – Nem tehetem... – Ez nem valami mese, vagy dal, és te nem vagy nemes harcos, aki megmenti a hölgyet. Jól mondtad: ha elkapnak, halott vagyok, és az semmit sem segít, ha vársz rám. Fogod a lovakat meg a pénzt, és elmenekülsz. A lány tekintete visszatalált a kapuhoz, amikor a borral és

mindenféle étellel megrakott szekér megérkezett. Az őrök kinyitották a kaput, és a szolgák hada nekilátott lepakolni a kocsi terhét. Főként férfiak dolgoztak, de akadt köztük egy-két lány és asszony is. Reva alaposan megfigyelte őket, és elméjébe véste az öltözékük részleteit. Halványkék főkötő a hajukon, fekete szoknya, fehér blúz. – Hová mennék? – panaszkodott Arken, és hirtelen nagyon fiatalnak látszott. Reva nézte, ahogy a szolgák visszatérnek az udvarházba. – Északra – felelte. – A Végekre. Ha felkeresed a várurat, és a nevemet említed, biztosan talál neked egy helyet. – Te ismered Al Soma nagyurat? – szólalt fel a fiú, de Reva újfent csendre intette. Felállt, és leporolta a nadrágját. – Hogyne, hiszen a húga voltam. ♦ ♦ ♦ Vásárolt magának egy egyszerű fehér inget, kék főkötőt és két szoknyát, egy feketét meg egy zöldet. Az egész estét azzal töltötte, hogy összevarrta a két szoknyát: a zöldet kívülre, a feketét belülre. Látta, milyen alaposan átkutatták az őrök az udvarházba látogatókat, ezért elvetette az ötletet, hogy a szoknyák alá rejtse a fegyverét. Ha kell, bármikor megkeresheti a konyhát, ahol bőven lesz kés. Reggel odaállt a kapu elé, kezében egy tekerccsel, benne egy kitalált panasszal valami mostohaanyáról. Kissé zaklatottan érkezett, a búcsúzkodás Arkennel félszegre sikeredett. A fiú közelebb hajolt, hogy csókot nyomjon az arcára, aztán sértett képet vágott, amikor Reva hátrahőkölt, mint akit megcsíptek. – Ne felejtsd el, ha a városkapu nyitása után egy órával nem

vagyok ott... – Tudom – felelte Arken kissé sértődötten. Remélte, hogy a fiú beéri azzal, ha megszorítja a kezét, és útnak eredt az udvarházhoz. Korán odaért, ám már így is tucatnyi ember állt sorban, és mire a kapuk megnyíltak, a számuk kétszáznál is többre duzzadt. Az udvarházi őrség egy tagja bukkant elő, aki végigsétált a soron. Egy zsákot vitt a kezében, és minden kérvényező benyúlt, hogy kivegyen egy faéket. Amikor rákerült a sor, Reva is húzott, és a legjobb tudása szerint próbált izgatottnak látszani. – Hatos! – kiáltotta mögötte az öregasszony, amikor elolvasta a Reva fadarabjára rótt jelet. A sajátján ötvenkilences állt. – Itt leszek egész átkozott nap, oszt a rossz lábam bármelyik percbe’ összecsuklik alattam! A lány úgy vélte, a nő elég erőteljesnek látszik, de azért együtt érző arcot vágott. – Semmi baj, nagyanyó! Cseréljünk, tessék! – átnyújtotta a faéket. A nő gyanakodva hunyorgott. – Mennyi? – Az Atya szereti az önzetlen cselekedeteket – felelte széles mosollyal a lány. – Ja. – Az asszony a székesegyházra pillantott a háta mögött, aztán odaadta a saját fadarabját. – No, jól van. A sor végéről kiabálás és dulakodás zaja jött, amikor az utolsó faékeket húzták. – Nem az én gondom – szólt hátra a válla fölött az őr, aztán visszaindult a kapu felé. – Gyertek vissza egy hónap múlva. Hamarosan beterelték őket az udvarra, és mindegyiküket átkutatták fegyvereket keresve, mielőtt bejuthattak volna a

nyírott díszsövények és gyümölcsfák idegen világába, aztán a házba. A kérvényezőknek a főteremben kellett gyülekezni, ami egy rövid folyosó végén nyílt, kisszámú, használaton kívüli és fényes ajtóval. A teremben emelvény állt az őrök sorfala mögött, rajta egy üres székkel. Amikor mind a száz kérvényező bement, az egyik őr feltartotta a kezét, hogy elcsendesítse a népséget. – Hajoljatok meg Sentes Mustor nagyúr, az Egységes Királyság leghűségesebb szolgája és Cumbrael korona általi hűbérura előtt! Reva a terem hátuljában talált helyet magának, így csak felében-harmadában látta az oldalajtón belépő férfit. Átlagos magasságúnak látszott, valahol az ötvenedik életévén túl, és szép ruhája éles ellentétet képezett hosszú, kócos hajával és enyhén görnyedt járásával. Amikor leült a trónszékbe, a lány jól megnézhette magának, és nem találta valami épületesnek a beesett arcát, a sápadt, borotválatlan arcbőrt, és a még egy részegeshez képest is természetellenesen vörös szemeket. Azt hitte, felfedezi rajta a saját arcvonásainak emlékét, a közös vér üzenetét, de semmi ilyesmit nem látott, és eltűnődött, vajon ő maga az anyjára ütött-e inkább. Az őr a padlóhoz koppintottá az alabárdját, és újra felszólalt: – Néma csendet! Veliss úrhölgy, Cumbrael uradalmának tiszteletbeli tanácsosa érkezik! Az emelvényre kilépő nő egyszerű szoknyába és blúzba öltözött, ami nem sokban különbözött a szolgálókon látott holmitól, amit Reva olyan alaposan megfigyelt az előző napon. Mindössze az aranyláncon függő kékkő amulett különböztette meg tőlük, ami kellően bő kebelére vonta a tekintetet. Kék szalaggal lófarokba kötött haja természetes sötétbarna volt, és szép vonásain, telt ajkain és rózsás orcáján nyoma sem látszott

festéknek. – Mocskos ringyó! – motyogta egy ismeretlen férfihang valahol Revához közel, de az őrök füléig nem jutott el a lesújtó vélemény. Veliss úrhölgy elmosolyodott, és köszöntésre tárta a két karját, és jól megválogatott, pontosan kiejtett szavakkal üdvözölte a népet, azonban durva azraeli akcentusa elárulta, hogy nemesi címe hazugság. – Mustor nagyúr nevében köszöntelek benneteket! Biztosak lehettek benne, hogy mindenkit meghallgatunk ma, és minden kérvényt alapos megfontolásnak vetünk alá, mielőtt döntésre kerül a sor. A türelem, ahogyan az Atya tanítja, a legkiválóbb erények egyike. – Újra elmosolyodott, és megmutatta tökéletes és fehér fogait. – Mintha az Atya bemocskolná a tekintetét azzal, hogy rád néz... – motyogta megint az ismeretlen hang. – Kezdjük hát! – folytatta Veliss. – Első kérvényező, kérlek, gyere közelebb, mondd a nevedet, otthonodat, és hogy milyen kéréssel járultál elénk! A kérvényező, egy öregember, a faluja nevében emelt panaszt a nemrégiben megemelkedett bérleti díjak ellen, és a földesúr viselkedésével magyarázta, aki elkényezteti a fiát. – Minden hónapban új lovat vesz neki, uram. Nem helyes dolog az, hogy miközben az emberek éheznek, van egy tizenkét évnél nem idősebb nyikhaj, aki új csődörön feszít. – Mi a földesúr neve? – kérdezte Veliss. – Javen nagyúr, hölgyem. – Vagy úgy. Javen uraság elveszítette a legidősebb fiát a Zöldvizű-gázlónál, nemdebár? Az öreg keményen bólintott.

– A falu fiainak felével együtt, úrnőm. És nem a gázlóba vesztek, hanem mind egy szálig leölték őket, miután megadták magukat a tisztességes bánásmód ígéretét hallva. Veliss furán elfintorodott. Elvégre a Zöldvizű-gázló azraeli vérontás volt. – Bizony így esett. – Az emelvény szélén ülő két írnokra tekintett, mire az egyik felnézett, és bólintott. – A kérvényedet feljegyeztük – mondta Veliss az öregnek –, és mielőbb megvitatjuk. A meghallgatás ebben a modorban folytatódott tovább, egyik kérvényező jött a másik után, és mindegyik hasonló panaszról szólott: igazságtalan földbérletről, örökségből való kitagadásról, földtolvajlásról. Az egyik lány alamizsnát kért, hogy a nagyapjának új falábat vehessen, aki a hűbérúr nagy hatalmú elődje alatti szolgálatban veszítette el a lábát. – Azt hiszem, ezt most azonnal eldönthetjük – intett Veliss az egyik szolgának, aki előjött egy erszénnyel. A hölgy kétszer annyi pénzt adott a lánynak, mint amennyit az kért, és a tömegből helyeslő morajlás szállt fel. Ez a nő egyáltalán nem ostoba – vélte Reva. – A nagybátyám bölcsen választott magának szajhát. A délelőtt utolsó kérvényezője volt a legérdekesebb, egy középkorú, másoknál alacsonyabb, ám lenyűgöző izomzatú férfi, akinek hasán nem látszott a korára jellemző bendősödés, és kemény karizmai csak úgy dagadtak az inge alatt. Íjász – jött rá Reva, amikor a férfi előlépett, meghajolt és bemutatkozott. – Bren Antesh, a Könnycsepp-szorosból. Engedélyt kérek íjászcsapat toborzására. Most először a hűbérúr megmoccant a székében, és a szeme összeszűkült a férfi neve hallatán.

– Volt egy Antesh parancsnok Lineshnél – csikorogta köszörűkő-hangon. – Vagy rosszul emlékszem? Az íjász bólintott. – Való igaz, uram. – Azt beszélik, megmentette a Sötétkard életét – folytatta Reva nagybátyja, amitől moraj futott végig a tömegen. – Igaz lehet ez? Antesh arcán enyhe mosoly játszott, amikor válaszolt: – Én nem így nevezem őt, uram. A Sötétkard nem létezik, csak dajkamese. A morajlás itt-ott haragos morgássá erősödött. „Eretnekség! Hisz meg van írva a könyvekben...” Az egyik őr a kőhöz verte az alabárdját, és a zajongás abbamaradt. A hűbérúr mintha meg sem hallotta volna a felbolydulást, vizenyős szemét megdörzsölve folytatta: – Íjászcsapatot, mi? És minek? – A szoros fiataljai ellustulnak, uram. Isznak és verekszenek. Az íj kiegyenesíti a férfi tekintetét, edzi a testét és pallérozza az elméjét, esélyt kínál rá, hogy megetesse a családját, és közben büszkeséget is ad. Szarvas bőségesen jár az erdeinkben, uram, de kevesen ismerik a módját az elejtésének, hacsak nem számszeríjjal... – Az utolsó szó közben száját megvetőn elhúzta. – Majd én megtanítom az ifjakat íjjal bánni, hogy megismerhessék atyáik tudását. – És közben havi illetményt kérsz tőlem... – feltételezte a hűbérúr. Antesh megrázta a fejét. – Nem kérünk illetményt, nagyuram. Mi magunk elkészítjük az íjainkat és nyilainkat. Mindössze engedélyt kérünk a csapat megalakulásához, és hogy szabadon gyakorolhassunk.

– És amennyiben szükség volna e csapat szolgálataira háború idején? Antesh habozott, és Reva látta rajta, hogy már várta, sőt, rettegve várta a kérdést. Válaszának nyilvánvaló súlya erről árulkodott. – A parancsnokságod alá vehetsz minket, uram. A hűbérúr tekintete megtelt emlékezéssel. – Gyermekként jól bántam az íjjal, igazából még a testvéremnél is jobban. Ma is alig hiszem, hogy valamiben fölébe kerekedhettem. Ha nem lettem volna... ha nem szólított volna másfelé az élet, talán én is a tiédhez hasonló izmokkal büszkélkedhetnék, nem igaz, parancsnok? Az íjász gyorsan felelt, és szépen kikerülte a lehetőséget, hogy a rangján átlépve parolázzon. – Amennyiben nagyuram ismét felvenné az íjat, szíves örömest tanítanám. Mustor halkan felkacagott. – Íme egy ember, aki a szavaival ugyanúgy célba talál, mint a nyilaival. – Az írnokokhoz fordult, és felemelte a hangját. – Cumbrael hűbérura ezennel megadja Könnycsepp-szoros népének az engedélyt, hogy íjászcsapatot alakítsanak... ööö... – nyögte, és kezével az íjász felé intett – Antesh mester parancsnoksága alatt, egy esztendőre. – Visszafordult Antesh-hez. – Aztán majd meglátjuk. Az íjász meghajolt. – Köszönöm, nagyuram. A hűbérúr bólintott, aztán felállt, és várakozón tekintett Veliss úrhölgyre. – Ebéd?

♦ ♦ ♦ A szolgák kecskelábú asztalokat és padokat hoztak a terembe, amelyek hamarosan megteltek kenyérrel, csirkével, sajttal és gőzölgő levessel. Ahogy az utcai árus ígérte, egyszerű, ám kiadós ebédet tálaltak fel a kérvényezőknek, akik falánkan estek neki az ételnek. A hűbérúr és a hölgye visszavonultak, hogy magányukban költsék el az ebédjüket, és Reva ismét a vaskos öregasszony mellett találta magát. Meghallgatták a kérését a volt munkaadója elmaradt kifizetéséről, de ott maradt az ebédre. – Tíz évig varrtam annak a háládatlan ringyónak, úgy biza! – mormolta csirkehússal teli szájjal. – Elkoptattam az ujjaimat! Egy nap aszondja, elege van a csípős nyelvembő’, aztán fogja és kidob. Mondok, mos’ majd az úr szajhája ellássa a baját, úgy biza! Reva udvariasan bólogatott, miközben a nő folytatta. A lány keveset evett, és a szolgákat figyelte, főként azokat, akik a keleti falban nyíló nagy ajtón mentek keresztül. Dolgos népségnek tűntek, akik céltudatosan, és szinte némán végezték a dolgukat. A lány azt gyanította, Veliss úrhölgy nem tűri meg a lusta szolgákat, ami azt jelentette, hogy minden bizonnyal jól ismeri őket, ha nem is névről, de legalábbis arcról. Várt egy keveset, majd megkérdezte az egyik arra járó szolgálótól, merre van az árnyékszék. Egy kis ajtóhoz irányították a nyugati falon. Az állásokat üresen találta, így nekilátott leváltani a ruházatát. Levette a szoknyáját és kifordította, szoros lófarokba húzta a haját, majd a fejére húzta a kék főkötőt. A megtévesztés az elvárásokon alapszik – tanította egyszer a pap. – Az emberek nem kételkednek olyasmiben, amit látni akarnak. Az emberek azt várták a szolgálóktól, hogy gyorsan,

csevegés nélkül serénykedjenek a házban, így ő is ezt tette. Céltudatos lépésekkel előjött az árnyékszékről, az egyik asztalhoz ment, felvett néhány tányért, és a keleti ajtóhoz vitte azokat. Elégedetten nyugtázta, hogy az öregasszony fel sem nézett a tányérjából, amikor elment mellette. Félreállt, míg néhány másik szolga kijött az ajtón, akik szerencsére túlzottan el voltak foglalva a saját feladataikkal ahhoz, hogy odafigyeljenek rá. Az ajtó egy hosszú folyosóra nyílt, ami valószínűleg a konyhához vezető lépcsőkben végződött. A lépcső aljából szállingózó hangok alapján egyelőre elvetette az ötletet, hogy kést szerez magának. Mindössze letette a tányérokat egy közeli ablakpárkányra, és elindult, hogy búvóhelyet keressen magának. A folyosó falán csak egyetlen ajtó nyílt ki, amely mögött egy apró helyiség nyílott egyszerű seprűkkel. Ám a szerencse úgy hozta, hogy a sarokban állt egy nagy, szennyessel megpakolt, fonott kosár. Beletelt néhány pillanatnyi tekergésbe, de aztán már biztonságban lapult a lepedők és ruhák takarásában. Kevéssé tűnt valószínűnek, hogy felfedezik, hiszen a kérvényezők lakomája hagyott bőven takarítanivalót, és a mosodai feladatokat minden bizonnyal másnapra hagyják. Nem maradt más hátra, álomra szenderült. ♦ ♦ ♦ Puha ütésre ébredt. Valaki szennyest dobott a halom tetejére, ami alatt Reva megbújt. Tompa, fáradt hangú beszélgetést hallott, amely hirtelen megszakadt, amikor becsukódott az ajtó. Ökölbe szorította a kezét, és számolni kezdett, száznál megállt, és újrakezdte, és minden alkalommal kinyújtotta egy ujját. Amikor minden ujját kinyújtotta, még egyszer összeszorította az öklét, és kényszerítette magát, hogy még háromszor megismételje a

folyamatot, csak azután nyomakodott elő a szennyes kosárból, és a koromsötétben kitapogatta az ajtót. Résnyire nyitotta, és kikémlelt a homályos folyosóra. Semmit sem hallott. Sem lépéseket, sem beszédhangokat. A ház nyugovóra tért. Lerángatta magáról a súlyos dupla szoknyát, ami alatt mindvégig a nadrágját viselte. Kiosont a folyosóra, és a fülét hegyezte, de semmit sem hallott. Elégedetten felegyenesedett, és a lépcsőhöz indult. A hatalmas konyha üresen állt, egyedül néhány fazék gőzölgött a hosszú öntöttvas tűzhelyen. Hamarosan fém csillogására lett figyelmes a vágódeszka mellett. A késeket szépen egymás mellé fektették az asztalra, és a széles pengéjű húsvágótól a tűszerű nyársakig mindenfélét talált köztük. Kiválasztott egy arasznyi hosszú, hétköznapi, de jól kiegyensúlyozott konyhakést, és bedugta a bokájára kötözött bőrszíjba. Ahogy várta, a konyha újabb lépcsőre nyílt. Azt remélte, a hűbérúr lakosztályába vezet, ahol körülnézhet az úr értékei között. Lassú, puha léptekkel mászta meg a lépcsőt, és vigyázott, hogy a legkisebb zajt se keltse. Az első helyiségben hosszú étkezőasztalt talált, melynek fényezett lapja sötéten csillogott az olajlámpások fényében. A falakon szőnyegek és festmények, főként arcképek lógtak. Bosszantotta magát egy kicsit azzal, hogy hagyta a tekintetét végigfutni a vásznakról lebámuló arcokon, ismét a saját vonásainak emlékét keresve, ám csak a nagybátyja jellegzetes állát és széles orrát látta mindenhol. Az étkező könyvtárral volt határos, ahol a könyvekkel megrakott polcok magasan sorakoztak egymás mellett. A helyiség közepén íróasztal állt, rajta nyitott könyvvel. Selyemzsinór futott végig a lapokon, mellettük néhány kézzel írott pergamen hevert. Reva útközben megállt, megfordította a

kötetet, és elolvasta a címét a borítón. Nemzetekről és vagyonról, írta Dendrish Hendrahl. A lapokon pedáns, szép betűk sorakoztak, egy hozzáértő írnok tollából. A bor ára határozza meg ezt a hübéruradalmat – állította a szöveg. – A terület gazdagsága tehát a szőlőből származik. De ki a legfontosabb ember az uradalomban? Az, akié a szőlő, vagy aki leszedi a gyümölcsöt? Reva visszahelyezte a kötetet úgy, ahogyan találta, és folytatta útját, egy újabb lépcsőhöz a könyvtár túlsó végén. A szíve nagyot dobbant a következő emeleten talált helyiség láttán. Kardok! Az ablaktalan termet egy mennyezetről lelógatott csillár világította be, és a lépcsőzetes sorokba rendezett lámpások fénye a négy falat díszítő fegyvereken játszott. A fapadló rugalmasan hajlott a lába alatt, ahogyan továbbmerészkedett a legközelebb eső kardhoz, egy egyszerű, ám jó minőségű azraeli pengéhez. A legtöbb fegyver ehhez hasonlított, és mindet vasakasztók tartották a helyükön, amelyekből könnyen ki lehetett emelni őket. Reva tekintetét a kardtartók fölötti fehérre meszelt fal vonta magára, amit megfakult festmények díszítettek. A képeken kitörő vagy hárító alakok látszottak. Vívóterem – ébredt rá. Az apja is minden bizonnyal itt tanulta meg, amit a kardvívásról tudott. A fivére hol is találhatna alkalmasabb helyet a fegyverének? Szeme végigfutott a falakon, és további azraeli pengéket látott, itt-ott egy ősi pallossal vagy háromélű tőrrel kiegészítve, de egyikre sem illett a kovács által adott leírás... Várjunk csak! A szemközti fal közepén lógott egy fegyver, a kovácsműhelyben látott kard párja... a markolattól eltekintve, amely ezüst címert hordozott mivesen kivitelezett vasán: tölgylevekkel keretezett, kifeszített íjat, a Mustorház címerét.

Lehetséges volna? A lány ujjai végigfutottak a markolaton, szeme megfigyelte a penge egyenetlen élét és a felültén lévő karcolásokat. A kard sokat látott már, háborúban is járt. Talán a nagybátyja maga készíttette a markolatot, amikor elhozta a fegyvert a Fokvárból, talán sérült becsülete foszlányait összekaparva kívánt tisztelegni elesett fivére előtt. Ez lesz az! – határozott, és a markolatot megragadva kiemelte a kardot a helyéről. – Nem lehet más! Lehunyta a szemét, közel húzta magához a fegyvert, a hűvös penge ráfeküdt az alkarjára, és Reva erősen küzdött megélénkült szívverésével. Végre... Lassan kifújta a levegőt, hogy megnyugtassa magát. Csak akkor mondhatja befejezettnek a feladatát, amikor Arkennel elszabadul ebből a városból. Visszatér a kamrába, és megvárja a reggelt. A kardot a kosárba rejti, és az őrök szeme láttára kilép a kapun. Visszament a lépcsőhöz, és kurta pillantást vetett felfelé... és meglátott egy kezet. A sarok mögül kandikált ki, tíz lépcsőfokkal feljebb. Egy apró, sima bőrű, és vércseppekkel teleszórt kéz. A vékony ujjak nem mozdultak. A kard hirtelen nehéznek tűnt, esetlenül ült a markában, és azt kívánta, bárcsak nála volna a saját távolnyugati vasa, ám ennek ellenére megfordította a markolatot a kezében, és lejjebb eresztette a hegyét, ahogy elindult felfelé a lépcsőn. A lány a hátán feküdt, és elkerekedett szeme a semmibe bámult. A kék főkötő félrecsúszott a fején, a fehér blúzt vörösre festette a nyakán tátongó sebből kifolyt vér. A vérzés még nem állt el, friss volt a seb. Reva szeme végigfutott a lépcsőkön. Véres lábnyomok sorakoztak a kövön, egymással átfedésben. Többen vannak.

Valószínűleg kettőnél is többen. A felismerés hideg, engesztelhetetlen marokkal szorította el a torkát. Az Igazpengéjű Fiai! Csak ők lehettek. A Fiak itt vannak, és engem nem értesítettek! Az első gondolata az volt, hogy elmenekül. Az udvarházban hamarosan felfordulás támad, ami veszélyt hoz, de az észrevétlen elillanás lehetőségét is. Eltűnhetne a zsákmányával... Megfogják ölni a nagybátyámat. Meglepte, hogy aggasztja a tagadhatatlan tény. Egyetlen vérrokona, egy férfi, akivel sohasem találkozott, ám akit neveltetése meggyűlöltetett vele, hamarosan meghal azraeli szajhája oldalán. Az Atya elárulója és eretnek ringyója igazságos véget érnek. Némi szenvedélyt akart plántálni a gondolatba, ám az ősrégi hittétel csupán egy üres, hazug és fásult prédikáció maradt a szeme elé táruló szörnyűség láttán. Na és ő? – tűnődött a meggyilkolt lány arcát nézve. – Ő vajon mit tett, hogy ilyen halált érdemelt? Hirtelen a lépcsőn találta magát, puhán átlépett a holttest lába felett, és két kézre fogta a kardot. A véres lábnyomok elhalványultak, ahogy magasabbra mászott, de így is maradt elég nyom, ami alapján követhette őket, egészen a lépcsősor tetejéig. Az utolsó sarok előtt leguggolt, és a konyhakés pengéjét használta tükörnek. Óvatosan kidugta, hogy képet kapjon az utolsó néhány lépcsőről. Sötét alakok mozogtak a félhomályos folyosón. Senki sem maradt hátra, hogy őrizze a visszavonulás útját. Súlyos és különös hibának tűnt... Hacsak nem azért tették, mert semmiféle ellenállásra nem számítottak. Befordult a sarkon, és felment a folyosóra. Hárman voltak, mind egyforma feketében, még az arcukat takaró selyemkendőt is feketére festették. Mindegyik kardot tartott a kezében, könnyű

azraeli pengéket, nem olyan otromba, megélezett vasdorongot, amivel ő közeledett. Egy ajtó előtt gubbasztottak. Az ajtónyílás körül sárga vonal derengett: a szoba fénye, ahonnan egy női és egy férfi hang szűrődött ki. A nő feszülten, vagy egyenesen dühödten beszélt, míg a férfi fáradtnak és részegnek tűnt. Néhány szót tisztán ki lehetett venni a tompa kotyogásból: „íjászok”, „ostoba”. A legközelebb kuporgó gyilkos megfogta a kilincset. – Miért öltétek meg a lányt? – kérdezte Reva. Egy emberként pördültek meg, és az ajtó mellett lévő felegyenesedett. Zöld szemében döbbent felismerés villant, azokban a jól ismert szemekben. A lány lépett egyet hátra, a kard lehanyatlott a markában, és a levegő vad hörgéssel szökött ki a tüdejéből. – Meg... – Fulladozott, köhögött, aztán a kardot feltartva kierőszakolta magából a szavakat. – Megtaláltam. Látod? A zöld szem összeszűkült, és a fekete kendő mögül kemény, érzelemmentes és magabiztos hang jött. Mindig is ilyen hangon szólt, mielőtt megverte. – Megölni! – parancsolta a pap. A hozzá legközelebb eső férfi kinyújtott karddal rávetette magát, a lány nyakára célozva. Reva válasza önkéntelenül jött, amit leginkább Al Soma tanításának köszönhetett: a súlyos kard felkanyarodott, és félrecsapta a halálos acélhegyet, miközben a lány elhátrált, és lebukott a következő csapás elől. A támadója háta mögött a pap berúgta az ajtót, gyilkos vágásra készülő kardját magasra tartva berontott. Meglepett női kiáltás hallatszott. Reva ellépett egy másik sújtás elől is, a fickó szemébe vágta kinyújtott ujjait, aztán a nehéz karddal körzött egyet, és a

támadó térde alatt mélyen belevágott a húsba. Átugrotta a fetrengő és rikoltozó férfit, és beszaladt a hálóterembe. A pap másik társa a lánynak háttal újra meg újra lesújtott valamire az ágyon, valamire, ami sűrű ágytakarókba és paplanokba csavarodva vonaglott. Tollak repültek szerteszét, ahogy a vagdalkozó átvágta a bélelt takarókat. Reva beledöfte a kardot a hátába, és minden erejével a fegyverre támaszkodott. A penge felnyársalta a támadót, és előbukkant a melléből. Vér tört fel a fickó szájából, aztán élettelenül hanyatlott a földre. Reva azt hitte, holtan találja a hűbérurat, de ehelyett az elkerekedett szemmel nézett fel rá az oltalmazó paplanpólyából. Mindössze egy felületi vágást kapott az arcára. Dühös kiáltások vonzották a lány tekintetét az ágy másik felére, ahol a pap éppen Veliss úrhölggyel hadakozott. A nő kivicsorított foggal rontott a férfinak egy rövid tőrrel a kézben, és a szájából minden döféssel ocsmány szitokáradat tódult: – Te fasznyelő rohadék! Megetetem veled a saját golyódat! Reva elképedten figyelte, hogy őrjöngése ellenére milyen önuralommal adagolja a rövid, precíz szúrásokat, amelyekkel meghátrálásra késztette a papot. Amaz bárminemű nehézség nélkül hárított. A pengéje könnyed ívekben röpködött, valahogy úgy, mint amikor a múltban félreütötte Reva késcsapásait. A nő minden ügyessége ellenére a pap leiskolázta. Egy szemre irányított döfést mímelt, majd ököllel arcon csapta Velisst, aki elterült a földön. Reva felkapta a halott férfi elejtett kardját, és az ágy meg a pap közé állt. Az csalódott dühvel nézett rá. – Eldobod magadtól az Atya szeretetét ezzel az árulással! – rikoltotta, és a bőr elvörösödött a szeme körül. – Al Sorna

Sötétsége eltorzította a lelkedet! – Nem! – suttogta Reva, és utálta magát, amiért könnyek szöktek a szemébe. – Nem, az a te műved! – Te mocskos, Atyátlan bű... A lány nekiugrott. Sebesen és alacsonyan vetődött, és a dárdaként tartott penge simán beleszaladt ellenfele combjába, majd véresen bukkant elő, amikor a férfi egy fájdalmas üvöltéssel hátraugrott. A kiáltás és az erősödő lábdobogás az ajtó felé irányította Reva tekintetét, mielőtt kihasználhatta volna az előnyét. A pap felkapott egy széket, és a legközelebbi ablaknak hajította. Az üveg kitört a fodrozódó függöny mögött, és a férfi még egyszer visszanézett. Zöld szemében gyűlölet izzott, aztán megfordult és nekifutott, majd kivetette magát az ablakon. Reva eldobta a kardot, és az éjszakai szellőben gomolygó függönyt nézte. Az ég feketén, üresen tátongott mögötte. Hüvelyükből előrántott kardok csikorgása hallatszott, és kiáltások harsantak a fülébe, miközben érezte, hogy durva kezek ragadják meg. – ÁLLJ! – A parancs betöltötte a szobát, és a tülekedés abbamaradt. A hűbérúr átkozódva kiszabadította magát az ágyból, és előtántorgott, de Reva még mindig alig látta. A szeme továbbra is a függönyre és az ablakra szegeződött. – Nézz rám! – szólt újra a nagybátyja lágy hangon, és ujjai lágyan simították az arcát. A lány rokona vörös szemébe nézett, és könnyeket látott. A mosolygó ajkak közül szerető mormolás jött: – Reva...

NYOLCADIK FEJEZET

T

íz napig a vadonban éltek, Déli-toronytól északra fekvő, hegyi erdőségek mélyén, távol az utaktól és őrjáratoktól. Ennek ellenére vadásztak rájuk, a déli őrség kutyákkal és nyomkeresőkkel kutatta a terepet. Ezért mindennap új helyen kellett táborozniuk, és olykor kénytelenek voltak a cumbraeli határ irányába haladó, hamis nyomokat hagyni. Az embervadászat miatt nem maradt idejük prédát ejteni, így éheztek. Az útközben talált gombán és gyökereken tengődtek, és éjszaka egymáshoz bújva dideregtek, mert nem mertek tüzet gyújtani. A nő most már többnyire hallgatott, még mindig a kudarcán töprengett, és újfajta bizonytalanság költözött a tekintetébe. Frentis megpróbált megnyugvást találni a változásban, felbátorodni a törékenység ilyetén jele láttán, ám ehelyett minden eddiginél vészesebb fenyegetést látott a nő tekintetében. Mostanra már kiismerte a kínzóját, de azt kívánta, bár ne így lenne, tudta, hogy bármin is töri a fejét, az csak vérszomjas öldöklésben végződhet. A nő másokat gyűlölt az isteneik miatt, míg ő a legrosszabb cumbraeliek vakhitével imádta a gyilkolást. – Nem hibáztatlak, szerelmem – mondta a fiatalembernek az

egyik éjszaka. A nő akkor már napok óta egyetlen szót sem szólt. – Ne hidd, hogy így van! Megértettem, hogy csak magamat hibáztathatom. Túlzottan megmámorosodtam az irántad érzett szerelmemtől, Revek ajándéka pedig önelégültté tett, így a sebezhetetlenség áltatásába ringattam magamat. Kemény lecke volt, mint minden lecke, amiből tanulhatunk valamit. A tizedik napon találtak egy régi, bozóttal benőtt és félig beomlott erdészházat, ami arra megfelelt, hogy elrejtse az éjszaka gyújtott tűz fényét. Frentis gyűjtögetni ment, és a szokásos gyökerekkel és gombákkal tért vissza, ám hozott egy kézzel fogott pisztrángot is. A közeli patakból rántotta ki a parthoz túl közel merészkedő állatot. Megpucolta, sóskalevélbe csomagolta, és megsütötte a tűzben. A nő csillapíthatatlan, állatias étvággyal falta be a saját részét. – Az éhség mindig a legjobb fűszer – mondta, amikor eltüntette az egészet. Napok óta először mosolygott. Frentis befejezte a vacsoráját, és semmit sem szólt. – Aggódsz – folytatta a nő, és közelebb csúszva nekinyomta a testét. – Kíváncsi vagy, ki lesz a következő, amikor Varinvárba érünk. Bár azt hiszem, igazából te is nagyon jól tudod. Frentis jobb szerette a nő tűnődő oldalát, és elég szabadságot kapott, hogy ezt el is mondja. Fogva tartója most már ritkán kötötte meg a nyelvét, mert mintha valami megnyugvást talált volna a fiatalember ritka szavaiban, akármennyire is hiányzott belőlük az érzelem. Miért nem tudtál egyszerűen meghalni Déli-toronyban? – mondta ki majdnem, de aztán becsukta a száját. Tudta, hogy közeleg valami, valamiféle beteljesítése a nő által szolgált őrült és rejtélyes célnak, és Frentis már elég jól ismerte a nő viselkedését ahhoz, hogy tudja, mit jelent. – Hajlandó vagy üzletet kötni? – kérdezte inkább.

A nő arcán őszinte tanácstalanság tükröződött. – Üzletet, szerelmem? – Szerelmem – ismételte a férfi. – Mindig így hívsz, és komolyan is gondolod, igaz? Régóta élsz, de még sohasem szerettél, egészen addig, amíg meg nem ismertél engem. A nő arca elveszítette minden kifejezését, csupán bólintott óvakodó szemmel, bizonyára egy újabb fullánkot vagy gyűlölködő kijelentést várva. – Én kellek neked – folytatta Frentis –, egész valómban. Megkaphatsz. Együtt lehetünk, ameddig csak akarod, sohasem kell újra kényszerítened. Elmegyünk innen, keresünk valami elhagyott helyet, távol az emberektől. És ott meghúzzuk magunkat, csak te meg én. A nő arca mozdulatlan maradt, mindössze az ajka remegett meg kissé, és néha pislantott. – Tudsz olvasni az érzéseimben – mondta a fiatalember. – Így hát tudhatod, hogy őszintén beszélek. Amikor a nő megszólalt, a hangja elcsuklott. A haragtól, vagy a bánattól, Frentis nem tudhatta. – Azt hiszed, ezt akarom? – Nem, ezt én ajánlom. – És mit kérsz cserébe? – Térj le erről az útról, nincs több gyilkosság! Fordulj el a feladattól, ami Varinvárban vár rád! A nő lehunyta a szemét, és elfordította a fejét. A tűzfényben vörösen vibráló arcéle nem is lehetett volna tökéletesebb. – Amikor hozzád hasonlóan fiatal voltam, csak gyűlöletet ismertem. Olyan éles és dicső gyűlöletet, ami felért a szerelemmel, olyan gyűlöletet, ami egy áldott dallal frigyre lépve átüzen a végtelen űrön, és megüti a fülét valaminek, ami szintén

üzletet ajánl. És én elfogadtam, szerelmem. Megkötöttem az üzletet, és tengernyi vérrel pecsételtem meg, így a tiédet már nem köthetem meg, kedvesem. Kinyitotta a szemét, és a férfi felé fordult. Arcvonásai olyan mélységű szomorúságról és zavarról árulkodtak, hogy Frentisnek nehezére esett a szemébe nézni. – Azt mondod, találunk egy elhagyott helyet. A Szövetséges térképén nincsenek elhagyott helyek. Az egyetlen esélyünk az, ha véghezvisszük a tervet, hát nem érted? Hadd élvezze ki a győzelmét, hadd ejtse meg az utolsó ecsetvonást nagy tervén, és akkor mi is tervezhetünk. És szerelmem, megígérem neked, hogy akkor nem lesz szükség több elhagyott helyre, nem kell többé bujkálnunk. Megadjuk neki a győzelmét, aztán mindent felégetünk, vele együtt. A férfi elfordította a fejét, a nő pedig közelebb húzódott, a karját Frentis derekára fonta, és a fejét a foglya vállán nyugtatta. – Meg foglak ölni – mondta neki a férfi. – Tudnod kell. A nő megcsókolta a nyakát, és ez egyszer Frentis nem húzódott el, bár meglett volna a szabadsága hozzá. – Akkor, szerelmem – suttogta a nő, és lehelete forrón csapódott le a férfi nyakára –, pusztulást hoznál a fejedre, és minden más lélekére is ezen a világon. ♦ ♦ ♦ Még három napig bujkáltak, amíg az üldöztetés minden nyoma kikopott az erdőből, sem távoli kutyaugatás nem hallatszott, sem katonák tábortüze nem érződött. Északnak vándoroltak, az óvatosságot szem előtt tartva elkerülték az utakat és a kijárt ösvényeket. Még ahhoz is túl elővigyázatosak voltak, hogy

lopjanak arról a kevés tanyáról, ami mellett elmentek. A titkos cél mostanra már teljesen felemésztette a nőt, és nem engedte, hogy hiba csússzon a tervébe. Ritkán szólt, éjszaka nem használta ki rab kedvese testét. Mentek, aludtak, gyűjtögettek. Még két hét telt el, mire elérték a síkságokat, és a Hínáros-folyóhoz vezető utat. Mindketten jelentősen lefogytak és összemocskolták magukat az erdőkben való bujkálás közben. A nő kifejezetten örült ennek. – A szökött rabszolgák nem esznek valami jól – mondta neki az utolsó éjszakán, mielőtt bemerészkedtek volna a városba. A folyóparton táboroztak, néhány kilométerre a hídtól. Pénzük nem maradt a hídvámra, és nem akarták magukra vonni az esetleg őrségen álló katonák figyelmét. – A vermekben találkoztunk – tanította neki. – Két rabszolga, akiket egy cellába raktak, hátha párosodunk. Engem lánykoromban loptak el a népemtől, az egyik vad északi törzs megteszi, a nevekkel nem kell foglalkozni. Híres-neves harcosok, a kuritájok nagy részét az északi pusztaságokról elrabolt állományból nemesítik. Azt hittem, vadállat módjára kiéled vágyaidat ártatlan testemen, ám ehelyett kedvesen bántál velem, idővel szerelem szövődött köztünk, és együtt kiterveltük, hogy megszökünk. Utunk a birodalmon keresztül a megpróbáltatások és véres kalandok története, ám végül eljutottunk Volárba, elrejtőztünk egy nyugatnak tartó hajón, majd egyenesen Varinvárba vitorláztunk, ahol egy jóindulatú uraság a mólón felismer majd téged. Halvány mosolyt eresztett meg Frentis felé, amikor látta a férfi meglepetését a jóindulatú uraság említésére. – Ezt az egészet már régen kitervelték, kedvesem. A Szövetséges számtalan eszközzel dolgozik.

♦ ♦ ♦ Reggel átúsztak. A napsugarak ködöt csaltak elő a folyóból, miközben ők a sodrással küzdve evickéltek a túlsó part felé. A nyugati kapunál a katonák leintették a közeledő szekereket, és megállították a bejutni kívánó utazókat. Kiderült hamarosan az is, miért, ahogy az első zászlóalj bemasírozott a kapun. Frentis felismerte a zászlót a vörös agyarú vadkannal: a Harmincadik Gyalogezred Unteshnél megsemmisült, ám most szemlátomást újraalakultak. Mögöttük jött a Tizenhatodik Zászlóalj, a Feketemedvék, akiket egyik ezred a másik után követett, mígnem végül úgy tetszett, az egész királyság hadba indult. Közelebb óvakodtak a bámészkodók egy csoportjához, és a „Cumbrael” meg „várúr” szavakat hallották ki a karattyolásból. – Úgy tűnik, mégsem vallottunk akkora kudarcot – mormolta az orra alatt a nő, ahogyan a királyi őrség katonái sorra masíroztak a kapu felé. Frentis összesen tíz gyalogsági és öt lovassági ezredet számlált, mielőtt az utolsó különítmény is feltűnt. Ezek éles ellentétet alkottak a többiekkel sötétkék köpönyegükkel, láncingükkel és bőrsisakjukkal. Egy torony fölött fotó farkas képét vitték a zászlójukon. Tábornagyuk fiatalabbnak nézett ki, mint a többi hasonló rangú tiszt, és vékonyabb testalkata mit sem csökkentett azon a nyilvánvaló tényen, hogy egy hozzáértő, kíméletlen katona vezeti a zászlóaljat. A Hatodik Rend testvérei által viselt öltözékben feszített. Frentis a béklyótól nem tudott felkiáltani, és a szavak a mellkasába szorultak, amint kigondolta őket. A nő bánatos mosollyal arra kényszerítette, hogy elfordítsa az arcát. – Még nem jött el a nagy találkozások ideje, szerelmem.

Így hát nem tudta végignézni, ahogy Caenis bevezeti a városba a varinvári Farkasfottákat, és a veteránok egyike sem vetette a szemét a tömegben álló nyúzott, ám izmos koldus felé. ♦ ♦ ♦ A nyugati negyedet olyannak találta, mint amilyenre emlékezett, talán egy kicsit tisztább lett, viszont gyermekkorának összes utcája, sikátora és ajtónyílása ugyanolyan volt, mint régen, attól eltekintve, hogy az eltelt idő alatt minden összement. Gyermekként útvesztőnek látta, az egyik pillanatban egy indulatos tolvaj játszótere, a másikban halálos csatamező lett, amikor kitörtek a bandaháborúk. A nő megengedte neki, hogy egy időre lecövekeljen a Tréfa utca egyik bedeszkázott ajtajú viskója előtt. Egyszer régen egy kócos hajú asszony élt itt, akinek szeme elhomályosult a sok vörösvirágtól, meg egy húgytól és pálinkától bűzlő férfi, akit megkéseltek és elvérzett egy kocsma mögött valami rég elfeledett sérelem miatt. Mindez túl régen történt, és Frentis nem volt elég idős ahhoz, hogy megjegyezze az arcát. Később a kócos hajú asszony is eltűnt, valami bordélyház mélyén, bár egyesek szerint a folyóba ölte magát. Ha volt is neve, Frentis sohasem tudta meg, mi az. – Ne búsulj! – szorította meg a nő a kezét. – Hamarosan az egész eltűnik. Nem lesz több komor emlékhely, ami elszomorítja az én férjemet. A volári a raktárkörzetbe vitte, és megállt egy ajtó előtt, amelyen krétával rótt jelkép díszelgett, két egymásba rajzolt kör. Dörömbölt az ajtón, és várt. A férfi, aki kinyitotta, nyűtt tengerészruhában jelent meg, de árulkodó testalkatából és tartásából Frentis azonnal látta, hogy kuritáj. Tiszteletteljesen biccentett a nőnek a Voláriában elvárt meghajlás helyett, aztán

félrelépett. A raktárban egymásra rakott hordók sorakoztak, egy üres területet kivéve az épület közepén, ahol további kuritájok várakoztak, hüvelybe dugott rövid kardokkal a kezük ügyében. Meghajoltak, amikor a nő belépett. – Ki itt az Egy? – kérdezte az asszony. – Én vagyok – lépett elő az ajtót kinyitó kuritáj. – Minden készen áll? – Igen, úrnőm. – Mi a kijelölt célpont? – A palota. A megérkezésed után egy órával támadunk. Aztán az északi kapunál gyülekezünk a Hatodik Rend házának ostromára. – Hányan vagytok? – Minden rejtett század itt van, úrnőm, és még a szabad lovasság, összesen ötszáz fő. A nő Frentisre tekintett. – Nem lesz elég. Amikor a tábornok partra száll, mondjátok meg neki, hogy a parancsom szerint meg kell háromszorozni a haderőt. – Igenis, úrnőm. A nő körülnézett, és elhúzta az orrát a raktárban uralkodó dohszagra. – Van valami étel ebben a szaros kis tyúkólban? Bogyós gyümölcsökkel ízesített zabkását kaptak, a kuritájok táplálékát, amit Frentis jól ismert a vermekből. Egyre súlyosbodó rettegése ellenére az éhségnek engedelmeskedve gyorsan egymás után felfalt két tál zabkását. Éppen a tálat kaparta ki a kanalával, amikor valaki megdöngette a raktár ajtaját. Az asszony bólintott az Egynek, aki intett két emberének.

Azok kardot húztak, és beolvadtak az árnyékokba az ajtó két oldalán, mielőtt az Egy kinyitotta. Magas, szépen öltözött, sima és finom arcú úriember lépett be, akinek vonásait némileg elcsúfította rettegő, ám eltökélt arckifejezése. A nő felkelt, és amikor a férfi közelebb jött, tiszteletteljesen meghajolt előtte. – Uram. A férfi bólintott, és Frentisre szegezte a tekintetét. – Ez valóban ő volna? A király hamar kiszúrja, ha csaló. – Biztosíthatlak, uram, ez itt Frentis testvér, Malcius király vitéz bajtársa, aki feltámadt a halottaiból, ahogyan ígértük. A férfi nem vette le a szemét a koldus kinézetű rendtestvérről. – Melyik a király erősebbik keze? Frentis tétovázás nélkül válaszolt. – A ballal ír, ám a kardot a jobb kezével forgatja. Kisfiúként az apja erővel elnyomta benne természetes hajlamát, amikor vívógyakorlaton ballal fogta volna a fegyvert, mert attól tartott, a csatában alulmarad miatta. Az idegen szemmel látható elégedettséggel felmordult, és a nő azt mondta: – Miért akarnánk megtéveszteni téged, uram? Nem tartottuk be eddig is minden ígéretünket? A férfi mintha meg sem hallotta volna a kérdést, a szeme körbejárt a raktárban. – Hol van az, akivel máskor is beszélek? Az ő arcát ismerem. – Hamarosan újra találkozhatsz vele, amikor a város már a miénk, és mindenki teljesítette, amit elvállalt. – Van még egy feltételem. Éppen csak egy kicsit kanyarodott fel a nő ajka, és egy alig látható vonal jelent meg a homlokán, ám Frentis látta rajta,

hogy a férfi ezúttal kiérdemelt magának egy gyors halált. – Feltételed, uram? A jól öltözött idegen bólintott, és megnyalta az ajkát. Kezét cobolyprémes köpenye alatt tartotta, de Frentis látta, hogy remeg. – Lyrna hercegnő hamarosan visszatér Varinvárba. A király maga mellett akarja majd tudni, amikor fogadja régi bajtársát. Semmiképpen sem szabad, hogy bántódása essék. Biztonságba kell helyezni a felügyeletem alatt. További együttműködésem ezen áll vagy bukik. Remélem, érthető. A nő kissé meghajtotta a fejét. – A hercegnő messze földön híres a szépségéről, kegyetlenség volna megtagadni uraságodtól egy kis jutalmat. Harag villant a férfi szemében. – Neki sohasem szabad megtudnia, hogy részem volt ebben... a vállalkozásban. A túlélésem és váratlan felemelkedésem csupán gyakorlatias döntéseimnek lesz köszönhető. A nő elmosolyodott, és Frentis azt gondolta: Lassú halál. – További feltételek, uram. De egyet se félj, minden úgy lesz, ahogyan kéred. – Visszakísérte az ajtóhoz, arca egy nagylelkű úr iránti szolgalelkű tisztelet fintorába fagyva. – A hajót egy-két napon belül várjuk. Üzenünk, amikor eljön az idő, hogy felfedezd Frentis testvért. Hódolatteljes biccentéssel kitárta előtte az ajtót. Az úr ismét szólni akart, amivel kétségtelenül még lassabb véget érdemelt volna ki magának, ám meggondolta magát, és inkább gyorsan továbbállt. – Mit gondolsz, szerelmem? – kérdezte az asszony Frentist, amikor visszatért hozzá. – Égetés vagy nyúzás? – A királyságban az árulók hagyományos büntetése az

akasztás – felelte a fiatalember –, bár ehhez itt az égetés jobban illene. ♦ ♦ ♦ Aznap éjszaka figyelte álmában a nőt, és minden erejével az eltávozottakhoz imádkozott, hogy ültessék vissza az oldalába a viszketést. Amikor nem adtak feleletet, a megbocsátásukat kérte, és azokhoz az alpiri istenekhez fordult, akikre csak emlékezett, a Névtelen Látóhoz, akit az öreg imádott, Olbisshoz, a tengeri istenhez, Martualhoz, a bátorság istenéhez, akit Vaelin faragó cimborája alkotott meg kőből Lineshben. Ezek sem válaszoltak, úgyhogy felhagyott minden reménnyel, hogy valaha is bekerülhet az Innentúlba, és a cumbraeli Világatyához fohászkodott: Ha ott vagy, szabadíts meg, hozd vissza a fájdalmat! Elhagyom a Hitet, kilépek a rendből és egész hátralévő életemben csak téged szolgállak. Csak SZABADÍTS MEG! Ám úgy tűnt, a Világatya ugyanolyan süket volt, mint az összes többi istenség és eltávozott lélek. A következő két reggelen felmásztak a raktár tetejére, és a kikötő vizét duzzasztó dagályt nézték. Hajók vitorláztak ki a tengerre, mások érkeztek helyettük, és a nő szeme fáradhatatlanul kémlelte a horizontot. – Az ajánlatom még mindig áll – mondta neki Frentis a második napon, és szégyent érzett a hangjában bujkáló elkeseredés hallatán, mert tudta, hogy végül csak kéregető koldusként végezte. – Kérlek... A nő azonban nem vette le a szemét a tengerről, és nem válaszolt. A vitorla nem sokkal a tizedik harang után érkezett meg. A ködből hamarosan kibontakozott egy középméretű

kereskedőhajó, volári lobogóval a főárbocán. A meglehetősen szürke hajó vitorláit és testét besötétítette a sok-sok évnyi tengeri út. Mélyen ült a vízben, mintha nagy rakományt szállítana. – Kér... – kezdte Frentis, de elhallgatott, amikor a nő felizzította a béklyót. – Nem cseveghetünk tovább, szerelmem. – Elfordult a kikötőtől, és a tetőnek támasztott létrához ment. – Itt az idő. ♦ ♦ ♦ Rakodómunkásnak öltöztek, arcukat széles karimájú kalappal takarták el, aztán lementek a kikötőbe és megvárták, míg a hajó kiköt. A hajópallót annak rendje és módja szerint leeresztették, és ők ketten minden különösebb tétovázás nélkül felmentek a fedélzetre. A matrózok rájuk sem hederítettek, amint megtértek a hajófenékbe, ahol egy férfi várta őket, fekete zekéjéből ítélve a hajó tulajdonosa és kapitánya. Mélyen meghajolt a nő előtt. – Nagyra becsült polgár! A nő tekintete elsiklott mellette, és végignézett a raktér tartalmán. Emberek ültek a hajófenékben némán és várakozón. Összesen úgy háromszáz kuritáj. – A flotta? – érdeklődött. – A látóhatáron túl várakozik – felelte a kapitány. – Az éj leszálltával támadnak. Az összes többi hajót elfogtuk és elégettük a tengeren, a legénységüket beleértve. A szellemimádóknak fogalmuk sincs az érkezésünkről. A nő nekilátott vetkőzni. – Ruhákra lesz szükségünk, a legénység legalantasabb tagjainak rongyaira. Koldusgúnyájukat vékony pamutnadrágra és ingre

váltották, amiben már kicsit kevéssé néztek ki rongyosnak, mint azelőtt. – Nem kell visszafognod magad – mondta a nő a kapitánynak. – Le a hajómról, te semmirekellő ringyó! – ordított rá a férfi, és egy korbáccsal végigkergette őket a fedélzeten. – Takarodj, és vidd magaddal a királysági kutyádat is! A nő látványosan összehúzta magát, és Frentis védelmező karja alatt talált menedéket. Lesiettek a pallón, és a mólóra menekültek. – Szerencsétek, hogy nem vetettelek oda a cápáknak! – kiáltotta utánuk a kapitány. – A potyautasoknak az jár! Megálltak a mólón és összekapaszkodtak. Néhány bámész járókelő a kapitány ordítását hallva megállt megnézni, mi végre a felfordulás. Frentis elképedt arccal nézett körül. – Varinvár! – lehelte. A nő megölelte, és örömkönnyek csillogtak a szemében. – Tényleg itt vagyunk, Frentis! Oly sok idő múltán megérkeztünk! Az egyik kisebb csoportosulásból kivált egy cobolyprémes úriember, és a viszontlátás ráncai redőzték sima homlokát. – Te nem...? – A szeme elkerekedett a döbbenettől, amikor közelebb lépett, majd a tisztelet jeleként mélyen meghajolt. – Frentis testvér! – Kihúzta magát, és a tömeghez intézte a szavait: – Frentis testvér visszatért a királyságba! – Odaintett egy embert, a férfi igyekvő mozdulataiból ítélve az egyik szolgáját. – Szaladj a palotába! Üzenj az őrrel, hogy Frentis testvért hozom a király színe elé a lehető legsürgősebben! A férfi meghajtotta a fejét. – Igenis, Al Telnár nagyúr!

A tömeg izgatottan csacsogott, ahogy a két jövevény Al Telnár vezetésével távozott. Némelyik ember arcán öröm ült, némelyikén áhítat. Hősnek hisznek – döbbent rá Frentis, és szerény mosollyal viszonozta biztató kiáltásaikat, miközben belülről némán üvöltött rájuk: Öljetek meg!

KILENCEDIK FEJEZET

H

árom hétig táboroztak még a medvenéppel. Az első napokban az éhségüket csillapították a délről folyamatosan érkező ellátmány segítségével, valamint az eorhil vadászcsapatok által juttatott jávorszarvashússal. Megmenekülésük dacára a medvenép hangulatába nem költözött szemernyi öröm sem, bár ahogyan teltek a napok, a gyermekek egyre többször nevettek. Voltak, akik elpusztultak a jég hátán való gyilkos átkelés okán, főként az öregek, és az első héten néhány tucat prémbe burkolt testet hagytak ott a pusztán. A medvenép nem égette és nem temette el halottait, tudván, hogy a természet úgyis hamar visszaveszi, ami megmaradt belőlük. Vaelin meg sem próbálta kimondani a sámán kiejthetetlen nevét, de a látomásokból arra következtetett, az öreg neve ötvözi a medve félelmetes erejét a nagy tudással, így Bölcs Medvének nevezte el. Főként képeken keresztül váltottak értesüléseket, de a várúr túl megerőltetőnek találta, hogy gyakran megossza a saját képeit, így Dahrena segítségével nekifogott megtanítani az öreget a királyság nyelvére. – Medve! – mondta a vénember, és nagyot csapott a csontbunkójára, amikor a nőnek sikerült közölnie a kérdést:

„Milyen állatból készült?” – És ezek? – Ujjai a csontba vésett jelek fölött lebegtek. – Szavak? Az öreg sámán összevonta a szemöldökét, és meglepettnek látszott. Hogyhogy ennyi mindent nem tudnak ezek az idegenek? Vaelin lassan megértette, hogy a sámán által birtokolt Sötét tudás jóval meghaladja az övékét. A kora ellenére sohasem fáradt el, amikor a képességéhez fordult, és egyre gyorsabban tanulta a királyság nyelvét úgy, hogy közben a látomások segítségével megjelenítette a szavak jelentését. Ezúttal azonban Dahrena kérdése zavarba hozta. – Írás – mondta Vaelin, és énekelt hozzá egy keveset, a szövegbe foglalt szavak érzetét küldve. – Óóó... – bólintott Bölcs Medve, hogy érti, aztán megrázta a fejét. – Nem... szavak. – A keze végigsimította a csontbot számtalan faragását. – Hatalom. A második hétre készen álltak rá, hogy továbbálljanak. Dahrena délnyugati irányba terelte őket. – Nyolcvan kilométerre innen a tengerparton van egy öböl – magyarázta. – Az erdő tele van vaddal, és a vizek halban bővelkednek. Egy települést is találtok ott, amit évekkel ezelőtt elhagytak a lakói, amikor a kékkőbánya kimerült, és nem adott eleget ahhoz, hogy fenntartsa az emberek téli erőfeszítéseit. Az utazás közben Vaelin lassacskán összerakta az eseménysorozat részleteit, amely arra késztette ezeket az embereket, hogy elhagyják az otthonukat. Bölcs Medve számtalan jégen töltött évről mesélt. Harcoltak a nyugati macskanéppel, és kereskedtek az északi farkasnéppel. Az élet nem sokat változott, egészen addig, míg a macskanép nem kezdett el terjeszkedni. Egy új sámán emelkedett hatalomra

közöttük, a vadállatoknak nagy erővel parancsolni tudó varázsló. Az irányítása alatt a macskanép egyre elégedetlenebb lett, és irigy szemmel tekintettek a szomszédjuk gazdag vadászmezőire. Egyedül persze nem remélhették, hogy legyőzik őket, a számtalan kitenyésztett harci macska és lándzsasólyom ellenére sem, így szövetségre léptek a vasolvasztókkal a jégháttól délre. Eredetileg nem értették és lenézték őket, amiért a déliek egész évben ugyanabban a hajlékban laknak, bezárkóznak, amikor lehull a hó, és csak vasfegyvereiket tartották valamire, amiket prémekre cseréltek. Ám az elmúlt évszázadokban megváltoztak, egyre északabbra és északabbra merészkedtek, és nem mindig kizárólag kereskedelmi szándékkal. Gyermekeket raboltak, aztán láncra verve délre hurcolták őket. A medvenép persze bosszút állt, mert a jégen egy viszályt nem lehet annyiban hagyni, és sok vasolvasztót megöltek, de mindig többen jöttek. Végül a macskanép sámánja elérkezettnek látta az időt egy szövetségre. – De megfutamítottátok őket. – Vaelin előtt felvillantak a macskák és medvék közti nagy összecsapás képei. – Idáig üldöztétek őket, ahol elpusztultak. – Sok ember... elvész – válaszolt Bölcs Medve. – Sok medve. Túl sok. A győzelmük csak ideig-óráig tartott, és keményen meg kellett fizetni érte. Amikor a voláriak nagy haderővel északra jöttek, túlzottan legyengültek ahhoz, hogy harcolhassanak ellenük. A farkasnép keletnek ment, a medvenép nyugatnak, és örökre elveszítették a jeget. ♦ ♦ ♦ Az öblöcskét Tükör-szorosnak nevezték a nyugodt víz után, ami

kristálytisztán adta vissza a két oldalt emelkedő, magas és erdővel benőtt hegyoldalak képét. Dahrena a korábbi falu helyére irányította őket, amiből mára csak egy rozzant cölöpsánc maradt a keleti parton, néhány, indákkal és mohával benőtt fakunyhóval. Bölcs Medve futó pillantást vetett a helyre, aztán a víz felé fordította a tekintetét. – Csónakok. – Hozathatok néhányat – ajánlotta fel Vaelin, de a sámán megrázta a fejét. – Csónakok csinál. Bevette magát az erdőbe egy csoport fiatalabb férfival és nővel, aztán hamarosan favágás zajai visszhangoztak a fák között. Néhány órával később visszatértek néhány középméretű fatörzzsel, és nekiláttak lehántani a kérget. Amikor teljesen lecsupaszították őket, jól irányzott fejszecsapásokkal széthasították, és nekiláttak kivájni a belsejüket, és a gömbölyű felüket hajótestté alakítani. Két napon belül a medvenép tíz csónakkal rendelkezett, és továbbiak készültek a parton. Lassan rendszeres halfogásra, tőkehalra és lazacra számíthattak az öböl vizéből. Meg sem kísérelték helyreállítani a házakat, ráadásul néhányat le is romboltak tűzifának. A saját könnyen lebontható, kerek építményeik hajlított ágakból álltak, amit bőrökkel vagy lombbal fedtek. – Költözünk – válaszolta a sámán Vaelin kérdésére, hogy hol akarnak letelepedni. – Az otthon az emberek... nem a hely. Aznap éjjel megszületett az első gyermek is, egy kislány, akit az anya akaratereje és a család áldozata juttatott el a születésig, hisz a rokonok éheztek, amíg az édesanyát táplálták. A sámán kijött a sátorból, magasra tartotta a gyermeket, aki fickándozott

és sivított a kezében, és az égnek kiáltotta érthetetlen áldását. A jég népe feltápászkodott, és csendes áhítattal állt körülötte. Vaelin akkor megérezte, hogy a kétségbeesés fátyla, ami azóta borította őket, hogy először találkoztak, lassan felemelkedik. Mosolygó arcokat és könnyező szemeket látott. A nevüket elveszítették bár, de újra éltek. Másnap otthagyta őket, miután megígérte, hogy két hónap múlva friss ellátmánnyal tér vissza, bár a medvenép vadászati képességeit látva kételkedett benne, hogy szükség lesz ilyesmire. Bölcs Medve szívélyesen, hálásan ragadta meg a kezét, ámde egy sötét figyelmeztetést is tartogatott neki: – Vollari – mondta. – Jön. – Itt nem találnak rátok – felelte Vaelin. – Ha mégis eljönnek, együtt verjük őket vissza. A sámán bánatos arcot vágott, és mélységes bocsánatkérés színesítette a látomását: hadsereg, gyalogosok és lovasok hosszú sorai végestelen-végig a befagyott pusztaságon, több, mint meg lehetne számlálni; délnek, egy távoli kikötőnek tartanak... – Vollarri... nem nekünk... jön – fejezte be a sámán. – Nektek. ♦ ♦ ♦ Némán lovagolt egész nap, mert az öreg képei kéretlenül is befészkelték magukat az elméjébe. – Sötétszeműnek nevezték el a gyermeket – mondta neki a mellette lovagló Dahrena. – Az irántad való tiszteletből. Vaelin szórakozottan bólintott. Az öreg sámán a királyság ellen vonuló hadseregre figyelmeztet, de a vér éneke semmit sem jelez. És Voláriát egy óceán választja el tőlünk. – Örülni fogok, ha végre hazaérünk – folytatta a nő. – Már jó

ideje nem töltöttem ennyi időt a nyeregben. Attól tartok, túlzottan megszoktam a kényelmet. – Szeretném felkeresni a barátaimat, mielőtt visszatérünk a toronyba – felelte a várúr. – Ha megtennéd, hogy velem tartasz. – Szívesen, uram. – Dahrena hallgatásba burkolózott, aztán felkacagott. – Mi az, hölgyem? – Csak egy gondolat futott végig a fejemen, valami, amit Kehlan testvértől hallottam. Azt mondta, „uszítót küldenek a nyakunkra”. Valójában egy békéltetőt küldtek. Aznap éjjel külön ült a tűztél, ahol Dahrena foglalt helyet Orven és az eorhil asszony oldalán. Távolabb húzódott a figyelmét elvonó hangoktól, és dalba fogott. Először a húgát találta meg, aki festéket kent egy vászonra a toronyszobájában. A kikötő képét festette, és a szokásos nyugtalanító pontossággal ábrázolta a hajókat és matrózokat. Munkája teljesen lekötötte, és elégedettnek tűnt, de a bátyjának fájt magányosan látni a lányt. Reva következett. Vaelin most először kereste meg énekével. Szinte felsóhajtott megnyugvásában, amikor meglátta. Éppen egy tekercset tartó, dús keblű hölgyre villantotta rég nem látott haragos tekintetét. Mintha valami könyvtárban álltak volna, és az ablakon keresztül Vaelin megpillantotta az alltori székesegyház tornyait. Fura volt Revát női ruhában látni. A lány kényelmetlen öltözékében unottan fészkelődve hallgatta a nőt, aki valami miatt ismerősnek tűnt. Látta, hogy Reva morcos kifejezése elmélyül, és megfogalmazott egy minden bizonnyal igen bántó sértést. Ám a nő csak nevetett, és újabb tekercsért nyúlt. Caenist a királyi őrség táborában találta meg, éppen a

Farkasfutták többi tisztjével tanácskozott. Arcukon jól ismert feszültség ült: a háborúba küldött ember idegessége. Újabb zavargások vannak a királyságban? Aggodalma nőttön-nőtt. Vagy valami annál is rosszabb? Úgy tűnt, Caenist szokásához híven nem rendíti meg a csata ígérete, és azzal a rendületlen magabiztossággal adta ki parancsait, amire Vaelin oly jól emlékezett. Ám a vérdal bánatos harmóniát játszott, miközben ő a rendtestvérét figyelte, és tudta, hogy utolsó búcsúszavaik mély árkot húztak kettőjük közé. Továbbment, és érezte a tagjaiba felkúszó borzongást, ami nemsokára arra készteti, hogy befejezze az éneklést. Maradék erejével tett még egy próbálkozást Frentis fellelésére, de mint mindig, a kísérlet reménytelennek bizonyult. Az ének hamisan csengett, a képek összetörtek: egy sziklacsoport valami tövises bokrokkal szórt sivatagban, egy lángoló ház, egy kikötőbe érkező hajó... Az utolsó tűnt a legfontosabbnak, még akkor is, ha csupán néhány pillanatig tartott. A dallam egyre baljósabbá vált, amikor a hajó mind közelebb ért a hullámok hátán. Hajótestét és vitorláit megbarnította az idő... A borzongás újult erővel támadt, és hőt szívott ki a testéből. Tudta, hogy be kell fejeznie. Résnyire nyitotta a szemét, csillapította volna a dalt, de az folytatódott, a képek új helyszínre váltottak, és megállapodtak az Urlish-erdőségen áthaladó úton. Egy fiatal, aranyhajú nő lovagolt egy pónin valami lovassági zászlóalj élén, mellette egy magas lonak asszonnyal. Lyrna... A hercegnő az eltelt évekkel csak szebb lett, ám akármilyen megpróbáltatásokat is kellett elszenvednie, az a szépségen túlmenő változásokat eredményezett a megjelenésében.

Olyan könnyedség látszott a viselkedésében, ami nem volt jelen régebben, és ahogy a lonak nővel összenevettek, őszinte barátságról árulkodott. Továbbá, a vadul száguldó értelem, amit addig olyan jól rejtegetett, most aggasztóan, béklyó nélkül ragyogott a szemében. A látomás maradt, a dal tónusa elmélyült, és Lyrna arca megtöltötte az elméjét, miközben a hajó érkezését kísérő baljós hang elnyúlt, mígnem már olyan lett, akár egy sikoly... Vaelin köhögött, és érezte, hogy vércseppek szóródnak az állára. A hátán feküdt, öklendezett, és az erős borzongás egész testében rázta. – Feküdj nyugodtan, uram! – Dahrena hangja suttogásként érte el, meleg keze az arcát simogatta, és aggódón ráncolta a homlokát. – Azt hiszem, kissé óvatlan voltál. ♦ ♦ ♦ – Amikor a seordah-val éltem, találkoztam egy asszonnyal. Egy nagyon apró, nagyon öreg asszonnyal, akinek azonban a törzs minden tagja a legmélyebb tisztelettel adózott. – Dahrena mesélés közben rakott a tűzre. Vaelin a köpenyében gubbasztott, olyan közel a tűzhöz, amilyen közel csak lehetett. A borzongás valamelyest alábbhagyott, ám még mindig erősen rázta a remegés. – Megéreztem a képességét – folytatta Dahrena –, és ő is az enyémet. A seordah velünk ellentétben nyíltan beszél a Sötétségről, megtárgyalják egymás között, megpróbálják megérteni, még akkor is, ha a valódi értelmére a legbölcsebbek sem jönnek rá. Az asszony mesélt valamit az áldott képességek természetéről, azt mondta, minél nagyobb az áldott ajándék, annál nagyobb árat kell fizetni érte. Ezért ő ritkán használta az

övét, hiszen igen nagy erő volt a birtokában, és minden egyes alkalom egy lépéssel közelebb vitte a halálhoz, pedig ő szerette volna látni az unokáit felnőni. Csak egyszer voltam tanúja annak, ahogyan előveszi a képességét, a nyár beköszöntével. A nyár gyakorta hoz tüzeket a nagy erdőben, a rőzse kiszárad, és csak egyetlen villám kell, hogy egész bozótosok gyulladjanak ki. A seordah nem fél a nyári tűztől, sőt, igazából örül neki, mert a lángok megritkítják a vadászathoz sűrűre nőtt fákat, ráadásul a megperzselt földből erősebb fák nőnek. Ám a tüzek olykor nagyra dagadnak, és amikor két vagy három ilyen tűz találkozik, olyan pokoli lángörvényt okoznak, amely többet árt, mint amennyit segít. És az a bizonyos nyár ilyen forró nyár volt. – Amikor a tűz elérkezett, olyan gyorsan terjedt, hogy nem lehetett elfutni előle, úgy ugrott fáról fára, mint valami hatalmas, éhes vadállat, és mi lettünk volna a következő zsákmánya. Minden oldalról körülvette a tábort, mi középen összegyűltünk, és a testvéreim és nővéreim a haláldalukat énekelték. Aztán előlépett ez a kis termetű öregasszony. Nem mondott varázsigéket, nem hadonászott a kezével, csak állt és a tüzet bámulta. És az ég... az ég elfeketedett. Hideg, borzongató szél csapott le ránk, és esőt hozott. Olyan sűrű esőt, hogy a víz súlya a földre teremtett minket, olyan erőset, hogy attól féltem, a tűzhalál elől most a fulladásba kell menekülnöm. Gőz gomolygott, ahol az eső a tűzzel találkozott, és sűrű párába vont mindnyájunkat. Aztán mire az eső alábbhagyott, a lángok eltűntek, csak nedves, fekete tönkök vettek körül minket, az öregasszony pedig a földön feküdt, és úgy vérzett, ahogyan most te véreztél, uram. Vaelin összedörzsölte két kezét, és megpróbált úrrá lenni vacogásán.

– É-életben m-maradt? Dahrena enyhén elmosolyodott, és bólintott. – Egy évet élt még. A legjobb tudomásom szerint soha többé nem használta a képességét. Fura dolog, de aznap véget ért a nyár, és a napfény és forróság helyett eső meg szél járta át az erdőt, míg az ősz aranyló feloldozást nem hozott. Az asszony azt mesélte, túl messzire billentette az egyensúlyt, és idő kell, mire a mérleg két karja visszabillen. Dahrena a tűz felé nyújtotta az egyik kezét, és széttárta az ujjait a melegben. – Az áldott képességeink mi vagyunk, uram. Nem máshonnan jönnek, hanem ugyanannyira a lényünk részét képezik, mint a gondolataink vagy az érzékeink, és mint minden cselekvés, ezekhez is táplálékra van szükség, égetnivaló táplálékra, hisz ez a tűz addig ég, míg végleg hamuvá nem válik. – Visszahúzta a kezét, és komoly arccal fordult a férfi felé. – Legfőbb tanácsosodként azt kérem, hogy a jövőben légy körültekintőbb. – V-valami közeleg... – dadogta Vaelin, és ingerülten összeszorította a fogát. – Az énekem figyelmeztetett. – Mire figyelmeztetett? Lyrna arca... A sikolyszerű dallam... A várúr lehunyta a szemét, hogy kizárja a látomást, attól félve, hogy a dal visszatér, tudván, hogy nem él túl még egy versszakot. – N-nem t-tudom. D-de van valaki az áldottak között, aki talán tudja. Egy férfi a Sötét-hasadékból... a neve Harlick. ♦ ♦ ♦ Dahrena győzködte, hogy töltse ágyban a következő napot, de a

férfi nem hallgatott rá. Felült Láng nyergébe, és a puszta akaraterejével megtartotta magát, bár Orven kapitánynak olykor oda kellett nyúlnia, hogy elkapja. A katonát jól láthatóan aggasztotta várura hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan betegsége, de bölcsen hallgatott, és nem faggatózott. Insha ka Forna azonban nem érezte ezt a korlátot, és több epés megjegyzést tett Dahrenának a nap folyamán. Vaelin úgy gondolta, jobb, ha nem kéri a megjegyzések fordítását, pedig Orven feszélyezett arcából ítélve meglehetősen jól haladt az eorhil nyelv elsajátításában. Dél felé már kevésbé fázott, és mire letáboroztak, a remegés is elmúlt. Ám a látomás megmaradt, a hercegnő arca minduntalan őrjítő kényszerrel tolult az elméjébe. Fogsága során sohasem érintette meg a dalával, leginkább azért, mert közömbösen érzett iránta, semmint haragból. A hercegnőre irányuló dühe már azon a napon elmúlt a lineshi mólón, de sohasem táplált iránta nagyobb vonzalmat annál a jelentős tiszteletnél, amit a lány éles elméje kiváltott benne. Túl nagyravágyónak tartotta, és közös bűnük súlyosabb volt annál, hogy szerelem, vagy akár barátság szövődhessen köztük. Azért előfordultak napok, hogy az éneke arrafelé húzta, és a legutolsó találkozásuk emlékéből megőrzött dallamot játszotta, amikor a hercegnő zokogott, mert úgy hitte, senki sem látja. Ám Vaelin mindig ellenállt a vérdal késztetésének, ehelyett inkább Frentisre, és alkalomadtán Sherinre összpontosítva. Nem talált semmi mást, csak homályos képeket az előbbiről, és egyre tompább látomásokat az utóbbiról. Vajon azért van, mert Sherin érzi, hogy a szerelmünk odalett? – tűnődött gyakran. Most már megértette, hogy a vér éneke is ismer határokat, hogy csak azokat kereshette fel, akiket ismer,

akik valamiképpen megérintették a lelkét, és a látomások tisztasága még akkor sem volt egyöntetű. Először tisztán látta Sherint, mintha egy szépen megtisztított üvegen nézne keresztül, aztán az idő múlásával az üveg egyre homályosabb lett. Legutoljára Ahm Lin oldalán pillantotta meg, egy teljességgel ismeretlen stílusú ház udvarán. A nő egy egyszerű ruházatú férfival társalgott, aki fegyvertelen volta ellenére harcosnak nézett ki. A férfi megpróbálta titkolni nagyrabecsülését, de Vaelin nyilvánvalónak vette abból, ahogyan a szeme végigsiklott Sherinen. Tudta, hogy egykor az ő arca is csaknem ilyen kifejezést hordozott. A látomás elhalványult, de fájdalmat és megbánást hagyott maga után. Csaknem egy évig nem kereste újra, és amikor mégis megtette, mindössze tiszta levegő és nagy magasságok érzését találta, mintha a nő valami hegy tetején állna... Tiszta levegőt és valami mást érzett: a nő boldog volt. ♦ ♦ ♦ Az út a Virula nővér által Sötét-hasadéknak, Dahrena által Nehrin-foknak nevezett helyre egy újabb hetet vett igénybe. Erdőn és hegyen keltek át. Útközben igénybe vették néhány falu vendégszeretetét, és Vaelin kezdte megérteni, miféle nehézségekkel küzdenek, és mit várnak cserében azok, akik a Végeket választották lakóhelyükül. – Négy esztendeje jöttem északra – mondta neki egy hiányos fogazató azraeli dereglyés Lowen öblében, a Tükör-szorostól úgy hatvan kilométerre délre fekvő, bányákat kiszolgáló kis kikötőben. – Gyermekkoromtól fogva a Hínároson hajóztam, amíg a flottaúr meg nem talált, és aztán három évig szolgáltam a király zászlaja alatt. A fél flotta odavan már, eladták a hajókat, hogy kifizessék a hadi tartozásokat. Engem is otthagytak a

mólón egy szál ingben. Aztán egy teherhajón megszolgáltam az utamat a Végekre. Egyetlen fitying nélkül szálltam partra, most meg feleségem és fiam van, házam, meg harmad tulajdonrészem a saját uszályomban. – Nem hiányzik a királyság? – kérdezte a várúr. – Miért hiányozna? Ott az ember beleszületik a sorsába, itt pedig megcsinálhatja a szerencséjét. És a levegő! – A dereglyés hátravetette a fejét, és mélyen beszívta a levegőt. – Tisztább, édesebb. A királyságban majd meg akartam fulladni. A Nehrin-fok egy sarló alakú öbölre néző sziklaszirtet jelentett, ahol a fehér taréjú hullámok fehér homokos partot ostromoltak. Úgy negyven ház állott az öbölben, mind az erős tengeri szelet álló, vastag kőfalú, zömök építmények. Késő délután érkeztek a faluba, és éppen gyerekek szállingóztak ki az egyik nagyobb épületből. A Hit intézményeinek vagy őrháznak se híre se hamva sem volt. Vaelin a nagy épület felé vette az irányt, ahol egy szőke, szakállas férfi egy hatévesnél nem idősebb, szintén szőke fiúcskával játszott. A kisgyermek kavicsokat dobált a férfira a lába mellett összegyűjtött halomból, amaz pedig bottal elütötte azokat. A kora ellenére a kisfiú jól célzott, dobásai sebesre és pontosra sikerültek, ám a szőke férfi minden kavicsot villámgyorsan és tévedhetetlen pontossággal ütött félre, és csak akkor állt meg, amikor meglátta Vaelint. Ekkor fájdalmasan felnyögött, mert a kisfiú egyik kavicsa mellbe találta. – Eltaláltalak, apa! – rikkantott a fiúcska, és izgatottan ugrált. – Eltaláltalak! Eltaláltalak! Vaelin leszállt a nyeregből, és a szőke férfi felé indult, aki elhajította a botját, és odaszaladt, hogy megölelje. – Testvérem! – köszöntötte Vaelin.

– Testvérem! – nevetett Nortah. – Alig hittem, hogy igaz, de most mégis itt vagy! Vaelin kibontakozott az ölelésből, amikor észrevette, milyen furán bámul rá a kisfiú, és a telepesek mögötte, akik mind megálltak, hogy megnézzék maguknak a várurat. A vérdal üdvözlő zenéje felhangosodott ennyi áldott közelségében. – Artis – mondta Nortah a fiúcskának –, köszönj szépen Vaelin bácsikádnak! A fiú még bámult egy ideig, aztán esetlenül meghajolt. – Bácsikám. Vaelin viszonozta a meghajlást, és érezte, hogy a dal finoman alábukik. A fiúnak nincsen képessége. – Úgy látom, unokaöcsém, az apád karját örökölted! – Látnod kellene a parittyával! – Nortah meghajolt, amint Dahrena csatlakozott hozzájuk. – Úrnőm, szívesen látunk, mint mindig. – Tanító – felelt a nő, viszonozva a meghajlást. – Hallottunk a hordáról – folytatta a szőke. – A falubéliek aggódtak. – Kiderült, hogy nem a horda közeledik – válaszolt Dahrena –, csak éhezők, akik menedéket kerestek. Amit a várúr meg is adott nekik. – Elcsalták tőled a csata jogát, testvér? – kérdezte Nortah, és a szemében huncut fény csillant. – Az biztosan keserű nedű lehetett. – De kiittam, és boldogan. Nortah tekintete a Vaelin nyergéről lógó vászoncsomagra siklott. Hunyorított, de nem kérdezett semmit. – Gyertek, gyertek! – intett nekik, hogy kövessék, és megfogta Artis kezét. – Sella nagyon fog örülni, hogy láthat.

Az asszonyt a frissen mosott lepedők között találták, amiket éppen a földszintes házikó oldalához rögzített kötélre teregetett. Mellette egy négyéves-forma kislány ült egy hatalmas macska hátán, ami fel-alá sétált lovasával, és a kislány kacagva döcögött az állat gerincén. A lovak rémülten rángatták a fejüket, ahogy a macska kivicsorította tőrszerű agyarait. Vaelin és Dahrena leszálltak, és meghagyták Orvennek, hogy valamivel messzebb táborozzon le. Sella széles mosollyal jött elébük, és kesztyűs keze a viszontlátás örömével érintette meg a férfiét. Ugyanaz az elragadó arc fogadta Vaelint, amire emlékezett, de a hasa jócskán megnőtt, és a ruhája fodrozódott a szélben állapotosan dudorodó pocakja körül. Ikrek – üzente a nő keze, amikor követte a férfi pillantását. – Egy fiú és egy kislány. A fiút Vaelinnek fogjuk nevezni. – Jaj, meg ne átkozzátok ezzel a névvel! – szorította meg a nő kezét a várúr. Sohasem átok, inkább áldás! – Sella Dahrenának nyújtotta a kezét, aki odajött és megfogta. – Túl régen találkoztunk. Hótánc is odaügetett hozzájuk. A macska a romba dőlt város óta elérte felnőtt méretét, és busa fejét Vaelin oldalának nyomva mennydörgésszerű hangon dorombolt, miközben a férfi keze a bundájába túrt. A hátán ülő kislány kerek szemmel, kíváncsian nézett a várúrra. A vérdal megmoccant, és egyszerre váratlan képek bukfenceztek Vaelin fejébe, játékok és nyalánkságok, nevetés és könnyek... A férfi felmordult, és zavarodottan pislogott. Sella összecsapta a kezét, és a képek abbamaradtak. A kislány durcásan csücsörített, miközben az anyja az ujját lóbálta rá. Bocsáss meg! – üzente a keze Vaelinnek. – Így köszönt neked.

Nem érti még, hogy nem mindenki tudja azt, amit ő. Vaelin lehajolt, és a kislány szemébe nézett. – Én vagyok Vaelin bácsikád. Hát téged hogy hívnak? Egy halk, félénk hang azt suttogta a fejében: Lohren. Sella ismét tapsolt, és a kislány homlokráncolva, duzzogó hangon megszólalt: – Lohren. – Örülök, hogy találkoztunk, Lohren. – Egyszer álmodtam rólad – felelte a kislány szélesen mosolyogva. – Egy tengerparton láttalak, éjszaka, és éppen megöltél egy embert egy fejszével. Sella megfogta a kezét, és levette Hótánc hátáról. Szabad kezével az étel jelét rajzolta, miközben a ház felé ráncigálta a lányát. – Egy cseppet se bánkódj! – vetette oda Nortah. – Azt kéne hallanod, rólam miket álmodik! ♦ ♦ ♦ Sella hagymalevesben főtt halat és krumplit tálalt fel nekik, és közben Nortah elmesélte az utazásukat a romba dőlt városból a Végekre. – Négy hónapig tartott, és nem mindenki élte túl. – A lonak megtámadott benneteket? – kérdezte Vaelin. – Nem, érdekes módon nem zaklattak minket. A hideg tehetett róla. Korán érkezett a tél, és a pusztán ért minket. Ha az eorhil nem segít, bizonyosan éhen halunk. Az áldottak sok mindenre képesek, de nem tudnak ételt varázsolni a semmiből. Az eorhil táplált minket és elvezetett a toronyhoz, ahol Al Myrna hűbérúr, Dahrena úrhölgy szívélyes közbenjárásának hála, úgy látta helyesnek, hogy átadja nekünk a nehrin-foki, elhagyatott

falu bérletét. – Az édesanyáddal és nővéreiddel mi lett? Sötét felhő vonult végig Nortah arcán. – Anyám még abban az évben halt meg, mielőtt útra keltünk, és a nővéreim... – Elhallgatott, és Sella megfogta a kezét. – Nos, nem mindenki képes úrrá lenni a Sötétségtől való félelmén. Van, aki nem tudja megszokni, hogy az unokahúga hangját hallja a fejében, mielőtt a kislány még megtanult volna beszélni. Hula hozzáment az északi őrség egy őrmesteréhez, Kerran pedig egy kereskedőhöz. Északi-toronynál élnek, és nem érzik kötelességüknek a meglátogatásunkat. Vaelin befejezte a vacsoráját, majd új tárggyal hozakodott elő. – Harlick még veletek van? – Úgy is mondhatjuk – felelte Nortah. – Egyedül él egy kunyhóban a parton, és pirkadattól alkonyaiig körmöl. Persze senkinek sem engedi, hogy elolvassa, amit ír. A legtöbben el is fogadják ezt, kivéve Pókot. A kosarakat ételre cserék, és mindkettőjüket ellátja vele. Vaelin felállt az asztaltól. – Nekem és az úrhölgynek beszélnünk kell vele, ha megbocsátotok. Ma éjszaka maradjatok itt – mutatta jelbeszéddel Sella. – Bőven van helyünk. A ház elég nagynak tűnt ahhoz, hogy több látogatónak is szállást nyújtson. Nortah elmesélte, hogy egy Alpiri Birodalomból érkezett száműzött építette, aki úgy látta helyesnek, ha itt is folytatja a törzsi szokásait, és több feleséget választ magának. – Megütötte az egyiket – vágott közbe Lohren. – Keményen

megütötte, és a többi asszony feldühödött. Mind leszúrták. – Keményen megmarkolta a villáját, és többször belevágta a cipójába. – Így! Így! Így! – Durcás fintorral hagyta abba, amikor Sella összecsapta a tenyerét. – Örömmel maradok – felelte Vaelin', aztán Dahrenához fordult. – Hölgyem, velem tartasz a partra? ♦ ♦ ♦ – Láttam már háborút, poklot és gyilkos lelkeket – jegyezte meg Dahrena, miközben a homokban Harlick kunyhója felé tartottak. Közeledett az éjszaka, és a víz magasan állt. A nő haja tintafekete szénaboglya a szélben. – De ez a kislány mindennél jobban megrémít. – Az ilyen képesség akaratlanul is félelmet szül – értett egyet Vaelin. – Az áldott ajándékot egyre nehezebb lesz elviselni, ahogy majd öregszik. – Szerencsére most már van egy áldott nagybátyja, aki segíthet megvédeni. – Így van. – Mióta nem láttad a tanítót? – Miért nevezed tanítónak? – Ő nevezi így magát, és ráadásul ezzel foglalkozik. Egy napot kivéve a gyerekek minden reggel az iskolában gyülekeznek. Néhány felnőtt is eljön, akiknek nehézségük akad a számokkal és betűkkel. Mindenkit megtanít, és jól csinálja. A maga módján ő is áldott. Vaelinnek eszébe jutott, milyen türelemmel tanítgatta Nortah Dentost a tudáspróba idején, milyen könnyen rávette Frentist, hogy nyugton végigülje a tanításokat, és hogy milyen gyorsan betanította a Farkasfutták íjászait. Legbelül mindvégig

tanító volt. Ha a Rendnél marad, kétségtelenül az íj mestere válhatott volna belőle. – Már biztosan megvan vagy nyolc éve – mondta Vaelin –, hogy a romba dőlt városban találkoztunk. Jó látni, hogy otthonra leltek itt. – Néhányan azt tanácsolták az apámnak, hogy zavarja el őket. Az eorhil beszámolók nem leplezték a képességeiket, és az emberek szívébe rémület költözött. – De ehelyett rád hallgatott. – Igazából valószínűleg így is, úgy is menedéket adott volna nekik. Jó szíve nem hagyta volna, hogy kihagyjon egy jótékony cselekedetet. A nő szavai eszébe juttatták Sherint, és örült, hogy elérték a kunyhót. A rozoga uszadékfa-építmény palatetejéből kályhacső-kémény kandikált ki. Ablaka nem volt, de a félig nyitott ajtón gyertyafény szűrődött ki. Egy széles vállú ember ült odakinn ujjatlan zekében, göndör szőke haját fújta a szél, miközben dolgozott. Karján ugráltak az izmok, ahogy ügyes ujjai összefűzték a széles szárú tengeri füvet. Kész kosarak álltak halomban a kunyhó mögött. – Pók – köszöntötte Vaelin. – Jó, újra látni téged, uram. A széles, csinos arc felemelkedett, és félmosoly jelent meg az ajkán. Kék szeme Vaelinről Dahrenára siklott, pislantott, majd visszatért a munkálkodó kezekre. – Nincs baja – mondta a férfi. Megnyikordult az ajtó, és egy hosszú őszülő hajú, vékony ember nézett ki rajta, kevéssé szívélyes kifejezéssel az ábrázatán. – Mit akarsz? – kérdezte a várurat. A hangjában komoly sérelem bujkált, talán a váratlan látogatás, vagy a félelem miatt, amit Vaelin a legutóbbi találkozásukkor beléállított.

– Ugyanazt, mint legutóbb, testvér – felelte a férfi. – Választ néhány fogós kérdésre. Harlick megrázta a fejét, és megfordult, hogy visszamenjen az odújába. – Nincsenek válaszaim a számodra. Csak hagyj... – Úgy vélem, az aspektusod nem értene egyet. – Harlick megtorpant, és Vaelin folytatta. – Nemrégiben találkoztam vele. Felemlegettük a nevedet. Kíváncsi vagy, mivel kapcsolatban? A könyvtáros kieresztett egy sóhajt összeszorított fogai közül, és visszatért a kunyhójába, de az ajtót nyitva hagyta. Vaelin meghajolt Dahrena felé. – Hölgyem, mehetünk? Harlick viskójában mindössze egy szerény asztal, szék és egy keskeny ágy alkotta a berendezést. Vaskályha állt a sarokban, és egy frissen felfőzött kanna víz gőzölgött a betéten. Az asztalon felhalmozva álltak a pergamenek, és számtalan lúdtoll hevert a pergamenek és a többnyire üres tintásüvegek között. A kunyhó leginkább szembeszökő része azonban a pergamenhalom volt, ami padlótól a mennyezetig megtöltötte a túloldali falat. – Elfelejted őket? – érdeklődött Vaelin. – Ha egyszer már leírtad? Harlick éles, rekedt hangot hallatott, ami akár nevetés is lehetett, és a kályha felé indult. – Bocsáss meg, hölgyem, elfeledkeztem a kötelességemről – folytatta Vaelin. – Hadd mutassam be Harlick testvért, a Hetedik Rend tagját, a varinvári nagykönyvtár egykori tudósát. Testvér, ez itt Dahrena Al Myrna, az Északi-torony legfőbb tanácsosa. Harlick felületesen meghajolt. – Nemes hölgy, kérlek, bocsásd meg otthonom szerény

voltát! Most főztem teát, ha kérsz esetleg. Dahrena udvarias mosollyal viszonozta a meghajlást. – Majd máskor, uram. – Úgy is jó. – Harlick levette a kannát a kályháról. – Egyébként is csak egy csészére való maradt. – Egy kis agyagedényből porceláncsészébe kanalazott néhány levelet, és ráöntötte a vizet. – Az aspektusod érdekes történettel szolgált – kezdett neki Vaelin. – Egy erdőről és egy halott fiúról. Lenyűgözte Harlick nyugalma. Ujjai nem is remegtek, ahogy a tealeveleket kavargatta. Mindenesetre vetett egy óvakodó pillantást Dahrenára. – Nincsenek titkaim a hölgy előtt – biztosította róla Vaelin. Harlick felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Hazudsz, uram. Mindenkinek vannak titkai. Gondolom, a hölgynek is van egy vékára való, és te magad sem vagy kivétel. Megváltozott – vette észre Vaelin. – Valahogy távozott belőle a félelem. A falat eltakaró tekercsekre esett a pillantása. Valami, amit olvasott, az tehet róla? – Mondd csak – folytatta a könyvtáros –, az aspektusom nem küldött veled egy üzenetet? Egy parancsot, miszerint válaszolnom kell a kérdéseidre? – Nem – felelte Vaelin. – De azt elmondta, hogy a missziód itt nem holmi szent küldetés. Nem élvezed a kegyeit. Igazából örülhetsz, hogy életben vagy, és ez... – mutatott körbe a kunyhóban – valójában büntetés. Számkivetett vagy. – Csakúgy, mint te. – Harlick fáradtnak tűnt. Letette a csészéjét, és hátradőlt. – Ha bosszút állni jöttél, essünk túl rajta! Lehet, hogy rosszakaróink félrevezettek, de a tetteim őszinteségből és önzetlenségből fakadtak.

Vaelin évek óta most először érezte, hogy csillapíthatatlan harag gyülekezik a mellkasában. – Félrevezettek? Orgyilkosokat küldtél rám az Urlishban, akik végeztek az egyik testvéremmel, mert összetévesztettek vele. Egy tizenkét éves fiúval. Levágták a fejét. Akkor ott voltál? Maradtál, hogy megnézd önzetlen tetted eredményét? – Uram – szólt Dahrena halkan, és Vaelin ráeszmélt, hogy összeszorított ököllel a tudós felé tart. Harlick csak felbámult rá, és közömbös arcán mindössze enyhe kíváncsiság tükröződött. A várúr mély levegőt vett, hátralépett, és erőnek erejével szétfeszítette az ujjait. – Tudsz a képességemről? – kérdezte, amikor nyugodt légzése és egyenletes hangja visszatért. – Kinyilatkoztatások, első kötet – sorolta a könyvtáros tompa hangon. – Négyes mutató, első oszlop. Minden esetet a seordah körében jegyeztek fel, mind régi történet. A seordah elnevezés fordítása „vér éneke” vagy „vérdal”, a hangsúlyozástól függően. A királyságban fellelt esetek száma a lejegyzés idejében: nincsenek esetek. Minden felfedett esetet azonnali sürgősséggel jelenteni kell az aspektusnak. – Vaelin szemébe nézett, és folytatta: – Kiegészítés: a királyságban fellelt esetek száma: egy. – Mikor? – kérdezte Vaelin. – Mikor tudtad meg? – Gondolom, már azelőtt, hogy te felfedezted volna. A jövendölés szokatlanul egyértelműen beszélt. „A gyógyító és a hadsereg urának frigyéből születő gyermek.” Ki más lehetett volna? – És mi más mondott még ez a prófécia? – „Áldozatul esik a Várakozónak a sivatagi hold alatt, és dalát elveszi az újjászületett gonosz.” – Harlick belekortyolt a

teájába. – Nem akartam megvárni. – Az aspektus szerint létezett egy másik jóslat is, egy kevéssé rosszhiszemű prófécia. Egy olyan, amiben nem akartál hinni. – Mindannyian döntéseket hozunk. Egyes választások nehezebbek másoknál. – Tehát orgyilkosokat fogadtál, hogy a jövendölés sohase válhasson valóra. – Hogyan fogadnék én orgyilkosokat? A nagykönyvtár tudósának nem állnak rendelkezésére ilyen eszközök, főként, mivel tudtam, az aspektusom nem helyeselné a szándékomat. Ám úgy alakult, hogy kellő utánajárással kerítettem egy érdekelt felet, aki sokat tudott az ilyesmiről. Úgy látszik, a király legfőbb miniszterének sok esetben be kell mocskolnia a kezét. A király legfőbb miniszterének... – Artis Al Sendahl... Nortah apja bérelte fel azokat az embereket? – És mondhatom, nem is kellett sokáig győzködni. Először látványosan vonakodott, ám amikor a fülébe súgtam a Sötét tudásomat, azonnal fellelkesedett. A királyság érdeke megkívánta. Ráadásul, ha a hadúr fia valami tragikus esemény folytán kikerül a Rendből, a saját fiát sem kell továbbra hozzájuk láncolnia... – Ám amikor a terved csődöt mondott... – Nagy erőkkel titkoltuk, hogy benne volt a kezünk, de a rended nem tágított. Két évükbe telt, hogy kinyomozzák az igazságot, és amikor sikerült... az aspektusom nem nagyon örült. Gondolom, aztán a királlyal is tudatták a dolgot, csak ez lehetett Al Sendahl kivégzésének az oka, amit állítólag csalási vádak alapján ejtettek meg. Janus szavai visszhangoztak Vaelin fülébe, annyi évvel

azelőttről: Nem pénzt lopott, hanem hatalmat. Nortah apját azért végezték ki, mert gyilkolás hatalmát gyakorolta, ami csakis a király sajátja. – Volt ott még valaki aznap éjjel – mondta Vaelin a könyvtárosnak. – Az orgyilkosok említettek még valakit. Valakit, akitől rettegtek. Ki lehetett az? A tudós a teáját kortyolta. – Senki másról nem tudok. – Most először félelem látszott rajta. Éppen hogy kitágult az orrcimpája, kissé megremegett az ajka... és a vér éneke fals dallamot dünnyögött. – Ismered a képességemet... – emlékeztette a várúr. Harlick letette a csészéjét, és nem szólt. Vaelin érezte, hogy ujjai ismét ökölbe szorulnak, tudván, hogy kiverhetné a férfiból a titkát, ha akarná, mert látszólagos érdektelensége ellenére a könyvtáros ugyanolyan gyáva ember maradt. – Vannak mások is – mondta végül Vaelin. – Mások a Hetedik Rendben, akik osztották a hitedet. Nem egyedül cselekedtél. – A vér éneke dörmögve igazolta a szavait, de Harlick hallgatott. – Még most, ennyi év után is ragaszkodsz a téveszmédhez! Hogy amit tettél, helyesen tetted. – Nem – felelte végül Harlick. – Minden jóslat hazudik, mostanra már megértettem ezt. A jósképességekkel rendelkezők általában őrültek, megtébolyítják őket a gondolataikat és álmaikat elborító látomások. Nem a jövőt látják, csak egy lehetséges jövőt. És a lehetőségek tárháza végtelen. Nem gondolod? Ám a véletlen úgy is hozhatta volna, hogy egy Innentúlból elszökött gonosz lélek néz rám most, aki rendelkezik az áldott ajándékoddal, és ugyanígy várúrrá tették. Talán a szerencse nem így fordult, de nem sok kellett hozzá. – Nem a szerencse okozta – válaszolt Vaelin. – A vér.

Leginkább ártatlanok vére, amit nagyrészt én magam ontottam ki. Harlick alig láthatóan bólintott, tudomásul véve a választ, és lemondó várakozással tekintett a várúrra. – Köszönöm, hogy engedélyeztél nekem egy utolsó teát, uram. Vaelin örömtelen nevetést hallatott. – Ó, nehogy azt hidd, hogy megöllek, testvér! Habár pökhendi nyomorult vagy, túl sok hasznodat veszem. És sokat kell jóvátenned. Ezennel kinevezlek az Északi-torony levéltárosának. – A kunyhó berendezésére mutatott, és az ajtóhoz ment. – Szedd össze a holmidat, és reggelre állj készen! Sok megbeszélnivalónk lesz a toronyban. Hölgyem? A nő megállt, és gratulációját kifejezve meghajolt a döbbent Harlick előtt, majd követte Vaelint. – Nem tetszik nekem ez az ember – vallotta be Dahrena, amikor egymás mellett lépkedtek a homokon. Vaelin hátrapillantott a viskóra, és az ajtónyílásban álló tudós vézna alakjára. – Nem hiszem, hogy ő szereti önmag... Úgy csapott le rá, mint egy kalapácsütés. A vér éneke sikoltó dallama azonnali crescendóban csúcsosodott ki. Megtántorodott, és érezte, hogy vér ömlik az orrából, aztán a homokra hanyatlott, amint a sikoly újabb látomást hozott.... Lángok, minden lángol, minden csupa fájdalom és harag... Egy férfi meghal, egy nő meghal, gyermekek halnak... És a sikolynak nem akar vége szakadni... A lángok örvénylenek, összeolvadnak, és két fekete folt jelenik meg, majd szemüregekké alakul, ahogy a lángok koponyaformát öltenek, aztán egy arc kerül elő, egy tökéletes és gyönyörű... és ismerős arc... Lyrna, tűzből megrajzolva... És sikolt.

TIZEDIK FEJEZET

H

ughlin Banders báró erődje az azraeli határtól ötven kilométerre emelkedett. A terpeszkedő épületegyüttes több különbözőféle kőből épült, voltak benne újabb és szemmel láthatóan ősibb darabok. Az erődítmény jókora, erdővel és dombvidékkel tarka, szarvasban gazdag birtok közepén feküdt. A menet estefelé érkezett meg, és még oda sem értek a falhoz, amikor lovagcsapat ügetett a köszöntésükre: ötven, teljes páncélzatba bújt katona harci alakzatban. A csapat vezetője felhajtotta a sisakrostélyát, és egy vízszintes sebhely vált láthatóvá az orrán. Nyilvánvaló gyanúja szertefoszlott, amint meglátta Lyrnát. Haramiaszerű megjelenése ellenére egy nemesi születésű lovag modorával és kiművelt beszédével szólalt meg. – Legmélyebb bocsánatom, fenség – mondta, miután leszállt a lóról, és a fejét lelógatva fél térdre ereszkedett. – Olyan nagy csapattal érkeztél, hogy félreértettük a szándékotokat. – Rá se ránts, uram! – felelte Lyrna. A renfaeli lovagi osztály kifinomult modora mindig is fárasztotta, és ezúttal nem volt abban a hangulatban, hogy eltűrje. – Banders báróhoz jöttem. Otthon tartózkodik?

– Igen, fenség. – A lovag gyorsan felállt, és visszaszállt a nyeregbe. – Engedd meg, hogy elébe kísérjelek! Banders az otthona ajtajában várakozott, páncélzat nélkül, de azért kezében egy hüvelyébe dugott pallossal. A háta mögül egy fiatal nő bámult fel Lyrnára, aki egy langaléta fiú kezét fogta. A legény a magassága ellenére nem lehetett több tizennégy évesnél. – Fenség! – Banders óvatos és közömbös maradt, ahogy fél térdre esett az úrnője előtt. – Köszöntelek! Szerény otthonom a tiéd is! – Szíves örömest maradok éjszakára, uram – felelte Lyrna, és lecsusszant Biztosléptű hátáról, aztán a kezét nyújtva előrelépett. – De előtte meg kell ígérned valamit. A férfi szeme egy kissé elkerekedett az ajka elé helyezett kacsó hatására, ami a hercegnő híresen nagy, és ritkán osztogatott kegyét jelentette, de aztán csókot nyomott az ujjaira. – Mit, fenség? – kérdezte Banders, amikor feltápászkodott. – Hogy nem rendezel lakomát a tiszteletemre – mosolygott a hercegnő. – Szeretném, ha ma este csendes vacsorát költhetnék el, természetesen élvezetes társaságodban. ♦ ♦ ♦ A báró Ulice néven és a gyámleányaként mutatta be a fiatal nőt, a fiút, Arendilt pedig a nő fiaként. Nem említett családneveket, ám Lyrna szeme azonnal észrevette az öreg báró és Ulice arcának hasonlóságát, főként a szemük közel azonos színe és állása alapján. A családnév hiánya azt jelezte, Ulice egy hivatalosan el nem ismert fattyú, bár a ruhái alapján az apja a gondját viselte. Különös módon a fiú arca csak enyhe hasonlóságot mutatott az

anyjáéval, és a nagyapjáéval egyáltalán nem. A szeme kék volt, míg az övék barna, és a haja, a válláig érő rendezetlen göndör fürtök sötétje éles ellentétben állt anyja homokszín sörényével és a Banders fején megmaradt rövidre nyírt, ősz frizurával. Nem fényűző, de ízletes vacsorát fogyasztottak a lovagteremben. Davoka ügyetlenül boncolta az ételét az idegen evőeszközökkel, amiket a szolgálók minden fogásnál a tányérja mellé tettek. Feszülten figyelte Lyrna mozdulatait, és próbálta utánozni a különböző eszközök fogásmódját, általában sikertelenül. – Egyél, ahogy jólesik! – nyugtatta meg Lyrna. – Senkit sem sértesz vele. – Te megtanultad a mi szokásainkat – válaszolta a nő, és a homlokát ráncolta az erőfeszítésben –, én is megtanulom a tiéteket. – Beszélsz lonakul! – kiáltott fel Arendil, és őszinte döbbenettel bámult a hercegnőre. Banders az asztalra csapott, és a fiú sietve hozzátette: – Fenség. – Néha nálam is jobban – vetette közbe Davoka fürjhússal teli szájjal. – Olyan szavakat is ismer, amiket én nem. – A hercegnő teljesítményei szép példát állítanak elénk – vélte Ulice. Szerény, már-már riadt viselkedése ellenére őszinte csodálat ült a szemében, amikor a hercegnőre nézett. – És most elhozza nekünk a békét, amit megannyi férfinak nem sikerül. Bárcsak minden asszony ilyen nagyszerű volna! – Úgy hallom, a hágótól északra nehéz terep várja az utazót – szólalt meg Banders. – Magam sosem jártam arrafelé. Bár sok lonakkal megharcoltam én is. – A tekintete Davokára esett, aki

rágás közben rávigyorgott. – Hála az eltávozottaknak, azok a napok már mögöttünk vannak – sóhajtott Lyrna. Köszöntőre emelte a kupáját. – Igyál velem, uram, a békére! Banders mosolya erőtlenre sikeredett, de azért nem kellett kétszer kérni, hogy igyon. – A béke mindig jól jön, fenség. – Való igaz. A hűbéruradat is erősen foglalkoztatja. Alkalmam volt összetalálkozni vele az úton. Ulice villája nagyot csörrent a tányérján. Lyrna tekintete rávetült, és a nő elfehéredett. – Jól érzed magad, hölgyem? – kérdezte a hercegnő. – Bocsáss meg, fenség – válaszolta Ulice suttogva. Mellette Arendil aggodalomtól eltorzult arccal megfogta az anyja kezét. – Talán a hűbérúrral várhatunk vacsora utánig, fenség – tanácsolta Banders némileg kemény hangon. – A téma hajlamos felkavarni az ember gyomrát. A vacsora többi részét csendben költötték el, kivéve Davokát, aki az elébe rakott ételekről kérdezgetett. – Zselle? – szurkába a kanalával a remegő, vár alakú desszertet. – Úgy néz, ki mint a takony. ♦ ♦ ♦ – Biztos vagyok benne, uram – kezdte Lyrna –, hogy nem kell sorolnom, miféle bajok veszélyeztetik a királyságot. A nagyteremben tartózkodtak kettesben, két farkaskutyától eltekintve. A két állat szemlátomást megkedvelte a hercegnőt, mert mindketten a térdére hajtották a fejüket, ahogy a széles márványkandalló előtt ült. Banders a tűz mellett állt, és visszafogott arckifejezése ellenére Lyrna haragot látott a

szemében. – Nem kell sorolnod, fenség – felelte a férfi. – Nem kell, az szent igaz. Az egyik kutya nagyot fújt, ahogy a fiatal nő beletúrt a szőrébe a füle mögött. – Az Al Bera várúr elleni merénylet talán csak a kezdet, és további zavargásokra számíthatunk. Renfael eddig nagyrészt kimaradt a királyság egészét érintő lázongásokból és törvénytelenségekből. Feltételezem, uram, hogy te is azt szeretnéd, ha ez így maradna. – Én nem kívánok viszályt. Csak megtartani, ami az enyém. – Úgy, hogy beszennyezed a hűbérúr jó hírét? – Az ő jó híre már évekkel ezelőtt szennybe fulladt, még a háború kezdete előtt. Csak az igazságot mondom, és csak akkor, ha kérdeznek. – És milyen gyakran kérdeznek? Banders felvett egy vasat, és gyors, kemény döfésekkel megpiszkálta a tűzben heverő széndarabokat. – Sokan vannak, akik a becsületükön esett szégyenfoltnak tartják, hogy az az ember uralkodik felettük. Ha egy lovag őszintén fordul hozzám, talán el kellene küldenem? – A király békéjére kellene törekedned. Köztiszteletben állsz ebben a hűbéruradalomban és az egész királyságban, egyetlen másik lovag sem élvez ekkora elismerést. Ám a magas rang felelősséggel jár, akár kéri az ember, akár nem. A férfi ismét lesütötte a szemét, és a hercegnőnek megint Ulice és a lány egyértelmű származása jutott az eszébe, meg a fiú a hosszú, sötét loknikkal. Csak megtartani, ami az enyém... – Miért nem ismerted el hivatalosan a lányodat vagy az unokádat?

Banders kihúzta magát, de továbbra sem nézett Lyrnára. – Nem... nem értem, mire akarsz kilyukadni, fenség. – Nincsen feleséged, nincsen más gyermeked. A lányod, akár frigyen belül, akár azon kívül született, mégiscsak a te véred. És láthatólag nagyon szereted. Mégsem adományozod neki a nevedet. A férfi elfordult a tűztől, és összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Ezek magánügyek... – Uram, túl messzire utaztam és túl sokat láttam ahhoz, hogy a kicsinyes udvariassági formulák megállítsanak. Kérlek, válaszolj a kérdésemre! A báró nehéz sóhajt hallatott, és visszafordult. A hercegnő szemébe nézett, és arca inkább bánatot hordozott, mint dühöt. – Ulice édesanyja... rangon aluli családból származott, egy molnár leánya volt. Gyermekkorunk óta ismertük egymást. Az apám mindig annyira elmerült a szerencsejátékban és a kurvázásban, hogy igen laza fegyelmet tanultam tőle. Így szabadon ismerkedhettem, akivel csak akartam, és azt tettem, amihez csak kedvem volt. És amikor férfivá értem, nagy örömet okozott, hogy az asszonyommá tehettem Karlát. Ám az apám, annak ellenére, hogy ő mit sem adott a tisztességre, hallani sem akart róla. Nem tudta elképzelni, hogy egy molnárlány méhe hordja ki a kártyára és ringyókra el nem vert birtokai és címei legújabb örököseit. Amikor meghalt, abban reménykedtem, hogy Therostól megértőbb választ kapok, ám az öreg hűbérúr olyan szenvedéllyel hitt a lovagi vér szentségében, amilyennel mások a Hitnek áldoznak. Így hát nem könyörögtem tovább, hanem Kariával férjként és feleségként éltünk ebben a házban, anélkül, hogy valaha is hivatalosan összekötöttük volna az

életünket. Ulice születésekor elveszítettem őt, és azóta sem néztem új asszony után. – És az unokád? – kérdezte Lyrna. – Ulice túl fiatal ahhoz, hogy özvegy legyen. Banders arckifejezése újra megkeményedett. – Fenségednek szokása olyan kérdéseket feltenni, amikre már úgyis tudja a választ? Sötét haj, sötétkék szemek... Természetesen gondoskodom a családtagokról és egyéb függelékekről. – Darnel uraság. – Ulice túl fiatal volt – folytatta Banders –, alig tizenöt. Egyszer velem tartott a hűbérúr erődjébe. Darnel és én sohasem tudtunk összebarátkozni. Látta, milyen tiszteletet táplál irántam az apja, míg neki csak csalódott megvetést tartogatott. A lányomat is bosszúból kerülgette, bár Ulice ezt nem vette észre, mert az ő fejében minden lovag hős. Így amikor a hűbérúr jóképű fia szerelmet vallott, miért ne hitt volna neki? Persze aztán félrelökte, amikor meg Ulice elmondta neki, hogy gyermeket vár tőle, kinevette, és engem is, mert Theros elé tártam az ügyet. Az apja véresre verte a fiút, ahogy az szokása volt, ott helyben, a tróntermében az összes hölgy és a kísérete előtt. Addig ütötte, míg már úgy nézett ki, megölte. Sajnos túlélte. A következő napon elhagytam az úr szolgálatát, hazavittem a lányomat, és felneveltem az unokámat. Néhány évre rá a nyáridei vásáron megpróbáltam elégtételt venni, úgy hiszem, azon te is jelen voltál, fenség. Sikerült is volna, ha valamelyik talpnyalója hátba nem ver egy buzogánnyal. – Darnel sohasem házasodott meg – emlékezett vissza Lyrna. – És nem is nemzett több gyereket. Legalábbis olyat nem, akiről tudnánk.

– Tehát amennyiben elismernéd az édesanyját, Arendil nemesi születésűvé válna. Egy nemesi vérű fiúvá. A hűbérúr vérvonalából. Aki igényt formálhat a hűbérúr székére. – Nem sokkal azután, hogy visszatértem a háborúból, Darnel eljött hozzám, és követelte, hogy adjam ki neki a fiát. Megmondtam neki, hogy nincsen fia. Csak húsz lovaggal jött, mind nyikhajok voltak. Öregebb kísérete mind egy szálig odaveszett Marbellisnél. Én ötven lovagot tudtam azonnal hadba állítani, mint sivatagi veteránokat. Nagyon bánom, hogy ott és akkor nem rendeztük az ügyet egyszer s mindenkorra. – Azóta sem állt el a követelésétől? Banders megrázta a fejét. – Közel akarja tudni magához az örököst, hogy egy hozzá hasonló szörnyeteget faragjon belőle, vagy hogy eldobhassa, amikor neki úgy tetszik. De ha a saját nevemet adom Arendilnek, azzal gyakorlatilag igényt formálok a hűbérúri székre. Renfaelben pedig kirobban a háború. – Akkor megköszönöm, hogy türtőztetted magad. – Nem leszek az az ember, aki miatt szétszakad ez a hűbéruradalom, fenség. Ám ha mégis így esne, a király segítségével legalább összeforraszthatnám. A hűbérurunk csak ahhoz ért, hogy sebeket ejtsen, ahhoz nem, hogy meggyógyítsa őket. Lyrna már csaknem rászólt a báróra, hogy óvatosabban forgassa a nyelvét, de végül is ő húzta ki belőle az igazságot udvariatlan akadékoskodásával. – Ebben az uradalomban nem lehet háború – szögezte le. – Semmiképpen. Megértetted, báró? A férfi visszafordult a tűz felé, és feszülten bólintott. – Türelmet kérek, uram, és azt, hogy halaszd nehéz

kötelességed! Holnap Arendil velem tart Varinvárba, ahol királyi gyámságot kérek rá. Tanítani fogják, és a korona szolgálatába áll, ahol az apja sohasem kaparinthatja meg. Az édesanyja szabadon csatlakozhat hozzá, ha úgy kívánja, én mindenképpen örülni fogok a kellemes társaságnak a palotában. – Még alig jártak ezen a birtokon kívül – felelte halkan Banders. – Többet láttam a világból, mint amit valaha is kívántam, és arról álmodtam, hogy őket megóvhatom tőle. Lyrna még egyszer utoljára meglapogatta a farkaskutyákat, és felállt a székből, mire a nagyobbik állat panaszos nyüszítést hallatott. – A nemes vér ára az, hogy nem választhatjuk meg a saját életutunkat, csak azt, hogy miként megyünk végig rajta. Most visszavonulok, uram. Azt javaslom, beszélj a családoddal. ♦ ♦ ♦ Könnyekre számított, de Ulice hálája meglepte. – Bölcs vagy és együtt érző! – mondta neki a fiatal nő másnap reggel, miközben a könnyeivel küzdött. A Banders-ház előtti kavicsos ösvényen mondtak búcsút egymásnak. – Az eltávozottak tartsanak meg örök szeretetükben, fenség! Amint Ulice nekilátott, hogy mélyen meghajoljon, Lyrna megragadta a karját. – Elég ebből, hölgyem! Azt szeretném, ha velünk tartanál. – Hitemre, a bárónak szüksége van rám. – Ulice mindkét kezével megtörölte a szemét, és mosolyt erőltetett az arcára. – Nem hagyhatom egyedül. És egy anyának tudnia kell, mikor küldi el a fiát a világba, nem igaz? Lyrna megszorította a karját. – De igaz.

– Kérhetek egy ígéretet, fenség? – folytatta a nő, mielőtt a hercegnő Biztosléptűhöz ment volna, hogy felüljön a hátára. – Már így is többet tettél, mint amit valaha is... – Csak mondd! – Lyrna elmosolyodott, amikor a nő elsápadt az erőteljes parancsot hallva. – Kérlek. Ulice közelebb jött, és azt suttogta: – Soha ne hagyd, hogy a hűbérúr elvegye! Rejtsd el, küldd a tengeren túlra, de sohase hagyd, hogy az apja kezére kerüljön! – A nő látszólagos félénksége eltűnt, és arca anyai dühvel lángolt. Lyrna megfogta a nő kezét, és csókot nyomott az arcára, aztán közelről a fülébe suttogott: – Hamarabb döglik meg az az erőszaktevő korcs, mint hogy egy kilométerre is megközelítené a fiadat. A szavamat adom! Ulice elfojtott egy megkönnyebbült sóhajt, és hátralépett, a kezét nyújtva Arendil felé, aki mogorva ábrázattal állt a nagyapja mellett. – Gyere, búcsúzz el anyádtól! Míg az anya túláradó hálával köszöntötte a lehetőséget, a fiatalember a sértett dac szobra lehetett volna. – Miért pont most kell menni? – kérdezte fásult hangon. – Miért nem télen, vagy jövőre? – Arendil! – csattant fel az anyja, és újra a kezét nyújtotta. A fiú mogorva ábrázata elmélyült, és megint mondani akart valamit, mire a nagyapja a térdével előreösztökélte. – Ne dühítsd fel őfelségét a lustaságoddal, fiú! Davoka közelebb léptetett a pónin, és egy lovat vezetett száron, a szép szürke kancát, amit a főtábornagy ajánlott Lyrnának a hágónál. – Nesze! – vetette oda a fiúnak a szárat. A legény lenézett a szíjra, aztán az ajka gúnyosan legörbült.

– Van nekem saját lovam! – Talán túl magas neki – találgatta Lyrna. – Van valami, ami jobban illik egy gyermekhez? – Meg tudom ülni! – vágott vissza Arendil, aztán egyik lábát a kengyelbe téve gyakorlott könnyedséggel felrántotta magát a nyeregbe. – Csak az a baj, hogy nem az enyém. Ulice melléje lépett, két tenyere közé vette a fia kezét, és egy csókot hagyott rajta. Banders kisvártatva ott termett, és gyengéden elhúzta onnan. Lyrna észrevette Arendil pironkodó arcát, és elfordult. – Báró, hölgyem! – emelte fel a hangját a hercegnő, hogy a körben álló lovasság is hallja. – Köszönetem a vendégszeretetetekért. Nyugodjatok meg, árva védencetek a legjobb nevelést kapja majd a király udvarában! Banders a lánya vállára tette a karját, és magához húzta, miközben Lyrna megfordította Biztosléptűt, és kivezette a zászlóaljat a birtokról. ♦ ♦ ♦ Jól haladtak, és három nappal később már az Urlish északi peremén táboroztak. Lyrna és Davoka az éjjeli szertartássá nőtt késdobálással szórakoztatta magát. A lonak új késeket szerzett, bizonyára valamelyik gyanútlan rendtestvértől a hágón, így Arendil is csatlakozhatott annak ellenére, hogy nem sokat konyított a dologhoz. – A fiút nem tanították meg harcolni – jegyezte meg Davoka, amikor a legény dobása messzire elkerülte a farönköt, amit kijelöltek céltáblának. – De tanítottak! Tudok lovagolni, és lándzsával meg karddal

vívni. A nagyapám tanított. Nyolcéves korom óta mindennap edzettünk. Van saját páncélom is, csak nem engedték, hogy elhozzam. – Páncél – fújt fitymálón a lonak, és a kése majdnem a farönk közepébe fúródott be. – Az acélhasúakat mindig is könnyű volt megölni, csak meg kellett várni, míg letáboroznak. Csak akkor jelentenek veszélyt, amikor valamit meg tudnak rohamozni. – A palotában majd választhatsz magadnak vértet – nyugtatta meg Lyrna a fiút, és saját dobása a farönk peremébe csattant. – Végtelen folyosók vannak tele velük, meg kard hátán kard. Mindig furának tartottam, hogy a királyi őrséget olyan sokba kerül felszerelni, amikor annyi kard megy veszendőbe dísznek kiállítva. – Nagyapának is sok kardja van, meg lándzsája. A sivatagi háborúból hozta őket. – Mesél róla? – érdeklődött Lyrna. – Mesél a háborúról? – Ó, igen. Bár eléggé elszomorítja. Al Sorna elárulása nagyon bántja. Mindig azt mondja, hogy ha a hadsereg tudta volna, mire készül, minden ember ott marad, és az életük árán megakadályozzák, hogy az alpiriak elfogják. Még a cumbraeliek is. Lyrnának tetszett a fiú, élvezetes volt figyelni, ahogyan az őszinte Arendil semmibe veszi a nemesi címeket, bár az udvarban hamar elvérezhetett ezzel a hozzáállással. És ami Davokát illette... – Nem jó hely ez – mondta Lyrna a lonaknak aznap éjszaka. A tábortűz mellett ültek, és Arendil mélyen aludt a sátrában. Davoka hosszú lábát kinyújtva pihent farkasprémjén, és szárított húst csíkozott és tömött a szájába.

– Veszélyes? – kérdezte királysági nyelven. Lyrna észrevette, hogy szinte mindig ezt használta. – Sok értelemben teljesen idegen neked. Az emberek úgy hazudnak, mintha a hazugság erény volna. A közelséged gyanakvást és féltékenységet ébreszt majd. Mások megpróbálják az előnyükre fordítani. Fékezned kell a nyelvedet, és sehol ne várj bizalmat! Davoka rágás közben elvigyorodott. – Ha a te bizalmadat bírom, másé nem kell. – Te királynőnek nevezel, nővér, de itt nem én uralkodom. A palotában a bátyám dönti el, hogy megtűri, semmibe veszi vagy elfogadja a véleményemet. Attól tartok, a bizalmam nem lesz elég, hogy megóvjalak a ránk váró gonosztól. – Az otthonod, mégis úgy beszélsz, mintha gyűlölnéd. Gyűlölném? Gyűlölhet-e egy olyan helyet, amit ilyen jól ismert? Amiből már gyerekkorában kiveszett minden titokzatosság? Oly sok arc volt az évek során, sokan a bitón, mások a háborúkban vesztek oda. Akármilyen hataloméhes is volt Artis nagyúr, Lyrna mindig elfogadta gyakorlati tanácsait. A kövér Al Unsa nagyúr az elégtelen tánctudásával, nem ismert nála romlottabb embert, mégis mindig meg tudta nevettetni a hercegnőt. És Linden, szegény szerető, ostoba Linden... És Vaelin. – Talán gyűlölöm is – vallotta be. – De sehol máshol nincs helyem. – A fivéred nem tud a tanácsaid nélkül uralkodni? – Próbál, mégis félek elhagyni. Talán egy napon, amikor a királyság nyugodtabb hely lesz, talán akkor találok egy másik otthont. Davoka elvigyorodott.

– A hegyen bőven van hely. Lyrna felnevetett. – Kétlem, hogy a Mahlessa örülne a jelenlétemnek. – De az Északi Végek tartománya akkor is ott lesz... ♦ ♦ ♦ – Ez egy nagyon öreg erdő – jegyezte meg Davoka, és látható aggodalommal fürkészte az utat szegélyező, sűrű vadont. Lyrna már korábban is megfigyelte, mennyire nem szereti az erdőket. Az egymással összehajló fák erős ellentétet képeztek a hideg pusztákkal és hegyekkel, amiket olyan jól ismert. – Érzem a szagán. – Az Urlish a királyság legnagyobb kiterjedésű erdeje – felelte a hercegnő. – A király törvényei tartják életben. Méretben csak a Nagy Északi Erdőség vetekedhet vele, legalábbis ezen a kontinensen. – Kontinensen? – ráncolta a homlokát a lonak. – A földrész, amin utazunk. – Más földrészek is vannak? Lyrna már csaknem felnevetett, de meglátta az őszinte kíváncsiságot a nő szemében. Olyan sokat tud, és mégis olyan keveset! – A térképeink négy kontinenst ismernek. Mind nagyobbak ennél. Bizonyára több is van, ám még egyetlen királysági alattvaló sem merészkedett olyan messzire, vagy aki megtette, sohasem tért haza. – Nem igaz – ellenkezett Arendil. – Hitetlen Kerlis. Azt mondják, kétszer körbeutazta a világot, és jelenleg a harmadik ilyen kalandozásán jár. – Ez csak egy történet – intette le Lyrna. – Mese.

– Nem az – erősködött a fiú. – Vanden bácsikám megesküdött rá, hogy harminc évvel ezelőtt találkozott vele. – És ki ez a Vanden bácsi? – Nagyapa kuzinja, híres lovagnak számított a maga idejében. Azért hívom a nagybátyámnak, mert úgy viselkedik. Nagyon öreg ember. – Elég öreg ahhoz is, hogy találkozzon a halhatatlan férfival, mi? Arendil duzzogó ábrázata visszatért. – Pedig igaz. A bácsikám nem hazudik. Akkor történt, amikor az Északi-part őrzőjének szolgálatában állt. Megsérült egy csempészekkel vívott csatában, és elszakadt az embereitől a part menti sziklás hegyek között. Azt mesélte, hogy órákig kóborolt, attól félve, hogy elvérzik, de aztán rátalált a kövek között meghúzódó Kerlisre, aki valami különös népnél szállt meg. Addigra a bácsikámnak már jártányi ereje sem maradt, de élt köztük egy Sötét képességű fiú, egy fiú, aki az érintésével gyógyított. Ez felpiszkálta Lyrna kíváncsiságát. – Gyógyító érintése volt? – Tudom, hogy meseszerűen hangzik, és nagyapa elintézte azzal, hogy csak egy vénember összefüggéstelen zagyválása, ám a bácsikám megmutatta a sebet, a foltot a vállán. Az egész pikkelyes volt, és durva, de középen sima, és a sima rész kézalakot öltött, egy gyermek kezének alakját. Davoka felmordult, és vágtára ösztökélte a póniját. Addig ügetett, míg hallótávolságon kívül került. – Az ilyesfajta beszéd felzaklatja – magyarázta Lyrna. – Fejezd be a történetet! Arendil óvatos pillantást vetett a hercegnőre, mintha

gúnytól tartana, de némi tétovázás után folytatta: – A fiú lezárta a sebét, a bácsikám mégis belázasodott. Kerlis és a társai kimentették a dagályból, partra vitték, és tüzet gyújtottak neki. Kerlis egész éjszaka ott maradt vele, míg reszketve a halálát várta, és a bácsikám a vándor saját szájából hallotta a történetet. Hogy hogyan átkozták meg az eltávozottak. Nem a hitetlenségéért, ahogyan a legenda állítja, hanem azért, mert nem kért az Innentúlból. Mert nem akart közéjük tartozni, így megtagadták tőle a halált, még a hitetlenekre váró nagy ürességet is. Kétszer járta körbe a földet, mesélte a bácsikám. Kétszer tért vissza erre a vidékre, hogy segítsen, akinek csak tud, és sohasem hagy fel a kutatással. Lyrna ismerte Hitetlen Kerlis történetét, de ezt az új adalékot még nem hallotta. Kerlis egy tanmese volt, a világot járó elveszett, magányos és elkeseredett lélek története. – Mi után kutat? – tudakolta. – A bácsikám ugyanezt kérdezte tőle. Azt mondta, Kerlis bizonyára azt hitte, a bácsikám életének vége, és azért beszélt olyan őszintén vele. Közel hajolt a füléhez, és belesuttogta: „Azt keresem, amit nekem ígértek. Egy napon lesz valaki ezen a vidéken, egy áldott lélek, aki megölhet engem. Meg fogom ismerni, ha látom. Addig is, annyi embert megmentek, amennyit csak tudok, mert évekkel később talán majd az ő nászukból születik a gyilkosom. Néhány éven belül e nemzedék fiai szétszóródnak a világban, vagy háborúk viszik el őket, és én megint útnak indulok. Harmadjára járom körbe akkor a világot, uram. Vajon mit találok?” A bácsikám lázálomba merült, és mire felébredt, valami csoda folytán még mindig lélegzett, Kerlis és a különös nép eltűntek. Egy vénember hagymázas látomásai, kétségtelenül... – gondolta

Lyrna, inkább magát győzködve, mintsem meggyőződésből. Mert éjjel és nappal kísértette, amit a Mahlessa termében tapasztalt. Olyan messzire mentem, hogy bizonyítékot találjak. Most, hogy megtaláltam, miért érzem hirtelen olyan tehernek? ♦ ♦ ♦ Két nap múlva az erdőség ritkulni látszott, és végül egy füves síkságra érkeztek Varinvár falain kívül. A nyolcadik harangszóra értek az északi kapuhoz. A városi őrség éppen a bejárat két oldalán függő, nagy olajlámpásokat gyújtotta meg. Cardurinnal ellentétben Varinvár népe nem éljenzett, nem várták boldog tömegek a hercegnőjük belépőjét a városba. Mintha a bátyja nem érezte volna szükségét, hogy nyilvános ünnepséggel ismerje el a sikerét és biztonságos hazatérését. Bizonyára egy újabb hídra spórol – gondolta Lyrna. Az utat a szokásos szájtátik és jókívánságokat szóró csőcselék szegélyezte. Amikor a lovasok szétoszlatták a tömeget, szabad elhaladást biztosítva, a hercegnő hallott néhány köszöntést és dicskiáltást, azonban a varinváriak nem éltették úgy, mint az északi vidék népei. A bámészkodók igazából inkább Davokának tartogatták az érdeklődésüket, és szájtátva mutogattak a város utcáin lovagoló lonakra, aki ráadásul még nő is. Davoka bölcs nyugalommal viselte a fürkész tekinteteket, de Lyrna látta, hogy a szemérmetlenebb megjegyzésekre a marka összeszorul a lándzsanyélen. A palotánál sűrűbb tömeg gyülekezett, és az őrök egyre vehemensebben küzdöttek a csőcselékkel, hogy a hercegnő átjuthasson a főkapun, ami mögött egy zömök, kopaszodó ember várta, széles mosollyal arcán. – Fenség! – köszöntötte a férfi, és mélyen meghajolt. – A1 Densa nagyúr – felelte Lyrna. Al Densa, a királyi

udvartartás vezetője mindig a megingathatatlan nyugalom érzetét keltette, de ma kissé élénkebbnek látszott a szokásosnál. – A király a sajnálkozását fejezi ki, hogy nem lehet itt személyesen, fenség – értesítette a zömök ember. – Egy örömteli esemény magának követelte a figyelmét. – Milyen esemény? – Lyrna leszállt Biztosléptű hátáról, és a kantárszárat egy lovászfiú kezébe nyomta. – Csodának is mondhatjuk, fenség. Frentis testvér épségben visszatért a királyságba az óceán túlpartjáról. Hála érte az eltávozottaknak! Frentis? Untesh összes elveszett lelke közül Frentis kísértette legjobban a bátyját. – Ez valóban örömteli hír! – válaszolta a nő. – Sajnálom, hogy máris a leveleiddel kell hogy zaklassalak – folytatta Al Densa, és elővett egy kis tekercset, aztán átnyújtotta a hercegnőnek. – A király minden együttműködést meg akar adni ennek az illetőnek. – Milyen illetőnek? – Lyrna szétnyitotta a tekercset, és apró betűs, királysági nyelven írt, gondosan rendezett sorokat látott. A betűket szokatlan díszítések gazdagították. – Egy alpiri tudós, fenség. Azért jött, hogy valamiféle történelmi könyvet írjon. A király úgy véli, a megsegítése jó esélyt adhat a nemzeteink közti sebek begyógyítására. Lyrna szemöldöke felszaladt a tekercsen látható aláírás láttán. – Verniers Alishe Someren. A császár udvari történésze. Ő van itt? – Volt, fenség. A király engedélyezte neki, hogy a katonasággal Cumbraelbe menjen. Ám, amint a leveléből is látszik, nagyon szeretne audienciát kérni fenségedtől.

Természetesen ismerte Verniers munkásságát, bár az alpiri eredetiről való fordításban sok részlet elveszett. Tervezte, hogy saját maga is elkészíti az Énekek fordítását, azt persze nem tudta, lesz-e valaha is ideje rá. A történész az igazságot keresi, legalábbis a jó történész. Az apámról és őrült háborújáról akar kérdezni. – Szívesen találkozom vele – mondta Al Densának. – Kérlek, hozd elém, amint visszatér! A1 Densa meghajolt: – Úgy lesz, fenség. Most azonban a király a trónterembe kéreti fenségedet. Frentis testvért és a társát is oda kísérik ebben a pillanatban. – Társát? – Egy volári nőt. Állítólag együtt raboskodtak. A részletek egyelőre homályosak, de az már látszik, hogy nagy kaland történetét hallhatjuk majd. – Nyilván. Lyrna közelebb intette Davokát és Arendilt: – Ez itt Davoka úrhölgy, a Lonak-uradalom nagykövete és Arendil fegyvernök a Banders-házból, aki hamarosan a király védence lesz. Megfelelő szállásra van szükségük. – Hogyne, fenség. – Egyelőre a saját lakosztályomban szállnak meg. Mondd meg a királynak, hogy hamarosan ott leszek! – Frentis testvér! – örvendezett Arendil, miközben Lyrna végigvezette őket a szerteágazó folyosókon a keleti szárnyban található lakosztályáig. – Csaknem olyan nagy hős, mint Al Sorna! Találkozni fogok vele? – Gondolom – felelte a hercegnő. – És amikor majd a király színe elé járulsz, ne felejtsd el fenségnek nevezni. Ezeket az udvariassági formulákat elvárják a palota vendégeitől.

A termeit ugyanúgy találta, ahogyan emlékezett rájuk, minden bútordarab és dísz a helyén volt. Könyvei ugyanabban a sorrendben sorakoztak hosszú polcain, ahogy hagyta őket, a fényes bőrkötéseket leporolták, ám semmilyen más módon nem érintették őket. Az asztalon, amelynél annyi órát töltött, ott álltak a tintásüvegek és a frissen vágott lúdtollak, amiket minden reggel behoztak neki. És az ágya, az a csodálatos ágy. Olyan lágy, olyan meleg... és olyan nagy. Fura volt látni, hogy minden más mintha összement volna a hálóteremben, ám az ágy mintha valami titkos összeesküvés folytán megnőtt volna. Ki lakik itt? – vetődött fel benne, azzal az asztalhoz lépett, és a pergamenhalom mellé letette a Reltak bölcsességeit. – Miféle magányos öregasszony él itt, hogy napjait végtelen körmöléssel tölti? Hagyta, hogy a szobalányai körbeugrálják, aztán egy megfelelő öltözéket hozatott, meg ételt a vendégeinek. – Nem tudom, mennyi ideig tart majd – mondta Davokának, miközben lovaglóruháját egy aranyfűzővel ellátott, kék selyemruhára cserélte. A tükör elé állt, miközben a szolgálói diadémot nyomtak újrafésült hajába. – Legjobb lesz, ha itt megvársz a fiúval. Holnap a király elé viszlek. – Davoka nem válaszolt, így feléje fordult. A nő homlokán ráncok jelentek meg. – Mi a baj? – Olyan... más vagy – mondta neki halkan a lonak, és a szemét végigfuttatta Lyrna alakján. – Csak külsőségek, nővér. Csupán álca. Kivéve ezt... gondolta, a nyakában függő kést babrálva. Nyíltan viselte a fegyvert, amióta csak elhagyta a hágót, de úgy határozott, most újra érdemes elrejteni, így levette, és a fűzőjébe rejtette. Mindig hordd magadnál.

♦ ♦ ♦ – Lyrna Al Nieren hercegnő! – jelentette be az ajtónálló dörgő hangon, és botját háromszor a trónterem márványpadlójához verte. Az urak csak egy koppantást kaptak, az aspektusok kettőt, és a királynő hármat. Még az apja honosította meg a hagyományt, amikor trónra lépett. Egyszer Lyrna megkérdezte tőle a kopogtatás jelentőségét, és csak egy fanyar mosolyt kapott válaszul. Minden szertartás üres – írta Reltak. Minél többet olvasott a régen halott lonak tudós írásaiból, annál jobban értékelte bölcs meglátásait. – Nővér! – jött oda Malcius, és kedvesen megölelte a húgát. – Nagyon aggódtam érted – suttogta a fülébe. – Annyira biztosan nem, mint jómagam. Sok megbeszélnivalónk van, fivérem. – Mindent a megfelelő időben. – Malcius hátralépett, és kinyújtotta a kezét a szoba közepén álló két alak felé. Egy fiatal férfi és nő állt ott. Egyszerű öltözékük ellenére mindketten szép arcvonásokkal és kidolgozott testtel rendelkeztek. Az izmos és zord tekintetű férfi megnyúlt vonásai ragadozószerű kinézetet kölcsönöztek neki. A sötét szépség nem kevésbé lenyűgöző látványt nyújtott, teste ruganyos volt, mint egy táncosé. Látszott, hogy megigézi a környezete, és szorosan a férfi oldalán állva ijedt pillantásokat vetett az egybegyűlt urakra és hölgyekre. – Lyrna, éppen idejében jöttél, hogy csatlakozz hozzánk ezen az örömteli ünnepen! – lépett Malcius a fiatalember felé. – Frentis testvér! – A király a fejét rázta csodálatában. – Hogy örül a szívem! Lyrna a szokásos helyére ment, a trón bal oldalára, és

útközben megállt, hogy csókot nyomjon a királyné arcára, aztán halk köszöntő szavakat váltott az unokahúgával és unokaöccsével. – Hoztál nekem ajándékot, nénikém? – kérdezte a kis Dirna. – Bizony hoztam – csavarta meg a kislány orrát Lyrna, és a teremtés felkuncogott. – Egy lonak pónit neked, és egy játszópajtást a bátyádnak. Holnap mindannyian lovagolni megyünk! – Szeretnék... – kezdte Frentis testvér akadozó hangon, amikor a hercegnő elfoglalta a helyét. – Szeretnék... a bocsánatodért... esedezni, fenség. – A bocsánatomért? – nevetett a király. – De hát mi végre? – Unteshért, fenség. Nem tudtam tartani a falat... Az embereim... Az én hibám volt, hogy a város elesett. – A város mindenképpen elesett volna, testvér. Nem fogadom el a bocsánatkérésedet egy mulasztásért, ami meg sem történt. Lyrna észrevette, hogy Al Telnar nagyúr, a király gazdasági minisztere a terem túlsó végében áll. Rendszerint önelégült és szolgalelkű arckifejezése most furán feszültnek tűnt, miközben meghajolt a hercegnő felé. Hallotta egy szolgálótól, hogy ő fedezte fel Frentist a mólónál, ami kiváló lehetőséget nyújtott neki, hogy behízelegje magát a király kegyeibe. Akkor meg hol van az arcáról a diadal? Vagy a megszokott, gúnyos tekintet? Al Telnar is kellemetlen kérői közé tartozott az évek során, és a hercegnő ugyanúgy ripsz-ropsz visszautasította, mint Darnelt, ám a hűbérúrral szemben Telnar buzgósága cseppet sem apadt. – A rabszolgaság és kínzás hosszú évei alatt – mondta Frentis testvér – végig arra vágytam, hogy eléd állhassak, és a bocsánatodért esedezhessem.

– Akkor sajnálatomra ki kell hogy ábrándítsalak – felelte Malcius, és kitárt karral közelebb lépett, majd meleg ölelésébe vonta Frentist. – Hisz nincsen szükség bocsánatra. – Malcius hátrébb húzódott, és a rendtestvér vállára tette a kezét. – Most pedig meséld el, hogyan kerültél haza, ráadásul egy ilyen elragadó útitárssal! Frentis elmosolyodott, lehajtott fejjel bólintott, majd a két tenyere közé szorította a király fejét, aztán felrántotta, és oldalra tolta. Malcius nyaka hangos reccsenéssel eltört. A kés már Lyrna kezében volt, amikor felállt. Nem is emlékezett rá, mikor vette ki a fűzőjéből. Amint a döbbent csend zűrzavarrá és haraggá erősödött, sikolyok csattantak. A királyné felsikoltott, amikor a ruganyos nő félreugrott egy őr alabárdja elől, és ököllel a katona torkába csapott. Lyrna kése kirepült a kezéből, és belefúródott Frentis oldalába. A férfi azonnal összerándult, és a torkából olyan borzalmas ordítás tört fel, amit a hercegnő eddig csak Kiraltól hallott. A rendtestvér a márványpadlóra omlott, és vonaglott a mindent elborító kíntól. A volári elfordult a lábánál heverő, halott őrtől, és eltátotta a száját a földön fekvő és rángatózó Frentis láttán, akinek a rángásai egyszer csak megszűntek, majd végtagjai elernyedtek. Egyetlen suttogva kiejtett volári szó csúszott ki a nő száján: – Szerelmem? – Megölni! – kiáltotta a királynő borzadályában és gyászában. – Megölni mindkettőt! Alabárdos katonák rohamoztak a terem minden sarkából. Az asszony rájuk sem hederített, hanem Lyrnára vetette a tekintetét, és arca belefacsarodott a sötét bosszúvágyba. Mindkét karját kinyújtotta, és láng csapott ki az ujjaiból a közelítő őrökre.

Lyrna hátratántorodott a hőtől és a döbbenettől, és a volári megpördült, lángokkal árasztva el az őröket és urakat. Lyrna látta, ahogyan a kis Dirnát elborítja a tűz, aztán az anyját, és végül a kis Janust. Testük pillanatokon belül szénné égett. Lyrna sikoltott volna, de a füst és perzselt hús fullasztó bűze marta a torkát, és a padlóra vetette magát. – Elvetted tőlem! – rikoltotta a boszorkány a hercegnőre, és remegő lábakkal közelített felé. Vér folyt a szeméből vastag patakokban. – Elvetted a szerelmemet! Te gennyes ringyó! Miközben Lyrnára emelte a kezét, egy alak tűnt fel a kavargó füstből, és utánanyúlt, hogy lefogja. Al Telnar! – hüledezett Lyrna. Az uraság ordítva viaskodott a volárival, de szavai elvesztek a lángok bömbölése közepette. Az asszony vérszomjasan kivicsorította a fogát, és nyitott tenyerét a férfi arcába tolta. Al Telnar hátratántorodott, térdre ereszkedett, és a koponyájába nyomott orral, élettelenül rogyott a földre. A hercegnő rémülten menekült volna, de az idegen gyilkos közelebb került, és felemelt kezéből lángok törtek elő... és Lyrna égett.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A

mint a kés a bőrébe mélyedt, kín nyilallt az oldalába, és azon nyomban szétterjedt, megbénította az egész testét. Ordítást hallott, és távolról érzékelte, hogy ő maga üvölt. A lábából kiment az erő. Mintha egy milliónyi acélhegyből álló marok szorította volna: olyan átható fájdalmat érzett, hogy értelme elillant, emlékezete elhalványult a szenvedés közepette. Vaelin, a Rend, a nő... a király szeme azelőtt, hogy megölte, azok a fényes szemek, egy ember szemei, aki éppen felszabadult a bűntudat alól. Távolabbról további sikolyok jöttek, hőség töltötte meg a levegőt, de minden eltompult a kín fala mögött. Egyetlen tiszta gondolatra maradt csak ereje: Legalább nem maradok életben, hogy el kelljen viselnem a bűntudatot. Aztán minden megváltozott. A kés éle okozta kín elmozdult, ahogy összetalálkozott valamivel: egy korábbi fájdalom emlékével, egy maggal, egy satnya, növésben visszamaradt kezdettel, ami most új életet nyert. A mag növekedni fog... Az acélhegy-szorítás elhalványult, és valami rosszabb nyomakodott a helyére, valami izzás, valami egész valóját átszakító, perzselő tűz, ami beborította a bőrét, és megtalálta a sebhelyeit. Akkor

elviselhetetlen lángolásban csúcsosodott ki, olyan erejű kínban, amit soha addig nem ismert... Aztán elmúlt. Minden kín egy pillanat alatt semmivé lett... a béklyóval együtt. A levegő sivítva szaladt ki a tüdejéből, ahogy végiggördült a padlón. A szabadság érzése elemi erővel söpört végig rajta. A keze a mellkasára tévedt, a sebhelyeket kutatva, de csak sima bőrt talált. Mind eltűnt: begyógyultak és elillantak. Nincsenek sebhelyek, nincs béklyó. Szabadon tudok mozogni. SZABADON TUDOK MOZOGNI! Nekilátott felkelni, de felnyögött, amikor újfajta fájdalom hasított a derekába ott, ahol a hercegnő kése az oldalába fúródott. A Rendnél használt kés – csodálkozott, amikor kihúzta. Elég csúnya volt a vágás, és bőségesen vérzett, de nem tűnt halálosnak. Lábra állt, és pokoli lángok közt találta magát. Mindenütt megfeketedett és még lángoló testek hevertek, láng és füst falta a terem falait. A király holtteste a lába előtt hevert. Halott szeme nyitva maradt, és pont az övébe bámult. Egy kiáltás vonta magára a figyelmét balról, és meglátta a nőt, akinek a kezéből lángok lövelltek az arcra borult Lyrna hercegnő felé. A tűz egy pillanatra a belekapott a hercegnő hajába és arcába, rémülettel és kínnal teli sikolyt csalva elő a torkából. – Nem... – oltotta ki a lángokat a kínzója, és Lyrna felé botladozott. Vér csöpögött az arcából. – Ez így túl gyors... Téged egy évig mindennap megerőszakoltatlak. Téged apró darabokra vágatlak. Téged... Az alabárd belevágódott a hátába, és kijött a mellén. A háta ívben megfeszült, és vér ömlött a szájából. Egy percig csak lógott a fegyveren, a feje félrefordult, és a szeme megtalálta a férfi arcát.

– Szerelmem... – Vörös fogai kivillantak a tökéletes áhítat mosolyában. Frentis megcsavarta a fegyvert, és nézte, ahogy a fény kihuny a nő szemében. További sikolyok jöttek a hercegnőből. Lyrna összeszedte minden erejét, felkelt, és kezével az arcához és a hajához kapkodott, hogy eloltsa a tüzet. – Hercegnő... – Frentis odament hozzá, de a nő eltámolygott tőle, és sikoltva belefutott a füstbe. Kék ruhája eltűnt a szürke felhőben. Frentis utánafutott, nekiszaladt a lángoló falaknak, átesett a hullákon. A folyosón aztán már elült a füst. Sikolyok visszhangoztak a távolban, a hercegnő eszét vesztve szaladt tovább. Futott Frentis is, és csak egy pillanatra torpant meg egy őr holtteste előtt. A katona nem égett meg, átvágták a torkát. Hátulról, egyetlen nyeséssel. Kuritájok. Itt vannak. Elkezdődött. Fogta az őr kardját, és futott tovább, a sikolyok nyomában, és egyre több holttestet talált, ahogy befordult a folyosókra. Véres csíkok szennyezték a palota tiszta márványát. A hercegnő kétségbeesett kiáltásai hamar elvesztek a rémület és harc egyre erősödő lármájában, ahogy a kuritájok előbújtak a rejtekükből, és istenigazából nekiláttak a munkájuknak. Egy szolgálólány állt az egyik udvaron négy holttest között, és döbbent arccal nézegetett körbe, miközben valami okból még mindig egy szennyessel teli kosarat tartott a kezében. Mielőtt közelebb mehetett volna, egy kuritáj jelent meg a sötét árkádok alól, és hátulról átdöfte a lány hátát. Amikor a gyilkos felemelt rövid karddal elindult felé, Frentis feltartotta a kezét, és megszólalt voláriul: – A királlyal végeztünk. Parancsot kaptam, hogy elfogjam a húgát. A kuritáj tétovázott, és kardja egy leheletnyit lejjebb

ereszkedett, de ennyi is elég volt. Frentis pengéje a fickó fegyverén megcsikordulva ellenfele szemébe fúródott, átdöfve az agyát. Frentis kitépte a kardot a hullából, és futott tovább. Egyre több holttest került elő. A kuritájok a szolgákkal és katonákkal is ugyanolyan céltudatossággal végeztek, és túl sokan voltak ahhoz, hogy harcba elegyedjen velük. Megölte azokat, akik elállták az útját, egyébként futott tovább. Élvezettel fogta a kezébe az azraeli kard ismerős vasát, és hárított, vágott. A Rend tanításai egy pillanat alatt visszatértek. Nem rabszolga vagyok – jutott eszébe, miközben félreugrott egy döfés elől és lenyeste a támadója karját –, hanem a Hatodik Rend testvére! Átjárta a szabadság öröme, és újult erővel rohant végig a palotán. Bűntudatot kellett volna éreznie, hiszen épp most ölte meg az Egységes Királyság fejét, és a pusztulás ösvényét hagyta maga után az Alpiri Birodalomban. Ámde a béklyó hiányának csodálatos érzése átjárta a tagjait, és nem tudott kétségbeesni. Tisztában volt vele, hogy a kétségbeesés majd később következik. A vermekben kellett volna megölniük – gondolta futás közben. – A megszállásukat a végzetükbe fordítom. Addig ölöm a hadseregüket, míg az egész birodalmat kivéreztetem! Megtorpant, amikor észrevett egy őrségi tisztet két kuritájjal egy fenséges festményeket felvonultató folyosón. Az egyenruhájából ítélve egy lovassági tábornagy lehetett, ráadásul kiváló bajvívó, ha fel tudott tartóztatni két ilyen ellenfelet. Viszont mostanra már beszorították egy sarokba, és egyre kétségbeesettebben hárított, miközben a kuritájok felkészültek a gyilkos döfésre. Frentis kivette a csizmájából a hercegnő dobókését, ami még mindig vörös volt a saját vérétől, és a közelebbi kuritájba

hajította. A penge mélyen beleágyazódott a támadó tarkójába. A társa ellépett a tábornagytól, a tekintete megtalálta Frentist, aztán a vermekből ismert védekező állásba helyezkedett. A tábornagy esélyt látva a melle felé szúrt. – Ne! – kiáltotta Frentis, de már túl későn. A tábornagy bekapta a csalit. A kuritáj lebukott a penge elől, aztán félregördülve rövid kardjával felfelé döfött, egyenesen a lovasőr mellébe. Frentis megrohamozta a kuritájt, miközben az talpra ugrott. A volári forogva kivédte az első sújtást, és a sajátjával válaszolt, amit a fiatalember kizárólag ösztöneinek köszönhetően hárított. Megnézte magának a kuritáj arcát, és felismerést látott a tekintetében. Az, aki ajtót nyitott a raktárépületben! – döbbent rá. – Egy parancsnok. A férfi arca nem árult el meglepetést, mintha nem is furcsállná, hogy olyan ellenféllel küzd, akit egy napja még az úrnő oldalán látott. Viselkedése kiválóan illett ezekhez az önműködő gyilkológépekhez. A háborúzásra kitenyésztett és kiképzett kuritájok, akiket bódítószerekkel és csak a Hit tudja, milyen Sötét módszerekkel idomítottak, tökéletes ölőmasinákká változtak, akiket sem a félelem, sem a sértegetés nem tántorított el. Akárhogy is, sokkal végzett már közülük, és most csak eggyel több kerül a lajstromára. Még Sollis mester tanította neki a mozdulatsort. Kíméletlen pontossággal ivódott belé, és csak gyakorlott ellenfelekkel szemben használta. A szédítő sebességgel bemutatott, arcra irányuló vágások és döfések arra késztették az ellenséget, hogy felemelje a pengéjét, és így szabadon hagyja a rekeszizmát, ámde nem egy sújtás, hanem egy rúgás előtt. Frentis csizmája a szegycsontján találta el a kuritájt, és a csont jól hallható reccsenéssel eltört. A kuritáj a falnak esett, és vér ömlött a

szájából, de azért volt még ereje egy végső döfésre. Frentis félresöpörte, és visszakézből átvágta a támadója torkát. – A k-kir... – hebegte az elesett tábornagy, és a vérveszteségtől fehér, arccal nézett fel a fiatalemberre. Frentis odament mellé, és a sebre pillantva megállapította, hogy reménytelen volna ellátni. – Malcius király halott – mondta neki –, de Lyrna hercegnő túlélte a támadást. Meg kell találnom. – F-frentis... testvér, ugye? – kérdezte a katona brekegő hangon. – Láttalak... a Farkasfutták között, évekkel ezelőtt. – Igen, Frentis testvér vagyok. – A Hatodik Rend testvére. – És benned kit tisztelhetek, uram? – S-Smolen... – A férfi köhögött, és vér szennyezte az állát. – Uram, a sebed... nem tudom... – Ne velem törődj, testvér! K-keresd a hercegnőt a keleti... szárnyban... Ott van a lakosz... – Elmosolyodott, és a szeme elködösödött. – Mondd meg... Nagyszerű volt együtt... utazni... a nővel, akit szerettem... – Uram? A mosoly lehervadt a tábornagy arcáról, és vonásai élettelen álarcba rogytak. Frentis megszorította a vállát, aztán sarkon fordult, és futásnak eredt abba az irányba, amerre a keleti szárnyat sejtette. A palota errefelé üresnek tűnt, nem látott több holttestet, bár a mészárlás hangjai még mindig messze visszhangoztak a falakon túlról. Elhaladt egy széles ablak előtt, és lángokat látott a városban. Lefékezett, végigfuttatta a szemét a kikötőben nyüzsgő volári hajóflottán. Az ezernél jóval több hadihajó hatalmas mennyiségű katonát okádott ki a mólókra, és a csónakok folyamatos özöne még többet hozott a kikötőfalon kívüli hajókról. Sehol sem látta a királyi őrség tagjait, csak

varitájokat és szabadkardokat, akik sorokba rendeződve és valami jól begyakorolt terv szerint masíroztak fel, majd szóródtak szét a városban. Ezt az egészet már régen kitervelték, kedvesem... Varinvár még ma éjszaka elesik – döbbent rá, és elszakította a tekintetét, hogy továbbfusson. Megtalálja a hercegnőt, és megszökteti a városból. Aztán a rendházhoz igyekeznek, és figyelmeztetik a testvéreket a közelgő támadásra. A keleti szárnyban további testeket talált. Az épületrészt egy keskeny udvar választotta el a palota főépületétől, és mindenfelé hullák hevertek a rózsabokrok és virágzó cseresznyefák között. Csatazaj jött az orra előtt nyíló ajtó mögül. Valaki ismeretlen nyelven ordított az ellenfelére. Egy nő. Berontott, és négy kuritájt talált ott, akik egy lándzsát forgató, magas, tetovált asszony ellen küzdöttek. A lándzsa pörgő-forgó hegye vércsíkokat húzott maga után a levegőben. Az egyik volári már kifeküdt, és a nő lábon szúrt egy másikat, aki előrelépett, hogy egy meggondolatlan döféssel próbálkozzon. A nő azonmód távolabb penderült, mielőtt a többi támadója elkaphatta volna. Egy lonak! – nyugtázta elképedve Frentis a tetoválások láttán és az érthetetlen szitkok hallatán, amiket a nő az ellenfelei fejéhez vágott. Mögötte egy sovány legény guggolt, pallossal a kezében, és tétován, kerek szemmel bámulta az összecsapást. Csoda, hogy eddig sem menekült el. Frentis egy nyakmetszéssel végzett a sebesült kuritájjal, egy másikat a hátába repülő rúgással terített le, majd a harmadik vágását kivédve hátralépett, hogy a lonak kibelezhesse a lándzsájával. A nő egy csontroppantó taposással eltörte a volári nyakát, aztán a lándzsájával Frentis felé pördült. – Ki vagy te? – kérdezte a lonak királyi nyelven,

ellentmondást nem tűrő hangon. – A Hatodik Rend testvére – felelte a férfi. – Lyrna hercegnőt keresem. – Nincsen köpenyed – szűkült össze a nő gyanakvó szeme. – Frentis testvér? – jött elő a nyurga fiú, és eltátotta a száját. – Csak nem Frentis testvér? – Az vagyok. Hol a hercegnő? A lonak leeresztette a lándzsáját, bár a gyanakvása megmaradt. – Ez a hely tele van csalárdsággal – okította a fiút. – Ne bízz ilyen könnyen! – Ez tényleg Frentis testvér – felelte a fiú. – És te is láttad, mit tett. Ha benne nem bízhatunk, senkiben sem bízhatunk. – A hercegnő... – erősködött Frentis. – Nincs itt – válaszolta az ifjú. – Azóta nem láttuk, hogy a király a színe elé hívta. A nevem Arendil, ez itt pedig Davoka. – A messzi hegyekből jöttél – jegyezte meg megmentőjük. – Nagykövetként – fejezte be Davoka. – Mi történik itt? – A királyt megölték, ahogyan a királynét és a gyermekeit is. Lyrna hercegnő elmenekült, de komolyan megsérült. Meg kell találnunk. A lonak szemében harag és aggodalom gyulladt. – Megsérült?! Hogyan? – Megégett. Az orgyilkos... Sötét hatalommal parancsolt a tűznek. Davoka megragadta a lándzsáját. – Hol van ez az orgyilkos? – Megöltem. Nincs időnk erre! Miközben itt csevegünk, egy egész volári hadsereg száll partra, és ez a város órákon belül a kezükre kerül. – Körbepillantott az üres palotában. Itt nem

találjuk meg. – Indulnunk kell! El kell érnünk a rendházat! – A királynőm nélkül sehová sem megyek! – jelentette ki a lonak. – Ha itt maradsz, meghalsz, és őt sem találod meg. – A pallosra mutatott a fiú kezében. – Tudsz vele bánni? A legény keményen megmarkolta a nyelet, és bólintott. – Akkor legközelebb használd, ne tétlenkedj! – Az udvar felé indult, Arendillel a nyomában. – Davoka! – sziszegett a fiú a nőre. – Kérlek! Frentis eközben már futott, és a nyugati fal felé vette az útját. A kapuk már bizonyosan a voláriak kezére kerültek, így hát találniuk kellett egy másik egérutat. Hátrapillantott, és látta, hogy Davoka magas árnya követi őket. Jobbra tartott, míg meg nem találta a városi csatornába undok szagú vizet csorgató leeresztőt az egyik fal lábazatában. – Nem fogunk beférni! – facsarintotta el az orrát Arendil a szagra. A csatornabejárat alig fél méter magas volt, de szerencsére a nyílásra nem szereltek rácsozatot. – Vetkőzz! – mondta a fiúnak Frentis, és nekilátott lehúzni az ingét. – Kend be magad trágyával! Úgy könnyebben becsusszansz. Ő ment előre, kezével mocskot kanalazva a csatornából, amivel aztán beborította a mellét és a karját. Ledobta maga előtt a kardját, aztán bemászott a nyíláson, át a szennyvízcsatornába. Bőrét összekarcolta és feltépte a kőperem, és a kés ejtette sebet égette a szenny, ami tudta, elfertőzi a vérét. Egy végső nyögéssel átküszködte magát, aztán lehajolt, és a fiúnak nyújtotta a kezét. Az áttolta a nagy pallost, aztán a bűztől köhögve, öklendezve követte. Davoka sem volt rest. Lándzsája nagyot csörrent, aztán

megjelent a feje, és kivicsorított foggal küzdött, hogy kiszabaduljon. A férfi és a fiú megragadták a karját, és kirántották. Arendil elkerekedett szemmel bámulta meztelen, ámbár trágyával bekent kebleit. Davoka fülön vágta, aztán felvette a fegyverét. – Honnan tudjuk majd itt lent, hogy merre menjünk? – kérdezte Arendil, és megdörzsölte az ütés csípős helyét. Frentis a helyzet ellenére felnevetett. – Honnan tudja, hogy merre menjen az, aki otthon van? ♦ ♦ ♦ Először az északi kifolyónál próbálkoztak, ami a legközelebbi kijáratot biztosította volna a rendházhoz vezető északi útra. Davoka és Arendil megvárta, míg vezetőjük végigkúszik a folyóhoz vezető csövön, aztán kinéz a túlparton álló, félig homályba vesző északi kapura. A voláriak már őröket állítottak a kaputoronyra, a falakra pedig még annál is több varitájt osztottak be, közöttük íjászokat. Abban reménykedett, hogy végiglopakodnak a folyóparton, aztán a városfal alatt a csatornán, de így bizonyos, hogy azonnal meglátták volna őket, és a folyón az árral szemben úszni is lehetetlenség lenne. – Nem jó – tájékoztatta a társait, amikor visszakúszott hozzájuk: – Elfoglalták a falakat. – Másfelé nem mehetünk? – nézett rá Davoka. – Csak egy utat tudok. – Nem szívesen gondolt rá, mert a kanyargós útvonal kilométerekkel megnyújthatta a vándorlást a rendházig, de mostanra minden sugárutat jól őriztek. Akármennyire is gyűlölte a voláriakat, a szervezettségük mindenképpen tiszteletet parancsolt. – Te is ott voltál – kezdte a lonak, miközben követték

Frentist a keletre vezető csatornában. A bűzös vízben tocsogva Arendil még mindig hangos böffentésekkel küzdött a hányinger ellen. – Láttad ezt az orgyilkost? A király szeme... a reccsenés, ahogyan a nyaka elroppant, mint egy darab száraz uszadékfa... – Ott voltam. – Semmi figyelmeztető jelre nem lettél figyelmes? Nem lehetett volna megakadályozni? – Ha lehetett volna, megakadályoztam volna. A nő a megfelelő szavakat kereste. – A gorin... az orgyilkos arca? A neve? – Egy volári nő volt, sohasem tudtam meg a nevét. – Feltartotta az egyik kezét, mert valami zaj visszhangzott végig a csatornán, egy rövid kiáltás, ami hamar abbamaradt. Leguggolt, és várt. Elhaló suttogások hallatszottak valahonnan, durva hangok vitáztak, a szavakat nem lehetett kivenni. Frentis továbbkúszott, a lábát hangtalanul csúsztatta a víz alatt, majd megállt a sarkon, ahol tisztábban kivehette a hangokat. Két férfi vitatkozott valamin. – Nem maradok itten az egész rohadt éjszaka! – hadarta a kétségbeesett, torokból jövő suttogás. – Akkor menj ki, oszt sétálj egy jót! – A válaszoló nyugodtabbnak tűnt, de a hangjában szintén félelem bujkált. – Barátkozz egy kicsit! Csend lett, aztán az egyik hang durcásan megszólalt: – Biztos van jobb hely ennél a szaros csőnél. – Nincs – lépett ki a sarok mögül Frentis. A két csatornában guggoló férfi tátott szájjal bámult rá, aztán talpra ugrottak. A kisebbik, egy borotvált fejű, aranyfülbevalós fickó kezében hosszú pengéjű tőr villant. A

társa, egy bozontos fekete hajú, nagydarab férfi furkósbotot varázsolt elő valahonnan, amikor Frentis közelebb ment. – Te meg ki a franc vagy? – tudakolta a nagyobbik. – A Hatodik Rend testvére. – Lószart! Akkor lenne köpenyed! – Fogát vicsorítva felemelte a furkósbotot, de megtorpant, amikor Frentis kardhegye megcsiklandozta a tokáját. – Ez elég bizonyíték? – kérdezte a trágyával bekent harcos. A kisebbik mintha közbe akart volna avatkozni, de meglátta a lándzsával rohamozó Davokát az alagútban. – Nem akarunk bajt, testvér! – tolta a tőrt az övébe, és felemelte a kezét. – A nevem Ülvén, ez itt meg Medve, a haja miatt, ügyi. Csak két becsületes városi vagyunk, akik meghúzták magukat valahol. – Tényleg? – hajtotta félre a fejét Frentis, a nagydarab fickó rémítő ábrázatát tanulmányozva. – Amikor a cimborád Egyszemű behajtójaként dolgozott, Drakernek nevezték, téged pedig Patkánynak, mert olyan megbízható és becsületes voltál. A kisebbik fickó hátrább húzódott, és a szeme összeszűkült. – Ismerlek, testvér? – Amikor megrugdostál, mindig szarzsáknak hívtál. Aznap éjszaka, amikor elintéztem Egyszemű egyik szemét, éppen a háta mögött álltál, ha jól emlékszem. – Frentis! – lehelte a gazfickó részben döbbenetében, részben félelmében. – Frentis testvér – helyesbített Frentis. Patkány nagyot nyelt, és a háta mögé lesett, felkészülve a csetepatéra. – Az... már jó pár éve volt, testvér. Frentis sokszor álmodozott a bosszúról, hogy egyszer

visszaadja a verést, meg hogy megleckézteti a zsákmányát ellopókat. Olyan egyszerű lett volna megölni ezeket. – Egyszemű minket hibáztatott – folytatta Patkány. – Amiért nem szúrtunk ki aznap éjszaka. Évekre el kellett hagynunk a várost, és koldusként tengődtünk. – Milyen szörnyű... – Frentis Draker szemébe nézett, és csak félelmet látott benne, mint a sivatagi rablóéban, vagy a csempészhajó első tisztje arcán... – A kikötői cső felé megyünk – vette el a kardját a fickó nyakáról, és folytatta az útját. Patkány összehúzta magát, amikor elment mellette. – Jöhettek ti is, de ha egyetlen szarságot is meghallok tőletek, végetek. Értettétek? ♦ ♦ ♦ Egy jó órába telt, mire végigtocsogtak a csatornákban, és odaértek a kikötőfalból kilógó csőhöz. Ahogy haladtak, Varinvár ostromának lármája végigvisszhangzott az alagutakon, a kínzás és rettegés hangjai, a tűz bömbölése, a leomló falak mennydörgése. Helyenként a csata félreismerhetetlen zajai, acélcsörgés és dühödt ordítások jöttek... amiket a legyőzöttek sikolyai követtek. – Hitemre! – rázkódott meg Patkány, és felpillantott a csatorna mennyezetén nyíló lefolyóra. Vér csöpögött belőle. – Sohasem gondoltam, hogy valaha sajnálni fogom a városi őrséget. Frentis kikukucskált a kikötői csövön, és volári hajókat látott a mólók körül. Távolabb, a tengeren további hadihajók érkeztek, és ontották magukból a csónakba szálló katonákat. A legközelebbi jármű úgy száz lépésre lehetett, jóval nyíllövésnyi távolságon belül, és jó eséllyel észrevehették a lopakodókat, de

azt remélte, a legtöbb íjász mással van elfoglalva. Akárhogy is, nem maradt más választásuk. – Nem baj, ha előremegyek, testvér? – ajánlkozott Patkány. – Utat török, vagy mi... – Ekkora baromságot! – bődült fel Draker. – Mér’ pont te mennél elsőnek? – Mert akárki is marad a végére, nyilat kap a hátába – magyarázta Frentis. Közelebb intette Arendilt. – A sziklák három méterre vannak a cső alatt – mondta a fiúnak. – Most fordul meg a dagály, így nem kell úsznunk. Maradj a sziklák mellett, és tarts északnak. Úgy eléred a földnyelvet. Amikor már nem látod a hajókat, várj meg minket. – Biccentett Davokának. – Te vagy a következő. Aztán ti ketten – tette hozzá, amikor Patkány közbe akart szólni. Arendil mély lélegzetet vett, aztán kimászott a csőbe, csúszkált egy darabig, majd eltűnt szem elől. Davoka megtorpant, mielőtt követte volna. – Ha meghalsz? – A rendház tizenkilenc kilométerre van nyugat felé. Keresd meg az utat, és kövesd! A nő bólintott, aztán Arendil után ment. Frentis megfordult, és azt látta, hogy a két gazember pénzfeldobással dönt. Patkány veszített, Draker nagy örömére. – Élvezd ki a nyiladat, te kis fattyú! – mászott be a csőbe nagy nehézségek között. – Ez a dagadt disznó elzárja nekünk az egész kijáratot! – morgolódott Patkány, mert Drakernek szinte egy örökkévalóságba tellett, hogy kijusson. Végül jó adag fészkelődés után a férfi nagy árnyéka kiesett a csőből, és egy kiáltás hallatszott, ahogy földet ért a sziklákon.

Patkányt nem kellett kétszer kérni, hogy kövesse, bemászott a csőbe, és néhány pillanaton belül már el is tűnt szem elől. Frentis utánakúszott, és amikor a fejét kidugta, mélyen beszívta a friss tengeri levegőt. Kiszabadította magát, és a kövekre ugrott. A lába megcsúszott a nedves sziklán, de sikerült állva maradnia. Látta, hogy Draker a földnyelv felé igyekszik, de Patkány már utolérte. Frentis visszapillantott a hajókra a kikötőben. Nagy volt a sürgés-forgás, de semmi sem utalt arra, hogy észrevették volna őket. Kőről kőre ugorva nekivágott. Gyerekként gyakran kijött ide apálykor, néha talált ezt-azt a kövek közt ragadt uszadékban, de leginkább csak szeretett ugrándozni. Jó gyakorlásnak számított a tetőkhöz, amiket remélte, hogy egyszer meghódíthat, amikor elég idős lesz ahhoz, hogy rendes betöréseket is végrehajtson. – Ne hagyj itt, testvér! – szuszogta Draker, amikor Frentis elszaladt mellette. – Akkor siess! – A fiatalember megtorpant, mert valami élesen csörrent a háta mögött. Megfordult, és ugrott, aztán a lábánál elkapta Drakert, és lehúzta a sziklák közé. Valami nagyot kondult, amikor lepattant a kőről, aztán elnyelte a sötétség. – Mi volt ez? – kapkodta a levegőt Draker. – Hajítógép-lövedék. Úgy látszik, észrevették. – Hitem segíts! – A nagydarab gazember a könnyeivel küszködött. – Hitem segíts, most mi lesz? – Gyerekkoromban sokkal félelmetesebbnek láttalak. – Frentis felemelte a fejét, és észrevett egy lámpást a legközelebb eső hajó orrán. Homályos alakok mozgolódtak a hajítógép pókszerű árnya körül, és játszi könnyedséggel tekerték a csörlőt.

Unatkoznak, és rajtunk gyakorolnak. Szabadkardok, nem rabszolgák. – Szerencsénk van – tudatta Drakerrel, aztán felállt, és felnyújtotta a karját. A nagy fickó tátott szájjal nézte. – Mit csinálsz? – Menj tovább! – utasította Frentis, és tovább integetett. – Micsoda? – Fuss! – A hajítógép nagyot csörrent, ahogy a legénység egy tagja rácsapott a kioldóra. Frentis sziklaszilárdan állt, várt két szívdobbanásnyit, aztán hasra vágta magát. A lövedék a feje fölött csapódott be, és elpattant a sziklák közé. Hallotta, ahogy Draker szitkokat motyogva menekül. A hajóról a megrökönyödés hangjai jöttek, meg néhány dicsérő nevetés. A katonák élvezték a szórakoztató lőgyakorlatot. Frentis megfordult, és lassan a földnyelv felé tartott. Hátra sem nézett. A hajítógép félelmes fegyvernek számított, de nem lehetett az íjjal egy lapon említeni, és ezek a szabademberek sohasem tudtak volna olyan pontosan lőni, mint egy rabszolgákból álló, gyakorlott csapat. Még háromszor kellett lebuknia, mielőtt elérhette volna a fokot. Addigra Draker már eltűnt szem elől. Mielőtt Frentis befordult volna az utolsó sziklanyelv mögé, megállt, hogy integessen a hajónak, és válaszul csalódott hangok kórusát hozta a szél. Mostanra a legénység nagy része összegyűlt az orrban, onnan nézték a műsort. Frentis tölcsért formált a két tenyeréből, és volári nyelven visszaordított nekik, ahogy csak a tüdeje bírta: – NEVESSETEK CSAK! MIND ITT FOGTOK MEGDÖGLENI!

HARMADIK RÉSZ

VERNIERS ELBESZÉLÉSE

A hadvezér felesége csak akkor engedett utamra, amikor már megpirkadt a füstölgő város fölött. A csatazaj már korábban elült, ám eddig nem érkezett küldönc a győzelem hírével, és a réseken átbukdácsoló volári sebesültek folyamatos özöne arról mesélt, hogy a csata kimenetele még korántsem dőlt el. A sebesültek mind a szabadkardok közül kerültek ki. A rabszolgákat persze ott hagyták, ahol elestek. A tábornok a fedélzet alatt töltötte az éjszakát kéjrabszolgájával, így elmeséltem a feleségének, amit Al Somáról tudtam, és egyetlen részletet sem hagytam ki az órákig tartó történetből. Alltor eközben tovább füstölgött. A nő élénk kíváncsisággal fordult a téma felé, és sok kérdést feltett, bár azokból kitűnt, hogy némileg elrugaszkodott kép él benne Reménységünk Gyilkosának képességeit illetően. – Tehát a saját szemeddel sohasem láttad, hogy a néped által regélt különös képességeit alkalmazná? – kérdezte, amikor felemlegettem neki néhányat a birodalomban terjedő számtalan meséből Al Somáról. – Ő is csak ember, úrnőm – feleltem. – Bár az igaz, hogy nagy ügyességgel és ravaszsággal bír. Úgy belelát az emberek lelkébe, amit sokan talán valamiféle varázslatnak tartanak. De nem találtam bizonyítékát annak, hogy olvasni tudna mások gondolataiban, vagy akár állatokkal, esetleg a holtak szellemeivel beszélgetne. – Amikor szembekerül az én mélyen tisztelt férjemmel, gondolod,

hogy az általad leírt ravaszsággal él majd? Lesz valami okos terve, hogy megmentse ezt a várost a pusztulástól? Valami gúnyféleség bujkált a hangjában, és a helyzet sorsszerűségébe vetett hitem igazolást nyert: mindaz, amit ez a nő maga körül látott, semmiféle újdonsággal sem szolgált neki. Az események forgását már előre eldöntötték valahol, és úgy tűnt, nemigen van ínyére a dolgok elkerülhetetlen végkimenetele. – Úgy vélem, úrnőm – feleltem. – Szóval nagy stratéga. – Felnevetett. – Olyannal már találkoztam. Az egyik annyira erősen hitt a saját lángelméjében, hogy ötvenezer embert küldött a tűzhalálba egy olajjal átáztatott mocsárban. Mondd, ha Al Soma vezette volna a királyi őrséget a férjem ellen, ugyanaz volna a végeredmény? – Tudta, hogy veszélyeset kérdez, és bármilyen általam adott válasz magában hordozta halálom lehetőségét. – Ezt nem lehet megítélni, úrnőm. – Dehogynem lehet, főként, ha egy magadfajta, történelemben és csatákban járatos ember ítéli meg. A hangja elárulta, hogy nem tágít a kérdésétől, és választ vár. Tudtam, hogy azonnal rájön, ha a férje dicséretét zengem, és nem fog örülni neki. – A hadúr elbízta magát – válaszoltam tehát. – Nem látta okát árulásra gyanakodni a szövetségesénél. Al Somát nem lehetett volna ilyen könnyen rászedni. – Na és a túlerő? Te magad mondtad, hogy döntő tényező. – A Lehlun-oázisban Al Soma mindössze néhány száz emberrel megfordította a csata kimenetelét. Ha van olyan út, ami győzelemre vezet ebben az ostromban, ő megtalálja. – A nő felhúzta a szemöldökét, és rájöttem, hogy hibát követtem el, ezért gyorsan hozzátettem: – Úrnőm.

A szívem a torkomban dobogott, és hideg verejték ütött ki a homlokomon. – Már kíváncsi voltam, mikor feledkezel el magadról. – Bocsáss meg úrnőm – motyogtam, de csendre intett, és arcát ismét a füstölgő város felé fordította. – Vár rád valahol egy feleség, Verniers uram? – kérdezte váratlanul. – Van családod Alpirában? Ezen a válaszon nem kellett sokat gondolkodni, már annyiszor megfogalmaztam. – Mindig nagyon lekötött a munkám, így nem akadt időm más időtöltésre. – Úgy, tehát a szerelem csupán kellemes időtöltés? – fordult felém mosolyogva. – N... nem tudom, úrnőm. – Hazudsz. Szerettél valakit, és elveszítetted. Vajon ki lehetett az? Valami szorgalmas leány, akit lenyűgözött a nagy tudós elméje? Verseket is írt? – Gúnyos gyásszal csücsörítette az ajkát. Ám mindent felemésztő rettegésem ellenére a gyűlölet, amit abban a pillanatban éreztem, csaknem arra késztetett, hogy átlökjem a hajókorláton, és nevetve nézzem, ahogy vízbe fúl. A legbiztonságosabb megoldást választottam, és hazudtam. – Meghalt, úrnőm. A háborúban. – Vagy úgy. – Az asszony arca megrándult. – Ez sajnálatos. Menj, és pihenj egyet! Szeretett férjem holnap minden bizonnyal lejegyezteti veled újabb vérengzését. – Köszönöm, úrnőm. – Meghajoltam, és öles léptekkel a kabinom felé indultam. Erőnek erejével kényszerítettem a lábamat, hogy ne szaladjon. A férje veleszületett gonoszságától a hidegfutkosott a hátamon, de mostanra tudtam, hogy az asszony sokkalta nagyobb veszélyt hordoz ezen a hajón.

♦ ♦ ♦ Úgy két órát aludhattam, és vérről meg káoszról álmodtam, ismét visszatértek annak az éjszakának a képei, amikor leverték a királyi őrséget. A hadúr arca, amikor látta, hogy megfordulnak, és a saját szárnyának rontanak... Caenis testvér, aki a menekülőket buzdítja... Ébredéskor leerőszakoltam a torkomon az alantas kását, amit az ajtóm előtt hagytak, és eltöltöttem néhány órát azzal, hogy jegyzeteimet átültettem a volári támadás megtévesztő leírásába, gondosan sorolva az előkészületeket, amelyeket a hadvezér a városfalon belüli elhúzódó csatározások megkönnyítése érdekében tett. Kicsivel később a fedélzetre szólítottak. Odafenn a tábornok haditanácsot hívott össze. Rangidős parancsnokai a térképasztal körül álltak, miközben a tábornok az egyik osztagvezető beszámolóját hallgatta. – Részben sikerült kifüstölni őket, mélyen tisztelt hadvezérem – mondta a férfi, a bőrébe vésődött kimerültséggel és mocsokkal az arcán. – De gyorsan alkalmazkodtak a hadicselhez, és az utcák között szélfogókat létrehozva megakadályozták a tűz továbbterjedését. A város nagy része egyébként is kőből épült, így nem ég könnyen. És a katonák... A tűz nem válogat. A mieink közül legalább annyian égtek halálra, mint az ellenség soraiból. A közhangulat pedig... egyre romlik. – Ha a katonáid minden apróságtól összeszarják magukat – válaszolta a hadvezér –, van bőven hajcsárunk, akik majd engedelmességet vernek a vonakodókba. – Pillantásával megkereste következő szerencsétlen áldozatát, egy kormos ábrázatú szabadkard-parancsnokot, frissen összeöltött sebhellyel az arcán. – Te például! Hány korbácsolást rendeltél el a tegnapi napon?

– Négyet, mélyen tisztelt tábornok – felelte a férfi rekedt hangon. – Akkor ma emeld fel hatra! – A hadvezér tekintete végigvándorolt az asztal körül, újabb prédát keresve. – Te! – bökött egy emberre a hajítógép- és ostromgép-kezelők egyenruhájában. – Kipróbáltátok az én kis ötletemet a foglyokkal? – Igen, mélyen tisztelt tábornok – bólintott a katona. – Ötven fejet hajítottunk át a falon, ahogy utasítottál rá. – És? A fickó hebegni kezdett, és a szakaszvezetője szólalt fel helyette: – Az ellenség is ejtett saját foglyokat, nagyra becsült hadvezér. Visszadobtak nekünk ötven fejet a barikádok fölött. – A boszorkány műve... – motyogta a varitáj zászlóalj parancsnoka. A hadvezér szeme lángot vetett, és ujja a férfi felé csapódott, akár egy lándzsa. – Ez az ember le van fokozva a közkatonák sorába! Vigyétek a szemem elől, és már ma legyen ott az első rohamban! A térképre vetette a tekintetét, miközben elvezették a bűnöst. – Minden észnek és történelmi tapasztalatnak ellentmond – mormolta. – Amikor a falak leomlanak, a város elesik, és a győztesek learatják a zsákmány és hús jutalmát. Mindig is így volt... – Felemelte a fejét, és a szeme rám szegeződött. – Nem igaz, tudós rabszolgám? Talán csapda volt, vagy tudatlanságának jele. Egyik esetben sem maradt időm, hogy kitaláljak valami ügyes hazugságot. – Bocsáss meg, uram, de nem. Van történelmi előzménye ennek a... nehézségnek. – Előzménye... – ismételte meg a volári halkan, aztán kihúzta magát, és vakkantásszerü nevetést hallatott, amit a megkönnyebbült tisztek szíves örömest visszhangoztak. A tábornok széttárt karral,

felvont szemöldökkel folytatta: – Akkor világosíts fel minket, ostoba volári barmokat, ó, nagy Verniers! Mikor és hol esett ez az előzmény? – A Forrasztókorban, uram. A csaknem nyolcszáz esztendeje dúlt háborúkban, amelyekben a Volári Birodalom összeforrt. – Tudom, hogy mi volt a Forrasztókor, te alpiri kutya! – meredt rám elfojtott dühvel, és most már biztosra vettem, csakis a felesége befolyásának köszönhettem, hogy még mindig élek. – Folytasd... – károgta, amikor a haragja alábbhagyott. – Kethia városa, amiről Eskethia mai tartományát elnevezték, utolsónak esett el a birodalmi hadak előtt. Több mint fél évig tartott, mire ledőltek a falak, de a csata még akkor sem ért véget. A város királya, aki hírneves harcos és a legenda szerint nagy varázsló volt, elképzelhetetlen ellenállásra és hőstettekre sarkallta a népét. Minden ház erődítménnyé vált, minden utcából csatateret csináltak. Állítólag elkeseredés és rémület lett úrrá a birodalmiakon, mert úgy látták, a várost sohasem fogják elfoglalni. – De végül elfoglalták – szólt közbe a hadvezér. – Magam is bejártam a régi Kethia romvárosát. – Igen, uram. A csata szerencséje akkor fordult meg, amikor a Tanács kinevezett egy új parancsnokot, Varteket, akire a történelem csak Lándzsahegy néven emlékezik, mert személyesen vezette hadba az embereit, ráadásul a katonái élén mindig elsőnek vágódott az ellenség sorainak. Rettenthetetlen példamutatása eloszlatta katonái félelmeit. Hetekig tartott még a harc, de Kethia végül elesett, az összes férfit megölték, és a nőket meg gyerekeket elhurcolták rabszolgának. Csend lett. A tábornok fagyos haraggal bámult az arcomba. Olyan mozdulatlanul álltam, ahogyan csak tudtam, arcom szenvtelen maradt. Olvasóm, szeretném, ha megértenéd, a szavaim nem bátorságból születtek, és nem sértésnek szántam nyilvánvaló üzenetüket. Csak engedelmeskedtem az uram parancsának azzal,

hogy hangot adtam egy történelmi ténynek, már amennyire a források elbeszélését ténynek lehet tekinteni. – Nagyra becsült férjuram – jelent meg Fornella a fedélzeten egyszerű fehér muszlinköntösben, vállán vörös szaténsállal. A férje mellé lépett, és boros kupát adott a kezébe. – Igyál még egyet, igazszívem! Talán az majd elvonja a figyelmed a drága rabszolgám ősi klapanciáitól. A hadvezér lassan felemelte a kupát, és ivott. Tekintetét rajtam tartotta, hogy értésemre adja, hamarosan komoly büntetésre számíthatok. – Hány rabszolgát ejtettünk ebben a tartományban? – kérdezte a szakaszvezetőhöz fordulva. – Nem olyan sokat, mint a többiben, tiszteletreméltó tábornok. Talán úgy háromezret. – Akkor holnap ötszáz fej hulljon le! – utasította a tábornok. – Először vakítsák meg őket. A lefejezés előtt némi kínzás is kijár nekik, hallótávolságra a barikádoktól. Könyörögjenek a családjaiknak! Akiket viszonzásul lefejeznek, nem számítanak veszteségnek. Csak a gyávák mennek önként rabságba. Ha holnapután még mindig harcolnak, adjatok hozzá még ezer fejet! – Kiürítette a boros kupáját, aztán félrelökte, és rám vigyorgott. – Látod, rabszolga? Én is tudom, hogyan kell jó példát mutatni.

ELSŐ FEJEZET

E

zt nem veszem fel. Veliss úrhölgy elmosolyodott, és feltartotta a halványkék ruhát, miközben a lány elhátrált tőle. – De hát remekül kiemeli a hajadat! – buzdította a nő. – Legalább próbáld fel! – Hol van a saját holmim? – követelőzött Reva. – Elégették, legalábbis remélem. Azok a rongyok aligha illettek a hűbérúr unokahúgához. – Akkor hagyj így, ahogy vagyok! – Reva egyszerű pamutinget viselt, amit a reggelijével együtt hozott neki a szolgáló. Éjszaka a nagybátyja katonái kísérték fel ebbe a szobába, miközben az udvarház a feje tetejére állt, hisz Veliss elrendelte, hogy minden termet és fülkét kutassanak át további behatolók után. Reva nem sokat fogott fel az egész jövés-menésből, a kétségbeesés és bánat kiszipolyozta és viharos ködbe vonta az elméjét, így csak csetlett-botlott, ment, amerre vitték, meg sem hallotta a kérdéseiket. Megölni! – parancsolta a pap. – Megölni... A szobában jókora ágy állt. Ezen gömbölyödött össze szinte azon nyomban, ahogy felhozták. Átölelte a térdét, és érezte,

hogy gyűlöletes könnyei végigfolynak az arcán. Megölni... Aztán álomtalan álomba zuhant. Amikor felébredt, meztelenül találta magát a takaró alatt, és egy szolgáló reggelivel megrakott tálcát tett az öltözőasztalra, őr állt az ajtónál. Sohasem gondolta, hogy egyszer még ennyire elveszítheti az eszméletét: hagyta magát levetkőztetni anélkül, hogy felébredt volna. Veliss szeme leplezetlen csodálattal siklott végig a lány testén. – Szíves örömest így hagynálak, ám a nagybátyád valószínűleg nem bánná, ha ennél kicsivel több erényességet mutatnál. – Az ágyra dobta a ruhát, és tovább bámulta a lányt, miközben telt ajkai félmosolyba görbültek. – Nem helyénvaló ez a viselkedés – motyogta Reva, és a ruháért nyúlt. Veliss könnyedén felnevetett, majd az ajtóhoz indult. – Egy őr majd lekísér, amikor készen vagy. ♦ ♦ ♦ A nagybátyja a kertjében tartózkodott. A nyírott díszsövények között ült egy kis asztalnál, egy palack bor társaságában, aminek már háromnegyed része elfogyott, annak ellenére, hogy még csak a kilencedik harangütésre járhatott az idő. A palack mellett ott feküdt a kard, amit a lány éjszaka ellopott. Veliss úrhölgy a nagybátyja mellett állt, és egy tekercsből olvasott. – Én vitéz unokahúgom! – köszöntötte a lányt a hűbérúr széles, szívélyes mosollyal, és felállt a tiszteletére. Reva hagyta, hogy a férfi megölelje, bár kissé elfintorodott a nagybátyja szeszes leheletétől, amikor az csókot nyomott az arcára. – Honnan tudtad a nevem? – érdeklődött a lány, amikor

hátrább húzódott. – Úgy: tehát a nagyszüleid az édesanyádról neveztek el... – A hűbérúr visszatért az asztalhoz, és egy üres székre mutatott. – Örülök. – Nagyszüleim? – kérdezte Reva, és nem foglalt helyet, hanem inkább körbefuttatta a tekintetét a kerten. Mennyi őr! – Igen. – A férfi olyan arcot vágott, mintha valamit nem értene. – Ők neveltek fel, nem? Abban a pillanatban Reva kiverte a fejéből a szökés gondolatát. Odament a székhez, és leült. – A nagyszüleim halottak. Az anyám halott. Az apám... – Egy pillanatra elhallgatott. Legkevésbé a nagybátyjának kellett elmagyarázni, mi történt az apjával. – Miért nem hagytad, hogy végezzenek velem? A hűbérúr felnevetett, és töltött még a borból. – Miféle nagybácsi tenne olyat? – Ismerted az anyámat? – Ismertem bizony. Persze nem olyan jól, mint atyádat. De azért emlékszem rá. – Véreres szeme végigkalandozott a lány arcán. – Olyan szép teremtés volt... és életrevaló. Nem csoda, hogy Rentes belehabarodott. Amikor megláttalak, azt hittem, a szelleme jött el hozzám, hogy megmentsen. Anyád kiköpött mása vagy, a szemedet kivéve. Azt Rentestől örökölted. Belehabarodott? – A pap nem hagyott kétséget a szülei kapcsolata felől. Az anyád ringyóként élt – vetette oda neki tömören. – Egy volt a sok közül, akik elcsábították az Igazpengéjűt, mielőtt az Atya a kegyelmébe fogadta és felékesítette a kardjával. Most esélyed van tisztára mosni a bűnét, és értelmet adni hitvány életednek! – Ha nem lett volna szolgasorba való, még össze is

házasodhattak volna – folytatta a nagybátyja. – A nagyapádat sohasem láttam még olyan dühösnek, amikor kiderült, hogy te hamarosan megszületsz. Persze az öcsémnek voltak nőügyei az évek során, meg egy-két fattyú, de Rentes egyiket sem akarta megtartani. Revát egy elégségesen megtömött erszény kíséretében visszaküldték a szülei tanyájára, Rentest pedig a nilsaeli határhoz irányították, ahol valami különösen rossz hírű rablócsapat ellen harcolt. Amikor hírt kapott az anyád haláláról, talán éppen a bánattól viselkedett olyan elővigyázatlanul. Annak ellőtte Rentes sohasem rontott volna rá egy harminclépésnyire álló íjászra. – „Bármennyire is bűnös lélek volt az ember, aki később elnyerte az Igazpengéjű nevet, sohasem riadt vissza a kötelességeitől – idézte Reva. – A nép szolgálatában sebesült meg, egy törvénytelen ember nyilától. Napokig vergődött kínok közt, és a világ elhagyta, mígnem az Atya szava felélesztette, és ő új feladatot kapott.” – Tehát ismered a Tizenegyedik könyvet? – Szóról szóra. – Addig vert, amíg már nála is jobban tudtam. – Az a tegnapi ember – nézett rá kérdőn a hűbérúr. – Tudod, ki volt, ugye? Reva bólintott, mert nem jöttek szavak a szájára. – Akkor a nevét is megmondhatod – nézett fel Veliss a tekercsből. – A társa, akit megsebesítettél, vonakodik elárulni. – Nem valószínű, hogy tudja. A Fiak ritkán használják a valódi nevüket, még egymás között is. – A Fiak – sóhajtott a hűbérúr. – Hát persze! Ki más? Mindig azok az átkozott Fiak... – Az ám, csakhogy... – tartotta fel Veliss az egyik ujját, és ugyanazzal az arcátlan nézéssel fürkészte a lányt, mint a

hálóteremben. – ...most nálunk van egy leány. – Az unokahúgom – helyesbített a hűbérúr színtelen hangon. – Az én unokahúgom, tanácsosom. – Ne érts félre, uram. Hiszen hozzád hasonlóan én is ennek az érdekes fiatal nőnek köszönhetem az életemet. Más vágyam sincs, mint örömet okozni neki... – A megsebesített fogoly... – vágott közbe Mustor hűbérúr. – Nem volt valami egyéb érdekes titka? – Mind itt van, ebben – lökte a tekercset az asztalra a nő. – Csak a szokásos vakhitű zagyválás. Hogy vissza akarják szerezni az uradalmat a Világatyának, meg véget vetnek az eretnek birodalomnak. Beletelt egy kis időbe, mire szóra bírtuk. Mustor uraság felvette a tekercset, és hunyorogva olvasta. – A szolgáló? – kérdezte. – Tehát rajta keresztül jutottak be... – Úgy tűnik, segítőkész teremtés volt – folytatta Veliss. – Arra bizonyosan nem számított, hogy jutalmul elvágott torokkal végzi. Ezután jobban kell figyelnem a személyzet kiválasztásánál! Éppen most kutattatom át a szobáját, bár kétlem, hogy találnánk bármit is. – Reva felé fordult, és az arca megkeményedett. – A nevét! – Sohasem tudtam meg – felelte a lány. – A papok nem árulják el az Atyától kapott nevüket. Veliss összenézett Mustorral, és a nő arcán enyhe diadal csillogott. – Ez még nem jelent semmit – fűzte hozzá a férfi figyelmeztető hangon. – Talán nem. – Veliss egy fürge csuklómozdulattal ellökte magát az asztaltól. – De arra jó, hogy felgombolyítsak egy újabb szálat a foglyunknál. – Meghajolt Reva felé. – Hölgyem. –

Szapora lépésekkel útnak indult, aztán megtorpant Reva mellett, és a vállára tette a kezét. – Majd elfelejtettem: van egy kis ajándékom a számodra. Hamarosan itt lesz, fogadd megbecsülésem jeléül! – Kacsintott egyet, aztán már ott sem volt. Céltudatosan masírozott a kavicsösvényen az udvarház felé. – Kínzásnak vetik alá azt az embert? – Semmi durvaságra ne gondolj, kedvesem! – felelte a nagybátyja. – Legalábbis Veliss úrhölgy addig nem folyamodik ilyesmihez, amíg feltétlenül nem szükséges. A különböző növényi főzetek nagy tudója, melyek meglazítják a nyelvet és az elmét, így a kihallgatás olykor igen kényes dolog lehet. A tanácsadóm modora néha kevésbé... kifinomult. De hűséges ehhez az uradalomhoz, és hozzám is. Ebben biztos lehetsz. – Nem tetszik, ahogy rám néz. Mustor nagyúr felnevetett, és kitöltötte magának a maradék bort. – Vedd bóknak. Veliss nagyon válogatós. Reva nem kívánta tovább feszegetni a témát, így inkább kinyújtotta a kezét, és megérintette a kard markolatát. – Megőrizted – mondta. – Megtartottad. Hálás vagyok érte. A férfi zavartan hunyorított. – A dédapád kardja már ott lóg a gyakorlóteremben, amióta csak az eszemet tudom. Nem is értettem, miért tettél olyan nagy erőfeszítést, hogy ellopd. – A dédapám kardja... ? – nyögte Reva, és elrántotta a kezét. – Azt hittem... – Ilyen messzire eljöttem... a semmiért! – Azt hitted, Rentesé volt? – húzta fel a szemöldökét a nagybátyja, amikor megértette. – Az Igazpengéjű kardja. A szent ereklye. Bárcsak elmondhatnám, hogy én őrzöm!

– Hát nem nálad van? – A kard elveszett a Fokvárban, amikor az öcsém meghalt. Szőrén-szálán eltűnt, mire eszembe jutott, hogy meg kellene mentenem. Megkérhettem volna Al Somát, hogy sajtolja ki azokból a patkányokból, akik az ezredében harcoltak, de hát akkoriban nem örvendtem túl nagy megbecsülésnek. – Akkor minden hiába volt... – rebegte a lány. – Annyi kilométert megtettem, hazudtam, csaltam és öltem... Mindezt valamiért, amit nem lehet fellelni. – A pap indított el ezen az úton? – Most már értem, hogy igazából meghalni küldött. Al Sorna igazat beszélt. Én lettem volna az új vértanú, az Igazpengéjű Fiainak újjászületésére hívó csatakiáltás. A pap erre szánt engem: hullának nevelt, amióta csak megtanultam járni. – Semmire sem emlékszel azelőttről? Nem emlékszel a nagyszüleidre? – Vannak... képeim más emberekről, arcokról, akiket a pap előtt ismertem meg. Úgy rémlik, kedvesek voltak hozzám. De mindig olyan álomszerűnek tűntek. És őt mindig olyan valódinak találtam, mintha az Atya igazsága kelt volna életre benne. Persze valójában hazudott. Mit jelent mindez, bácsikám? Mivé lesz így az Atya szeretete? – A könnyek megint csordogáltak, és nevetséges ruhájának csipkeujját használta, hogy letörölje őket. A nagybátyja kiitta a bort a poharából, és egy szolga felé lóbálta, aki elsietett, hogy új palackot hozzon neki. – Engedd meg, hogy eláruljak neked egy titkot, csodálatos unokahúgom! – hajolt közelebb a hűbérúr, és hangja suttogássá halkult. – Lehet, hogy magam istentelen bűnösnek nézek ki, de sohasem kételkedtem benne, hogy az Atya rajtam tartja a

tekintetét. Mindennap érzem. Hatalmas súllyal nehezedik rám... a csalódottsága. Reva nem tudta visszatartani a nevetését, és az öröm és bánat könnyei egyszerre csorogtak az arcán. – De tovább is mondom – folytatta a férfi. – Ki más tudott volna hozzám vezérelni egy ilyen csodát, mint az Atya? Egy megmentőt és unokahúgot egy személyben, éppen azon az éjszakán, amikor orgyilkosaim az életemre törnek? Ha azt mondanád, hogy nem látod mindebben az Atya kezét, nem hinnék neked! A főkapu nyikordulására hátrafordult. – Ó, úgy látom, tanácsosom ajándéka megérkezett! Reva rémülten állt fel, amikor meglátta, miféle csoport közeledik: négy katona, akik egy széles vállú fiút lökdöstek maguk előtt. Amikor a katonák lefékeztek, eléjük szaladt. Arken fekete monoklit viselt a szeme alatt. – Mit műveltetek vele? – Bocsáss meg, uram – szabadkozott az őrmester, amikor Mustor odaőgyelgett. – A fiú meglátta, hogy jövünk, és kiugrott a fogadó ablakán. Nem hallgatott a jó szóra. Reva megsimította Arken kék foltját, és megborzongott. – Mondtam, hogy ne várj meg. A fiú félénken elfintorodott. – Nem akartam egyedül menni a Végekre. A hűbérúr megköszörülte a torkát. – Úgy látszik, végül mégiscsak a nagybátyámnál fogunk megszállni – szögezte le Reva. ♦ ♦ ♦ Szolgálót rendeltek a lány mellé. A kegyesen szófukar asszony

nem sokat kérdezett, de átható tekintete arról árulkodott, legfőbb feladata jelenteni Velissnek mindent, ami a rejtélyes unokahúgnál történik. Reva még több ruhát kapott, és egy lakosztályt a bácsikája és tanácsadója termei alatt. Eltűnődött, vajon van-e bármi jelentősége a ténynek, hogy Arken egy másik szárnyban kapott szállást. – Csak barát – bizonygatta válaszul a hűbérúr kérdezősködésére a másnapi reggelinél. – Egy azraeli barát? – nézett rá kérdőn a férfi. – Mint Veliss úrhölgy – vágott vissza Reva. – Aki bőséges tapasztalattal szolgál arra nézve, hogyan védjem ki bizonyos elemek gúnyolódását, akik még ma is függetlenségre vágynak ebben a hűbéruradalomban. Ha hitelesen is unokahúgommá teszlek, kénytelenek leszünk... körültekintően viselkedni. Reva próbálta magát túltenni azon a kicsavart helyzeten, hogy éppen egy híres-neves kurvapecér oktatja ki a körültekintésről. – Hiteles unokahúgoddá? – Igen. Szeretnéd? – Nem... nem tudom. – Igazából nem sok fogalma volt róla, mitévő legyen a továbbiakban. A pap nevelése hazugsággá, a kard puszta legendává silányult, és az Atya szeretete... – Úgy terveztem, ellátogatok az Északi Végekre. Vannak ott barátaim. – Úgy érted, Al Soma. – A férfi hangjából keserűség csöpögött. Úgy látszott, talált valakit, aki kevésbé lelkesedik korábbi tanítójáért. – Nem tetszik a gondolat, hogy az unokahúgom azzal a fickóval közösködik. Al Sorna túl gyakran keveredik bajba. – Akkor most fogoly vagyok? Itt tartasz, és azt kell tennem,

amit parancsolsz? – Oda mész, ahová szeretnél, hiszen szabad vagy. De nem akarsz maradni még egy kicsit magányos öreg nagybátyádnál? Reva éppen azon tűnődött, mit is felelhetne, amikor Veliss úrhölgy jelent meg, és csatlakozott hozzájuk. A reggelit általában a lovagteremben költötték el, a falon függő arcképek között. Veliss és a hűbérúr különös szokás szerint a hosszú asztal két végén helyezkedtek el, így csak felemelt hangon társaloghattak. – Van valami új hír, tanácsosom? – kiáltott oda neki Mustor, amikor a nő nekilátott szalonna-, tojás- és gombareggelijének. – A foglyunk a kihallgatás során sajnálatos módon kimúlt – kiáltott vissza a nő, miközben kirázta a zsebkendőjét. – Túl sok dobkóró került a keverékbe. De semmi értelmeset nem sikerült kiszednem belőle. Összevissza zagyváit valami nagy és hatalmas szövetségesről, aki képes szembeszállni az eretnek birodalom Sötétségével. – Megrázta a fejét. – Ezek a vallási megszállottak egyre őrültebbek. – Kritikus pillantást vetett a lányra. – Át kell öltöznöd, kedvesem. Valami ünnepibb és tetszetősebb darab kell neked. Az Atya Napja van ma, és istentiszteletre megyünk. – Istentiszteletre? – Közeleg Alltor első próféciájának napja – csatlakozott a nagybátyja. – Már csak három hét van addig, és minden Atyanapon az Olvasó személyesen tart szertartást a székesegyházban. – Az istentiszteletek a Tízkönyvek megcsúfolásai – fűzte hozzá Reva inkább emlékezetből, mintsem meggyőződésből. – A könyvek nem írnak elő szertartásokat. A valódi szeretetteknek nincsen szükségük a haszonleső egyház üres szertartásaira. – Ezt a paptól tanultad?

– Igen, és még sok minden mást. – Akkor talán mégis van némi bölcsesség a Fiak kényszerképzeteiben. Akár megcsúfoljuk a Tízkönyveket, akár nem, nagyon szeretném, ha részt vennél a szertartáson. Úgy hiszem, az Olvasó mindenképpen érdekesnek fogja találni a jelenlétedet. ♦ ♦ ♦ Négy ruhát próbált fel, mire találtak egyet, amire Veliss is rábólintott. A szűk fűzővel ellátott, fekete darabot csipkeujjakkal és magas nyakkal varrták. – Viszket tőle a bőröm – morgolódott Reva, miközben beálltak a menetbe a főkapu előtt. Mindkét oldalon egy-egy őrosztag sorakozott, így indultak lassú sétában a kapun át a térre. – A hatalomnak ára van, kedvesem – felelte Veliss kivillantott foga közül, mert közben arcára fagyott mosolyt mutatott a város népének. – Milyen hatalomnak? – Minden hatalomnak. Az uralkodásnak, az ölésnek, vagy a te esetedben a vágykeltésnek, amit a mai napon egy vén kecske fölött gyakorolsz majd. – Vágykeltésnek? Én senkiben nem akarok vágyakat kelteni. Veliss rejtélyes arckifejezéssel fordult felé, ám mosolya őszinte volt. – Akkor attól tartok, csalódások hosszú sora vár rád az életben. A székesegyház belülről magas boltívek és ablakok csodájának látszott. A festett üvegek színes sugarakat szórtak az oszlopokra. A levegő megtelt a füstölő illatával. A hűbérúr és

kísérete a nyugati karzat felé indult. Az emelt ülőhelyek kiváló betekintést nyújtottak a templom egészére. A székesegyház közepén tíz felolvasóasztallal körülvett emelvény állt. Egy örökkévalóságba telt, mire a gyülekezett betért az épületbe és elfoglalta a helyét: a szépen öltözött nemesek legelöl, a szegényebb emberek mögöttük, a koldusok pedig a falak mellett. Reva még sohasem látott ekkora tömeget egy helyen, és kényelmetlenül feszengett a számtalan kíváncsi tekintet kereszttüzében. – Az egész város eljött? – suttogta a nagybátyjának. – Aligha. Talán egytizedük. Más templomok is vannak a városban. Ide csak a legájtatosabbak, vagy a leggazdagabbak jönnek. Harang kondult, és elfojtotta a beszélgetés zsivaját. A következő pillanatban megjelent az Olvasó, akit megint öt püspöke vezetett be. Ezek a könyvtartókhoz léptek, és hódolattal rájuk helyezték a könyveket, majd összekulcsolt kézzel és lehajtott fejjel hátraléptek, miközben az Olvasó felmászott az emelvényre. Halovány mosollyal mérte végig az egybegyűlteket, onnan a karzatra emelte a tekintetét, rámosolygott a hűbérúrra és Veliss úrhölgyre, aztán valamelyest elsápadt Reva láttán, és a mosoly lehervadt az ajkáról. Pofazacskói úgy lógtak vén állán, mint két meztelen csiga. Ez nem egy vágyódó ember arckifejezése – vélte a lány. Az Olvasó hamar összeszedte magát, megfordult, és kinyitotta az egyik könyvet. Hangja erősen és tisztán zengett: – Kétféle gyűlölet létezik. Az olyan ember gyűlölete, aki ismer téged, és az olyan emberé, aki fél tőled. Mindkettőnek mutasd ki a szeretetedet, és nem fognak gyűlölni többé. A Tizedik Könyv – ismerte fel Reva a szöveget. – A Bölcsesség

Könyve. – Gyűlölet – ismételte az Olvasó, és a gyülekezetre emelte a tekintetét. – Azt gondolhatnék, a Világatya szeretete elég, hogy kimossa a gyűlöletet az emberek szívéből. Ez persze nem így van. Mert nem minden ember nyitja meg a szívét eme szeretet előtt. Nem mindenki figyelmez e tíz könyvben leírt szavakra, és akik figyelmeznek, néha csak tettetik, hogy hallják az igazságot mögötte. Nem mindenki elég bátor ahhoz, hogy levesse régi szokásait, száműzze a bűnt a szívéből, és új életet kezdjen az Atya tekintetétől kísérve. Pedig ő oly keveset kér cserébe azért, amit ad nekünk. Szeretetet kínál. Az Ő szeretetét. Egy szeretetet, amely megőrzi a lelketeket az örökkévalóságig... Miközben az öreg zsolozsmázott, Reva unalma nőttön-nőtt, és a bőre minden eddiginél jobban viszketett a gallérja alatt. Megpróbált nyugton ülni. Mit keresek én itt? Tiszteletteljes engedelmességet tanúsítok egy nagybácsinak, akit nem is ismerek. Ráadásul egy ringyónak is. Hirtelen elfogta a vágy, hogy távozzon, hogy egyszerűen csak felálljon és kimenjen. A nagybátyja azt mondta, szabadon mehet, ahová csak szeretne, és most azt kívánta, hogy messze legyen a vénember zagyválásától. De az arckifejezése, amikor meglátott – jutott eszébe. – Nem vágy, hanem félelem tükröződött rajta. Megijesztette az öreget, és rájött, hogy mindennél jobban tudni akarja, miért. Az Olvasó csak egy óráig beszélt, de egy évszázadnak tűnt. Meg-megállt, hogy újabb ömlengésbe fogjon az Atya szeretetéről és a bűn természetéről. Gyermekként Reva kedvenc időtöltései közé tartoztak azok a szünetek, amikor a pap a Tízkönyvekből okította. Minden passzust olyan szenvedéllyel olvasott fel neki, hogy a szavak áradata akarata ellenére is elsodorta a lányt. A

pihenőidőnek azonban mindig hamar vége lett, mert tanítója minden felolvasás után kikérdezte, és diófapálcája készen állt, hogy megbüntesse Revát a habogásáért. A pap szenvedélyének a nyomát sem látta ebben a boltíves üveg- és márványbarlangban. Csak egy vénember dogmáit hallotta. Nem lehet hazugság minden – gondolta, és keményen küzdött feléledő kétségbeesése ellen. – Még Sentes bácsikám is érzi az Atya szeretetét. Valahol kell hogy legyen benne igazság. Az Olvasó utolsó szavai elvesztek, mert a lány elmerült az Alornisszal eltöltött idő emlékeiben, és úgy érezte, majd meghal, hogy lássa megint rajzolni. Végül a vénember elhallgatott, és lement az emelvényről, miközben a gyülekezet lehajtott fejjel, állva búcsúzott tőle. A püspökök, akik végig talpon maradtak annak ellenére, hogy szinte az Olvasóéhoz hasonló élemedett kort értek meg, most felvették a könyveket az olvasóasztalokról, és ünnepélyes csendben követték. A harang megkondult, és a székesegyház lassan kiürült. Néhány nemesember és kereskedő megkísérelt a kórus lépcsőjén időzni, hogy válthasson néhány szót a hűbérúrral, de az őrök hamar elzavarták őket. – Na jó – kezdte Sentes bácsi, ‘amikor az utolsó hívek is kisoroltak az ajtón, majd felállt, és a kezét nyújtotta Revának. – Lássuk, mit tud felhozni a vén kurafi a saját mentségére! ♦ ♦ ♦ – Az unokahúgod, uram? – Az Olvasó gondosan ügyelt a hanglejtésére. Éppen csak egy csipetnyi meglepetést csempészett mindig jelenlévő higgadtságába. Egy halvérű, szolgalelkű pap vezette be őket a vénember magántermeibe, aki nem tudta leplezni Veliss iránt érzett megvetését, és még Reva felé is megengedett magának egy gyanakvó vigyort. A lány

elhatározta, hogy kifelé menet majd leüti. – Valóban az, Szent Olvasó – felelte Sentes. – Az unokahúgom, akit hamarosan hivatalosan is elismerek. Megtiszteltetésnek venném, ha tanúskodnál a bizonyítványa felett, illetve elsimítanád a nép ostoba kételyeit. Már el is készíttettem az iratokat. Veliss úrhölgy az Olvasó asztalára helyezte a tekercset, széthajtotta, és egy tintatartóval lesúlyozta az élét. – Ahol megjelöltem, ha volnál olyan szíves, Szent Olvasó! Az Olvasó szinte rá sem pillantott az iratra, mert szemlátomást le sem tudta venni a szemét Reváról. Arckifejezése most már korántsem tükrözött félelmet. Mégiscsak kéjenc. – Hány éves vagy, gyermekem? Ki tudja, honnan jött a bizonyosság, de Reva egy percig sem kételkedett benne, hogy a vénember már maga is ismeri a választ a kérdésére, talán napra pontosan. – Tizennyolc éves leszek a nyáron, Szent Olvasó – felelte. – Tizennyolc éves – rázta a fejét az öregember. – Az én koromban csak úgy rohannak az évek. Olyan, mintha egy hét sem telt volna el azóta, hogy az apád tanácsért jött hozzám. Oly nagyon el akarta venni az édesanyádat, és bár nagy bánatomra szolgál, hogy a nagybátyád füle hallatára kell ilyet mondanom, az apja ellenében azt tanácsoltam neki, hogy vegye feleségül. „A szívek találkozása örömteli esemény.” – „És csak bűnösök kívánhatják szétszakítani azokat, akiket a szerelem összeköt” – fejezte be az idézetet Reva. A Második Könyv: Az Áldás Könyve. Az Olvasó elmosolyodott, és élvezettel felsóhajtott: – Látom, az Atya szeretete ragyogó lánggal ég benned, gyermekem.

– Felvett egy tollat, és tintába mártotta, majd felvitte a nevét az iratra, amely így hivatalossá tette, hogy a lány Cumbrael hűbérurának, Sentes Mustornak az unokahúga. Veliss visszavette az írást, aztán a hűbérúr mellé állt, és lágyan ráfújt a nedves tintára. – Nem kívánlak tovább zaklatni, Szent Olvasó – szólt Mustor de szomorú hírekkel jöttem. Az öreg békésen biccentett. – A királyi őrség ismét a határaink felé menetel. Komor idők ezek. Csak az Atya jóságában bízhatunk, ami megvéd minket a további erőszaktól. – A királyi őrség egy hónapot tölt erdeinkben és hegyeinkben, mert keresik a Déli-torony urát megtámadó őrülteket. Ha nem találnak semmit, hazatérnek. Ez a lépés csak ahhoz szükséges, hogy bizonyítsák az azraeli lakosságnak a tettrekészségüket. A király a szavát adta. hogy csupán ennyiről van szó. – A nagybátyja szeme most tisztán és okosan tekintett az Olvasóra, és a vonásait fürkészte. – Nem, ennél sokkal ijesztőbb híreim vannak. Ugyanis az unokahúgom nemcsak a Tízkönyveket ismeri behatóan, de a kardot is nagy ügyességgel forgatja. Igazából jobban bánik vele, mint a néhai öcsém. – Valóban? – tekintett az Olvasó Revára elképedve. – Úgy látszik, az Atya bőkezűen megajándékozott, gyermekem. – Kétszeresen is bőkezűen – folytatta Sentes –, mert úgy alakította, hogy Reva éppen azon az éjjelen tartózkodjon az udvarházamban, amikor három orgyilkos tör az életemre. Ha ő nem volna, most én sem állnék itt. Az Olvasó arcán őszinte döbbenet látszott. Reva nem kételkedett, hogy megrökönyödése valódi: vén tokája

belereszketett, elszörnyedve vonta össze a szemöldökét, arca egy kellemetlen meglepetést szenvedett emberé volt. – Hála az Atyának, hogy nem esett bántódásod, uram! – lihegte, és elakadt a lélegzete. – Ezek az orgyilkosok... élnek még? – Sajnos nem. Csodálatos unokahúgom végzett az egyikkel, az őreim egy másikkal. – Egy pillanatra elhallgatott, de a szemét nem vette le az Olvasó arcáról. – Az egyikük elszökött. Ám az unokahúgom felismerte. Azt állítja, az illető pap az egyházadban. Az Olvasó riadalma most is valódinak tűnt, de nem tanúsított olyan meglepetést, mint annak előtte. Tudja. Tudja, kicsoda a pap. Észrevette, hogy öntudatlanul ökölbe szorítja a kezét, amikor a vénember – igen hiteltelenül – eljátszotta, hogy sajnálkozva töri a fejét. – Sajnos a papi hivatás nem véd meg a téveszméktől. Akármennyire is eretnekségben gyökereztek az öcséd szavai, sok követőre találtak, és ezek egy része a papok közül került ki. Természetesen az egyházunk rendelkezésére álló összes eszközt felhasználom, hogy az igazságszolgáltatás elé citálhassuk ezt a gazembert. Amennyiben tudnál adni egy leírást... Veliss elővarázsolt egy kisebb tekercset, és az asztalára tette. – Ó, hölgyem, gyors vagy, mint mindig – nyugtázta az Olvasó. – Lemásoltatom, és még a napokban elküldetem minden templomba. A szökevény nem talál menedékre az egyház kebelén, erről kezeskedem! Reva tett egy lépést az öreg felé. Ujjai már fájtak az ökle szorításától. Érezte, hogy nagybátyja lágyan, de határozottan megfogja a karját. – A segítséged lekötelez, Szent Olvasó – válaszolta Mustor. – Úgy hiszem, mára már épp eleget raboltuk az idődet.

– Nyugodtan keress csak fel, amikor úgy érzed, uram! – Revára mosolygott. – Főként, ha ilyen elragadó társasággal érkezel. A nagybátyja az ajtó felé indult, és Revát is húzta volna, de a lány még nem mozdult. – „A csalárdság bűnét – idézte – a legnehezebb felfedni, mert sok hazugság hangzik el kedvesség okán, és sok igazság lakozik a gonoszságban.” A vénember arcára nem ült ki, de a szemében egy pillanatra jól láthatóan harag villant. – Pontosan, kedvesem, pontosan. – Reva – szólt neki Sentes nagybátyja az ajtóból. A lány meghajolt az Olvasó előtt, és követte a hűbérurat. A vigyorgó pap a folyosón állt, és félreérthetetlen megvetéssel tekintett rá. – Bocsáss meg, de... – szólította meg Reva, és megállt. Fel kellett néznie a magas férfira, de annyira nem volt messze, hogy ne érje el az arcát. – ...mintha vérezne az orrod. A pap összeráncolta a homlokát, az ujjai az orrához kaptak, de semmilyen szennyeződést sem talált ott. – Nem hiszem, hogy... A feje hátracsapódott az ütés erejétől. Eltört az orra, de nem halt meg. Nekiesett a falnak, aztán lecsúszott a padlóra, és orrlyukából vér ömlött végig az arcán. – Tévedtem – lépett tovább Reva. – Csak most vérzik. ♦ ♦ ♦ – Ezt nem kellett volna – feddte meg a nagybátyja, amikor visszatértek az udvarházba, és egyből a könyvtárba mentek, ahol új üveg bor várta a férfit. Veliss úrhölgy azonban csak nagy

nehézségek árán tudta visszatartani a nevetését. Reva leroskadt egy székbe, kibontotta gyűlöletes gallérját, és vadul vakarózott. – Ez a vénember hazudik! – jelentette ki. – Nyilván – felelte a nagybátyja, azzal kidugaszolta a bort, és beleszimatolt a palackba. – Umblin-völgy, ötéves. Ezt nevezem! – Tehát ennyi? – kérdezte a lány. – A képünkbe hazudik, és te semmit sem teszel? A hűbérúr elmosolyodott, és kitöltötte a bort. – Most csupán figyelmeztetést közöltünk – nézett fel Veliss az asztalától. Reva már járt itt azon az éjszakán, amikor a kardot kereste. A nő ugyanazt a könyvet tanulmányozta. A pénzről és borászatról szóló kötet mellett jegyzetek álltak magas halomban. – Az ájtatos köpönyegforgató most majd védekező állásba vonul. – És szeretném, ha örökre ott is maradna – tette hozzá Sentes nagybácsi. – Olyasmi ez, amit a te felmagasztalt nagyapád sohasem tudott elérni. – Tudja. Tudja, hol van a pap. Érzem rajta. – Bosszúra szomjazol, kedvesem? – kérdezte Veliss. – Ilyen rosszul bánt veled az az illető? Mocskos, Atyátlan bűnös... Reva felkelt a székből, és az ajtóhoz ment. – Átöltözöm. – Sokat segítene, ha többet tudnánk róla. – Veliss megjegyzésére a lány megtorpant. – Meg arról, hogy hol nevelkedtél. Pontosan merrefelé lehetett? Egy várban, vagy hegyi barlangban? – Egy istállóban – válaszolta Reva az orra alatt, aztán

kiment a szobából. A saját hálótermébe ment, és olyan sietve vetkőzött, hogy több helyen elszakította a ruhát, amit aztán a sarokba hajított. Kedvelt lovaglónadrágjába és laza ingébe öltözött, amit Veliss tiltakozása ellenére a rendelkezésére bocsátottak. Majd én magam megtalálom – fogadkozott, miközben befűzte a csizmáját. – Ma éjszaka beosonok a székesegyházba, és kiszedem az öregből a titkait... Valaki halkan, de ellentmondást nem tűrően kopogott az ajtón. Amikor kinyitotta, a nagybátyja állt ott, arcán kedves, de határozott kifejezéssel. – Egy istállóban? – kérdezte. A lány felsóhajtott, és félreállt az ajtóból, aztán leült az ágyára. A férfi bejött, becsukta az ajtót, és melléje telepedett. Reva meglepetéssel fogadta, hogy Sentes bácsinál ezúttal nincsen borospalack. Némán ültek egy darabig, és a lány azon gondolkodott, hol is kezdhetné, hogy a nagybátyja is megértse. – Nagy volt – bökte ki végül. – Az istálló. Nem éltek benne állatok, ekékre sem emlékszem, csak magamra és őrá, meg egy csomó szalmára. Az első tiszta emlékem az, hogy fel-le mászom a gerendákon. Ha leestem, megvert. – Sokszor tette? – Többször, mint hogy meg tudnám számolni. Jól bánt a pálcával. Sohasem hagyott sebet, kivéve ezt az egyet. – Hátrahúzta a haját, és megmutatta a jobb füle feletti sebhelyet abból az időből, amikor nevelője az eszméletlenségig ütötte. – Tudod, merre volt ez az istálló? – Nagy mezők közepén állt, hosszú fűben, és nem nagyon járt arra senki, néhány mogorva képű férfit kivéve, akik mindig furán néztek rám. A pap a testvéreinek nevezte őket, azok meg

Igazpapnak hívták. Volt köztük egyvalaki, aki különbözött a többiektől. Évente csak egyszer-kétszer jött el, és a pap olyankor megparancsolta, hogy bújjak el. Nem hallottam, miről beszélnek, de a pap „uramnak” nevezte. – Le tudod írni, hogyan nézett ki? – Széles vállú, nem különösképpen magas emberre emlékszem. Kopasz volt és szakállas. Felismerés gyúlt a nagybátyja szemében. A lány várta, hátha megnevezi az illetőt, de ehelyett csak annyit mondott: – Folytasd! Mire emlékszel még? – Amikor idősebb lettem, elvitt a faluba, ahol készleteket szerzett be. Nemigen találkoztam emberekkel, és fogalmam sem volt, hogyan kell velük bánni. Először izgatottan mutogattam és kiáltoztam, de csak egy kiadós verést érdemeltem ki vele. „Nem szabad, hogy észrevegyenek – mondta. – Nyom nélkül kell belépned az emberek életébe.” Később egyedül küldött el éjszakánként. Lopnom kellett, vagy kihallgatni valami társalgást. Gondolom, így akart felkészíteni szent küldetésemre. Elég jól megismertem a falubélieket, és pletykáikon keresztül beleláttam az életükbe. A pék felesége a bádogossal üzekedett, aki kéthetente eljött hozzá. A kerékgyártó elveszítette a fiát a Zöldvizű-gázlónál. A falu papja túlontúl is élvezte a sört. Aztán egyik éjszaka nyitott ablakhoz tévedtem... Az ács lányának ablakához. Egy mosdótál előtt állt, és mosdókendőt húzott végig a testén. A lámpás fényénél mintha ragyogott volna a bőre, és a haja akár az arany... – Reva? A lány megrázta a fejét. – A pap minden éjszaka követett anélkül, hogy tudtam volna. Túl sokáig álldogáltam az ablak alatt. Másnap kaptam

tőle ezt. – A sebhelyhez érintette a kezét. – Mi volt a falu neve? – Frátermalma. Ez mintha megerősítette volna a férfi gyanúját, mert bólintott. – Sajnálom, Reva. – A lány vállára tette a karját, és közelebb húzta magához. – Talán nem vagyok a legjobb hűbérúr, de elhatároztam, hogy a legjobb nagybácsi leszek. És ajándékképpen megtalálom ezt a papot az unokahúgomnak, aztán végignézem, ahogy kibelezed. Szeretnéd? Reva kipislogta hirtelen előtörő könnyeit, aztán viszonozta az ölelését. – Igen, bácsikám, nagyon szeretném. ♦ ♦ ♦ Az ezt követő napokban hamar megszokta az udvarház rendjét. Délelőttönként a vívóteremben gyakorolt Arkennel, délután együtt ebédelt Velisszel és a hűbérúrral, amit egy végtelennek tűnő, a sarokban üldögélve eltöltött óra követett, amíg az egyikük fogadta ezt vagy azt a kérelmező kereskedőt vagy urat. Esténként kedvére lovagolhatott Arkennel, ugyanis a nagybátyja helyet szorított Prüszkének és Púposnak az istállóban. Egészen éjjelig kalandoztak a falakon túl, és vadásztak, ha úgy hozta kedvük. Arken valahonnan szerzett egy hosszúíjat, és képes volt kihúzni, amivel lekörözte Revát, bár a pontosság tekintetében sokkal gyatrábban lőtt, mint a lány a hegyi szillel. Feldriánonként a lány végigülte a kérvényezők fogadását, és amikor az egész unalmas szószaporításnak vége lett, Veliss kikérte az véleményét a kérelmezőkről. – Nem tudom! – nyögte Reva, amikor az úrhölgy az ítéletét

kérte egy vitatott földátruházási ügyben. A szóban forgó földecskét a házi őrség néhai tagja kapta ajándékba a nagyapjától, és most az ő két fia vitázott róla. – Osszák ketté, vagy valami. – A termőföld minősége nem egyöntetű – magyarázta Veliss. Látszólag végtelen türelemmel fordult a lány felé annak ellenére, hogy Reva végig bágyadt nemtörődömséggel viszonyult a kérdésekhez. – A gazdag legelő köves mocsárral keveredik rajta, mint valami jó és rossz foltokból összevarrt kelengye. Az ilyen földet nem egyszerű felosztani. – Akkor adják el, és osszák el az árat, amit kapnak érte. – Az idősebb biztosan szeretné, de a fiatalabb a feleségével és gyermekeivel él a földecskén, és maradni szeretnének. – „Minden föld az Atya ajándéka – idézte Reva, és elfojtott egy ásítást. – Ám csak az formálhat rá jogot, aki meg is dolgozik rajta.” Hetedik Könyv, Alltor ítélete a földesurak mohóságáról. – Tehát egyszerűen ítéljük a fiatalabbnak, és dühítsük fel az idősebbet? – Fontos ember? – Nem kifejezetten, de élvezi néhány kisnemes támogatását. – Akkor a haragja nem számít. Kész vagyunk mára? Aznap délután a nagybátyjához ment, hogy a papról szerzett értesüléseiről faggassa. Mindennapos szertartásukká vált a dolog. A lakosztályában talált rá, a hűbérúr éppen az ingét gombolta, miközben egy szürke talárba öltözött, nagydarab ember valami apró üvegcsét rázogatott az ablaknál, és a fény felé tartotta. – Reva – köszöntötte Mustor. – Ismered Harin testvért? A szürke taláros megfordult, és meghajolt. – Csak nem az unokahúg, akiről annyit hallottam? Nem

látok hasonlóságot, Sentes. Ez a teremtés sokkal szebb nálad! – Igen, szerencséjére az anyjára ütött. Revában felébredt a gyanú a nagydarab ember láttán. – Gyógyító vagy, uram? – Az, hölgyem. Valamikor az Ötödik Rend csontmestereként munkálkodtam, de az aspektusom ide küldött, hogy viseljem gondját a nagybátyádnak... – És az összes eretnek igazhitűnek, akiket megtűrök a városban – vágott közbe Sentes bácsi. – Róluk se feledkezz meg! – Parancsoló hangnemre váltott, amire Harin testvér összeráncolta a homlokát. Némán átadta Sentesnek az üvegcsét. – Ugyanúgy adagoljam, mint eddig? – kérdezte a nagybácsi. – Jobb lesz emelni az adagot. Négyszer egy nap... – Tiszta vízben elkeverve, igen, tudom. Harin testvér bőrtáskát vett a vállára. – Jövő héten újra eljövök. – Az ajtóhoz lépett, és meghajolt Reva előtt, aztán távozott. – Nem megfelelően szól hozzád – kezdte a lány. – Én utasítottam rá. Ostobán veszi ki magát, ha az ember olyasvalakivel udvariaskodik, aki azelőtt az ő seggében tartotta az ujját. A lány az üveg felé biccentett. – Az mi? – Csak egy kis szíverősítő. – Letette az asztalra. – Segít elaludni. Gondolom, a papról akartál kérdezni. – Hadd vadásszam le! – kérte Reva. – Küldj utána, és én egy hónapon belül megkötözve hozom el neked, te pedig ítélkezhetsz felette! Esküszöm. – Ez aligha a legalkalmasabb pillanat minderre. A királyi őrség a határainkon ólálkodik, és az emberek így is elég idegesek.

Ha még az Olvasó összeesküvéseit is felgombolyítjuk, azzal csak rémületre adunk okot. – Tudod, ki az az ember, akit a pap úrnak nevezett. Érzem. – Nem tudom, csak sejtem. És nem akarok egy nehezen megkötött békét felrúgni pusztán egy gyanú okán. Ígérem, lépni fogunk, Reva. De lassan lépünk előre, és puhán tesszük a lábunkat, hogy az a vén kurafi ne lássa a jöttünket. – Én tudok lopakodni – erősködött a lány. Fogalmad sincs róla, milyen jól tudok lopakodni. A nagybátyja megrázta a fejét. – Nem kételkedem a képességeidben, de itt van rád szükségem. Az emberek megszokták, hogy az oldalamon látnak. A lány lenyelte a keserű pirulát. – Miért? Hisz hivatalosan elfogadtál. Miért kell, hogy lássanak is? A férfi meglepődött, aztán a szemöldöke lassan összefonódott a felismeréstől. – Nem tudod, ugye? Tényleg fogalmad sincs róla. – Miről nincs fogalmam? – Reva, talán észrevetted már, hogy ebben az udvartartásban nincsen gyermek. És most már nem is nagyon lesz. Nincsenek örököseim, senki sincs, aki követhetne hűbérúri székemben. Ám most itt vagy nekem te. Reva érezte, hogy jéghideg ujjak csusszannak végig a mellkasán, és a torkára tekerednek. – Micsoda? – kérdezte elhaló hangon. – Az évek során jelentkezett nálam az atyád néhány... eltévelyedése. Hivatalossá tételt kértek, de csalódottan kellett távozniuk. Volt, aki csupán valami szívességért, vagy egy tele bukszáért jött. Nyugodt szívvel utasítottam őket vissza. De

aztán megjelentél te, Reva. Mit gondolsz, hány éves korodban vett magához a pap? – Tudom, hány éves voltam, mert megmondta. Hat. – Az apád csaknem kilenc éve halt meg. Ez azt jelenti, hogy a pap három évvel azelőtt fogadott be, hogy Rentes orvul megölte az apánkat és háborúba taszította ezt a hűbéruradalmat. És Rentes összes gyermeke közül pont téged vitt el. Ő is látta benned, amit én látok. A lány megrázta a fejét, mert egyre kevésbé értette. – Mit látsz? – A következő Mustort a hűbérúr székében. – Közelebb jött, megfogta a lány kezét, és csókot nyomott az arcára. – Akit az Atya maga küldött hozzám, mert bizonyára meghallotta az imámat. ♦ ♦ ♦ – Egy lány nem lehet hűbérúr – szögezte le Arken az esti lovaglásnál. Átvágtattak a földhídon, aztán elügettek az északi erdős hegyek irányába. – Hűbérúrnő – mondta Reva, és még mindig érezte a mellkasát megszorító hideg kezet. Tompa hangon beszélt. A nagybátyja szavainak súlya nem hagyott helyet az érzelmeknek. – Nem hangzik túl jól – vélte a fiú. – Valami jobbat kell kitalálnod. Mondjuk grófnő. – Csak Nilsaelben vannak grófnők. – Meghúzta a kantárt, és Prüszke lefékezett. Egy darabig csak ült a nyeregben, és a jegesség lassan átadta a helyét valami szívdobogtató rémületrohamnak. – Nem maradhatok itt – határozott remegő hangon. – Már így is túl sokáig maradtam. – A nagybátyád jó volt hozzád. Hozzánk.

– Mert örökös kell neki. – Nem csak erről van szó. Szeret téged. Látszik rajta. Vagy inkább az öccse emlékét szereti bennem, azt az embert, aki sohasem lehetett. Reva végighúzta reszkető kezét a homlokán. – Az Északi Végek. Odamehetünk. Azt mondtad, szeretnéd. – Amikor nem volt hová menni... – Mehetünk most azonnal! Vannak lovaink, fegyvereink, pénzünk... – Reva... – Nem tudom végigcsinálni! Csak egy mocskos Atyátlan bűnös vagyok! Hát nem érted?! Vágtára sarkantyúzta Prüszkét, és a fák felé vette az irányt. Már félúton járt, amikor valami megállásra késztette. Egy másik ló ért a szemközti hegygerincre. A kimerült állatok egyenetlen ügetésével közeledett. Az oldalát és száját hab verte ki, és lovasa előredőlt, mint aki alig tudja magát a nyeregben tartani. Reva kiélezett ösztönei egyetlen dolgot súgtak neki: Baj van. Nézte, ahogy a hátasló közelebb ér. Prüszke nyugtalanul lépkedett alatta, és orrlyukai kitágultak a halálhoz közel járó ló bűzétől. Menekülni akart. Az Északi Végek. Al Sorna befogad. Sarkát Prüszke véknyába vágta, és hamar megtette a fennmaradó távolságot. A lovas olyan kimerült volt, hogy szinte észre sem vette, amikor a lány a kantárszárat megragadva megállította az állatot. Királyőrség – ismerte fel az egyenruhát. Rögtön észrevette a vörösesbarna foltokat a mellvérten és az üres kardhüvelyt. – Hol a szablyád? – kérdezte. A férfi riadtan kapta fel a fejét. Arcát verejték és száraz vér borította. Őszinte borzalommal nézte a lányt, aztán pislantott, és körülnézett.

– Alltor? – krákogta. – Igen. Alltorban vagy. Mi történt veled? – Velem? – A katona kivicsorította a fogát, és fura fény gyúlt a szemében. Rekedten felkacagott. – Megöltek, te lány! Megöltek mindnyájunkat! – A kacagás nevetéssé változott, és a férfi teli torokból hahotázott, majd a nevetés köhögésbe fulladt, és a katona lefordult a nyeregből. Reva is leszállt, kivette a vizes tömlőt Prüszke nyeregtáskájából, és a lovas szájához tartotta. A férfi megint felköhögött, de aztán már nagy kortyokban nyelte a vizet. – Besz... beszélnem kell a hűbérúrral – zihálta, amikor eleget ivott. Reva visszatekintett a város felé, amit szürke ködbe vont az ezernyi kéményből felszálló füst. Kivette az udvarház halvány körvonalait. A szolgák már a vacsorát készítik. Látta az ikertornyot is, a nagy hazug otthonát. – Elviszlek hozzá – felelte. – A nagybátyám.

MÁSODIK FEJEZET

A

volári haderőt három alapvető különítmény alkotja. – Harlick testvér hangja a pónija mozgásával párhuzamban emelkedett és süllyedt. – A szabadkardnak nevezett polgári csapatok, a varitájnak nevezett rabszolgakatonák, és a különleges kiképzésű, rettegett elitrabszolgák, a kuritáj. Ez az alapvető harci felállás már csaknem négyszáz esztendeje jellemzi a katonaságukat. Vaelin parancsára órák óta beszélt már folyamatosan. A várúr megkérte, hogy úton a torony felé meséljen el mindent, amit a Volári Birodalomról tud. – Az egységeket zászlóaljakba rendezik, és ezeket összesen nyolcezres különítményekbe sorolják. Egy átlagos különítményben harcolnak szabadkardok és varitájok is, köztük kisebb különleges mérnök- és kuritájegységekkel. Egy teljes hadsereg három vagy több különítményből áll egy tábornok parancsnoklása alatt... Amint Vaelin magához tért a parton elszenvedett látomásból, ragaszkodott hozzá, hogy még aznap éjszaka útra keljenek. Az erőteljes képek ellenére az egész rövid ideig tartott, és bár a borzongás nehezen múlt, nem volt olyan csontig hatoló,

mint annak előtte. A képek azonban merőben felzaklatták, és nem menekülhetett a következtetés elől: Valami nagyon rossz dolog történt. Kurtán búcsúzott Nortah-tól és Sellától. Látta rajtuk az ijedtségüket, és hazugnak érezte magát megnyugtató szavai miatt: – Valószínűleg semmiség. Csak hát egyre gyanakvóbb vagyok, ahogy öregszem. – Lángok! – kántálta Lohren éneklő hangján. Az ajtó felé indult, és ugrándozott izgalmában. – Égő házak! Égő emberek! A rossz emberek mindent felégetnek! Bácsikám megöli őket! Felébresztette Orven kapitányt, és cseppet sem lepődött meg rajta, hogy az eorhil asszony feje bukkan fel a sátor szájánál, miközben a parancsnok botladozva húzta a csizmáját. – Állítsd őket csatarendbe! – utasította Vaelin. – Felderítőket mindkét szárnyra! Fáklyát minden embernek! Küldj egy osztagot a partra, találnak egy embert a kunyhóban! Velünk jön. Ha ellenkezik, kötözzék a lóra! – Az alacsonyabb rangú tisztek általában a kisszámú, ám dúsgazdag uralkodó osztály tagjai közül kerülnek ki – mesélt tovább Harlick. – Ez a volári társadalom egyetlen osztálya, akik vörös ruházatot viselhetnek. Bár a kiváltságos helyzet elegendő lehetőséget nyújt a nemeseknek, hogy főparancsnoki posztra törjenek, ezt a tisztséget általában a kipróbált vezetői tapasztalattal rendelkező embereknek adják... – Miért jönnek? – vágott közbe a várúr. – Mit akarnak? Harlick elgondolkodott, talán valami bonyolult válaszon törte a fejét, ám Vaelin arckifejezését látva egyszerűen válaszolt: – Azt hiszem, mindent. Nekilátott leírni a Volári Kormányzótanács munkarendjét,

de Vaelin csendre intette: – Ennyi egyelőre elég lesz. Dahrena úrhölgy némán lovagolt mellette, és arcán kordában tartott aggodalom tükröződött, ahogy Harlickot hallgatta. – Tudom, hogy döntéseim talán túlzásnak tűnnek... – kezdte a várúr, de a nő megrázta a fejét. – Én bízom az uram... döntéseiben. – Sajnálom, de újabb szívességet kell kérnem... – Ma éjszaka – felelte a nő. – Ha visszaértünk a toronyba. – Nincs túl messze? – Jókora távolság, de távolabbról is sikerült már, az aspektusgyilkosságok kapcsán kirobbant lázadások idején. Apám félt, hogy a királyság szétszakadhat. – Köszönetem, hölgyem. – Akkor köszönd, ha békéről és harmóniáról hozok híreket. – Teljes szívemből bízom benne, hogy így lesz. – Reménykedj csak, ha akarsz! – gúnyolták legmélyebb kétségei. – Úgyis tudod, milyen hírekkel tér vissza. ♦ ♦ ♦ Hajnalodott, amikor végigléptettek Északi-torony kövezett utcáin. A kapu szélesre tárult a közeledtükre. Vaelin lemászott Láng hátáról, és a fáradtsággal mit sem törődve Adal kapitányt hívta. – Uram – köszöntötte kurtán Adal, és szigorú arckifejezése arról árulkodott, még mindig neheztel a várura fenyegetése miatt. – Minden csapatnak gyülekező – utasította Vaelin, miközben felment a torony lépcsőjén. – Az északi őrség összes tagja

haladéktalanul jelentkezzen a toronynál. Küldess megbízottakat az eorhil és seordah népéhez! A várúr hadba hívja a harcosaikat. – Uram...? – Kérlek, Adal, csak tedd, amit mondott! – tette hozzá Dahrena, amikor elment a férfi mellett, és ő is a lépcsőhöz indult. – Szükségem lesz néhány órára – szólt oda Vaelinnek, aztán eltűnt az épületben. A várúr hirtelen nem talált más pihenőhelyet, így lerogyott a Várúr trónszékére, és hunyorogva hallgatta Adal parancskiáltásait. Végig tudom csinálni újra? – tűnődött. Hirtelen nagyon nehéznek érezte a térdén nyugtatott hosszúkás vászonbatyut. – Vaelin? – Alornis állt előtte, vállán sállal, meztelen lába papucsban a vár hideg kövén. A szeme elkerekedett a kétségtől, és pillantását rendre az ablak felé kapta. Festékfoltok száradtak az ujjaira. Vaelin kinyújtotta a kezét. A fiatal nő odalépett elé, aztán leguggolva a bátyja térdére könyökölt. – Mi történik? – kérdezte vékony hangon. – Úgy látszik, az én bölcs anyámnak megint igaza lett, mint mindig – mosolygott rá a bátyja, és kisimította a lány szeméből a haját. – Mindig van egy újabb háború. ♦ ♦ ♦ – A palota romokban áll – mesélte Dahrena. Az arca elsápadt, és vörös szemében nemrégiben kisírt könnyek emléke ült. Ám a hangja tisztán csengett, semmi reszketegség nem hallatszott rajta. – Az utcák tele vannak holttestekkel. Volári hajók horgonyoznak a kikötőben. Emberek sorakoznak a mólókon százával, láncra verve.

Vaelin tanácsot hívott össze az emeleti teremben. Adal kapitány az ablak mellett állt keresztbe tett karral. Kehlan testvér, akit Dahrena kérlelésére hívott meg, a nő mellett ült, és az aggodalom ráncba húzta az arcát. Vaelin meghívására Hollun testvér is jelen volt a Negyedik Rendtől, tekercseket tartott a kezében, és leplezetlen rettegéssel a szemében nézte Dahrenát. A nő csak legyintett, amikor Vaelin azt javasolta, titkolja el a képességét azok elől, akik még nem tudnak róla. – Azok után, amiket láttam, attól tartok, a titkokkal most nem sokra megyünk. Mellesleg, már régen azt gyanítom, hogy a legtöbben maguktól is rájöttek. Harlick testvér a sarokban gubbasztott. Annak dacára, hogy a várúr kinevezte a torony levéltárosának, nem rögzítette a megbeszélést. Vaelin biztosra vette, hogy minden egyes szóra pontosan fog emlékezni, és később is pergamenre vetheti. Alornis Vaelin oldalán ült, és kezét szorosan összetette, hogy elrejtse az előző éjszaka beléállt remegést. Aluciusért aggódik. És Benril mesterért. – És a királyi őrség? – tudakolta a várúr. – Nyomukat sem láttam, uram – válaszolta Dahrena. – A városi őrség helytállt a falon, de mindhiába. – A király? Lyrna hercegnő? – Olyan sokáig maradtam a palotában, amilyen sokáig csak tudtam, de csak hullákat és kiégett romokat találtam. Vaelin bólintott, és a nő leült. Kehlan testvér megragadta a tanítványa kezét. A nő gyászosan és fáradtan lehajtotta a fejét. – Kapitány! Hány katonánk van? – Eddig több mint kétezren jöttek a toborzásra, uram. A maradék úgy hét napon belül megérkezik. Az északi őrség jelenleg háromezer főt számlál, és teljes létszámban jelen lesz,

amint a távoli helyekre kirendelt csapatok is jelentkeznek. A távolságok miatt ez akár két hetet is igénybe vehet. – Nem elég – rázta a fejét Dahrena. – A hadsereg, amit láttam, legalább ötször vagy hatszor nagyobb a miénknél, még úgy is, ha az eorhil és seordah válaszol a felhívásunkra. – Terjesszétek ki a toborzást! – rendelte el Vaelin. – Minden fegyvert fogni képes férfira szükségünk van, a bányász- és halászfalvakból is! Adal lassan bólintott. – Meglesz, uram. – Tétován összeszorította a fogát. – Valami gond van, kapitány? – kérdezte Vaelin. – Már elkezdődött a zúgolódás az emberek körében, uram. – Zúgolódás? – Nem akarnak menni – vette át a szót Kehlan testvér, amikor Adal tovább habozott. – Az emberek fele itt született, és sohasem látták a királyságot. A másik fele azt kívánja, bárcsak sohase látná újra. Némileg jogosan tudni akarják, miért harcoljanak egy országért, ami nem küldött segítséget, amikor a hordával kellett szembeszállnunk. Ez nem az ő háborújuk. – Az lesz, amikor a voláriak ideérnek – felelte Dahrena, mielőtt Vaelin szabadjára engedhette volna a haragját. – Láttam a lelküket. Mohóság és bűnös vágy izzik bennük. Nem állnak meg Varinvárnál, Cumbraelnél, vagy Nilsaelnél. Eljönnek ide, és elvesznek mindent, és akit nem ölnek meg, azt rabszolgává teszik. Vaelin vett egy nagy levegőt, hogy csillapítsa a dühét. – Talán ha beszélnél az emberekkel, hölgyem. Úgy érzem, sokat adnak a szavadra. Dahrena bólintott. – Persze, uram.

A várúr a parancsnokhoz fordult. – Minden további zúgolódást keményen el kell nyomni. A király parancsából uralkodom itt, nem az ő megbízásukból. Én mondom meg, melyik az ő háborújuk. – A haderő továbbra is kérdéses, uram – emelte fel a kezét Hollun testvér. A tanácskozás közben számokat írt egy pergamendarabra, és most Vaelin elé tette őket. – Mondd el szóban! – utasította a várúr. – A kiterjesztetett toborzással úgy húszezer fegyveresünk lesz, amit az eordil és seordah harcosok száma könnyedén megdupláz. Egy hadihajónk áll a kikötőben, és a kereskedőflotta sem sokkal nagyobb, mint hatvan hajó, amelyeknek a fele jelenleg a tengeren tartózkodik. Ahhoz, hogy ennyi embert és lovat elvigyünk a királyságba, fegyverekkel és készletekkel együtt, legalább négy útra lesz szükség. – Feltéve, hogy megússzuk viharok nélkül – tette hozzá Adal kapitány. – Felesleges ezen vitázni – vetette ellene Vaelin. – Nem hajózunk. Menetelünk. Dahrena lassan felemelte a fejét. – De hát a Végekről csak egy út vezet a királyságba. Korábban történt, amikor a térképeket tanulmányozta. A vérdal megerősítő szózatát hallotta, amikor szeme a Nagy Északi Erdőséget jelölő rajzra tévedt. A dallam felébresztett egy emléket. Egy réges-régi nyári tisztáson találkozott egy vak nővel. – Tudom – felelte. ♦ ♦ ♦ A városon kívül vertek tábort az egyre növekvő hadseregnek. A

besorozott katonák gyakorlott mozdulatokkal csatlakoztak a saját századukhoz, hiszen Al Myrna várúr annak idején évi négy mustrát tartott, hogy a fegyelem ne lankadjon. Az újoncok között voltak kézművesek, bányászok és munkások, és a legtöbben nyíltan sérelmezték az életük menetébe történt beavatkozást, annak ellenére, hogy Adal kapitány csírájában elfojtott minden lázadásra utaló kezdeményezést, és Dahrena ismétlődő beszédei az újonnan érkezőkhöz sokat enyhítettek az emberek kételkedésén. – Sokan azt kérdezitek, mit tett volna Al Myrna várúr? – mondta nekik. – Én, a lánya mondom, ő ugyanígy döntött volna. Harcolnunk kell! Adal kapitány kiadta az északi őrségnek az újoncok kiképzését, és kiválasztva azokat, akik a horda elleni csatában jeleskedtek, előléptette őket őrmesterekké és parancsnokokká. A felszerelés elégtelensége aggasztotta Vaelint, pedig már Északi-torony minden kovácsa, szabója és susztere a végkimerülésig megfeszített munkával dolgozott, hogy fegyvert, páncélt és csizmát készítsen a hadseregnek. A várúr érezte, hogy nagy szükségük van minden egyes napra, amit a haderejük felépítésével töltenek, de közben folyamatosan bosszantotta, hogy már régen indulniuk kellene. Varinvár egy nap alatt elesett. Hol csapnak le legközelebb? Dahrena felajánlotta, hogy mindennap visszatekint a királyságra, de az első felderítés után olyan fáradtság vett rajta erőt, hogy Vaelin úgy vélte, jobb, ha tartalékolja az erejét. – Amikor átjutottunk az erdőn – mondta neki –, majd újra repülsz. – Biztos vagy benne, hogy átengednek minket? – kérdezte az úrhölgy, miközben a tábort járták. Vaelin kínosan ügyelt rá,

hogy minél több katonája lássa személyesen. – A királyság alattvalói közül csak az apámat engedték be, és akkor is fegyver és kíséret nélkül. A várúr csak bólintott, és folytatta útját. Egyszerre csak két férfira lett figyelmes, akik fakarddal küzdöttek. Bámészkodók állták körül őket. A magasabbik harcos félrecsapta az ellenfele fegyverét, aztán egy tökéletesen végrehajtott, folyamatos mozdulatsorral ledöntötte a lábáról a másikat. Felsegítette a megvert regrutát, aztán széles vigyorral tárta szét a karját. Magas és erős testű fickó volt, hátrafogott hosszú haja meztelen háta közepéig ért. Bőre verejtéktől csillogott, kidolgozott izmai fénylettek. – Négyes! Ki következik? Nyilvánvaló ügyessége ellenére alig lehetett húszéves, és fiatalkorához illő, magabiztos fesztelenséggel hetvenkedett. – Gyávák! – gúnyolta a közönségét nevetve, amikor senki sem akart odajönni. – Gyerünk! Három ezüst üti a markát annak, aki meg tud verni! – Megint felnevetett, aztán hirtelen kijózanodott, amikor megpillantotta Vaelint a tömegben. Vigyora csak egyetlen pillanatra ingott meg, és a szeme összeszűkült, miközben a vér éneke kellemetlen igazságot dongott a várúr fülébe. – Na és te, uram? – kiáltott oda a fiatalember, és tisztelgésre emelte a fakardját. – Megtisztelsz egy egyszerű hajóácsot azzal, hogy kiállsz ellene? – Majd máskor – fordult el a várúr. – Ugyan már, uram! – kiáltott oda megint a fickó, és hangja fura élt hordozott. – Biztosan nem akarod, hogy ezek a jóemberek azt higgyék, megijedtél. Sokan már így is furcsállják, miért nincsen kardod.

Az egyik északi őrségi katona előrelépett, hogy megbüntesse a nagyszájút, de Vaelin visszaintette. – Mi a neved? – kérdezte a várúr, miközben belépett a körbe, és levette a köpenyét. – Davern, uram – hajolt meg a fiatal férfi. – Hajóács vagy, mi? – Odaadta a köpönyegét Dahrenának, és leguggolt, hogy felvegye a fakardot a földről. – A te tudásod nem az ácsbárd lóbálásából származik. – Mindenkinek kell hogy legyen a munkáján túl is érdeklődési köre, nem, uram? – Való igaz. – Vaelin eléje állt, és a szemébe nézett. Davern jól titkolta, de a várúr látta benne a mélyen ülő, felszított gyűlöletet. Davern pislantott, és Vaelin botja azonnal felcsapódott. Tettetett egy vágást a fickó feje felé, kikerülte a hárítást, aztán a karja alatt beemelt egy kemény szúrást Davern melle közepébe. A fiatalember szaporán hátrafelé lépkedett, miközben két karjával cséphadaróként körözött, hogy megőrizze az egyensúlyát, de végül nagy puffanással a hátsójára esett, amit a tömeg ellenállhatatlanul viccesnek talált. Pénz csörrent a nevetés közepette, ahogy a nézők rendezték fogadásaikat. – Sohase az ellenfeled szemét nézd! – nyújtotta a kezét Vaelin. – Ez volt az első dolog, amit a mesterem megtanított. Davern nem fogadta el a segítő jobbot, hanem egyedül tápászkodott fel, és a hetykeség minden nyoma eltűnt az arcáról. – Csináljuk újra! Talán most én tanítok neked valamit. – Kötve hiszem. – Vaelin odadobta a fakardot az északi őrség tagjának. – Ezt az embert léptessék elő őrmesterré! Ő fog bajvívást tanítani a társainak. – Áll az ajánlatom, uram! – kiáltott a várúr után Davern,

amikor az visszavette a köpenyét, és folytatta útját. – Vigyázz ezzel az emberrel! — tanácsolta Dahrena. – Azt hiszem, rosszat akar neked. – Nem minden ok nélkül – felelte az orra alatt a várúr. ♦ ♦ ♦ Amikor visszatért a napi körútjáról, Alornist a sátor előtt találta. A várúr a katonák között, a tábor szélén verte fel a sátrát. A húga az állványra tett vásznon serénykedett az ecsetjével. Maga készítette az állványt a torony ácsától kölcsönkért eszközökkel. Az ötletes szerkezet három felcsapható lábon állt, és az egészet könnyedén összehajthatta egy méter hosszú dobozzá. A tábor népe hamar megszokta a vállán ecsetekkel teli zsákot, karja alatt állványt cipelő lány jelenlétét, aki minduntalan megállt, amint valami megragadta a figyelmét. Legutóbbi munkájaként a tábor látképét választotta, és olyan pontossággal ábrázolt minden egyes sátrat és kerítést, hogy Vaelinnek még mindig beleborsódzott a háta. – Hogy csinálod? – ámult, amikor átnézett a lány válla fölött. – Ugyanúgy, ahogy te a saját dolgodat. – A várúr lerogyott egy közeli székbe. A húga feléje fordult, aztán szeszbe mártotta az ecsetjét, és letörölte. – Mikor indulunk? Indulunk? Vaelin összevonta a szemöldökét, de inkább semmit sem szólt. Már éppen eleget vitáztak a kérdésről. – Még egy hét. Talán több. – Át az erdőn, a királyságba. Gondolom, van valami terved, mihez kezdünk, ha odaértünk. – Igen. Azt tervezem, hogy legyőzzük a voláriakat, aztán hazajövünk.

– Haza? Tehát így gondolsz erre a helyre? – Te nem? – Elnézett a sátrak fölött a város irányába, és tekintete megállapodott a mögötte emelkedő tornyon, amit fekete keretbe foglalt a sötét északi tenger. – Azóta így érzem, hogy idejöttünk. – Tetszik ez a hely – felelte Alornis. – Nem is gondoltam, hogy ilyen érdekes lesz. Annyi szín van itt. De nem az otthonom. Az én otthonom egy ház Varinvárban. És ha Dahrena úrhölgy nem téved, mostanra az egészből csak kiégett falak maradtak. – A lány elfordította a fejét, és szeme megtelt a félelem könnyeivel. Amikor újra megszólalt, szúrós tekintettel nézett a bátyjára, és megismételte, amit már annyiszor az elmúlt napokban. – Nem maradok itt. Ha megkötözöl, ha tömlöcbe vetsz, valahogy akkor is követlek! – Miért? Mit remélsz megtalálni ott a veszélyen, halálon és szenvedésen túl? Háború lesz, Alornis. Lehet, hogy a szemed mindenben meglátja a szépséget, de a háborúban semmi szépség sincsen, és szeretnélek megkímélni a látványtól. – Alucius – felelte a lány. – Benril testvér... Reva. Tudnom kell. Reva... A férfi gondolatai sokszor fordultak a cumbraeli lány felé, és a dal minden alkalommal kiáradt. Ugyanazon a dallamon zengett, amit már olyan jól ismert arról az éjszakáról, amikor orgyilkosok törtek Elera aspektusra, meg a Martishe-ból, amikor Feketenyilat követte, és persze a Fokvárból, ahol Rentes Mustorra vadászott. A kérlelhetetlen dallam egyet parancsolt: Keresd meg! Ellenállt a késztetésnek, hogy énekeljen, felkutassa Revát, nehogy megint, ezúttal mindörökre rabul essen a látomásnak. – Nekem is tudnom kell... Reggel keresd meg Kehlan

testvért! Bizonyára örülni fog a segítő kéznek. A lány elmosolyodott, és közelebb lépve csókot nyomott a bátyja homlokára. – Köszönöm, testvérem. ♦ ♦ ♦ Vaelin minden este tanácsot ült a parancsnokaival, és meghallgatta jelentéseiket a toborzás és kiképzés menetéről. Hét nap telt el, és a haderő tizenkétezer főre duzzadt, bár ennek igazából csak a fele számított valódi katonának. – Kénytelenek leszünk menet közben folytatni a kiképzést – mondta Vaelin, amikor Adal egy havi haladékot kért. – Minden napnyi késlekedés további életekbe kerül a királyságban. Hollun testvér jelentése szerint a hiányzó fegyverek és ruhák öt napon belül elkészülnek. Kiderült, hogy egy vállalkozó kedvű kereskedő pénzt fektetett a jövőbe, és fenntartott egy alabárdokkal és láncingekkel teli raktárt. Amikor minden embert felfegyvereztünk, indulunk. Nem sokkal később feloszlatta a gyűlést. Dahrena egy köteg pergamennel a karjában várta. – Kérvények? A nő bocsánatkérőn elmosolyodott. – Mindennap egyre több érkezik. – Szívesen hagyatkozom a döntésedre, hölgyem, ha félreteszed nekem azokat, amelyekre rá kell biggyesztenem az aláírásomat. – Ezek itt mind azok. Vaelin felnyögött, amikor a nő a térképasztalra tette a köteget. – Az apád tényleg egyedül csinálta ezt a sok mindent?

– Személyesen elolvasta mindet. Amikor a látása gyengült, velem olvastatta fel őket. – A nő ujjai a pergamenekkel babráltak. – Én... én szívesen segítek neked is, uram. Vaelin felsóhajtott, és ráemelte a tekintetét. – Nem tudok olvasni, hölgyem. Gondolom, ezt már az első találkozásunkkor észrevetted. – Nem ítélkezni jöttem. Csak segíteni akarok. A férfi kiválasztotta a legfelső tekercset, és kibontotta. A lapon lévő betűk számára csak krikszkrakszoknak tűntek. – Az anyám megpróbált megtanítani, de nyughatatlan gyermekként nem voltam képes néhány percnél többet megülni egy helyben. Csak akkor maradtam veszteg, ha étel került az asztalra. Amikor megkísérelt erővel megtanítani, egyszerűen nem tudtam értelmet csiholni a betűkbe. Ahol ő költeményeket vagy történelmet látott, én csak összevissza ákombákomokat, amelyek fel-alá ugráltak a lapon. Egy darabig folytatta, mígnem már le tudtam írni a nevemet, de aztán a betegség elragadta, engem pedig a Rend. Ott meg nem sok szükség van az írástudásra. – Már olvastam olyanokról, akik hasonló nehézségekkel küzdenek – nyugtatta meg Dahrena. – Azt hiszem, áldozatos munkával felül lehet kerekedni rajta. Szívesen segítek. Vaelin vissza akarta utasítani, hiszen nem nagyon maradt volna ideje leckéket venni, ám a nő hangjában megcsillanó őszinteség elgondolkodásra késztette. Elnyertem a tiszteletét – döbbent rá. – Mit lát bennem? Az apja árnyékát? Elesett seordah férjét? De nem lát mindent... Vaelin pillantása a sarokba tett vászoncsomagra esett, amit a szomorú hírek ellenére még mindig nem bontott ki. Minden alkalommal, amikor ujjai a zsinórhoz értek, újraéledt vonakodással fordult el a batyutól. Még látnia

kell, ahogy gyilkolok. – Talán esténként egy órát – felelte. – Taníthatsz. Jól fog esni egy kis kikapcsolódás az egész napos menetelés után. A nő elmosolyodott, bólintott, és elvette tőle a tekercset. – A Nagyra Becsült Szövőcéh – olvasta – könyörögve kéri a vár urát, hogy érje el a nyugati partokon letelepedett kisbirtokosok botrányos árainak csökkentését. Csak így biztosítható a gyapjú folyamatos beszállítása... ♦ ♦ ♦ Az éjszakai tábor hangulata mindig ugyanolyan volt, hadseregtől és háborútól függetlenül. Táborozhattak sivatagban, erdőben vagy hegyoldalon, a képek, illatok és hangok sohasem változtak. Zene szállt fel a vászonváros főzőtüzei mellől, mert minden hadseregben elkelt a jó zenész, és nevetés hangja hallatszott. Persze a kártya- és kockajátékosok is hangosan dühöngtek a balszerencséjük felett. A közeli barátok összegyűltek, hogy valamivel csendesebben emlékezzenek az otthonukra és szeretteikre. Vaelint is otthonos érzés járta át, egyfajta bizonyosság. Hadsereggé válnak – töprengett, miközben a tábor peremén, a tábortüzek fényén túl járt. – De vajon harcolni is hadseregként fognak? Kicsivel később megtorpant. Megfordult, és a fák cikcakkvonalát nézte. A fickó jól bánik a pengével, de nem lopakodik valami halkan. A vér éneke riadót fújt. – Meg akarsz vitatni velem valamit, Davern uram? – szólt bele a sötétségbe. A zajok elültek, és tompa szitkozódás hallatszott. Davern, a hajóács előjött az árnyékok közül. A derekán viselte a kardját, és keze idegesen szorította a markolatot. Felső ajkán verejték

csillant, de a hangján nem hallatszott feldúltság. – Látom, továbbra is fegyvertelenül jársz, uram. Vaelin elengedte a megjegyzést a füle mellett. – Régóta készülsz erre a pillanatra? A fiatalember magabiztossága láthatólag megingott. – Nem értem... – Meg akarod mondani nekem, hogy az apád jó ember volt. Hogy amikor megöltem, összetörtem az anyád életét. Egyébként hogy van az anyád? Davern szája megrándult, ahogy elfojtott egy vicsorgást. A pillanat hosszúra nyúlt, és a várúr érezte, hogy ellenfele a pokolba kívánja a színjátékot. – Egészen a haláláig izzott benne a gyűlölet irántad – mondta végül. – A tengerbe ölte magát, amikor tizenkét éves voltam. Az emlék kellemetlen zökkenéssel vágódott be Vaelin elméjébe. Az eső hideg függönyként zúdult a nyakába, vér áztatta a homokot, a haldokló suttogása alig jutott el a füléig: „A feleségem...” – Nem tudtam – mondta a fiatalembernek. – Sajnálom... – Nem a bocsánatkérésedért jöttem! – Ellenfele előrébb lépett, és a vicsorgás elszabadult az arcán. – Akkor mit akarsz? A véremet, hogy lemosd vele a gyászt? Hogy felépítsd az összetört életeket? Tényleg azt hiszed, hogy most megkaphatod mindezt, és nem a bitón fogsz kikötni? – Az igazságért jöttem... – Davern még közelebb lépett, és szabad kezét a hüvelyre tette, készen, hogy kihúzza a kardját, de megtorpant, mert Vaelin felnevetett. – Az igazságért? – A nevetés öröme még csírájában elhalt. – Én is azt kerestem egyszer, egy fondorlatos öregembernél. Meg is adta nekem, és cserébe csak a lelkem kellett neki. Mindezt érted

és az anyádért. Eriin nem mesélte el? – Az anyám szerint hazudott. – Davern hangja most már bizonytalanságról árulkodott, de a vicsorgás nem tágított, és a figyelmeztető vérdallam mélyebb regiszterbe szállt alá. Néhány szó nem oldja fel egy élet gyűlöletét. – Eriin hazugságokkal akarta csillapítani anyám dühét – folytatta Davern. – El akart téríteni a feladatomtól, pedig a feladatomat az igazság diktálja. – Akkor ölj meg végre, és essünk túl rajta! – tárta szét a kezét Vaelin. – Hisz az igazság miatt vagy itt. – Hol a kardod? – követelőzött a fiatalember. – Hozd a kardodat, és elintézzük! – Az én kardom nem a magadfajták ellen való. – Légy átkozott! Hozd a kar... Halk pattanás hallatszott a fák közül. Nem volt hangosabb, mint egy ág reccsenése. Vaelin teljes erejéből megrohamozta a fiatal férfit, aztán a derekánál beleütközött, és magával rántotta a földre. A levegő sóhajtással kevert nyögést hallatott, éppen a fejük felett. Davern rúgkapált, és Vaelin lefordult róla. További pattanások jöttek. – Bukj le jobbra! – vetette oda a hajóácsnak Vaelin, és egész testével balra vetődött. Tíz nyílvessző csapódott a földbe kettőjük között. – Mi ez? – kiáltotta a zavarodott Davern, és talpra kászálódott. – Le a földre! – sziszegte vadul a várúr. – Megtámadtak minket! Újra íjhúr csattant, és Davern hasra vágta magát. A nyílvessző fekete csíkot húzott az alkonyati égre.

Nem ő volt. – Vaelin fejében egymást kergették a gondolatok, és a szeme a fák közötti feneketlen sötétséget kémlelte. – A vérdal nem rá figyelmeztetett. – Szaladj a táborba! – mondta a fiatalembernek, miközben lehúzta a köpenyét. – Riadóztasd a kapitányokat! – De... – Davern még mindig a földön fekve vadul forgatta a fejét. – Kicsoda? – Hosszúíjászok, ha jól gondolom. – Feldobta a köpönyeget a levegőbe, és nézte, ahogy táncol, amint a nyílvesszők kilyuggatják. – Irány a tábor! Felpattant és a fák felé szaladt, aztán háromig számolt, és megint hasra vetette magát, miközben újabb sortűz fütyült el a feje fölött. Felkelt, és újra rohamra lendült, majd cikázva haladt, míg meg nem pillantotta az első támadót. Egy csuklyás férfi dugta ki a fejét a hosszú fűből, nem egészen tízlépésnyire, kifeszített íjjal. Vaelin feléje iramodott, lebukott, továbbgurult. A nyíl néhány ujjnyira sivított el mellette. Talpra ugrott, és kézéllel állon vágta az íjászt, aki azonnal összeesett. Balról egy másik támadott. Fegyverét hosszú pengéjű késre cserélte. A várúr felkapta az elesett fickó íját, és széles ívben meglendítve éppen fejen találta vele a támadóját. A gazember a levegőben vagdalkozva hátratántorodott. Vaelin egy szívdobbanásnyi időre megtorpant, aztán félreugrott, ahogy egy nyíl süvített el mellette, és a tántorgó mellébe fúródott. Újabb íjász ugrott fel a fűből feszesre húzott íjjal, és ő jobb felé vette az irányt. Tizenöt lépés. Túl messze és túl közel! Ekkor egy árnyék jelent meg a fickó mögött, és egyetlen ezüstös pengevillanás közepette levágta. Davern elfordult a hullától, miközben egy csuklyás fickó futott feléje, félhold alakú szekercével. A fiatalember kibújt a suhintás alól, és a férfi dereka

felé sújtott, de a másik sem volt kezdő, és a fejszenyéllel kivédte a csapást, majd visszakézből állon vágta a hajóácsot, aki elterült a fűben. Túl messze van! – gondolta Vaelin, és teljes erejéből futott a férfi felé, aki felemelte a szekercéjét és felkészült a gyilkos csapásra. Valami nem emberi mordult a sötétben, egy hatalmas árnyék suhant át Vaelin előtt, és a szekercés férfi eltűnt. Paták doboltak a földön, és egy lovas érkezett a sötétségből. Kezében forgott a hosszú bot, és egy újabb eszméletlen csuklyást küldött a földre. Morgások és meglepett kiáltások hallatszottak, lábak szaladtak az aljnövényzetben... aztán sikolyok, kíméletesen rövid sikolyok harsantak. Ötször egymás után. – Testvér... – köszöntötte Nortah, amikor lefékezett mellette. Szeme elkerekedett az aggodalomtól, és szőke haja lebegett a szélben. – Lohren álmot látott. ♦ ♦ ♦ Davern éppen a gyógyító sátrából bújt elő, amikor Vaelin másnap reggel visszatért a táborba. Jókora kötés takarta ki az orrát, és a környező bőr látványosan elszíneződött. – Tehát eltört? – kérdezte. Davern szeme villámokat szórt, és nem felelt. – Köszönettel tartozom – folytatta a várúr. – Vagy csak azért mentetted meg az életemet, hogy később elvehesd? – Ed demmim dem báltottat – fenyegetőzött Davern. – Micsoda? A fickó elvörösödött, megnyalta az ajkát, aztán újra próbálkozott. – Esz szemmin szem váltosztat.

– Vagy úgy – bólintott Vaelin, és elment mellette. – Jó tudni. Azt hiszem, az embereid várják a kiképzést, őrmester. A sátorban a húga éppen kötést tett egy izmos, fekete hajú férfi arcára, akinek állán akkora lila folt éktelenkedett, hogy Daverné eltörpült mellette. A fickó egy kisszéken ült, és két oldalról Adal és az egyik északi őrségi katona állt mellette. Vasak húzták a csuklóját és bokáját, és a lánc megcsördült, ahogy Vaelin felé fordult. Arcán gyűlölet tükröződött, és köpet repült a szájából, ahogy megpróbált hangot adni a fenyegetésének. Alornis tett egy lépést hátrafelé. – Eltört az állkapcsa – mondta Kehlan testvér a sátor másik oldaláról, ahol gyógynövényeket tört össze egy mozsárban. – Ki gondolta volna, hogy a tanítónak ilyen erős a karja? – Én. – Vaelin a húgához ment, és bátorítóan megszorította a karját. – Megijeszted a húgomat, uram – figyelmeztette a megbilincselt idegent. A férfi rámordult, újra köpött, és a köpet Vaelin arcán landolt. – Csend legyen! – csapta tarkón Adal. – Elég ebből! – szólt közbe Kehlan. – Ebben a sátorban nem lesz kínzás! – Miféle kínzás, testvér? – duzzogott Adal, azzal a megbéklyózott ember füléhez hajolt, és úgy mondta: – Először megvárom, míg meggyógyul. A világért sem akarnék túl gyorsan végezni vele. – Kötözzétek a sátorcölöphöz, aztán hagyjatok magamra vele! – parancsolta a várúr. Adal vonakodva bólintott, és megtette, amire kérték. Kötéllel a főoszlophoz erősítette a fickót, és a bajtársával együtt kiment a sátorból.

– Te is, testvér – mondta Vaelin a gyógyítónak. – Itt nem lesz kínzás! – erősködött az öreg. – Gyere, testvér! – Húzta Alornis a sátornyílás felé a gyógyítót. – Őurasága felette áll az ilyesminek. – Kérdőn nézett Vaelinre. Az biccentett, és megeresztett egy mogorva mosolyt a húga felé. – Egyedül te maradtál életben – kezdte a várúr, miközben a kisszéket letette a fogoly elé, és ráült. – Az a férfi, akit megütöttem, valószínűleg szintén túlélte volna, de a testvérem harci macskáját nem olyan könnyű féken tartani. Az idegen továbbra is fenyegetően nézett. Némi félelem, sok gyűlölet – értelmezte Vaelin az ének jelentését. – Három hete tíz cumbraeli érkezett egy hajón – folytatta a várúr. – Vadászoknak adták ki magukat, ezért az íjak. Medvéért jöttek a Végekre. A bunda és körmök jó pénzt érnek, és egyre inkább ritkaságnak számítanak a királyságban. Jó kis mese. Ugyanaz a félelem és gyűlölet, de most mogorva tetszéssel fűszerezve. – Akkor hát mondd meg – folytatta Vaelin isten vagy arany? Még több félelem, amibe bizonytalanság vegyül. Az idegen a homlokát ráncolta, érzelmei egy pillanatra összezavarodtak, majd megállapodtak a megvetésnél. – Tehát isten. A Világatya szolgái jöttek északra, hogy dicsőségesen végezzenek a Sötétkarddal. A zavar elmélyül, a félelem sokasodik... és valami más is, egy visszhang... nem: egy illat, egy halovány, fanyar és ismerős illat, mélyen eltemetve a férfi emlékezetében. Olyan mélyen, hogy maga sem tud róla. – Hol van? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon Vaelin, miközben közelebb jött, és belenézett az íjász szemébe. –

Hol van a boszorkány fattya? Zavar, további megvetés. Őrültnek hisz, de... felébred a gyanú, egy kellemetlen emlék. – Az ember, aki nem ember – folytatta Vaelin halk hangon. – Valami, ami úgy hordja az emberek bőrét, akár egy álarcot. Érzem rajtad a szagát. Rettegés gyülekszik benne, és felismerés. – Ismered. Láttad. Most éppen micsoda? Íjász, mint te? Színtiszta rettegés. – Katona? Színtiszta rettegés. – Pap? Páni félelem, ami egyre terjed, mint amikor olajat öntenek a tűzre... tehát pap... Nem, a felismerés hangja nem szólalt meg. Szóval nem pap. De ez a fickó ismer egy papot, egy pap parancsol neki. – A papod küldött ide. Biztosan tudtad, hogy halálra szán. Téged és a testvéreidet. Harag, beletörődéssel vegyesen. Tudták. Vaelin felsóhajtott, és felállt. – Nem ismerem betéve a Tízkönyvek szövegét, amint azt sejtheted is. De van egy barátom, aki szóról szóra fel tudja mondani. Lássuk, jól emlékszem-e... – Becsukta a szemét, és megpróbált visszaemlékezni Reva sok idézetének egyikére. – „A szeretettek nem tűrhetik maguk között a Sötétséget. Nem lehet olyan ember, aki az Atyát és a Sötétséget egyszerre a szívében tartja. Ha befogadja a Sötétséget, a saját lelkét dobja el magától.” Lenézett a megkötözött emberre, és érezte, amit érezni remélt.

Szégyen. – A szemébe néztél, és egy idegent láttál. Mi volt azelőtt? Az íjász elfordította a fejét, szemét lehunyta, és érzelmei elsimultak. Szégyen és beletörődés. Felmordult, és a feje előrebukott, ahogy egy szót préselt ki nyomorék száján. Köpet repült az ajkáról, ahogy megismételte ugyanazt a torz, először ismeretlenül hangzó, aztán az ismétléssel egyre inkább értelmet nyerő szót: – Úr. ♦ ♦ ♦ – Tegyétek egy uszályra, és irány az északi parti telepek! – utasította a várúr Adalt a sátor előtt. – Vigyétek az erdőbe, és eresszétek szabadon egy íjjal meg egy teli tegezzel! – Minek? – kérdezte értetlenül a kapitány. Vaelin a sátra felé indult. – Vadász. Lehet, hogy talál egy medvét. Nortah Hótánc és Alornis társaságában várta a sátor előtt. A hatalmas macska elégedett dorombolása földrengésként morajlott a lány keze alatt, ahogy Alornis végigfuttatta az ujjait a sűrű prémen. – Olyan gyönyörű! – Igen – értett egyet Nortah. – Kár, hogy nincsenek kanok a környéken, hogy hasonlóan gyönyörű porontyokat nemzzenek vele. – Valahol biztosan vannak – felelte a lány. – A fajtáját nyilván valami vad ősből tenyésztették ki. – Ebben az esetben a jég hátán kell őket keresni – szólt közbe Vaelin, és elfogadta a kupa vizet, amit Nortah nyújtott neki. – Kinyögött valamit? – kérdezte szőke testvére.

– Többet, mint amit szeretett volna, de kevesebbet, mint amit tudni akartam. – Nortah batyujára pillantott, és észrevette a zsáknak támasztott kardot. – Dahrena úrhölgy ajándéka – magyarázta a barátja. – Én kértem tőle. Az embernek legyen fegyvere, ha háborúba indul. – A háború többé nem a te világod, testvér. Nem véletlenül nem küldtem toborzókat a Nehrin-fokhoz. Neked a családod mellett van a helyed. – A feleségem úgy hiszi, a családom csak akkor tudhatja magát biztonságban, ha csatlakozunk az ügyedhez. – Csatlakozunk? – Gyere! – csapott a vállára Nortah. – Van itt néhány társam, akiket szeretnék bemutatni. Négy ember várakozott a tábor szélén. Az egyiket már ismerte. Pók a földre meredt, és általában üres, ám nyájas arcán most mély elégedetlenség ült, oldala mellett lelógatott ujjai pedig folyamatosan rángatóztak. – Őt minek hoztad el? Nem való neki az ilyesmi. – Nem hoztam. Jött magától, és a füle botját sem mozgatta, amikor kérleltük, hogy forduljon vissza. Szeretne valami lent vagy zsineget. Bármit, amiből fonhat. – Utánanézek – ígérte Vaelin. – Ez itt Cara – mutatta be Nortah a Pók oldalán álló csenevész lányt. A tizenhat év körüli, sötétbarna szemű teremtés megpendítette az emlékek húrját. Egy kislány kukucskált annak idején az apja köpönyege mögül a romba dőlt városban. – Uram – köszöntötte a lányka halk hangon, és szeme folytonosan ide-oda cikázott a táborban. A gyermek félénksége ellenére a vérdal hangos köszöntőt fújt. Akármi is a képessége – vélte Vaelin –, nagy erőknek parancsol.

– És itt van Lorkan. – Nortah vonakodva mutatott a közelben álló fiatalemberre, aki a lánynál néhány évvel idősebbnek látszott, és ugyanolyan soványnak, de semmi sem volt benne a lány zárkózottságából. – Micsoda megtiszteltetés, uram! – köszöntötte Vaelint mély meghajlással és ragyogó mosollyal. – Sohasem gondoltam volna, hogy egy ilyen alantas lélek, mint én, valaha is a nagy Vaelin Al Sorna bajtársa lehet. A jó anyám sírna a büszkeségtől, ha tudná... – Jól van, jól van! – szakította félbe Nortah. – Sokat beszél, de azért hasznos legény. A csapat utolsó és egyben legmeglepőbb tagjához lépett, egy medveszerű óriáshoz, akinek hatalmas, bozontos szakálla kiválóan illett torzonborz, őszes-fekete hajához. – Marken, uram – mutatkozott be a nagydarab fickó nilsaeli kiejtéssel. – Marken az értesülések beszerzésében segíthet – magyarázta a Nortah. ♦ ♦ ♦ A holttesteket kifektették egy táborszéli sátorban, és a zsebükben talált kevéske értékeiket szétosztották a katonák között, akik magukra vállalták a cumbraeli temetés nyomasztó feladatát. Marken odalépett az első hullához. A halott köpcös volt, mint az íjászok általában, arcára ráfagyott a rémület, és mindörökre befejezetlen fintorba öntötte a vonásait, mert fél arcát letépte a harci macska. Markent szemlátomást nem zavarta a véres látvány. Letérdelt, és tenyerét a halott homlokához érintette. Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán megrázta a fejét.

– Csupa összevisszaság. Ez már azelőtt őrült volt, hogy Hótánc megkaparintotta az arcát. Továbbment, és minden hullának megérintette a fejét, aztán a negyediknél megállt. A ráncaiból ítélve a csapat legidősebb tagja lehetett. – Ez valamivel jobb – jelentette ki a medveszerű férfi. – Vörös és homályos, de épelméjűnek lehet mondani. – Felnézett Vaelinre. – Van valami különleges kérdésed, uram? Az megkönnyíti a dolgot. – Egy pap – felelte amaz. – És egy úr. Marken bólintott, és mindkét kezét a halott fejére tette, aztán lehunyta a szemét. Percekig maradt ebben a testhelyzetben mozdulatlanul, szinte levegőt sem vett, és az arca nyugodt volt a szakáll alatt. Vaelin csakhamar azon tűnődött, vajon még a saját testében jár-e, vagy Dahrenához hasonlóan képes kirepülni belőle. Persze a férfi egy hulla elméjébe ásta be magát, és nem a föld fölött szárnyalt. Végül a nagy ember egy fájdalmas nyögés kíséretében kinyitotta a szemét, és eltávolodott a halottól. Szemében vádló pillantással nézett Vaelinre. – Uram figyelmeztethetett volna, hogy miféle dolgokat keresek. – Igazán sajnálom – felelte Vaelin. – Ezek szerint találtál valamit? ♦ ♦ ♦ – Oldalt sűrűbb a haja – mondta Marken Alornisnak a vázlatra mutatva –, és a szája sem ilyen széles. A lány hozzáadott egy-két gyors vonást a szénrajzhoz, majd ujját benedvesítve elkente a vonalakat.

– Ilyesmi? – Igen. – Marken szakálla szétnyílt, és a résben megjelent egy fehér fogsor. – Hölgyem nagyon tehetséges. – Ő az? – nézte meg Vaelin a kezébe adott rajzot. Egy széles arcú, kopaszodó, szakállas és szűk szemű fickó szerepelt rajta. Azon tűnődött, vajon Alornis magáévá tette-e Benril mester művészi szabadságról vallott nézeteit, hogy ilyen gonosz félmosolyt varázsolt a gazfickó ajkára. – Olyan pontos közelítés, amennyire az emlékezetem engedi, uram – morogta a medveember. – Ez az az arc, amit az a valami visel. – Érezted a jelenlétét? Amikor megpillantottad a halott emlékei között? – Láttam az álarc mögött. Mindig többet látunk, mint aminek tudatában volnánk, de a képek megmaradnak – kopogtatta meg a fejét. – Főként, ha olyasvalamit látunk, amit nem értünk. – Neve is van ennek a jelenésnek? Marken szakálla bocsánatkérőn borzolódott: – A képességem arra korlátozódik, amit ezek láttak, uram. Amit hallottak, azt a fülem nem érheti el. Vaelin letette a rajzot Alornis régebbi vázlata mellé, amely egy csinos arcú, fiatalabb férfit ábrázolt. A húga úgy vélte, az orra és álla kissé túl élesre sikerült. – És ez a pap? – Azt nem tudom biztosan, de ez az az ember, aki a halottnak és a többieknek parancsolt. A halott legélénkebb emlékei, amellett, hogy Hótánc lerohanta, erről az emberről szóltak. Valami mólón álltak, és éppen egy hajóra készültek felszállni. Vaelin hosszú ideig nézte a rajzokat, és az ének jelzésére várt,

de semmit sem hallott. – Mutassam meg az étkezősátrat Marken mesternek? – kérdezte Alornis, amivel megtörte az összpontosítását. – Hogyne. – Vaelin hálásan mosolygott az emléklátóra. – Köszönetem, uram. – Azért jöttünk, hogy segítsünk, nagyuram – állt talpra a medveember nagyot nyögve, és a hátát dörzsölte. – Bár nem ártott volna, ha ez a háború néhány évvel hamarabb érkezik. ♦ ♦ ♦ Nortah-t a céllövő téren találta meg, amit a folyóparton rendeztek be. A férfi elhozta a saját íját, a Rend összetett íjaihoz hasonló eorhil fegyvert. Mintha ügyessége megnőtt volna a szolgálat ideje óta. A nyilak tévedhetetlen pontossággal repültek a céltábla felé. A többi íjász abbahagyta a gyakorlatot, és a látványosságot nézték. – Egész nagy közönséged lett – köszöntötte Vaelin. Nortah körbepillantott a bámészkodókon, és az utolsó nyilát is a céltábla közepébe küldte. – Kis közönség ez. Nincs olyan sok íjász ebben a maroknyi hadseregben. – Leginkább csak vadászok, és egy pár veterán a királyi őrségből – értett egyet Vaelin. – Nem szeretnél a kapitányuk lenni? Kiválaszthatnál néhány további íjászt a regruták közül. – Ahogy uram parancsolja. – Én neked nem parancsolok, testvér. Igazából azon töröm a fejem, hogy hazaküldelek. Nortah arca ünnepélyes kifejezést öltött, és az íját a földre állítva rátámaszkodott a végére. – Nem csak Lohren látott álmot, testvér, ő csak annyit vett

ki a dologból, hogy íjjal küzdesz nagyszámú ellenséged ellen. Izgalmasnak találta. Sella azonban... Sella azt álmodta, hogy meghalunk. Én, Lohren és Artis, és a még meg sem született ikrek. Mindnyájunkat elfogtak, megkínoztak és lemészároltak a szeme láttára, miközben a Nehrin-fok lángokban állt. Ha hallottad volna a sikolyait, tudnád, miért küldött ide, és miért jöttem olyan szívesen, bár semmi kedvem ahhoz, amit végre kell hajtanunk. – Képes vagy... – Vaelin tétovázott, aztán kibökte: – Képes leszel még ölni? Nortah felvonta az egyik szemöldökét, és egy pillanatra a szakállas tanító eltűnt, hogy a csípős nyelvű, gunyoros ifjú lépjen a helyére. – És te? Én szereztem egy szép új kardot. Te meg batyuba dugtad a tiédet, hogy elrejtsd a világ szeme elől. Talán attól félek, hogy ha kirántom, valami a megszálló hadaknál is rosszabbat szabadítok a világra. Nem mondta ki a gondolatot, és témát váltott. – Ezek a te társaid... Ismerem Pók képességét, és láttam, mit tud Marken, de mi van a másik kettővel? – Cara lehozza az esőt az égből, bár jól meg kell gondolni előtte, ha ilyesmire akarod kérni. A hatás... nem marad el, de a következmények kiszámíthatatlanok. – És a fiú? – Lorkan láthatatlan. Vaelin a szemöldökét ráncolta. – Én látom. A barátja kegyesen mosolygott. – Nehéz... megmagyarázni. Nem kétséges, hogy sokszor lesz alkalmad megfigyelni, mit csinál, mielőtt végzünk ezzel a

háborúval. – Nem kétséges... – Vaelin kinyújtotta a kezét, és megragadta a testvéréét. Nortah szorítása erős volt és meleg. – Örülök, hogy itt vagy, testvér! Igyekezz kiválasztani az embereidet! Holnap elindulunk a királyság felé.

HARMADIK FEJEZET

V

íz... Csepegés... Vízcseppek lassú, ismétlődő ritmusa, amely visszhangot szült. Valami barlangban vagyok? Később úgy emlékezett vissza erre, mint az első összefüggő gondolatra az Egységes Királyság uralkodónőjeként. Másodjára az hasított az elméjébe, hogy mostantól királynő. A harmadik dolog a kétségbeesés néma siráma volt, ami átégette magát az agyáig, ami borzalmat szült, amitől vergődni és visítani kezdett... A volári nő kezéből kicsapó lángok, Malcius, Ordella, Janus, a kicsi Dirna, saját lángoló bőrének és hajának bűze... A sikoly némaságba ütközött. Volt valami a szájában, valami kemény és merev a foga között. Megpróbálta kivenni, de a keze sem működött. Valahogyan lekötözték. Eszébe jutott, hogy ki kellene nyitnia a szemét. Sötétség fogadta, amit csak egy halovány fénysugár tört meg. Homályos alakok gubbasztottak valami katakombában. Tehát barlang. De miért hintázik ennyire? És miért lógnak láncok a mennyezetről? Az egyik gubbasztó alak magára vonta a figyelmét. Öklendezés ütötte meg a fülét, és hányás fröccsenése. Visszatért a csend, kivéve valami halovány nyöszörgést, összeláncolt fém

csörrenéseit és a tiltakozó fa nyikorgását. Nem barlang. Hajó. – Na – szólalt meg egy halk, de rekedt hang bal kéz felől a sötétben. – Megint felébredt a sikoltozós. Lyrna belebámult a sötétségbe, valami arcot keresve, de csak egy kerek, kopasz fej homályos körvonalait látta. A gömbforma fénylett a felülről jövő gyér fényben. Mordulás hallatszott, és a zömök fej félrehajolt. – Most nem nézel ki olyan őrültnek. Kár, hogy hamarosan azt kívánod majd, bárcsak megőrülnél. Lyrna beszélni próbált, de rájött, hogy a szavak a szájába ékelt valami mögé ragadtak, amit a fejére csatolt szíjakkal erősítettek a helyére. Lenézett a kezére, és régi fém tompa csillogását látta a csuklóján. Megrántotta, a lánc megfeszült, és a bilincsek égették a bőrét. – A hajcsár megunta hallgatni. Le akartak lökni a fedélzetről, de az uraság nem engedte. Nem túl sok volári szót ismerek, de azt hiszem, valami tenyésztésről esett szó. Lyrna nem hallott rosszindulatot a másik hangjában, a kerekfejű egyszerűen csak tényeket közölt. Lyrna arca összerándult, ahogy a fájdalom visszatért. Lehunyta a szemét, amikor a könnyek kibuggyantak. A kín hullámokban söpört végig a fejbőrén és az arcán. A bőre, a haja lángolt... Hagyta, hogy magával ragadja a zokogás, és a sírástól rázkódva a nedves deszkákra omlott. A bánatba belereszketve térdepelt ott, és a nyála kifolyt a szájpecek mellett. Órák, vagy talán napok is elteltek, mire végül erőt vett rajta a kimerültség. Mindig hálásan fogadta a tudatát elnyelő fekete semmit, ahol nem vártak rá álmok.

♦ ♦ ♦ Valami megrántotta a pecket, és Lyrna feleszmélt. Az ismeretlen erő a nyakánál húzva térdre rángatta, és a hercegnő egy fekete bőrzekébe öltözött, rendkívül nagydarab ember arcába bámult. A gazfickó közel hajolt, a szeme fürkészőn az övébe nézett, aztán a férfi elégedetten felmordult, a nyakához nyúlt, és leoldozta a szíjakat. Végül kivette a szájpecket. Lyrna felköhögött, öklendezett és levegőért kapkodott, aztán elnémult, mert a gazfickó az egyik kezébe fogta az arcát, és addig húzta, amíg ismét farkasszemet nem néztek. – Nincs... sikoltozás – mondta a királysági nyelvet törve. – Te. Nincs sikoltozás. Vagy... – Felemelt valamit a másik kezével, egy fémnyelű, hosszú és összetekert eszközt. – Ért? Lyrnának sikerült megmozdítani a fejét, és valami bólintásfélét összehozni. A nagy ember újra felmordult, és eleresztette. Továbbállt, csizmája tocsogott a fenékvízben. Megtorpant, megbökdösött egy gubbasztót a korbácsa nyelével, aztán egy fáradt szitokkal az orra alatt lehajolt, és a nyakában lógó kulccsal kinyitotta a bilincset. A válla fölött hátraszólt valamit. Két kevésbé óriási ember vált ki az árnyékok közül, és felemelték a mozdulatlan alakot, aztán a Lyrna feje fölötti lépcsőhöz vitték. A hajófenéknek csak ez az egy része fürdött a kinti napfényben. Amikor a martalócok felvitték a testet, a hercegnő megpillantott egy arcot a lépcsőfokok közötti résekben – egy halálában ernyedt és sápadt női arcot. Lyrna úgy vélte, valamikor szép lehetett. A hajcsár – mert Lyrna annak nézte – még két halottat talált a seregnyi földön kuporgó test között. Mindkettőt felvonszolták a fedélzetre, bizonyára azért, hogy a vízbe dobják. Fogalma sem

volt, hányan senyvedhettek még vele együtt megbilincselve. A hajófenék legtávolabbi részei árnyékba vesztek, de csak a közvetlen közelében húsz embert számolt. Egy tíz négyzetméteres helyen húszan vannak. Egy átlagos volári hajó hossza nyolcvan méter. Lehet vagy százötven ember ebben a raktérben. A kulcs megcsörrent a sötétségben, és a zajt riadt zokogás követte. A hajcsár egy botladozó alakot cibált maga után, egy vékony, fiatal lányt, akinek sötét haja az arcába hullt. Potyogott a könnye, ahogy felráncigálták a fedélzetre. – Már harmadjára – mondta a borotvált fejű árnyék. – Nem való csinos arcocskáknak ez a hajó. Nekünk szerencsénk van, mi? Lyrna meg akart szólalni, de a szavak beszorultak csontszáraz torkába. Köhögött, és megpróbált annyi nyálat összegyűjteni, amennyit csak sikerült, aztán újra próbálkozott. – Milyen régen... ? – kezdte. – Varinvár óta... – Négy napja hajózunk, úgy hiszem – felelte a hang. – Eddig úgy háromszáz kilométert tettünk meg a Boraeli-tengeren. – Van neved? – Régen volt. A neveknek itt nincs jelentősége, hölgyem. Hölgy vagy, ugye? Az a ruha és ez a hang nem az utcáról való. Utcáról... Sikoltozva futott végig az utcán. Az eszét is elvette a fájdalom, miközben menekült a palotából, ahol minden a lángoké és a halálé lett. Csak futott és futott... – Az apám k-kereskedő volt – válaszolta Lyrna, és a szavak reszketegen jöttek az ajkáról. – A férjem is. Bár abban reménykedtek, hogy egy napon a király kegyelméből feljebb kapaszkodhatnak. – Kétlem, hogy innentől kezdve bárki is feljebb kapaszkodhat. A királyságnak vége. – Az egész királyságnak? Mindössze négy nap alatt?

– A király és a rendek jelentik a királyságot. És ezeknek vége. Láttam égni az Ötödik Rend házát, amikor a mólókra vittek. Mindennek vége. Mindennek vége. Malciusnak, a gyerekeknek... Davokának. Léptek vonzották felfelé a tekintetét. A hajcsár nem annyira tagbaszakadt szolgája egy vékony fiatalembert vezetett le a raktérbe, és lebilincselte egy üres helyre, Lyrnától néhány méterre. – Egy másik csinos arc – motyogta a borotvált fejű. – A szükség kitartást szül, testvér – vetette oda az újonnan érkező könnyed hangon, ami bántotta a hercegnő fülét. Egyet kellett értenie: a fiú tényleg szép volt, finom vonásokkal. Némileg Aluciusra emlékeztette, még a háború és az ital előtt. – Elfajzott mocsok! – vágott vissza a borotvált fejű. – Álszent! – A fiatalember Lyrnára vigyorgott. – Látom, a sikoltozó hölgyünk magához tért. – Kiderült, hogy mégsem nemes hölgy, csak kereskedőfeleség – felelte a rekedt hang. – De kár! örültem volna egy kis nemesi társaságnak. Na mindegy! – A fiatalember meghajolt Lyrna előtt. – Fermin Al Oren, hölgyem, szolgálatodra. Al Oren. Nem ismerte a nevet. – A cs-családodnak Varinvárban van birtoka, uram? – Sajnos nincs. A nagyapám még a születésem előtt elkártyázta az egészet. Szegény özvegy anyám nyomorba jutott, és én kénytelen voltam furfanggal és a bűverőmmel visszaszerezni a vagyonunkat. Lyrna bólintott. Tehát tolvaj. A kopaszhoz fordult. – Testvérnek nevezett. Az arc a sötétben nem válaszolt, de Fermin rögvest felelt

helyette. – A cimborám kiesett az eltávozottak kegyeiből, hölgyem. Letaszíttatott a nyomorultak közé, amiért sajnálatos módon megkísérelt... A borotvált fej előrelendült, a láncok megcsörrentek, és a fénycsíkok felfedték az állatias arcvonásokat és ferde orrot. – Fogd be, Fermin! – parancsolta a testvér vicsorogva. – Vagy mi lesz? – nevetett a nemesi születésű tolvaj. – Most mivel akarsz megfenyegetni, Utis? Már nem a pincében verekedünk a morzsákért. – Együtt ültetek a tömlőcben – ébredt rá Lyrna. – Pontosan, hölgyem – erősítette meg a tolvaj, és az árnyékok közé visszahúzódott Iltisre vigyorgott. – Vendéglátóink a város elestének másnapján jöttek el értünk. Megölték a maradék őröket, akik ostoba módon ott vesztegeltek, aztán végeztek a legtöbb fogollyal is. De megtartották az erőseket és – Lyrnára kacsintott – a szépeket. Rabszolga vagyok – gondolta Lyrna, és leguggolt, hogy megnézze a vasalást, amihez a láncait erősítették. – Rabszolgakirálynő. A kép éles vihogást csalt elő a torkából, ami azzal fenyegetett, hogy megint sikollyá fokozódik. Visszafojtotta, és a szerkezetre összpontosított. Az ujjai találtak egy fél gyűrűt és egy vaslemezt, amit két erős csavarral rögzítettek a tölgygerendához. Nem remélhette, hogy meglazítja. Csak úgy szabadulhatott meg a béklyótól, ha megszerzi a hajcsár kulcsát. – Téged hogy hívnak, hölgyem? – kérdezte Fermin, miközben Lyrna nekidőlt a lépcsőt támasztó egyik gerendának. Lyrna Al Nieren királynő, Janus király lánya, Malcius király húga, az Egységes Királyság uralkodója és a Hit védelmezője.

– A nevek itt nem számítanak – suttogta. ♦ ♦ ♦ Másnap a hajcsár nem talált hullákat, amit jelnek tekintett, hogy mostantól jobb ételeket adhat a rabszolgáinak. A megszokott vizezett moslék helyett sűrű kását kaptak bogyós gyümölcsökkel. Kigyomlálták a gyengéket – gondolta Lyrna. – És a kiéheztetett rabszolgáknak semmi hasznát nem látják. Éjszaka, amikor a hajcsár leellenőrizte az állományát, Lyrna közelről megfigyelte a férfit, és szemét a nyakában hordott kulcson tartotta. Ott függött a kulcs, de sohasem elég alacsonyan ahhoz, hogy elkapja. Még ha sikerülne is, a fickó leütne, mielőtt használni tudnám. Iltisre pillantott, aki élvezettel szürcsölte a kásáját, és húsos ujjaival kikanalazta az üledéket. Negyedik Rend – vélte. – Tendris aspektus egyik fogdmegje. Őt nem olyan könnyű leütni. Amikor a hajcsár megállt mellette, Lyrna gyorsan leszegte a pillantását. A férfi lehajolt, hogy kivegye a láncokat a vastartóból. – Fel! – parancsolta, és korbácsnyelével bökdösve adott nyomatékot a szavainak. A hercegnő tántorogva felállt, és izmai belereszkettek a görcsbe. A hajcsár kirángatta a fényre, megragadta az arcát, és oda-vissza forgatta a fejét. Elgondolkodva hunyorított, és undorodva biggyesztette az ajkát. – Túl sok a seb – motyogta voláriul. – Ilyen arccal még a legénység se fog megbaszni. – Aztán figyelmeztetés nélkül felemelte a szoknyáját, és durva ujjaival gyúrta a húsát, matatott. Lyrna visszanyelte az epét, és tűrte, amennyire csak tudta. – Vagy mégis... – tűnődött a hajcsár, aztán kifűzte a fűzőjét, és kezével

megvizsgálta a melleit. Ne sikíts! – figyelmeztette magát Lyrna, és összeszorította a szemét és a fogát, miközben a fickó hüvelykujja végigsimította a mellbimbóját. – Nincs több sikoltozás! – Ráadásul nem is ostoba – fordította a férfi maga felé az arcát. – Mi lehettél? Gazdag ember ringyója? Egy tehetős ház megbecsült lánya? – A fiatal nő arcát pásztázta valami válaszért, miközben beszélt. Lyrna elkerekedett szemmel nézte, és félelme csak félig volt tettetés. A hajcsár felmordult, hátralépett, és intett a korbácsával. – Leülni! A hercegnő visszarogyott a hajódeszkákra, miközben a fickó lezárta a bilincset, és otthagyta a fűzőjével babráló nőt. Felcaplatott a lépcsőn. Davoka felmetszette volna a hasát, és nevetve nézi, ahogy kiömlik a bele. Smolen egy szempillantás alatt levágta volna a fejét. Sollis testvér... DE ŐK NINCSENEK ITT! Lyrna mély lélegzetet vett, és erőnek erejével kiparancsolta a reszketést a kezéből, aztán lehajolt, hogy gondosan befűzze a ruhát. Itt senki sincs, aki megvédjen. Nincsenek szolgáid. Magadra vagy utalva! ♦ ♦ ♦ Az éjszakák voltak a legrosszabbak, amikor a többi fogoly rémálmában rikoltozott, a szeretteit hívta, vagy a szabadságáért könyörgött. Lyrna rohamszerűen aludt, és a fájdalomnak és az emlékeknek köszönhetően gyakran felriadt. Ezen az éjszakán megint a volári nővel álmodott, de ezúttal tűz helyett víz csapott ki a gyilkos kezéből, és nagy áradást kavarva elárasztotta a tróntermet...

Feltápászkodott megszokott guggolásába, és várta, hogy dübörgő szíve lecsillapodjon. Az álmok élethűnek tűntek, kétségtelenül részben azért, mert egyre csak visszatért ahhoz, amit a trónteremben tapasztalt, és most először döbbent rá, hogy páratlan emlékezőtehetsége átok is lehet, nem csak áldás. A visszaemlékezésből semmit sem hagyott ki, életre hívta Frentis testvér minden egyes szavát, arcának minden rezzenését, minden lángnyelvet. Hibátlannak tűnt – töprengett. – Minden tekintetben tökéletesnek. Mintha nem is szerepet játszana. Egy megtört, alázatában felmagasztosult ember, aki hősi megpróbáltatások után tér haza. A nő is ízig-vérig a félénk szökött rabszolga. Mindez elillant, amikor a bátyám meghalt. És a nő haragja, amikor végeztem Frentisszel... Abban egy cseppnyi színészkedés sem volt. Gondolatai elidőztek a nő arcán, a gyász és düh kifejezésén, amikor vér áradt ki a két szeméből. Váratlanul érték az események. Frentisnek nem kellett volna meghalnia. Ez nem szerepelt a tervben. Ami persze újabb kérdést vetett fel. Mi másra kellett neki a férfi? Vagy csak egy olyan nő haragját látta, aki elveszítette a szeretőjét? A Mahlessa szavai ötlöttek az eszébe, mint mindig, amikor a legnagyobb rejtélyeken töprengett: Három van belőlük... A nővére pedig... jobb volna, ha sohasem találkoznál vele. Lehetséges? Elképzelhető, hogy megmenekült egy támadástól, amit a harmadik rosszindulatú lélek intézett ellene? Új kínroham söpört végig a fejbőrén, és el kellett fojtania egy kiáltást. Talán a „megmenekült” nem fejezte ki elégségesen azt, ami történt. Hegynyi kérdés tornyosul előttem, de választ egyikre sem kapok. Nincs bizonyíték. De megszerzem, akárhány évbe is telik... Akármennyi vért is kell kiontanom érte. Szeme valami mozgásra lett figyelmes tőle balra. Fermin

hajolt előre, a fedélzet felé nyújtva a kezét, és ujja oda-vissza mozgott, miközben lemosolygott valamire a lába között. Lyrna követte a tekintetét, és egy kis fekete patkányt látott a deszkán, ami megbűvölten bámulta a mozgó ujjat. A feje pontosan követte a mozgást, mintha egy láthatatlan zsinóron rángatnák. Lyrna lánca halkan megkoccant, amikor előrébb hajolt, hogy jobban lásson. Fermin felkapta a fejét, és a jó kedély leghalványabb nyoma sem látszott az arckifejezésén. Ökölbe szorította a kezét, és a patkány eliszkolt a sötétbe. A fiatalember elfordította a fejét, de Lyrna kitartóan bámulta, miközben a Mahlessa szavai zúgtak a fejében, akár valami diadalmas harsonák: Keresd az állatszelídítőt, amikor láncok rabja vagy! ♦ ♦ ♦ – Szóval, uram – kérdezte a nő Fermint másnap reggel –, miféle tolvajként éltél? Ez egyszer a fiatalember zárkózottnak tűnt, és vonakodott a szemébe nézni. – Elég rossz tolvajként, mivelhogy elkaptak. Lyrna nem tágított. – Amikor fel... felvittek a fedélzetre – erősködött –, biztosan láttad, hány ember van ezen a hajón. Fermin pillantása megtalálta a nőét. – Miért érdekelne ez téged, hölgyem? Láncok csörrentek, ahogy Iltis megfordult Lyrna háta mögött. Remélte, hogy így fog történni. – Rabszolga szeretnél lenni? – kérdezte. – Hogy életed hátralévő részében így kihasználjanak? Szerinted milyen sors vár rád a birodalomban? – Jobb, mint a tenger fenekén. Lefurulyázok minden faszt,

amit felém dugnak, és kipucsítom a seggem még ezer másiknak. A szégyen nem tartozik a bűneim közé, viszont a félelem igen. Élni akarok, névtelen úrhölgy. – Elfordult. – Tervezgess csak, én nem kérek belőle! – Felejtsd el! – dörögte elutasítóan Iltis. – Ez a gyáva úgysem lesz a hasznunkra. Lyrna a férfi felé fordult. – Hasznunkra, testvér? – Ne játszadozz velem, asszony! Láttam, milyen szemekkel mustráltad ezt a hajófeneket. Mit láttál? A nő közelebb csúszott a kopaszhoz, és halkan beszélt, de elég hangosan ahhoz, hogy Fermin is hallja. – A családom kereskedelemmel foglalkozott, mint tudod. Volári hajókkal is kereskedtünk. Egy ilyen méretű hajón általában negyven, legfeljebb ötven matróz tartózkodik. Iltis összehúzta a szemét. – Na és? – Legalább százötven ember van itt leláncolva a raktérben. Az arány három az egyhez, ha ki tudjuk szabadítani őket. – Sokan túl gyengék lesznek, hogy verekedjenek, ráadásul a rabszolgák fele nő. – Ha jó okot adsz egy nőnek a közdelemre, száz férfi erejével fog harcolni. És a gyenge ember is erőre kap, ha belülről félelem és gyűlölet fűti. Az Iltis melletti férfi is megmoccant, és felemelte a fejét. Iltis kemény pillantást vetett rá. – Ha egy szót is köpsz erről, törött nyakkal ébredsz fel! A férfi megrázta a fejét, felült, és közelebb csúszott. Erőteljes fickó volt, nem annyira, mint Iltis testvér, de az arcán és szögletes állkapcsán éktelenkedő sebhelyekből ítélve banditának

vagy katonának látszott. – Vedd csak le rólam ezeket a láncokat – súgta –, és puszta kézzel tépem fel a torkát legalább egy tucatnyi kurafinak! Bandita – nyugtázta Lyrna. Iltis némán pásztázta az útonálló arcát egy pillanatig, aztán Lyrnához fordult. – A hajcsár kulcsa. Kitaláltad, hogyan tudod megszerezni? Nem. – Igen. De türelmeseknek kell lennünk. Ki kell várni a megfelelő alkalmat. Beszélj a körülötted lévőkkel! Ne emeld fel a hangodat, de figyelmeztesd őket, hogy álljanak készen! – Honnan tudhatjuk, hogy megbízhatunk bennük? – tudakolta az egykori rendtestvér. – Mi lesz, ha valamelyik elárul minket a jó bánásmódért vagy szabadságért cserébe? – Nincs más választásunk – mondta a hercegnő, és a válla fölött Ferminre pillantott, aki most háttal ült nekik, de ökölbe szorította a kezét. – Aki bizalmat szavaz, kockáztat. ♦ ♦ ♦ A hírt továbbadták rabról rabra, és egész nap suttogva kérdéseket és válaszokat üzentek egymásnak. Féltek, de Ferminen kívül senki sem mondott nemet, és egyik rabtársuk sem adta fel őket a hajcsárnál. A szívükben még mindig szabadok – gondolta Lyrna. – Még nem sikerült rabszolgává alacsonyítani őket. Kérdéseket továbbított a vékony lánynak is, akit gyakran vittek a fedélzetre. Hányan vannak a legénységben? Hányan vannak felfegyverezve? Amikor legközelebb felvitték, könnyek csorogtak a szeméből, de már újféle, elszánt fény ült benne. Amint visszahozták a raktérbe, rögtön jöttek a válaszok.

Harminc matróz. Tizenöt katona, akik a raktér bejárata körül őrködnek, és ötfős őrségben váltják egymást. Lyrna várt, amíg Iltis elaludt, aztán újra Ferminhez szólt. A fiatalember félig a hajófal felé fordulva ült, a szeme lehunyva. Homlokán sekély ránc futott végig, mintha valami távoli hangra fülelne. Lyrna is hallgatózni kezdett, aztán meghallotta a messziről jövő, hullámzó zúgást. – Bálnaének – lepődött meg. Fermin szemöldöke felszaladt, és komor mosoly ült az ajkára. – Nem sokáig. A bálnaének hirtelen megszakadt, és nem sokkal később a hajótest beleremegett valami távoli összecsapás hullámaiba. – Vörös cápák – tudatta vele Fermin. – Mindig éhesek. – Hallod az éhségüket? A férfi feléje fordult, és titkolózó arca ismét bezárult. – Tudom, mi vagy – Lyrna. – Állatszelídítő. – Én meg tudom, hogy nem kereskedő lánya vagy. A hajcsár eltalálta? Gazdag ember ringyója? Tudom, hogy értettél minden szót, amit mondott. – A ángyoknak fizetnek. A rabszolgáknak nem. – Mit akarsz tőlem? – Hogy azt tedd, amihez értesz. Lopj! Vagy még inkább, vedd rá a kis barátodat, hogy lopjon helyetted! – A hajcsár kulcsát. – Pontosan. – Mindenkit kioldozunk, és megrohanjuk a hajót. Ez a nagy terved? – Ha neked van másik, nagyon szeretném hallani. – Nekem van egy saját tervem, igen. Tudod, a hajó ura

szokott felhívni magához. Meglehetősen nagy birtokot tud a magáénak, jókora földterülete van Volár mellett, és házának egyik szárnyát kizárólag fiúgyűjteményének tartja fenn, akiket a világ minden sarkából szedett össze. A királyságból én leszek az első, és a gondomat viselik majd, míg te évente újabb és újabb csecsemőket tolsz ki magadból, amíg ki nem szárad a méhed. – Ez a célod? Hogy házi kedvencként tartson, amíg meg nem öregszel annyira, hogy már semmi élvezetet se találjon benned? – Már jóval azelőtt odébbállok, ne aggódj! Egy egész birodalom vár felfedezésre, megannyi kincs, amit ellophatok... – És hátrahagysz mindent? A városodat? Az édesanyádat? Látta, hogy ezzel az ifjú elevenébe talált. Fermin szája megvonaglott, ami elfojtott fájdalomról tanúskodott. – Mi lett vele? – puhatolózott tovább Lyrna. – Tudod, hová lett, amikor a város elesett? A fiatalember a térdét ölelve előre-hátra hintázott, és hirtelen gyereknek látszott. – Nem – suttogta. – Azt mesélted, a gondját viselted. Ezért kellett lopnod, nem? Érte. Nem akarod tudni, hogy él-e még? – Honnan tudhatnám, hogy él-e még valaki is ott? Honnan tudhatnánk, hogy vannak-e még szabad emberek? – Én tudom, és azt hiszem, te is. – Amikor a városi őrség elfogott, édesanyám megvesztegette a tömlőc urát, hogy rendesen etessenek. A király engedélyez néhány kényelmi megoldást a börtönben, ha az ember meg tudja fizetni. Legalábbis így tett. – Lehunyta a szemét, és még közelebb húzta a térdét. – Meghalt. Tudom. – A szívedben érzed? Mert én a szívemben érzem, hogy még vannak szabad emberek a királyságban, és ők harcolnak,

miközben mi itt tétlenkedünk. A fiatalember kinyitotta a szemét, és könnyek csillogtak benne. – Nem vagy ringyó – mondta rekedten. – A ringyók nem így beszélnek. – Segíts nekünk! Elfoglaljuk a hajót, és visszavisszük a királyságba. Segítek megtalálni az anyádat, a szavamat adom. Fermin összeszorította a fogát, és sziszegve kifújta a levegőt. – Mindig menyétekkel dolgoztam – válaszolta kisvártatva. – A patkányok nem alkalmasak annyira a lopásra. Kell egy kis idő, mire olyan szoros lesz a kötelék, hogy végrehajthassak vele egy ilyen bonyolult feladatot. – Mennyi idő? – Legalább három nap. Három nap. Nem számított ennyi késlekedésre, de hát még mindig messze jártak Voláriától, és háromnapi étkezés is tovább erősíthette őket az alkalomra, amikor végre elérkezik a megfelelő pillanat. Bólintott. – Köszönöm. A fiatalember alig láthatóan elvigyorodott. – Remélem, van néhány matróz ebben a hajófenékben, máskülönben túl nagyot kockáztatunk ahhoz, hogy aztán céltalanul sodródjunk az óceánon. ♦ ♦ ♦ A patkány letette a bogyót Fermin elé, aztán a hátsó lábára ült, és rángatózó bajusszal, csillogó gombszemekkel nézte a gazdáját. Fermin a rágcsálóra mosolygott, és pislantott, mire az állatka eliszkolt. Néhány pillanattal később újra megjelent egy újabb gyümölccsel, és a Fermin lábánál gyülekező kupacra tette.

– Nem tetszik ez nekem – suttogta Iltis. Nem látszott az arca, de Lyrna tudta, hogy vonásai gyanakvóan megfeszülnek. – A Sötétséggel cimborálók megtagadják a Hitet. A hercegnő már majdnem felhívta rá a figyelmét, hogy az eredeti tételek sem említik a Sötétséget, és annak korlátozása is csupán a vöröskéz pusztítását követően, a királysági törvény megjelenésével került előtérbe. De nem hitte, hogy az ilyesfajta érvelés használna Iltisnél. – Nincs más választásunk – suttogta helyette. – Másként nem tudjuk megszerezni a kulcsot. – Igaza van – mondta a sebhelyes arcú bandita. – Én a lelkemet is odaadnám a cumbraeli istennek, csak szabadítson ki ebből a pöcegödörből. Iltis felmordult, és vaskos teste fenyegetően a másik fölé hajolt. – Az eretnekség könnyen megy a gyenge Hitűeknek! Az én Hitem sohasem ingott meg! – Ha nem kaparintjuk meg a kulcsot, évekig raboskodhatsz. Az majd próbára teszi a drága Hitedet! – felelte a rabló, amivel csak annyit ért el, hogy a rendtestvér acsarogva újra feléje lendült. – Ezzel nem lesz jobb – szólt közbe Lyrna. Iltis összeszorította a fogát, és visszaült a deszkákra. Ismét árnyék borult az arcára. – Érted a feladatodat? – Lyrna ezúttal a banditához intézte a kérdését. Az bólintott. – A kormányhoz megyek, és megölöm a kormányost. A három legerősebb ember velem tart. – Jó. – Ibishez fordult. – Testvér?

– Amikor mindenkiről lekerül a bilincs, várunk, míg az őrök éjszaka lejönnek körülnézni. Megfojtjuk őket a lánccal, aztán elvesszük a fegyvereiket. Magammal viszek öt embert, és megöljük a többieket is odafenn a fedélzeten. A hajcsár kabinja a farban, az úré mellett található. Először a hajcsárral végzünk, majd az urasággal. – Én vezetem a többieket a legénység ellen – zárta a kört a hercegnő. – Megpróbáljuk a bal oldali korláthoz terelni, és ott tartani őket. Ti is kellettek hozzá, hogy végezzünk velük, ezért ne késlekedjetek! – Szerencsénk lesz, ha a csapat fele még él és mozog, mire végzünk – tette hozzá a bandita. Inkább a negyede – gondolta magában Lyrna. – Tudom. A többiek is tudják? – Tudják. – A fickó nagyot nyelt, és az arcára erőltetett egy mosolyt. – Jobb szabadon meghalni, mint rabszolgaként élni, nem igaz? ♦ ♦ ♦ Fermin másnap éjszaka előhívta a patkányát. Az állatka most már olyannyira az irányítása alatt állt, hogy beleült a tenyerébe, és tébolyító mozdulatlansággal nézett. – Okos kis állat! – dicsérte Fermin. – Nem annyira, mint a menyétek, de a mai kalandhoz épp elég esze van. Fájdalom mart Lyrna arcába és fejébe, és összeszorította a szemét. A kín sokat változott az elmúlt két napban. Bizonyos helyeken jobban kínozta, nyilván ott, ahol a lángok mélyebben martak a húsába. A fájdalom mellé még a gyomrában összecsomósodott rosszulléttel is meg kellett küzdenie. A lonaknak szava is volt erre: Arakhin, a csata előtti gyengeség.

– Kezdjünk neki! – vezényelte. Fermin letette a patkányt a fedélzetre, és az állatka azonnal a lépcső felé vette az irányt, egyik fokról a másikra ugrálva, míg végül eltűnt szem elől. Fermin lehunyt szemmel hátradőlt. Lyrna lassan, egyenletesen lélegzett, ahogy nyúltak a percek, és csitította a gyomrában növekvő hányingert. Érezte, hogy a csend egyre sűrűsödik körülötte. Mindenki feszülten várakozott. A becsukott szemű Fermin arcát tanulmányozta, ahogy a fiatalember vonásai meg-megrándultak, vagy szemöldöke összeszaladt, és azon tűnődött, vajon mit jelenthet. Az állat szemével lát? – morfondírozott, amikor egy apró mosoly jelent meg Fermin arcán. – Megvan – suttogta a fiatalember, és Lyrna szíve nagyot dobbant. – Ez az, ugorj le, aztán vissza, az asztal... – Fermin szeme felpattant, és egész testét megrázta a fájdalom. Összegömbölyödött, vonaglani, és öklendezni kezdett. – Fermin! – kiáltotta neki Lyrna. – Mi az? Mi történt? A fedélzeten kopogó csizmák döngése végigvisszhangzott a raktéren. Minden szempár felfelé fordult, és követte a lépteket. A csizmák megtorpantak, aztán valami apró csobbant a holdfényes fenékvízben a lépcső alatt. Egy törött hátú, fekete prémes állatka teste. Fermin úgy tűnt, kiöklendezte magát, mert felegyenesedett, és szorosan összevont szemöldökkel a hajótest deszkáira bámult. A hajcsár kényelmes tempóban elindult lefelé a lépcsőn, korbácsa végét végighúzva a fán. Lassan belépett a holdfény négyzetébe, és csizmaorrával megpiszkálta a döglött patkányt. – Milyen nagyon érdekes... – morogta voláriul. Fermin fájdalmasan felnyögött, és nehezen lélegezve, verejtéktől csillogó bőrrel tovább bámult a hajóderékra.

– Varázslat – mondta a hajcsár királysági nyelven, és felemelte a tekintetét. – Az egyikőtök varázsolt. Kicsoda? – Csuklója rezdítésével kieresztette a korbácsát, ami végigcsúszott a deszkákon, akár egy kígyó. – Mindenki itt, cserébe a varázslóért. – A banditához ment, és a szemébe nézett. – Ért? A rabló remegett a félelemtől. Olyan végzetes félelem munkált benne, hogy úgy tűnt, mindjárt kiköpi az összes titkát. Ám aztán csak becsukta a szemét, és megrázta a fejét. Jobb szabadon meghalni, mint rabszolgaként élni. A hajcsár megrántotta a vállát, hátrább húzódott és elfordult, aztán kobraszerű sebességgel visszapördült, és gyorsabban, mint hogy szem követni tudta volna, kicsapott a korbáccsal. A bandita már így is sebhelyes arca szétnyílt, és csattanás visszhangzott végig a hajófenékben. – Kicsoda? – ismételte meg, és a szeme körbejárt a raktérben, miközben a rablót zokogás rázta a fájdalomtól. Fermin lélegzete jól hallhatóan elakadt, és a teste egyre elnehezült, miközben a verejték széles patakokban futott végig a hátán. A hajcsárnak egyből feltűnt. Elindult felé, de Lyrna megcsörgette a láncait, és néhány ujjnyira, amennyire tudott, felemelkedett, aztán voláriul odakiáltott: – Én vagyok az! Én vagyok a varázsló! A hajcsár szeme összeszűkült, és apró, kegyetlen vigyor jelent meg az arcán. Elindult a hercegnő felé. – Gondolhattam volna – folytatta voláriul. – Ritkán akad rátok az ember, de akkor általában mind közül a legokosabbak vagytok. – Feltartotta a nyakában lógó kulcsot. – Elküldted érte a kis barátodat, mi? Jó terv, majdnem sikerült is. De most meg kell ölnöm tíz foglyot, hogy példát állítsak. Téged persze nem, te ezer másikat is megérsz. De eldöntheted, kivel végezzek.

Visszament a holdfényes négyzetbe, és nevetve széttárta a karját. – Válassz, te megperzselt boszorkány! Melyiknek a halálát akarod végignéz... A hajó megrázkódott, és a hajcsár elvesztette az egyensúlyát. A hajóderék deszkái szétrepedtek a háta mögött, és víz tört elő a résből vékony sugarakban. A hajcsár előretántorodott, és ráesett Iltisre meg a banditára. Egy pillanatig tátott szájjal nézett fel az óriási testű testvérre, és döbbenet tükröződött az arcán. Iltis nagyot biccentett a kockafejével, és éppen eltalálta a hajcsár orrát. A csont hangos reccsenéssel eltört, és vér ömlött a fickó arcából. A hajcsár egész testében elernyedt, és a bandita a lábával körülölelte a derekát, aztán egy helyben tartotta, míg Iltis tovább bólingatott, és további csontokat tört el. – A kulcsot! – kiáltotta Lyrna. A testvér csak nézett rá véres arcával, és bambán pislogott, míg a düh alábbhagyott, és tiszta értelme visszatért. A rabló segítségével a hátára fordította a volárit, és a kulccsal ügyetlenkedett. – Nem tudom... – dünnyögte Fermin kimerülten. Lyrna megfordult, és azt látta, hogy a fiatalember magába roskadva ül a helyén. Vér szivárgott az orrából és a szeméből. – Most már nem tudom megállítani... Siessetek! – Megvan! – kiáltott fel Iltis, és a bilincsei felé húzta a kulcsot, aztán húsos ujjaival megpróbálta belevarázsolni a kulcslyukba. Valami megint megrázta a hajót, és a rés továbbrepedt. Még több víz áramlott be, és a vízszint egyre emelkedett a lábuk körül. Iltis szitkozódott, amikor a rázkódás kiverte a kezéből a

kulcsot, ami pörögve a vízbe esett Lyrna lábánál. A hercegnő leguggolt, és kezét a vízbe dugva kutatott, miközben páni félelme azzal fenyegetett, hogy elveszi az eszét... Egyszer csak valami sima fémdarab akadt a kezébe. Keményen megragadta, aztán a csuklójához tartotta. Reszketésén uralkodva a zárhoz tolta. Lassan, ne siess... – parancsolta magának. A kulcs becsúszott a zárba, elfordult, és a bilincs leesett. Az egész testét átjáró fájdalomra ügyet sem vetve felállt, és végigtekintett azon a néhány arcon, akiket ki tudott venni az árnyékban. Látta rajtuk a félelmet, az elkeseredést, a könyörgést. A lépcső közel van, és a hajó hamarosan elsüllyed... Először Iltist szabadította ki, aztán a banditát. – Őrizzétek a lépcsőt! – Nem foglaljuk el a hajót? – kérdezte a rabló. Lyrna a széttört hajóderékra pillantott, és továbbhaladt a következő fogolyhoz, egy vele egykorú nőhöz, aki zokogott hálájában. – Hamarosan nem lesz hajó, amit elfoglalhatunk – válaszolta, miközben felsegítette a nőt. Kiszabadította a következőt a sorban, és átadta neki a kulcsot. – Eresszétek szabadon a többieket! Gyorsan! Ferminhez lépett, és azt találta, hogy a fáradt nemesifjú az ájulás határán jár annak ellenére, hogy a vérzés elállt. – Ébredj! – pofozta meg. – Ébredj, uram! Az értelem visszatért a tekintetébe, és tiltakozva felnyögött, amikor Lyrna talpra akarta rángatni. – Mi történik? – kérdezte a nő. – Mit tettél? – Mindig éhesek – suttogta a fiatalember. A hajó megdőlt, és a foglyok riadtan felkiáltottak, amint

valami végigsúrolta a hajótestet. Az egyre magasabban álló víz hangosan jobbra-balra loccsant. Egy őr szaladt le a lépcsőn, minden bizonnyal azért küldték, hogy utánanézzen, miért késlekedik már a hajcsár. Döbbenten lefékezett, ahogy szembetalálkozott Iltisszel és a banditával. Megfordult, hogy hátrakiáltson a társának, de mielőtt megszólalhatott volna, a rabló a fickó lábára akasztotta a láncait, elrántotta, mire az őr az arcán csúszott végig a lépcsőn. Iltis az egyre emelkedő fenékvíz alá nyomta, és ott tartotta, míg a vergődése abbamaradt. – Nézzétek meg, van-e nála másik kulcs! – utasította őket Lyrna. Iltis végigkutatta a fickó ruháit, aztán tétován feltartotta a kezét. Lyrna végignézett a foglyokon. Eddig még csak úgy húszat szabadítottak ki, és a víz egyre emelkedett. – Kordában tudod tartani, amíg mindenkiről levesszük a bilincseket? – lihegte elkeseredetten Lyrna. Fermin elmosolyodott, és véres fogai kivillantak. – Megtettem minden tőlem telhetőt... A fedélzet szétszakadt, és a víz elemi erővel tört fel a deszkák közül. Középen megjelent egy hatalmas háromszög alakú fej, kitárult egy lehetetlenül széles pofa, amelyben több sorban lándzsahegyszerű fogak ültek. Az állkapocs rázáródott két rab testére, és úgy vágta át mindkettőt, mint kasza a szalmát, és a felszökő víz vörösre színeződött. Az állat jobbra-balra hányta a fejét, és további deszkapalánkokat tört szilánkosra. Az egész hajó belerázkódott, aztán egyszer csak a jelenés eltűnt, mintha sohasem lett volna ott. – Meggyőztem arról, hogy bálnák vagyunk – tudatta Lyrnával a fiatalember. A víz már csaknem a vállánál járt. A nő

szemébe nézett. – Az anyám neve Trella. Emlékezz az ígéretedre, királynőm! Iltis nagy keze megragadta a nőt, és a lépcső felé húzta, miközben a víz összezárult Fermin feje fölött. A rendtestvér maga előtt tolta, át a csapóajtón, fel a fedélzetre. Odafent zűrzavar uralkodott: elszabadult rabszolgák szaladgáltak ide-oda, a legénység tagjai pedig vagy még magukhoz sem tértek a döbbenetükből, vagy kétségbeesetten azon ügyködtek, hogy leeresszék a csónakokat. Oda sem figyeltek a fekete ruhás ember parancsaira. – Kell egy csónak! – szögezte le Lyrna. Iltis bólintott, és öles léptekkel a legközelebbi lélekvesztő felé vette az irányt. A láncával maga körül csapkodó rendtestvér és a rabló vállvetve harcoltak, és ketten ösvényt vágtak a voláriak tömegébe, míg a megmaradt rabok tömött csoportban követték őket. Néhány matróz ellenállt, mások menekültek, ám a legtöbben csak bénultan álltak és nézték az eseményeket. Lyrna az egyik őrt térdre omolva látta. A férfi rángatózó ujjaival a vérző hasítékban matatott, amit Iltis hagyott a homlokán. A hercegnő kihúzta a vasat a férfi kardhüvelyéből, aztán odamasírozott a magas fekete ruháshoz, aki teli torokból hasztalan ordítozta rekedt parancsait. Háttal állt a nőnek, így nem védekezhetett, amikor Lyrna mélyen bedöfte a kardot a lapockái közé. A férfi felkiáltott a fájdalomtól és a meglepetéstől, aztán térdre rogyott. – Szeretném, ha tudnád – mondta neki a nő voláriul –, hogy mostantól életem minden pillanatában azon fogok ügyködni, hogy romba döntsem és lángba borítsam a birodalmatokat. Majd átadom az üdvözletedet a gyűjteményednek, amikor porig égetem a házadat, uram!

A kardot a férfi hátában hagyta, és a csónakhoz szaladt. A legénység tagjai mostanra már csak azzal foglalkoztak, hogy mentsék az életüket, és a rabok szabadon munkálkodtak a csónakon, amit átemeltek a hajókorláton. Most már könnyebben ment, hisz a tengerszint csaknem a korlátig ért. A bandita átvetette magát a hajókorláton, egyenesen a lélekvesztőbe, és visszafordult, hogy besegítsen a csónakba egy foglyot, a legénység körében olyannyira népszerű vékony lányt. Lyrna észrevette, hogy a lány körme leszakadt, és ujjai véreznek. A hajó még egyszer utoljára megrázkódott, és a tengervíz átcsapott a fedélzeten. A nő érezte, hogy Iltis felemeli, és bedobja a vízbe. Elkapott egy kötélbakot, és a rabló a többiek segítségével berángatta. Iltis is felhúzta magát a peremen, és zihálva kiterült a túlélők lábánál. Lyrna összesen öt embert számolt. Mind rongyosak és kimerültek voltak, és mind egy emberként néztek őrá. Nem valami dicső királyság – gondolta Lyrna, amint végigjáratta a tekintetét a csónakon, az óceán szeszélyének kitett, hullámok hátán ringó és rázkódó lélekvesztőn. Hátrapillantott a válla fölött. A hajó főárboca éppen akkor csusszant örök hullámsírjába az örvénylő uszadék közepén. – Van evezőnk?

NEGYEDIK FEJEZET

A

z északi úton megtámadtak egy szabadkardokból álló lovassági őrjáratot. A négy katona szerencsétlenségére éppen ott állt meg vizelni, ahol támadóik lapultak a magas fűben. Davoka lándzsája átszúrta az egyiket, Frentís két másikkal végzett, míg Patkány és Draker a földre teremtette a negyediket, aki keservesen igyekezett, hogy visszaszálljon a nyeregbe. A kés és fütykös dühödt viharban csapkodott, és amikor készen lettek, nekiálltak vitatkozni, hogy melyikük vegye el a halott csizmáját. Davoka magára vette az ellenfele vérfoltos zekéjét, Frentís pedig magáévá tette a másikuk kardövét és tokját, eldobta a volári lovasság hosszú kardját, és a saját azraeli pengéjére cserélte. A nyeregtáskában kötszert is talált, amivel bekötötte a kés ejtette sebet. A vágás egyre makacsabbul égett, és az erősen verejtékező homlokú férfi észrevette, hogy a látása elhomályosul. Erősen hajnalodott, amikor lóra szálltak és nyugatnak indultak. Arendil Davoka mögött ült, Patkányról és Drakerről pedig kiderült, mennyire nem értenek a lovakhoz, mert a két tolvaj lassan döcögött mögöttük. Frentís arra számított, hogy amint elérték a sziklák túloldalán húzódó tengerpartot, a

nyakukba szedik a lábukat, de valamilyen érthetetlen okból mégis a csapattal maradtak. Talán a megtorlástól tartottak, bár látszólagos hűségüknek vélhetően több köze volt a mindenütt jelenlévő voláriakhoz. Az első órában két másik őrjárattal találkoztak. A voláriak túl messze jártak ahhoz, hogy fenyegetést jelentsenek rájuk, de aztán észrevették egy veszteglő lovassági zászlóaljat egy tőlük kilométernyire eső hegytetőn. – Reménytelen próbálkozás ez, testvér! – kesergett Patkány. – Az út tele van a rohadékokkal. Igaza volt. A rendházba vezető legrövidebb útvonalon nem mehettek tovább, így egyetlen lehetőségük maradt: – Irány az Urlish! – Frentis az északra található sűrű erdőség felé fordította a lovát. – Tíz kilométer, és a folyónál vagyunk. Azt követhetjük a házig. – Nem szeretem az erdőt – morgolódott a tagbaszakadt tolvaj. – Ott medvék is vannak. – Inkább azokkal cimborálok, mint ezekkel itt – vetette oda Patkány, és megrúgta a lova véknyát. – Gyerünk, te átkozott gebe! Frentis vágtára gyorsított, mert meghallott valamiféle éles rikoltást a volári lovasság irányából, olyasmit, mint a nemesi vadászkürtök visítása. Észrevették őket. A fák hamarosan összezáródtak körülöttük, és könnyű ügetésre lassítottak, de aztán a terep is olyan összevissza lett, hogy le kellett szállniuk a nyeregből. Frentis a követőik hangjaira fülelt, de csak az erdő zajait észlelte. Bizonyára úgy döntöttek, hogy nem éri meg a fáradságot. Levette a nyeregtáskákat a lováról, és a hátsójára vert, mire az állat elügetett a fák közé. – Innen gyalog megyünk – mondta útitársainak.

– A Hitnek legyen hála! – nyögött Draker, azzal lemászott a nyeregből, és sajgó hátsó felét dörzsölgette. – Az a ház, ahová készülünk – kezdte Davoka. – A kék ruhások otthona? – Igen. – Az otthonom. – Ez az új Merim Her nép túl sokat tud – folytatta a lonak. – Tudni fognak a házadról, a rendedről. – Igen – akasztotta a vállára a nyeregtáskát Frentis, és észak felé indult. – És meg fogják támadni – akadékoskodott a nő, aki öles lépteivel csatlakozott hozzá. – Vagy már meg is támadták. – Akkor jobb, ha sietünk. – A sebhely az oldalában ismét felizzott, és a harcos felszisszent a fájdalomtól, de folytatta az útját. ♦ ♦ ♦ Délben érkeztek meg a folyóhoz, és megálltak pihenni. Patkány és Draker szitkok kíséretében lerogytak a parton. Frentis levette az ingét, és nekilátott kicserélni a sebén a kötést. Davoka odajött, hogy megnézze, aztán az orrát elfintorítva mondott valamit a saját nyelvén. – Mi az? – kérdezte a másik. – A seb... – Kereste a megfelelő szót. – Beteg. Betegebb. – Üszkösödik – helyesbített a férfi, aki az ujjával megnyomogatta a sebet. Még mindig jött egy kis vér, de a duzzadt sebszélek haragos-vörösen lángoltak, és a környező bőrön még mélyvörösebb vonalak éktelenkedtek. – Tudom. – Meggyógyítom – mondta a nő, és körbepillantott az aljnövényzetben. – Meg kell találni a jó növényeket. – Nincs idő – mondta neki Frentis, azzal félredobta a kötést,

és elővett egy másikat a nyeregtáskából. – Megcsinálom – vette el a kötszert Davoka, és körbetekerte a férfi derekán, majd szorosan rögzítette. – Nem kellene így hagyni. Hamar végez veled. Egy hercegnő áldozata leszek. Illő halál. – Mennünk kell! – állt talpra Frentis. A parttól távolabb, a fák árnyékából követték a folyót nyugatnak. Egy kis idő múltán észrevették egy dereglyét, ami hintázó kötelekkel és csigákkal sodródott az árral, vitorlája ernyedten lógott a vitorlarúdról, és betakarta a fedélzetet. A legénységnek nyomát sem látták. – Mit jelenthet mindez? – tűnődött hangosan Arendil. – Közeledünk a rendházhoz – felelte Frentis. – A dereglyék ritkán keverednek ilyen messzire, hacsak nem nekünk hoznak készleteket. Egy újabb kilométer után észre is vették: fekete füstoszlop emelkedett a fák fölé, és Frentis azonnal futásnak eredt. Davoka utánakiáltott, de ő csak szaladt. A seb most már égető parázs volt a derekában, és a látása elködösült. Botladozva megállt, amikor megpillantotta az első testet, egy fának támasztott, kék köntösű embert márványfehér arccal. Odament hozzá, és a vonásait kémlelte, de idegennek találta. Fiatal: bizonyára valami újonc. A testvér jobb kezénél kard feküdt, és a penge vértől sötétlett. A mellén még több vér száradt, a föld teljesen átázott alatta. – Micsoda a halál? – suttogta Frentis. – A halál kapu az Innentúlba, ahol újra egyesülsz az eltávozottakkal. Vég és kezdet egyaránt. Féld és üdvözöld! Kissé dülöngélve talpra állt, kitörölte a verejtéket a szeméből, és tovább botladozott. Újabb testeket talált: csak

kuritájokat. Legalább egy tucatnyi hevert szerteszéjjel az erdőben. Néhányuk a súlyos sebek ellenére még mozgott, ám Frentis hamar kivégezte őket a kardja döfésével. Száz méterre onnan talált még egy rendtestvért, egy magas férfit két nyíllal a mellében. Smentil mestert, a néma kertészt. Mindig hagytad, hogy megússzam – gondolt vissza a fiatalember a gyümölcsösben tett almatolvajló kőrútjaira –, és az almák mindig olyan édesek voltak! A pillantása újabb jelenetre esett. Egy kuritáj ahelyett, hogy a földön feküdt volna, fel volt szúrva egy faág törött csonkjára, de három méter magasan a levegőben. Vér csöpögött belőle a földön egyre terjedő pocsolyába. Frentis megtántorodott, mert a kín és láz új hulláma végigsöpört a testén. Elszakította a tekintetét a karóba húzott ember véres látványáról, és továbbcsoszogott. Nem jutott messzire, mert a fájdalom térdre kényszerítette. Nem! Megpróbált továbbkúszni, és még több kék ruhás testet látott maga előtt. Haza kell jutnom! – Testvér? – Halk, óvatos és ismerős hang szólította. Frentis ziháló mellel a hátára fordult. A hintázó lombozaton áttűző nap elvakította a szemét. A fényt kitakarta egy hatalmas árnyék. – Ha gyanakvó ember lennék – mondta Grealin mester nagy jelentőséget tulajdonítanék annak, hogy éppen ezen a napon térsz vissza hozzánk. Az árnyék eltűnt, és Frentis érezte, hogy felemelik, aztán lógó fejjel még észlelte, hogy elviszik onnan. ♦ ♦ ♦ Sötétre ébredt. Rémülten összerándult, ujjak érintésétől a sebén. – Feküdj nyugodtan – figyelmeztette Davoka –, különben le

fognak esni! Nyugodtan visszafeküdt, és érezte, hogy puha páfrányágyon hever, és vászontetőt lát a feje felett. – A kövér ember köpenye jó menedék – bólogatott a lonak nő, azzal megtörölte a kezét, és visszaült a sarkára. Frentis lepillantott a sebre, aztán undorodva felnyögött, amikor meglátta a fehér nyüvek vonagló tömegét. – Az erdő tele van halott és rothadó dolgokkal – okította Davoka. – A fehér férgek csak halott húst esznek. Még egy nap, és kitisztítják a sebedet. – Kezét a férfi homlokára nyomta, és elégedetten bólintott. – Nem olyan forró, jó. – Hol... – köhögött fel Frentis, és nagyot nyelt. – Hol vagyunk? – Az erdő mélyén. Itt sűrűn nőnek a fák. – A kövér ember. Csak ő maradt? Davoka kifejezéstelen arccal bólintott. – Megmondom neki, hogy felébredtél. Az évek alatt Grealin mester körmérete nem sokat kisebbedett, bár az arca beesettebbnek tűnt. Nagy testét letette Frentis mellé. Mélyen fekvő szeme alatt, kiálló arccsontjain lógott a bőr. – Az aspektus? – tudakolta a gyengélkedő minden bevezető nélkül. – Gondolom, meghalt, vagy elhurcolták. Túl gyorsan tört ki a vihar, testvér, és mivel a zászlóalj éppen szellemeket kerget Cumbraelben... – Széttárta a kezét. – Ki esett el? – Haunlin mester és Hutril mester mindketten a falon haltak meg, bár annyi biztos, hogy az ellenség is megfizetett bőségesen. Láttam Makril mestert és a kutyáját megrohamozni a kapun

betörő sereget, de addigra az aspektus elrendelte, hogy meneküljünk, és a pince felé indultam. Van egy járat, amit évszázadokkal ezelőtt ilyen esetre építettek, a járatokból egyenesen az Urlish mélyére vezet. Jómagam, Smentil mester és néhány más testvérünk átjutott, de az alagút másik végén elkaptak minket. Frentist megütötte az érzelmek teljes hiánya Grealin hangjában. Arca tűnődő, hűvös kifejezést hordozott, mintha csak a rend történetének számtalan eseménye közül mesélne egyet. – Végeztek a fiúkkal is. – Inkább tűnt zavartnak, mint haragosnak. – Az összes kisemberrel, pedig úgy küzdöttek, mint a vadmacskák, az utolsó vérig. – Halvány mosoly ült az arcára, mintha valami kedves emléket látna, aztán elhallgatott. – Ez azt jelenti, hogy te vagy most az aspektus, mester? – kérdezte Frentis kis idő múltán. – Te is tudod, hogy az aspektust nem életkor szerint választják. És aligha hiszem, hogy a rend szellemiségének legjobb példája vagyok, nem gondolod? De azt jelenti, hogy amíg nem érünk oda északon tartózkodó testvéreinkhez, a rendből mi ketten maradtunk ebben az uradalomban. – Igazad volt. – Frentis felköhögött, aztán elfogadta a kulacsot, amit Grealin az orra alá nyomott, és kortyolt belőle. – Igazam? Mivel kapcsolatban? – Hogy gyanakvással tekintesz a visszatérésemre. Nem véletlen, hogy most itt vagyok. Grealin szemében megcsillant a régi fény emléke. – Valami azt súgja, rendkívül érdekes történeted van a számomra, testvér.

♦ ♦ ♦ – A lonak és a többiek – mondta neki néhány órával később Grealin, amikor a menedék előtt felállított tábortűz narancs fényétől eltekintve az egész erdő koromsötétbe borult. – Remélem, nekik semmit sem meséltél a király szomorú végzetében játszott szerepedről. – Azt mondtam nekik, hogy egy orgyilkos tette, akit aztán megöltem. Mester, nem várok bocsánatot a bűnömért... – Nem a te bűnöd, testvér. És semmi jó sem származna abból, ha meggondolatlanul vallomást tennél. Majd akkor bevallod a bűnödet, ha megnyertük a háborút. – Így lesz, mester. – Ez a nő, akivel utaztál... Biztos, hogy meghalt? Vörös mosolya, a szemében ragyogó szerelmi láng, mielőtt megforgatta a testében a pengét... Szerelmem... – Egészen biztos. Grealin elhallgatott, és percekre a gondolataiba merült. Amikor újra megszólalt, inkább mintha csak magának motyogott volna az orra alatt. – Ellopott egy áldott ajándékot... – Mester? A férfi pislantott, aztán mosolyogva Frentis felé fordult. – Pihenj, testvér! Minél előbb meggyógyulsz, annál előbb tervezhetjük a háborúnkat, nem igaz? – Harcolni akarsz? – Ez a rendünk feladata, nem? Frentis bólintott. – Örülök, hogy egyetértünk. – Bosszúra vágysz, testvér?

Frentis érezte, hogy elmosolyodik. – Éhezem rá, mester. ♦ ♦ ♦ Lassú, egyenletes szívveréséből, a gyűlölettől és bűntudattól mentes, elégedett szívdobogásból tudta, hogy álmodik. Egy tengerparton állt, és a partot ostromló hullámokat nézte. Sirályok csaptak le a vízfelszínre, és a hideg levegő csípte a bőrét, de érdekes módon jólesett. Egy gyermek játszott a víz mellett, egy hétéves forma fiúcska. Sudár nőalak várakozott mellette, elég közel ahhoz, hogy elkapja a kisfiút, ha túl merészen kacérkodna a hullámokkal. Nem látta az arcát, de hosszú fekete haját röpítette és borzolta a szél, és a vállán egyszerű gyapjúsál nyugodott. A homokon puhán lépve megközelítette a nőt, aki továbbra is a kisfiún tartotta a szemét, és látszólag nem hallotta a közeledését. Aztán, ahogy odaért, a nő megpördült, elkapta a kart, ami a nyaka köré készült tekeredni, aztán kirúgott a lábával, és Frentis elterült a homokon. – Egy napon... – nézett fel a nőre haragosan. – De nem ma, szerelmem – nevetett amaz, és felsegítette. Hozzányomakodott, és puha csókot hagyott az ajkán, aztán visszafordult a kisfiúhoz, miközben a férfi karjai átölelték. – Mondtam, hogy gyönyörű lesz. – Mondtad, és igazad lett. A nő megborzongott a csípős szélben, és szorosabbra húzta Frentis karjait. – Miért öltél meg? Könnyek patakzottak a férfi arcán, és elégedett szívében mostanra megjelent valamiféle kegyetlenség és éhség.

– A sok ember miatt, akiket megöltünk. Az őrület miatt, amit a szemedben láttam. Mert elutasítottad mindezt itt. A nő lélegzete elakadt, ahogy a férfi karjai megfeszültek, és a bordák nagyot roppanva eltörtek. A kisfiút elkapta egy hullám, és boldogan nevetve, szüleinek integetve ugrált a vízben. A nő visszanevetett, és vért köhögött fel. – Volt valaha neved? – kérdezte tőle Frentis. Amaz görcsösen összerándult a karjában, és a férfi tudta, hogy megint mosolyog, azzal a vörös mosollyal. – Még mindig van, szerelmem... ♦ ♦ ♦ Kiáltozásra ébredt, és legördült páfrányágyáról. Minden egyes izma tiltakozva nyögött. A sebre pillantott, és látta, hogy be van kötözve, a nyüveknek pedig se híre, se hamva. Szédült, és iszonyatos szomjúság kínozta, de a láz elmúlt, és a bőre hűvös tapintású és száraz lett. Felvette a halott harcos zekéjét, és előbújt a menedékből. – A testvért ismerem – veszekedett Patkány Grealin mesterrel. – De téged nem, te kövér disznó! Nekem ne osztogass parancsokat, szarzsák! Frentis értetlenül nézte, miért nem döngöli a földbe a mester a cingár fickót. Ehelyett csak bólintott, és összefűzte az ujjait. – Nem parancsoltam, jó ember. Mindössze megjegyzést tettem... – Hagyjuk a nagy szavakat...! Frentis ütése a halántékán találta el Patkányt, aki kiterült a fűben. – Nem beszélhetsz így vele! – jelentette ki, azzal Grealinhez fordult. – Baj van, mester?

– Gondoltam, ideje egy kis felderítésre indulni – felelte a gömbölyű férfi. – Hogy meggyőződjünk róla, valóban egyedül vagyunk-e itt. Frentis bólintott. – Majd én megyek. – Kurtán, hivatalosan meghajolt Davoka felé, aki egy frissen fogott nyulat nyúzott a tűznél. – Nagykövet asszony, mit szólsz egy sétához? Az vállat vont, és odaadta a félig kopasztott dögöt Arendilnek, aztán vette a lándzsáját. – Ahogy mutattam. El ne dobd a prémet! – Te pedig minden esetben figyelmezel Grealin mester szavára! – szólt még oda Frentis a fejét dörzsölő, durcás Patkánynak. – És teljesíted a parancsait. Ha nem megy, szabadon elmehetsz! Elég nagy ez az erdő. ♦ ♦ ♦ – Zaklatott álmod volt – kezdte Davoka, miközben elindultak keleti irányba. Kardján kívül Frentis a rendben használatos íjat is felvette, amit Arendil lélekjelenléte mentett ki az egyik halott rendtestvér kezéből. A fiú előrelátása arra nem terjedt ki, hogy háromnál több nyílvesszőt hozzon a fegyverhez. – A láz teszi – felelte a férfi. – Álmodban olyan nyelven beszélsz, amit nem ismerek. Olyan, mint az új Merim Her ugatása. Lázad pedig már nincs. Volári. Voláriul álmodom. – Sokfelé jártam – felelte. – A háború óta. Davoka megtorpant, és szembefordult vele. – Elég a ködös beszédből! Te ismered ezt a népet. Az érkezésed ünnepléssel indult, aztán halált és tüzet szült. Most pedig álmodban az ő nyelvükön beszélsz. Te is részese vagy

ennek az egésznek. – A Hatodik Rend tagja vagyok, a Hit és a király hű szolgája. – A mi nyelvünkben van egy szó: garvish. Tudod-e, mit jelent? Megrázta a fejét, és közben észrevette, hogy Davoka másképpen tartja a lándzsát. Két gyakorlott keze között bizonyos távolság húzódott, és ujjai megfeszültek a markolaton. – Olyan ember, aki ok nélkül öl – világosította fel Frentist. – Nem harcos, nem vadász. Hanem gyilkos. Rád nézek, és ezt látom: garvish. – Mindig volt okom ölni – felelte. Csak nem a sajátom. – Mi lett a királynőmmel? – Ujjai egyre szorosabban csavarodtak a fegyverre. – A barátod volt? A lonak ajka lefittyedt. Valami mély fájdalmat nyomott el magában. Őt is bűntudat gyötri – jött rá Frentis. – A húgom. – Akkor gyászolom őt is, és téged is. Már elmondtam, mi történt. Az orgyilkos megégette a hercegnőt, aki elmenekült. – Az orgyilkos, akit csak te láttál. Szerelmem... – Az orgyilkos, akit megöltem. – Akit csak te láttál, és te öltél. – Azt hiszed, valami kém vagyok? Mi értelme volna annak, hogy elvezetlek téged és a fiút ebbe az erdőbe? Davoka megnyugodni látszott, szorítása enyhült a lándzsán. – Tudom, hogy garvish vagy. A többit majd meglátjuk. Még ötszáz lépést mentek kelet felé, aztán északnak fordultak, és széles ívben köröztek, mígnem a fák gyérülni

kezdtek. – Ismered ezt az erdőt? – kérdezte a nő. – Gyakran edzettünk itt, de ennyire nem jöttünk be a sűrűjébe. Kétlem, hogy akár a király emberei is ennél mélyebbre merészkedtek volna. Sok történet kering azokról, akik behatoltak az erdő mélyére, és eltűntek. Elnyelték őket a fák, és addig kóboroltak, amíg az éhség elvette az életüket. Davoka ingerülten felmordult. – A hegyekben lát az ember. Itt csak zöld van, és még több zöld. Egyszerre torpantak meg, amikor egy hang ütötte meg a fülüket, egy távoli, de tisztán kivehető hang. Egy férfi fájdalmas ordítása. Egymásra néztek. – A tábort veszélyeztetjük – mondta Davoka. Frentis nyilat tett az íjra, és futásnak eredt. – A háború tele van veszéllyel. Az üvöltések szánalmas vonítássá csillapodtak, és ahogy közelebb értek, valami más is belekeveredett a zajba: vad morgások hangzavara, ami rohamszerűen feltörő emlékeket ébresztett Frentisben. Lelassított, és guggolásban, a legsűrűbb bozót takarásában közelített a táborhoz. Feltartotta a kezét, és megálljt jelzett a nőnek. Felemelte a fejét, és kitágította az orrlyukát. A szellő orrfacsaró bűzt hozott, ami további emlékeket mozdított meg. Széllel szemben vagyunk. Jó. Leereszkedett az erdőtalajra, és kúszva haladt tovább. Davoka ugyanúgy lopakodott mellette, míg el nem érték a helyet, és Frentis a lombokon keresztül meg nem pillantotta azt, amire számított. A kutya óriásira nőtt. Marjánál egy méter magas volt, és a tomporától a nyakáig vastag izomkötegek borították. Széles, tompa orra és kicsi füle egyaránt a fejéhez

lapult. Táplálkozás közben morgott, és csak néha hagyta abba, amikor a köré gyűlt három másik kutya felé kapott. Állkapcsából vörös vér csörgött. Karcos – gondolta ösztönösen, de rögtön megfeddte magát a gondolat képtelensége miatt. Ez az állat nem érte el Karcos méreteit, és az orrán sem látott olyan sebhelyeket, amiről régi pajtását elnevezték. Gyakran eltűnődött rajta, mivé lett egykori kutyája. Feltételezte, hogy elveszett, vagy végeztek vele, amikor Vaelin feláldozta magát Lineshnél. Akárhol is volt a kedvenc ebe, ez az állat nem lehetett ő, hanem egy rabszolgakutya-falka vezére, amely éppen levadászott valakit. – Kérem! – Frentis feje a hang irányába fordult. Egy lány arcába nézett, egy sötét tölgyfalevelek keretezte sápadt oválisba, amiben rémülettől elkerekedett szemek ültek. A falkavezér abbahagyta az evést, és különös mordulást hallatott, ahogy felfigyelt az új hangra, felemelte az orrát, és orrlyukai kitágultak. Valami rózsaszín és vörös lógott a pofájából. Frentisnek beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy egy emberi fül az. – Nagyon kérem! – szólt le megint az arc az ágak közül, és a falkavezér élesen, rekedten felvakkantott, mire a testvérei elindultak a tölgyfa felé, ami alig tizenöt lépésnyire állt attól a helytől, ahol Frentis és a nő lapultak. Az öreg, magas tölgy vastag ágai göcsörtösen tekeredtek a föld felé. Aligha jelentett akadályt egy rabszolgakutyának. Frentis egyszer látta, ahogy Karcos lassítás nélkül felszalad egy nyírfatörzsre. A férfi kidugta a fejét a bokorból, és körbenézett. Voláriak sehol. Egyelőre. De hamarosan itt lesznek, hogy megnézzék, mit találtak a kutyák. – Ne engedd őket közel! – Figyelmeztette a nőt, azzal felállt.

Megvárta, míg az első állat felugrik a fatörzsre, aztán egy nyilat lőtt a hátába. A fenevad apró nyikkanás kíséretében visszazuhant a földre. A többiek acsarogva megfordultak, és a falkavezér egyenesen nekik rontott, a másik kettő pedig oldalról közelített. Karcos mindig olyan okos volt – emlékezett Frentis. Célzott, aztán amikor a falkavezér közelebb került, egy nyilat küldött a szemébe. A lendület vitte tovább az állatot, amíg a nyílhegy el nem érte az agyát. Akkor a lába megrogyott, és a férfi felé gurult. Frentis átugrotta a dögöt, eldobta az íjat, aztán kirántotta a kardját, majd az oldalról közelítő kutya felé hasított vele. Lemetszette az orrát, mire az állat a fejét vadul rázva meghátrált, de dühében tovább acsarkodott... aztán döglötten fordult fel, amikor Davoka lándzsája átdöfte a bordakosarát. A lonak kirántotta a fegyvert, és a megmaradt kutya felé pördült, ami egy helyben állt, és zavarodottan pislogott. Behúzta a fülét, amikor Davoka rátámadt. – Várj! – kiáltotta Frentis, de túl későn, mert a nő felnyársalta az állat nyakát. – Furcsa – töprengett hangosan a lonak, miközben a rabszolgakutya bundájába törölte a lándzsahegyet. – Úgy nekimegy az embernek, mint egy feldühödött hegyi majom, aztán meg nyüszít, mint egy beteg kölyök. – Ilyen... a természetük. – Frentis arrafelé fordult, ahol a lány leugrott a tölgyfaágak közül. Meztelen talpára érkezett, és odaszaladt hozzájuk. Még mindig rettegés dúlt a szemében. Úgy tizennégy lehetett. Szép, de bemocskolt ruhában volt, és már amennyire meg lehetett állapítani, a haját valamikor nemesi divat szerint fésülték. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – vetette magát

Frentisre, és szorosan megölelte. – Az eltávozottak küldtek! – Ööö... – A férfi csak ennyit tudott kinyögni. A háború, a vermek és a gyilkosságokkal teli, hosszú utazás nem készítette fel az efféle eshetőségekre. Könnyen megérintette a lány vállát. – Jól van, na, jól van. Az csak zokogott, fejét megmentője mellkasának szorítva, míg Davoka oda nem jött, és le nem fejtette róla. A lány megijedt a lonak láttán, és Frentis mögé bújt. – Egy idegen! – sziszegte. – Velük van! – Nem – válaszolta a férfi. – Máshonnan való. Barát. A lány kétkedőn szipogott, és el nem eresztette volna Frentis ruhaujját. – Többen vagytok? – kérdezte a férfi. – Csak Gaffil. A szekérből szöktünk meg. Megütötte az egyik korbácsost, és elfutottunk. – Gaffil? – Allin úrhölgy szolgája. Itt kell lennie valahol. – Odébb lépett, és felemelte a hangját. – Gaffil! – Elhallgatott, amikor Davoka a lándzsájával a tövisbozótba mutatott. Feküdt ott valami, ami egykor talán egy férfi lehetett. – Ó – nyögte halkan a lány, aztán elájult. – Te viszed – jelentette ki Davoka. ♦ ♦ ♦ A lányt Illián Al Jervinnek hívták. Kariin Al Jervin lányaként látta meg a napvilágot, akit minőségi gránitja okán nemrégiben a kegyeibe fogadott a király. – Gránit? – kérdezte Davoka homlokráncolva. – Egy kő – magyarázta a férfi. – Építeni lehet belőle. – A király szeret építeni – fűzte hozzá Illián. – És az apám

kőfejtői adják a legjobb követ. – A kőfejtők nem adnak követ – fújt gúnyosan Arendil, aki a főzőtűz felé lógatott edényt rázogatta. – Az ember kinyeri belőlük a követ. – Mit tudsz te? – rontott rá Illián. – Renfaeli vagy, ráadásul paraszt is, ha jól látom. – Nem jól látod. A nagyapám Hughlin Banders báró... – Elég! – mordult rájuk Frentis. – Illián úrhölgy, valami szekeret említettél. A lány kinyújtotta a nyelvét Arendilre, aztán folytatta a történetét: – Allin úrhölgynél jártam látogatóban. Gyakran meghív magához, amikor az apám nincsen otthon. Füstöt láttunk felszállni a városból, aztán azok az emberek megtámadtak. Borzasztó emberek, korbácsokkal és kutyákkal... – Szipogva elhallgatott. – Elfogtak... – találgatta Frentis. – Mindenkit, kivéve az öregebb szolgákat, és Allin úrhölgyet... Őket meg... megölték, ott a szemünk láttára, összeláncoltak, és szekérre tettek. Már mások is voltak a szekéren, többnyire közemberek, de néhány nemes is. – Hányan? – kérdezte Frentis, és úgy döntött, elengedi a füle mellett a lány kékvérű megjegyzését. – Negyvenen, talán ötvenen. A város felé vittek minket, és mindenkit megkorbácsoltak, aki csak megszólalt, vagy akár csak csúnyán nézett. A szomszéd kocsiban utazott egy nő, akit már előttünk fogtak el. Az egyik korbácsos meg... megfogdosta, ő meg leköpte a fickót, mire elvágták a torkát. A férjét mellette láncolták le. Addig ordított, míg eszméletlenre nem verték. – Hogyan szabadultál el, hölgyem? – kérdezte Grealin

mester. – Gaffil elrejtett egy tűt a csizmaszárában. Csinált valamit a láncon a zárakkal, és azok leestek. – Ő jól jött volna nekünk – motyogta Patkány. – Mindenkit kiszabadított a szekéren, és megmondta, hogy várjunk, amíg közel lesznek a fák. Amikor odaértünk, a láncával megütötte az egyik korbácsost, és futásnak eredtünk. Tíz vagy tizenkét ember szaladt velünk, de hamarosan már csak Gaffil és én maradtunk. Aztán meghallottuk azokat a kutyákat. – Elhallgatott, és arca megfeszült, úgy tartotta vissza a sírást. – A korbácsosokon kívül – folytatta a kérdezősködést Frentis – voltak őrök is? Katonák? – Néhány ember lovon, kardokkal és lándzsákkal. Hatan vagy heten. Frentis elmosolyodott, és az edényre mutatott. – Egyél, hölgyem, biztosan éhes vagy! A férfi Grealin és Davoka felé intett a fejével, és hárman bevonultak a fák közé, hallótávolságon kívül. – Két tolvaj, meg két gyerek – számolta Grealin –, meg egy kövér öregember. Nem valami meggyőző hadsereg, testvér. – A hadseregeknek újoncokra van szüksége – mutatott rá Frentis. – És a kis úrhölgynek hála, most már tudjuk, hogy hol találjuk őket. – Mostanra már kilométerekre járhatnak – ellenkezett Davoka. – Kétlem. Egy rabszolgavadász sohasem hagyja hátra a kutyáit. ♦ ♦ ♦ Elvonszolták a kutyadögöket jó három kilométerre északnak, és

csak aztán fordultak vissza a tábor felé. Nem esett különösebben nehezükre megtalálni azok nyomát, akik rájuk vadásztak, bár Patkány és Draker lecsendesítése önmagában is elég feladatot adott. – Látod? – suttogta türelmetlenül Davoka, és felvett egy törött gallyat az avarból. – A fa száraz. Ha rálépsz, roppan. – Odadobta a nagydarab tolvajnak. – Nézz az orrod elé! Kora este lett, mire megtalálták az embervadászokat, akik az erdő ritkásabb részében táboroztak. Grealin mester Illiánnal és Arendillel maradt, Frentis pedig a többiekkel előrelopakodott. – Várjatok itt, amíg meg nem láttok engem! – suttogta a férfi a két tolvajnak, aztán intett Davokának, hogy kövesse, és jobb felől, nagy ívben közelített. A négy szekeret négyzet alakban rendezték el, bennük több sorban megfélemlített, leláncolt emberek. Hat őr állt a tábor peremén, és öt rabszolgahajcsár ült a tűz körül. Az egyikük őszintén zokogott. Elbíztátok magatokat – vonta le a következtetést Frentis az őrök laza testtartását látva. – Nem kellett volna ilyen messzire behatolnotok az erdőbe. Odalopakodott a legközelebb eső katona háta mögé, megvárta, hogy a társa eltűnjön a szekér sarkánál, aztán a vadászkéssel elvágta a torkát. Zsoldos szabadkard – gondolta az egyenruhától elütő öltözék láttán. Elkapta Davoka tekintetét, aztán a következő őrre mutatott, aki az egyik szekér kerekén ült, háttal a fáknak, és rövid kardján unottan húzogatott egy fenőkövet. Frentis nem várta meg Davoka munkájának eredményét, hanem rögtön a szekerek közé ment, és belefülelt a rabszolgahajcsárok párbeszédébe. – Kölyökkutya koruk óta neveltem őket – panaszkodott a

zokogó volári. – Magam is tanítottam... – Fel a fejjel! – bátorította egyik társa együtt érző mosollyal. – Döngesd meg az egyik fiút! Engem mindig felvidít. – Ha megtalálom azt, aki ezt tette a kutyáimmal – folytatta a nyavalygó –, lesz ott döngetés bőven. – Feltartotta hosszúpengéjű kését. – De ezzel! Kiáltás hallatszott a tábor túloldaláról, amit lábak hangos csoszogása követett. Úgy tűnt, Patkánynak és Drakernek nem sikerült lemaradni. Frentis előhúzta a kardját, bal kezében tartva a vadászkést, és kilépett a szekér mögül. – Cserébe a téged ért veszteségért – szólt oda a hosszú tőrű embernek voláriul –, téged öllek meg utoljára. ♦ ♦ ♦ – Nincs mozgás! – mondta Drakernek Davoka, miközben beöltötte a vágást a karján. A hatalmas méretű ember nyüszítve összeszorította a fogát, és remegő karral tűrte, hogy a tű elvégezze munkáját. – Megérdemled, te kétbalkezes kurafi! – gúnyolta Patkány. A kisebbik tolvaj is kapott egy lila foltot az arcára, és a bütykei csúnyán lehorzsolódtak, amikor félholtra verte az egyik rabszolgahajcsárt. A kiszabadított rabok hamar köréje gyűltek, és bevégezték, amit elkezdett. Összesen harmincöt embert sikerült megmenteni, egyik sem múlt még negyvenéves. Nők és férfiak vegyesen voltak a csapatban, meg egypár serdülő. Fegyvereket meg kincseket is találtak bőséggel, amit a rabszolgahajtók útközben összeszedtek. A rabok azonnal elkezdtek vitatkozni rajta. – Ez a jó anyámé vót – hajtogatta egy fiatal nő, és egy antik

vázát szorongatott. – Az ott Allin úrhölgy házából való, és ezt te is jól tudod! – feddte meg Illián. – Testvér – rángatta meg az arra járó Frentis ruhaujját –, ez a szolgáló az úrnője házából akar lopni. A férfi megállt, és szúrósan nézett a vázát tartó fiatal nőre. Az nagyot nyelt, és visszaadta a zsákmányt. Frentis megforgatta a kezében, és megcsodálta a mesteri díszítést, valami dzsungel fölött szálló egzotikus madarat. A tárgy a Mirtesk körüli tájra emlékeztette. – Gyönyörű – mondta, aztán a legközelebbi fának vágta. – Csak és kizárólag fegyvereket, szerszámokat, ruhát és ételt hozhattok magatokkal! – emelte fel a hangját, és a vitatkozók elhallgattak. – Már ha velünk akartok tartani. A királyságban háború van, és aki marad, az katonának minősül. Vagy pedig fogjátok, ami tetszik, és futásnak eredtek, de nem csodálkoznék, ha napokon belül újra egy rabszolgaszekéren találnátok magatokat. Ez szabad ország, ezért rátok bízom a döntést. Továbbment, aztán megtorpant, mert meglátott egy férfit, aki az összegyűjtött fegyverrakásban válogatott. A vékony ember hosszú haja az arcába hullt, de a mozdulatai ismerősnek tűntek. Feltűnő sántítással csoszogott végig a fegyverek között. Megtorpant, mintha felismert volna valamit a földön, és a haja középen szétvált, ahogy letérdelt, hogy felvegye. – Janril! – sietett oda Frentis, és kinyújtotta a kezét a Farkasfutták egykori kürtöse felé. – Hitemre, de jó téged újra látni, őrmester! Janril azonban nem nézett fel a fegyverek közül. Felemelt egy kardot. Renfaeli pengének látszott, egy végtelenül egyszerű, de hasznos eszköznek. Janril visszaült a sarkára, megragadta a markolatot, és az ujjait végigfuttatta a pengén. Frentis a

keskeny arcot tanulmányozta, amit valaki kékre-zöldre vert. Elvágták a torkát... A férje addig ordított, míg eszméletlenre nem verték... – Janril – motyogta, és leguggolt a zenész mellé. – Én... – Álmunkban jöttek értünk – kezdte Janril tompa hangon. – Nem állítottam őrt, nem gondoltam, hogy szükség lesz rá ilyen közel a fővároshoz. Ez – kopogtatta meg a kardot – az ágyunk alatt feküdt, egy paplannal szépen betakarva. Alig tudtam rátenni a kezem, már kirángattak a kocsiból. Krelnik őrmestertől kaptam azon a napon, amikor otthagytam a Farkasfuttákat. Azt mondta, minden embernek szüksége van egy kardra, akár énekes, akár katona. Állítólag a Fokvár rohamánál találta. Nem tudom, miért tartotta meg ilyen sokáig. Nem valami feltűnő darab... Janril tekintete Frentisre vándorolt, és a testvér tudta, hogy egy őrült szemébe néz. – Mindet megöltétek? – kérdezte a zenész. Frentis bólintott. – Többet akarok. Frentis a kardpengére tette a kezét. – Megkapod.

ÖTÖDIK FEJEZET

A

z egész királyi őrséget? – kérdezte Sentes bácsi. A lovassági katona bólintott. A pálinkáspohár remegett a kezében. Harmadjára töltöttek neki, de még ez sem nyugtatta meg az idegeit. – Kivéve azokat a zászlóaljakat, akiket nem a partokon vagy a határokon kvártélyozták el. Úgy negyvenezer embert. Reva nézte, ahogy a nagybátyja a székébe roskad. Egyedül voltak Velisszel és a lovassági tiszttel a várúr termében. – Hogyan lehetséges ez? – kérdezte az úrhölgy. – Sokan voltak, úrnőm. És a lovagok... – Megrázta a fejét, aztán elakadt a szava, és még több pálinkát erőltetett magába, mielőtt folytatta volna. – Oldalról rontottak ránk, és levágtak két teljes zászlóaljat, mire felfogtuk, mi történik. Addigra a voláriak a teljes haderejükkel támadtak. Sentes Mustor némán ült a székében, és még Veliss úrhölgy sem volt képes feltenni további kérdéseket. Kissé remegő kezét végighúzta a homlokán. – Lássuk, hogy jól értem-e... – kezdte Reva, amikor a csend túl hosszúra nyúlt. – A királyi őrség két napra járt Varinvártól, amikor hírt kapott a megszállásról, igaz?

A lovas katona bólintott. – A hadúr megfordít benneteket, egy napra rá összetalálkoztok a voláriakkal, aztán Darnel hűbérúr megjelenik a látóhatáron a lovagjaival. – Azt hittük, a segítségünkre sietnek. Bár csak az eltávozottak tudhatják, hogyan értek oda ilyen hamar. – Tehát azt állítod – szúrta közbe Veliss –, hogy Darnel uraság áruló? Hogy a király serege ellen vezette az embereit? – Azt, úrnőm. Ami a királyt illeti, az úton találkoztam néhány varinvári menekülttel. Úgy hírlik, a király meghalt. A csend visszatért, és Reva azon töprengett, vajon miért nem örvendezik a hírek felett. Az eretnek birodalom királya halott, és nem érzek mást, mint félelmet. – Nincsenek túlélők? – folytatta a kérdezősködést Veliss. – A hadúr is odalett? – Amikor legutoljára látták, éppen egyes-egyedül indult rohamra a volári sorok ellen – felelte a tiszt. – A túlélőkről annyit, hogy Caenis tábornagy felsorakoztatta a Farkasfuttákat és néhány másik zászlóaljat hátvédnek, de utoljára, amint láttam, erősen szorongatták őket. A saját tábornagyom engem és négy másik társamat ideküldött a hírekkel, de csak én értem ide. – Köszönjük – mondta Sentes elhaló hangon. – Kérlek, hagyj magunkra minket, hogy megvitassuk a megfelelő lépéseket! A szolgák majd gondoskodnak kvártélyról. A lovassági tiszt bólintott, felállt, aztán tétovázott. – Valamit tudnod kell, uram. Amiket az úton hallottam, nem sok kétséget hagy az ellenség természetéről. Ezek a voláriak nemcsak hódítani jönnek, hanem rabszolgákért és vérontásért is. Nem lehet velük tárgyalni. Veliss úrhölgy udvarias mosollyal az ajtóra mutatott, és

kivezette a férfit a teremből. – Úgy tűnik, Darnel uraságnak mégis sikerült megegyezni velük – jegyezte meg, amikor az ajtó bezáródott. – Az a Darnel egy átkozott, öndicsőítő bolond! – felelte a hűbérúr bármiféle érzelem nélkül. – Bár azt sohasem gondoltam, hogy hiú tervei idáig vezetnek. Az ember el sem tudja képzelni, mit ígérhettek neki. – Meghagytam az őrkapitánynak a kapunál, hogy küldjön felderítőket északra – vetette közbe Reva. – Ha errefelé tartanak, jó előre tudnunk kell róla. – Komolyan kétlem, hogy a „ha” esetünkben helytálló kifejezés. – Sentes a társához fordult, aki kezét a szájára téve állt, és pillantása a semmibe veszett. – Most nincsen számomra valami mondanivalód, hű tanácsosom? Veliss nagyot nyelt, és Revára pillantott. – Az örökösöm megérdemli bölcs és őszinte tanácsodat, nem gondolod? – Öt font arany várakozik a ház pincéjében – bökte ki nagy végtére a nő. – Az istálló tele van gyors lovakkal, és egy órányira délre találunk egy jól ellátott kikötőt. Reva talpra pattant, és ökölbe szorított kézzel közeledett Velisshez. – A nagybátyád megérdemli az őszinteséget – védekezett a nő, és elhátrált. – Reva! – vakkantotta parancsolón Sentes bácsi, és kinyújtotta a kezét az azraeli nő felé. – Hagyd békén! – Végül mégiscsak egy ringyó – meredt a nőre Reva, és a szeme szikrákat hányt, de visszalépett. – Az uradalomnak tett hasznos és hűséges szolgálatodért – mondta a férfi a kedvesének –, elviheted az egyik zsák aranyat,

meg egy gyors lovat, aztán szabadon távozhatsz. Harag ömlött végig a nő arcán, és rásziszegett: – Jól tudod, hogy nem teszek ilyesmit! – De azt elnéznéd, hogy én magam megtegyem? – Azt szeretném, hogy élj. Hallottad a katonát! Ha a királyi őrség sem tudta megállítani őket, nekünk mennyi esélyünk van? Sentes nagybácsi felkelt a székéből, és a terem végébe vágott, hosszú ablakhoz ment, aztán kinézett a birtokra és az udvarházon túl sorakozó háztetőkre. – Tudod, hogy ezt a várost még sohasem vette be senki? A nagyapám egy egész nyáron át tartotta a falakat Janus apja ellenében. Végül az ostromlók éhesebben és betegebben kerültek ki az egészből, mint a bentlakók, és a fél seregüket hátrahagyva visszatértek Azraelbe. Janus, aki mindig bölcsebbnek számított az apjánál, soha nem is próbálta meg elfoglalni Alltort, mert tudta, hogy elég feldúlnia a hűbéruradalmat. – Mi a biztosíték, hogy a voláriak nem teszik ugyanazt? – kérdezte Veliss. – Semmi. Egyáltalában semmi. – Sentes visszafordult az ablaktól, és Revára mosolygott. – Te, csodálatos unokahúgom, szintén szabad vagy. Végy el egy... – Mit szándékozol csinálni, bácsikám? – vágott közbe a lány, mielőtt befejezhette volna. Ismeretlen kifejezés úszott át a férfi arcán, amint az unokahúgára nézett. Fura, elégedett mosoly terült szét borvörös ajkán. Büszkeség – ismerte fel Reva. – Büszke rám. – Amikor először élveztem Janus király udvarának vendéglátását – mondta kisvártatva a hűbérúr –, mielőtt rákaptam volna a borra, szerettem a játékokat. Főként a

kártyát. Azraelben van egy közismert, ám bonyolult játék, amit A harcos cselének neveznek. A játékban az győzhet, aki jól teszi meg a tétjeit. Ha túlzottan megemeled a tétet, az ellenfeleid tudják, hogy nyerésre állsz, ám ha túl kicsit kockáztatsz, átlátnak a cseleden. Legalább ezer játékot lejátszottam, és meg kell hogy mondjam, elég szépen megtollasodtam benne. Végül már nem találtam embert, aki leült volna ellenem, így más szórakozás után néztem. – És – nézett rá Veliss – most mennyit akarsz kockáztatni? – A harcos csele egy bizonyos lapállásról kapta a nevét, amikor a játékos kezében együtt van a pengék ura és öt másik harcos kártya. Még akkor is, ha a többi játékosnál nagyobb értékű lapok vannak, a harcos csele esetén nyert ügyed van. – Velisshez ment, és megölelte, és Reva látta, hogy a nő ujjai elfehérednek, amikkel ura tunikáját szorította. Sentes nagybácsi visszahúzódott, aztán lágyan arcon csókolta a nőt. – Úgy tervezem, mindent felteszek, hölgyem. Erős a gyanúm, hogy a lapjaink között ott rejtőzik a pengék ura. ♦ ♦ ♦ Alltor városi őrségének parancsnoka, egy magas és karót nyelt fickó kiglancolt mellvérttel és szépen megpödört, ősz bajusszal várakozott. Mögötte sorakozott az őrség hatszáz tagja: mind hasonlóan kifényesített páncélban és egyenes háttal. Mellettük állt az a négyszáz ember, akik a hűbérúr házi testőrségét tették ki. Mind egytől egyig két méter magasak voltak, ahogyan a hagyomány megszabta. Ezer ember egy egész város védelmére – gondolta Reva, amikor a nagybátyja fellépett egy szekérre. – Nem lesz elég. A lány már számos alkalommal keveredett harcba, de csatát még sohasem látott, így nem tudta tapasztalattal

alátámasztani homályos érzését. Ám a lovassági tiszt meséje nem sok okot adott a derűlátásra. Nem egészen egy órával azelőtt összekürtölték a sereget a kaszárnya melletti kavicsos felvonulási téren. Máris pletykák kaptak szárnyra. A lovassági hírnök megjelenését észrevették a kapunál, így sokuk már bizonyára sejtette, hogy valami baj készülődik. Ennek ellenére arcuk csak a régóta szolgáló harcosok rezzenéstelen nyugalmát mutatta. A szél keményen fújt, port kavart, és dobálta a katonák köpenyét és zászlóit. A nagybátyja kénytelen volt kiabálni, hogy hallják. – Háború közeleg – kezdte. – Egy keresetlen, igazságtalan háború, amit a legaljasabb emberfajta hozott a partjainkra, akit valaha a hátán hordott a föld. Nem könyörgöm a hűségetekért, és nem akarlak meggyőzni benneteket. Egyszerűen csak azt mondom itt előttetek állva, hogy itt kell maradnotok, és harcolnotok kell az ellen, ami közeleg, máskülönben, ha szerencsétek van, meghaltok, ám ha nincs, rabszolgasors vár rátok. Az ellenségünk csak ezt a kettőt kínálja nekünk. A mai nap mindenkinek legyen szabadnap. Menjetek haza, töltsétek időt a családotokkal, nézzetek az asszonyotok szemébe, és képzeljétek el, hogy erőszakot tesznek rajta, nézzetek a gyermekeitekre, és képzeljétek el őket hullákként! Tekintsetek a városra, és lássátok kiégett, lerombolt héjnak! Aztán másnap reggel döntsetek, hogy mellettem és vitéz unokahúgom mellett álltok-e, amikor megvédjük a várost! Megfordult, és lelépett a szekérről, de meglepetten megtorpant, mert hangok hallatszottak a katonák soraiból. Először csak néhányan kiáltottak, de a morajlás csakhamar addig erősödött, hogy végül hatalmas éljenzés szállt fel minden jelenlévő torkából, és öklök meg kardok emelkedtek a levegőbe.

Reva végignézett a kántáló arcokon, és főként félelmet meg verejtéket látott rajtuk, de ezen kívül valami mást is. Nem bátorságot. Elkeseredést, vagy talán reményt? Reményt találtak egy részeges öregember szavaiban. Amint a hűbérúr lejött a szekérről, a városi őrség főparancsnoka előrelépett, és szépen tisztelgett. – Arentes uram? – nézett rá kérdőn a nagybátyja. – Tudom, hogy az embereim nevében beszélek, nagyuram – mondta a katona hivatalos hangon, ugyanolyan egyenes háttal, mint addig. – Nem kérünk egy nap gondolkodási időt. Minden lehetséges órára szükségünk van a város védelméhez. – Ahogy kívánod. Nem kétséges, hogy idővel kéréseket fogsz intézni hozzám. – Reva felé nyújtotta a kezét. – Reva úrhölgy melletted marad az előkészületek során, ő majd tolmácsolja nekem a kéréseidet. Az idős kapitány röpke pillantást vetett a lányra, túl gyorsat ahhoz, hogy Reva megítélhette volna, mit gondol, de hangja enyhe feszültséget hordozott, amikor válaszolt: – Ahogy kívánod, uram, Sentes bácsi közelebb hajolt a lányhoz, és csókot nyomott az arcára, aztán a fülébe suttogta: – Tartsd rajta a szemed a vén kecskén! – Szeretném, ha Arken segédkezne nekem – felelte Reva. – Ideküldetem. – Sentes Mustor a fogatához ment, és otthagyta a lányt a főparancsnokkal. – Úgy gondoltam, azzal kezdem, hogy körülnézek a falakon, hölgyem – mondta a katona. – Ha kívánod, csatlakozz hozzám! ♦ ♦ ♦ A falak óriási gránittömbökből épültek. Mindegyik nagyobb volt

Revánál, és a puszta súlyuknál fogva maradtak a helyükön. – Négyszáz éve áll sértetlenül, hölgyem – büszkélkedett Arentes főparancsnok válaszul a lány kérdésére. – Az alsó köveken már látszik néhány repedés, de az erejükben nem kételkedem. Revának eszébe jutott egy történet Al Soma egyik portyázásáról a sivatagi háborúban. A részletek már homályba vesztek, és a férfi maga is türelmetlenül elhessegette a múltra vonatkozó kérdéseit, de valami hajítógépek szerepeltek benne, amelyekkel az alpiriak az elfoglalt várost támadták. – Nincsenek ostromgépeik? – kérdezte. – Olyan eszközök, amelyekkel le lehet rombolni ezeket a falakat. Arentes dölyfösen felnevetett. A mellvédek mögött sétáltak, ahol az emberei fegyvereket raktak sorba. – Ezeket a falakat nem tudják ledönteni, erről biztosíthatlak. Bizonyos idő elteltével egy vár veszíthet a hajítógépek ellen, de Alltor falai ellenálltak már az azraeliek összes hatalmas és ravasz fegyverének. – Megtapogatta a mellvédet alkotó egyik kőfogat. – Ahhoz, hogy bevegyék ezt a várost, fel kell mászniuk ide, és ha így tesznek... – Felszívta az orrát, és összehúzta a szemét. – Nos, akkor rájönnek, hogy ezúttal nem azraeliekkel állnak szemben. – Én azraeli vagyok – vetette közbe Arken. – És úgy hiszem, van még vagy kétszáz honfitársam, akik itt telepedtek le. – Akkor, fiatalember, csak remélni tudom, hogy jobban fognak küzdeni, mint ahogyan a királyi őrség harcolt az ő uradalmukért. Arken nagy levegőt vett, hogy visszavágjon, de Reva csendre intette. – Azt mondják, a volári sereg óriási. Nekünk meg alig van

ezer emberünk. – Igen – sóhajtott Arentes. – Én azt szeretném, ha Mustor úr idehívna minden fegyverforgató korú embert a védelemhez. És még azokat is, akiket ennyi idő alatt össze tudunk szedni a hűbéruradalomból. – És a családjaik? Őket is behozzuk? – Aligha. Az ostromot nemcsak csatában lehet megnyerni, hanem az éhség által is. Minél kevesebb éhes szájat kell etetnünk idebenn, annál jobb. – Tehát egyszerűen kinn hagyjuk őket a rabszolgaság és halál fenyegetésének, míg a férfiak értünk harcolnak? – Ilyen a háború, Reva úrhölgy. És csak a cumbraeliek tudják igazán, hogyan viseljék a háború nehézségeit. – Nem neked kell viselned – mutatott rá Arken –, te biztonságban ülsz majd a verhetetlen falad mögött. Arentes kihúzta magát. – Hölgyem, kétlem, hogy őurasága azért tűri el ezt az azraeli közembert az oldaladon, hogy sértéseket vágjon a feljebbvalói fejéhez. Ez egy felfuvalkodott hülye – gondolta Reva. Meghajtotta a fejét, és elmosolyodott. – Nagyon sajnálom, uram. Folytatjuk a mustrát? ♦ ♦ ♦ Éjszakára Veliss úrhölgy több mint háromezer embert vett lajstromba. A fele hozott magával hosszúíjat, vagy valami egyéb fegyvert. Küldöncök indultak a hűbéruradalom minden sarkába, és vitték a behívó parancsot: minden férfinak három héten belül jelentkezni kell Alltorban. Reva unszolására az üzenethez hozzátettek egy passzust, amely menedéket ígért a városfalon

belül azoknak, akik igényt tartottak erre. Veliss tiltakozott, és Arentes uraság az érveit sorolta, de a hűbérúr akarata erősebbnek bizonyult. – Ha nem tudjuk megvédeni a saját népünket, mit érünk a szemükben? – kérdezte, de Reva számítást látott a pillantásában, mintha azért engedett volna unokahúgi befolyásának, mert az valami rejtett ügyet szolgált. A favágócsapatok mindennap kőrist és fűzet hoztak a városba a környező erdőkből, hogy abból nyílvesszőket faragjanak. A kovácsok keményen dolgoztak, hogy elkészítsék a több ezer szükséges nyílhegyet. Felhalmozták az élelmiszereket, és a kereskedőnegyed raktárai csakhamar úgy megteltek gabonával, hogy a további élelmiszerkészletek már csak az udvarház területén fértek el. A hűbérúr üzenetet küldött az Olvasónak, amelyben ugyanilyen célra kérte a székesegyház pincéit, ám tömör választ kapott: – Az Atya háza nem csűr. A közelgő ostrom egyébiránt mintha semmiféle hatást nem gyakorolt volna az Olvasó napirendjére, ő és püspökei ugyanúgy megejtették a napi felvonulásukat a téren, bár már egyre kevesebb ember mutatkozott hajlandónak, hogy letérdeljen, olyannyira elfoglalta őket az ezernyi feladat, amelyeket Veliss úrhölgy osztott ki. Az istentiszteletek is zavartalanul folytatódtak, többnyire üres padsoroknak, bár egyesek azt állították, az öregember példabeszédei szenvedélyesebbek és tüzesebbek lettek. – Egyáltalán nem szól a háborúról – mesélte Revának a házi őrség egy tagja, amikor Arkennel segítettek neki felvinni egy véka nyílvesszőt a mellvédre. – Mostanában a Hatodik könyvet szereti a legjobban.

Az Áldozat Könyvét. – És melyik részt? – Lássuk csak, mi is volt legutóbb... – Az őr fellendítette a vékát a főkapu tetején egyre növekvő kupac tetejére. – Azt, amikor gyermekei nem hajlandók magára hagyni Alltort, pedig a csőcselék jön, hogy lefogja. – „A szeretetlenek pengéi fényesen ragyogtak a hold alatt – idézte Reva –, de a vértanúk vére még annál is fényesebben.” – Ez az! Nem mondhatnám, hogy annyira érdekelne az egész, de a feleségem ragaszkodik hozzá, hogy eljárjunk. Az előző Olvasó, na azt az embert egész nap tudtam volna hallgatni! A könyvek szinte énekeltek a kezében! ♦ ♦ ♦ Az első hét végére nagy tömegekben érkeztek az újoncok. Először napi száz ember, ami tíz nap alatt négyszázra dagadt, ráadásul sokan a családjukat is hozták. Az öregebbek hosszúíjakkal fegyverkeztek fel, a fiatalabbak pedig az apjuktól örökölt kardokat és alabárdokat vitték, de olyan is akadt, akinek sarlónál vagy más kiélezett jobbágyszerszámnál többre nem futotta. Esetenként puszta kézzel érkeztek, és Sentes nagybácsinak ki kellett üríteni az udvarház vívótermét, hogy fedezze a szükségletet. – Ezt az egyet, azt hiszem, megtartom – emelte fel a nagyapja kardját, miközben szolgái kivitték a kapun a többit, és kiosztották az embereknek. – Levágok magamnak néhány volárit vele. – Tett néhány gyakorlatlan suhintást a fegyverrel, miközben Reva nézte. – Én majd levágok annyit, hogy kettőnknek is elég legyen, bácsikám.

– Nem, nem – válaszolta a férfi megértőn. – Te velem és Veliss úrhölggyel maradsz az ostrom alatt. Reva eltátotta a száját. – Nem maradok... – De igen, Reva! – Most először emelte fel a hangját a lánnyal szemben, és haragos arcát látva Reva lépett egyet hátrafelé. Mustor érzékelte unokahúga riadalmát, és megszelídült. – Sajnálom. – Én harcolni fogok. Harcos vagyok. Ahhoz értek. Csak ennyit adhatok neked és ezeknek az embereknek. – Nem, ennél többet is adhatsz: reményt. A reményt, hogy ez a hűbéruradalom fennmarad annak ellenére, ami a létezése ellen tör. És a remény nem halhat meg. Én láttam már háborút, Reva. Nem kedvez senkinek, elragadja az erőseket és gyengéket, a veteránokat és újoncokat egyaránt. – Kinyújtotta a kezét, és a lány megfogta. – Az öregeket és fiatalokat. Add a szavadat, hogy mellettem és Veliss mellett maradsz! A férfi lágyan, de határozottan megszorította a kezét. – Ahogy kívánod, bácsikám. Mustor még egyszer megszorította az ujjait, és visszafordult az udvar felé. – A pengék ura – kezdte Reva. – Biztos vagy benne, hogy itt lesz? – És te? Te jobban ismered, mint én. – A Végek messze van, és ki tudja, mi mindennel kell megküzdenie, míg ideér. Különben is, ettől az uradalomtól mindig is csak félelmet és gyűlöletet kapott. Miért jönne ide? A férfi a vállára tette a kezét, és átsétáltak a kerten. Mindkét oldalon gabonazsákok sorakoztak, az állat alakú sövényeket már napokkal azelőtt levágták.

– Amikor a Fokvár elesett, Al Sorna az apád teste mellett térdelt, és az egyik tételét mondta. Valami rejtélyes okból őszintén zaklatottnak tűnt. Ráadásul elrendelte, hogy az apád elesett katonáit az Atya szertartása szerint temessék el. Akármilyen gyűlöletet is táplál ellene a népünk, nem hiszem, hogy ő viszonozza. Eljön. Cseppet se félj: itt lesz! Csak arról kell gondoskodnunk, hogy marad valami, amit megmenthet, amikor ideér. ♦ ♦ ♦ Délutánonként, ha tehette, Reva a házi őrség tagjaival gyakorolt. Egyszerre ketten-hárman rohanták meg gyakorlókardokkal, és ő táncolva kivédett és viszonzott minden csapást. A katonák nem érezték megalázva magukat azért, mert kikaptak egy serdülő lánytól. Inkább felbátorodtak az ügyességén, és néhányan az istenük kezét látták benne. – Az Atya vezérli a kardodat, hölgyem – mondta neki a rangidős őrmester, miután áldásos tevékenysége folytán még két katonája ütközött egymásnak. Lakiin, a zömök veterán már sok csatát megvívott banditák és lázadók ellen, és élve került ki a Zöldvizű-gázló csatájából is. Ráadásul az Olvasót kivéve az első volt a cumbraeliek közül, aki betéve tudta a Tízkönyveket. „A szeretettek nem félik a háború viharát, sem a gonoszok kardját, mert az Atya nem hagyja el őket.” És azt sem tűri, hogy háborút szítsanak a szeretetlenekkel – folytatta az idézetet Reva gondolatban, de nem mondta ki hangosan. A felvonulási téren történő események magukra vonták a figyelmét. A regruták újabb csoportja adta meg a nevét a feldúlt kinézetű Velissnek. A nő gyakran bukkant fel a városban két

segédjével, akik tekercsekkel és zsoldkönyvekkel megrakodva loholtak a nyomában, míg ő engedélyeket írt alá a hűbérúr nevében, amiket esténként aprólékosan átvezetett egy bőrkötésű könyvbe. Reva nemegyszer találta a nőt a könyvtárban a könyvre borulva, lágy horkolás kíséretében. Gyanakvást látott Veliss arcán, amikor lejegyezte az előtte álló férfi nevét. A jövevény egy harmincfős íjászcsapat élén állt. Bren Antesh – jutott a lány eszébe. – Megtartotta az ígéretét. Meghajolt az őrmester felé, exkuzálta magát, aztán odament Velisshez, aki éppen szúrós pillantást lövellt Antesh felé. – Nincs más neved? – kérdezte a nő élesen. A férfi furcsállta a kérdést, és megrázta a fejét. – Milyen egyéb nevem volna, hölgyem? – Nekem eszembe jut néhány – felelte Veliss. – Antesh parancsnok, nemdebár? – szólította meg Reva. – A nagybátyám örülni fog, hogy tartottad a szavadat. Az íjász sebesen végigmérte a lányt, majd mélyen meghajolt. – Bizonyosan Reva úrhölgyhöz van szerencsém. – Az vagyok. Ha Veliss úrhölgy végzett veled, megmutatom az őrhelyedet a falon, parancsnok. Veliss megfogta a lány karját, és elvezette onnan. – Ne bízz meg ebben az emberben! – intette óvatosságra halk hangon. – Nem az, akinek mondja magát. Reva tanácstalanul összeráncolta a homlokát. – De hát a hűbérúr hívására érkezett, ünnepélyes ígéretének megfelelően. A tette alapján nem valami megbízhatatlan ember. – Csak vigyázz vele, kedvesem! – Veliss hangjából kiveszett a jól ismert bársonyosság, miközben elkapta Reva kezét. – Sokat tudsz, de nem eleget.

Sokatmondó tekintetétől és rekedt hangjától Reva szívverése felgyorsult. – Azt tudom, hogy ez az ember a hűbéruradalomért akar harcolni – szabadította ki a csuklóját a nő szorításából. – Ő és több ezer másik hozzá hasonló. Nekik nem jutottak arannyal teli zsákok és gyors lovak! – Tudod, miért mondtam, amit mondtam! – Azt tudom, hogy nincs időnk gyanakvással élni. Milyen helyet szántál nekik? Veliss felsóhajtott, és elővett egy összehajtott és lepecsételt levelet a halomból, amit magánál cipelt. – Úgy látszik, a nagybátyád számított rá, hogy a parancsnok visszatér, ha szólítja a kötelesség. Az íjászok főparancsnoka tisztség vár rá, és maga választhatja ki a helyét. ♦ ♦ ♦ – Antesh nagyúr – ízlelgette az íjász a nevet, miközben Revával a fal tetején jártak. – Legalább a feleségem örülni fog. Talán megveszem azt a legelőt, amivel nyaggat. – A feleséged nem jött veled? – A gyerekekkel együtt Nilsaelbe küldtem. Fagyos-öbölbe tartanak, és ha Alltor is elesik, az Északi Végekre mennek, ahol okom van azt hinni, hogy befogadják őket. – Tudom, hogy a várúr tartozik neked egy szívességgel. – A várúr azért fogadja be őket, mert menedékre van szükségük, és mert ilyen a természete. A háborúval minden tartozásunkat leróttuk egymásnak. – A nagybátyám komolyan hiszi, hogy a segítségünkre siet. Az íjász halkan felnevetett. – Ha így lesz, akkor sajnálom azokat a voláriakat, akik

szembeszállnak vele. – Odaállt a mellvéd-fogak közötti egyik mellmagasságú falrészhez, és sötét, töprengő szemekkel tekintett ki a főkapuhoz vezető földhídra. – Érthető, miért nem vették be soha ezt a várost. Csak egyetlen, rendkívül keskeny úton lehet megközelíteni, a víz pedig egész évben elég mély, így nem lehet átkelni rajta. – Arentes főparancsnok biztos benne, hogy a dolog a falakon fog eldőlni. – Nem hiszel neki, hölgyem? – A beszámolók szerint Varinvár egyetlen éjszaka alatt elesett. Mindössze néhány nap leforgása alatt elfoglalták a királyság legnagyobb városát, megölték a királyt, és szétverték a hadseregét. Keveset tudok a hadakról és háborúról, de az efféle teljesítmény gondos tervezést igényel, talán hónapokkal vagy évekkel előre kell gondolkodni. A férfi meglepetten, de ugyanakkor jó adag megkönnyebbüléssel tekintett rá. – Örülök, hogy a hűbérúr bölcsen választotta ki az örökösét, hölgyem. Úgy gondolod, a voláriak ellenünk is hasonlóan alapos tervekkel jönnek? – Nem sokan tudnak róla, de éppen azon a napon, amikor idejárultál kérvényezni, támadás érte a nagybátyámat. Ha az orgyilkosok sikerrel jártak volna, a hűbéruradalomban most zűrzavar uralkodna, és senki sem szervezhetné meg a védelmet. – Kétbalkezes társaság lehetett az, ha ilyen csúfos kudarcot vallottak. – Azok voltak. – Ha hölgyemnek igaza van, és a voláriak tervei csődöt mondtak, nincs más választásuk, mint hogy ostromot indítanak ellenünk.

– Talán úgy lesz. Vagy talán még nem ismerjük a teljes tervüket. Mondd, mit tudsz az Igazpengéjű Fiairól? Az íjász tekintete elkomorult, és a folyó felé fordult. – Úgy hallottam, néhai atyád vakbuzgó követői. Itt a déli megyékben nem nagyon csatlakoznak hozzájuk, az emberek errefelé gyakorlatiasabbak a vallásukban. Gondolod, hogy az ő kezük is benne van? – Biztosan tudom. – Elhallgatott, és nézte, ahogy a férfi parttól partig végigpásztázza a folyót. Íjásszeme minden bizonnyal a távolságokat méricskélte. – Miért fordul feléd Veliss úrhölgy ilyen gyanakvással? – Biztosíthatlak, hogy nem azért, mert a Fiakhoz kötődnék. – Antesh visszafordult a lány felé, és sötét szemöldöke a homlokára ugrott, amikor meglátta a szilíjat Reva kezében. – Az Atya tekintetére, hölgyem, azt meg hol találtad? Reva felemelte az íjat, és vállat vont. – Egy részeges pásztortól vettem. Antesh tétován kinyújtotta a kezét. – Szabad? Odaadta neki a fegyvert, és összevont szemöldökkel nézte, ahogy a férfi végigfuttatja a szemét a fán, ujjai végigsimítják a faragásokat, aztán elmosolyodik, amikor megpengeti a húrt. – Azt hittem, az összes elveszett. – Te tudod, milyen íj ez? – Csak a hírét hallottam. Gyermekként egyszer lehetőségem volt kifeszíteni az egyik testvérét. Sohasem szállt még nyílvesszőm olyan egyenesen, mint akkor. – Megrázta a fejét, és visszaadta a lánynak. – Tényleg nem tudod, mi ez, hölgyem? Reva csak a fejét rázta. – A pásztor előadott valami mesét egy régi háborúról, de

nem igazán figyeltem. – Nos, lehetett benne némi igazság, mert Arren öt íja mind elveszett a háborúban, abban a csatározásban, amelynek a végén ez az uradalom is a királyság része lett. Hölgyem, amit a kezedben tartasz, az egy valódi cumbraeli legenda. A lány az íjra pillantott. Sokszor megcsodálta már a faragások mesteri voltát, és tudta, hogy meglehetősen nagy erejű fegyver került a birtokába, de hogy legenda volna? Gyanítani kezdte, hogy valami íjászvicc elszenvedője, amit a veteránok szoktak eljátszani a hiszékeny újoncokkal. – Tényleg? – húzta fel az egyik szemöldökét. Antesh arcán azonban nem tükröződött derű. – Tényleg. – A ráncok összeszaladtak a homlokán, és ellépett a faltól. A tekintete szúrósabb lett, és tetőtől talpig végigmérte a lányt. – A Mustorok vére Arren íjával – suttogta. Aztán pislantott egyet, és minden átmenet nélkül hátat fordított, miközben kézbe vette a saját fegyverét. – Szeretnék nekilátni parancsnoki feladataimnak, hölgyem. – Mondj még valamit az íjról! – szólt Reva a gyors léptekkel távozó férfi után. – Ki ez az Arren? De Antesh csak udvariasan intett a kezével, és folytatta az útját. ♦ ♦ ♦ A következő napon visszatért a felderítő járőr: két kimerült lovas mesélt a hűbérúrnak és az egybegyűlt kapitány uraknak a lovagteremben. – A határ menti földek lángokban állnak, uram – mesélte az idősebbik. – Az emberek nagy tömegekben menekülnek dél felé.

Minden lélek, akit megkérdeztünk, mészárlásokról és kegyetlenkedésekről beszél. Vad híresztelések keringenek, de annyi biztos, hogy a király tényleg halott, és Varinvár odavan, Azrael nagy részével, ha nem egészével együtt. – Lyrna hercegnőről van valami hír? – kérdezte a hűbérúr. – Azt hallottam, valami őrült békeküldetésben járt a lonaknál. A katona megrázta a fejét. – Úgy tudjuk, aznap tértek vissza, amikor a volári flotta kikötött, uram. Azt mondják, a palota földig égett, és benne veszett az Al Nieren család minden tagja. – Láttátok a királyi őrség osztagait? – tudakolta Veliss úrhölgy. – Csak néhány magányos katonát. Rongyos, eszelős tekintetű embereket páncél és fegyverek nélkül. Ezek is délnek igyekeztek. Tegnap találtunk egy szedett-vedett társaságot, akikben még maradt küzdeni akarás, úgy száz embert. Meghagytuk nekik, hogy jöjjenek Alltorba. – A voláriakkal mi van? – vette vissza a szót a hűbérúr. – Láttátok őket? A férfi bólintott. – Csak az előőrsöt, uram. Hat napja úgy huszonöt kilométerre délre jártak a határtól, becslésem szerint több mint háromezer lovas és kétszer annyi könnyűpáncélos, és teljes sebességgel délnek tartottak. – A seregünk jelenleg tizenháromezer főt számlál, uram – vetette közbe Arentes. – Egyelőre létszámfölényben vagyunk. – Képzett katonáink mindössze ennek a felét teszik ki – vetette ellene Antesh. – És csak néhány száz lovasunk van. A nyílt csatamezőn semmire sem mennénk ellenük. – Nem is ott fogunk összecsapni – jelentette ki Sentes Mustor

keményen, miközben Arentes nagy levegőt vett, hogy újra megszólalhasson. – Köszönöm, jó katonák! – bólintott a két járőrnek. – Keressetek valami harapnivalót a konyhában! Mondjátok meg a szakácsnak, én üzenem, hogy a maláta-völgyi vöröset adja nektek! – Az előőrs – rázta a fejét Veliss, amikor a katonák távoztak – úgy a sereg egyötöde lehet? – Inkább egytizede – vélte Antesh. – Még akkor is, ha az azraeli történeteknek csak a fele igaz, masszív haderő kellett ahhoz, hogy az egész hűbéruradalmat leigázza. – És Darnel árulásának köszönhetően nem kell védeniük az északi szárnyukat – mutatott rá Mustor. – Helyőrségeket ültetnek az elfoglalt városokba, és csapatok kellenek a vidék átfésüléséhez is, de ne áltassuk magunkat: a támadó haderő nagy létszámfölényben lesz. – Antesh-hez fordult. – És felvetődik a kérdés, hogy van-e rájuk elég nyílvesszőnk? Az íjász bánatosan elfintorodott. – Úgy ítélem, legalább négyszer annyira volna szükség, mint amennyit eddig felhalmoztunk, uram. – A nyílkészítők már így is erejükön felül dolgoznak – tudatta velük Veliss. – Már a város összes ácsát és fafaragóját is beállítottam. – Állíts be többet! – parancsolta a hűbérúr. – Minden tétlen kéz, aki nem nyilakat gyárt, mostantól nem kapja meg a fejadagját, amíg be nem áll dolgozni. Arentes uram, küldd el az embereid felét az erdőbe, és hozasd el velük az összes fát és facsemetét, amit csak ki tudnak vágni a hátralévő időben! – Nem csak fára lesz szükségünk, uram – figyelmeztette Antesh. – Vas is kell a nyílhegyekhez. – Ez a város tele van vassal – felelte Mustor. – Ott van

minden ablakban, minden korlátban és szélkakasban. Kutassátok át az udvarházat, és vigyetek minden edényt és lábost, amire szükségetek lesz, aztán járjátok körbe a várost! – Megállt, hogy levegőt vegyen, és az arca hirtelen elsápadt. – Bácsikám? – lépett mellé Reva. A férfi rávigyorgott, és megveregette a lány kezét, amit a karjára tett. – A nagybátyád öreg és fáradt, csodálatos unokahúgom. – A kezébe vette Reva kacsóját, és felállt. A lány érezte a reszketegséget a szorításában. – És már órák óta egy kortyot sem ivott – tette hozzá az összegyűlt parancsnokok kedvéért, akik erőltetett nevetést hallattak. – Mindenki megkapta a parancsát, jó uraim. Kérlek, menjetek, és teljesítsétek őket! Reva és Veliss segítségével felkapaszkodott a hálóterméig. – A kék üvegcsét, ha volnál olyan kedves, hölgyem – mondta Velissnek. A nő odahozta, és a nagybácsi a szájához tartotta, kiitta a tartalmát, aztán gyengén elmosolyodva kétrét görnyedt, és az arca eltorzult a fájdalomtól. Az üres üveg tompán koppant a szőnyegen. – Hívom Harin testvért! – sietett ki Veliss a teremből. Reva letérdelt a nagybátyja elé, és megragadt ismét reszkető kezét. – Mi ez az egész? Mitől vagy beteg? A levegő kifutott a férfiból, és erősen zihált, de sikerült elmosolyodnia. – Az életemtől, Reva. Az életem betegít. ♦ ♦ ♦ Harin testvér gyászos arccal húzta be maga mögött az ajtót. Veliss úrhölgy és Reva a folyosón vártak.

– Duplájára emeltem az adagját – tudatta velük a gyógyító. – Kapott egy palack vörösvirágot is, ami majd enyhíti a kínjait. – Azt mondtad, a gyógyír még évekre meghosszabbítja az életét – vetette a szemére vádlón Veliss. – Nyugodt évekre gondoltam, hölgyem, nem háborús időkre. A kimerültség nem használ az ő helyzetében. – Milyen helyzetben? – vágott közbe Reva. Harin a tanácsosra nézett, aki feszülten bólintott. – A nagybátyád igen sok bort megivott a maga idejében – közölte a gyógyító. – Többet, mint amit lehetséges volna úgy, hogy aztán ennyi ideig eléljen vele. – De hát még hatvanesztendős sincs – suttogta döbbenten a lány. – A szesz elég szomorú dolgokat művel az ember belső részeivel – magyarázta Harin. – Főként a májával. – És ha abbahagyná? – kérdezte Veliss. – Teljesen leállna vele. Egy csepp bort sem venne magához, soha többé. – Azonnal meghalna – válaszolta Harin egyszerűen. – A testének szüksége van rá, akkor is, ha közben sokat árt neki. – Mennyi ideje van még hátra? – kérdezte Reva. – Ha nyugodt életet él, legfeljebb talán fél éve. Hat hónapja... alig három hónapja ismerem. – Köszönöm, testvér. – Reva érezte, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán. – Most hagyj magunkra, kérlek! A férfi meghajolt. – Holnap újra eljövök. Veliss odament a lányhoz, és ujjai megérintették a kezét. – Nem akarta, hogy tudd... Reva elhúzta a kezét, és letörölte a könnyeket. Elég volt... Nincs több sírás – határozta el magát.

– A gabonakészlet – váltott témát színtelen hangon. – Meddig fog kitartani? Veliss habozott, aztán tisztán és érthetően felelt, és hangjában csak a legparányibb remegést lehetett felfedezni: – A megnövekedett lakosságot tekintve talán úgy négy hónapig. De csakis akkor, ha gondosan szabjuk meg az adagokat. – Küldd ki a házi őrséget! A város körül nyolcvan kilométeres körben található összes élelmiszert, tehenet, disznót és csirkét hozzák be a falon belülre! Minden be nem takarított terményt el kell égetni, a kutakat megmérgezni, mindent, ami utánpótlást nyújthat az ellenségnek, elpusztítani! – Emberek élnek azokon a tanyákon... – Akkor itt menedékre lelnek, ahogyan a várúr ígérte nekik. Vagy kiállhatnak a voláriak ellen. A hűbérúr ajtajához lépett. – Szeretnék beszélni a nagybátyámmal. Egyedül. A férfi az asztalánál ült, mellette egy üveg borral, a nagyapja kardja karnyújtásnyira. Lúdtolla lassan mozgott a pergamenen. – A végakaratom – magyarázta, amint a lány bezárta az ajtót. – Úgy hiszem, éppen itt az ideje. – Veliss megkaphatja a könyveket – mondta Reva. – Igazából van egy kis földecske északon, ami mindig is nagyon tetszett neki. Szép nagy ház, gondozott kerttel. – Miért nem mondtad el? Mustor felsóhajtott, és félrelökte a tollat, aztán a lány felé fordult. – Attól féltem, elmenekülnél. És nem is hibáztattalak volna érte. – Ennek ellenére úgy alakítottad, hogy ez az egész átok a nyakamba szakadjon.

A férfi a borosüvegért nyúlt, és meghúzta. – Tudod, hogy Veliss számításai szerint én vagyok a legsikeresebb hűbérúr, aki valaha elfoglalta a hűbérúri széket? A hűbéruradalom történetében senki más nem termelt ennyi bort, teremtett ilyen gazdagságot, vagy uralkodhatott ilyen hosszú békeidő alatt. És ünnepelnek majd érte, amikor nem leszek? Persze hogy nem. Mindig a részeges kurvapecér maradok nekik, az őrült Mustor öccse. De te, Reva, te Cumbrael megmentője leszel! A nagy harcos, akit maga a Világatya áldott meg, aki kitárta a város kapuját, és menedéket adott mindenkinek a gonosz, istentelen vihar elől. Arra számítottam, évekbe kerül majd, hogy belopd magad az emberek szívébe. Hála a voláriaknak, most mindössze néhány hónap alatt sikerül. A lány komor mosollyal az arcán megrázta a fejét. – Mindig azt hittem, hogy Veliss a nagy cselszövő. Erre kiderül, hogy te vagy. A hűbérúr fájdalmasat nyögött. – Ne gyűlöld öreg nagybátyádat! Nem szeretnék ilyen gondolatokkal megtérni a Mezőkre. A lány odament hozzá, átölelte a vállát, és csókot nyomott a fejére. – Nem gyűlöllek, te részeges, vén disznó. ♦ ♦ ♦ Három napra rá megérkeztek az első voláriak. Délben megjelent a látóhatáron egy lovassági osztag, de csak néhány percig maradtak, aztán eltűntek szem elől. Reva felderítőket küldött utánuk, valamint lovasok vitték a hírt a menekülteknek és a gyűjtögető csapatoknak, hogy siessenek vissza a városba. A járőr még aznap jelentést hozott: a volári előőrs huszonöt kilométerre

járt. A lány várt sötétedésig, míg az utolsó rongyos ember is beszállingózott a kapun, aztán lezáratta a várost. – Hívjuk a hűbérurat? – kérdezte Antesh a főkapu fölötti bástya tetején. Éles szeme a földhidat és a mögötte sűrűsödő sötétséget kémlelte. – Hadd aludjon! – felelte a lány. – Úgy sejtem, reggel épp elég dolga akad majd. És jöttek is, annak rendje és módja szerint, amint a nap felemelkedett a keleti hegyek fölé. Először a lovasság: megfontolt tempóban, rendezett sorokban szivárogtak be a földhídon túl húzódó síkságra. Mögöttük érkezett a gyalogság: elöl a sűrűn elrendezett, ijesztően egyszerre menetelő zászlóaljak, az őket követő egységek lazább alakzatokban, kevésbé szabályos ütemben. A volári hadsereg azzal a pontossággal és sebességgel végezte a dolgát, ami csak hosszú évek kiképzéséből eredhetett. A lovasság a szárnyakon, a fegyelmezett gyalogság középen, a szabadabb formációk mögöttük. – Rabszolgaharcosok menetelnek az első sorban – észrevételezte Veliss. – Varitájoknak nevezik őket. Mögöttük a zsoldoskatonák, más néven szabadkardok haladnak. Egy könyvben olvastam – tette hozzá Reva kritikus tekintetét látva. – Rabszolgák vannak a hadseregben? – kérdezte a lány. – Egész Volária rabszolgamunkából épült – felelte nagybátyja. – Ezért jönnek. – Vastag köpönyeget viselt, és kezét Reva vállán nyugtatta. Lélegzete zilált volt, de véreres szeme tisztábban ragyogott, mint valaha. – Nincsenek ostromgépek – jegyezte meg Antesh. – És létrák sem. – Minden itt lesz a maga idejében – bólintott Sentes Mustor. – Most, azt hiszem, megpróbálnak halálra rémíteni.

Reva követte a tekintetét, és egy magányos lovast látott, aki kivált a sorok közül, és felvágtázott a földhídon. Száz lépésre a kaputól lefékezett, és felnézett rájuk. Hosszú köpönyege fodrozódott a szélben. Magas ember volt, fekete mázas mellvértben, kezében tekerccsel. A pillantása megtalálta a hűbérurat, és kissé meghajolt, aztán arcán lenéző vigyorral szétnyitotta a tekercset. – Sentes Mustor hűbérúr – olvasta fura kiejtéssel, de tisztán érthető királysági nyelven. – Ezennel megparancsoljuk, hogy add át a földjeidet, városaidat és értékeidet a Volári Birodalomnak! Ha békében engedelmeskedsz ennek a parancsnak, cserébe te és néped kegyes bánásmódban részesültök. A hatalomátadásban tanúsított együttműködésedért hálából... – Antesh uram – szólalt meg Mustor. – Nem látok semmiféle fegyverszünetet jelző zászlót. Hát te? Antesh a száját csücsörítve megrázta a fejét. – Nem mondhatnám, hogy látok, uram. – Nos, akkor... – ...sebesen eltávozhatsz egy általad választott vidékre vagy országba – folytatta a volári, a szeme előtt tartva a tekercset. – Valamint száz font ara... – A szöveg megszakadt, amikor Antesh nyila átütötte az iratot és a mögötte feszülő mellvértet. A férfi lebukott a nyeregből, és mozdulatlanul feküdt a mellére tűzött pergamennel. – Jó – fordult el a hűbérúr. – Majd szóljatok, ha a többi is ideért.

HATODIK FEJEZET

L

ehetetlen volt kitalálni az eorhil nő korát. Valahol ötven és hetven között lehetett. Arcában túl sok ránc ült, ajkai kicserepesedtek az öregkortól, és hosszú hajfonatai acélszürkén omlottak a vállára. De soványsága és szemmel látható testi ereje kortalan életerőről árulkodott, karján vastag izomkötegek csavarodtak, és egyenes háttal, keresztbe tett lábbal ült a tűz másik oldalán. Mögötte várakoztak az eorhil harcosok. Némelyik leszállt a lóról, de a legtöbb a nyeregben maradt. Több mint tízezer harcos jött el a várúr hívására. Az eorhil asszony neve, amit Insha ka Forna lefordított, szokatlannak számított a népe körében, mert csak egyetlen szóból állt: Bölcsesség. – Sokat kérdezel, torony embere – figyelmeztette a fiatal eorhil. – A vadember-háború óta nem jöttek ilyen sokan. Akkor ismerték régi toronyembert, téged nem. Bölcsesség majd eldönti. Csaknem egész délután így ültek, és a nő Vaelin arcába bámult a tűzből felszálló füstön keresztül. A vérdal nem jelzett, tehát a nőnek nem lehetett áldott képessége, legalábbis nem olyan, amit az ének felismert volna. Tíznapi menetelés után jutottak el az eorhil által Ezüst Könnycseppnek hívott tóhoz. A

békés víztömeg egy végtelen síkság kellős közepén feküdt. Az eorhil már nagy tömegben várt rájuk. – Al Myrna csendes életet akart – szólalt meg végül Bölcsesség hibátlan királysági nyelven, és Vaelin összerezzent a váratlan hangra. – Sok csatát látott az életében, és belefáradt a háborúba. A bizalmunkat erre a fáradtságra tettük fel. Mindig a tüzes ember szomjazza a háborút, és te, Vaelin Al Sorna, tüzes ember vagy. – Talán így van – felelte Vaelin. – De én is elég háborút láttam már. Fáj, hogy ilyen sok embert kell most hadba vezetnem. – Akkor miért teszed? – Miért megy háborúba a józan gondolkodású ember? Hogy megtartsa, ami jó, és elpusztítsa, ami rossz. – A voláriak fel akarják dúlni az otthonodat. De az messze esik innen. – Erdei húgod látta a szívüket. Nem állnak meg az otthonomnál. És láttam, mit tettek a jég népével. Mindent elvesznek, a seordah-tól, a lonaktól és tőletek is. – És ha odaadjuk a harcosainkat, jövőnk fényes ígéretét, hányan fognak visszatérni? – Nem tudom. Nem titkolom, hogy sokan elesnek majd. Csak annyit tudok, hogy egyszer az eorhilnek is meg kell küzdenie a voláriakkal, vagy ezen a síkságon, vagy az én királyságomban. – Ahhoz, hogy eljussunk a királyságba, át kell kelnünk a nagy erdőn. Azt várod, hogy a seordah megengedi? – Azt várom, hogy engedelmeskednek a vak asszony szavának. Most Bölcsességen volt a sor, hogy összerezzenjen, testtartása feszültté vált, és összehúzta a szemét.

– Láttad őt? – És beszéltem vele. Az idős eorhil asszony szája megremegett, és Vaelin rájött, hogy az eorhil vénje a félelmével viaskodik. Talpra állt, és az orra alatt azt mormolta: – Rosszul neveztünk el téged. – Visszakullogott a népéhez, de a válla fölött még hátravetette: – Veled lovagolunk. ♦ ♦ ♦ – Böl-cses-ség – olvasta a várúr lassan, és minden szótagot gondosan kiejtett. – Jó – dicsérte Dahrena. – És ez? – Ujja a következő szóra bökött. – Be-le-e-gye-zett? A nő elmosolyodott. – Nagyon jó, uram. Néhány hét, és nem is lesz rám szükséged. – Azt őszintén kétlem, hölgyem. – Vaelin hátradőlt a székében, és nagyot ásított. Nehezére esett az esti gyakorlatozás, még mindig túl sok újonc botladozott összevissza anélkül, hogy meg tudták volna különböztetni a bal és jobb kezüket. Az ügyetlenkedést csak súlyosbította az a napi menetelés okozta kimerültség, de nem volt más választásuk, ha szembe akartak szállni a fegyelmezett ellenséggel. Négy napja hagyták el a tavat. Az eorhil lovasok elöl és a két szárnyon ügettek, így haladtak az erdő felé, amitől most már mindössze egyheti útra jártak. Dahrena egyre idegesebben gondolt az előttük álló találkozásra a seordah-val. Vaelin nyugtatni próbálta, de ő is több meggyőződést erőltetett a hangjába, mint amennyit valójában érzett. Csak megmondod

nekik, hogy találkoztál egy vak nővel, akit évszázadok választanak el tőled, és rögtön üdvözlésre tárják a karjukat? – kérdezte magától. – Tényleg azt hiszed, ilyen könnyű lesz? De a vérdal zenéje nem változott, a királyságba az erdőn keresztül vezetett az út. Így a várúr tovább hajtotta a seregét, reggel két órát és este két órát edzette őket, elviselte a parancsnokai morgolódását és kételkedését, és a rövid pihenő előtt eltöltött egy áldott órát Dahrena úrhölggyel és a betűkkel. Minél többet tudott a betűkről, annál nagyobb örömét lelte a szavakban. A versek, amiket az anyja megpróbált megtanítani neki, most leplezetlenül álltak előtte, és tintába öntve még a tételek semmitmondó üressége is nyilvánvalóvá vált. Most már jobban értékelte Harlick testvér képességeit, és becsülte a szépséget és hatalmat, amit egy fejben őrzött könyvtár jelent. Dahrena az asztalnál ült, és éppen az eorhillal kötött egyezmény szövegét vetette pergamenre, amelybe belefoglalta az északi síkságok tulajdonjogának átruházását is, bár az eorhil nem kérte ilyesmire. Az egyezményt persze az Egységes Királyság uralkodójának is jóvá kellett hagynia, feltéve, hogy találnak valakit ilyen címmel. Vaelin megparancsolta Harlick testvérnek, hogy készítsen egy lajstromot azokról, akik szóba jöhetnek a trón várományosaiként, amennyiben az Al Nieren vérvonal kihalna. Csak négy név szerepelt a listán. – Janus király családjának nagy részét elvitte a vöröskéz – magyarázta Harlick. – A túlélők pedig részben az egyesítési háborúkban vesztek oda. Ez itt – tartotta fel a listát – tudomásom szerint Janus összes vérrokona, akik még a királyságban élnek. Sok éve megvan, hogy eljöttem onnan. – Van közöttük említésre méltó? Harlick megnézte a lajstromot.

– A1 Pernil uraság nagy hírű lótenyésztő, már ha él. Uram, számolnod kell azzal a lehetőséggel is, hogy az Egységes Királyság trónjának nincsen örököse. Ha pedig így van, más lehetőségeket is számba kell venni. – Milyen lehetőségeket? – A királyság nem királyság uralkodó nélkül. És a zűrzavarban a nép a legerősebb embertől várja a vezetést, vértől vagy címtől függetlenül. Vaelin a tudós arcát vizsgálta, és azon töprengett, milyen cselszövés ólálkodhat a tekintete mögött. – Újabb őszinte és önzetlen ötleted van, testvér? – Ez csupán egy olvasott ember véleménye, uram. – Nos, tartogasd a véleményedet azokra a helyzetekre, amelyekben a segítségedet kérem. A térképasztalhoz ment, és megkereste Alltort. A vérdal felhorgadt, mint mindig, amikor Revára gondolt. Mostanában az ének lejtése is megváltozott, a szokásos sürgetés mellé baljós ellenpont társult. Jönnek – értette meg. – És a lány nem menekül. – Mennyi Alltor lakossága? – kérdezte Harlickot. – A király népszámlálása tíz éve negyvennyolcezerre tette a lélekszámot – felelte a testvér tétovázás nélkül. – Bár ostrom idején a népesség általában megkettőződik. – Valami szöget ütött a tudós fejébe. – Alltorba tartunk? – Olyan gyorsan, ahogy az emberek bírják az iramot. – De hát a távolság... Vaelin megrázta a fejét. – Teljességgel lényegtelen. Alltorba megyünk, akkor is, ha már csak romokat találunk. Mára ennyi lesz, testvér.

♦ ♦ ♦ Négynapi menetelést követően egyenetlen, sötét vonal jelent meg a látóhatáron. Vastagodni látszott, majd egyszerre csak fák áthatolhatatlan falává nőtte ki magát, ami mind a két irányba elhúzódott, amerre csak a szem ellátott. Vaelin egy kilométerre az erdőtől megállította a sereget, és meghajolt Dahrena előtt. – Engedd meg, hogy hazakísérjelek, hölgyem! Nortah is odajött, oldalán a puhán lépő Hótánccal. – Mi is jövünk. Egy harci macska látványa majd enyhíti a betolakodásod felett érzett haragjukat. – Inkább még jobban feltüzeli – ellenkezett Dahrena. – Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy a népem nem fog bántani minket. – Vaelin látta, milyen óvakodva fürkészi az erdőt. Kitűnt, hogy nincsen meggyőződve az igazáról. – És ha nem tértek vissza? – kérdezte Nortah. Vaelin hetykén akart válaszolni, de a nő nyugtalanságát látva megfontoltabb felelet mellett döntött: – Akkor te leszel az utódom, testvér. Visszaviszed a sereget a toronyba, és felkészülsz az ostromra. – Gondolod, hogy ezek az emberek hallgatni fognak egy közönséges tanítóra? – Egy tanítóra, aki harci macskával jár – vigyorgott Vaelin, és megsarkantyúzta Lángot. Az erdő peremén a vér éneke felhangosodott, de nem figyelmeztetésként, hanem a viszontlátás örömével. Amikor a fák közé léptettek, a dal elégedett dünnyögéssé csendesedett. A levegő hűvös és dohos volt, benne az erdő ezernyi illatával. Dahrena lefékezett, és leszállt a nyeregből, aztán arcát a lombkorona felé emelte, és lehunyta a szemét. Halovány mosoly

játszott az ajkán. – Hiányoztál – súgta halkan. Vaelin is leszállt, és míg a ló a hosszú fűben legelészett, a fákat kémlelte. Egy ember állt két szilfa között, és erősen ráncolta a homlokát. – Hera! – kiáltott fel boldogan Dahrena, és odaugrott, hogy megölelje a férfit. A seordah kevésbé tűnt lelkesnek, és erőltetett mosollyal hátrahúzódott. Hosszú haját ősz csíkok tarkították, és az egészet hátrafogta, így hangsúlyossá vált hegyes karvalyorra. Vaelin fejében mocorogni kezdett valami emlék. – Hera Drakil – mondta, és elindult a férfi felé. – Al Myrna várúr barátja... Az én nevem... – Tudom, ki vagy – szólt a fogadójuk erős akcentussal. – Beral Shak Ur, azt reméltem, már régen az álomidőben fogok vadászni, mire a te árnyad vetül erre az erdőre. – Barátsággal jöttem... – Háborúval jössz, ahogy az megszokott a Marelim Síitől. – A seordah szeretettel megsimította Dahrena arcát, aztán elfordult. – Gyertek, a kő már vár! ♦ ♦ ♦ Egy tucat seordah főnök várakozott rájuk, öt nő és hét férfi, mind Hera Drakillal egykorúak. A karvalyorrú férfi ült középen. Három kilométer mélyen vezette be őket az erdőbe, egy tisztáshoz, amelynek közepén egy kő állt. A mérete és alakja egy másik tömbre emlékeztette Vaelint, ám a Martishe-ban talált sziklát benőtték a gyomok és futónövények, míg ez teljesen tiszta volt, és a faragott grániton nem látszottak az idő vagy az éghajlat nyomai. A fák között még több seordah állt. Arcukra

árnyék borult, de annyit ki tudott venni, hogy a mozgó sziluettek íjakat és harci buzogányokat tartanak a kezükben. Harcosok. Várnak valamire. Vaelin és Dahrena leült a tizenkét főnök elé, kiknek szemében nem tükröződött a szívélyes üdvözlés öröme. Az egyik mondott valamit, egy nő, aki varjútollat viselt a hajában. – Nem adtak rá engedélyt, hogy belépj – fordította Dahrena –, mégis itt vagy. Egy indokot vár, hogy miért ne öljenek meg téged. – A segítségeteket kérem – felelte a várúr, és a nő tolmácsolta a szavait a főnököknek. – Nagy és félelmes ellenség tört a népemre. Hamarosan ide is eljönnek, és felégetik az erdőt, az itt élőket pedig megkínozzák. Hera Drakil felemelte a kezét, és Vaelin elhallgatott. A seordah a saját nyelvén folytatta. – A te néped nem tudta elvenni tőlünk ezt az erdőt – fordított Dahrena –, pedig megpróbálták. Miért kellene félnünk ezektől az új jövevényektől, ha tőletek sem félünk? – Az én népem jobbnak látta békét kötni veletek. Az ellenségünk nem ilyen bölcs. Kérdezd a húgodat, ő látta a szívüket. A főnök tekintete Dahrena felé fordult, aki bólintott, és hosszan beszélt seordah nyelven, minden bizonnyal arról, mit látott Varinvár elestéről és a voláriak természetéről. – Valóban gonosz ellenséggel álltok szemben – fordította a nő, amikor az egyik idősebb főnök, egy szikár, a nyakában rókafarkat viselő ember, válaszolt. – De a ti ellenségetek, nem a miénk. A Marelim Sil harca csak a Marelim Silre tartozik. Vaelin várt, és azon tűnődött, mit is mondhatna, hogy elsimítsa a kételyeiket.

– Nersus Sil Nin nevezett el Beral Shak Urnák. Igazat mondok nektek: találkoztam és beszéltem a vak asszonnyal. Megáldotta az életemet. Van itt köztetek olyan, aki elmondhatja magáról ugyanezt? Bizonytalanságot látott a főnökök arcán, de döbbenetet nem, és főképp azt nem, hogy meggondolták volna magukat. – Ha a vak nő megáldott – továbbította Hera Drakil szavait a nő, miközben Vaelin háta mögé mutatott –, most is meghallgat. A várúr megfordult, és a követ tanulmányozta egy kis ideig, aztán feltápászkodott. – Nem kell megtenned – sietett oda hozzá Dahrena. A várúr megközelítette a sziklatömböt, és lenézett a felületre, amelynek simaságát mindössze egyetlen tökéletesen kerek bemélyedés törte meg. – Hadd beszéljek velük! Ha elég ideig győzködöm őket, meghallgatnak. – Miért fosztanánk meg őket a műsortól? – felelte Vaelin. – Hiszen régen várnak már erre. – Nem erről van szó. A seordah nemzedékek óta jár ide, általában az öregek és betegek, olykor az őrültek is. Mind idejárulnak a kőhöz, hogy kikérjék a vak asszony tanácsát. A legtöbben megérintik, várnak, aztán csalódottan távoznak, de egy részüket, egy nagyon kicsi részüket... elviszi. Csak a testük marad hátra, üresen. – Kivéve téged. Te láttad az asszonyt. – Miután a férjem meghalt... – A nő szeme a kőre tévedt, és bánatos visszaemlékezés tükröződött benne. – Olyan nagy gyász mardosott, hogy nem érdekelt, túlélem-e. Valamiféle válaszért jöttem, valami értelmes célért. Ha nem kaphattam ilyet, kész voltam boldogan meghalni. A vak asszony... mutatott valamit,

amiért tovább élhettem. – Kinyújtotta a kezét, és a kő fölé tartotta. – Azért hozott vissza a testembe, mert ő akarta úgy. – Akkor – felelte Vaelin, és közelebb ment – reméljük, hogy engem is hasonlóan érdemesnek talál. A gránit hűvösen simult a tenyere alá, de egyebet nem érzett, a dal esése sem változott meg. Ám amikor felnézett, Dahrena és a seordah eltűnt. Éjszaka volt, és tűz ropogott az erdőben. Egy nő ült a tábortűznél, arca az ellenkező irányba fordult, de Vaelin azonnal megismerte. – Nersus Sil Nin – köszöntötte, és odament a tűzhöz. Öregebbnek látta, mint amilyenre emlékezett, arcába mély ráncok vésődtek vörös-márvány szeme körül, és a haja tökéletesen fehérre őszült. Pislantott, és felnézett Vaelinre. – Öregebb vagy – köszöntötte a férfit –, és a dalod is megerősödött. – Azt mondtad, jól ismerjem meg a zenéjét. – Tényleg? Olyan régen volt. Azóta sok látomás jött. – A lábánál összerakott tűzifához nyúlt, és néhány ágat dobott a lángok közé. – Még mindig a Hitedet szolgálod? – A Hitemről kiderült, hogy hazugság. Azt hittem, tudod. – Hazugság-e a hazugság, ha őszintén hisznek benne? A te néped a Hiten keresztül akart értelmet önteni a világ számtalan rejtélyébe. Nem jó irányba indultak el, de törekvésük egy félig feltárt igazságon alapult. Az a valami, ami Barkusban élt, gonosz nevetése... – Egy lélek rabul eshet az Innentúlban. – Nem minden lélek, csak az áldottak. Ez az erő, ez a tűz, ami benned és bennem ég, nem aluszik ki, amikor az életünk véget ér. – És amikor a semmibe hull, akkor mi történik? Az asszony öreg ajkai mosolyra húzódtak.

– Azt hiszem, ezt én is hamarosan megtudom. – Valami él ott, a feneketlen űrben. Valami, ami megfogja a lelkeket, eltorzítja őket, a rabjaivá teszi őket, aztán visszaküldi, hogy elfoglalják a többi áldott testét. A nő meglepetten összeráncolta a homlokát. – Tehát mégiscsak megerősödött. – Mi erősödött meg? Mi él ott a semmiben? Az asszony ráemelte vak szemét, és arcában súlyos szomorúság ült. – Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy mohó. Éhezik. – Mire éhezik? A válaszban tompa meggyőződés kongott, minden kétséget kizáró bizonyosság. – Halálra. – El tudod mondani, hogyan győzhetem le? Az asszony lehunyta a szemét, és megrázta a fejét. – Azonban annyit tudok, hogy ha egy szemernyit is törődsz ezzel a világgal és a benne élő népekkel, harcolni fogsz ellene. Vaelin felnézett az ágak résén keresztül látszó éjszakai égboltra, és megpillantotta a Kard hét csillagát. Magasan járt, ami azt jelentette, hogy ebben a világban kora ősznek kellett lennie, de hogy hány évvel a saját ideje előtt, az kifürkészhetetlen rejtély maradt. – Megtörtént már? – kérdezte. – Megérkezett már a népem erre a földre? – Én már régen halott leszek, amikor az megtörténik. De elég látomásom volt abból az időből, így hálás vagyok, hogy addigra már eltűnők az élők sorából. – És a jövőből? Láttad a világom jövőjét? Nersus Sil Nin sokáig bámult a tűzbe, és már amikor Vaelin

azt hitte, nem is fog válaszolni, végül azt mondta: – Nálad tovább nem látok a jövőbe, Beral Shak Ur. Utánad nincsen jövő. Legalábbis én nem látom. – És mégis azt akarod, hogy harcoljak? – Nem vagyok mindentudó. Sok minden rejtve marad előttem. Egyébként is, mit csinálnál? Feladnád a reményt, és ölbe tett kézzel várnád a véget? – Valahogyan meg kell győznöm a népedet, hogy engedjen át minket az erdőn. Mit mondjak nekik? Az asszony összefonódott szemöldökkel jót mulatott ezen. – Mondd meg nekik, hogy én parancsolom. Az talán segít. – És az elég lesz? A homlokráncolásból nevetés lett, egy kurta és keserű kacaj. – Fogalmam sincs. A nép, akit ebben az erdőben találtál, az én nyelvemet beszéli, és talán az én vérem folyik az ereikben, de nem az én népem. Azok, akik a kövekhez járulnak, egy korábbi nagyszerű és szép kor halvány árnyékai. Törzsekbe tömörülnek, és végtelen viszálykodást folytatnak a lonakkal. A mítoszokat és legendákat felváltották a tudás és a bölcsesség. Elfelejtették, hogy kicsodák voltak, és hagyták magukat lealacsonyodni. – Ha nem csatlakoznak a seregemhez, még a nagyságod árnyéka is nyomtalanul eltűnik, és akkor már sohasem lehet újra létrehozni. – Ami elromlott, úgy is marad. Ez a dolgok rendje. – A kőhöz fordult. – Nem mi alkottuk meg az emlékezet és idő ezen eszközeit, már jóval előttünk is itt álltak. Egyszerűen csak rájöttünk, hogyan használjuk őket. Ráadásul szeszélyesnek bizonyultak, hiszen elveszik az eszét azoknak, akiket nem tartanak érdemesnek. Egyszer a seordah-nál egy sokkal nagyszerűbb nép csodákat alkotott, és városokat épített széles e

hazában. Mostanra már a nevük is elveszett. Visszafordult a tűz felé, és elhallgatott. Vonásai csüggtek a kimerültségtől. – Reméltem, hogy az utolsó találkozásunk örömteli lesz, és amikor újra eljössz, feleségről, családról, meg hosszú, békés életről mesélsz nekem. Vaelin a nő kezéért nyúlt, bár tudta, hogy semmit sem fog érezni belőle. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Az asszony nem válaszolt, és a várúr érezte, hogy a látomás halványul. Visszament a kőhöz, odanyújtotta a kezét, de aztán habozott. – Ég veled, Nersus Sil Nin! A nő nem fordult meg. – Ég veled, Beral Shak Ur! Ha megnyered a háborúdat, térj vissza a kőhöz! Talán lelsz itt valaki mást, akivel társaloghatsz. – Talán – nyomta a tenyerét a gránithoz a férfi, és abban a pillanatban visszatért a napfény, messzire űzve az éjszaka hidegét. Nagy levegőt vett, és tekintélyt erőltetve a hangjába a seordah felé fordult. – A vak asszony szólt... Elhallgatott, mert a főnökök tekintete máshol járt. Mind a tizenkét főnök talpon volt, és mindannyian egyvalamit bámultak, nem messze tőle. Dahrena a közelben várakozott, és a szeme elkerekedett a csodálattól. Vaelin is követte a tekintetüket, és az ének felhangosodott. A farkas a hátsóján ült, és zöld szeme ugyanazzal a fürkész tekintettel nézte őt, amire olyan élénken emlékezett. A következő pillanatban az állat megnyalta a pofáját, és felemelte az orrát. Éles vonyítás szállt az ég felé, elég hangos ahhoz, hogy

minden egyéb zajt elnyomjon és megtöltse a jelenlévők fülét, pattanásig feszítve a dobhártyájukat. A farkas leeresztette az orrát, és a hang elhalt. Egy szívdobbanásnyi időre némaság uralkodott az erdőben, de aztán megszólalt: kilométerekről jött a Nagy Északi Erdőség összes farkasának válasza. Csak vonítottak és vonítottak, miközben a farkas felkelt, és előrébb lépett. Nagy feje a férfi mellmagasságában volt, és rezgő cimpákkal megszagolgatta. Vaelin hallotta a dalát, az idegen éneket, amit Dentos halálának napján ismert meg, a fura zenét, ami semmi máshoz nem hasonlított, de az üzenet tisztán és érthetően szólt: Bizalom. Bízik bennem. A farkas Vaelin kezébe dugta az orrát, nyelvével egyszer megnyalta az ujjait, aztán megfordult és eliramodott. Az ezüst bunda még egyszer megvillant a fák között, aztán elnyelte az erdő. A farkascsaládok vonító válasza egyszerre elhallgatott. Hera Drakil és a többi seordah előrelépett, és kört alkottak Vaelin körül. Az árnyékharcosok is előjöttek az erdőből, a harcos férfiak és nők, és mind egy emberként nyújtották felé a harci bunkójukat. Hera Drakil felemelte a saját fegyverét. – Holnap – szólt a törzsfő – elénekelem a harci énekemet a felkelő napnak, aztán átvezetlek benneteket az erdőn. ♦ ♦ ♦ – Nem gyújthattok tüzet, nem vághattok fát, és nem vadászhattok! Mindenki a századával marad, és nem kóborol el a menettől! Csak ott megyünk, ahol a seordah mutatja! A parancsnokai ijedt pillantásokat váltottak, Adal arca árulkodott a legnagyobb rémületről. – És mi a kihágás büntetése, uram?

– Nem lesz szükség büntetésre – felelte ő. – A seordah majd betartatja a szabályokat, efelől semmi kétségem. – Én is kihágást követnék el, uram, ha nem jelenteném az emberek hangulatát – fűzte tovább Adal. – A nyílt ellenkezést könnyedén elfojtottuk, ahogy parancsoltad, de nem tudtuk megkötni mindenki nyelvét. – Most éppen mi a bajuk? – Vaelin végigfuttatta fáradt kezét a haján. A Nersus Sil Ninnel való találkozás óta nyugtalannak érezte magát, az asszony tanácstalansága fájó űrt hagyott a szívében. Ráadásul most jött rá, miért nem szeretett soha parancsnokolni. Mindig végtelenül elégedetlenek. – Kemény a csizma? Kemény a kiképzés? – Félnek az erdőtől – felelte a parancsnok helyett Nortah. – Nem mintha hibáztatnám őket érte. A szőr is feláll a hátamon tőle, pedig még be sem tettük a lábunkat. – Értem – felelte a várúr. – Nos, az az ember, aki túl gyáva ahhoz, hogy átkeljen néhány közönséges fa között, az engedélyemmel elmehet. Ha leadják a fegyverüket, a csizmájukat, a készleteiket és a zsoldot, amit eddig kaptak, otthon megvárhatják a volári flottákat, és kiélvezhetik a mészárlás képeit. Talán akkor majd megértik, milyen árat fizettek a gyávaságukért. – Ökölbe szorított keze az asztalon nyugodott, és összeszorított fogai közül kiszaladt egy sóhaj. – Vagy add meg a leghangosabb tiltakozók nevét, és megkorbácsoltatom őket. – Majd én beszélek velük – ajánlkozott Dahrena, mert a parancsnokok kényelmetlen csendben feszengtek. – Eloszlatom a félelmeiket. Vaelin némán biccentett, és jelezte Hollun testvérnek, hogy adja át az aznapi jelentését a készletekről.

– Mit mondott? – tudakozódott Dahrena, amikor a parancsnokok leléptek. A sátoron kívül a tábor lármásan készülődött a menetelésre. – Mit mondott, hogy így elrontotta a kedvedet? – Inkább azzal van baj, amit nem mondott – felelte a férfi. – Nem voltak válaszai, hölgyem. Semmiféle bölcsességet sem osztott meg, ami vezérelhetne minket utunkon. Csak egy fáradt öregasszony utolsó látomása voltam egy jövőről, amit tiszta szívből gyűlöl. Dahrena semmit sem szólt, de a szemét nem vette le várura arcáról. Vaelin észrevette, hogy azóta rajta tartja a tekintetét, mióta kijöttek az erdőből. – A farkas. Már máskor is láttad, uram. A1 Sorna bólintott. – Én is. Kisgyermekkoromban, azon az éjjelen, amikor az apám rám talált. A farkas megáldott a nyelvével... – A nő tekintete a semmibe révedt, mintha valamiféle önkívületben volna. Pislantott, aztán a fejét rázva felkelt. – Megyek, és beszélek a katonákhoz. ♦ ♦ ♦ Végül senki sem maradt, aki ne lett volna hajlandó betérni az erdőbe. Dahrena szavai ismét elegendő súlyt hordoztak, hogy biztosítsák az emberek hűségét. Szeretik – nyugtázta Vaelin, és csodálta a könnyedséget, amivel a nő a katonák között mozgott, a nevetését, amivel szót váltott velük, és hogy látszólag minden arcra és névre emlékezett, ő maga nem rendelkezett ezzel a képességgel, a legtöbb embere puszta félelemből követte a parancsait. Csak remélni tudta, hogy a nő iránt érzett rajongásuk és az őtőle való félelmük elegendő lesz, amikor összecsapnak a

voláriakkal. Először az északi gárda vonult be az erdőbe, ott leszálltak a nyeregből, és száron vezették a lovaikat a fák között. Több tucatnyi seordah harcos állt kétoldalt, és szigorú csendben nézték őket. Vaelin ezután bevezette az első gyalogsági zászlóaljat. Tíz, összesen körülbelül ezer embert számláló zászlóaljra osztotta a sereget, és eszerint számozta meg őket, de a lobogóválasztást rájuk hagyta. Az elsőbe leginkább bányászok tömörültek, így azok címerén két keresztbe tett csákány szerepelt, kék háttér előtt. A Haramia-szurdokban megismert Ultin munkavezető parancsnokolt nekik, egy északi őrségi őrmester segítségével. – Hihetetlen, hogy a nagy erdőségben járok – nézett körül Ultin csodálkozó szemmel. – Ráadásul egy zászlóaljat vezetek uraságod oldalán. És a jó édes apám még azt mondta, nem fogok előbbre jutni annál, mint hogy kivihetem a munkavezető hugyosvödrét. – Milyen régen hagytad ott Renfaelt, kapitány? – kérdezte tőle Vaelin. – Maradjunk az Ultinnál, uram, ha nem bánod. Még a legények se bírják ki nevetés nélkül, amikor kapitánynak hínak. – Hátrapillantott az embereire. – Nem így van, tiszteletlen kutyák? – Csókold meg a lyukam, Ultin! – kiáltott vissza egyikük az első sorból. Vaelin kemény pillantására a vájár elsápadt, és gyorsan lesütötte a szemét. A várúrból előtörni készülő megrovás a nyelve hegyén akadt, amikor látta a férfi verejtékező homlokát és a félelmet a bajtársai arcán. A szemük folytonosan a fákat pásztázta. – Több mint tizenöt éve eljöttem, uram – felelte Ultin. –

Amióta otthagytam azt az otthonnak nevezett pöcegödröt. Nem mondhatnám, hogy hiányzik. Csak egy ocsmány bányászfalu, ocsmány emberekkel, akik rossz fizetést kapnak a zsugori földesúrtól. Egy napon egy bádogos mesélt nekem a Végekről, aszonta, egy bányász négyszer annyit kereshet ott, ha nem fél a hidegtől meg a vademberektől. Amint összejött a pénzem, vettem egy helyet az egyik hajón. Sohasem jutott eszembe, hogy hazamennék, egész mostanáig. Ha van valami, amihez haza lehet menni – gondolta Vaelin. Minden zászlóalj seordah vezetőt is kapott. Hera Drakil vezette az Első Gyalogságot, és utasításai leginkább a kézfeltartásra korlátozódtak, amikor meg kellett állniuk. Még annyira sem mutatkozott hajlandónak, hogy társalogjon Vaelinnel, mint az első találkozásukkor. Kerülte a pillantását, és a saját nyelvén beszélt. Dahrenát használta tolmácsnak. A farkas – jött rá Vaelin. – Nem tetszik nekik, hogy félniük kell a saját erdejükben. A seordah főnök egy sekély patak melletti tisztáshoz vezette őket, ahol tábort verhettek éjszakára. Vaelin utasítása szerint nem gyújtottak tüzet, és az emberek a köpenyükbe burkolózva száraz kétszersültet ropogtattak füstölt hússal. Nem nagyon beszélgettek, és senki sem énekelt. Össze-összerezzentek az éjszakai erdő zajait hallgatva. – Mi volt ez? – kérdezte Ultin suttogva, amikor egy távoli sirám szűrődött el hozzájuk a környező sötétségből. – Vadmacska – válaszolta Dahrena. – Nősténytársaságot keres. A várúr a patak közepén álló nagy kövön ülve talált rá Hera Drakilra. A sekély vízen könnyen átkelt, de a csobbanások előre jelezték a betolakodót, így a seordah összehúzott szemmel várta

Vaelin közeledtét. Nem üdvözölte az azraelit, hanem folytatta tevékenységét: éppen a húrt fejtette le az íjáról, egy lapos, vastag bőrrel becsavart markolatú fegyverről. Vaelin észrevette, hogy a nyílhegyek valami fényes, sötét anyagból készültek, ami nem hasonlított a vashoz. – Ez átlyukasztja a páncélt? – kérdezte. Hera Drakil megfogta az egyik nyilat, és feltartotta. A nyílhegyen megcsillant a holdfény, és Vaelin látta, hogy nem kovakőből, hanem üvegből készült. – A hegyvidékről van. A lonakkal kell megküzdeni érte. Bármit átvisz, ha elég közelről lövik ki. – És az? – mutatott a várúr egy harci bunkóra, ami a közelben volt elhelyezve. A fejszenyélhez hasonlóan kétszer ívelt szerszám úgy méter hosszú lehetett, rovátkáit nyéllel, és tompa vége torz ásófejre emlékeztetett. A fej alatt arasznyi, kegyetlen tüske lógott ki a fából. – Kiállja a kard csapását? – Miért nem próbáljuk ki? – mérte végig a seordah a férfit. – Csak hát neked nincs kardod. – Letette az íját, felkapta a fütyköst, aztán odatartotta a hívatlan jövevénynek. Vaelin suhintott vele néhányat. Könnyűnek találta az eszközt, kényelmesnek a nyelét. A fája azonban nem tűnt ismerősnek: a sötét és sima felület erezetét alig érezte a tenyerében. – Feketeszívű fából van – magyarázta a seordah. – A fa puha, amikor kivágjuk és alakítjuk, de tűzbe téve kőkeményre szilárdul. Nem fog eltörni, Beral Shak Ur. Vaelin meghajtotta a fejét, és visszaadta a bunkót. – Nem kérdeztétek, mit mondott a vak asszony. – Azt mondta, csatlakozzunk hozzád. A seordah nép jól ismeri a látomásait. – Mégis dacolni akartatok a szavával.

– A te népednek nincsenek istenei, ahogy az enyémnek sem. A vak asszony sok-sok évvel ezelőtt élt, és látomásokat látott a jövőről. A legtöbb beigazolódott, de néhányuk nem. Az asszony csak vezet minket, nem imádjuk istenként. – Akkor mit imádtok? A seordah arca most először árulkodott arról, hogy jól szórakozik. Vigyor jelent meg az ajkán. – Benne állsz, Beral Shak Ur. Ti nagy erdőségnek hívjátok ezt a helyet, de mi Seordah-nak. Mert mi ő vagyunk, és ő egyenlő velünk. – El kell hagynotok ahhoz, hogy megküzdjetek az ellenségünkkel. – Már máskor is megtettem, amikor az előző várúr oldalán megtekintettem a földeteket. Sokféle dolgot láttam ott, és a legtöbb visszataszító volt. – Amit most fogsz látni, még azoknál is visszataszítóbb lesz. – Igen. – A seordah letette a fütyköst, és hátát a kőnek döntötte, aztán lehunyta a szemét. – Igen, az lesz.

HETEDIK FEJEZET

jra ott van! – mutatott a vízre az ijedt Murel, és a csónak hintázni kezdett, ahogy az orrba szaladt. – Látjátok? Lyrna kitekintett a tengerre, és megpillantotta a hatalmas uszonyt, mielőtt újra a víz alá merült volna. Mindig éhesek. – Talán tetszünk neki – vélte a sebhelyes arcú bandita. Harvinnak hívták, és állítása szerint egyszer egy harmincfős rablócsapatot vezetett, elfogását és bebörtönzését pedig egy nemesi asszony iránt táplált, de elárult szerelme okozta. Iltis arcán őszinte megvetés tükröződött, amikor a történetet hallgatta. „Mondjuk úgy, hogy feladott valami kocsmai ringyó, akinek elfelejtettél fizetni” – nevetett. A két férfi folyamatosan perlekedett, gyakran az erőszakig menően, és Lyrna már lemondott róla, hogy megnyugtassa a kedélyeket. Ha az egyik megöli a másikat, legalább a készleteik tovább tartanak majd. – A cápa beleszeretett a testvér gyönyörű arcába, amikor bekukucskált a hajófenékbe – folytatta Harvin. – Azóta sem tudott leszakadni róla. – Te söpredék! – sértődött meg Iltis.

-Ú

Lyrna elfordult, mert a vita szükségszerűen súlyosbodni kezdett. Szemével a cápát kereste a hullámok között. Négy napja sodródtak az óceánon, és egyedüli társuk csak egy vörös cápa volt. Lyrna azon tűnődött, vajon miért nem borítja fel a csónakot és falja fel őket kénye-kedve szerint. Ha el tud süllyeszteni egy hajót, miféle kihívást jelenthet neki egy ilyen lélekvesztő? A gondolatai visszakanyarodtak Fermin utolsó mosolyára, vörös fogaira. Megtettem minden tőlem telhetőt... A mellette ülő Murel mozdulatlanná dermedt, amikor az uszony ismét megjelent. Sebes ujjait a szája elé kapta. Ezúttal az állat közelebb jött, és ívben közeledett feléjük a hullámok színe alatt. Murel lehunyta a szemét, és a Hit tételeit kántálta. Lyrna átkarolta a vállát, ahogy az uszony egyre emelkedett. Még Iltis és Harvin is azonnal megfeledkeztek a vitájukról. Úgy húsz méterre a csónaktól az uszony ismét elkanyarodott, és a cápa vörös csíkos teste felemelkedett a víz alól, aztán egy pillanatra megcsillant egy hatalmas, fekete szem a hullámok fölött. Murel kinyitotta a szemét, majd a zokogás szélén újra összeszorította. A cápa csapott még egy utolsót a farkával, aztán eltűnt a felszín alatt. – Eltűnt – mondta Lyrna a hüppögő lánynak. – Látod? Amaz csak a fejét rázta, aztán a rettegésbe belefáradtan a hercegnő ölébe hajtotta a fejét. Lyrna végignézett kicsiny, fából készült királyságán, és megint eltűnődött rajta, vajon nem lett volna-e kíméletesebb a hajófenékben hagyni őket. A hajó elsüllyedésének másnapján sikerült a körülöttük lebegő hordókból megmenteni egy-két dolgot, főként sós halat, amitől először öklendezett, ám végül az éhség felülkerekedett az undorán. Legnagyobb félelme az volt, hogy nem lesz ivóvizük, ám ez is elmúlt, mert nap mint nap

olyan mennyiségű eső szakadt a nyakukba, hogy a csónak elsüllyesztésével fenyegetett. Szomjúság nem kínozta őket tehát. Evezőt is alkottak, a hajófedélzetből származó két rövid, hasadt deszkából, és Iltis meg a bandita idejük nagy részét evezéssel töltötték. Nyugatnak tartottak, mígnem a fiatal Benten, a csendes varinvári halász, aki egyedül számított igazi tengerésznek közöttük, a csillagok kora esti állása alapján elmondta, hogy nyolcvan kilométerre keletre járnak ahhoz képest, ahonnan az előző éjszaka elindultak. – Ez azt jelenti, hogy Varinvártól sokkal délebbre vagyunk – magyarázta. – A boraeli áramlatok keletnek visznek. Evezhettek, ha akartok, de mit sem számít. Keletnek. Voláriába, ha az ételük egyáltalán kitart addig. Lyrna épp elég tengeri történetet olvasott ahhoz, hogy tudja, milyen szélsőséges cselekedetekre késztetheti az embert az éhség. A Tengeri Lidérc esete jutott eszébe. A jelentős költségek árán felépített vitorlás az apja első hadihajói közé tartozott, és egyesek szerint soha olyan szépség nem futott még ki Varinvár kikötőjéből. Janus uralkodásának második évtizedében eltűnt egy viharban az északi partoknál, és sokáig elveszettnek hitték, mígnem egy napon renfaeli halászok megtalálták. Dél felé sodródott. Csak egy tengerészt találtak a fedélzeten, egy makogó őrültet, aki az egyik matróztársa combcsontján rágódott. A deszkákon koponyák sorakoztak, rendezett halmokban. Az apja megparancsolta, hogy a Tengeri Lidércet gyújtsák fel és süllyesszék el, mert tengerész soha többé nem teheti lábát a fedélzetre. Murel feje megrándult Lyrna ölében, és látta, hogy a lány alszik. Félig nyitott szájából fájdalmas nyögés tört fel, ahogy az álom kényszerében újraélte a hajón elszenvedett kínzatásokat.

Lyrna ellenállt a késztetésnek, hogy megsimogassa Murel haját, mert tudta, hogy csak sikoltozás volna az eredménye. Sajnálom – üzente a remegő szemhéjú lánynak, aki megmegrándult álmában. – Úgy látszik, mégsem rombolom le a birodalmukat. A csónak ismét megbillent, és Lyrna felnézett. Benten felállt a farban, és szemét a kezével árnyékolva kelet felé nézett. – A cápa? A fiatalember csak fürkészte némán a vizet, aztán kihúzta magát, és gyászos arccal fordult a hercegnő felé. – Vitorla. A többiek mind odafordultak, és a csónak azzal fenyegetett, hogy felborul. – Volári? – kérdezte Iltis. – Rosszabb... – felelte Benten. – Meldenei. ♦ ♦ ♦ A meldenei kapitány a korláton nyugtatta a karját, és csekélyke érdeklődéssel, ám annál több megvetéssel nézett le rájuk. – Azt hiszem, jobb szeretem, ha a szárazföldön vagytok, láncra verve. Valahogy jobban illik a magatokfajtához. Iltis felmutatta a láncokat, amiket maga mellett tartott, nyilván arra az esetre, ha meg kell ölnie Harvint. – Nem vagyunk többé rabszolgák. Saját magunkat szabadítottuk ki. – És a hajó? – érdeklődött a kapitány. – Elsüllyedt, a fogva tartóinkkal együtt. – És vele az összes érték, amit szállított. – A férfi tekintete végigvándorolt a csónakon, és először Murelen, majd Lyrna sebhelyein állapodott meg. – És neked milyen hasznodat látták, szépségem? – kérdezte vigyorogva.

Lyrna visszafojtotta a haragját. Tudta, hogy ha a meldeneiek hagyják őket továbbsodródni, az a halálukat jelenti. – Tanult vagyok – felelte, mert a valódi ok csak nevetést váltott volna ki belőlük. – És sok nyelven beszélek. A rabszolgatartó úr tanítót akart a lányai mellé. – Igazán? – kérdezte a kapitány, és alpiriül folytatta: – Netán Az arany és por énekeit is olvastad? – Igen. – És egyszer majdnem találkoztam a szerzővel. – Hol nyugszik az értelem szíve? – A tudásban, de csak ha együttérzéssel párosul. – Remélem, neked is jelent valamit ez a szó – tette hozzá gondolatban. A kapitány összehúzta a szemét. – Voláriul is tudsz? – érdeklődött királysági nyelven. – Igen. – Olvasod és beszéled? – Igen. A férfi intett a legénységének. – Hozzátok fel! A többieket hagyjátok lenn! – Nem! – kiáltott fel Lyrna. – Mind felmegyünk. Ha fel akarod használni a tudásomat, csak abban az esetben segítek, ha mindnyájunkat felveszel a hajóra. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz, perzselt arcú szépségem! – nevetett a kapitány. – De hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, elvisszük a csinos barátnődet is! A legénység egyik tagja egyszer csak kiegyenesedett a korlátnál, és egy figyelmeztető kiáltással a vízre mutatott. Lyrna megfordult, és meglátta a cápa fejét, ami nem egészen ötven méterre áttört a hullámokon. Az oldalára fordult, szélesre tátotta a pofáját, fogai villogtak. A meldeneiek azonnal nekiláttak átállítani a kötélzetet, miközben a kapitány parancsokat

vakkantott nekik, és bosszankodva nézett le Lyrnára. A fiatal nő az egyik lábát a csónak peremére tette. – Mindenkit – kiáltott fel neki –, vagy ugrok! ♦ ♦ ♦ A többieket a hajófenékbe vitték, és Iltis meg Harvin a kivont szablyák láttán vonakodva átadták a láncaikat. A kapitány belökte Lyrnát a saját kabinjába, egy összetekert térképekkel és lezárt ládákkal telezsúfolt helyiségbe. Felvette az egyik kis ládát, rátette egy fedélzethez szegezett, zömök asztalkára, és elfordította a kulcsot a súlyos zárban. Kivett egy feltört pecsétű tekercset, aztán odanyújtotta neki. – Olvasd! A hercegnő széttekerte a pergament, és átfutotta az írást. Pillanatok alatt megjegyezte a szöveget, de úgy határozott, jobb, ha késlelteti a fordítást. Nem bízhatott meg egykönnyen a mohó tekintetű kalózban. – Arklev Entril tanácstagtól Reklar Tokrev tábornoknak – kezdte akadozó hangon. – A Volári Birodalmi Hadsereg Huszadik Hadteste parancsnokának. Üdvöz légy, mélyen tisztelt sógorom! Úgy hiszem, gratulálnom kell, annak ellenére, hogy győzelmed teljes beszámolója még nem érkezett meg hozzánk. Kérlek, add át szeretetteljes üdvözletemet nagyra tartott húgomnak... – Elég – felelte a kapitány. Kivett egy apró, bőrkötésű könyvet a ládából, és a tekercset elvéve most ezt nyomta a kezébe. – Ezt! Lyrna belelapozott a könyvecskébe, aztán elnyomott egy fanyar mosolyt, és inkább a tanácstalanság ráncait varázsolta a

homlokára. – Ennek... semmi értelme... A kapitány még szúrósabban nézett. – Miért? – Összevissza vannak a betűk, és számokkal váltakoznak. Talán valami titkosírás. – Volt már dolgod effélével? – Az apám is titkosírást használt az üzletében. Kereskedőként mindig attól félt, hogy a vetélytársai valahonnan kiszagolják az árait... – Meg tudod fejteni? – vágott közbe a férfi. Lyrna vállat vont. – Ha van elég időm, talán lehetséges... A kapitány tett egy lépést előre, és fenyegetően fölé hajolt: – Hidd el, szárazföldi patkány, időd aztán nincsen! – De hát rá kell jönni a kulcsra. – Kulcsra? – Minden titkosíráshoz kulcs kell, ami alapján az írást elkészítették. Ezt általában csak nagyon kevesen ismerik... A gazfickó karon fogta a nőt, és kitaszította a kabinból, ki a fedélzetre, a hajófenék lejárója felé. Lyrna még mindig a kezében fogta a könyvet. A férfi elvezette a társai mellett, akik a legénységtől körülvéve kuporogtak az árnyékban. Murel rettegő arccal nézett fel. A kapitány lecövekelt egy zárt ajtó előtt a hajófarban. – Nyisd ki! – utasította az ajtónállót. Az ajtó kitárult, és fojtogató bűz áradt ki odabentről. Lyrna érzékeit megrohamozta a széklet, vizelet és verejték szagának keveréke, ám leküzdötte a rosszullétet. A kapitány belökte. Egy férfi gubbasztott a kabin sarkában. Hosszú haja zsírosan lógott a

szemébe, és az egyenruhájából csupán rongyok maradtak, amit bemocskolt a saját piszka. Csuklóján és lábán súlyos bilincsek éktelenkedtek. A bűzből ítélve már napok óta bezárhatták. – Ha a férfi megmozdul, üsd le! – mordult a kapitány az egyik matrózra, aki a furkósbotját elővéve közelebb lépett. – Olyan gyors, mint a kígyó. A legénység egyetlen tagja, aki beszélte azt a disznó nyelvét, tőrt kapott a szemébe. – A kapitány csizmaorrával belerúgott a bűzös férfi bordájába, amitől annak elállt a lélegzete. A meldenei hátralépett, és a hercegnő felé fordította a fejét. – Ha van élő ember, aki ismeri ezt a titkosírást, akkor ez a mocsok az. Lyrna leguggolt, és közelebb merészkedett a fogolyhoz, közben a hátán érezve az őr szúrós tekintetét. A meldenei matróz csizmájából kilógó tőr réznyele megcsillant a félhomályban. A rab szeme Lyrnára szegeződött, amikor közelebb ment hozzá, és úgy tűnt neki, a mocsokréteg alatt szép arcvonások lapulnak. – Most meg szörnyetegeket küldenek a nyakamra... – motyogta a férfi. – Honnan kerültél ide? – kérdezte Lyrna voláriul. – Tehát találtak egy okos szörnyeteget. Mondd meg ennek a kalóz kutyának, hogy jobb, ha minél előbb végez velem, mert amikor a flottánk megtalálja a hajóját... – Ha élni akarsz, fogd be a szád, és tedd, amit mondok! – javasolta neki Lyrna olyan békés hangon, ahogy csak bírta. – Hidd el nekem, az életed egy lyukas garast sem ér a szememben, és nevetve fogom végignézni, amikor kidobnak a cápáknak. Ám ha nem tudom meggyőzni a kalózt arról, hogy együttműködsz, engem is utánad hajítanak. Még egyszer kérdezem: hogy kerülsz ide? A fogoly számítón félrehajtotta a fejét, és Lyrna azonnal észrevette az éles elmét a bosszantó vigyor mögött. Olyan, mint

Darnel, csak több esze van. Nem valami biztató... – Árulás – válaszolta a férfi. – Csalárdság. Egy rabszolga hazugságai. Csak egy ostoba ember bízik meg egy rabszolgában. Egy szigetet ígért nekem tele kincsekkel, amiket a valaha élt legnagyobb meldenei kalóz harácsolt össze. Sokáig legendának hitték, de a fickónak térképe is volt hozzá, és hajlandónak mutatkozott elcserélni a szabadságára. Csak néhány napi kitérőt jelentett az eredeti útiránytól, nem láttam benne veszélyt. – De amikor a szigetre vitt, ezek a fickók vártak rád, és nem a kincs. A volári fáradtan bólintott. – Igazad van. Valóban ostoba vagy. A fogoly csörgő láncokkal nekiugrott, de rögvest lecsillapodott, amikor az őr közelebb lépve az álla alá tette a furkósbotját. – Nem mondok nekik semmit! – jelentette ki a volári, és a fütykös fölött haragosan nézett a nőre. – Azt mondja, vigyétek egy alpiri kikötőbe – jelentette Lyrna a kapitánynak királysági nyelven – cserébe a kulcsért. A kapitány megbökte az őrt, aki elvette a bunkót, és hátralépett. – Nos, ma nagylelkűnek érzem magam – simogatta a szakállát a kalóz –, úgyhogy a bal kezével kezdem, egyszerre mindig csak egy ujjperccel. Mondd meg neki, hogy ezen túl más fizetségre ne számítson. – Nem kell elárulnod nekik semmit – fordult a hercegnő a volárihoz. – Csak tégy úgy, mintha megtennéd. – Közelebb óvakodott, és feltartotta a bőrkötésű könyvet. – A kulcs kell nekik a titkosíráshoz. Ha azt hiszik, elmondtad nekem, én eljátszhatom, hogy meg tudom fejteni. De idő kell hozzá, és annyi idő

alatt talán a flottátok is ránk talál. – Ennyire szeretnél rabszolga lenni, mi? – Már voltam, és az semmiség ezekhez képest. A voláriak egy ujjal se nyúltak hozzám az arcom miatt, de ezek a kutyák nem ilyen válogatósak. – Honnan tudjam, hogy nem ölnek meg, ha eljátszottam a szerepemet ebben a kis komédiában? – Majd azt mondom nekik, hogy a kód nagyon bonyolult, és a segítséged nélkül nem tudom lefordítani. – Miért bíznék benned? – Mert nem fogom megmondani nekik, hogy egy tanácstag fiát tartják a markukban. – Jelentőségteljesen a férfi rongyosra szakadt, vörös ingére mutatott, amelynek a mellrészén arany hímzés nyomai, a kapitány tekercsén található pecsét pontos mása látszottak. – Jó kis zsákmány: azonnal visszavisznek magukkal a szigetekre. Mit gondolsz, az apád pályafutása elviseli a szégyent? Na és a tiéd? A férfi felemelte a fejét, és szeme a hercegnő arcát fürkészte. – Ki vagy te, szörnyeteg némber? – Csak egy szökött rabszolga, aki életben akar maradni. A fogoly csak nézett rá percekig. Arcát eltorzította a düh, de más érzelem nem látszott rajta. – Mutasd azt a könyvet! – mondta nagy sokára. Lyrna kinyitotta a kötetet, és közelebb hajolt, aztán végigfuttatta az ujját a szövegen. – Úgy hallottam – mormolta a nő –, hogy csak a százezer rabszolgával rendelkező voláriak viselhetnek vörös ruházatot. – Jól hallottad – motyogta a fickó, és bólintott, mintha egyetértene, amikor Lyrna közelebb hajolt a szöveghez. – De te túl fiatal vagy ahhoz, hogy lehetőséged lett volna ilyen

vagyont felhalmozni. – Felvonta a szemöldökét, látszólag azért, mert megértett valamit. – Az apám ajándéka volt, amikor nagykorú lettem. – A fogoly hangszíne vonakodó egyetértést üzent. – Vagyona egyharmadát átadta nekem. A kéjrabszolgáimat magam választhattam ki. – Oldalvást végigmérte a nőt, és az égési sebeket. – Sajnálom, kedvesem, de számodra nincs hely a házamban. Lyrna bólintott, visszaült a sarkára, és bezárta a könyvet. – Köszönöm. – Megtartom az adott szavamat – felelte a volári barátságos hangon. – Úgy értem, köszönöm, hogy megkönnyítetted a dolgomat. A fogoly tanácstalanul összevonta a szemöldökét. – Micso... Lyrna megpördült, kirántotta a tőrt az őr csizmájából, és a volári mellébe döfte. A közepébe. – Davoka így tanította. – Mindiga mellük közepébe, és eltalálod a szívüket. ♦ ♦ ♦ A levegő kiszaladt a tüdejéből, ahogy a kapitány a fedélzetdeszkákra dobta, és kihúzott tőrrel közeledett hozzá. – Te áruló ribanc! – Lyrna levegőért kapkodott, amikor a kalóz felrántotta, és a kabinja falának taszítva a torkához tartotta a pengét. – És még az én népemről mondják, hogy nem szavahihetők! – Bíz... – köhögött Lyrna, ahogy megpróbált levegőt erőltetni a tüdejébe. – Bízhatsz bennem! – Abban bízhatok, hogy megkéselsz, amikor hátat fordítok neked. – Bízhatsz bennem, hogy lefordítom a könyvet.

– Miféle biztosítékom lehet nekem arról? Csak annyit láttam, hogy valami disznónyelven szót váltottál azzal a mocsokkal, mielőtt leszúrtad. A férfi szemébe nézett. – Téged azért küldtek, hogy megtaláld a hajóját. A kapitány fenyegetően fölébe magasodott. A tőr hegye kiserkentette Lyrna vérét. – Mit hadoválsz? – A könyv miatt. A hajóurak küldtek, hogy szerezd meg a hajóját és a könyvet. A kalóz arca megrándult, és Lyrna látta, hogy visszanyeli a szitkait. Hátrébb lépett, de a tőrt továbbra is a nőnek szegezte. – Túl éles a szemed, perzselt arcú szépségem! Lyrna sebesen beszélt, gondolkodás és megállás nélkül: – Huszonnyolc, az Entril-ház címerével nyomott aranyrúd, húsz hordó bor Eskethiából, a Kormányzótanács köszönőversével vésett ceremoniális rövid kard Tokrev tábornoknak a győzelemért... – Kifulladt, és csak nézett a kapitányra. Látta, hogy a férfi kést tartó keze habozik. – Ezt találtad a raktérben, nemde? – Honnan...? – A könyvben írják, az első oldalon. – De hát csak egy pillanatra láttad. – Elég volt. – Titkosírással írták. – Csökkenő számsorrenden alapuló helyettesítési mátrix. Nem különösebben bonyolult, ha az ember tudja, hogyan kell értelmezni. És most már én vagyok az egyetlen ezen a hajón, vagy a világ ezen felén, aki el tudja olvasni. A kapitány kivette a könyvet az övéből, és odatartotta neki.

– Akkor olvasd! Lyrna kihúzta magát, és megvárta, hogy visszanyerje a lélegzetét. – Nem. – Már megmondtam: nem vagy abban a helyzetben... – Hogy alkudozzam? – vigyorodott el a nő. – Szerintem éppen ellenkezőleg. ♦ ♦ ♦ A hajótörött férfiak megkapták a hajófenék egy elkülönített részét, ráadásul új ruhával és étellel is ellátták őket. Lyrna, Murel és Orena pedig beköltözhettek az első tiszt kabinjába. – Biztos vagy benne? – kérdezte halkan suttogva Murel. Lyrna kinyújtotta a kezét a kis tükörért, amit a lány megpróbált elrejteni. – Igen. Az ezüsthátú tükröt az észak-alpiri kézművesek stílusában díszítették: a vésett oroszlánnal viaskodó, jellegzetes férfialak egyértelműen mutatta a holmi eredetét. Lyrna végigfuttatta az ujjait a motívumon, aztán megfordította a tükröt. Mindig csodálkozott rajta, miért nem törnek fel sikolyok vagy könnyek, miért nem készteti féktelen őrjöngésre a kétségbeesés. Odabenn érezte a kín és szenvedés tomboló, perzselő viharát, ám ennek ellenére csak ült, és nézte a megégett idegen képét a tükörben. A hajkorona nagy része eltűnt, és a fejbőrből is csak valami vörös-rózsaszín dombormű maradt. A lángok az arca felső részét is megkapták, az orrnyergétől felfelé a sebhely rézsútos vonalban haladt a bal arccsontjától a jobb állkapcsáig, mint valami rosszul illeszkedő álarc, amivel a gyerekeket ijesztgetik szelleméjen.

Nem vagyok királynő – gondolta, és a megégett idegen szemébe bámult. – Miféle művész fogja valaha is megfesteni ezt az arcképet? És a pénzverde mit nyomjon az érmékre? A gondolat nevetésre késztette. Murel megriadt. Kétségtelenül azon tanakodott, vajon Lyrna megőrült-e. Visszaadta a tükröt. – Köszönöm. – Mi történt a hajófenékben? – érdeklődött Orena, egy fekete hajú, sovány nő, aki még mindig kék-lila foltos nyakán viselte a bántalmazás nyomait, és bár kevésbé érintette mélyen, mint Murelt, annyit ő is megjegyzett a dologból, hogy jobban teszi, ha tartózkodik az idegenektől. – Megöltem egy volárit – válaszolta a hercegnő, mert nem látta értelmét a titkolózásnak. – Miért? – Hogy biztosítsam a helyünket a hajón. – És merre tart ez a hajó? – A Meldenei-szigetekre. Onnan majd visszatérhetünk a királyságba. – És ehhez mit kell tennünk? Lyrna felemelte a könyvecskét az ágyról, és a hüvelykjével végigpörgette a lapokat. – Egy apró szolgálatot várnak tőlem. Ne aggódj, a kapitány beleegyezett, hogy egyikünket sem ér bántódás, ha jól teljesítem a feladatomat! – Erről nem vagyok meggyőződve... – motyogta a nő, és karba tett kézzel, fel-alá járkált a kabinban. – Ezek a kalózok... nem tetszik, ahogy néznek ránk. A rabszolgavadászok is elég ijesztőek voltak, de ezek... Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer még hiányozni fog a férjem, az a kövér bolond!

Murel az ágyra vetette magát. – Ha kövér volt és bolond, miért mentél hozzá? Orena úgy nézett rá, mintha nem értené a kérdést. – Mert jól keresett. Mialatt ők ketten csacsogtak, Lyrna a könyvre koncentrált. Nagyobbrészt unalmas katonai levelezést tartalmazott, ellátmányi listákat, az előnyomulás irányát. Észrevételezte, hogy a voláriak alapos terveket szőttek minden hűbéruradalom elfoglalására, Renfaelt kivéve, ami eszébe juttatta Darnel utolsó szavait: Hitemre, meg kellett próbálnom. Végre okot adott rá az az acélba öltözött bolond, hogy felakasszam? – tűnődött, de úgy döntött, erről még ráér határozni. – A hajóurak a legjobb embereiket küldték a könyvért. Kell hogy legyen magyarázata, miért. Akárki is írta ezt a szöveget, elég okos volt ahhoz, hogy ne kizárólag a titkosírásra támaszkodjon. Bizonyos helységneveket kicseréltek. A Vészhely nevű várost Varinvárként azonosította az utcatérkép alapján, és a Varjúfészek elnevezés egyértelműen Alltorra utalt, hisz milyen más város épült szigetre? A többiek kevésbé voltak egyértelműek. Sirályülőről alig talált valamit, ahogy Hollódúcról sem, bár a bányák említése arra engedett következtetni, hogy az Északi Végekről van szó. Akárkit is küldenek oda, előre sajnálom a szerencsétlent – gondolta. A leghosszabb leírást a Kígyófészek érdemelte ki, a kikötők és tengeri csatornák szövevénye. A jellemzést részletes támadási terv követte. Alapvető fontosságú – olvasta –, hogy a lehető legtöbb hajó gyűljön össze a Kígyófészek ostromára, Vészhely sikeres bekerítését és megszerzését követően. A támadást a téli viharok beállta előtt kell végrehajtani. A csapásban bevetett zászlóaljak Karlev tengernagy

parancsnoksága alá kerülnek, és elsődleges, hogy az ellenség ne tudja használni a kikötőket... ♦ ♦ ♦ – Bízom benne, hogy tartod magad a megállapodásunkhoz – mondta a kapitánynak a férfi kabinjában. – De azt hiszem, a legjobb lesz, ha valamit most megosztok veled. Nem nagyon kellett győzködnie a kalózt. Ha mást nem is, Lyrna beszámolója legalábbis megerősítette a férfi régi gyanúját. Elrendelte, hogy minden felesleges súlyt vessenek ki a tengerbe, még a voláriaktól rabolt aranyat is, és késlekedés nélkül, teljes vitorlázattal szélbe fordultak. Az uralkodó áramlatok miatt először délnek kellett indulniuk, hogy később keletnek fordulhassanak, és a kapitány erején felül dolgoztatta a legénységet. – Mi történik? – kérdezte Iltis, amikor a szökevények összegyűltek Lyrna körül a raktérben. – A voláriak megtámadják a Meldenei-szigeteket – felelte a nő. – Sietünk, hogy figyelmeztessük őket. – És velünk mi lesz, amikor odaérünk? – tudakolta Harvin. – A kapitány a szavát adta, hogy elenged minket. Okom van azt hinni, hogy megbízhatunk benne. – Miért? – erősködött a valamikori rabló. – Szüksége van a segítségemre, hogy meggyőzze a hajóurakat. Két nappal később ítéletidő ereszkedett rájuk, és a kapitány bevont néhány vitorlát, de csak a legszükségesebbeket, miközben a tengeren egyre haragosabb hullámok nőttek, és a szél azzal fenyegetett, hogy lesöpri a matrózokat a kötélzetről. A hajó folyamatos hintázásától Lyrna minden honfitársa

megállíthatatlanul öklendezett, csak ő és Benten nem érezték meg a tengeribetegség jeleit. – Vitorláztál már, úrnőm? – kérdezte a fiatal halász, amikor a vihar átmenetileg elült, és a többiek a hajókorláton áthajolva pihegtek. Harvin két ürítés között felemelte a fejét, és a valaha hallott legváltozatosabb szitkokat szórta a viharra. – Nem vagyok úrnő – válaszolta Lyrna a legénynek. – És vitorlázni is csak a Hínáros dereglyéin jártam. – Legutoljára az unokahúgommal és unokaöcsémmel, mielőtt északra utaztam volna. A kis Janus észrevett egy vidrát, ami frissen fogott pisztránggal a pofájában kiült a folyópartra. A kisfiú tapsikolt és ugrált örömében... – Űrnőm? – szólongatta Benten együtt érzőn. Lyrna a szeméhez nyúlt, és nedvességet talált a sarkában. – Csak hölgyem – javította ki a fiatal nő. – Egyszerű kereskedő lánya vagyok. – Nem az vagy – rázta a fejét a halász. – Ez biztos. ♦ ♦ ♦ A vihar hat napig dühöngött, aztán alábbhagyott, és a hajó kibontott vitorlákkal repült a nyugati széllel, miközben a nap sugarai felszárították a fedélzetet. Lyrna elkezdte sállal takarni foltos fejbőrét, mert a napfény fájdalmasan égette a sebhelyeit. Csaknem katasztrófához vezetett, amikor a legénység egyik tagja gúnyos meghajlással ajánlott neki egy nagyobb sálat: – Az arcodra, hölgyem – magyarázta. Iltis jókora hahotázással díjazta a tréfát, és a kezét nyújtva masírozott át a fedélzeten. Vesztére az ostoba meldenei elfogadta a dicsérő jobbot. – Most hogy másszon fel a kötélzetre, hogy mindkét karja

eltört? – dühöngött a kapitány. A verekedés rövidre, de kíméletlenre sikeredett, a megnyomorított matróz egy vízből kirántott hal módjára vergődött a deszkákon, míg Iltis és Harvin a többi tengerésszel öklözött. Ám amikor az egyik szablyát rántott, a kapitány megálljt parancsolt a csetepaténak. – Az egyikünk tengerész – felelte Lyrna –, átveheti a sérült helyét. Érezte, hogy a kapitány csak megjátssza a haragját, és a törött kezű matrózhoz intézett szavai arról árulkodtak, már korábban sem tarthatta sokra a fickót. – Azt jól teszi – morogta a kapitány válaszul, de mást nem mondott, majd elcsattogott, hogy leszidja a kormányost, amiért hagyta az orrt eltérni az iránytól. Iltist a hajófenékben találta, Murel társaságában. A lány vörösre színeződött posztódarabot tartott törékeny kezében, és a férfi sérüléseire szorította. Lyrna semmit sem szólt, hanem egyszerűen csókot nyomott a testvér borostás fejére. Úgy látta, a férfi ajkán mosolyféle jelenik meg, de aztán egy pillanat alatt el is tűnt, és Iltis morogva elfordult. ♦ ♦ ♦ Lyrna szokásává vált, hogy éjszaka a fedélzeten tartózkodott. Orena és Murel órákig csacsogtak a legsemmitmondóbb témákról, amíg el nem nyomta őket az álom, és Lyrna úgy sejtette, készakarva beszélgetnek sekélyes dolgokról: régi szeretőkről és kislánykori kalandokról szóló történeteik gondosan kerülték a nemrégiben elszenvedett megrázkódtatásokat, amiket az égési sebeknek hála, neki nem kellett megismerni. Nem haragudott rájuk ezért, de az előfedélzet viszonylagos csendjére volt szüksége ahhoz, hogy

folytathassa a bizonyítékok összevetését. Először minden töprengését beárnyékolták a trónteremben történtek, a legfőbb borzalom, ami felhőként borult minden gondolata fölé, és kellemetlen következtetéseket szült. Évekre előre megterveztek mindent. Tökéletes orgyilkost találtak. És ki gondolta volna, hogy Al Telnar hősként végzi? Pillanatnyi szégyent érzett, amiért az évek során annyiszor letorkolta az uraságot. Jobb ember volt, mint amilyennek ítélte, még a Sötét tűzzel is szembeszállt, hogy megmentse őt. De akár hősnek bizonyult, akár nem, Lyrnának le kellett vonnia a következtetést, hogy borzasztó férj vált volna belőle. Rádöbbent, hogy ha egy adott eseményre figyel, azzal akadályozza a többi bizonyíték megvizsgálását. Eszébe jutott egy passzus a Reltak bölcsességeiből: „Óvakodj a sietős következtetések csábításától! Ne élvezd ki a válasz örömét, amíg nem tudsz mindent, amit tudnod kell!” Varinvár leigázásához több ezres hadseregre volna szükség – tűnődött. – Még úgy is, hogy a királyi őrség idegenben járt... Márpedig a királyi őrség hadba ment, alig néhány nappal a megszállás előtt. Micsoda balszerencse! A déli part várurának megtámadása miatt nem tehettek másként... Erősen törte a fejét, milyen részlet jut még eszébe a várúr elleni merényletről. Két vakhitű cumbraeli orgyilkos... Két orgyilkos. Gyanú ébredt benne, és a bizonyítékok híján nem tehetett mást, mint hogy kiegészíti a hiányzó részleteket. Frentis testvér és a volári nő. Nem tétlenkedtek. Hihetetlen, de sajnálatot érzett Frentis halála miatt. Mennyivel több mindent szedhetett volna ki belőle, ha életben marad? De a nő él, és minden bizonnyal folytatja az öldöklést, miközben a honfitársai erőszakot tesznek az országon. Lyrna lenézett a kezére, és azt találta, hogy ökölbe szorítja,

mint amikor leszúrta a volárit. Emlékezetébe idézte a tőr rándulását, amikor a férfi kilyukasztott szíve egy utolsót vert. Az a nő könnyen öl – tűnődött. – De most már én is.

NYOLCADIK FEJEZET

A

szabadkard feltartotta a pengét a holdfénybe, és csodáló tekintetét végigvezette az élén. Elmosolyodott, amikor észrevette a fémbe zárt szürke lángokat. Valódi értéknek tűnt, amit most hazavihet a háborúból. – Az nem a tiéd – kiáltott rá Frentis, miközben átugrott a mellvéden. Egy kuritáj talán ki tudta volna védeni a döfést, de ez a katona nem rendelkezett a szükséges bevésett ösztönökkel. A vadászkés torkon kapta, és azon nyomban elhallgattatta a volárit, hiába nyitotta kiáltásra a száját. Frentis lefogta, míg a rángatózása alábbhagyott. Leguggolt, és kinézett az udvarra. Csak néhány volári járkált odalenn, egyik ajtótól a másikig, mind szabadkardok. A kuritájok túl értékesek ahhoz, hogy őrségre pazarolják a képességeiket. Tekintete végigvándorolt a rendházon, és szinte itta a látványt: minden sarok, minden tető és tégla ugyanúgy állt, ahogy emlékezett rájuk, ám egy fontos különbség mégis megmutatkozott: ezen az éjszakán egyetlen kék ruhás alakot sem látott a fal tetején, csak volárit. Elvette a halott szabadkard köpenyét, a saját fegyverét a rendben használatos pengére cserélte, és nyugodt tempóban

elindult a legközelebbi őr felé, majd egy dobással leterítette, mielőtt annyira közel ért volna hozzá, hogy a fickó megláthassa az arcát. Egy óra alatt körbejárta az egész falat, és megölt minden katonát, akivel szembetalálkozott. Csak egynek sikerült felvennie vele a küzdelmet, egy veterán őrmesternek a kaputoronyban, akinek barna, napégette bőréről kitűnt, hogy a déli birodalomban teljesített szolgálatot. Sikerült végrehajtania egy-két hárítást és segítségért kiáltott halott bajtársainak, mielőtt a csillagezüst penge elcsusszant rövid kardja mellett, és átütötte a mellvértjét. Frentis a vadászkéssel kivégezte, aztán keresett egy árnyékos sarkot, és ott meglapult. Várta, ki jön a kiáltozó őrmester segítségére, de senki sem jelent meg. Kióvakodott az árnyékból, és levett egy fáklyát a falról, majd felállt a mellvédre, és háromszor oda-vissza lengette. Társai pillanatokon belül előbújtak a fák közül, és közel száz árnyalak futott teljes erőből a kapuhoz a hórihorgas Davoka vezetésével. Frentis lesietett az udvarra, és felemelte a kaput lezáró, nagy tölgyfagerendát. Nem várt a többiekre, hanem megkereste a pincébe vezető bejáratot, és leszaladt a lépcsőn. A rend készleteit tároló raktár ajtaját két kuritáj őrizte, ami azt jelentette, hogy a voláriak valami miatt fontosnak tartották a helyiségeket. Frentis nem látta értelmét tovább rejtőzködni, ezért lerántotta lopott köpenyét, majd egyik kezében karddal, a másikban késsel közelített. Amint az várható volt, az őrök meg sem lepődtek, csak kirántották a fegyverüket, és a vermekből ismert kettős harci alakzatba rendeződtek úgy, hogy az egyik a másik háta mögé került. Hat lépésből vége lett, ami eggyel jobb eredménynek számított a vermekben elért leggyorsabb győzelménél. Először színlelt támadást indított az első fickó felé, aztán felugrott, és a

távolabbi kuritáj felé vágott, aki kénytelen-kelletlen hárított. A mellébe rúgva megtántorította, kivédte a guggoló ellenfél döfését, majd visszakézből elvágta a torkát, végül a falról magát visszarúgva másik ellenfele szemébe dobta a levegőben pörgő vadászkést. Kihúzta a kését, levette a falra felakasztott kulcsot, aztán kinyitotta az ajtót. A pincében pont ugyanolyan sötétség fogadta, mint amire gyerekkorából emlékezett, csak valahol mélyebben pislákolt egy halvány fáklyafény. Óvatosan, behajlított térddel és meggörnyedve haladt előre, és hegyezte a fülét, de csak egy kínok közt vergődő ember nehézkes zihálását hallotta. A falhoz láncolva, felemelt csuklójukon bilinccsel találta meg őket. Az elsőn látszott, hogy meghalt: élettelenül csüggött, és széles mellkasát a kínzás nyomai borították. Jestin mester. Sohasem kovácsol már több kardot. Frentis megacélozta magát a gyász ellen, és folytatta az útját. További megkínzott holttesteket is talált, többnyire a testvéreiét. Felismerte köztük Csekril mestert, és eltűnődött, mi történhetett a rend kutyáival. A következőt is halottnak ítélte. A középkorú, sovány ember feje lebiccent, és száraz vér borította a felsőtestét. Frentis elfojtott egy kiáltást, amint a férfi a láncait megcsörgetve megmoccant, és vad tekintetét Frentisre vetette. – Halottak – zihálta Rensial mester. – Az istállók leégtek. Minden lovam megdöglött... A fiatalember leguggolt mellé, és az eszelős szemek megállapodtak az arcán. – Mester, Frentis testvér vagyok... – A fiú... – nyugtázta súlyosat biccentve Rensial. – Tudtam, hogy itt vársz ránk.

– Mester? Rensial feje ide-oda fordult, és megszállott szeme körülpásztázta a sötétséget. – Ki gondolta volna, hogy az Innentúlban ilyen sötét van?! Frentis felállt, és kipróbált minden kulcsot, mire megtalálta a mestere bilincsébe valót, aztán a karját a férfi derekára kulcsolva felsegítette. – Ez még nem az Innentúl... Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak. Tudod, hová vitték az aspektust? – Eltűnt – nyögte Rensial. – Eltűnt az árnyékok közé. A fiatalember megtorpant, ahogy észrevett valami homályos derengést, a fény keskeny négyzetét a fekete üresség végén. Grealin mester helyisége. Fegyvereket tartott arrafelé, amelyeket bizonyára elhordták a voláriak, de azért érdemesnek tartotta megnézni. Odasegítette a botladozó mestert a falhoz, azután hagyta lecsúszni a földre. – Csak egy pillanat, mester. Kivont karddal az ajtóhoz settenkedett, aztán a csizmaorrával óvatosan kitárta. Egy cingár férfi térdelt a földön egy asztal mellett. Az asztalon egy halott feküdt, és az asztal peremén vérpatakok futottak le a földre. – Kérlek... – suttogta a térdeplő voláriul, és Frentis észrevette, hogy friss vér borítja a két karját. Rá sem hederített a könyörgőre, hanem a hullához lépett. Erős ember lehetett, mellkasának részben feltépett bőrén szőrcsomók emlékei látszottak, és a fején, ahol nem égettek bele háromszög alakú sebeket, valamikor dús sörény nőtt. Arca, amiből mostanra csak vörös zúzódások masszája maradt, széles állcsontra épült, és Frentis emlékezett, hogy vonásai életében valamelyest állatiasak voltak. Kivéve, amikor nyomokat

követett, akkor igazán élénkké váltak. Szeme, ami most hiányzott az üregéből, fürgén járt ide-oda, farkaséra emlékeztető élességgel. – Tehát nem halt meg, amikor áttörték a kaput – mormolta Frentis. Körülnézett a teremben, ahol Grealin mester egykor élt és a rend fegyvereinek, babkészletének és ruházatának pontos jegyzékét vezette. Minden lajstrom és könyv eltűnt, és a helyükön szépen elrendezett, éles és csillogó fémeszközök sorakoztak. – Kérlek... – zokogott a vérben úszó kezű volári. Egyre nagyobb vértócsa terült el alatta, és szétfolyt a kőpadlón. – Csak azt teszem, amit parancsolnak. – Miért művelték ezt vele? – kérdezte Frentis. – A zászlóalj sok szabadkardot elveszített e miatt az ember miatt, többek között a parancsnok unokaöccsét is. – Rabszolga vagy – jegyezte meg a fiatalember. – Igen. Csak azt teszem, amit... – Már említetted. – A csata lármája elérte őket a pincealagúton keresztül. Ezek szerint a szabadkard helyőrség felébredt, és megneszelte a veszélyt. Frentis az ajtóhoz lépett. – Hol van most ez a zászlóalj-parancsnok? ♦ ♦ ♦ Kiderült, hogy a volári parancsnok Flaunlin mester régi, udvarra néző kvártélyát foglalta el. Frentis nyitva hagyta az ablaktáblákat, hogy a foglyok hallhassák a rabszolgát, amint komor munkáját végzi. A kétszáz fős helyőrség tizenkét túlélője az udvar kövén térdelt. A legtöbben megsebesültek. Hagyta őket a saját levükben főni, amíg megnézte a kutyaketreceket. Amikor

visszajött, elégedetten nyugtázta, hogy rettegésük minden eddiginél magasabb fokra hágott. – A parancsnokotok nem volt valami segítőkész – mondta nekik Frentis. Némelyik egyenesen megriadt, hogy a saját nyelvét hallja viszont. – A rendünk vezetőjét Arlyn aspektusnak hívják. Tudjuk, hogy itt volt, amikor áttörtetek a kapun. Aki először megmondja, merre van, szabadon elmehet. Az emeleti ablakból olyan hang jött, amit Frentis sokszor hallott a veremből. A herélés mindig egyedülállóan magas sikolyt eredményezett. Az egyik fogoly összerázkódott, és összehányta magát. Megpróbált szóhoz jutni, de a mellette térdeplő gyorsabb volt. – Az a magas férfi? – Igen. A foglyok mind egymás szavába vágva beszéltek, és csak akkor hallgattak el, amikor a körülöttük álló harcosok felemelt karddal közelebb léptek. Frentis odaállt a volári elé, aki először szólalt meg. – A magas férfi. – A... a tábornok egyik embere el... elvitte a városba. Nem sokkal azután, hogy elfoglaltuk az erődöt. – Ez nem erőd, hanem ház! – Frentis talpra rántotta a férfit, és a kapu felé húzta. Útközben elment Janril Norin mellett. Az egykori énekes renfaeli pengéjével a vállán várakozott. – Ne húzd túl hosszúra! – utasította Frentis. Akkor rángatta ki a fickót a kapun, amikor az ordítások felhangzottak az udvaron. Frentis elővette a kését, és elvágta a kötelékeket. – Menj vissza a városba, és meséld el, mi történt itt! A fickó csak állt döbbenten, de aztán megfordult és

botladozva eliramodott. Néhányszor hasra esett, de végül eltűnt szem elől. Frentis azon tűnődött, vajon meg kellett volna-e mondania neki, hogy rossz irányba indul. ♦ ♦ ♦ Davoka hallgatott a táborba vezető visszaúton, és nem nézett feléje. Garvish – gondolta Frentis sóhajtva. – Tudom, mit tesz a lonak a foglyaival – bökte ki végül a férfi, amikor a csend már elviselhetetlenre duzzadt. – Néhány lonak – felelte Davoka. – Én nem. – Tekintete a vékony rabszolgára esett, aki elkerekedett szemmel ténfergett, és arcáról lerítt, minden percben a halált várja. – Ezzel milyen játékot tervezel? Frentis meggyőződés nélkül felnevetett. – Ez nem játék, hanem munka. – Nem is garvish vagy – mondta a háta mögül a lonak. – Sokkal rosszabb. Grealin mester szélesre tárt karral és még szélesebb mosollyal üdvözölte őket, és meleg ölelésébe zárta a zavarodott Rensialt. – A lovaim megégtek – mondta a férfi Grealinnek a legteljesebb őszinteséggel. A nagydarab mester szomorúan mosolygott, miközben eleresztette a testvérét. – Majd szerzünk neked másokat. – Több mint kétszáz halott – jelentette Frentis nem sokkal később. – Rengeteg fegyvert zsákmányoltunk, különféle páncélokat, ételt és néhány íjat. És persze velünk vannak az új regruták. Négy embert veszítettünk. – A meglepetés erejét nem szabad alábecsülni – fűzte hozzá a mester.

Együtt ültek a folyóparton, nem messze a tábortól, ahol mostanra már több mint háromszáz lélek tömörült össze. Hetek óta gyűjtögették a menekülteket és felszabadított rabszolgákat. Bár akadt, aki a továbbvándorlás mellett döntött, amikor nyilvánvaló lett számára, hogy harcolnia kell, a legtöbben azonban maradtak. Harcosaik létszáma így sem haladta meg a százat, mert a többiek túl fiatalok, öregek, vagy betegek voltak ahhoz, hogy fegyvert fogjanak a voláriak ellen. Az elmúlt éjszakát megelőzően nem arattak számottevő győzelmeket, főként csak a hajcsárok karavánjait és ellátmányszállító csapatokat támadták meg. – Jönni fognak – mondta a mester. – Most már bebizonyítottuk, hogy komoly fennakadást tudunk okozni. – Ezt eddig is tudtuk. Mester, az aspektusról... Grealin megrázta kopasz fejét. – Nem. – Sok helyet ismerek, ahol bejuthatunk... – És kutassunk át egy egész várost egy emberért, aki mostanra a legjobb tudomásunk szerint talán egy hajón ül az óceán közepén? Sajnálom, testvér, de nem. Ezeknek az embereknek szükségük van egy bajnokra, most még inkább, mint valaha. ♦ ♦ ♦ A rabszolga némán és mozdulatlanul ült ott, ahol Frentis hagyta, Davoka és Illián sátra mellett. A lány őszinte kíváncsisággal bámulta a volárit, miközben levest kavargatott a tűz fölé lógatott üstben. A felszálló illat hamar meggyőzte Frentist, hogy akármilyen képességekre is terjedjen ki a lány tudása, a főzés nem tartozik közéjük.

– Testvér! – Derült fel a lány arca, amikor vezetőjük a saját sátrához lépett, és lecsatolta a kardot a hátáról. – Újabb győzelem! Az egész tábor erről beszél! Tényleg tíz volárit megöltetek? – Nem tudom – válaszolta Frentis őszintén. – Legközelebb engem is vigyetek magatokkal! – szólt közbe a durcás Arendil, és egy bottal megpiszkálta a főzőtüzet. – Én tíznél többet is kicsinálok. – Egy egérrel sem tudnál végezni – nevetett Illián. – A Banders-ház hivatalos apródja vagyok – vágott vissza a fiú. – És elvesztem a becsületemet, ha itt vesztegelek, miközben a bajtársaim dicső győzelmet vívnak! – A tábort is őrizni kell valakinek – közölte vele Frentis ellentmondást nem tűrő hangon. Fogott egy tálat, szedett egy kis levest, aztán odaguggolt a rabszolga mellé. – Egyél! – tartotta az arca elé. Az elvette a tálat, és gépies engedelmességgel nekilátott. A szájához tartotta, és a legkisebb vonakodás nélkül kiitta kevéssé ízletes tartalmát. – Van neved? – kérdezte a rabszolgától, amikor az végzett. – Igen, uram. Harmincnégyes. Számozott rabszolga. Ezeket a harcosokat gyerekkoruktól fogva különleges feladatokra szánták, és aszerint idomították. Ez a fickó nem lehet több huszonöt évesnél, de biztosra veszem, hogy sokkal több életet kioltott, mint én, és egyiket sem siette el. – Nem vagyok úr. És te nem vagy rabszolga. Szabad vagy. Ennek hallatán a rabszolga arcán nem tükröződött öröm, csak értetlenség, és furcsán magas hanglejtéssel válaszolt: – Az egyszer elvesztett szabadságot nem lehet visszaszerezni.

Azokat, akik nem születnek szabadnak, a vérük gyengesége veti rabszolgasorba. Azok, akik életükben kerülnek rabszolgasorba, saját gyengeségük okán adják fel a szabadságukat. – Ezt olvastad valahol? – A Kormányzótanács rendeletei, hatodik kötet. – Nos, felejtsd el a Tanácsot és a birodalmat! Most mindkettőtől messze vagy, és ebben a királyságban nincsenek rabszolgák. Harmincnégyes óvatos pillantást vetett rá. – Nem azért hoztál ide, hogy bosszút állj? – Azóta parancsokat követsz, amióta az eszedet tudod, igazam van? Harmincnégyes bólintott, aztán a tunikájába nyúlva előhúzott egy kis üvegfiolát, ami láncon lógott a nyakában. – Erre van szükségem, eltompítja a fájdalmat... a fájdalmamat. Így tudom elvégezni a dolgomat. Frentis az üvegcsében lötyögő halványsárga folyadékot nézte, és a béklyó emléke megcsiklandozta a mellkasát. – És ha nem iszol belőle többet? – Az... fáj. – Most már szabad ember vagy: dönthetsz úgy, hogy beveszed, vagy úgy is, hogy nem. Maradhatsz velünk, vagy elmehetsz. – Mit akartok tőlem? – Értesz valamihez, aminek hasznát vehetjük. Davoka is megérkezett, és letette a tűz mellé a gabonás zsákot, amit a rendházból hozott idáig. A szemöldökét összevonva nézett a rabszolgára. Elfogadott egy tál levest Illiántól, majd a szájába kanalazva azonnal ki is köpte. – Te ilyet többet nem csinálsz! – jelentette ki, és a páfrányok közé borította az üst tartalmát. Bebújt a sátrába, aztán egy volári késsel tért vissza, amit odalökött a lánynak. – Megtanulsz

vadászni! Arendil, csinálj másik levest! Illián látható örömmel nézett a késre, és gúnyos kacajjal lóbálta a fiú felé. – Gyere, megnézzük a csapdákat! – hívta a lonak, és megragadta a lándzsáját. Megtorpant Frentis mellett, és újra haragosan nézett Harmincnégyesre. – Találj neki egy másik helyet! – parancsolta halkabban. – Nem akarom a gyerekek közelében látni! Elmasírozott, és Illián futva követte. – Nem vagyok gyerek! – tiltakozott a lány. – Másfél év múlva eladósorba kerülök! Arendil morgolódva belerúgott a leveses üstbe. – Ne feledjétek, hogy Renfael uradalmának vér szerinti örökösével beszéltek! Frentis felállt, és intett Harmincnégyesnek, hogy kövesse. – Hadd mutassak valamit! ♦ ♦ ♦ Janril a fogollyal szemben ült, és egy fenőkövön élezte a kardját. A volári nagydarab ember volt, félelmetes izmok dagadtak hátrakötözött karján, amit erős kötél szorított egy szilfa törzséhez. Az arca vágások és ütések térképének látszott, az egyik bedagadt szemét nem tudta kinyitni, és az ajka nemrégiben hasadhatott fel. – Van valami? – kérdezte Frentis. Az őrmester némán megrázta a fejét, és összehúzta a szemét Harmincnégyes láttán. – Lehet, hogy tud segíteni – magyarázta Frentis. Janril vállat vont, és felállt, aztán belerúgott a megkötözött ember lábába. A volári felkapta a fejét, és riadtan nézett körbe

egyetlen jó szemével, ám amikor az értelme visszatért, zord daccal pillantott rájuk. – Éppen azt viselte, amikor elfogtuk – mutatott Frentis a Janril nyakában lógó medálra. Az ezüstkorong láncot és korbácsot ábrázolt. – Úgy hisszük, fontos ember lehet. – Céhmesteri embléma – válaszolta Harmincnégyes. – Ötven hajcsárnak parancsol. Láttam már ezt a férfit, a legutóbbi mustrán. Azt hiszem, közvetlenül Tokrev tábornoknak felel. – Valóban? – lépett félre a szabadcsapat vezetője, hogy a fogoly jobban láthassa Harmincnégyest. – Az újoncunknak lenne néhány kérdése – szólt a céhmesterhez. ♦ ♦ ♦ Egy időre magára hagyták a fogollyal. Harmincnégyes leguggolt a volári mellé, úgy kérdezett, és a szavak tétovázás nélkül buktak ki a céhmester száján. Pedig a kínzója egy ujjal sem nyúlt hozzá. – Egy nagy karaván három napon belül visszatér északról – jelentette Harmincnégyes kis idő múltán. – Renfael ura kiadott egy listát azokról, akik szerinte jók volnának rabszolgának. Grealin mester kihúzta magát, amikor Frentis továbbította neki a kínvallató szavait. – Darnel nagyúr összejátszik ezekkel? Harmincnégyes vállat vont, amikor Frentis tolmácsolta neki a kérdést. – Nem tudom, ki az. Ezt az egészet már régen kitervelték – gondolta a férfi fintorogva. – Mit mondott még? Van valami hír az aspektusunkról? Harmincnégyes megrázta a fejét.

– Semmit sem tud ilyesmiről. Egyedül a rabszolgákkal és a haszonnal törődik. – Hasznunkra válhat még? – Ismeri a létszámokat, a birodalomba elszállított rabszolgák számát, valószínűleg még az ura üzleti bevételét is. – Szedj ki belőle, amit csak tudsz! Főként erről a tábornokról, akinek engedelmességgel tartozik. Amikor mindent megtudtál, add át Norin őrmesternek! – Gyors halált ígértem neki. Könyörgött. – Egy állatnak tett ígéret nem ígéret – válaszolta Janril, amikor Frentis elmagyarázta a teendőket. Napok óta csak ennyit mondott. – Velünk maradsz? – kérdezte Frentis a rabszolgát. A vékony kínvallató leakasztotta a nyakáról a fiolát, és kihúzta a dugót. A keze remegett, miközben tétován kiöntötte a tartalmát. – Maradok, de van egy feltételem. – Jó, a céhmester halálát rád bízom. – Nem erről van szó. Nevet akarok. ♦ ♦ ♦ – Tudjátok, mi a dolgotok? – kérdezte Frentis Illiántól és Arendiltől a magas fűben fekve. – Ismételjétek el! A fiú ingerülten forgatta a szemét, de a lány készségesen felszólalt: – Botladozva haladunk az úton, mintha megsebesültünk volna. Amikor a karaván ideér, leülünk, és várunk. Frentis még egyszer utoljára végignézett rajtuk, és elégedetten nyugtázta, hogy a száraz nyúlvér és szakadt öltözék megteszi a hatását.

– És amikor elkezdődik a küzdelem? Arendil szólalt meg először, amivel kiérdemelt egy mogorva pillantást Illiántól. – A szekerekhez szaladunk, és kiszabadítjuk a foglyokat. – Felmutatta a kulcsot, amit kaptak. A tapasztalat azt mutatta, hogy a rabszolgatartók nem foglalkoztak a zárak cseréjével, és az elkobzott kulcsok a legtöbb bilincset kinyitották. – Davoka csatlakozik hozzátok, amint elkezdődik. Ne kószáljatok el tőle! A szeme sarkából látta, hogy a pár méterrel odébb várakozó lonak helytelenítő pillantást vet rá, így inkább kerülte a tekintetét. Nem a nő találta ki, hogy a fiatalokat is magukkal hozzák. – Azt hittem, a lonak gyerekek korán tanulják a háború mesterségét – mondta neki a táborban, amikor a nő tiltakozott. – Ezek nem lonak gyerekek – felelte Davoka. – Eddig mind a ketten kényelemben nevelkedtek. Frentis érezte, hogy van valami mélyebb magyarázat is a nő viselkedésére. Amikor Davoka a fiatalokra tekintett, mintha valaki mást látott volna. Főként Illián estében. – Ezen az erdőn hamarosan végigsöpör a háború – zárta le a kérdést Frentis. – Vége a játszadozásnak, amiben eddig volt részünk. Fel kell készíteni őket. Éles füttyszó hallatszott északról, és a harcosok még jobban belelapultak a fűbe. Frentis a fiatalokhoz fordult, akiket éppen halálos veszélynek készült kitenni. – Itt az idő. Jól játszották a szerepüket, bár libán kissé túl kifinomultan sántított, Arendil meg túl merev mozdulatokkal botladozott. A karaván felért a néhány száz lépésre északra fekvő, alacsony

hegytetőre. Egy teljes szabadkardosztag kísérte őket. A tiszt a menetoszlop élén felemelte a kezét a két fiatal láttán, és az egész karaván megállt. Frentis figyelte, ahogy a volári parancsnok kényelmes tempóban körülnéz a mezőkön, majd parancsot ad az egyik őrmesterének, mire négy lovas vált ki a menetből, odavágtázott, és lefékezett az úton ülő, véres alakoknál. Mindkettőt csinosnak találták, így nem végeztek velük azonnal. Frentis keményen megragadta az íját, felpattant, és kis létszámú íjászkülönítményük követte a példáját. A sortűz nem sikerült túl hatásosra, de a töméntelen nyílvessző még így is azonnal végzett a négy lovassal. Davoka talpra ugrott, és az út felé indult, Frentis pedig lélekszakadva a karaván felé vezette íjászait. A volári kapitány gyakorlottnak nézett ki, mert előbb közelharchoz alkalmas alakzatba állította a csapatát, és csak aztán vezényelt rohamot. Harminc, vagy még annál is több lovas rontott rájuk vágtázva, kivont karddal. Frentis megtorpant, nyilat tett az íjra, és felemelte a kezét. A szemét a nagydarab, sápadt színű sziklatömbre szegezte, amit korábban gördítettek az út mellé. Amikor az első lovas elérte az útjelzőt, leejtette a kezét. A jelre az út mindkét oldalán előtörtek a fűből rejtőzködő szövetségesei. Több mint húsz acsarkodó szörnyeteg rohant a voláriak felé, és ugatásuk inkább hörgésre emlékeztetett, ahogy rávetették magukat a lovasokra. A paripák páni félelemmel nyihogtak, lovasaik meg rémülten ordítottak, miközben a bozontos szörnyek lerántották őket a nyeregből, és vadul csattanó állkapcsukkal leszorították és megrázták áldozatukat. A volári szabadkardok elkeseredetten, az ellenállás fel-felvillanó reményével vagdalkoztak a zűrzavar közepette, de mindhiába.

Frentis megvárta, míg a sikolyok elhalnak, és csak akkor merészkedett közelebb. Annyi vér ömlött ki oly kevés idő alatt, hogy vörös köd szállt a vérengzés helyszíne fölött. Az íjászok öklendezve fordították el az arcukat az úton csillámló borzalmak láttán. Az egyik vadállat a volári parancsnok maradványain ült, és vörös mancsát nyalogatta. Frentist látva felvinnyogott, aztán laposkúszásban odaóvakodott, és megnyalta a kezét. – Gyilkos! – térdelt le Frentis, hogy megölelje régi bajtársát. – Ki a jó kiskutya, hm? Ki a jó öreg kiskutya? ♦ ♦ ♦ A csetepaté rövidre, de véresre sikerült a szekér körül. A zsoldos börtönőrök és a lovassági hátvéd kemény ellenállást tanúsított, de Davoka és a többi harcos állták a sarat, annak ellenére, hogy öt embert elveszítettek a küzdelemben. A lonaknak le kellett fognia Illiánt, aki vadul vergődött a szorításában, mert a lány korábban egy késsel mellbe szúrt hajcsár testét rugdosta és köpdöste. A szájából ömlő ocsmány szitkok hallatán Frentis azt gyanította, hogy neveltetése talán mégsem lehetett olyan széltől is óvó, mint képzelte. Végül a lány kimerülten, zokogva omlott Davoka karjába, aki átölelte. – Sajnálom – suttogta Illián. – Megfogdosott... Nem kellett volna megfogdosnia. Arendil az út szélén munkálkodott. Éppen egy láncsorra való foglyot szabadított meg a bilincseiktől. Kis vágás éktelenkedett a homlokán, de egyébként nem sérült meg. Frentis végignézett a felszabadított rabokon, és a szokásos választékot találta: főként fiatal férfiakat és nőket, akiket a szépségük vagy erejük miatt válogattak ki. A volári rabszolgatartó szokások a sors furcsa

fintora miatt éppen a legértékesebb újoncokkal látták el egyre növekvő hadseregét. – Ermund! – Arendil merőn nézett egy alakot a céltalanul tolongó foglyok között, egy széles vállú, sebhelyes orrú embert, akinek a háta friss korbácsütések nyomát mutatta. A férfi zavarodottan bámult a fiúra, és elindult feléje. – Arendil? Álmodom? – Nem álmodsz, jó uram! Hogyan kerültél te ide? És hol van az anyám, meg a nagyapám? A férfi megtántorodott, és a fiú Frentis segítségével nekitámasztotta egy szekérkeréknek. A szabadcsapat vezetője kulacsot nyújtott neki. – Ez itt Ermund Lewen – mutatta be Arendil. – Nagyapám legfőbb lovagja. – Darnel kutyái eljöttek a birtokra – válaszolt a lovag, miután a szomját oltotta. – ötszázan, vagy annál is többen. Túl sokan voltak ahhoz, hogy legyőzhessük őket. Unszolásomra a báró fogta édesanyádat, és elmenekült. A katonáim és én... Sokáig feltartóztattuk őket, nagyszerű csata volt... – A lovag feje le-lebiccent. Hatalmába kerítette a kimerültség. – Keresek neki egy lovat – mondta Frentis, és Arendil vállát megérintve továbbállt. Néhány állat túlélte a csatát és a kutyák támadását. Frentis elrendelte, hogy szedjék őket össze, és vigyék vissza a táborba, mivel Rensial mesternek nagy szüksége volt valamire, amivel eltereli a figyelmét a rendházban történtekről. Amikor éppen nem a semmibe révedt, az öreg mester bárkinek, aki hallótávolságon belül tartózkodott, azon lovak nevét sorolta, amiket valaha is gondozott. Frentis neve persze sohasem jutott az eszébe: mindig csak „fiúnak” szólította.

A férfi megragadta az egyik hátas kantárszárát. A szép, selymes fekete szőrű állat orrlika idegesen kitágult a kutyák bűzétől, amik kicsivel odébb még mindig a hullákból lakmároztak. Suttogva megnyugtatta az állatot, és az eszméletlen lovag felé vezette, majd megállt Janril Norin láttán, aki hat, sorba térdepeltetett volári túlélő előtt járkált fel és alá, és a kardját tétlenül lóbálva beszélt hozzájuk. – Tud énekelni valamelyikőtök? Nagyon hiányzik a zene a táborunkból, és szeretnék egy kis szórakoztatást ma estére. – Megállt, szembefordult velük, és villámgyors mozdulattal belevágott az első fogoly arcába. – Énekelj! Frentis közelebb lépett. A volári értetlenül nézett fel Janrilra, és könnyek patakzottak rettegő szeméből. – Azt mondtam, énekelj, te rühes kurafi! – suttogta az egykori zenész, és a kardját a férfi fülére tette. – Valamikor én is énekeltem, a feleségem pedig táncolt... – Őrmester – szólította Frentis. Janril odafordult, és enyhe bosszankodás tükröződött az arcán. – Mi az, testvér? – Nincs időnk erre. – A sorban a harmadik fogoly felé biccentett. – Az ott egy zászlós, hátha tud valamit. Vigyétek, és hallgassátok ki! A többiekkel végezzetek! És gyorsan. A zenész a megszokott kifejezéstelen arccal bámult rá, aztán lassan bólintott. – Ahogy kívánod, testvér. ♦ ♦ ♦ – Fogalmunk sem volt róla, miért pont akkor támad Darnel, amikor – mesélte Ermund. A tűz fénye vörösre festette az arcát.

Arendil mellette ült, és a szemöldöke összefutott az aggodalomtól. Mellette Illián a kutyát simogatta, ami az ölébe fektette a fejét. A lány először idegesnek látszott, amikor Gyilkos meg a falka többi tagja odajött a tűzhöz. A többinél nem sokkal kisebb testű, fiatal szuka a térdére tette a fejét, és a szemét várakozva emelte Illiánra. – Tetszel neki – magyarázta Frentis. Gyilkos a balján foglalt helyet, számos utódjának egyike a jobbján. A kutyák, amiket Grealin elmondása szerint Csekril mester hitebeknek nevezett el, nem sokkal maradtak el Karcostól, régen elveszett elődjüktől, csak a lábuk volt hosszabb és az orruk keskenyebb. Ám a rabszolgakutya rendületlen hűsége és engedelmessége erős tulajdonság maradt a keverékekben, amellett, hogy persze ezeket könnyebben lehetett irányítani. – Csak akkor hallottam a megszállásról, amikor elfogtak – folytatta Ermund. – Láttam egy-két visszataszító dolgot az úton, azt elhihetitek. Darnel gyorsan végzett azokkal, akik valaha is borsot törtek az orra alá. – És a népe is vele tart ebben az árulásban? – kérdezte Grealin mester. – Ezt nehéz megítélni egy szekér hátuljából, testvér – felelte a lovag. – A saját emberei hűek hozzá. Magához hasonló embereket választ maga mellé, gonosz és ostoba lovagokat, akiket a mohóság és nem a becsület vezérel. De ismerem a népünk véleményét. Sohasem szerették Darnelt. Nem hiszem, hogy az idegen megszállókhoz való törleszkedés jobb színben tünteti fel. – A nagyapám... – szólt Arendil. – Van tudomásod róla, merrefelé mehetett? – Nem, fiam. Bár, ha a helyében volnék, észak felé

igyekeznék, a Skellan-hágóhoz, és a rendnél keresnék menedéket. – A hágó helyőrsége már nem a régi – felelte Grealin. – Arlyn aspektus az utóbbi években szükségből csökkentette a létszámot. Sollis testvértől nem számíthatunk komoly erősítésre. – Magunkra maradtunk – fűzte hozzá Davoka. – Nem – ellenkezett Frentis. – Az Északi Végek várura eljön. És amikor eljön, visszafoglaljuk a királyságot! A lonak összevonta a szemöldökét a tűznél ülők egyetértő morajlására. – Az északi pusztaságok messze vannak ide. És ennek a várúrnak nem lehet több embere a voláriaknál. Illián felkuncogott. – Ha Vaelin nagyúr egyedül jön, akkor is egy nap alatt megnyeri ezt a háborút. Davoka mindössze kérdőn felhúzta a szemöldökét, de annyiban hagyta a megjegyzést. – Ki kell tartanunk! – bátorította a társait Frentis. – Tápláljuk az ellenállás tüzét a királyságban, míg ide nem ér. – És közben annyi volárit megölünk, amennyit csak tudunk – tette hozzá Janril. A körön kívül állt, csak a fél arcát világította meg a tűz, és sokatmondó pillantását Frentisre függesztette. – Így van, testvér? Gyilkos felkapta a fejét, mintha fenyegetést hallana ki az énekes hangjából, és mély morgást hallatott. A gazdája a fülét vakarva megnyugtatta. – Pontosan, őrmester. Egyszer csak Harmincnégyes bukkant fel a sötétből, amitől Illián összerezzent. A kínvallató képes volt kísérteties módon a semmiből is megjelenni. Még nem választott magának nevet, ami eddig nem okozott gondot, hiszen kevesen óhajtottak, vagy

tudtak szóba elegyedni vele a táborban. – A zászlós makacskodott – jelentette –, de nem túlságosan. Kevés sérülés esett rajta. – Mit tudtál meg? – Frentis mutatta neki, hogy leülhet. Harmincnégyes választott egy helyet Davoka és Frentis között, és mintha észre sem vette volna, hogy a lonak jól láthatóan viszolyog a közelségétől. – Tudnak rólatok. Erről a csapatról. A szabadkardok Vörös Testvérnek neveznek. Terveket szőnek, hogy kiűzzenek az erdőből. A tábornok tízezer négyzet vérdíjat tűzött ki a fejedre. – Aligha meglepő. Még valami? – A város elfoglalása és a hadseregetek legyőzése nehezebbnek bizonyult, mint tervezték. Újabb csapatokat várnak Voláriából. A hadsereg nagy része dél felé vonul. A déli provincia ura nem akart tárgyalni velük, így ostrom alá veszik a városát. – Darnel eladta magát, miközben Mustor kitart – fűzte hozzá Grealin mester, amikor Frentis lefordította neki a híreket. – A háború mindig a feje tetejére fordítja a világot! Frentis elkapta Davoka sürgető arckifejezését. – Van valami a királynőről? – kérdezte Harmincnégyest. – Úgy hiszi, a király és a családja meghalt. Nem kaptak parancsot a királynő befogására. – Ennyi? – Hiányzik neki a felesége, az első gyermekük most télen született. A zenész arcán enyhe mosoly jelent meg, és a férfi eltűnt a sötétben. Frentis felborzolta a szőrt Gyilkos nyakán, és érezte alatta a vastag izomkötegeket. Minket szörnyeteggé formáltak, öreg kutyus. De vajon belőlük mi lesz mellettem?

KILENCEDIK FEJEZET

H

olttestek borították a földhidat. A mozdulatlan, fekete alakok szőnyege a döglött verebekkel teli mezőre, a falusiak évente megrendezett vadászatának nyomaira emlékeztette Revát, amit annak idején az istálló mellett látott. Létrák hevertek a hullák között, de egyik sem jutott közelebb a falhoz húsz lépésnél. Úgy négyszáz tetemet számlált; mind Antesh parancsnok íjászainak estek áldozatul az előző nap, amikor a volári előőrs megérkezett. Azóta nem intéztek közvetlen támadást, megelégedtek földsáncok emelésével és a környező vidék járőrözésével. – Kivárnak – mondta a nagybátyja a könyvtárban a tűz mellett ülve. Vastag takaró nyugodott a térdén, és a kék üvegcsét meg a vörösvirágot is elérhető közelségben tartotta. – És miért is ne tennék? Mi sehová sem megyünk. Ahogy Harin testvér megjósolta, Mustor állapota napról napra romlott. Arca beesett, a bőre mind jobban elsápadt, és kezének a csontjai és erei kilátszottak törékeny, fehér bőre alól. De a szeme... Még mindig fényesen csillog. A lány egész mostanáig megtartotta az ígéretét, nagybátyja mellett maradt, és ellenállt a kétségbeesett vágynak, hogy a

falhoz rohanjon, amikor a második napon a kürtök riadót fújtak. Dühödt vadmacska módjára járkált fel-alá az udvarházban, míg hírt nem kaptak az ellenség visszaveréséről. Ám mára a nagybátyja megenyhült, mert a voláriak nagyobb erőkkel jöttek, és a férfi nem érezte elég erősnek magát, hogy a saját szemével szemlélje meg a látványt. – Uraim – köszöntötte Reva Antesht és Arentest, amikor a parancsnokok meghajoltak előtte és Veliss előtt a kaputorony mellvédjén. – Hogy állunk a számokkal? – kérdezte Veliss. – Gondoltam, jobban tesszük, ha nem számolunk – vallotta be Antesh. – A nagy számok elbátortalanítják az egyébként is zaklatott katonákat. Reva közelebb ment a mellvédhez, és végignézett a volári seregen. A reggeli ködben a sátrak messze elnyúló sorai inkább várost alkottak, mint tábort. Legalább kétezer gyalogos menetelt a mezőn, és még annál is többen ereszkedtek lefelé a hegyoldalról szakadatlanul. Ám a lány tekintetét leginkább a magas faszerkezetek vonták magukra, amelyeket az ellenség a földsáncok mögött épített. – Azok ott ostromgépek? – kérdezte. – Gépeknek még nem láttuk nyomát, hölgyem – felelte Arentes parancsnok. – Azok tornyok. Kerekeken fogják a falhoz gördíteni őket. – Előkészítettem a tüzes nyilakat – szólt Antesh. – És olajjal teli edényeket is bőségesen. – Milyen sokat ácsolnak belőlük! – nyugtalankodott Arken. Antesh parancsnokhoz hasonlóan bőrzekét viselt, és hosszúíjat meg tegezt hordott magánál. – Így legalább bőven lesz mire lőni, fiatalúr – válaszolta

Antesh. Látszólagos magabiztossága ellenére Reva feszültséget vélt felfedezni a hangjában. Cseppet sem ostoba – gondolta. Azt gyanította, hogy az íjászparancsnok valójában alaposan megszámolta a volári haderőt. – Mikor számíthatunk a támadásra? – kérdezte a lány. – Gondolom, amint a tornyok elkészülnek. Kétlem, hogy sokáig akarnák húzni az ostromot. Még az egész fennmaradó királyságot le kell igázniuk, úgyhogy nem fogják túl sokáig itt állomásoztatni a katonaságukat. A lány visszafordult a fakeretek felé, és úgy látta, mintha megnőttek volna a néhány perc alatt, amióta feljött a kaputoronyra. Levette a köpönyegét, és előtűnt a könnyű láncing, amit az udvarház jobbára kifosztott fegyverraktárában talált. Kardövét átkötötte a mellkasán, így a penge a hátán nyugodott. A markolat kilátszott a válla felett, hogy könnyen kihúzhassa a fegyvert, ahogyan Al Sorna tanította rá. Kinyújtotta a kezét Arken felé, és a fiú átadta neki a szilfaíjat meg a vashegyű nyilakkal teli tegezt. – Reva... – kezdte Veliss. – Jobban tennéd, ha visszamennél a nagybátyámhoz – mondta neki a lány. – Nekem itt a helyem. Veliss letekintett a volári hadra, aztán vissza a lányra. – Megígérted neki... – Meg fogja érteni. – Nézte Velisst, ahogy a két karjával átöleli magát, és látta, hogy a nő a könnyeivel küzd. Közelebb lépett, és megragadta a tanácsnok kezét. – Maradj mellette! Visszajövök, amikor biztonságban tudjuk a falakat. Veliss felsóhajtott, majd felemelte a fejét, és fénylő szemekkel, erőltetetten elmosolyodott. – Egy újabb ígéret?

– Ezt betartom. A nő viszonozta a szorítását, és az ajkához érintette a lány kezét. A gyors, meleg csók után eltűnt. Hátra sem nézve leereszkedett a lépcsőn. – Uraim – fordult vissza Reva Antesh-hez és Arenteshez –, szeretném újra körbejárni a falat. ♦ ♦ ♦ Aznap éjjel támadtak. Talán úgy ítélték, a sötétség menedéket nyújt a nyilak elől. Hamis reményeket tápláltak. Antesh kátrányba mártott vesszőbálákat készíttetett elő, és most azokat hajították le a fal tetejéről és gyújtották meg lángoló nyilakkal. A tűz magasra csapott, és jól megvilágította a földhídon végiggördülő tornyokat. A voláriak mindegyik alkalmatosság mögé hosszú ponyvát szereltek, amelynek takarásában küszködő rabszolgák tolták a szerkezetet. Lábuk valami messziről nem hallható ritmusra járt. Antesh csak akkor vezényelt sortüzet, amikor az első torony ötvenlépésnyire megközelítette a kaput. Parancsára az emberei agyagedényeket hajigáltak le tucatszám a deszkamonstrumra, és amikor összetörtek, a tüzes nyilak zápora gondoskodott a lámpaolaj meggyújtásáról. Az első ostromtorony folytatta útját még néhány méteren át, és Reva a nyakát nyújtogatva kémlelte a vászonponyvát a szörnyeteg háta mögött, ahol a lábak fáradhatatlanul taposták tovább a földet. Levette az íjat, rátett egy nyílvesszőt, aztán felhúzta a húrt, és gondosan célzott. A nyíl a vászon alatti lábak közé repült, és elégedetten látta, hogy a rabszolgák hátrahagynak egy földön fekvő alakot. A fickó a lábát fogva fetrengett a földön, mígnem a további nyilak a földhöz szegezték. A körben álló íjászok gyorsan követték Reva példáját, és a

torony mögött hamarosan egész sor halott hevert, miközben a lángok a tetejét falták. Az alkalmatosság végül húsz méterre a faltól megrekedt – elég közel ahhoz, hogy a védők hallják a benn égő emberek sikolyait –, aztán megrázkódott, mint valami hatalmas, megsebesített vadállat, és menekülő katonákat vérzett ki magából, akik nem jutottak messzebb néhány lépésnél, mert azonnal áldozatul estek a hosszúíjaknak. Ujjongás tört fel a fal tetejéről, amikor a torony összedőlt. A lángok elemésztették a kereteket, és a felépítmény tűzkoszorúval a fején a földre omlott. – Később örüljetek! – figyelmeztette az embereit Antesh, és a következő toronyra mutatott, amely megpróbálta kikerülni pórul járt társát. – Cserepeket arra a toronyra! A második ostromtorony sem járt több szerencsével, mint az első, és kiégve, kibelezve feküdt a földön, még mielőtt elérhette volna a falat. A legénysége szintén hamar elpusztult a nyíleső alatt, és Reva látta, hogy néhányan a folyóba ugrálnak, hogy elkerüljék a vashegyű lövedékeket. A harmadik toronynak sikerült közelebb jutnia, de mindössze tíz méterrel, mert a nyilak és a lángok azt is megállították. – Létrák! – kiáltotta valaki balról. Reva végignézett a földhídon, és embereket látott, akik a tornyok sorát kikerülve, a fejük fölé tartott létrákkal futottak a fal felé. A földhíd végét elérve két csoportra oszlottak. Tucatszám estek el a nyílzáporban, de még így is megtettek vagy száz lépést a fallal párhuzamosan, mielőtt megfordultak, és felemelt létrával rohamoztak volna. Különös módon nem törődtek a testi épségükkel, még azzal sem foglalkoztak, hogy megannyi bajtársuk elesik körülöttük, és lehull a létráról. Varitájok – jutottak Reva eszébe Veliss szavai. – Rabszolgakatonák, saját akarat nélkül.

Halk duruzsolás hallatszott a levegőben, és a lány észbe kapva lebukott, miközben egy nyíl repült el a feje fölött. Egy mellette álló íjász nem volt ilyen szerencsés, és az arcába fúródott nyíllal hátraesett. Reva megkockáztatott egy pillantást a mellvéden túlra. Összetett íjakkal harcoló csapat tömörült a földhíd végén, akik gépies sebességgel és pontossággal lőtték a védőket. Mint a létrákkal rohamozó katonák, ezek sem tanúsítottak félelmet. Antesh parancsnok csokorba gyűjtött több tucatnyi íjászt, aztán felhúzott íjakkal a mellvéd alá bújtatta őket. Az íjászok egyszerre ugrottak fel, és több hullámban egész rajnyi vashegyűvel szórták meg a voláriakat, mígnem már egy sem maradt talpon közülük. Rövid úton végeztek a varitájokkal is, akiknek nem sikerült magasabbra jutni a létra közepénél. A faltól ellökött lajtorjákon lovagolva csatlakoztak a földön fekvő hullahalmokhoz. A megmaradt négy torony nem adta fel, és rendületlenül közeledtek a halottakkal teleszórt csatamezőn, megpróbálva átfurakodni égő társaik között, de az akadályok végül útjukat állták. – Lassan és pontosan, fiúk! – kiáltotta Antesh, miközben a nyilak végigzúgtak az égen. – Ne pazaroljunk! Egy órán belül mind a négy torony lángokban állt, és a legénységük életben maradt tagjai eszüket vesztve menekültek a földhídon. A falakon a védők éljenzésben törtek ki, és keményen hátba veregették Revát. A férfiak az íjukat felemelve ordítottak örömükben, vagy ocsmány szitkokat szórtak a menekülő voláriak után. – Nem is volt olyan nehéz, ugye? – fűzte hozzá Arken. Arcán fekete füst és verejték keveredett, és a tegeze kiürült. Reva

visszatért a falra, és lenézett a várost körülvevő, keskeny úton heverő hullákra. Néhány sebesült még vonszolta magát, de a nyögéseik elvesztek a védők ujjongása közepette. Rabszolgák. Úgy pazarolják őket, mint a rézgarasokat valami reménytelen tétre. Felemelte a tekintetét a volári tábor számtalan főzőtüzére, és tudta, hogy valahol a tüzek között a parancsnok, aki az egész szánalmas színjátékot rendezte, most a vérontást szemléli, és a következő napi hadicselt tervezgeti. Észrevette, hogy bizsereg a keze, éppen ott, ahol Veliss csókot nyomott rá. Igazából egészen azóta bizsergett, de csak most vette észre. – Az udvarházban leszek – mondta Arkennek. – Keressetek meg, ha újra támadnak! ♦ ♦ ♦ Amikor Reva visszatért a majorságba, pocsék hangulatban találta Sentes bácsit, bár inkább a lovagteremben előtte álló, törött orrú paphoz lehetett köze, mint a lány megszegett ígéretéhez. – Mit jelentsen ez? – kiabálta a hűbérúr rekedt hangon, és meglobogtatta a kezében tartott pergament. Veliss nyugtatólag a vállára tette a kezét, de Mustor ugyanolyan izzó haraggal bámult a papra. – A Szent Olvasó szavai egyértelműek, uram – válaszolta a fickó, és óvakodó pillantást vetett Revára, amikor a lány a nagybátyja mellé lépett. – Az Atyától kapott éleslátásával kifürkészte jelenlegi szorongatott helyzetünk okát. Végtelen bűneinkkel vívtuk ki a haragját, és a falakon kívül gyülekező istentelen vadállatok az Ő büntetése. – „A Világatya mindent lát, mindent tud, és mindenért

megbocsát – idézte Reva. – Egyedüli büntetése az, hogy megvonja tőled az ő szeretetét.” A pap nem nézett a lányra, és a hűbérúrhoz intézte a szavait. – Az előttünk álló út nyilvánvaló, uram. Ahhoz, hogy megbocsásson nekünk, meg kell tisztítanunk magunkat a bűneinktől. – Jelentőségteljes pillantást vetett Velissre. – Minden bűnünktől. Ez a város az Atya legnagyobb prófétájának tiszteletére épült, mégis megtűrjük az istentelen lelkeket a falain belül, és ezzel bemocskoljuk a nevét... – A te Olvasód – vetette közbe Mustor, és nyál lógott az alsó ajkáról – csak ül a székesegyházában, ostobaságokat körmöl, és ellenáll a városlakók megsegítésének, miközben azok mindent megtesznek, hogy megmeneküljenek a rabszolgaságtól és haláltól! – Elakadt a szava, és összerándult, amikor fájdalomhullám futott végig rajta. Reva végigsimította a hátát, és kedvesen kivette a pergament remegő kezéből. – „A város összes eretnekét össze kell gyűjteni, és az Atya ítéletét kérni rájuk – olvasta a lány, és lassan elindult a pap felé. – A Szent Olvasó személyesen fog megbizonyosodni arról, hogy elfogadják az Atya szeretetét. Akik nem képesek, vagy nem hajlandóak felhagyni eretnek gondolataikkal, csatlakozhatnak eretnek társaikhoz a falon kívül.” Felnézett a papra. A fickó elkapta róla a szemét, és kissé felhúzta eltorzult orrát. – Ez fog megmenteni minket? – kérdezte Reva. – Az Olvasó szavai a hűbérúrnak szólnak... A férfi két szó között elakadt, amikor látta, hogy Reva kettészakítja a pergament, és a földre ejti a maradványokat. – Takarodj innen! – utasította a lány. – És ha még egyszer a vén bolond ostobaságaival merészeled zaklatni a nagybátyámat,

meglátjuk, a falakon kívül gyülekező eretnekek mihez kezdenek két ilyen istenfélő lélekkel, mint ti vagytok. A pap inkább magába fojtott egy bölcsnek cseppet sem mondható replikát, aztán megfordult, hogy induljon. – És mondd meg neki – kiáltotta oda Reva a pap hátának –, hogy amikor ezzel az ostrommal végeztünk, jobban teszi, ha kiköhögi a nevét annak a fattyúnak, aki felnevelt engem! Mondd csak meg neki! ♦ ♦ ♦ – Szörnyű volt? – kérdezte Veliss. A könyvtárban ültek, miközben a nagybátyja az emeleten aludt. A pap látogatása okán dührohamot kapott, miután nagy kortyokban gurította le a vörösvirágot. Veliss mellette maradt, amíg a férfit el nem nyomta az álom. Reva levette láncingét, és eltűnődött rajta, miként lehet ilyen pocsék szaga néhány rövid órácska alatt. Egy kereveten hevert a tűz mellett, és Veliss vele szemben ült, vizslató szemmel, mintha sérülés nyomait keresné. – Visszavertük őket – felelte Reva. – Jócskán megfizettek, de holnap visszajönnek. – Sok vért láttam már – vallotta be Veliss. – Ki is ontottam néhány emberét annak idején. De háborúban még nem volt részem. A lány a földön kúszó sebesült varitájokra gondolt, akiknek a halálát ezrek ünnepelték odafent a falon. – A háború borzasztó dolog. – Nem kell harcolnod, Reva. Az embereknek szükségük van rád, és a kockázat... – De kell. És fogok is. – A lány Veliss csüggedő arcát

tanulmányozta, és rájött, jobban szereti, amikor a nő mosolyog. – Mondtam neked dolgokat... kegyetlen dolgokat... – Hallottam már rosszabbakat is, hidd el. Ringyó, kurva, hazug... kém. És mind igaz volt. Ne aggódj az én érzelmeim miatt, kedvesem! – Miért maradtál itt? Már messze járhatnál, ráadásul gazdagon. – Nem hagyhattam el a nagybátyádat. Most nem. Reva felült, és a karjában lüktető sajgást dörzsölte. Nem kis erőfeszítésbe került a szilfaíjat kihúzni, de csak most vette észre a fáradtságot, ahogy a csata izgalma alábbhagyott. – Mióta vagy mellette? – kérdezte a nőt. – Évekkel ezelőtt találkoztunk Varinvárban, amikor a király udvarában vendégeskedett. Rendszeresen felkeresett, és jól fizetett, ezért sajnálattal értesültem róla, hogy visszahívták a hűbérbirodalom székébe. Néhány évvel később aztán, amikor... nyomós okból el kellett hagynom Varinvárt, gondoltam, szívesen lát, vagy legalább ad annyit, hogy idegen országba meneküljek. Szívélyesebben fogadott, mint vártam, és nem vetette meg bölcs tanácsaimat. – Nekem is tanácsokkal szolgálsz majd, amikor eljön az ideje? Veliss a lány szemébe nézett, és halkan azt felelte: – Tudod, hogy szinte mindent megtennék, amire kérsz, kedvesem. Reva elfordította a fejét, és figyelmét a karizmát masszírozó ujjaira fordította. – A nagybátyád és én... – kezdte Veliss. – Mi nem... Már régóta nem. Az ital nemcsak a máját követelte, és az én ööö, személyes érdeklődésem mindig is más irányba fordult, amit a

hűbérúr megfelelő tapintattal engedett is kielégítenem. Nem volna szó csalárdságról, ha ettől félsz. Mocskos, Atyátlan bűnös... – Az Ész Könyve elmeséli – kezdte Reva –, hogyan teremtette az Atya egymásnak a férfit és nőt, akik egymás szeretetével tükrözik az Ő szeretetét az egész emberiség iránt. Az ítélet Könyve kimondja, hogy eme kötelék megszentségtelenítése bűn az Atya szeretete ellen. – Ezek csak szavak, kedvesem – nyugtatta meg Veliss. – Csak régi szavak. Látlak, Reva, látom, hol állapodik meg a tekinteted, nem tudod eltitkolni... Reva a kézfejét dörzsölte, hogy elnyomja benne a csiklandást, ami mintha megint magától kelt volna életre benne. – Próbálta kiverni belőlem – suttogta lehunyt szemmel –, de túl mélyen van, mint valami folt, amit nem lehet lemosni. – Folt? – Érezte, hogy Veliss melléje ül, és a kezébe veszi az ő kezét. A csiklandás egyre forróbban izzott a bőrén. – Nem folt. Inkább egy gyönyörű dolog. Áldott ajándék. – Lágy, meleg lélegzete végiglibegett Reva nyakán, és ajkai megint bizsergő érzést hagytak a bőrén. Reva a betaszított ajtószárnyak zajára felpattant, kicsúszott Veliss öleléséből, és megfordult. Arken tört be a terembe. – Visszajöttek! ♦ ♦ ♦ Ezúttal pajzsokat használtak, széles deszkákat szegeztek össze és tartottak a fejük fölé a sarkokra erősített rudak segítségével. A pajzsok alatt egyszerre tíz varitáj fért el, így trappoltak a fal felé természetellenesen egyöntetű léptükkel. A felkelő nap felfedte a volári csatarendet, és Reva több mint háromezer emberre

becsülte az első hullámot. Antesh parancsa szerint az íjászok oldalról támadták őket, ahelyett, hogy közvetlenül a pajzsokra fecsérelték volna a nyílvesszőket. Legalább a rohamozó csapatok egyötöde odaveszett a földhídon. A katonák a földön vagy a folyóban lelték halálukat, mert az íjászok halálos pontossággal végezték a munkájukat. A falakat elérve aztán három helyen próbáltak betörni. A létrákat a magasba emelték, miközben a pajzsokat folyamatos kőzápor ütlegelte felülről. Reva fel-feltűnt, hogy kilője azokat, akik elkóboroltak a deszkatakarás alól, aztán a létrán mászó katonákra célzott. Várt, amíg jó tíz méterre felmásztak, és csak aztán nyilazta le őket, hogy a társaik fejére bucskázzanak. A hatodik után már nem számolt tovább. – Uram! – kiáltott Anteshnek egy férfi, aki futva érkezett a fal nyugati szakaszáról. – A folyón! Reva és Arken követték az íjászparancsnokot az új veszélyforráshoz. A nyugati védők lefelé mutogattak, ahol ötven vagy még több hatalmas tutaj közeledett a Hidegvas-folyó sötét vizén. Mindegyik rúddal hajtott alkalmatosság dugig volt pajzzsal védett voláriakkal. A tutajok utasainak folyamatos mozgolódásából kiderült, hogy ezek a katonák szabadkardok és nem varitájok. Hamarosan csak hullák. – Utasítsd az embereket, hogy szóródjanak szét! – parancsolta Reva a házi őrség őrmesterének, aki a nyugati falat felügyelte. – Tíz osztaggal. Mindegyik osztag más-más tutajra álljon rá, és a tutajosokra célozzanak! Amint az alkalmatosságok közelebb értek, a parancsnok kiadta a tűzparancsot, és a nyilak lezúdultak a szabadkardok tömegére, mire azok a fejük fölé emelték a pajzsukat. – Elkaptam a kurafit! – kiáltott fel Arken, amikor leszedte az

első jármű tutajosát. Reva rögvest lelőtte azt, aki a halott helyére lépett volna. A nyílzápor sűrűsödött, ahogy a tutajok egyre közelebb értek, és az íjászok réseket találtak a pajzstetőben. A támadók elveszítették a zászlósuszály fölötti uralmat, ami lendületét veszítve forgott a sodrásban. Testek szóródtak szerteszét a fedélzetéről, és az ár elsodorta őket. Újabb két tutaj jutott ugyanerre a sorsra, ám a többinek, ha nagyobb veszteségek árán is, de sikerült elérnie a partot. A szabadkardok partra evickéltek, és az előre meghatározott állásaikba siettek, ahol megkezdték a támadást. Egyre több társukat veszítették el az íjászok tevékenységének köszönhetően, de még így is túl sokan maradtak, és a létráik csakhamar a mellvéden csattantak. Soraik között íjászok is lapultak, és folyamatos nyílesőt küldtek azokra a pontokra, ahol a létrák a mellvédhez értek. Reva látta, ahogy két védő lebucskázik a mélybe, amikor odaugrottak, hogy ellökjék a létrát. – Ide azokkal a lándzsásokkal! – kiáltotta Antesh a házi őrség parancsnokának, miközben a voláriak felfelé özönlöttek. Reva eleresztett egy lövést az egyik támadóra, aztán lebukott, mielőtt megnézhette volna közbelépése eredményét, és az őrmesterhez ment, aki éppen sűrű csomókba rendezte az embereit. Arken a lány mellett állt, kezében a fegyvertárból választott szekercéjével. Reva kevés sikerrel tanította neki a kardforgatást. Antesh a fal tetején tartotta az íjászait, ameddig csak tudta, és a harcosok szörnyű lyukakat lőttek a támadók tömegébe, de még annál is több bajtársukat elveszítették a lentről tüzelő voláriak nyilaitól. – Na jó, visszavonulás! – kiáltotta a parancsnok, aztán Reva

mellé lépett, és az íját gondosan a belső fal tetejére tette. – Kezdődhet a tánc, hölgyem! – mondta neki, azzal kivonta a kardját. Reva a férfié mellé helyezte a szilfaíjat. – Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre – kopogtatta meg a faragásokat. – Holnap kérdezz róla! – válaszolta a férfi halovány vigyorral. Az első volári, aki elérte a mellvédet, egy hatalmas termetű, sötét és állatias fickó volt vassisakban, aki dühében és félelmében ordítva húzta fel magát a falra. Reva előrelendült, lebukott, beugrott a volári célt tévesztő suhintása alá, majd felálltában kirántotta a kardját, felfelé, a férfi álla felé döfött, és a nyelvén és csontján keresztül az agyába nyomta a pengét. Visszahúzta a kardot, megpördült, és a következő kapaszkodó arca felé vágott vele. Az sikoltva, vakon zuhant az alatta mászó társaira, akiket magával vitt a halálba. Még több volári jelent meg két oldalon, és a lándzsások ordítva rohamra indultak, őrült kavargásban döfködtek és vagdalkoztak, és a mellvéden csakhamar eluralkodott a zűrzavar. Az egyik támadó felkeltette Reva figyelmét, amikor levágta a felé rohanó pikást, aztán mindkét kezében egy-egy rövid karddal szeletelt maga körül. Három embert veszejtett el gyors egymásutánban. A társaitól eltérő páncélban serénykedett, és a csuklóján viselt vérttől eltekintve mindkét karját meztelenül hagyta, ráadásul sisakot sem húzott kopasz fejére. Arca kevés érzelemről árulkodott, miközben félrelépett a szúrások elől, és hűvös pontossággal, a természetfeletti határát súroló sebességgel osztotta a halált. Arken felordított, és szekercéjét felemelve megrohamozta a

volárit, süketen Reva figyelmeztetésére. A különleges ügyességű harcos összezárta maga előtt a két kardját és hárította a fiú sújtását, aki a hátán ért földet, és szekercéje kirepült a kezéből. Amikor a fickó már a végzetes döfésre indult, Reva feléje vetette magát, és a szeme felé szúrva visszatántorította. Nem látszott meglepetés a támadó arcán, ahogy vér csörgött a szeme alatti vágásból, és a lányt nézve megállt. Ám nem sokat tétlenkedett, hanem támadott, egyik kardjával a lány feje felé vágott, a másikkal pedig a hasa irányába szúrt. Reva kicsavarta a derekát, és egy függőleges hárítással mindkét pengét elütötte, aztán a pördülést folytatva fél térdre ereszkedett, és visszakézből végigmetszette a férfi lábát, éppen a bokája fölött. A volári vastag vértet viselt a vádliján, de az sem akadályozta meg a pengét abban, hogy megnyomorítsa. A fickón nem látszott ijedelem, vagy fájdalom, miközben lefelé döfött. A kard hegye a kövön csikordult, mert addigra Reva már máshol volt, újabb pördülést végrehajtva a férfi tarkójába tolta a vasat. A két volári rövid kard a kövön csörrent, ahogy a fickó térdre hullt, és rángatózott, míg Reva ki nem szabadította a fegyverét. Aztán a harcos arcra zuhant, és nem mozdult többé. Reva nagy levegőt vett, és a szemével Arkent kereste. A fiú a többi védővel együtt állt, és a kezét a melléhez szorítva őt bámulta. A voláriak mintha köddé váltak volna. A lány a falhoz lépett, hogy végignézze a távozásukat. Néhányan pajzsok mögé rejtőzve botladoztak a földhíd felé, mások hanyatt-homlok futottak vissza a biztonságot jelentő táborba. A hosszúíjak még ekkor is sokukat leterítették. – Most talán egy kis időre megpihenhetünk... – fordult meg Reva, de elhallgatott, amikor meglátta a bajtársait, akik lehajtott fejjel térdepeltek. Körülnézett, és már csaknem

megfeddte a nagybátyját, miért jött a falhoz, aztán rájött, hogy Sentes bácsi nincs ott. A védők őelőtte hajtottak fejet, még Antesh és Arken is. – Ne csináljátok ezt... – lehelte elhaló hangon. ♦ ♦ ♦ A délelőtt további részét azzal töltötte, hogy segített a sebesülteket elszállítani a szükségkórházba, amit Harin testvér a kapu melletti fogadóban állított fel. A testvér és két ötödik rendbéli gyógyítótársa, egy élemedett korú nő és egy középkorú férfi fáradhatatlanul munkálkodtak, hogy összeöltsék a vágásokat, helyükre tegyék a törött csontokat, és alkalomadtán olyan sebesülésekből is sikerült megmenteniük a katonákat, amiket Reva már halálosnak vélt. – Ez talán az érdeklődésedre tarthat számot, hölgyem – tartott fel Harin egy eszközt, és az íjászhoz lépett, akit a lány még éjszaka látott elesni nyíllal az arcában. A nyílvesszőt eltávolították, de a hegye mélyen beékelődött az arccsontba. A testvér nagy adag vörösvirágot adott a harcosnak, de az még mindig nyüszített a fájdalomtól, és rettegő szemmel tekintett fel a Harin kezében tartott eszközre. – Ez itt a Mustor-lándzsa, amit néhai atyád tiszteletére neveztek el. Az íjász összerezzent, amikor a gyógyító lehajolt, hogy megnézze az arcán éktelenkedő mély vágást, amit nemrégiben kitisztítottak, de amiből még mindig vér csörgött. Reva megfogta a férfi kezét, és megszorította. Bátorító mosolyt erőltetett az arcára. – Az apám tiszteletére? – Igen, az ő híres nyílsebe nagyon hasonlított ennek a szerencsétlen fickónak a sérülésére. A hegy olyan mélyen

beágyazódott, hogy ha kivágják, azzal a halálát okozták volna. A gyógyítónak egy új eszközt kellett tervezni. – Feltartotta a hosszú szondát. – Látod, milyen alakú a hegye? Elég keskeny ahhoz, hogy belecsússzon a nyílhegy vájatába, és amikor az megvan... – Végigtolta a hüvelykét a szonda középrészén, és az eszköz kettényílt. – ...szétnyitom, és megragadom vele a hegyet. Így gyors és könnyű az idegen tárgy eltávolítása. – És fájdalommentes? – Jaj, Hitemre, dehogy! – hajolt az íjász fölé a gyógyító, és nekilátott bevezetni az eszközt a sebbe. – Állítólag végtelenül fájdalmas. Megfognád a kezét, kérlek? Arkent a fogadóból lett ispotály csapszékénél találta. Az öreg gyógyító kötéseket tekert a mellére. – Megrepedt a bordám – mondta neki a fiú gyászos vigyorral. – De csak kettő. – Ostobaságot műveltél. Legközelebb könnyebb célpontot válassz magadnak! – Egyik sem könnyű, csak neked. – Kész! – jelentette a gyógyító, és elkötötte a pólya végét. – Rendes esetben adnék egy fiola vörösvirágot a fájdalomra, de csökkentettük a fejadagokat. – Van néhány üvegcsével az udvarházban – biztosította róla Reva. – Idehozatom. – Az a nagybátyád ápolásához kell, hölgyem. Nem fogja olyan sokáig húzni, hogy kelljen neki... – jutott eszébe, és az arca megrándult, amikor rájött, hogy kegyetlenséget gondol. – A nagybátyám... sem akarná szenvedni látni a népét. – Arkenhez fordult, és a kezébe fogta a fiú kezét. – Pihend ki magad!

♦ ♦ ♦ A kaputorony egyik helyiségében bukkant rá Antesh parancsnokra, ahol Arentesszel éppen azon vitatkoztak, hogyan osszák be a katonákat. – Most már tudják, hogy semmit sem érnek el azzal, ha mindössze egy-két helyre összpontosítják a támadást – magyarázta az íjász erőltetett türelemmel. – Legközelebb egyszerre több helyen fognak próbálkozni. Az Atya látja, a haderejük is megvan hozzá. – Ki kell tartanunk – szívta meg az orrát Arentes. – A legjobb embereinket ott tartjuk egy esetleges visszavágásra, amennyiben áttörnének. Mindketten elhallgattak, amikor észrevették a lányt. Antesh arcán ugyanaz a furcsa kifejezés jelent meg, amikor ő és a többi katona letérdeltek előtte. Arentes jobban megőrizte a hidegvérét, talán mert nem akarta elhinni a falakon futótűzként terjedő, vad híreszteléseket. Reva rájött, hogy éppen ezt tiszteli a nagy bajuszú, őszes fejű férfiban. – Valami baj van, uraim? – Az íjászparancsnok úr az én embereimmel kíván rendelkezni, hölgyem. Én kaptam a házi őrség és a városi őrség vezetését. Már így is túl sok jó katonámat elhívták, hogy megtámogassák a védelem... kevésbé szakavatott elemeit. Ha tovább gyengítjük a csapataimat, nem tudunk visszaverni egy komoly támadást. – Mert az eddigi támadások nem voltak elég komolyak? – duzzogott Antesh, és a türelme szemmel láthatóan a végére járt. – Hölgyem, a város védelme azon áll vagy bukik, hogy mennyi embert tudunk a falra állítani. Ha egyszerre több ponton

támadnak... Reva feltartotta a kezét. – Uraim, mindkettőtök érveit megalapozottnak látom. – Közelebb lépett, a kettőjük között kiterített térképhez. Miért kell ennek a városnak ilyen nagynak lenni? – Ha lehet egy javaslatom – mutatott a város közepén álló kaszárnyára. – Nincs értelme olyan sok embert állomásoztatni itt. Ha a voláriak elfoglalják a fal egy szakaszát, a katonáknak túl sok időbe telik majd, hogy odasoroljanak, és visszaverjék az ellenséget. Ám ha négyfelé osztjuk őket, és a város minden negyedébe ugyanannyit szórunk szét, oda siethetnek, ahol a legnagyobb a baj. Azt javaslom, a házi őrséget itt szállásoljuk el, a kaputól nem messze. A városi őrséget meg háromfelé osztjuk, és Arentes parancsnok döntésének megfelelően állomásoztatjuk. Antesh egy pillanatig tanulmányozta a térképet, aztán a másikra emelte a szemöldökét. Az öreg parancsnok megsimogatta hegyes szakállát, aztán lassan bólintott. – Van... némi ráció ebben a stratégiában. – Felvette a sisakját az asztalról, és kurtán meghajolt. – Akkor én intézkedem is, uram, hölgyem. – Úgy látom, tetszel neki, hölgyem – jegyezte meg Antesh, amikor a másik elment. – Furán csillog a szeme, amikor a közeledben tartózkodik. – Vigyázz a nyelvedre, uram! – figyelmeztette a lány minden meggyőződés nélkül. – Mennyi embert veszítettünk ma? – Harmincöt halottunk van, és húsz sebesült. Nem rossz arány, ha azt nézzük, mennyien hevernek a fal túloldalán. – Ezek a rabszolgatartók úgy veszejtik az embereiket, mint az olcsó búzát. Hogyan születhet hűség ebből a közönyből? – A hűség és félelem a háborúban gyakran egy és ugyanaz,

hölgyem. – Elhallgatott, és óvakodva megkérdezte: – Érdeklődhetem a hűbérúr hogyléte felől? Reva nem látta értelmét titkolózni. – Haldoklik. Az Atya kegyelméből talán még egy hónapig élhet. – Értem. Sajnálom, hölgyem. A hűbérúr... Így a végén jobb embernek bizonyult sokaknál. – A vég még nem érkezett el, uram. – Reva felmutatta a szilfaiját. – Tartozol nekem egy történettel. ♦ ♦ ♦ – Arrent a legkiválóbb íjkészítőjeként tartja számon a cumbraeli történelem – mesélte Antesh. A mellvéden sétáltak, az északi szakaszon tartottak szemlét, és Reva udvarias bólintásokkal viszonozta a tiszteletteljes üdvözléseket, eltűrve a bámuló szemeket és ámulattal elsuttogott pletykákat. – Az is lehet, hogy az egész világon nem akadt párja. Olyan magas szinten űzte a mesterségét, és olyan lenyűgöző íjakat készített, hogy egyesek szerint a Sötétséget is segítségül hívta a megalkotásuknál. Valójában szerintem csak egy nagy tudású ember volt, aki művészetet látott egy ősi mesterségben. Kora gyermekkorától kezdve nagy erejű, de egyben kiemelkedő szépségű íjakat alkotott. Antesh felemelte a saját íját, és megmutatta a vastag markolatot, ami a használattól simára csiszolódott. – A hosszúíj nagy erőt képes felszabadítani, és megfelelően egyszerű eszköz, de Arren egyfajta finomságot csempészett bele, és valahogy úgy tudta díszíteni a fegyvert, hogy az mégsem veszítette el az erejét. Íjai természetesen jelentős értéket képviseltek, bár amikor maga Cumbrael ura kérte fel, bölcsen

úgy döntött, hogy ingyen dolgozik neki. – A szeme a lány íjára tévedt. – Ezt az ükapámnak készítette? – kérdezte a lány. – Neki bizony, négy másikkal egyetemben. Mindegyiket más-más díszítéssel látta el, hogy megjelenítse az uraság különféle érdeklődését az irodalom, a zene iránt és így tovább. A te íjad a vadászíj. Az úr elrendelte, hogy a Mustor család későbbi nemzedékei örököljék ajándékait. De néhány rövid éven belül, amikor Janus nekilátott, hogy beolvasszon minket az új királyságába, az íjak mind elvesztek. Arren maga a faluja ellen intézett rajtaütésben halt meg, de közismert történet az is, hogy Janus eredetileg élve akarta elhozatni, aztán kivégeztette a haláláért felelős katonákat. Ki a megmondhatója, mi az igazság? A parancsnok elhallgatott, nekidőlt a falnak, és ugyanazzal a nyugtalan tekintettel nézett a lányra, mint amikor megnevezte az íjat. – És most itt vagy te, hölgyem, a Mustor-ház elveszett leánya, és művészetként űzöd a háborúzás mesterségét, ahogyan Arren az íjkészítését, kezedben a családod egyik legnagyobb kincsével, amire véletlenül bukkantál rá. Csatározással eltöltött életemben, melyben a puszta szerencse okán sikerült élve maradnom, olykor kételkedtem az Atya tekintetében, de te, hölgyem, elgondolkodtatsz. A lány odaállt mellé, és a folyó túlpartjára nézett. Karaván közeledett a volári tábor felé, ökör vontatta, otromba szekerek sora, amit fekete ruhás lovasok kísértek. A következő pillanatban megálltak, az egyik lovas leszállt, és az utolsó kocsihoz ment. Bemászott a szekérbe, és kisvártatva megjelent egy fiatalemberrel. A fogolynak valami összekötötte a két csuklóját, amitől úgy nézett ki, mintha könyörögne, miközben a

lovas térdre kényszerítette. Megvillant egy eszköz a katona kezében, és a fiatalember előrebukott, miközben halvány vörös felhő festette meg a levegőt a nyaka körül. A lovas lehajolt, hogy levegye a láncokat, aztán visszaszállt a nyeregbe, és a karaván kényelmes tempóban folytatta útját. A holttestet ott hagyták a folyóparton. – Én is kételkedtem az Atya tekintetében – vallotta be Reva. – Láttam visszataszító dolgokat, gonoszságot, hazugságot... és árulást. De láttam szépséget, kedvességet és barátságot is. Ha ez a város elesik, sohasem fogom látni az élet szép oldalát, ahogy egyikünk sem. És van egy olyan érzésem, az Atya tekintete éppen ránk esik. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak érzem. Nézte, ahogy a karaván megáll a volári tábor peremén, valamivel az őrvonal előtt. – Nem erősítették meg a keleti partot – jegyezte meg Reva. – Vannak csónakjaink, ugye? ♦ ♦ ♦ Antesh nem egyezett bele, hogy a lány is a csapattal tartson, és odáig merészkedett, hogy megfenyegette Revát, ha nem enged, megválik úri címétől, és sima íjászként harcol tovább. Harminc, személyesen kiválasztott emberét indította útnak tucatnyi csónakon a város északi folyópartjáról éjfél után. Ezen az éjszakán a voláriak nyugton hagyták a védőket, így minden csendes volt, amikor a csapat keményen meghúzott evezőkkel visszatért a keleti falhoz. A rabszolgatábor lángokban állt a hátuk mögött, és csónakjaik tele voltak kiszabadított rabszolgákkal. A sodrás nekik dolgozott, és nem kellett nagyon megküzdeniük a folyóval, épp elég volt a nyílzáport elviselni,

amit üldözőik bocsátottak a nyakukba. A legtöbb csónak biztonságosan partot ért, kivéve az utolsót, ami áldozatul esett a vasesőnek. Több mint negyven embert szabadítottak ki, főként királyi őrségi katonákat, illetve cumbraeli fiatalokat. A sápadt nők üres tekintete szavaknál is ékesebben beszélt a bántalmazások emlékéről. A kiválasztott harcosok ajándékot is hoztak Revának, egy fekete zekés, magas fickó személyében, akinek nagy keze minden bizonnyal szívesebben fogott volna korbácsot, mint hogy a saját bilincseit viselje. Reva láttán a volári hátrahőkölt, amikor a cumbraeliek kirángatták a csónakból, és elkerekedett szemmel, remegő ajkakkal suttogta: – Elverah! – Mit csináljunk vele, hölgyem? – kérdezte a csapat kapitánya, egy kemény tekintetű veterán, akit Antesh még a sivatagi háborúból ismert. – Tegyétek ki a kaputorony tetejére! – válaszolta a lány. – Várjatok délelőttiig, amikor már ébren vannak, hogy a honfitársai jól láthassák, aztán vágjátok el a torkát!

NEGYEDIK RÉSZ

VERNIERS ELBESZÉLÉSE

Eltelt egy újabb szörnyű nap, és a város továbbra sem adta meg magát. Nőttön-nőtt a füst, a sebesültek száma és a harag – a tábornok őrjöngött. Azóta is bűntudat gyötör miatta, de be kell vallanom, hogy ugyanúgy meggyűlöltem a cumbraelieket, mint ő, mert ha egyszerűen beletörődtek volna az elkerülhetetlen vereségbe, nem lett volna több okom azon a gyűlöletes hajón tartózkodni és elszenvedni a hadvezér ötletes kegyetlenségeit. Megértettem, hogy nem sorolható az igazán okos emberek közé. Ravasz volt és manipulativ, az igaz, hisz mindenhol megtalálta a kínálkozó lehetőségeket. De hát a legtöbb gyermek így van ezzel. Nem, egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy valójában ostoba ember volt, ám kiváltságai folytán jó nevelésben részesült, és csak egy tanult szadista tudja igazán, hogyan kínozza a tudóst. Parancsára kívülről megtanultam Kirval Draken összes művét. Ez a Draken Volária, vagy akár az egész világ legcsapnivalóbb fűzfapoétája, és a legszentimentálisabb, legütemtelenebb zagyvaságok terhelik bűnlajstromát, amelyeket emberi fül valaha is hallott. Egy órát kaptam, hogy a tábornok mulattatására bebiflázzam és hibátlanul felmondjam mind a negyven költeményét. A hajóorrban állva kántáltam a klapanciákat, miközben az arcomon és hátamon folyt a verejték, ugyanis uram azonnali halált ígért, ha egyszer is elhibázom. – Hölgyem ajkai rózsaként bimbóznak, és fűzként égnek az ajkamon, és mert szerelmünk messze száll már, öröm és gyász

könnyeit sírom. – Kiváló! – tapsolta meg mutatványomat a kegyetlen hadvezér, és méltatón emelte rám a kupáját. – Tovább! – Hős érkezik meztelen, kivont pengével, az acél fényesen, igazul ragyog... Csendre intett, amikor küldönc érkezett a partról, aztán felmászott a fedélzetre, és átadott egy tekercset. – Áttörés, mi? – kérdezte a hadvezér a hírnöktől. – Épp ideje volt! – Igen, mélyen tisztelt tábornok. A parancsnok azt üzeni, hogy megfelelő erősítéssel a város már ma éjszakára a miénk lehet. – Nem. Jól kell gazdálkodnunk a tartalékainkkal, hogy biztosítsuk ezt az eső áztatta trágyadombot. Mondd meg neki, hogy a többi szakaszon fújjon visszavonulót, és összpontosítson inkább az áttörésre! És add át azt is, hogy amennyiben a város ma estig nem az enyém, jobban teszi, ha hősi halált hal, mert tőlem olyanra nem számíthat. Elhessegette a küldöncöt, és visszafordult hozzám. – Tudod mit, rabszolga? Azt hiszem, elfelejtettem, hol hagytad abba. Kezdjük az elejéről, jó? ♦ ♦ ♦ Háromszor ismételtette el velem az egészet, minden egyes borzalmas sort, amit az a tehetségtelen volári tökfej valaha is pergamenre vetett. Még ma, sok-sok évvel később is fejből tudom idézni Drakent. Nem ez a legmélyebb seb, amit akkoriban kaptam, mégis fájdalmas emlékeztetőjegy. Csak délután engedett el, és leküldött a kabinba, miközben ő egy újabb kéjrabszolgával foglalta el magát, amíg hír nem jön a győzelemről. A kimerültségtől és félelemtől reszketve lerogytam az ágyamra, és össze is okádtam volna magam, ha lett volna valami a

gyomromban. Ám még ezt az alantas pihenést sem élvezhettem ki, mert kinyílt az ajtó, és az úrnő egyik rabszolgája lépett be: – Hívatnak. A tábornok felesége a saját kabinjában tartózkodott, egy selyemkárpittal és párnákkal kényelmessé varázsolt helyiségben, ami tágas barlangnak tűnt a saját szűk börtönömhöz képest. Az asszony fehér köntöst viselt, melynek kivágása egészen a hasa finom ívéig tartott, és áttetsző szoknyarésze semmit sem bízott a képzelőerőre. Az úrnő kissé bizonytalanul állt a lábán, miközben boros kupát emelt az ajkához. – Bizonyára hallottad – kezdte szándékoltan lassú beszéddel. – A nagy ostromnak hamarosan vége. Nagyra becsült férjem diadala a beteljesedéshez közeledik. – Hallottam, úrnőm. Nagy nap a mai. Belerötyögött a borba, és megbotlott, miközben felnevetett. – Nagy nap! Igen, az ősöreg gyermek új játékot kapott! Valóban nagy nap! – Összevonta a szemöldökét, és elfintorodott. – Már vagy ötven éve nem voltam részeg. Azt hiszem, most már emlékszem, miért. Ötven éve? Látta rajtam megrökönyödésemet, mert ismét felkacagott, egészen kurtán, mint egy kislány, aki titkol valamit. – Idősebb vagyok, mint amilyennek kinézek, Verniers uram. De mit gondolsz, mennyivel? – Közelebb jött, és én leküzdöttem a késztetést, hogy elhátráljak. – Őszintén, hány évesnek gondolsz? – Ujját követelőzőn a mellemnek nyomta. – És megparancsolom, hogy igazat beszélj! Nagy levegőt vettem, és azon tűnődtem, miként lehet, hogy nem veszíti el az eszét az ember a nagy rettegéstől. – Nem hihetem, hogy úrnőm több volna harmincesztendősnél. – Harmincnál? – lépett hátra a nő sértődést mímelve. – Tudd meg, hogy huszonnyolc éves koromban kötöttem meg az egyezséget, és

annak már több mint háromszáz éve. Némán állt, és engem nézett összehúzott szemmel, miközben belekortyolt az italába, és azon gondolkodtam, valóban olyan részeg-e, amilyennek tűnik. – Semmi mondanivalód? – tette hozzá kicsivel később. – Bocsáss meg, úrnőm, de ez lehetetlen. – Igen – mormolta a nő, és minden eddiginél közelebb jött, hozzám nyomakodott, és a mellkasomra fektette a kezét. – És mégis itt vagyok, annyi emlékkel. És a szépségemet sem veszítettem el, ugye? Nem kívánsz-e engem, jó uram? Vagy ennyire tele van a fejed a halott költőnőddel? A haragom visszatért, de leküzdöttem, mert tudtam, hogy elárulhat. – Űrnőm nagyon gyönyörű. – Az vagyok. És mégsem kívánsz engem. És azt is tudom, miért. – Felemelte a tekintetét, és az arcomat fürkészte. – Látod rajtam, igaz? Érzed, ugye? – Úrnőm? – A fáradtságot. Ki gondolta volna, hogy így elfáradok? Hogy ilyen végtelenül kimerülök? El sem tudod képzelni, milyen sokakat kellett lecsapolni ahhoz, hogy ennyi esztendőt nyerjek, mennyi életet kellett elveszejteni ahhoz, hogy a földön tartsák ezt a fáradt öregasszonyt, akit megátkoztak gyilkos, fafej férjével. Végig kell néznem a mészárlásait. Mert ilyen egyezséget kötöttem, tudod. Hatalmat kaptam hosszú évekre, ami persze csak olyanoknak jár, akik vörösbe öltöznek, és azok közül is csak egy kiválasztott kisebbségnek. Ő valódi hatalmat adott nekünk, és a Tanácsot a háttérbe taszította. Mi, az örökifjak, és egyre fáradtabbak, mi vagyunk a valódi hatalom, mert a Tanács most már a mi kegyeinkért töri magát. Az a sok vörös ruhás agyalágyult mind ugyanazt az

egyezséget akarja. Azt hisszük, rabszolgatartók vagyunk, de az egész ostobaság. Mi vagyunk a rabszolgák. A nagy ajándék, amit az egyezséggel kaptunk, az az igazi rablánc! Egyszer csak sebes, folytonos mozdulattal felkapta a kezét, és egy acélpenge hűvös élét éreztem a torkomon. – Visszautasítasz – mondta sértett hangon. – Valami könyvfaló hulla után epekedsz, amikor engem is megkaphatnál. Tudod, hány szeretőm volt már? Hányan könyörögtek azért, hogy megcsókolhassák a lábamat? – Boldogan megcsókolom úrnőm lábát – mondatta velem a húsomba nyomott késpenge, és éreztem, hogy egy vércsepp csorog végig a bőrömön. – De nem akarod igazán. Vissza akarod kapni azt az alpiri ribancot. Talán utánaküldelek. Azt szeretnéd? Évekig próbáltam megérteni, de sohasem jöttem rá, miként történhetett, de abban a pillanatban minden félelmem elszállt, és azt éreztem, amit ő. Végtelen, szörnyűséges fáradtság nehezedett rám. Emlékszem, tudatában voltam, hogy most már mindenképpen meg kell halnom. A férje haragja, vagy a hajcsár korbácsa még aznap végez velem, vagy ha kivételes szerencsének örvendhettem, akkor legkésőbb holnap. Elléptem a nőtől, és széttártam a karomat, miközben a vér tovább szivárgott a sekély vágásból. – Nem volt semmiféle költőnő – mondtam. – Semmiféle asszony. De mégis szerettem, és a férfi, a kedvesem, meghalt. Megölte az, aki szívem leghőbb reménye szerint ide is eljön, és végez veled, meg azzal az otromba állattal, akit a férjednek nevezel. Ajándékot kínálsz nekem, úrnőm. Én kitárt karokkal várom, mert úgy legalább nem kell többé elviselnem a gondolatot, hogy egy levegőt szívok veled. Hosszú percekig bámult rám, miközben én elképedtem szívem

egyenletes dobogásán. Ez volna a bátorság? – tűnődtem. – Így érezheti magát a Reménységünk Gyilkosa, amikor csatába lovagol? Ez a különös nyugalom járja át? – Gyakran mulattatom magam a rabszolgák társaságában – szólalt meg végül a nő. – Úgy találom, egy időre eloszlatja a fáradtságot. És te olyan tehetséges vagy. – Félrelökte a kést, ami csörögve végigcsúszott a padlón. – Menj, és írj még valami hízelgő zagyvaságot! – mondta, azzal fáradt kézmozdulattal ledőlt a párnákra. – Valószínűleg nyersz még velük néhány napot. ♦ ♦ ♦ Alig két órára rá a fedélzetre szólítottak. Addigra már elmúlt újonnan szerzett nyugalmam. Fornella a férje mellett ült, most józannak tűnt, és decensebb holmiba, vörös-fekete sifonköntösbe öltözött. Alig pillantott felém, aztán visszafordult a tábornokhoz. – Gondolom, a hajcsárokat megfelelően kiokosították. A hadvezér tűnődő hangulatban volt, és kéjrabszolgája szemmel láthatóan nem igazán csillapította a zaklatottságát. – A gyakorlati kérdéseket hagyd csak rám, igazszívem! – motyogta a férfi. – A családod megkapja a részét, ha találunk egyet is. Mindig megkapják. – A tekintete rám és a kezemben tartott tekercsre szegeződött. – A legújabb beszámolód, firkászrabszolga? – Igen, uram. – Add csak ide, hadd lássam, továbbra is megérdemled-e a figyelmemet! – Éppen szétnyitotta a pergament, amikor egy őr újabb küldönc érkeztét jelentette. – Végre! – lökte a térképasztalra a tekercset, és a sztoikus töprengés álarcát magára öltve felállt. Minden ízében úgy nézett ki, mint a tiszteletreméltó parancsnok, aki éppen nehezen

megszerzett győzelmének hírét fogadja. – Elfogták végre a boszorkányt? – tudakolta a hírvivőtől, és a lég egy adott pontját kiválasztva merengőn, már-már vágyódva nézett a semmibe. – Vagy megölték a küzdelemben? Így lehetett. Milyen furcsa, hogy van hely a szívemben csodálatnak még egy ilyen alantas teremtmény iránt is... – Bocsáss meg, nagyra tisztelt tábornok! – szaladt ki a küldöncből. A szabad lovasság egyenruháját viselte, és feszült arca verejtéktől fénylett. – Komorabb hírekkel érkeztem. Egyik felderítő csapatunk lovast talált ma reggel, a Huszadik Szabadkard Zászlóalj egyetlen túlélőjét. Azt állítja, elfogták és elengedték. Szerinte hadsereg menetel felénk nagy erőkkel. A hadvezér csak nézett rá. – Hadsereg? Miféle hadsereg? – A számukat ötvenezernél is többre tette. – A tiszt kivett egy összehajtott pergament az övéből, és odatartotta a tábornoknak. – A férfi ezt az üzenetet továbbította. Neked szól, mélyen tisztelt tábornok. A tábornok idegesen felém intett az ujjával. – Olvasd! Nem beszélem ezeknek a kutyáknak nyelvét. Elvettem a férfitől a tekercset, és széthajtottam. – Az üzenetet voláriul írták, uram. – Olvasd fel! Röviden átfutottam a tartalmát, és éreztem, hogy már így is hevesen verő szívem dobogása felgyorsul. Lopva a pergamenre lestem, amit már korábban adtam oda neki, és azon tűnődtem, vajon megszerezhetem-e a zűrzavarban, ami minden bizonnyal bekövetkezik az üzenet felolvastat követően. – „Az Alltor városát ostromló volári csapatok parancsnokának – kezdtem, és reméltem, hogy a tábornok nem vette észre rövid

tétovázásomat. – Ezennel megparancsolom, hogy tedd le a fegyvert, add át a foglyokat és készülj fel rá, hogy ítélőszék előtt felelj a bűneidért. Amennyiben engedelmeskedsz a parancsnak, megkíméljük a katonáidat. Téged azonban nem. A király nevében az Északi Végek várura, Vaelin Al Soma.”

ELSŐ FEJEZET

A

napfény felfedte az erdő szépségét. A nap sugarai tisztásokkal és öreg fákkal váltakozó festővászonra hullottak, amelyben a lágyan csobogó patakok sekély vízesésekbe és tiszta vizű tavacskákba futottak. Vaelin úgy érezte, a hadsereg félelmei valamelyest alábbhagytak a menet alatt, hisz az erdő romlatlan fensége még a legmogorvábbakat is megadásra késztette. Néhányan már menetdalokat énekeltek, bár a sokszor közönséges szöveg cseppet sem illett a fák közé, akár egy alpiri templomban elsuttogott káromkodás. A vérdal egyszer sem szárnyalt fel, amióta beléptek az erdőbe: békésen, dallamosan szólt, némi komor felhanggal, azonban nem figyelmeztetést hordozott, hanem tiszteletét rótta le. Milyen öreg! – ámult Vaelin. – Öregebb, mint a nép, amelyik isteníti. Négy napja haladtak a fák között, és Hera Drakil szerint már félúton jártak a királyság és a Végek között húzódó legkeskenyebb erdősávban. A várúr már felhagyott vele, hogy megítélje, mennyi seordah tart velük. A vezérüket sem volt értelme megkérdezni, hisz a seordah nép nem használt számokat. – Sokan – vont vállat a sasorrú férfi. – Nagyon sokan. Bár a katonái megszokták az erdőt, az újoncok nem tűntek

ilyen nyugodtnak. – Mennyi idő még? – kérdezte idegesen Lorkan, szokványos áradozó udvariaskodásáról is megfeledkezve. Mély ránc ékelődött fiatal homlokára, és szemében olyan pillantás ült, mint akinek gyakori fájdalmai vannak. Marken és Cara csak egy hajszállal viselték jobban, és mindketten izegve-mozogva ették hideg reggelijüket. Egyedül Pók nem tűnt zaklatottnak, és keze szorgosan dolgozott a seordah szedte kenderrel. Valami miatt a kosarakat egy feszesre font, erős kötélre cserélte, ami már három méter hosszúságnál járt, és mindennap egyre hosszabbra nyúlt. – Már csak négy nap – nyugtatta meg a várúr Lorkant. – Hitemre, nem tudom, kibírom-e – dörzsölte ujját a halántékához a férfi. – Te nem érzed, uram? – Micsodát? – A súlyt – felelte Cara, aki megtörte szokásos hallgatását. – A hatalmas áldott ajándék súlyát. – Kinek az áldottságáról beszéltek? A lány arca arról árulkodott, hogy átértékeli a férfi iránt érzett csodálatát. – Az erdőéről, Vaelin uram. Az erdőnek saját ereje van, az árad minden egyes fából, minden egyes levélből. – Összefűzte az ujjait, és halovány mosoly futott át az arcán. – De majd megszokjuk! Végül a seordah is elég jól viseli. Engem miért nem érint, miért csak őket? – gondolta később Vaelin. – Miért nem érzek egyebet, mint a hazaérkezés érzését? – Mert üdvözöl téged, uram – felelte Dahrena éjszaka, olvasás leckéje után. – Ismer téged, látja a lelkedet. – Úgy beszélsz róla, mintha élne. A nő tekintete Caráénak erőteljesebb mása volt. – Persze hogy él. ősi élet vesz körül bennünket, több száz

kilométeres körben, semmi más, mint lélegző, érző, látó élet. Lát téged, és tetszik neki a látvány. – Téged is látott? Amikor először jöttél be ide. – Gyermek voltam még, az apám hozott el. Azt hittem, az egész egy álom, a farkas, az erdő üdvözlése. – Elhallgatott, és visszatért a nyílvesszőjéhez, amin megerősítette a tollazatot. A seordah-hoz hasonlóan saját magának készítette el a vesszőit. Drakil néhány napja adott neki egy íjat, olyasmit, mint a sajátja volt, ám ennek a fáján vésett képek szerepeltek. Az ábrák első látásra erdei állatok kezdetleges ábrázolásának tűntek, de közelebbről megnézve Vaelin elcsodálkozott az előkelő faragásmódon. A nő tiszteletteljes arcából ítélve a fegyver mind az ő, mind a seordah főnök számára nagy jelentőséggel bírt. – Emlékszel, milyen volt azelőtt? – kérdezte. – A gyermekkorra a néped körében? – A lonak nem az én népem. Csak néhány szóra emlékszem a nyelvükből. De rémlik egy falu, valahol a hegyekben. Asszonyok, akiknek gyorsan eljárt a keze, de akik kedvesek is tudtak lenni. Emlékszem egy éjszakára, meg tűzre, sikolyokra és vérre, és azt hiszem, meghaltak aznap éjszaka. Volt egy férfi, késsel jött felém lassan, csak fekete alakját láttam a lángok fénye előtt... aztán a farkas. Azt hiszem, megölte a támadómat, bár nem őrzök róla emléket. Odajött és lehasalt előttem, én pedig úgy éreztem, hogy fel kell másznom a hátára. – Sokáig futott velem, miközben én a szőrébe kapaszkodtam. Éreztem a hideg levegőt az arcomon. Nem féltem. Örültem, aztán meg elszomorodtam, amikor egy sötét, fákkal körülvett helyen a vágtázás véget ért. Leszálltam róla, és ő megáldott, a nyelvével végignyalta az arcomat, és kiirtotta belőlem a félelmet. Aztán eltűnt. Az apám talált meg reggel. A seordah

akkor először engedélyezte egy Marelim Silnek, hogy belépjen az erdőbe, és szinte én voltam az első dolog, amit megpillantott. A nő hangszínéből kitűnt, hogy ő már régen ugyanarra a következtetésre jutott, mint Vaelin. Nem lehetett véletlen. Mindketten a farkas gyermekei vagyunk. – Hány alkalommal láttad? – kérdezte Dahrenától. – Csak kétszer. Másodjára akkor, amikor idejöttünk. És te? – Négyszer. – Persze talán volt még egy alkalom, amikor élő szoborként nézett vissza rám... – És minden egyes esetben megmentette az életemet, ahogyan megmentett téged is. A nő ujja megállt a levegőben, és Vaelin látta a félelmét, ugyanazt a feszültséget, mint amikor először találkoztak Bölcs Medvével. – De mi okból? – Nem tudom. Talán a háború miatt. Hogy legyen, aki megvívja. – Olyan fiatalon áldott meg, hogy csak most jövök rá, milyen érzés járt át. Fel sem foghattam, milyen vén teremtménnyel van dolgom. Bizonyosan számtalan kicsinyes civódását látta a fura kétlábú, prémtelen lényeknek, amik keresztbe-kasul futkosnak a föld hátán. Számtalan háborút végigélt. Ez a mostani vajon miben különbözik? Vaelin az emlékezetébe idézte Arlyn aspektus szavait a királyság sorsáról, amikor ő maga kétségekkel állt Janus őrült háborújának támogatása előtt. A királyság bizonyosan elvész. Nem viszálykodó hübéruradalmakról van itt szó, hanem teljes pusztulásról, felégetett földről, hamuvá perzselt erdőkről, és az összes királysági népek, seordah és lonak haláláról. Szerinted mi mást tehetnénk? – Ez a háború az ő világát is felemészti, nem csak a miénket –

felelte a férfi. – Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy más ellenségeink is vannak a voláriakon kívül. – Ezért van velünk a jó rendtestvér – pillantott hátra Dahrena Harlick testvérre, aki éppen Alornisszal társalgott lázasan. A húgát elképesztette a tudós kimeríthetetlen tudása, és órákat volt képes eltölteni azzal, hogy kérdésekkel ostromolta a férfit. Abban reménykedett, hogy valamelyik kérdésével meglepheti. – Többet tud, mint amennyit elárul – szögezte le Dahrena. – Elárulja – biztosította Vaelin. – Ha kell, kifacsarom belőle a tudását, amíg már nem marad benne több szusz. ♦ ♦ ♦ A másnap reggelt az eorhil körében töltötte. A lovasnép némán vezette lovait a fák között, és legalább olyan kényelmetlenül feszengett, mint a nehrin-foki áldottak. – A lovak nem látják az eget – mondta neki Sanesh Poltar, és végigsimította a paripája fejét. Az állat folyamatosan forgatta a fülét, és a szeme elkerekedett. – Nem tetszik nekik, és nekem sem. – Az eorhilt nem látja szívesen az erdő? – kérdezte Vaelin. Bölcsesség halkan felnevetett, miközben a főnök mellé lépett. – Nincsen okunk betenni ide a lábunkat. Az eorhil és seordah nagyrészt ugyanazt a nyelvet beszéli, és bőrökkel meg fegyverekkel kereskedünk, de nem vagyunk egy nép. Az ő otthonuk az erdő, a miénk a pusztaság. – Az eorhil őriz történeteket arról, milyen volt a puszta előtt, a Marelim Sil előtt? Sanesh és Bölcsesség gyors pillantást váltottak, és látszott,

hogy jól szórakoznak. – Sohasem volt olyan, hogy a puszta előtt – magyarázta Sanesh. – Az eorhil mindig a pusztán lovagolt. Mindig is ott fog. Volt idő, amikor nem járta ennyi seordah az erdőt, legalábbis a nagyapák így mesélnek a saját nagyapjukról. Ám addig nem tudtunk a Marelim Silről, míg el nem jöttek, hogy kövek után ássanak a hegyekben. – De ismered a vak asszonyt? – kérdezte Bölcsességtől. Mindkét eorhil azonnal elhallgatott, és Sanesh némán húzta maga után a lovát. Bölcsesség csak ment szótlanul, és arcán látszott, hogy elzárkózik a társalgástól. Amikor újra megszólalt, mélységes vonakodás zengett a hangjában. – Van egy város a Lonak-uradalom határán. Az eorhil nem szereti a helyet, és a népem távol is tartja magát tőle. A nagyapáink azt mesélik, zavarodott álmok és őrület a jussa annak, aki elmerészkedik oda. De leányként mindig is kíváncsi természetű voltam, mert a kíváncsiság bölcsességet szül, habár akkor még nem nyertem el a nevemet. Így hát egyedül elvándoroltam oda, és csak a maradványait találtam valaminek, ami egykor, a maga idejében talán csodálatosnak számított. Letáboroztam a romok között, és egy asszony jött a tűzhöz, egy üres szemű seordah, aki valahogyan mégis látott engem. Nem nagyon féltem, hiszen köztudott, hogy a seordah népéből több áldott születik, mint az eorhiltól. Az asszony elmesélte, hogy ő maga is messziről jött megtekinteni a romokat, így az egész éjszakát kevés tudásunk kicserélésével töltöttük. Egy kőhöz vezetett a törmelék között, amely olyan kicsiny volt, hogy a két kezem közé tudtam fogni, ám tökéletes kocka alakot vett fel, és sem karcolás, sem sérülés nem látszott a felületén.

Megkérdeztem, kéri-e, de ő csak a fejét rázta. „Ez a tiéd” – súgta nekem, így hát felvettem. – És elvitt valahová – találgatta Vaelin, amikor az öregasszony elhallgatott. Bölcsesség megrázta a fejét. – Nem. Tudást adott. Rengeteg tudást, mind egyszerre. Megismertem a ti nyelveteket, a lonak nyelvet, még azokét is, akikkel harcolni megyünk, és még sok minden mást. A Hited minden tételét fel tudom mondani és ismerem a Világatya Tízkönyvének minden sorát, képes vagyok megnevezni az alpiri isteneket, és elmesélhetem a lonak minden legendáját. A kő nem adott éleslátást, csak tudást. Fájt... Olyannyira fájt, hogy elájultam. Amikor felébredtem, a vak asszony eltűnt, de a tudás megmaradt. – Tehát áldott lettél? A bölcs asszony halkan felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Egyesek inkább úgy mondanák, átkozott lettem, de legalábbis tanácstalan. Abba a kőbe, abba a kicsiny, tökéletes kőbe bezárták a világ összes népének tudását, de réges-régen azelőtt, hogy beszélte volna valaki ezeket a nyelveket. Ki tette oda, és miért? – Még mindig nálad van? Az asszony felemelte a fejét, és szeme rést keresett a lombkoronában. Bizonyára azt remélte, megpillanthatja az eget. – Nem – felelte, és elmosolyodott, amikor egy kis világoskék folt jelent meg odafent. – Kerestem egy nehezebb követ, és porrá zúztam vele. ♦ ♦ ♦ Az erdő másnap kiritkult, és a tér észrevehetően kinyílt a fák

között. Egyre több tisztásra bukkantak ki, bár az Urlish-hoz képest még mindig sűrű erdőségben jártak. A katonák kedve felderült, a rendelkezésre álló helynek köszönhetően most már több zászlóalj tudott együtt táborozni, és a régen várt biztonság érzete nőttön-nőtt. Annak ellenére, hogy az erdő szépségei sokak szívét megnyerték, valami őseredeti félelem mindvégig megmaradt, a mindig jelenlévő tudat, hogy nem tartoznak oda. A nyílt tér lehetővé tette Vaelinnek, hogy jobban megbecsülhesse a seordah haderejét, ahogy az erdei emberek tisztásról tisztásra vonultak. – Jóval több mint nyolcezren vannak – vélekedett Nortah, a parancsnokok esti tanácsánál. – A számuk tízezer-nyolcszázhetvenkettő – jelentette Hollun testvér. – Mármint ez azok száma, akiket meg tudtunk számlálni. Így az egész sereg hadereje összesen harmincezer katonára rúghat. – Azon gondolkodtam, nem kellene-e nevet adni a seregnek – vetette közbe Nortah. – Északi Hadsereg, vagy ilyesmi. Vaelin Adal kapitányra tekintett, aki bólintott. – Csak lendíthet a közhangulaton, ha nevet adunk a seregnek, uram. – Rendben – válaszolta a várúr. – A húgom majd tervez egy lobogót, valami kellőképpen kegyetlent. – Szeme végigfutott a térképen. – A seordah szerint egynapi menetre vagyunk Nilsaeltől. Orven kapitány, fogd az embereidet, és nézzetek körül keleten! Adal kapitány, küldj egy északi őrségi századot nyugatnak, és magad egy másikkal indulj dél felé! Az ötven kilométeren belül tartózkodó, bármilyen jelentősebb méretű volári hadtest jelenlétét azonnal jelentsétek nekem! – Dahrenára nézett. – Persze, ennél pontosabb értesülésekre is szükségünk

van. – Ma éjszaka meglesz, uram. – Köszönöm, hölgyem. – Vaelin hátralépett az asztaltól, és mindnyájukhoz szólt. – Reggel teljes sereg- és fegyvermustrára kerül sor, aztán hadrendben bevonulunk a királyságba. Gondoskodjatok róla, hogy minden katona pontosan értse: most háborúba vonulunk, és hamarosan meg is találjuk! Ha bárki is dezertáláson töri a fejét, ez az utolsó alkalom, hogy megtegye, de óva inteném őket attól, hogy az erdőn keresztül térjenek haza. ♦ ♦ ♦ – Jó terep – jegyezte meg Sanesh Poltar, aki láthatólag örült neki, hogy újra lóháton ülhet. Az észak-nilsaeli vidék valóban alkalmasnak látszott a lovassági hadműveletekhez. Dimbes-dombos mezők és alacsony hegyek nyújtóztak messze dél felé. – Hány jávorszarvascsorda él errefelé? – Én egyről sem tudok – felelte Vaelin –, de gímszarvas és vadkecske bőven. – Kecske – húzta el undorral a száját Sanesh. – Tízet kell megnyúzni, hogy a bőrük kiadjon egy sátrat. Egy jávorszarvasból meg kijön két menedék is. A hadsereg szoros hadrendben menetelt elő az erdőből. A szépen felszerelt csapatok összeszokottan mozogtak, bár nem éppen egyszerre léptek. A tíz gyalogsági zászlóalj két zászlóalj széles menetoszlopot alkotott, a szárnyakon az eorhil lovasokkal, hátvédnek a seordah tömegével. A számlálatlan erdei klán összetömörülve is csak távolról keltette egységes katonai szervezet benyomását. Az Északi Hadsereg új lobogója ott röpült a gyalogsági sorok elején, Ultin művezető markában, aki annak idején vadul félreütötte a többiek kezét, amikor Vaelin

kiosztotta a feladatot. Alornis a katonai szabók segítségével valósította meg a lobogótervet. A vászonra felvarrt, nagy fehér sólymot két oldalról egy eorhil lándzsa és egy seordah harci bunkó szegélyezte. A sólyom alatt egy kékkő élénk azúrkékje villogott. – Talán kissé egyszerű – mondta a bátyjának, amikor megmutatta neki a tervet. – Ha katonákról van szó – vonta meg a vállát Vaelin –, sohasem lehet elég egyszerűen fogalmazni. Most várt, amíg a legutolsó seordah is előjött az erdőből, és egy pillanatra végigtekintett a fák sötét tömegén, azon tűnődve, vajon visszanéz-e rá egy élénkzöld szempár. De semmit sem látott, csak a fákat és az egyre mélyülő árnyékokat. A vérdal azért folyamatosan mormolta elhagyatott nótáját, amelyben a bizonytalanság hangja mellett elég ősi erő rejtőzött a reménykedéshez. – Sok szerencsét neked is – suttogta az erdőnek, majd délnek fordította a paripáját. ♦ ♦ ♦ Huszonöt kilométeren vezette a sereget dél felé, aztán megálljt vezényelt, és a szokásoshoz képest háromszor annyi őrt állított a tábor köré. Az eorhil kérés nélkül is vágtára fogta, és hujjogatva adtak hangot örömüknek, hogy kiszabadultak az erdő szorításából. Amikor leszállt az éj, a harci csapatok egyesével visszatértek, többen szarvastetemekkel, amelyeket az úton ejtettek el. A seordah a sereg északi peremén táborozott, olyan közel az erdőhöz, amennyire lehetett. Csendesen ültek a tüzeik körül. Vaelin komor beletörődést látott az arcokon, ahogy a nyilaikat javították és a késeiket élesítették.

Hera Drakil sátra előtt talált rá Dahrenára. A nő lehunyt szemmel, mozdulatlan arccal ült. A seordah főnök mellette foglalt helyet, és a vonásain tükröződő aggodalom híven tükrözte Vaelin saját érzéseit. – Egyszer elveszett egy gyermek – mondta Vaelinnek, amikor a sereg parancsnoka letelepedett hozzájuk a tűzhöz. – Attól tartottunk, elragadta egy vadmacska. Adra Dural akkor is pontosan így ült, egész éjszaka, aztán elvitt arra a helyre, ahol megtaláltuk a gyermeket. A fiúcska megcsúszott egy kövön a folyóban, és beütötte a fejét. Életben maradt, de most már nem emlékszem a nevére. – Adra Dural? – kérdezte Vaelin. – Repülő Lélek. Mi másnak nevezhettük volna ezt a csodálatos hölgyet? Dahrena halkan felnyögött, aztán kinyitotta a szemét, és az arca megrándult a hirtelen érzett hidegtől. Közelebb csúszott a tűzhöz, és Vaelin a nő vállára tette a prémjét. – Túl sokáig voltál távol – szólította meg a várúr. – Sok mindent meg kellett néznem – felelte a nő, és elakadt a hangja. – Igazad volt Alltorral kapcsolatban. Tartják magukat, és egy nagyon fényes lélek izzik a várfalon. – És a közöttünk és Alltor közé eső területen? – A voláriak nagy csapatokat mozgatnak Azraelben és Cumbraelben. Nilsaelben kevesebben vannak, de egyre többen áradnak ki Varinvárból. A várostól északra más lelkeket is láttam az erdőben, ezek fényesen világítanak, de egyben sötétek is, némelyik sötétebb, mint a voláriak. Úgy éreztem, sok gyilkolás történt arrafelé. – Elhallgatott, és meghúzta a kulacsát. – Az a néhány különítmény, ami a királyi őrségből maradt, a Szürkecsúcsok felé, a Nilsaeli határ felé tart. Úgy háromezren

lehetnek. A lelkük sötét a rettegéstől, és a vereség súlyától. Észrevettem egy nagyobb csapatot is, akik Nyugat-Nilsael felől közelednek, de nem tudtam elég ideig maradni, hogy megfigyeljem, kik azok, és mit akarnak. – Így is többet tettél, mint amire megkérhettelek, hölgyem. A tábor keleti peremén megszólalt a kürt. Lovasok közeledtek. Vaelin felállt, miközben Adal kapitány bevágtázott a táborba, lefékezett, és komor arccal szalutált. – Uram, találtunk egy falut. ♦ ♦ ♦ A falu főterén halmozták fel a lemeztelenített testeket. A márványfehér testrészek már megmerevedtek a hajnali levegőben. A legtöbbnek elvágták a nyakát, de néhányon látszott, hogy küzdött az életéért. – Többnyire öregek és gyerekek – jegyezte meg Nortah. – Megölik, akit nem tudnak eladni – felelte Dahrena. Nyugodt hangon beszélt, de könnyek patakzottak a szeméből, miközben a testeket nézte. – Mint a marhatenyésztők, akik kiválogatják a gyengébb egyedeket. A falut egyébként kifosztották, az értékeket elvitték, de az épületeket nem rombolták le. A zsúptetejű vályogházakból álló, szép falucska magas szélmalma a közeli domb tetején állt, és a lapátok még mindig forogtak, mintha mit sem sejtenének tulajdonosaik végzetéről. – Rakjatok tüzet! – utasította Vaelin Adalt. – Kehlan testvér majd elmondja a megfelelő szavakat. – Hótánc szagot fogott – szólt közbe Nortah, és a harci macskára mutatott, ami lelapított fülekkel feküdt, és kelet felé nézett, a faluból kivezető szekérnyomok irányában.

– Egynapi előnyük lesz hozzánk képest – mutatott rá Adal. – Elég egy nap – felelte a szőke tanító, és kérdő pillantást vetett a várúrra. – Mire van szükséged? – Egy századra való északi őr elegendő lesz, no meg Lorkan. – És én, testvér – nyúlt Vaelin a lova kantárszára után, és felrántotta magát a nyeregbe. – Szeretném látni az embert, akit nem lehet látni. ♦ ♦ ♦ – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá – remegett Lorkan kést tartó keze, és a szeme fehéren fénylett a hajnali félhomályban. – Még sohasem... Vaelin látta, hogy Nortah feje kissé lebukott, ahogy a saját vonakodásával küzdött. – Kértelek valaha is valamire? – vetette oda az áldott képességű ifjúnak. – Évekig a gondodat viseltük, etettünk, tanítottunk és eltűrtünk. Kértünk-e valamit cserébe? – Tanító, én... – Nesze – vette el a kést a fiú kezéből, és visszatette a hüvelyébe, aztán pengéjével előre odatartotta neki. – Így fogd, és üsd le őket a markolattal, de amilyen erősen csak tudod! Ha előszörre nem fekszenek ki, üsd meg őket újra! Lorkan tétovázott, aztán a vadászkés után nyúlt, végül megfordult, és elindult a volári tábor főzőtüzei felé. Néhány lépés után megállt, és visszanézett. – Tanító, ha nem jönnék vissza, mondd meg Carának... – A hangja elakadt, és erőltetetten vigyorgott. – Mondd meg neki, hogy hősként estem el. Nem fogja elhinni, de végre nevethet rajtam egy jót.

Továbbment, és vékony alakjából hamarosan csak fekete körvonalak látszottak a narancssárga látóhatár előtt. Lopakodás vagy rejtőzködés nélkül mozgott. Amikor úgy ötvenlépésnyire járt, az egyik északi tiszt meglepetten felkiáltott. Vaelin hunyorított, de csak egy mezőn átkelő fiatalembert látott. – Most már nem tart sokáig – tett egy nyilat az íjára Nortah, aztán elindult Lorkan után. – Biztonságba helyezzük a rabszolgákat. Amint meghalljátok a zajongást, gyorsan siessetek utánunk! – Meg fogják látni – biccentett Lorkan távolodó árnya után Vaelin. – Tényleg? – mosolygott hátra Nortah a válla fölött. – Én nem látom. – Meggörnyedve elindult, és mellette Hótánc a magas fűbe sunyta a testét. – Igaza van, uram – suttogta Adal. – A fiú egyszerűen... eltűnt. Vártak, míg a láthatár feketére sötétült, és a csillagok megjelentek a felhőtlen űr mélyén. A félhold halványkékre festette a hullámzó füvet. – Ööö... uram? – Vaelin megfordult, és Adalt vette észre, aki a saját kardját nyújtotta felé markolattal előre. A penge az alkarján nyugodott. – Köszönöm, de nem kérem, kapitány. – A vászonbatyu a nyergéhez kötve nyugodott, de nem kellett hozzányúlnia a csomókhoz. – Van egy olyan érzésem, hogy ma nem lesz rá szükségem. Kisvártatva elkezdődtek a sikolyok, amiket elfojtott Hótánc harsogó bömbölése. Vaelin vágtára fogta Lángot, és az északi őrséggel a nyomában néhány szívdobbanásnyi idő alatt megtették a táborig vezető utat. Lefékezett a volári tábor

közepén, és azt látta, hogy egy rabszolgakutya repül a levegőben. Vér fröccsent az állat feltépett torkából, ahogy Hótánc félrelökte, és újabb áldozat után nézett. Testek hevertek a szekerek között. Többeket nyilak lyuggattak ki, de még többön a harci macska tevékenységének nyilvánvaló nyomai látszottak. Néhány volári megpróbált korbáccsal és karddal támadni az északi őrség tagjaira, de hamar levágták őket. Néhányan félrehajították a fegyverüket, és kegyelemért könyörögtek, ám az elpusztított faluban látottak után a végeki harcosok nem érezték úgy, hogy meg kellene adniuk nekik, amit kérnek. Nortah éppen Lorkannak segédkezett kiszabadítani a rabokat. A rabszolgaállomány legalább száz embert számlált, ami azt bizonyította, hogy a rabszolgavadászok több faluba is ellátogattak. Amikor levették a bilincseiket, néhány fogoly megvadult, és rátámadtak a voláriakra, ütötték-vágták a halottakat éppúgy, mint az élőket, ám a legtöbben csak döbbenten kerengtek. Az egyik kiszabadított ember felismerte Vaelint, és azonnal térdre esett előtte, háláját kiáltozva neki, miközben folyt a könny a szeméből. Hamarosan tucatnyi rongyos ember csatlakozott hozzá. A várúr leszállt a lováról, és odament hozzájuk, aztán felemelte a kezét, hogy csendre intse őket. – Válaszoltak nekünk – mondta az, amelyik először ismerte fel. – Az eltávozottakhoz imádkoztunk, hogy küldjenek téged hozzánk, és ők megtették! Vaelin lehajolt, és a talpára segítette a férfit. – Senki sem küldött... – kezdte, de ekkor meglátta a leplezetlen áhítatot a férfi szemében. Mostanra már a legtöbb fogoly összegyűlt, és mind zavarba ejtő tekintettel bámultak rá, mintha valami ábrándkép lenne. – A királyság szorongatott

helyzete miatt jöttem, és csak háborút és küzdelmet ígérhetek mindazoknak, akik velem tartanak. Akik nem kívánnak így tenni, szabadon elmehetnek. – Sehová sem megyünk nélküled, uram! – mondta a zokogó férfi, és a többiek csakhamar utánaismételték. Kétségbeesetten megragadta Vaelin karját: – Ott voltunk veled Lineshben. Tudtam, hogy sohasem fogsz elhagyni! – A többi fogoly is köréje gyűlt, és a hangjuk elragadtatott kakofóniában csúcsosodott ki: „Szabadságra vezetsz minket... A várurat megáldották az eltávozottak... Adj nekünk igazságot, uram!... Meggyilkolták a gyermekeimet...” – Na jól van! – furakodott át a tömegen Nortah, és az íja segítségével hátrább tolta őket. – Adjatok a méltóságos uraságnak egy kis helyet, talpnyaló bolondok! Végül az északi őrségnek kellett közbelépni, hogy megszabadítsák Vaelint a tömeg csodálatától, Adal pedig mellévezette Lángot, hogy felülhessen és ellovagolhasson. – Kísérd vissza őket a táborba! – hagyta meg a kapitánynak. – Adjatok fegyvereket azoknak, akik harcolni akarnak! – Az asszonyoknak is, uram? Vaelinnek eszébe jutott a gyilkos düh, amit a nő szemében látott, aki láncával megállás nélkül ütlegelt egy volári hullát. – A nőknek is. Azok, akik nem akarnak háborúba menni, vagy nem alkalmasak rá, segíthetnek a főzésben, vagy Kehlan testvér keze alá dolgozhatnak. Visszaindult a tábor felé Nortah és Lorkan társaságában, Hótánc vezetésével. A hatalmas macska farka ostorként pattogott, ahogy ugrándozott és gurult a magas fűben. – Vadászat után mindig így viselkedik – mesélte Nortah. – Testvér... jól vagy? – próbálkozott Vaelin, amikor

meglátta az ismerős révedő tekintetet a barátja arcán. – Azt hittem, ennyi idő múltán könnyebb lesz – felelte Nortah egy egészen halovány mosollyal. – De még ilyen mocskok esetén is ugyanúgy fáj, mint mindig. – Nem is volt olyan rossz – vallotta Lorkan, és meghúzott egy hadizsákmányként szerzett boroskancsót. Kásás szavaiból Vaelin úgy sejtette, nem az elsőt issza. – Lecsaptam az utolsó szarházit, ahogy mondtad, uram. Bumm, bumm, a füle tövére! Csakhogy nem esett el, hanem ott tántorgott, és a kardjáért nyúlt. – A várúr csak most vette észre a vörösesbarna foltot Lorkan két kezén, amikor újra meghúzta a flaskát. – Meglátott. Mindig meglátnak, amikor megérintem őket. – De csak a nem áldottak. Mi ugyanúgy látunk, miközben a többieknek olyan, mintha eltűnnél. – Pontosan, uram – hajolt meg Lorkan a nyergében. – Ám igazából nem tűnök el. Inkább elcsusszanok az éberségük mellett, mint a légy zümmögése, vagy egy madár árnyéka a földön. Gyermekként évekig Déli-torony utcáit jártam, és kedvemre loptam. Látnak, de mégsem látnak, így lophatok tőlük, hacsak meg nem érintem őket. Bár mostanában úgy látszik, meg is kell ölnöm őket. – Újra az ajkaihoz emelte a flaskát, aztán nagyokat kortyolt az italból, és lefordult volna a lováról, ha Nortah meg nem fogja. – Tanító, kérlek, ne mondd el Carának, mit tettem! Nem akarom, hogy megtudja. ♦ ♦ ♦ Reggel aztán továbbmeneteltek, és csak delelőre álltak meg, amikor Orven kapitány azzal a hírrel tért vissza, hogy egy nagyobb sereg közeledik nyugat felől. – Hajnalban húsz kilométerre voltak, uram – jelentette az

őrség kapitánya. – Csak a port láttuk, meg az előőrsöt, így nem tudom biztosra mondani a számukat. Vaelin egy alacsony dombon csatarendbe parancsolta a zászlóaljakat. Nyugat felé fordultak, két szárnyon az eorhil lovasokkal, száz lépéssel előttük meg Nortah laza csatasorba rendeződött íjászaival. A seordah nép morgolódás nélkül elfoglalta a hátvéd helyét, és készenlétbe helyezett íjukon vesszőkkel az ellátmányos szekerek mögött csoportosultak. Vaelin középen helyezkedett el, balján az északi őrséggel, jobbján meg Orven embereivel, éppen Ultin bányászai mögött. Dahrena mellette várakozott a nyeregben, és látványosan elfordította a fejét, hogy ne is lássa Adal helytelenítő szemöldökráncolását. A hadsorokban kevesen beszélgettek. Vaelin emlékezett rá, hogy a csata előtti feszültség általában megkötötte az emberek nyelvét. Láng hátán ülve figyelte a nyugati dombok fölött egyre nagyobbra kerekedő porfelhőt, miközben a vérdal nyugalmas melódiát zsongott, bárminemű figyelmeztető zaj nélkül. Várt és várt, miközben a lazán rendezett lovassági csapatok előkeveredtek a porból, a két szárnyon néhány osztagnyi lovassal. Egyenetlen sorban közeledtek, háromszáz lépésnyi távolságban, a csatasor közepén lobogóval, azon hatküllőjű kerékbe rótt szekercével. – Fegyvert le! – parancsolta Vaelin. – Pihenj! A bányászok félreálltak, ahogy a várúr előreléptette Lángot, majd ügetésre gyorsítva üdvözlésre emelte a kezét a férfi felé, aki a szemközti nilsaeli seregből előrelovagolt, hogy úgyszintén üdvözölje. A sovány arcú, megcsonkított fülű férfi rövidre nyírt hajat viselt a kobakján. – Remélem, hogy ennél több embered van, uram – szólt

Marven gróf. – Mert attól tartok, ennyi közel sem lesz elég. ♦ ♦ ♦ Vaelin úgy hitte, Darvus Ezua hűbérúrnál minden bizonnyal nem látott még öregebb embert. A magas támlájú székében ülő vénség csontos keze görcsösen szorította a karfát, és olyan mélységes vizsgálódással pásztázta a várúr arcát, ami Janus bagolyszerű tekintetére emlékeztette Vaelint. A várúr és Dahrena a nilsaeli tábor közepén emelkedő nagy sátorban álltak a hűbérúr előtt, akinek székét ikerunokái fogták közre. A két ifjú, úgy tűnt, mindent megtett, hogy valamiképpen megkülönböztesse magát a másiktól: különböző páncélt és össze nem illő lovagi köpenyt viseltek, de ettől eltekintve az ugyanolyan szőke és egyformán magasra nőtt fiatal lovagok mintha egy tükör két oldalán álltak volna, és Vaelin zavartan vette észre, hogy ráadásul egyszerre pislognak. Marven gróf a sátor sarkában állt, arcán a közömbösség mesteri álarcával. – Csaknem belehaltam ebbe a kis kiruccanásba – mondta Darvus hűbérúr, és élemedett kora ellenére rekedt hangja messze szállt. – És a kíséretemhez tartozó szerencsétlen flótások is. – A háború mindig is kíméletlen úr volt – felelte Vaelin. – Úgy, tehát a háború? – Az öreg recsegőn felkacagott. – Miből hiszed, hogy a háború miatt vagyok itt? – Megszállták az országunkat. Mi egyébért hoztad volna magaddal a seregedet? – Az erőfitogtatás fontos a tárgyalásokban. Ugyanígy hajtottam térdet Janusnak is, bár már akkor is merev volt a lábam, mint egy deszka. Mégis letérdepeltetett az azraeli fattyú! – Úgy értsem, uram, hogy le kívánsz paktálni a voláriakkal? Vaelin érezte, hogy Dahrena megfeszül az oldalán, és

nyugtatólag megpaskolta a nő karját. Janusszal való találkozásai alkalmával elegendő tapasztalatot szerzett arról, miként kell bánni az ármánykodó öregemberekkel. Ez is egész kis műsorral készült, és előadja, mielőtt rátérne a lényegre. – Miért ne? – kérdezett vissza Darvus. – Darnel is megtette, és most lám, a hűbérbirodalma sértetlen maradt. Vaelin megpróbálta leplezni a megdöbbenését. Darnel hűbérúr árulóvá lett? – Ezt nem tudtad, mi? – kuncogott a vén cselszövő, mert könnyedén leolvasta Vaelin arcáról a gondolatait. – Túl sokáig voltál távol, fiú. Darnel a lovagjaival megrohamozta a királyi őrséget. A kémeim szerint cserébe megkapta fél Azraelt, és most már Varinvárból uralkodik felette. – Az árulók leckéjét nem érdemes követni – figyelmeztette Vaelin. Darvus arcát őszinte harag rántotta ráncba. – A népem védelmet kíván tőlem, de én már túl öreg vagyok, hogy megadjam nekik. Közben pedig elviseltem a királyaitok minden sértését és megalázását. – Az igaz, hogy a voláriaktól nem számíthatsz sértésre és megalázásra, uram. ők mindössze halállal és rabszolgasággal szolgálhatnak. Tegnap rábukkantunk az egyik faludra. Az öregeket és gyerekeket megölték, a többieket láncra verve elhurcolták. Kiszabadítottuk őket, és csatlakoztak hozzánk. Mind készek harcolni és meghalni a hűbéruradalom és a királyság szabadságáért. Ha példára vágysz, azt javaslom, ne keress más mintát! Miközben a falu sorsát ecsetelte, az ikrek váltottak egy tükörképszerűen egyforma pillantást egymással, és a kezük megszorította a kardjuk markolatát. Nem ők találták ki az egészet

– jött rá Vaelin. – Azt hiszik, az öreg őszintén beszél velük. – Nagyapám uram – szólt a bal oldali –, a reggeli megbeszélésünkről szólván... – Fogd be, Maeser! – vakkantotta neki az öreg. – Na és te, Kaeser, az a jó anyád mindig szolgált egy-két bölcs tanáccsal, de ti ketten egyfolytában csak háborúkról, kardokról meg lovakról bégettek nekem. – Addig nézte a fiatal lovagot, míg az elfordította a fejét. – Az anyjuk hozzáment egy nagy hírű renfaeli lovaghoz – magyarázta a vénember Vaelinnek. – Akkoriban volt nekem egy fiam is, úgyhogy nem láttam benne a veszélyt, de azt az ostoba tökfilkót utód nélkül vitte korai sírba a himlő, és én itt ragadtam ezzel a kettővel. – Ha megkérdezhetem, uram, mit akarsz pontosan? Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy nem akarod az ellenség kezébe adni a sorsodat, ámde nem sok időm maradt rafinált egyezkedésre. Darvus hátradőlt a székében, és apró rózsaszín nyelve egy pillanatra megjelent az ajkai között. Janus bagoly volt – futott át Vaelin agyán –, úgy látszik, ez egy kígyó. – Kifelé! – rivallt a hűbérúr a két unokájára, akik mindketten meghajoltak, és kiléptek a sátorból, de olyan egyszerre, hogy begyakorolt tánclépésnek tűnt. – Te maradj, Marven! – tette hozzá Darvus, amikor a gróf is a kijárat felé indult. – Szeretném, ha volna szavahihető tanúm erre a baráti beszélgetésre. Az uraság szeme Dahrenára villant, mielőtt folytatta volna. – Az egyik kémem mostanában véletlenül összefutott egy emberrel a Végekről. Valami fagyos bányaváros megbízottjával, aki állítólag rossz bánásmódban részesült egy nemrégiben esett

nehéz helyzet okán. Dahrena halkan felsóhajtott. Idiss. – Sajnálatos módon a fickó részegen beleesett Fagyos-öböl kikötőjének vizébe – folytatta Darvus. – De előtte még elmesélt egy érdekes történetet. – Mint mondtam – ismételte Vaelin –, kevés az időm. – Arany – mondta lassan az öreg, és a szemét még mindig Dahrenára függesztette. – Titkolózol, hölgyem. – Előrehajolt, és vékony nyelvével újra megnyalta az ajkát. – Az élet megtanított rá, hogy a meggazdagodás lehetősége úgy jön és megy, mint valami kiszámíthatatlan árapály, és Nilsaelbe mindig utoljára ér el a hullám. Ám ezúttal másként lesz. Ezúttal mi is megkapjuk a részünket. – Jó oka van annak, miért tartjuk titokban az ilyesmit – válaszolta Dahrena. – A hűbéruradalom és a Végek érdekében egyaránt. – Többé már nincsen rá okotok – vágott vissza a hűbérúr. – Úgy nem, hogy közben farkasok loholnak a nyomunkban, és közben Vaelin uraságnak oly nagy szüksége van a haderőre. – Mit akarsz? – kérdezte Vaelin, mert a béketűrése a végére járt. – Az én kedves, eltávozott leányom, a sült bolond ikrek éles eszű anyja azt mondogatta, az arany olyan, mint a víz: könnyen kifolyik az ember kezéből. Nem az gazdagszik meg, aki kikaparja a földből, hanem aki eladja neki a csákányt. – A csontos ujjak újra a karfán doboltak. – Azt akarom, hogy a Végeken bányászott minden arany Nilsael kikötőiben kerüljön értékesítésre. – Ennyi? – kérdezte Dahrena. Az öreg mosolygott, és meghajtotta a fejét.

– Pontosan ennyi, hölgyem. Minden uncia arany a saját határain belülre kerül. Az összes kereskedőnek, aki meg akarja venni, el kell jönnie érte ide, írnokaikkal és hajóikkal egyetemben, amelyeket persze megraknak a csereáruk tömkelegével. Ez a kígyó egy nemzedék alatt a királyság leggazdagabb hűbéruradalmává teszi Nilsaelt. Olyan terv volt ez, amely előtt még Janus is meghajolt volna. – Elfogadjuk a feltételeidet, uram – felelte Vaelin. – Természetesen a koronának is jóvá kell hagynia. – A koronának, mi? – Az öreg rekedten felkacagott, és csontvázkezét felemelve Vaelinre mutatott. Még csak nem is remegett az ujja. – Csak egy fő maradt, aki viselheti, és az éppen itt áll előttem.

MÁSODIK FEJEZET

B

elorath kapitány jó kesetjátékosnak bizonyult, akiben a játék sokféle vetületének alapvető ismerete a finomabb stratégiák gyakorlatával párosult, amiről megismerszik a rátermett ellenfél. Lyrna húsz lépésből megverte. Tizenöt lépésből is képes lett volna rá, csak hát nem akarta, hogy elveszítse a méltóságát a legénysége előtt. A férfi mogorván meredt a hercegnőre a játéktábla másik oldaláról, és keze szélsebesen mozgott, hogy levegye a megmaradó bábukat. – Újrakezdjük! – Ahogy kívánod – felelte Lyrna, miközben levette a saját bábuit. A kapitány minden ügyessége ellenére hiába fáradozott, hisz nyilvánvalóan félreértette a keset legfontosabb elemét, a bábuk elhelyezését. Minden lépés ebből a látszólagos formaságból következett. Lyrna már akkor megnyerte a játszmát, amikor a kapitány elhelyezte a lándzsásait a tábla bal oldalán, hiszen nem ellensúlyozta a dzsidásokat, amiket a hercegnő a hatodik lépésnél léptet be a játékba. A játék akkor kezdődik, amikor leteszed az első bábudat – tanította neki az apja annyi évvel azelőtt, amikor az ötéves kislányt olyan játékra

okította, amelyhez a legtöbb felnőtt egyáltalán nem konyított. Egy éven belül a gyermek megverte az apját egy százhuszonhárom lépésből álló, nagyszabású csatában, ami biztosan bekerült volna a játéktörténelembe, ha mások is látják. Sohasem játszottak újra, és a tábla a figurákkal együtt is csakhamar eltűnt a szobájából. A kapitány lecsapta a császárát az első sor harmadik mezőjére, bal oldalon. Jól ismert indítás volt ez, ha valaki erőszakos stratégiához folyamodik, vagy védekezését támadás mögé bújtatja. A hercegnő válaszlépésként a második sor közepére tolta az egyik íjászát, és folyamatosan építette megszokott alakzatát a kapitány látszólag bonyolult elrendezése ellenében. A császár csele – sóhajtott fel legbelül, miközben a legénység és szökött rabszolgatársai megtették a tétjeiket körülöttük. A szerencse Lyrnának kedvezett. Ez alkalommal tizenhárom lépés is elég lesz. Amennyiben sikerült volna tizenhétre elnyújtania, a nagylelkűsége feltűnt volna az ellenfélnek. – A Sötétség... – suttogta a legénység egy tagja, amikor leütötte a kapitány császárát. – Akár a Sötétség, akár nem – nevetett Harvin –, jössz nekem két kupica rummal, pajtás! Lyrna a nyugodt tengerre vetette tekintetét, miközben az egyre vörösebb arcú kapitány nekilátott újra leszedni a bábukat a tábláról. Három napja egyetlen fuvallat sem jött – tűnődött, mikor hirtelen ismerős látványra lett figyelmes. A hatalmas uszony lenyűgöző méretű hullámokat vert a csendes vízen, mielőtt alámerült volna. Amikor a szél elült, a kapitány az evezőkhöz rendelte a legénységét, ám a forró éghajlat miatt gyakran meg kellett

állniuk, nehogy a matrózok összeessenek a végkimerüléstől. A királysági potyautasok is elfoglalták a helyüket az evezőknél, még Lyrna is, bár az ütemtartásban tanúsított gyakorlatlanságuk inkább hátrányt, mint előnyt jelentett. Az utolsó evezőszünetben történt, hogy a kapitány elővett egy kesettáblát, és utasította az első tisztjét, hogy játsszon vele. Negyven lépésből megverte a matrózt, ami állítólag rekord eredménynek számított a hajón. – A mi hölgyünk jobban játszik – dicsekedett Benten, és hangjából tökéletes önbizalom áradt. – Valóban? – húzódott össze a kapitány bozontos szemöldöke, és tekintete az evezőre támaszkodó és fájó karizmait dörzsölgető hercegnőre szegeződött. Lyrna szúrós pillantást vetett a fiatal halászra. Egy szót sem árult el Bentennek a játékkal ápolt kapcsolatáról, ám a fiú ösztönei sokat megsúgtak neki a dolgok állásáról. – Tudom, hogyan kell játszani – vonta meg a vállát. A kalóz harmadik próbálkozása ezúttal jobban sikerült, elhagyta a bonyolult cselek sorozatával fűszerezett, jól bevált támadásokat a bal oldalon, és a veszteségekkel látszólag nem is törődve elkendőzte három tolvaja fokozatos előrehaladását a tábla középpontja felé. – Gratulálok, kapitány! – hajolt meg előtte Lyrna harminc lépéssel később. – Miért? – mordult fel a férfi a hercegnő kezében tartott császárra meredve. – Az egyedülálló játszmáért. – Felemelte a fejét, mert egy enyhe szellő csiklandozta meg az arcán elterülő, érzékeny égési sebeket. Fura úgy érezni a szelet, hogy közben nem borzolja az ember haját. – Azt hiszem, folytathatjuk az utunkat.

♦ ♦ ♦ A szellő izmos nyugati széllé erősödött, amit a meldeneiek csak Gyümölcshozó Ág néven ismertek, hiszen a jól megrakott kereskedőhajók gyakran követték az útját. Most üresnek tűnt az óceán. – Semmi sem üríti ki a tengert úgy, mint a háború – morogta a kapitány, miközben csatlakozott a nőhöz esti virrasztása idején az orrban. – Azt hittem, végre látunk néhány alpiri hajót – válaszolta Lyrna. – Ha van egy kis eszük, egyelőre a kikötőben vesztegelnek. A háborúban minden tengerész kalózzá lesz. – Az orrba faragott szoborhoz lépett, a vicsorgó asszony valószerűtlenül nagy mellekkel faragott figurájához, akinek kilógó agyarai és karomszerű ujjai a hullámok felé nyújtóztak. – Tudod-e, ki ez? – Úgy gondolom, Skerva, a lélekrabló, valódi alakjában. Margentis, az orkaisten küldte, hogy megbüntesse az embereket a tenger ellen elkövetett bűneikért. Állítólag szép szűz alakjában jár közöttük, és keresi a legvitézebbeket, hogy megzabálja a lelküket. A meldenei végigsimította Skerva gömbölyű favállát. – Sohasem felejtesz el semmit? – Tudomásom szerint nem. – A legénységem tart tőled, és a hiszékenyebbek úgy vélik, talán te ő vagy, a két állapota között ragadt Skerva, aki csak a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson. – Ehhez vitéz férfiak is kellenének, akiken csillapíthatom természetellenes éhségemet, nemde? A kapitány elnyomott egy mosolyt a szakálla alatt, majd

kitekintett a tengerre. – A barátod nem segít. A hullámok magasabbra nőttek, de a cápa uszonya jól látszott, ahogy késként szelte a vizet a bal oldalon a hajóorr előtt. – Na, ezt még én sem tudom megmagyarázni – felelte a nő őszintén. – A legénység elmondta, miről sugdosnak a szárazföldi társaid a hajófenékben. A mesék valami állatbűvölőről szólnak. Fermin mosolya, mielőtt a hullámok elragadták... Emlékezz az ígéretedre, királynőm! – Meghalt a szabadságunkért. Valahogyan magához hívta a cápát. Talán ezért követ minket: még mindig az eredeti invitálás visszhangját hallja. Ezek a dolgok a tudomásomon kívül állnak. A kapitány felhorkantott. – Na, végre, egy hiányosság! – De a mosoly hamar eltűnt, és arckifejezése véresen komollyá vált. – Egy hét múlva elérjük a Szigeteket. – Ahol várnak a hajóurak. Tartom a szavamat. Meggyőző leszek, ígérem. – A hajóurak csak a kisebbik nehézség. A Pajzs, na, az már egészen más tészta. A Szigetek Pajzsa. Bátyja kémei elég hírt hoztak a híres-neves bajvívóról és kalózról, aki a Szigetek védelmét látta el. – Nem valószínű, hogy hinni fog nekem? – Nem az számít, hogy hisz-e, vagy sem, hanem hogy törődik-e a dologgal. – A fedélzetre és a kötélzetre mutatott. – A Tengeri Szablya az ő hajója. A saját szemével követte végig a megszületését a hajóműhelyben. Minden deszkán, szögön és

kötélen rajta tartotta a kezét, és jócskán van vér is a fedélzet fájában. Évekig vadászott rajta a hullámok hátán, és több rakományt és aranyat rabolt, mint amit egy szigeteki hajó valaha is látott. Mégis én állok a fedélzeten, míg ő egy hullámok ostromolta szirten húzza meg magát. Ha az ő keze vezérelte volna a kormányt, már otthon lennénk. És azt is kétlem, hogy őt legyőzted volna húsz lépésből. – Tizenötből. Igazából nagylelkű voltam. De miért lapul a szirten ez a ti nagy kapitányotok? Belorath visszafordult a tenger felé, és a hangja megtelt bánattal. – Mert nehéz dolog egy nagy embernek elbukni, még akkor is, ha a bukása oka az, hogy nem tudja megöletni magát. ♦ ♦ ♦ – „A rabszolgákból származó hasznot huszonötezerre becsüljük – kántálta Lyrna. – Ez a szám alacsony a teljes népességhez képest, de magas selejtszámra kell számítani. A Kígyófészek valódi értéke a kikötőiben és a hadaink által megkaparintott hajókban rejlik, mivel a szigetiek civilizálatlan vademberek, akik azonban meglepően magas szintű tudással rendelkeznek a hajózás terén.” Az összegyűlt hajóurak némán ültek, miközben Lyrna beszélt. A legtöbben döbbent csendben bámultak rá. A többiek, mint a sor közepén ülő férfi, egyre növekvő haraggal hallgatták a beszámolót. A rókaarcú, inas fickó az előadás alatt rendre ökölbe szorította a kezét. – „Ismeretes, hogy a Kígyófészek védelmi célokból hazai vizeken tartja a flottáját, így ezen a téren erős ellenállásra kell számítani. Ennélfogva hadicsel alkalmazása ajánlatos. Az egyik

különítmény foglalja le és vonja el a hajókat a szigetektől, míg egy másik partra szállítja a megszálló hadakat. Lásd a hetes táblázatot a szárazföldi haderő felépítését illetően...” A sovány férfi feltette a kezét, és Lyrna elhallgatott. – Belorath. – A hajóúr a kapitányhoz intézte a szavait. – Te kezeskedsz ennek a nőnek a szavahihetőségéről? – Igen, Ell-Nurin uram. A hajóúr visszafordult Lyrnához. – Úgy hiszem, elkészíttetted a teljes szöveg fordítását. – Így van, uram. – A hercegnő előrelépett, és átadta neki a pergamenköteget. – Micsoda szép írásod van! – jegyezte meg Ell-Nurin, amikor átfutotta az első oldalt. – Ahhoz képest, hogy kalmár lánya vagy. – Az apám rám bízta a levelezését, mivel a keze áldozatul esett a csontláznak. – Jól ismerem Varinvár kereskedőit. A honfitársaimmal ellentétben sohasem kalózkodtam, és mindig szívesen fogadtak arrafelé, feltéve persze, hogy a hajófenék tele volt friss teaszállítmánnyal. Mondd, mi volt az apád neve? Hátha ismertem. – Traver Hultin, uram. Főképpen selymekkel kereskedett. – Egy létező kalmár, valódi leánnyal. Azon sokak egyike, akik az apja kegyeit keresték az évek hosszú sora alatt. – Már hallottam a nevét. És a te neved micsoda, nemes hölgyem? – Corla, uram. De nem vagyok nemes. – Hogyne. Gondolom, szeretnél visszatérni a királyságba. – Igen, uram. Ahogyan azok is, akikkel együtt elszöktem. – A Szigeteken nem divat megszegni egy egyezséget. – A

hajóúr a kapitány felé bólintott. – Intézd el, hogy hazatérhessenek, amikor itt végeztünk! Először azonban, ha megkérhetlek, hölgyem: szeretnénk magunkban megtárgyalni a teendőket. Lyrna meghajolt, és a terem ajtajához lépett. Csak egy pár szót sikerült elkapnia, mielőtt becsukták mögötte. – Üzentél neki? – kérdezte Ell-Nurin. – Hajót küldtem hozzá, amint megérkeztünk, uram... ♦ ♦ ♦ A többiek a mólón várakoztak, mindenféle összevissza meldenei öltözékben, és éppen úgy néztek ki, mint a kalózok, akik elhozták őket eddig. A közeledtére mind felálltak, szemükben a remény és fáradt várakozás fényével. – A kapitány szerez nekünk egy hajót – tudatta velük a hercegnő. – A következő dagállyal útra is kelhetünk. Harvin megkönnyebbülten felkurjantott, és megölelte Benten vállát, miközben Orena elmosolyodott. Lyrna most először látott mosolyt az arcán. Még Iltis is csaknem elvigyorodott. – Miért? – szólt egy halk hang, és megfordulva a hercegnő Murelt vette észre, aki lesütött szemmel állt a csapattól távolabb. – Micsoda? – kérdezte hitetlenkedve Orena. – Miért megyünk vissza? – Mert az az otthonunk – felelte Harvin. – Az én otthonom leégett, és a szüleim is benne égtek – felelte Murel. – Mi maradt így nekem? – A királyságot megtámadták – világosította fel Lyrna. – Segítenünk kell a népünknek.

– Mit segíthetnék én? Nem tudok harcolni, a hímzésen kívül semmihez sem értek, és még abban sem vagyok valami jó. – Láttam, ahogy kivájtad egy ember szemét a hajón – ellenkezett Harvin. – Nekem úgy tűnt, elég jól küzdesz. – Van valami abban, amit mond – csatlakozott a lányhoz Orena. – A királyságban csak a háború és halál vár ránk, és mindkettőből eleget láttam már. – És akkor mi van? – válaszolta Iltis. – Itt akarod megvárni a volári flotta érkezését? – Vannak más kikötők – felelte Murel. – Az Alpiri Birodalomban, meg a Távolnyugaton. – Egyvalamit elfelejtesz! – szólt rá a testvér éles hangon, és arca egyre paprikásabb lett. – Tartozunk ennek a nőnek. Ha ő nincs, mostanra már mind a cápa gyomrában pihennénk. – Hálás is vagyok érte – nyúlt a hercegnő kezéért Murel elfúló hangon. – Tényleg az vagyok. De még alig nőttem ki a lánykorból, és már éppen eleget bántottak. Az Egységes Királyság királynője. Képtelen meggyőzni öt nyomorult alattvalóját, hogy kockáztassák az életüket a szolgálatában. Murel szipogását nézve eszébe jutott, amikor először látta a lányt, meg az arcába hulló haja, elfúló zokogása, amikor felvitték a fedélzetre. – Sajnálom – szorította meg a lány kezét. – Egyiktektől sem kérem, hogy tartson velem, ezt a döntést mind magatoknak kell meghoznotok. De én visszahajózom a királyságba, akármi történjék is. – Nélkülem nem – jelentette ki Iltis. – Még nem öltem elég volárit. Távolról sem. – Én is veled vagyok, hölgyem – csatlakozott Benten is. – Az apám hazavár. Egyedül már nem tudja kivetni a hálót. – Elhaló

hangján hallatszott, hogy egy halott emberről beszél. Iltis Harvinhoz fordult. – Na és te, bandita? Van annyi vér a pucádban, hogy harcolni is tudj, ne csak lopni? – A hajón láttad, nem? – felelte a fickó sötét pillantással, de aztán bocsánatkérő szemmel nézett Lyrnára, és megfogta Orena kezét. – Csak hát... most már felelősséggel tartozom. Úgy látszik, mégsem tudok mindent – ámult el a hercegnő. – Nem kell visszamenned – győzködte Murel Lyrnát, még mindig szorítva a kezét. – Tarts velünk! Veled bármire képesek vagyunk, bárhová elmehetünk... – Elhallgatott, és elkerekedett a szeme, amikor átnézett Lyrna válla fölött. A hercegnő megfordult, és Ell-Nurint vette észre, aki céltudatos léptekkel közeledett a mólón, legalább húsz állig felfegyverzett tengerész kíséretében. Néhány méterre tőlük megállt, a matrózok legyezőállásban kiléptek körülötte, és a három királysági férfi védelmezőn a nők elébe állt. – Belorath kissé hosszadalmasan mesélte az utazása részleteit – kezdte a hajóúr. – Csak nemrégen említette, milyen kiemelkedő ügyességgel bírsz a kesetjáték terén. Traver Hultin is szerette a kesetet, és selyemmel is foglalkozott, ám legfőképpen teát csempészett, és a lánya kövér volt. Ezenkívül be nem állt a szája arról, hogy egy alkalommal a palotában járt, ahol találkozott a király lányával, és arról, hogy mennyire lenyűgözte a hercegnő jártassága a kedvenc játéka terén, bár, ha emlékeim nem csalnak, Hultin igen gyenge játékosnak számított. Ell-Nurin fél térdre ereszkedett, miközben a szemét a nő arcán tartotta. –A Hajóurak Tanácsa nevében köszöntelek a Meldenei-szigeteken, fenség!

♦ ♦ ♦ A kikötőre néző, egyik magas épület legfelső, fényűzően berendezett termében szállásolták el. Iltis nekiveselkedett, hogy szembeszáll a tengerészekkel, és Harvin meg Benten követték, de a hercegnő keményen a rendtestvér mellére tette a kezét. – Nem, testvér. – Igaz ez? – kérdezte Iltis suttogva, és a szeme végigpásztázta a nő torz arcát. – Fenség? A hercegnő megpaskolta a férfi széles mellkasát, és elmosolyodott. – Ne vesztegelj itt sokáig! Fogd a többieket, és menjetek messzire, ahogy Murel mondta! Legyen ez az első és utolsó királynői parancsom. A meldeneiek négy napig magára hagyták. A szolgák ételt hoztak neki, aztán meghajoltak és egyetlen szó nélkül távoztak. Később további, hasonlóképpen néma szolgálók ruhákkal látták el, szép, ám visszafogott árnyalatú, egyszerű holmikkal. Kivégzéshez illő ruhadarabok vajon? – tűnődött Lyrna. A negyedik nap estéjén megérkezett Ell-Nurin, amikor a kikötő fényei életre keltek az ablaka alatt, és a város istenszobrokkal díszített tornyai tompaszürke lándzsahegyekké halványultak. A hajóúr egyedül érkezett, és mélyen meghajolt. Arcán nyoma sem látszott a gúnynak vagy hamis tiszteletnek, és már ezzel kivívta a hercegnő háláját. – Semmiben sem szenvedsz hiányt, fenség? – kérdezte a férfi. – Semmiben, a szabadságomat kivéve. – Erre is rögvest rátérünk. Gondoltam, örülnél, ha tudnád, hogy az alattvalóid nem hajlandók elhagyni a szigeteket. A megállapodásunknak megfelelően felajánlottuk, hogy egy hajó

elviszi őket a királyságba, de kitartóan tiltakoznak ellene. – Remélem, nem esett bántódásuk. – Odalent kvártélyoztuk el őket, és biztosíthatlak, hogy a hajuk szála sem görbült. – A hajóúr felállt, és kilépett a teraszra, majd félreállva kérte a nőt, hogy kövesse. Egy ideig nézték a sötétedő várost, és Ell-Nurin szeme gyakorta visszaröppent a hercegnő arcára. Lyrna egyszer csak levette a fejéről a sálat, és közelebb lépett a férfihoz, aztán úgy hajtotta le a fejét, hogy jól láthatóvá vált a fejbőre. – Kérlek, uram, nézz meg magadnak alaposan! – Bo... bocsáss meg, fenség! – szabadkozott a hajóúr, miközben Lyrna hátralépett és visszakötötte a sálat. – Csupán meg akartam győződni... – Elhallgatott, és zavarában elfintorodott. – Láttalak egyszer a saját szememmel. A háború után eljöttél a varinvári kikötőbe, hogy jutalmat adj át bátyád egyik hajójának, amely hosszú útról tért vissza. – A Sebes Szárnynak – emlékezett vissza a hercegnő. – Elsőként jutottak el a déli jégfalig, bár öt évükbe került. – Lenyűgöző teljesítmény, való igaz, de a meldenei tengerészek már húsz esztendővel ezelőtt véghezvitték. – Ell-Nurin visszafordult a város felé, miközben egyre több fény gyúlt a súlyos árnyékok között. – Hogy tetszik a kilátás? – Szép hely. – Lyrna oldalvást a férfira sandított. – Éppen arra készülsz, hogy az apám borzasztó bűnéről beszélj nekem, és hogy néped mily nagyszerűséget tanúsított, amikor ilyen szépséget hozott létre a pusztítás romjain. – Úgy veszem észre, az éleslátásodról szóló mesék nem túloznak. Azonban ezenkívül azt is meg akartam kérdezni, van-e bármi elfogadható magyarázatod arra, miért tette. – Hajóitok támadásai egyre bosszantóbbá váltak – felelte

egyszerűen Janus leánya. – Nem hagyhatta, hogy a királyság kereskedelme ilyen csorbát szenvedjen, miközben régen dédelgetett háborúját tervezte. – Tehát már akkor is azon járt az esze? Porig égette a városunkat egy háború szolgálatában, amire még egy évtizedig nem került sor? – Azt gyanítom, már azelőtt eltervezte, hogy kiépítette volna a birodalmat. Ez jelentette uralkodásának dicsőséges csúcspontját. – Mennyiben dicsőséges a teljes vereség? A teljes vereség volt a lényeg. – Egy fiatalember álmából egy öregember kétségbeesett hazardírozása lett. Uram, talán volnál olyan szíves, és te is válaszolnál egy kérdésemre. Hogyan sikerült meggyőznie a hajóurakat, hogy az ellenség partjaira vigyék a seregét? – Töméntelen arannyal, egy hajórakomány kékkővel, meg egy ígérettel: hogy háborús győzelem esetén megkapjuk Untesht. Az Erinei-tenger egyik leggazdagabb kikötője onnantól a Szigetek fennhatósága alá került volna. A Tanács úgy vélte, megéri a kockázatot, ráadásul, ha valami balul ütött volna ki, örömmel nézik végig a városunkat letaroló hadsereg pusztulását. Hadd tegyem hozzá, mindezen döntések azelőtt születtek, hogy én elfoglaltam volna a helyemet a Tanácsban. Elhallgatott, és rókaszerű arcán bánat és aggodalom keveredett. – Harcolni fogtok? – kérdezte Lyrna. – Van más választásunk? – Sokféle egyéb választásotok van, uram. A Szigetek bővelkednek hajókban. Fogjátok a népeteket, és elmenekültök. Menedékre leltek az alpiri vidékeken. A császár bizonyosan

hajlandó elfeledni a múltbéli sérelmeit egy ilyen jelentős flottáért cserébe. Vagy elhajóztok valami új országba. A Sebes Szárny legénysége végtelen üres partszakaszokról mesélt a déli tengereken. A bátyám egyik nagyravágyó terve szerint telepeseket küld oda, ha a kincstár valaha is tudta volna finanszírozni a küldetést. – Ezt fogod mondani a népednek, amikor hazatérsz? Hogy egyszerűen hagyják el atyáik földjét, és meneküljenek? – Eszerint szabadon engedtek? – Rég elmúltak már azok az idők, amikor megválogathattuk a szövetségeseinket. Az atyád bűne óta nem tétlenkedtünk, tudván, hogy a megfelelő értesülések jelentik a legnagyobb védelmet, és kémeket küldtünk az ismert világ minden kikötőjébe. – Tehát Belorath kapitány is ezért kereste a titkos könyvet. – Igen. Nem volt könnyű beférkőzni a volári tanácstag fiának köreibe. Szerencsére a fickó mohósága előnyünkre vált. A királyságban is régóta vannak embereink, bár ez bizonyára nem ér meglepetésként. Állítólag a volári hadjárat még korántsem ért a végéhez. Alltor még kitart az ostrom alatt, a rabszolgavadászok félnek Varinvár falain túl merészkedni, és a volári seregek mindenütt csak felégetett terményeket, döglött nyájakat és mérgezett kutakat találnak, amerre csak mennek. Úgy tűnik, mégis marad valami a királyságból, ahová visszatérhetsz, fenség. Bár azt nem lehet tudni, meddig. – Akkor vigyetek vissza oda! Amikor visszavettem tőlük a királyságomat, a teljes haderőm a rendelkezésetekre áll. A szavamat adom rá! – És én elhiszem, de sajnos az idő ellenünk dolgozik. – A férfi kivett egy kis tekercset a ruhaujjából, és átadta a hercegnőnek.

Egy másik, a volárinál egyszerűbb titkosírással írták. – VF kihajózott Varinvárból – olvasta Lyrna az üzenetet. – Egy galamb hozta ma délután. Kémeink két napja adták fel a levelet. VF, azaz a volári flotta. – Mennyi idő, míg ideérnek? – kérdezte a nő. – Jó széllel nem kell hozzá több, mint két hét. – Uram, ha tehetnék bármit... – Tehetsz, fenség. – A férfi tekintetéből meggyőződés sugárzott. – Jóváteheted atyád bűnét, és visszaadhatod a Szigeteknek a Pajzsát. ♦ ♦ ♦ – Tehát ez a Wensel-sziget – tekintett ki Harvin a kilométer távolságban emelkedő sziklakiszögellésre. – Nem tűnik nagy számnak. – Mutass egy kis tiszteletet! – csattant fel Iltis. – A saját szemeddel láthatod a Hit bölcsőjét! – Nem úgy van az, testvér – vetette ellene Lyrna. – Csupán az első tételeket írták itt. Iltis bűnbánón meghajolt. – Való igaz. Bocsáss meg, fenség! Ugyan, hagyd már ezt! – akarta mondani neki a nő, mert sokkal jobban kedvelte a kevésbé hízelgő Iltist. Amióta a valódi személyazonossága kiderült, egyszeriben mind hasonlóan kezdtek viselkedni a jelenlétében. Murel például úgy hebegett és habogott, hogy Lyrna néha legszívesebben pofon csapta volna. – Semmit sem látok – mondta a lány a korlátra támaszkodva, miközben kifelé kémlelt. – A rendházat a sziklába vájták – magyarázta Iltis. – Ez a

legrégebbi rendház a Rend történetében, és az eredeti tételek felellési helye. Még a meldeneiek is tisztelik a hely szentségét, és békében hagyják a testvéreket. A Tengeri Szablya kétnapos útját követően lehorgonyzzott. A tenger végig kegyes volt hozzájuk, és csak a Wensel-szigethez közel korbácsolódott fel. Belorath kapitány elmondása szerint a szigetet körülvevő zavaros vizekben mindig is híresen nehéz volt hajózni az aljasul meglapuló zátonyok és egymás ellen ható áramlatok miatt. Ezért választotta magának lakhelyül? – tűnődött magában Lyrna, miközben a sziklás hegynek csapódó hullámokat nézte. – Kevesebb eséllyel számíthat látogatókra. Belorath odalépett hozzá, és meghajolt. – A csónak készen áll, fenség. – Köszönöm, kapitány. Mi a helyzet a másik dologgal, amiről beszéltünk? A férfi odabiccentett a legénység egyik tagjának, aki egy vászonba bugyolált tárgyat és egy faládikát hozott, amiket ügyetlen meghajlással letett Lyrna lába elé. A nő az öt emberre emelte a tekintetét, akikkel együtt annyit szenvedett, és rájött, hogy a köztük kialakult barátság további lehetősége végleg elveszett. Mindig is így volt. Nem nekünk való dolgok ezek, Lyrna – okította az apja, miközben a lánya az udvaron szaladgáló és nevetgélő gyermekeket nézte. – Mi nem ők vagyunk, és ők sem lehetnek a mi helyünkben. Ők szolgálnak, mi parancsolunk, és azzal, hogy parancsolunk nekik, végeredményben őket szolgáljuk. Leguggolt és kibontotta a csomagot, felfedve a három azraeli stílusú kardot. Felállt, és intett a férfiaknak, hogy vegyék fel őket. – Ezt a szertartást általában ünnepélyesebb keretek közt szoktuk levezényelni, és talán később sort keríthetünk egy valódi

ceremóniára is. Ám most, jó uraim, mindössze felteszek egy kérdést. A választ rátok bízom. Eddigi kötelezettségeitekre tekintet nélkül, és a megtorlás bárminemű veszélye nélkül feleljetek: fogadjátok, hogy személyeteket és ezeket a kardokat az Egységes Királyság szolgálatába állítjátok? Már azelőtt térdre estek, hogy befejezhette volna a mondandóját. Meglepetten látta, hogy Iltis fegyvere remeg egy kissé, amikor lehajtott feje elé tartotta. – Fogadom, fenség! – mondta a testvér, és Benten meg Harvin gyorsan követték a példáját. – Megtiszteltek – válaszolta a hercegnő. – Ezennel a királyság pallosainak nyilvánítalak benneteket. Minden korábbi bűnötök és kihágásotok, íme, megbocsáttatik a királynő szava által. – Iltishez lépett. – Állj fel, testvér! – mondta a térdeplőnek. A férfi feltápászkodott, aztán vigyázzba állt, és nagyot nyelt. – Iltis... – Lyrna elhallgatott, mert rájött, hogy még a férfi vezetéknevét sem tudja. – Adral, fenség – segített a termetes rendtestvér. – Köszönöm. Iltis Adral uraság, ezennel kinevezlek a királynő személyi testőrévé, ameddig kívánságod szerint vissza nem térsz a rended kötelékébe, természetesen. – Az az idő már nem jön el, fenség. Lyrna elmosolyodott, és Harvinhoz lépett. – Nekem nincsen családnevem, fens’ged. Legalábbis nem tok róla. – Értem. Ebben az esetben Törött Láncú Harvin uraságnak nevezlek el, ameddig nem találsz magadnak illőbb nevet. – Asszem, ez tökéletesen megfelel, fens’ged. – Csak fenség, uram. – Szürkesirály, fenség – ajánlkozott Benten, amikor a nő

közelebb lépett. – A halászok a családi hajó nevét veszik fel. Ha a hajó elsüllyed, vagy roncsként végzi, a név megmarad. – Ám legyen, Benten Al Szürkesirály uram! Te és Harvin uraság mostantól Iltis nagyúr vezetése alatt álltok. Az összes feladatotok a személyem védelme lesz. A királyságnak kell egy fő, ami viseli a koronát, és ti gondoskodtok róla, hogy az enyém a nyakamon maradjon. Felemelte a fedélzetről a ládikát, és a nőkhöz fordult, akik addigra már szintén letérdepeltek. Kinyitotta a dobozt, és odanyújtotta nekik. – Nem olyan stílusú, amit magam választottam volna, de egyelőre megteszi. – A gyűrűk egyformák voltak, kis kékkővel berakott, egyszerű ezüstkarikák, a legjobbak, amivel a meldenei ötvösök ilyen rövid idő alatt elő tudtak állni. – A királynőnek udvarhölgyek is kellenek. Ám a választás a tiétek, és az előttünk álló út hosszú és nem szűkölködik veszélyekben. Így hát jól gondoljátok meg, mit válaszoltok. Mellettem maradtok-e? Murel azonnal elvette a gyűrűt, míg Orena tétovázott egy kicsit. – Királynőm – kezdte –, az én életem azelőtt... nem illett egy nemesasszonyéhoz. Nem szeretném, ha a rossz hírem pecsétet ejtene az udvarodon. – Azt hiszem, ezeket az apróságokat már magunk mögött tudhatjuk, hölgyem – nyugtatta meg Lyrna. Orena kipislogta a feltörő könnyeket, és elvette a gyűrűt. – A férjemet Dunsának hívták. De szeretném a saját nevemet használni. Vardrián. – Orena Al Vardrián úrhölgy, állj fel, és foglald el a helyed! Lyrna kinyújtotta a kezét Murelnek, aki megfogta és csókot nyomott az ujjaira. Most már nyíltan zokogott.

– H-Harten, királynőm... – Murel Al Harten úrhölgy – fogta karon a lányt Lyrna, és gyengéden talpra húzta, majd félresimította a hajat a szeméből, és megcsókolta a homlokát. – Tényleg meg kell tanulnod uralkodni a könnyeiden. ♦ ♦ ♦ A Wensel-sziget felügyelője a sziget mólójaként szolgáló, laposra vésett sziklaperemen fogadta őket. Az Első Rend kopaszra borotvált testvére talárt viselt, ami valaha fehér lehetett, ám az évek használata beszürkítette, és így egészen olyan lett, mint az álláról lógó, kirojtosodott kötélhez hasonlatos, hosszú szakáll. – Szomorú hírek ezek, fenség – felelte, amikor Lyrna elmesélte, mi járatban van. Az arca látványa és a királyság helyzetéről szóló komor hírek éppen csak annyira bolygatták a nyugalmát, mintha rossz időjárásról értesült volna. Lirken testvérként mutatkozott be, és mutatta a rendház felé vezető utat a sziklába faragott lépcsőkön, amelyeket úgy hétszáz esztendővel ezelőtt alakítottak ki a Hit első képviselői. Néhány másik testvér várakozott odafenn, akik meghajlással, ámde hasonlóan érdektelen arckifejezéssel köszöntötték. A legtöbben azonnal visszatértek a tekercseikhez vagy csendes szemlélődésükhöz. Mind Lirken testvérhez hasonló korúak lehettek, és Lyrna elcsodálkozott, miként élhetnek meg az idős testvérek ezen a zord helyen. – A sziklamélyedésekben bőven akadnak rákok és kagylók – válaszolta Lirken a kérdésére. – Apálynál pedig tengeri moszatot szedünk. Ha az ember rendesen megfőzi, egészen laktató tud lenni. Hozathatok, ha táplálékra van szükséged. – Ezt most vissza kell utasítanom, testvér. – Körülnézett a

sziklateremben. – Ő itt van? – Atheran Ell-Nestra nem köztünk él, fenség. Amióta megtért közénk, csak néhány pillanatra láttuk. Tarts velem, elviszlek hozzá! Lyma követte az idős rendtestvért a rendházon át egy keskeny sziklaháton végigfutó, egyenetlen ösvényhez, amely egy kétszáz lépésre található magaslatra vezetett. – Hadd javasoljam, hogy lehajolva közlekedj, fenség. A hullámok olykor átcsapnak a hegygerincen. Iltis előrelépett. A királynő csak testőrét hozta magával a szigetre. – Veszélyes út ez, fenség. Majd én elmegyek, és idehozom neked! – Nem, uram – tette a lábát az ösvényre Lyrna, és a követ vizesebbnek találta, mint szerette volna. – Jobb, ha ezt egyedül intézem el. Itt várj meg! Úgy hiszem, Lirken testvér addig megmutathatja neked a katekizmusok eredeti pergamenjeit. – Való igaz – ragyogott fel Lirken testvér arca. – Csak nem tudós vagy, uram? Iltis vonásai olyan kemények maradtak, mint az őt körülvevő gránitsziklák. – Valaha a Negyedik Rend tagja voltam. Most már nem vagyok. Itt várok a királynőmre. Lyrna elnyomott egy vigyort az öreg rendtestvér bosszankodó arca láttán, azzal nekivágott a gerincen, és legörnyedt, ahogyan az öregember tanácsolta. Félig jutott, amikor szembetalálkozott az első hullámmal, ami a kőnek csapódva magas tajtékzuhatagot hányt, majd elemi erővel zuhant a nyakába, négykézlábra kényszerítve a nőt. Kétségbeesetten kapaszkodott a kőbe. Amikor a hullám eltűnt,

talpra állt, és bőrig ázva, botladozva folytatta útját. Még két fulladással fenyegető áztatást kellett elszenvednie, mielőtt eljutott volna a kiszögellésre. A testvérek keskeny, meredek ösvényt vágtak a torz alakú gránitoszlopba, és ez egy barlanghoz vezetett. Kétszer is megcsúszott a moháktól sikamlós úton, míg eljutott az üregig, amiből vékony füstcsík szállt fel. Ebből a magasságból a tenger lélegzetelállító látványt nyújtott, és az időszakosan szétoszló felhőzet között a messzeségben megfigyelhette a föld görbületét. Odalent a mélyben a Tengeri Szablya úgy hintázott a hullámokon, akár valami játékszer. A napfény áttört a felhőkön, és aranyszínbe vonta a kis fennsíkot. Lyrna kicsavarta a kendőt, amit még a hegyháton kellett levennie, majd visszakötötte a fejére, hogy védjen az erős napsütés ellen. Valami zajra a barlang felé fordult, és egy árnyalakra lett figyelmes, aki odabent gubbasztott a halovány tűzfénynél. – Micsoda kellemetlen lakhelyet választottál magadnak, Pajzs uram! – szólt oda a férfinak. – De a kilátás csodálatos. Az üregből előlépő magas, széles vállú férfi hosszú, szőke haját összekuszálta a szél. Némán állt, és őt nézte. Épp olyan jóképű, mint a kémeink jelentették – eszmélt Lyrna, amikor feltérképezte a csinos arcvonásokat a szakáll alatt. – Tudod, hogy ki vagyok – szólt kisvártatva a Pajzs –, de te ki vagy? – Lyrna Al Nieren, az Egységes Királyság királynője – hajolt meg Lyrna. – Szolgálatodra, uram. A halványkék szem a nő arcát fürkészte, majd a magas idegen elfordult, és egyetlen szó nélkül visszatért a barlangjába. Lyrna tétovázott, nem tudván, kövesse-e a férfit, ám az csakhamar visszatért egy gőzölgő agyagedénnyel.

– Most főztem teát – nyújtotta neki a csészét. – Ez az egyetlen fényűzés, ami nélkül nem tudnék meglenni. – Köszönetem – szürcsölt bele az italba Lyrna, és méltatón felvonta a szemöldökét. – Nagyon jó ízű. A déli alpiri tartományokból, nemde? – Így van. A kevés vidékek egyike, amely kalóznapjaimban mindig is függetlenséget élvezett. Cserébe mindig egy évre való szállítmányt hoztak a Szigetekre, csak nekem. – A férfi összefont karral nézte, ahogyan a nő iszik, és az erős tengeri szellő összeborzolta rongyos ingét. – Meghagytam a testvéreknek, hogy fordítsák vissza a hajóurak küldöncét, erre most téged küldenek. Vagy talán elragadtad az uralmat a bátyádtól, és megkaparintottad a Szigeteket? – A bátyám halott. Egy volári orgyilkos végzett vele azon az éjszakán, amikor megtámadták a királyságomat. A támadó velem is elbánt: Sötét tüzével megégette az arcomat, amint láthatod. – Szörnyű dolog. Részvétem. – Hamarosan a saját népednek is részvétet mondhatsz, mert a volári flotta éppen most hajózik errefelé, hogy megszállja a Szigeteket. – A népem tagjai kíméletlen harcosok, és tele vannak hajókkal. Biztosan látványos csata lesz. – Ell-Nurin hajóúrnak meggyőződése, hogy veszítenek, ha nem vagy ott, hogy vezesd őket. Belorath kapitány úgyszintén így hiszi. Az egész Boraeli-tengeren átvágott a Tengeri Szablyával, gyorsabban, mint előtte bárki, csak hogy hírt hozzon a támadásról. – Az első tisztem mindig is a legjobb tengerésznek számított. Kérlek, üdvözöld a nevemben!

Lyrna meglátta a férfi arcára kiülő keménységet, és a benne fortyogó haragot. – A1 Soma uraság a legjobb harcos, akit valaha is anya szült az Egységes Királyságban – kezdte Lyrna. – Ha a kezétől szenvedtél vereséget, attól nem esett csorba a becsületeden. – A vereség azt feltételezi, hogy történt valami vetélkedés – felelte a férfi csendesen, és a barlang felé fordította a fejét. – Örülök, hogy ízlett a teám. Hagyd itt az edényt, amikor elmész! Csak ez az egy van. A csésze hangos reccsenéssel tört szét a sziklabarlang peremén, amikor a férfi lehajtotta a fejét, hogy belépjen. Összehúzott szemmel, dühös arckifejezéssel fordult vissza. – Úgy látszik – folytatta Lyrna –, csak azért mentem át annyi próbatételen, hogy egy olyan emberhez könyörögjek segítségért, akinek mindössze egy kis megaláztatást kellett elszenvednie, és az önsajnálat bugyraiban fetreng, miközben a népe a rabszolgasággal és teljes megsemmisüléssel néz farkasszemet. – Az önsajnálat bugyraiban? – kérdezte a Pajzs, aztán felnevetett. – Tehát azt hiszed, azért vagyok itt? Mondd, a néped hagyott már valaha faképnél, fenség? Elfordították már a tekintetüket rólad minden alkalommal, tanítottak a gyerekeiknek sértéseket, amelyeket maguk túl gyávák voltak a fejedhez vágni? Nézted már, ahogyan az emberek, akikkel évekig együtt vitorláztál, köpnek az árnyékodra? Mindezt csak azért, mert nem sikerült megölnöd valakit, akinek a halálára már egy nemzedék óta szomjaztak? Nem magamat száműztem, száműztek. Azért vagyok itt, mert nincs máshová mennem. Az arcomat minden kikötőben ismerik innen Voláriáig, és mindegyikben jól megérdemelt hurok várna.

– Az én kikötőimben nem – felelte Lyrna. – Bűnbocsánatot nyersz minden hajóra, amit valaha is elraboltál, minden morzsányi kincsre, amit valaha is elvettél. Még a gyilkosságaidat is megbocsátom. – Sohasem gyilkoltam. Kivéve igazságos küzdelemben. – Kihúzta magát, amikor kitekintett a tengerre. A királynő megfordult, és ismerős látvány tárult a szeme elé. A vörös cápa visszatért. Most teljes valójában látszott, ahogyan lassú farkcsapásokkal körözött a Tengeri Szablya körül. – Sohasem láttam még cápát ilyen közel egy hajóhoz úgy, hogy ne lendült volna támadásba – álmélkodott a Pajzs. – Ha velem tartasz, elmondok neked egy érdekes mesét, ami talán ezt is megmagyarázhatja. Egymás mellett állva nézték a gigászi állatot, és a Pajzs arcáról nem lehetett leolvasni, mit gondol. – Belorath szerint azért okolod magad, mert nem haltál meg – szólt végül Lyrna, amikor a cápa alámerült a tintakék mélységbe. – Hogy ezért vagy itt. Várod a halált, amitől megfosztattál. – Nem fosztattam meg semmitől sem. Büntetést kaptam. Al Soma jól tudta, hogy ha életben hagy, azzal sokkal többet árt annál, mint ha egyszerűen elveszi az életemet. – Ismerem Al Somát, és nem gonosz ember. Mindössze megkímélte egy magatehetetlen ellenfele életét. Ell-Nestra felkacagott, de a kacaj hamar elhalt. – A saját szememmel láttam a tekintetét, fenség, és a saját fülemmel hallottam a szavait. Belenézett a lelkembe, és tisztában volt vele, hogy megérdemlem a halált. – Gyere velem, és talán őt is megtalálod. Ha az életet választod, Délitorony műhelyeiben megépíttetem neked a

legszebb hajót, amiről valaha is álmodtál, és a rakterét megtöltetem kékkővel, az orrától a faráig. – Tartsd meg a kékkövet és a hajót. Elcserélem. – Mire? A férfi túl gyorsan cselekedett ahhoz, hogy tehessen ellene. Elkapta Lyrna karját, és közel húzta, aztán a szájára nyomta a sajátját. A nő felkiáltott, és a kalóz nyelve behatolt a szétnyíló ajkak közé. Lyrnát elöntötte a harag, és összecsapta az állkapcsát. A férfi eleresztette, és nevetve vért köpött a kőre. A királynő dübörgő szívvel, metsző tekintettel meredt rá, miközben azt kívánta, bárcsak most is a nyakában lógna a dobókése. Ehelyett csak annyit tehetett, hogy rekedt hangon rámordult: – És még te mondod, hogy Al Sorna gonosz! – Ez nem gonoszság, fenség – felelte a férfi kissé selypítve, mivel a nyelvéből szivárgott a vér. – Csak kíváncsiság. És még nem elégítettem ki. – Gyakorlottan és lendületesen meghajolt. – Hadd szedjem össze nyomorúságos holmimat, és tüstént mehetünk!

HARMADIK FEJEZET

H

amar kiderült, hogy Illián sokkal jobb íjász, mint amilyen szakács. A karja még nem izmosodott meg annyira, hogy felhúzza az íjat, így Davokától kapott egy számszeríjat, és a tábor főzőüstjei hamarosan vidáman rotyogtak, ugyanis a lány rendre erdei galambokkal, fácánokkal és nyulakkal tért vissza a napi vadászatból. A hiteb szuka a tábortűznél eltöltött éjszaka után mellészegődött, és vicsorgáskor kivillantott, elszíneződött fogáról Illián Feketeagyarnak nevezte el. – Sovány a zsákmány – ejtette le a tűz mellé az egy szem fácánt, amit lőtt. – Az erdő ezen részén kevés az állat. – Parancsoló tekintetet vetett Arendilre. – Kopaszd meg nekem, fiú! – Kopaszd meg magadnak, taknyos! – Paraszt! – Elkényeztetett úrilány! Miközben a fiatalok folytatták a civódást, Frentis odébb állt, és szemével a tábort pásztázta. Janril Norin éppen a kardforgatás alapjait tanította néhány fiatalabb, tizenöt év körüli újoncnak, Davoka pedig Ermunddal edzett. A párbajozás

rendszeres elfoglaltságukká vált, amióta a lovag visszanyerte az erejét. Kétméteres botokkal a kézben, pörögve táncolták körbe egymást, és a tisztást betöltötte az összecsattanó fafegyverek zaja. Frentis hallomásból ismerte a lonak szokásokat, és Davoka szúrós szemét látva megfordult a fejében, hogy a nő talán éppen új férjjelöltjét vizsgáztatja. Grealin Harmincnégyessel foglalkozott, és a kínvallató rabszolga gondosan kerekített ajkakkal mondta a mesterétől tanult szavakat. – A nevem Karvil – kántálta fura, éneklő hangján. Szinte idegen akcentus nélkül beszélt királysági nyelven. A bódítószer elhagyását követő napokban sokat szenvedett, verejtékezve és reszketve kuporgott sátormenedékében, és néha botot szorított a fogai közé, hogy tompítsa a sikolyait. Éjszakánként alig aludt többet egy óránál, és Frentis amikor csak tehette, mellette maradt. A volt rabszolga tekergett és nyöszörgött, néha vadul összerándult, és kétségbeesett volári könyörgések hagyták el a torkát. Frentis azon tanakodott, vajon saját maga miatt kiáltozik-e, vagy áldozatai sirámát éli át újra. – Ezt a nevet választottad? – kérdezte tőle a szabadcsapat vezetője. – Egyelőre. Olyan nehéz volt dönteni. Ha úgy tetszik, továbbra is hívhattok Harmincnégyesnek. Frentis továbbment, és ezúttal Rensial mesterre bukkant, aki a kicsiny, de egyre gyarapodó lóállománnyal foglalatoskodott. A tábortól távolabb, egy aprócska tisztásra kötötte ki az állatokat, és minden idejét velük töltötte. Csak annyira hagyta abba a gondozásukat, amíg aludt és bekapta az Illián és Arendil által hozott harapnivalót, kiknek nevére persze éppúgy nem emlékezett, mint ahogy Frentisét sem tudta az

emlékezetébe vésni. – Gabonára lesz szükség, fiú – mondta neki, miközben megvizsgálta egy kanca patáját, amit néhány napja szereztek. A magas hátú vadászlovon eredetileg egy szépen öltözött volári ült, de a lovas elkövette azt a hibát, hogy maroknyi őre kíséretében elindult vadkant lőni. Harmincnégyes vallatásából kiderült, egy alacsonyabb rangú birodalmi vezér fia, és alig tud valamit a megszállás terveiről. Annyit azért elmondott, hogy ezúttal Darnel parancsnokol Varinvárban. – Ezt még az előnyünkre fordíthatjuk – vélte Grealin mester. – A hűbérúr nem éppen az okosságáról híres. – Ne becsüljük alá, testvér! – figyelmeztette Ermund. – A vadmacska sem tud filozofálni, de azért ugyanúgy végez a felkészületlen vadásszal. Frentis ugyanazt válaszolta Rensialnak, amit már annyiszor felelt neki: – Híján vagyunk a zabnak, mester. – A zabtól lesznek izmosak – folytatta a rendtestvér vidáman, és a következő lóhoz, a valaha szabadkardok által használt, öreg csődörhöz lépett. Az állat szürke orra jelezte vénségét, de azért még elegendő erő maradt izmokkal kötegelt lábában és nyakában. – A csatalovaknak zab kell. Túl gyér a fű. – Megteszek minden tőlem telhetőt, mester – ígérte Frentis, ahogyan mindig is tette. – Mire van még szükséged? – Kérdezd meg Jestin mestert, tud-e még kovácsolni néhány patkót! Már hárman is ledobták magukról. Amikor pedig azzal végeztél, ki kell fényesíteni a lószerszámokat. Frentis nézte, ahogy végigkeféli a csődör szőrét, és látta a vak imádatot a szemében. – Meglesz, mester.

♦ ♦ ♦ Ezután a tábor körül felállított védelmi vonalat járta végig, és megállt, hogy elbeszélgessen a déli őrség káplárjával. – Eddig semmi jel? – Semmi, testvér. Pedig már legalább fél nap eltelt. Draker és Patkány reggel felderítő útra indultak, ráadásul önként jelentkeztek a feladatra, ami náluk szokatlannak számított. Frentis arra gyanakodott, hogy valami elásott zsákmányt készülnek begyűjteni a város körül, és úgy vélte, nem is terveznek visszatérni. Már így is nagy meglepetést okoztak azzal, hogy ilyen sokáig velük maradtak, meg hogy kivették a részüket a rajtaütésekből. A jószerencse legyen velük! – gondolta Frentis, amikor alkonyaiig hiába várta a tolvajok visszatérését. – Mostanra már bizonyára félúton járnak Nilsael felé. – Maradt egy kevés pálinka a múlt heti támadásból – mondta a káplárnak, amikor felállt az álcázott őrhelyről. – Az őrség végén gyere a részedért! Rövid füttyszó hallatszott, ami lehetséges veszélyt jelzett, és Frentis rögvest visszaguggolt, szemével a fák félhomályba vesző vonalát fürkészve. Néhány pillanat múlva zihálás hallatszott, és nem sokkal később felbukkant Draker. A kevéske ellátmány és az emberpróbáló életmód sokat levett a hatalmas ember körméretéből, de még mindig nem tudott futás közben elfogadható sebességet tartani. Amikor meglátta a rejtekhelyéről felemelkedő Frentist, négykézlábra esett, és levegőért kapkodott. – Lesbő’ támadtak – lihegte, miközben a rendtestvér kulacsot nyújtott neki. A nagy ember elvette, és az arcára locsolt a vízből, mielőtt meghúzta volna. – Elkaptak minket. Azok a

rohadt rabszolgakatonák, meg néhány renfaeli, akik vadászoknak néztek ki. – Hol van a patkány? – kérdezte a káplár. – Megölték. Elég ráérősen csinálták. Engem közbe’ hagytak a saját levembe’ főni, de meglógtam. – Hogyan lógtál meg? – szegezte neki a kérdést Frentis. – Meglazítottam a kötelet. Minden tolvaj ismeri ezt a trükköt. – Megkötöztek? Nem láncoltak le? Draker bambán megrázta a fejét. Frentis kinyitotta a fülét, és beengedte az erdő dalát. Feszülten fülelt a legapróbb zajokra is... Kisvártatva meghallotta. Az ugatás messziről jött, de jól kivehető volt. Renfaeli farkaskutyák, nem rabszolgakutyák. – Vissza a táborba! – parancsolta, miközben felrántotta Drakert. – Déli oldalon felsorakozni! Nincs időnk menekülni! – Te ostoba állat! – hördült a káplár Drakerre. – Egyenesen ide vezetted őket! Frentis parancsokat kiáltozva szaladt végig a táboron, az őrhelyükre szólítva a harcoló csapatokat. Már többször elgyakorolták, mi a teendő ilyen esetben, de nem gondolta, hogy valóban megtörténhet. Mindig azt remélte, hogy elegendő idejük lesz felkészülni a védekezésre. Az első döbbenetükből felocsúdott harcosok sebesen összeszedték a fegyvereiket, és elfoglalták az állásaikat az egyenetlen hadsorokban. – Arendil! Illián! – A fiatalok futva jöttek, az ifjú kivont, hosszú kardjával, a lány számszeríjával és tegezével a kézben. – Gyakorlott harcosok lesznek az ellenség soraiban – okította a férfi Illiánt. – Jól küzdenek, de sem düh, sem félelem nem látszik rajtuk. Mássz fel egy fára, és nyilazz le annyit közülük, amennyit

csak tudsz! Arendil, te Illián testi épségét véded! A fiú vitázni akart, de amikor a lány nekiiramodott, kénytelen-kelletlen követte. – Legjobb lesz, ha te hátramaradsz, mester – tanácsolta Grealinnek Frentis, amikor a testes rendtestvér meztelen pengével melléje lépett. – Köréd gyűlünk, ha áttörnek. Grealin derülő arckifejezéssel felvonta a szemöldökét, és maradt, ahol volt. Hamarosan Ermund és Davoka is megjelent. – A gyerekek? – kérdezte a nő. – Biztonságban vannak, ha igaz – válaszolta a vezérük. – Figyeljétek a kuritájokat, és maradjatok mellettem! Ki kell egyenlítenünk az erőhátrányunkat. Draker jött zihálva, kezében súlyos bunkójával, arcán mélységes szégyennel. – Sajnálom, testvér... – kezdte. – Egyszer úgyis meg kellett történnie – válaszolta amaz. – Legalább megtaláltátok az elásott kincset? Draker bánatosan vállat vont. – Épp akkor kaptak el minket. Felfedezték a készletet. Tíz vízhordó bőrbe’ való vörösviráglevet. Úgy vótunk vele, hogy a gyógyítók biztos hasznát látnák. Frentis nem látta a hazugság árnyékát a fickó arcán. Most már nem tolvaj, hanem katona – döbbent rá. – Fedezz, rendben? Draker tisztelgésre emelte a bunkóját. – Enyim a megtiszteltetés, testvér! Frentis felajzotta az íját, és elővett egy nyílvesszőt. Eközben sűrű csend ereszkedett a táborra, és minden szempár a fákra szegeződött. – Lehet, hogy nem találtak meg – suttogta Draker.

Frentis visszafojtotta a nevetését, és az erdőn tartotta a szemét. Nem is kellett sokáig várnia: száz-egynéhány néma, kifejezéstelen arcú ember tartott egyenesen feléjük, kürtszó és harci kiáltások nélkül, karddal mindkét kézben. Drága mulatság ennyit összeszedni csak a mi kedvünkért. – Íjászok fel! – kiáltott, mire bajtársai előbújtak a rejtekükből, és eleresztették az első sorozatot. A kuritájok bucskáztak, gördültek és ugrottak a nyílzápor láttán, és mindössze fél tucat, ha elesett. Aztán már ott is termettek. Frentisnek sikerült leszedni kettőt, de aztán félredobta az íját, és kivont karddal nekik rontott. Látta, amint egy kuritáj átvágja magát a védők kis csoportján. A volári kardjai olyan sebesen vagdaltak, hogy szem nem követhette, és a szabadcsapat tagjai hiába erőlködtek, hogy elhárítsák a csapásokat. Frentis átugrott egy elesett harcoson, hárította a kuritáj balkezes vágását, aztán a hosszabbik pengéjét a rabszolga szemébe döfte, de olyan fürgén, hogy a másiknak nem maradt ideje visszavágni. Egy újabb kuritáj rohant felé, és a kardjai ollópengék módjára csattantak össze, hogy lefejezzék a fiatal rendtestvért, ám a fickó a következő pillanatban kétrét görnyedt Davoka lándzsájával az oldalában, mielőtt Ermund kétkezes sújtása kivégezte volna. Kiáltás vonta magára Frentis figyelmét. A háta mögött Draker egy kuritáj felé lóbálta a furkósbotját. A volári lebukott, előrelendült, és rövid kardjával a medveszerű rabló felé döfött. Grealin mester gyorsabban ott termett, mint azt Frentis valaha is lehetségesnek gondolta volna, és combon szúrta a rabszolgát, aki a földre került. A medveszerű tolvaj ráugrott az ellenfelére, aztán nekiesett, és fütykösével egyre terjedő vérfelhő közepette halálra csépelte.

Frentis végigtekintett a csatatéren. Mindenfelé holttestek hevertek a fűben, de még mindig túl sok kuritáj maradt talpon. Kiválasztotta a legjobban szorongatott csoportot, a tábor közepén verekedő, nőkből és férfiakból álló vegyes csapatot. – Együtt! – kiáltotta Davoka, és a legközelebbi ellenfél felé dobta a tenyerébe rejtett dobókést. A fickó megtántorodott, amikor a penge meztelen felsőkarjába fúródott, ám ahogy felemelte a kezét, hogy kihúzza, lecsapták a csuklójáról a kezét. Frentis még kettővel végzett gyors egymásutánban, és kardja acélkorbács gyanánt suhogott, miközben átverekedte magát a volári csatasoron. A harcosai köréje gyűltek, és szedett-vedett fegyverzetükkel a kézben, rikoltva, ordítva viaskodtak. Davoka és Ermund egymásnak háttal szintén a csata sűrűjébe vetették magukat, és a lándzsa és kard fáradhatatlan örvény módjára kaszabolta az ellenséget. Nem vagyunk elegen! – döbbent rá Frentis. Emberei gyűrűt alkottak körülötte, de a voláriak most már minden oldalról szorongatták őket. – Nem szabadítottunk ki elég rabot: ez nem egy igazi hadsereg! A tábor végéből lópaták dübörgése hallatszott. Rensial mester rohamozott a fák között a veterán csődör nyergében, kivont karddal, mélyre hajolva a ló hátán. Hátulról felnyársalt egy kuritájt, aztán a fegyverét kirántva továbbvágtatott, levágott egy másikat a vállára intézett sújtással, aztán letaposott egy harmadikat. A paripa fülsiketítő nyihogást hallatott, miközben véresre rúgta a patája alatt fekvő rabszolgát. Egy kuritáj rohant az ágaskodó ló elé, letérdelt, mire egy társa mindkét lábával az előző volári hátára lépve, két kardját a feje fölé emelve az őrült lovasmester felé szaltózott. Rensial arca

továbbra is rezzenéstelen maradt, és félretáncoltatta a lovát. A kuritáj elrepült a feje mellett, és nyiszáló pengéi alig néhány hüvelykkel tévesztettek célt. A volári talpra érkezett, majd megpördülve újra támadott, ám csakhamar holtan esett össze, amikor egy odafentről érkező számszeríj-lövedék átfúródott a nyakán. Davoka és Ermund futva jöttek, hogy levágják a kuritáj bajtársát a lándzsa és kard összehangolt táncában. Rensial mester kifejezéstelen tekintete egy pillanatra megtalálta Frentisét, aztán újra elvágtázott, egyenesen a legsűrűbb kuritájcsoport felé, miközben kardja olyan precíz ezüst ívekben forgott, amit Frentis annak idején, a gyakorlótéren sohasem tudott egészen pontosan leutánozni. Három további volári esett el, aztán a mester eltűnt szem elől. A roham csak rövid időre akasztotta meg a támadás erejét, mert a kuritájok újra alakzatba rendeződtek. A túlélő harcosok is Frentis mellé siettek. Milyen kevesen maradtunk! – gondolta vezérük, ahogy köréje gyűltek, és félve szemlélték az őket ismét bekerítő, rendezett kuritáj-sorokat. – Nem kellett volna ilyen sokáig várnunk! A szájába vette két ujját, és nagyot füttyentett. Szinte azonnal hitebek acsargása és rekedt ugatása töltötte meg az erdőt. Gondozóik szabadon engedték őket, és a bozótból előtörő állatok a kuritájok felé iramodtak. A támadók észlelték a veszélyt, és védekező alakzatot felvéve, hihetetlen gyakorlottsággal egyetlen osztaggá rendeződtek. Az első sor letérdelt, míg a második sor tagjai a lábukat a földön megvetve, rövid kardjukat előretartva várakoztak. Acél és izom rémisztő és legyőzhetetlennek tűnő erődjét alkották. Gyilkos feléjük iramodott, ugrott, és a fejük fölött átrepülve a kör közepén ért földet. A következő pillanatban rés jelent meg az áthatolhatatlan falban, és a szakadó hús meg széttörő csontok

zaja hallatszott, miközben a falka többi tagja megállíthatatlan erővel betódult lyukon, amit a vezérállat hozott létre. Frentis a kardját felemelve loholt a nyomukban, és a harcosok követték. A kuritájok harci fegyelme szétesett. Frentis elkaszálta az egyik volári lábát, majd a pengét megfordítva mellkason döfte a fickót, és bajtársai is csatlakoztak a mészárláshoz. A voláriak persze az utolsó csepp vérükig harcoltak, és akár fegyverek kaszabolták, akár agyarak és karmok tépték őket, nem tanúsítottak félelmet, úgyhogy jó pár harcos és kutya odalett még, mire az utolsó rabszolga is eltűnt a saraboló pengék alatt. Amikor a szabadcsapat életben maradt tagjai előtántorogtak, Frentis összeszámolta őket a vérontás nyomai közepette. Nem több mint ötven – bánkódott. – És legalább az egyharmaduk megsebesült. Janril az élők körében volt. Kardja lassú, módszeres csapásaival dolgozott valamin a páfrányok takarásában. Amikor a keze megállt, lehajolt, hogy felvegye a zsákmányát. Ahogy felemelte, vér ömlött a nyakcsonkból. A valamikori énekes nevetve rázta a levágott fejet, és a halott állkapcsa beszédet imitálva lötyögött. Frentis szégyenszemre rájött, hogy azt remélte, Janril odavész az összecsapásban. A hozzá hasonlók sohasem találnak békét. Hátulról magas hangú rikkantás jött. Davoka azonnal felkapta a lándzsáját, és a hang irányába futott. Illián! Frentis követte. Valamivel előtte Grealin mester szaladt az aljnövényzetben meglepő sebességgel. A mesteren túl észrevette Arendilt, aki két kuritájjal küzdött. Az ifjú kardja összefüggő íveket írt le a levegőben, ahogy a volári pengék csapásait hárította. Pörögve, lebukva cselezte az egyre közelebb nyomuló kuritájokat, miközben Illián a tölgyfa ágai között állt, éppen a

küzdelem fölött, és tehetetlenül tárta szét a kezét. Nem maradt több lövedéke! A voláriak újult erővel törtek az ellenfelükre, és Arendil hátrább tántorodott. Az egyik felülről, a másik alulról támadott. A fiú megbotlott egy fagyökérben, elesett, és a hátán ért földet, miközben a kuritájok közelebb léptek. Grealin mester a jelenettől húszlépésnyire megtorpant, aztán a kardját leeresztve kinyújtotta szabad kezét, és széttárta az ujjait... És a két kuritáj felemelkedett. Mintha valami nagy, láthatatlan ököl csapódott volna nekik, hogy letaszítsa őket a lábukról. Az egyik nekiütközött a tölgyfa törzsének, és olyan erővel csavarodott körbe rajta, hogy bizonyosan porrá tört a gerince. A másik visszapattant az ágról, amelyiken a lány várakozott, de olyan ütődéssel, hogy Illián felsikkantott, és fickó tíz méterrel odébb pottyant le a lombok közül. Davoka a mesterre nézett. Félelem és undor tükröződött az arcán. – Rova kha ertah Mahlessa – suttogta mély hangon, aztán a fiatalokhoz szaladt. Frentis odalépett Grealinhez, és komor bánkódást látott a mester arcán. Bőre elsápadt és iszamós lett, mintha valami szörnyű fájdalmat élne át. – Azt hittem, csak képzelődöm, amikor néhány napja volárit láttam egy faágra felszúrva – mondta neki Frentis. – Milyen meglepetést tartogatsz még nekünk, mester? Grealin haloványan elmosolyodott. – A helyes megszólításom valójában aspektus.

♦ ♦ ♦ Frentis a renfaeli vadászok után küldte Janrilt a tíz legrátermettebb harcosukkal egyetemben. A megbeszélteknek megfelelően megölték a kutyákat, hogy kitöröljék a szagukról őrzött emléket, ám az egyik vadászt élve fogták el, hogy kihallgathassák. A fickó nem sokáig dacolt: Harmincnégyes társasága néhány perc alatt meghozta a kellő eredményt, és a renfaeli nyelve megeredt. – Urunknak az a meggyőződése, hogy a fia ebben az erdőben rejtőzködik – vallotta a szikár, középkorú fickó, akinek viharvert ábrázata arról árulkodott, hogy egész életét nyomkövetőként töltötte. Bal kezének ujjaiból folyamatosan csöpögött a vér, ahol Harmincnégyes rózsatöviseket tolt a körme alá. – Tíz aranyat kaptunk volna, ha elvisszük neki a fiút, húszat, ha életben marad. A rabszolgákat a saját zsebéből fizette, egyenesen a volári hadvezértől vette őket. – Aranyért vadászol a saját népedre? – érdeklődött Janril kifejezéstelen hangon. – Azt csinálom, amit mondanak – siránkozott a férfi, és könyörgőn nézett fel rájuk a fa gyökere mellől, amihez kikötözték. – Mindig is így volt. Darnel hűbérúrral nem érdemes ujjat húzni, főleg, ha az ember meg akarja őrizni az életét. – Velem sem – felelte neki Frentis. – Ezt neki is mondd meg! – Elengeded? – kérdezte Janril a vezérétől, aki a sebesültek ellátásában segédkező Arendil felé indult. – Amikor felszedjük a tábort, hagyd a fickót megkötözve, ahol van! Az a gyanúm, hogy Darnel uraság igazságos jutalommal szolgál majd neki a kudarcáért. – Az árulóknak kijáró halált érdemli, testvér! – erősködött

Janril szokatlan hevességgel. – Nem láttál még elég halált mára, őrmester? – Amikor ilyen söpredékről van szó, sosem elég belőle! Frentis megállt, és egyenesen a férfi szemébe nézett. – Segít valamit a gyilkolás és a kínzás? Elveszi a feleséged halálának látványát? Janril szürke szeme fényesen csillogott összehúzott szemöldöke alatt. – Soha semmi sem veheti el. Amit teszek, a nevében teszem. Vérrel írom az ő dicséretét. – A nevében? Mi volt a neve? Még sohasem említetted. Az őrmester csak nézett rá, és enyhe bizonytalanság pislákolt a szemében, ami alig látszott a sarjadzó őrülettől. – Hagyd a vadászt, ahol van, és készülj az indulásra! Ha nem tudod követni a parancsaimat, kotródj innen, és gyilkolássz máshol! Arendil Davokának segédkezett. Együtt éppen kötést tettek Draker karjára. Csak a lonak maradt a csapatból, aki rendelkezett valamilyen gyógyító tudással. – Aszittem, kivertem az életet abbul a féregbül, erre megszúr! – panaszkodott a nagy ember összeszorított foggal. – Aztán azér’ megkapta a magáét! Abba se hagytam, míg meg nem láttam az agyát. Davoka elszorította és bekötözte a sebet, aztán odalépett Frentishez, és halkan jelentette: – Tíz sebesültet még ma éjszaka elveszítünk, a többiek idővel felépülnek. – Idővel? Időnk az nincsen – válaszolta Frentis. – Egy órán belül költözünk. A nő komoran bólintott, és óvakodó pillantást vetett

Grealinre, aki egyedül ült egy apró tábortűz mellett, és a köpenyébe burkolózott, mint aki fázik. – Ő is jön? – Grealin mester a Hitünk aspektusa és a csoport vezetője. Nem igazán hagyhatom itt. A lonak összevonta a szemöldökét. – A csoport vezetője? Frentis úgy döntött, most inkább nem felel, és Arendilre nézve odaintette magához a fiút. – Nos... Milyen jól ismered az apádat? ♦ ♦ ♦ – Húsz aranyat? – csücsörített Arendil meglepetten. – És nagyapa még azt mondta, a hűbérúrnak arra sincs pénze, hogy egy kocsmai ringyót kifizessen. – Minek kellesz te neki? – tudakolta Frentis. – Én vagyok az örököse. Mocskos magjának egyetlen gyümölcse. – A fiún látszott, hogy kényelmetlenül érinti a téma, és egyik lábáról a másikra állva lesütötte a szemét. – Még sohasem találkoztunk, de úgy érzem, mintha mindig a hátam mögött állna, mint valami gyűlöletes árnyék. És ismerem a gondolatait, a vágy, hogy megszerezzen, őrületbe borította az agyát. Sokszor megesett, hogy az anyám fura homlokráncolással nézett engem, és tudtam, hogy nem engem lát, hanem őt. – Abbahagyta a fészkelődést, és Frentisre emelte a tekintetét. – Nem hagyom, hogy megkaparintson, testvér. Inkább meghalok. Vágd le egy ujját, és küldd el a hűbérúrnak a vadásszal! Sarkalld még meggondolatlanabb lépésre! Frentis nem a saját gondolatait hallotta. A nő volt az. Szövetségük sebei mélyen bevésődtek, egyenesen a lelkébe.

– Esküszöm neked, hogy nem fog megkaparintani – ígérte Arendilnek, és a fiú vállára tette a kezét. – Jól harcoltál ma. Menj, és segíts Illiánnak összeszedni a fegyvereket, jó? Az ifjú arcán egy pillanatra büszkeség villant, aztán elfutott, hogy megkeresse a lányt. ♦ ♦ ♦ – Vaelin tudott róla? – kérdezte Frentis, amikor leült a Hetedik Rend aspektusával szemben. – Addig nem, amíg el nem látogatott hozzánk, mielőtt a Végekre költözött volna. Volt egy felettébb... érdekes beszélgetésünk. – Grealin arcszíne még mindig szürkében játszott, de a rózsás pír kezdett visszakúszni jókora pofazacskóira. Frentis visszaemlékezett, micsoda vérveszteséget szenvedett el a volári nő, amikor lopott képességét használta. – Különleges képességed... fáj, amikor használod? – Inkább elszívja az erőnlétemet. Ha ilyen mértékű erőt eresztek ki egyszerre, annak megvannak a következményei. Nem véletlenül vagyok ilyen kövér, testvér. Így könnyebben elviselem azt, ami utána következik. – Hol van a Hetedik Rend háza? – A Hetedik Rendnek nincsen háza. Négy évszázada nincsen székhelyünk. Olyanok vagyunk, mint egy finom pókháló, ami átmeg átszövi a Hitet és a királyságot. A munkánk mindig rejtve marad. – Ahogyan a Rendben is titkoltad a kilétedet? – Valahogy úgy. Az tűnt a legbiztonságosabb rejtekhelynek. – Grealin fáradt vonásai gúnyos mosolyba rendeződtek. – Milyen látványos, amikor a bölcsek ostobáknak bizonyulnak! – A testvérek, akiket aznap megtaláltam... Arlyn aspektus

küldte őket, hogy testőreidként vigyázzanak rád? – Igen. És az ő parancsát követve haltak meg. – Hová menekültél volna? – Északra a hágóhoz. Ha nem tudtam volna eljutni oda, akkor nyugatra, Nilsaelbe, és onnan a Végekre. Ehelyett itt ragadtam veled és hősies lázadóinkkal. Egyszer szép történet lesz belőlünk, nem gondolod? Ha marad valaki hírmondónak. Ilyen egy vereséget szenvedett ember – döbbent rá Frentis Grealin lógó arcát és fénytelen szemét nézve. – Ezek a harcosok a vezetőikként tekintenek ránk – emlékeztette a mestert –, reményt látnak bennünk. A Hit aspektusaként te meg tudod adni nekik mindezt. – Tőlem csak félelmet kaphatnak. Látják, mi vagyok, és félnek tőlem. A lonak asszonynak igaza van, csak őszintébb, mint a többiek. Félelem és elszigeteltség az osztályrésze annak, aki áldott képességgel rendelkezik. Életünk nem a napvilágon, hanem az árnyékok közé húzódva telik. Ott szolgálhatjuk legjobban a Hitet. Ez a legkeményebb lecke, amit a Rendem megtanult. – A régi világ elveszőben van, aspektus. Minden megváltozik. Idejöttek, és darabokra törték. Rajtunk áll, miként rakjuk össze újra. – Újjá akarod formálni a világot, testvér? Nemes küldetésre vágysz, amivel lemoshatod a tömérdek vért, amit kiontottál? – Azt sohasem lehet már lemosni. De attól még nem kell belefetrengenem. – Akkor mit csinálunk itt? Miért vívjuk ezt a reménytelen háborút? Ezek az emberek mind halálra vannak ítélve. Ebben az erdőben nem lelünk győzelemre. – Grealin lesütötte a szemét, és tekintete kiüresedett. – Sehol sem vár minket győzelem. Hát

nem érted? Azt hittük, már nyertünk. Hogy elhárítottuk a lavinát, amikor Al Sorna leleplezte a Várakozót. Ám összesen csak annyit értünk el, hogy az egyik veszélyre figyeltünk, miközben egy másik láthatatlanul növekedett. Egy egész hadsereg gyülekezett az óceán túlfelén, hogy lerohanjon minket. Ki gondolta volna, hogy több évszázadnyi cselszövés után ilyen feltűnő támadással készül? – Kicsoda? Grealin felemelte a tekintetét. – Pórul járt hölgyismerősöd minden bizonnyal Szövetségesnek nevezte. A voláriak erősen ragaszkodnak különös kényszerképzeteikhez. Lehet, hogy már régen megszabadultak az isteneiktől és vallásaiktól, de az értelem szavát szolgaságra cserélték. – Ki ez az illető? – Inkább az a kérdés, ki volt. Hiszen egykor bizonyosan ember volt. Emberként élt, neve és népe volt, talán családja is, akiket szeretett. Persze mindez elveszett, és a Rendem legjobb látói sem tudták visszafejteni a múlt ködéből. Nem tudjuk a nevét, csak a célját ismerjük. – És mi volna az? – A pusztítás. Legfőképpen a mi elpusztításunk, mivel úgy tűnik, hogy van valami ezzel a földdel, ami feldühíti. Már megpróbálta egyszer: azután, hogy a nagy városok megépültek és nálunk sokkalta bölcsebb emberek csodákat műveltek, valahogyan sikerült mindent romba döntenie, de nem végzett elég jó munkát, mert valami megszökött előle. És most azt is el akarja tüntetni. Grealin elhallgatott, és a szeme újra elködösödött, ahogy újabb fáradtságroham söpört végig rajta.

Frentis felállt. – Köszönöm, hogy megmentetted a fiút. Tudom, hogy nagy árat fizettél érte. Hálás volnék, ha velünk tartanál. Az aspektus nagy teste megrándult, ahogy felhúzta a vállát. – Hová mennék máskülönben?

NEGYEDIK FEJEZET

A

zt jelenti, „boszorkány” – pillantott Veliss a lány kezében tartott, nyitott könyvre. – A régi volári „varázsló” szó nőnemű alakja. – Elverah – ízlelgette Reva a szót. – Szép a hangzása. – Azt hiszik, hogy boszorkány vagy? – kérdezte Arken. – Istentelen eretnekek – szívta meg az orrát Arentes uraság. – A Sötétség művének hiszik az Atya áldását. Reva elfojtott egy sóhajt. Már ő is kezdi... – Jó – nyugtázta Sentes bácsikája a kandalló mellől. Hangja nem volt több rekedt zihálásnál. – Ez azt jelenti, hogy félnek. – Félhetnek is – mosolygott Revára Arentes. – Az úrnő az Atya büntetését zúdítja a nyakukba minden alkalommal, amikor megtámadják a falakat. – Mi van a királyi őrség tagjaival, akiket kiszabadítottunk? – kérdezte a lány, mert nagyon szeretett volna témát váltani. – Felküldtük őket ahhoz a száz-egynéhány emberhez, akik már a falon teljesítenek szolgálatot, úrnőm – felelte a nagy bajuszú parancsnok. – A déli szakaszt erősítik. Ott még mindig kevesen vagyunk. – Jó. – Velisshez fordult. – A készletek?

– Kétharmadon állnak – felelte a nő. – De csak azért, mert szigorú fejadagolást rendeltünk el. Az emberek panaszkodnak, főként a nők. Nem könnyű elviselni, ha az ember gyermekei sírnak az éhségtől. – Kettőzzétek meg a gyermekek porcióját! – utasította Reva. – Én sem szeretem, ha sírnak. – Az éhség az ellenségünk legfőbb fegyvere, úrnőm – mutatott rá Antesh. – Minden falat, amit elfogyasztunk, közelebb viszi őket a győzelemhez. – Télig már csak egy hónapot kell várni – szólt közbe a bácsikája a tűz mellől. – És a gyűjtögetéssel nem sokra mennek. Meglátjuk, ki hal éhen először! – Köhögőroham fogta el, és ingerülten legyintett. – Elég ebből! – Hörögve lélegzetért kapkodott, amikor a köhögés alábbhagyott. – Hagyjatok magamra az unokahúgommal! A többiek meghajoltak, és kisoroltak az ajtón. Veliss keze végigsúrolta Reváét, amikor kiment. A lány leült a nagybátyjával szemben, és észrevette, mennyire remeg a férfi takarón nyugtatott keze. – Ugye tudod, hogy ez egyre rosszabb lesz? – mondta neki az öreg. – Az a legkevesebb, hogy a gyerekek sírnak. – Tudom, bácsikám. – Ez az egész... – intett erőtlenül a férfi –, én nem így terveztem. Reméltem, hogy uralkodásod alatt nem kell háborúval foglalkoznod. – Nem te tehetsz róla. – Tegnap éjszaka álmot láttam. Egy nagyon különös álmot. Apád is ott volt, meg az enyém, meg a nagyanyád. Mind itt a könyvtárban gyűltünk össze. Milyen furcsa... A szüleim alig bírtak egyazon teremben meglenni... – Elhallgatott, és laposakat

pislogva próbálta a lányon tartani a tekintetét. – Bácsikám? A hűbérúr szemhéja megrebbent és lecsukódott. Reva odalépett, hogy a karjára húzza a takarót. Amikor közelebb ment hozzá, a nagybátyja feje nagyot rándulva felemelkedett, és a szeme fénylett az örömtől. – Azt mondták, büszkék rám – lehelte a hűbérúr. – Miattad, Reva. Úgy tűnik, végre valamit jól csináltam. Az unokahúga leült elé, és a nagybátyja térdére fektette a fejét. A férfi törékeny keze a lány loknijaival játszott. – A cumbraeli nők nem hordanak ilyen hosszú hajat. ♦ ♦ ♦ A rá következő éjszaka újra eljöttek, és egyszerre több helyen támadtak, ahogyan Antesh előre megjósolta. Az osztagok szoros hadrendben meneteltek a földhídon, minden oldalról pajzsokkal védve magukat: a varitájok legelöl a maguk természetellenes, gépies ritmusában, mögöttük a szabadkardok, nem olyan szűk rendben, ám arra gondosan figyeltek, hogy a pajzsaik mögé rejtőzzenek. Ahogy az ellenség közelebb jött, az íjászok Antesh parancsára leeresztették az íjakat, hogy ne fecséreljék el a nyilaikat. A volári hadoszlop kettéosztott, és a zászlóaljak lassú módszerességgel araszolva körbevették a várost. Egyetlen rést sem hagytak védelmi falukban. – Ezek a szarháziak túl gyorsan tanulnak – fűzte hozzá Arentes a látottakhoz. Szépen tisztelgett Revának. – Átveszem a nyugati falszakasz parancsnokságát, úrnőm... engedélyeddel. – Hogyne, uram. Vigyázz magadra! Az öreg parancsnok mereven meghajolt, és elcsattogott. A lány figyelte a zászlóaljak lassú közeledését, aztán nyilat

illesztett az íjhúrjára, és felpattant a kaputorony tetejére. – Úrnőm! – nyúlt utána Antesh, de Reva rövid úton elhessegette. – Látni akarom, mennyire félnek tőlem! – vetette oda az íjászparancsnoknak. Az ellenség továbbmenetelt, és az osztagok a jól begyakorolt terv alapján felvették meghatározott helyzetüket, ügyet sem vetve a gyűlölt boszorkányra, aki íjjal a kezében nézett le rájuk. Végül a szabadkardok kapták be a csalit, ahogy Reva előre gondolta. Egy kis rés jelent meg a pajzstetők rengetegében, ahogyan az egyik osztag letért a földhídról és balra vette az irányt. Reva várt, amíg fém nem csillant a fekete háromszögben, aztán gyorsan félrelépett, és egy nyíl repült el a füle mellett éles füttyöt hallatva. Azon nyomban felhúzta az íját, és eleresztett egy vesszőt. Pontosan eltalálta a rést. A szabadkard-osztag megrázkódott, akár valami sebesült vadállat, és a rémület széles hulláma hömpölygött végig rajtuk. Az őrmesterek parancsokat ordibáltak, de mindhiába, mert egyre több nyílás feketedett a pajzsok falában. – Íjászok, fel! – ugatta Antesh, és a száz íjásza egyszerre szaladt oda a falhoz, hogy kegyetlen, vashegyű esőt szórjon a támadók nyakába. A zászlóalj tovább hullámzott, miközben a nyilak megállíthatatlanul zuhogtak. A holttesteket verejtékező szakasz megpróbálta rendezni a sorait, de a folyamatot már nem lehetett visszafordítani. Néhány pillanat múlva a sorok ismét vadul megrándultak, majd szétcsattantak, amikor a páni félelem úrrá lett az életben maradt katonákon. Volt, aki a földhíd felé vette az irányt, mások a szomszédos zászlóaljakban kerestek menedéket. A legtöbben pillanatok alatt odavesztek, de a gyorsabb lábúaknak sikerült megmenekülni.

Reva megint nyilat tett az íjára, és a mellvéden állva a volári sorokat pásztázta, újabb lehetőséget keresve. Azon töprengett, vajon kézzelfogható dolog-e a gyűlölet, mert szinte a bőrén érezte, úgy tódult feléje odalentről, mint valami hullám. Az utolsó volári zászlóalj is elfoglalta a helyét, pontosan a kaputoronnyal szemben. A többi osztagnál kisebb haderejű, mindössze háromszáz főből álló különítmény mozgását még a varitájokénál is nagyobb pontosság jellemezte. Kuritájok – nyugtázta Reva. A feje fölé emelte az íját, felnevetett, és haldokló nagybátyjára gondolt. Úgy tűnik, végre valamit jól csináltam. – Gyertek csak! – kiáltott le a néma soroknak. – Itt vagyok! ♦ ♦ ♦ Másnap reggel Antesh kiküldött néhány csapatot, hogy összegyűjtsék a lehullott nyílvesszőket és a halottak fegyvereit. Reva is velük tartott, mert nem akarta, hogy magánzónak higgyék, aki visszakozik az utálatosabb feladatoktól. – Arentes jóval háromezer fölé becsüli a volári halottak számát – mesélte Arken. Megállt a parton, hogy kirángassa a nyilat egy varitáj félig vízbe merült hullájából, aztán elvette a fickó rövid kardját és tőrét is. – Rendesen megdolgoztattak minket, az biztos – értett egyet Reva. A mögöttük álló éjszaka az egymást követő válságpillanatok sorozatának tűnt. ő maga folyamatosan a fal egyik szakaszától a másikig szaladgált, mert a voláriak mindenáron meg akarták vetni a lábukat a mellvéden. Két alkalommal már közel jártak a győzelemhez, egyszer a nyugati szakaszon, ahol a varitájok csáklyákkal mászták meg a falat, miközben a szabadkardokból álló fő haderő hiába küzdött a

létrákon. Mire Reva odaért, Arentes már megfékezte a támadást. Az öreg parancsnok a homlokán éktelenkedő vágással kiáltozta a parancsait a városi őrségnek. Az alabárdosok egyetlen rohama elégnek bizonyult, hogy visszaverje a voláriakat, azután pedig nyilakkal kergették vissza őket a földhídra. A déli szakaszon történő betörés komolyabb gondot okozott. Reva a kaputorony tetején állva úgy fékezte meg a kuritáj támadást, hogy lámpaolajjal öntette le őket, amikor a rabszolgakatonák a pajzsukat elhajítva, csáklyáikat pörgetve a fal felé szaladtak. A legtöbbjük azonnal lángba borult, aztán elesett az egymást követő nyílesők alatt, de néhánynak sikerült feljutni a fal tetejére, és kétkardos táncukat járva számos védőt megöltek, mielőtt levágták volna őket. A lány éppen elrendelte a holttestek visszajítását, amikor futár jött a hírrel, hogy még több kuritáj jelent meg a déli fal tetején. Üzenetet küldött a házi őrségnek, hogy erősítsék meg a szakaszt, aztán már rohant is arrafelé, Arkennel a nyomában. A kuritájok a szabadkardok között rejtőztek. Megjegyezte, hogy a jövőben oda kell figyelnie erre a bosszantóan okos taktikára. A védők kemény csomót alkottak a déli falon, és a hullák mindkét oldalon sokasodtak, amikor az őrség az erősítéssel együtt ellentámadásba lendült. Parancsnokuk, egy nagyon fiatal őrmester már több vágást viselt a csupasz karján és arcán. – Csak még egy hórukk, legények! – kiáltotta az embereinek. – Ezúttal kitakarítjuk innen ezeket a férgeket! – Várj! – parancsolta Reva, és a kuritájsorokat nézte, akik a szokásos üres tekintettel bámultak vissza, miközben mögöttük további szabadkardok másztak fel a mellvédre. – Készülj! – lépett előre, és leakasztotta a válláról a szilfaíjat. Gondosan célzott, alig négy méterre a legközelebbi ellenségétől,

aztán leszedte, majd rögtön utána egy másikat is. A kuritáj sorok öntudatlan sebességgel záródtak össze. Még kettővel végzett, mielőtt az egyik kuritáj elkiáltotta volna magát, és elindultak feléje. Reva elhajította az íjat, és a válla fölött hátranyúlva kihúzta a kardját a hüvelyből. Az őrség rohamra lendült. Később nehezére esett visszaemlékezni az események pontos menetére. Emlékezett rá, hogy felugrik és megpördül, és egy kuritáj félig levágott fejjel omlik össze alatta, de leginkább csak az összecsattanó szablyák és szakadó hús vörössel színezett káosza rémlett. A házi őrség megérkezésével véget is ért az egész: a katonák alabárdjaikkal kivégezték a megmaradt kuritájokat, és lelökték a falról a szabadkardokat. Revát most is megéljenezték. A házi őrség tagjai jókora csapásokkal lapogatták a hátát. Túl fáradt volt ahhoz, hogy eltaszítsa őket, és Arkennek kellett kimenekítenie szorongatott helyzetéből. Örült, hogy sértetlennek látja barátját, bár az ifjú arcán ülő sápadtság arról mesélt, most először ölt közvetlen közelből. Megállt, mert meglátta a fiatal őrmestert. A férfi éppen egy sebesült szabadkardot rántott talpra. A volári az alkarját fogta; a sebben fehéren villant a csont. – Hol van most a korbácsod, te mocskos szardarab? – rántott tőrt az őrmester, és betolta a sebbe, aztán megforgatta. A férfi sikoltott. – Hol van most a korbácsod, mi? – Gyorsan végezz vele! – parancsolta Reva. – Aztán álljatok csatasorba! Az éjszakának még koránt sincs vége. A volári támadás csaknem négy órán keresztül tartott, amíg a hajnal első sugarai meg nem csillantak a széles folyóvízen. Mind több és több zászlóalj menetelt át a földhídon, hogy szerencsét próbáljon, és minden elbukott rohammal egyre több

hulla feküdt a földön. Nagy árat fizettek: Arentes több mint háromszáz halottat és kétszáz sebesültet jelentett, de a támadás ereje még ekkor sem lanyhult. Végül a megmaradt voláriak visszavonultak. A varitájok újra hadrendbe alakultak, és felszedték a pajzsukat, míg a szabadkardok fegyelmüket feledve futottak a nyakukba zúduló ráadás-nyílzápor elől. A felkelő nappal érkező világosság megnövelte a hosszúíjak áldozatainak számát. Izgatott kiáltás rántotta vissza Revát a jelenbe. Egy élő volárit húztak ki a folyóból: nyilvánvaló rettegéséből ítélve egy szabadkardot. A fickó félelme rögvest borzadállyá változott, amikor meglátta, ki közelít felé. – Igen – bólintott Reva. – Itt van az elverah! A volári csak bámult rá kővé dermedve, és szemében már csupán nyomokban pislákolt az értelem. Ez sem fog már többet harcolni. – Űrnőm? – kérdezte az egyik íjász várakozón, kivont tőrével a kezében. – Beszéli valaki a nyelvét? ♦ ♦ ♦ Csak Veliss tudott elég jól voláriul ahhoz, hogy kikérdezze a fickót, és akkor is csak írásban. A könyvei segítségével lefordította Reva kérdéseit, és visszamondatta őket a férfival. Üzenetek segítségével egyszerűbb lett volna a dolog, de Reva azt akarta, hogy a férfi bajtársai hallják a rettegést a hangjában, ahogy reszketegen ismétli a szavakat. – Az elverah nagy hatalommal bír, és mindenkit megöl, aki a városa ellen támad. De azért kegyelmes is. A parancsnokaitok felesleges támadásokat intéznek, és eldobják az életeteket, miközben

ők biztonságban ülnek a sátraikban. Aki leteszi a fegyvert és elhagyja ezt a vidéket, megmenekül az elverah bosszújától. Akik maradnak, azokra halál vár. – Jól mondja? – tudakolta Velisst, miközben a férfi eldadogta a szeme elé tartott szöveget. – Amennyire meg tudom ítélni. Reva Antesh-hez fordult. – Tízszer mondasd el vele, aztán hagyd futni! A nagybátyámnál leszek. ♦ ♦ ♦ Másnap éjszaka nem jöttek, és az utána következő éjszaka is elmaradtak. A volári táborban megszokott jövés-menés ezúttal nem utalt újabb támadásra. Ha ácsoltak is újabb tutajokat vagy ostromtornyokat, azt nem a védők szeme előtt csinálták. Máskülönben gyakorlatoztak, meg lovas járőröket küldtek, de nem tettek újabb próbálkozást a földhídon való átkelésre. – Úgy látszik, hogy végül úgy döntöttek, kiéheztetnek minket – vélte Antesh. – Gyáva férgek! – fitymálta őket Arentes. – Még néhány olyan támadás, mint a tegnapi, és megnyertük volna az ostromot. – Pontosan ezért éheztetnek ki – lépett a lány mellé az íjászok parancsnoka. – Kitörhetnénk, úrnőm! Indíthatnánk egy-két rajtaütést. Hátha meggondolatlan ellenlépésre késztethetjük őket. – Ahogy kívánod – válaszolta Reva. – De csak kevés emberrel, akik önként jelentkeznek a feladatra. Főként nőtlen férfiak menjenek! – Intézkedem, úrnőm.

Az ezt követő napokban Reva magára vette a napi rendszerességű mustrák nyűgét, edzette a védőket, hogy ne bomoljon meg a fegyelmük, és átfutotta Veliss jelentéseit a rendre csökkenő készletekről. – Már a felénél tartunk az ellátmánynak? – kérdezte az egyik este. – Az meg hogyan lehetséges? – Amikor az emberek félnek, többet esznek – felelte a nő. – Mellesleg az első néhány hétben feléltük a friss húskészletünket és levágtuk az állatokat. Mostanra már csak kenyér és sózott hús maradt. Sajnálom, kedvesem, de újra csökkenteni kell a fejadagot. És nem csak az embereknél, a katonáknál is. Máskülönben nem éljük túl a telet. A lány lenézett Veliss pergamenen sorakozó, szép írásjeleire. – Te tanultad ezt? A szépírást. – Apám a falu írnoka volt. Megtanított a mesterségére, de a... ööö... nőiség kihívásai Varinvárba vittek, mielőtt még beállhattam volna tanoncnak. – Megvert? Ezért hagytad ott? Veliss felnevetett. – Hitemre, dehogy! Nem hiszem, hogy valaha is kezet emelt volna valakire, még az anyámat sem bántotta, pedig megérdemelte volna az a csalfa tehén! Kedves, tompa elméjű emberke volt, akit nem érdekelt, mi van a faluján túl. Én többet akartam. A tűz mellett a hűbérúr ismét összerezzent, és motyogott valamit álmában. – Mostanában sokat álmodik – jegyezte meg a nő. – Amikor meg ébren van, órákon át mesél a családjáról. – Az epés hangnem ellenére Reva látta az aggodalmat a nő szemében, a kezdődő gyászt egy emberért, aki még meg sem halt. Leküzdötte a

késztetést, hogy megfogja a kezét. Inkább felállt az asztaltól. – Tegyél félre annyi bort, amennyi neki elegendő! – válaszolta. – Ürítsd ki a pincét, a többit az embereknek adjuk! Az talán megédesíti a fejadagcsökkentés keserű piruláját. – Vagy megtölti az utcákat lázongó részegekkel. – Apránként osszátok ki! Az Olvasó kutyája azóta nem tette tiszteletét? – Nem, úgy tűnik, az öreg megelégszik azzal, hogy a székesegyházában dühöng. Bár állítólag sokan látogatják az istentiszteleteket, és ha a forrásoknak hinni lehet, a vénember mondandója egyre különösebb és baljósabb. Az Atya ítélete száll a fejünkre, és így tovább. Még meggyűlhet vele a bajunk, ha a dolgok rosszabbul alakulnak. Veliss erősen megnyomta a szavait. Reva a nagybátyjára pillantott. – Nem volt valami terve, amivel korlátozhatnánk az öreg hatalmát? – Sentes a lassú játszmákat szerette. Kémkedni és bizonyítékot szerezni a köpönyegforgatás vagy vesztegetés tényéről, aztán várni, és egy adandó alkalommal felhasználni mindezt. Nyomást gyakorolni rá, vagy leváltani egy könnyebben kezelhető egyházfőre. Veled végre lépéselőnyben lehetünk. – De csak ha megtaláljuk a papot. – Pontosan. Reva az ablakhoz lépett, és felnézett az ikertornyokra. Nincs itt – gondolta. – Nincsen a városban, mert ha itt lenne, már kiszagoltam volna. – Szólj a barátaidnak, hogy tartsák nyitva a szemüket! Legalábbis egyelőre.

♦ ♦ ♦ Reva korán reggel arra ébredt, hogy Arken kitartóan rázza a vállát. Rákapott, hogy az őrségek közti szabad óráit a könyvtári kereveten töltötte, mert nem akart túl messzire menni a nagybátyjától. Úgy látszott, Veliss valamikor az éjszaka során úgy döntött, melléfekszik. A nő melléje bújt, és karjával átölelte a derekát, fejét pedig a lány vállán nyugtatta, úgy, hogy vastag, barna fürtjei félig betakarták Reva arcát. A haja szamócaillatot árasztott magából. Reva gyorsan kibontakozott az ölelésből, és Arken tekintetét kerülve a fegyvereiért nyúlt. Ha a fiú talált is bármi kivetnivalót a jelenetben, a hangján nem hallatszott: – Valami történik a folyón. ♦ ♦ ♦ – Mik ezek? – kérdezte Reva, miközben a folyóban horgonyzó hajókon felállított, különös alkalmatosságokat szemlélte. A Hidegvasra telepedő hajnali ködfátylon keresztül nehezen tudta kivenni a kerek vállú, csökevényes karú, hatalmas, négyzetes formákat, amik torz óriások gyanánt guggoltak a párában. Antesh uraság komoran, némán bámulta a hajókat. Végül Arentes szólalt fel: – Ostromgépek, úrnőm. De ilyeneket még sohasem láttam. Parancsszavak visszhangja jött a folyó túlpartjáról, és csónakok hosszú sora tűnt fel a ködből, hatalmas, gömbölyű tárgyakkal megpakolva. – Tizenöt kilométerre délre van egy kőbánya – fűzte hozzá Antesh eltűnődve. – A bányákat ugyebár nem nagyon lehet felégetni. – Felvette vastag karú íját, aztán nyílvesszőt helyezett

rá, magasra emelte a fegyvert, és egészen a füléig húzta a húrt. A nyíl átívelt a folyón, és a gyors sodrású folyóba esett, a legközelebbi hajótól tíz méterre. – Miféle ostromgép az, ami nyíllövésnél is messzebbre hajít egy követ? – csodálkozott Arentes. – Úgy látszik, ezek olyan gépek – felelte Antesh. Tekintete a szerkezetektől a városfalig vándorolt. – A kövek valószínűleg valahol a kaputorony és a nyugati bástya között fognak becsapódni. Ha okosan csinálják, több rést akarnak majd ütni. – Ürítsétek ki a mellvédek megfelelő szakaszait! – utasította őket Reva. Arentes nekilátott parancsokat osztogatni, mire a védők elszakították a szemüket az ostromgépekről, és a lépcsők felé szaladtak. – Védvonalakkal kell készülnünk a falon belül is! – szorgalmazta Antesh. – Ez azt jelenti, hogy le kell rombolnunk néhány házat, hogy a helyükön üres területeket hozzunk létre. – Akkor lássatok neki! – mondta a lány. – Veliss úrhölgy adjon elismervényeket azoknak, akik elveszítik a lakhelyeiket! Ja és a kilakoltatottaknak a legjobb bort adjátok a hűbérúr pincéjéből! A férfi meghajolt, és elsietett. Reva nézte, ahogy a csónakok a három lehorgonyzzott hajóhoz tartanak, és korbáccsattogás ütötte meg a fülét. Rabszolgák emelték a hajókra a köveket. Halk kattanások hallatszottak, ahogy a masinák karja hátrafeszült, és homályos alakok szaladgáltak a fedélzeten, miközben a szikladarabok a helyükre kerültek. Majd csend állt be. A gépeket felhúzták, de a hajítókarok nem moccantak. Mire várnak? Az egyik íjász kiegyenesedett, és a folyó felső szakaszára mutatott. Reva melléje lépett, és a ködöt fürkészte. Először csak

valami halovány árnyékot látott, a párából előtörő, négyzetes alakú vitorlát. Ám csakhamar láthatóvá vált a hajó teljes mérete. Sohasem látott még ekkorát: a nagy sötét hajótest olyan farvizet vert, amely dagályhullám módjára mosta a folyópartot. A hajó legalább hét méter magasan emelkedett ki a vízből, és számtalan ember szaladgált a fedélzeten, amelynek közepén fehér ponyva feszült. Reva a szemét erőltetve úgy hitte, egy magas férfi alakját látja a vászon alatt. Eljöttél, hogy végignézd a műsort, mi? Megragadta az íját, és azon tűnődött, vajon Arren csodálatos mesterműve elég messzire röpítené-e a nyilat, hogy elérje innen a fickót, de tudta, hogy támadása csak üres fenyegetésnek bizonyulna. A védők hangulata már így is látványos zuhanórepülésben romlott. Láncok csörögtek, amit nagy csobbanás követett. Húsz méterre a szunnyadó óriásokat hordozó uszályoktól a nagy hajó is kivetette a horgonyt. Egyetlen lángoló nyílvessző röppent fel a monstrum fedélzetéről, füstcsíkot húzva a vízbe esett, és az óriások megszólaltak. A zömök karok hangos zümmögés kíséretében előrecsapódtak, és a kövek először olyan gyorsan száguldottak a levegőben, hogy szem nem követhette őket. Magasra íveltek, mint holmi bosszús gyermekek által eldobált kavicsok, és szinte egy örökkévalóságig függtek a levegőben, mintha maga a Világatya ragasztotta volna őket a mennyboltra, válaszul a falakról felszálló sok ezer imára. De ha így is volt, közbenjárása csak egy pillanatig tartott. Az első lövés túl rövidre sikeredett, és olyan erővel csapódott be a folyóparti nádasba, hogy megrázta a falat Reva lába alatt, és a kivert víz esőként áztatta a mellvédet. A második átrepült a fal fölött, és kifordított néhány követ a belső mellvédből, majd bevágódott az alant sorakozó házakba, sikolyokat és utcakőre

hulló téglák zaját vonva maga után. A harmadik óriást működtető gépészek azonban láthatólag igazán jól végezték a dolgukat. A masszív sziklagömb a nyugati fal pereme alatt csapódott be, törmelék szóródott szerteszét, és az ütközés ereje ledöntötte Revát a lábáról. A kőtömb legördült a külső falról, és megállapodott a folyóparton. Reva hitetlenkedve meredt a becsapódás helyére, és biztosra vette, hogy a vészesen tátongó repedések menten kiszélesednek, és az egész falszakasz összeomlik. Ám a por elült, és a fal kitartott. A lány talpra állt, és figyelte, ahogy a gépészek az irányzékot állítgatva sürögnek-forognak az ormótlan alkalmatosságok körül, és készenlétbe helyezik az óriások karját a következő dobáshoz. Nos – határozott. – Ezeknek menniük kell! ♦ ♦ ♦ Reva keményen ellenállt Anteshnek, hiába fenyegette a parancsnok a lemondásával, és Veliss könnyes szemű kérlelését is semmibe vette. – Nekem kell menni – mondta egyszerűen, anélkül, hogy magyarázkodott volna. Senki más nem képes rá. Vaelin sem küldött másokat az alpiri ostromgépek ellen a sivatagi háborúban. Én sem fogok. Az északi falban nyíló és a folyó közlekedési útvonalába csatlakozó, keskeny csatornához vitték a csónakokat. Az ötven válogatott harcos olajos kannákkal és gyúlékony nyilakkal szerelkezett fel, szakaszvezetőjükhöz hasonlóan feketébe öltöztek, korommal kenték be a kilátszó bőrfelületeket, és sárral koszolták össze a pengéket, nehogy a csillogás elárulja őket. Arken a csónak orrában várakozott, és némán, két kézzel markolta a szekercéjét. A válla állásából jól látszott, hogy

tetemes emberi erőre lett volna szükség ahhoz, hogy kiszállítsák. – Remélem, elég éles! – biccentett Reva a fegyverre, amikor leült a fiú mellé. – Nem nagyon számít. Ha elég erősen megütöm őket, úgyis elesnek. A lány csókot nyomott az arcára, és az enyhe bűntudat ellenére hízelgett neki az ifjú orcájára felkúszó pír. Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani! – Maradj mellettem! A csónakok kevéssel éjfél után indultak útnak. Felhők borították az eget, és lefojtották az áruló holdfényt. A sodrás ellen küszködve, vastagon bezsírozott villában húzták az evezőt, hogy ne adjon zajt. Száz métert haladtak a folyón lefelé, majd nyugatnak vették az irányt, és letették az evezőket, aztán a csónak pereme alá bukva hagyták, hogy a sodrás elvégezze a dolgát. Az ostromgépek éjszaka is folytatták a bombázást: fáklyák tömkelege világított a gépészeknek, akik ormótlan szörnyetegeiket kezelték. A kormányosok a kőnek verődő kő lassú dobütemére mind közelebb és közelebb navigálták a csónakokat. Amikor elérték az első hajót, Reva húrra illesztett nyílvesszővel felállt a lélekvesztőben, és célpontot keresett magának. A hajítógép bal oldalán egy zömök fickó éppen pöröllyel ütlegelte a szerkezet valamilyen szerelvényét. Gyenge lövés lett belőle, a hullámok hintázása és a csónak mozgása miatt a lány elvétette a célt, de még így is sikerült combon lőni a volárit. A fickó felordított, elvágódott a fedélzeten, miközben fáklyafénnyel megvilágított társai meglepett arccal néztek fel a munkájukból. – Fel! – kiáltotta Reva, aztán újabb nyilat tett az íjára, és

lőtt. A többi íjász egy emberként felugrott, célzott, és a rá következő nyílzápor egy szempillantás alatt lesöpörte a gépészeket a fedélzetről. A kormányos a hajó oldalához vezérelte a csónakot, és még három másik jármű ütközött mellettük, miközben Reva megragadott egy kötelet és felhúzta magát. A fedélzetet hullák és súlyosan, vagy enyhébben sérült voláriak borították. – Végezzétek ki őket! – parancsolta a lány, és a gépek felé vezényelte az olajat hozó támadókat. – Gyújtsátok fel! Munkához láttak, miközben parancsnokuk a jobb oldali korláthoz állt, hogy felügyelje a megmaradt ostromgépek ellen intézett támadást. Az íjászok kifeszített íjakkal álltak, de ekkor kürtszó hangzott fel a homályba borult folyó több pontjáról. A volári hadihajó ormótlan árnyéka hirtelen kivilágosodott, ahogy az orrától a faráig fáklyák gyúltak rajta, és íjászok tömkelege tűnt fel a fedélzeten és a kötélzeten. – Lebukni! – kiáltotta Reva, és elkapta Arkent. A fiú tátott szájjal nézte a hajóról kilőtt nyilak záporát, aztán a lány felé vetődött, hogy méretes testével fedezze. A volári nyilak kopogó jégeső módjára terítették be a fedélzetet, és Arken éles fájdalomkiáltással Revára borult, a fedélzethez nyomva a lányt. Védence kikémlelt a fiú könyöke mögül, és azt látta, hogy négy másik embert is a fedélzethez szegezett a nyílzápor. A fegyverek tetőtől talpig végiglyuggatták őket. Arken felmordult, és megpróbált felkelni. – A folyóba! – sziszegte Reva. Erősen megragadta Arkent, és a bal oldali korláthoz gördült vele. Amikor az új nyílzápor végigsöpört rajtuk, a fiúnak éppen sikerült legurulnia a fedélzetről, és egyenesen a vízbe zuhant, de Reva nem ugrott vele. összerezzent, de azért tűrte, ahogy a

nyílfejek végigkopognak a deszkákon, és az egyik a kapaszkodó kezétől egy hüvelykre belecsapódik a korlátba. Még egyszer utoljára végigtekintett a fedélzeten, de látta, hogy sem az emberei, sem a gépészek nem élték túl az ellencsapást. A hajítógép azonban sértetlenül magasodott előtte, és csillogott a bőségesen rálocsolt olajtól. A kezében tartott íjra pillantott, és az ujja végigsimította a szép faragást. Ne haragudj, Arren mester! A Hidegvasba dobta a fegyvert, aztán visszaugrott a fedélzetre, lekapott egy fáklyát a tartóvasáról, és a gépre hajította. A lámpaolaj azonnal lángra kapott. Megfordult, azzal átvetette magát a korláton. Mielőtt a folyóvíz lehűtötte volna a testét, füle még megtelt a nyílvesszők zümmögésével. A víz alatt továbbúszott, amíg csak mert, és miközben a város felé küzdötte magát, érezte, hogy a melegség lassan elszivárog a testéből. Feljött, hogy levegőt vegyen, majd újra lebukott. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre megérezte, hogy körülzárja a nádas, és a szárakat megragadva kimászhatott a vízből. Hosszú ideig feküdt a parton, és zihálva, felemelt fejjel a hajót és a lángoló ostromgépet nézte. A hajítógép két másik társa sértetlen maradt. A folyó árja feldobta a víz felszínére a holttesteket, amelyek most ott lebegtek magatehetetlenül. – Arken! – Reva feltápászkodott, és végigbotladozott a parton. – Arken! Mintha csak gúnyolni akarnák, a két ostromgép egyszerre lőtte ki a terhét, és a feketeségből kirepülő kövek éppen a feje fölött csapódtak a falba, így kénytelen volt félreugrani, hogy elkerülje a lehulló omladékot. A törmelék az egyre szélesedő hasadék alatti romhalomra esett. A kupac odafentről nem tűnt nagynak, de alulról valóságos hegynek látszott.

– Itt van! – kiáltotta valaki a mellvéden. – Az áldott Reva úrnő él! Felnézett, és számtalan arcot látott odafent, akik a mellvédről tekintettek le rá. A dicshimnuszt zengő kórus egyre hangosodott, ahogy megmenekülésének híre végigterjedt a falon. Azt hiszik, győztünk! – döbbent rá, és megint a folyó felé nézett. A hadihajó fényei egyenként elaludtak, ám a lángoló gép még mindig égett, csakhogy már korántsem olyan hevesen, és egy idézett jutott eszébe a Bölcsesség Könyvéből: A háború mindnyájunkból bolondot csinál. ♦ ♦ ♦ Arkent a földhídhoz közel találták meg, nyílvessző állt ki a hátából, és a hidegtől és vérveszteségtől eszméletlenül feküdt a parton. A hírt hallva Reva azonnal az ispotályba rohant. Amikor kötelek segítségével felhúzták a mellvédre, a védők köréje sereglettek, és térdre esve zengték áhítatos dicséretüket. Volt, aki hangosan az Atyához imádkozott, ám a legtöbben csak elkerekedett szemmel bámultak. Hirtelen gyűlöletet érzett irántuk, úgy vélte, kétségbeesett hitük aljasul elárulja az imént megtapasztalt áldozathozatalt. Az Atya semmit sem tett! – akarta a fejükhöz vágni. – Csak a szerencse mentett meg! Nincs áldás a fejemen. Nézzétek a folyóban lebegő hullákat! Az az én művem! Persze ezt nem lehetett így elmondani. Szükségük volt az áldott Reva úrnőre, kellett, hogy magukon tudják az Atya óvó tekintetét. Amikor odaért a gyógyítóhoz, Harin testvér éppen a vért mosta le a kezéről. Arken arccal lefelé feküdt az asztalon, és meztelen bőre a hátán bekötözött sebből szivárgó, vörös patakoktól eltekintve csontfehéren árválkodott. A szeme le volt

hunyva, de szemhéjai meg-megrebbentek. – Túléli? – kérdezte a lány a testvért. – Úgy hiszem – felelte Harin. – Fiatal, és erős, mint egy bika. Reva megkönnyebbülten dőlt a falnak, és lecsúszott a földre. Nem sírok többet... – emlékeztette magát, miközben érezte, hogy kibuggyannak a könnyek. Harin hozott neki egy takarót, gyöngéden felhúzta, aztán körbegöngyölte vele a lányt. – Nem tetszik ez nekem, úrnőm – jegyezte meg, miközben bőrig ázott vendége homlokához érintette a kezét. – Egyáltalán nem tetszik. Reva a takaróval a vállán leült a tűz mellé, és valami sötét, gőzölgő italt tartott a kezében, miközben a testvér összeöltötte a fiú sebét. – Az egész város erről beszél – folytatta a férfi, miközben a szemét a munkáján tartotta. – Az Atya tüzes igazságát szolgáltattad az eretnekek ostromgépeinek. – Kétlem, hogy te osztanád ezeket a nézeteket, testvér – válaszolta a lány, miközben belekortyolt az italába, és az arca összerándult az undortól. – Mi ez? – Rendtestvérek cimborája. Ha néhány percig tűzön melegítjük, azonnal elűzi a vacogást. Reva visszaemlékezett, hogy Alornis részeg költője úgy nyeldekelte a kotyvalékot, mintha a legfinomabb nedű volna. Értetlenkedve rázta a fejét, ahogy leerőltetett a torkán még egy kortyot. – Az is jó, ha szédül tőle az ember? – kérdezte a következő pillanatban. – Bizony. – Akkor jó. – Ültében és az italt szürcsölve érezte, hogy a

melegség végigterjed a testében, és a nyelve belezsibbadt a keserű ízbe. A hatalmas termetű Harin testvér ujjai szokatlan ügyességgel mozogtak, ahogy két csipesz segítségével átfűzte a bélhúrt Arken sebszélein. – Milyen gyakorlott a kezed, testvér! – Köszönöm, hölgyem. – Bizony Ő is mesélt rólatok egy s mást. – Ivott még. – Az Ötödik Rendrő’. A világ leggyobb gyógyítóji, aszonta. – Kicsoda? – A1 So’na. A Sötétkadd, ki másss? – Újra a szájához emelte a csészét, és azon tűnődött, hogyan tudott ilyen gyorsan kiürülni. – Aszittem, sikerülni fog, t’od? Ami neki is sssikerült. Ehelyett mindenkit megölettem. De pessze nem én csináttam. Hisz engem megáldott az Atya... – Az Atya áldásáról nem tudok nyilatkozni, hölgyem – felelte halkan a nagydarab gyógyító. – De azt tudom, hogy ezek a városfalak azért állnak még mindig, mert te itt vagy. Ezt sose feledd! Zajongás támadt az ajtón kívül, és egyszer csak Veliss tört be a helyiségbe, majd Revát látva megkönnyebbülten felsóhajtott. Odajött a lányhoz, puha kezét az arcára tette, és a szeme ragyogott az örömtől. Reva csuklott, és böffentett egy halkat. – De hisz részeg! – Veliss vádlón pillantott a testvérre. – És már nem vacog – felelte Harin. A nő szeme Arken mozdulatlan alakjára tévedt. – Csak ők ketten? – Sajnos igen. Antesh emberei végigkutatták a partot, de nem jártak sikerrel. – Ötven embell – selypítette Reva, és azon tűnődött, miként

lett hirtelen olyan sötét a szobában. – Még sohassem ölltem meg ennyit... egyszerre... – Megtetted, amit meg kellett tenned – karolta át a nő, és talpra húzta. – Menjünk haza! A nagybátyád már érdeklődött felőled. – Ötven embell... – suttogta Reva, miközben minden érzet kifutott a testéből, és a szemhéja lecsukódott, mintha csak ólomból volna. – Megájdott az Atya... ♦ ♦ ♦ Jobban fájt a feje, mint valaha, és azon tanakodott, vajon nem az Atya ékelt-e valami láthatatlan szekercét a koponyájába, hogy megbüntesse a kétkedéséért. A hajítógépekkel kilőtt sziklák folyamatos döngése sem segített az enyhülésben. Reggel első dolga volt megtekinteni a rést négy házi őr kíséretében, akik távol tartották tőle a tömeget. Sokféle hang követte, ahogy végigment az utcákon: a köszönet kiáltásai, álmélkodó sóhajok, és az emberek egy része letérdelt, amikor elhaladt előttük, mint ahogy annak idején a téren térdeltek az Olvasó előtt. Úgy érezte, most még rosszabbul viseli túláradó hódolatukat. – Hagyjátok abba! – állt meg, amikor meglátott egy gyapjúműhely előtt térdeplő, idős párt. A két öregember érteden csodálattal nézett fel rá. – Téged az Atya küldött hozzánk, úrnőm – ellenkezett a nő. – Rajtad keresztül ránk irányul az Atya tekintete. – Karddal és íjjal jöttem, nem az Atya tekintetével, ráadásul tegnap éjszaka az egyiket el is veszítettem. – Lehajolt, és a nő könyökét megragadva felhúzta a vénasszonyt. – Ne térdepeljetek előttem! Ha már itt tartunk, senki előtt se térdepeljetek! – Hirtelen észrevette, hogy mások is odagyűlnek,

és a sok szempár az arcát vizslatja, ahogy elragadtatott figyelemmel követték az eseményeket. – Térdeplők nem menthetik meg ezt a várost! Ha most letérdeltek, a falak leomlanak, és azok, akik lerombolják, gondoskodnak róla, hogy mostantól életetek végéig térdepeljetek! A tömeg némán itta a szavait, és minden arcon hódolat tükröződött... egyet kivéve. A fiatalasszony a tömeg hátsó soraiban állt, kisgyermekkel a karjában. Arcára dacos ráncokat rajzolt a kétségbeesés, csontjai élesen kiálltak beesett orcájából. A csecsemő az anya arca felé kapkodott apró kezével. Reva átfurakodott az egybegyűlteken, és az emberek lehajtott fejjel szétváltak előtte. – Megnézhetem? – kérdezte a nőt, és egyik kezét rátette a gyermek pólyájára. A fiatal anya alig láthatón bólintott, és széthúzta a takarót. Rózsaszín, boldog arcocska nézett mosolyogva Revára, boldog gödröcskés orcája kikerekedett az egészségtől. – Hisz ez a gyermek jóllakott, de te nem! – Nincs értelme annak, hogy mindketten éhezzünk – felelte a fiatal nő azraeli kiejtéssel, ami rögvest megmagyarázta a hódolat hiányát. – Hol van az apja? – A falhoz ment, de nem jött vissza. Állítólag bátran védte a várost. Azt hiszem, ez is valami. Reva arca megrándult a következő mennydörgésszerű becsapódástól. Az egyre mélyülő hasadék most már onnan is látszott, ahol állt. A fejére fordított, fogazott élű háromszög baljósan ásított a háztetők fölött. Amikor elkészülnek vele, nem ostromolnak tovább. Onnantól elkezdődik a csata. – Holnaptól megkettőzzük a fejadagot – ígérte a fiatal nőnek. – A szavamat adom. Addig is menj az udvarházba, és

keresd Veliss úrnőt! Mondd meg, hogy én küldtelek kisegítőnek a konyhába! ♦ ♦ ♦ Antesh parancsnok felügyelte a zömök védelmi fal építését húsz méterre a réstől. A környező házak eltűntek, a követ felhasználták az új védművek építésében. A habarcsot keverő kőművesek megfeszített tempóban robotoltak, hogy felhúzzák a mellvéddel ellátott, három méter magas akadályt, ami félkörívben húzódott az ostromolt fal romba dőlt szakasza körül. – Úrnőm! – köszöntötte Antesh egy meghajlás kíséretében. – Még két nap, és készen vagyunk. Persze több időre lesz szükségünk, amikor nekilátnak a másik hasadéknak, hiszen minden bizonnyal újat csinálnak. – Azt reméltem, megelégszenek ezzel az eggyel – felelte Reva, miközben az éjszaka történései elegendő bizonyítékkal szolgáltak arra nézve, hogy az ellenséges parancsnok nem szándékozik több hibát elkövetni. – Van számodra egy meglepetésem, úrnőm – lépett Antesh egy közeli taligához. – Az egyik emberem találta ma reggel, amikor átkutatták a folyópartot. – A szilfaíjról hiányzott a húr, de egyéb sérülés nem látszott rajta. A fa csillogott, és a faragások sem karcolódtak meg. – Úgy tűnik, az Atya nem akarja, hogy megválj tőle. Reva visszafojtotta a sóhaját. A városban órákon belül elterjed a hír. Az Atya visszajuttatja az Áldott Úrnő bűbájos íját. További bizonyíték jótékony gondoskodására. Viszolyogva látta, hogy miközben az íjászparancsnok átadja neki a fegyvert, arcán ugyanaz a hódolat ül, amit a városiaktól megismert. Még ő is! Vajon igazából itt lakozik az Atya tekintete?

Azok nézésében, akik reményt és megváltást keresve fohászkodnak őhozzá? – Köszönöm, uram. Ha szükséged lesz valamire, a falon megtalálsz. ♦ ♦ ♦ Még tíz napig tartott a bombázás, és a falon csattanó kövek zaja folytonosan arra emlékeztette Revát, hogy fogytán van az idejük. Megszokta, hogy keresztbe tett lábbal ül a mellvéden alig ötvenlépésnyire a réstől, és a nagy kőgömböket nézi, amint a fal felé száguldanak. Furán félelmetes látványt nyújtottak, ahogy a sebességtől elmosódva zúgtak lefelé az égből, és kőtörmelék meg porfelhő közepette értek célba. Titkon azt remélte, a volári parancsnok észreveszi, hogy ott ül, és elveszteget egypár lövedéket azért, hogy összetörje a csontját, de ha a hadvezér látta is Alltor boszorkányát, semmi sem terelhette el a figyelmét a hasadékról. A lány általában az ispotályban töltötte a délutánjait, Harin testvérnek segédkezett, vagy meglátogatta Arkent, aki még mindig lábadozott a nyíl okozta sérülésből. A testvér legjobb szándéka ellenére a sebnek sikerült elfertőződnie, amiért szikére, Harin gyors kezére és jókora adag korrfaolajra volt szükség. – Bűzlesz – mondta a fiúnak másnap Reva, és elhúzta az orrát a fanyar szagra. – A szagot még csak megszoknám – válaszolta a legény –, inkább ez a csípő érzés zavar. – Veliss küldi – tett egy zsák cukrozott diót az ágya mellé Reva. – Oszd be, mert nincs több! – Ígérd meg – nyúlt a keze után Arken, és a szemében komoly mondanivaló csillogott –, hogy hívatsz, ha megint

támadnak! Ne hagyj ebben az ágyban meghalni! Sok éved van még hátra... – akarta válaszolni neki, de visszanyelte. – Lehet, hogy fiatal, de azért nem ostoba. – Ígérem – bólintott. A szemmel látható hódolat és a megemelt fejadagok ellenére a nép hangulata úgy romlott, ahogy a hasadék szélesedett. Egyre kevesebb dicsérő szót kapott, amikor az utcákat járta, és gyakran látott zokogó embereket. Az egyikük az utcakövön engedett utat kétségbeesésének, és lerogyva a fülére tapasztotta a kezét, hogy kizárja az ostromgépek munkájának lassú, dobütésszerű lármáját. És az Olvasó csak prédikált tovább. Veliss a jelentéseiben beszámolt az öreg egyre őrültebb prédikációiról. Gyakran órákig beszélt összefüggéstelenül, említést sem téve a Tízkönyvekről. Szentbeszédeiben mind nagyobb szerepet kaptak az „eretnek” és „ítélet” szavak. – Egy őrült vénember, aki egy nagy csarnokban rikoltozik – jellemezte Reva az egyházfőt, válaszul Veliss aggodalmaskodó homlokráncolására. – Igazad van, de a csarnok nem áll üresen. Igazából még jobban tele van, mint eddig valaha. Kő csattant a résbe, és a szétszórt törmelék nyomán porfelhő terjengett. Reva a hajók felé fordította a fejét, és úgy látta, most nagyobb a sürgés-forgás, mint valaha. A gépészek fürgén szaladgáltak ide-oda, köteleket húzkodtak és karokat mozgattak, és a gépek lassú céltudatossággal elfordultak az állványukon. Kisétált a hasadék peremére, és lenézett a porlepte romokra. Az évszázadok óta zavartalanul nyugvó kövek néhány hét alatt porrá lettek. Ismerős zümmögés hallatszott a hajítógépek felől, ahogy egyszerre lőtték ki terhüket. A sziklagömbök leírták lusta

ívüket a tiszta égen, és becsapódtak a falba, több száz lépésnyire északra attól a helytől, ahol állt. A volári hadihajóra emelte a tekintetét. A ponyva sötét árnyékot vetett, de Reva így is látta a magas férfit, aki őt nézte. Talán csak a képzelete játszott vele, vagy a fény játéka tréfálta meg, de úgy tűnt neki, a parancsnok meghajol. – Úrnőm... – szólt valaki a háta mögül. Megfordult, és egy asszonyt látott, aki a lépcsőn sietett felfelé a mellvédre, karjában egy sivító csomaggal. A minap megismert fiatal azraeli anya sápadt arcát összerántotta a félelem. Reva elébe szaladt, és megtámogatta, mert az erősen ziháló nő csaknem leesett. A szavai alig hallatszottak a gyermek sivalkodása mellett. – Elvitték! – lihegte a nő. – Veliss úrhölgy elbújtatott minket, de őt elvitték a többi igazhitűvel együtt. – Kik vitték el? Hová? – Sok ember jött, és az Atya ítéletéről kiáltoztak. – Elhallgatott, és magához szorította a gyermekét. – Azt mondták, az Olvasóhoz viszik őket.

ÖTÖDIK FEJEZET

-M

a még kétszázan jöttek – tette le az íját Nortah, és egy székbe omlott. — Ezúttal főleg férfiak. Mind bosszúra szomjaznak, ami jó. Az asszonyaikat és lányaikat elvitte egy másik karaván. Poltar már elindult, hogy megkeresse őket. – Hányan vagyunk most? – kérdezte a várúr Hollun testvért. – Ezerötszázhetvenkét embert szabadítottunk fel, amióta betettük a lábunkat Nilsaelbe, uram – felelte tétovázás nélkül a testvér. – Ezeknek nem több mint a fele ért hadi korba. Majdnem mindegyikük csatlakozott a sorainkhoz. Bár fel kell hívnom a figyelmedet, hogy továbbra sincsen elég fegyverünk. – Összeszedtük a rabszolgavadászok kardjait – ellenkezett Nortah. – Ráadásul ott vannak a fejszék és kaszák, amiket a hullákkal teleszórt falvakból nyerünk. Vaelin kitekintett a táborra. A sátrak a folyó kanyarulata köré települtek, ami a nilsaeli határnál Hínárosról Vellenre cserélte a nevét. A tábor minden nappal egyre nagyobbra dagadt, és most már negyvenötezer ember talált otthonra benne,

miután Marven gróf nilseali harcosai is csatlakoztak a sereghez. Azután, hogy Harlick testvér megírta az egyezséget, a hűbérúr azonnal útra is kelt a fővárosába. Szokásos rekedt kacajjal nyomta a pecsétgyűrűjét a viaszba, aztán intett a hordárainak, hogy indulhatnak. – Megtarthatod az agyalágyult ikreket – hagyta meg Vaelinnek a szolgái által cipelt hordszékében hintázva. – Egész életükben csak egy jó kis háborúra vártak. Bár nem lennék meglepve, ha az első véres csetepaté hírére összehugyoznák a nadrágjukat! Összetoborzom a maradék sereget, és utánuk küldöm. Ne veszítsd el túl sok katonámat! A földek nem szántják fel magukat! Alornis a pecsétnyomó ünnepély alatt egész végig a kezét nem kímélve rajzolt, és nem sokkal azután neki is látott egy új vászonnak, hogy megörökítse az eseményt. Benril mesterrel ellentétben nem érezte szükségét, hogy túldramatizálja, vagy kidíszítse a képét. Bár még csak az alapokat vázolta fel, a festmény máris tükrözte megmagyarázhatatlan tehetségét a valósághű ábrázoláshoz. A festményen vigyorgó öregember hajolt a tekercs fölé, miközben az Északi Hadsereg parancsnokai arcukon feszengéssel és gyanakvással figyelték. – Tényleg ilyen haragosnak látszottam? – kérdezte Vaelin. – Nem kenyerem a hízelgés, bátyámuram – válaszolta a fiatal nő, és festéket csapott felé az ecsetéből. – Csak nézek és festek. Ennyi. Vaelin végigfürkészte a mogorva arcok sorát, és talált egy kivételt. Nortah a gyülekezet végében állt, fanyar mosollyal az ábrázatán. – Ki kell képezni őket – mondta most a testvérének, és az asztalhoz lépett, majd pergament vett elő. Tintába merítette a

lúdtollat, és a betűk lassú szabatossággal formálódtak a keze alatt. – Nortah Al Sendahlt ezennel kinevezem az Északi Hadsereg szabadcsapata parancsnokának. – Kézjegyével látta el az írást, és odatartotta a szőke tanítónak. – Davern őrmester a helyettesed. – Az a hencegő? – fújt egyet Nortah. – Nem lehetne inkább az északi őrség tagjai közül valaki? – Jól bánik a karddal, és ért hozzá, hogyan tanítsa másoknak. Az északi őrséget amúgy sem fogyaszthatom tovább. Már csak két napig vesztegelhetünk itt, részesítsd őket kemény edzésben! – Ahogy kívánod, magasságos várúr! – Nortah a sátornyíláshoz lépett, de megtorpant. – Tényleg egészen Alltorig masírozunk? Minél délebbre jutottak, a dal követelőző hangneme annál inkább elmélyült, és annál sürgetőbben szólt. Harcol ellenük. Jönnek, hogy lerombolják a falakat, de ő kitart. – Igen, testvér – válaszolta. – Tényleg. ♦ ♦ ♦ Két napra rá újra meneteltek. Vaelin gyilkos tempójában majd ötven kilométert is megtettek naponta, és a várúr a katonái tudtára adta, hogy nem lesz elnéző a lustálkodókkal. Ám mint minden hadseregben, itt is voltak feladatkerülők és szökevények. Az előzőket az őrmesterekre hagyta, az utóbbiakat pedig az északi őrséggel üldöztette, akik fegyverek, pénz és lábbeli nélkül hozták vissza, aztán egy korbácsolást követően szélnek eresztették őket. Nem voltak többen maroknyi embernél, és gyűlölte magát a kemény intézkedések miatt, de hadseregük messze nem számított hivatásosnak, és a kihágások, amiket

annak idején a Farkasfuttáknak engedélyezett, most komoly veszélybe sodorhatták volna a csapatokat. Vellent az ötödik napon találták meg. Délnek haladtak, amíg meg nem látták a Szürkecsúcsok fogazott vonalát, ahol a várúr pihenőt rendelt el. Ahogyan az várható volt, Sanesh Poltar komor hírekkel tért vissza az esti felderítésből. – Sok lovas – tudatta a parancsnokok tanácsával. – Délkeletre. Egy harmadakkora, Marelim Silekből álló gyalogos egység után vágtáznak, akik a hegyekben keresnek menedéket. – Vonásain gyász ült, miközben megrázta a fejét. – Nem fogjuk utolérni őket. – Elég időnk van még, hogy a lovas egységek megtegyék a távolságot? Az eorhil főnök vállat vont. – Mi elérjük őket, de a többiek nevében nem beszélhetek. Vaelin a köpenyéért nyúlt. – Adal kapitány, Orven kapitány, gyűjtsétek össze az embereiteket! Azonnal indulunk! Marven gróf, nilsaeli lovasaid fésüljék át a terepet déli és nyugati irányban! Az Északi Hadsereget a te kezedben hagyom, míg vissza nem térek. ♦ ♦ ♦ Láng valamelyest Csulára emlékeztette. A paripa ugyanúgy szeretett futni, ugyanúgy dobálta a fejét és horkantott élvezetében, ahogy délnek vágtáztak. Körülöttük a lópaták tömege mennydörgésszerű lármát csalt elő a földből. Dahrena a várúr mellett lovagolt. A táborban kurtán letorkolta Adalt, amikor a kapitány azt javasolta, maradjon a sereggel. Sikerült tartani az iramot az eorhil néppel, bár az északi őrség és Orven emberei kénytelenek voltak több mint fél kilométernyire

lemaradva követni őket. A beálló szürkületben meg kellett állniuk, annak ellenére, hogy már harminc kilométert megtettek. Nem gyújtottak tüzet, és a lovasok az állataik mellett ülve vagy talpon állva várták a hajnalt. Dahrena lecsusszant a nyeregből, és a fűbe kuporodva köpönyeget terített a vállára. – Nem maradok sokáig – súgta Vaelinnek egy kis mosoly kíséretében, aztán lehunyta a szemét. – Tényleg szükséges ez, uram? – kérdezte Adal. Az aggodalom összerántotta a vonásait, ahogyan a mozdulatlan nőt figyelte. – Nem én parancsolok neki, kapitány. – A vér éneke halkan morgott a harag és megbánás dallamán, de valami másról is mesélt neki, valamiről, aminek egyértelműnek kellett volna lennie a kapitány heves tekintetéből. Annyi éve van mellette, és még egyszer sem mondta meg neki! – csodálkozott Vaelin. Dahrena halk, ijedt sóhajt hallatott, kinyitotta a szemét, és sebesen pislogott. – Megálltak – lehelte, és fáradtan előredőlt. Adal közelebb lépett, hogy segédkezet nyújtson neki, de a nő elhessegette, aztán nyögve felállt. – A voláriak? – érdeklődött Vaelin. – A királyi őrség. Megálltak egy dombtetőn délre, úgy száz kilométerre innen. A testvérem szembeszáll velük – gondolta a várúr. A dal egészen érthetően zümmögött. Caenis vezette a királyi őrség megmaradt egységeit, és belefáradtak a menekülésbe. – Lóra! – kiáltotta Vaelin, azzal Lánghoz masírozott, és felrántotta magát a nyeregbe. – Egész éjszaka lovagolunk!

♦ ♦ ♦ Ügetésben haladtak napfelkeltéig, aztán teljes vágtára fogták a lovakat. Vaelin keményen hajtotta Lángot, és az állat izmai szinte öröméneket zengtek, ahogyan a paripa kitört és leelőzte még az eorhilt is. Egyórányi vágta után a terep hullámzó síksággá simult, és alacsony domb jelent meg a horizonton, amitől keletre egy nagy porfelhő látszott. Sanesh Poltarnak sikerült még nagyobb sebességre ösztökélni a paripáját, és Vaelint is megelőzve a feje fölé tartotta összetett íját, aztán keletnek integetett vele. Az eorhil csapa egyharmada azonnal levált a fő hadtestről, és a közeledő porfelhővel párhuzamos úton haladtak tovább. Vaelin most már ki tudta venni a dombon letáborozott királyi őrséget is, akik három sorba fejlődve, lobogó zászlókkal várták a támadást. Túl messze voltak, hogy elolvassa a címert, de tudta, hogy a középen verdeső zászlón egy torony fölött iszkoló farkas látható. Nemsokára a volári lovasság is megjelent. A sötétpáncélos alakok leeresztett lándzsákkal közeledtek magas csatalovaikon. Sanesh Poltar ismét megrázta az íját, és újabb kontingens vált ki az eorhil seregből, akik egyenesen megcélozták a voláriak oldalát. Vaelin követte a törzsfőt, aki maradék lovasa élén beékelődött a királyi őrség és a közeledő ellenség közé. Vaelin két oldalán az eorhil lovasok nyilakat tettek az íjukra sima, ösztönös mozdulatokkal, még mindig teljes vágtában. Száz lépésre megközelítették a voláriakat, majd egyszerre csak eleresztették a vesszőket, anélkül, hogy egyetlen parancsszó is elhangzott volna. A nyílzápor sötét felhőként szállt le a támadó lovasszázadokra. Paripák zuhantak el nyihogva, és a nyeregből lebucskázó volári

lovasaikat eltiporták mögöttük vágtázó társaik. Az ellenség rohama megrendült, miközben az eorhil harcosok beléjük csapódva továbbra is a nyeregből lőtték őket, nyílvesszőt nyílvessző után röpítve az emberek és lovak tömegébe. Vaelin lefékezett, és csak nézte a szeme előtt kibontakozó látványt. Akárki is irányította a volári lovasságot, nyilvánvalóan hamar felismerte, hogy veszett ügyért küzdenek, hiszen a számfölényben lévő lovas íjászok három oldalról fogták közre őket. Kürtök harsantak a kavargó századok között, és a voláriak visszafordultak déli irányba, a nyílt terep felé. Az eorhil azonban még korántsem végzett. Sanesh Poltar különítménye rendületlenül rátapadt a volári jobbszárnyra, miközben a két másik szarv hátulról és balról támadta őket, és a nyilak folyamatos záporban hulltak alá, mind több és több lovast és paripát követelve maguknak. Vaelin figyelte, ahogyan a mozgó csata eltávolodik dél felé, miközben az északi őrség és Orven emberei belovagolnak, hogy besegítsenek a végzetes csapásba. A domb felé fordította Lángot, ahol a királyi őrség még mindig sorokba rendeződve várakozott. A fegyelmük csak addig tartott, míg meg nem látták az arcát, mert akkor a sorok széttöredeztek, és a katonák ujjongva futottak elé, aztán örömmel és megkönnyebbüléssel az arcukon körbevették régi vezérüket. Odabiccentett nekik és visszafogott mosollyal jutalmazta a dicsérő zsivajt, miközben tovább ösztökélte a lovát, amíg oda nem értek a dombhoz, ahol egy magányos alak állt a földbe szúrt, hosszú zászlórúd mellett. Vaelin kitört a katonák gyűrűjéből, és felkaptatott a lejtőn. – Sajnálom, testvér – szállt le a nyeregből, amikor odaért Caenishez. – Azt reméltem, hamarabb ideérek...

De rögvest elhallgatott, amint meglátta a testvére arcát. Haragos szemek meredtek rá egy olyan férfi kosz marta arcából, akinek hetek óta csak a csatározás és kínszenvedés volt osztályrésze. – Ez az egész nem történik meg – kezdte a kísérteties alak, szavai szinte idegenül csengtek Vaelin számára, az oly jól ismert hang nyers utánzataként –, ha te nem hagysz el bennünket! ♦ ♦ ♦ Adal felderítői három zászlóaljnyi volári gyalogos hírét hozták nyugatról. Úgy látszott, a volári parancsnok megosztotta a haderejét abban a reményben, hogy így hamarabb végezhet a királyi őrséggel. Vaelin meghagyta, hogy az eorhil vágja el a visszavonulásuk útját, és parancsot küldött Marvennek, hogy a lehető leggyorsabban zúzza porrá az ellenséges erőket. Eljött az ideje, hogy vérezzenek! – Öt ezred – jelentette Caenis visszafogott és bárminemű meghittségtől vagy érzelemtől mentes hangon, úgy, ahogyan egy altiszt beszél a felettesével. – Legalábbis ami maradt belőlük. A Harmincötödik van jelen a legnagyobb számban, mert egyharmaduk még él. – Igaz, amit Darnelről hallottam? – kérdezte Vaelin. Caenis kurtán bólintott. – Felsorakoztunk a csatához, és a voláriak túlerővel támadtak. Amikor Darnel lovagjai megjelentek, azt hittük, a megmentőinket látjuk. Egyszerre csak figyelmeztetés nélkül, az oldalszárnyunktól néhány száz lépésre rohamra lendültek, és szétverték a szárnyat. Abban a pillanatban megpecsételődött a sorsunk, annak ellenére, hogy emberek állták a sarat, és minden zászlóalj derekasan harcolt, néhányan az utolsó csepp vérükig.

Szavak nem fejezhetik ki a vitézségüket. Verniers uraságnak talán volnának rá szavai, ha egyáltalán él még. – Verniers? Az alpiri császár krónikása? Ő is ott volt? – A király parancsára. Anyagot gyűjtött a királyság történelméről szóló könyvéhez. – Caenis most először nézett a szemébe azóta, hogy találkoztak a dombtetőn. – Érdekes történetet mesélt, és sok kérdéssel készült, főképp a Rendben eltöltött éveinket illetően. – És mit mondtál neki? – Nem többet, mint amit te, gondolom. – Hogyan sikerült megmenekülnötök? – Összegyűltünk, és ellencsapást intéztünk a volári középre. Feltételeztem, hogy a volári tábornok eléggé félti a saját személyét ahhoz, hogy megállítsa az előrenyomulást és maga köré gyűjtse a hadait. Szerencsémre igazam volt. – Hála neked, az embereid élnek, testvér. – Nem mind. Sokan odavesztek az erőltetett menetben. – Gallis? Krelnik? – Krelnik az ellencsapásban veszítette életét. Gallis a visszavonulásban. Vaelin ki akarta nyilvánítani a részvétét valahogyan, feleleveníteni az ősz hajú veterán és a korábbi bandita életének pillanatait, ám Caenis levette róla a tekintetét, és újra mereven maga elé bámult. – Sajnos hamarosan ismét menetelnetek kell – mondta neki Vaelin. – Dolgunk van Alltorban. A testvére arckifejezése nem változott. – Ahogy uram parancsolja. Mostantól így lesz? – tűnődött a várúr. – A testvéri szeretet gyűlöletté aljasul az elvesztett Hit okán?

Patadobogás hallatszott, és Nortah vágtázott be hevenyészett táborukba, Hótánccal a nyomában. Talán ez majd jobb kedvre deríti – vélte Vaelin, amikor a szőke tanító leugrott a nyeregből, és széles mosollyal az arcán egyenesen Caenis felé lépdelt. – Hisz te halott vagy! – fogadta régi rendtársa mosolyogva, és a meglepetés teljes hiánya megerősítette Vaelin régi gyanúját, hogy a testvérei sohasem hitték el neki a mesélt, amit Nortah vesztéről kitalált. A szőke férfi csak nevetett, és meleg ölelésébe vonta a másikat. – Örülök, hogy látlak, testvér! Az unokahúgod és unokaöcséd már régen találkozni szerettek volna veled! Caenis kicsit hátrahőkölt, amikor Hótánc puha léptekkel közelebb jött, és kíváncsian megszaglászta. – Ne is törődj vele! Ma találtunk néhány rabszolgahajcsárt, úgyhogy tele van a hasa. – Megoldottuk a fegyverhiány kérdését – mutatott Vaelin a délen emelkedő hullahalmokra. Az eorhil nem értette, mik azok a hadifoglyok, mert a háborút a végletek játékának tartják, ahol nincs helye megfontoltságnak vagy együttérzésnek. Azért a lovakat próbálták megóvni, amennyire tudták. – Legközelebb talán nem volna baj, ha néhányat életben hagynának – vélte Nortah. – A halottak nem tudnak mesélni. – Úgy sejtem, holnap kézre keríthetünk néhány mesemondót. ♦ ♦ ♦ Marven gróf nem kockáztatott a volári gyalogsággal, lovasságával elzárta a szélső osztagok útját, miközben az íjászok

folyamatos sortüzükkel gyengítették őket. Aztán amikor a parancsnok már úgy ítélte, hogy megfelelően megtizedelték őket, rájuk szabadította a sereg teljes haderejét. A volári had egy zászlóaljnyi szabadkardból és két varitáj-különítményből állt. Amint az várható volt, a szabadkardok szíves örömest megadták magukat, de a varitájokat az utolsó szálig le kellett vágni. Még így is csak maroknyi embert tudtak foglyul ejteni, és a legtöbben a sebesültek közül kerültek ki. – Nincsenek köztük tisztek – jelentette a gróf Vaelinnek. – A legmagasabb rang közöttük egy őrmester, vagy ahogy a voláriak nevezik az őrmestert. A gróf bosszankodó pillantást vetett Darvus hűbérúr ikerunokáira. Az egyik kiáltozott fájdalmában, miközben a fivére megpróbálta összeölteni az alkarján esett vágást. – Tehát mégsem hugyozták össze a nadrágjukat? – súgta a várúr. – Aligha. Ezt a kettőt alig lehetett visszatartani, uram. Bátorságért nem kell a szomszédba menniük. – Lehalkította a hangját. – Az eszük azonban... – Uraim – szólt oda Vaelin az ikreknek. – Jobb lesz, ha Kehlan testvér sátrában folytatjátok. A két lovag felkelt, és szokás szerint egyszerre hajoltak meg, aztán a bal oldali válaszolt neki. A várúr megfigyelte, hogy mindig ez a testvér beszélt, valószínűleg azért, hogy ne szóljanak egymás szavába. – A gyógyító figyelmét lekötik a komolyabb sérültek, nagyuram. Egy vérbeli lovag nem zargatja ilyen apróságokkal. – Látom, nem sokat tudtok a vérbeli lovagokról. A nagyapátok nem fogja megköszönni nekem, ha az elüszkösödött öltéseknek köszönhetően végtagok nélkül adlak vissza

benneteket. – Fejével a sátor nyílása felé intett. – Induljatok! – Több mint elegendő fegyvert szedtünk össze a szabadcsapatoknak, uram – jelentette Hollun testvér, amikor az ikrek eltűntek. – Igazából hat ilyen különítménynek is elég lenne. – A veszteségeink? – Harmincöt halott, hatvan sebesült – válaszolt a testvér a megszokott precizitással. – Kevesebben volnának, ha a felszabadított rabszolgák nem szállnak be a csetepatéba – morgott Marven. – Úgy látszik, a gyűlölet ezt teszi az emberrel: nem törődnek a saját testi épségükkel. – Akárhogy is, jó munka volt, uram – zárta le a kérdést Vaelin. – Harlick testvér felvázolta Alltor és környéke térképét. Szeretném, ha vetnél rá egy pillantást, hogy meghatározzuk a legmegfelelőbb útvonalat. A nilsaeli habozva adta beleegyező meghajlását. Vaelin tudta, hogy a férfi Linesh óta óvakodik tőle, neki pedig az nem tetszett, hogy a gróf annyira áhítja a katonai kitüntetést. Azonban ezek az aggodalmak eltörpültek jelen gondjaik mellett. – Örülök... hogy élvezem a bizalmadat, uram – felelte Marven. ♦ ♦ ♦ A foglyok nem sokban különböztek a többi vereséget szenvedett katonától, akikkel Vaelin az évek során találkozott. A szemük csordultig telt félelemmel, pillantásukat a földre szegezték, félve, hogy valamivel felhívják magukra a figyelmet, és ezért feszengve tűrték a tekintetét. – Mind viszonylag ostobák, és alig tudnak írni-olvasni – tudatta vele Harlick. – A volári oktatás hírhedten gyenge. Az emberektől elvárják, hogy maguk tanulják meg mindazt, amire

az életben szükségük van. Ezek itt tudják, hogyan kell harcolni és parancsokat követni, meg minden bizonnyal azt, hogyan kell erőszakoskodni és gyilkolni. De nem szívesen beszélnek a királyságban végzett korábbi tevékenységükről, ahogy azt előre vártam. – Tudják a seregüknek parancsoló hadvezér nevét? – tudakolta a várúr. Hollunhoz hasonlóan Harlicknak sem volt szüksége jegyzetekre a válaszhoz: – Reklar Tokrev tábornoknak hívják. Vörös ruhás, de hát általában azok közül kerülnek ki a parancsnokok. Több alpiri határ menti csatározás kitüntetett veteránja, és az északi törzsek ellen vezetett számos hadjárat hadvezére. Azt kell hogy mondjam, kissé hihetetlennek találom az előtörténetét, hiszen az egyik hadjárat, amiben állítólag részt vett, több mint hetven éve zajlott. – Van valami hír Alltorról? – Sohasem hallottak a helyről. Úgy tűnik, azelőtt küldték őket a királyi őrség ellen, hogy a tábornok továbbment volna Cumbraelbe... Kétlem, hogy szolgálhatnának bármi más értesüléssel, uram. A várúr nézte, ahogy a szerencsétlenek mocorognak. Egyik-másik nem tudta száműzni a rémült remegést a tagjaiból. Ahogy a félelmüket nézte, a dal jól ismert hangon zengett fel: egy bonyolult futamot fuvolázott, ami stratégia születését előjelezte. Orvenhez fordult, az egyetlen század vezetőjéhez, amelyre rábízhatta a feladatot. – Velünk jönnek. Gondoskodjatok róla, hogy jól egyenek és igyanak! És a gróf embereitől messzire helyezzétek el őket!

♦ ♦ ♦ Amikor átléptek Cumbraelbe, még nagyobb pusztítás és gyilkolás nyomait találták, mint amit addig tapasztaltak. Végtelennek tűnt a lerombolt falvak sora. Olyan sok rothadó holttest sorakozott az úton, hogy Vaelin kénytelen-kelletlen otthagyta őket, hisz nem tölthették az időt azzal, hogy mindet a tűznek adják. A nilsaeli falvakkal szemben az ellenség különös erőszakot tett ezeken a területeken: a malmokat és templomokat felgyújtották, a testeken pedig csonkítás és kínzás jelei látszottak. A környező mezők elfeketedtek a lángoktól, a termények hamuvá váltak, és minden megtalált kutat birka vagy kecsketetemekkel mérgezték. – Nincs semmi értelme – vélte Adal, amikor átlovagoltak egy tönkretett búzamezőn. – A seregeket etetni is kell valamivel. – Ezt nem a voláriak csinálták – felelte Vaelin. – Gondolom, a cumbraeli hűbérúr nem akart a saját területéről hátországot biztosítani nekik. Ez azt is megmagyarázza, miért viselkedtek ilyen kegyetlenül a népével. Este kísérteties látványban volt részük. Tíz férfi lógott egy nagy tiszafáról. A szemüket kitolták, a nyelvüket kivágták, és kezükről két ujjat lenyestek és a szájukba tömték. Alornis elsápadt a látványra, és megingott a nyeregben. – Mi majd elrendezzük – tette vállára a kezét a bátyja. – Neked nem kell itt maradnod! – De kell – felelte a fiatal nő, azzal leszállt és pergament meg szenet kotort elő a nyeregtáskájából. – Hagyjátok ott őket egy percre, kérlek! Merev léptekkel egy közeli fatörzshöz ment, és leült, aztán szemét a jelenetre függesztve nekilátott rajzolni.

– Íjászok lehettek – jegyezte meg Nortah. – Mert így levágták az ujjukat. A saját katonáink is csináltak ilyesmit a Martishe-ban. Vaelin látta, hogy Alornis zokog munka közben, és patakzottak a könnyei, ahogy a szeme a felakasztott halottakról a pergamenen kirajzolódó alakokra ugrott és vissza. Amikor befejezte, és sírva kétrét görnyedt, Dahrena leguggolt mellé. – Az embereknek tudniuk kell – suttogta, miközben Dahrena odahúzta magához. – Emlékezniük kell! ♦ ♦ ♦ A területet körülfolyó, szétágazó patakok után Kétvillának nevezték a városkát. Vaelin egyszer már átkelt rajta a Farkasfuttákkal, az alpiri háborút megelőző egyik fanatikus-üldözés alkalmával. Akkor szőlőprésekkel teli, nyüzsgő helyre emlékezett, ahol kalmárok alkudoztak az új hordók áráról. Az emberek óvakodtak a hadúrtól, de nem viselkedtek vele olyan ellenségesen, mint a legtöbb cumbraeli. A falu papja, egy széles derekú és rózsás arcú emberke elmondta az Atya megbocsátó imáját Vaelinnek, és boroskupával a kezében idézett a Kilencedik Könyvből. A templom most lerombolva állt, és a papból is csupán egy névtelen, megfeketedett csontváz maradt a kiégett törmelék között. A seordah talált rá a helyre, és a harcosok az utcákon ténferegve bámulták a sokféle borzalmat, inkább érteden arccal, mint szörnyülködve. A városka nem adta magát egykönnyen: az utakat barikádok zárták le, és a környező vízi útvonalak is hatékony védelmi akadályt nyújtottak. A főbíró házában lelt hullákból ítélve Vaelin úgy vélte, a falu több napig kitarthatott. A testek egy sorban feküdtek, és itt-ott kötések látszottak a

rohadó húson. Elég sokáig ellenálltak ahhoz, hogy még a sebesültjeiket is ellássák. – A gyerekeket mind egy helyen gyűjtötték össze – jelentette Hera Drakil, és kősziklaszerű arca meg sem rezzent. – Nem látszik rajtuk sebesülés nyoma, de méregszaguk van. – Bizonyára a szülők végeztek velük, hogy megkíméljék őket a feldühödött katonák kínzásaitól – találgatta Vaelin. Úgy látszott, a voláriaknak be kellett érniük a megmaradt felnőttekkel, és rajtuk töltötték ki a dühüket. A városka főterén összevissza hullahalom hevert, és jobban megnézve egy test sem maradt egészben. A végtagokat a levágott fejekből rakott domb körül rendezték el, és sűrű, fekete légyfelhő zümmögött a rothadás gyilkos gőzében. Vaelin örült, hogy Alornis nem tartott velük, és nem akarta megörökíteni a jelenetet. – Hálás volnék, ha el tudnátok temetni őket – kérte Hera Drakilt, mert úgy döntött, hogy ezúttal rászánják az időt a kegyeletadásra. – Meglesz. A várúr bólintott, és a kikötött Lánghoz lépett, de megtorpant, amikor a seordah főnök utánaszólt. – Jól tettük. Vaelin kérdő tekintettel fordult hátra. – Hogy engedtünk a farkas hívásának – magyarázta a főnök. – Egy olyan népnek, aki ilyesmire képes, el kell pusztulnia. ♦ ♦ ♦ – Egyszer – mondta a volári fogolynak Vaelin – alkalmam adódott találkozni az alpiri császárral. Persze a tárgyalásomon is ő ülnökölt, de azután eljött a zárkámba, hogy négyszemközt beszéljen velem. Csak egyetlenegyszer.

A fogoly figyelmesen, de értetlenül nézett rá. Vaelin fiatal kora és rettegő arca miatt választotta ki. Fogolytársai már egy fűzfa ágairól lógtak a folyóparton, Kétvillától valamivel délre. A kötelek nyikorogtak, ahogy a hullák ringatóztak a szélben. – Nem sokan tudják – folytatta Vaelin –, hogy a császár valójában nagyon törékeny ember, gyermekkora óta csontbetegség áldozata. Apró termetű, meg sovány is, és hordszéken kell vinni, mert a lába eltörne, ha járni próbálna. Ám mégis nagy ereje van: éreztem benne a lángot, amikor rám nézett. Az ember igencsak meg tud hunyászkodni, amikor egy másiknak a szemébe néz, és megérti, hogy kevesebb annál. – Az ítélethirdetés után ellátogatott a zárkámba. A szolgái letették elém, és egyedül hagytak vele, annak ellenére, hogy nem viseltem láncokat, és tudnia kellett, hogy egy pillanat alatt kinyomhatom belőle a szuszt, ha úgy tartja kedvem. Meghajoltam, de ő azt mondta, álljak fel. Addigra már értettem a nyelvét, mert a birodalmi törvények szerint a vádlottnak értenie kell minden egyes szót, ami a saját bírósági eljárásán elhangzik. Megkérdezte, van-e bármi panaszom, jól bánnak-e velem. Azt feleltem, hogy nincsen. Megkérdezte, érzek-e bűntudatot a Reménység halála miatt, és megint csak nemmel válaszoltam. Tudakolta, miért. Mondtam neki, hogy a Hit és a királyság szolgálatában álló harcos vagyok. Megrázta vékony, csontos fejét, és hazugnak nevezett. „A dalod azt súgja – intett a kezével –, hogy semmi rosszat nem követtél el.” – Szóval nem maradt rejtve előtte a titkom. Valahogyan megneszelte, pedig őbenne az áldott képességnek csak halovány árnyékát érzékeltem. Elárulta nekem, hogy akiket a császári trón várományosának jelölnek, azok mind rendelkeznek ezzel a képességgel. Érzékelik a rátermettséget. Nem a nagyszerűség

árnyát, sem az együttérzését, vagy bölcsességét. Csak a rátermettséget, amelynek pontos természete csupán idővel derül ki, és a felbukkanása olykor szerencsétlen következményekkel jár. Valamivel a háború előtt a császár érzékelte a Reménység rátermettségének fokát, és nagyban aggasztotta a dolog. Volt azonban valaki az udvarában, aki sokkal fényesebb kilátásokkal kecsegtetett, bár amennyiben ezt az új embert választja, megvádolják részrehajlással. Igen komoly vád ez abban az országban, ahol az istenek kegyéből bárki trónra ülhet, mert a császár csupán közvetítője ennek a titokzatos erőnek. A tetteim megoldották szorongatott helyzetét, így cserébe visszakaptam az életemet, és nem kellett kínzást elszenvednem. Azonban szerette a népét, és népének hadseregünk általi szenvedése kínba fordította a kegyelmét. „Ha számot tarthatok bármilyen nagyszerűségre – mondta nekem –, azzal fogom kiérdemelni, hogy legyőzöm a gyűlöletet, amit a szívembe akartatok ültetni. A császár nem engedheti meg magának a gyűlölet élvezetét.” – Mint már mondtam, nem voltam méltó rá, hogy a társaságában tartózkodjam, és most még kevésbé érzem úgy, hogy felérnék hozzá. Szeretném, ha tudnád, hogy követni akartam a példáját, hogy gyűlölet nélkül akartam levezényelni ezt a háborút. Sajnos a népednek sikerült meghiúsítania ezt a célkitűzésemet. Vaelin fogta a Harlick testvérnek lediktált üzenetet tartalmazó bőrtáskát, és a fogoly nyakába akasztotta. A fickó összerezzent, nyüszített, és csak akkor nyugodott meg, amikor a várúr elmosolyodott. – A tábornoknak – mondta. – Tokrevnek – ismételte meg, és meglapogatta a táskát. A volári csak bámult rá, kimeresztett szemében mélyen ülő

rettegéssel. A várúr egy percig tanulmányozta az arcát, és megpróbálta emlékezetébe vésni a vér énekének fülrepesztő dagályát. – Tegyétek fel egy lóra – hagyta meg Orvennek –, és eresszétek szabadon!

HATODIK FEJEZET

M

ennyi hajó... Csordultig volt velük kikötő. Az árbocok az erdő lágyan ringatózó fáira emlékeztettek, és a matrózok úgy szaladgáltak a fedélzeteken és a kötélzeten, akár a hangyák, legalábbis Lyrnának úgy tűnt az erkélyről. – Mostanra már jócskán ezren vannak – becsülte Iltis. – Én ezerkétszáznak számolom – helyesbített Orena. – Ha egymás mögé raknánk őket, talán haza is sétálhatnánk a deszkákon. – Jelenleg én inkább úsznék – motyogta Harvin, de kihúzta magát, amikor elkapta Lyrna tekintetét. – Nem gondoltam komolyan, fenség. A nő válasz nélkül visszafordult a kikötő felé. Alattvalói nem fogadták kitörő örömmel a hírt, hogy csatába megy a meldenei flottával együtt. Iltis a nyilvánvaló veszélyekre figyelmeztetett, míg Harvinnak Orenával is gondolnia kellett, aki Murellel együtt nem akart hátramaradni. – A királynőmnek szüksége van az udvarhölgyeire – jelentette ki. – Ő maga mondta. Számított némi ellenállásra a Pajzstól is, ám a férfi csak

összevonta a szemöldökét, és azt felelte: – Hogyne, fenség. Sehol másutt nem tudnálak szívesebben, mint magam mellett. – A kalóz szemkápráztató mosolya láttán csaknem megparancsolta Iltisnek, hogy azon a szent helyen csapja agyon. Az erkélyről szemlélődve egyszer csak észrevette a pimasz meldeneit, aki a mólón masírozva szót váltott a kapitányokkal és tengerészekkel. Míg Lyrnával mézesmázosan viselkedett, amikor a saját népe tagjaival kellett szót váltania, mogorva beletörődés ült ki az arcára, annak ellenére, hogy szemlátomást tisztelettel és megkönnyebbüléssel viseltettek a jelenlétében. Csalódott bennük – vonta le a következtetést a királynő. – Azon tűnődik, megérik-e az áldozatot, amit hozni készül értük. – Megértem, hogy korai még a kegyeidet kérni, fenség – kezdte Harvin –, de amikor ennek az egésznek vége lesz, hivatalosan azt kérem, soha többé ne küldj tengerre! Egy életre elegem lett ezekből a patkány járta fateknőkből. Lyma megengedett magának egy mosolyt. – Szíves örömest teljesítem a kérésedet, uram. Nézte, ahogy a Pajzs visszafelé lépdel, aztán amikor arcát az erkély felé emelve észrevette őt, mélyen meghajolt, és széles karlendítéssel a horgonyzó Tengeri Szablya felé intett. – Hölgyeim és uraim – szólt a királynő –, úgy látom, a hajónk előállt. ♦ ♦ ♦ – A legjobban úgy kerülhetünk el egy csapdát – szónokolt a Pajzs –, ha megöljük a kurafit, aki csapdát állítana nekünk, még azelőtt, hogy alkalma lenne megtenni. – Feltéve, hogy megtalálod az illetőt – helyesbített

Ell-Nurin. Egy térképasztal előtt tanakodtak a Tengeri Szablya gyomrában, előttük kiterítve a Szigetek és a környező vizek részletes rajza. Az ismét első tisztként szolgáló Belorathon kívül nyolc másik rangidős kapitány volt jelen a tanácskozáson. Ell-Nurin képviselte a hajóurakat. Szemmel láthatóan az egyetlen olyan nagyúrnak számított, akit Ell-Nestra hosszabb ideig el tudott viselni maga körül. – A fenségnek köszönhetően tudjuk, hogy a voláriak cselhez folyamodnak – folytatta a Pajzs, és ujjával a déli térségre bökött. – Valószínűleg itt, a főváros felé vezető közvetlen útvonalon, ahol a jó szelek is besegítenek. Miközben arra számítunk, hogy igazából itt teszik partra a seregüket – kopogtatta meg a legnagyobb sziget északi partvidékét. – Ahol a szél ellenük dolgozik, ám ez sem számít, mivel azt hiszik, teljesen lekötik majd a haderőnket délen. – Mire következtetsz mindebből? – érdeklődött Lyrna. – Hogy itt fognak kettéválni. – A férfi ujja kiválasztott egy kis pontot százharminc kilométerre keletre. – Moesis Fogainál – mondta Ell-Nurin. – Micsoda próféciába illő hely egy csatához! – Az istenek ott kegyes arcukat fordítják felénk – vetette közbe Belorath. – Ha egyáltalán kegyes hangulatban lesznek. – Akkor akarod megtámadni őket, amikor szétválnak? – kérdezte Lyrna. – Bizony, fenség – felelte a Pajzs. – Északnyugatról érkezünk, a széllel a vitorláinkban, és először a csapatszállító hajókat süllyesztjük el. Azok nélkül úgyis az egész megszállás értelmét veszíti. – És hogyan akadályozzuk meg, hogy újra egyesüljenek,

amikor meglátják a lobogónkat a látóhatáron? Ell-Nestra egy pontra bökött Moesis Fogaitól délre. – A Kígyófarok. Az isten nem csak a fogait hagyta a tengerben. – Egy nagy sziklazátony, fenség – magyarázta Ell-Nurin. – A déli különítményüknek meg kell kerülni, ha egyesülni akarnak a csapatszállítókkal. Még a legnyugodtabb tengeren sem könnyű feladat. – Minden azon múlik, hogy tartják-e magukat a könyvben leírt tervhez – vetette közbe Lyrna. – Az is lehet, hogy sohasem kapták meg a titkos üzenetet. – Nem csak egy könyvet készítettek – felelte Ell-Nurin. – És a forrásaink szerint a többi biztonságban megérkezett Varinvárba. Azt is tudjuk, hogy a volári tábornok írt egy levelet a tanácstagnak, hogy kifejezze a szánakozását a fia halála miatt, aki minden bizonnyal egy viharban veszett oda, hiszen nyomát sem találták a hajójának. – A dagállyal indulunk – szögezte le a Pajzs felegyenesedve. – A flotta még nem gyűlt össze – ellenkezett Ell-Nurin. – Ha várunk még két napot, ötvennel több hajónk lesz. – És átadjuk a Szigeteket a voláriaknak? Már így is túl soká késlekedtünk, minden fecni vitorlára szükségünk lesz, hogy időben odaérjünk a Fogakhoz! – Ell-Nestra Lyrnára villantotta gyűlöletes mosolyát. – Az első tisztem azt állítja, fenséged nagyszerű kesetjátékos. Talán megtisztelnél egy játszmával, ha már úton vagyunk? ♦ ♦ ♦ Sokkal jobban játszott, mint Belorath, mert a saját taktikai érzékére támaszkodott ahelyett, hogy betanult stratégiákat

játszana meg. Jó szimattal és meglehetős képzelőerővel rögtönzött. Ám ugyanakkor hosszú távon túl erőszakos és rugalmatlan játékot vezetett. De Lyrnának legalább nem kellett sokáig nyújtania. – Nyolcvanöt lépés – vette le a császárt a tábláról a nő. – Igazán lenyűgöző. – Biztosan nehéz volt... – dőlt hátra a Pajzs, ezúttal őszinte mosollyal. – Nehéz, Pajzs uram? A keset valójában rendkívül egyszerű játék... – Nem a játék. Nehéz volt annyi évig tettetni. Úgy tenni, mintha nem az volnál, aki vagy, fenség. Végül is kinek tetszik, hogy a legokosabb ember a trónteremben a sarokban ülő hercegnő? Hímeztél, miközben az atyád tanácsot tartott? Gondolom, abban is jó vagy. – Valójában sohasem tanultam meg hímezni. Még arra sem éreztem késztetést, hogy a sarokban gubbasszak az atyám tanácsülésein, mivel általában előre és szóról szóra meg tudtam jósolni, miről fognak beszélni. De igen, nehezemre esett ostobának tettetni magamat az ostobák előtt. – Most nincs rá szükség. Az egész világ láthatja a... – Hebegve elhallgatott, aztán a tenger és a hajók tömege felé fordította a tekintetét. – A valódi arcomat? – kérdezte a nő, és jelentős élvezettel nézte Ell-Nestra tanácstalan ábrázatát. – Rosszul szóltam, és ezért elnézésedet kérem. A nő elfoglalta magát azzal, hogy leszedje a bábukat a tábláról. – Biztosan rosszabbat is hallok majd, ha visszatérek a királyságba.

– Gondolod, hogy elfogadnak? – kérdezte a férfi. – Ilyennek, amilyen vagy? – Úgy beszélsz, mintha volna választásuk. Én vagyok a vér szerinti trónörökös. Csak ennyit kell tudniuk. – És azonnali engedelmességet vársz tőlük? – Visszatértem a halálból, és magamon viselem a sebeket, amelyeket a legnagyobb veszedelem idején szereztem, a királyságnak tett szolgálatom alatt. Úgy tartják majd, hogy az eltávozottak áldásával érkezem. – Elmosolyodott, és a táblára mutatott. – Még egy játszmát, uram? – Nem hiszem, hogy sok értelme volna. – A Pajzs előrehajolt, és a mosoly utolsó árnya is eltűnt az ajkáról. – Miért jöttél velünk? Ott maradhattál volna a Szigeteken, és biztonságban elhajózhattál volna, ha esetleg vesztésre állunk a csatában. – Talán azért maradtam mégis, hogy megnézzem, hogyan harcolsz. A férfi szeme a kesettáblára siklott. – Többet árultál el, mint akartál, fenség. A te esetedben a látszólag egyszerű lépések mögött is bonyolult szándék rejtőzik. – Semmi bonyolult sincs ebben. Nyerd meg a csatádat, és én szívesen osztozom a győzelmedben! – Én is így szeretném. – Felállt, meghajolt, aztán céltudatos léptekkel a kormányhoz ment. ♦ ♦ ♦ Egy éjjelt és egy napot hajóztak, mire megpillantották a Fogakat. A látóhatáron feltűnő fekete halmot el- meg eltakarták az összecsapó hullámok. A Pajzs parancsot adott a flottának, hogy vonják be a vitorlákat, míg ő előrement a Tengeri Szablyán, és csak a Fogak előtt egy kilométerre vetette ki a horgonyt. A

képződmény lenyűgöző látványt nyújtott ebből a távolságból. A magas sziklatömbök meredeken emelkedtek ki a tengerből, és a kavargó víz egyik hulláma a másik után ostromolta a zord kőfalakat. – Egy óriáskígyó fogai? – kérdezte Murel, amikor Benten elmesélte neki a Fogak eredettörténetét. Gúnyosan felnevetett. – Az istenek meséje hazugság, de ez a mese a hazugságok között is gyöngyszem! – Lyrna haragos tekintetét látva elhallgatott. A körülöttük álló matrózok haja szinte égnek állt a felháborodástól. – Igazán sajnálom – mondta nekik a királynő. – Udvarhölgyem még fiatal, és keveset tud a világról. – Bocsáss meg, fenség – motyogta a lány lesütött szemmel, amikor a legénység visszatért a feladatához. – Az istenek története igaz azoknak, akik hisznek bennük – okította a lányt, és meglapogatta a kezét. Aztán közelebb hajolva odasúgta. – De a hazugság attól még hazugság, mindegy, milyen nagy! A Pajzs felmászott a főárbocra a messzelátójával, és lobogó hajjal kémlelte a horizontot. Murel nyílt csodálattal bámulta a férfit, aztán pironkodva elfordította a fejét, amikor észrevette a királynője tekintetét. Az órák hosszúra nyúltak, és Ell-Nestra kitartóan őrködött, végül a délutáni nap sugarai átégették a párát, és a melegebb levegőben a tenger is megnyugodott. Könnyen lehet, hogy téved – gondolta Lyrna, és a keleti üres tengerre meredt. – Talán a volári flotta még az éjszaka járt erre, ám ezt most már sosem tudjuk meg. Nem hitt őszintén a megérzések erejében, mert az észt és kézzelfogható bizonyítékokat mindig előnyben részesítette az ösztönökkel és találgatással szemben. De volt valami a férfi magabiztos viselkedésében, ami arra utalt,

hogy jó helyen járnak Lehetetlen, hogy mit sem ér a tengereken eltöltött élet munkája. Azzal foglalta el magát, hogy a cápát kereste a hullámok között, de nyomát sem látta az uszonynak Talán Fermin hívásának utolsó visszhangja is elhalkult, vagy lehet, hogy az állat megérezte a közelgő csatározást, és könnyebb préda után nézett. Különös módon rá kellett eszmélnie, hogy hiányzik neki a szörnyeteg, aminek állandó jelenléte túlélésük egyfajta zálogává nőtte ki magát. Nevet kellett volna adnom neked – tűnődött. – Az ember mindig adjon nevet a kedvenceinek. – Fel a fekete lobogóval! – parancsolta a Pajzs odafentről, aztán csakhamar kötélen csusszant le a fedélzetre. – Horgonyt felhúzni! Íjászok a kötelekre! – Megfogta a kormányt, és megpörgette, miközben a horgony felemelkedett a tengerből, és a Tengeri Szablya orra megdőlt, ahogy a hajó északnak fordult. Nagy, négyzet alakú, dísztelen fekete lobogó kúszott fel a főárbocra, az ellenség közelsége esetén használt jelzés. Lyrna nézte Ell-Nestrát a kormánynál, és a vártnál zordabb vonásokat látott az arcán. A nő felé fordított tekintete komor hírekről mesélt. Valami nagyon nincsen rendben. Másfél-két kilométert vitorláztak északnak, aztán átállították a vitorlákat, amikor a meldenei flotta sietve válaszolt a fekete zászló felhívásának. A Pajzs átadta a kormányosnak az irányítást, és az orrba ment, aztán összehúzott szemmel nézte a tengert. Lyrna melléje állt, és hallgatott. A férfi csak meredt előre, és arca szinte belefagyott az elfojtott dühbe. – Ostoba vagyok – mondta kisvártatva Ell-Nestra. – Mégsem oszlottak ketté? – Dehogynem. A cselből támadó különítmény éppen dél felé tart. Ötszáz hajó.

Ötszáz. – A kémek szerint a flotta mindössze ezerkétszáz hajóból áll. Ez azt jelentené, hogy csupán hatszáz marad, amikkel szembe kell szállnunk. – A Varinvárban kikötött flotta valóban ezerkétszáz hajóból állt, de ami előttünk van, az csaknem kétezer tagú. A tengeren kaptak erősítést. – A Pajzs lehunyta a szemét, felfújta az arcát, és Skerva fából faragott vállára tette ökölbe szorított kezét. – Miért nem láttam előre? – Mitévők leszünk? A kalóz kihúzta magát, kinyitotta a markát, lassan kifújta a levegőt, és már a jól ismert vigyorral fordult a nő felé. – Azt tesszük, amiért idejöttünk, fenség. A szél a hátunkban van, és jókora zsákmány vár minket a mai napon! – Visszafordult a fedélzet felé, aztán egy pillanatra megállt, és ujjaival végigsimította a nő kézfejét. – És oly nagyon szeretném hallani, mi a valódi szándékod. ♦ ♦ ♦ Csakhamar feltűnt a volári csatasor. A sötét testű hajók hosszú csóvája egyöntetűen déli irányban haladt. – Szelet fognak a vitorlájukba – magyarázta Belorath. – Bizonyára hurkot leírva akarnak a seggünkbe kerülni. – Vigyázz a nyelvedre a királynő színe előtt! – morgott Iltis, de a kalóz csak felnevetett, és odadobott neki egy széles bőrkötésű pajzsot. – Uraságtok megvédhetik a nyilaktól az asszonyokat. A harcot hagyjátok ránk, érthető? – Kalóz kutya! – zsémbelt Iltis, de azért a karjára erősítette a szíjat. Benten és Harvin követték a példáját, és az első tiszt

otthagyta őket. Nagyjából ugyanolyan holmit kaptak, mint a meldeneiek: bőrszíjakkal megkötött, széles sisakot és láncinget. Iltisnek össze kellett öltenie két vértet, hogy átérjék a mellkasát. Lyrna és az udvarhölgyei méretre készített, kisebb láncingekbe bújtak, amelyek meglehetősen kényelmetlennek bizonyultak, és sajnos elősegítették a hölgyekhez egyáltalán nem illő verejtékezést. Persze a királynő még mindig szívesebben vette, mint egy mellkasába fúródó, eltévedt nyílvesszőt. Lyrna felcsatolt az alkarjára egy kecses tőrt is, kicsit hosszabb pengével, mint amit megszokott, de gyakorlás közben kiderült, hogy ezt is képes kielégítő pontossággal eldobni. Kételkedett benne, hogy sok haszna volna a közelgő csata zűrzavarában, de a bőréhez simuló fém biztonságérzetet nyújtott. Mindig legyen nálad... A meldenei flotta két egyenlő divízióra oszlott. Az egyikük követte a Tengeri Szablyát, a másik az Ell-Nurin hajóúr parancsnoksága alatt hajózó keskeny gályát. – A Vörös Sólyom – mutatta Belorath. – Állítólag a Szigetek leggyorsabb hajója. Szavait rögvest igazolta az, hogy Ell-Nurin gályája csakhamar leelőzte a Tengeri Szablyát. Az orra úgy vágta a hullámokat, akár egy kardpenge, és a széllel megtöltött vitorlák látszólag majd kiszakadtak a köteleikből. – Az a kurafi az egészet magának akarja! – kiáltott fel a Pajzs a kormánytól, mire a legénység éles hahotázásba fogott. – Feszítsétek meg a köteleket, fiúk! Nem hagyom, hogy valaki előttem érjen a csatába! A férfi folyamatos kérlelésére Lyrna végül a hajófenék lejáratához közel helyezkedett el, hogy visszahúzódhasson a fedélzet alá, ha odafent túl kiélezetté válna a helyzet.

– Az mire való? – kérdezte Murel, amikor egy tengerész homokkal szórta fel a fedélzetdeszkákat, miközben egyre közelebb kerültek a voláriakhoz. – A vér miatt kell – felelte Benten. – Lehet, hogy egy kicsit csúszós lesz a talaj, amikor elkezdődik. Mi is így csináljuk az apám hajóján, amikor pucoljuk a fogást. – Jaj! – felelte a lány halk hangon. – Hölgyem, nyugodtan térj meg a hajófenékbe! – szólt oda Lyrna. – Köszönöm, fenség, de inkább maradok. Most nem pityereg – gondolta a királynő, amikor Murel magát kihúzva nagy levegőt vett, nyugtató célzattal. – Most már nem számít kislánynak. – Hajítógépeket előkészíteni! – kiáltotta a Pajzs, és a legénység tagjai lehúzták a vászontakarást a fedélzet közepén felállított, két nagy alkalmatosságról, aztán lövedékekkel teli kosarakat és kátránnyal megtöltött vödröket hoztak. A gépek egyetlen, keresztrúdra erősített dobókarral rendelkeztek, amelyre vastag köteleket tekertek. A gépész egy irányítórúd segítségével a fedélzettel párhuzamos állásba húzta a dobókart, és a kötelek egyre jobban megfeszültek. Muníciónak dinnyeméretű kenderlabdákat használtak, vasmaggal. Kettőt kátrányba áztattak, és a kar végén lévő tálakba tették, a közelben pedig egy fáklyás várakozott. Az egyik hajítógépet úgy helyezték el, hogy a bal oldalra, a másikat úgy, hogy a jobb oldalra hajítsa terhét. – Azt hittem, hogy beléjük ütközünk – értetlenkedett Harvin –, aztán átugrunk a fedélzetre, és megöljük a legénységet. – A legtöbb tengeri csatát a láng dönti el – válaszolta Lyrna. Bár le merném fogadni, hogy sokféle halálnak leszünk a tanúi ma.

A Pajzs a volári hadsor közepe felé kormányozta a hajót, a Vörös Sólyom pedig a másik oldalról közelített. Az íjászok már azelőtt elkezdtek tüzelni, hogy lőtávolba értek volna, így apró szökőkutak jelentek meg a közeledő hajók között, és a lehulló vesszők halk sziszegéséhez hamarosan a fába csattanó nyílfejek kemény koppanásai társultak. Lyrna most már a voláriakat is látta. A sötét alakok a széles hajó jobb oldali korlátjánál gyülekeztek kivont kardokkal és csáklyákkal. – Tűz! – kiáltott fel Belorath, mire a fáklyás meggyújtotta a hajítók táljába tett kenderlabdákat, majd félreállt, hogy a társa belerúghasson a kioldókarba. A hajítókar előrelendült, és lángoló tartalmát a volári hajó felé vetette. A két tűzgolyó lusta ívet írt le a levegőben, és füstcsíkot húzva hullt a volári katonák közé. Ujjongás tört ki a meldenei fedélzeten, ahogy a csata első áldozatai, a lángoló öltözékű ellenséges katonák kiugráltak a tengerbe. Ell-Nestra benavigált az ellenséges hajó mellé, mindössze ötvenlépésnyi távolságra. A levegő közöttük megtelt sűrű nyílesővel. – Le a földre, fenség! – tartotta Iltis a pajzsot, miközben Lyrna és a két másik nő lebukott. Orena összerezzent a sűrű nyílzáporban. Kiáltás jött odafentről, és Lyrna felpillantva észrevett egy matrózt, aki csontroppantó csattanással hullt a fedélzetre. Nyíl állt ki a hátából, és csakhamar utolsó lélegzete is elhagyta vérző száját. A jobb oldali hajítógép újra tüzelt, és a lánglabda ezúttal a volári kötélzetbe gabalyodott bele. A fővitorla azonnal lángra kapott, szikrázó törmelékesőt szórva a katonákra, és a nyílzápor abbamaradt, ahogy a tűz egyre inkább belekapott a fába. A hajó

egy utolsó elkeseredett próbálkozással feléjük lódult, és csáklyák repültek a fedélzetről, majd beleakadtak a Tengeri Szablya korlátjába. A Pajzs megpörgette a kormánykereket, és a hajóorr balra lendült, de a köteleket szabdaló legénység erőfeszítései ellenére egy kis volári csoportnak sikerült átszállni. A könnyűpáncélos férfiak a hátukra erősített rövid kardokkal természetellenes sebességgel és biztos kézzel kúsztak előre a köteleken. Néhányan odalettek a kötélzetről tüzelő meldenei íjászok sortüzében, de négyüknek sikerült elérni a fedélzetet, és a korláton átvetve magukat, kardot rántva levágták a hozzájuk legközelebb eső matrózokat. Ezután rögtön a hajítógépek felé iramodtak, könnyedén hárítva a meldeneiek szablyacsapásait, és pillanatok alatt végeztek a gépeket kezelő kalózokkal. De a Pajzs közöttük termett, és szablyája olyan gyorsan forgott, hogy az egészből csupán a fém villanása látszott. Megölte az egyiket, aztán a következő támadás elől lebukva átvágta a fickó lába szárát. A másik kettő összehangolt támadással vetette rá magát, az egyik Ell-Nestra arca felé csapva, míg a másik halálos döféssel próbálkozott a melle irányába. A kalózvezér azonban elhátrált, és hárítva, pörögve távolodott, ahogy a jobb oldali korlát felé szorították. Iltis felhördült, és kivont karddal rohamozott, Harvinnal és Bentennel az oldalán. Az egyik volárinak sikerült kifordítani a hatalmas rendtestvér szúrását, de nem tudott védekezni Harvin oldalvágása ellen, és a kard belehasított a vállába. Benten a másikat vette kezelésbe, miközben az a Pajzzsal viaskodott. Az ifjú halász kapott egy vágást a karjára, amikor a nyesése elől könnyedén ellépő volári ellencsapással válaszolt, de nem sok időt nyert vele, mert a következő pillanatban holtan rogyott össze, amikor Ell-Nestra szablyája átfúrta a nyakát.

Lyrna látta, hogy a volári hajó most már magatehetetlenül sodródik, és lángoló vitorladarabok hullottak tűzben álló fedélzetére. A füstön keresztül ki tudott venni egy meldenei hajót, ami két ellenséges jármű közé szorult; fedélzetén élet-halál harc dúlt. Odakiáltott a Pajzsnak, miközben a kalóz szorongatott helyzetű társai felé mutatott. Ell-Nestra a korláthoz ment, kardja vért csöpögtetett végig a fedélzeten. – Újra kell indítani a hajítógépeket! A nő bólintott, és a gépekhez hívta az udvaroncait. Alattvalóival egyetemben félrelökték a hullákat, és összeszedték a megmaradt lövedékeket. – Nem igazán tudom, hogyan kell működtetni – vallotta be Harvin. – Könnyű – hunyorított Benten, mert Murel éppen a sebét kötözte. – Ez a kar húzza hátra a hajítófejet, a másik elereszti. Sikerült előkészíteniük a fegyvert, miközben a Pajzs közelebb kormányozta a Tengeri Szablyát a voláriakhoz. Lyrna a kátrányos kendergömbhöz érintette a lángoló fáklyát, Benten pedig megrúgta a kart, ám a tűzlabdák látható eredmény nélkül hullottak az ellenséges hajó közepébe. Kétszer ismételték meg a folyamatot, miközben a Tengeri Szablya egyre közelebb ért, és fáradozásuk eredményeképpen most már jókora lángok nyaldosták a volári hajó fedélzetét. Ugyanakkor azonban magukra vonták az ellenséges íjászok haragját is. – Hitemre! – mordult Iltis, miközben a hölgyek a pajzsa alatt kuporogtak, és egy nyílhegy jelent meg a bőrszíjban, éppen a karja fölött. – Csáklyákat kivetni! – ordította el magát Belorath, amikor a Tengeri Szablya csikorogva összetalálkozott a volári

hajótesttel. A legénység tagjai futva dobták ki a háromkarú horgokat. Egyikük elesett egy nyíltól, és lezuhant a fedélzetről. Ám az egyre sűrűsödő füst takarásában sikerült összegyűlni, és a kötelekkel közelebb húzni egymáshoz a két hajót, miután a matrózok pallókat vetettek ki a két fedélzet közé. – Ezeknek eszük ágában sincsen kegyelmet tanúsítani! – kiáltotta a Pajzs a korlátnál állva, felemelt szablyával. – Hát ti se kegyelmezzetek nekik! A legénység hatalmas bődüléssel válaszolt, és magasra tartott szablyákkal meg lándzsákkal követték a vezérüket a pallókon át. A soron következő csatározást eltakarta a volári fedélzetből előgomolygó füst. – Fenség... – Lyrna megfordult. Murel szólt hozzá a hajó jobb oldali korlátjától. A hátuk mögött feltűnt egy hatalmas volári hajó, és éppen feléjük tartott. – Hajítógépeket beindítani! – A királynő a jobb oldali hajítógéphez szaladt, és olyan erősen hátrahúzta a kart, ahogy tudta, miközben sűrű pillantásokat vetett a közeledő szörnyetegre. Ezt nem állítjuk meg néhány tűzgolyóval. – Murel! – kiáltotta. – Hozd a kátrányt! Az udvarhölgye nem felelt, mert még mindig a tengerre bámult, de nem a volári hajóra, hanem valamire, ami nagy sebességgel haladt az ellenség felé, és uszonya fehér tűzhöz hasonló farvizet húzott az óceán felületén. A cápa csapkodó farokkal és kitátott pofával kiemelkedett a tengerből, majd szerteszét repülő faszilánkok viharában zuhant a volári fedélzetre, és az embereket szétszórva, a kötélzetet szétszakítva csépelte a hajót. A tenger hullámai összecsaptak fölötte, ahogyan lemerült a mélybe, majd a víz vörösre váltott, amikor a cápa feje felbukkant és csattogó állkapoccsal falta a

túlélőket. Néhány pillanaton belül mind egy szálig el is tűntek, és hajójukból mindössze néhány összetört deszka és ringatózó hordó maradt. Nagyon jó! – dicsérte Lyrna, aki megpillantotta a cápa vörös csíkos bőrét a hullámok alatt. – Csináld újra! ♦ ♦ ♦ Estére a volári flottából megmaradt hajók védekezőn összecsoportosultak, mint a farkasfalkával szembekerült bivalyok. A meldeneiek körülöttük cirkáltak, és véget nem érő tűzeső alá vonták őket. Olykor egyik-másik volári kapitány kitört, hogy visszavágjon kínzóinak, de a cápa látványára visszakozott. A hatalmas állat három alkalommal ugrott ki a vízből, hogy elpusztítsa a Tengeri Szablyához közel merészkedő hajókat. A rettegés fütótűzként terjedt végig a volári flottán, és a bátorságuk minden egyes összetört hajóderékkal és vérengzéssel egyre jobban megfogyatkozott. Amikor a harmadik hajó, egy csapatszállító is a mélybe süllyedt a fedélzetközben ragadt több száz ember sikolya közepette, több volári hajó egyszerűen hátat fordított a csatamezőnek, és teljes vitorlázattal elmenekült kelet felé. Mire lement a nap, Lyrna már csak úgy kétszáz vitorlást számlált a tűzlabdák kereszttüzében. A kalózok ügyessége és a cápa megjelenése átbillentette a mérleg nyelvét, de ezért is nagy árat kellett fizetni. Az utolsó volári hajók az éj leszálltával megkíséreltek kitörni, de lángoló testvéreik fényénél nem tudtak észrevétlenül ellopakodni, és a meldeneiek készen álltak, hogy lecsapjanak rájuk. Lyrna látta, amint egyszerre három kalózhajó támadott meg egy csapatszállítót. A legénység lándzsákkal és szablyákkal özönlött fel a fedélzetre, aztán a csatazaj hamarosan a mészárlás

és kín lármájává torzult. Mire éjfél lett, a Pajzs átállíttatta a vitorlákat, és délkeleti irányba indultak. – Van még ötszáz másik, amit el kell süllyesztenünk – emlékeztette Lyrnát Ell-Nestra. – Pihend ki magad, fenség! A hölgyekkel együtt saját kabint kaptak. A másik kettő már régen aludt. Úgy mentek ágyba, ahogy voltak, ruhában és sötét, száradt vérrel a kezükön, ugyanis előtte órákig ápolták a sebesülteket. Lyrna befészkelte magát Orena mellé, ami ijedt motyogást váltott ki a nőből: riadtan mocorgott, de rögvest megnyugodott, amint a királynő megsimogatta a haját. – Csitt, most már vége... Lyrna hullafáradtan elhelyezkedett az ágyban, és remélte, hogy hamarosan elnyomja az álom, de tudta, hogy valójában még órákig nem lesz szerencséje hozzá. Túl sokat látott ma, csodát és borzalmat egyaránt, és az agyába toluló emlékek miatt azt kívánta, bárcsak képes volna felejteni. Ám amikor az emlékezete feldobott egy képet, nem a csatát látta, vagy a cápa pofájában kettészakadó emberi testeket, hanem egy ágyon fekvő öregembert... olyan öreg, vén és bánatos volt, hogy alig ismerte fel benne az apját, királynak pedig még kevésbé nézett ki. Lyrna lepillantott a kezére, és rájött, hogy nem tart benne tekercset... Most más az emlék. Az arcához emelte a kezét, és égett sebeket talált. Ujjait végigfuttatta a borostával fedett, roncsolt bőrön. – Te nem a lányom vagy – mondta az ágyon fekvő öregember. – Ő gyönyörű volt. – Igen – felelte Lyrna. – Tényleg az volt. A vénember köhögött, és vér csordogált a szája szélén. Hangja gyengén, kérlelőn rebegett: – Hová tűnt? Beszélni akarok vele. – Az alpiri nagykövettel találkozik. – Lyrna odament, és leült az

ágy szélére, aztán megfogta az öreg kezét. – De hagyott egy üzenetet. Az öreg fáradt, ám mindig ravasz szeme összehúzódott. – Remélem, a bocsánatkérését küldte. Nem hagyom, hogy tönkretegye egy élet terveit a gyengeségével. Lyrna felnevetett, és rájött, hogy még mindig hiányzik neki a vén cselszövő. – Igen, a bocsánatkérését. Azt üzeni, sajnálja, hogy annyi évvel ezelőtt megvert téged kesetben. De túl fiatal volt ahhoz, hogy értse, milyen megalázó dolgot művel. – Na persze! – mordult fel a vén király, és elvette a kezét. – Minden alkalmat megragad, hogy belém döfjön. Az anyjára emlékeztet. A saját védelmében tüntettem el a táblát. Nem volt szabad megtudnia, hogy a lánya olyan... különleges. Ám én rájöttem aznap, hogy ki lesz az örökösöm. Lyrna érezte, hogy könnyek szaladnak az arcán, és az öregember haragos tekintetét látva elmosolyodott. – Nem volt tudatában annak, amit parancsoltál. Te is tudod, ugye? Elfogadta a császár feltételeit, és Malcius visszatért, hogy átvegye a trónt. Nagy terveid a semmibe hullottak. – És jó király? Lyrna elnyomta feltörő zokogását. – Meghalt, apám. A szemem láttára ölték meg, a királynéjával és gyermekeivel együtt. A kívánságod végre teljesült. Én lettem a királynő, és a halál romba dőlt birodalmán uralkodom. Az öreg fenyegető tekintete fanyar fintorrá változott, és csontos kezével felemelte a lány állát. – A vöröskéz után is csak romok és halál maradtak. De a királyság újra talpra állt, mert én úgy akartam. Megragadtam a grabancát, és egy nemzedéknyi idő alatt talpra állítottam. – A nép nem biztos, hogy elfogad így, ahogy vagyok...

– Akkor kényszerítsd őket! – Sok az ellenségünk. – Öld meg őket! Lyrna hirtelen hideget érzett a feje tetején, és megfordulva azt látta, hogy az ablakok nyitva állnak, és a függönyök ziláltan csapongnak az esőben és szélben. Visszafordult az öreghez, és csókot nyomott az arcára. – Bárcsak jobb ember lettél volna, apám! – Egy jobb ember nem hagyott volna neked királyságot, amit örökölhetsz, sem romosat, sem másmilyent! – A vénember rámosolygott, miközben a szél egyre erősödött, már megtöltötte a termet, és a hideg levegő csaknem megfojtotta... Arra ébredt, hogy Orena és Murel az ablaktáblákkal viaskodnak a szélrohammal és esővel támadó ítéletidőben, miközben egy halovány lámpa inog a mennyezeten. – Sajnálom, fenség! – szabadkozott az idősebb nő, amikor sikerült úrrá lennie az ablaktáblán. – Reméltük, hogy nem ébresztünk fel. Lyrna felkelt, de azonnal nekiszédült a rekeszfalnak a jobbra-balra dülöngélő fedélzeten. – Vihar van? – Egy órája kezdődött. – Murel a válla közé húzta a nyakát, amikor mennydörgés rázta meg a hajó egészét, és rettegve hunyorgott. – A mai nap után azt hittem, többé nem fogok félni. Erre most itt van ez! Lyrna megnyugtatóan átkarolta a vállát, és leült vele az ágyra, mivel a vihar üvöltése és csattogása kiűzte az álmot a szeméből. – A legénység azt hiszi, az isteneik áldását hordozod, fenség – suttogta Murel. – Felhívtad a cápát a mélyből. Odonor Kezének

hívnak. – Udonor – javította ki a királynő. A szelek istene, a legnagyobb az istenek között. Ha így van, nem értem, miért nem tesz pontot ennek az átkozott viharnak a végére! ♦ ♦ ♦ A vihar egy éjen és egy napon át dühöngött. Lyrna egyszer felmerészkedett a kabinból, de csak annyit látott, hogy a fedélzetet sorozatos, magas hullámok mossák, és a kormánynál álló Ell-Nestra mutogat neki, hogy bújjon vissza, és a mosolya minden eddiginél fehérebben villog az esőben. Hogy az udvarhölgyei figyelmét elterelje, Lyrna beavatta őket az udvari etikett rejtelmeibe, amit egyébiránt jelentéktelen sallangoknak tartott, bár még a hasznát vehették, ha visszatértek a királyságba, hisz az udvari emberek kiváltképp szerették ezeket a szánalmas kis szertartásokat. Orena jobb tanítványnak bizonyult: olyan kellemmel hajtotta végre a pukedlit és a meghajlás különféle kiismerhetetlen változatait, hogy Lyrna azt gyanította, annak idején táncosként kereshette a kenyerét, még mielőtt megállapodott volna kövér és gazdag férje mellett. Murel azonban pirulva vette tudomásul saját ügyetlenségét, és egyáltalán nem segített, hogy a fedélzet folyamatosan dülöngélt. – Az anyám mindig azt mondta, láthatatlan kötél van a bokámon – morogta a lány, miután botladozva elutánozta az idegen országok nagyköveteinek szánt üdvözlést. Estefelé a vihar alábbhagyott, és a nők feljöttek a fedélzetre. A Tengeri Szablya egyedül ringatózott az óceánon, a cápát kivéve, aminek uszonya valamivel előttük kanyargó csíkot hagyott a hullámokon. Belorath a kormánynál állt, a Pajzs pedig az orrban.

– Hol van a flotta? – kérdezte Lyrna melléje lépve. – A Fogak felé tartanak, mint mi. Mármint azok, amelyek még a víz felett vannak. – Az állatra szegezte a szemét. – Valóban nincsen fogalmad róla, miért teljesíti a kéréseidet? – Nincs. Egyébként nem hinném, hogy az én kéréseimet teljesíti. Amit csinált, olyat... Az állatok nem képesek gyűlölni, csak táplálkozni. Ám ez tele van gyűlölettel. – Vagy a halott állatidomárod gyűlöletét viszi tovább. – Pedig olyan nyájas fiatalembernek tűnt! Egy órára rá feltűnt az első meldenei hajó, és hamarosan négy másik csatlakozott hozzá. A tengerészek ujjongva és integető szablyákkal köszöntötték a vezérüket, és a tetszésnyilvánítás csak erősödött, amikor Lyrna kilépett az orrba. Udonor Keze – gondolta, és úgy találta, hogy a névnek van egyfajta érdekes csengése. Bár nem hitte, hogy az aspektusok szívesen látnák a királynő címei közt, ha egyáltalán életben maradt valamelyik, hogy tiltakozzon. Mire a Fogak felbukkantak, már több mint száz hajó követte a Tengeri Szablyát, és úgy háromszáz másik horgonyzott a szikláktól nyugatra eső sekélyebb vízben. Ott várt a Vörös Sólyom is, amit kissé megviselt a csata: szép vonalú hajótestét égésnyomok csúfították, és az orrszobor a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. A Pajzs melléje vitte a Tengeri Szablyát, és Ell-Nurin egy csónakban átment hozzá. – Nem! – rázta a fejét Ell-Nestra, és hangja nem engedett keménységéből. – Nem késlekedhetünk tovább! – Minden órában egyre több hajó érkezik – tiltakozott a hajóúr. – Nagyobb erőre lesz szükségünk, hogy a déli különítmény ellen induljunk.

– Udonor tegnap éjszaka megadta – erősködött a Pajzs. – Láttál már ilyen erős vihart az Erinein az évnek ebben a szakában? Ajándékot küldött nekünk, és én nem fogom elfecsérelni! Még egyet fordul a homokóra, uram, és újra kifutunk, hogy véget vessünk ennek a színjátéknak! ♦ ♦ ♦ A Kígyófarok találó névnek tűnt a hullámok alá merült, kacskaringós sziklakígyóra, ami harminc kilométerre elnyúlt a Fogaktól délre. A viharban nekisodródott volári hajók roncsai ékesen kirajzolták a zátony vonalát. A legénység fura csendességet tanúsított a látványra. A hullámok nekinekicsapódtak a hajóroncsoknak, és a szél cibálta a tétlen vitorlákat. Lyrna észrevette a tengerészek feléje irányzott lopott pillantásait, a tisztelet mellett félelem is játszott az arcukon. Udonor Keze nem túl kíméletes – vonta le a következtetést a roncsok sorát kémlelve. – És ezért hálával tartozom neki. – Több mint kétszáz, uram – jelentette Belorath Ell-Nestrának. – És valószínűleg még ennél is több süllyedt el, vagy tört szilánkokra. – Egyetlen kivont kard vagy eleresztett nyíl nélkül nyertük meg a csatát – tűnődött a Pajzs. – Úgy tűnik, a cápádnak most megint várnia kell, hogy újra kitölthesse valakin a gyűlöletét, fenség. Odafentről kiáltás jött, és az őrszem dél felé mutatott. A Pajzs az orrba vitte a messzelátóját, és egy percig kémlelte a hullámokat, majd egy „vitorlát bonts” kiáltással irányváltoztatást rendelt el. – Vagy talán mégsem.

Húsz-egynéhány hajó haladt csigalassan délnek. Az egymás közelségét kereső hajóknak alig maradt valami vitorlafelülete, amivel befogják a szelet. A veszély láttán még közelebb húzódtak egymáshoz, és átállították a megtépázott vitorlákat, miközben kedvetlen legénységük fegyvereket elővéve a fedélzetekre tódult. – Ezek a szarháziak sohase adják fel? – morgott Harvin. A Tengeri Szablya rövid úton elérte a voláriakat, és a többi hajóval egyetemben körözni kezdett körülöttük, miközben a hajítógépek készenlétbe álltak, és az íjászok felmásztak a kötélzetre. – Asszem, innen is eltaláljuk őket – vélte Harvin a korlátnál. – Hadd legyen az első lövés dicsősége az enyém, fenség! – Ahogy kívánod, uram. A férfi vigyorgott és elégedetten összecsapta a tenyerét, aztán előlépett. A baliistalövedék éppen a háta közepén találta el, és úgy hatolt át a láncingen, mintha csak papír volna. Harvin egy pillanatra megtántorodott, felhúzott szemöldökkel és fura vigyorral bámult a melléből kiálló acélhegyre, aztán arcra zuhant. – Harvin! – szaladt oda a holttesthez Orena, és megfordította. Keze a férfi arcát simogatta, és ajkáról kétségbeesett könyörgések viharzottak. – Szerelmem, gyere vissza hozzám, gyere vissza... – Rohadékok! – Iltis meggyújtotta a kendert, és a csizmájával a kioldókarra taposott, majd a korláthoz szaladt, és a tűzgolyó után kiáltott. – Nem tudjátok, mikor kell végre megdögleni?! Lyrna a nő mellett guggolt, miközben Orena az ölében tartotta Harvin fejét, és most már csendesen azt suttogta:

– Gyere vissza hozzám... A királynő az egykori bandita üres szemébe nézett. Harvin vicsorgó fogaira ráfagyott a fura vigyor. Ki más hagyta volna itt ezt az árnyékvilágot nevetve, ha nem ő? Iltis melléje lépett, és a korláttól nézték, ahogy legalább száz tűzlabda hull a volári hajókra, akár valami lángoló könnycseppekből álló, fordított szökőkút. – Bocsáss meg a káromkodásomért, fenség – szabadkozott halkan védelmezője. Lyrna a férfi vastag karjába bújt, erősen megragadta a feszülő izmokat, és fejét a férfi vállára hajtotta. A lángok gyorsan terjedtek a volári hajócsoport közepén, magas füstoszlop emelkedett az égre, és sikolyok jöttek a hullámok hátán. Hamarosan úszók bontakoztak ki a füstből, száz-egynéhány kétségbeesett ember, akik most már az ellenségnél kerestek volna menedéket. Mind halálra voltak ítélve, amint lőtávolba értek. Tudom, hogy itt vagy valahol – üzente Lyrna a hullámoknak. – Most kit fogsz gyűlölni? Nagy roppanás hallatszott a hajók felől, és parázsló szilánkok repültek szerteszét, ahogy a cápa felemelkedett a lángpokol mélyéből. Kiszakadt a roncsok közül, megpördült a levegőben, és farka az ég felé csapott, majd tátott, éhes állkapoccsal lebukott a pusztulás tengeri mezejére. Lyrna legbelül érezte, hogy nem látja viszont. ♦ ♦ ♦ Szürkületkor átadták a holtakat a tengernek. A sorfalat álló meldeneiek néma tisztelettel adóztak elesett társaiknak. Több mint húsz vászonba csavart testet súlyoztak és engedtek le a hullámok közé. Mielőtt a holttesteket a korláthoz vitték, a

legénység tagjai egyenként odajárultak, hogy elvegyenek valamilyen személyes tárgyat a halottak lábánál kiterített posztóról. A pénzt és egyéb értékeket már Belorath összeszedte, hogy eljuttassa őket a gyászoló családoknak, így a hátramaradó csecsebecsék inkább az emlékezés jelképeivé váltak: egy kocka, egy szerencsetalizmánként megőrzött kesetbábu, egy kedvenc kés. Beszédet senki sem mondott, egyedül a Pajzs sorolta a halottak nevét érthető hangon, hogy első tisztje kihúzhassa őket a hajó lajstromáról. A hajóács egyszerű tutajt ácsolt Harvinnak, és a királyi testőrt kátrányba áztatott kötél- és rongyágyra helyezték, keresztbe tett karja alatt a karddal, amit Lyrnától kapott. Benten és Iltis eresztette le a tutajt a hajóderék mellett, és az egykori testvér a királynő kérésére elmondta a megfelelő szavakat. Orenát Lyrna és Murel támogatta két oldalról. A nő remegve szorította a kezüket, de az arcán már nem folytak könnyek, mert úgy tűnt, minden létező könnyét kisírta. – Azért jöttünk ma ide, hogy végső útjára kísérjük a porhüvelyt, amely elesett testvérünket életében hordozta – szólt Iltis. – Tudjuk, hogy vannak a királyságban olyanok, akik kedvesség vagy tisztelet nélkül gondolnak rá, de mi megpróbáltatásaink idején barátra és bajtársra leltünk benne, és sohasem hagyott cserben minket. Lehet, hogy bandita volt, de a királyság pallosaként halt meg, és szerette őt asszonya, barátai és királynője. Köszönetet mondunk a kedvességéért és bátorságáért, és megbocsátunk neki gyengeségeiért. Most már az eltávozottakkal van, és lelke csatlakozik hozzájuk, hogy vezéreljen minket életünkben és a hitnek tett szolgálatunkban. Eleresztette a kötelet, és a tutaj elsodródott a hullámok hátán. Benten felemelte tüzes nyíllal előkészített íját, és lőtt. Az

úszó alkalmatosság hamarosan lángoló négyzetté változott a végtelen óceán hátán, aztán elúszott a látóhatár felé, és eltűnt szem elől, még mielőtt az óra elmúlt volna. ♦ ♦ ♦ Alkonyaikor a Pajzs újfent Skerva társaságában talált rá Lyrnára. Az ég kitisztult, a vihar minden nyoma eltűnt a számtalan csillaggal megvilágított égről, és a kellemesen hűvös levegő simogatta a nő bőrét. – Fenség, tartozol nekem egy válasszal – szólalt meg Ell-Nestra az orrszobor karjának támaszkodva. – Még mindig nem tudom, mi a valódi szándékod. Lyrna bólintott. Szeme elragadtatottan függött az égen. – Amikor kicsi voltam, megpróbáltam megszámolni őket. Nehéznek bizonyult, így tervet szőttem. Hogy csak a palotatető ablakában látható ég szeletét vizsgálom, megszámolom a látható csillagokat, aztán az eredményt felszorzom az ég teljes területével. – És működött? Lyrna halkan felnevetett. – Olyan nagy szám lett, hogy nem tudtam megnevezni. De nem ez az érdekes az egészben. Amikor leellenőriztem a számokat, mert egy jó tudós mindig ellenőrzi a kapott eredményt, az ablakban látható csillagok száma megváltozott. Ugyanazon a napon, csak egy évvel később, már kettővel több csillagot találtam. Két távoli napot, amelyek egy évvel azelőtt egyszerűen nem voltak ott. – És mire következtettél mindebből? – Ha a csillagok sem állandók az égen, akkor semmi sem állandó. Semmi sem tart örökké, minden átmeneti és örökké

változik. – Elfordult az égtől, és szembefordult a kalózzal. – Semmi sem állandó, uram. Nincsen olyan előre elrendelt út, amit ne lehetne megváltoztatni. A férfi fanyar mosollyal válaszolt. – Azt akarod, hogy irányt változtassunk. – Azt. – Megkérdezhetem, hogy merrefelé? – Úgy tudom, az évnek ebben a szakában a Hidegvas-folyó tengerjárók számára is hajózható, egészen Alltorig. – Amit éppen ostromolnak, és aminek nagy szüksége volna segítségre. – Pontosan. – Cserébe azért, amit értünk tettél? – Semmivel sem tartoztok nekem. Az apám elbillentette a mérleg nyelvét, és én most visszabillentettem. Csupán az ésszerű stratégia beszél belőlem. Tudnod kell, hogy a voláriak nem nyelik le ezt a vereséget, és sohasem hagynak nektek békét. Ez a csata csupán a kezdete volt a háborúnak, ami csak a teljes megsemmisülésükkel érhet véget. És az a megsemmisülés Alltornál kezdődik. A férfi közelebb lépett, jól ismert mosolyát ezúttal hátrahagyva, és őszinte kérlelés ült a szemében. – Teszek egy ellenjavaslatot, fenség. – Nyugat felé bólintott. – Szép hajónk van, hűséges legénységünk, és miénk a világ összes óceánja. Úgy hallottam, a kereskedőkirályok nagy flottákkal rendelkeznek. Lyrna nevetve megrázta a fejét. – Kalózkirálynőt csinálnál belőlem? – Megmenteném az életedet. Mert úgy érzem, egyre értékesebb a számomra.

– Egy királynő nem él, hanem uralkodik, és az uralmam elkezdődött. Elviszel-e Alltorba? A férfi közelebb lépett hozzá, fölébe magasodott, és a szeme árnyékba veszett összevont szemöldöke alatt. – Az istenek sújtsanak le rám: tudod, hogy a világon bárhová elvinnélek.

HETEDIK FEJEZET

A

rra ébredt, hogy Illián és Arendil éppen a fogyatkozó készletekből megmaradt, vizes zabkásán osztozkodnak. A folyamatos helyváltoztatás nem hagyott időt a vadászatra, és az éhség állandó útitársként melléjük szegődött. Azonban egyikük sem panaszkodott, és a kuritájokkal vívott csata után még fáradhatatlan civódásuk is abbamaradt. Egy héten belül már másodjára költöztek. Darnel hűbérúr kitartóan üldözte őket, mind több vadászt és rabszolgakutyát és varitájt küldve a nyakukra, mert úgy látszott, az elitrabszolgái elfogytak. Frentis hamis nyomokat és csapdákat hagyott. Éjszakánként csendesebb harcosokból álló csapatával elvágták üldözőik nyakát, és zavart keltettek a soraikban. A varitájokat könnyebbnek tűnt megölni, mint a kuritájokat, de még így is veszedelmes ellenségnek számítottak, főként ha sikerült hadrendbe fejlődniük. A hajnali órákban csaptak le rájuk, hogy lehetőleg minél több kutyával és vadásszal végezzenek, aztán sebesen visszavonultak előre elkészített leshelyükre. Az első néhány alkalommal a varitájok bedőltek a cselnek, és vakon belesétáltak a nyílzáporba, vagy a karókkal kivert vermekbe. Ám akárki is irányította a hajtóvadászatot, hamarosan rájött a

taktikára, és együtt tartotta az embereit, egyenként háromszáz fős, tömör csapatokban. Eközben Frentis minden új támadással egyre több katonát veszített, és nem találtak több rabszolgakaravánt, ahonnan feltölthették volna a soraikat. Az üldözőik is kidolgozták a maguk kellemetlen stratégiáját. Amint a rabszolgakutyák szagot fogtak, eleresztették őket, és a harminc, vagy még annál is több bestia a láncát letépve száguldott végig az erdőn, és megöltek mindent, amit csak képesek voltak megragadni. A tegnapi napon üldözőik már annyira közel kerültek a táborhoz, hogy a szabadcsapat csatázni kényszerült. A hitebek hússzaggató karmok és villogó fogak örvényében csaptak össze távoli rokonaikkal. Frentis a fele csapatát az ellenség hátvédjének vezette, míg Davoka a szabadcsapat másik felével oldalról támadta őket. A nő különösen gyűlöletesnek találta a rabszolgakutyákat, és tétovázás vagy fáradtság nélkül vágott véres ösvényt a kavargó bundák örvényébe. Frentis látta, amint egy bordakosárba irányzott lándzsadöféssel leteríti falkavezért, majd az arcán undorral megforgatja a lándzsahegyet, hogy megtalálja a szívet. – Gonoszak – felelte Davoka a férfi összevont szemöldökét látva. – Rosszak, és rossz a szaguk. – Félretettünk neked egy keveset, testvér – tartotta felé most a zabkásával teli tálat Illián. Frentis önmérsékletet tanúsítva nem kérdezősködött, vajon a lány készítette-e a reggelit, hanem egyszerűen elvette a tálat. – Köszönöm, hölgyem. – Miközben evett, végignézett a táboron. Grealin aspektus egyedül ült, mint újabban szokásává vált, és látszólag elveszett a gondolatai között. Davoka és Ermund újra edzettek, és ezúttal fegyvertelenül keltek bírókra. Észrevette, hogy a lonak nő vigyorogva görög a földön a

lovaggal összegabalyodva, és azon töprengett, nem kellene-e figyelmeztetnie Ermundot. Ám aztán meglátta a lovag hasonszőrű vigyorát is, és úgy döntött, valószínűleg nem lesz rá szükség. Vajon mikor találtak rá időt, hogy együtt legyenek? Harmincnégyes, aki még mindig bizonytalankodott a nevével kapcsolatban, Drakérrel gyakorolta a királysági nyelvet, bár a lecke nagyrészt a trágárságok helyes kiejtését taglalta. – Nem – rázta bozontos fejét a medveszerű bűnöző. – Disznóbaszó, és nem baszódisznó. Janril Norin a kardját élesítette. Közönyös arccal és üres tekintettel húzta végig a kardélen a fenőkövet. Mögötte Rensial mester a két megmaradt lovat gondozta, egy veterán csődört és egy kancát. Nemrégiben kifejezte abbéli vágyát, hogy tenyésztésbe fogjon, és új vérvonalat hozzon létre a Rend istállója számára, amelynek állapotát állandó bírálattal illette. – Túl sok szalma van a földön – rázta a fejét bosszankodva. – A falakat meg hónapok óta nem meszelték. – Testvér, éppen a voláriakról beszélgettünk... – Arendil szakította félbe Frentis merengését. – Mi van velük? – Honnan jönnek? Davoka szerint te már jártál arrafelé. Az úrhölgy úgy hiszi, mind ugyanabból a hatalmas városból származnak, miközben a nagyapám meg azt tanította, a birodalmuk a fél világot átfogja. – Hatalmas ország, annyi bizonyos – bólogatott Frentis. – És Volár állítólag a világ legnagyobb városa, azonban még sohasem jártam ott. – De a birodalmukat láttad, ugye? – kérdezte Illián. – Te tudod, mitől ilyen vadak. – Láttam városokat, és csodálatos utakat. Láttam

gonoszságot és mohóságot, de olyan mifelénk is akad. Láttam embereket, akik sok szempontból fura életet élnek, de csak ugyanannyira, mint bárhol máshol. – Akkor miért ilyen kegyetlenek? – A lány arcán őszinteség tükröződött. Egyszerűen csak válaszra vágyott. – A gonoszság mindnyájunkban ott rejtőzik – válaszolta Frentis –, de ők erényt kovácsoltak belőle. Visszafordította a szemét a tábor felé, és kényszerítette magát, hogy megszámoljon benne minden lelket. Negyvenhárom ember és nyolc kutya. Ez nem hadsereg, és én nem vagyok hadúr. Felállt, és magához vette a kardját és íját. – Indulunk – mondta elég hangosan ahhoz, hogy magára vonja Davoka figyelmét. – Ismét felszedjük a tábort, testvér? – tudakolta Arendil elcsigázottan, vonakodva. – Nem. Itt hagyjuk az erdőt. Itt nem vár győzelem. Ideje menekülőre fogni. ♦ ♦ ♦ Janril a régi renfaeli karddal a vállán állt. Nem vitt magával csomagot, sem kulacsot, semmit, ami életben tartaná. – Nem kell ezt tenned – mondta neki Frentis. – Szeretném újra hallani az éneklésed, barátom. Ez a vidék mindig szebbnek tűnt, ha daloltál. Az egykori vándorénekes egykedvű pillantást vetett a parancsnoka arcára, aztán elfordult, és elindult. Ment néhány métert, aztán megtorpant, és visszafordult. – Ellorának hívták – mondta. – A gyermekemmel a méhében halt meg. Folytatta az útját, és hamarosan eltűnt a fák között.

♦ ♦ ♦ Nem volt könnyű. A mester szeméből csaknem előbuggyantak a könnyek, ahogy Frentis elmagyarázta neki a teendőt, de végül sikerült meggyőznie, hogy eressze szabadon a lovakat. Északi irányban hajtották el őket, hátha a vadászok követik az állatokat. – Túl könnyen megtalálják a nyomukat, mester. A hágónál is lesznek lovak, és Sollis mester biztosan talál munkát a királyság legjobb istállómesterének. Kijelölte a nyugati irányt, és úgy tervezte, hogy amikor már elegendő hamis nyomot hagytak a követőiknek, majd északnak fordulnak. Frentis és Davoka hátvédnek jött, míg Ermund előőrsben haladt Arendillel és Illiánnal. A lány füle most már úgy hozzáidomult az erdő dalához, mint bármelyik rendtestvérnek, vagy vadásznak. Napszálltáig legalább harminc kilométert tettek meg, ami az Urlishban egész napos erőltetett menetet jelentett. Csendes tábort vertek tűz nélkül, és összebújtak, hogy megmelegedjenek. – Ne fészkelődj! – sziszegett Illián Arendilre, akivel egy kidőlt nyírfatörzs mellett feküdtek. – Az átkozott kutyád az arcomat nyalja! – felelte a fiú durcás suttogással. Frentis őrt állt Grealin társaságában, és szemét és fülét megnyitotta az erdő éneke előtt. Az erdő éjszaka feketének tűnik – tanította Hutril mester évekkel azelőtt. – Végtelen űrnek. De a sötétben jobban él, mint a napfényben. Csillapítsd a félelmedet, és ismerd meg barátodat, az erdőt, mert a legjobb őrszem, akit valaha is kívánhatsz magad mellé!

Bagoly felelgetett a társának megbízható rendszerességgel a fák magasán. A szél csak az erdő illatát hozta, emberi verejték, vagy az édeskésebb kutyabűz nélkül. A feketeségben még fémpengéről visszaverődő, áruló holdfény sem csillant. – Észak felé nyílt terep vár, testvér – mondta Grealin a leghalkabb suttogással. – És csaknem kétszázötven kilométer Renfaelig, mielőtt elérnénk a hágót. Túl nagy a kockázat. – Tudom, aspektus, de itt még nagyobb. ♦ ♦ ♦ Az egész rá következő napon nyugatnak meneteltek, aztán este Frentis elrendelte, hogy forduljanak északnak. Ő maga még egy órán keresztül folytatta az útját nyugat felé, Gyilkossal és Ermunddal az oldalán. Törött ágakat és feltűnő csizma- meg mancsnyomokat hagytak az ösvényen. Amikor leszállt az éj, ők is észak felé fordultak, aztán a folyót megkeresve egy sekély gázlóig követték a partot. A többiek a másik oldalon vártak: Davoka lándzsával a kezében lépett ki az árnyékok közül, Illián meg egy bokorból bukkant fel, számszeríjjal a kezében. – Hajnalban továbbmegyünk – közölte Frentis, aztán egy fenyő törzsének vetette a hátát, és hagyta, hogy elnyomja az álom arra a néhány órára, amit pirkadatig alvással tölthetett. A reggeli szél új, áporodott, fanyar illatot hozott. A férfi előhívta Illiánt, és a fenyőre mutatott. A lány átadta a számszeríját Arendilnek, és megmászta a törzset. Ágról ágra kapaszkodott, mire elérte a legmagasabb pontot. – Tűz – jelentette, amikor visszatért a földre. – Nagy tűz. – Merrefelé? – kérdezte a lonak. – Mindenfelé. Körülöttünk. A legnagyobb tűzfészek délre van, nem messze a várostól.

Frentis sokatmondó pillantást váltott Grealinnel. Darnel csak miattunk felgyújtja az Urlisht? – Oszt most mitévők leszünk? – kérdezte Draker, és a régi nyávogás újra megjelent a hangjában. – Amit minden élőlény csinál most ebben az erdőben – vette a hátára az íját Frentis, és nekilátott elhajítani mindent, ami lelassíthatja. – Futunk. Egyszerre csak egy órát futtatta a csapatot, de így is kegyetlen tempót diktált. A harcosok némelyike bágyadtan omlott össze a megerőltetéstől, de Frentis nem adott pihenőidőt, és meghagyta Davokának, hogy rángassa fel őket. Komoly büntetést helyezett kilátásba azoknak, akik ismét lemaradnak. Mindeközben a füstszag egyre sűrűsödött, és a lombkorona résein keresztül feltűntek az eget bemocskoló, első füstoszlopok. Ahogy ezt előre sejteni lehetett, Grealin találta a legnehezebbnek az iramot, és húsos arcán verejtékpatakokkal szuszogott a csapat végén. Ennek ellenére nem panaszkodott, és egészen éjszakáig talpon maradt. Amikor a nap lehanyatlóban járt, Illián megint megmászott egy fát. Fekete alakja élesen rajzolódott ki a narancsszínű ég előtt, ahogy az erdőt kémlelte. – Most már az egész erdő egyetlen hatalmas tűzfészek arra dél felé. Nem lehet tőle látni a várost, olyan magasra csapnak a lángok. Nyugatra pedig csaknem ugyanekkora tűz látható. – Előttünk mi a helyzet? A lány komor arccal bólintott. – Még csak foltokban. De terjed. – Akkor nem késlekedhetünk. Egysoros vonalban haladunk tovább, de együtt maradunk. Amikor a füst túl sűrűvé válik, megfogjuk egymás kezét.

Már az első kilométer után érezték az erősödő hőséget, és hamarosan pernyében gazdag füst szállt le a tájra, úgyhogy köhögve és öklendezve botladoztak tovább kéz a kézben. Frentis fogta Illián kezét, az pedig Arendilét. Gyakran meg kellett állnia, hogy előrekémleljen, ösvényt keresve a narancs izzás közepette. Olykor egy szarvas vagy vaddisznó szaladt át a szürke fátylon, és eltűnt, mielőtt Frentis megtalálhatta volna a menekülő útvonalat, amit az állat az ösztöneivel megérzett. Keskeny ösvényt követtek, amikor egy hatalmas reccsenés kidőlő fát jelzett, és egy magas, egyik végétől a másikig lángokban álló fenyő hullt eléjük az útjukat elzárva. Frentis kétségbeesetten nézett új ösvény után, de mindenfelé csak narancs lángokat látott. Közelebb húzta Illiánt, de a fülébe kellett ordítania, húgy túlharsogja a tűz ropogását. – Szólj az aspektusnak, hogy jöjjön a sor elejére! Kisvártatva megjelent Grealin, akinek szeme most már állandósult verejtékálarc mögül pislogott. Frentis a szemöldökét felhúzva a lángoló fatörzs felé mutatott. Az aspektus nézte egy darabig, aztán lemondó arccal közelebb lépett. Felemelte mindkét kezét, széttárta az ujjait, és megfeszítette a vállait, mintha valami láthatatlan falat tolna. Az első néhány pillanatban semmi sem történt, aztán a fenyőtörzs megremegett, megrázkódott, és szétrobbant, lángoló szilánkokat szórva mindenfelé. Grealin térdre esett, zihált és öklendezett a füstben, és vér folyt az orrából. Elütötte Frentis segítő kezét, és türelmetlenül mutogatott, hogy menjenek tovább. – Nem hagylak itt, te kövér vén bolond! – kiáltotta a másik, és szabad karját beakasztotta az aspektus húsos végtagjába, azzal felrántotta. – Most pedig járj! Járj!

A füst hamarosan olyan sűrű lett, hogy semmit sem lehetett látni, és négykézlábra kényszerültek, hogy a földhöz közelebb keressenek tisztább levegőt. Körülöttük fatörzsek pattantak el és borultak le a lángok közé, a tölgyek és tiszafák hatalmas sóhajjal, recsegve dőltek ki. Haldoklik – gondolta Frentis. – Így együtt megöltük az Urlisht. Egy váratlan szellő fellebbentette a füstöt annyira, hogy szemügyre vegyék a környezetüket. Frentis észrevett egy széles tisztát, amin az egymástól távol eső fák még nem váltak a lángok martalékává. – Felkelni! – rángatta Grealint. – Mindjárt kint vagyunk! Fussatok! A menetoszlop széttöredezett, ahogy köhögve, botladozva szaladtak, hátukban az egyre erősödő hőséggel. Amikor Frentis rájött, hogy hosszú fűben fut, a kék éggel a feje fölött, ott helyben a földre rogyott. A hátán fekve nyeldekelte a levegőt, és azon tűnődött, vajon érzett-e valaha édesebbet. – Ezt sohasem láttuk – motyogta mellette Grealin. Frentis felült. Az aspektus az égő erdőt bámulta. Most már mintha egyik végétől a másikig lángokban állt volna, és az ég a fák fölött megtelt kavargó fekete füsttel, ami elűzte a napot, és hideg árnyékot vetett rájuk. – Aspektus? – Ezt soha senki sem látta előre. – A kövér öregember arcán mélységes tanácstalansággal rázta a fejét, és képtelen volt elszakítani a szemét a haldokló erdő látványáról. – Egyetlen jóslatunk sem beszélt róla. Meghaladtunk minden próféciát. ♦ ♦ ♦ Öt embert veszítettek el a tűzben: társaik köddé váltak a sűrű

füstben. Frentis azt hitte, a hitebek is odalettek, de amikor a csapat északnak fordul, Gyilkos váratlanul felbukkant. A kutya nagy bakugrásokkal szaladt feléjük a hosszú fűben, Feketeagyarral és hat másik társával együtt. Hűséges társa leteperte Frentist, nyelvével végiglefetyelte a férfi arcát, és rekedt ugatással köszöntötte. – Jó kiskutya! – simogatta meg a fáradt Frentis. Nyitva tartották a szemüket, hátha volári lovassággal találkoznak, de a szél a kezükre játszott, és beborította őket az égő Urlish láthatatlanná tévő füstjével. Távoli kürtszót hallottak, meg lódobogást, de a voláriak nem jöttek annyira közel, hogy komoly veszélyt jelentsenek. Az Urlishtól északra véget ért a dimbes-dombos vidék, és harminc kilométer után vízmosásokkal és szirtekkel teli, vad tájnak adták át a helyüket, amely sokféle rejtekhellyel szolgált, és amire Frentis jól emlékezett a vadonpróbájáról. A férfi emlékezett egy kinyúló sziklaperemre, még abból az időből, amikor Egyszemű emberei üldözték. A magas homokkő képződmény alapjába mély vájatot mart a víz, ahol az egész csoport megférhetett. A szírt előtt elsiető patak zúgása elfedte a hangjukat is, bár tüzet még így sem mertek gyújtani. – Elég tüzet láttam egy napra – nevetett erőltetetten Illián, de közben borzongott, és az arcán jól látszott, hogy a menekülésben vészesen lefogyott. Nem volt mit enniük, és csak a ruhájuk védte őket az éjszakai hidegtől. Megóvhattam volna őket mindettől. Túl sok időt elfecséreltünk a megrészegült vérontással. A nő hangja szólalt meg a fejében, mint máskor is, amikor elfogta a kétely. De ugye milyen édes volt a vér íze, szerelmem?

♦ ♦ ♦ Aznap éjjel a nő megint megjelent az álmában. A parton állt, miközben a hullámok fáradhatatlanul verték a sziklákat a vörös ég alatt. De ezúttal nem látott gyermeket. A volári varázslónő nem fordult meg, hogy köszöntse a közelítő Frentist, hanem szoborszerű mozdulatlansággal, szél borzolta hajjal nézte az előtte elterülő látványt. A férfi odament, és végignézett kedvese komor arcélén. – Olyan sokan vannak – mondta neki a nő anélkül, hogy feléje fordult volna. – Többen, mint amennyit mi ketten valaha is elintéztünk, szerelmem. Frentis a partra pillantott, ahol hullákat sodortak a hullámok. A partvonal szélesen terült el mindkét irányban, és ameddig a szem ellátott, lépten-nyomon halottakkal volt teleszórva. – Ki tette ezt? – kérdezte Frentis. – Mi ketten? – Apró mosoly jelent meg a nő arcán, és a régi gonoszság csillant a szemében, ahogy feléje hajtotta a fejét, és a keze megfogta a férfiét. – Nem: te tetted, amikor megöltél. Most már jól látta, hogy nem csak a parton sorakoznak holttestek, a tenger is tele volt velük a tengerparttól a horizontig. A világ összes halottja ott csoportosult a szeme előtt. – Hogyan? – Félelmes uralkodó lettem volna – válaszolta a nő. – Uralmamat pedig a határtalan mohóság és vágy vezérelte volna: egy keserű királynő, aki a világon tölti ki magányos haragját. Mert addigra már elhagytál volna, elestél volna a hordám ellen vívott utolsó, reménytelen küzdelemben. De akármilyen szörnyeteggé is tett a sors, én nem ő vagyok. Ilyet azért nem

műveltem volna. Én voltam az utolsó biztosíték arra, hogy ez a világ megváltást nyerjen. Frentis ekkor engedte, hogy a nő megfogja a kezét, és érezte a melegségét, holott azelőtt hidegnek ismerte a bőrét. Akkor hirtelen bizonyosság szállta meg: biztosan tudta, hogy ha a nő rááll az egyezségére, életük végéig együtt maradhattak volna, minden gyűlöletüket és bűnüket feledve ezen a távoli helyen, ahol felnevelik a gyermeküket, miközben a világ romba dől, de ők ebből mit sem éreztek volna. A nő bűne gombócot formált a torkában, és újra a karjába akarta venni, hogy összetörje a csontját, és érezze a reszketést, amikor a halál elragadja. A nő elmosolyodott, és minden gonoszság eltűnt a vonásairól, ahogy megszorította Frentis kezét, és dallamos hangon azt rebegte: – Sajnálom, szerelmem, de most mindkettőnknek fel kell ébredni. ♦ ♦ ♦ – Testvér! – hallotta Arendil halk, de sürgető hangját. A fiú keményen megrángatta a karját, és kirázta az álmot a szeméből. – Lovasok jönnek. A sziklaszirt oldalában talált, keskeny ösvényen felvezette csapatát a hegy tetejére, és a kőre lapulva kikémlelt a perem fölött, éppen, amikor a lovasok megjelentek. A renfaeli lovagokból és szabadkardokból álló vegyes lovasság élén kékmázas páncélba öltözött, magas alak ügetett. Arendil egész testében megfeszült, ahogy az alak közelebb léptetett a sziklához. – Az apád? A fiú arca belesápadt a gyűlöletbe, és a bütykei kifehéredtek

pallosa markolatán. – Mindig kék páncélt hord. Azt beszélik, a hűbéruradalom bevételének a felét erre költi. A lovasok háromszáz lépésre megtorpantak, és a vadászok meg kutyák az oszlop élére jöttek. Nem kellett hozzá sok, az egyik vadász a vízmosásra mutatott. – Elmenekülhetünk, amíg ott keresgélnek minket – javasolta Davoka. – Kilométerekre lehetünk, mire a nyomunkra bukkannak. Grealin azonban kimondta, amit Frentis is gondolt: – És ha rábukkannak, estére már a nyakunkon vannak. – A szabadcsapat vezérének szemébe nézett. – Belefáradtam a menekülésbe, testvér. ♦ ♦ ♦ Amikor a lovasok bevágtáztak a vízmosásba, egy kövér férfi állt a sziklaperem előtt, összekulcsolt kezét tetemes pocakján tartva. A lovagok kékpáncélos vezetője felemelt kézzel megállította a különítményt, és előreügetett, hogy meghajolva köszöntse a testes embert, bár a lováról éppenséggel nem szállt le. A szakadék tetején kialakított búvóhelyéről Frentis csak részben hallotta a társalgásukat. Egy szikla mögött guggolt Arendillel az oldalán, de kivette a „Vörös Testvér” és „fiú” szavakat. Grealin könnyed mosollyal az arcán és szívélyes bólintásokkal válaszolgatott, ami nem lágyította meg a lovagot, aki hamarosan előhúzta a kardját, és előreléptetett, mígnem a kard hegye csak néhány ujjnyira járt az aspektus mellétől. – Elég legyen, testvér! Ne játszadozzunk tovább! Hol vannak? Frentis felvont szemöldökkel Arendilre sandított. A fiú

arcából teljesen kifutott a vér, de határozott bólintással felelt. – Darnel! – kiáltott oda a szabadcsapat vezére, amikor íjjal a kezében, nyíllal a húron kilépett a rejtekéből. Arendil kivont hosszúkarddal állt melléje. A lovag feléjük fordította a lovát, és bár a szemét elrejtette a sisakrostély, diadala egyértelműen érződött abból, ahogyan parancsokat kiáltott a kísérőinek. A lovasok azonnal vágtába fogtak, teljesen megfeledkezve Grealinről, ami komoly hibának bizonyult. Az aspektus várt, amíg a páncélosok és a tucatnyi volári szabadkard ellovagol előtte, aztán ellépett a sziklafaltól, és szétterjesztett ujjaival a perem megkopott vájata felé mutatott. Mennydörgésszerű reccsenés visszhangzott végig a szurdokon, és vörös por robbant ki a kőből, ami beborította a volári lovasságot. A lovak felágaskodtak a gomolygó porködben. Grealin tovább hátrált, miközben újabb égzengés hallatszott, és a lovagok rohama megtorpant. A földön végigvonuló rázkódástól megriadt állatok hátrálni kezdtek. A kék páncélos ember kantárszárával ütötte a lova oldalát, hogy csillapítsa az ágaskodó paripát, és éppen időben fordult meg, hogy észrevegye a pókhálószerű repedéseket a sziklafalon, amelyek egy szívdobbanásnyi idő alatt terjedtek végig a kőben. Miközben kővé dermedve meredt a látványra, Frentis nyilat lőtt a lábába, és az acélszakáll pont elkapta a gyéren vértezett térdkalácsot. A lovag megpördült a nyeregben, markával a vesszőre fogva, de aztán újabb nyíl kapta el a mellvért és a vállpáncél közötti résben, és lebucskázott a lováról. A földön feküdt, és kiáltásai elvesztek a lármában, ahogy a szirt tovább repedt a háta mögött, majd olyan hangrobbanással tört szét, amibe még Frentis és Arendil is beleszédült. A

homokkősziklák legurultak a szakadékba, és a katonák sikolyát és lovaik nyihogását elnyelte a lehulló kő crescendója. Porfelhő gomolygott fel magasra, és betakarta az összekuporodó Grealint, míg az életben maradt voláriak és lovagok tanácstalanul kavarogtak. Frentis talpra ugrott, és nyíllal leterítette az egyiket, mire harcosai megjelentek a szurdok mindkét oldalán, és olyan íj- meg számszeríjsortüzet indítottak, amely nem hazudtolta meg a több heti kemény munkával megszerzett harci tapasztalatukat. Legalább a lovasok fele elesett, és Frentis félredobta az íját, hogy kivont karddal rohamozzon, miközben harcostársai futva támadtak mindkét oldalról. Hamar vége lett, rövid úton levágták a lovagokat és voláriakat. Arendil felugorva kettévágta egy lovas karját a pallosával, aki éppen Davoka felé csapott. Ermund beállt egy paripáján rohamozó páncélos lovag elé, kardját fejmagasságban tartva. Az utolsó percben félrelépett a dübörgő paták elől, majd kimunkált mozdulattal felfelé sújtott, és a lovag védtelen nyakát megtalálva, vérfelhő közepette földre küldte a renfaelit. Frentis az oldalán fekve találta Grealint, aki félig lehunyta a szemét, és minden testnyílásából sűrű vér patakzott. A testvér leguggolt mellé, és széles karjára tette a kezét. Az aspektus vérkönnyeket síró szeme megrebbent, aztán felnyílt. Egy pillanatig nézte Frentist, és a tekintete tiszta volt, tele értelemmel, miközben a hús meggyűrődött körülötte. Az aspektus mosolygott. Vért fröcsögő szájjal próbált szólni. Frentis közelebb hajolt, és Grealin a következőt súgta rekedt hangon: – Azt hiszem... Jobb szeretem az életet... próféciák nélkül. – Aspektus? De a Hetedik Rend aspektusa nem mondott többet. Soha

többé nem hagyta el szó a száját. ♦ ♦ ♦ Frentis elindult a mozdulatlanul fekvő kékpáncélos felé. A lovag megpróbált feltápászkodni, és trágárságok özöne tört fel rostéllyal takart szájából. Frentis bedugta a kardot a sisakrostélyba, és a lovag azonnal megdermedt, miközben a többi harcos köréjük gyűlt. – Nem kell bíróság elé állítani? – kérdezte Draker. – Mer’ hogy hűbérúr, meg ilyenek. – Csak végezz a kurafival, testvér! – biztatta Ermund. – Vagy engedd át nekem a megtiszteltetést! A kard hegye felcsapódott, és a rostélyt felnyílt. Előtűnt egy vékony arc, egy összevérzett száj, és két rémült szem. – Wenders! – kiáltott fel megvetően Ermund, és közelebb lépve belerúgott a férfi felnyársalt térdébe. A földön fekvő felordított a kíntól. – Nekünk az úr kell, nem a kutyája! Megengedte, hogy kimenj játszani a páncéljában, mi? Hol van? – Megint belerúgott. – Hol? – Elég! – parancsolta Frentis. – Te ismered ezt az embert? – A neve Rekus Wenders, Darnel jobbkeze és legfőbb talpnyalója. Ő vezette a lovagokat, amikor a báró ellen jöttek, és átadott minket és embereimet a voláriaknak. Már akit nem ölt meg előtte. – É-én a hűbérúr parancsait követem – dadogott Wenders. – Az esküm alapján... – Baszd meg az esküdet! – Ermund rátaposott Wenders nyakára, és erősen lefelé tolta. – A kuzinjaim is meghaltak azon a napon, te mocsok! Davoka előrelépett, és Ermund mellére tette a kezét. Arcán

komor nemtetszés sötétlett. A lovag dühödten nézett rá, aztán csalódott morgással elfordult. Wenders levegőért kapkodott a földön. Frentis odahívta Harmincnégyest. A volt rabszolga abbahagyta rövid kardja tisztogatását, odajött a férfi mellé, és a megszokott közömbös tekintetével pillantott le rá. – Ez az ember itt számozott rabszolgaként élt, és mesterien űz egy bizonyos tudományt – mutatta be a volárit a Frentis. – Bizonyára ismered annyira a voláriakat, hogy tudd, miről beszélek. A lovag arca megfagyott a rettegéstől, és fanyar szag csapott fel a páncélja alól. – Hitemre! – fordult el Draker undorodva. – Könnyebben elviseltem vóna, ha végig kell néznem, ahogy a lovag megöli. – Elment inkább, hogy átkutassa a hullákat. Tolvaj múltját szemlátomást továbbra sem tudta levetkőzni. – Nos, jó... – Frentis leguggolt a sebesült mellé. – Van egy kis időnk, úgyhogy a barátom gyakorolhatja mesterségét. Talán megérted, milyen fontos, hogy rövid, ám őszinte válaszokat adj nekünk! A lovag vad bólogatásba kezdett a sisakján belül. – Elmondasz nekem mindent, amit Darnel hűbérúr varinvári berendezkedéséről tudsz. Hogy hány embere van, hol alszik, mit eszik, valamint hogy hol tartja fogva a rendem aspektusát. ♦ ♦ ♦ Máglyát raktak Grealinnek, és mivel nem tölthették az időt hosszú halotti beszéddel, Frentis mondott el néhány megfelelő szót a legjobb tudása szerint, bár akadozva. Hogyan lehet igazságosan jellemezni egy ember életét mindössze néhány szóval? A

Hit tételeit próbálta idézni, de elakadt, és Davoka lépett mellé, miközben a többiek jelentőségteljes pillantásokat váltottak. – A népem fél az olyanoktól, mint ő volt. – A nő hangja élesen csengett a vízmosásban. – Mi úgy hisszük, az ilyenek ellopják a Mahlessa és az istenek tudását, és a lopásban gonosszá válnak, ezért többé nem érdemlik a bizalmunkat és a klánjukat. Ez az ember azonban bebizonyította, hogy nincsen igazam. Arendil is odajött, és szomorúan rámosolygott Grealin lepellel letakart testére. – Éjszaka, amikor a többiek aludtak, meséket mondott nekem a rend történetéből. Mindegyik másról szólt, és mindegyik valamilyen tanulságot hordozott. Remélem, olyan figyelmesen hallgattam, ahogy illett volna. Illián mellélépett, és az arca összeráncolódott a közelgő könnyek ígéretével. Megragadta a fiú kezét, aztán felemelte a hangját: – Azt mondta, hogy vér szerint úrhölgy vagyok, de az élet vadászt faragott belőlem. Úgy gondolta, az új életem jobban áll nekem. Frentis közelebb ment a fáklyával, a rőzséhez érintette, és hátralépett. – Viszlát, mester – suttogta, ahogy a lángok magasabbra csaptak. ♦ ♦ ♦ Davoka levette a páncélt Wendersről, kihúzta a nyilakat, aztán bekötözte a sebeket. Nem bánt kesztyűs kézzel a fickóval, és a lovag ordításaitól feldühödött Ermund befogta a sebesült száját, majd tőrt szorított a torkának, hogy a nő nyugodtan végezhesse a munkáját. Végül egy lezuhant szikladarabnak támasztották, és

kulacsot tettek a keze ügyébe. – Amikor az urad megkérdez – utasította Frentis –, mondd, hogy a Vörös Testvér üdvözletét küldi, és hamarosan visszatér, hogy kiegyenlítse a számláját. Ha van egy kis eszed, elfelejted megemlíteni neki, milyen segítőkésznek bizonyultál. – Ostobák vagytok – felelte a lovag, mert felbátorodott most, hogy nyilvánvalóan nem akarták megölni. – Ez az ország már a voláriaké. Ha élni akartok, szövetkeznetek kell velük! Tartsatok gyávának, de húsz év múlva én még mindig szívom ezt a levegőt, míg ti már régen meghal... Illián számszeríj-lövedéke hangos, fémes csattanással verte át Wender szemét, és nekikoppant a feje mögötti sziklának. Hihetetlen módon a fickónak még sikerült kinyögni néhány szót, de akármilyen életbölcsességet is hordoztak, az elveszett a bugyborékoló köpetben, végül a lovag elhallgatott, és élettelenül előredőlt. – Sajnálom, testvér – mondta a lány őszinte bűnbánattal az arcán. – Megcsúszott az ujjam. ♦ ♦ ♦ Három napig haladtak északnak. Csak két ló élte túl a szurdoki vérengzést, és a magas renfaeli paripák most málhás állatokként folytatták szolgálatukat Rensial mester felügyelete alatt. A volári halottaknál jócskán találtak élelmet, száraz marhacsíkokat és búzából meg árpából készült, kemény kétszersültet, ami forralt vízben meglepően ínycsiklandó zabkásává vált. A harmadik napon Észak-Azrael sziklái és völgyei átadták a helyüket a renfaeli határ magas dombvidékének. A füves halmok erdőtől és védelmező szikláktól távol, nyílt legelőkön

emelkedtek. – Keletnek is fordulhatnánk – javasolta Draker. – Oszt irány a part. Arrafelé darabosabb a terep. Jól emlékszem rá még csempész korombul. – Nincs rá időnk – felelte Frentis, bár osztozott a nagydarab tolvaj tétovázásában. Tökéletes terep egy lovassági rohamhoz, de semmi egyébhez. Amennyire csak tehették, az alacsonyabban fekvő területeken haladtak, és elkerülték az utakat és falvakat. Estefelé is csupán azért mászták meg a dombokat, hogy letáborozzanak. Kétnapi erőltetett menettel megpillantották az Andur-folyót, amelyen túl Arendil elmondása szerint sűrű erdő húzódott. – Hála legyen az eltávozottaknak! – hálálkodott Illián. – Itt kint szinte meztelennek érzem magamat. ♦ ♦ ♦ Másnap reggel nyolc kilométert tettek meg, mire meghallották a távoli dübörgést, amihez a föld alig érezhető remegése társult. Mostanra már egyikük sem hitte tévesen, hogy közelgő vihar jeleit hallja. – Dél felé jönnek – jelentette Davoka, aki egyik fülét a földre tapasztva feküdt. – Pont szemből. – Komor arckifejezéssel ugrott fel. – Hamarosan itt lesznek. – Illián, Arendil! – Frentis a két lóhoz hívta őket, Rensial mester pedig gyorsan levette a málhát, és átadta a szárat. – Nyugatnak haladjatok! – hagyta meg nekik Frentis. – Keményen hajtsátok a lovakat! Egy heti úttal Nilsaelbe értek... – Elhallgatott, mert a lány eleresztette a kantárszárat, és összefűzött karral hátralépett. Arendil ugyanúgy üres kézzel állt

mellette. – Ez nem játék... – kezdte a férfi. – Tudom, hogy nem játék, testvér – vágott közbe Illián. – És nem vagyok gyermek, ahogy Arendil sem. Óhatatlanul is kinő a gyermekkorból az, aki olyasmiket tett, mint mi. Maradunk. Frentis tehetetlenül nézte őket, és bűntudata azzal fenyegetett, hogy kétségbeesett ordításban hagyja el a tüdejét. Ha most meghaltok, az én hibám lesz! – Mindig is rossz esélyekkel indultunk, testvér – tudatta vele Arendil zord mosollyal. Frentis lassan kilélegzett, hagyta, hogy a készülő ordítás elcsituljon, és körbepillantott megtépázott csapatán. Egyik arcon sem látott félelmet. Mind néma tisztelettel néztek vissza rá, és a parancsait várták. Szörnyeteggé lettem, de ők jobbá tettek. Visszahoztak. Hazatértem. Most már érezte a lába alatt a dübörgést, ami egyre erősödött. Legalább ezer lovas, vagy még több. – Alkossatok kört! – mondta, és egy kisebb emelkedőre mutatott húszlépésnyire onnan. – Rensial mester, kérlek, ülj a nyeregbe, és maradj velem a kör közepén! Felrántotta magát a másik csatalóra, aztán felügetett a dombocskára, és Rensiallel együtt megvárták, amíg a csapat kivont kardokból és felhúzott íjakból álló, szúrós védősáncot alkot körülöttük. Percekkel később megérkeztek az első lovasok. Húsz homályos alak vágtázott teljes erőből a foszlányos reggeli ködben. Páncél nélkül. Volári őrjárat... Ám minden gondolata elszállt, ahogy meglátta a vezetőjük arcát, a vékony és inas, középkorú férfi rövidre nyírt haját és halványszürke szemét, meg a háta mögött lobogó kék köpenyt.

– Tegyétek le a fegyvert! – hagyta meg a többieknek, miközben leszállt a paripáról, és remegő lábakkal ment a kék köpönyeges elébe, aki nem messze onnan lefékezett. – Testvér! – köszöntötte Sollis mester. A hangja még annál is rekedtebben szólt, mint amire Frentis emlékezett. – Úgy tűnik, rossz irányba mentek.

NYOLCADIK FEJEZET

R

eva már azelőtt hallotta az Olvasó hangját, hogy odaért volna a térre. Elcsodálkozott rajta, miként tud egy öregember ilyen hangerővel ordítozni. – ...az Atya elfordította rólunk a tekintetét, ezt tették velünk az átkozott eretnekek... Futólépésben érkezett meg a térre, ami egyik végétől a másikig megtelt emberekkel. A csőcselék mind a tér közepére szegezte a tekintetét, és megbabonázva hallgatta az Olvasó szavait. – ...ez a város az Atya ajándéka! Az ékszer, amit szeretetteinek ajándékozott és legnagyobb szolgájáról nevezett el! Ám mi hagytuk, hogy a hitetlenség rothadása szétterjedjen benne... – Félre az útból! – Reva nekilátott átverekedni magát a tömegen. A legtöbb bámészkodó félreállt, amikor meglátták az arcát, ámde mások vonakodóbbnak bizonyultak. Csak hát nem találták jótékony kedvében. – Azt mondtam, félre! – hördült a lány. A fickó, aki odanyúlt, hogy megragadja a karját, törött orral tántorodott hátra. Onnantól kicsit könnyebben folytatta az útját.

– ...megtisztítani ezt a várost! Ezek az Atya szavai, amit a Tízkönyvekben tárt elénk, hiába töprengtem sokáig, milyen más megoldást találhatnánk. „Tisztítsd meg a várost, és Tekintetem ismét rája esik majd”... Kiverekedte magát a csőcselékből, és kiért a térdeplő emberekkel teli térre. Minden térdeplőt megkötöztek, és kardokkal felfegyverzett férfiak álltak körülöttük. Észrevette, hogy a fegyveresek egy része pap, de a többiek középkorú városlakóknak tűntek. Némelyik túl idős volt ahhoz, hogy a falon teljesítsen szolgálatot. Amikor észrevették az úrnőjüket, egyik-másik szemlátomást kényelmetlenül érezte magát, ám még így is sokan maradtak, akik szigorú daccal tekintettek rá, és az egyik még elő is lépett, hogy elállja az útját az Olvasó felé. Reva kardja olyan gyorsan csúszott ki a hüvelyéből, hogy szinte elmosódott a levegőben. A fickó gyorsan visszahúzódott. Reva döbbenten ismerte fel benne a gyümölcsárust, aki a városba érkezésekor almát adott neki a székesegyház lépcsőjén. – Félre az utamból! – parancsolta neki halk, de komor fenyegetéssel teli hangon. A fickó elsápadt, és hátrább lépett. – Jön már! – kántálta az Olvasó a székesegyház előtt. – Ahogy az előre meg volt írva. A szajha fattyú tanítványa, a hamis megváltó! Reva észrevette Harin testvért, aki véres arccal térdepelt a foglyok sora előtt, mellette pedig Velisst, hátrakötött kézzel és fapecekkel a szájában. A következő a sápadt bőrű Arken volt, aki alig tudta egyenesen tartani magát, és a feje rendre lekókadt. – Megváltalak téged is – mondta Reva az Olvasónak, miközben futásban tört ki, és vörös köd homályosította el a látását –, csak nem szavakkal, hanem vassal! Az Olvasó talpnyaló papja megpróbálta megállítani, és

vékonypengéjű kardjával ügyetlenül a lány mellkasa felé döfött. A fegyver csörögve esett a lépcsőre, a fickó két ujjával egyetemben. Püspökei körbeállták az Olvasót, és Reva sokatmondónak találta, hogy egyik sem lépett elő, hogy testével védje az egyházfőt a támadása ellen. Mindössze döbbenten néztek rá, vagy elfordították a tekintetüket, és még azt is le merte volna fogadni, hogy egyik-másik mosolygott. Az öregember rongybaba módjára omlott a kőre, amikor a lány megragadta a ruháját, és a kardját ütésre emelve a lépcsőre kényszerítette. – A pap! – kiáltotta Reva. – Ki az? Tudom, hogy te parancsolsz neki! – Micsoda mélységes bűn! – rázta a fejét a vénember, szemében csodálkozással és őrülettel. – Micsoda romlottsága a szent testnek! Téged, akit egykor megváltónkként vártunk, megrohaszt a természetellenes vágy... – Mondd meg! – Közelebb nyomta a férfit a kőhöz, és a kard hegye átszúrta a köntöst. – Áldozatod ragyogó fénye egyesített volna bennünket. Az Atya mennyei hírnöke ezt ígérte az Igazpengéjűnek... – REVA! Csak ez a hang állíthatta meg. Megfordult, és a nagybátyját látta, aki átevickélt a tömegen, az utat adó, lehajtott fejű emberek között. Szánalmas látványt nyújtott a fonnyadt arcú haldokló, aki egy régi kardot mankóként használva csoszogott a népe között. De méltóságot is sugárzott, parancsolás lakozott rezzenéstelen tekintetében, amivel körbenézett. Néhány kardot tartó kéz tétlenül leereszkedett, miközben az öreg hűbérúr felbotladozott a lépcsőn. Reva elengedte zsákmányát, és hátrább lépett, ziháló

nagybátyja pedig néhány lépcsővel alatta megtorpant. – Azt hiszem – kezdte halk, elfúló hangon a férfi –, a népünk megérdemli, hogy hallja a híreket. – A híreket, bácsikám? – kérdezte a lány, és melle rázkódott a visszafojtott dühtől. – Igen. Az Atya kinyilatkoztatását. Ideje, hogy megosszuk velük. Kinyilatkoztatás? Reva pillantása végigsiklott a tömegen, és zavart látott az egybegyűltek arcán. Félelmet és reményt is, de főként egy nagy adag bizonytalanságot. Ez az, amit kínál nekik – jött rá, és az Olvasóra nézett. – Bizonyosságot. Valami hazug igazságot. Ha megölöm, azzal még nem bizonyítom be, hogy hazudott. – Vaelin Al Sorna nagyúr a segítségünkre siet! – mondta a népnek Reva olyan hangosan, ahogyan csak tudta. – Ezekben a percekben hatalmas, erős sereggel tart felénk! – Hazugság! – sziszegte az egyházfő, és lassan talpra állt. – Hazugságokkal csúfítja meg az Atya ígéretét! Ráadásul a Sötétkard nevét veszi a szájára! – A1 Sorna nem a Sötétkard! – kiáltotta a lány, miközben morajlás futott végig a tömegen. – A megmentésünkre siet. Reva Mustor úrhölgy vagyok, a hűbéruradalom székének örököse, és az Igazpengéjű lánya. Áldottnak neveztek, úgy hiszitek, hogy az Atya tekintete rajtam nyugszik, de én azt mondom nektek, az Atya mindnyájunkon rajta tartja a tekintetét! És az Atya nem jutalmazza a gyilkosokat! – Tagadják az Atya szeretetét! – mutatott csontos kezével a vénember a térdeplő foglyokra. – A jelenlétük itt a falakon belül legyengít bennünket! – Legyengít? – Reva a szemével megkereste a gyümölcsárust, akivel korábban szembeszállt. – Te ott! Kard van

a kezedben. Miért nem láttalak a falon? A fickó zavartan csoszogott, és ijedten nézett körbe. – Van egy lányom, és három unokám, úrnőm... – Akik meghalnak, ha nem tartunk ki! – Az egyik papra förmedt, aki a lépcsők mellett állt, egy kövér emberre, akinek vékonypengéjű kardja úgy lógott a kezéből, mint egy vizes nyírfagally. – Te, Atya szolgája, téged sem láttalak! De ezt az embert – mutatott Arkenre –, őt láttam. Harcol, és a vérét ontja a védelmetekben! Ez a férfi pedig – mutatott Harin testvérre – fáradhatatlanul gondozza a sebesültjeinket. És ez a nő... – Veliss szeme kikerekedett a pecek fölött, és fényesen csillogott –, ...ez a nő évek óta szolgálja hűségesen és jól a hűbérbirodalmat, megállás és pihenés nélkül dolgozik, hogy biztosítsa a várost és elérje, hogy mindenki élelemhez jusson. A tekintete lángokat szórt a tömegre. – Nem ők gyengítenek meg minket. Ti gyengítetek meg! Ti vagytok itt a gyengeség! Idejöttök, mintha rabszolgák lennétek, akikké az ellenségünk akar tenni minket, hajbókoltok ez előtt a hazug öregember előtt, megtöltitek a szíveteket könnyű gyűlölettel, amikor jól tudjátok, hogy az Atya mindig csak szeretetről beszélt! Újra a kövér papra nézett. – Tedd azt le, mielőtt megvágod vele magad! – A férfi gyámoltalanul bámult rá, és a kardja lehullt a kezéből, aztán csörögve a kövezetre esett. Reva végigvonultatta a tekintetét az összes fegyveresen, és mindegyik egyenként eldobta a kardját, ahogy a szemük találkozott az övével. Szégyenükben elfordították a fejüket, de volt néhány, aki csodálattal meredt a hősi jelenésre. Jobb kéz felől mozgolódás támadt, ahogy Antesh és Arentes

átverekedték magukat a tömegen, hátuk mögött a teljes házi őrséggel, több tucatnyi íjásszal és a királyi őrség tagjaival. Reva felemelte a kezét, amikor elindultak a lefegyverezett férfiak felé, és a foglyokra mutatott. – Legyetek olyan kedvesek, uraim, és szabadítsátok ki ezeket az embereket! A válla fölött az Olvasóra pillantott, akinek az arca elsápadt, vagy a haragtól, vagy azért, mert nem hitt a szemének. – A székesegyház további utasításig zárva marad. Ne mutatkozz kívüle! – Eltette a kardját, és lement a lépcsőn a hűbérúrhoz, a kezét nyújtva a nagybátyja felé. – Pihenned kell, bácsikám. Amaz fáradtan bólintott, elmosolyodott, aztán riadtan pislantott, és a szeme elkerekedett, ahogy a lány háta mögé nézett. Reva megpördült, és azt látta, hogy az Olvasó feléje vetődik, felemelt csontos kezében tőr, sárga foga gyűlöletes fintorban kivicsorítva. Túl gyorsan és túl közelről történt, hogy félreugorjon, vagy kivédje a támadást. A szeme sarkából annyit látott, hogy valami megvillan, és az Olvasó kétrét görnyed előtte. Tőre végigkarcolta a lány alkarját, de a vénember a székesegyház lépcsőjére rogyott, nagybátyja kardjával a hasában. Felköhögött, még utoljára megrándult, aztán meghalt. Reva elkapta a nagybátyját, ahogy elesett, és az ölébe fektette a férfi fejét. Kezét a hűbérúr mellkasára téve érezte, ahogy lassul a szívverése. – Sohasem... öltem még... – suttogta a nagybátyja. – Örülök... hogy végül... ő volt az. – A keze a lány arcához rebbent, és Reva ott tartotta. – Ne... kételkedj az Atya... szeretetében... csodálatos unokahúgom! Ígérd meg! – Ígérem, bácsikám. Sem most, sem soha.

A férfi elmosolyodott, és vörös szeme egyre ködösebbé vált. – Brahdor – suttogta. – Bácsikám? – A férfi, akit a pap az urának nevezett... A neve... Brahdor... – A csontos kéz elernyedt a lány szorításában. A szeme még mindig őt nézte, de Reva tudta, hogy már semmi sem lát. ♦ ♦ ♦ Sentes Mustor hűbérurat az udvarház falain belül, a családi kriptában helyezték örök nyugalomra. Reva parancsára csak ő és a koporsóvivők voltak jelen. Velisst is szerette volna maga mellett tudni, de a nőt túlzottan lesújtották a nap történései ahhoz, hogy részt vegyen a szertartáson, és sápadtan tántorgott vissza az udvarházba, ahol magára zárta a szobája ajtaját. Reva elküldte a koporsóvivőket, és éjszakáig virrasztzott a koporsó mellett. Egyszerű fenyőláda volt, nem illett az elődei díszesen faragott márványszarkofágjához, de megfogadta, hogy idővel erre is sort kerít. Odakint a hajítógépek köveinek tompa puffanásai hallatszottak, ahogyan egy második rést ütöttek a városa falába. Antesh jelentése szerint a voláriak mindössze két hétre jártak attól, hogy véghezvigyék, amit elkezdtek. Reva azt remélte, hogy ha eltölt egy kis időt őseinek csontjai között, talán látomása támad, valami ravasz hadicsel, amivel nyerhetnek, amikor az utolsó kő is lehull. De mindössze annyit ért el, hogy kihűlt a tompora, és olyan bánat fogta el, mintha valaki kikanalazta volna a belső szerveit. Felállt, és odament a koporsóhoz, aztán ujját a dísztelen fához érintette. – Viszlát, bácsikám!

Veliss a hetedik kopogtatásra nyitotta ki az ajtót, kivörösödött szemmel és sápadtan. Mosolyféleség játszott az ajkán, majd hátat fordított, és nyitva hagyta az ajtót. Reva zárta be mögötte, és nézte, ahogy Veliss leül az asztalához, ahol szép betűivel félig teleírt pergamen várt rá. – A hivatalos lemondólevelem – közölte, és felvette a tollat. – Azt hiszem, mégiscsak magamhoz veszem azt a lovat és az aranyat. Persze csak akkor, amikor mindennek vége. Úgy hallottam, a Távolnyugat sokféle lehetőséggel kecsegtet... Elhallgatott, amikor Reva odajött, és a vállára tette a kezét, aztán felemelte a szemét, és a pillantása összetalálkozott a lányéval a tükörben. – Azt mondtad, szennyfolt. Reva odahajolt, és csókot nyomott a nyakára, aztán szívrepesve hallotta, hogy az élvezettől eláll az azraeli lélegzete. – Lemosódott. – Megfogta Veliss kezét, és az ágy felé húzta. – Most már ajándék. ♦ ♦ ♦ Helytelen dolog – tűnődött másnap reggel –, hogy valaki ilyen gyászos helyzetben ennyire jól érzi magát? Erőnek erejével letörölte az arcáról a mosolyt a kapitányokkal való tanácskozás alatt, és kínosan ügyelt rá, hogy kerülje Veliss tekintetét, nehogy az arcpír elárulja. Most, hogy a nagybátyja meghalt, az Olvasót megölték a saját székesegyháza lépcsőin, és a város a pusztulás szélére sodródott, mindössze a csodálatos éjszakára tudott gondolni. – Egyszerűen nem elég – erősködött Antesh Arentesnek, és ökle a könyvtárasztalra tett térképen dörrent. – A réseknél nem tartóztathatjuk fel őket két óránál tovább, és a bajuszodat

teheted rá, hogy közben egy másik támadást indítanak a falon, hogy elszívják a haderőnket. – Mi mást tehetnénk? – kérdezte az öreg parancsnok. – A város védelme a falon áll vagy bukik. Nem áll rendelkezésünkre egyéb óvintézkedés, nem készítettünk más tervet. – Úrnőm – fordult Revához –, sokat segítene, ha tudnánk, mikorra várható a Söt... Al Sorna nagyúr a hadseregével. A lány még azelőtt letörölte az arcáról a vigyort, hogy kiült volna a vonásaira. Ez elhitte, amit mondtam. Antesh parancsnok őszinte tekintetét látva rájött, hogy az őrparancsnok nincsen egyedül. Tényleg azt hiszik, az Atya valami szent látomást küldött nekem. – Ezek... a részletek nem derültek ki számomra, uram – felelte. – Tartanunk kell a várost, amíg csak lehetséges. Antesh felsóhajtott, és tekintetét újra a térképre vetette. – Talán ha tornyokat építenénk, itt és itt, az új falak mögött. Megtömjük őket íjászokkal, akik nyílzáport zúdítanak a nyakukba, amikor betörnek... Reva a térképet tanulmányozta, miközben a férfi beszélt, és megfigyelte, milyen furán kör alakú a város. Az üres tér a közepén akár egy céltábla középpontja, amiből utcák indultak ki sugárirányban. Egy széndarabért nyúlt, és rajzolni kezdett. – Eddig túl kicsiben gondolkodtunk – mondta a parancsnokoknak, és fekete körvonalakat húzott az utcákra, egyre kisebbeket. – Nem két belső falat kell építeni, hanem hatot. Mindegyiket addig védjük, amíg csak tudjuk. Íjászokkal minden háztetőn. Az utcák keskenyek, így az ellenség hadereje nem fog számítani. Amikor az egyik falnak vége, visszahúzódunk a következő mögé. Arentes jó ideig nézte a tervét, majd hozzáfűzte:

– De hát így a város egynegyedét le kell rombolnunk! – A várost újjá lehet építeni, a város népét nem. – Anteshre pillantott. – Uram? Az íjászparancsnok lassan bólintott. – Úgy látszik, az Atya jó helyre küldte az áldását. De óriási erőfeszítés lesz felállítani mindent addigra, mire áttörnek. – Akkor ne késlekedjünk! Mellesleg úgy hiszem, az embereknek jól jön egy kis figyelemelterelés az átkozott kőhajítók lármájáról. ♦ ♦ ♦ Veliss munkacsoportokat szervezett az adott kerületekből, és mindegyik élére képzett kőművest állított. Hétórás műszakokban dolgoztak, és mivel a nagyobb szükség úgy kívánta, elhagyták a fejadagok korlátozását, így senki sem éhezett. Nappal és éjszaka is dolgoztak: lebontották a házakat, amelyek évszázadok óta álltak, és a téglákból új barikádokat emeltek, ezeket csakhamar az Áldott Úrnő Gyűrűinek keresztelték el. A magasabb épületeket kisebb erődítményekké alakították faemelvényekkel a tetőn, ahol az íjászok megvethették a lábukat, és mindegyik tornyot jól betárazták nyílvesszőkkel és fegyverekkel. Gyalogjárókat is szerkesztettek a tetők közé, amiken az erősítést az egyik helyről a másikra lehetett küldeni. Reva a házi és városi őrséggel gyakorlatozott. Újra és újra elismételték a várható volári támadás során életbe lépő teendőket. – Tényleg olyan fontos ez most? – kérdezte Veliss, amikor a katonák tizedjére futottak le a falról, miközben Reva számolta a másodperceket.

– Akit a falon vagy a résekben ölünk meg, azzal nem kell az utcákon végeznünk – felelte a lány. Odament a házi őrség őrmesteréhez, aki lihegve várakozott az embereivel. – Jobb, mint legutoljára, de még mindig túl lassú. Újra! – Szerencséd, hogy odáig vannak érted – jegyezte meg Veliss, amint az őrség tagjai felsorakoztak a lépcsőknél. – Kezdek rájönni, hogy az Atya áldása csodákra képes, akár valódi, akár puszta agyszülemény. Veliss bólintott, és összecsücsörítette a száját. – Gondoltam, ööö, megnézem még egyszer a készletet a pincében. Eltart egy óráig, talán még tovább. Bemutatott egy formális meghajlást, és elmasírozott. Reva remélte, a katonák az erőfeszítésnek tudják majd be a pírt az orcáján. Az első csodálatos éjszaka óta mindig így esett: sötét sarkokban ügyetlenkedtek sietősen, de örömtől mámorosan, és az élvezetek titkossága csak fokozta a találkák dévaj igézetét. – Nagyon elfoglalt vagy? Megfordult, és Arkent találta ott, aki merev járással, arcán visszafojtott kínnal igyekezett feléje. – Menj vissza az ágyba! – utasította a lány kerek perec. – Még egy perc az ispotályban, és megőrülök – védekezett a fiú. – Harin testvér jó ember, de a történeteinek sohasem akar vége szakadni. Ez az ötödik háborúja, tudtad? Nagy részletességgel elmeséli a többit is, ha hagyod neki. Reva látta az eltökéltséget Arken szemében, így ejtette a témát. – Antesh parancsnoknak nagy szüksége van egy kis segítségre a keleti negyedben – mondta. – Van ott egy régi borospince, szokatlanul mély alapokkal. Az ifjú bólintott, de tétovázott.

– Sohasem megyünk a Végekre, ugye? Akkor sem, ha megnyerjük ezt az ostromot. Reva a széles, őszinte arcára nézett, és látta, hogy a fiú eltűnt, és egy jó és bátor férfi áll a helyén. Fájt ezt látni, mert rájött, hogy a barátja most már nem maradhat mellette. Revának talán szüksége volt egy fivérre, de a fiú már a magáénak tudhatott egy húgot. – A Cumbrael kormányzónője cím mellett döntöttem – újságolta neki. – Igazad volt, a hűbérúrnő nem hangzik valami jól. – Kormányzónő – ismételte el Arken vigyorogva. – Illik hozzád. – A fiú megajándékozta egy eltúlzottan díszes meghajlással, aztán hunyorogva, a hátát dörzsölve felegyenesedett, és a keleti negyed felé indult. ♦ ♦ ♦ Reva éppen Velisszel volt, amikor a kövek zuhataga elállt. Egy rakás prémen feküdtek zihálva és verejtékben úszva az udvarház pincéjének egyik árnyékos sarkában. – Imádom a kezedet! – fúrta bele az orrát a lány nyakába Veliss, és ujjait összefonta kedvese ujjaival. – Durva, bőrkeményedéses, és a körmeim is borzalmas állapotban vannak. De a lábam még csúnyább. – Megőrültél! – emelte fel a fejét a nő, hogy megcsókolja, és nyelve kutatón benyomult szerelme szájába. – Minden porcikád pazar! Reva felkuncogott, ahogy a nő ajkai lejjebb csúsztak, és kezével belemarkolt Veliss dús, szamócaillatú hajába... – Várj! – mondta hirtelen, ahogy rádöbbent, mit hall. – Mi az? – emelte fel a fejét Veliss, és bosszankodva

csücsörített. – Abbahagyták. – Olyan régóta doboltak a kövek a falon, hogy a hiányuk most véget nem érő, néma üvöltésnek tűnt. Kibontakozott a kedvese öleléséből, és a ruháiért nyúlt. – Azt gondoltam, segítenék Harin testvérnek ellátni a sebesülteket – közölte Veliss, ahogy öltözködtek. – De most már nem sokat tehetek, ugye? Elkerekedett szemmel nézett Revára, és a kétségbeesett remény ráncai jelentek meg a homlokán. A lány felcsatolta a kardot a hátára, aztán megállt, hogy csókot nyomjon Veliss ajkára. – Vigyázz magadra! – Félresöpörte az összekócolódott hajat a nő homlokából. – Szeretlek. ♦ ♦ ♦ A kuritáj felmordult, amikor a kard végigszántotta az arcát. Most először hallott elitrabszolgától fájdalomkiáltást. Felugrott, és mindkét lábával megtámaszkodott az ellenfele mellkasán, miközben a kuritáj a levegőt hasította vakon, ám halálos csapással. A rúgás a falnak lökte a férfit, aki kizuhant, éppen a felfelé igyekvő bajtársai fejére. Reva gurulásból talpra állt, és kitért három különböző irányból érkező döfés elől, miközben a házi őrség felzárkózott mellé szurkáló, szeletelő alabárdjaival. Gyors fejszámolást végzett, és rájött, hogy már a fél csapatát elveszítette. Hátrapillantott az első rés köré épült belső falra, nyugtázta a volári hullahalmokat meg a tetőn álló íjászok folyamatos nyílzáporát. De a támadók mostanra már sűrű, pajzzsal védekező csomókat alkottak, és mögöttük még többen érkeztek. Itt az idő! – Visszavonulás! – kiáltotta el magát, aztán előreugorva

átdöfte egy kuritáj szabadon hagyott nyakát, majd megfordult, és az őrök után iramodott. Gyorsabban haladtak, mint bármelyik gyakorlat alatt, sebesen szedték a lépcsőket, és anélkül vetették be magukat az első gyűrű mögé, hogy több emberük áldozatul esett volna az őket üldöző ellenségnek. A kuritájok sem lassították a rohamot, futásban mászták meg az új falat, de tucatjával estek el a tetőről tüzelő íjászok sortüzétől. Azok, akiknek sikerült átjutni, reménytelenül alulmaradtak, és kíméletlen halált kaptak jutalmul. – Ne feledjétek a jelzést! – mondta Reva Lakiin őrmesternek. – Három kürtszó és visszavonulunk a következő gyűrűhöz! – Emlékszem, úrnőm. – Lakiin letörölte verejtékező homlokát, és vigyorgott. – Megfizettünk nekik, ugye? – Meg bizony. Most majd elválik, sikerül-e megadni a teljes árat! Futva ment a nyugati szakaszba, ahol Antesh éppen a csapatait egyesítette, miután visszavonultak a réstől. Lebukott, mert egy volári tűzlabda bömbölve zuhant a földre néhány méterre onnan, téglákat és parazsat szórva szét forró füstgomoly közepette. Antesh már előre megjósolta, hogy ehhez a taktikához folyamodnak majd, és tűzoltó csapatokat szervezett, akik felügyelték a gyűrűk közti utcákat. Az idősekből és néhány fiatalból álló csapatok most futva érkeztek vödrökkel a kezükben, aztán az őrséghez hasonló vadsággal támadtak a tűzre, és a lángok néhány percen belül elhaltak a homok és víz fojtásától. Az óriási tűzgolyó meglepően kis tüzet csinált. – Szerencsénk, hogy kőből épült városban élünk, úrnőm – mondta a tűzoltók vezetője, egy izmos, középkorú asszony, akit Reva felismert. Ő is ott állt a kérvényezők sorában azon a reggelen, amikor bejutott az udvarházba. Megnyugtató szavai

ellenére fél tucat füstoszlop kígyózott a környező utcákon. Néhány másik városrész nyilván nem állt ellen ilyen eredményesen a tűznek. ♦ ♦ ♦ – Nincs megállás, fiúk! – Antesh a tetőről a nyugati szakaszt kémlelte. A legrobusztusabb épületnek, a kőművesek céhközpontjának tetején alakította ki parancsnoki állását. A vastag falú épület ablakai keskenyek és íjászati célokra tökéletesek voltak. Odalenn a voláriak a fejük fölé emelt pajzsokkal gyülekeztek, és egyre többen özönlöttek be a városfalon tátongó hasadékon. A védgyűrű falát támadták ahelyett, hogy megpróbáltak volna felmászni rá, és a rövid kardok pajzsok között látott villanásai arról árulkodtak, hogy fegyverüket kalapácsnak használva megkísérlik átütni a frissen elkészült téglafalat. Reva fogott egy lámpaolajjal teli agyagedényt, a pajzsokra dobta, és a folyadék szerteszét loccsant. A lány tüzes nyilat küldött utána, és a voláriak hamarosan arra kényszerültek, hogy eldobálják lángoló védeszközeiket, aztán a legtöbbjük elpusztult a rá következő nyílzáporban. De a résen keresztül újabb csapatok érkeztek, mindig egyre többen. Jobb kéz felől két kürtszó harsant, az áttörést jelezve. – Tartsatok ki! – mondta a lány Anteshnek, és a legközelebbi gyalogjáróhoz inalt. Két zászlóaljnyi szabadkard támadott az északi gyűrű különböző pontjain. Az egyik helyen kitartottak a védők, de a túloldalon egy volári osztagnak sikerült megvetni a lábát, hiába lőtték nyilakkal és egyéb eszközökkel a pajzscsoportosulást. A védők itt legfőképpen a városlakók közül kerültek ki, akiket

megerősített néhány íjász és őrségi tag. Az előbbiek tapasztalatlanságát némileg kiegészítette az erőszakosságuk. Reva végignézte, amint egy ácsköténybe öltözött, idős férfi fejszével tör rá a voláriakra, háta mögött fiatal segédeivel. A környező tetőkről az emberek kövekkel és palackokkal hajigálták az ellenséget, csípős szitkok vihara közepette. – Dögöljetek meg, eretnek faszok! – visította egy asszony, és egy nagyobb faldarabot a feje fölé emelve a voláriakra dobta. A pajzsok közé érkezett, és lyukat hagyott maga mögött. Reva felismerte a kínálkozó lehetőséget, és a tetőn végigrohanva leugrott. Annak a szabadkardnak a fejére ékezett, aki éppen a pajzsát felemelve akarta betömni a rést, és az utcakőre lökte a fickót. A kard a férfi nyitott száján keresztül az agyába fúródott. A lány felugrott, amikor a voláriak rátámadtak: pörgött és forgott, kardja akár egy csillámló ezüst üstökös, ami szörnyű pontossággal találta meg ellenfeleinek szemét és torkát. A közbelépését látva a városiak megkettőzték az erőfeszítéseiket. Az öreg ács mély hörgéssel jobbra-balra csapkodott a fejszéjével, miközben segédei szekercékkel és pörölyökkel aprítottak. Még többen jöttek a környező házakból, késekkel és húsbárdokkal felszerelkezve. Néhánynak még fegyver sem jutott, puszta kézzel ugrott rá a szabadkardokra, az arcukat öklözve és a szemüket kitolva. A volári osztag csakhamar széttöredezett a támadás ereje alatt. Néhányan megkíséreltek visszatérni a résbe, de nyíllal a hátukban buktak el. Mások az utolsó vérig küzdöttek, egy katona például elesett társa felett állva tartotta vissza a városlakókat, kardját a veteránok szakértő és takarékos mozdulataival forgatva. Vicsorgott a támadóira, és átkokat kiáltozott a saját nyelvén, miközben a védők felkészültek a végső

rohamra. Ám amikor a volári észrevette Revát, megtorpant, és úgy állt, mintha karót nyelt volna. – Bátor vagy – jegyezte meg a lány, és gondolkodás nélkül támadott. Hamar vége lett, és a volári veterán köhögve köpte fel a vérét, amikor az úrnő kardja behatolt a mellvértje alatti, ujjnyi széles résbe. – Szabad? – kérdezte az ácstól, és a fejszére mutatott. A férfi szótlan csodálattal adta át a fegyvert. – Ez az ember – szólt Reva a körülötte állókhoz, miközben lehajolt az elesett veteránhoz, és levette a férfi sisakját – bizonyára hős az ellenségeink szemében. Tudniuk kell, mi történik a hőseikkel ebben a városban. Hangos parancsszavak jöttek a fal túloldaláról. Őrmesterek és egyéb tisztek állították hadrendbe a csapataikat, hogy újabb támadást intézzenek. A hangok elhallgattak, amikor a veterán feje átrepült a falon. – Jól küzdöttetek! – mondta mosolyogva a városiaknak. Megpróbálta száműzni hangjából a bosszankodást, ahogy végignézett az előtte térdeplőkön. – Szedjétek össze a fegyvereket, és álljatok készen! Még koránt sincs vége! ♦ ♦ ♦ Estig tartották a külső gyűrűt. Az áttörés a gyűrű keleti részén történt meg, ahol egy rabszolgaosztag szörnyű veszteségek árán, faltörő kossal leomlasztotta a falat, és a kuritájok rögvest betörtek, hogy megszilárdítsák a győzelmet. Arentes uraság három kürtszót rendelt el, és megkezdődhetett az előre begyakorolt visszavonulás. Az íjászok odafentről fedezték a menekülőket. Eleresztettek öt vesszőt, majd húszlépésnyit hátrább húzódtak, aztán újra kilőttek öt nyilat. Odalent az utcán az emberek szekereket és bútorokat húztak össze, hogy

néhány értékes másodpercre megtörjék a voláriak rohamát, majd a következő gyűrűhöz futottak. Reva fogta az íját, és felállt a második gyűrű mögötti legmagasabb tetőre, onnan nézte végig, ahogyan az utolsó védők is végigszaladnak az ötvenméternyi lerombolt városrészen, ami most vérmezőként szolgált. Szerencsére a voláriaknak forrt a vére. Elvégre ez volt fáradozásaik jutalma: mészárlás és a helyi nőkön tett erőszak járt mindazoknak, akik elfoglalták a várost. Így hát felemelt karddal, vérszomjasan és pajzsok nélkül beözönlöttek a vérmezőre. Antesh később a cumbraeli íjászat legnemesebb pillanatának nevezte a támadást, és annyi bizonyos, hogy látványosságban nem volt hiány. Annyi nyílvessző sötétítette el az eget, hogy nem látszott tőle a sortűz hatása, mintha valaki füstbe bámulna, hogy meglássa mögötte a tüzet. Reva hat nyilat hat másodperc alatt lőtt ki, és Arken mellette állva azon volt, hogy felérjen barátnője teljesítményéhez. Amikor csak kifeszítette a hosszúíját, az arca összerándult a fájdalomtól. A nyílvihar egy teljes percig folytatódott, és egyetlen volári sem jutott el a második gyűrűig. Antesh megálljt vezényelt, és a levegő kitisztult, felfedve a holttestekből álló összefüggő szőnyeget. Egyik sem jutott tíz méternél közelebb a falhoz. A túlélők a távolabbi utcák biztonságában tétováztak, míg néhányan a testükből kiálló nyilakkal botladoztak végig a nyílt terepen. Nyugodt arcukból ítélve varitájok lehettek. Reva saját kezűleg végezte ki őket, egy-egy nyílvesszővel. Rekedt morajlás szállt fel a védők torkából, amikor az utolsó is elesett, és hamarosan elnyújtott, gyűlölettel teli, dacos dübörgéssé erősödött.

♦ ♦ ♦ Aznap éjjel nem volt megállás, a voláriak tűzzel próbálkoztak a tömeges roham helyett. Olajjal teli edényeket dobtak a gyűrűre, amiket tüzes nyilakkal gyújtottak meg. A város kövei újra a védők segítségére keltek, és a legtöbb tűzfészket sikerült hamar eloltani. Ám míg a kő nem gyulladt meg, az emberek igen, és Harin testvér hamarosan több tucatnyi megégett áldozattal foglalatoskodhatott a székesegyházban. Reva rendelte el, hogy az épület ispotályként működjön, a padsorokat ágyakká alakították, és az egész hely óráról órára egyre jobban megtelt. Csak az egyik püspök bizonyult olyan vakmerőnek, hogy tiltakozzon, egy aszott vénember, aki göcsörtös, remegő kézzel fogta a botját, és összevont szemöldökkel idézett a Kilencedik Könyvből: – „Csak béke és szeretet lakozhat az Atya tekintetétől áldott házban”! – „Ne fordulj el a szükséget szenvedőktől – vágott vissza a lány a Második Könyv szövegével mert az Atya sem teszi.” Félre az utamból, vénember! A megégett áldozatok szánalmas látványt nyújtottak: a hajuk leperzselődött, a bőrük elfeketedett és kivörösödött, és csak nagy adagnyi vörösvirág tudta csillapítani borzalmas ordításukat. – Még egy ilyen nap, és mindennek vége! – kesergett Veliss. Egyszerű ruhát viselt, vérfoltokkal és mindenféle egyéb szennyeződésekkel. Felhajtotta a ruhaujját, hátrakötötte a haját, és a korom verejtékkel keveredett az arcán. Reva oly nagyon szerette volna megcsókolni, ott a haragos tekintetű vén püspök és az Atya színe előtt, ha egyáltalán az Atya tekintete

valaha is rávetült erre a helyre, amiben nagyon kételkedett. – Légy óvatos, szerelmem! – súgta neki a nő, mert olvasott a pillantásából. – Az emberek sok mindent elviselnek, többet, mint valaha gondoltam volna róluk, de minket nem. – Nem érdekel – nyúlt a kezéért a lány. – Csak nyerd meg a csatát, Reva! – Veliss hüvelykujja egy röpke pillanatra végigsimította a kézfejét, mielőtt eleresztette. – Akkor majd eldönthetjük, mi érdekel minket és mi nem. ♦ ♦ ♦ A második gyűrű egész éjszaka kitartott, de reggelre a tűz megtelepedett a déli fallal szomszédos egyik épületben. A szövőcéh raktára tele volt lenvászonnal, és a vad tüzet nem lehetett megfékezni. Az elviselhetetlen hőség elől a védők visszavonultak a következő gyűrű mögé. Ezúttal nagyobb árat kellett fizetniük, mert a voláriak a zűrzavart gyorsan kihasználva átözönlöttek a falon, miközben az íjászaik lefoglalták a tetőkön álló védőket, akik közül sokan az utcákat eltömítő hullahalmokra zuhantak. A védők fészkeit elvágták egymástól, akik megerősített házakban vesztegeltek, ám az elzárt városbéliek szörnyű árat fizettettek azon voláriakkal, akik a kifüstölésükre érkeztek. Reva egy háztetőről nézte, ahogy a varitájok többször egymás után megkíséreltek lerohanni egy kis templomot néhány utcával odébb. Az osztag megpróbált átmászni a falakon és bejutni az ablakokon, de a védők egyszerűen visszahajították a holttestüket az utcára. Végül körbevették az épületet, és vagy száz olajas cserépedényt dobáltak rá, majd a tisztjük fáklyát gyújtott. A lángok elharapóztak, és a védők kiözönlöttek a templomból, ám korántsem páni félelemmel, hanem lángoló

haraggal, és a tétovaság bármilyen jele nélkül a varitájokra vetették magukat. Reva meglepetten húzta ki magát, amikor meglátta, ki vezeti a védőket. A papi ruhába öltözött zömök ember vékony karddal vagdalkozott. A pap a térről! Persze meghalt a többiekkel együtt, hiszen mind egy szálig levágták őket, de előtte még legalább kétszer annyi volárival végeztek, mint ahányan ők voltak. Reva éppen elfordította a tekintetét, amikor valami nedves cuppanással csapódott a tetőcserepeknek, végiggördült a tetőn, és megállapodott a lábánál. Az ernyedt, kérges arcvonások közül üres szemek bámultak fel rá. Körülnézett, mert több hasonló lövedék csapódott be. Fejek záporoztak körülötte. Egy asszony felsikoltott az utcán, talán felismerte az egyik testetlen lövedéket. Az udvarházba ment, ahol Arentes és Antesh a térkép fölé görnyedve tanácskoztak. – Vannak foglyaink? ♦ ♦ ♦ Tucatnyi embert tereltek be az udvarház területére szigorú felügyelet mellett. A legtöbb sebesülten és némán várta a halált. Mind szabadkardok voltak, hisz a kuritájok és a varitájok nem adták meg magukat, és a védők nem érezték úgy, hogy gondozniuk kellene a harcképteleneket. – Mind tisztek, őrmesterek, meg ilyenek – magyarázta Antesh. – Azt gondoltam, mesélhetnek nekünk valamit. – Mi itt vagyunk benn, ők ott kinn, ennyit elég tudni – felelte Reva. A rabokat őrző őrmesterhez fordult. – Gondot jelent? Ha igen, magam látok neki. Az őrmester szigorúan megrázta a fejét, és felemelte az

alabárdját. – Rendesen szórjátok szét őket! – utasította a fiatal úrnő. – Arrafelé dobjátok, ahol főleg szabadkardok vannak. Kényszerítette magát, hogy maradjon és végignézze, és különösnek találta, hogy csak kevesen könyörögtek, vagy próbáltak elfutni. Tudniuk kellett, hogy nincsen számukra menekvés, hogy a megadás csak késlelteti az elkerülhetetlent. A legtöbbjük annyira félt, hogy zokogva csoszogott el a tőkéig, és lehunyta a szemét, vagy félelmében összehányta magát, amikor a bárd lesújtott. Ám az egyik férfi kihúzva magát, dacosan meredt Revára, miközben letérdepeltették. – Elverah. – Csak ennyit mondott. Reva válaszul biccentett. – Nem jobb – mondta a volári királysági nyelven, de erős akcentussal. – Nem jobb, mint mi. – Nem – felelte a fiatal nő. – Sokkal rosszabb vagyok. ♦ ♦ ♦ Valahogyan sikerült elaludnia, és egy tetőn ébredt, a tér közelében. Arken a tető szélén ült. Talált egy takarót, amit a lányra terített, de Reva még így is borzongott a hideg éjszakai levegőben. – Lehet, hogy sikerült egy kis haladékot nyerni – mondta a fiú. – A rabokkal. Már vagy két órája nem támadtak. – A hangja nem hordozott szemrehányást, vagy ítéletet, csak fáradt beletörődést. – Visszajönnek – felelte Reva, és felállt, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait. – Arentes parancsnok jókat mesélt a királyi őrségnek nyújtott segítségedről. Állítólag be akarnak venni maguk közé.

– Nincs köztük egy valamirevaló íjász sem – vont vállat a fiú. – Persze hogy kitűntem. Reva jobban a válla köré húzta a takarót, és végignézett az előtte elterülő, félig lerombolt városon és a tüzeken, amelyek voláriak által elfoglalt utcákon lobogtak. A támadók kapualjtól kapualjig osontak, mert megtanulták, hogy ne tartózkodjanak sokáig az íjászok szeme előtt. A háta mögött emberek tömörültek a harmadik védőgyűrű zsúfolt utcáin, főzőtüzek körül, vagy bárhol, ahol kimerült álomra hajthatták a fejüket. Keveset beszélgettek, csak a csecsemők sírtak fel olykor-olykor, vagy őrmesterek dorgálták hangosan a fáradt őrszemeket. – Hazudtam, Arken. – Miről? – A1 Somáról. Nem láttam látomást. Az Atya nem adta ajándékba a tekintetét. Ennyi erővel még a Végeken is lehet. Talán soha nem is akart a segítségünkre sietni. Miért is tenné? Ezen a vidéken mindenki átkozza a nevét. Hallotta, ahogy a fiú felkel, és meleg, erős karjába zárja. – Tényleg ezt hiszed? Azért jöttem vissza erre a földre, hogy megtaláljak egy húgot. Ehelyett kettőt találtam. – Nem – lehelte Reva, és elnyomott egy dühös mordulást, amikor meglátott egy hadoszlopnyi varitájt a déli fallal szembeni utcákon. – Eljön. ♦ ♦ ♦ A hajnali órákban a támadás újrakezdődött, és egész nap folytatódott. A voláriak négy különböző ponton támadtak nagy erőkkel, és minden új rohamot a hajítógépek ajándékai előztek meg. A levágott fejek között nem csak a védőkből szedett

áldozatok szerepeltek: nők és fiatalok fejei is csattantak az utcakövön, miközben a védők erőt gyűjtöttek a következő rohamra. Néhányan elkerülhetetlenül összeroppantak a látványtól, egy városlakó például elszabadult az osztagától, amikor egy lány feje a soraik közé hullt. A férfi rikoltozva, a falon átugorva, húsbárddal a kezében rohant be a fal felé menetelő szabadkardok közé, és hamarosan eltűnt a döfködő rövid kardok özönében. Reva mindig odasietett, ahol a legnagyobb szükséget látta, íjjal és karddal gyilkolt, hogy megerősítse a hadállást. Olykor már a látványa is elég volt: amint megjelent a tetőkön, vagy beugrott közéjük, az emberek bátorságot merítettek a jelenlétéből, és újra harcra lendültek. Ám ahogy a nap delelőre járt, Reva tudta, hogy eljött az idő, és elrendelte a három kürtszót. Arkennel együtt egy közlekedőlécen szaladt a negyedik gyűrű felé, amikor odalent az utcán megpillantotta Arentest egy kis csoport katona körében. A varitájok teljesen körülzárták őket. – Kitartás! – kántálta az öreg parancsnok, miközben lassan araszoltak a biztonságot adó negyedik gyűrű felé. – Mindig egy lépést hátra! Reva leakasztotta az íjat, és gyors egymásutánban leszedett három varitájt, de még ez sem volt elég. A szabadkardok feszes alakulata rohamra lendült, és belecsapódtak az őrségbe, szétszórva a hadsorukat. Arentes kivédett egy szúrást, és az ellenfél fegyvere fölött visszavágott. Meg is ölte a fickót, de a pengéje a volári vállában ragadt. Reva visszavette az íjat, és leugrott a gyalogjáróról, úgyhogy éppen a csata közepébe huppant kivont karddal, és levágta az éppen Arentesre rontó

volárit. Egy másik támadott rá ekkor, de a csontja összetört Arken csizmája alatt, aki szekercéjével vadul szeletelve szintén leugrott közéjük. – A falhoz, uram! – kiáltotta a lány Arentesnek, és futottak mindketten, majd a védők segítségével átmásztak, miközben az íjászok visszariasztották a voláriakat. Felnézett, és Arkent látta a fal tetején. Hatalmas körvonalai feketén sötétlettek a tiszta kék ég előtt. Végül a fiú átesett, és lebucskázott az utcakőre. – Arken? A bátor ifjú a kőbe nyomta az orcáját, a húsa összegyűrődött, és a szeme ködösen, vakon nézett. Egy volári rövid kard állt ki a hátából. ♦ ♦ ♦ Nem egészen egy órán belül a negyedik gyűrűt is el kellett hagyniuk, a gyilkolás ellenére is, amit véghezvitt Arken teteme körül, amikor a szabadkardok átözönlöttek a falon. Reva minden időérzékét elveszítette, és nem érzett fáradtságot. Jöttek és jöttek, és ő sorra ölte őket, amíg csak erős kezek meg nem ragadták és el nem vonszolták onnan. Az érzékei visszatértek, iszamós vörös réteg borította a kardforgató karját pengétől vállig, és szemét Arken holttestére szegezte a volári halottak között. Amikor befordultak a sarkon, és a segítő kezek átemelték az ötödik falon, a fiú eltűnt szem elől. – Úrnőm? – nézett az arcába Antesh, és durván megrázta a vállát. – Kérlek, úrnőm, válaszolj! Reva rápislogott, és lassan talpra állt. – Hányan maradtunk? – Legfeljebb a fele. Túl sok ember elesett, amikor az utolsó

gyűrűt elveszítettük. Arken... – Igen, túl sokan odalettek... Lenézett a kezében tartott kardra, és csak most vette észre, hogy a fele penge eltűnt. Nem emlékezett rá, mikor törte el. A kövekre dobta, aztán keresett egy vályút, és beledugta a fejét, hogy kimossa a vért a hajából. – Itt nem maradhatunk – mondta Anteshnek, amikor kivette a fejét a vízből. – Irány az utolsó gyűrű! Az előtt nagyobb tér lesz a mészárlásra. ♦ ♦ ♦ Az udvarházba ment, miközben a két parancsnok megszervezte a végső védelmet. A kard ott volt, ahol a nagybátyja emlékére hagyta, a kandalló mellé téve. Meglóbálta a kezében, és könnyebbnek találta, mint amire emlékezett. Megélezve, az Olvasó vérétől megtisztítva ragyogott. – Nem érted jöttem – mondta a kardnak. – De te is jó leszel. A hatodik és egyben utolsó gyűrűt a székesegyházi tér köré építették, és minden fél méterén legalább egy védő állt. Azok, akik túl öregek, fiatalok vagy sérültek voltak ahhoz, hogy harcoljanak, a székesegyházban zsúfolódtak össze, az őrség megmaradt tagjai pedig a téren szétszórva helyezkedtek el, készen arra, hogy visszaverjék az áttörést. Látszott rajtuk, hogy kimerültek, de mindegyik vigyázzban állt, amikor a nagybátyja kardjával a vállán végigment közöttük. – Elérkezett az idő – mondta nekik –, hogy megköszönjem a szolgálatotokat. Kitüntetéssel leszereltetek, és kedvetekre elmehettek. Meglepő, hangos nevetés csapott fel a térről, még ha Arentes

uraság helytelenítő tekintetének köszönhetően rövid ideig tartott is. – Elmondhatom – folytatta Reva –, hogy a családom nem mindig érdemelt ilyen jó szolgálatot. Igazából még magam sem. Mert tudjátok meg, hogy nem vagyok áldott. Én... hazudtam... – Elhallgatott, mert egy esőcsepp csöppent a kezére. Furcsállotta, hisz az ég olyan régóta tiszta volt. Felnézett, és látta, hogy az égbolt elsötétedik, és szürke fellegek közelednek kísérteties sebességgel. Hamarosan már esett is, és az esőt erős szél kísérte. A gyűrű túloldalán lévő tüzek kialudtak a felhőszakadásban. – Hölgyem! – kiáltott Antesh a feje fölött a gyalogjárón. Dél felé mutatott. – Valami történik!

KILENCEDIK FEJEZET

C

ara teste kissé hullámzott. Felhők gyülekeztek az égen, a vékony gyapotszerű pamacsok sötét, pókszerű nyúlványokká álltak össze, aztán kilométer széles, lassan forgó tölcsérré alakultak. – Jól vagy? – kérdezte Vaelin, és kinyújtott kézzel megtámogatta a lányt, aki majdnem elesett. – Csak egy kicsit szédülök, uram – felelte Cara erőltetett mosollyal. – Már régóta nem csináltam ilyesmit. – Nagy levegőt vett, és újra az ég felé emelte a tekintetét. Friss szellő borzolta a füvet a dombtetőn. A tölcsér forgott odafent, és minden pillanattal egyre sötétebb lett, a nyúlványok kavargó, szürkésfekete hegyekké vastagodtak. Cara összeszorította a fogát, és fájdalmas nyögést hallatott, mire az örvénylő felhőtömeg megmozdult, és elkezdett a tíz kilométerre lévő, füstbe borult város felé úszni. Útját mennydörgés és villámcsapások kísérték. A lány térdre esett, és arca elfehéredett, tekintete elhomályosult a kimerültségtől. Lorkan és Marken odaszaladtak hozzá, és az áldott fiatalember vádlón nézett Vaelinre, de a várúr rá sem hederített. Pók kicsivel arrább állt, kezében egyre

hosszabbodó kötelével, és megszokott nyugodt vonásait most tanácstalanul összeráncolta. Vaelin tudomása szerint az egész menetelés alatt egyszer sem használta a képességét, csak a sebesülteket segített elvinni a csatamezőről. A dal tiszta, csalódott hangot adott, ahogy Pók elfordította a tekintetét Caráról, és nyugtalanul megrándult az arca, majd eltökélten szétvetette a lábát. Vár valamire – döbbent rá Vaelin. – Vagy valakire. Megfordult, és az Alltor felé dübörgő, fenyegető felhőtömeget nézte, amely remélhetőleg elég esőt rejtett ahhoz, hogy eloltsa a falakon belül dühöngő tüzeket. Az előző napon az északi őrség felderítői hírt hoztak a város szorult helyzetéről, és az Északi Hadsereg erőltetett menetre váltott. A várúr keményen hajtotta őket, komor arccal lovagolt végig az ügető emberek hadoszlopain, és elfogulatlan fenyegetéseket harsogott azoknak, akik fáradni látszottak. Egész éjszaka így haladtak, és nyolcvan kilométert is megtettek, mire megálljt vezényelt. Reggel Nortah és Cara jelent meg a sátrában, és egy javaslattal éltek. – Le kell szögeznem, uram – hangsúlyozta a lány –, hogy nem tudom megjósolni, mi lesz a tetteim következménye. Esőt tudok bocsátani a városra, de hogy aztán mi történik... – Tétován megvonta a vállát. – Kislánykoromban egyszer szárazság sújtotta a falunkat, a termények elfonnyadtak, és az anyám azt mondta, lehet, hogy a telet sem érjük meg. Már akkor is volt némi fogalmam a képességemről, kisebb forgószeleket meg ilyesmiket kavartam, meg néha szép mintákba rendeztem a felhőket. Így hát csináltam egy nagy felhőt, és odahívtam a többit is, aztán esett. Három napig esett, és az emberek örvendeztek. Aztán az eső elállt, és a halastó befagyott. Nyár

közepén. Eriin talált rám nem sokkal azután, és elmesélte a szüleimnek, hogy van egy hely északon, ahol biztonságban élhetek. – Nem kell végigcsinálnod – figyelmeztette Vaelin. – Jól tudom, milyen árat követel áldott tudásunk. – Nem azért jöttem el idáig, hogy csak nézelődjek, uram. A várúr addig várt, amíg a felhők Alltor fölé értek és megpillantotta a sűrű esőt jelző, fodrozódó, szürke függönyt. A vérdal most erősebben szólt, Reva dallamán, és büszkeségről zengett, ám ugyanakkor baljós előjel sziszegett benne. Fogytán volt az idő. ♦ ♦ ♦ – Az esélyeink legalább kettő az egy ellen – jelentette Marven gróf a kapitányok tanácsán. – Ami egyre rosszabbodik, mivel mind több csapatot hoznak el Alltortól, hogy szembeszálljanak velünk. Az ellenség haderejét tekintve, uram, cselt javasolnék. – A térkép közepére mutatott, a volári táborra, ahonnan mindössze néhány száz lépésnyire táboroztak le. Felvázolták a szabadkardok és varitájok sorait is, amelyek elzárták az Alltorba vezető utat, két oldalon nagyszámú lovassággal. – A gyalogságunkat itt tartjuk, miközben az eorhilt a nyugati folyópartra küldjük, hogy elvonják a figyelmüket. Ugyanakkor a nilsaeli lovasság és az északi őrség nyugatnak megy. Az ellenség kénytelen lesz újrafejlődni, így megtámadhatjuk őket, mégpedig itt. – Ujját odébb vitte, a volári csatasortól jobbra. – Kemény csapást mérünk rájuk, aztán jobbra kanyarodunk, és egyesülünk a lovassággal, miközben az eorhil a keleti szárnyat támadja. Remélhetőleg elég osztagukat leköti a csatározás, hogy a város nyerjen egy kis időt. Aztán elcsalhatjuk őket az erdő felé, ahol

bizonyosra veszem, hogy seordah barátaink eljátszadozhatnak a gyalogságukkal. Lefoglaljuk őket kisebb csatafészkekben, rajtaütésekben és effélékben. Nem fog gyorsan menni, inkább hetekben, mint napokban kell számolni az időt, de úgy hiszem, megnyerhetjük ezt a csatát. – Alltornak nincsenek hetei – mondta Nortah. – Vagy akár napjai. – Nekünk meg nincsen elég emberünk, jó kapitányom – vágott vissza Marven, és az elmúlt hetek feszültsége meghallatszott a hangján. – Kétszer ekkora seregre volna szükségünk, hogy áttörjünk a hadsorukon! – Tehát csak azért jöttünk el idáig, hogy az erdőben szaladgáljunk, miközben a város elpusztul? – horkantott viszolyogva Nortah. – És mi van a folyóval? – szólt közbe Adal. – Építhetnénk csónakokat, bőven vannak a csapatainkban olyanok, akik értenek hozzá. Úgy erősítést küldhetnénk a városnak. – Mire átkelünk, addigra nem lesz kinek erősítést küldeni – jelentette ki Nortah. – Már ha túljutunk azon a folyóban horgonyzó szörnyetegen. Vaelin felnézett a sátortetőre, ahogy megdördült az ég. A Cara kavarta vihar egyre izmosabban dühöngött, és tudta, hogy a föld nemsokára túlzottan átázik a lovasság számára. A sátor végébe ment, ahol a vászoncsomag feküdt a priccsén. Míg a parancsnokok vitáztak, ő kibontotta a zsinórt, és lehúzta a vásznat. Előbukkant a kard. A vér éneke a viszontlátás örömével horgadt fel, amikor megragadta a kardtokot. A markolat kényelmesen simult a tenyerébe. Tudatában volt, hogy a többiek elhallgatnak, amikor felcsatolta a kardot, és a hüvely ismerős súllyal feküdt a hátára.

– Uram? – kérdezte Dahrena, ahogy kilépett a sátorból. Vaelin nem felelt, csak odament a kikötözött Lánghoz, felnyergelte, aztán az egybegyűlt gyalogság felé vezette a paripát. – Mire készülsz? – állta el az útját a nő lihegve, riadt gyanú tüzével a szemében. Dahrena háta mögött ott álltak a parancsnokai, a legtöbben értetlen arccal, de Nortah és Caenis vonásairól komor nyugalom sugárzott. ők értették. Váltottak egy pillantást, és elindultak ellenkező irányba. Caenis az őrmesteréért kiáltott, Nortah pedig az osztagához szaladt, Hótánccal a nyomában. – Szóval, uram? – Hölgyem, te látod mások lelkét, amikor repülsz – mondta neki a férfi –, de vajon a sajátodat is látod? Dahrena szótlanul megrázta a fejét. – Nagy kár. – Kinyújtott kézzel megfogta a nő arcát, és hüvelykujja végigsimította az orcáját. – Mert én látom, és az én szememben rendkívül fényesen izzik! Hálás volnék, ha gondját viselnéd a húgomnak. Ő nem fogja megérteni azt, amit tenni készülök. Elfordult, és felült a nyeregbe, majd a hadsereg elébe ügetett. A vájárok zászlóaljánál lefékezett. – Sorokat bonts! – kiáltotta a környező zászlóaljaknak. – Gyertek körém! A tisztek némi tétovázással megismételték a parancsot, és beletelt néhány percbe, mire a gyalogság laza köröket alkotva mind körülötte állt, mögöttük a seordah-val. – Mostantól többé nem kérhetem az engedelmességeteket pusztán a kötelesség törvénye alapján. Most a hadsereg minden tagjának magának kell döntenie, milyen utat választ. A magam

részéről – megfordult a nyeregben, és a volári sorok mögött húzódó, eső korbácsolta városra mutatott –, belovagolok a város központjába. Mert ott van a barátom, és nagyon szeretném újra látni. Hátranyúlt, kihúzta a kardját, és magasra emelte. Csekély fény sugárzott a sötétedő égből, de a fegyver mégis elég napot kapott, hogy csillogjon. Végigvezette a tekintetét a sápadt arcokon, akik elcsendesedve hallgatták az esőben, ahogy újra megszólalt. – És megölök mindenkit, aki kezet emel rám, hogy megállítson. Szívesen látom azokat, akik velem tartanak. Megfordította Lángot, és lassú léptetéssel elindult. Hallotta a háta mögött a mozgolódást, Marven és Adal kiáltásait az elordított parancsszavak sokasága közepette. Magához hívta a dalt, és hagyta, hogy a hangzavar elcsituljon, aztán az ellenséges hadsorokat kémlelve várta a felismerés zenéjét. Talán kivégezték a gyávaságáért. De aztán már hallotta is a félelem tiszta dallamát, és pillantása a volári középtől balra található zászlóaljak egyikére esett. Nos – gondolta magában Vaelin –, legalább Alornist megismerhettem. Megrúgta lova véknyát, és a paripa felágaskodott, majd vágtába lendült. ♦ ♦ ♦ Az idő lelassulni látszott, ahogy a voláriak felé száguldottak. A látvány betöltötte a teret. Tűzgolyók repültek alacsony ívben a hajón horgonyzó hajítógép-hordozók fedélzetéről, míg a városban égő, de esőben lefojtott tüzek füstoszlopokat engedtek magukból. A felhők feketén kavarogtak a fejük felett, és

véletlenszerű villámcsapások világították meg a sűrű örvényt. Nyilak repültek feléje, ahogy rohamozott, de az ének segítségével könnyedén kikerülte őket. A zene hangosabban zengett, mint amilyennek valaha is hallotta. Várt, amíg megtalálta a korábbi foglyot, akinek rettegése éles sikolyként süvített a zászlóalja második sorából, aztán énekelni kezdett, minden cseppnyi haragját és vérszomját belepréselve az előhívott dalba. Érezte, hogy célt talál, a szabadkard épelméjűségének megmaradt kérge úgy tört apró darabokra, akár az üveg. A volári a paripáján rohamozó alakot bámulta, aki kinyújtott karddal jött feléje. A zászlóalj hullámozni kezdett, ahogy a fiatal katona foggal-körömmel küzdött, hogy a hátsó sorok felé meneküljön. Rövid kardjával az őt visszatartani próbáló társai felé vágott, és ordított félelmében. Az első sor katonái is megfordultak, hogy lássák, mi ez a felfordulás. Igazából nem számított nagy dolognak: csak egy apró hasadás nyílt az egyébiránt lenyűgöző fegyelmű hadsorban, ám a mai napon ez is elégnek bizonyult. Láng a született csatalovak rettenthetetlen rohamával robbant bele az ellenség soraiba, félrelökve a katonákat és a földbe taposva a lassabbakat, miközben Vaelin kardja maga is énekelni kezdte saját énekét. Felfelé nyesve álltól fejtetőig kettévágta egy ember arcát, akinek a sisakja is szétvált a csapás erejétől. Vaelin tovább rúgtatta Lángot, feltartóztathatatlan és elmosódó hullámokban vagdalkozó pengével. Az emberek karok, lábak nélkül borultak a nyomában, és sikolyaik összeolvadtak a volt fogolyéval, aki még mindig őrülten menekült a biztonság felé. Egy szigorú arcú veterán került elő valahonnan a kavargásból, sebes döfésre emelt karddal, de a dal előre látta, és

figyelmeztetést tülkölt. A veterán a következő pillanatban térdre omlott, és elkerekedett szemmel, tátott szájjal bámult a csuklója vért fröcskölő csonkjára. Egy másik szabadkard a ló lába felé csapott, de jutalmul egy villámgyors nyesést kapott, ami levitte a fejét. Áttörtek a volári sor végén, és Vaelin lefékezte a paripáját. Sár repült szerteszét, szökőkútszerű fröcsköléssel. A halálra rémült szabadkard már a nyílt terepen térdepelt, és bámuló szeméből minden maradék értelem elszállt. Vaelin körbefordította a lovát, és azt látta, hogy a voláriak körbeveszik, és az arcukon rettegéssel feléje fordítják a pengéiket. Nevetés szűrődött be Vaelin fülébe, és rájött, hogy a saját hahotázását hallja. Az orrából csordogáló vérpatakot is érezte, amely arról árulkodott, hogy éppen eleget énekelt. Rá sem hederített a vérre, és újra támadott. Letiporta a legközelebbi szabadkardot, és megölte a volári két oldalán álló bajtársait, majd jobbra kanyarodott, és levágott egy parancsokat harsogó embert, aztán egy másikat, aki a félelemtől kővé meredve állt. De nem mindegyik félt tőle. Tucatnyi, vagy még annál is több katona ugrott és hasított felé, gyilkos szándékkal, de a dal minden támadásra előre figyelmeztetett. Hárított, lebukott, és az ének és vér örvényében pusztított, mígnem Láng hangos, fájdalmas nyihogást hallatva, nyíllal az oldalában felágaskodott. Még néhány pillanatig állva maradt, és hátsó lábán egyensúlyozva kapált a patáival, de a fájdalom villanása térdre kényszerítette, és Vaelin kigördült a nyeregből. Rögvest felállt, hogy kivédjen egy szúrást, majd kardjával átüsse a volári mellvértjét, aki megkísérelte megölni. A csillagezüst penge könnyedén áthatolt a páncélon. Kirántotta a vasát, és csak állt haldokló lova mellett.

Körülötte mindenütt szabadkardok özönlöttek, és egyre közelebb merészkedtek, miközben a tisztjeik szitkokat szórtak a fejükre. Az ének új dallamot hozott, egy disszonáns, vad, ám egyben kegyetlen és végtelen hűséget hordozó harmóniát. Felnevetett, és a szabadkardok megtorpantak. – Sajnálom, hogy a tábornokotok nem fogadta el az ajánlatomat – mondta nekik. Hótánc agyarak és karmok villanásával toppant be közéjük. Két embert a földhöz szegezett, majd nagy állkapcsával megragadta mindkettőjük fejét, és letépte őket. Az állat pillantása Vaelinre tévedt, és a dal melegséget sugárzott, aztán Hótánc eltűnt a voláriak legsűrűbb csomójában, vért és végtagokat szórva szét maga mögött. Az ellenség csatasora mostanra már teljesen széthasadt, így az Orven kapitány irányította északi őrség ellenállhatatlan célpontnak találta a húszméteres, ásító rést. Villogó kardokkal özönlöttek át a lyukon, és a hasadék tovább szélesedett, míg végül az egész szabadkard-zászlóalj szétszakadt. Adal levágott egy menekülő volárit, aztán lefékezett, amikor meglátta Vaelint Láng teteme mellett. – Uram, megsérültél! Vaelin az orrából áradó vérhez emelte a kezét, és megrázta a fejét. – Semmiség. Szedd össze az embereidet, és forduljatok balra, aztán támadjátok a szárnyon lévő lovasságot! – Nincsen lovad... – tiltakozott a kapitány, miközben Vaelin a legközelebbi volári zászlóalj felé indult. – Nem lesz semmi bajom – intett a várúr, anélkül, hogy hátrafordult volna.

♦ ♦ ♦ Az ének mostanra kiolthatatlan tűzzé változott, ami fűtötte a rohamát a hadsorokon keresztül, ahogy ölt és újra ölt, és hárította a halálosnak szánt csapásokat. A következő zászlóaljat hátulról támadta meg. A varitájok ellenálltak a rettegésnek, ami szétterjedhetett volna a körükben, de nem rendelkeztek a megfelelő ösztönökkel, hogy szembeszálljanak dal-szülte képességeivel. Bevagdalta magát közéjük, és lekaszabolta a parancsnokukat, aki katonáival ellenben érzett félelmet, nem is keveset, mert véresre verte a lovát, és a korbácsával csapkodott maga körül, hogy elmenekülhessen szorult helyzetéből. Mindhiába. A zászlóalj rögvest szétesett, amint Ultin munkavezető a frontjuknak vezérelte a bányászait. A végeki emberek szabad utat adtak a menetelés során látott szörnyűségekből táplálkozó dühüknek. A varitájok gépies pontossággal viszonozták a támadást, és sűrű védőcsomókba tömörülve harcoltak a halálig. – Felfejlődni! – kiáltozta Ultin, miután a volári sor mögé szúrta a lobogóját. – Ide hozzám! – Balra tartsatok! – mondta neki Vaelin, és értetlenül állt a férfi elképedt arcát látva. – Uram, te... – nyelt nagyot Ultin, és Vaelin szemébe meredt, aztán pislantott, és elfordította a fejét. – Igenis, uram! Vaelin nedvességet érzett az arcán, és a szemhéjához érintette a kezét. Ujjai véresek lettek. Megállt, és megpróbálta csillapítani az éneket, de egy újabb figyelmeztetés ismét felébresztette a dalt. Odafordult, ahol Marven gróf lovassági osztaga dühödt küzdelmet vívott egy kisebb számú, könnyűvértes katonával. Miközben Vaelin arrafelé futott, látta a

megdöbbentő folyékonyságot a mozdulataikban. A legtöbben mindkét kézben egy-egy karddal járták szörnyűséges táncukat, és tucatjával hullottak a nilsaeliek, amikor a voláriak köréjük kerültek. A hírhedt kuritájok – fogta fel, mit lát, és lebukott egy kardcsapás elől, aztán térdeplésbe gördülve elvágta a fickó inát. A nilsaeliek bömbölve, villogó kardokkal és tőrökkel, egy emberként vetették magukat a sebesült kuritájra. Ismét felzúgott az ének, és Vaelin felpillantva azt látta, hogy ezúttal három kuritáj ront rá, az egyik szemből, a két másik oldalról. Levetette a vérdal minden zabláját, és hirtelen a kuritájok mintha agyagból lettek volna, ahogy a levegőben gördültek. Összehangolt támadásuk ügyetlennek és lomhának tűnt, és rendkívül sok lehetőséget hagyott az ellenfél számára. A dal elhalkult egy kissé, amikor a három volári a földre bukott körülötte, és nagyot toccsantak a véget nem érő esőben dagadó sárban, miközben csaknem egyforma nyaksebeikből tódult a vér. Felállt, és látta, hogy egy kuritáj félrefordított fejjel bámulja, üres arccal, mint egy gyermek, aki először lát egy fejtörést okozó bűvészmutatványt. A bámuló nilsaeliek tükrözték az arckifejezését. Íjhúr pattant, és a kíváncsi volári nyílvesszővel a mellében esett össze, miközben társai újfajta veszéllyel néztek szembe: Hera Drakil és seordah harcosai szálltak be a csetepatéba. A nilsaeliek bátran verekedtek, de csak nagyobb haderejükre hagyatkozhattak. Kiderült, hogy a seordah-nak nincsen szüksége ilyen előnyökre. Vaelin nézte, ahogy a főnök becsusszan egy szeletelő kard alá, és talpra ugorva felfelé csap a harci bunkójával. A kuritáj feje szétrobbant az ütés erejétől. A többi seordah pörgő furkósbotokkal és késekkel hamar végzett a megmaradt voláriakkal.

– Látom már, miért nem merészkedik senki sem az erdőbe – jegyezte meg Vaelin, amikor a főnök leguggolt mellé. – A gyógyítóhoz kell menned, Beral Shak Ur – szögezte le a férfi, miközben talpra húzta. Vaelin kissé megtántorodott, ahogy az ének újrakezdődött, és visszafojtotta a fájdalomkiáltását, mert friss vér tolult a szájába. Reva! A város felé fordult, a szeme végigfutott a földhídon, és látta, hogy a széttört kapu tárva-nyitva áll. – Kell egy ló... – nyögte. A seordah láthatólag nem hitte, hogy ez jó ötlet, de Marven gróf megállt mellettük, lefékezett és leszállt, aztán odanyújtotta Vaelinnek a szárat. – Úgyis jobban harcolok gyalogosan – mondta a gróf. Bőségesen vérzett az arcán tátongó vágásból. – Szedd össze a katonáidat! – hagyta meg neki a várúr, és felhúzta magát a nyeregbe. Az új látószögből jobban átlátta a csata menetét. Most már a volári hadsor minden szakaszát támadta valaki, és a vonal két helyen szétszakadt: itt és a jobb szárnyon, ahol Nortah százada kiélte a haragját, és egy kétszeres túlerőben lévő szabadkard-csapatot miszlikre tépve csatlakoztak Ultin vájárjaihoz. A bal szárny még kitartott, annak ellenére, hogy Caenis királyi őrsége vadul csépelte őket. Mögöttük a lovak esőben kavargó tömege arról mesélt, hogy az eorhil lovasok éppen felülkerekednek a volári lovasságon. – Nyomakodjatok át a hátsó soron, szemben a királyi őrséggel! – utasította Marvent, és közben azt találta, hogy meg kell fognia a nyeregkápát, nehogy leessen a paripáról. – Hera Drakil! – fordult a seordah-hoz. – Szeretném, ha találkoznál egy barátommal a városban! Körbefordította Marven lovát, és vágtázva útnak eredt.

Látott valamit a földhíd közelében, amitől egy pillanatra megállt. A fogságból szabadult szabadkard elvágott torokkal, kezében véres késsel, arcán a dalból született, őrült vicsorgással feküdt a földön. ♦ ♦ ♦ Harlick jelentéseiből tudta, hogy a földhíd majdnem pontosan háromszáz méter hosszú, ezért furcsállotta, miként hosszabbodhatott meg több kilométerrel. Most már zihált, és érezte, hogy az orrából, szájából és szeméből szivárgó vér átáztatja a ruháját a láncing alatt. Szinte tízméterenként kiköpte a szájából, és még nagyobb sebességre ösztökélte Marven lovát. Át kellett ugratnia a kapu maradványait, és kopogó patákkal érkezett meg az utcakőre. Mindenütt holttestek hevertek és pusztítás honolt. Patakokban folyt a vér az eső áztatta csatornákban, és a hullák, amelyekkel úton-útfélen találkozott, vörös sávokat izzadtak. Néhány volári botladozott el előtte, de nem akarták megállítani. Arcukon nyilvánvaló őrület ült. A védők falakat emeltek a városon belül, és meg kellett találnia az ellenség ütötte réseket, hogy továbbmehessen. Fortyogott dühében a késlekedés miatt, miközben az ének egyre magasabb régiókba csapott. A székesegyháztól nem messze le kellett szállnia a lóról, mert az utcákat olyan sűrűn ellepték a hullák, hogy még Marven veterán csatalova sem volt hajlandó továbbmenni. Gyalog folytatta útját, de a látása elhomályosult, és néhány tetemen átbotladozva arra kényszerült, hogy letérdepeljen egy fiatalember teste mellé, akinek rövid kard állt ki a hátából, és szekerce nyugodott fehér keze alatt. Alig nőtt még ki a fiúkorból!

Talpra kényszerítette magát, és tovább tántorgott, újdonsült csatazajjal a fülében. Egy leomlott épületekkel teli sugárútra ért, ahol ötezer, vagy annál is több volári rohamozott egy falat. Sikerült átütniük a védgyűrűt, és a holttestek egyre gyarapodtak a falon belül folyó dühödt vagdalkozás eredményeképpen. A dal újabb kiáltása megerősítette, hogy Reva odabent van, a csata sűrűjében. Hol is lenne másutt? – Majd mi csináljuk – mondta neki Hera Drakil, aki megjelent mellette, és sok-sok harcosa futva bukkant fel a környező utcákról. – Igazán hálás volnék – nyögte Vaelin. A volári sereg különös hangot hallatott, ahogy a seordah-roham léket ütött a sorukon: a végső kétségbeesés hatalmas sóhaját. A falakon belül elszenvedett napok után most gyors halált leltek olyan harcosok keze által, akikkel nem is remélhették, hogy felvehetik a versenyt. Lehunyta a szemét, ahogy a csatazaj elült. Most már hagyd abba! – kérte az éneket, de nagyon elfáradt, és nagyon fázott. – Nem kell letérdelned előttem. A fiatal nő fölötte állt, meleg mosollyal nézett le rá, és renfaeli kardot nyugtatott a vállán, melynek pengéje vértől csillogott. – Ez az? – kérdezte a férfi. A másik megrázta a fejét. – Sohasem találtam meg. Vaelin látása elhomályosult, és egy pillanatra feketeség terült rá. Amikor elmúlt, a hátán feküdt, a lány szeme néhány ujjnyira az övétől, és könnyek hulltak a férfi véres arcára. – Végig tudtam, hogy eljössz. Sikerült felemelnie a kezét, és végigfuttatta az ujjait a lány

haján. Nem vágtad le, látom. – Milyen báty lennék, ha nem jöttem volna? – Köhögött, és vér fröccsent fel a torkából, beszennyezve a lány arcát. – NE! – sikoltotta amaz, amikor a látása ismét elhomályosult. – NE! Kérlek, ne...! ♦ ♦ ♦ Hideg. Teljes, kérlelhetetlen hideg. Átvágott a bőrén és a csontján, és megszorongatta a szívét. Ennek ellenére a tagjai nem reszkettek, nem rajzolt párát a lélegzete. Pislogott, amíg a látása ki nem tisztult. Egy falat látott. Megfordult, és a csizmái irdatlanul hangos és hosszú visszhangot vetettek. Még sohasem hallott ilyen hosszú visszhangot. A négyzetes terem durván megmunkált kőből épült, és egyetlen ablak nyílt a falon jobb kéz felől. A helyiség közepén valami sötét fából faragott asztal állt, felülete fényesen csillogott, pedig nem látott lámpást a szobában, sem fényt az ablakban. Egy nő ült az asztal túloldalán, és olyan arckifejezéssel nézte őt, melyben egyenlő részben volt harag és kíváncsiság. Üres szék várta, hogy leüljön. – Tudom, ki vagy – kezdte a nő, és hangja újabb természetellenesen hosszú visszhangot vert. Vaelin odalépett a székhez, aztán megtorpant, mert távoli zaj ütötte meg a fülét, olyan, mint egy kérlelő kiáltás. Valaki a nevemet mondta? – Vajon Tokrev volt az? – A nő félrefordította a fejét, és a szeme összeszűkült. – Nem, azt nem hiszem. A fiatal, fekete hajú nő csodaszép arca párját ritkította, a szeme csillogott az értelemtől, és nagyobb mérvű gonoszság ült benne, mint amit valaha látott. A Barkusban lakozó lényre

emlékeztette Vaelint, csak az morcos gyermeknek tűnt emellett. – Tudod, ki vagyok – mondta neki a férfi –, de te kivagy? A nő örömtelen mosolyra húzta a száját. – Énekesmadár egy kalickában. Ahogy most már te is. Vaelin megpróbálta előhívni a vér énekét, valami vezérdallam után kutatva, de semmit sem talált. – Itt nincsenek dalok, uram – mondta neki a nő. – Nincsenek áldott képességek. Csak olyanok, amiket Ő hoz nekünk, és azoknak ritkán örülünk. – Ő? A harag rándulása futott végig a nő arcán, és a kezével az asztalra csapott. – Ne játszadozz velem! Ne add az ostobát! Tudod nagyon jól, hogy hol vagy, és ki tart fogva! – Te is a foglya vagy. A fiatalasszony hátradőlt, és halk nevetéssel visszahelyezkedett könnyed testtartásába. – Gonosz büntetésekkel sújt, de általában hiányzik belőlük a képzelőerő. Ezt a helyiséget, meg a hideget találta ki, ahol csak az emlékek maradnak, hogy elüthessük az időt. Szerencsére abból sok van. – A kezét a mellkasára tette, és a keblei közötti részt dörzsölte, miközben a szeme a semmibe révedt. – Szerettél valaha, uram? Vaelin megint meghallotta a hangot. Ezúttal hangosabban szólt, és most már biztosra vette, hogy az ő nevét szólítja. Ismerősnek, de távolinak tűnt. A nő kérdését figyelmen kívül hagyva az ablakhoz lépett, és kinézett. Mozgásban lévő tájra esett a pillantása. Az égen sebesen kergették egymást a fellegek, magas hegyek fölött. Nézte, ahogyan a magaslatok csökkennek, a hegyoldalak egyre

lankásabbak lesznek, és befüvesednek, míg végül lágy dombságban állapodtak meg. – Óránként változik. Hegyek, óceánok, dzsungelek. Gondolom, mind olyan helyek, amelyeket egykor ismert. – Téged miért zárt be ide? – kérdezte a férfi. – Mi a bűnöd? A nő elvette a kezét a mellétől, és az asztalra tette. – Szerettem, és nem szerettek viszont. Ez volt az én bűnöm. – Találkoztam már a magadfajtával. Nincsen benned szeretet. – Hidd el, uram, sohasem találkoztál még olyannal, mint én! – Az asztal felé bólintott. A furulya nem volt ott azelőtt, de most a csillámló asztallapon feküdt. Az egyszerű, csontból faragott hangszer felülete foltos lett a hosszú évek használatától, de Vaelin valahogyan tudta, hogy ha felvenné, és az ajkához illesztené, erős dal születne rajta. – VAELIN! Most már nem lehetett félreérteni. Egy hang hívta a szobán kívülről, elég erővel ahhoz, hogy a kövek is beleremegtek. – Vissza fogja adni neked – folytatta a nő, és a hangszer felé biccentett. – A mifélénknek nehéz dolog ének nélkül élni. A szoba megrázkódott, és a kövek megrepedtek, mert valami kívülről ostromolta az épületet. A habarcs és a kőtéglák porladni kezdtek, és meleg, fehér fény tört át a repedéseken. – Vedd csak fel! Együtt énekelünk majd, amikor visszaküld bennünket. És micsoda ének lesz az! Vaelin a furulyára nézett, és gyűlölte magát, amiért annyira a kezébe akarja fogni. – Van neved? – kérdezte a nőt. – Száz nevem van, vagy még annál is több. Ám az volt a

kedvencem, amit a Szövetséges kedves ajánlatát megelőzően viseltem. Apám kérésére egyszer porig romboltam egy vidéket délen, ahol a helyiek egyre nagyobb fejtörést okoztak. A babonás népség boszorkánynak hitt. Elverah-nak neveztek. – Elverah. – A férfi a furulyára nézett, de ekkor a fal óriási robajjal szétrepedt a háta mögött. A nő szemébe nézett, és elmosolyodott, mielőtt hátat fordított volna neki és a hangszernek. – Emlékezni fogok rá. A nő kiáltása a fülében csengett, miközben a fal szétrobbant, és a szobába betörő fény elűzte a hideget. – Mondd meg a testvérednek – rikoltotta a nő –, ezerszer is megölhet, de akkor sem változtat meg semmit! A fény érte nyúlt, felölelte áldott melegével, és kirántotta a helyiségből. Miközben az erő kihúzta a börtönéből, úgy érezte, mintha belészivárogna, és egy arc lebegett a szeme előtt. – Te is fényesen ragyogsz – mondta neki Dahrena. – Könnyű volt rád találni. Fény töltötte be a tekintetét, és a hideg utolsó emléke is elmúlt... De aztán utoljára még megrázkódott, mert egy másik hang is utolérte. Ezúttal nem az ismeretlen nő szólt hozzá, hanem valami sokkal öregebb, a bizonyosságon kívül minden kifejezéstől mentes hang. – Egyszer még befejezzük ezt, te meg én! ♦ ♦ ♦ Kiáltva ébredt, rázkódott és reszketett. Annyira kimerült volt és úgy fázott, amennyire csak lehetséges lehetett úgy, hogy életben maradjon. Súly nehezedett a mellére, és ujjai hosszú, selymes fürtökbe gabalyodtak. Dahrena felnyögött, és felemelte a fejét. Arca elsápadt, és szeme elmondhatatlan fáradtságot hordozott.

– Olyan könnyű volt rád találni – mondta halkan. – Vaelin! – Reva mellette térdepelt, és mosolygott a könnyek záporán keresztül. A lány mögött Hera Drakil állt a harcosaival, sólyomszerű arcán mély nyugtalansággal. – Azt hittem, a nevem Sötétkard – felelte a lánynak. Reva felnevetett, és megcsókolta a homlokát, miközben könnyei bőséges patakokban folytak az arcán. – Nincsen semmiféle Sötétkard. Az csak egy dajkamese. A férfi átölelte a zokogó lány vállát, aztán magába tekintett, de előre tudta, mit fog találni. Eltűnt. Az ének eltűnt.

ÖTÖDIK RÉSZ

VERNIERS ELBESZÉLÉSE

– Vitorlát bonts! – kiáltotta a hadvezér a hajó kapitányának, és hangja éppen hogy nem csapott át rikoltásba. – Azt mondtam, vitorlát bonts! Indítsd útnak ezt a teknőt, de azonnal! A korláthoz léptem, miközben a rabszolgaharcosok futva engedelmeskedtek a kapitány utasításainak. A katonaság maradékát a folyó felé terelte az ellenség, a varitájok néma engedelmességgel küzdöttek, de a szabadkardok a vízbe ugráltak páni félelmükben. A várostól délre eső kilométernyi szakaszon a szabad lovasság mintha ellenállt volna a zöld ruhásoknak. Akárki is vezette őket, csodálni valóan hideg fejjel állította őket csatasorba, hogy megkíséreljenek kitörni. Mindazonáltal ez hiú reménynek tűnt, mert a hátsó hadvonalnál megjelent egy nagy csapat lovas, és nyílzáport zúdított rájuk a nyeregből, majd lerohanták őket. Pillanatokon belül a szervezett ellenállás minden nyoma kiveszett a volári hadtestből, és csak egy rémült csőcselék maradt a helyén, akiknek nem volt hová futni. Elfordítottam a szemem a visszataszító látványról, amikor egy magányos lovas vágtázott végig a földhídon, akit több ezernyi férfi és nő követett furkósbotokkal és íjakkal. Egyetlen darabka páncélt sem viseltek. Ebből a távolságból nemigen tudtam kivenni a lovas arcát, de nem maradt kétségem a kilétét illetően. – Gyorsabban! – ordította túl a hadvezér a horgonylánc csörgését. – Ha ez a hajó még a mai napon nem fut ki a tengerre, minden

fedélzeten lévő rabszolga gerincét kitépetem! – Biztos vagy benne? – kérdezte Fornella a térképasztal mellett állva, kezében boros kupával. – Nem hiszem, hogy jó ötlet ezekkel a lenyűgöző hírekkel hazatérni. – Nem haza megyünk! – vágott vissza a férje. – Varinvárba tartunk, ahol megvárjuk a következő hullámot. Amikor ideérnek, olyan hadsereget állítok belőlük, ami kopaszra tarolja ezt a földet! Ezt írd le, rabszolga! – hördült rám. – Én, Reklar Tokrev tábornok ezennel elrendelem a tartomány összes alattvalójának kivégzését... Egy pergamenért nyúltam, amikor valami megragadta a figyelmemet. A hajó nagy nehezen megmoccant, és nekiindult, ahogy a szelek belefújtak a kibontott vitorlákba. A legénység mintha meg sem hallotta volna a vízben senyvedő szabadkardok könyörgését. A távolba hunyorítottam, ahol új vitorla tűnt fel a folyó kanyarulata mögül, nem egészen másfél kilométerre. Elég hajót láttam már addigra, hogy felismerjem a főárbocon verdeső meldenei lobogót, az ellenség észlelését jelző, nagy fekete zászlót. A kötélzetről kiáltás harsant, ami bizonyította, hogy nem a rettegésemből következő kényszerképzetek áldozata vagyok. – Íjászok fel! – parancsolta a kapitány. – Készítsd a hajítógépeket! Kuritájokat az orrba! Néztem, ahogy újabb vitorla jelenik mega meldenei hajó mögött, aztán még két másik. A tábornokra pillantva meglepve nyugtáztam, hogy egy gyáva ember arcát látom. Minden kérkedés és póz lehullt róla, és csak verejték áztatta vonások maradtak a helyükön, míg végtagjai a határtalan félelem remegésével rángatóztak. Akkor rájöttem, hogy ez az ember még sohasem volt igazából csatában. Látott csatát, embereket hajtott beléjük meghalni, de sohasem harcolt bennük. A gondolattól nevetés ébredt a keblemben, amit sikerült visszafojtani. Gyáva volt, vagy sem, a markában tartotta az életemet,

amíg ez a hajó a víz színén lebegett. Ám míg én határt szabtam a vígságomnak, a hadvezér felesége nem. A férj rettegő tekintete a nő felé lendült, aki a térképasztal mellett állt, és kezében tartva a tekercset, amit korábban átadtam neki, harsogva kacagott az irat tartalmán. – Mi van?! – tudakolta a férfi. – Min mulatsz ilyen jól, tisztelt feleségem?! A nő felém intett, még mindig nevetve. – Csak annak örülök, milyen jó helyre tettem a pénzemet. A tábornok rám irányította a szemét, és a harag kiszínezte egyébiránt sápadt vonásait. – Csak nem? Hogyhogy? – Hadd idézzek néhány sort a hírneves tudós és költő, Verniers Alishe Someren uraság minden bizonnyal utolsó munkájából, melynek a címe Óda Reklar Tokrevhez, Draken után szabadon! – Elhallgatott, hogy színpadiasan köhintsen, majd kuncogását elnyomva belefogott: – „Egy gonosz és érdemtelenül büszke ember, Kiért arája nem lángolt szerelemmel, Ivott és kurvázott, míg hajója biztos révben állt, És hamis sorokra kényszerítette írnokát...” – Elhallgass! – mondta neki halkan a tábornok, de a nő megállás nélkül folytatta. – „Embereit tűzbe küldte halni legott, Míg ő maga hírnévről álmodott...” – Fogd be a szád, te áspiskígyó! – Öles léptekkel a nőhöz ment, és öklének erejétől a felesége megtántorodott, aztán elesett. Ekkor nagyot rúgott az asszony gyomrába, éppen amikor amaz feltápászkodott volna. – Évekig tűrtem maró mérgedet! – Megint belerúgott, amitől a nő öklendezve tekergett a fedélzeten. – Egy évszázad a te társaságodban, igazszívem! – Újabb rúgás ért célba, és vér ütött ki a nő száján. – Már az első hét után tudtam, hogy megfoglak ölni...

A késnek, amit az úrnő napokkal azelőtt félrehajított a kabinban, rövid pengéje volt, de élessége folytán mégis könnyedén szaladt bele a hadvezér tarkójába. Fura, magas hangú vakkantást hallatott, mint egy síró kisgyerek, aki levegőt vesz két zokogás között, aztán előreesett, és az orra nagyot reccsent a fedélzetdeszkákon. Mindig nagyon sajnáltam, hogy halála ilyen rövidre sikeredett, és hogy sohasem tudhatta meg, kitől kapta a halálos döfést. Azonban a sors kegyéből ezután még sokáig töprenghettem azon a megemészthetetlen tényen, hogy milyen kevesen kapjuk azt a halált, amit megérdemelnénk. Vér bukott fel Fornella torkából, és vörös foltot hagyott a fedélzeten. Fáradt, lemondó pillantást vetett rám. – Gondolom... egy utolsó csók... szóba sem... jöhet... Tapodó csizmák zajára lettem figyelmes. Két kuritáj rohamozott, kezükben két-két karddal. Már azon voltam, hogy a korlát felé iramodok, és a folyóban próbálok szerencsét, de megtorpantam, amikor közvetlenül mellettem egy nyíl csapódott a deszkákba, és az elsőt kisvártatva még több követte. Az asztal felé vetettem magamat, és begördültem alá, miközben a kuritájok élettelenül buktak a fedélzetre. Fornellára pillantottam, aki ijedten felnyüszített, amint egy nyílvessző a deszkához szegezte a köntösét. Jó volna, ha azt mondhatnám, hogy ekkor következő tettemben a lovagiasság vezérelt, hogy mindössze bátorságból ragadtam meg a karját és rántottam be az asztal alá, miközben a nyilak körülöttünk záporoztak. Ám ez hazugság volna. Tudtam, hogy a meldeneiek értékes fogolynak fogják tekinteni az asszonyt, és úgy gondoltam, kedvező színben tűnök fel, ha sértetlenül átadom nekik. Együtt kuporogtunk ott, és a nyílzápor nem akart abbamaradni, majd csakhamar meghallottam valami hatalmas és súlyos dolog sziszegését, ami hőhullám és füstfüggöny kíséretében érkezett.

További nyilak és további hőhullámok következtek, és Fornella nekem nyomult, bár hogy milyen védelmet remélt tőlem, el nem képzelhettem. Hamarosan a fedélzet vészesen megdőlt, és a nyilak jégesőszerű kopogását kiáltások, és csatában megütköző katonák fémes csörgése követte. Egy rabszolgaharcos az asztaltól félmétemyire holtan omlott a deszkákra, és a vér csak úgy zuhogott elvágott nyakából, miközben a dühkiáltások és szitkok kegyelmet kérő ordításokká és könyörgéssé változtak. Egy örökkévalóságig tartó csend ereszkedett a fedélzetre, amit egy férfihang tört meg, a királysági nyelv meldenei változatát beszélve. – Oltsátok el azokat a tüzeket! – kiáltotta megingathatatlan tekintéllyel. – Belorath, nézzetek körül a hajófenékben, és végezzetek a megmaradt fegyveresekkel! És vizsgáljátok át a hajóderekat, hátha léket kapott! Kár volna lemondani erről a szépséges zsákmányról! Égy pár csizma állapodott meg az asztal előtt. A fényezett bőrfelület szépen csillogott annak ellenére, hogy friss vér szennyezte be. Fornella a hasához kapva felköhögött, és a csizma megmozdult, aztán egy ismerős arc jelent meg az asztal lapja alatt. Az arany fürtökkel keretezett, szakállas, szép arcban kék szemek ültek. – Nahát, uram – szólított meg a Pajzs –, neked aztán biztosan van miről mesélned! ♦ ♦ ♦ A tüzet a parancsainak megfelelően eloltották, és az első tisztje visszajött odalentről, hogy jelentse a hajótest sértetlenségét. – Kiváló! – örvendezett a Pajzs, és végigfuttatta a kezét a jobb oldali korlát szépen faragott fáján. – Láttál már ilyen szépséget, Belorath? Ezzel a hajóval körbe lehet vitorlázni az egész világot. – Viharharagnak hívják – szólt közbe Fornella királysági nyelven, de erős idegen akcentussal.

A Pajzs sötéten fenyegető arckifejezéssel fordult felé: – Úgy hívják, ahogyan én fogom elnevezni. És ne beszélj, amíg nem kérdeznek! – Arca felderült valamitől, amit a hátunk mögött pillantott meg. – Éppen itt érkezik a névrokona, hogy megáldja a jelenlétével. – Előremasírozott, hogy köszöntse a különös csoportosulást, akik a hajó mellett kikötött meldenei vitorlásról szálltak fel a fedélzetre. Elöl két férfi jött, az egyik egy nagydarab, állatias arcú fickó, a másik fiatalabbnak látszott, de lerítt róla, hogy nem idegen számára a csatamező. Mindketten kivont karddal néztek végig a vérontás nyomain, de arcukon nem tükröződött meglepetés. A nagyobb darab ember megfordult, és meghajolt három nő előtt, akik követték őket a fedélzetre. Az egyikük azonnal megragadta minden jelenlévő figyelmét. A karcsú nő egyenesen állt egyszerű köntösében és könnyű láncingében, a fejére kötött selyemkendővel, és olyan céltudatos léptekkel, olyan belső magabiztossággal szelte át a fedélzetet, ami meghazudtolta a halott tábornok színjátékát. – Köszöntelek, fenség – üdvözölte a Pajzs mélyen meghajolva –, a Lyrna Királynő fedélzetén! Kérlek, fogadd el ajándékul tőlem ezt a csekélységet! A nő alig láthatóan bólintott, és éles szemmel körülnézett. – A bátyám flottájában volt egy Lyrna nevű hajó. Vajon mi lett vele? – Megállt, ahogy a pillantása rám esett, és most először megláttam a sebhelyeit, a viaszosan foltos húst, ami arca felső felét borította. A kendő csak félig rejtette a megcsonkított fület. Amikor közelebb jött, lesütöttem a szemem, aztán lehajtott fejjel fél térdre estem, mint a bátyja tróntermében néhány rövid hónappal azelőtt. – Fenség! – köszöntöttem.

– Kelj fel, uram! – felelte ő, és a tekintetemet felemelve azt találtam, hogy mosolyog. – Úgy hiszem, nekünk találkozónk van.

ELSŐ FEJEZET

gy ötven ember várakozott a folyóparton, amikor a csónak odavitte Lyrnát. Semmiféle ünneplés nem fogadta, csak egy csapat szigorú szemű, némiképp nyúzott kinézetű férfi, akik bizalmatlanul vagy éppen értetlenkedve figyelték a csónak közeledtét, és kíváncsi tekintetek vetültek a kendőbe burkolózó, égett arcú asszonyra. A Pajzs az orrban állt, és szemét a csoport közepén várakozó magas alakon tartotta. Milyen sápadt! – lepődött meg Lyrna, és nem tudta csitítani szíve vad kalapálását. Vaelin mellett egy izmos fiatal nő állt, vállára csatolt karddal. Hosszú, gesztenyebarna haját hátrahúzta szinte tökéletes porcelán arcáról. Kéretlen, féltékeny bánat ébredt a királynő kebelében. Elég legyen! – feddte meg magát. – Egy királynő az irigységen felül áll. Ám mégis nehezére esett látni, hogy a fiatal nő mindig Vaelinnel tart, és homlokán aggódó ráncok ülnek, valahányszor a férfira pillant. Egyéb arcokat is felismert közöttük, Caenis testvér például szigorú ábrázattal, a többiektől távolabb állt. Al Melna, a lovas őrség fiatal kapitánya egy nő kezét fogta, akinek hosszú haja fonatokban omlott alá a fejéről, és friss sebhely éktelenkedett a szeme fölött. A néhai várúr fogadott lánya is

Ú

velük volt, aki szintén kínosan ügyelt arra, hogy Vaelin közelében tartózkodjon. A csónak gerince megcsikordult a part menti nádasban, és Ell-Nestra kilépett a folyópartra, jól ismert, kimunkált meghajlásával köszöntve az egybegyűlteket. – Atheran Ell-Nestra, a Szigetek Pajzsa – mutatkozott be, majd felegyenesedve komor mosolyt küldött a magas férfi felé. – Bár azt hiszem, egyikőtöket már ismerem... Vaelin szinte alig pillantott rá, ehelyett néma meglepetéssel az arcán előlépett, amikor Lyrna Iltisszel és Bentennel két oldalán kiszállt a csónakból. Néhány lépésnyire a nőtől megtorpant, és leplezetlen csodálkozással meredt rá, miközben a királynő erősen arra összpontosított, hogy ne fordítsa el a fejét a tekintete tüzében. A következő pillanatban a férfi pislantott, és térdre omlott. – Fenség! – köszöntötte olyan vékony és erőltetett hangon, hogy Lyrna nem tudta biztosan, tényleg Vaelin szól-e hozzá. A férfi arcán túláradó megkönnyebbülés látszott. – Üdvöz légy itthon! ♦ ♦ ♦ Mintha a hűbérúr udvarháza lett volna az egyetlen épület Alltorban, ami egy karcolás nélkül megúszta az ostromot. Mindenfelé pusztulás kísérte Lyrna útját, ahogyan átutazott a városon. A legtöbb holttestet már elvitték, és hatalmas tüzek égtek a falakon kívül, a cumbraelieknek ásott sírok között. A volári holttesteket szekéren délre szállították, és egy kőfejtőbe zúdították, majd befedték földdel, anélkül, hogy bármilyen beszéd kísérte volna távozásukat. Úgy tetszett, a tábornok felesége egyike az ötszáz túlélőnek. Az egész hadseregből

mindössze ennyien maradtak. Most a királynő előtt állt, arcán elfojtott fájdalommal, hasára szorított kézzel, ahol gyász nélkül elföldelt férje belérúgott. A hadsereg parancsnokai mögötte várakoztak, Reva úrnő udvartartásával egyetemben. A szedett-vedett cumbraeli társaságban szerepelt egy öreg, harcsabajuszú őrparancsnok, akinek valahogyan sikerült túlélnie az ostromot, egy veterán íjász, aki állítólag korábbról ismerte Vaelint, meg egy hamisan művelt beszédű azraeli nő, aki nem szívesen nézett a királynő szemébe hosszabban, mint ahogy feltétlenül szükséges volt. Sokan sokfélének látszottak, ámde új kormányzónőjük iránt táplált, lángoló hűségük megegyezett a város népének érzelmeivel. Oda kell figyelnem rá – gondolta Lyrna bánatosan, és a balján álló fiatal nőre mosolygott. – Egy királyságban csak egy királynő lehet. Emelvényen álló, díszes székben ült a hűbérúr termében. Reva úrnő felajánlotta neki a hűbérúr székét, de Lyrna hallani sem akart róla. – Az a hely a tiéd, kormányzónőm. Jobbjára Vaelin állt, összefont karral, és sápadt arcán ijesztően fáradt ráncokkal. Lyrna attól félt, a férfi menten összeesik. Ám az elmúlt hosszú órákban a kérvények meghallgatása és az ítélethozatalok során végig egyenesen állt, egyetlen zokszó nélkül, és nem kérte, hogy leülhessen. – Királysági nyelven fogunk társalogni – mondta Lyrna a tábornok feleségének. – A jelenlévők kedvéért. A volári asszony meghajtotta a fejét. – Ahogy kívánod. Iltis fenyegető tekintettel lépett előre. – A fogoly lesz szíves fenségnek nevezni a királynőt!

A nő arca megrándult, és keze megvonaglott a hasán. – Ahogy kívánod, fenség. – Mondd a neved! – utasította Lyrna. – Fornella Av Tokrev Av Entril... fenség. – Ezennel kijelentjük, hogy a királyság ellensége vagy, aki jogos indok nélkül háborút indított országunk ellen, oly eszközökkel, melyek megcsúfolják az emberiséget. Az ítélet halál. – Gondosan figyelte a nő arcát, és félelmet látott rajta, de nem annyit, amit találni remélt. Igaz volna? – töprengett visszaemlékezve Verniers meséjére. – Tényleg olyan régóta él a földön, hogy már a halál sem jelent neki fenyegetést? – Azonban – folytatta Lyrna – Verniers nagyúr felszólalt a védelmedben. Elmondása szerint meglehetősen gyakorlatias asszony vagy, és ugyan hasznot húztál a királyságunkban végrehajtott borzalmakból, de tevékenyen nem vettél részt bennük. Ennek okáért készek vagyunk kegyelmet tanúsítani, ámde csakis egyetlen feltétellel: hogy készségesen és igazul válaszolsz minden neked feltett kérdésre. – Előrehajolt, és a tekintete belefúródott a nő szemébe, aztán hozzátette voláriul: – És hidd el nekem, nagyra tisztelt hölgyem, vannak köztünk olyanok, akik élesebben hallják, ha hazudsz, mintha sikoltanál, és akkor is ki tudják szedni az igazságot a fejedből, ha már levágtuk a nyakadról. A nő félelme láthatólag elmélyült, és bólintott. Iltis nagyot toppantott. – Elfogadom a feltételeidet, fenség – mondta gyorsan a nő. – Nagyon jó – dőlt hátra Lyrna a székében, és ujjai egy pillanatra megragadták a karfát. – Később sort kerítünk egy részletesebb kihallgatásra is. Mindazonáltal, Verniers uraság szerint a férjed arról beszélt, hogy visszatér Varinvárba, és megvárja a következő hullámot. Mire gondolt pontosan?

– Az erősítésre, fenség – válaszolt Fornella kielégítő sietséggel. – Az országodat megszálló csapatokra, akik felkészülnek a következő stádiumra. – Stádiumra? – hunyorított a királynő. – Ha a megszállásotok teljes, milyen következő lépés lehet még? A volári nő fészkelődött, és visszafojtott egy reszketést a fájdalomtól. – A királyság elfoglalása csak egy nagyobb terv első része volt, fenség. Az országod bizonyos földrajzi előnyöket nyújtott a végső cél megvalósításához. Lyrna érezte, hogy Vaelin kihúzza magát mellette, és amikor odafordult, azt látta, a férfi feszült figyelemmel nézi a volárit, aztán bosszankodva felsóhajt. – Uram? – szólította meg Lyrna kérdő, aggódó hangon. – Bocsáss meg, fenség! – válaszolta Vaelin erőtlen mosollyal. – Nagyon... fáradt vagyok. Az arcát vizsgálta, és vörös szemeket, beesett orcákat és a tekintetét elhomályosító, mélységes bánatot talált. Tudta, mit vitt véghez a férfi az azt megelőző napon, és hogy hamarosan az egész világ megtudja ugyanezt. Eltűnődött, vajon a gyilkolás hozta-e rá a különös gyengeséget. Mindig úgy gondolt Vaelinre, mint akit nem gyötörnek a kisszerű gondok, mint a bűntudat és elkeseredés, hisz tettei mindig is feddhetetlenek voltak. Ám most... Lehet, hogy ő is csak egyszerű ember? – Beszélj érthetően! – fordult vissza a fogolyhoz. – Pontosan mi ez a végső cél? – Az Alpiri Birodalom, fenség. – Fornellán látszott, hogy furcsállja, miért nem jött rá a királynő magától is erre a nyilvánvaló válaszra. – A királyság megszállása csak az Alpiri Birodalom elfoglalásának előszobája. A jövő év nyarán hadsereg

indul innen a királysági kikötőkből, és partra száll a birodalom északi részében. Ezzel együtt egy második, hasonló haderejű sereg is támadást indít a déli határ felől. És így a volári nép régen dédelgetett álma valósággá válik. – A nő alig láthatón mosolygott. – Bocsáss meg, fenség, de ez a támadás sohasem jelentett többet, mint nyitólépést egy sokkal nagyobb szabású játszmában. – Igen – felelte Lyrna egy pillanatnyi töprengést követően. – És a játszmának akkor lesz vége, amikor végignézem, ahogy Volár porig ég. ♦ ♦ ♦ Aznap este kisebb lakomára került sor. Az ostrom ellenére a cumbraeli fővárosban még bőven maradtak készletek, és az udvarház hosszú étkezőasztalán különféle ételek és kiváló évjáratú borok sorakoztak. – A nagybátyám gyűjteménye – magyarázta Reva úrnő. – Bár a nagyobb részét már odaajándékoztam a város népének. Együtt álltak az udvarház mellett, nem messze a lakomázó csarnok nyitott ablakaitól. A két oldalán várakozó Iltis és Benten nem tágított a királynőjüktől, és mindössze egy tucatnyi lépésre álltak tőle. Az azraeli nő, akiről kiderült, hogy a hűbéruradalom volt és újonnan kinevezett legfőbb tanácsosa, az ablak alatt állt, és mind tartásában, mind arcán közöny tükröződött, azonban a szeme ragyogón és rezzenéstelenül követte a találkozást. – Hölgyem nem szereti a bort? – kérdezte Lyrna a kormányzónőt, amikor hátat fordított a vizslató szemű tanácsosnak. – Ki nem állhatom – mosolygott feszengve Reva,

összekulcsolt kézzel és lehajtott fejjel. Egyértelműnek tűnt, hogy csak kevés ismerettel rendelkezett az etikettről, és rendre elfeledkezett a szükséges megszólításokról, ám Lyrna úgy találta, ez cseppet sem sérti királynői személyét. – Úgy emlékszem, a nagybátyád szakértőnek számított e téren – folytatta. – Egyetlen szippantásra meg tudta mondani a palackozás pontos évét, a szőlőhegyet, és még azt is, hogy melyik dűlőről származik a szüret. – Részeges volt, de egyben a bácsikám is, és nagyon hiányzik. – Főként ma este, gondolom. Reva rövid kacajt hallatott. – Nem ehhez... szoktam. – Bosszankodva hunyorított, aztán hozzátette: – Ööö... fenség. Bocsáss meg... Lyrna csak mosolygott, és a terem felé pislantott. Csendes lakomát ültek, halk társalgás folyt az asztaloknál, és a vendégek mind az átélt borzalmakra és az elveszített barátokra gondoltak. Azért a bor jól fogyott, főképp Nortah Al Sendahl jóvoltából, aki most az udvarház lépcsőjén ült, karjával Caenis testvér vállán, és miközben szónokolt, minden eltúlzott karlejtésére bor loccsant a kupájából. – Ollyan szép hely, tessvér! Nagy nyílt terek, jó kilátás a tengerre és... – egy kacsintás kíséretében megbökte a főtábornagyot – minden éjszaka egy gyönyörű nővel bújhatok ágyba! Minden éjjel, tessvér! Te meg inkább maradná a Rendben! – Az a férfi felháborítóan viselkedik – jegyezte meg Reva. – Még akkor is, amikor józan. – Az biztos, hogy hulla létére elég beszédes! – felelte Lyrna. Végigtekintett a vendégek során, és rájött, hogy valaki hiányzik.

A lakoma első órájában megtért hadserege táborába, a fáradtságra hivatkozva, amit persze nem lehetett kétségbe vonni. Dahrena úrhölgy is vele tartott, és Lyrna rájött, hogy rossz irányba terelte a kormányzónővel kapcsolatban felébredt, fájó féltékenységét. – Mi lett Vaelin nagyúrral? – kérdezte a fiatal nőt. Reva úrnő arcán egyértelmű vonakodás látszott, és porcelánvonásai megfeszültek. – Megmentett minket. – Tudom. De az az érzésem, hogy mindez igen mély nyomott hagyott benne. Kérlek, hölgyem, áruld el, mi lelte! Reva könnyű sóhajt lehelt, és a szája megrándult a kelletlen emléktől. – Bevezette a városba az erdő népét, és megölték a voláriakat. Mindet, néhány pillanat alatt. Az Atyára mondom, bárcsak velünk lehettek volna az ostrom idején is. Amikor vége lett, én találtam rá. Nagyon... erősen vérzett. Beszéltünk, de összeesett. Úgy tűnt, mintha... – Elhallgatott, és Lyrnára emelte a tekintetét. – Úgy tűnt, mintha meghalt volna. Aztán megérkezett Dahrena úrhölgy. Furán mozgott, csukott szemmel járt, de léptei egyenesen őhozzá vitték, botlás nélkül. Bőre nagyon fehérnek látszott... Ráborult a várúrra, és azt hittem, mindketten odalettek. Imádkoztam, fenség. Üvöltve fohászkodtam az Atyához, mert olyan igazságtalannak éreztem mindezt. És aztán... – Megrázkódott, és karjával átölelte magát. – Aztán mindketten újra éltek. – Más is látta ezt? – Csak az erdei emberek. De lerítt, hogy egyáltalán nem tetszik nekik, amit látnak. – Jobb volna, ha ez egyelőre köztünk maradna.

– Ahogy kívánod, fenség. Lyrna megérintette a nő karját, és visszaindult az udvarház felé. – Komolyan gondoltad? – kérdezte Reva. – Amit Volárról mondtál. Lyrna megállt, és bólintott. – Minden egyes szót. – Ezelőtt olyan biztos, olyan megingathatatlanul bizonyos voltam benne, hogy helyesen cselekszem. Küldetésre indultam, és az Atya áldása kísérte szent feladatomat. Most pedig... – A fiatal kormányzónő szörnyülködő arccal vonta össze a szemöldökét, és hirtelen sokkal öregebbnek tűnt a saját koránál. – Elkövettem... bizonyos dolgokat ebben a városban. A város védelmében elkövettem... egyet s mást... Amikor megtettem, helyesnek és igazságosnak hittem őket, de most már nem vagyok benne biztos. Most már azon tűnődöm, talán jogszerűségnek hittem a haragot, és igazságosságnak a gyilkolást. – A háborúban ez mind egy és ugyanaz, hölgyem. – A királynő visszajött, és a kezébe vette Reva kezét. – Én is követtem el dolgokat, és újra elkövetném mindegyiket. ♦ ♦ ♦ – Szeretnék sétálni egyet, uraim – mondta Lyrna kicsivel később Bentennek és Iltisnek. – Megtekinteném a seregemet. Iltis rögvest a megszokott meghajlással felelt, míg Benten elnyomott egy ásítást. – Későre jár, uram? – kérdezte a királynő. – Bocsáss meg, fenség – dadogta a fiatalember, miközben kihúzta magát. – Rendelkezz vel... A nő egy legyintéssel elhallgattatta.

– Menj aludni, Benten! Annyi másik vendéghez hasonlóan, Orena nagyra értékelte a néhai hűbérúr ízlését a borok terén. – Mi is veled megyünk, fenség! – sietett kijelenteni kissé akadozó nyelvvel. Szemével nehezére esett a királynőre összpontosítani. – Szeretem a katonákat... – Ágyba dugom, fenség! – ajánlkozott Murel, azzal megfogta a hölgy kezét, és az udvarház felé rángatta annak nyávogó tiltakozása ellenére. – Lánni akarooom a katonákat...! – Nem sokáig gyászolt – jegyezte meg Iltis, ahogy nézte a távozó udvarhölgyeket. – Mind másképpen gyászolunk, uram. Mehetünk? – Úgy hiszem, el kell mondanom neked valamit, fenség – kezdte a nagydarab testőr, amikor átkeltek a földhídon. – Al Somával kapcsolatos. – Valóban? És mi volna az? – Már találkoztam vele korábban. Igazából kétszer is. Egyszer Lineshben, ahol ezt kaptam tőle... – megérintette torz orrnyergét másodjára meg néhány hónappal ezelőtt, amikor... Lyma megállt, és felhúzott szemöldökkel nézett a férfira. – Megpróbáltam megölni – fejezte be a gondolatot a testőre. – Egy számszeríjjal. A nő nevetése végigcsengett a folyón, miközben Iltis néma csendben állt. – Tehát ezért voltál Ferminnel a tömlöcben. – Tévedtem. Biztosíthatlak róla, hogy nem történik meg újra. Foggal-körömmel, feltétlen engedelmességgel ragaszkodtam a Hithez. Most... másnak köteleztem el magam. – Remélem is, hogy így van. – Folytatták a sétát a part

mentén. Puffadt hullák hevertek a nádasban, és a rothadó hús szaga lengte körül őket. Az eső után a levegő az évszak ellenére különös lehűlést mutatott, és párállott a leheletük, ahogy lépkedtek. A folyóban látható holttestek körül vékony jégréteg képződött. – Jég, ilyenkor nyáron – csodálkozott Lyrna, és megállt, hogy jobban megnézze a jelenséget. – Késő nyáron, az igaz, de mégiscsak furcsa! – Sohasem láttam még ilyesmit, fenség – értett egyet Iltis, és leguggolt, hogy megvizsgálja. – Soha éle... A nyíl éppen a vállán találta el, és a férfi nagyot kiáltva elterült. Lyrna harcban szerzett ösztönének engedelmeskedve hasra vetette magát. A második nyil elsuhant a feje fölött, és átütötte a folyó vékony jegét. Közel vannak – vonta le a következtetést a nyílvessző röptéből és eséséből. Iltis néhány méterre feküdt tőle, és összeszorított fogakkal matatott a kardja után. Lyrna megrázta a fejét, és kezét feltartva a hosszú füvet kémlelte. Iltis megállapodott, és ráharapott a köpönyegére, hogy ne üvöltsön fel a fájdalomtól. Mindig hordd magadnál! A lakoma előtt titokban a vádlijához csatolta a kést, mert nem illett, hogy egy királynő fegyvert viseljen. Most kihúzta, és megfordította a kezében a pengét. A holdfényben csillogó kést az alkarja alá rejtette. Várt. Két alak bújt elő a fűből kicsivel több mint húszlépésnyire, egy magas, és egy zömök fickó. A magasabbik hosszúíjat vitt, vesszővel a félig felhúzott húron, míg a másik egy fejszével közeledett. Lassan lépkedtek feléje, és a zömök fickó felnevetett. – Jobban kellene hinned a szavamnak, szent barátom! Mondtam, hogy az Atya elvezérel hozzá minket. – Most már látta is a széles, szakállba burkolt arcot és a kopasz fejtetőt. A

férfi a fogát kivicsorítva emelte fel a hangját: – Mutasd magad, fenség! Csak a tiszteletünket akarjuk leróni. Csak egy kicsivel közelebb... Leengedte a karját, és hagyta, hogy a penge a tenyerébe csusszanjon. – Jaj, ne makacskodj! – nyögte a fickó. – Csak jó szolgálatot teszünk neked! Tényleg ilyen arccal akarod leélni az életedet? Iltis talpra ugrott, kardja kicsapódott a hüvelyből, és a magas férfi felhúzott íjával azonnal feléje pördült. Lyrna meglátott egy vékony, szép arcot, amit eltorzított a gyűlölet. A valaha volt legjobb dobását hozta össze. A kés tökéletes ívben repült, és torkon kapta a magas fickót. Amikor az összerogyott, az íjhúrja megpattant, és a nyíl erőtlenül hullt a földre. Iltis megrohamozta a zömök férfit, de csak néhány lépést tehetett, mert fájdalmas és dühödt kiáltással esett össze a földön. Lyrna feléje szaladt, miközben a szakállas egyre közelebb ért, és a nőnek sikerült elvennie a kardot, aztán két kézzel meglendítenie. Az acél csengve csapódott neki a fejszének, és valami nagyot csattant Lyrna arcán, de olyan erővel, hogy elesett. – Milyen kemény a fejed, fenség! – jegyezte meg a zömök férfi az ujjait hajlítgatva. Közelebb lépett. – Talán kitömetem. Vigyorogva megemelte a fejszét, aztán láthatólag elfehéredett, mert valami a nyaka köré hullt és megszorult. Kiáltása a torkában ragadt, ahogy valaki vagy valami lerántotta a lábáról. Kidülledt szemmel a kötélhez kapott, és a fejsze kiesett a kezéből. Lyrna vért köpve felállt, és megpillantott egy izmos, göndör hajú fiatalembert, aki éppen elvonszolta a merénylőjét. Az idegen vastag karjának gyors, szakavatott rántásaival feltekerte a kötelet, és a zömök fickó sarka végigdobolt a földön, ahogy bevonta. Amikor már a lába előtt feküdt, a fiatalember a

szakállas nyakára tette a csizmáját, és tovább feszítette a kötelet. Arca végig olyan szenvtelen maradt, akár egy álarc. A zömök támadó torkából jövő, rekedt zajok néhány pillanat múlva végleg elhallgattak. Lyrna odament a testőréhez, és azt látta, hogy Iltis a vérveszteségtől egészen elsápadt, és alig van öntudatánál. – Köszönöm, katona – hálálkodott az izmos fiatalembernek, aki eközben közelebb lépett. – Kérlek, a szolgámat gyógyítóhoz kell vinni...! Összevont szemöldökkel, tanácstalanul állt, mert a férfi nem válaszolt, hanem megállás nélkül közeledett feléje, és arcán még mindig semmilyen érzelem sem tükröződött. – Mi...? A fickó túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy Lyrna kitérjen előle. Erős kezével megragadta a vállát, és közelebb húzta magához. A királynő a szemébe meredt, miközben az idegen tekintete végigvándorolt a sebein. Arcán továbbra is üres céltudatosság ült. – Megsérült. – Csak ennyit mondott, és a karjába zárva kemény mellizmának nyomta a nőt. És Lyrna égett.

FÜGGELÉK

FÜGGELÉK FOLYTATÁSA

FÜGGELÉK FOLYTATÁSA

FÜGGELÉK FOLYTATÁSA

II. FÜGGELÉK

II. FÜGGELÉK FOLYTATÁSA