Anthony Ryan Holdárnyék 3 A tűzkirálynő „A Szövetséges ősidők óta köztünk jár és építi birodalmát. Nem egy embert kell legyőznünk. Hanem egy legendát.” A mindig harcra kész Lyrna királynőnek Alltor véres ostroma után össze kell gyűjtenie csapatait, hogy visszafoglalja a fővárost a volári megszállóktól, és kivívja az Egységes Királyság függetlenségét. Céljai érdekében kénytelen a Hetedik Renddel szövetkezni: olyan férfiakkal és nőkkel, akiknek szörnyű ereje a Sötétség rémisztő hatalmától ered. Vaelin Al Sorna ismét a legfőbb hadúr szerepében találja magát, és felismeri, hogy csak a voláriak titokzatos Szövetségesének leleplezésével fordíthatja meg a háború menetét. Ehhez pedig mélyen be kell hatolnia a jégpáncélba zárt északi földekre, hogy rátaláljon valakire, akit szinte lehetetlen legyőzni, hiszen halhatatlan. Ráadásul mindezt immár a vér énekének segédlete nélkül, amely baljósan hallgat…
BUDAPEST, 2016
QUEEN OF FIRE Copyright © 2015 by Anthony Ryan All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition published by arrangement with The Berkley Publishing Group, a division of Penguin Group (USA)
Fordította MATOLCSY KÁLMÁN
Anthony Ryan művei A VÉR ÉNEKE A VÁRÚR A TŰZKIRÁLYNÓ
Első magyar kiadás: Fumax Kft, 2016 Hungarian translation © Fumax Kft., 2016 Szerkesztő: Németh Vladimír Korrektor: Kótai Kata Tördelő: Oszoli Judit Műszaki szerkesztő: Benes Attila Borítóillusztráció: Frédéric Perrin Térképek: Steve Karp és Anthony Ryan Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője További információ kiadványainkról és kedvezményes vásárlási lehetőségek: www.fumax.hu Facebook-oldalunk: www.facebook.com/fumaxkiado
Nyomta: Kinizsi Nyomda, Debrecen ISBN 978-615-5514-54-8
Rodnak, Helennek, Ambernek és Kyle-nak
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Megint csak köszönettel tartozom Susan Allisonnak, kiváló szerkesztőmnek az Ace-nél, aki három évvel ezelőtt indította útnak a lavinát, amikor e-mailt küldött valami fickónak az Egyesült Királyságban, aki eladott néhány példányt szerzői kiadású fantasykönyvéből. Úgyszintén hálás köszönet illeti angliai szerkesztőmet, James Longot a támogatásáért, és amiért elkötelezte magát a sorozat mellett. Végül szívből köszönöm a segítséget sokat szenvedett második szememnek, Paul Fieldnek.
ELSŐ RÉSZ A holló sohasem pihen Árnyéka szüntelen Suhan a föld fölött. – SEORDAH KÖLTEMÉNY, ISMERETLEN SZERZŐ TOLLÁBÓL
VERNIERS ELBESZÉLÉSE
A mólón várakozott, amikor megérkeztem a foglyommal. Mint mindig most is mások fölé magasodva állt, kőből metszett arcélét a látóhatár felé fordította, és szorosan a köpönyegébe burkolózott a borzongató tengeri szellőben. Először furcsálltam, hogy itt találom, de az érzés elillant, amint észrevettem a kikötőből kifutó hajót, egy keskeny derekú meldenei bárkát, amely az Észak Végekre tartott, fontos utassal a fedélzeten. Egy utassal, akit érzésem szerint nagyon hiányol majd. Közeledtemre megfordult, és szűkre szabott, óvatos mosollyal üdvözölt. Rájöttem: csak azért maradt, hogy végignézze, amint én is hajóra szállok. Alltor felszabadítása óta keveset beszéltünk, és akkor is csak tömören fogalmaztunk, hiszen figyelmét elvonta a háború szakadatlan zűrzavara és a rejtélyes kórság amely legendás rohamának következtében megtámadta. A különös levertség a közöny bágyadt, vörös szemű álarcát húzta egykoron erőteljes vonásaira, és éles, ámbár kissé durva hangját rekedt dünnyögéssé silányította. Láttam rajta, hogy állapota mostanra valamicskét javult. A legújabb csatározások némiképpen visszahozták a színét, és eltűnődtem, vajon ereje nem a vérontásból és borzalmakból táplálkozik-e. – Uram – köszöntött jelképesre sikerült, ceremoniális meghajlással, majd odabiccentett a foglyomnak. – Hölgyem. Fornella viszonozta a bólintást, de nem szólalt meg csak kifejezéstelen tekintettel nézett a férfira, miközben a sószagú szél a haját borzolta. A vörösesbarna hajzuhatagban most egyetlen ősz tincs éktelenkedett. – Már megkaptam a parancsaimat… – kezdtem én, de Al Sorna tagadólag intett. – Nem paranccsal jöttem, uram, csupán el akarok búcsúzni, és minden jót kívánni a vállalkozásodhoz. Figyeltem az arcát, miközben a feleletre várt. A visszafogott mosoly még kisebbre soványodott, és fekete szemében tétovaság csillogott. Lehetséges? – gondoltam. – Valóban megbocsátásért esdekel?
– Köszönöm, uram – válaszoltam, és a vállamra emeltem súlyos vászonbatyumat –, de még a reggeli apály előtt fel kell szállnunk a hajóra. – Persze. Elkísérlek. – Nem kell mellénk börtönőr – szólalt meg Fornella éles hangon. – Eskü alatt tanúskodtam, és vallomásom hitelességét az igazmondótok is szavatolta. – A nő nem hazudott. Egész reggel őrizet nélkül jártunk-keltünk. Az Egységes Királyság újjáalakult udvartartásának kisebb dolga is nagyobb volt annál, mint hogy hivatalos kíséretet adjon mellénk. – Való igaz, nagyra becsült polgár – felelte Al Sorna esetlen, idegenül ejtett volári szavakkal –, azonban nekem… beszélnem kell ezzel a szürkegúnyással. – Szabad emberrel – helyesbítettem én, aztán királysági nyelven folytattam: – A szürke ruhás kifejezés inkább pénzügyi, mint társadalmi rangot jelöl. – Vagy úgy, nagyuram. – Al Sorna félreállt, és intett, hogy folytassam utamat a kikötőparton a mólóhoz, ahol meldenei csatagályák és kereskedőhajók hosszú sora ringatózott. A mi hajónkat természetesen legutolsónak kötötték ki a sorban. – Harlick testvér ajándéka? – intett a várúr a fejével a vállamon vitt batyu felé. – Igen. Tizenöt könyv a nagykönyvtár legősibb kötetei közül, vagy legalábbis azok, amelyeknek a hasznosságáról meggyőződhettem a rövid idő alatt, amit a gyűjteménye között eltölthettem. – Őszintén szólva, arra számítottam, a könyvtáros testvér vitába száll a kérésemmel, de a fickó mindössze bólintott, és zsarnoki parancsszót harsogva az egyik segédjével összeszedette a kívánt tekercseket a mozgó könyvtárát alkotó szekerekről. Tudtam, hogy a közönséges rablás iránt tanúsított látszólagos közönye részben áldott képességéből következett: bármikor készíthetett új másolatokat, ráadásul most már titkolózás nélkül, ugyanis többé nem kellett véka alá rejteni eme üzelmeket. Az úgynevezett Sötétség dolgaira végre fény derült, nyílt párbeszéd témájává váltak, és az áldottak szabadon, az azonnali kínzatás és kivégzés félelme nélkül gyakorolhatták mesterségüket, legalábbis elméletben. A kevésbé áldottak arcán azért továbbra is félelmet és irigységet láttam, és magamban azt gondoltam, hogy talán mégis az lett volna a legbölcsebb döntés, ha az áldottak visszahúzódnak az ismeretlenség homályába. De hát létezhet-e olyan homály, amit a háború lángjai szét nem oszlatnak?
– Tényleg úgy gondolod, ott megtalálod a Szövetségest? – tudakolta Al Sorna, miközben a hajó felé lépdeltünk. – Egy ilyen gonosz és hatalmas erő bizonyosan hagyott nyomokat maga után – feleltem. – Uram, a történész legbelül vadász. Nyomokat követ az összefüggések és történések bozótjában, és az emlékezet csapásán űzi zsákmányát. Nem hiszem, hogy rábukkanok a teljes és megmásítatlan történetre, de akár ember ez a valami, akár állat, akár egyik sem, nyomokat biztosan hagyott maga után, és azokat követve szándékozom levadászni. – Akkor csak óvatosan közelíts hozzá, mert valami azt súgja, fel fog figyelni a kutatásodra! – Ahogy a tiédre is. – Elhallgattam, és beszélgetőtársam arcélére pillantottam. Homlokát valamilyen gond redőzte. Hová lett a bizonyosságod? – gondoltam. Korábbi közös utunkon ez a kérlelhetetlen, kimondhatatlan magabiztosság volt egyik legbosszantóbb tulajdonsága. Most csak egy komor és gondterhelt embert láttam magam előtt, aki az elkövetkező megpróbáltatások súlyát vitte a vállán. – Nem lesz könnyű bevenni a fővárost – folytattam. – Az lenne a legbölcsebb, ha tavaszig itt várnál, és haderőt gyűjtenél. – A bölcsesség és a háborúság aligha tartozik egy lapra, nagyuram. Egyébként pedig igazad van: a Szövetséges valószínűleg úgyis mindent lát… – Akkor meg miért…? – Nem vesztegelhetünk itt a következő csapást várva. Ahogyan a te császárod sem remélheti, hogy elkerüli a Szövetséges figyelmét. – Tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen üzenetet kell vinnem a császárnak. – A lepecsételt tekercset rejtő bőrtáska baljósan húzta a nyakamat, még a könyves batyunál is nagyobb súllyal, bár vaskosságának csupán töredéke volt. Csak tinta, papiros és viasz – gondoltam: – Mégis milliókat küldhet háborúba. A széles derekú meldenei kereskedőhajóhoz érve megálltunk. A vitorlás megperzselt deszkái még mindig magukon hordozták a Fogak csatájának emlékeit, pengék és nyílhegyek ejtette sebek dísztelenkedtek a korlátokon, és a kötélzetre felcsavart vitorlákat foltok tarkították. A tekintetemet magára vonzotta a kígyózó orrszobor, amely továbbra is ismerős maradt, annak ellenére, hogy alsó állkapcsát elveszítette a csatározásokban. Szememmel megkerestem a hajópalló tetején álló kapitányt. Széles karját összefonta a mellén, és untig látott arcvonásait haragvó ráncokba rendezte.
– Netán a hajó kiválasztásában is segédkezet nyújtottál, uram? – kérdeztem Al Sornát. A furfang pillanatnyi csillanását láttam a tekintetében, miközben vállat vont. – Biztosíthatlak, hogy ez csupán véletlen egybeesés. Felsóhajtottam, mert rájöttem, szívemben nem maradt több hely további neheztelésnek. Fornellához fordultam, és a hajó felé intettem. – Nagyra becsült polgár, a fedélzeten találkozunk. Láttam, hogy Al Sorna szeme követi a nőt, aki évszázadok alatt elsajátított kecsességgel a pallóhoz sétált. – Mindazok ellenére, amit az igazmondótól hallottál – szólt figyelmeztetlek: ne bízz meg benne! – Épp elég ideig voltam a rabszolgája ahhoz, hogy ezt magam is tudjam. – Újra a váltamra vettem a zsákomat, és búcsúzásképpen bólintottam. – Engedelmeddel, uram… alig várom, hogy hallhassam hadjáratod történetét… – Igazad volt – vágott a szavamba, és óvatos mosolya visszatért az arcára. – A mesémből kihagytam… ezt-azt. – Úgy érted, hazudtál. – Igen. – A mosoly lehervadt az ábrázatáról. – De úgy érzem, kiérdemelted az igazságot. Nemigen tudom, hogyan végződik majd ez a háború, vagy, hogy akár egyikünk is megéri-e a végét. De ha mégis sikerül, gyere el hozzám, és ígérem, megkapod tőlem a színtiszta igazságot. Tudom, hogy hálát kellett volna éreznem. Hiszen melyik tudós ne szomjazna az igazságra egy hozzá hasonló hős szájából? Ám amikor a szemébe néztem, a tekintetem nem hordozott hálát, és a fejemből minden gondolat kiürült. Csakis egy név maradt. Seliesen. – Régebben sokszor eltűnődtem rajta – kezdtem –, hogy egy ember, aki annyi életet kioltott, miként járhat a bűn súlya nélkül a földön. Hogyan viselheti egy gyilkos a gyilkolás terhét, és nevezheti magát mégis embernek? De most mindketten gyilkosok vagyunk, és meglepetésemre semmiféle teher sem nyomja a telkemet. Persze én egy gonosz emberrel végeztem, te pedig egy jóval. Sarkon fordultam, és anélkül mentem fel a hajópallón, hogy egyszer is hátrapillantottam volna.
ELSŐ FEJEZET
Lyrna
A hó ébresztette fel. Puha, jeges érintést érzett a bőrén, és a csaknem kellemes csiklandás visszaszólította a sötétből. Egy pillanatba beletelt, míg az emlékezetét is magánál tudta, de az emlékei összekuszálódtak: félelem és zavar uralta a képek és érzetek háborgását. Az ordító, kivont pengével rohamozó Iltis… Az acél csengése… Egy kemény ököl az ajkán… és az a férfi… A férfi, aki megégette. Kinyitotta a száját, hogy felsikoltson, de csak valami nyikkanásféle jött ki a torkán, és a rá következő lélegzetvétellel fagyos levegő tódult be a tüdejébe. Úgy érezte, menten halálra fagy belülről, és furcsállta, hogy hideglelésben fog elpusztulni éppen azután, hogy olyan csúnyán megpörkölődött. Iltis! A név hirtelen kiáltásként szökött az elméjébe. Iltis megsebesült! Talán meg is halt! Minden erejét latba vetette, hogy megmozdulhasson, hogy felkeljen, hogy királynői hangjának legjavával gyógyítóért kiáltson. Ehelyett azonban alig futotta egy nyögésre. Keze kissé megremegett, és továbbra is a hó fagyos simogatását érezte a bőrén. Harag lángolt a bensőjében, és messzire űzte a tüdejében lakozó hideget. Mozdulnom kell! Nem fogok itt, a hóban elpatkolni, mint valami kivert kutya! Levegőt szívott a tüdejébe, aztán erejének és dühének minden lángját beleadva sikoltott. Vad sikolyt, királynői sikolyt eresztett meg, azonban a fülébe érő hang mégsem volt több, mint a fogak közül kiszaladó levegő sziszegése, amely valami más zajjal keveredett. – Remélem, jó okod van rá, őrmester – hallatszott egy kemény hang. A
láthatatlan illető kimérten ejtette a szavakat. Lyrna egy katona hangját hallotta, amit a csizmatalp alatt ropogó hó zaja kísért. – A várúr meghagyta, hogy viseljük gondját, kapitány – felelte az első embernek egy nilsaeli kiejtésű, idősebb és kevésbé erőteljes hang. – Hogy tisztelettel bánjunk vele, aszonta. Mint a többi foki népekkel. És látszott is, hogy komolyan gondolja, legalábbis egy fickó szerint, aki két szó nem sok, annyit sem beszél egyszerre. – A foki népekkel – fűzte hozzá a kapitány halkabban. – Akiknek ezt a nyár végi hóesést köszönhetjük… – Egyszer csak elhallgatott, és a hóban csikorgó csizmák hirtelen robaja arról árulkodott, hogy a férfi hirtelen nekiiramodott. – Fenség! – Kezek ragadták meg a vállát, aztán puhán, de határozottan megrázták. – Fenség! Megsérültél? Hallasz? Lyrna csak nyöszörögni tudott, és érezte, hogy a keze ismét megrezdül. – Adal kapitány – hallatszott az őrmester rémülettől elcsukló hangja. – Az arca… – Nekem is van szemem, őrmester! Hívd a várurat Kehlan testvér sátrába! És küldj embereket, akik viszik őuraságát is. A királynőről egy szót se! Megértettél? Megint hóban csattanó, futó léptek hallatszottak, aztán valami meleg fedte be a testét tetőtől talpig, és végigcsiklandozta a hátát és a lábát, miközben erős kezek felemelték. Aláhullt a sötétségbe, ahol többé nem zavarta a kapitány egyenetlen irama, aki a karjában kimenekítette a hóból. ♦ ♦ ♦ A férfi ott volt, amikor újra magához tért. Lyrna szeme végigsiklott a ponyvatetőn, és megállapodott az ágya mellett ülőn. Bár az illető szemében ugyanaz a vörös köd tükröződött, amit az azt megelőző napon látott rajta, ezúttal érdeklődve, élénkebb tekintettel nézte a gyengélkedő királynőt. Előredőlve ült, és Lyrna úgy érezte, fekete szeme csaknem átlyukasztja az arcbőrét. Megégetett… A nő lehunyta a szemét, és elfordult, csitítva a melléből feltörő zokogást. Visszanyelte a könnyeket, és összeszedte magát, majd visszafordult látogatója felé. A férfi ekkor már lehajtott fejjel térdelt a betegágya mellett.
– Fenség – kezdte. Lyrna nagyot nyelt, és szólni akart. Arra számított, hogy valami elhaló károgás fogja elhagyni a torkát, és maga is meglepődött saját átható hangján: – Al Sorna uram. Remélem, jól vagy ezen a reggelen. A férfi felkapta a fejét. Arckifejezése szinte metszett, és még mindig haragos tekintet lakozott fekete szemében. Lyrna meg akarta mondani neki, hogy nem illik bámulni, ráadásul egy királynőt, de tudta, hogy botorságnak hangozna. Minden szót meg kell válogatni – tanította egyszer az apja. – Az uralkodó minden szavát megjegyzik, sőt, gyakran hibásan idézik. Így hát, leányom, ha egyszer majd ez az aranypánt nehezedik homlokodra, soha egyetlen olyan szót se ejts, amelynek nem szabad királynői szájból származnia. – Meglehetősen… jól, fenség – felelte Vaelin, és maradt, ahogy volt, fél térddel a padlón, miközben a királynője megmoccant. Meglepetésére könnyedén mozgott. Valaki levette róla az előző éjszaka viselt ruhát és köpenyt, és a kifinomult öltözéket egyszerű gyapjúingre cserélte, amely a bokájától a nyakáig elfedte a testét. Az anyag kellemesen simogatta a bőrét, miközben feltápászkodott és átlendítette a lábát az ágy szélén, hogy könnyebben felülhessen. – Kérlek, kelj fel! – utasította Vaelint. – A szertartásosság még a legjobb napokon is untat, és különben sem kell ilyesmire hagyatkoznunk, amikor kettesben vagyunk. Vaelin felállt, és a szeme egy pillanatra sem hagyta el a nő arcát. Mozdulataiból tétovaság sugárzott, a keze kissé remegve nyúlt a székéért, miközben közelebb húzta, hogy leülhessen a királynőjével szemben. Arca mindössze karnyújtásnyira került Lyrnáétól. A nyáridei vásár óta nem tartózkodtak ilyen közel egymáshoz. – Iltis uram hogy van? – érdeklődött Lyrna. – Megsebesült, de él – felelte Vaelin. – Azonkívül a bal keze kisujja megfagyott. Kehlan testvér arra kényszerült, hogy levágja. Iltis testvér alig vette észre, és többedmagammal kellett lefognunk, hogy ne induljon nagy dérrel-dúrral a keresésedre. – Szerencsémre jó barátokat vezérelt utamba a sors. – A királynő elhallgatott, és egy mély levegővétellel bátorságot gyűjtött, hogy kimondja, amit ki kellett mondania. – Tegnap kevés alkalmunk akadt csevegni. Bizonyosan sok kérdésed van.
– Főként egy. Számos vad mendemonda kering a… sebesüléseidről. A források egyetértenek abban, hogy a baleset Malcius halálakor történt. – Malciust meggyilkolták, mégpedig a hatodik rendbéli Frentis testvér. Cserébe elvettem az ő életét. Látta a férfi vonásain a döbbenetet. Vaelin úgy meglepődött, mintha egy jéghideg pengével vágtak volna az arcába. A tekintete elködösült, és előredőltében suttogás hagyta el az ajkát. – Rendtestvér akarok lenni… Olyan akarok lenni, mint te. – Egy asszony is volt vele – folytatta Lyrna. – A testvéredhez hasonlóan szökött rabszolgát játszott, aki az óceán túlpartjáról jött, valami nagy kaland meséjével. Amikor Frentist megöltem, a nő arckifejezéséből arra következtettem, szoros kapocs lehetett köztük. A szerelem végletes cselekedetekre sarkallhatja az embert. Vaelin lehunyta a szemét, és egy borzongásba fojtotta a gyászát. – Nem lehetett könnyű megölni. – A lonak között eltöltött napok felvérteztek bizonyos képességekkel. Láttam, ahogy elesik. Aztán… – A tűz karmoló vadmacskaként marta végig az arcát, és a torka megtelt saját perzselődő húsa bűzével… – Úgy látszik, már az emlékezetem sem a régi. Vaelin szinte egy örökkévalóságig ült egy helyben némán, a gondolatai közé veszve, és az arca, ha lehet, még nyúzottabbnak tűnt. – Az a valami megmondta, hogy Frentis visszatér – motyogta nagy sokára. – De azt nem sejtettem, hogy ez lesz a sorsa. – Azt hittem, másféle magyarázatot keresel – vágott közbe a királynő, hogy visszarángassa Al Sornát az elméjét elborító emlékek ködéből. – Azért, amilyen bánásmódban részesültél Lineshben. – Nem, fenség – rázta meg a fejét Vaelin. – Biztosíthatlak róla, hogy semmiféle magyarázatra sincsen szükségem. – A háború sajnálatos hiba volt. Foglyul ejtették Malciust… Az apám már nem tudott… józanul dönteni. – Kétlem, hogy Janus király döntésképessége valaha is csorbát szenvedett volna, fenség. Ami pedig a háborút illeti, emlékezetem szerint te megpróbáltál figyelmeztetni. Lyrna bólintott, és elhallgatott, hogy csitítsa vadul kalapáló szívét. Olyan biztosra vettem, hogy gyűlölni fog. – Az az ember… – folytatta. – Az az ember a kötéllel. – Póknak hívják, fenség.
– Pók… – ismételte meg Lyrna. – Feltételezem, ama gonosz erő ügynöke lehet, amely minden nehézségünk hátterében áll. Elrejtőzött a hadseregedben, és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy lesújthasson. Vaelin kissé hátrahőkölt, és a gyászos arckifejezést tanácstalanság váltotta fel. – Hogy lesújthasson, fenség? – Megmentett attól a valamitől. Aztán megégetett. Bevallom, magam sem értem. Bár ezeknek a teremtményeknek minden jel szerint másként forog az agyuk, mint nekünk. – Nem tudta folytatni, mert elszorult a torka, amikor felidézte a tomboló lángokat és az izmos fiatal férfit, aki magához vonta. Még annál is erősebb hő borította el, mint ama szörnyűséges napon a trónteremben. Felemelte a fejét, és erőnek erejével belenézett Al Sorna rezzenéstelen tekintetébe. – Sokkal… Sokkal csúnyább? Halk sóhaj szökött ki a férfi torkából, és keze átszelte a kettejük közti űrt, majd megfogta a nő kezét. Durva, bőrkeményedéses tenyerét a királynőéhez nyomta. Lyrna várt valami hasonló, vigasztaló érintést, mielőtt a másik közli vele a megmásíthatatlan és borzalmas hírt, de ehelyett Vaelin a csuklóját megragadva felemelte a kezét, és az arcához érintette széttárt ujjait. – Ne! – kiáltotta Lyrna, és megpróbálta elrántani a kezét. – Bízz bennem, Lyrna! – lehelte a másik, és a kecses ujjbegyeket odatette a bőrhöz… A sima, sértetlen bőrhöz. Amikor Vaelin levette a kezét, a nő ujjai a maguk akaratából felfedezőútra indultak, és végigsiklottak az arca minden centiméterén, a homlokától az álláig és nyakáig. Hol van? – gondolta kétségbeesetten, amikor nem talált érdes, foltos sebhelyet, és nem érezte az égető fájdalmat, amely az udvarhölgyei által naponta felkent balzsamok ellenére továbbra is megkeserítette az életét. – Hol van az arcom? – Tudtam én, hogy Pók különös képességgel rendelkezik – folytatta Vaelin –, de ez… Lyrna a tenyerét az arcára borítva ült, és a mellkasába zárta zokogását. Minden szót meg kell válogatni. – Sze… – kezdte, de elakadt a szava. Újra próbálkozott: – Szeretném… ha összehívnád a parancsnoki tanácsot, amilyen… amilyen… Aztán már csak a könnyeket érezte, és a férfi karját a vállán, miközben erős mellkasára fektette a fejét, és árva gyermek módjára sírt.
♦ ♦ ♦ A tükörben látható nő végigfuttatta egyik kezét a fejét borító, sápadt sörtén, összeráncolta sima homlokát. Visszanő. Ebben biztos volt. Talán ezúttal nem hagyom olyan hosszúra. Lyrna arra a bőrterületre fordította a figyelmét, ahol annak idején a legcsúnyább égési sebek éktelenkedtek, és kiderült, hogy a gyógyítás mégsem tüntette el teljesen a nyomokat. Halvány vonalak látszottak a szeme körül, és vékony, szabálytalan vonások futottak a szemöldökétől a haja vonaláig. Eszébe jutott, amit a Mahlessa szegény, összezavarodott hordozója mondott a hegy alatt. Még nincsenek ott… Nagyságod jelei. Lyrna hátrébb lépett a tükörtől, és félrefordított fejjel tanulmányozta a nyomokat a sátornyíláson beáradó fényben. Úgy találta, hogy közvetlen napfényben még kevésbé látszanak. Valami megmoccant a tükörben, és Iltist vette észre, aki a válla fölött őt nézte, majd gyorsan elkapta a tekintetét, és megragadta bekötözött kezét, amely kilógott a pólyája ujjából. Egy órája botorkált be a sátorba, félrelökte Bentent, és térdre esett a királynője előtt. Először bocsánatkérő szavakat hebegett, de akkor felpillantott, és meglátva a királynő arcát menten elhallgatott. – Ágyban volna a helyed, uram. – Én… – pislogott Iltis, és könnyek fénylettek a szemében. – Én már sohasem tágítok mellőled, fenség. A szavamat adtam. Én volnék az új Hite? – tűnődött most Lyrna, miközben a kissé dülöngélő férfit nézte a tükörben. Iltis megrázta a fejét, és kihúzta a derekát. – Csalódnia kellett a vallásában, így a rajongása most felém fordult. Szétnyílt a sátor szája, és egy meghajlás kíséretében belépett Vaelin. – A hadsereg készen áll, fenség. – Köszönöm, uram. – Lyrna Orena felé nyújtotta a kezét. Udvarhölgye tartotta neki a rókaprém szegélyű köpönyeget, amelyet a királynő választott ki a Reva úrnő által segítőkészen összehordatott ruhahegyből. Orena odalépett, és a vállára terítette a holmit, miközben Murel letérdelt, hogy feladja a kényelmetlen, ámbátor előkelő cipőt a királynői lábra. – Nos – lépett bele Lyrna a lábbelibe, miközben a fejére tette a csuklyát. – Essünk túl rajta! Vaelin magas, fedetlen társzekeret állíttatott a sátor elébe, és most mellé
lépett, aztán a kezét nyújtotta, amikor közeledni látta a királynőt. Lyrna elfogadta a segítséget, és felmászott a kocsira úgy, hogy egyik kezében összefogta a köpenyét, nehogy átessen rajta. A gondolat, hogy egy ilyen fontos pillanatban hasra eshet, kislányos kacajt csalt elő a torkából, amit még azelőtt elfojtott, hogy elérhette volna az ajkát. Minden szót meg kell válogatni. Vaelin kezét fogva állt, és végignézett az új hadseregén. A Végekről származó, kövér testvér, aki elkerekedő szemét oda-odakapta királynője arcához, tájékoztatta róla, hogy az Északi Hadsereg jelenlegi létszáma hatvanezer férfi és nő, valamint körülbelül harmincezer seordah és eorhil harcos. A zászlóaljak rendezetlen sorokban álltak fel, amelyek híján voltak a királyi őrség mesteri fegyelmének, amit a Varinvárban tartott véget nem érő felvonulásokon tapasztalt. Az igazat megvallva, az a néhány jelenlévő őrségi tag szemmel láthatóan elütött a bajtársaitól. Az erősen megfogyatkozott századok feszes és fegyelmezett csomóban álltak Caenis testvér mögött a hadsor közepén. Ám az új királynői sereg legnagyobb részét Marven gróf nilsaeli különítménye, Vaelin végeki zsoldosai, és az útközben toborzott újoncok alkották. Soraik között nem sok hasonszőrű katonát látott: vértezetük és fegyvereik nem illettek egymáshoz, hiszen a volári halottak kifosztásával szerezték őket. Hevenyészett zászlóikon nyoma sem volt a királyi őrség ezredlobogóiról megismert élénk színeknek és jól olvasható címereknek. A seordah csapatok a jobbszárnyon helyezkedtek el. A harcosok nagy többsége némán álldogált, és mintha a kíváncsiságukon kívül képtelenek lettek volna bárminemű érzelemre. Mögöttük az eorhil várakozott: népük tagjai szép, magas lovaik hátán ültek, ugyanúgy néma csendben. Lyrna udvarias kérését tiszteletben tartva Reva úrnő házi őrségének teljes létszámával, összesen harminc fővel vonult fel, valamint szemlátomást magával hozta az ostromot túlélő íjászait is. Ezek most két hosszú sorban álltak a kormányzónő mögött: zömök termetű, kemény tekintetű férfiak, hosszúíjakkal a hátukon. Közvetlenül Reva úrnő mellett állt a tanácsadója, aztán Antesh íjász nagyúr, meg az öreg, macskabajszú parancsnok, és egyikük sem mutatott egy cseppnyi megilletődöttséget sem Lyrna jelenlétében. Balra a Pajzs várakozott, aki magával hozta a meldenei flotta kapitányait. Ell-Nurin hajóúr szándékosan néhány lépéssel a Pajzs előtt állt, aki összefont karral, félig lehajtott fejjel nézte Lyrnát, és megszokott mosolya olyan fényesen ragyogott az arcán, mint mindig. Kár volt érte.
Hamarosan majd lehervad az ábrázatáról. A hátuk mögött Alltor még mindig füstölgő városa emelkedett a szigetén, a székesegyház ikertornyaival, amelyeket félig eltakart a szüntelenül szemerkélő porhó. Lyrna megállt a szekér tetején, és a szemével megkereste az apró testű, de jól kivehető Dahrena úrhölgyet, aki Adal kapitánnyal és az északi őrséggel együtt az első sorban foglalt helyet. Mindenki mással ellentétben Dahrena nem Lyrnára, hanem Vaelinre szegezte a szemét. Rezzenéstelen, zavarba ejtő tekintetét látva a királynő arra lett figyelmes, hogy még mindig fogja a férfi meleg kezét. Eleresztette, és szembefordult a hadsereggel, majd hátratolta a csuklyáját. Úgy futott végig rajtuk, mint egy habtarajú part menti hullám: ámuló sóhajok, fogadalmak, fohászok és a puszta döbbenet zajos kifejezései keveredtek egymással, és az egyébként is rendezetlen sorok még jobban összekuszálódtak, ahogy a katonák hitetlenkedve és hüledezve fordultak a bajtársaikhoz. A seordah és az eorhil nép azonban hallgatott, habár a törzsi emberek testtartásából kitetszett, hogy ezúttal feszültebben figyelnek. Lyrna hagyta, hogy a seregből feltörő morajlás kakofóniává szélesedjen, aztán felemelte a kezét. Egy pillanatig a zajongás ugyanúgy folytatódott tovább, és már attól félt, meg kell kérnie Vaelint, hogy intse csendre őket, de Adal kapitány parancsot harsogott az embereinek, amit a tisztek és őrmesterek hamarosan továbbítottak, és a csend gyors szárnyakon ereszkedett le a hadsorokra. Lyrna végigtekintett a katonákon, arcokat választott ki a tömegből, és megkereste a tekintetüket. Némelyik nem bírt a szemébe nézni, hanem kényelmetlenül feszengve lehajtotta a fejét, mások pedig néma döbbenettel bámulták. – Eddig még nem volt rá alkalmam, hogy szóljak hozzátok – kezdte a királynő, és erős hangja tisztán szállt a hideg levegőben. – Azoknak, akik nem tudják a nevemet, a címeim sora hosszú, és nem untatlak vele benneteket. Elég legyen annyi, hogy a királynőtök vagyok, akit Al Sorna várúr és Cumbraeli Reva kormányzó úrnő is a királynőjeként tisztel. Sokan láttatok tegnap: egy égett arcú nő állt előttetek. Most gyógyult vagyok. Királynőtökként ígérem, sohasem fogok hazudni nektek. Így hát azt is őszintén elmondom, hogy az arcomat a Sötétség gyógyította meg. Nem állítom, hogy az eltávozottak áldottak meg, mint ahogyan azt sem mondom, hogy valami isten ajándékaként kaptam. Egy ember keze munkájának eredményeképpen állok most így előttetek, akinek áldott
képességét nem értem. Mindez a kérésem, vagy közbenjárásom nélkül történt. Viszont nem látom értelmét annak, hogy bánkódjam felette, vagy megbüntessem azt, aki ilyen szolgálatot tett nekem. Kétségkívül többen tudják közületek, hogy a hadsereg sorai között sokan bírnak hasonló képességekkel, akik a törvényeink szigorú értelmében halálra ítéltettek pusztán azon tulajdonságukért, amellyel a természet ruházta fel őket. Ennek megfelelően tehát minden törvényt, amely tiltja az egykor Sötétség gyűjtőnéven nevezett képességek használatát, ezennel királynői határozattal érvényen kívül helyezek. Elhallgatott, mert valamiféle tiltakozó morajra számított, arra, hogy néhány elégedetlenkedő felemeli a hangját. Ehelyett azonban néma csend uralkodott a seregen. Minden egyes arc elbűvölve fordult feléje, és azok, akik eddig kerülték a tekintetét, most nem tudták levenni a szemüket róla. Valami készülődik itt – jött rá a királynő. – Valami… amit a saját hasznomra fordíthatok. – Nincs köztetek olyan, aki ne szenvedett volna – beszélt tovább Lyrna. – Nincs köztetek senki, aki ne tudna felmutatni egy meggyilkolt feleséget, férjet, gyermeket, barátot vagy szülőt. Sokan megismertétek a korbácsot, ahogyan én is. Sokan elszenvedtétek mocskos kezek bántalmazását, ahogyan én is. Sokan megégtetek, ahogyan én is megégtem. Morgolódás kezdődött a sorok közt, a felszított harag halk morajlása. Lyrna látta, amint Nortah parancsnok felszabadított rabszolga századának közepén egy asszony – egy apró és vékony teremtés, aki termete ellenére tőrök girlandjával díszítette magát – kivicsorítja a fogát újraéledő dühében. – Ez az ország az egységessége okán kapta a nevét – folytatta Lyrna. – De bolondság volna azt állítani, hogy valaha is egységes lett volna, hiszen mindig is a vérünket ontottuk érte, egyik esztelen viszályba bonyolódtunk a másik után. Mostantól ennek vége. Partraszálló ellenségünk rabszolgaságot, kínzatást és halált hozott, de egy ajándékot is: olyan ajándékot, amit az örökkévalóságig bánni fognak. Egységgé kovácsoltak bennünket, egy rég nem látott egységgé. Törhetetlen acélpengévé forrtunk, amelyet most sötét szívük felé fordítunk, és ha velem tartotok, az utolsó cseppig a vérét vesszük annak a szívnek! A moraj vad kiáltásban robbant ki: az arcokat eltorzította a gyűlölet és a harag, öklök, kardok és alabárdok emelkedtek a magasba. A kavarodás szinte lesöpörte az emelvényről, puszta erejével megrészegítette a
királynőt… Erő. Hatalom. Gyűlöletes, mégis oly kívánatos! Felemelte az egyik kezét, és a tömeg ismét elcsendesedett, bár a hamu alatt parázsló hő sistergése megmaradt. – Nem ígérek könnyű győzelmet – tudatta velük. – Vérszomjas és ravasz ellenséggel van dolgunk. Nem fogják könnyen adni az életüket. Így hát csak három dolgot ígérhetek: vért, verejtéket és igazságot. Aki velem tart ezen az úton, nem remélhet egyéb jutalmat. A tőrökkel teleaggatott, apró nő kezdte a kántálást. Mindkét kezében egy-egy pengét tartva a levegőbe szúrt, és hátravetette a fejét. – Vér, verejték, igazság! A jelmondat egy pillanat alatt elterjedt a tömegben, és a kiáltás eljutott a hadsereg egyik végéről a másikig. „Vér, verejték, igazság! Vér, verejték, igazság!” – Öt napon belül elindulunk Varinvár felé! – kiáltotta Lyrna, miközben a kántálás folytatódott, és erejében tovább növekedett. A királynő észak felé mutatott. Nem kell félni egy kis színjátéktól – tanította a vén cselszövő, amikor az egyik szertartás alatt kardokat osztott ki az arra egyre kevésbé érdemeseknek. – A királyi szerep alapvetően színjátszás, lányom. A zűrzavar tovább szélesedett, és Lyrna szavai elvesztek a dühödt ujjongás közepette. – VARINVÁRBA! Széttárt karral állt még ott egy darabig, haragos imádatuk középpontjában. Neked, is ilyen volt, apám? Szerettek valaha téged? A bömbölés folytatódott, miközben leszállt a szekérről. Ismét Vaelin kezéért nyúlt, de a Pajzs láttán megtorpant. Amint azt várta, a férfi mosolya már lehervadt, és csak komor homlokráncolás maradt a helyén. Lyrna eltűnődött, vajon a kalóz tényleg követni akarja-e még mindenhová. ♦ ♦ ♦ – Varinvár több mint háromszáz kilométerre van innen, fenség – figyelmeztette Marven gróf. – Ötvenre elegendő gabonánk sincs a lovaknak. A cumbraeli barátaink igen hatékonyan tönkretették a vidéken fellelhető készleteket. – Jobb, mintha az ellenségeink hasában végezték volna – szegezte ellene Reva úrnő az asztal túloldaláról.
Egy nagy térkép körül rendeződtek el Vaelin sátrában. Minden főkapitány ott volt, Revával és az eorhil meg seordah törzsfőkkel együtt. Az eorhil képviselője egy szikár lovas személyében jelent meg, aki Lyrna szerint valahol az ötvenedik életévén túl járhatott. A seordah vezér fiatalabbnak tűnt: a népénél megszokottnál némileg magasabbra nőtt, ordasszerűen inas férfi arca sólyoméra emlékeztetett. Úgy látszott, minden szót értenek, de maguk keveset beszéltek, és a királynő észrevette, hogy a tekintetük folytonosan táncot járt Vaelin és ő közötte. Gyanakodnak? Vagy csak csodálkoznak? Marven gróf csaknem egy óráig magyarázta a stratégiát. Mivel hercegnőként sohasem látta hasznát a hadtörténet unalmas leckéinek, most kénytelen volt nehéz munkával kihalászni a lényeges részleteket a szakkifejezések mocsarából. Abból ítélve, amit megértett a dologból, helyzetük nem látszott olyan kedvezőnek, ahogyan az egy nagy győzelmet kivívott királynőhöz illett volna. – Pontosan, hölgyem – replikázott a gróf Revának. – Csakhogy így vészesen megfogyatkoztak a készletek, és közben két hónap múlva a nyakunkon van a tél. – Úgy értsem, uram – fordult feléje Lyrna hogy hatalmas sereggel rendelkezünk, de nincsen módunk bárhová is eljuttatni? A gróf végigsimította borotvált fejét, és az arcán összeöltött sebhely mintha vörösebben ragyogott volna fel, miközben türelmetlenül felsóhajtott, és valami megfelelő válaszon töprengett. – Igen – felelte helyette Vaelin az asztal túlsó végéről. – És nem csak a hadak mozgatásáról van szó. Ha nem találunk megfelelő élelmet télire, meglehet, hogy a hadsereged éhezni fog. – De hát bizonyosan vannak volári készleteink – vetette ellene Lyrna. – Így van, fenség – szólalt fel a pufók Hollun testvér. Mint a jelenlévők nagy többsége, láthatólag nehézségei akadtak azzal, hogy a királynő arcára nézzen. – Tizenkét tonna gabona, négyszáz tonna kukorica és hat tonna marhahús. – Amelynek hiányában a népem éhezni fog ezen a télen – jelentette ki Reva úrnő. – Ismét fejadagolást kellett elrendelnem… fenség – tette hozzá, és jól hallhatóan nehezére esett a megfelelő etikett használata. Lyrna a térképre tekintett, szemével végigkövette a Varinvárba vezető útvonalat, és megannyi várost és falvat talált közben, de azt is tudta, hogy a többségükből mindössze felperzselt romok maradtak, amelyekben
semmiféle élelemre nem lelnek. Háromszáz kilométer Varinvárig – tűnődött, miközben még alaposabban végigtanulmányozta a térképet. – Ennek csak a felét kell megtenni a tengerig. Felpillantott, és azt látta, hogy a Pajzs a kapitányok körén kívül áll, a sátor sarkában, és az arca félig árnyékba vész. – Ell-Nestra uram. a tanácsodat kérném. Egy pillanatnyi tétovázás után a kalóz előlépett. Dravus hűbérúr ikerunokái udvarias meghajlással adtak utat neki, amit a férfi mintha észre sem vett volna. – Fenség – ajánlkozott közömbös hangon. – A flottád sok hajóból áll – kezdte a királynő. – Elég ahhoz, hogy hadsereget vigyen Varinvárba? A kapitány a fejét rázta. – A Fogaknál történt összecsapás után a fél flottát vissza kellett küldenünk javításra a Szigetekre. Az itt összegyűlt had talán egyharmadát tudnánk elvinni, de a lovakat akkor is hátra kellene hagyni. – Varinvárt nem lehet ilyen kevés emberrel bevenni! – tiltakozott Marven gróf. – Már ha a volári asszonynak hinni lehet. Jól befúrták magukat, és a tengerentúlról meg Renfaelből kapják az utánpótlást. Lyrna a várost jelző rajzra fordította a figyelmét. A királyság fővárosaként és legfontosabb kikötőjeként vagyona legnagyobb részét már annak idején is a Voláriával folytatott kereskedelemből szerezte. A tengeri útvonalakra mutatott, és várakozón nézett a Pajzsra. – Hajóztál már valaha ezeken a vizeken, uram? A férfi egy pillanatra végigtekintett az ábrákon, aztán bólintott. – Némelyiken. Nem akad rajtuk olyan könnyű zsákmány, mint a déli kereskedelmi útvonalakon. A király flottája mindig is gondos pásztorként őrizte a varinvári kalmárnyájat. – Ez a flotta most már nincs többé – mutatott rá Lyrna. – És a zsákmány is igen gazdagnak ígérkezik, nemde? Hiszen az ellenség komoly veszteségeket tudhatott magáénak a Fogaknál. A kalóz ismét biccentett. – Gazdagnak ígérkezik, igen. – Tegnap kaptam tőled egy hajót. Ma azzal a kéréssel adom vissza, hogy vidd a flottádat, és foglaljatok el, vagy gyújtsatok fel bármilyen volári hajót, amelyet Varinvár és Volária között találtok! Megteszed-e értem? Lyrna érzékelte, hogy a többi hajóskapitány mocorogni kezd, és a
fejüket a kalóz felé fordítják. Nem szeretik, ha egy királynő alkudozik – jött rá. – Legközelebb négyszemközt beszélek vele. – Az embereimet nem lesz könnyű meggyőzni – válaszolta némi töprengés után a férfi. – Idehajóztunk, hogy megvédjük a Szigeteket, és azt a feladatot már teljesítettük. Ell-Nurin hajóúr előlépett, és kiművelt meghajlást mutatott be a királynő előtt. – A Pajzs emberei nevében nem beszélhetek, fenség, de az én legénységem Udonor csarnokába is követ téged, ha úgy kívánod. És úgy hiszem, sokan mások is így vannak vele. A Fogak Csatája után, meg a… gyógyulásod láttán, a legtöbben nem mernék megtagadni a kérésedet. – Azzal kérdő tekintettel fordult a Pajzs felé. – Ahogyan a hajóúr mondja – csikorogta a kalóz némi szünetet követően hogyan is tagadhatnánk meg? – Nagyszerű. – Lyrna ismét a térképet tanulmányozta. – Egy hét jut az előkészületekre. Ekkor a hadsereg nem északnak indul, hanem keletnek, a part felé. Varinvárba vitorlázunk a part menti kikötők érintésével, ahol is meldenei szövetségeseink ellátnak minket mindazokkal a javakkal, amelyeket a Volári Kormányzótanács a helyőrségeinek küld. Továbbá a kikötőkben halásznépség él, akik bizonyosan örülni fognak nekünk. – Ha maradt belőlük valaki hírmondónak – tette hozzá az orra alatt Reva. – Ezennel a következő kinevezéseket teszem – folytatta Lyrna anélkül, hogy figyelembe vette volna a kormányzónő megjegyzését. – Kérlek, bocsássatok meg a szertartásosság mellőzéséért, de nincs most időnk ilyesfajta kicsinységekre. Vaelin Al Sorna nagyurat a Királynő Hadseregének legfőbb hadurává teszem. Marven gróf ezennel a királyság pallosa és adjutáns tábornok. Hollun testvér, téged a királynő kincstárnokává teszlek meg, Adal, Orven és Nortah kapitány mostantól fogva a királyság pallosai, és főtábornagyi rangra emelkednek. Atheran Ell-Nestra nagyúr… – Megint a Pajzs szemébe nézett. – Kinevezlek az Egységes Királyság flottaurává és zászlóshajójának kapitányává. – Körbevezette a tekintetét az egybegyűlteken. – Ezek a kinevezések természetesen a királysági törvényekben leírt jogokkal és előjogokkal járnak. A háborúskodás végeztével a megfelelő címek és földek kiosztására is sor kerül. Ünnepélyesen kérdezlek benneteket: elfogadjátoke ezeket a tisztségeket?
Észrevette, hogy Vaelin utolsónak adja beleegyezését, és csak azután, hogy a Pajzs egy örökkévalóságnak tűnő ideig latolgatott, mielőtt jóváhagyón meghajolt volna, arcán szokásos mosolyának árnyékával. – Van-e egyéb ügyünk, hatalmasságok és jó uraim? – kérdezte Lyrna a tanácsot. – Ott vannak még a foglyok, fenség – jelentkezett Orven főtábornagy. – Egyre nehezebben tudjuk szavatolni a biztonságukat. Főképpen cumbraeli csapataink íjásztudományával szemben – tette hozzá Revára pillantva. – Feltételezem, hogy átestek a szokásos kihallgatáson. Harlick, az idősebb, ösztövér rendtestvér felemelte a kezét. – Én kaptam a feladatot, fenség. Van köztük még néhány tiszt, akiket ki kell kérdeznünk, habár az eddigi tapasztalataim azt mondatják velem, a hasznosságuk szűkös korlátok közé szorul. – Dolgozhatnának – vetette fel Vaelin, és a nő szemébe nézett vörös karimás szemével, de rezzenéstelen tekintettel. – Újjáépíthetnék, amit leromboltak. – A városba nem tehetik be a lábukat – tiltakozott Reva a fejét rázva. – Az emberek széttépik őket. – Akkor magunkkal visszük őket – felelte Vaelin. – Hordároknak jók lesznek. – És még több szájat kell etetnünk – fejezte be Lyrna Harlick testvérhez fordulva. – Fejezd be a kihallgatásokat, testvér! Amikor készen vagy, Orven főtábornagy majd gondoskodik az akasztásukról. Uraim, mindenki a dolgára! ♦ ♦ ♦ Lyrna a folyó mellett talált rá a férfira. Csupán egy kidolgozott testű katonának látszott a sok közül. Kötelet font szokatlanul ügyes ujjaival. Vaelin figyelmeztette a királynőt, hogy ne várjon tőle túl sokat, így Lyrnát meglepetésként érte, hogy közeledtére a férfi talpra ugrott, és olyan tökéletes meghajlást mutatott be, amely még a leggyakorlottabb udvaroncot is szégyenben hagyta volna. – Cara tanácsolta, hogy hajoljak meg – mondta a királynőnek, és szép arcán őszinte mosoly fénylett. – Ő tanított meg rá. Lyrna jobbra fordította a fejét, ahol a három másik, Végekről származó
áldott vizslatta őket. A Cara nevű leányzó még mindig sápadtnak tűnt a tegnapi megerőltetéstől, és gyanakvó homlokráncolással nézte a királynőt. A kezét fogó, ösztövér fiatalember és a mögöttük álló, tagbaszakadt, bozontos hajú ember is osztozott a gyanakvásában. Azt hiszik talán, hogy büntetéssel jöttem? Benten a kardjára tette a kezét, amikor Pók közelebb lépett. A férfi kinyújtotta az ujjait, és megérintette Lyrna arcát. – Semmi baj, uram – csitította az uralkodónő az egykori halászt, aztán mozdulatlanul állt, és hagyta, hogy a gyógyító végigfuttassa tenyerét a vonásain. Akkor égetett, most jéghideg. – Jöttem, hogy lerójam a hálámat, uram – köszöntötte Pókot. – Szeretnék földesúri címet adományozni… – Már elegendő jutalmat adtál – vágott a szavába a férfi, és visszahúzta a kezét. Arcáról letűnt a mosoly, és összevont szemöldöke zavart tükrözött, miközben megkopogtatta a koponyáját. – Mindig így van. Valami mindig visszajön. – A szeme kissé elkerekedett, ahogyan a nőébe fúrta a tekintetét. – Te többet adtál. Többet, mint más. Lyrnában páni félelem gyűlt, mint akkor régen a Mahlessa hegye alatt, és hirtelen menekülni vágyott. El akart futni ettől az ismeretlen valamitől, ami tagadhatatlanul veszélyt hozott rá. Lassan kifújta a levegőt, és teljes akaraterejét latba vetve a férfi szemébe nézett. – Mit adtam? Pók ismét mosolygott, aztán elfordult, és helyet foglalva felvette a kötelét. – Magadat – felelte alig hallhatóan, azzal folytatta a munkáját. – Királynőm. – Lyrna megfordult, és azt találta, hogy Iltis siet feléje öles léptekkel. Nem tetszett neki a sápadtság testőre arcán, de a férfi továbbra sem volt hajlandó pihenni. A háta mögött Caenis testvért vette észre, aki négy közember társaságában álldogált nem messze. A két fiatalasszony a városból jött, és rajtuk kívül egy nilsaeli katona meg Nortah nagyúr szabadcsapatának egy tagja volt velük. A láttukra a három Végekről származó áldott testtartása szemlátomást megváltozott, és aggódó pillantásokat váltottak egymással. A testes fickó még botját is felkapta, és védelmezőn a lány elé lépett. – Caenis főtábornagy kér személyes audienciát, fenség – hajolt meg Iltis. Lyrna beleegyezően biccentett, és Póktól távolabb lépve magához intette
Caenist. Egy pillanatra megtorpant, és megszemlélte a Hidegvas befagyott vizét, aztán Carára nézett, aki leplezetlen ellenszenvvel meredt Caenis testvérre. A rendtestvér fél térdre esett a királynője előtt. Képes a nyár közepén megfagyasztani ezt a folyót, mégis retteg ettől az embertől. – Fenség, a figyelmedért esedezem… – Igen, testvér, hogyne. – Gyorsan intett neki, hogy keljen fel, aztán Carára és a többi áldottra mutatott. – Jelenléted szemmel láthatóan nyugtalanítja az alattvalóimat. Caenis testvér az áldottak felé fordította az arcát, és kissé elfintorodott. – Attól félnek… amit mondani akarok neked, fenség. – Szembefordult a nővel, és kihúzta magát. – Királynőm, azért jöttem, hogy felajánljam a rendem szolgálatait ezekben a vészterhes időkben. Alávetjük magunkat a parancsaidnak, és a győzelmedet szem előtt tartva nem bújunk ki a reánk bízott feladat alól. – Sohasem kételkedtem a Hatodik Rend hűségében, testvér. Bárcsak több volna belőletek… – A szavak elakadtak, amikor ismét a közemberekre nézett, akik görcsösen, ideges arccal feszengtek tekintete kereszttüzében. – Ezek az emberek nem úgy néznek ki, mint a Hatodik Rend szokványos újoncai. – Nem is azok, fenség – válaszolta a főtábornagy. Lyrna érezte rajta, hogy olyan lépésre szánta el magát, amelytől már régen félt. – Mi egy egészen más rendhez tartozunk.
MÁSODIK FEJEZET
Alucius
A kuritájt Huszonhetesnek nevezték, bár ezt a nevet Alucius még sohasem hallotta rabszolga szájából. Az elit rabszolga valójában sohasem szólt, csak feltétlen engedelmességgel teljesítette az utasításait. Nem is kívánhatott volna magának tökéletesebb szolgát: a fáradtság legkisebb jele nélkül vitte a málhát, takarított, és panasz nem hagyta el az ajkát. – Az ajándékom – mutatta be neki Darnel nagyúr a rabszolgát, amikor Aluciust előrángatták a Feketetorony mélyéről. A költő azt hitte, elérkezett a vég, de amikor levették a bilincseit, és a saját apja nyújtotta feléje a kezét, hogy felsegítse, meglepetésében felkiáltott. – Páratlan tökéletességű szolga – folytatta Darnel a kuritáj felé intve. – Azt hiszem, kezdem megkedvelni a művészi szószaporításodat, kis poéta! – Igen, remekül érzem magam ezen a szép reggelen – bólintott Alucius Huszonhetesnek, miközben a volári a reggelihez terített. – Milyen kedves tőled, hogy megkérdezted. A kikötővel szemközti teraszon ültek. A látóhatár fölé emelkedő nap olyan ragyogó aranyszínűre színezte a hajókat, amelytől Alornis azonnal vászonért és ecsetért futott volna. A kilátás miatt választotta a házat, amely annak idején kétségtelenül egy kalmár villája lehetett. A tulajdonosát már réges-régen megölték, vagy rabláncra fűzték a családjával együtt. Varinvár tele volt üres házakkal, amelyek közül szabadon válogathatott, már amennyiben ráunna erre a villára, de megkedvelte a kilátást, mivel innen az egész kikötőt betekinthette. Egyre kevesebb és kevesebb hajó jön – töprengett, miközben a szokásos
alapossággal számolgatta a sziluetteket. – Tíz rabszolgaszállító, öt kereskedő, négy hadihajó. A rabszolgahajók ültek a legmagasabban a vízen, amikor jókora rakterük kiürült. Már hetek óta így álltak, amióta a nagy füstoszlop felemelkedett a városon túlról, és reggeltől estig eltakarta a napot az égen. Alucius megpróbált írni róla valamit, de akárhányszor érintette a tollát a papiroshoz, nem jöttek a szavak. Hogyan ír az ember halotti beszédet egy erdőről? Huszonhetes az utolsó tányért is kitette az asztalra, aztán hátrább állt, miközben Alucius az evőeszközért nyúlt. Először megkóstolta a gombát, és tökéletesnek találta a kevéske fokhagymával, vajban sütött ínyencséget. – Kiváló, mint mindig, halálos barátom. Huszonhetes kinézett az ablakon, és nem felelt. – Vagy úgy… Látogatási nap van – nyögte Alucius szalonnával teli szájjal. – Köszönöm, hogy emlékeztettél rá. Kérlek, csomagold oda a kenőcsöt és az új könyveket! A rabszolga azonnal elsietett, hogy teljesítse az utasítását. Alucius először a könyvespolchoz lépett. A ház korábbi tulajdonosa egészen pofás kis könyvtárat tartott, a költő feltételezése szerint leginkább mutatóba, hiszen látszott, hogy a legtöbb kötetet még sohasem nyitották ki. Többnyire népszerű románcok és egy-két ismertebb történelmi munka szerepeltek köztük, amelyek egyike sem illett jelenlegi céljaihoz, így kénytelen volt órákig turkálni a nagyobb házakban valami érdekfeszítőbb olvasnivalóért. Túlontúl nagy választék állt a rendelkezésére: a voláriak féktelen vággyal fosztogattak, de a könyvek nemigen érdekelték őket, hacsak nem gyújtósnak. Az előző napi kutatás kiváltképp gyümölcsözőnek bizonyult: sikerült rábukkannia Marialus Csillagászati megfigyeléseinek teljes sorozatára, valamint egy kézzel írt kötetre, amely reményei szerint különösen felkelti majd az egyik reá bízott illető érdeklődését. Tíz rabszolgahajó, öt kereskedő és négy hadihajó – számolta őket újra a kikötő felé fordulva. – Kettővel kevesebb, mint tegnap… Gondolataiban megakasztotta, amikor újabb hajó tűnt fel a tengeren, egy hadi vitorlás, amely dél felé megkerülte a földnyelvet. Úgy látszott, egyetlen kibontott vitorlájával csak nagy erőfeszítésekkel tud haladni a vízben, és amikor közelebb ért, még azon az egy vásznon is látszott, hogy csupán egy kormos-fekete, szakadt rongy. A vitorlás lógó kötélzetét maga után húzva, a nyugodt reggeli hullámok tetején cammogva közelítette meg a kikötő bejáratát. Csigák és széthasadt gerendák lógtak odafentről, és alig egypár
matróz mozgolódott a fedélzeten, a végtelenségig kimerült emberek görnyedt testtartásával. Amint a hajó horgonyt vetett, Alucius szeme megakadt a hajóderékon éktelenkedő perzselődéseken, és a rendetlen fedélzeten sötétlő, barna foltokon. Öt hadihajó – helyesbített gondolatban. – Ráadásul úgy látszik, ez a legutóbbi érdekes történettel érkezett. ♦ ♦ ♦ Útközben megálltak a galambdúcnál, ahol kiderült, hogy egyetlen megmaradt madara csaknem éhezik. – Ne habzsolj! – figyelmeztette Kéktollat az ujját lóbálva, de a galamb rá sem hederített, csak bólogatva kapkodta a magokat. A ketrec a nyomdászok céhházának tetején kapott helyet. Az épületet teljesen elemésztő tűz megkímélte a vasszerkezetű tetőt. A környező házak nem jártak hasonló szerencsével, és az egykor forgalmas épület, ahová valamikor azért jött, hogy kinyomtassa a költeményeit, most egy romokkal és hamuval teli utcán állt. Ebből a nézőpontból a város összefoldozott, mocskos takarónak nézett ki: érintetlen épületszigetek emelkedtek a szürkésfekete romok tengerében. – Sajnálom, hogy magányos vagy manapság – gügyögött Alucius Kéktollnak, miközben pelyhes begyét simogatta. Egy évvel azelőtt még tíz madara volt, egytől egyig fiatal galambok apró drótkapoccsal a jobb lábukon, amely elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy elbírjon egy levelet. A Feketetoronyból való szabadulása után legelőször idesietett, de már csak három madarat talált életben. Megetette őket, és Huszonhetes érzéketlen tekintetétől kísérve megszabadult a többiek tetemétől. Kockázatos döntés volt a rabszolgát elvezetni a legnagyobb titkának színhelyére, de nem tehetett másként. Igazából azt remélte, a kuritáj ott helyben levágja, vagy megbilincseli, és visszajuttatja a tömlöcbe, ámde Huszonhetes csak állt, és nézte, amint Alucius rejtjeles üzenetet firkant egy szeletke pergamenre, majd becsúsztatja az apró fémtartályba, és a madár lábkapcsához erősíti. Varinvár elesett – írta, bár sejtette, hogy a levél címzettjének már minden bizonnyal nem újság a tény. – Darnel kormányoz. 500 lovag és egy V osztag. Huszonhetes még csak arrafelé sem fordult, amikor a tetőről
útjára bocsátotta a madarat. Halálos csapás sem érkezett: sem akkor, sem később, amikor a következő madarat is eleresztette a volári flotta meldenei-szigeteki offenzívájának éjszakáján. Úgy tűnt, Huszonhetes nem a foglárja, és nem is Darnel kémje, mindössze jövendőbeli ítéletvégrehajtója. Akárhogy is volt, már rég nem aggodalmaskodott azon, mit láthat a kuritáj, ugyanakkor minden reményét elveszettnek látta arra, hogy megérheti a város felszabadítását, vagy, hogy még egyszer láthatja Alornist rajzolni. Röviden fontolóra vette, hogy Kéktollal elküldi az utolsó üzenetét – hiszen azok, akiknek jelentett, bizonyosan érdekesnek találnák a megtépázott hadihajó hírét de aztán lemondott róla. A hajó fontos jelentéssel bírt a jövőre nézve, és Alucius jobbnak ítélte várni, amíg megismerheti a teljes történetet, és csak azután szakítja meg minden kapcsolatát a külvilággal. A hátsó falnak döntött létrán a kuritájjal együtt lemásztak a tetőről, és Varinvár utolsó olyan épületéhez indultak, amely látszólag semmilyen sérülést sem szenvedett: a város közepén gubbasztó, fekete kőből épült, zömök erődhöz. A Feketetorony helyőrsége, a negyedik rendbéli martalócok meglepően derekasan küzdöttek, és egymás után verték vissza a varitájok hullámait. Tendris aspektus derekasan küzdött a csata forgatagában, és megingathatatlan Hittel sarkallta embereit újabb és újabb hőstettekre. Legalábbis így mesélték, már ha lehetett hinni a királyság leigázott, csendes bennszülötteinek. Végül az ellenség bevetette a varitájokat is, és az erőd elesett. Tendris aspektus maga négy elit rabszolgát vágott le, mielőtt valaki egy késsel hitványul hátba szúrta. Alucius nemigen hitte a mesét, de azt azért könnyen el tudta képzelni, hogy az eszelős kurafi az utolsó csepp véréig harcolt. Alucius közeledtére a kapunál álló varitájok engedelmesen félreálltak. Huszonhetes követte a gazdáját, széles vállán a könyvekkel és gyógyszerrel teli zsákkal. A Feketetorony belső udvara még annyit sem adott a szépségre, mint a külső részei, és a komor, fekete falak fölötti mellvédeken varitáj íjászok álltak őrt. Alucius az udvar végében álló kapuhoz ment; a varitáj ajtónálló kitárta neki, és félreállt. A költő odabenn követte a dohos csigalépcsőt a pincébe. A szagoktól kéretlen emlékek tolultak az agyába. Eszébe jutottak itt töltött napjai, és a patkányhúgy orrfacsaró bűzével keveredő, áporodott rothadásszag. A lépcső három emelet mélyen ért véget, és egy fáklyafénytől derengő folyosóra vezetett,
amelyen tíz zárka sorakozott, mindegyik súlyos vasajtóval lezárva. Amikor először hozták le ide, minden cellának volt lakója, mostanra kettő kivételével az összes üresen állt. – Nem – válaszolt Alucius Huszonhetes ki nem mondott kérdésére. – Nem mondhatnám, hogy élvezem a visszatérést, barátom. Odalépett a folyosó végében sámlin ülő szabadkardhoz. Mindig ugyanazt a férfit találta itt, egy savanyú képű, izmos felépítésű fickót, aki körülbelül olyan kifinomultan beszélte a királysági nyelvet, mintha egy vak kőműves próbált volna mesterművet faragni. – Me’k? – mordult a volári, aki nagy nehezen talpra állt, és félretette a borostömlőjét. – Dendrish aspektussal kezdem – felelte Alucius. – A nehezebb feladatok előnyt élveznek, szoktam mondani… – Elfojtott egy türelmetlen sóhajt, amely csaknem felszakadt belőle a szabadkard tanácstalan arckifejezése láttán. – A kövérnél kezdem. A volári vállat vont, és a folyosó távolabbik végében álló ajtóhoz ment. Csörgő kulcsokkal ügyködött a záron. Alucius egy meghajlással megköszönte, aztán bement. Dendrish Hendrahl a rabság ideje alatt hírhedt súlyának legalább a felét elveszítette, de hájasságban még így is jelentősen túltett legtöbb embertársán. Most szokás szerint összevont szemöldökkel és közvetlen hangvétellel köszöntötte látogatóját. Apró, keskenyre húzott szeme csillogott az ágya fölötti falfülkében álló gyertya fényében. – Remélem, ezúttal valami érdekesebbet hoztál. – Úgy hiszem, aspektus. – Alucius elvette a zsákot Huszonhetestől, és némi turkálás után előhúzott egy nagy kötetet. A címet aranybetűkkel emelték ki a bőrkötésen. – „Téveszmék és Hit” – olvasta Dendrish a kötet címét. – „Az istenimádat természete”. A saját könyvemet hoztad el nekem? – Nem egészen, aspektus. Azt javaslom, kukkants bele. Dendrish kinyitotta a kötetet, és disznószemét a címoldalon álló szövegre vetette. Alucius kívülről tudta, mi áll ott: „Avagy: önteltség és gőg, Hendrahl aspektus kutatásának természete”. – Ez meg mi? – kérdezte az aspektus parancsolón. – Al Avern nagyúr házában találtam. Bizonyosan emlékszel rá. Tudományos eredményei okán a tinta és tekercs urának nevezték. – Milyen eredményekről beszélsz? A fickó kezdő volt, és mások
tehetségéből élt. – Nos, a te tehetségedről elég határozott véleménye van, aspektus. Az alpiri istenek eredetéről szóló értekezésed kritikáját igencsak hosszasan taglalja, és azt kell hogy mondjam, meglehetősen elegánsan fogalmaz. Hendrahl kövérkés keze szakértőn végiglapozta a könyvet, és egy fejezethez ért, amelyet a néhai Al Avern uraság kecses kézírása díszített. – „Carvelt ismétli”? – olvasta az aspektus dühödten elfúló hangon. – Ez az üresfejű majom engem vádol lopással? – Gondoltam, hogy szórakoztatónak fogod találni – hajolt meg újra Alucius, és az ajtóhoz lépett. – Várj! – Hendrahl óvakodva az odakinn álló szabadkardra pillantott, és meglehetős nehézséggel talpra küzdötte magát. – Biztosan vannak híreid. – Sajnos a dolgok nem sokat változtak a legutóbbi látogatásom óta, aspektus. Darnel nagyúr a fiára vadászik súlyos bűntettének hamvai között, miközben Tokrev tábornok dicső, alltori győzelmének hírét lessük és úgyszintén értesüléseket várunk Morok admirális Meldenei-szigetek ellen intézett, hasonlóan győzedelmes támadásáról. Hendrahl közelebb jött, és alig hallhatóan azt suttogta: – Grealin mesterről nem hallottál? Mindig ezzel a kérdéssel zárta a beszélgetést, és Alucius már régen nem akarta megérteni, miért érdekli annyira a Hatodik Rend raktárosának sorsa. – Semmit sem hallottam, aspektus. Csakúgy, mint legutóbb. – A válasz fura módon mindig megnyugtatta Hendrahlt, aki bólintott, visszament az ágyhoz, és leült. Ujjait a könyvön tartva fel sem nézett, amikor Alucius kiment a zárkából. Elera aspektus semmiben sem hasonlított a hittestvérére. Amikor kitárult a cellaajtó, mosolyogva, vékony karját üdvözlésre tárva fogadta látogatóját. – Alucius! – Aspektus. – A költő alig tudta titkolni a remegést a hangjában, amikor meglátta az asszonyt mocskos szürke talárjában, amit nem engedtek neki leváltani. A bilincs vörösre marta mezítelen bokáját. Ennek ellenére Elera mindig mosolygott, és változatlanul örült a látogatásának. – Hoztam még balzsamot – tette a zsákot az ágyra Alucius. – A lábadra, aspektus. Van egy patika a Kupec úton. Persze teljesen kiégett, de úgy tűnik, a tulajdonos előrelátón elrejtette a készlet egy részét a pincében.
– Te aztán feltalálod magad, jó uram, mint mindig! Köszönet érte. – Elera leült, és a zsákban kotorászott, majd kivett egy apró agyagedényt, leemelte a tetejét, és megszimatolta a tartalmát. – Korrfaolaj és méz. Kiváló! Ez tökéletesen megfelel. – Mélyebbre nyúlt a zsákban, és a kezébe akadtak a könyvek. – Marialus? – kiáltott fel örömmel. – Egyszer megvolt az egész sorozat. Már csaknem húsz éve annak, hogy utoljára olvastam. Milyen jó vagy hozzám, Alucius! – Megteszek minden tőlem telhetőt, aspektus. Az asszony félretette a kötetet, és felnézett a vendégére. Arcát tisztán tartotta, amennyire kevéske vízadagja engedte. Darnel uraság részletesen megszabta, milyen körülmények között kell foglyul tartani, amit Elera annak köszönhetett, hogy a nagyúr első és egyetlen látogatásakor bóknak nem éppen nevezhető megjegyzések hagyták el az asszony száját. Így míg Dendrish aspektusnak csupán a kegyetlen közönnyel és a sovány étrenddel kellett megküzdenie, Elerát a falhoz láncolták. Rövid béklyója miatt csupán félméternyi távolságot tehetett meg apró cellájában. Alucius azonban eleddig egyetlen zokszót sem hallott tőle. – Hogy haladsz a verssel? – kérdezte az asszony. – Lassan, aspektus. Félek, nálam jobb krónikásra volna szükség ezekben a vészterhes időkben. – Kár. Pedig már alig várom, hogy elolvashassam. És az apád? – Üdvözletét küldi – hazudta Alucius. – Bár mostanság ritkán látom. A nagyúr szokás szerint bőségesen ellátja feladattal. – Értem. Kérlek, mindenképpen add át neki az üdvözletemet! Legalább ő nem fogja árulónak nevezni, amikor mindennek vége – gondolta a költő. – Meglehet, ő lesz az egyetlen. – Mondd, Alucius – folytatta az aspektus kalandozásaid során a déli negyedben is jársz? – Ritkán, aspektus. Arrafelé nemigen számíthatok nagy zsákmányra, és egyébként is: a déli negyedből alig maradt valami. – Milyen kár! Volt ott egy ivó, azt hiszem, név szerint a Fekete Vadkan. Ha kedved szottyanna egy kis minőségi borhoz, a tulaj szép kis cumbraeli készlettel rendelkezett. A padlódeszkák alá rejtette, hogy ne akadjon gondja a király adószedőivel. Minőségi bor. Mióta nem kóstolt semmit, csak a legsavasabb ecetet? Lehet, hogy a városban fellelhető könyvek nem érdekelték a voláriakat, de
a megszállás első hetében az összes borospincét kiürítették, amivel fájdalmas józanságra ítélték a költőt. – Nagyon kedves tőled, aspektus. Habár meg kell hagyni, meglep, hogy tudomásod van ilyesmikről. – Gyógyítóként mindenféle dolgokat hall az ember. Az emberek a legféltettebb titkaikat bízzák azokra, akiktől a szenvedésük enyhítését remélik. – A fiatalember szemébe nézett, és hangja megváltozott, újféle súllyal csengett, miközben hozzátette: – A helyedben nem sokáig késlekednék, hogy felkutassam azt a bort, jó uram! – Nem… nem fogok, aspektus. A szabadkard megütögette az ajtót a kulcsával, és türelmetlenül felmordult. – Mennem kell. – A költő magához vette az üres zsákot. – Élveztem a találkozást, mint mindig, Alucius. – Az aspektus kinyújtotta a kezét, és a férfi letérdelt, hogy megcsókolja. Az elmúlt hetek során alakították ki az udvari szokást. – Tudod… – folytatta a nő, miközben a költő feltápászkodott, és a cellaajtó felé indult úgy hiszem, ha Darnel nagyúr bátor ember lenne, már mindkettőnkkel végzett volna. – Amivel az egész hűbéruradalmát maga ellen hangolja – válaszolta Alucius. – Azért ennyire még ő sem ostoba. Az asszony bólintott, és újra mosolygott, miközben a szabadkard bezárta az ajtót. Utolsó szavai tompán jöttek a vastag deszkák mögül, de a fiatalember még jól hallotta a figyelmeztetést. – Ne feledd a bort! ♦ ♦ ♦ Darnel délután érte küldetett, így el kellett halasztania a déli negyed felderítését. A hűbérúr a palota egyetlen megmaradt szárnyát foglalta el; a márványfalak és -tornyok csillogó csoportja magasan kiemelkedett a körülötte elterülő romok közül. A falak egy részét állványzat takarta; kőművesek dolgoztak azon, hogy a maradványokból meggyőzően külön épületet húzzanak fel, mintha a birodalmi székhely mindig is így nézett volna ki. Darnel el akarta törölni a neki nem tetsző múlt emlékeit, amennyire csak lehetett. Kisebb rabszolgahadsereg munkálkodott folyamatosan az új tulajdonos látomásán. Elhordták a romba dőlt
épületszárnyakat, hogy díszkertnek csináljanak helyet, lopott szoborgyűjteménnyel és egyelőre virágtalan ágyásokkal. Alucius mindig meglepődött, mennyire nem érez félelmet, amikor szerencsétlenségére a hűbérúr társaságában találta magát. A fickó híres volt szeszélyességéről, és olyannyira kedvelte a halálos ítéletet, hogy Janus király gyengekezű uralkodónak tűnt mellette. Ám az arcára kiülő, nyilvánvaló gúny és megvetés ellenére Darnelnek élve kellett a költő. Legalábbis amíg az apám megnyeri neki ezt a háborút. A nagyúr két markos lovagja eresztette be a trónterembe. Mindkettő teljes vértezetben várakozott, és borzalmas szagot árasztottak, dacára a levendulaolajnak, amivel nyakon öntötték magukat. Úgy látszott, egyetlen kovácsnak sem sikerült még megoldani a tartós páncélviselésből következő kellemetlen testszag állandó problémáját. Darnel új trónszékén ült, egy míves, bársonnyal fedett tölgyfakölteményen, amelynek faragásokkal ékesített támlája két méter magasra emelkedett. Bár hivatalosan még nem koronáztatta magát királlyá, a hűbérúr a királyi cím lehető legtöbb jelképét magához vette, köztük Malcius király koronáját, amely Alucius meglátása szerint kissé túl nagy volt a fejére. Most is megzökkent, ahogy a hűbérúr előrehajolt, hogy az előtte állóhoz szóljon. A volári matrózruhába öltözött, ösztövér és nyúzott fickó fekete köpönyeget viselt a vállán. Alucius félelmei igazolást nyertek, amikor meglátta, ki áll a tengerész mögött. Mirvek szakaszparancsnok kihúzott háttal feszített fekete zománcos mellvértjében. Szirtszerű, sebhelyes arca nem tükrözött érzelmeket: mindig így viselkedett a hűbérúr társaságában. Darnelnek élve kellett a költő, de a volárit nem kötötték efféle megfontolások. Alucius erőt merített apja látványából, aki összefűzött karral állt a hűbérúr mellett. – Egy cápa? – kérdezte Darnel a matróztól gúnyos hangon. – Egy cápa rombolta le a flottátokat? A tengerész egész testében megfeszült; az arcán látszott, hogy olyan embertől kell eltűrnie a sértést, akit alig tartott többre egy rabszolgánál. – Vörös cápa – felelte helyes királysági nyelven, de erős idegen kiejtéssel. – Amit egy elverah irányított. – Elverah? – hüledezett Darnel. – Azt hittem, ez a mesebeli Elverah éppen Alltornál foglalatoskodott azzal, hogy Tokrev tábornokot feltartóztassa. – Az elverah nem név, legalábbis mostanság nem úgy használjuk –
magyarázta Mirvek. – Boszorkányt vagy varázslónőt jelent, és egy régi legendából származik… – Egy pinaszőrnyit sem érdekel a legendátok! – vágott vissza Darnel durván. – Minek hoztad ide nekem ezt a megvert kutyát a boszorkányokról és cápákról szóló eszelős meséjével? – Nem hazudok! – védekezett a matróz, és az arca egyre vörösebb árnyalatban játszott. – Ezer embert, vagy még többet láttam meghalni annak a ribancnak a mesterkedése folytán. – Fogd vissza a kutyádat – figyelmeztette Darnel halkan a szakaszvezetőt –, vagy leckét kap korbácsolásból! A tengerész alig tudott uralkodni az indulatain, de egy szót sem szólt, mert Mirvek nyugtatóan a vállára tette a kezét, és a saját nyelvén a fülébe mormolt valamit. Alucius nemigen beszélte a volárit, de a parancsnok csitító szavai közül kihallotta a „türelem” kifejezést. – Nahát, költőcske! – vette észre a hűbérúr. – Ez megér egy verset, vagy akár kettőt is! A fenséges volári flottát állítólag elsüllyesztette egy Sötétség uralta cápa, ami egy boszorkány szeszélye szerint tört és zúzott. – Elverah – ismételte meg a matróz, majd hozzátett valamit voláriul. – Mit mondott? – érdeklődött Darnel fáradt hangon a szakaszparancsnoktól. – Tűzben született – fordította a parancsnok. – A matrózok szerint a boszorkány tűzben született, mert égési sebek borították a bőrét. – Égési sebek? – Az arcán. – A tengerész végighúzta a kezét a saját ábrázatán. – Égett volt a bőre, és ocsmány a kinézete. Egy asszonynak sem nevezhető teremtmény. – És én még azt hittem, a ti népetek nem hajlik a babonaságra – jelentette ki Darnel, aztán Aluciushoz fordult. – Mit gondolsz, mit jelent mindez a mi nagyvonalú tervünk szempontjából, költőcske? – Olybá tűnik, a Meldenei-szigetek végül mégsem adták könnyen magukat, uram – válaszolta a fiatalember színtelen hangon. Látta, hogy az apja megmoccan Darnel mellett, és elkapta figyelmeztető pillantását. A hűbérúr azonban nem haragudott meg a megjegyzésre. – Pontosan. Mindazok ellenére, amit a szövetségeseink ígértek, eleddig nem sikerült biztosítaniuk nekem a Szigeteket, hanem ostobaságokat kaffogó kutyákat hoznak az otthonomba. – A tengerészre bökött. – Vidd a szemem elől, Mirvek! Lépj közelebb, költőcske! – intett neki Darnel
bágyadtan, amikor a voláriak távoztak. – Szeretném egy másik meséről is kikérni a véleményedet. Alucius odament, és a trón előtt fél térdre ereszkedett. Folyamatosan kísértette a vágy, hogy elhagyja a tisztelet tettetett jeleit, de tudta, hogy a hűbérúr türelme hamar elfogy, attól függetlenül, hogy egyelőre hasznosnak tartja szolgáját. – Nesze! – kapott fel egy gömb alakú tárgyat a trón mellől, és odadobta a költőnek. – Ugye ismerős? Alucius két kézzel elkapta a repülő valamit, és megforgatta az ujjai között. A kék mázzal bevont, renfaeli lovagi sisakot számos horpadás csúfította, és a rostélya is eltörött. – Wenders uraság. – Alucius rájött, hogy Darnel ajándékba adta az egyik felesleges páncélruháját a legcsúszómászóbb talpnyalójának. – Bizony. Néhány napja találták meg, számszeríj-lövedékkel a szemében. Feltételezem, ki tudod találni, ki okozhatta a végzetét. – A Vörös Testvér. – A költő leplezte a vigyorát. Leégetted az Urlisht, és mégsem tudtad elkapni. – Így van. Fura dolog ez: először ellátták a sebeit, majd megölték. Ám ami még ennél is különösebb, mindezt a századából származó egyetlen túlélő meséjéből tudjuk. Sajna, ő sem húzta sokáig. Összezúzott karja elfertőződött, és a pokolra vitte, de előtte még megesküdött az eltávozottakra, hogy az egész csapatot maga alá temette egy sziklaomlás, amit a Vörös Testvér kövér mestere idézett elő. Grealin. Alucius nem hagyta, hogy látsszon az arcán az izgalom, miközben megkérdezte: – Idézett elő? – Igen, a Sötétség segítségével, már ha a beszámolónak hinni lehet. Először a Sötétséggel cimboráló rendtestvér története, most meg ez a boszorkányos cápaügy. Az egész igencsak rejtélyes, nem gondolod? – Egyetértek, uram. Valóban rejtélyes. Darnel hátradőlt az ülésében, és árgus szemmel fixírozta a költőt. – Mondd csak, aspektus-foglyaink a társalgásotokban említettek valaha bármit erről a kövér mesterről és a Sötét képességeiről? – Dendrish aspektus mindig csak könyveket kér, meg ételt. Elera meg semmit. Nem említik a mestert… Darnel az apához fordult. – Grealin, uram – válaszolt kéretlenül is Lakrhil Al Hestián.
– Igen, Grealin… – A hűbérúr újra a fiatalemberre emelte a tekintetét. – Grealin. – Emlékszem ilyen névre, uram. Úgy hiszem, Al Sorna említette egyszer a Bitorló elleni küzdelem idején. Ha emlékezetem nem csal, ő felügyelte a Hatodik Rend készleteit. A töprengő kifejezés lefagyott Darnel képéről, és minden vér kifutott az arcából, ahogyan az gyakran megesett Al Sorna nevének említésekor. Alucius jól tudta ezt, és számított is rá, hogy a megfelelő figyelemelterelés elejét veheti a további ravasz kérdezősködésnek. Ám a hűbérurat a mai napon nem lehetett ilyen könnyen sarokba szorítani. – Akár raktáros, akár nem – folytatta Darnel rekedten –, mostanra már bizonyosan csak egy kupac hamu maradt belőle. Kivett valamit selyemköntöse zsebéből, és odalökte a fiatalembernek. Az egyszerű fémláncon lógó medál megpörkölődött, de azon kívül teljesen épnek látszott. A vak harcost ábrázolta. – Atyád felderítői találták egy máglya hamvai között, Wenders holttesténél. A kövér mesteré lehet, esetleg a Vörös Testvéré, bár kétlem, hogy ilyen szerencsénk volna. Nem – értett egyet Alucius legbelül. – Nincs ilyen szerencséd. – A volári szövetségeseinket módfelett érdekli a Sötétségről szóló bármilyen pletyka – folytatta Darnel. – Borsos árat fizetnek olyan rabszolgákért, akik a híresztelések szerint ebben a kórságban szenvednek. Képzeld csak, mit tesznek majd a barátaiddal a Feketetoronyban, ha megneszelik, hogy további áldottakról van tudomásuk! Legközelebbi látogatásod alkalmával mutasd meg nekik ezt a medált, meséld el a történetet, és jelentsd nekem, mit válaszoltak! Minden egyes szót! Felállt, és lassú, bizonytalan léptekkel elindult Alucius felé. Az arca enyhén rángatózott, ajkát köpet nedvesítette. Körülbelül egyforma magasak voltak, ám Darnel lényegesen testesebbnek mondhatta magát, ráadásul gyakorlott gyilkosnak számított. Ennek ellenére a költő valahogyan nem érzett félelmet, miközben a hűbérúr vészjóslón közeledett hozzá. – Éppen elég régóta húzódik már ez az olcsó színjáték – suttogta rekedten. – Ma éjszaka a parancsnokságom alatt álló lovagjaimmal kilovagolunk, levadásszuk a Vörös Testvért, és visszaszerzem a fiamat! Miközben én ezzel foglalatoskodom, te gondoskodsz róla, hogy azok a szenteskedő szarháziak megértsék: akár aspektusok, akár nem, boldogan
adom át őket a szövetségeseinknek, és végignézem, ahogyan elevenen megnyúzzák őket, ha az kell a titkaik kicsikarásához!
HARMADIK FEJEZET
Frentis
A
nő felébred, és szeme halványsárga derengést lát az árnyékok birodalmában. A tompa ragyogás gyertyalánggá áll össze, amely korántsem ad olyan éles fényt, mint kellene. Egy pillanatra eltűnődik, hogy talán egy félvak testben született újjá, a Szövetséges megtréfálta, vagy tovább bünteti. De aztán eszébe ötlik, hogy a látása, korábbi testének látása szokatlanul éles volt. „Élesebb, mint a sólyomé” – mondta egyszer az apja évszázadokkal azelőtt, és a ritka dicsérettől a leány szeme könnybe lábadt. Most azonban nem szöknek könnyek a szemébe, ezekbe a gyönge, ellopott szemekbe. Kemény kövön fekszik, amely durván és hidegen nyomódik meztelen testének. Felül, és valami megmoccan a félhomályban. Egy férfi lép elő az árnyékból a gyér fénykörbe. Tanácsőri gúnyát visel, és sok harcot látott ábrázata nyúzott, de a nő megpillantja valódi arcát a gúnyosan összehúzott, árnyékba boruló szemöldökök alatt. – Milyennek találod? – kérdezi a férfi. Ő felemeli a kezét, és megmozgatja az ujjait, a csuklóját. Erős, az jó. A karja kecses, formás, a lábához hasonlóan, amely karcsú és ruganyos. – Táncos? – kérdezi a tanácsőrt. – Nem. Fiatalon találtuk. Az északi hegyi törzsekből származik, akik között gyakoribbak az áldottak, mint bárhol másutt. Nagy hatalommal bír. Biztos kézzel bánik a széllel. Gondolom, hasznát veszed annak is. Hatéves kora óta tanítják a kés, a kard és az íj használatára. Ez majd biztosítékot nyújt az elkerülhetetlen bukás ellen. Ettől feldühödik. Nem volt elkerülhetetlen. Csak amennyire a szerelem is
az. Késztetést érez, hogy átadja magát a haragnak, hadd táplálja a testét a düh, hogy kipróbálhassa új képességeit a gunyoros Hírvivőn, de egy újabb érzet megálljt parancsol a vágyának… Zene árad valahonnan, és erős, vad dallam önti el a testét. A dal visszatért! Érzi, hogy nevetés bugyborékol fel a bensőjéből, és ő hátravetett fejjel szabadon ereszti. Az ujjongó kacaj aztán újabb felismerést hoz magával: Tudom, hogy látsz engem, szerelmem! ♦ ♦ ♦ Frentis riadtan ébredt, ami meglepett nyiffanásra késztette a lábánál alvó Gyilkost. Mellette Rensial mester elégedetten szendergett tovább, különös, békés mosollyal az arcán. Csak ilyenkor, meg csatában nézett ki épelméjűnek. Frentis nagyot nyögve tápászkodott fel, és megrázta a fejét, hogy megszabaduljon az álomtól. Álomtól? Tényleg azt hiszed, hogy álom volt? Elfojtotta a gondolatot, és felhúzta a csizmáját, felkapta a kardját, majd kilépett a kis sátorból, amelyen a mesterrel osztozott. Az ég még sötét volt, és a hold helyzetéből ítélve éjjeli két órára járhatott az idő. Körülötte a csapat mélyen aludt a Banders báró által biztosított sátrakban, amelyek csodálatos fényűzést jelentettek a nehéz időszak után. Egy magas domb déli lejtőjén táboroztak, a jellegzetes renfaeli vidék egyik földhátán. A báró megtiltotta, hogy tüzet gyújtsanak, hiszen nem kívánta elárulni Darnelnek a csapat létszámát. Hatezer ember – gondolta Frentis, és a szeme végigjárta a tábort. Eszébe jutottak a szerencsétlenül járt Wenders nagyúrtól szerzett értesülések. – Elég ahhoz, hogy elfoglaljuk a Darnel lovagjaival és egy teljes volári hadosztállyal védett várost? Egy halk nesz újra a sátrakra irányította a figyelmét, ahol a százada aludt. Arendil és Illián sátrából halk kacaj hallatszott. Sürgető suttogás jött a vászon alól, aztán további kuncogás. Véget kell vetnem ennek! – határozta el magát Frentis, és már nekiindult, de aztán megtorpant, mert eszébe jutottak Illián kisasszony szavai egy nappal korábbról: Nem vagyok gyerek… Az én átkozott hadjáratomban veszítették el a gyermekkorukat – gondolta Frentis. – Varinvárnál pedig még annál is rosszabb vár rájuk.
Felsóhajtott, és távolabb ment, amíg már egyáltalán nem hallotta a zajokat. Félhold világított az égen, de felhők híján elég fényt adott ahhoz, hogy a parancsnok megszemlélhesse a dombok közt fekvő völgyvidéket. Az ellenség eddig még nem mutatkozott. Vajon meddig vár majd? – töprengett Frentis. – Ha meghallja, hogy Banders az egész hűbéruradalmat fellázította ellene, és most még a fiát is magánál tartja, vajon eljön? A keze sajgott a kardmarkolaton, annyira szorította. A vérszomj ismét felhorgadt, és a nő hangján szólította, mint korábban is. Ezek szerint a vér öröme mégsem hagyott el teljesen, szerelmem? – Hagyj békén! – suttogta összeszorított foga között voláriul, és erőnek erejével eleresztette a kardot. – Új nyelvet tanultál, testvér? Frentis megpördült. Egy vele egykorú rendtestvér bukkant fel a félhomályból. A magas férfi keskeny, nemes vonású arcán féloldalas vigyor ült. A vigyor felébresztette az emlékeit. – Ivern – köszöntötte a harcost. A fiatal testvér néhány méterre tőle megtorpant, és néma csodálkozással tetőtől talpig végigpásztázta a parancsnokot. – Azt hittem, Sollis viccel, amikor elmesélte. De hát mikor viccel ő bármivel? Odajött, és meleg ölelésébe zárta Frentist. – A rend… – kezdte a parancsnok, amikor kibontakozott az ölelésből. – A rendházat megtámadták. Senki más nem maradt… – Tudom. Hallottam a történetedet. Mindössze száz-egynéhányan maradtunk. Ennyi az egész rend létszáma. – Arlyn aspektus él. Darnel csizmanyalója megerősítette a hírt, de azt nem tudta, Varinvárban pontosan hol tartják fogva. – Megoldódik majd a rejtély, amint elérjük a várost. – Ivern a fejével a közelben álló sátrak felé intett. – Maradt még egy fél üveg rendtestvér cimborája, ha kérsz egy kortyot! Frentis sohasem volt odáig a rend kedvenc szíverősítőjéért, mert túlzottan eltompította az érzékeit, így hát udvariasan belekortyolt, aztán visszaadta a flaskát Ivernnek, akit szemlátomást nem feszélyezett a dolog. – Minden szó igaz, nem hazudok! – erősködött a férfi, miután jókorát kortyolt az italból. – Megcsókolt, mégpedig a számon! – Lyrna hercegnő megcsókolt? Téged? – húzta fel a szemöldökét a parancsnok.
– Bizony ám! Amikor veszélyes, és most már nyugodtan mondhatom, legendás küldetésen jártunk a Lonak-uradalomban. Már félig le is írtam a történetét, hogy Caenis testvér bedolgozhassa a gyűjteményébe, de akkor hírt kaptunk a megszállásról. – Vigyora bánatos mosolyra fordult. – A legszebb pillanatok voltak egész rendtestvéri életemben, és elvesztek a történelem viharában. – Frentis szemébe nézett. – Sokat hallottunk rólad úton dél felé. A Vörös Testvér híre gyorsan terjedt. Azt mesélték, láttad őt meghalni. A tűz végignyaldosta az arcát, Lyrna sikoltott, és miközben kezével a lángokat csapkodta, a haja feketére pöndörödött… – Nem láttam meghalni – felelte. Csak megöltem a fivérét. Az előző éjszaka mindent elmesélt Sollis testvérnek. A század napok óta az első rendes vacsoráját fogyasztotta, és némelyikükön úgy erőt vett a megkönnyebbülés, hogy az ételt sem tudták a szájukhoz emelni. Sollis anélkül hallgatta végig a mondanivalóját, hogy megjegyzést fűzött volna hozzá, és világos szeme semmit sem árult el a gondolataiból, miközben a gyilkolás és fájdalom eposza ömlött Frentis szájából. Amikor vége lett, Grealin aspektushoz hasonlóan szigorúan megeskette a testvérét, hogy senkinek egy szót se szól az egészről, és hogy csupán azt a történetet ismételgeti, amelyet a követői hisznek. Azt a hazugságot – hallotta Frentis a nő enyhén gúnyos hangját. – Tehát van rá esély – erősködött Ivern. – Lehet, hogy még mindig él. – Mindennap arra kérem az eltávozottakat: adják, hogy így legyen. Ivern megint meghúzta a flaskát. – A lonak nép nem értette a hercegnő szó jelentését, így királynőnek hívták. Igazuk lett. Ha volári volnék, a haláláért fohászkodnék. Nem akarnám megismerni a bosszúját. Bosszúját – vetette a szemét a saját kezére Frentis, a kézre, amely eltörte egy király nyakát –, vagy igazságtételét? ♦ ♦ ♦ Reggel Frentis visszatért a századához. Davoka éppen komolyan beszélgetett Illiánnal. A fiatal, nemesi születésű lány merev háttal, sápadt arccal hallgatta a lonak hegyi beszédét. – Vigyáznod kell! – figyelmeztette a leányt a harcos, miközben a
lándzsahegyét élezte. – Nagy hassal nem lehet csatában harcolni. Győződj meg róla, hogy a combodra csinálja! Amikor Illián észrevette Frentist, az arca azon nyomban skarlátvörösre váltott. Felpattant, és karót nyelt tartással, de annál sebesebb léptekkel odébbállt, és üdvözletképpen is csak egy nyikkanásra futotta tőle. – A Merim Her nem beszél meg ilyesmiket nyíltan egymással – tudatta a tanácstalan arcú Davokával a férfi, amikor helyet foglalt mellette. – Lány ostoba – motyogta a nő vállat vonva. – Túl hamar megdühödik, túl hamar szétteszi a lábát. Első férjemnek három póniba került, mire először hozzám érhetett. Frentis már majdnem megkérdezte, Ermundnak hány pónival kell közelednie, ha eljön az ideje, de rájött, hogy botorság volna okvetetlenkednie. Mivel a lovagot kötötte az esküje, Banders báró egykettőre visszaállította a szolgálatába, és a jövőben bizonyosan megérzik majd a hiányát. Davokán azonban nem látszott, hogy zavarná Ermund eltűnése, és Frentis kénytelen volt azt gondolni, a lonak nő csupán kellemes időtöltésre használta a társaságát az Urlishban az eseménytelenebb napokon. – Most másként mennek a dolgok – mondta inkább magának, mintsem a nőnek. Illián elkényeztetett kislányból halálos vadásszá változott, Draker útonállóból katonává, Grealin mesterből aspektussá. Minden másként van. A voláriak új királyságot faragtak belőlünk. Sollis parancsnok testvér akkor érkezett, amikor éppen reggeliztek. Tiszteletteljes biccentéssel köszöntötte Davokát, és csak egészen röpke pillanatra ütközött meg Harmincnégyes láttán, aki kecses meghajlással válaszolt. – Banders báró haditanácsot tart – jelentette Frentisnek. – Terád is számít. ♦ ♦ ♦ – Ötszáz lovag, meg egy ágytálnyi volári, mi? – húzta fel bozontos szemöldökét a báró Frentisre nézve, és felkacagott. – Aligha nevezhető hatalmas hadseregnek, testvér. – Feltéve, hogy ez a Wenders igazat mondott – jegyezte meg Sollis.
A báró a főtábortól távolabb, egy mezőn tartotta a tanácskozást, és a serege parancsnokai és tisztjei felesleges ünnepélyesség és bemutatkozások nélkül gyűltek körbe. Mintha Banders nem szívesen élt volna a renfaeli nemesség túlontúl kifinomult modorosságával. – Wenders nem olyannak tűnt, akinek volna elég esze a megtévesztéshez, testvér – vallotta be Frentis Sollisnak, mielőtt a báróhoz fordult volna. – Egy volári különítményben több mint nyolcezer ember harcol. Továbbá ott vannak a szabadkard-zsoldosok, akik a rabszolgahajcsárokat és a kuritáj kontingenseket őrzik. Nem szabad alábecsülni a haderejüket. – Tehát az alpiriaknál is rosszabbak? – Bizonyos értelemben. A báró felmordult, és felhúzott szemöldökkel Ermundhoz fordult, aki komoran bólintott. – Sokat megöltünk az erdőben, uram, de mi is jócskán megfizettünk. Ha több emberük van, igen sok vér fog folyni, mire bevesszük a várost. – Feltéve, hogy Darnel a falak mögött marad – töprengett Banders. – Csak hát a bölcsesség nem erős oldala. – Van neki más, aki bölcsen dönt helyette – vélte Frentis. – Wenders szerint Lakrhil Al Hestián kénytelen-kelletlen hadúrként szolgál neki. Ő pedig tudja, hogy nincs értelme nyílt téren összecsapni velünk. – Vérrózsa… – lehelte Banders. – Az igazat megvallva, ki nem állhatom a fickót, de azért árulást nem feltételeztem volna róla! – Darnel túszul ejtette az egyik fiát, így kényszeríti ki a hűségét. Ellenségnek kell tekintenünk, és nem olyannak, aki elveszítette a józan ítélőképességét. – Marbellist azért nem tudta megvédeni – pillantott a báró Sollisra. – Vagy igen, testvér? Kis szünet következett, mielőtt a rendparancsnok válaszolt volna, és Frentis eltűnődött, vajon milyen borzalmak tolulnak egykori mesterének emlékezetébe. – Marbellist senki sem tudta volna megvédeni, uram. Egy kavics nem állhat ellen az óceánnak. Banders elhallgatott, és az állát simogatta. – Azt reméltem, az Urlish majd elrejti az előrenyomulásunkat – folytatta elgondolkodva. – Legalábbis egy időre, ráadásul faanyagot nyertünk volna a létrákhoz és ostromgépekhez. Most még ezzel sem számolhatunk.
– Vannak más útvonalak is, nagyapa – szólalt fel Arendil. Édesanyja, Ulice úrhölgy a fiú mellett állt, és szorosan fogta a karját. Egy nappal azelőtt igencsak megkönnyebbült, amikor életben találta, és könnyes csókokkal halmozta el a gyermekét annak ellenére, hogy szemlátomást felmérgesítette a fiú kijelentése, miszerint Frentis századával kíván maradni. – A jó testvér – mutatott Arendil Frentisre –, Davoka és én a városi szennycsatornákon át szöktünk meg. Ha ott kijutottunk, bizonyosan befelé is menni fog. – A hajókról túl könnyen észreveszik a kikötőbe nyíló csövet – ellenkezett Frentis. – Azonban vannak más lehetőségek, és a csapatunk egyik tagja csaknem olyan alaposan ismeri a csatornát, mint én. – Négyezer lovagom van, akiket nem tudunk egykönnyen betuszkolni a trágyacsőbe, testvér! – ellenkezett Banders. – Ráadásul, ha kivesszük alóluk a lovat, annyit érnek, mint kasztrált a kuplerájban. A többi zsoldosnak meg néhány száz jobbágynak pedig komoly elszámolnivalójuk van Darnellel meg a kutyáival. – Én több mint száz testvérnek parancsolok – vallotta meg Sollis –, továbbá ott van Frentis testvér százada. Ahhoz elég, hogy elfoglaljuk a kaput, és nyitva tartsuk, míg a lovagjaid behatolnak. – És azután mi lesz? – vetette ellene Banders. – Utcai harcokban aligha mondhatók tapasztaltnak, testvér. – Én egy ingoványban is szívesen harcolok – szólt közbe Ermund –, ha azzal kardnyújtásnyi közelségbe kerülhetek Darnelhez. Ne ítéld meg tévesen a lovagjaidat, uram! Sokáig töprengtek a döntésükön, de most már az Innentúlba is követnek, ha azt parancsolod nekik. – Távol áll tőlem, hogy kételkedjem bennük – biztosította Banders. – Ám a hűbéruradalmunk éppen elég háborút veszített ahhoz, hogy megértsük: egy rohamozó acélfal nem nyerhet meg minden csatát. És ha be is vesszük a várost, a hadsereg nagy többsége még mindig Alltort ostromolja. Amikor pedig ott végeztek, szerinted hová mennek legközelebb? – Abból, amit a felderítőinktől tudunk – pontosított Sollis –, Mustor hűbérúr sokkal derekabban tartja a várost, mint reméltük. Mire a voláriak elfoglalják Alltort, és az uralmuk alá hajtják a területet, leesik az első hó. Elég időnk lesz beárkolni magunkat, és megvárni a nilsaeli és végeki erősítést.
A Végek említésére Banders az egyik parancsnokához fordult, egy fehérmázas vértben feszítő, rangidős lovaghoz. – Gondolom, továbbra sincs semmi hír, Furel uram. – Hosszú az út Gazdagvárig, nagyúr – felelte a lovag –, és a Végekig még hosszabb. Mindössze tíz napja küldtük ki a hírnökeinket. – Azt reméltem, mostanra már útnak indult – töprengett Banders, és Frentis említés nélkül is tudta, kire gondol a báró. – Elindult – felelte. – Biztosan tudom. – Sollisra pillantott, aki biccentéssel jelezte egyetértését. – És ha Varinvár a kezünkben van, mire ideér, annál könnyebb lesz a dolgunk a továbbiakban. – Azt kéred tőlem, hogy csupán a hitre építve kockáztassak, testvér? – kérdezte Banders. – A Hit az én dolgom – válaszolta Frentis. ♦ ♦ ♦ A báró serege bőséges lóállománnyal rendelkezett, amelyeket jobbára a Darnellel szövetkező, áruló lovagok birtokairól szereztek. A lenyűgöző marmagasságú, nyughatatlan csődörökön látszott, hogy rohamra tenyésztették ki őket. Rensial mester a lovakat befogadó, átmeneti kifutóban barangolt, és az állatok horkantásaival meg nyihogásával látszólag mit sem törődve, arcán a szakértő megfeszített figyelmével simogatta az oldalukat és nyakukat. – Nem is olyan… – Davoka a megfelelő szavakat kereste, miközben a munkáját végző mestert figyelte. – Arakahmin. Fejbetegség. – Őrült – segített Frentis, látva a bizonyosságot a mester mozdulataiban. – Nem is olyan őrült, amikor a lovakkal van. Tudom. – Amikor rád néz, a fiát látja – váltott témát a nő. – Te is tudod? – A mester sok olyasmit lát, ami nincsen is. Rensial mindnyájuknak választott egy-egy lovat. Frentishez egy fiatalos szürkét vezetett oda, Davokának pedig egy széles mellű, fekete csatalovat vitt. – Túl nagy – rázta a fejét a nő, és elhátrált, amikor a hatalmas paripa megszimatolta. – Pónik nincsenek? – Nincsenek – felelte egyszerűen Rensial mester, és továbbállt, hogy újabb állatokat válasszon.
– Majd megszokod! – biztatta Frentis, és megvakarta a szürke orrát. – Vajon mi lesz a neved? – Ez jellemző a Merim Herre! – morogta lenézőn Davoka. – Neve csak az embereknek van. A lovakat megüljük és megesszük! A nap közepén elindultak dél felé. Sollis testvér a rendtársaival előrenyomult, míg a lovagok és kísérőik fegyelmezett oszlopban követték őket. A báró parancsára minden ember páncélt öltött, és felkészült a csatára. A jobbágyfelkelők gyalog vonultak mögöttük. Az edzett kinézetű férfiak kevés vértezetet viseltek, de annál jobban felfegyverkeztek. Arcukon egyöntetű komorság tükröződött, amit Frentis jól ismert. Ábrázatuk a sértett és feldühödött emberek sajátja volt. Abból, amit Ivern a hágótól idáig vezető útról mesélt, kiderült: Darnel nem vesztegette az időt, hogy megtorolja a régi sérelmeit, és haragját legfőképpen az ellenségei birtokán dolgozó köznép bánta. Frentis százada – akiknek többségét nem lehetett gyakorlott lovasnak nevezni – alkotta a hátvédet, és laza alakzatban zárták a menetoszlopot, amit még így sem tudtak sokáig tartani. – Kurvára… utálom… a lovakat! – szuszogta Draker, miközben a Rensial választotta, rozsdaszínű csődör hátán döcögött. – Pedig könnyű! – kiáltott oda kedélyesen Illián, és megsarkantyúzta a lovát, gyakorlott könnyedséggel ugrálva a nyeregben. – Csak a megfelelő pillanatban kell felemelni a hátsódat. Nevetve nézte, ahogyan Draker tökéletesnek korántsem mondható próbálkozással engedelmeskedik a tanításnak, majd nagyot hördülve huppan vissza a nyeregre. – Jaj, a meg nem született gyermekeim! Frentis és Rensial mester után Arendil és Illián számított a legjobb lovasnak. A vezetőjük a fiút nyugatra küldte, Illiánt pedig keletre. A szárnyakon kellett körülnézniük, és szigorú parancsot kaptak, hogy akár ellenséges, akár baráti csapatokat észlelnek, azon nyomban térjenek vissza. Ulice asszonyság arca egyértelmű aggodalomról árulkodott, hogy Arendilt újra el kell engednie, de egyetlen rideg pillantásra korlátozta tiltakozását. Akkor csatlakozott a csapathoz, amikor a menetoszlop éppen összeállt, és mindössze annyit közölt velük, hogy a báró utasítására a fiával tart. Davoka jelenlététől felbátorodott. – Tudom, hogy neked köszönhetem az életét – mondta a lonaknak. – Bármit kérhetsz cserébe, köszönetem jeléül megadom… – Arendil nekem gorin – felelte kurtán a hegyvidéki asszony, és amikor
az anya értetlenül összevonta a szemöldökét, hozzátette: – Klán. – A lonak kinyújtotta a karját, és széles mozdulattal a századra mutatott, Frentisre, Harmincnégyesre meg Drakerre, aki továbbra is fájdalmas arccal pattogott a nyeregben. – A klánom. Az égett erdő klánja. – Rövid nevetést hallatott. – És most már a tiéd is. – Hazamehetnél – tanácsolta neki Ulice. – Az északi út szabad egészen a hegyekig. Davoka arcán sötét felhő vonult át, mintha sértést kellett volna elszenvednie, de a vonásai kisimultak, amikor rájött, hogy a nő őszintén beszél. – Elveszett a királynő. Nincs otthonom, amíg meg nem találom. ♦ ♦ ♦ Késő estére értek be a sziklás hegyek közé. Banders engedett Sollisnak, aki kiválasztotta a táborhelyet, egy hegyfok északi lejtőjét, ahonnan minden irányba jó kilátás nyílt, és amelyet dél felől mély szakadék határolt. Most engedélyezték a tűzgyújtást, hisz a báró jól tudta, hogy egy ekkora sereg elrejtése úgyis lehetetlen volna az azraeli fennhatóságú vidéken. Frentis százada a keleti szárny védelmét kapta, és a rendtestvér szigorú őrséget állított. A harcospárok háromórás őrségben váltották egymást. Illián akkor tért vissza, amikor a parancsnok éppen körbejárta a tábor határát. – Túl sokáig maradtál! – feddte meg a lányt. – Arendil már egy órával ezelőtt visszaért. Legközelebb sötétedés előtt gyere vissza! – Sajnálom, testvér – válaszolta a lány, és kerülte a pillantását. Frentis rájött, hogy a reggeli zavar még mindig tart. – Van valami jelentenivalód? – tudakolta a parancsnok kevésbé szúrósan. – Kilométerekre egy lélek sincs – derült fel a lány arca. – Kivéve egy farkast, úgy tizenöt kilométerre innen. Az igazat megvallva, még sohasem láttam akkora állatot. És szokatlanul merészen viselkedett: egy örökkévalóságig csak ült egy helyben, és engem nézett. Bizonyára már előre érzi a vérszagot. – Jó. Pihenj egyet, hölgyem! Frentis továbbment a mustrán, és a harcosait élénk hangulatban találta.
Most, hogy az erdei menekülés borzalmai elhalványultak, a harci kedvük visszatért, és többen kifejezték abbéli kívánalmukat, hogy minél előbb Varinvárba érjenek. – A mérleg még nem billent át, testvér – mondta neki Vinten, a városi őrség egykori tizedese, és szemének vad csillanása Frentis emlékezetébe idézte Janril Norin arcát. – Túl sok vér nyomja a serpenyőt a mi oldalunkon. Varinvárnál kiegyenlítjük a számlát, vagy meghalunk! A parancsnok visszatért a központi táborba, és a még éber harcosokkal együtt költötte el vacsoráját. Harmincnégyes nemrégiben magára vállalta a főzéssel járó legtöbb feladatot, és frissen elejtett fogolyból és erdei gombából főtt, ízletes raguja mellett elbújhattak Arendil dilettáns próbálkozásai. – Oszt főzni is megtanítottak, nem csak kínozni? – érdeklődött Draker teli szájjal. A zsír cseppekben folyt a szakállán, miközben rágott. – Legutolsó gazdám főzőrabszolgája megbetegedett az ide tartó úton – felelt a volári királysági nyelven, és kiejtése hátborzongatóan eredetinek hatott. – Mielőtt meghalt, át kellett adnia nekem a tudását. Mindig is gyorsan tanultam. Ulice asszony átvette a volt rabszolga által nyújtott ragut, és óvatos arccal megkérdezte: – Kínozni? – Számmal ellátott rabszolga voltam – világosította fel Harmincnégyes szabatos, szenvtelen hangján. – Szakosodott rabszolga. Gyermekkorom óta a kínzás művészetére iskoláztak. – Nyugodtan folytatta az étel porciózását, miközben a nő némán bámult rá, majd végigjáratta a szemét az arcokon a tűz körül. Frentis rájött: most először látja őket valódi fényükben. Az ábrázatukat formáló kegyetlenség ott ült Draker mogorva tekintetében, Illián összevont szemöldökén, miközben húrt feszített a számszeríjára, és a tűzbe bámuló Arendil töprengő vonásain, aki gépiesen, tudattalan szaporasággal kanalazta a szájába az ételt. – Fárasztó utat tudhatunk a hátunk mögött, hölgyem – tudatta vele Frentis. – Nehéz döntéseket kellett hozni. Ulice a fiára pillantott, és a kezét nyújtva kisimította a hajat a fiú homlokából. Fáradtan elmosolyodott. – Nem vagyok hölgy. Ezt tudnod kell rólam, ha úgyis klántársak leszünk. Banders báró névtelen, fattyú lánya vagyok, semmi több. A nevem mindössze Ulice.
– Nem – szólalt fel Arendil, és kemény tekintetét körbejáratta a tűzön. – Az édesanyám neve Ulice úrhölgy, és aki más néven meri szólítani, annak velem kell kiállnia. – Hogyne, uram – csitította Frentis. – Hogyne. ♦ ♦ ♦ Miután a többiek már visszavonultak a sátraikba, és Draker jól ismert horkolása végigvisszhangzott az egész táboron, Frentis fegyvertisztítással foglalatoskodott. Amikor a kardja és kése már fényesen csillogott, kisuvikszolta a csizmáját, aztán a nyergét, majd lehúrozta az íját, és átvizsgálta a fáját, nem repedt-e valahol. Ezt követően nekiült, és minden egyes nyílhegyet megélezett a tegezében. Nincs szükségem alvásra – bizonygatta magának folyamatosan, bár a keze már zsibbadt a kimerültségtől, és a feje kéretlenül is a mellére bukott. – Csak álom. Megpróbált meggyőződést erőltetni a gondolatba, és vonakodó pillantást vetett a sátorra. Csak nyomot hagyott a társasága; ott hagyta a bűzét a fejemben. Csak álom. Nem lát igazából. Végül, amikor lankadó keze annyira ügyetlen volt, hogy már a hüvelykujjából is vér serkent, feladta. A nyilakat visszatette a tegezbe, és gyenge lábakon elbotorkált a sátorig. Csak álom. ♦ ♦ ♦ A nő egy magas torony tetején áll; a szeme előtt terül el Volár a maga ősi pompájában: házak, utcák, márványból épült villák és csodálatos kertek, meg több ezernyi torony minden városnegyedben, ám egyik sem olyan magas, mint ez az egy, a Tanácstorony. Tekintetét az ég felé emeli, és célpontot keres. Az ég tiszta, egyenletesen kék, de a nő észrevesz egy apró felhőt kilométerekre odafenn. Kicsiny és gyönge felhőcskének látszik, de a célnak megfelel. Mélyen magába nyúl rejtett képességét kutatva, és rájön, hogy el kell fojtania a dalt, hogy előhívhassa, ám amikor megteszi, beleszédül a felszabadult erőbe, és bele kell kapaszkodnia a mellvédbe. Ismerős patak csörgedezik az orrából, és
már érti, hogy ezért a tudásért drágábban fizet majd, mint a Revektől ellopott, csodálatos tűzért. Az emlékezetébe csengnek a pap szavai, és a gúny ezúttal elevenébe talál: Mindig a lopott képességek, ugye? Mit tudhatott ő minderről? – gondolja, ám a gondolat üres, erőtlen. – Eleget tudott ahhoz, hogy ne hagyja magát elvakítani a szerelem által. Kiutasítja a fejéből a kéretlen gondolatokat, és a felhőre összpontosít. A képesség egyre vadabbul kavarog a bensőjében, és még több vér csordul ki az orrából, amint szabadon ereszti a tudását. A felhőcske feszes kis örvénnyé válik, majd szétszakad, és nyúlványai lassan elhalványulnak a tiszta kék égen. – Lenyűgöző… Hátrafordul, és egy vöröstaláros férfit lát előbukkanni a toronytetőre vezető lépcsőről. A jövevényt két kuritáj követi a fénybe. Kezüket a kardjukon tartják. Még az új héj nyújtotta testi képességeket is ki kell próbálnia, de egyelőre ellenáll a késztetésnek. Ha titkolod a fölényt, megkétszerezed az értékét. Apja egyik tanítása, amit minden bizonnyal valami régen halott filozófustól lopott. – Arklev – köszönti a hórihorgas vörösruhást, aki melléje lép. Valami megváltozott a férfin, új karikák sötétlenek a szeme alatt. Jól ismeri az arckifejezést. Hisz ez gyászol! – A Hírvivő nem maradt sokáig. Csak annyit mondott, mostantól tőled kapjuk a Szövetséges útmutatását. A Szövetséges útmutatását… Mintha Arklev értené a szavak igazi jelentését, mintha tudná, mit jelent a semmiben ragadt lélekként figyelni a Szövetséges hangjára. Csaknem felkacag a szánalmas vénember tudatlanságán. Évszázadok óta él, és mégsem tud semmit sem! A férfi várakozva néz rá, a homlokán megjelennek az aggodalom halvány ráncai, és a nő ráébred, hogy beszélgetőtársa jó ideje hallgat. Vajon mióta áll itt ő maga a toronytetőn? Mikor is mászott fel ide? Nagy levegőt vesz, és hagyja szétoszlani a zavart. – Gyászolsz – mondja a vöröstalárosnak. – Kit veszítettél el? A férfi kissé hátrahúzódik, aggodalma rettegéssé mélyül, és kétségkívül azon tanakodik, mennyit tudhat még a másik. A nő már régen megtanulta, hogy a mindentudás látszata csaknem akkora hatalmat ad, mint a mindentudás maga. – A fiamat – feleli Arklev. – A hajója nem érkezett meg Varinvárba. A látók már nem találják nyomát az eljövendő időkben.
A nő bólint, és várja a továbbiakat, de a tanácstag vonásai álarccá dermednek, és nem szól többet. – A Szövetséges azt kívánja, hogy vegyetek fel a Tanácsba – folytatja a nő. – A rabszolga-kereskedelmet irányító pozícióba. – De hát az Lorvek tanácstag feladata! – tiltakozik a másik. – Már csaknem egy évszázada végzi gondosan és szorgalmasan a munkáját. – Igen: jól megtömte a zsebét, úgy, hogy közben túl kevés áldottat tenyésztett ki. A Szövetséges úgy érzi, nem értékelitek eléggé bölcs tanácsadását. És mivel új vágóállományunk rohamos tempóban érlelődik, úgy hiszi, én megbízhatóbb felügyelője volnék a vállalkozásnak. Amennyiben Lorvek nem hajlandó lemondani a székéről, bizonyosan találtok elegendő bizonyítékot, amivel megalapozzátok az árulás vádját. Hacsak nem kívánsz csendesebb módszert választani! A férfi mond még valamit, de ő már nem hallja, mert az idő megint csak kicsúszik a kezéből. Mióta áll itt? Amikor a tanácstalanság érzése elmúlik, ismét egyedül van, és az ég sötétebb kékbe fordult. Nyugat felé tekint, és szemével követi a széles folyótorkolatot a partig és az óceánig. Kérlek, siess hozzám, szerelmem! Oly nagyon magányos vagyok!
NEGYEDIK FEJEZET
Reva
Elég hullát látott ahhoz, hogy tudja, a halottak arca ritkán őriz bármilyen kifejezést. A vicsorgás és rettegéssel teli ábrázat csupán a megfeszülő izmok és inak műve, amikor a testnedvek távoznak, így meglepőnek találta, hogy a pap arca a nyugalom képmása: a torkán nyíló, sekély vágástól eltekintve szenderegni látszott, vonásai egy világgal megbékélt emberéi voltak. Megbékélt – gondolta Reva, miközben hátrább húzódott a hullától, és leült a sarkára. – Milyen találó, hogy csak a halálban talált megbékélést. – Ő az? – kérdezte Vaelin. Reva bólintott, és felállt. Alornis mellélépett, és megnyugtatóan megérintette a kezét. Vaelin maga elé tartotta a húga rajzát, és a szeme odavissza járt a pap arca meg a pergamenen látható képmás között. – Micsoda tehetség vagy te! – dicsérte Alornist mosolyogva, majd a sátorponyvánál álló, nagydarab férfihez fordult. – No és te, Marken mester! Van szemed az apró részletekhez. Marken szakálla röpke mosolyban gyűrődött össze, és Reva észrevette, hogy erősen ökölbe szorítja az ujjait, miközben szinte tüntetőleg nem tekint a második holttestre. Az a pap mellett feküdt, és jobban megfelelt Reva eddigi tapasztalatának: a bőre halványkéken derengett, az ajkak visszahúzódtak, és a nyelv kilógott a vicsorító fogak közül. A húsnyúlvány félig leszakadt a haláltusa közepette. Ám, mint a pap esetében, a vonásait ugyanúgy fel lehetett ismerni Alornis vázlata alapján. – Sentes bácsikám szerint Brahdor uraságnak hívták – tudatta Vaelinnel. – Veliss úrhölgy azt állítja, földjei vannak keletre innen, jó
szőlősdombokkal. Fehér borról nevezetesek, nem vörösről. – Ennyi az egész? – kérdezte Vaelin. – Semmi gyanús? Fura mesék különös képességekről, vagy megmagyarázhatatlan eseményekről? – Ennyi. Csak egy kisnemes, néhány száz hektárnyi szőlővel… és egy istállóval. Vaelin várakozón pillantott Markenre. A nagy ember egy pillanatra összeszorította a fogát, majd vastag ujjával Brahdor uraság hullájára bökött, és még mindig nem vetette rá a tekintetét. – Én ugyan hozzá nem érek, uram! Úgy szivárog belőle, mint a méreg. Bocsásd meg a gyávaságomat, de… – Megrázta bozontos fejét. – Nem… nem tudok… – Semmi baj, Marken – nyugtatta meg Vaelin, majd a papra pillantott. – És ez? A látó megkönnyebbülten felsóhajtott, és leguggolt a holttest mellé, húsos kézfejét a halott homlokára helyezve. A következő pillanatban vadul elfintorodott, mintha fájdalom hasított volna belé, és az ajka undorral megrándult. Úgy nézett ki, menten elkapja a kezét, de megacélozta magát, lehunyta a szemét, és percekre szoborszerű mozdulatlanságba dermedt. Végül lassan kifújta a levegőt. A homlokába lógó, fekete hajbozont mögött verejték csillogott. Felállt, és együttérzéssel meg bánattal a szemében Revára nézett. – Úrnőm… – kezdte. – Tudom – válaszolta a kormányzónő. – Ott voltam, Marken mester. Kérlek, mesélj el Al Sorna uraságnak mindent, amit láttál! – Korai gyermekévei sok zavart okoztak a lelkében – kezdte a látó. – A Világatya Egyházában nevelkedett. Nincsenek képek a szüleiről, ezért árvának gondolom, akit egy pap tanított. Úgy hiszem, a cumbraeli árvák mind ebben a cipőben járnak. Jószívű tanítója az uraság testőrségének egykori tagja volt, akit idős korában magához szólított az egyház, és jó hasznát vette a férfi a harci képességeinek, valamint vadul lángoló hitének. A fiú hosszú éveket töltött a Tízkönyvek tanulmányozásával, és közben edzett a háborúra. Férfiasságában is sokáig megszégyenülésben volt része, amikor nőkre nézett. Minél fiatalabb nők tetszettek meg neki, annál nagyobb szégyent érzett, és közben annál jobban kívánta őket. Éreztem benne egyfajta késztetést, hogy a Tízkönyvek mögé rejtőzzön, hogy az egyház tanításaiban találjon menedéket a vágyai elől. – Alltor és a székesegyház mélyen bevésődtek az elméjébe; úgy hiszem,
a papi hivatásra készülve oda küldték. Láttam, hogy találkozott az Olvasóval, és megkapta tőle papi nevét. Nyilvánosan sohasem beszéltek, de azt gyanítom, valamilyen titkos feladatra választották ki. Láttam, hogy elutazott Alltorból, de az út megszakadt, amikor találkozott egy megsebzett arcú emberrel. – Marken elhallgatott, és megérintette az orcáját. – Itt volt a sebhely. A fickó nagy tömeg előtt beszél, és a fiatal papban fellángol a szenvedély, amikor meghallja a hangját. Az Olvasóhoz fordul segítségért, és az újra útnak indítja. Megannyi hónap eltelik titkos találkozókkal: férfiak gyülekeznek sötét szobákban és félreeső barlangokban, és félnek, hogy felfedezik őket, miközben leveleket adnak át egymásnak és fegyvereket dugnak titkos rejtekhelyekre. Sohasem látja újra a sebhelyest, de az emléke gyakran az eszébe ötlik. Aztán egy újabb találkozón fut össze ezzel a valamivel – bólintott Marken a második hullára, és az arca összerándult, ahogyan a szeme Brahdor halott vonásaira esett. – Beszél, de mint tudod, uram, nem hallom, hogy mit mond neki. Ám a pap szenvedélye egyre erősebben lángol. Ez a valami az éjszaka leple alatt elvezeti egy tanyához. Odabenn egy öreg pár üldögél a nyílt tűz előtt, és egy kislánnyal bíbelődnek. – Újra Revára pillantott, és nyelt egy nagyot. – A pap szégyene még súlyosabbra dagad, ahogy a kislányra tekint. – Megölték a nagyszüleimet, nem igaz? – kérdezte a kormányzónő. – Megölték őket, engem pedig elraboltak. Marken bólintott. – Megvárták, míg lefektetnek. Végeztek az öregekkel, a kislányt ellopták az ágyából, a tanyát leégették. – Aztán sok-sok boldog év következik egy istállóban – motyogta az orra alatt Reva, és Marken esetlenül azon töprengett, mit is mondhatna. – Neveket megtudtál? – tudakolta Vaelin az áldottól. – Néhányat, uram. A pap leírta, hogy megjegyezze őket. A papírt elégette, de az emlékek megmaradnak. – Írj egy jegyzéket, és add át Reva úrnőnek! A fiatal kormányzónő visszament a pap holttestéhez, és nagy kísértést érzett, hogy csizmájával az elégedett arcba taposson, örökre belerondítva a békés szendergésbe. – Reva – húzta meg a ruhaujját Alornis. – Itt már nem tudhatunk meg többet! – Én… – hebegte Marken. – Én megtudtam a nevét, úrnőm. Az Olvasó
leírta, amikor nevet adott neki. – Nem – felelte a nő, és hátat fordítva a sátornyílás felé indult. – Amikor végeztetek, égessétek el! – hagyta meg Vaelinnek. – Búcsúszavakat senki ne mondjon. – Uram – folytatta Marken, ahogy kifelé indultak –, ha szabadna. Caenis testvérről van szó… – Tudok a dologról, Marken mester – nézett rá a várúr. – Nem azért követtünk téged idáig, hogy a Hit szolgáivá váljunk… – Ma este Nortah nagyúrral megvitatjuk a kérdést – ígérte neki kiegyensúlyozott hangon Vaelin. – Tudomásul veszem az aggodalmadat. Némán sétáltak vissza a töltéshez. Reva gondolatait kitöltötte az, amit az áldott mesélt neki, Vaelin pedig minden bizonnyal Caenis testvér királynője előtti feltárulkozását emésztgette. Alornis óvatos távolból követte őket, és a szeme a városfalat kémlelte, miközben melléhez szorította elmaradhatatlan bőrkötésű vázlattömbjét, amely már csaknem megtelt a fal mögött látott pusztítás képeivel. Sírt, amikor rátalált Revára a hullákkal teleszórt utcákon. Amikor megpillantotta, megölelte, és egész testében rázta a megkönnyebbülés. Reva keblében régi sajgás támadt, de már korántsem kínozta annyira, mint annak előtte. – A Hetedik Rend – szólt Vaelinhez, amikor megálltak töltés előtt. – Tehát egyáltalán nem legenda. De úgy sejtem, te ezt már jó ideje tudod. – Igen. – A férfi komor arca egyáltalán nem látszott olyan kimerültnek, mint az elmúlt héten, mégis mintha néhány röpke nap alatt éveket öregedett volna. – Bár volt valami, amiről tudhattam volna, azonban nem tudtam. – Caenis testvér? A várúr bólintott, és témát váltott. – Mit teszel a nevekkel, ha megkapod őket Markentől? – Levadászom és ítélőbíróság elé hurcolom őket. Ha kiderül, hogy a Fiak tagjai, akasztás vár rájuk. – Kormányzó úrnőm igen szigorú ítéletet hoz! – A nagybátyám gyilkosságát tervezték, az egyház teljes beleegyezésével, amely évszázadok óta szolgalelkű engedelmességbe kényszeríti a hűbérbirodalom népét. A Sötétség aljas teremtményeivel konspiráltak, hogy egy életen át tartó szenvedésnek vessenek alá engem, majd ellened küldtek abban a reményben, hogy odaveszek. És ne feledkezzünk meg a királynő elleni merényletről! Folytassam? Vaelin egy pillanatig elmélyülten tanulmányozta a fiatal nő arcát, és
Reva érezte, hogy kemény vonásai meglágyulnak a vizslató tekintet tüzében. – Sajnálom mindazt, ami itt esett veled, Reva. Ha lett volna fogalmam róla… – Tudom. – A kormányzónő erőltetetten elmosolyodott. – Maradj velünk ma éjjel! Veliss felhajtott egy új szakácsot, bár az igaz, hogy csupán két fogással szolgálhatunk, és a bor is elfogyott. – Nem tehetem. Sok a dolgom. – Hátrapillantott a tábor felé, ahol a katonák serényen pakolták a készleteket készülődve a másnapi menetre, amit már most a Királynő Háborúja néven ismertek. – Tudni akarja – fordult vissza Vaelin –, hány embert küldötök velünk. – Egyet sem. Én magam vezetem őket, a teljes házi őrséget, és még ötszáz íjászt. – Reva, már így is eleget tettél… Arken petyhüdt, élettelen arca, a hátából kiálló kard… A folyóba szédülő íjászok, amikor a nyílzápor lezuhogott… A haldokló Sentes bácsi a székesegyház lépcsőin… – Nem, még közel sem tettem eleget. ♦ ♦ ♦ Veliss valamikor éjfél után jött át hozzá. Az ostrom után visszatértek a szokáshoz, hogy külön hálóban aludjanak, inkább a tanácsnok asszony unszolására, mint Reva saját akaratából. A mindennapos harci helyzet viharában az emberek talán nem vették észre kettőjük folyamatos tévelygését, de most, hogy a hullákat és a romok nagy részét eltakarították, a székesegyházat pedig ismét megnyitották, a város fura módon kezdett visszatérni a szabályszerűségek világába. – Biztosan négyszemközt akarsz vele találkozni? – kérdezte Veliss. Egymás mellett feküdtek, fénylő verejték fátylában fürödve, és Reva élvezte, ahogy a tanácsnoka kibontott haja csiklandozza a bőrét. – Tudniuk kell, hogy a saját nevemben beszélek – felelte a fiatal nő. – Tekintve az ügy kényességét. – Nem fog nekik tetszeni… – Remélem is. – Közelebb húzta magához a szerelmét, és csókot nyomott az ajkára, hogy elhallgattassa a további ellenérveket.
– Alornis úrnő – kezdte kicsivel később Veliss. – A szíveden viseled a sorsát. – Alornis a barátom, csakúgy, mint a bátyja. – Semmi több? – Féltékeny vagy, nagyra becsült tanácsadóm? – Hidd el, nem akarsz féltékenynek látni! – A nő felült, és átkarolta a térdét. – Tudod, mindig azt terveztem, hogy elmegyek, amint véget ér a háború. Akkor is, ha nagybátyád életben maradt volna. Elfogadom az aranyat, és nekivágok. Sohasem érdekelt, miknek mondanak el, és nem zavart az Olvasó gúnyosan leereszkedő tekintete sem. De belefáradtam az egészbe, a hazugságokba és az áskálódásba. Még egy néhai kém is beleunhat mindebbe. Reva megsimogatta a nő meztelen hátát. – És most? – Most már nem tudnám elképzelni, hogy egyebütt legyek. – Reva érezte, hogy szerelme teste megfeszül, miközben a továbbiakat várta. – A Királynő Háborúja… – Az én háborúm is. És nem beszélünk róla. – Gondolod, akkor is ilyen szívesen venné a segítségedet, ha ismerné a valódi természetedet? Ha tudna kettőnkről? – Hacsak nem akadályozná a királyság felszabadítását, kétlem, hogy egy fikarcnyit is érdekelné. – Eszébe jutott első találkozása a királynővel: a lángoló elme, amely átviláglott arcának megperzselt bőrén, és a rendíthetetlen elhatározás, a páratlan céltudatosság, amelyben saját fiatalkori tükörképére ismert, már amikor egyáltalán alkalma akadt, hogy megnézze a saját képmását. De engem egy legenda nyomába küldtek, míg az ő zsákmánya túlzottan is valóságos, és nem hiszem, hogy megelégszik azzal a kevés volárival, akiket Varinvárban találunk, akárhányan is állomásozzanak ott. – Az a nő még a voláriaknál is jobban megijeszt – vallotta be Velissnek. – Akkor meg miért követed? – Mert ő is ezt teszi. Azt mondja, így kell lennie. Egyszer már elkövettem a hibát, hogy nem hallgattam a tanácsára. Nem teszem újra. – De hát csak egy férfi… – morogta a tanácsnok, és Reva hallotta a bizonytalanságot a hangjában. A mese szájról szájra járt, a cumbraelieket éppúgy rabul ejtette a varázsa, mint másokat, és a történet minden újabb elmeséléssel egyre több és több fülbe eljutott. Egy ember, aki
keresztülvágott egy egész hadseregen, hogy megmentsen egy várost, és aztán életben maradt. Életben? Reva előtt felrémlettek Vaelin renyhe vonásai azon a napon, saját záporozó könnyei, és a súlyosan zuhogó esőfüggöny, amely lemosta a vért, miközben Reva sikoltozva követelte, hogy ne hagyja el. De Vaelin elhagyta, ezt a nő is tisztán látta. Arra a néhány pillanatra nem tartózkodott a testében. – Intézned kell a város életét, amíg távol vagyok! – kérte a szerelmét. – Újjá kell építenetek a dolgokat, amilyen teljesen csak lehet! Itt hagyom neked Arentest, hogy szavatolja az adott szavamat, bár ő minden bizonnyal gyűlölni fog érte. És mit szólnál egy új címhez? Talán a kormányzóhelyettes megfelelő volna. Te majd biztosan kitalálsz valami jobbat. Veliss szorosabban ölelte a saját térdét. – Nem akarok címeket. Csak téged akarlak. ♦ ♦ ♦ Arentes és Antesh nagyurak őelőtte léptek be a székesegyházba, és a visszhangzó belső téren átvágva egyenesen az Olvasó lakosztályába siettek, míg Reva a házi őrség húsz tagjával követte őket. A terem ajtajánál álló két papot minden további nehézség nélkül lefegyverezték, és Arentes kitárta a kapuszárnyakat, majd félreállt, hogy úrnője beléphessen. Reva megtorpant, amikor meglátta a papot, akit Antesh nagyúr a falhoz nyomott. A sárgás, beesett arcú férfi kezét vastag kötés takarta, és orra csúnyán eltorzult. – Sohasem tudtam meg a neved – vetette oda a nő. A pap mogorva tekintettel válaszolt, de néma maradt, amíg Antesh kedvesnek egyáltalán nem mondható módon meg nem rázta. – A nevem csak az Atyára tartozik. – Úgy hiszem, ő éppen azt akarja, hogy eláruld nekem. – Odaintett két őrt. – Ezt itt vigyétek Veliss úrhölgyhöz! Azt üzenem, hogy jót tenne neki egy kis gyógyfőzet. Amikor a papot durván eltoloncolták, Reva visszafordult az ajtó felé, és lassú tempóban belépett, majd kurtán köszöntötte a kör alakú asztalnál ülő hét öregembert. – Jó püspökök! – Tíznek kellett volna benn tartózkodnia, de hárman
odavesztek az ostromban, persze sejtése szerint nem bátor várvédőként érte őket a halál. Amikor odalépett az egyetlen üresen álló székhez, az egyik vénember nagy nehézségek árán talpra állt. Az aszott, madárszerű aggastyán emlékei szerint akkor is ágált, amikor ő átengedte a székesegyházat a sebesültek ellátására. – Ez itt a tíz püspök szent tanácsa! – köpte a vénember gyűlölettel. – Nem vagy hivatott csak úgy… – Elhallgatott, amikor Arentes vaskesztyűs kezével keményen az asztalra vert. – A kormányzó úrnő helyes megszólítása „úrnőm”! – dörögte a megfélemlített egyházi méltóságnak. – És őelőtte egyetlen ajtó sincsen zárva ebben a városban! Reva lecövekelt az üres szék mellett, amely természetesen a terem legdíszesebb darabja volt, egy megfelelően kipárnázott ülőhely a vén kurafi csontos hátsójának. Felsóhajtott, és félretolta az útból. Kétszer nem ölhetem meg. Milyen kár! – No, no, parancsnok uram! – csitította Arentest. – Tekintettel kell lennünk a jó püspökök tanácskozására. Hagyj minket magunkra, mert sok megbeszélnivalónk van! Az aggastyánok néma csendben ültek, miközben az ajtószárnyak messze hangzó dördüléssel bevágódtak. Reva megvárta, míg elhalkul a zaj, és csak azután fogott neki a mondandójának. Hangszínéből a tisztelet utolsó nyoma is eltűnt. – Tehát, választottatok? Csak az egyikük szólalt fel, egy nagyorrú, vékonyka ember, aki kicsivel fiatalabbnak látszott a társainál. – Még nem számláltuk meg a szavazatokat, úrnőm. – Az asztal közepén álló egyszerű fadobozra mutatott. – Akkor tegyétek meg most! Reva alaposan megnézte magának a fickót, ahogy az a szelencéért nyúlt, és rájött, hogy emlékszik az arcára az Olvasó halálának napjáról. Ez éppen mosolygott, amikor ő nekirontott a vénségnek. Egy lehetséges szövetséges? Megacélozta magát a lehetőség ellenében. A Marken által szerzett értesülések nem hagytak helyet az egyezkedésnek. Ebben a teremben nincsenek barátaim. – A déli egyházmegye püspöke – jelentette be a sovány püspök, miután megszámolta a szavazatokat. – Egyhangú szavazattal.
A kormányzónő végigtekintett az asztal körül ülőkön, és csak hat ijedt vénembert látott, meg egy szendergő ősöreget, aki még a belépőjére sem emelte a fejét. – Ki az? – kérdezte. A sovány püspök feszengve megköszörülte a torkát. – Én vagyok, úrnőm. A nő rövid kacajt hallatott, és hátat fordított neki, mert a figyelmét magára vonta egy gyertyafényes falfülke a terem végében, ahol tíz olvasópolcon tíz hatalmas kötet ült. Tíz ősi, foszló és repedt kötésű könyv. Az első könyv, amit valaha Cumbraelföldjén kötöttek – jutott eszébe, és furcsának találta, hogy a szívében nem érez ámulatot a látványra. – Csak egy csomó vén kötet egy vénemberekkel teli szobában! – A birtokomban van egy jegyzék – fordult vissza az asztal felé –, amely hitem szerint az Igazpengéjű Fiai nevezetű eretnek szekta tagjainak nevét tartalmazza. Előbb-utóbb minden listán szereplő személyt elfogunk és kihallgatunk. Bizonyosan velem együtt örültök ennek a hírnek, hiszen az elfogottak az értesülések valóságos tárházával szolgálhatnak nekünk. Végignézett az arcokon, és a legtöbbjük ábrázatán zavart látott, viszont némelyiken egyenesen félelmet. Tudták – jött rá. – Nem mind, de néhányon tudták. Látta, hogy a déli püspök kerüli a tekintetét, és összeráncolt homlokán verejtékcseppek gyűlnek. Legfőképpen ő! Jól gondolta: itt nem talál szövetségeseket. Lassan körbejárta az asztalt, és nézte, ahogy a görnyedt hátak megremegnek, amint elmegy mellettük. Nem viselt fegyvert, hiszen már a nagyapja kardját is visszavitte a könyvtárba, de nem kételkedett benne, hogy ebben a teremben az összes vénember nyakcsigolyáját puszta kézzel elroppanthatná, ha éppen ahhoz volna kedve. Megállt az újonnan választott Olvasó széke mögött, és a mellette szépen felhalmozott szavazócédulákra mutatott. – Add ide azokat! Az öregember májfoltos, csontos keze remegve engedelmeskedett, csak hát leejtette a cédulákat, és ügyetlenül sietett összeszedni, majd esetlenül a nő tenyerébe tenni őket. – „A csalás egyszerre bűn és áldás” – idézte Reva, miközben elvette a cédulákat a püspöktől. Mostanában az Ötödik Könyvet, Az ész könyvét tartotta a kedvencének. Megfordult, és kezében a pergamendarabokkal lassan visszament a falfülkéhez. – „Az Atya által számunkra választott út
sokféle lehet, és mindörökre kacskaringós. A szeretetteknek minden kanyarnál döntések garmadájával kel megküzdeni, mert az út szétágazik, háború, éhínség, szerelem, csalárdság szeli ketté. Lehetetlen csalás nélkül járni az élet sokféle útján.” – Megállt az alkóvnál, és a cédulákat az egyik gyertya fölé tartotta, aztán hagyta, hadd eméssze őket félig a tűz, majd a kőpadlóra dobta őket, ahol tovább égtek, és hamarosan nem maradt belőlük egyéb, mint kavargó, fekete pernye. – „Azonban – folytatta a püspököknek, akik ekkorra már felháborodva, vagy elborzadva nézték – az Atya megbocsátja a jóságból, vagy magasztos cél érdekében mondott hazugságot.” Csak állt ott, és eleresztette a mosolyt, miközben a tiltakozás hangjait várta. De az aggastyánok csak ültek előtte, és nézték, néma tétlenségükkel felszítva a kormányzónő haragját. Ez a romlott egyház gyilkosokkal paktált! Egy olyan ellenség szolgáival szövetkeztek, akik vérontást és rabszolgaságot hoztak erre a földre! A város népe ennek a szent székesegyháznak a tornyára lógatna fel benneteket, ha én úgy kívánnám! Én elnyertem a szeretetüket, miközben ti itt bujkáltatok, és csodáért imádkoztatok, ami sohasem teljesült. Én karddal és íjjal nyertem el a tiszteletüket! Csak egy szó Arentesnek, és vége volna: a püspököket kirángatnák a templomból, a vádakat a fejükre olvasnák, miközben a nép mindent végignézne, a nép, amelynek haragját néhány jól megválasztott igazsággal könnyedén felébreszthetné. Mostanra mindannyian gyilkosoknak számítottak, kivéve a gyermekeket, bár a halál látványához már ők is hozzászoktak. Nem tiltakoznának, senki egy ujját sem mozdítaná, hogy megállítsa az öldöklést, és övé lehetne a vágyálom, amit a pap annak idején eléje vetített: megalapíthatná az apja elképzelése szerinti, új egyházat. Az őrült apám egyházát. A gondolat szertefoszlatta a dühét, és a harag helyébe fáradt felismerés költözött. Olyan sokat veszítettek, ám az egyház már évszázadok óta kitart, és ez a vidék sohasem lesz képes magára találni, ha még több sebet felszakít! A szendergő vénember megrázkódott, és vizenyős szemét kinyitva, bambán nézett körbe a teremben. – Ebédet! – követelte, és sétabotjával az asztalra vert. Reva odalépett hozzá, és magasról a bosszankodó arcra mosolygott. – No és benned kit tisztelhetünk, jó püspök? – Én… – kezdte az aggastyán, és kihúzta magát. – Püspök vagyok… –
Zavartan összevonta a szemöldökét, és kissé leejtette a vállát, majd megnyalta a száját. – A… minek is? – A Folyóvidéki egyházmegyéé – suttogta feszülten a mellette ülő. – Ez az! – derült fel a vénember képe, és zsarnoki szemeket meresztett Revára. – A Folyóvidék püspöke vagyok, és az ebédemet követelem! – Megkapod – biztosította a kormányzónő egy meghajlás kíséretében –, és még annál is többet! Az ajtóhoz lépett, majd megállt, és széles mozdulattal az egybegyűltek felé intett. – Hiszen a társaid éppen most tettek meg a Világatya Egyházának Szent Olvasójává! Kérlek, fogadd őszinte gratulációmat, Olvasó! Személyesen biztosítalak a Mustor-ház legjámborabb támogatásáról. Csillapíthatatlan érdeklődéssel várom az első misédet. ♦ ♦ ♦ A vívóterem fala most többnyire csupaszon árválkodott. Az egykor kardokkal megrakott állványokról most hiányoztak a pengék, kivéve azokat, amelyeket túl magasan helyeztek el ahhoz, hogy az illetéktelen kezek elérhessék őket. Egy órát gyakorolt a nagyapja kardjával. Forgó, szeletelő pengével, feszülő izmokkal táncolta halálos táncát. – Órákig lennék képes nézni, ahogyan ezt csinálod. Reva egy pörgés közben megtorpant, és hátrafordult. Alornis állt az ajtónyílásban, és rajzszéntől maszatos ujjai között ott szorongatta bőrtáskáját. – Kétlem, hogy néhány nappal ezelőtt is tetszett volna a látvány – felelte a kormányzónő, és megdörzsölte a hátát. Alornis tekintete elsötétült. – Tudom, hogy sok borzalmat tapasztaltatok. A város nagy része elpusztult. Az ideúton láttam dolgokat… dolgokat, amelyeket, úgy éreztem, papírra kell vetnem. – Meglapogatta a táskáját. – Gondoltam, ha lerajzolom, kiverhetem őket a fejemből. De benne maradtak. Az égből záporozó levágott fejek… A volári harcos dacos tekintete, ahogyan a kivégzőhelyre vezették… – Nem csoda – válaszolta Reva. – Velünk tartasz Varinvárba? Itt is akad szoba bőven, ha maradni szeretnél. És biztos vagyok benne, hogy Veliss
úrhölgy örülne a társaságnak. Alornis mosolyra húzta a száját, de csak megrázta a fejét. – Alucius és Benril mester miatt nem lehet. Meg kell találnom őket! – Tétovázott egy pillanatig, aztán belépett a terembe, és a szeme elkerekedett, amikor meglátta a fal felső részén díszelgő festményeket, a különböző pozitúrákban ábrázolt vívókat. – Ezt egy szakavatott kéz csinálta – mondta elismerően. – Minden bizonnyal a dédapám költségére. Veliss feljegyzéseiből ítélve kissé túl szabadon értelmezte a rendelkezésre álló anyagi keretet. Talán ezért is veszített el olyan sok háborút az azraeliek ellenében. Úgy tapasztalom, a kormányzás jobbára pénz kérdése. Alornis sima homloka redőkbe futott, miközben a másikra nézett, és enyhén csodálkozva rázta a fejét. – Olyan sok minden változott ez alatt a kevés idő alatt! Reva nem viselte könnyen a kutató szempárt, és a kardot megemelve elfordult. – Te pedig… – szólt a fegyverhez –, túl nehéz vagy! – Mi történt a korábbi pengéddel? – kérdezte a látogatója. – Azzal a páratlan szépségű karddal. Arken holtteste fölött állva a karja folytonos, halálos ívben kaszabolt, és a haragvó szavak szüntelen árban ömlöttek az ajkáról… – Eltörtem. – A szemét a magasabb állványokra illesztett, megmaradt fegyverekre emelte, és a szeme megállapodott egy azraeli pengén, amely valahogyan elkerülte a fegyvereket kereső szolgák figyelmét. – Segíthetsz nekem újat találni helyette. Összefűzte az ujjait, és bakot tartott Alornisnak, aki a tenyerébe tette az egyik lábát, majd amint Reva felemelte, felnyújtózkodott, kikapta a kardot a tartójából, aztán megcsúszott és leesett. Segítője elkapta, és szorosan fogta, miközben a lány kacagott, és hátrább húzódva a fiatal kormányzónő szemébe fúrta a tekintetét. – A bátyám szerint Veliss úrhölgy valaha Janus király szolgálatában állt – tudatta vele. – Tudom. Veliss már sok minden volt életében. – Nos, szerintem elragadó teremtés. – A kis művész lábujjhegyen pipiskedve csókot nyomott Reva homlokára. – Örülök nektek. Megfordult, fogta a rajzait, és kiment a teremből. Reva lehunyta a szemét, és érezte, ahogy a csók melege kihűl a homlokán. Mindig is jó
szeme volt a dolgokhoz. Ostobaság volt azt gondolni, hogy nem veszi észre. Megforgatta a kardot a kezében, kihúzta a pengét a tokból, és azt látta, hogy élemedett kora ellenére nem rozsdás, és karcos élét nem csúfítja olyan csorba, amit ne lehetne kiköszörülni. – Nos – szólt, és a hüvelyt félredobva harci pózt vett fel –, lássuk, vajon megfelelőbb utód leszel-e! Sok tennivalónk van!
ÖTÖDIK FEJEZET
Lyrna
A lovat az eorhiltól kapta ajándékba. A tizennégy marok magasságú állat a füle közti fekete pamacstól eltekintve az orra hegyétől a farkáig fehér színben pompázott. Bölcsesség, az eorhil asszony ott várakozott a lóval, amikor Lyrna reggel kilépett a sátrából, és meglepően jól sikerült, ceremoniális meghajlás kíséretében a kezébe nyomta a kantárszárat. – Van neve? – kérdezte a királynő. – A te nyelveden „Láthatatlan Nyílvessző, Amikor Hóban és Szélben Szalad” – felelte Bölcsesség, tökéletesen helyes királysági nyelven. – Az én népem híres terjengős megfogalmazásairól. – Akkor Nyílnak fogom hívni – vakarta meg Lyrna a kanca orrát, amivel halk horkantást csalt elő az állatból. – Hiányzik neki a lovasa – folytatta az eorhil. – Még a város előtt esett el. Úgy érzem, te meggyógyíthatod a szívét. – Köszönet érte – viszonozta a királynő a meghajlást. – Velem tartasz ma? Szeretném jobban megismerni a népedet. Az idős asszony hangja kissé gúnyos színt öltött, amikor válaszolt: – Nem olvastál el még minden eorhilról szóló könyvet a könyvtáradban, fenség? – Egyre inkább ráébredek, hogy a könyvek okfejtései alulmaradnak a tapasztalat hangjával szemben. – Ahogy kívánod. – Bölcsesség hátat fordított, és felugrott saját lovára, aztán várakozón nézett le a nőre. – A népem most indul. Iltis és Benten kénytelen-kelletlen felmásztak a saját hátasaikra, amikor Lyrna nyeregbe ült, és Bölcsesség társaságában elügetett. A tábor keleti
határára tartottak, ahol az eorhil sereget már mozgásban találták. A különféle csapatok látszólag találomra vágtáztak ki a gyülekezőhelyről. Nem volt itt szó szépen rendezett sorokról és menetoszlopról, bár mintha minden egyes lovas különös célzatossággal navigált volna a tömegben, és Lyrna megfigyelése szerint, a keleti hegygerincre és az azon túl fekvő mezőkre érve a had valami előre meghatározott, ámbátor laza alakzatot vett fel. – Jó vidék ez a lovaknak – kiáltotta a királynő Bölcsességnek körülbelül egy órával delelő előtt. Keményen hajtottak, de Lyrna nem merült ki a vágtában. A Lonak-uradalomban tett utazása alatt hozzászokott a nyeregben töltött hosszú órákhoz, továbbá azt is örömmel tapasztalta, hogy új lova gyorsabb lábú, mint Coboly, és kevésbé ingerlékeny, mint Biztosléptű. – Azért még mindig túl sok a hegy itt az én népem ízlésének – felelte Bölcsesség, és hosszan ivott a vízhordótömlőjéből. – Ráadásul egyetlen jávorszarvast sem láttunk, amióta idejöttünk. A fiatalok közül sokan bosszankodnak, mert nálunk valaki akkor lép felnőttkorba, amikor elejti az első jávorszarvasát. Lyrna a körülötte ügető lovasokra nézett, és észrevette, hogy a szemük folyamatosan az arcára téved, de nem látszott rajtuk a királyságiaktól megszokott csodálat. Ha mást nem, hát annyit érzett rajtuk, hogy a közvetlen környezetében kényelmetlenül feszengnek. – Te Sötétségnek nevezed – folytatta Bölcsesség, aki valahogyan ráérzett, milyen kérdést készül feltenni a királynő –, mi egyszerűen csak exillának, ami a te nyelveden „hatalmat” jelent. – Én nem bírok ilyennel – jelentette ki Lyrna. – Az mindegy. Ismerjük az exillát, de közülünk keveseknek adatott meg ez az ajándék. – És gondolom, akiknek megadatott, azokat kerülik a többiek. Bölcsesség alig hallhatóan felkacagott. – Ne ítélj meg minket saját néped szokásaira alapozva, fenség! Az áldottakat nem kerülik, hanem éppen hogy tisztelik. Minél nagyobb a hatalmuk, annál nagyobb tisztelet övezi őket, és a tisztelet félelmet szülhet, ha túl nagy hatalommal néz szembe. Még sincs a történelmünkben egyetlen mese vagy dal sem, amely nagyobb hatalomról szólna, mint amelyik téged meggyógyított. A harcosainkat nyugtalanítja, mit jelenthet. – Téged is nyugtalanít?
Bölcsesség ráncokkal tarkított arca mosolyra húzódott. Nem volt széles mosoly, de annál nagyobb együttérzést tükrözött. – Nem, nagy és félelmes királynő, én pontosan tudom, mit jelent. Sanesh Poltar ügetett oda tarka ménjén, és óvatos biccentéssel köszöntötte Lyrnát. – Felderítőink jelentik, sok ember délen – tudatta Bölcsességgel. – A királynő itt marad, míg megnézzük. – Nem maradok – szólt közbe Lyrna, és ragyogó mosolyát az eorhilra villantotta. – Várúr mondja, te biztonságod mindenkinél előbb való – válaszolta Sanesh Poltar. – Mi pedig neki felelünk, nem neked. – Ám én nem felelek senkinek – vágott vissza a fiatal királynő, azzal megrántotta Nyíl kantárszárát, és az állat orrát dél felé fordítva vágtára fogta. ♦ ♦ ♦ Az eorhil persze hamarosan utolérte. Mindenesetre a királynőt elégedettséggel töltötte el a szigorú tekintet, amit Sanesh Poltartól kapott, amikor a törzsfő elszáguldott mellette. Iltis és Benten is beérték, két oldalról közrevették, és Lyrna erősen pislogva próbálta kirázni a szeméből a port, ahogyan a lovasok nyomában vágtattak a harmatot felszárító, felkelő napban. Egy órával később megálltak egy alacsony domb tetején, és a királynő lefékezett a törzsfő mellett, aki az alant elterülő sekély völgyet kémlelte. Keletre és nyugatra az előőrs tökéletes összhangban hajtotta végre bekerítő hadmozdulatát, míg a lovasok túlnyomó része az alacsony gerincen vesztegelt. A legtöbben már nyilat tettek szaruíjukra. Sanesh Poltar néma csendben ült a nyeregben, és sólyomszerű éberséggel fürkészte a völgyet. Lyrna követte a tekintetét, de semmi különöset nem vett észre a tájban. – Hány embert láttak? – kérdezte a főnököt. – Kevesebbet, mint a városban – válaszolt a törzsfő anélkül, hogy megfordult volna. – De többet, mint ahányan mi vagyunk. Tokrev újabb volári különítménye, amit a déli területek kifosztására küldött? – tűnődött Lyrna. Marken mester végigkutatta a halott tábornok
elméjét, és elmondása szerint csupán a hiú törekvés és kicsinyes irigység mocsarát találta, ám nyomát sem látta nagyobb, a közelben táborozó haderőnek. Ilyen hamar partra szálltak volna? Tokrev már a második hullámért küldetett, hogy sürgesse a megszállást? Sanesh Poltar kihúzta magát a nyeregben, és előremutatott. Beletelt néhány pillanatba, mire Lyrna is meglátta őket. A kis lovassági csapat vágtázva érkezett meg a völgybe, majd a horizonton felsorakozott lovasok láttán hirtelen lefékeztek. Legyező alakban szétszóródtak, és még mindig túl messze voltak ahhoz, hogy ki lehessen venni a részleteket, de az egyik szárnyuk letört, és vágtázva eltűnt a völgy nyúlványában. Lyrna mellett Bölcsesség is leakasztotta az íját a nyeregről, és rátett egy nyílvesszőt. Ilyen élemedett korú, mégis harcolnia kell! – csodálkozott a királynő. A lovasok a völgyben mozdulatlanul ültek hátasaikon, és Lyrna igencsak furcsállta, miért nem rántanak kardot. Sanesh Poltar szeme ismét odébb siklott. Egy magas zászló jelent meg a völgy peremén, egy lovas katona által vezetett, gyalogsági hadoszlop élén. A gyalogosok fegyelmezett sorokban masíroztak be a laposan fekvő területre, és egy mozdulattal sem jelezték, hogy csataalakzatba kívánnának rendeződni. Lyrna hamarosan arra is rájött, miért: a lobogón láthatóvá vált a vadul hullámzó óceánból kiemelkedő, hímzett torony. Nevetett, és Nyíl véknyába vágva előrelendült, rá se rántva a mögötte vágtázó, elképedt Iltis tiltakozására. Közeledtére a menetoszlop megállt, és az őrmesterek parancsokat vakkantottak embereiknek, akik mintha megsüketültek volna, csak álltak, és leplezetlen csodálattal bámulták a feléjük száguldó jelenséget. Az oszlop élén álló lovas a királynő felé tartott, és Lyrna a kezét üdvözlésre emelve szívélyesen elmosolyodott. A katona némi nehézség árán leereszkedett a nyeregből, és lassan féltérdre borult. – Nagy örömömre szolgál, hogy újra láthatlak, uram! – köszöntötte a nő. Al Bera várúr felnézett rá, és szeme elszántan világított sápadt arcából. Küszködve feltápászkodott, miközben a királynő leugrott a nyeregből, és kinyújtott kézzel odasietett hozzá. – Fenség! – hörögte a férfi kihúzott háttal, és ajkát a fiatal nő kezéhez érintette. Miközben felegyenesedett, a tekintete szinte egy percre sem hagyta el Lyrna arcát. – Oly sok szörnyű történetet hallottunk! Megelégedésemre most azt látom, hogy legalább az egyik hamisnak
bizonyult. – Megfordult, és karjával a háta mögött álló katonák felé intett, akik egyre népesebb csapatokban meneteltek be a völgybe. – Íme, a Déli Parti Hadsereg. Húszezer lovas és gyalogos katona, akik készek az életüket adni a királynő parancsára. ♦ ♦ ♦ – Úgy ötezer embert küldtek a déli megyékbe – jelentette a déli várúr még aznap este a parancsnokok tanácsának. Lyrna utasította, hogy ülve adja elő mondandóját, hiszen a kimerült és fájdalmakkal küszködő Al Bera szemmel láthatóan bármelyik pillanatban összeeshetett. Egy tábori széken foglalt helyet, és mindkét karját az ölében nyugtatta. A balt vaskos kötés takarta, míg a jobb bénán lógott félrecsapott vállából. A királynő felajánlotta, hogy elviszi Pókhoz, de a várúr döbbent arckifejezésére úgy határozott, nem erőlteti a dolgot. – A hadtestek leginkább rabszolgaharcosokból álltak – folytatta Al Bera. Lyrna jól tudta, hogy a férfi érdemei, és nem vérségi kötelék alapján került a posztjára, és beszédéből kihallotta a dél-azraeli köznépre jellemző, széles magánhangzókat. – Továbbá vagy ezer lovas katonából. És persze rabszolgahajcsárokból. Számos falut a földdel tettek egyenlővé, mire a hír a toronyba is elért. A déli őrség élén magam is kilovagoltam, és összeszedtem annyi embert a partról, amennyit csak a halászfalvak nélkülözni tudtak. Éppen akkor ütöttünk rajtuk, amikor befejezték a mészárlást Draver Mólójánál, a Hidegvas torkolatához közeli szakaszán. Látszott rajtuk, hogy nem vártak ilyen sebes válaszcsapást, ami nem is meglepő, hiszen az ő számításuk szerint már halottnak kellene lennem. – Al Bera elhallgatott, és hamuszínű szája mosolyra húzódott. – Megadtuk nekik, ami járt. A véres összecsapásban mindkét oldalon körülbelül ugyanannyi áldozat lett, de megfizettek azok az anyaszomorítók! – Foglyokat is ejtettetek? – kérdezte Vaelin. – A rabszolgakatonák nem adják meg magukat, de néhány lovasságit és hajcsárt is elfogtunk. A kiszabadított emberekre bíztam őket. Egyszerűen fel kellett volna akasztatnom őket, de a vérért vérrel kell fizetni. – Jól mondod, uram! – helyeselt Lyrna. – Folytasd, kérlek! – Azóta gyűjtöm magam köré az embereket, és a legjobb tudásom szerint kiképzem őket. Két hete hallottuk a hírt, hogy a meldenei flotta
felhajózott a Hidegvason, így elérkezettnek láttam az időt, hogy északnak forduljunk. – Helyesen döntöttél! – dicsérte a királynő. – Azonban tudnotok kell, hogy a készleteink csaknem elfogytak. – A készletek nem jelentenek gondot, fenség. Becses asszonyom az Erinei-tenger mindkét oldalán rendelkezik családi kapcsolatokkal. Kiderült, hogy néhány alpiri kereskedő szívesen üzletbe bocsátkozna velünk. Aligha ajánlottak kedvező feltételeket, ráadásul a Déli-torony kincstára szinte teljesen kiürült, de mivel a császár megszüntette az embargót, gondolom, nem tudtak ellenállni a könnyen jött haszonnak. Lyrna látta, hogy erre Verniers uraság is felkapja a fejét. Szándékosan maradt láthatatlan a hadsereg sorai között, és őt meg Vaelint kivéve senkivel sem érintkezett, annak ellenére, hogy a királynő egyértelművé tette: szívesen látják a tanácskozásokon, és minden kimondott szót szabadon lejegyezhet. A Pajzs az alltori csata után fennhangon és teli torokból kacagva hirdette, hogy „ő az az írnok, aki végzett egy tábornokkal”, és a legénysége visszhangozta a kacaját. Verniers-t azonban nem érdekelte a hősiességéért járó dicséret, bár négyszemközt szívesen válaszolt az érdeklődők kérdéseire. – Úgy tűnik, a császárotok most már barátságosabban viszonyul a királyságunkhoz, uram – szólította meg most a királynő. A krónikás alig láthatóan összerezzent, amikor a parancsnokok feléje fordultak, és kurtán annyit felelt: – Tényleg úgy tűnik, fenség. – Gondolod, hogy ismeri a voláriak nagy tervét? Ezért enyhülhetett meg? – A császár akaratát nehéz kitalálni, fenség. De bármi, ami sérülést okozhat a Volári Birodalomnak, nagy örömet okoz neki. Sokkal régebb óta az ellenségeink, mint nektek. – Küldjünk követet hozzájuk! – tanácsolta Vaelin. – Kössünk szövetséget, ha lehetséges! – Mindent a maga idejében, uram. – A királynő ismét Al Berához fordult. – Máris megfogalmazok egy levelet Al Bera asszonynak, amelyben biztosítom róla, hogy a háború végeztével minden költségét megtérítem, és hogy szabadon tárgyalhat az alpiri kalmárokkal. Eközben hadi ellátmányának felét Alltorba küldi, amelynek segítségével a cumbraeli nép túléli a telet. A készletek másik fele pedig minket illet. –
Ujja végigsiklott a térképen, míg rá nem talált egy városra a renfaeli partvonalon. – Tizenöt napon belül találkozunk meldenei szövetségeseinkkel Warenhelynél. Addig is, kérlek, uram, pihenj egy kicsit! ♦ ♦ ♦ A Warenhelyre vezető út minden napját másik különítmény körében töltötte. Egyszer Reva úrnő cumbraeli seregével volt, aztán a végeki bányász zászlóaljjal, a harmadik napon pedig a déli őrséggel. Minden arcon csodálatot, igézetet, vagy – mint Nortah szabadcsapata esetében – vad és elszánt hűséget látott. – Az eltávozottak megáldottak téged, királynő! – kiáltotta oda neki egy férfi, amikor lefékezett Nortah nagyúr mellett, és a szózatot hamarosan már több tucatnyian visszhangozták. – Csendet a sorok között! – parancsolta az őrmester, egy izmos, hosszú hajú fiatalember, aki a Hatodik Rend tagjaihoz hasonlóan a hátán átkötve viselte a kardját. – Bocsáss meg, fenség! – kérlelte Nortah, amikor útnak indultak. – A legjobb napokon sem könnyű őket kordában tartani, és persze nem korbácsoltathatom meg őket. – Nem, uram – felelte Lyrna. – Azt semmiképpen sem teheted. – A nő különösnek találta, hogy csaknem egész délelőtt némán lovagoltak egymás mellett, hiszen apja főminiszterének a fia, akire még gyermekkorából emlékezett, nem éppen a csendességéről volt híres. A nagyszájú és olykor erőszakos legénynek könnyen ment a csúfolódás, és még könnyebben a sírás, amikor a gúny visszaütött. A mellette ügető szakállas harcosban most nyomát sem látta annak a régi fiúnak. Nortah ajkán mosoly játszott, miközben puhán ugrándozó, jókora harci macskáját figyelte. – Vissza akartam adni neked atyád földjeit és címeit – kezdte Lyrna, amikor már nem tűrte tovább a hallgatást –, ám Vaelin nagyúr tanácsára nem tettem. Szerinte téged nem érdekel az ilyesmi. – Az apám sem ért velük túl sokat, fenség – felelte a férfi készségesen, de némi éllel. – Azt az ügyet tekintve nem volt beleszólásom a király döntésébe. Igazán… sajnálatos, ami történt.
– Nincs bennem neheztelés, fenség. Az idő már elhomályosította az emlékeimet a férfiról, akit csaknem annyira szerettem, mint amennyire gyűlöltem. Akárhogy is, a halála nélkül most nem járnék azon az úton, amely a feleségemhez, a gyermekeimhez és hőn vágyott otthonomhoz vezetett. És a Hit arra tanít, hogy elfogadjuk a sors ajándékait. – Te még mindig tartod a Hitet? – A rendet elhagytam, fenség, de a Hitet nem. A testvérem valahol a sivatagban elveszítette az övét, de az enyém megmaradt. Bár az asszonyom szorgalmazza, hogy térjek át a nap és a hold vallására. – Halkan felkacagott, és a királynő honvágyat hallott ki a nevetésből. – Igazából ez az egyetlen dolog, amin néhanapján összeszólalkozunk. Délben megpihentek. Lyrna lekapaszkodott Nyíl hátáról, de ijedten visszahátrált, amikor a szabadcsapatból egy asszony, két kezében tőrrel, feléje szaladt. Iltis kardja egy pillanat alatt kicsusszant a hüvelyéből, ám a nő ahelyett, hogy a királynőre vetette volna magát, térdre esett előtte, és két tőrét magasra tartva lehajtotta a fejét. – Királynőm! – szólította Lyrnát remegő, elfúló hangon. – Kérlek, áldd meg ezeket a pengéket, hogy elvégezhessék nemes munkádat! A felszabadított harcosok úgyszintén térdre estek. Mindenki kihúzta és magasra tartotta a fegyverét. Láthatólag már a menetelés közben kitervelték a fura szertartást, és Nortah fáradt és kissé viszolygó arckifejezéséből Lyrna arra következtetett, a kapitánynak fogalma sem volt arról, mi készül. Nem kell félni egy kis színjátéktól. Lyrna mély levegőt vett, és kedves mosolyt varázsolva az ajkára a térdeplő asszonyhoz lépett. Felismerte benne az apró alakot, aki annak idején először kiáltotta a jelmondatot Alltornál. – Mi a neved? – kérdezte tőle. – F… Furelah, királynőm – dadogta a nő, és nem pillantott fel. Lyrna lágyan megfogta a térdeplő asszony két remegő kezét. – Ereszd lejjebb a pengéidet, nővérem! – utasította. – Állj fel, és nézz rám! Furelah lassan felemelte a fejét, és a szeme szinte itta a királynői arc látványát, aztán feltápászkodott, miközben Lyrna végig fogta a kezét. – Kit veszítettél el? – A l… lányomat – lehelte az asszony, és könnyek potyogtak a szeméből. – Házasságon kívül született, egész életében kerülték és
fattyúnak csúfolták, de mindig is kedves teremtés volt. Egy kővel verték agyon. – Elfogta a zokogás, elhagyta az akaratereje, és térdre omlott. A királynő magához vonta, úgy sírt, de tőreit egy pillanatra sem eresztette el. – Nem áldhatom meg ennek az asszonynak a pengéit – fordult Lyrna a harcosokhoz, akik közül most már sokan leplezetlenül zokogtak. – Mert ő áld meg engem. Én vagyok a ti pengétek, és ti vagytok az enyéim! – Talpra húzta a még mindig rázkódó Furelah-t, és visszavezette a századához. – Ennek megfelelően ünnepélyesen elnevezlek benneteket a Királynő Tőreinek. – Szétváltak előtte, amikor útjára engedte Furelah-t. A nő azon nyomban megint térdre esett, a bajtársai pedig tétova kezeket nyújtottak Lyrna köpenye felé, ahogy átment közöttük, és minden arcon vad áhítat ült. Nem szabad hagynom, hogy megrészegítsen! – figyelmeztette magát a királynő mosolyogva, miközben kezével az esdeklőn lehajtott fejeket illette. – Túl nagy a csábítás. – Vér, verejték, igazság! – kezdte rá a katonanép kéretlenül is. Az önkéntelen kiáltás egy arctalan térdeplőtől indult, és a többiek újra meg újra elismételték, miközben különböző fegyverükkel a levegőbe szúrtak. – Vér, verejték, igazság! Lyrna érezte, hogy végigsöpör rajta a kiáltás ereje, a tudat, hogy ez a néhány száz sebesült lélek egy szempillantás alatt meghalna érte, ha ő úgy kívánná. Már csaknem azon volt, hogy teljesen átadja magát az érzésnek, amikor valami megállásra késztette, egy arc, amelyen nem látott csodálatot. Nortah nagyúr a lova mellett állt, kezét végigfuttatta a mellette guggoló óriás macska fejszőrzetén, és eddig viszolygó ábrázatára most mélységes és nyilvánvaló nemtetszés költözött. ♦ ♦ ♦ Caenis testvérrel este találkozott, mégpedig négyszemközt, mivel Vaelin látszólag mindent elkövetett, hogy kerülje korábbi rendtestvérét, amiben egyébként a hadsereg soraiból sokan követték a példáját. Még a gyakorlatias asszonyként megismert Orena is könyörgött a királynőjének, hadd térjen korábban nyugovóra, csak hogy ne kelljen fogadnia a rendtestvért. A Sötétség félelmes híre nem fog egyhamar elcsitulni – vonta le a következtetést Lyrna. A Hetedik Rend újonnan felfedett tagja merev testtartással, vigyázzban
ült egy háromlábú tábori széken, és udvarias fejrázással visszautasította a neki felkínált frissítőt. Nyilvánvaló szikársága és háborús hírneve ellenére az apró termetű, harcokban megkeményedett férfi határozottan félénknek tűnt, és a szeme úgy cikázott, mintha minden pillanatban támadástól tartana. Aki ilyen sokáig élt az árnyékok közé húzódva, azt a napvilág szinte a Sötétséggel egyenértékű félelemmel tölt el – gondolta a királynő. – A testvéreim és nővéreim megkértek, hogy adjam át köszönetüket, fenség – kezdte Caenis. – Hálásak a megértésedért. – Egy királynőnek minden alattvalójával törődnie kell, uram. – Ha megkérhetlek, fenség, szólíts testvérnek. Mindenekelőtt a Hit embere vagyok. – Ahogy kívánod. – Lyrna a tekercsért nyúlt, amelyet Caenis az érkezésekor nyújtott át neki. A lista a rend tagjainak teljes jegyzékét és különböző képességeiket tartalmazta. – Van egy rendtársad, aki képes látni a múltat? – Lucin testvér tehetségének megvannak a maga korlátai, fenség. Látását csak arra a területre képes kiterjeszteni, ahol éppen tartózkodik. Lyrna bólintott, és a homlokát ráncolva a következő bejegyzést silabizálta. – És ez a Meriál nővér valóban képes villámokat lehívni az égből? – Nem pontosan így, fenség. Arra képes, hogy egy különös erőt, egyfajta delejességet válasszon ki a kezéből. A sötétben valójában villámnak tetszik. A képesség használata nagyon kimeríti, akár bele is halhat, ha túlzásba viszi a dolgot. – Ölni is tud vele? Caenis tétovázott, majd bólintott. – Akkor őt és a képességét szívesen látjuk ebben a seregben. – Lyrna végigolvasta a többi bejegyzést, és felvont szemöldökkel a rendtestvérre meredt. – Feltűnt, hogy egy név hiányzik, testvér. Caenis ábrázatáról lerítt, hogy egyre feszélyezettebb, ám a tekintete nem remegett, és a hangjából nem tűnt ki, hogy fikarcnyit is hajlandó volna engedni. – Aspektusom szigorú parancsára nem fedhetem fel a saját tudásomat, fenség. Lyrna már azon volt, hogy emlékezteti a makacs harcost, a Hit a korona fennhatósága alá tartozik, azonban végül elállt tőle. Hiszen jó hasznát vehetem annak, amit ajánl. Most különben sem volna okos dolog összerúgni
a port a Hittel, főként, ha ilyen sok mindent titkolnak még. – Évekig kutattam, hogy rábukkanjak a magadfajtákra – tette félre a tekercset. – A halállal dacolva az északi hegyekben kerestem a létezésetek bizonyítékait. Mégis úgy tűnik, elég lett volna megvárni, hogy a történelem viharai kidühöngjék magukat, és több bizonyítékot sodorjanak elém, mint amennyit valaha is kívánhattam volna. Caenis testvér csupán egy óvatos biccentéssel válaszolt, és elfordította a tekintetét, miközben a királynője folytatta: – Bizonyosan nehéz volt ilyen sokáig rejtőzködve élni. Évekig hazudni a testvéreidnek. – A Hit megkövetelte, fenség. Nem maradt más választásom. De igazad van: nem volt könnyű feladat. – Vaelin nagyúr szerint nálad hűségesebb alattvalót nem is kívánhatott volna az apám. Állítólag nagy lelkesedéssel vetetted bele magad a sivatagi háborúba. Olyannyira, hogy attól félt, meghasad a szíved, amikor a tervek semmivé lettek. – Grealin aspektus nagyon pontosan elmagyarázta, milyen szerepet kell játszanom. Olyan szilárd elkötelezettség élt bennem a Hit iránt, hogy úgy vélte, a legjobb, ha a király iránti hűségnek álcázom. De testvérem nem tévedett: a háború iránt is elköteleztem magam. Az aspektusom szította bennem a meggyőződést, aki szerint csak harccal biztosíthatjuk a Hit jövőjét. Számomra ismeretlen okokból nem árulta el, miként érjük majd el ezt a kívánatos állapotot, és a testvérem sorsáról sem számolt be nekem. Grealin aspektus érvelésében sohasem találtam kivetnivalót, sohasem vezetett tévútra, és sohasem követett el hibákat. – Hallottál felőle azóta, hogy a főváros elesett? – Sajnos nem, fenség. – Caenis lehajtotta a fejét, és a hangját eltompította a gyász. – Lerniál testvér képes hallani azok gondolatait, akikkel egyszer már találkozott, akár nagy távolságból is. Tudjuk, hogy az aspektus az Urlishban húzta meg magát egy szabadcsapat társaságában, de Lerniál képessége nem tökéletes, és a részletek nem tiszták. Alltornál fejsebet kapott, és két napra rá sikoltva eszmélt. Reméltem, hogy szavait csupán sérült elméje diktálja, de azóta már egészen felépült, és áldott képessége azt súgja, Grealin aspektusnak nincsenek további gondolatai. A rendharcos nyilvánvaló gyászát látva Lyrna a kezébe vette a férfi kezét. – Részvétem, testvér.
Caenis riadtan felnézett, és mosolyt erőltetett az arcára. Fél tőlem? A jegyzéken szereplő egyik ember állítólag képes volt a jövőbe látni, és Lyrna eltűnődött, miféle tudással rendelkezhet Caenis, főként, ha Nortah uraság mogorva képére meg arra gondolt, amit Bölcsesség mondott neki a menetelés elején: Pontosan tudom, mit jelent. – Harlick testvér vallatása közben – folytatta hátrább húzódva –, az Alltornál foglyul ejtett volári asszony valamiféle Szövetségesről beszélt. Vaelin testvér úgy hiszi, te talán bővebben kifejtheted, mire gondolt. – Harlick testvér már mindent elmondott neked, amit tudunk, fenség. Ez a valami az Innentúlban rejtőzik, és onnan tervezgeti az elpusztításunkat. Nem tudjuk, hogy miért. – Ha egy halál utáni helyen létezik, nem az követezik ebből, hogy egykor élt? Hogy annak idején egy halandó férfi vagy nő volt? – De igen, fenség. Azonban eleddig a rendem egyetlen tagja sem tudta kideríteni, miként vált azzá, ami, sem pedig azt, miféle gonosz erő torzíthatta el ennyire. – Biztosan léteznek róla feljegyzések, ősi szövegek, amelyek leírják, honnan származik. – A Harmadik Rend évszázadokat töltött azzal, hogy összegyűjtse az emberi kéz által valaha rótt legrégebbi írásokat, és jelentős összegeket fizetett minden fecni pergamenért és minden egyes cserépszilánkért. Ezek is említik a Szövetségest, de mindig csak valamiféle árnyékként van jelen, egy sötét, bosszúálló lélek által elkövetett, megmagyarázhatatlan csapás vagy gyilkosság formájában. Az ember gyakran hiába áll neki kihámozni a mítoszból az igazságot. Szavai felébresztették Lyrna tévedhetetlen emlékezetét, és eszébe jutott egy sor Verniers úr művéből, Az arany és por énekeiből: Az igazság a tudós leghatékonyabb fegyvere, de gyakran a vesztét okozza. Éppen ideje volna magánaudienciára hívnia az alpiri történetírót – határozta el. – Jól értem – kérdezte most a királynő –, hogy a rendednek ezúttal új aspektust kell választania? – Mint azt te is tudod, fenség, a kiválasztási folyamatnak megvan a maga hivatalos útja. Addig, amíg a választótanácsot össze nem lehet hívni, a rendem vezető nélkül marad. Ám a testvéreim és nővéreim megerősítették, hogy a köztes időben az én vezetésemre támaszkodnak. – Elszánt tekintetét ismét a királynőre függesztette. – Amivel el is érkeztünk a második ügyhöz.
– A végeki népek kérdéséhez. – Pontosan, fenség. A rendem sok tagját elveszítette ebben a háborúban. Soraink megritkultak. – És te felvennéd a rendedbe ezeket az idegeneket, akár határozott tiltakozásuk ellenére is? Vaelin nagyúr egyértelműen fogalmazott a vágyaikról. Őt követik, nem téged. – A rendem az áldottak mentsváraként szolgál. Nélkülünk már nemzedékekkel ezelőtt mind elvesztek volna. – És mégis évtizedekig rejtőzködtetek, miközben állítólagos védenceitek a biztos halállal néztek farkasszemet a Negyedik Rend kezei között. – Sajnos mindez szükséges volt a figyelemeltereléshez. A legtöbbünket kisgyermekkorban fedezik fel: az áldott gyermekek többnyire áldott szülőktől és a rend régi tagjaitól származnak. Nem mind járunk egyformán szerencsével, és nem mind születünk jószívűnek. Némelyikünk nem tud ellenállni a mohóságának. Mert minden hatalmunk ellenére a mi mellünkben is emberi szív dobog, mint mindenki máséban. Tendris aspektus megválasztása előtt érdemeik szerint ítélték meg a Negyedik Rend által felfedezett sorstársainkat, így döntötték el, hogy felvételt nyerhetnek-e a soraink közé. Arról már maguknak kellett határozni, hogy beállnak-e közénk, vagy sem. – Ezt persze eleve kizárta, ha az illető nem vallotta a Hitet. – A Hetedik Rend a Hit rendje, fenség. Ezt semmi sem változtathatja meg. Nahát, csak nem egy új Tendrisszel van dolgom? – törte a fejét Lyrna, állva a férfi békíthetetlen tekintetét. Annak idején sokszor eltűnődött, miért nem adott parancsot apja a számos titkos kém egyikének, hogy megmérgezze a Negyedik Rend felforgató aspektusát. De hát a vén cselszövő sem vonhatta ki magát a Hit alól, és jól tudta, milyen hatalommal bír a vallás az emberek felett. – Ez egy szabad királyság – mondta Caenisnek. – Ez szintén nem változhat. Beszélhetsz a végeki áldottakkal, és felkínálhatsz nekik egy helyet a rendedben. Ám ha nem élnek a lehetőséggel, annyiban hagyod a dolgot, és uralkodásom alatt soha többé nem akarok hallani róla, márpedig hosszú ideig szándékozom uralkodni. Hacsak persze a nővéred – ismét a listára pillantott –, Verlia egyéb jövőt nem jósol. – A nővérem látomásai igencsak… ritkák – jött a válasz. – És hosszas
értelmezést igényelnek. Fenségeddel kapcsolatban egyelőre igen keveset lát. – És mi az a kevés, ami megjelenik neki? A férfi kihúzta magát, és megint inkább harcosnak, mint aspektusjelöltnek nézett ki. Vonásait megkeményítette a közelgő csata tudata. – Tűz. Csak tüzet lát. ♦ ♦ ♦ Másnap Lyrna a seordah körében utazott, és gyalogosan haladtak. Dahrena úrhölgy elkísérte, hogy tolmácsaként szolgáljon, ami aztán feleslegesnek bizonyult, mivelhogy az erdei nép közül kevesen mutatkoztak hajlandónak arra, hogy szóba álljanak velük. Sőt, a legtöbben még a tekintetüket is kerülték. Hölgye jól láthatóan nehezen viselte, mosolya rendre lehervadt, amikor a sasorrú harcosok elfordították a fejüket, vagy kérdéseire csak szűkszavúan mordultak. Ezzel szemben Lyrnától szemlátomást nem féltek, inkább kíváncsi tanácstalansággal az arcukon fordultak feléje. – A gyógyító érintés ritka dolog az erdőben – magyarázta Hera Drakil. A népéből ő egyedül merészelt a királynő mellett tartózkodni, de még a törzsfőn is érződött a feszült vonakodás, mintha minden egyes lépést egyfajta bátorságpróbaként élne meg. – Nemzedékeken keresztül nem is hallottak ilyesmiről. – A népednek vannak könyvei? – érdeklődött Lyrna, és gondolatai a Mahlessa barlangszerű könyvtárához vándoroltak a szent hegy gyomrában. – Feljegyezte valaki a Marelim Sil előtti időket? – Könyveink? – A vezér a homlokát ráncolta. – Virosra san elosra dural – fordította Dahrena. A királynő korántsem bírt olyan seordah tudással, mint amilyen jól a lonak nyelvet ismerte, de azért megértette a mondatot: Szavak, amelyek rabul ejtik a lelket. – Nem – felelte a seordah főnök. – Seordah-nak nincsenek könyvek. Most sincsenek, és a régi időkben sincsenek. Minden kimondva és emlékekben él. Csak a kimondott szó az igaz szó. Lyrna látta a tolmácsán, hogy tétovázik, majd mond valamit az erdei embernek, de túl gyorsan és túl választékosan ahhoz, hogy ő megérthette volna. Akármit is mondott neki, a szavaktól Hera Drakil arca elkomorult,
és a férfi elmasírozott társai összevissza sorai között. – Megsértettük? – érdeklődött a királynő. A hölgy arcát bánat ráncolta, és némán nézte a távolodó törzsfőt. Majd azt felelte: – Csak a kimondott szó az igaz szó. Elmondtam neki az igazságot. Nem tetszett neki. ♦ ♦ ♦ A hadsereg időközben mind nagyobbra nőtt. Rejtőzködő menekültcsapatok és szökött rabszolgák bukkantak elő az erdőkből és barlangokból, aztán csatlakoztak hozzájuk, és ételt kéregettek. Lyrna gondoskodott róla, hogy mindenkit ellássanak, még azokat is, akik nem szívesen adták katonaságra a fejüket, bár kevés ilyen akadt. Számos elveszett királyi gárdista került az újoncok közé, akik alig várták, hogy visszatérhessenek a mostanra nagyrészt széthullt zászlóaljaikhoz. A királynő kérésére Caenis testvér lemondott a királyi őrségben betöltött főtábornagyi pozíciójáról, bár a döntés okozott némi felháborodást a sorok között. Sötétség ide vagy oda, sokan még mindig megmentőjüket látták a rendtestvérben, a rettenthetetlen parancsnokot, aki a vészterhes vereség után felszabadította a csapatát. Mások kevésbé tűntek elfogadónak, főként azok, akik a cumbraeli Reva úrnő alatt szolgáltak, illetve az útközben összeszedett menekültek, ami számos hangos szóváltáshoz és egy-két esetben ökölharchoz vezetett. Az őrmesterek hivatalos küldöttségben járultak Vaelin elé, és kérvényezték Caenis visszaállítását a hivatalába. A hadúr kénytelen volt úgy csillapítani a haragjukat, hogy egyiküket kinevezte a testvér helyére, egy zömök felépítésű veterán őrmestert, akinek olyan arca volt, akár az összeszabdalt állatbőr. – Travick őrmester, szolgálatodra, fenség! – borult fél térdre a fickó a királynő előtt, amikor Lyrna csatlakozott hozzájuk a menetoszlopban. – Eddig a Tizenhatodik Gyalogezrednél szolgáltam. – Vagy úgy! A Feketemedvéknél, ha jól emlékszem. – A fiatal nő intett Bentennek, hogy hozza oda a Hollun testvér utazó fegyvertárából szerzett tárgyat. Travick meglepetten pislantott. – Igen, fenség. Csalhatatlan emlékezeted méltán híres. – Köszönöm. Azonban meg kell hogy mondjam, udvariasság dolgában
sajnálatosan van még mit pótolnod. A harcedzett katona lehajtotta a fejét, és zavartan összeráncolta a szemöldökét. – Bocsáss meg, fenség! Nem szoktam hozzá az ilyesmihez. – Ez aligha lehet kifogás. – Lyrna a kezét nyújtotta neki, miközben Benten átadta a kardot, az alkalomhoz illő azraeli pengét. – Hiszen a királyság pallosa nemigen nevezheti magát őrmesternek. Megvallom, meg is botránkoztam rajta. A fickó rémülten felkapta a fejét, és a szeme elkerekedett a kard láttán. – Al Travick főtábornagy – folytatta a nő, és megfordította a kardot, hogy a penge az alkarjára simuljon, aztán nyéllel előre a férfinak nyújtotta –, elfogadod eme kardot, amelyet a királynőd kínál neked? A királyi őrség tagjai nyugtalanul nyüzsögtek Travick mögött. Kevésbé tűntek tisztának és borotváltnak, mint amire emlékezett, de mindannyian kemény fickók voltak, és arcukon a veszélyes emberekre jellemző kifejezés ült. A veszélyes az jó, azzal tudok mit kezdeni – döntötte el. – Hadd viszálykodjanak csak, nem zavar, ha a voláriak ellen még elszántabban küzdenek. – I… igen, fenség – hebegte Travick. – Akkor fogd, uram, és kelj fel! – A sebhelyes, húsos ujjak összezárultak a markolaton, és az őrmester felállt. Döbbent csodálkozással tartotta maga elé a fegyvert. – Azt kívánom, hogy szervezd újra a királyi őrséget, főtábornagy! – folytatta Lyrna, mire a katona elkalandozott figyelme visszatért, és haptákba vágta magát. Kihúzott háttal, lesütött szemmel várta az utasítást. – Kérésed számomra parancs, királynőm! – A múlt tisztelete hasznos, de nem hagyhatjuk, hogy útját állja céljainknak. A megannyi büszke zászlóalj mostanra már csak töredéke korábbi létszámának, és vannak olyanok, amelyek teljesen megsemmisültek. Ha jól számolom, kicsivel kevesebb mint hatezer királyi őr szolgál a parancsnokságod alatt, és sokan olyan zászlóaljak alá tartoznak, amelyeknek továbbá nincsen értelme. A megmaradtak közül csupán hármat lehet továbbra is valódi ezrednek nevezni, és még azok is nagyban megfogyatkoztak. Ezeket kell feltöltened a teljes létszámukra, és az embereket három új zászlóaljba beosztani, amelyeknek lobogóját és nevét a katonák választhatják meg, a jóváhagyásommal. Továbbá, Nortah nagyúr századát is felveszed a királyi őrségbe Hatvanadik Gyalogezred
néven. Tekintetét a királyi őrök soraira fordította. Legendák szóltak a királyság katonáinak zászlóalj-hűségéről, és az arcokon most nyílt nemtetszést látott. – Amikor megnyerjük ezt a háborút – emelte fel a hangját –, a szavamat adom nektek, hogy a királyi őrséget újraalakítjuk, és aki szeretne visszatérni a korábbi zászlóaljához, az szabad akarata szerint megteheti. Egyelőre azonban háborút kell nyernünk, és az érzelgősség nem segít a törekvésünk elérésében. Travick nagyúr elharsogott egy parancsot. Őrmestere elismételte, és a hangja úgy szólt, akár a mennydörgés. Minden katona lehajtott fejjel azonnal fél térdre esett. – Rendelkezz velük, fenség! – szólt a főtábornagy. – Kedvedre alakíthatod őket – tette hozzá, és erős hangját minden parancsoksága alá tartozó katona hallhatta –, és ha bárki ellenkezik, saját kezűleg nyúzom le a bőrt a csontjairól! ♦ ♦ ♦ Warenhely falait már sok éve nem tatarozták. Az apja trónra lépésekor beköszöntő hosszú békeidő költséges és felesleges feladattá változtatta a felújítást, amit így az egymás után hivatalba lépő városi intézők szépen elhanyagoltak. Vaelin meglátása szerint a falak elég erősek voltak, hogy visszaverjenek egy volári támadást, de ahhoz végeredményben túl gyengének bizonyultak, hogy ellenálljanak egy másiknak. Több helyen megrepedtek, a földtől a mellvédig széles hasadékok ékelődtek a kőbe, és ahogy Nyíl közelebb vitte a királynőt, a lyukakon át túlontúl tiszta képet kapott arról, mi húzódik mögöttük. – Az egészből semmi sem maradt, fenség – jelentette Adal nagyúr aznap reggel, midőn visszatért a felderítő körútjáról. – Egyetlen ház vagy lélek sem. Halovány reménye, hogy az északi őrség felderítő egysége túlzott, a ló minden egyes lépésével egyre jobban szétoszlott. A réseken áttűnő hamu és törmelék teljes pusztításról mesélt. Vaelin sötét arccal várt rá a romos kapunál. – A kikötő, fenség… – Csak ennyit mondott. A kikötő vizét elhomályosította az iszap és a város elsüllyesztett
halászflottájából kiszivárgó mocskos olaj, de azért így is elég jól látszottak a csónakok: a sápadt, algától zöldre színeződött tojásalakok nagy, víz alatti csomója szőlőfürtre emlékeztetett szüret után. Lyrna végigfuttatta a szemét a városon, amire életteli, ha mégoly bűzös helyként is emlékezett. Annak idején mocskos is volt, és az emberek durva kiejtéssel beszéltek, továbbá bátrabban néztek a királynő szemébe, mint a varinváriak, és kevesebb hajlandóságot mutattak a meghajlásra. De ennek ellenére örömmel fogadták, és éljeneztek, ahogyan végiglovagolt az utcákon, meg csecsemőket nyújtogattak felé, hogy csókolja meg őket, és virágszirmokat szórtak a lába elé. Egy szegényház megnyitására érkezett, amelyet a korona pénzelt és az Ötödik Rend látott el személyzettel. A kikötőhöz vezető úton már nyomát sem látta az épületnek az egymás után sorakozó téglahalmok és égett gerendák között. – Egymáshoz láncolták őket – mondta Vaelin. – Belökték az elsőt, és a többi utánazuhant. Úgy négyszáz ember lehetett; gondolom, csak ők maradtak életben az ostrom után. – Nem kellett nekik egy adag rabszolga, hogy nehezítse az északi menetet – tette hozzá Adal nagyúr. Tompa hangjából kicsengett a féken tartott indulat, de állkapcsában ugrált az izom, miközben az alant elterülő vizet nézte. – Az északi menetet, uram? – pillantott rá kérdőn a királynő. Dahrena úrnő bólintva közelebb lépett, és az arcán olyasféle sápadtság ült, mintha csontig átfázott volna. – Azt hiszem, én hasznos értesülésekkel szolgálhatok, fenség. – Vége? – kérdezte valamivel később Lyrna. Már utasította Murelt, hogy hozzon a hölgynek egy forró italt. Dahrena sátrában ültek, és az északi úrhölgy egy tál meleg tejet szorongatott két apró keze között. Vaelin jól látható aggodalommal figyelte a tanácsadóját. Már jelezte, hogy aggasztja, amikor a nő a képességét használja. – Már Alltornál is megerőltetted magad – figyelmeztette. – Nem volt bölcs döntés, hogy ilyen hamar megint szárnyra keltél! – Én is a hadsereg katonája vagyok – válaszolt az asszony, megrántva a vállát. – Mint a többiek. És a képességem a fegyverem. Lyrna némaságot erőltetett magára, miközben a levegő mintha megdermedt volna kettőjük között. Tudta, hogy sok minden kimondatlan maradt, ám eközben olyan tisztán hallották egymás gondolatait, mintha
hangosan ejtették volna a szavakat. Közben pedig vajmi keveset tudok arról, ami Vaelin tekintete mögött rejlik. – Porig égették az egészet, az első fától az utolsóig – erősítette meg Dahrena. – Az Urlish halott, fenség. Lyrna még emlékezett arra a napra, amikor Al Telnar nagyúr könyörögve kérte az apját, hogy enyhítse az Urlishból való fakitermelésre vonatkozó szigorításokat. Aztán úgy iszkolt a tanácsteremből, mint a nyúl, és az arca izzott a megaláztatástól. – Az Urlish a királyságunk szülőhelye! – oktatta ki a király a visszarettenő Al Telnart, miközben a kézjegyével látott el egy újabb rendeletet, amellyel a gazdasági miniszter által addig birtokolt földterületeket másnak adományozta. – Az uralkodásom bölcsője, amihez a magadfajták sohasem férkőzhetnek hozzá! Al Telnar és az Urlish – gondolt vissza. – Mostanra már mindkettő porrá égett. Fura, hogy feláldozta magát értem, azok után, hogy az apám annyi éven át kínozta. – És miféle sereg kel át a renfaeli határon Varinvár felé? – folytatta a kérdezősködést. – Megtudtad a számukat? – A haderejük úgy ötezer katona körül lehet, fenség. Leginkább lovasok. – Darnel összehívta a lovagjait – töprengett a királynő. – Hamarosan tényleg szüksége lesz rájuk. – Azt nem hiszem, fenség. Van köztük egy lélek, fényesen izzik, de vörös színben. Már azelőtt is láttam, amikor átrepültem az Urlish fölött. Biztos vagyok benne, hogy az erdőben a voláriak ellen harcolt. Lyrna bólintott, és eszébe jutott egy lovag az egyik renfaeli erődítményben. Csak egypár hónapja történt, de mostanra úgy tűnt, mintha évekkel azelőtt lett volna. Sokan vannak, akik a becsületükön esett szégyenfoltnak tekintik, hogy az a fickó uralkodik felettük – mesélte neki Banders. – És azok, akik lemészárolták a kikötőben találtakat? Nyomukra bukkantál repülésed közben, hölgyem? Lyrna vonakodást sejtett Dahrena válaszában, és komor felelete azt mesélte: tudja, milyen következményekkel jár a királynőnek átadott értesülés. – Négyezer fő körül van a számuk, fenség. Harminc kilométernyire járnak, innen északnyugatra, fenség. A legtöbbjük gyalogosan vonul. Lyrna Vaelinhez fordult.
– Uram, kérlek, mondd meg Sanesh Poltarnak, hogy nyergelje fel a leggyorsabb lovát, és adjon kísérőt a királyi futár mellé! Felkeresik ezt a renfaeli sereget, aztán kiderítik a haderejét és a szándékát. A másik alig láthatóan meghajolt. – Igenis, fenség. – Én pedig gondoskodom róla, hogy a halottakat kiemeljék a kikötőből és a megfelelő ünnepélyességgel a tűznek adják a testüket, miközben te minden harcra kész lovasoddal levadászod a gyilkosaikat. És nem akarok több fogolyról hallani.
HATODIK FEJEZET
Vaelin
Egyszer még befejezzük ezt, te meg én! – Uram? Adal szavainak hatására Vaelin egy szempillantás alatt visszatért a jelenbe, és az északi őrség parancsnokát ott találta maga mellett lóháton. A férfi firtatón összehúzta a szemét. – Három kilométerre északra az embereim találtak néhány leszakadt katonát. Napok óta nem ettek, és a végkimerülés szélén jártak. Valószínűnek tűnik, hogy a többi sem lesz jobb bőrben. A hadúr bólintott, és elfordította az arcát a parancsnok vizslató tekintete elől, nyugatnak, ahol az eorhil lovasok vágtázva hajtották végre az aznap reggel elrendelt bekerítő hadműveletet. Egy pillanatra összezavarodott, amikor a pusztai emberek eltűntek egy hegygerinc mögött; valami egyre ismerősebbnek tűnő érzelem dúlt a bensőjében: a bosszúsággal keveredő csalódás érzése. Az eorhil száguldását nem kísérte dal, és akkor sem segített az ének, amikor Lyrna meggyógyult, legalábbis testben, ha lélekben láthatólag nem is. Akkor sem hallotta vére zenéjét, amikor a királynő parancsára Orven felakasztatta a volári foglyokat, és most sem szűrődött a fülébe dallam, amikor visszafordult Adalhoz, és utasította, hogy embereivel fedezze a keleti részt. Nem látott tétovázást a parancsnokon, aki megfordította a lovát, hogy elügessen, de azért mintha enyhe bizonytalanság ült volna az arcán, talán még aggodalom is. Vaelin eltűnődött, vajon Alltor óta enyhült-e valamennyit az északi őrség parancsnokának ellenségessége, mert mintha a várura iránti tisztelet csillant volna meg a férfi szemében. Ám az egykor oly könnyen
kifürkészhető igazság helyén most csak folyamatos bizonytalanságot talált. Ilyen tehát áldott képesség nélkül élni? Eszébe jutott az a néhány rövidke esztendő, amikor a dal elhallgatott. Amikor nem volt hajlandó engedelmeskedni neki, és az tévelyedetten, irányítás nélkül hagyta. Kormánya vesztetten nehezen igazodott el a zűrzavar és háború tengerén. Ez azonban még annál is rosszabb volt: ezúttal borzongást, csontig hatoló hideget érzett, amely a Szövetséges birodalmában kúszott a bőre alá, és ebben a világban is vele maradt, ahol megannyi, sötétnek tetsző ösvény kanyargott az orra előtt. És persze a szavak. A szavak, amelyek az Innentúlból kísértették. Egyszer még befejezzük ezt, te meg én! Nortah jelent meg mellette. Hótánc tovább futott. Mint mindig, most is fellelkesítette a vér ígérete. – A zászlóaljadnál volna a helyed – vélte Vaelin. – Davern jól kézben tartja őket – válaszolta testvére. – Az igazat megvallva, hálás volnék, ha megkérnéd a királynőt, hogy nevezze ki a helyemre. Nem tűrhetem a végtelenségig a féktelen gyűlöletet és vérszomjat. – Kemény kézre van szükségük, valakire, aki visszafogja őket. Nortah felhúzta az egyik szemöldökét. – A királynő is osztja a véleményedet? Nagyon meglepne, ha így volna. Vaelin nem felelt. Még emlékezett, milyen örömmel figyelte, ahogyan Alltornál a csónak áthozta a nőt a folyón, milyen megkönnyebbülés virágzott ki a kebelében, amikor Lyrna partra szállt. A dal hiánya testi fájdalmat okozott, és a nő gyógyírral szolgált, biztos pontot jelentett az életében. A megperzselt, ámde dicsőséges Lyrna. Hogyan is képzelhettem, hogy odaveszett? – gondolta akkor, miközben térdre esett előtte. De ahogy teltek-múltak a napok, és ahogy a hadsereg nyilvánvaló rajongása a királynőjéért minden kilométerrel hatalmasabbra nőtt, az ének után maradt űr mind fájóbban feszített. Olyan sok kérdést felvet, ám ő maga mintha egyet sem kérdezne. Nagyban különbözött most már attól a lánytól, akit oly sok évvel azelőtt a palotafolyosón ismert meg. A zabolátlan becsvágy mostanra valami újjá kovácsolódott, és még jobban aggasztotta Vaelint. Akkor hatalmat áhított. Most vajon mire éhezik? – A népem találkozott a testvérünkkel – szólalt meg Nortah. Mindig népként utalt a nehrin-foki áldottakra, mintha önmagukban is nemzetet alkotnának. – A királynő kérésére. Mint várható volt, nemet mondtak neki.
– Elhallgatott, majd folytatta: – Te beszéltél vele a feltárulkozása óta? Vaelin a fejét rázta, és nagyon szerette volna kerülni a témát. A felvetődő kérdések még a királynőt körülvevő rejtélynél is jobban megrémítették. – Hetedik Rend ide, vagy oda – taglalta tovább Nortah –, a testvérünk, és kész. Mindig többet tudott – morfondírozott a várúr. – Többet annál, amit valaha is mondott. Mindez a tudás jól jött volna, sokakat megmenthetett volna, talán még Frentist is… vagy Mikehlt. – Beszélek vele – ígérte szőke barátjának. Úgyis sok megvitatnivalónk van. – Ugye, ma semmi… ostobaságot nem tervezel? – szegezte neki a kérdést Nortah. – Ostobaságot, testvér? – Igen, azt. – A különítményparancsnok arca szigorú maradt. – Mint amikor rávetetted magad egy egész hadseregre. Akármilyen hősballadát is költenek rólad, eszeveszett dolog volt. Ne feledd, hogy van otthonunk, ahová visszatérhetünk. A Rendet magunk mögött hagytuk. Most már van miért élnünk, van kiért élnünk. Hangja külön súlyt hordozott, és Vaelin pontosan értette, mire gondol. Dahrena az egész út alatt mellette volt, kivéve a mai napot, amikor a hadúr könyörögve kérte, hogy pihenjen. A nő túl sok erőt elpazarolt, hogy a zsákmányuk nyomára bukkanjon. Annak ellenére, hogy annyi időt töltöttek együtt, különös módon alig beszéltek. Mintha nem lett volna szükség a szavakra. Tudta, hogy Dahrena érzi az ének eltűntét, és attól félt, ez majd éket ver kettőjük közé, ám a nő most még nyugodtabban viselkedett a környezetében, mint annak előtte, és nem volt nehéz kitalálni, miért. Két lélek összetalálkozott az Innentúlban. Ezt a kapcsot nem könnyű szétszakítani. Akármennyire is bántotta a felismerés, továbbra is hálát érzett Dahrena társaságáért, mert a jeges szorítás csak a nő jelenlétében lazult valamelyest. Most újra összeszorította a szívét a mélyről feltörő sajgás. Gyakran olyankor tűnt elő, amikor hosszú ideig ült a nyeregben, vagy komoly erőpróbának tette ki magát. – Semmi ostobaság, testvér! – ígérte Nortah-nak, és összébb húzta a köpönyeget a mellén. – A szavamat adom.
♦ ♦ ♦ A lova valaha egy északi őr hátasa volt, és mint a legtöbb Végeken tenyésztett paripa, az eorhil fajtából származott: a magas, sebes állat nyugodt természettel rendelkezett, amikor éppen nem csatába indult. Adal kapitány szerint a korábbi tulajdonosa gyakorlatias, sekélyes érzésű ember volt, aki egyszerűen Ló néven utalt a hátasra, ezért Vaelinnek valami jobbat kellett kitalálnia. Egy dombtető felé közeledtek a késő délutánban, és az állat izmai megfeszültek, orrlikai kitágultak. Valami Vaelin számára túl gyenge illatot sodort felé a szél, de azért ő is kitalálta, mi lehet az: rettegő férfiak verejtékének szaga. Észre is vette őket, amint felért a gerincre, két oldalán a nilsaeli lovassággal, akik legyezőszerűen szétszóródtak, és az összecsapásra felkészülve átrendezték a soraikat. A könnyűvértes nilsaeliek kétméteres lándzsával felfegyverezve ültek inkább gyorsaságra, semmint erőre tenyésztett lovaikon. Szigorú arccal néztek farkasszemet a voláriakkal, és az ábrázatukon nyoma sem volt kegyelemnek, vagy félelemnek. A Warenhelyen történt kegyetlenkedések híre hamar minden fülbe eljutott, és ezek a katonák az alltori menet alkalmával már első kézből tapasztalták a borzalmakat. Az ellenség négyzet alakba rendezett zászlóaljakat alkotott. A bal oldalon kuszán és örökké változón kígyóztak a sorok, ahol Vaelin a szabadkard-alakulatokat sejtette, míg jobbra a varitájok álltak mozdulatlanul, merev közönnyel várva a sorsukat. Mögöttük az eorhil különítmény elvágta a menekülés útját: a sík területre érve törzsi egységeikbe tömörülve, lassú lépésben és hátulról közeledtek az ellenséghez. Keletre az északi őrség is belovagolt a helyére, és lezárta a hegyek közti kijáratot, míg Orven lovas őrsége a nyugati szárnyon vette fel a pozícióját. – Jelzésedre indulunk, nagyuram! – szólt a nilsaeli lovassági parancsnok, egy inas férfi a hűbéruradalmának katonáira jellemző, gazfickó kinézettel. Borotvált feje volt, és a bőrén friss, nyilvánvalóan Alltornál szerzett sebek éktelenkedtek. Az embereihez hasonlóképpen látszott rajta, alig várja, hogy közelebb kerülhessen az ellenséghez; ujjai rendre összeszorultak a lándzsája markolatán. – Várjatok az eorhilra – mondta neki Vaelin. Átnyúlt a válla fölött, és
kivonta a kardját, némileg furcsállva, hogy nem önti el megnyugtató érzés a markolat érintésére. Míg egykor úgy érezte, hogy élőlényt tart a markában, a fegyver most csak egy fával díszített vaslapnak tetszett, és nehezebbnek tűnt, mint régen. Jól ismert sziszegés irányította vissza a figyelmét a csatamezőre, ahol a voláriak feje fölött a levegő megtelt röptük zenitjén járó nyilakkal, és az eorhil roham teljes sebességre váltva közeledett a síkságon. Vaelin felemelte a kardját, miközben a nilsaeli kürtösök kiadták a rohamra felkészítő hangjelzést, aztán amint az eorhil nyílzápor célba ért, leejtette a pengét. Véknyon rúgta a lovát, és a lovagokkal egy ritmusra mozogva levágtattak a hegyről, miközben mennydörgés szabadult fel a föld gyomrából. ♦ ♦ ♦ Az összeütközés megrázó ereje megszédítette a nyeregben, és hátasának mániákus nyerítése elveszett a haragvó szavak, a fém és hús összecsapásának zűrzavarában. Vaelin a nyeregkápát szorítva kapaszkodott, és érezte, hogy valami végigkarcolja a hátát takaró láncinget. Egy volári ugrott neki a tömegből, egy elkerekedett szemű, kétségbeesett arcú katona, aki ennek ellenére veszedelmesen egyenesen tartotta rövid kardját. Vaelin eleresztette a nyerget, és levetette magát a földre, elég erővel csapódva az ellenfelébe ahhoz, hogy az elrepüljön. Térdre küszködte magát, aztán felfelé kanyarodó fegyverével elhárította egy izmos volári szabadkard döfését. A férfi korából ítélve egy veteránnal akadt össze, aki játszi könnyedséggel táncolt félre, amikor Vaelin egy lábra célzott vágással válaszolt, és közben elcsodálkozott a saját lomhaságán. A szabadkard gyakorlott hatékonysággal sújtott le a legfőbb hadúr pengéjére, éppen a markolat fölött, és kiszakította a kezéből. Vaelin csak nézte üres markát, és egyetlen gondolat ismétlődött a fejében fura, nyugodt szenvtelenséggel: Elejtettem a kardomat. A volári közelebb jött, és hátrahúzta a fegyverét, hogy keményen Vaelin nyakába döfje, majd hirtelen bemutatott egy különösen elegáns piruettet, és vér tört elő elvágott nyakából. Nortah fékezett le a lovával néhány lépésnyire, Hótánccal a nyomában. Az állat agyarait és karmait már vér borította.
A megbénult hadúr csak állt, és felmérte a környezetét. A rohammal csaknem a volári sorok közepéig jutottak, és most mindenütt, amerre a szem ellátott, ádáz csata dúlt. A nilsaeliek a lándzsáikkal szurkáltak, és Orven katonái kardokkal kaszaboltak. Új nyílvihar támadt valahol nyugaton, jelezve, hogy az eorhil különítmény rátalált egy újabb makacsul ellenálló varitáj osztagra. Orven nagyúr nagyot rikkantott a közelben, és Vaelin észrevette a parancsnokot, aki éppen egy sűrű szabadkard-alakzat ellen indította embereit. Az ellenség az elátkozottak kétségbeesésével harcolt. Éles nyihogás hasított a levegőbe, és Vaelin meglátott egy lovasát vesztett állatot, amely a voláriak közé rontott, aztán ágaskodva és a patájával kapálva, fogát vicsorítva és nyerítve rúgta őket, ahol érte. A volári ellenállás hamar megtört, amikor Orven emberei átvágtak rajtuk, és a nilsaeli lovagok a paripáikat sarkantyúzva csatlakoztak a mészárláshoz. – Semmi ostobaság? – kérdezte Nortah, aki számon kérő tekintettel magasodott a legfőbb hadúr fölébe. Vaelin lepillantott üres markára, aztán ökölbe szorította és szétnyitotta az ujjait, miközben a hidegség újra a csontjaiba hatolt. Valami megsimította a vállát, és hátrafordulva a lovát találta ott, aki hangos prüszköléssel dobálta a fejét. Orrán friss seb éktelenkedett. – Seb – futtatta végig a kezét az állat orrán. – A neved mostantól Seb. ♦ ♦ ♦ – Ne mocorogj! – parancsolt rá Dahrena, amikor Vaelin összerándult a hátára kent csípős kenőcstől. Leesve a ló nyergéből, a csípőjétől a válláig futó, látványos zúzódást szerzett. Ám ha ez nem lett volna elég, a Warenhelyre vezető úton végig ugyanazok a szavak kísértették: Elejtettem a kardomat. – Nem elég, hogy legendaként tekintenek rád? – folytatta a nő, miközben kemény, körkörös mozdulatokkal beledolgozta a bőrébe a balzsamot. – Fejjel kell nekimenned az első hadseregnek, ami szembejön? Ez alkalommal ráadásul egy Sötétség megszállta ló hátán? – Aligha szállta meg a Sötétség – nyögte a várúr, aztán megkönnyebbülésében felsóhajtott, mert a nő felállt mellőle, és a gyógyíreit tartalmazó üvegcséket és tégelyeket rejtő ládikához lépett. – Azt gyanítom, hogy egyszerűen imád harcolni.
Vaelin Warenhely utolsó, még álló épületének egyik pincehelyiségébe költözött be. A kikötőmester erődszerű, mólóból kinövő háza teljes egészében gránitból épült, és tömörségénél fogva nem lehetett egykönnyen lerombolni. A királynő és kísérete a felső szinteket foglalta el, míg a hadsereg a romok között verte fel a tábort. A zászlóaljak ismét megteltek újoncokkal, hiszen szállingózni kezdtek a menekültek a környező vidékről. – Akár a mestere – motyogta az úrnő, és Vaelin újra összerándult. Alltor óta most először váltottak hangos szót egymással, és a vita félelemre adott okot, miszerint a kettőjük közti kapocs mégsem olyan sérthetetlen, mint gondolták. A csata hamar véget ért, ami az erőviszonyokat tekintve aligha okozott meglepetést: a voláriak egy negyedórányi verekedés után menekülőre fogták, miután az ellenség az utolsó szálig levágta a varitájokat. A megmaradt szabadkardok szétszóródtak a négy égtáj felé, ám az eorhil különítmény hamar levadászta őket, miközben a nilsaeliek végeztek a sebesültekkel, és belevetették magukat a halottak kifosztásának réges-régi katonahagyományába. Vaelint meglepetésére mély tisztelet övezte, amikor körbejárt a csatamezőn; a katonák magasra tartott íjakkal és lándzsákkal üdvözölték. Hát nem akarják látni az igazságot? – morfondírozott magában. – Inkább hisznek egy ostobán vakmerő férfiban és egy Sötétség vezérelte lóban, mint egy erőtlen bolondban, aki nem képes a nyeregben maradni, és még a kardját is elejti. – Aznap csaknem meghaltam – mondta a nőnek kifejezéstelen, merengő hangon. Dahrena nem fordult feléje, de kihúzta a hátát. – Tudod, hogy elhagyott a dalom – folytatta. – Amikor visszahoztál odaátról. Anélkül pedig… Elejtettem a kardomat, Dahrena. Az úrhölgy megfordult, és harag tükröződött az arcán. – Csak nem önsajnálatot hallok, uram? – Nem – rázta meg a fejét a másik. – Az őszinteség szavait. – Nos, nekem is van számodra néhány őszinte szavam – jött oda Dahrena, és letérdelt a kedvese elé. Kezébe fogta a kezét, és apró, kecses ujjai megragadták a férfi ujjait. – Egyszer láttam egy fiút, aki vadember módjára küzdött, hogy elnyerjen egy lobogót valami kegyetlen játékban. Akkor az egészet gonosznak tartottam, és igazából még mindig így látom. De az a fiú aznap egy hangot sem hallhatott az énekből, különben én megéreztem volna. Mindig is több voltál a puszta dalodnál. – Erősebben
szorította a kezét. – Az áldott ajándék nem egyenlő az izommal, a csonttal, vagy a gyermekkorban elsajátított ügyességgel, amely egyébként sem hiszem, hogy néhány hét alatt elfelejtődött volna. A nő felemelte a tekintetét, és az arcán látszott, hogy a haragja már elillant. Felállt, és eleresztette Vaelin kezét, hogy átkulcsolhassa a fejét, és magához húzhassa a várurát. – Még mindkettőnknek sok feladata van, Vaelin, és úgy hiszem, a királynőnk célját jobban szolgálná, ha téged maga mellett tudhatna. – Hátrább lépett, és onnan nézett le a férfira. Selymes, meleg keze végigsimította a kemény arcot a szemöldöktől az álláig, aztán csókot nyomott az ajkára. – Kulcsot is találtál ehhez a szobához? Később Dahrena a mellkasán nyugtatta a fejét, és a testéhez préselte apró, tökéletes testét, ami teljesen eloszlatta a hidegséget. Az egész Alltorban kezdődött. Az első éjszakán alig szóltak egymáshoz. Bárminemű bevezetés nélkül, néma, szemérmetlen vágyakozással tekeregtek a sötétben valami olyan erő késztetésére, amelynek egyikük sem akart ellenállni. – A királynő gyűlöl engem – suttogta most Dahrena, és a lehelete megborzolta a szőrt a férfi mellkasán. – Nagyon igyekszik, hogy titkolja, de érzem. Míg nekem csak sejtésem lehet a dologról – gondolta Vaelin. – Nem szegünk törvényt, és senkit sem sértünk meg vele – válaszolta. – Még egy királynőnek is lehetnek érzelmei. – Fiatalkorotokban te és ő, szóval…? A várúr halkan felnevetett. – Nem, ilyesmi sohasem történhetett volna meg. A mosolya lehervadt, amikor eszébe jutott Al Hestián arca. A bűntudat még annyi év után is az elevenébe vágott. – Szeret téged – folytatta Dahrena. – Biztosan te is látod rajta. – Én csak a királynőt látom, akit követnem kell. – Mindenkinek jobb úgy, ha semmi egyebet nem veszek észre. – A seordah hogyan vélekedik róla? Érezte, hogy a nő izmai megfeszülnek, és a feje megrezdül a mellén. – Sehogyan. Legalábbis nekem semmit sem mondanak. Hogy egymás között miket tárgyalnak róla, azt én nem tudhatom. A seordah kettőjükről alkotott megítélése komoly változáson ment keresztül Alltor óta. A nő iránt táplált mély ragaszkodás és a várúr irányában mutatott visszafogott tisztelet helyére mélységes tartózkodás költözött.
– Mi a bajuk velünk? – tudakolta a nőtől. – Miért félnek tőlünk ennyire? Dahrena sokáig hallgatott, majd végül feltápászkodott, és fél tenyerén megtámasztotta az állát. Az arca árnyékban maradt, de a szemében megvillant a kicsiny pinceablakon beáramló fény. – Akár a Hit népei, a seordah sem átokként tekint a halálra. Viszont úgy hiszik, hogy amikor a lélek elhagyja a testet, nem egy világunkon túli birodalomba érkezik, hanem egy titkos helyre, az árnyékokban és sarkokban megbúvó, az élők szemének láthatatlan és megismerhetetlen rejtekbe. Mindent magunkkal viszünk, amit életünkben tanultunk, minden vadászfogást és hadicselt, a legkisebb tudást is, és elindulunk a nagy, véget nem érő vadászatra, azonban a félelmet, a bizonytalanságot, és ezekkel együtt minden terhünket hátrahagyjuk. Csak a vadászat marad. Bizonyára te is láttad, hogy a seordah harcos gyakran nyújtja a kezét egy árnyas faodúba, vagy egy szikla árnyékába. Azt reméli, valamiféle üzenetet kaphat a nagy vadászatra indult, elveszített szeretteitől. – Amikor visszahoztál – felelte a férfi –, megfosztottál egy áldástól. – A legnagyobb áldástól. – Beszélned kellene velük, elmondani, hogyan esett. – Megtettem, de nem segített – felelte Dahrena. – A szemükben határsértő vagyok, neked pedig már nem kellene létezned ezen a földön. Örökre elveszítettem őket. Vaelin átölelte, és a nő lesütötte a szemét. Végigsimította Dahrena vállát, és átérezte a bánatát. – Akkor meg miért maradnak velünk? – kérdezte. Az úrhölgy halkan felsóhajtva, ismét könnyeivel küszködve válaszolt: – Azt teszik, amit mi is: engedelmeskednek a farkas szavának. ♦ ♦ ♦ Reva kardja összezúzott oldalbordáján csattant, és fájdalmas nyögés szakadt fel a férfiból. A fiatal nő fürgén hátratáncolt, éppen akkor, amikor Vaelin ügyetlenül felfelé hasított, majd guggolásból megint előrelendült, a hadúr mellkasára irányítva a döfést. Amaz félreugrott, felcsapta a nő fakardját, és vágást intézett a lábára, ami a nő lomha hárítása miatt célba is ért. – Ez már jobb volt – dicsérte Reva. – Nem gondolod?
Vaelin a közeli fatuskóhoz lépett, amelyre a kulacsát tette. Meghúzta. Az eget szürke felhőréteg takarta, és a hideg levegő az ősz és a nehéz varinvári menet ígéretét hordozta. Három napja vesztegeltek Warenhelyen a meldenei flottát várva. Az ellátmányt némileg kiegészítették Al Bera várúr készletei, de még így sem volt elegendő élelem az északi útra, főként az egyre duzzadó újonclétszám tükrében. Érkezésük óta több mint ezer ember jött vissza a romos városba, és a hadúr kénytelen volt Nortah zászlóalját újabb századokkal bővíteni. Úgy látszott, a voláriak mégsem végeztek olyan hatékony rabszolgabegyűjtő munkát, mint először képzelték, annak ellenére, hogy a felderítők mindennap újabb bizonyítékokkal érkeztek a mészárlásban tanúsított szakértelmüket tekintve. Egymás után bukkantak rá a lerombolt falukra, és mindegyikben hemzsegtek a rothadó tetemek. – Nem – felelte Revának. – Még az eddigieknél is rosszabbul megy. – Félrelökte a kulacsát, és a döfések és vágások gyors sorozatával megrohamozta a nőt. Fakardja szinte láthatatlan ívekben suhogott. A másik olyan hajlékonysággal és sebességgel kerülte és hárította a csapásokat, amellyel még mestere leckéit is felülmúlta. Vaelin tudta, hogy a csatában csiszolódott készségek mindig többet jelentenek. Azt is látta, hogy Reva kíméli, hogy olyan helyzeteket hagy ki, amelyeket könnyedén kivédhetett volna, és hogy válaszcsapásai egy árnyalattal lassabbak, mint lenniük kellene. – Ennek így semmi értelme – morogta az orra alatt, és egy újabb támadás után hirtelen felegyenesedett. – Ugyan már! – gúnyolta a lány. – Csak nem akarod feladni?! Túlzottan szeretsz – gondolta magában a hadúr, és nagyot sóhajtott. – Attól félsz, hogy megint végig kell nézned a halálomat. Tekintetét a gyakorlóterükként használt domb alatt elterülő mezőre vetette. A sereg a fiatal tisztek és őrmesterek parancsait követve gyakorlatozott. Éppen az új és régi regruták kiképzése folyt: királynőjük halálos, igazságosztó fegyverévé csiszolták őket. Látta Lyrnát fehér lova hátán: fekete köpenye lobogott mögötte a szélben, és mindenfelé kiáltások és dicshimnuszok köszöntötték, amerre csak ment. – Te…? – kezdte tétovázva Reva, aki eközben mellé került. – Mi az? – noszogatta a férfi. – A királynő… – Reva szeme követte Lyrna lovát, miközben az Nortah új századai felé ügetett. Amint lefékezett, az emberek térdre estek előtte.
– Ami vele történt… Elgondolkodtál már, mit jelenthet? – A gyógyulása? – Nem. Nem a gyógyulása. Ami azelőtt esett. Olyan szörnyűségeket kellett kiállnia, hogy most akár meggyógyult, akár nem, bizonyosan gyógyíthatatlan sebeket hordoz. – Csakúgy, mint te, húgom? – Talán még nálam is mélyebbeket. Éppen ez aggaszt. Vérrel szennyeztem be a kezemet, és te szintúgy. Nem állíthatjuk, hogy ártatlanok vagyunk, és amikor eljön az ideje, felelnem kell majd az Atya előtt. De a királynő… Néha úgy hiszem, az egész világot felégetné, ha azzal az utolsó volárit is kiirthatná. És még az sem oltaná a vérszomját. – Te nem vágyod az igazságszolgáltatást? – Az igazságot igen. És hogy újra biztonságban tudhassam a népemet. Ehhez pedig megvívom a királynő háborúját, és felszabadítom a városát. De azzal még semmi sem ér véget, ugye? Mit mondasz majd neki, amikor megparancsolja, hogy kövesd az óceán túlpartjára? Nincsen dal. Nincsen tanácsadás. Csak ásító, néma bizonytalanság. – Megköszönöm a türelmedet, hölgyem – fordult felé Vaelin, és meghajolt de azt hiszem, kíméletlenebb tanárra van szükségem. ♦ ♦ ♦ Davern kőriskardja félreverte Vaelin hárítását, és páncéltalan bordáinak csattant. A legfőbb hadúrból kifutott a levegő, és kétrét görnyedt. A fickó hátralépett, amíg a másik levegőért kapkodott, de ellenfele haragosan nézett fel rá. – Ki mondta, hogy abbahagyhatod, őrmester? A valamikori hajóács egy pillanatra összeborzolta a szemöldökét, de a komor ábrázat csakhamar teli szájú vigyorrá szélesedett, aztán újra támadásba lendült, és Vaelin orrára csapott. Az áldozat megpördült, a fapenge egy hajszálnyira elvétette a célpontját, és a hadúr az őrmester karját megragadva átdobta válla fölött a fiatalabb férfit. Davern hamar magához tért, és talpra ugrott, aztán pördületből széles vágást intézett a várúr lábára. A két fafegyver nagyot reccsent, amikor Vaelin kivédte az ütést, aztán egy kétkezes, mellkasra és fejre irányított sorozattal meghátrálásra
késztette az őrmestert, aki mindent rendre hárított, és rá sem hederített a bámészkodók kiáltásaira. Vaelin már három napja nem tudott bevinni egy ütést az őrmesternek, és minden egyes gyakorlás egyre nagyobb tömegeket vonzott. Ahogy az várható volt, Davernnek nem kellett sok rábeszélés, hogy megküzdjön a hadúrral, és nyilvánvaló élvezete csak nőtt, amikor rájött, hogy ellenfele nincsen képességei teljes birtokában. Ügyüket a sereg bámész tekintetétől távol is intézhették volna, azonban Vaelin ellenállt a kísértésnek, mert a kritikus pillantások mind nagyobb erőfeszítésre sarkallták. Érezte, hogy fejlődik, és a fagyos érzés is enyhült odabenn. De a kardmarkolat még mindig idegenül feküdt a kezében, és az egykor művészire fejlesztett ügyesség helyét most átvette az iparos hatékonyság. Mennyi volt mindebből az ének? – tűnődött egyfolytában. – Mennyire hiányzik? Davern bebújt a következő csapása alá, aztán félreugorva pontos szúrással élt, amely bejutott Vaelin felemelt karja fölött, és kicsattantotta a várúr felső ajkát. Vér serkent a sebből, és az idősebb küzdőfél hátratántorodott. – Bocsánatodat kérem, nagyuram! – szabadkozott Davern, miközben kardjával kikanalazta Vaelin jobb lábát, és a földre küldte, majd erőtlen hárítását félrecsapva felemelte a fakardját, és felkészült a kétségkívül fájdalmas kegyelemdöfésre. – De te mondtad, hogy ne fogjam vissza magam. – Ebből elég! – törtetett be a küzdőtérre Alornis, dühtől vörös arccal. Félrelökte a hajóácsból lett, gúnyosan vigyorgó őrmestert, és letérdelt a bátyja mellé, aztán tiszta kendőt szorított annak vérző ajkához. – Ennek most azonnal véget vettek! – rivallt rá az őrmesterre. – Térj vissza az ezrededhez! – Immár a kegyelmes húgod parancsol, nagyuram? – tudakolta a várúrtól Davern. – Talán neki kellene. – Őrmester! – Az alig hallható parancsszóra a vigyor azon nyomban lehervadt Davern képéről. Nortah állt mellette, és végigvezette a tekintetét a többnyire a saját zászlója alá tartozó nézelődőkön, akik mintha hirtelen rájöttek volna, hogy másutt van sürgős dolguk. A Nortah mellett várakozó Hótánc odalépett Vaelinhez, aztán a férfi vállának nyomta az orrát, és addig dorombolt, míg az fel nem tápászkodott. – A katonád egy vadállat – korholta Alornis a szőke parancsnokot, és folytatta a vér felitatását.
– Csak követtem a nagyúr utasítását, Tanító – védekezett Davern. Míg Vaelinnel szemben sohasem mutatott félelmet, Nortah-val jelentősen több tisztelettel beszélt. – Igazat mond – csatlakozott Vaelin is, aztán elhallgatott, és némi harákolás után vörös masszát köpött a földre. – És meg kell hagyni, jól csinálta. A parancsnok röpke pillantást vetett az őrmesterére. – Gondoskodj az őrségről! – parancsolta neki nyugodtan. Amaz meghajolt és elsietett. – Ezernyi dolog történik egy csatában – fordult a várúrhoz a szőke harcos. – Túl nagy hangsúlyt fektetsz egy elejtett kardra. – A háborúkat nem lehet elejtett karddal megnyerni, testvér. – Vaelin elvette a rongyot Alornistól, azzal a fához indult, ahová Sebet kikötötte. – Kehlan testvér majd megnézi a szádat – szólt utána a lány, de a bátyja csak intett, és felmászott a nyeregbe. Nem volt nehéz megtalálni Caenist. A Hetedik Rend kontingensét, amely most négy testvérből és két nővérből állt, a kikötő melletti vászontetős romban szállásolták el, távolabb a sereg többi részétől, akik továbbra is leplezetlen gyanakvással tekintettek a különcökre. Caenis a társaival ült, halk, ámde őszinte hangon beszélt hozzájuk, és azok itták minden szavát. Mind fiatalabbnak látszottak a rendtestvérnél. A fiatalság ajándékával nagyobb esélyük volt túlélni a volári támadásokat, hiszen a fiatalabbak mindig jobban bírták a csaták szigorát, vagy a rabszolgavadászok hamarabb szemet vetettek rájuk. Az egyik férfinak láthatólag kemény bánásmódban volt része: ing nélkül hallgatta Caenist, és a vállán frissen szerzett, az esti fényben vörösen izzó korbácsnyomok éktelenkedtek. – A háború birodalma többé nem csak a Hatodik Rend sajátja – magyarázta testvéreinek Caenis. – Most minden igazhitűre szükség van ebben a küzdelemben. Most mind harcosokká válunk. A rejtőzködés olyan kiváltság, amelyet többé nem engedhetünk meg magunknak. Elhallgatott, amint Vaelin kilépett az árnyékok közül, a társai pedig a megszokott csodálat és gyászos tisztelet keverékével néztek a hadúrra. – Testvér – szólította meg Vaelin. – Beszélnem kell veled. Végigsétáltak a mólón, miközben leszállt az est. A növekvő hold átfénylett a szaggatott felhőkön. Caenis némán hallgatott, és várta, hogy a másik beszéljen. Talán pontosan tudta, mi lesz a testvére első szava. – Mikehi – nyögte ki Vaelin, mire a kikötőgát végére értek. Az esti apály
magával vitte a tenger vizét, és most úgy tetszett, valami nagy magaslaton állnak, amelyet erős szél ostromol. A lágyan nyaldosó hullámok alig látszottak a lábuk alatt. Mivel a társa nem felelt, gondosan tanulmányozta Caenis arcát, és azt találta, amire számított: bűntudatot. – Mielőtt elhajóztam a Végekre, Grealin aspektus megesküdött, hogy nem volt része benne – folytatta Vaelin. – Egyértelműen Harlickra hárította a felelősséget, aki valóban bevallotta bűnösségét, ha nem is túl terjedelmesen. Nincs esetleg valami, amit szeretnél hozzátenni a történethez, testvér? Caenis arca továbbra sem rezdült, és kifejezéstelen hangon felelt: – Az aspektusom arra utasított, hogy vigyázzak rád. A feladatomat végeztem. – Mikehi gyilkosai beszéltek valakiről, akivel szerintem az erdőben találkoztak azon az éjjelen. Valakiről, akitől féltek. – Egy rendtestvérre számítottak, aki ismerte Harlickot, egy testvérre, aki összejátszott vele. Én rátaláltam erre a fickóra, megöltem, és elfoglaltam a helyét. A Nortah apja által felbérelt martalócokkal azonban nem bánhattam el ilyen könnyen, így rossz irányba tereltem őket, amerre úgy sejtettem, nem találkozhatnak a testvéreinkkel. Csak hát Mikehi mindig olyan lassúnak számított, és könnyen eltévedt. Vaelin elfordult tőle, és kitekintett a tengerre. Feltámadt a szél, és a hullámok taraja fehéren csillogott a tompa holdfényben. Messzebb kivett egy fekete alakzatot a horizonton, amit hamarosan több másik követett. – Flottaurunk megtartotta az ígéretét – jegyezte meg. Caenis a közeledő hajókra pillantott. – Ez a háború különös szövetségeket kovácsolt. – És sok mindenre fény derült… – Aznap, amikor ránk találtál… igaztalanul beszéltem. Olyan sok emberemet elveszítettem, és annyi váratlan halált láttam, hogy úgy éreztem, mintha az eltávozottak elhagytak volna! Mintha a hitetlenségeddel kivívtad volna a haragjukat. Oktalan gondolat volt, testvér. – Testvér – ismételte Vaelin halkan. – Már olyan régóta így nevezzük egymást, hogy nem is tudom, jelent-e még valamit. Annyi titkolózás, annyi hazugság után. Az első napon a pincében Grealin vállon veregetett, és te összerezzentél. Akkor azt hittem, képzeletbeli patkányaitól félsz, de valójában csak téged köszöntött. Nem a Hatodik Rendbe álltál be, hanem jelentkeztél az aspektusodnál.
– Így tudunk fennmaradni, így szolgálhatjuk a Hitet. Legalábbis mostanáig. Most, hogy Grealin aspektus nincsen többé, rám hárul a rend újjáépítésének terhe. Könnyebben esne, ha te segítenél. – A végeki áldottak nem tartoztak a rendedbe. Caren és Marken ráadásul még a Hitet sem tartja, és kétlem, hogy Lorkant rá lehetne venni, hogy higgyen egyáltalán bármiben is. – Csakúgy, mint te, testvér. – Caenis nyugodt hangon mondta, amit mondott, de Vaelin kihallotta belőle az ítélkezést. – Nem én veszítettem el a Hitet – felelte. – Elfonnyadt és elhalt az igazság fényében. – És ez a te nagy igazságod vajon megnyeri nekünk a háborút, testvér? Nézz körül, és lásd a szenvedőket! A te igazságod megóvja majd őket az elkövetkező hónapokban és években? – Na és a te képességed? Még mindig nem tudom, milyen hatalommal bírsz, és ha nekem kell vezetni ezt a hadsereget, igazán szeretnék értesülni róla. Caenis némán, rezzenéstelen tekintettel nézte a társát. Vaelin keze az övén lógó vadászkéshez tévedt, és megragadta a nyelét, készen arra, hogy a testvére szemébe döfje… Lassan kifújta a levegőt, eleresztette a fegyvert. Észrevette, hogy remeg a keze. – Most már tudod, testvér – válaszolta Caenis, azzal sarkon fordult, és odébbállt.
HETEDIK FEJEZET
Alucius
Dendrish aspektus a fejét lógatta a hír hallatán, és úgy tűnt, mintha összement volna, amint hatalmas teste visszarogyott túlontúl keskeny ágyára. Zsíros pofazacskója csillogott, miközben csupaszcsiga-szerű ajkai némán mozogtak, és szemöldökét összerántotta a kétségbeesés. – Ez valami… – Elhallgatott, és elkerekedő szemmel, tanácstalanul nézett fel Aluciusra. – Ez valami tévedés lehet. Valami félreértés. – Kétlem, aspektus. Úgy tűnik, Grealin mester valóban elhunyt, ha még oly különös körülmények között is. – Elmesélte a Darneltől hallottakat, és nem felejtette ki a Sötét erőket, amelyeket a Hatodik Rend néhai mesteréhez kapcsoltak. Dendrish azonnal készen volt a válasszal, ami túl begyakorlottnak tűnt ahhoz, hogy ne hazugság legyen. – Teljes ostobaság! Igazából elborzaszt, hogy egy magadfajta tanult ember hitelt ad az ilyesfajta badarságnak! – Ahogy mondod, aspektus. – Alucius mélyen a zsákjába túrt, és kivett egy új kötetet, majd az ágyra dobta. Killern testvér munkája, A Sebes Szárny utazása értékesebb zsákmányai közé tartozott. Azt tervezte, hogy Al Avern uraság írásával, A Világatya Egyházának teljes és hiteles történetével fogja bosszantani az aspektust, de úgy érezte, ezúttal javítania kell a hájas tudós kedélyén. Ám Dendrish még csak rá sem pillantott a könyvre, hanem a semmibe bámulva, meredten ült, miközben Alucius exkuzálta magát, és elhagyta a cellát. Elera aspektus már óvatosabban alakította a válaszát, és röviden elmesélte, hogy csak alig ismerte a néhai mestert, majd kifejezte mély
háláját a friss orvosságért és az új könyvekért. Azonban a hangja megváltozott, és jelentős súlyt hordozott, amikor megkérdezte: – És a bor, Alucius? – Még nem tudtam megkeresni, aspektus. A nő erre a szemébe nézett, és meglepően éles hangon azt suttogta: – Akkor gondod legyen rá, hogy hamar oltsd a szomjadat, jó uram! ♦ ♦ ♦ Darnel és a renfaeli lovagok többsége a rejtélyes Vörös Testvér nyomába eredtek, és Varinvár még a szokásosnál is jobban elcsendesült. A volári helyőrség nagy része varitájokból állt, akik sohasem számítottak túlzottan bőbeszédűnek, és a kisebb kontingensre való szabadkardok meg beérték önmaguk társaságával az északi negyed villáiban, ahol kaszárnyát alakítottak ki. A romos utcákon nem masírozott őrjárat, hiszen szinte alig maradt valaki, akit felügyelni kellett volna. A legtöbb rabszolgát már hetekkel azelőtt átszállították az óceán túlpartjára, és azt a keveset, aki maradt, teljesen lekötötte, hogy létrehozza Darnel palotai látomását. Az egyikük kiváltképp értékes munkát végzett, olyan értékeset, hogy Darnel kézvesztéssel fenyegette azt a hajcsárt, aki korbácsával akár csak érinteni meri. Benril mester meglátogatása nem tartozott Alucius kedvenc kötelességei közé, ezért olyan ritkán teljesítette, amennyire csak a lelkiismerete engedte, általában akkor, amikor Alornis képmása a legfájóbban élt az emlékezetében. A mestert a nyugati falon találta meg, amelyből a város eleste és a palota lerombolása után mindössze egy csipkézett, kiégett rom maradt. Most az egészet új márvány borította. Benrilt egy zömök, kopaszodó rabszolga kísérte, akit élemedett kora ellenére kivételes kőművestudása mentett meg a kivégzéstől, meg az, hogy mindenkinél jobban tudta, hol lelhetnek még több követ. Nemigen mondott egy-két szónál többet, hiszen a hajcsárok az ő esetében nem kaptak utasítást a korbács visszafogására, de amikor mégis megtette, kiművelt hangzói nemesi származásról árulkodtak. Alucius még most sem tudta a férfi nevét, és igazából nem is volt rá kíváncsi. A rabszolgák sohasem éltek olyan sokáig, hogy érdemes legyen kapcsolatot kialakítani velük. – Szépen alakul, mester – üdvözölte Benrilt, felkiáltva az állványzat
második szintjére, ahol a szobrász éppen azon fáradozott, hogy megfaragja domborművét: Darnel fényes győzelmét a királyi őrség felett. Benril a kopácsolást abbahagyva átpillantott a válla fölött. Nem köszönt, csak bosszankodva megrántotta a kezét, engedélyt adva Aluciusnak, hogy felmászhat a létrán. A költő mindig megcsodálta a munkavégzés sebességét: a pohos rabszolga reszelővel ügyködött a frissen befejezett faragásokon, miközben Benril még több alakot hívott életre a nyers márványból. Még csak egy hónapja kezdték el megvalósítani Darnel kérkedő tervét, és máris az egynegyedével készen voltak. A szépen faragott alakok a széles rajz szerint bontakoztak ki a kőből, amelyet Benril annak idején szétterített a helyeslően bólogató hűbéruraság előtt. Ez talán eddigi legnagyszerűbb munkája – tűnődött Alucius, miközben figyelte, hogyan kopácsolja Benril egy rettegő királyi gárdistával küzdő renfaeli lovag hősi arcélét. – És mégis szemenszedett hazugság az egész. – Mi van? – kérdezte Benril, aki eközben félbehagyta a faragást, és a közelben álló agyagkancsóért nyúlt. – Csak azért jöttem, hogy elmondjam, mindkét aspektus él, és egészségben vannak – felelte a fiatalember. A mester ezt az árat szabta a munkájáért aznap, amikor a hűbérúr elé rángatták. Csupán felhúzta a szemöldökét, amikor Darnel kínzatással és gyors kivégzéssel fenyegette, és csak akkor engedelmeskedett, amikor a fenyegetés az aspektusokra irányult. Bármennyire is megvetette a szokást és tisztességet, Benril azért mindvégig a Hit embere maradt. Most bólintott, meghúzta az italt, aztán a rabszolgának nyújtotta. A fickó kíváncsian Huszonhetesre sandított, majd gyorsan ivott, és határozott sietséggel visszatért a munkájához. Alucius kivette a dugót, és megszimatolta a palack tartalmát. Csak víz. – Hallottam egy eldugott borkészletről – mondta Benrilnek. – Ha szeretnél belőle. – A bor eltompítja az érzékeket, és a középszerű művész nagynak hiszi magát tőle. – Benril vetett rá egy pillantást, mielőtt visszatért volna a munkájához. – Olyan igazság ez, amelyet te, úgy hiszem, a saját bőrödön érzel. – Örülök, hogy láttalak, mester, mint mindig – hajolt meg Alucius, de a művész rá sem hederített, úgyhogy visszament a létrához, és csak egy pillanatra állt meg, hogy megszemlélje Benril csontos, de még mindig erős hátát, meg kötélvékony, de izmokkal átszőtt karját, amely szakértő
ritmussal munkálta a követ. – Volna itt még egy dolog – tette hozzá. – Úgy látszik, Grealin mester összeállt egy harcos csapattal az erdőben. Ugye, emlékszel Grealin mesterre? Nagydarab, kövér fickó, aki a Hatodik Rend raktárát őrizte. – Mi van vele? – vetette oda Benril, miközben folytatta a vésést. Alucius a mester kezén tartotta a szemét. – Meghalt. Még hibának sem lehetett mondani, csupán egy enyhe egyenetlenség keletkezett a csodálatos kivitelezésű faragáson. De ahhoz elég mély lett, hogy ne lehessen kicsiszolni. Az idők végezetéig megőrzi majd a figyelem apró hiányának emlékét. – Sokan meghaltak – válaszolta Benril anélkül, hogy megfordult volna. – És még többen fognak, amikor Al Sorna ideér. A pocakos rabszolga elejtette a ráspolyát, és ijedt pillantást vetett Huszonhetesre, de aztán gyorsan felvette. A közelben az egyik hajcsár feléjük fordult, és keze a derekán függő, összetekert korbácshoz csusszant. – Vigyázz magadra, Benril mester – köszönt el Alucius. – Nem sok kedvem van a halálod körülményeit taglalni a nőnek, akit teljes szívemből szeretek. A mester továbbra sem fordult feléje, és keze újból a megszokott könnyed pontossággal mozgott. – Nem valami bort akartál megkeresni? ♦ ♦ ♦ Csak több próbálkozás után sikerült megtalálni a megfelelő romot, amikor kiemelt egy megfeketedett táblát az összetört téglák romhalmazából. A betűk már elszenesedtek, de a kezdetlegesen megfestett vadkan átsejlett a pernyén. – Igen – értett egyet Huszonhetessel. – Magam is tisztában vagyok vele, hogy minden bizonnyal bolondot csinálok magamból. Inkább segíts megemelni ezt a követ! Egy óráig ástak, mire megtalálták. Eltakarították a törmeléket a padlódeszkákról, és a fiatalember egy halovány körvonalra, egy méterszer méteres négyzetre lett figyelmes a por alatt. – Egy-két üveg farkasvér tényleg jól jönne – vallotta be
Huszonhetesnek, amikor leseperte a port, és láthatóvá vált a rejtekajtó. Ujjai a szélekét tapogatták. – Túl keskeny, nem tudom beékelni az ujjamat. Feszítsd ki a kardoddal! A rabszolga a szokásos elszánt engedelmességgel tette, amire kérték. Rövid kardját belevágta az ajtónyílás peremébe, aztán a fegyvert emelőként használva felfeszegette a csapóajtót. Az erőfeszítés jól látszott kidagadó karizmain, bár az arca ugyanolyan szenvtelen maradt, mint máskor. Alucius megfogta az ajtó peremét, amikor az kiszabadult, és teljesen felnyitotta. Alatta négyzetnyi ásító sötétség tátongott. Előrelátó módon lámpást is hozott magával, és most meggyújtotta, aztán hasra feküdve leeresztette a nyílásba. A sárga derengés megvilágított egy durva kőből rakott alagutat, de üvegen vagy palackon nem csillant meg árulkodón. – Nem – rázta a fejét. – Nekem sem fűlik hozzá a fogam, cimbora. De az ember engedelmeskedjen a szenvedélyének, nem igaz? – Hátrébb húzódott a lyuktól, aztán intett a rabszolgának. – Csak utánad. Huszonhetes csak nézett rá, és semmit sem szólt. – Hitemre! – motyogta a költő, és átadta neki a lámpást. – Ha meghalok odalenn, téged halálra korbácsolnak. Remélem, ezt te is tudod. Megragadta a lyuk peremét, és leereszkedett, egy darabig az ujjaival tartva magát, aztán lehuppant a sötétségbe. A levegő áporodott és dohos volt. Huszonhetes egy másodperccel később ruganyosan ért földet mellette, és a lámpás fénye megvilágította a félelmetes hosszúságú folyosót. – Csak van egy kis cumbraeli vörös a járat végén! – reménykedett Alucius. – Máskülönben lesz néhány igen heves szavam Elera aspektushoz. Csak néhány percig követték az alagutat, bár a visszhangzó lépések és a lámpás gyér fényén túl húzódó tökéletes sötétség miatt hosszabbnak tűnt, és a költő is egyre jobban gyanakodott, hogy itt nem bukkannak borra. – Nem érdekel, mit akarsz! – sziszegte hátra a volárinak. – Most már nem fordulok vissza! Az alagút végül széles, kör alakú terembe futott be, és Alucius megtorpant a szép kőművesmunka láttán, amely éles ellentétben állt a föld alatti folyosó csiszolatlan kőfalaival. A termet hét kőoszlop vette körül, és alacsony lépcsősor vitt le a közepére, ahol hosszú asztal állt. A fiatalember az asztalhoz ment, és a lámpás fényét végigjáratva a felületén felfedezte, hogy pornak nyoma sincsen rajta.
– Ha jobban meggondoljuk – folytatta –, talán van nálad… A levegő felszisszent, és a lámpás összetört a kezében. Lángoló olaj fröccsent a kőre, aztán a fény kialudt, és sötétség borult rájuk riasztó hirtelenséggel. Alucius hallotta, amint Huszonhetes kardja kiugrik a hüvelyéből, aztán néma csend lett, sem acélcsörgés, sem fájdalomhörgés nem hallatszott. Csak sötétség és csend. – Gon… – kezdte, nagyot nyelt, és újra próbálkozott. – Gondolom, nincsen boruk. Valami hideg és kemény nyomult a nyakának, éppen a verőér felett. Tudta, néhány szívdobbanásnyi idő alatt elvérezne, amennyiben a legapróbb hasadás esne a bőrén. – Elera aspektus! – kiáltotta Alucius erősen zihálva. – Ő küldött. Egy fél pillanaton belül a penge eltűnt a nyakáról. – Nővér – szólt egy sima, kiművelt, ugyanakkor szigorú női hang. – Gyújtsd meg a fáklyákat! Testvér! Még ne végezz a másikkal! ♦ ♦ ♦ – Alucius Al Hestián… – A fiatal nő az asztal túloldaláról méregette a fiatalembert, rezzenéstelen és egyáltalában nem kedves tekintettel. – Olvastam a verseidet. A mesterem úgy vélte, a modern azraeli költészet legszebb munkái. – A mestered nyilvánvalóan jó ízléssel bíró, művelt ember – felelte a költő, és lopva Huszonhetesre pillantott, aki harci pózban állt, és kardja úgy mozgott előre és hátra, mintha bajvívást utánozna végtelen lassúsággal. Két ember állt a két oldalán, egy férfi és egy nő, mindkettő fiatal, akár az asztalnál helyet foglaló beszélgetőpartnere. Az alacsony és pufók nő vállán egy hatalmas patkány trónolt, míg a férfi magasabbnak tetszett, és izmos felsőtestén a városi őrség mocskos egyenruháját viselte. A kövér leányzó enyhe mosollyal méregette Aluciust, míg az őr rá sem hederített, hanem a lomha kardforgatást mímelő Huszonhetesre függesztette a tekintetét. – Az igazat megvallva – folytatta az asztalnál ülő fiatal nő émelyítően szentimentálisnak és túlzottan csiricsárénak találtam őket. – A korai munkáim lehettek – felelte Alucius, és visszafordult feléje. A nő szép vonásait keskeny sasorr és némileg hegyes áll egészítették ki, haja
kellemes árnyalatú mézszőkében játszott, míg szeme hűvösen, ellenségesen pásztázta a fiatalembert. – Az apád áruló, költő – jelentette ki. – Az apámat gyűlöletes engedelmességre kényszeríti az irántam érzett szeretete – válaszolta Alucius. – Öljetek meg, ha azt akarjátok, hogy odahagyja új kötelességét. – Milyen nemes! – A nő széttárta az ujjait az asztallapon, ahol apró acélnyilak feküdtek szép ívbe rendezve. – Szívesen teljesítem a kérésedet, ha nem felelsz őszintén. A pufók nő közelebb jött, a patkánya végigfutott a karján, aztán leugrott az asztallapra, és odasietett Aluciushoz, majd ormányát felemelve megszaglászta a férfi ingujját. – Nem érzek hazugságot a verejtékén – jelentette be a gazdája durva, utcai hanglejtéssel. – A verejtékemen? – kérdezte Alucius, és újabb izzadságpatak folyt végig a hátán. – A hazugok csípőset izzadnak – magyarázta a nő. – Mi nem érezzük, de Feketeorr mindent észrevesz. Kinyújtotta a kezét, és a patkány odaszaladt hozzá, aztán felugrott a karjába, és elégedetten bevackolt. A Sötétség – gondolta Alucius. – Milyen boldog lett volna Lyrna, ha láthatta volna mindezt! Eltaszította a gondolatot: mindig fájó szívvel emlékezett a hercegnőre, és általában gyászt élesztett a keblében, amely elvonta a figyelmét a túléléstől. – Kik vagytok? – tudakolta a fiatal nőtől. Az némán bámult rá, aztán felemelte a bal kezét, és vízszintesen megtartotta a tenyerét. Pislantott egyet, és az egyik apró nyíl felemelkedett az asztalról, majd ott lebegett a mutatóujjától mindössze egy arasznyira. – Ha még egy kérdést fel mersz tenni – felelte –, ez itt a szemedbe repül. – Siethetnénk, nővér? – kérdezte az őr erőlködve. – Ennek a másiknak könnyű elhomályosítani az elméjét, de nem tudom örökre így tartani. A fiatal nő ismét pislantott, és a nyíl lassan leereszkedett az asztalra. Összecsukta a két tenyerét, de a szemét nem vette le Aluciusról. – Tehát Elera aspektus küldött? – Igen. – Hogy van? – A Feketetoronyban tartják. Nincs különösebb baja, eltekintve a
felhorzsolódott bokájától, és attól, hogy már nagy szüksége volna egy forró fürdőre. – Mit mondott neked rólunk? – Hogy van borotok. – Alucius megkockáztatott egy pillantást a teremben. – De az az érzésem, erről hazudott. – Így van. Már ételünk és vizünk is alig maradt, és amikor kimerészkedünk a városba, ott sem igen találunk semmit. – Tudok hozni ételt. Gyógyszert is, ha arra volna szükség. Feltételezem, valójában éppen ezért küldött… – Elhallgatott, hogy levegőt vegyen. – A Hetedik Rendhez. A fiatal nő félrefordította a fejét, és a szája gúnyos mosolyra húzódott. – Legendákról beszélsz, költő. – Ugyan már, mi értelme van tovább titkolni? – intette le a kövérebbik, és a nővére mögé állt. – Jól látod, uraság! A nevem Inehla nővér, ez itt Cresia nővér, az meg Rhelkin testvér. Ennyi maradt a Hetedik Rendből ebben a szép városban. Alucius a környezetükre mutatott. – És ez a hely? – Egykor a rendek templomaként szolgált – felelte Cresia nővér. – Még azelőtt építették, hogy az ilyesfajta hitványságokat száműzték a Hitből. A hatodik rendbéli testvéreink bukkantak rá néhány éve, bűnözőknek szolgált búvóhelyül, de azután jobb hasznát vettük. Alucius megfordult, hogy jobban megszemlélhesse Huszonhetest és Rhelkin testvért, és észrevette, milyen erőfeszítés ül a gárdista arcán, miközben a rabszolga úgy forgatta tovább a kardját, mintha melaszban úszna. – Mit csinált vele? – Azt láttatja vele, amit látnia kell – válaszolta Cresia. – Kiderült, hogy ez a hozzá hasonlók és kevésbé halálos testvéreik legfőbb gyengesége. Olyan üres a fejük, hogy az elméjük könnyen elködösíthető. Most éppen azt hiszi, bérgyilkosok hordájával harcol, akik a véredet akarják. Rhelkin testvér a látomás gyorsaságát is képes irányítani, így akár egy óráig is eltarthat, vagy csak egy pillanatig. – De nem tart örökké – sziszegte Rhelkin összeszorított fogai közül. Alucius visszafordult Cresiához. – Étel és ital – folytatta. – Mi kell még? – Jó volna híreket hallani a háborúról.
– A Meldenei-szigetekre küldött volári flotta valamiféle balszerencsés vereséget szenvedett. Tokrev hamarosan elfoglalja Alltort, és Darnel az embereivel kilovagolt, hogy levadássza a Vörös Testvért. – És Al Sorna nagyúr? Alucius a fejét rázta. – Róla még mindig nincs hír. Cresia felsóhajtott, és felállt az asztaltól. – Mikor térsz vissza? – Két nap múlva, ha tudtok addig várni. Időbe kerül, mire összeszedem az ellátmányt anélkül, hogy felkelteném a voláriak gyanúját. A nő Huszonhetes felé intett a fejével. – Ezt itt megöljük? – Csak annyi a feladata, hogy megvédjen, vagy végezzen velem, ha kitenném a lábamat a városból. Minden egyéb tekintetben akár vak és néma is lehetne. Cresia bólintott. – Megbízom benned, mert Elera aspektus nem küldött volna hozzánk, ha nem lenne vele valami célja. – Kinyitott egy erszényt az övén, mire az asztalon fekvő nyilak felemelkedtek, aztán a tompa végükön egyensúlyozva, szép sorban beugráltak az üregbe. Alucius elmosolyodott, olyan elegáns és lehetetlen volt az egész. – Aznap éjszaka, hogy a város elesett – tette hozzá a nő –, már nem is számoltam, hány embert megöltem ezekkel és egyéb eszközökkel. Sápadt fehérre véreztettem magam, és meg is halok, ha a nővérem nem talál rám, és nem hoz le ide. Tudd, költő, hogy ha visszaélsz a bizalmunkkal, minden csepp véremet arra fogom pazarolni, hogy megöljelek! Az északi úthoz vezető kapunál talált rá az apjára, aki éppen komoly arccal tanácskozott a volári különítmény parancsnokával, miközben egy hadosztálynyi szabadkard mély árkot ásott a fal mögé. – Lámpaolajat? – hallotta a közelítő Alucius a volárit. Tisztes távolságban megállt, de azért elég közel ahhoz, hogy hallja a párbeszédüket. – Amennyit csak sikerül összeszedni – felelte Lakrhil Al Hestián. – Annyit, hogy megtölthessük vele ezt az árkot. A volári megszemlélte az előttük kiterített térképet, a falakat jelölő vonalakat, és az azokon túl elterülő tájat. A költő kissé reménykedett benne, hogy a férfi beképzeltségében nem hallgat az apja tanácsára, de
sajnos ismét kiderült, hogy nem ejtették a feje lágyára. – Nos, legyen – felelte. – Eldöntötted, hová állítod az ostromgépeket? Alucius apja a térkép különböző pontjaira mutatott, miközben a volári beleegyezően bólogatott. – Viszont ehhez – szólalt meg Lakrhil –, persze, ostromgépek is kellenek, amelyeket fel tudunk állítani. – Harminc napon belül megérkeznek – biztosította a parancsnok. – Ezer varitájjal és háromszáz további kuritájjal egyetemben. A Tanács nem felejtett el bennünket. Ha Lakrhil Al Hestiánt meg is nyugtatták a fickó szavai, nem mutatta. – Egy hadsereg messzire jut harminc nap alatt. Főként egy olyan sereg, amelyet a feltámadott királynőjük iránt érzett imádat hajt. Alucius elfojtotta meglepett kiáltását, nehogy magára haragítsa a volárit, de a szíve hangosabban vert, mint néhány órája a romba dőlt ivó alatti sötétségben. Hát él?! Mirvek kihúzta magát, és kemény pillantással illette az apját. – Ezt csak a gyávák hazudják, akik kifogást keresnek a vereségre – jelentette ki határozott hangon. – A királyodnak is mondd meg, amikor visszatér. Akárki is vezeti ezt a csőcseléket, az nem a királynőd. Az apja mindössze alig látható biccentéssel felelt. Alucius még egyetlen volári előtt sem látta hajbókolni. A különítményparancsnok még egyszer, utoljára keresztüldöfte a tekintetével, aztán sarkon fordult, és elmasírozott. A segédei szaladtak, hogy lépést tartsanak vele. A költő még mindig dübörgő szívvel közelített az apjához. – Királynő? – Azt beszélik. – Al Hestián nem nézett fel a térképről. – A Sötétség segítségével visszakapta az életét, és állítólag a szépségét is. Ha tényleg ő az. Al Sornából még azt is kinézem, hogy talált valahol egy hasonmást, és kitette közszemlére. Vaelin is? És ha ő eljön, akkor Alornis is vele tart! – Na és mi van Tokrevvel? Alltorral? – A tábornok meghalt, a város megmenekült. Ma reggel jött a hírnök Warenhelyről. Úgy hallottam, Tokrev seregének minden tagja halott, és valami szörnyű had masíroz észak felé, egy Sötétséggel lepaktáló királynővel az élén. Fiam, olybá tűnik, hamarosan befejezést nyersz a versedhez. Alucius nagy levegőt vett, aztán a térképtől elfordulva az árkokban
ügyködő szabadkardok felé nézett. – Az árkokat rendszerint nem a falakon kívül ássák? – De – felelte az apja és ha az időnk engedi, ott is ásunk egyet, csak a látszat kedvéért. Ám a valódi védművek itt bent vannak. – Megkopogtatta a rajzot a jobb kabátujjából kikandikáló, szakállas vastüskével, és a költő odahajolt, hogy megszemlélje a már nem létező utcák labirintusán keresztülvágó, bonyolult fekete rajzolatokat. – Barikádok, szűk utcaszorosok, tüzes csapdák, és így tovább. Al Sorna ravasz hadvezér, de csodákra ő sem képes. A hadserege ebben a városban leli a halálát. – Uram – kezdte Alucius halkan, az apja mellé lépve –, könyörögve kérlek… – Ezt már egyszer megvitattuk. – Al Hestián hangja megrendíthetetlen elhatározástól zengett. – Egy fiamat már elveszítettem. Nem fogom a másikat is odadobni. Alucius visszaemlékezett arra az éjszakára, amikor a város elesett: sikolyok és lángok ébresztették részeg álmából, és a lépcsőn lebotladozva az apját az előcsarnokban találta, kuritájok körében. Keményen vagdalkozott, és bár a voláriak bekerítették, nem lendültek halálos döfésre. Az ifjú költő a döbbenettől dermedten tűrte, hogy egy vaskos kar elszorítsa a nyakát, és egy rövid kard nyomódjék a halántékához. A szabadkardok tisztje odakiáltott az apjának, és a fiúra mutatott. Nehéz lett volna elfelejteni az idősebbik Al Hestián vonásait, amikor a kardját leengedve kiegyenesedett. Nem szégyen ült az arcán, nem is kétségbeesés, csak a szeretett fia iránt érzett őszinte és maradéktalan féltés. – Harminc nap – suttogta Alucius, miközben két karjával átölelve magát elhátrált. – Télidő Estéje harminc nap múlva lesz, nemde? – Igen – bólintott Al Hestián egy pillanatnyi gondolkodás után. – Azt hiszem, igen. A költő magán érezte az apja tekintetét, és tisztában volt vele, hogy aggodalom csillog benne. – Szükséged van valamire, Alucius? – Még egy kis ételre. Dendrish aspektus azzal fenyegetőzik, hogy felakasztja magát, ha nem etetjük rendesen. Habár kétlem, hogy a lepedője megtartaná. – Intézkedem. Alucius hátat fordított. Szélesen mosolygott, és a szívverése is lelassult most, hogy a döntésképtelenség súlya leesett a válláról.
– Köszönöm, uram. Éppen a dolgára indult, amikor a kapunál hangoskodás támadt. A varitáj őrök szétváltak, és átengedtek egy magányos lovast. Alucius úgy vélte, Darnel egyik vadásza lehet. Valójában nem is vadászok voltak, hanem martalócok és brigantik, akiket a hűbérúr Renfael legmocskosabb bugyraiból toborzott a Vörös Testvér levadászására. A fickó lógott a nyeregben, úgy ügetett Al Hestián felé. Lova száján és oldalán hab csillogott. A nyeregből leszállva a férfi csaknem összeesett, aztán egy halovány meghajlást követően előadta a mondandóját, de túl halkan ahhoz, hogy Alucius is hallja. Mindenesetre abból, ahogy az apja kiegyenesedett, látszott, hogy fontos dologról lehet szó. Az idősebb Al Hestián parancsokat osztogatva, két kuritáj őre kíséretében elcsattogott, és most már a fia is hallotta a „lovasság” szót, mielőtt eltűnt volna szem elől. – Először egy feltámadott királynő, most meg a lovasság hadba állítása – tűnődött hangosan a költő Huszonhetesnek. – Úgy hiszem, itt az ideje elbúcsúzni egy régi baráttól. ♦ ♦ ♦ Kéktoll fájdalmasan megcsípte a hüvelykujját, amikor kivette a dúcból. A galamb lábán üzenet függött. Micsoda súly egy ilyen törékeny teremtménynek! – gondolta Alucius, szemét a vékony drótkapcson tartva. – Te is el akarsz búcsúzni tőle? – kérdezte Huszonhetest, aki, mint rendesen, most sem válaszolt. – Ne is törődj vele! – fordult vissza Kéktollhoz. – Nekem hiányozni fogsz. – Feltartotta a madarat, és szétnyitotta a tenyerét. A galamb egy darabig csak ült a kezén tétován, aztán nekiveselkedett, és sűrű szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedve ráfeküdt a szélre, és délnek fordult. Télidő Estéje – merengett Alucius, amikor már nem látta a madarat. – Azt beszélik, olyankor minden sérelem megbocsáttatik, hiszen ki akarna haragot táplálni a tél megpróbáltatásai közepette?
NYOLCADIK FEJEZET
Frentis
Kitartó őszi szél fújt az Urlish maradványai között, és a kavargó hamuoszlopok csípték a menekülők szemét, és fojtogatták a torkukat. Koszos szürke takaró nyújtózott a földön, ameddig a szem ellátott, és csak egy valaha fenséges fából maradt, fekete tüske törte meg itt-ott az egyöntetű szürkeséget. – Azt gondoltam, valamennyi megmaradt belőle – nyögte Ermund, aztán harákolt és kiköpött, majd sálat kötött az arca elé. – Darnel alapos munkát végzett – vélte Banders. – Nem lesz kellemes átkelni ezen a romhalmazon. – Meg is kerülhetnénk – javasolta Arendil. – Forduljunk a part felé! – A tengerpart túl keskeny – ellenkezett Sollis. – Túl sok ponton megszoríthatnak, és Al Hestián bizonyosan ismeri mindet. – Ha ezen az útvonalon haladunk tovább – felelte Banders –, a porfelhő szépen felhívja a figyelmét a közeledtünkre. Arról nem is beszélve, hogy megtelik a tüdőnk ezzel a hamuval. – A nyugati vidék nyitottabb – ismerte be Sollis –, de úgy egy héttel tovább tart a menet. Frentis elfojtott egy nyögést, amikor arra gondolt, hogy akár csak még egy napig az álomtól való rettegésben kell élnie. Arra vágyott, hogy Varin-várba érve mindez véget érjen, egyre inkább abban bízott, hogy akárhogyan is sikerüljön az ostrom, legalább tőle megszabadulhat. – Nincs mit tenni, testvér! – A báró megfordította a lovát, aztán odabiccentett Ermundnak. – Továbbítsd a parancsot: nyugatnak fordulunk, míg ki nem érünk a hamuból.
♦ ♦ ♦ – Újra láttam – újságolta Illián a reggelinél, miközben hálásan mosolyogva átvette Harmincnégyestől a mézzel édesített zabkásáját. – Mit láttál? – érdeklődött Arendil. – A farkast. Már egy hete mindennap ott ül. – Dobáld meg kővel! – javasolta Davoka. – Kővel el lehet ijeszteni a farkasokat. – Ezt biztosan nem. Olyan hatalmas, hogy szerintem nem is érezné. Mindegy is, mert nem ijesztő. Nem kerget meg, nem morog, nem csinál semmit. Csak ül és figyel. Frentis zavart látott Davoka tekintetében, miközben a lonak a zabkásáját fogyasztó lányt figyelte. – Ma én is veled megyek – felelte a nő. – Megnézzük, engem is szemmel tart-e. Illián összevonta a szemöldökét, és eleresztett egy nehézkes, ám szabatos lonak mondást. Frentis magában úgy fordította: „A kényeztetett medvebocs nem vadászik.” Davoka halkan felnevetett, aztán visszatért a saját reggelijéhez. Frentis azért látta rajta, hogy nyugtalan. – Én is jövök – ajánlotta, mert mindent megtett volna, hogy szabaduljon az elmúlt éjszakai álom elűzhetetlen emlékétől. Ezúttal a szokásosnál is különösebb, zűrzavaros és erőszakos képeket látott, amelyek sok esetben, de nem mindig, a fájdalom és bánat érzetével párosultak. A nő az ágyában fekve nyöszörög, és merőn nézi a hálóterme ajtaját… Nevetve fojtogat egy asszonyt a sivatagi ég alatt… Élvezettel borzong, miközben Frentis mozog benne, és a szíve megtelik érzelmekkel, amelyeket már régen halottnak hitt… Amikor verejtékben úszva felriadt, és keményen küzdött, hogy elfojtsa az érzetek özönszerű áradását, rájött, hogy ébren sohasem látta a nőt, csak az álmaiban. Az ő álmait álmodom. Vajon ő miket álmodik rólam? ♦ ♦ ♦ Délig nyugatnak lovagoltak, és semmi egyebet nem találtak, mint kihalt
mezőket és egyszer-egyszer lemészárolt marhák és birkák tetemeit. A voláriak főképp az öregebb egyedeket ölték le; a fiatalabbakat nyilván elhajtották Varinvárba. Egy újabb kilométer megtétele után egy kiürült tanyára értek. Az épületnek már nem volt teteje, a falakat pedig befeketítette a tűz. Életnek nyomát sem látták odabenn. – Miért pusztítanak el mindent? – tudakolta Illián. – Az, hogy rabszolgákat szereznek, gonosz dolog, de legalább érthető okból teszik. De hogy közben le is rombolnak mindent, az nem fér a fejembe. – Azt hiszik, hogy megtisztítják az országot – magyarázta Frentis. – Legyalulják, hogy a saját népük szűz földön telepedhessen le. Újabb gyarmatot alakítanak ki a birodalmuk képére. A lány egy órával később élesen lefékezte a lovát, és Davokához fordulva, arcán széles mosollyal egy közeli dombra mutatott. – Ott van. Hát nem csodálatos? Frentis hamar észrevette a sötét sziluettet az égbolt előterében. Sohasem látott még ilyen hatalmas állatot. A farkas nyugodt érdeklődéssel figyelte, ahogy közelebb ügetnek Davokával, aki a vállán tartotta a lándzsáját, készenlétben. Harmincméternyire a vadállattól megálltak, elég közel ahhoz, hogy Frentis a szemét is lássa. A farkas pislogva, a fejét forgatva megszemlélte őket. A szél borzolta a szőrét. Illián igazat beszélt: gyönyörű állat volt. A farkas egyszer csak felállt, megfordult, és futólépésben észak felé indult. Úgy száz lépés megtétele után megint megállt, aztán leült, és figyelte a követőit, akik csodálkozva összenéztek. – Eddig nem csinált ilyesmit – jelentette ki a lány. Az elsötétülő ábrázatú Davoka morgott valamit a saját nyelvén, de Frentis látta, hogy leereszti a lándzsáját. A férfi visszafordult a farkas felé, és azt észlelte, hogy most már egyedül őrá szegezi a pillantását. Előrerúgtatta a lovát, és a farkas ismét feltápászkodott, majd folytatta az útját északra. A következő pillanatban hallotta, hogy a háta mögött Illián és Davoka megsarkantyúzzák a paripáikat, és a nyomába indulnak. Az állat úgy egy kilométer után futásnak eredt, és ruganyos ugrásaival megtévesztő sebességgel suhant a tájban. Az utánavágtázó Frentis és társai többször el is veszítették a nyomát a magas fűvel borított dombokon. Végül, amikor a farkas megállt az egyik magasabb dombon, lefékeztek, és ismerős illat csapta meg Frentis orrát. Kérdőn Davokára nézett, aki bólintott, és lemászott a nyeregből. A szabadcsapat parancsnoka is így tett,
és mindketten Illián kezébe adták a szárat. A lány duzzogva csücsörített, amikor Frentis jelentőségteljesen a föld felé fordította az ujját, jelezve, hogy neki maradnia kell. Óvakodva felkapaszkodtak a dombon, és a dombtetőn lapos kúszásban folytatták. A farkas alig néhány méternyire ült a hátsóján, és ugyanazzal az üres tekintettel vizslatta a férfit. – Milyen ostoba ez a fickó! – lehelte Frentis, amikor végigtekintett a körülöttük elterülő látványon. A nyílt területen felállított tábor hátsó részét sekély patak határolta, és őrszemek járőröztek a határán, de nem merészkedtek elég messzire. A füstszag és lóverejték bűze most erősebben érződött, és a tábortüzek több tucatnyi szürke füstoszlopot eregettek az égre, amelyek csak részben takarták a tábor középpontjába kitűzött lobogót, rajta a vörös-fehér kockás háttér előtt szárnyaló sassal. Legfeljebb ötszáz ember – tűnődött Frentis, miközben végigjáratta a szemét a táboron. – És Banders serege észrevétlenül várakozik közötte és Varin-vár között. – Vidd Illiánt! – mondta Davokának. – Mondd meg a bárónak, hogy elcsalom őket a Lirkán-félszigethez. Sollis mester ismeri az utat. – Illián magában is elintézheti – felelte a nő. – Ezt nem szabad egyedül véghezvinned. A parancsnok megrázta a fejét, és vigyorogva a farkas felé intett a fejével. – Valami azt súgja, nem vagyok egyedül. Siessetek! ♦ ♦ ♦ Miután a két nő ellovagolt, egy jó órát várt, és figyelte a tábori felderítők jövését-menését. Kis csoportokban, vadászkutyákkal érkeztek, hogy jelentést tegyenek, vagy új felderítő körútra indultak. Azt hitte, hogy Nilsael felé indulunk – jött rá Frentis, amikor megfigyelte, hogy leginkább északi és nyugati irányba tartanak. – Nem gondolta, hogy megpróbálunk átjutni Renfaelen, a saját földjén, ahol az emberek olyan hűségesen szolgálják. Megrázta a fejét, és eltűnődött, vajon Darnel valóban ilyen ostoba-e, vagy egyenesen egy eszeveszett őrült. Csaknem egy órába telt, mire egy felderítőcsapat arra jött. Két lovas és egy kutyafalka tartott egyenesen az ő dombjuk felé. Amikor nekiláttak
felkapaszkodni a lejtőn, a farkas feltápászkodott, és a lovasok azonnal lefékezték a hátasaikat. A kutyák a félelemtől nyüszítve kavarogtak, miközben a gazdáik szitkozódva, fenyegetőzve korbácsolták őket. A farkas felvonított. Frentis behúzta a nyakát a szörnyűséges hang hallatán. A földhöz préselte magát, szorosan becsukta a szemét, és a fülére tapasztotta a kezét, hogy ne hallja a mezők és dombok fölött szálló vonyítást, amely csipkézett fűrészpenge módjára hasított a húsába. A béklyó hosszú évei óta egyetlenegyszer sem érezte magát ilyen gyámoltalannak és aprónak. Ahogy a vonítás elhalkult, kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a farkas lenéz rá. A zöld szempár találkozott az övével, és közölte vele a felismerést, hogy a teremtmény ismeri őt, tudja minden titkát, a legkisebb eltitkolt bűnét is. Az állat lehajtotta a fejét, és durva nyelvével végignyalta Frentis homlokát. A férfiból nyöszörgés szabadult ki, de a nyelv valami újat hagyott maga után. Egy üzenetet. Nem hangot hallott, hanem inkább valamiféle bizonyosság született meg a bensőjében, egy tiszta meggyőződés ragyogott fényesen az elméjében: meg kell bocsátanod magadnak! Frentis érezte, hogy felszakad belőle a hahotázás. A farkas hátrahúzódott, ismét pislantott, aztán megfordult, és elinalt. A parancsnok csak állt és nézte, ahogy ezüst csík gyanánt suhan a szél borzolta fűben, majd egy szempillantás alatt semmivé lesz. Egy rémült ló nyihogása térítette magához. Megfordult, és két lovast látott, akik döbbenten bámultak le rá. A kutyáik már messze jártak; éles ugatásokat hallatva a tábor felé vették az irányt. Frentis a bal oldali lovast választotta. Dobókést varázsolt a tenyerébe, aztán a fickó torkába repítette. Az leesett a lóról, és vér bugyborékolt fel a szájából, miközben a kezét a torkára tapasztva fetrengett. A társa az idegenre szegezte egyre jobban elkerekedő szemét, aztán vissza a társára, és a keze megrándult a kantárszáron. Esze ágában sem volt az övén függő kardért nyúlni. – Jelentést kell tenned! – magyarázta neki Frentis. – Add át Darnel nagyúrnak a Vörös Testvér üdvözletét! ♦ ♦ ♦
Visszaszállt a nyeregbe, aztán a dombtetőre vezette a lovát, ahol leült és végignézte, ahogy a lovas visszavágtázik a táborba. Csupán néhány szívdobbanásnyi időbe telt, mire az egész létesítmény felbolydult. A lovagok sietve felerőltették magukra a vértjüket, és a lovukhoz futottak, a sátrak összeomlottak, ahogyan az apródok felszedték a sátorfákat, és egyetlen lovas tűnt elő a kavargó porfelhőből. Kék páncélján megcsillant a késő délutáni nap fénye. Frentis barátságos integetésre emelte a kezét, aztán amikor meggyőződött róla, hogy Darnel meglátta, megfordította a lovát, és elvágtázott keletnek. Kanyargós úton vezette őket, időt szerezve Bandersnek, hogy összeszedhesse az embereit. Egy darabig keletnek tartott, aztán megtorpant, néhány másodpercig figyelte az üldözőit, majd kitört dél felé. Darnel minden megállóval közelebb került, de a lovát és lovagjaiét túlzottan lesúlyozta a lovasok vértezete ahhoz, hogy hatékony üldözésbe foghassanak. Frentis azért minden alkalommal integetett, amikor megállt, és utoljára még arról is meggyőződött, hogy Darnel látja gúnyos meghajlását. Két óra hajsza után megérkezett a Lirkán-félszigethez, a széles Hínárosfolyó vizébe benyúló, keskeny füves földterülethez. A folyó ezen a ponton sekélyen hömpölygött, és még ebben a késői évszakban is át lehetett kelni rajta. Északon nyílt vidék folytatódott, háromszáz lépésre délre pedig egy magas, sziklás hegyoldal állt, amely elzárta szem elől a keleti partot. A parancsnok lefékezett, és végigpásztázta a környéket. Sehol sem látta a szövetségeseit. Megfordította a lovát, és az állat oldalát végigsimítva megnyugtatta, aztán várt. A farkas üzenete még mindig ékesen ragyogott a szívében, és újjászületett szelleme halovány mosolyt hagyott az ajkán, amely még úgy sem halványult el, hogy Darnel ötszáz lovagja a félsziget felé vágtázott. Gyere csak, uram! – biztatta gondolatban a hűbérurat. – Még egy kicsit közelebb! Újdonsült lelkesedése kissé alábbhagyott, amikor meglátta, hogy a férfi felemeli a kezét, és egész kísérete lefékez a földnyúlványtól kétszáz lépésre. Frentis hátranyúlt a válla fölött, és kivonta a kardját, aztán magasra nyújtotta, és egyenesen Darnel felé mutatott vele, a kihívás félreérthetetlen gesztusával. Légy hű önmagadhoz, uram! – könyörgött neki. – Légy ostoba! Darnel paripája felágaskodott, amint a lovasa kivonta a kardját, és a
hűbérúr kíséretéből egy lovag odavágtatott, talán azért, hogy óvatosságra intse vezetőjét, de Darnel egy ingerült legyintés kíséretében útjára küldte, aztán vágtára ösztökélte a lovát. Frentis is felkészült a saját rohamára, aztán lefékezett, mert új hang ütötte meg a fülét. Kürtök hasítottak a levegőbe valahol keleten. Magasabban szóltak, mint a renfaeli lovagoké, a Hatodik Rendnek pedig sohasem volt szüksége kürtszóra. A válla fölött hátrapillantva lehervadt a mosoly az ajkáról, amikor észrevette a legalább kétegységnyi volári lovasságot, akik Hínáros keleti partja felé dübörögtek. Al Hestián! – szitkozódott magában. Ekkor újabb mozgolódásra lett figyelmes délen: megannyi paripa köpülte a sekély vizet morajló rohamával. Banders kerülte meg a sziklás dombot lovagjaival, és egyenesen Darnel százada felé tartottak. Frentis a rendtestvérei homályos alakját is kivette, akik a domb tetején várakoztak felhúzott íjakkal. Újra Darnelre nézett, aki mostanra már megállt. Lovasai zavarodottan kavarogtak körülötte. Még egy pillantást vetett a vészesen közeledő volári lovasságra, akik most a folyón keltek át, de nem tudtak nagyobb sebességre váltani a magas vízszint miatt. Újra Darnel tekintetébe fúrta a sajátját, aztán a lova véknyát megrúgva, kardját mereven döfésre tartva kilőtt, és mindössze néhány szempillantás alatt megtette a köztük lévő távolságot. Látta a suhanó fekete csíkokat, ahogyan testvérei nyilai ívesen Darnel seregébe csapódnak, és látta az ágaskodó lovakat és a nyergükből leforduló, eltalált lovagokat. A hűbérúr egyik kísérője megragadta a vezére kantárszárát, hogy a voláriak felé rángassa, de holtan hullt le a lóról, amikor Darnel a pallosával a férfi nyakába metszett, aztán visszafordulva szemből várta Frentis rohamát. A paripák csonttörő erővel csapódtak egymásnak, és Frentis kardja visszapattant a hűbérúr pengéjéről, ahogy Darnel feléje vágott, mielőtt lovaik szétváltak volna. A rendtestvér hátasa megtántorodott, prüszkölve habot és vért köpött, aztán térdre ereszkedett, és a lovasa éppen időben ugrott le a nyeregből, majd leguggolt, mert Darnel ültében mélyre hajolt, és hosszú pallosával megpróbálta lefejezni az ellenfelét. Frentis hagyta, hadd süvítsen el a kard a füle mellett, aztán előrelendülve elkapta a hűbérúr vértbe bújtatott alkarját, mindkét karját beleakasztotta az acélruhás végtagba, azután kirántotta a másikat a nyeregből. Darnel olyan erővel zuhant a földre, amely még a fémet is széthasítja, de hamar felkelt, és sisakos fejét Frentis oldalába bökte, aki elterült a porban. A hűbérúr kétkezes fogással emelte csapásra pallosát. A testvér elkapta a tekintetét a
sisakrostély mögött: Darnel elkerekedett szeme tele volt oktalan gyűlölettel. Átgördült a lefelé sújtó, földbe harapó penge alatt, aztán talpra ugrott, és Darnel rostélya felé hasított. A hűbérúr kikerülte a csapást, és széles ívben megpördült a kardjával. Frentis nagyot nyögve hárította, és Darnel vasa mélyen belevájt a Hatodik Rend kincstári pengéjébe. A rendtestvér kinyúlt, és elkapta a másik vaskesztyűs csuklóját, mielőtt az hátrahúzhatta a kardját, aztán közel lépett, és fegyverét rézsútosan tartva a rostély alá szúrt vele. Darnel feje hátracsapódott, amikor a penge megérkezett rendeltetési helyére. A vége véresen bukkant elő megint, és a hűbérúr felordított dühében és fájdalmában. Frentis megpördült, és a pengéjét teljes körívben lendítve Darnel lábára vágott vele, nem azért, hogy áthasítsa a páncélt, de elég erővel ahhoz, hogy a földre tántorítsa ellenfelét. A hűbérúr vadul üvöltve megint felé suhintott, de a testvér elzárta a penge útját, és a kardot forgató kézbe rúgott. A fegyver messzire repült. Darnel sisakrostélyába vágta a kardja keresztvasát, és egy pillanatra elkábította vele, majd csizmáját a lovag nyakára téve a nyílásra helyezte a kard hegyét, belenézett a mögötte rebegő szempárba, és vadul elmosolyodott a félelmen, amit benne látott. Egyszer csak Arendil száguldott feléjük, mindkét oldalán férfiakkal vagdalkozva, és kardja Frentis válla fölé mutatott. Amaz nem fecsérelte az időt azzal, hogy hátranézzen. Balra vetődött, éppen akkor, amikor egy volári lovassági kard felületi vágást hagyott az arcán. A volári a lova kantárját rángatva újabb csapásra készült, aztán lebukott a nyeregből, ahogy Arendil kardja átdöfte a vállát. Frentis megfordult, és négy másik volárival nézett farkasszemet, akik teljes vágtában tartottak feléje. Hallotta a háta mögött dübörgő paták mennydörgésszerű robaját, és a földre vetette magát. Érezte a nyakán a forró leheletet, ahogy egy ló átugrott a feje fölött. Felpillantva azt látta, hogy Rensial mester bemutat egy tökéletes vágást az egyik támadó volárival szemben. Az ellenfele mellvértje kettévált a csapás erejétől. Rensial lebukott a jobbjáról közeledő volári rosszul célzott sújtása elől, aztán egy visszavágással válaszolt, miközben továbblovagolt. A lovassági háta ívben meghajolt, ahogy a penge a gerincéig keresztülhasította. A megmaradt két volári Frentisre támadt. Szorosan egymás mellett ügettek, készenlétben tartva a kardjukat, aztán a földre omlottak, amikor egy nyílzápor felhője lezuhogott a dombtetőről, és lovukkal együtt a
lovasokat is elragadta. Frentis megpördült, és Darnelt kereste a dühöngő káosz közepette. Banders lovagjai már összezúzták a hűbérúr csapatát, de most éppen a voláriakkal foglalatoskodtak, és a katonák és lovak a csengő acél és hasadó hús örvényében kavarogtak. Frentis észrevett egy kék villanást a jobbján a hánykolódó zűrzavarban: egy lóháton ülő, görnyedt alakot vezetett el két volári. Kürtszó harsant, és a lovasság visszavonulni készült, a lovasok még egy utolsót vágtak az ellenségen, azután hátat fordítottak nekik, és eliramodtak a folyó felé. Frentis néhány méternyire meglátott egy lovasát vesztett paripát, és a hátára pattant, aztán a menekülő Darnel felé vette az irányt, közben levágva minden volárit, akik szerencsétlenségükre az útjába kerültek. Rensial mester tűnt fel a közelben, aki éppen ledöfött egy gyalogost. Odakiáltott neki. A mester szeme gyorsan megtalálta, és mint mindig, amikor csatában ügyködött, feszült figyelem tükröződött benne, és az őrületnek nyoma sem volt. A testvér a kékpáncélos alakra mutatott, aki mostanra már a folyónál járt, mire Rensial a lovát megsarkantyúzva Darnel üldözésére indult, Frentis közvetlenül a nyomában. A hűbérúr lova már a vízben gázolt, mire a testvérek utolérték a kíséretét. A két volári martalóc a folyó partján megfordult, hogy szembenézzen a támadókkal. Ijesztő pontossággal irányították a lovaikat. Frentis bosszankodva felmordult, amint meglátta a hátukra kötözött dupla kardot. Kuritájok! Rensial megkísérelte megkerülni őket, félig kilógva a nyergéből, hogy lebukjon az egyikük kardja elől, de az elit rabszolga leugrott a lováról, és könnyedén a mester nyergében landolt, aztán mindkét kardjával lefelé döfött. Rensial azonban már nem volt ott: a lábát a kengyelből kiakasztva megpördült a lova nyaka körül, és két lábbal mellbe rúgta a támadóját, miközben bevágtattak a folyó vizébe. A rabszolga lerepült a lóról, és a mester visszaült a nyeregbe. Frentis megpróbálta elintézni a másikat egy késsel. Várt, amíg egy vonalban járt a kuritájjal, aztán a szemébe repítette a dobókését. A fickó mintha észre sem vette volna a sebesülését, Frentis felé vágott, amint az elvágtatott mellette, és a penge alig néhány ujjnyira tévesztett célt. A kuritáj, lovát megfordítva, ellenfele üldözésére indult, de holtan esett le a lóhátról, amikor Davoka lándzsája kirobbant a mellkasából. A lonak
kirántotta a fegyvert a hullából, aztán a lovát rúgtatva követte a testvért a folyó vizébe. Frentis látta maga előtt a hűbérurat, aki paripáját véresre korbácsolva felküzdötte magát a túlsó partra, aztán kelet felé vágtázott, miközben egy volári csapat védelmezőn körbezárta, egy másik hátvéd pedig a vízparton állt őrt. Rensial egyenesen beléjük száguldott, kardja villogva pörgött a kezében, miközben a lovasok hullottak körülötte, akár a legyek, aztán a sebesen távolodó Darnel után vetette magát. Lova viszont felágaskodott, amikor egy volári penge áthasította az állat nyakát. Egy másik is megrohanta a mestert, és a kardját kinyújtotta, hogy a rendtestvér hátába vágjon vele. Frentis paripája belerohant a volári lovába, mielőtt lecsaphatott volna, és a következő pillanatban a rend kincstári kardja keresztülszúrta a fejét. Davoka dühében rikoltva, pörgő és vértől csöpögő lándzsával verekedte át magát a megmaradt voláriakon. Csak két lovas maradt a támadása után, akik hiába próbálták meg követni visszavonuló bajtársaikat, mert a hátukba álló nyilaktól lefordultak a nyeregből. Sollis és Ivern keltek át a folyón nagy sebességgel, íjjal a kezükben. A hátuk mögött a nyugati part nyugodtnak tűnt a csata utóképében. Lovagok és szabad harcosok kóboroltak a halottak között. Frentis a Darnel nyomában kavargó porfelhőre vetette a szemét, és tudta, hogy most már nem érik utol. Davoka eleresztett egy lonak szitkot, és a földre hajította a lándzsáját. A közelben Rensial a lova mellett térdelt, és a nyakát simogatta, miközben az állat az utolsókat rúgta. – Ez ostoba húzás volt, testvér. – Sollis halványszürke szeme szigorú rosszallással tekintett Frentisre, amely csak elmélyült, amikor a másik hangosan felnevetett. – Igen, testvér – felelte a hahotázó, amint a jókedve alábbhagyott, és tudta, hogy Sollis ábrázata a sajátját tükrözi. Rensial mesterre tekintett. – Rendkívül ostoba dolog volt. Igazán sajnálom. ♦ ♦ ♦ – Már majdnem elkaptuk! – füstölgött Ermund, aztán kezét a kardmarkolatán tartva a földbe szúrta a hüvelyt. – Alig két méterre voltam a csetepatéban! A markunkban volt, és mégis életben maradt! Röhög
rajtunk, ide hallom! – A lovagjai halottak vagy foglyok, és úgy iszkol vissza Varinvárba, mint a megvert kutya – felelte Banders. – Kétlem, hogy pont nevetni volna kedve. – Habár az igaz, hogy most már ismeri a haderőnket és az elhelyezkedésünket – szögezte le Sollis. – Nem sokat tehet ellene – vágott vissza a báró. A félszigetre néző sziklás kiemelkedésen tanácskoztak. Alattuk Frentis harcosai a halottak között kóboroltak, és fegyvereket meg egyéb értéktárgyakat gyűjtögettek. A folyóparttól nem messze Darnel emberei várakoztak fogolyként. Páncélzat nélkül furán szánalmas látványt nyújtottak: a fáradt és legyőzött lovagok szeme elkerekedett a félelemtől, hiszen látták, amint a magukat megadni próbáló voláriak azonnali halálos ítéletben részesülnek. – Ezek a himlős fattyúk miért vannak még életben, testvér? – kérdezte nemrég Draker követelőző hangon. A hallótávolságra tartózkodó foglyok nyugtalanul összerázkódtak. – Hiszen a királyság árulói, vagy nem? – Szokásaink szerint megadták magukat – felelte Ermund, némi bánkódással a hangjában. – A báró majd dönt a sorsuk felől. – Legjobb lesz, ha a menet során nem engeditek őket közel hozzánk – morogta az orra alatt a volt bandita, aztán elcsattogott, hogy további zsákmány után nézzen. Banders kihallgatta az elfogott lovagokat, hogy kiderítsen valamit Darnel legújabb kényszerképzeteiről. – Újjáépíti a palotát, és királlyá koronáztatja magát – csóválta a fejét. – Azon tűnődöm, nem a voláriak bocsátottak-e rá valami Sötét varázslatot, amitől a maradék esze is elment. – Mindig is benne volt az őrület csírája, apám – szólalt meg Ulice úrhölgy. – Jól emlékszem rá. Leányként szenvedélynek véltem, vagy egyenesen szerelemnek. Jóllehet, talán az is volt, csakhogy saját maga iránt irányult, és csak az apja akarata tartotta féken. Most, hogy Theros hűbérúr nincsen, szabadnak érzi magát, szabadon száll, mint a madár. – Reménykednünk kell benne, hogy esztelenségében nem hallgat Al Hestián tanácsaira – dünnyögte Banders. – Most már talán lehetetlen titokban bevenni Varinvárt, és csak annyit kell tennie, hogy vár a falak mögött, míg a szövetségesei elvégzik a munkájukat Cumbraelben. – Azért mégis szeretnék a szennycsatornán keresztül próbálkozni, uram
– ajánlkozott Frentis. – Ha kell, egyedül. Furcsálló pillantásokat kapott az egybegyűlt parancsnokoktól, és Sollisé volt a legfőképp perzselő. Frentis tudta, hogy újonnan szerzett lelkesültsége kiül az arcára, de a farkas üzenete értékes ajándék volt, és nem látott okot arra, hogy titkolja. Meg kell bocsátanod magadnak. – Megpróbálom észben tartani a kérésedet, testvér – biztosította a báró jellegzetes, erőltetett mosollyal, amit Frentis azonnal felismert. Az őrültnek vélt emberekre szokás így mosolyogni. – A nilsaeli határtól alig néhány kilométerre állomásozunk – szólt közbe Furel nagyúr. – Talán az lesz a legjobb, ha itt várunk a hírnökeim visszatérésére. Az erősítés már talán most úton van felénk. Legalábbis hírt kapunk a Végekről. Banders kérdőn pillantott Sollisra. – Szétküldöm a testvéreimet a szélrózsa minden irányába – felelte a parancsnok testvér. – Ha száz kilométeres körben történik valami érdemleges, mi tudni fogunk róla. Banders bólintott. – Nos, legyen. Itt letáborozunk. Frentis testvér, te Sollis rendtestvéred parancsnoksága alatt állsz, nem nekem felelsz, de azt hiszem, a parancsnok testvérrel egyetértünk abban, hogy a varinvári látogatásoddal várni kell egy kicsit. Frentis vállat vont, és nyájas vigyorral meghajolt. – Ahogy nagyuram kívánja. Mosolya a sátra felé menet sem hagyta el, és a priccse látványa felett érzett kellemetlen feszítés is megszűnt. Álomtalan álom – gondolta, miközben lehúzta a csizmáját, és végigfeküdt a takarón. – Vajon milyen érzés lesz? ♦ ♦ ♦ A nő jeges közönnyel figyeli, ahogyan verekszenek, és közben felméri az ellenfelek ügyességét és gyorsaságát, miközben az alant elterülő veremben járják halálos táncukat. Acél csengése visszhangzik a környező falakról, a kőmennyezet durván vésett és dísztelen a fejük fölött, hiszen ezek új vermek, messze Volár felszíne alatt. Sokáig hordott gyermekek szülőhelye. Tetszenek neked, szerelmem? – kérdezi, hisz tudja, hogy a férfi látja őt,
és fel szeretné hívni a figyelmét. Valójában arra szomjazik, hogy egyetlen szót is hallhasson tőle a kettőjüket elválasztó mélység túlpartjáról. – Oly sokat tanultunk tőled! A férfiak minden önmérséklet nélkül harcolnak a lába előtt a veremben, aztán egyetlen hang nélkül halnak meg. De arcuk nem olyan, mint a kuritájoké, ezek nem szenvtelen gépek. Ezek a férfiak fintorognak és acsarkodnak dühükben, és komor elégedettséggel nyugtázzák véres győzelmüket. Legalább százan verekszenek a veremben, és a harcra tenyésztettek könnyedségével mozognak. Ha túl szoros a nyakörv – gondolja a nő –, a kutya megfullad. És akármennyit is korbácsolod, kutyából nem lesz szalonna. De ezek, szerelmem… – Lemosolyog a veremben küzdő férfiakra. – Ezek oroszlánok… Elfordul, aztán a folyosón álló, keskeny ajtóhoz megy. A csatározás zajai kísérik útját. Az alagút hosszú és sötét, de járt már itt, és nincsen szüksége fáklyára. A kamra, amelyhez érkezett, széles és magas kialakítású, és mindkét oldalán emeletes gyalogjárók biztosítják a több sornyi, vasrudakkal lezárt cellához való eljutást. A nő megáll, és szabadjára engedve a dalát, kitapogatja a zárkákból áradó tompa rettegést. A cellákhoz járó hajcsárok bőséges mennyiségű kábítószert alkalmaznak, de a rettegés ennek ellenére megmarad. Az ének megállapodik egy zárkán tőle balra, a középső emeleten. Magas, éles hangszínt hall, és ez éhséget szít benne. Egy percre aggodalom önti el. A dal általában egy ártatlan, sápadt arcú legényt választ, akit valami lemészárolt hegyi törzsből raboltak el, vagy a hajcsárok találtak rá a kiképzőtanyákon. Szerette játszani a jótékonykodó szerepét, a kedves úrnőét, aki szabadulást ígér a végtelen félelem eme börtönéből, élvezte a szemükben tükröződő kétségbeesett reménykedést, olykor még kegyelmesen a gyors halál jutalmát is megadta nekik. Most minden más. A dal egy gyűlöletes lélekről mesél, és ez az, ami felkelti az étvágyát. Te tetted ezt, szerelmem? Te változtattál meg ennyire? Viszolygása ellenére tudja, hogy a héjat életben kell tartani, a Hírvivő elmesélte, milyen hamar megbetegedhet a lopott héj, hiszen a sokféle képesség használata leszívja az erejét. A legközelebbi lépcső felé indul, de aztán megtorpan, amikor két kuritáj közelít, akik egy vörösbe öltözött embert vonszolnak. Éppen kapóra jön a dolog.
– Lorvek tanácstag! – köszönti a nő a vörös ruhást. – Olyan régen találkoztunk! Örömmel látom, hogy a hosszú évek egy cseppet sem fonnyasztottak meg. A vörös ruhás ránézésre a harmincas éveiben járhat, bár a nő először akkor találkozott vele, amikor bekerült a Tanácsba, pont ebben a teremben. Akkor diadalmas kifejezés ült az arcán, ragyogott a gőgös elégedettségtől, hogy sikerült mesés halhatatlanságot szereznie. Most csupán annak látszik, ami valójában: egy ijedt ember, akit megtört a kínzás, és már csak a halálát várja. – Én… – kezdi, aztán nyel egyet, és keskeny vérpatak indul a szája széléről. – Én… alázatosan bánok minden sértést, amit a Szövetségesnek vagy a szolgáinak okoztam… – Jaj, már megint kezded, Lorvek – rázza a fejét a nő szomorú mosollyal. – Mindig rosszul felelsz. Minek is neveztél azon a napon a Tanácsban? Emlékszel, éppen akkor tértem vissza kiruccanásomból a ferde szemű disznó birodalmából… Lorvek lecsüggeszti a fejét, és összeszedi a bátorságát, hogy tovább könyörögjön. – Hely… Helytelen szavakat használtam… – Egy pusztító fantom gyilkos kurvájának hívtál. – Megragadja a férfi haját, és felrántja a fejét. – Igen, valóban helytelenül tetted. Most pedig szolgának nevezel. Igazán csodálkozom, miként juthattál ilyen magasra ezzel a hamis ítélőképességeddel. Mindazok után, amit a Szövetségestől kaptál! A férfin végigsöpör a fáradtság hulláma, és a szeme egy pillanatra elsötétül. A nő úgy véli, nem képes tovább esdekelni, de aztán Lorvek nagy levegőt vesz, a fény visszatér a tekintetébe, és vért köp kínzója arcába. – A Tanács ezt nem fogja hagyni, te aljas ribanc! – sziszegi. – Nehéz nem észrevenni a romlottság jeleit – mondja neki a nő, és némi csodálatot érez a bátorság eme utolsó fellángolása láttán. – Attól tartok, hogy a szavazat egyhangú volt. Mellesleg… – Közelebb megy hozzá, és egészen közelről suttogja: – Maradjon kettőnk között, de a Tanácsnak hamarosan semmi beleszólása sem lesz. – Csókot nyom az arcára, aztán hátralép. – Vigyétek! – mondja a kuritájoknak, és a fejével a vermekhez vezető alagút felé int. – Adjatok neki egy kardot, aztán hajítsátok be! Üzenem a hajcsárnak, hogy tudni akarom, meddig bírja.
A férfi sikoltozik, miközben elvonszolják, azonban dacossága ismét megtört könyörgéssé silányodik, amikor beérnek az alagútba, és a hangja elhalkul. A nő újra megidézi a dalt, megkeresi a cellát, ahonnan a sötét hangot hallotta, aztán a lépcső felé indul. ♦ ♦ ♦ Frentis nagyot kiáltva ébredt, és kétrét görnyedt a kétségbeeséstől és gyásztól. Érezte, hogy folynak a könnyei, és két tenyerével eltakarta az arcát, miközben zokogás szakadt fel a torkából. – Fiam? – Rensial mester feléje nyúlt, óvatosan a vállára tette a kezét, és zavar tükröződött az arcán. – Mi az, fiam? Frentis csak sírt tovább, miközben az őrült mester a vállát lapogatta, és közben hallotta, hogy a többiek is felriadtak a sátrukban, aztán már odakint álltak, és csodálkozva bámulták, de nem bírta abbahagyni. Addig zokogott, amíg felkelt a nap, és addigra már biztonságban érezhette magát az álomtól. ♦ ♦ ♦ – Vér szerinti nagyanyám sok álmot látott – mesélte Davoka, jelentőségteljes pillantását Frentis arcán tartva, miközben egymás mellett lovagoltak, ám a hangja könnyed volt, és odahagyta a szokásos morgását. A férfi fáradtan bólintott, és nem felelt. Többnyire csendben költötték el a reggelit. Harmincnégyes zavart homlokráncolással átnyújtott neki egy tál zabkását, Illián és Arendil nem tudtak a szemébe nézni, Draker pedig aggódva összehúzta bozontos szemöldökét, úgy figyelte a parancsnokát. Könnyek a Vörös Testvértől – gondolta Frentis. – Elfelejtették, hogy én is csak ember vagyok… Talán már én is elfelejtettem. – Csillagokat látott, amelyek lehullottak az égből, és összetörték a földet – folytatta Davoka. – Meg hegyeket elöntő árvizeket. Egy napon elajándékozta a póniját, mert egy álomban azt látta, hogy szürkületkor elpusztul a nap. Persze, semmi sem történt, és az emberek csak egy őrült vénasszonyt láttak, aki furákat álmodik, és az álmok semmit sem
jelentenek. Ezek nem álmok – akarta válaszolni Frentis, de csak lehunyta a szemét, és megdörzsölte a halántékát, mert végigsöpört rajta a fáradtság hulláma. – Úgy gondolod, hogy nem vagyok alkalmas a parancsnok szerepére? – A klánunk Nishak szájába is követne, ha arra kérnél minket. Egyszerűen csak aggódunk érted. Frentis kinyitotta a szemét, és kényszerítette magát, hogy végigpásztázza a látóhatárt. A félszigettől nyugatra főként legelők húzódtak, amelyeken most nem legeltek marhák, és a fű hosszúra nőtt. Sollis engedett a kérésének, és elengedte őket felderítő útra a déli fertályra, bár halvány szemében keményebb ítélet csillogott, mint azokéban, akik az Urlishból követték idáig. Úgy hiszi, megsérültem – vette biztosra a rendtestvér. – Hogy összeroppantam a bűntudat súlya alatt. Nem mesélt Sollisnak a farkas áldásáról, a bűntudat alól való felszabadulásról, mert most mindez olyan üresnek tűnt. Mi értelme volt szabadnak lenni, ha minden éjszaka a nő szemén keresztül látta a világot? Davoka összerezzent mellette, és a távolba mutatott. Frentis kirázta a fejéből a sötét kétségek felhőjét, és arrafelé nézett. Két alakot pillantott meg a horizonton. Mindketten lovon ültek, és egyenletes ügetésben közeledtek a hosszú fűben. Nem lehettek voláriak – azok sohasem járőröztek ilyen kis csapatokban –, és abban is kételkedett, hogy Darnelnek maradt még vadásza, akit kiküldhetett, ráadásul kutyák nélkül. Mellesleg egyértelművé vált, hogy meglátták a két lovast, és azok ennek ellenére folytatták az útjukat. Tehát nem az ellenség készült valamire. Mindenesetre levette a válláról az íját, és nyílvesszőt készített a húrra, amikor a két alak közelebb ért. Davoka arrébb oldalazott a lovával, és úgy fordította a hátast, hogy elrejtse a lándzsáját az állat jobb oldala mögött. Frentis a homlokát ráncolta, amikor meglátta a jövevények arcvonásait. Az egyikről kiderült, hogy nő. Hosszú haját szoros fonatban fogta hátra, és magas, tarka kancán ült. Ismeretlen ruházata bőr elemeket és volári felszereléseket is tartalmazott, többek között egy rövid kardot, amelyet a nő a nyergére kötözött annak ellenére, hogy tollakkal és talizmánoknak kinéző faragott csontokkal virító lándzsát vitt a kezében. Davoka meglepetten felmordult: – Eorhil. A férfi a királyi őrség lovasságának uniformisát viselte, és némileg
sovány képére fancsali kifejezés fagyott, valahol a tanácstalanság és a fájdalom között: szája félig nyitva állt, és ajkát erőtlenül tartotta. Tízméternyire lefékeztek, és a nő egyikükről a másikukra vetette a tekintetét. Frentis íját látva haloványan elmosolyodott, aztán óvatosság költözött az ábrázatára, amikor Davoka felé fordult. A mellette várakozó királyi gárdista csak egy fáradt pillantásra méltatta őket. Davoka szólt valamit egy ismeretlen nyelven. Tétován, és némi nehézséggel ejtette a szavakat. Az eorhil durván felkacagott, majd erős akcentussal árnyalt, királysági nyelven azt válaszolta: – A lonakhim úgy beszél, mint egy szülő majom. Davoka megsértődött, keményen megragadva a kantárszárat, és feljebb emelte a lándzsát, de a másik csak teli szájjal vigyorgott, és Frentishez fordult. – Férjem… megtanít engem… te nyelved. Te… testvér? – Igen – felelte a férfi. – Frentis testvér, a Hatodik Rend kötelékéből. Ez itt Davoka úrhölgy, az Egységes Királyság lonak nagykövete. Az eorhil értetlenül pislogott az ismeretlen szavak hallatán, és megrázta a fejét, aztán a mellkasára csapott. – Én Insha ka Forna, eorhil. – Tudjuk – válaszolta Davoka nyugodtabban. – Mit kerestek itt? – Ez itt Lerniál testvér – mutatott az eorhil a királyi őrre, aki most némán a földet nézte. – Krájnó küldött. – Krájnó? – kérdezett vissza Frentis. Insha ka Forna felmordult dühében, és megfordult, dél felé mutatva, aztán lassabban ejtette a szót: – Ki-ráj-nó!
KILENCEDIK FEJEZET
Lyrna
A név a mai lista közepén állt, tisztán és olvashatóan, Hollun testvér rendezett betűivel. Mindennapos szokásává vált reggeli után elolvasni a jegyzéket. A testvér türelmesen várt, miközben Lyrna minden nevet végigolvasott. Elégedetten állapította meg, hogy a kincstárnoka teljes listát készített a hadserege minden egyes tagjáról, a seordah-t és az eorhilt kivéve, akik értetlenül és megvetéssel fogadták a testvér közeledését. Mióta megérkeztek Warenhelyre, Lyrna megkérte, hogy az írást egészítse ki a menekültekkel, akik még mindig csordogáltak a lerombolt városba. A pufók testvér megszokott szorgalmával és gondosságával látott neki a feladatnak, bár több mint harmincra kellett növelnie írnokai számát, akiket többnyire az írástudó és katonáskodásra nemigen alkalmas, idősebb emberek közül válogatott ki. – Ezek itt mind tegnap érkeztek? – kérdezte a királynő. – Igen, fenség. A nyugati negyedben helyeztük el őket. Kevés a szálláshely, de Ultin kapitány bányászai nem tétlenkednek, és fát hoznak a tetők meg effélék megjavításához. Még kőházakat is elkezdtek emelni a romokból. – Jó. Irányíts még több segítő kezet hozzájuk! – Ismét a jegyzéken szereplő névre pillantott, és eszébe jutottak egy fuldokló szavai. Emlékezz az ígéretedre, királynőm! Letette a listát, és Hollunra mosolygott. Alattvalóit a kikötőmester házának második emeltén álló, nagy helyiségben fogadta. Egy kényelmes, bár némileg megpörkölődött szék szolgált trónjául, és Iltis meg az udvarhölgyei kötelességtudó csendben álltak a háta mögött, ami gyakran
bosszantotta, annak ellenére, hogy értette szükségességét. Egy királynőnek udvartartás kell. – Ezzel így összesen harmincezer új éhes száj van a városban, igaz, testvér? – kérdezte kincstárnokát. – Harmincegyezer-hatszázhúsz – felelte a testvér a tőle megszokott gyorsasággal. – Hála az eltávozottaknak Al Bera nagyúrért, máskülönben most mind éheznének! – Pontosan. – Lyrna úgy döntött, nem teszi hozzá, hogy az újonnan szerzett alattvalói nélkül a serege már régen hadba menetelt volna. Ehelyett arra kárhoztattak, hogy a romok között tétlenkedjenek, biztosítsák az emberek jóllakatását, és kiképezzék az új regrutákat. Alig várták az összecsapást a voláriakkal, de ilyen gyengén egy kilométert sem tudtak volna megtenni. A meldenei flottából származó zsákmány kevésbé bizonyult bőségesnek, mint amire számított – eddig alig egy tonna gabona futott be –, bár a kikötőkbe érkező kalózok szemlátomást jól felcicomázták magukat selyemkelmékkel és ékszerekkel. A Pajzs még mindig nem tette tiszteletét, csak Ell-Nurin hajóúr, aki egy napja jött meg a Vörös Sólyom fedélzetén, az eredetileg Varinvárba szánt nyílvesszőkkel megrakodva. Hangosan megverték az ajtót, és Orena kitárta az ajtószárnyakat. Benten tűnt fel a nyílásban, fél térdre ereszkedve. – Al Sorna nagyúr és Al Myrna úrhölgy kér bebocsátást, fenség. Lyrna bólintott, aztán ismét rámosolygott Hollunra. – Holnap ugyanígy várom a jelentést, testvér. A kincstárnok meghajolt, és az ajtóhoz ment, aztán félreállt, amikor Vaelin és Dahrena belépett. – Hatszemközt szeretnék beszélni a nagyúrral és az úrhölggyel – bocsátotta el Lyrna az udvaroncait, akik engedelmesen meghajoltak, és visszavonultak. Iltis szemmel láthatón vonakodva ment ki, hiszen ezekben a napokban nem szívesen vette le a szemét a királynőjéről, de azért több esze volt annál, mint hogy vitába szálljon vele. Lyrna nézte, ahogy Vaelin és Dahrena egyszerre felkelnek. Csaknem ugyanolyan összhangban mozogtak, mint azok az üresfejű nilsaeli ikrek. Hasonlóan közömbös arckifejezésüket nézve azon tűnődött, vajon ők tudatában vannak-e ennek, és hogy milyen kellemetlen, milyen fájdalmas kettőjüket nézni. Egy királynő fölötte áll a féltékenységnek! – emlékeztette magát. – Bár a mai nap után talán joggal fogják az ellenkezőjét gondolni.
– Dahrena úrhölgy – kezdte, és megpróbált olyan könnyed és élénk hangot megütni, amennyire csak sikerült. – Gondolkodtam a Végeken található gazdag aranykészletekről szóló jelentéseden. Hollun testvér számításai alapján úgy vélem, a bányák elegendő aranyat tartalmaznak ahhoz, hogy kifizessük jelenlegi és minden jövőbeli tartozásunkat a meldenei kereskedőosztálynak, és még annál is többet. Dahrena biccentett. – Én is úgy hiszem, fenség. – Fura, én egy olyan alkalomra sem emlékszem, amikor Malcius király kifejtette volna, hogy tudomása van ezen királyságában található forrásokról. A hölgy sebesen felelt, és Lyrna úgy ítélte, jól begyakorolta a választ. – Malcius király tragikus halála idején még nem készültünk el a készlet teljes felmérésével, fenség. – Valójában azt gyanítom, még ennél több ért is felfedezünk majd. – Ezt örömmel hallom, hölgyem. Ez a vagyon még megmentheti a királyságunkat az elkövetkező években, mert bizony sok dolgunk lesz. Ennek ellenére semmi hasznunk belőle, ha a föld alatt fekszik, több száz kilométerre innen, miközben a kitermelésére képzett férfiak itt tartózkodnak, azzal a valakivel egyetemben, aki a legjobban meg tudná szervezni tevékenységüket. – Királynőm? – szólt közbe Vaelin kemény hangon. Lyrna nagyot sóhajtott, és elővette bánatos mosolyát. Aznap reggel eltöltött némi időt a tükör előtt a gyakorlásával, mert sohasem számított a legjobb alakításának. – Dahrena úrhölgy, sajnálatos kötelességem arra utasítani téged, hogy azonnali hatállyal térj vissza az Északi Végekre, ahol a királynő szavát képviseled majd, amíg Vaelin nagyúr újra elfoglalhatja helyét az Északitoronyban. Ell-Nurin hajóúr vitorlása a kikötőben vár, hogy odaszállítson téged. Jó széllel három héten belül elérheted a tornyot, hiszen a hajója szokatlanul gyors jószág. Gondoskodom róla, hogy amint lehetséges, megfelelő jármű álljon rendelkezésre Ultin parancsnok bányászainak hazaszállítására is. – Harcolni akarnak – jelentette ki Vaelin, miközben Dahrena kifejezéstelen arccal állt mellette. – Ha elküldjük őket, azzal csak zavargásokat szítunk… – Majd én beszélek velük – ajánlkozott Lyrna. – Megmagyarázom, hogy
most minden csákánycsapás száz kardcsapással ér fel. Mellesleg, már eleget harcoltak ahhoz, hogy becsületet szerezzenek maguknak, nemdebár? – Ez igaz, fenség – felelte Dahrena, mielőtt Vaelin válaszolhatott volna. – Sajnálattal… hallom parancsodat. – Röpke pillantást vetett Vaelinre, majd lesütötte a szemét. – Azonban nem tudok vitatkozni vele. Így a szerencsés, hisz én meg nem tűröm, hogy vitatkozz vele. Lyrna újabb mosoly mögé láncolta a szavakat, aztán felkelt, és odajött, hogy megfogja a kistermetű nő kezét. – Nagyszerű és csodás áldozatot hoztál ezért a háborúért. Sohasem fogjuk elfelejteni, ámde a háború nem is ért még véget. Hozz nekem kincseket, hölgyem, hogy a segítségükkel megvásárolhassam az igazságot! Eleresztette Dahrena kezét, és hátralépett, aztán erőnek erejével Vaelin szemébe nézett. A férfi összeszűkült szemének villogását nehezen viselte. Ez nem féltékenység – akarta mondani. – Jobban ismersz te engem annál. – Kérlek, ejtsétek meg a búcsúzkodást! – mondta nekik. – Dolgom van az újonnan érkezettekkel. ♦ ♦ ♦ Az új betelepülők szokatlanul sok gyermekkel érkeztek, szemben az elmúlt hetekben Warenhelyre betóduló többi csoporttal. A hadsereg menetelése alatt az egyik leggyakoribb és legelviselhetetlenebb látvány az apró holttestek tömkelege volt. A voláriak gyakran házakba terelték be az áldozatokat, és aztán porig égették őket, máskor azonban egyszerűen levágták őket, mint a felesleges állatállományt, és hagyták a szabad ég alatt megrohadni a tetemeket. Lyrna lelke felderült ennyi élő gyermek láttán, annak ellenére, hogy legtöbbjük véznán és csendesen bámult rá, amikor végiglátogatta nyomorúságos szállásaikat. – Innis testvér – jelentett be Hollun egy szürke köpenybe burkolózott, sovány férfit. – A Rhansmalmi Árvaház mestere. Hetekig bújtatta őket az erdőben. – Testvér. – Lyrna mélységes tisztelettel viszonozta a férfi meghajlását. – Teljes szívemből köszönöm. A tetteid hűek a Hit szavához. Innis testvér, aki jól láthatóan nem szokott hozzá, hogy koronás fők
társaságában legyen, ráadásul régen nem ehetett már rendesen, megtántorodott, de sikerült állva maradnia. A köréje tömörülő és ruhája szegélyét szorító gyermekek úgy meredtek Lyrnára, mintha bántotta volna a védelmezőjüket. – Sok segítséget kaptam, fenség – felelte a testvér, és a csoporttal érkezett, viszonylag kevés felnőttre mutatott. – Ezek az emberek szabad akaratukból éheztek, hogy a gyerekek ehessenek, aztán pedig elcsalták a voláriakat, hogy őket ne fedezzék fel. Néhányuk drágán megfizetett a bátorságáért. – Teljes igazságtétellel háláljuk meg az áldozatukat – biztosította a királynő. – Ha bármire szükségetek volna, beszélj Hollun testvérrel, és ő majd beszerzi neked. A férfi újra bemutatott egy tántorgó meghajlást. – Köszönöm, fenség. – Most pedig találkoznom kell egy Trella Al Oren nevezetű asszonnyal. Innis elfehéredett a név hallatán, és lopva az egyik közeli átmeneti szállás felé pillantott. A régi csűr vékony deszkaborítást kapott tető gyanánt. – Trella sok… sokat szenvedett, hogy meleget adjon ezeknek a gyerekeknek – dadogta. – Bocsáss meg, fenség, de könyörögve kérlek, ne büntesd meg őt! – Miért büntetném meg? – Mivel lehetek a szolgálatodra, fenség? Lyrna megfordult, és egy magas nőre esett a pillantása, aki a menedék előtt állt karba tett kézzel. Valahol az ötvenes évein túl járhatott, szép vonásait óvakodó szemöldökráncolásba rendezte, és fekete haját ősz csíkok tarkították. – Hölgyem – hajolt meg feléje Lyrna –, hírt hozok a fiadról. Al Oren úrhölgynek megpróbáltatásai ellenére sikerült megőriznie egy porcelán teáskészletet, két kis csészét és egy gömb alakú kancsót, amelyeket arannyal berakott orchideamotívumok díszítettek. – Alpiri – magyarázta az idős nő, miközben kitöltötte a teát. A viskó előtt ültek. – A kézfogómra kaptam a nagynénémtől. Lyrna belekortyolt a teájába, és az ízt meglepően gazdagnak találta. – Hölgyem igen leleményes lehet – kezdte, hogy feloldja a nő érezhető feszültségét –, ha meg tudta óvni ezeket a kincseket, és ilyen minőségű teát tudott beszerezni. – Néhány hete rábukkantunk egy kalmárszekérre. A tulajdonost
természetesen megölték, és mindent elvittek, kivéve a teát. Bár egy zsákocska liszttel jobban jártunk volna. – Ő is belekortyolt az italba, aztán felsóhajtott, majd megacélozta magát, hogy feltegye a kézenfekvő kérdést. – Hogyan halt meg? – Megmentette az életemet, és az udvartartásom tagjainak életét. – De a sajátját nem tudta. – Hölgyem, ha lett volna bármi mód arra, hogy… Trella úrhölgy megrázta a fejét, és a föld felé fordította az arcát. – Mindenek ellenére megőriztem a reményt: a varinvári menekülés közben, a hosszú út közben, amikor rátaláltam Innis testvérre és a gyerekekre… Végig ragaszkodtam a reménykedéshez. Hiszen Fermin mindig olyan agyafúrt volt, ha bölcsnek nem is mondhattam. Ha akadt rá egy mód, hogy valaki túlélje a város elestét és kiszabaduljon a tömlöcből, ő megtalálta volna. Lyrna az emlékezetébe idézte a cápát és a csatát, és azon tűnődött, osszae meg az asszonnyal a gyanút, a hitet, hogy Fermin talált magának egy menekülőutat, és hogy végül bosszút állt. De nem tudta szavakba önteni, amit érzett, oly nagy rejtély tornyosult előtte. Ember volt cápa bőrében? Vagy cápa, amelynek emlékezetében ott lapult, hogy egyszer emberként élt? Akárhogy is, azt biztosan tudta, hogy a bátor asszonyt felesleges további enigmákkal terhelni. – Fermint – folytatta – a királyság pallosává akarom avatni. Hogy így köszönjem meg az áldozatát. Trella úrhölgy ajka a leghalványabb mosolyra húzódott. – Köszönöm. Azt hiszem, ő… jól szórakozott volna ezen. Lyrna végigtekintett a bámészkodókon. A felnőttek a főzés vagy építkezés feladataival foglalatoskodtak, de Innis Testvér és a gyerekek továbbra is mély aggodalommal a szemükben figyelték a találkozót. – Innis azt mesélte, hogy meleget adtál a gyermekeknek – szólt. Trella megvonta a vállát. – Bárki tud tüzet gyújtani. – És túlélni az ostromot, és elmenekülni délnek… Szép teljesítmény! – Nem tudom, mennyit mesélt neked Fermin az életkörülményeinkről, fenség, de a nevünk ellenére nem éltünk nemesi életet. A nyomor pedig leleményessé teszi az embert. – Ebben biztos vagyok. De ennek ellenére, hogy egy asszony egyesegyedül ilyen sokáig túlélje a háborút és éhezést… – Figyelte, ahogy
Trella a teáját szopogatja, és látta, hogy leerőlteti a torkán a kortyot. – Talán hallottad – folytatta, hogy a királyság egész területén feloldottam a Sötét praktikák használatára vonatkozó tiltásokat. Ma az áldottak megbecsült helyet foglalnak el a seregemben, és amikor beszéltem velük, észrevettem, hogy egyvalamiben mindannyian hasonlítanak. Minden egyes esetben igaz volt, hogy az anyjuk áldott képességeket birtokolt, ha az apjuk nem is mindig. Igen különös, nem gondolod? Trella a szemébe nézett, aztán lassan felemelte a kezét, és széttárta az ujjait. – A megszállás napján egy volári katona éjszaka berúgta az ajtómat, és rám talált hálótermem szekrényében. Nevetve ragadta meg a hajamat, és felkészült, hogy átvágja a torkomat. – Apró kék fény pislákolt fel a mutatóujja hegyén, és kecsesen táncolt rajta. – Nem kacagott sokáig. – A láng sárgára váltott, aztán fellobbant, és Trella egész kézfejét beburkolta, egészen a csuklóig. – Fenség! – Iltis a királynője mellett termett kivont karddal. Lyrna rádöbbent, hogy öntudatlanul felpattant és elhátrált, és most elkerekedett szemmel meredt a lángokra. – Tudok a rendeletedről, fenség – válaszolta Trella –, de a puszta szavak nem oltanak ki több évszázadnyi rettegést. Az anyám gondoskodott róla, hogy megismerjem a valódi természetem felfedésével járó veszélyeket, a félelmet, amit másokban keltettem, és az igazhitűek kéretlen figyelmét. – Összezárta a tenyerét, és a lángok kialudtak. Lyrna nagy levegőt vett, és némán ráparancsolt a végtagjaira, hogy ne remegjenek annyira. Megnyugtatóan odabólintott Iltisnek, aztán visszaült a helyére, és addig szopogatta a teáját, míg az emlékek elhalványultak. Saját bőrének szaga, amikor a lángnyelvek végigfutottak rajta… – A Hetedik Rendet köti a királynői szó – mondta kicsivel később, amikor már biztosra vette, hogy nem fog remegni a hangja. – Nem hagyom nekik, hogy csatlakozásra kötelezzék az alattvalóimat. Van egy kisebb áldott társaság az Északi Végekről, akik különállnak, akik csak Vaelin nagyúrnak és nekem tartoznak engedelmességgel. Ha úgy gondolod, beállhatnál közéjük. – Idős asszony vagyok, fenség. – Ebben nem értünk egyet. Én úgy érzem, a fiad lelke is örülne a szolgálatodnak, nem gondolod? Trella szeme a közelben álldogáló gyermekekre tévedt.
– Nekem itt van feladatom, fenség. – Ezeknek a gyermekeknek gondját viseljük majd, a szavamat adom rá. Nekik már nincsen szükségük a te lángjaidra, de nekem igen. Valami eltorzíthatta a hangját, amikor ezt mondta, mert a Trella arcán tükröződő ijedtség elmélyült, és a szemében megjelent az az óvakodó tekintet, amit a királynő egyre gyakrabban látott egynéhány személy arcán. Nortah, Dahrena, Reva… Vaelin. Azok, akik nem hajbókolnak, tisztábban látnak. – Nem parancsot közöltem – tette hozzá Lyrna mosolyogva. – Csupán kérni jöttem. Gondolkodj rajta egy darabig! Ismerkedj meg Caenis aspektussal, meg a végeki társasággal. Biztos vagyok benne, hogy mindkettő szívesen befogadna. – Így lesz, fenség – hajolt meg Trella, ahogy a királynő felállt. – Még egy dolog, ha kérhetek valamit. – Hogyne. – A fiam címeréről van szó. – A hölgy szemében mostanra könnyek csillogtak, és a gyermekek odajöttek hozzá, mert érezték a szomorúságát. – Szeretném, ha menyét volna benne. Az összes állatka közül, amelyek hazáig követték, a menyétek voltak a kedvencei. – Ahogy hölgyem óhajtja – ígérte Lyrna egy meghajlás kíséretében. A menyét még mindig jobb, mint a cápa. ♦ ♦ ♦ Bár Warenhely legtöbb területét egészen a macskaköves utcákig rombolta az ellenség, a felszín alatti helyiségek hálózata nagyjából ép maradt: számos pince szolgált alkalmi menedékként vagy fogdaként. A volári asszonyt is abba a szenespincébe zárták, amely egykor egy kovácsműhely alatt húzódhatott, a törmelék között talált, korommal borított üllőből ítélve. Lyrna már messziről látta a két királyi gárdistát a pincébe vezető lépcső mellett, és Verniers nagyurat, aki az üllőn pihent, és egy kis jegyzettömbbe firkált. Amikor észrevette a közeledő királynőt, felállt, aztán a szokásos udvariassággal meghajolt, és idegen kiejtéstől mentes, tökéletes királysági nyelven köszöntötte. – Fenség, köszönöm, hogy teljesítetted kérésemet. – Semmiség, uram – felelte Lyrna. – Azonban úgy érzem, hogy hamis
kifogással csaltalak ide. – Fenség? A fiatal uralkodónő intett az őröknek, hogy nyissák ki a pincebörtön ajtaját. – Igen, uram. Tudatában vagyok, hogy szinte égsz a vágytól, hogy beszámolómat bedolgozd a történetedbe, de attól tartok, a tudománynak várnia kell a diplomácia sürgősebb feladataival szemben. Intett neki, hogy kövesse a lépcsőn. Iltis ment előttük. Fornella Av Entril Av Tokrev egy kicsiny asztalnál ült, és egy szál gyertya fényénél olvasott. Nem volt rajta lánc, és az arcán és a haján látszott, hogy tisztálkodott. Lyrna minden reggel engedélyezett neki egy tál vizet, hogy megmosakodhasson. Pergament és tintát is kapott, és az előtte álló asztalon egy rendezett volári betűkkel telerótt pergamen feküdt. Fornella felállva köszöntötte a királynőt, közömbös arccal, viszont amikor meglátta Verniers nagyurat, megkísérelt egy óvatos mosolyt. – Fenség, uram… – szólt egyszerű fogalmazással, királysági nyelven. – Két látogató. Megtiszteltetés. – A te nyelveden fogunk értekezni – jelentette ki Lyrna volárira váltva. – Fontos, hogy ne értsük félre egymást. – Meghagyta Iltisnek, hogy odakint várjon, aztán egy kézmozdulattal jelezte, hogy Fornella leülhet. Az asztalhoz ment, és végigolvasta a nő által írott tekercset. Nevek, helyek és árucikkek szerepeltek rajta, és mindegyiket ugyanazzal a kör alakú szimbólummal jelölte, amelyet már ismert. – Szabadságlevél – jött rá. – Ezek itt, gondolom, a rabszolgáid. – Igen, fenség. Azonban az irat inkább egyfajta végakarat. A rabszolgákat a halálom esetén kell felszabadítani. – Keveset tudok a volári jogról – hazudta Lyrna –, de úgy hiszem, a rabszolgát csakis a Kormányzótanács szabadíthatja fel, tulajdonosuktól vagy szerepüktől függetlenül. – Ez igaz, csakhogy a fivérem ott ül a Tanácsban. Nem kételkedem benne, hogy teljesíti az óhajomat. Mire a halálhíredet hallja – gondolta Lyrna –, úgy hiszem, már őt is túlzottan leköti majd a saját végzetének közelsége ahhoz, hogy a végakaratoddal foglalkozzon. – Ezt úgy vegyem – kérdezte ehelyett –, hogy mostanában megingott a birodalmad legfőbb intézményébe fektetett bizalmad? A nő Verniers felé pislogott, de a tudós merev tartással állt a pincefal
mellett, és nem volt hajlandó viszonozni a pillantását. – Sok hibát követtünk el – kezdte a válaszadást a volári. – Mind közül a legrosszabb talán a rabszolgaság, amelyet csak a Szövetségessel kötött paktumunk múl felül. – A paktum, amelyből, ha hinni lehet Verniers leírásának, több évszázadnyi hosszított életet nyertél. – Nem életet, fenség. Csupán létezést. – És hogyan érhető el ez a hosszabbítás? Fornella lesütötte a szemét, és Lyrna most először sejtette meg a valódi korát a földre sütött szem körül megjelenő ráncokból. – Vérrel – felelte kisvártatva a nő, és hangja alig volt több mormolásnál. – Az áldottak vérével. Lyrna a hajóra irányította az emlékezetét, a rabszolgák fedélzetén ólálkodó hajcsárra, összetekert korbácsával. Az összes rab életét arra az egyre, aki varázsol. Közelebb ment az asztalhoz, és öklét a felületre nyomva odahajolt a még mindig lesütött szemű Fornellához. – Az áldottak vérét iszod – csikorogta visszafojtott dühvel. – Onnan kapod a fiatalságot. – Van egy hely – suttogta az asszony –, egy nagy csarnok Volár alatt, több száz cella, telve áldottakkal. A paktumban szereplő felek évente egyszer elmennek oda… hogy igyanak. És minden évben az üres zárkák száma egyre nő, és mindig több és több vörös ruhás igyekezik, hogy kivegye a részét a Szövetséges áldásából. – És ezért még több vérre van szükség, aztán a Szövetséges azt ígérte, hogy ebben a királyságban rábukkantok. Ezért törtetek be ide. – És hogy biztosítsuk az alpiri megszállás északi frontját, mint már mondtam. De igen, a Szövetséges megígérte, hogy ezen a földön gazdag szüretet végezhetünk. – És amikor minden vér elfogy, és az alpiri vidéket is letaroltátok, akkor mi lesz? Új hadjáratra külditek a seregeiteket, hogy erőszakot tegyenek az egész világon? Fornella felemelte a fejét, és a szeme sem rebbent, bár a hangja remegett, miközben válaszolt. Egy olyan nő hangján felelt, aki élete utolsó perceit éli. – Igen. Azt ígérte, idővel az egész világ a miénk lesz. Szégyent látok a szemedben – tűnődött Lyrna –, vagy csak csalódást? – Feltételezem, hogy Darnel nagyurat az örök élet ígéretével nyertétek
meg az ügyeteknek. Fornella bánatosan megvonta a vállát. – A halhatatlanság csábításának nehéz ellenállni, főként egy olyan ember esetében, aki szerelmes a saját árnyékába. Lyrna felállt az asztaltól, és Verniers-hez fordult. – Uram, igazat beszél ez az asszony? A tudósnak meg kellett erőltetnie magát, hogy a nőre pillantson. Vonakodva, de szigorú arccal méregette. – Kétlem, hogy hazudott volna, fenség. Annak idején, a rabszolgájaként is úgy találtam, egyetlen érdekes tulajdonsága az őszinteség. – És úgy véled, a császárod hinne neki? – A császár minden tekintetben bölcsebb nálam. Ha Fornella igazat beszél, ő meg fogja hallani. – És remélem, azt is megérti, milyen fontos túltenni magunkat a múlt vitáin. Verniers arca komor maradt, ahogy a királynő szemébe nézett. – Sok felednivalónk van, fenség. – Ám az egész világot elveszíthetjük, ha nem sikerül közös célt találnunk. – Visszafordult a nőhöz. – Caenis testvér rendjében van egy ember, aki a fülével hallja a hazugságot. Tudatod vele azon kívánságodat, hogy Alpirába utaznál Verniers úrral, ahol is elmeséled a császárnak mindazt, amit nekem meséltél. Ha hazugságot hall, nagyra becsült polgár… – Nem fog, fenség. – Szinte tapintani lehetett Fornella megkönnyebbülését, és évei száma ismét látszott abban, ahogy a szája széle csüggött. – Megteszem, amire kérsz. – Helyes. – A királynő Verniers-re pillantott, és elővette szánakozó mosolyát. – És te, uram? Te is megteszed ezt nekem? – Nem, fenség – felelte a férfi, és félelem nélküli hangjából és összehúzott szeméből nyilvánvalóan kiderült, hogy Lyrna feleslegesen próbálkozik a mosolygással. Túl sokat lát. – A császáromért teszem – folytatta a tudós –, a császáromért, akinek bölcsessége és jósága hatalmas. ♦ ♦ ♦
Lyrna a kikötőmester házának tetején állt, és a távozó hajókat figyelte. Végignézte, hogyan búcsúzik Vaelin Dahrenától, és meglepetésére nem tudta elfordítani a fejét, annak ellenére, hogy betolakodónak érezte magát. Olyan sokáig ölelte! A kistermetű nő kibontakozott az öleléséből, aztán elbúcsúzott Alornistól, Adaltól, Kehlan testvértől és Sanesh Poltartól, majd megfordult, és a hajópallón felment a Vörös Sólyom fedélzetére. Ell-Nurin hajóúr meghajlással köszöntötte. Ahogy a vitorlás a kikötő bejárata felé lendült, Lyrna azon tűnődött, vajon volt-e bármi jelentősége annak, hogy egyetlen seordah sem jött ki elbúcsúzni tőle. Vaelin maradt, és a távolodó hajót bámulta. Húga ölelését egy egyszerű fejrázással viszonozta, és megvárta, míg a lány a társaival együtt távozik. Kis idővel később megérkezett Verniers és a volári nő; őket szintén a hajójukhoz kísérte. Lyrna még mindig nem értette, miért olyan fontos neki, hogy kiválaszthassa a vitorlást, amely a birodalomba viszi majd őket, de hát mindig is titokzatos embernek ismerte. Orena egy prémszegélyű köpönyeggel a kezében mászott fel hozzá a tetőre. – Különösen csípős szél fúj ma, fenség. Lyrna köszönetképpen bólintott, miközben az udvarhölgye a vállára terítette a köpenyt, de a szemét nem vette le az elhajózó tudóst figyelő Vaelinről. – Murel azt mondja, még sohasem találkozott hozzá foghatóan hátborzongató férfival – tűnődött Orena halkan. – Akkor a fiatalok bölcsessége szólt belőle. Téged is megijeszt, hölgyem? Orena vállat vont. Szolgái közül a nő viselkedett a legkevésbé hivatalosan, amikor kettesben maradtak, és Lyrnát ez oly nagyon felvillanyozta, hogy cserébe hajlandó volt megbocsátani gyakorta rakoncátlan nyelvét. – A férfiak egy része vadállat, a többi kedves ember. Néha pedig olyannal is találkozni, aki mindkettő egyben. – Az udvarhölgy kihúzta magát, aztán ceremoniálisan meghajolt. – Travisk főtábornagy kér bebocsátást, fenség. Állítása szerint az újoncai azon vitáznak, minek nevezzék a zászlóaljaikat. – Máris megyek, jó hölgyem. Amikor újra egyedül maradt, várt, és addig nézte Vaelint, míg a férfi visszafordult a kikötőből, aztán céltudatos testtartással elmasírozott. Nem féltékenységből tettem – suttogta magában. – Nem hagyhatom, hogy bármi
elvonja a figyelmedet, uram. ♦ ♦ ♦ Murel puha, ámde tántoríthatatlan keze kora hajnalban ébresztette. Aznap éjjel nem álmodott, és ocsmány hangulatban volt, hogy meg kellett szakítania zavartalan nyugalmát. – Mi van? – förmedt a lányra. – Vaelin nagyúr vár odalent, fenség. Belorath kapitánnyal. Úgy néz ki, a kapitány fontos üzenetet hozott a Szigetekről. Lyrna kért egy tál hideg vizet, hogy megmossa az arcát. Elakadt a lélegzete, ahogy a szűnni nem akaró fáradtság elmúltával lüktető fejfájás tört rá. A legegyszerűbb öltözékbe bújt, és mire a lépcsőn lement átmeneti tróntermébe, sikerült vendégfogadó arckifejezést öltenie. Belorath kapitány és Vaelin egyszerre hajoltak meg, de a kalóz arca kényelmetlen érzésekről árulkodott. Kiszolgáltatott helyzetben találta magát egy asszonnyal szemben, aki egykor a foglya volt, és akit csaknem meg is ölt. Miután a Pajzs átvette a képtelen méretű volári zászlóshajó kapitányságát, Belorath a Tengeri Szablyán folytatta a szolgálatát, és visszahajózott a Szigetekre, hogy megjavíttassa a vitorlást, illetve megvigye az alltori nagy győzelem hírét. Lyrna titkon abban reménykedett, még több hajóval tér vissza, és kibővíti a királyi flottát. – Nagyuram, kapitány! – köszöntötte a két férfit, helyet foglalva a trónján. – Remélem, híreitek súlyossága szentesíti, hogy ezen a kései órán zavartok. – Így van, fenség – válaszolt Vaelin, és odabiccentett Belorathnak. A kapitány röviden, pattogósan beszélt, ám a hangja óvatosságról árulkodott. – Mint fenséged is tudja, a hajóurak mindig is arra törekedtek, hogy bizonyos… titkos intézkedésekkel biztosítsák a Szigetek megmenekülését… – Évek óta kémeket alkalmaztok a királyságban, kapitány – vágott közbe Lyrna. – Ez a tény természetesen a néhai király előtt és előttem sem ismeretlen. – Igen, fenség. A legtöbb kémünk a megszállás óta nem hallatja a hangját, azonban az egyiküktől továbbra is kapunk üzeneteket Varinvárból.
– Ez ugyanaz a személy, aki figyelmeztetett a volári flotta kihajózására is? – Pontosan. A Szigetekre visszatérve kiderült, hogy újabb hír érkezett a megszokott forrásból. – Belorath előhúzott egy tekercset az övéből, és odajött, hogy átadja. – Neked címezték, fenség. Lyrna szétcsavarta az üzenetet, és kevés írást talált rajta, ám ahhoz éppen eleget, hogy eltűnődjön: hencegő mindentudása ellenére talán mégiscsak egy megveszekedett bolond. Lyrna! Támadás Télidő Estéjén. Kerüld a falakat, ha teheted. E és D aspektusok rabok a Feketetoronyban. Sajnálom. – Alucius
TIZEDIK FEJEZET
Alucius
Ne
hazudj nekem, költőcske! – mordult rá Darnel súlyos ígéretet hordozó, dörgő hangon, és a nemrég összeöltött seb a szeme alatt azzal fenyegetett, hogy szétnyílik. – Biztosan mondtak neked valamit! Alucius a tehetetlenségét bizonyítva széttárta a kezét. – Csak a sajnálkozásukat fejezték ki a hittársuk halála okán, uram. Bár Dendrish aspektus hangjában némi elégedettséget is hallottam, hogy végre ő lehet Azrael legkövérebb embere. Darnel felemelkedett ültéből, a keze a kardjára tévedt, és arca elvörösödött a haragtól. Csak akkor állt meg, amikor Mirvek parancsnok figyelmeztetően köhintett, és Alucius apja egész testét megfeszítve a fia mellé lépett. A hűbérúr végighordozta rajtuk a tekintetét, és a keze remegett a kardmarkolaton. Sikeres megmenekülése a Vörös Testvér karmai közül, no meg a hír, hogy a hűbéruradalma fellázadt ellene, ha lehet, még többet rontott a kedélyállapotán. Ráadásul a gunyoros Mirvek is egyre kevésbé volt hajlandó engedelmeskedni az általa választott legfőbb hadúrnak, ami szintén azt hirdette, hogy Darnel szerepe lassan egyre feleslegesebbé válik. Csak maroknyi csapata maradt, és az uradalmából nem is remélhetett több lovagot. Alucius eltűnődött rajta, miért nem ölette meg egyszerűen a volári, és vette át a parancsnokságot, de a fickó láthatólag a velejéig katona maradt, aki egészen addig parancsokat követ, amíg a Tanácstól ettől eltérő utasítást nem kap. Vazallusukra, Darnelre esett a választásuk, és Mirvek hatalma nem terjedt ki a hűbérúr félreállítására, akármilyen haszontalannak is találta.
– Több áldottról is tudomásuk van – mesélte Darnel a volárinak, és a hangja elárulta a kétségbeesését. – Biztosra veszem. Annyira nem ostoba, hogy ne tudja: rosszul áll a szénája – döbbent rá Alucius, ahogy szemét a fészkelődő Darnelen tartotta. – Megpróbálja az aspektusok tudásával megvásárolni a saját biztonságát. – Az aspektusok nagy értéket képviselnek azok számára, akik még szabadon vannak ebben az országban – vélte Al Hestián. – Ha bántódásuk esik, azzal további lázongást szítunk. – A népe akkor is lázad, ha ennek az ellenkezője történik – hangsúlyozta Mirvek elgondolkodva. – Ezek a te aspektusaid érdekes alakok. A harcosok aspektusa például annyira érdekes volt, hogy a Tanács még az elfogásának napján elrendelte a birodalomba szállítását. Ha kikérdezzük őket, azzal talán értékes tudást nyerünk. Aluciusnak nem tetszett, ahogy a volári megnyomta a „kikérdezzük” szót. – Ha adtok még némi időt – szólt közbe –, biztosan engedelmesebbnek bizonyulnak majd. Dendrish aspektus például minden titkát elárulná egy kiadós vacsoráért. Mirvek nem nevetett, hanem összehúzott szemmel vizslatta a fiatalembert. Egészen mostanáig csak enyhe megvetéssel viseltetett a rabszolga-tábornok fiával szemben, de most úgy tűnt, a maga valójában látja a költőt. – A legjobb kihallgatómat épp a te Vörös Testvéred rabolta el – folytatta a volári. – Néhány pillanat elég lett volna, hogy beszédre bírja őket. Cseréért küldettem, és az új kihallgató még a hétvégéig megérkezik az erősítéssel együtt. Addig kapsz időt. Alucius hálás meghajlással megköszönte, és elhátrált, mert a parancsnok egy alig látható intéssel az útjára bocsátotta. Magán érezte Darnel tekintetét, ahogy kimenekült a trónteremből, és újra csak azon tűnődött, miért nem érez félelmet. ♦ ♦ ♦ – Nos – kezdte Alucius, miközben Cresia nővér a fülébe lihegett, és a költőn lovagoló, meztelen teste kissé megremegett. – Ez kissé váratlan volt.
A fiatal nő leszállt róla, a hátára fordult, és az ingéért nyúlt. – Nem azzal töltöttem az egész életemet, hogy itt bujkáltam – válaszolta. – Eluntam magam. Nehogy belém szeress, költő! Alucius kiverte a fejéből Alornis képmását, és egy kacaj mögé rejtette a bűntudatát. – Hidd el, nővér, nincs szükségem efféle útmutatóra! Cresia élesen ránézett, és felkelt az ágyául szolgáló szőrmehalomról. Egy szót sem szólt, amikor Alucius leereszkedett a rejtekhelyre, csak egy félreeső alagút felé intett a fejével, aztán a hálótermébe vezette, ahol lerángatta a ruháját, és kérdő tekintettel nézett a férfira. Alucius a járatban odakint álldogáló Huszonhetesre pillantott, aki látszólag a míves kőművesmunkát tanulmányozta. Cresia testvére és nővére az éjszakai város utcáit rótta valahol, állítólag értesüléseket és ételt gyűjtöttek, annak ellenére, hogy Alucius Télidő Estéjéig elegendő élelmiszert hozott nekik, és azok után bizonyosan nem kellett szűkölködniük. – Ki az? – kérdezte Cresia némi érdeklődéssel a hangjában. – Ki kicsoda? – A nő, akire egy perce gondoltál. – Befűzte az övét a nadrágjába, aztán leült, hogy felvegye a csizmáját. Tehát ezt tervelte ki? – morfondírozott a költő. – A szerelmével akar értesüléseket vásárolni? Ugyanúgy kém, ahogyan én is. – Hogyan is gondolhatna más nőre egy férfi, amikor a te karjaid közt fekszik, hölgyem? – hízelgett, és felült. Cresia összerezzent a maró gúnytól, és hirtelen jött bánat szorította össze Alucius mellkasát. Mindig megbántom őket – emlékezett vissza a régi évekre. A lányok szinte ragadtak a szép arcú, keserű mosolyú költőre, vonzották őket az édes ölelések és az elkerülhetetlen könnyek. Egyedül Alornisnak nem sikerült egyszer sem kiábrándulást okoznia, és még csak meg sem csókolta. – Ha meg akarsz tudni valamit tőlem – folytatta Cresia szemébe nézve –, talán könnyebb és kevésbé időigényes, ha egyszerűen megkérdezed. A fiatal nő felállt, és odahajította neki az ingét. – Na jó, legyen. Amikor a testvérem és nővérem visszatér. És nehogy kihagyj valamit, mert különben nem segítünk a kis kalandodban! Sovány ebéd gyanánt szárított marhát és kenyeret rágtak, amit vízzel öblítettek le, hiszen az apja nem látta helyénvalónak, hogy bort is küldjön a külön ellátmánnyal. Ha Inehla és Rhelkin észlelt is valamit a kettőjük közötti feszültségből, nem mutatták, bár Inehla szemében mintha
megcsillant volna egy huncut szikra, amikor a nővérére pillantott. – Hogy lehetsz biztos abban, hogy a királynő hadserege Télidő Estéjén támad? – tudakolta Rhelkin, amikor végeztek az étellel. – Nem vagyok – vallotta be Alucius. – Csak annyi biztosítékom van, hogy én ezt üzentem meg nekik. – Hogyan? – Ezúttal Cresián volt a sor, hogy kérdezzen. – Postagalambbal. Az utolsó galambommal, ami azt illeti. Így hát, kérlek, ne akarjatok velem újabb üzenetet küldeni. – Miért tart egy költő galambokat? – Mert egyben a meldenei hajóuraknak kémkedik. – Alucius a vizét kortyolta, és miközben a többiek néma csendben bámultak rá, nagyot sóhajtott, mert eszébe jutott, milyen régen ízlelt rendes bort. Az apja pincéjéből szerezte a palackot, benne az egyik legkorosabb cumbraeli borral, egy mély és gazdag vörössel a déli szőlővidékekről. A bor jólesett, de nem hozta meg a hőn áhított alvást, és Alornis távozása a Végekre tovább kínozta, szünet nélkül. Így hát szerzett egy üveg pálinkát is a konyháról, aztán ágynak esett, és órákkal később a volári hadsereg ébresztette. – Akkor te – törte meg Cresia hangja a csendet és a visszaemlékezést – a királyság árulója vagy! Alucius észrevette, hogy a nő keze az övén függő bőrtarisznyához téved, miközben Rhelkin testvér Huszonhetes felé fordul, nyilván készen arra, hogy megbéklyózza különös képességével. – Gondolom, ez a helyes kifejezés – válaszolta Alucius. Felpillantott a vizes kupából, aztán elfintorodott, és letette. Cresia csak nézte, miközben a csend egyre nagyobbra dagadt. – Miért? – kérdezte végül. – Az nem a te dolgod – jelentette ki Alucius. – Most csak az számít, mit diktálnak közös érdekeink: biztosítanunk kell, hogy a város a lehető legkisebb véráldozattal visszakerüljön a királyság kebelére. És a jelen pillanatban a pozíciómnál fogva én vagyok az, aki elérheti mindezt. – Kémekben nem bízunk. – Bizalom? Te beszélsz itt bizalomról? – kacagott a költő. – Te, aki egész életedet hazugságban élted le? Kíváncsi vagyok: milyen szolgálatot tettél a Hitnek? Mennyi vért ontottál ki az árnyékok között az évek során? Inehla patkánya végigszaladt az asztalon, megszaglászta a kezét, aztán hangos cincogással kivillantotta a fogát.
– Hazugságot szimatol? – figyelt fel Cresia. A nagydarab nővér csak megrázta a fejét, és sötét pillantással felelt: – Nem, csak a költő megvetését. Cresia haragvón szorította össze a szemöldökét, de sikerült közömbösen töprengő vonásokat varázsolnia az arcára, és a keze visszahúzódott az erszényről. A patkány visított még egyet, aztán visszafutott a gazdájához, Rhelkin testvér pedig elfordult Huszonhetestől. – Hogyan csináljuk? – folytatta Cresia. – A volári erősítés Télidő Estéjén érkezik – felelte a kém. – A kikötőben Mirvek parancsnok fogadja őket, Darnel nagyúrral és az apámmal egyetemben. Kétlem, hogy bármelyikük is ellenezné, vagy egyáltalán észrevenné, hogy nem vagyok jelen. A nővéred segítségére lesz szükségem a megfelelő figyelemeltereléshez. – Miről akarjuk elterelni a figyelmet? – Ez a város az apám döntései szerint áll vagy bukik. Nélküle Darnelnek és a szövetségeseiknek végük. – Nehéz dolog egy fiúnak megölni az apját – vélte a királyi gárdista. – Ha kételkedtek bennem – mondta Alucius –, akkor végezzetek velem most azonnal, és bujkáljatok, amíg Lyrna királynő megérkezik. – Látta a gárdista jeges tekintetében, hogy nem tetszik neki a beszéd, de rádöbbent, hogy ez jottányit sem érdekli. – Te és Cresia nővér biztonságba helyezed az aspektusokat. – Nem könnyű betörni a Feketetoronyba – figyelmeztette a férfi. – De te biztosan képes vagy rá. Nem nehéz kitalálni, hogy az őrök parancsot kaptak rá: a város bevétele esetén öljék meg foglyaikat, és jobb a halált megkockáztatni, mint vakon belesétálni a csapdájába. Látta, hogy a másik három egymásra néz, aztán néma biccentésekkel jelezték az egyetértésüket. Cresia csak nagy sokára bólintott rá a dologra. – Megtesszük, amire kérsz – közölte végül. – De amikor mindennel megvagyunk, költő, téged is felelősségre vonunk. – Persze – kelt fel Alucius, és hátat fordított nekik, majd Huszonhetessel a nyomában elindult visszafelé a folyosón. – Bizonyosan nem úszom meg. ♦ ♦ ♦ – Meg kell hogy mondjam, aspektus, igen keserűnek találtam a bort –
vallotta be Alucius, miközben a priccsen ült az idős asszony mellett. – De megtaláltad? – kérdezte a nő követelőző pillantással. – Meg. Bár csak három palackkal. Az aspektus szája megrándult elfojtott csalódásában. – Nagy kár! – Nem ez életem első csalódása, aspektus. Viszont hírekkel jöttem. Úgy hírlik, új királynőnk van. – Lyrna? Hát él? – Él és virul, és ebben a pillanatban egy hadsereget vezérel a felszabadításunkra, amelynek maga Al Sorna nagyúr parancsol, Tokrev tábornok legyőzője. Elera kihúzta magát, lehunyta a szemét, és egyenes derékkal vett néhány fegyelmezett lélegzetet. Már máskor is látta így cselekedni, amikor a nő szokványos összeszedettsége elillant, és a könnyek halvány fátyla csillogott a szemében. Néhány pillanat múltán Elera szemhéja felrebbent, és mosoly terült szét az arcán, az a nyugodt, nyílt mosoly, amely, ahogyan Alucius jól tudta, nagyon fog hiányozni. – Kiváló hír, Alucius. Köszönöm, hogy megosztottad velem. És mikor számíthatunk a királynő érkezésére? A költő a kint álló szabadkardra függesztette a szemét. A fickó sötétnek látszott, mint az éjszaka, és talán nem is telt tőle többre néhány szónál a királyság nyelvén, de Alucius rövid kémpályafutása alatt megtanult a látszatok mögé látni. – Erről semmit sem tudtam meg, aspektus. – Karba tette a kezét, aztán kinyújtotta három ujját a könyöke felé. Látta a nő szemében, hogy érti, miközben ellenállt a késztetésnek, hogy bólintson. – Azt tanácsolom, ne várj azzal a borral! – tette hozzá gyorsan Elera. – Zavaros időket élünk, és a bor mindig menekülést jelent a gondok elől, nem gondolod? – Kedves tőled, hogy a szíveden viseled a jóllétemet, aspektus, de ha valaha volt ember, aki a sárga földig itta magát, az én voltam. A szabadkard türelmetlenül megcsörgette a kulcsát, és a költő feltápászkodott. – Bár ami igaz, az igaz, a három palackból kettőt elhozhatok neked. Ugyanis nekem a te kényelmed a legfontosabb. A nő mosolya kissé lehervadt, és a szeme eltökélten villant. – A bort nem szabad elfecsérelni, Alucius.
– És nem is fogom. – A fiatal férfi letérdelt, és a nő szemébe nézett. Elera most már a könnyeivel küszködött. Ahelyett, hogy szokásukhoz híven csókra nyújtotta volna a kézfejét, előrehajolt, és ajkát a költő homlokára nyomta. – Könyörgöm, menj! Alucius a kezébe fogta a nő kezét, és megcsókolta, aztán felállt, és elhagyta a cellát. Gondosan megszemlélte a szabadkardot, miközben az állatias fickó kulcsra zárta az ajtót, és csak egy kegyetlen barom tompa tekintetét látta. Mindenesetre most már örült, hogy arra utasította Cresiát, végezzen a fickóval abban a minutumban, hogy belép ide. ♦ ♦ ♦ Ebben az egy házban a város eleste óta nem járt. Az egykor lenyűgöző, ám mára félig leomlott villa az Őr-kanyarban állt, félig egy hatalmas, vén tölgy ágainak árnyékában. A tető még annál is rosszabb állapotban volt, mint az emlékeiben élt, és az ablakoknak már csak a hűlt helyét találta. Pedig Alornis mennyit dolgozott, hogy tisztán tartsa őket! Valami szerencsés véletlen folytán a házat nem égették le a voláriak, talán a mérete vagy üres szobái miatt. Hiszen a fosztogató semmiféle hasznos zsákmányra sem számíthatott itt, legalábbis úgy nem, ha nem mondhatta magát jártasnak az elrejtett kincsek felfedezésében. Az ajtó félig leesett a zsanérjairól, és a mögötte feltáruló, meztelen padlójú folyosóról mindenütt mállott a festék. Emlékezett az első látogatására, hamisan magabiztos kopogására, amelyre csak nagy sokára érkezett válasz. – Alucius Al Hestián vagyok, hölgyem – köszöntötte azon a napon a fiatal nőt, és mélyen meghajolt. – Nemes fivéred valamikori bajtársa. – Tudom, ki vagy – válaszolta Alornis, és tanácstalanul ráncolta a homlokát, aztán csak éppen annyira tárta ki az ajtót, hogy tetőtől talpig végigmérhesse a látogatóját. – Mit akarsz? Számos látogatásba beletelt, mire a nő beengedte, és akkor is csak azért, mert esett az eső. A konyhában álló sámlihoz vezette, majd szigorúan figyelmeztette, hogy ne csöpögtesse össze a rajzait. Kötelességtudatból maradt, a királyi parancsnak való látszólagos engedelmességből, ám másnap éjszaka valójában a rajzok miatt tért vissza és tűrte némán a
tépelődő Alornis közönyét és szurkálódását. Még sohasem látott ezekhez fogható alkotásokat: megmagyarázhatatlan egyensúly uralkodott a vonalak tisztasága és érzékenysége felett, és Alucius ugyanolyan ellenállhatatlannak érezte őket, mint a megalkotójukat. Most is a konyhába indult, ahol a nő annak idején a nap nagy részét töltötte. A padlólapokon törött cserépedények tömkelege hevert szerteszét, és az asztal, ahol Alornis elkészítette a kettőjük által elköltött soványka vacsorákat, most a fél oldalára borítva állt, és hiányzott az egyik lába. – Megvédeni, engem? – nevetett a nő, amikor Alucius elmagyarázta, miért tért vissza minden éjszaka. Alornis szeme a férfi övén lógó rövid kardra tévedt, amely tompán csillogott. – Sajnálom, de az nem nagyon illik hozzád. – Tényleg nem – ismerte el a költő –, sohasem illett. De a bátyádnak hála, már tudom forgatni. Valójában mindig is tisztában volt vele, hogy a nőnek nincsen szüksége védelemre. Azt a kevés igazhitűt, akik őrületükben a fivére utódjának képzelték Alornist, elriasztotta kérlelhetetlen visszautasításával és fullánkjaival, és a királynak sohasem volt alkalma megkérdőjelezni a hűségét. Nap mint nap Benril mester kellemesnek nem mondható útmutatása alatt robotolt, és csak az éjszakáit töltötte az üres házban, miközben rajzszénje és ezüstvesszője csodákat művelt a koplalással megspórolt pergameneken. Alucius egyébiránt éppen a pergamennel érte el, hogy a nő megtűrje maga mellett, hiszen a költő bőven tartott magánál belőle, és mindig hozott neki, amikor látogatóba jött. Aztán megelégedett azzal, hogy csak ült, és nézte, ahogy Alornis dolgozik, a farkasvért a keze ügyében tartva, a fiatal nő nyilvánvaló nemtetszése ellenére. – Feljegyzed minden szavát, amit a fivéréről és az apjáról ejt – utasította Malcius a költőt, amikor a palotába hívatta, látszólag azért, hogy a királynő áldását adja a legutóbbi verseskötetére, ám valójában azzal a céllal, hogy új feladatot adjon neki. Malcius komor arccal nézett rá, miközben végigsétáltak a kerteken; látszott rajta, hogy nem szívesen tesz eleget királyi kötelességének. – Továbbá minden látogatójának személyazonosságát. Vaelin nagyúr árnyéka mindig túl messzire elért, Alucius. Jobb lesz, ha Alornisnak nem esik miatta bántódása, egyetértesz? Azt hitte, kémet farag belőlem – tűnődött a költő, miközben a falra pillantott, ahová Alornis annak idején a vázlatait kitűzte, és amely most csupaszon állt, a pergamenek meszelt felületen sötétlő körvonalait kivéve.
– Azt nem sejtette, hogy a meldeneiek hamarabb megtaláltak. Szegény öreg Malcius! Janus már az első pillanatban kitalálta volna. A nyikorgó és részben szétesett lépcsőn felmászott az emeletre, Huszonhetessel a sarkában, aki ruganyos könnyedséggel ugrotta át a hiányzó fokokat. A költő egy szívdobbanásnyi időre megtorpant az Alornis szobájához vezető ajtó előtt, ahogyan annyi részeg éjszaka végeztével tette, csak hogy hallja lágy lélegzetvételét. Miért nem mondta meg neki sohasem, mit érez? Másokkal olyan könnyedén jöttek az ajkára a szavak, de Alornisnak sohasem tudta elmondani, pedig ez egyszer komolyan is gondolta. A helyiség, ahol a nő egykor aludt, többnyire megmaradt eredeti rendjében: a keskeny ágy még mindig a fal előtt állt, rajta ágybetéttel, bár a lepedőket már elvitte valaki. Elhúzta a faltól a bútordarabot, és letérdelt, aztán félrehajtotta a vakolat egy részét, amely mögött feltárult egy apró rejtekhely. A zsákmányszerző voláriak nem találtak rá. Felsóhajtott megkönnyebbülésében, amikor látta, hogy a keskeny bőrbatyu érintetlen. – Nem tűnik soknak, igaz? – szólt Huszonhetesnek, miközben az ágyra tette a csomagot, kibontotta a zsineget, és kivette a kis tőrt. A nyél dísztelen bálnacsontból készült, míg a hüvely egyszerű bőrből. Kivonta, és láthatóvá vált az arasznyi, mívesen kovácsolt penge. – Persze – folytatta – az ember szerint, akitől kaptam, egy könnyű érintés is elegendő ahhoz, hogy megöljek vele valakit. Nem azonnal öl, de a pengén található méreg gyors és biztos halált okoz. – A rabszolga szemébe nézett. Ritkán tett ilyesmit, hisz a volári tekintetében semmit sem találhatott. – Mit tennél, ha megpróbálnálak ledöfni vele? Megölnél? Kétlem. Inkább lefegyvereznél, esetleg eltörnéd a csuklómat. Vagy csak állnál ott, és meghalnál, abban a biztos tudatban, hogy még mielőtt leszáll az est, kapok magam mellé egy hozzád nagyon hasonló kísérőt? Huszonhetes csak bámult rá, és egy szót sem szólt. – Ne aggódj, öreg barátom! – Alucius visszatette a tőrt a hüvelyébe, aztán az övébe dugta a fegyvert. – Nem neked szánom, és különben is: túlzottan megkedveltem a társaságodat. Olyan öröm veled társalogni! Visszatolta a falhoz az ágyat, és letelepedett rá, aztán két kezét a tarkója mögé téve végigfeküdt rajta. – Hány csatát láttál? Tízet, húszat, százat? Én egyszer voltam ütközetben, vagyis hát háromszor, ha Véresdombot és Marbellist is beleszámoljuk, bár aligha kaptam bennük említésre méltó szerepet. Nem, egyetlen igaz csatám
a Bitorló lázadása idején történt, a Fokvárban. Közeledő felszabadítónk előkelő pályafutásának első nagy győzelméről beszélek. Dalok is születtek róla, amelyek igen szörnyűek és félelmesen pontatlanok, de én is szerepelek bennük, legalábbis a legtöbbjükben. Alucius, a harcos költő, eljött, hogy megbosszulja a fivérét, „kardja akár villámcsapás az igazság viharában”. Egy pillanatra elhallgatott, és elmerült az emlékei között. Először mindig az illatok és a hangok jöttek vissza, amelyek sokkal élénkebben éltek az elméjében, mint a képek: azokban csupán valami vörösre színeződött összevisszaságot látott. Nem, a nyerítő lovak, a verejték bűze, az acél fura roppanása, amikor húsba hasít, a nyöszörgő hangok, amelyek istenükhöz fohászkodnak megszabadításért, és a szarszag… saját ürülékének csípős, keserű bűze. – Rávettem, hogy tanítson – mesélte Huszonhetesnek. – A menet közben. Minden éjszaka gyakoroltunk. Egyre jobb lettem, annyira jó, hogy elhitettem magammal, van esélyem túlélni mindazt, ami közelgett. Amikor Malcius kiadta a parancsot a rohamra, tudtam, hogy tévedtem. Egy pillanat alatt felfogtam, hogy nem vagyok harcos, nem vagyok bosszúálló lélek, csak egy ijedt kisfiú, aki összeszarta a nadrágját. Emlékszem rá, visítottam, ahogy a torkomon kifért. Gondolom, a többiek harci kiáltásnak vélték, de csak a félelem szaladt ki a számon. Amikor megrohantuk a kaput, a saját testükkel próbálták utunkat állni, karjaikkal összekapaszkodtak, és imákat kiáltoztak az istenüknek. Amikor becsapódtunk, az ütközés erejétől elrepültem. Megkíséreltem feltápászkodni, de annyi test nyomott a földre, hogy csak visítottam tovább és könyörögtem, de senki sem húzott ki. Aztán valami kemény esett a fejemre. Emlékezett a kedves nővérre, aki visszadédelgette az életbe. A fiatal nő később eretnekségért és árulásért a Feketetoronyban találta magát, csak azért, mert felszólalt a háború ellen. Emlékezett az apja arcára aznap, amikor visszatért a villába; a megkönnyebbült sóhajt kurta parancs követte: „A beleegyezésem nélkül többet nem hagyhatod el ezt a házat!” Engedelmesen bólintott, visszaadta Linden kardját, és visszavonult a hálótermébe, aztán ott is maradt az év hátralévő részére. – Ugyanis mindig gyáva voltam – magyarázta a rabszolgának. – És minél többet tudok meg erről a világról, annál inkább hiszem, hogy ez az egyetlen és legésszerűbb út. Marbellisnél álltam a mellvéden, és figyeltem,
ahogy ég a város, aztán végignéztem, ahogyan az apám felakasztat száz embert, hogy megbosszulja a város felgyújtását. Az ostrom alatt nem tágítottam mellőle, még akkor sem, amikor rohamot vezetett a falban támadt rés betömésére. Akkor már nem tojtam össze magam, de nagyon részeg voltam. Amikor a falak leomlottak, menekültem, ahogyan ő is menekült. Különös módon Darnel is ott volt, és ugyanúgy rettegett, mint mindannyiunk. Emlékszem, a saját embereivel kellett megverekednie, hogy eljusson a hajóhoz, amely biztonságosan elvitorlázott velünk, és amikor elhajóztunk, az arcára pillantva megértettem, hogy ő ugyanúgy gyáva, mint én. Huszonhetes felé fordult, és közelebb hívta, aztán suttogva folytatta: – Kérlek, jegyezz meg valamit! Keveset mondott, és a szavak könnyen jöttek, habár nem tanulta be őket. Amikor vége lett, utasította a rabszolgát, hogy ismételje el, amit hallott, és Huszonhetes ijesztően precízen utánozta Alucius hangját. Tényleg ilyen modoros a kiejtésem? – töprengett a költő, amikor a kísérője elhallgatott. – Kiváló. – Részletes útmutatást adott arra nézve, mikor és kinek kell megismételnie a szavakat. – Most alszom egyet. Ébressz fel a nyolcadik harangszónál, ha megkérhetlek! – hagyta meg Huszonhetesnek. ♦ ♦ ♦ Megelégedésére Darnelt lóháton találta a mólón. A kevéske megmaradt lovag gyalogosan csoportosult a hűbérúr körül. Darnel mindig szeretett mások fölé magasodni, és amikor csak elhagyta a palotát, ragaszkodott a lovához. A mólón egy teljes hadosztálynyi volári szabadkard sorakozott Mirvek mögött, készen arra, hogy köszöntsék a látóhatáron most feltűnő, gigantikus hadihajón utazó főméltóságokat, akárkik is legyenek azok. Alucius az apja elmeséléséből tudta, hogy az elmúlt hetekben sorozatos támadások érték a volári hajókaravánokat: a meldeneiek kétségkívül örömmel konstatálták, hogy a kalózkodás háborúban ugyanolyan jövedelmező, mint békeidőben. Azonban a feléjük vitorlázó monstrumhoz hasonló méretű és erejű vitorlás bizonyosan védett a támadásaiktól. Alucius az egész reggelt várakozással töltötte. Valami nagy zűrzavar kirobbanására fülelt, összevissza szaladgáló katonákra, akik az apja által gondosan kijelölt őrhelyekre sietnek, miközben Lyrna hadserege feltűnik a
déli síkon. De nem hangzott fel riadójelzés, nem hasított a reggeli levegőbe figyelmeztető harsonaszó, és seregek sem tűntek fel a környező vidéken. Ha el tudott volna jönni, el is jött volna – vette biztosra Alucius. – Ha másért nem, hát azért, hogy fellógasson. A háború kezdete óta gondosan kerülte a királynőt. Szemében mindig gyanakvó vizslatást látott, és ritka találkozásaik csak a palotai szerepekre korlátozódtak. Volt idő, amikor Lyrna küldöncöt küldött a fiatal költőhöz, hogy ebédelni hívja, de Alucius minden alkalommal kifogásokat talált ki, mert félt attól, mi mindenre jöhetne rá az éles szemű királynő. Tudom, mit tettél, Lyrna. Azon a napon kezdődött, amikor visszatért Marbellisből, és Lyrna kijött a kikötőbe, hogy köszöntse apja egykoron hatalmas seregének széttöredezett maradványait. Mosolya tökéletesnek tűnt: mélységesnek, bátorítónak, ítélkezéstől és szemrehányástól mentesnek. De Alucius észrevett valamit, éppen csak egy pillanatra, amikor egy levágott lábú királyi őrt vittek le a fedélzetről. Bűntudatot. Később minden részlet a helyére került. Önkéntelenül döbbent rá a válaszra, amikor megtudta, hogy új királyuk biztonságban visszakerült a királyságba, és Vaelint elvitték az alpiriak. Éppen a palotában tartózkodott, amikor a sápadt szemű és a szakálla alatt sápadt bőrű Malcius a saját fejére tette a koronát, és az egybegyűlt nemesek meghajoltak… és Lyrna arca ugyanarról a pillanatnyi érzelemről árulkodott, amit annak előtte a kikötőgáton látott rajta. Tudom, mit tettél. Mindig is csodálta, milyen gyorsan rábukkantak a meldeneiek. Marbellis után két esztendeig szinte csak az itallal, a nőkkel és néha a költészettel foglalkozott, és a szesz kissé óvatlanná tette szóhasználatában. Egyesek netán zendülésnek értelmezhették a szavait. A meldenei a kedvenc borozójában ült le vele szemben, amelyet Alucius azért látogatott előszeretettel, mert a veteránok ingyen kapták az első kupa bort. Nem nagyon ugrottak meg a költségek, hiszen a háború után nagyon kevés veterán maradt a királyságban. A meldenei nemzetiségéhez híven matrózruhát viselt, és először durva, bárdolatlan hangon beszélt vele. Bort hozott Aluciusnak, aztán a költő foglalkozását firtatva magát írástudatlannak vallotta, de sok kérdést tett fel a háborúról. A következő éjszakán visszatért, és kevesebb bort vett, de többet kérdezett. Aztán újra meg újra eljött. Alucius minden újabb találkozónál észrevette, hogy a
kalóz kiejtése rohamosan javul, és a kérdései egyre kíváncsibbak lesznek, főként a királyt és a húgát tekintve. – Árulók – válaszolta Alucius, egy kicsit túl hangosan abból ítélve, ahogyan az idegen összerezzent. A meldenei jelezte, hogy halkabban beszéljen. – Az egész család – folytatta Alucius, miközben tudta, hogy rendesen felöntött a garatra, de nem érdekelte. – Janus a Martisheerdőségbe küldte a bátyámat meghalni, aztán az apámmal ezreket mészároltatott a semmiért. A barátomat odavetette az alpiriaknak. Mármint a nő, nem Janus. A hercegnő tette. A meldenei lassan bólintott. – Tudjuk – nyugtázta. – De szeretnénk többet tudni. Pénzt ajánlottak neki, de ezt visszautasította, és büszkének érezte magát, hogy éppen józan volt, amikor így tett. – Csak áruld el, mit akartok! Rá kellett jönnie, hogy a kémkedés megtévesztően egyszerű foglalatosság. Kevesen látnak túl azon, amit látni akarnak – jött rá, amikor elfogadott egy meghívást fecsegő kalmárfeleségek közé, ahol verseket kellett felolvasnia. Az asszonyok társasága a pletyka melegházának számított, és csak úgy zsongott a háború óta újonnan létrehozott kereskedőútvonalak híreitől. Az asszonyok egy szép arcú, fiatal költőt láttak, egy tragikus háború tragikus hősét, így hát engedelmesen sóhajtoztak a versei hallatán, és szívesen adtak neki hasznos befektetési tanácsokat. – Az apámnak kell ugyanis – magyarázta. – Le kell kötnie magát valamivel ezekben a napokban. A katonát tudniillik igencsak megviselik a békeidők. A királysági őrség által előszeretettel látogatott kocsmákba is járt, és otthon érezte magát Linesh veteránjai és Vaelin talpasai között. Az utolsó emberig megkeseredett cinikusnak ismerte meg őket, akik igen beszédesnek bizonyultak, amikor megfelelően feltöltekeztek seritallal. Tudatta velük, hogy szívesen fogad megbízásokat, és mellesleg érzelmes verseket bérfirkál fülig szerelmes fiatal nemesek nevében, meg dicshimnuszokat költ gazdag emberek temetésére, aminek folytán hamar be is került a tehetősek és hatalmasak köreibe. Meldenei kapcsolattartója elégedett volt a munkájával, és egy napon galambokat hozott, hogy felgyorsítsa a levélváltást, továbbá egy tőrt, amennyiben valaki felfedezné a kémet.
– Nem vagyok bérgyilkos – tudatta vele Alucius, és nemtetszéssel méregette a fegyvert. – Ez neked lesz – biztosította a meldenei kaján vigyorral, aztán kisétált a borozóból. Alucius sohasem látta többet. A király a rá következő héten magához hívatta, és Alucius parancsot kapott tőle, hogy kémkedjen Alornis után. Ezt követően érezte, hogy lelkesedése új foglalkozása iránt elcsitul. Amikor a lány házában tartózkodott, a mérge elszállt, és az árulás tüskéje már kevésbé fájt. Továbbra is gyűjtötte az értesüléseket, többnyire kis értékű kereskedelmi pletykákat, és amikor a madarakat útjukra bocsátotta, azzal is tisztában volt, hogy ha lemondó nyilatkozatát küldené egy üzenetben, a meldeneiektől valószínűleg egy pengét kapna jutalmul, semmint nyugdíjat. A voláriak megérkezése persze megszüntette minden ilyen jellegű aggodalmát. Alucius úgy tízméternyire állt az apja mögött, Huszonhetessel egyetemben. Al Hestián Darnel talpnyaló lovagfalkáján kívül helyezkedett el. – Megdöbbentő bestia, nem igaz? – kérdezte apjától, és közelebb lépett, megállapodva a hadvezér balján. Lakrhil Al Hestián bólintott, és ahogy a hajó közeledett, Alucius észrevett két kisebb vitorlást az óriás hadihajó mögött. – Olybá tűnik, ez a Viharharag testvérhajója lesz – nyugtázta az apja. – A nevét már elfelejtettem. Mirvek szerint a Kormányzótanács figyelmének jele, hogy nagyobb erősítést küldenek, mint várta. A költő visszagondolt a Viharharagra: a komor szörnyetegre, amely négy napig trónolt a kikötőben, mielőtt Tokrev tábornok elhajózott rajta Alltor felé, hogy sohase térjen vissza. Ahogy a testvérhajó közelebb ért, már a részleteket is ki tudta venni, és megütközött a hasonlóságokon, amelyek még annak ellenére is szembetűntek, hogy a két háborús vitorlást ugyanarra a mintára építették, és hogy a voláriak szerették a katonás rendet. – Mindennel előkészültél? – kérdezte az apját. – Minden készen áll rá, hogy kivéreztesd Vaelin nagyúr seregét? – Nemigen – mordult Al Hestián. – Ha nem fosztogatásról van szó, a szabadkardok lusta népség, és a varitájok úgyszintén hasznavehetetlenek a kétkezi munkában. Ha lapátot adsz a kezükbe, csak néznek rá értetlenül. De most úgy tűnik, hamarosan lesz elég emberünk, akivel befejezhetjük a munkálatokat.
– Meg tudtad volna menteni Marbellist, ha ennyi katonád van? Lakrhil jelentőségteljes pillantást vetett a fiára, jelezvén, hogy hallgatólagos megállapodásuk alapján Marbellisről nem beszélnek. – Nem – felelte végül. Láthatott valamit Alucius arckifejezésén, vagy megsejthetett valamit a szándékából, mert közelebb hajolva azt suttogta: – Nem kell itt lenned, Alucius. És még mindig ott vannak az aspektusok, akiket beszédre kell bírnod. – Lopva Darnelre pillantott. – Nem tudlak örökké megvédeni. Alucius tekintete a lopott házára tévedt, az erkélyre, amelyen a reggelijét elköltötte, és ahonnan a hajókat számolta minden hajnalban. A nő ott állt, ahogyan kérte, az erkélynek támaszkodó, kövérkés alak, aki Darnelen, vagyis inkább Darnel paripáján tartotta a szemét. – Semmi baj – válaszolta az apjának. – Nem is kell. A nagyúr lova hangosan prüszkölt egyet, aztán megrándult, és a fejét rázta. – Nyugalom – csitította a hűbérúr a hátasát, és megsimogatta a nyakát. Alucius megkönnyebbülésére azt látta, hogy Darnel ezen a napon nem visel páncélzatot, csak szép szabású selymet és egy hosszú köpenyt. A derekába bújtatott tőrért nyúlt, amelyet a kabátja alá rejtett, és a lóra szegezte a szemét. Az állat megint prüszkölt, aztán éleset nyerített, rettegő szeme elkerekedett, és felágaskodott, túl sebesen ahhoz, hogy Darnel erősebben megragadja a kantárszárat. A hűbérúr kiborult a nyeregből. Lovasától megszabadulva a hatalmas csataló körbefordult, aztán patájával Darnel legközelebb álló lovagja felé rúgott, és a patkók hangosan csengtek a leterített ember mellvértjén. A paripa mellső lábára támaszkodva, hátsó patájának gonosz rúgásával szétszórta a többi lovagot is, miközben Darnel a rémülettől elkerekedő szemmel hátrált a földön. A ló félbeszakította a lovagok ellen intézett támadását, és újra megfordult, megvadult tekintetét Huszonhetesre fordítva, aztán fülsiketítő nyerítéssel rohamra lendült. Az elit rabszolga arckifejezése nyugodt maradt, miközben megpróbált félreugrani az állat útjából, de egy hajszálnyival lassabbnak bizonyult, és a paripa a vállának ütközött. A volári pörögve, ernyedten és eszméletlenül terült ki a földön. Alucius kirántotta a tőrt, aztán a hűbérúr felé iramodott, aki eközben védelmezőitől elszakadva megpróbált nehézkesen talpra állni. A lehető legrövidebb döfést alkalmazd – tanította Vaelin annyi évvel ezelőtt, amikor
a költő még hősnek képzelte magát. – A gyors penge nyomán több vér fakad. Darnel agyában megszólalhatott valamiféle harci ösztön, mert éppen akkor fordult meg, amikor Alucius a háta felé vetődött, és a penge belegabalyodott a köpönyeg redőibe. A hűbérúr acsarkodva ököllel támadója arca felé csapott. A költő lebukott, kiszakította a tőrt, és Darnel karja felé lendült, tudván, hogy a legkisebb vágás is elég. A hűbérúr ellépett a támadás elől, és kardja szédítő sebességgel ugrott ki a hüvelyéből. Alucius szörnyű lángolást érzett a mellén, amelynek erejétől térdre omlott, miközben Darnel hátrahúzott karddal állt fölötte. Arcán vad diadal tükröződött, és széles mosollyal ízlelgette a pillanatokon belül bekövetkező gyilkosságot. – Te akartál végezni velem, költőcske? – kacagott. – Nem – felelte a fiatalember, és érezte, hogy vér önti el a mellkasát, miközben átnézett Darnel válla fölött –, de azt hiszem, ő majd befejezi, amit én elkezdtem. A fickó túl későn pördült meg. Lakrhil Al Hestián átszúrta a nyakát a jobb kabátujjából kiálló vastüskével. Darnel küzdött még néhány másodpercig, és csak azután szenvedett ki, vért köpve és zokogva, miközben a tüskén lógott. Kidülledt szemmel érthetetlen szavakat zagyvált, mielőtt végleg a kikötő kövére csúszott volna. Alucius úgy érezte, a haláltusája nem tartott elég sokáig. Hidegség ölelte magához minden oldalról, miközben összeesett, és érezte, hogy az apja elkapja. Felmosolygott az öreg Al Hestián falfehér arcára. – Az aspektusok… – nyögte. – Menj a Feketetoronyba… – Alucius! – Az apja megrázta, és dühvel teli rikoltás szakadt ki a tüdejéből. – ALUCIUS! A fiatalember tudatában volt, hogy valahol a közelben nagy lárma támad, bár a látása túlontúl elhomályosult ahhoz, hogy kivegye a zűrzavar forrását. Férfiak ordítottak ijedtükben, ami az elméjébe idézte a Fokvárban történtek emlékét. Különösnek találta, hogy az ég az apja feje fölött megtelt fekete csíkokkal, akárcsak a nyílzápor a Véresdombi csatában, bár ezt az emléket sem szívesen hívta elő. Lehunyta a szemét, mindent eltaszított magától, és megtöltötte az elméjét Alornis arcával, miközben az utolsó csepp vére is elszivárgott.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Frentis
– Télidő Estéje – morfondírozott Lerniál testvér örökké tompa hangján. Szinte semmit sem szólt azóta, hogy az előző napon megérkezett az eorhil asszonnyal. Görnyedten ült a tűz előtt, és órákig bámulta a lángokat. Insha ka Forna mellette maradt, és a szemöldökét várakozón összevonta. – A Hetedik Rend – vonta le a következtetést Ivern, aki Frentisszel az egybegyűlt parancsnokok közül figyelte az eseményeket. – Pont a királyi őrség kebelén! Az ember belegondol, hol másutt rejtőzhetnek még! – Grealin aspektus elmondása szerint sok helyre beépültek – felelte Frentis. – Grealin – rázta meg a fejét a beszélgetőtársa. – Szerinted vajon sokat hazudott még nekünk? – Annyit, hogy biztonságban tudjon minket. – A szabadcsapat vezetője kihúzta magát, amikor Lerniál testvér mondott valamit, és Insha ka Forna felemelt kézzel odaintette magához. – Mi történik Télidő Estéjén? – kérdezte Banders a látót. – Varinvár… – Lerniál olyannyira összpontosított, hogy egy ér kidagadt a halántékán, és verejték gyöngyözött a homlokán. – Al Sorna megtámadja Varinvárt. Valami… valami történni fog. – Al Sorna serege Warenhelyen állomásozik – felelte a báró. – Hogyan tudná ostrom alá venni a fővárost? Lerniál fájdalmasat nyögött, hátrafeszítette a hátát, és lassan kifújta a levegőt, aztán kimerült, petyhüdt arckifejezéssel előredőlt. – Ennyi… – motyogta. – Kell hogy legyen még valami – erősködött Banders, és az eorhil
haragos pillantást vetett rá. – Hagyd! – kiáltotta. – Ez… fáj neki, sok fáj. – Hallod Vaelin nagyúr gondolatait? – tudakolta Frentis a férfitól kicsit nyugodtabb hangon. A testvér megrázta a fejét. – Csak Caenis testvérét. Így… könnyebb. – Erőtlenül elmosolyodott. – De még a legfegyelmezettebb elmében is fárasztó kirándulást tenni. A parancsnok köszönetképpen bólintott, és felkelt a férfi mellől, hogy Bandersszel és Sollisszal tanácskozzon. – Három nap maradt Télidőig – kezdte a báró. – Nem elég ahhoz, hogy haditervet készítsünk. Az embereimmel kivágattam azt a néhány fát a környéken, hogy létrákat és ostromgépeket ácsoljunk, de még egy sincs készen. – Így tehát a csatorna marad az egyetlen megoldás – hozakodott elő Frentis a témával. – Darnel lovagjaitól tudjuk, hogy Elerát és Dendrisht a Feketetoronyba zárták, talán még Arlyn aspektust is. Nem sok esélyt látok a megmenekülésükre, ha lerohanják a várost. Ha megengeditek nekem, én ki tudom menteni őket. – Fontosabb, hogy kinyissunk egy kaput – vetette ellene Sollis. – Az aspektusok… – Pontosan tudják, hogy a Hit ügye néha áldozatokat követel. Biztosítunk egy kaput, hogy Banders báró lovagjai behatolhassanak a városba, és csak aztán vesszük a Feketetorony felé az irányt. – Vesszük, testvér? Sollis halványszürke szeme meg sem rezzent, és nem hagyott helyet vitának. – Testvér, nagyszerű parancsnoka voltál a századodnak, és hűségesek hozzád. De elsősorban nekem tartozol hűséggel. Vagy már nem nevezed magad a rendünk testvérének? – Sohasem fogom magam másnak nevezni – vágott vissza a fiatalabbik férfi, és a dühe vörösre színezte az arcát. Sollis egyszerűen biccentett, és a báróhoz fordult. – Hajnalban indulunk. Így három éjszaka elég lesz, hogy az éj leple alatt megközelítsük a várost. – Frentisre nézett. – Válaszd ki az embereidet, és állj készen!
♦ ♦ ♦ A Hínárost követték Varinvár irányába, libasorban haladva a folyóparton, amely elég mocsaras volt ahhoz, hogy ne eregessenek áruló porfelhőket. Frentis Davokát, Drakert és Harmincnégyest választotta, hogy elkísérjék a csatornákba, amit Illián és Arendil hangos tiltakozással fogadott. Davoka keményen megszidta a fiatal hölgyet a zsémbeléséért, és Banders hallani sem akart róla, hogy elveszítse Arendilt szem elől. – Mindig mellettem maradsz – hagyta meg az unokájának. – Ha minden jól megy, a hétvégére új hűbérurat kell választani az uradalom élére! A kétnapos út végén, a Hínárostól délre egy sekély mélyedésben megpihentek. Varinvár a láthatáron túl várt rájuk. Sollis testvérei átvizsgálták a környező területet, a mezőket és az Urlish felgyújtása után maradt hamuföldeket. Szürkületkor tértek vissza a jelentéssel, hogy a voláriak felhagytak a járőrözéssel. – Talán nem maradt lovasságuk, amely elvégezhetné a feladatot – találgatott Ermund. – Több százukkal végeztünk a félszigetnél. Letelepedtek, hogy aludjanak, és lévén, hogy nem kockáztathatták a tűzgyújtást, jobb híján a köpönyegükbe burkolóztak a hidegben. Frentis éberen figyelte a többieket, mert az elmúlt két éjszakához hasonlóan eltökélte, hogy nem alszik. Egyik pillanatról a másikra küzdött a kimerültség ellen. Egyszer arra eszmélt, hogy Davoka keze tartja a nyergében, és csak a fejét rázta, amikor a nő kérlelte, hogy az est leszálltával ő is aludjon. Ott vár rám – emlékeztette magát jeges bizonyossággal. – Holnap vége lesz, testvér? – Illián szólt hozzá. A lány néhány méterre ült tőle, egy halott voláritól szerzett köpenybe bugyolálva. Az anyag teljesen beborította, és csak arcának halvány oválisa világított a csuklya alatt. Milyen fiatal! – morfondírozott a férfi. – Milyen apró! Nem is sejtené az ember, amikor először látja. Első ránézésre róla sem gondolta volna senki. Elfordította a fejét, hogy kiverje a fejéből a nő képét. – Minek lesz vége? – kérdezett vissza halk hangon. – A háborúnak – húzódott közelebb a lány. – Draker szerint mindennek vége, amikor új nap virrad. – Bánatosan mosolygott. – Azt mondta, akkor a zsákmányából vesz egy bordélyházat.
– Nem hiszem, hogy maradt volna eladó bordélyház, hölgyem. – De vége lesz, ugye? A háború véget ér? – Remélem. A lány ezt hallva furán elkedvetlenedett, és egy pillanatra megjelent az ajkán az egyre ritkábban látható durcás biggyesztés. – Nincs több gorin – mormolta az orra alatt. – Nincs több Davoka. Arendil a hűbéruradalmát fogja kormányozni, Draker szerez egy bordélyházat, te meg visszamész a rendedbe. – És te, hölgyem? – Nem tudom. Azt sem tudom, él-e még az apám, vagy áll-e még a háza. – És az anyád? Keserűség ült ki Illián arcára. – Az apám mindig azt mesélte, hogy kiskoromban meghalt. Egy nap azonban kihallgattam két szolgálónk pletykálkodását: a drágalátos anyám minden jel szerint elszökött egy tengeri kapitánnyal, amikor még csak egyéves múltam. Az apám minden ruhájától megszabadult, és minden képmását kidobatta a házból. Azt sem tudom, hogy nézett ki. – Nem mindenki alkalmas szülőnek – vonta le a következtetést Frentis, és eszébe jutott a saját családja, ha lehetett annak nevezni. – Akármi is lett légyen az apád sorsa, a birtokai és vagyona most már téged illetnek. Biztosra veszem, hogy a királynő sort kerít a kárpótlásra, ha elérkezettnek látja az időt. – Kárpótlásra. – A lány végignézett a környező hamumezőkön, amelyeket ezüstös kékre festett a holdvilág. – Lehetséges az még? Annyi minden elromlott. Mellesleg, nem biztos, hogy kell nekem egy üres rom. – Arendil… – kezdte óvatosan a parancsnok. – Úgy látom… kedveled. Illián zavartan és ingerülten felsóhajtott. – Kedvelem. Nagyon kedves fiú, és egy napon, gondolom, Ulice úrhölgy talál neki egy feleséget, akinek jól állnak a szép ruhák, a bálok és az üres csevegés ostoba kiváltságosokkal. Én nem vagyok ilyen. Most már nem, ha egyáltalán valaha ilyen voltam. – Szorosabban beburkolózott a köpenybe, és felvette a számszeríját. Keze keményen fogta a tust. – Én erre születtem. Arra születtem, hogy rendben szolgáljak, testvér. Frentis hitetlenkedve nézte a lány őszinte arcát. – A Hatodik Rendben nincsenek nővérek. – Csak ennyit felelt, mert jobb nem jutott az eszébe. – Miért nincsenek?
– Egyszerűen csak nincsenek. Soha nem is voltak. – Mert a háborúkban csak férfiak harcolnak? – Davoka felé intett a fejével. – És vele mi van? Na és én is itt vagyok. A férfi zavartan fészkelődött, és lesütötte a szemét. – A rendek összetételét a Hit tételei szabályozzák. Azokat nem lehet csak úgy átírni… – Át lehetne, ha te mellém állnál. Főként úgy, ha Sollis testvér is hallatná a hangját. Minden megváltozott, ezt te magad mondtad. – Ez nem épeszű gondolat, Illián… – Miért nem? – Olyan akarsz lenni, mint én? – Frentis előredőlt, és Illián hiszékenységén feldühödve a pillantását belefúrta a lány szemébe. – Van valami fogalmad arról, miket tettem én? – Nagy harcos vagy, és megmentetted az életemet. Ártatlan, nagyra nyitott szemét látva a férfi felsóhajtott, és fáradtan ült vissza a helyére, miközben a mérge szertefoszlott. – A fél világot végigöldököltem, hogy visszajussak ebbe a királyságba, és amikor a királynő eljön, hogy a trónjára üljön, biztos, hogy bűnhődnöm kell. – Miért? Mert megnyerted a háborút? Frentis csak a fejét rázta. – Egykor olyan voltam, mint te. Eltévelyedtem, és otthont kerestem. Ugyanazért a szívességért könyörögtem, mint te, olyasvalakinek, aki meggyűlölte magát, amiért igent mondott. És megcsömörlöttem a gyűlölettől, hölgyem. Sollis testvérhez is mehetsz, ha kívánod, de ő is ugyanezt fogja válaszolni. – Azt majd meglátjuk – motyogta Illián, aztán dacos hallgatásba burkolózott. Frentis figyelte, ahogyan félreteszi a számszeríját, és kivesz egy lövedéket a tegezből, aztán fenkövével köszörüli a szakállas élet. Nem – ismerte be magában. – Tényleg nem ruhákra és bálokra született. – Tudtad-e – folytatta –, hogy a Volári Birodalom dzsungelei mélyén él egy állat, amelyik négy méter magas, egész testét szőr takarja, és pont úgy néz ki, mint egy gólyalábas ember? A lány félrevetette a fejét, és felhúzta az egyik szemöldökét. – Ezt most találtad ki. – Nem, ez igaz. A Hitre esküszöm. És a keleti óceánokban akkora cápák
vannak, mint egy bálna, és egyik végüktől a másikig vörös csíkok húzódnak a bőrén. – Azokról már hallottam – vallotta be a másik. – A tanítóm egyszer mutatott egy képet. – Nos, én a saját szememmel láttam őket. Több is van ebben a világban, mint háborúskodás, Illián. Ugyanannyi szépség is, mint ocsmányság, csak nyitva kell tartanod a szemed, hogy meglásd. A lány halk nevetést hallatott. – Talán egy napon én is találok magamnak egy hajóskapitányt, úgyhogy neki is állok a keresésnek. – Frentis tudta, hogy a szavak üresek, a jókedv erőltetett. Ilián már régen eltökélte magát egyvalami mellett. – Remélem is. A férfi az arcát vizslatta. Illián összeráncolta a szemöldökét, és ifjonti szépségét elhomályosította az aggodalom. – Aludnod kell, testvér! Kérlek. Majd én vigyázok rád. Ha megint… felzaklatnak az álmaid, majd felébresztelek. Vannak olyan álmok, amelyekből nem lehet felébredni. De mostanra már végletesen kimerült, és alig három órával később egy csata várt rájuk. – Te se hanyagold az alvást! – tanácsolta a lánynak, aztán az oldalára fordult, nagy levegőt vett, és lehunyta a szemét. ♦ ♦ ♦ A nő egyedül ül egy márványpadlójú, szép berendezésű, tágas teremben. Kora délután van, és a lágy szellő hintáztatja a csipkefüggönyöket az erkélyre vezető, ívelt ablakok előtt. A terem valaha Lorvek tanácstagé volt, és tömve van mindenféle vásárolt vagy lopott műtárggyal a világ minden tájáról: alpiri bronz- és márványszobrokkal, elsőrangú festményekkel az Egységes Királyságból, ízléses távolnyugati kerámiákkal, a déli törzsek rikító harci álarcaival. Felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény, több egymást követő élet munkájának a gyümölcse. Ezek a kiválasztott vörös ruhások így maradnak fenn, végtelen napjaikat megtöltik a művészetek, a vagyon, a hús örömeinek hajszolásával… vagy a gyilkolással. Körbepillant Lorvek gyűjteményén, és úgy dönt, hogy másnap reggel az egészet megsemmisítteti. Két napja a táplálkozás új erőt adott, de egyben keserűvé és ingerlékennyé tette. Rosszulesett a vacsora. Az áldott, egy
jellegtelen középkorú férfi, képes volt egy helyben megdermeszteni bárkit úgy, hogy áldozata nem tudott mozogni, de mindent hallott és látott. A fickó két évtizedet töltött azzal, hogy a birodalmat járva asszonyokat gyilkolt: megfagyasztotta őket, és némán szenvedtek, miközben ő mindenféle kínzásnak vetette alá a testüket. Hasznos újoncnak bizonyult volna a Szövetséges számára, ha lett volna elég idő, de az elméje túlzottan törött volt ahhoz, hogy megérje az erőfeszítést. A férfi megpróbált ellenállni neki, mert a bódítás ellenére valahogyan megérezte a veszélyt, és úgy vetette neki a nőnek a képességét, mint ahogy az egyre jobban lelassuló részeg csápol a kezével. A nő még nevetett is volna rajta, akár visszavonulhatott volna, és hagyhatta volna szétoszlani a kábítás felhőjét, hogy aztán visszatérjen, és kiélvezze a férfi erőtlen haragját, miközben mesterségesen meghosszabbítja a táplálkozás idejét. De nem tette: a botladozó roncs nem érdemelt ennyi figyelmet, szánalmat meg még kevésbé, ám amikor elvágta a torkát, a vér undorító ízű volt, és le kellett küzdenie hányingerét, hogy alaposan belekortyoljon. Vajon az a sok halál, amit okozott, az ő vérét is megrontotta már? Elfojtja az emléket, és lassabban szedi a levegőt, hogy megnyugtassa az elméjét és összpontosítsa a gondolatait. Érezlek, szerelmem – küldi az üzenetet. – Tudom, hogy te is érzel engem. Vár, elméjét nyitva hagyja a válasznak, mert tudja, hogy a férfi ott van, de csak mély ellenségességet érez. Hát nem beszélsz velem? – könyörög. – Te nem vagy magányos? Pedig annyi mindent megosztottunk… Harag fortyan, és átnyúl a nagy óceánon, hogy megcsapja a nőt, amitől az összerezzen. Féltelek – folytatja. – Tudjuk, hogy él, szerelmem. Tudjuk, hogy jön és elfoglalja a várost, és tudod jól, mit tesz majd, ha téged is ott talál. A harag elenyészik, és csak komor beletörődés marad a helyén, meg egy nagy adag bűntudat. Felejtsd el a sok ostobaságot, amit bebeszéltek neked! – kéri a nő. – Az összes hazugságot! A Hit gyermeki illúzió, a nemesség a gyávák álarca. Nem olyanoknak valók, mint mi ketten, szerelmem. Te is érezted, amikor együtt gyilkoltunk. Tudom, hogy érezted. Mindnyájuk fölött szárnyaltunk. Menekülj, most azonnal! Fuss! Gyere vissza hozzám! Az érzet megváltozik, és az érzelmek helyét elfoglalja egy kép, egy baljósan szépséges asszony képe. A fél arca tűz fényében fürdik, a homlokán a zavar és bánat ráncai gyűlnek. Az ajkai mozognak, de a hang
nem jut el a nő fülébe. Mindenesetre teljes bizonyossággal ismeri a szavakat. Én már megkötöttem az egyezségemet, szerelmem. Nem köthetek újat. Nem volt más választásom – üzeni végül a férfinak. A kép elhalványul, és forogni kezd az elméjében, míg át nem alakul egy hanggá, egy kemény és jeges, de áldott és egyben ismerős hanggá. Nekem sincs. ♦ ♦ ♦ Két órával hajnal előtt sorakoztak Sollis körül, miközben ő szétterítette a város nemrégiben rajzolt térképét, és az északkeleti kapura mutatott. – Azt javaslom, hogy két irányból támadjunk, uram – mutatta a veterán rendtestvér Bandersnek. – A lovagjaid a Kapusoron rohamoznak, amely elég széles ahhoz, hogy tíz ember is elférjen rajta széltében, és egyenesen a kikötőbe vezet. Ha sikerrel jártok, kettévágjátok az egész várost, és zűrzavart keltetek az ellenség sorai között. A testvéreim, Frentis testvér százada és a renfaeli közemberek pedig a Feketetorony felé indulnak. Erős vár az, és oda visszavonulhatunk, ha a nap történései ellenünk dolgoznak. Banders beleegyezően bólintott, és megfordult, hogy egybegyűlt parancsnokaihoz szóljon. – Mint tudjátok, az esélyek ellenünk szólnak. De úgy tudjuk, Vaelin nagyúr hamarosan megérkezik, hogy elfoglalja a várost, és én segíteni akarok neki ebben. Mondjátok meg minden lovagnak és fegyveresnek, hogy ha elérkezik a reggel, többé nem lehet meghátrálni a támadás elől! Nem fogjuk vissza magunkat, és senkinek sem kegyelmezünk! A várost elöntötte a fertő, és mi megtisztítjuk! – Arendilre pillantott, és ünnepélyes hangon hozzátette: – Darnel nagyurat nem élve kell elfogni, attól függetlenül, hogy ő esetleg a lovagi szokásokra hivatkozva esdekel majd. Már régen eljátszotta az életét és a lovagi becsületét egyaránt. ♦ ♦ ♦ Ők négyen gyalogosan indultak a városba, az északi falrész felé tartva, ahol a Hínáros egy jókora zsilipkapun keresztül bukkant elő a városból.
Az utolsó fél mérföldön lassan kúsztak előre. Draker nagyokat hörgött leghátul, amivel csak egy ingerült rúgást érdemelt ki Davokától. A bandita az elmúlt hónapokban egészen jól megtanult lopakodni, de olykor szüksége volt egy kis emlékeztetőre. Ahogyan előre gondolták, a voláriak túl éberen őrizték a zsilipkaput ahhoz, hogy ott bejussanak, még úgy is, ha csónakon behatolhattak volna a habzó áradáson, amely rohanva tört át a gát fölött. Ehelyett Frentis a folyóba vezette a társait, és követték a falat észak felé. Könnyű anyagú ruhát viseltek, levették a csizmájukat, mielőtt beléptek volna a jeges vízbe, és a tőrökön meg kardokon kívül minden egyéb fegyverüket otthagyták. A cső jó méterrel a víz felszíne fölött nyúlt ki a falból, ahol a folyó elkanyarodott a városfaltól, hogy megkezdje hosszú és kanyargós útját a királyság szívébe. A csőből folyamatosan szennyvíz ömlött ki, és bűzös foltot hagyott a folyó hullámain. Draker öklendezve úszott át rajta. Frentis a falnak vetette a testét, és szemét a fenti mellvédre szegezte. Üresnek tűnt, bár halk volári beszélgetésre lett figyelmes. Annak idején, amikor a megszálláskor a városból menekültek, alábecsülte ezt a kijáratot, tekintve, hogy milyen könnyen kilőhették volna az íjászok, amint kidugták a fejüket a lyukon. Most éppen erre a gyenge pontra alapozva kockáztatott, és nem hitte, hogy akár az óvatos Vérrózsa is veszélyforrást látna a szem előtt lévő bejáratban. Végigment a fal mentén, kezével a kapaszkodókat tapogatva, de semmit sem talált. – Túl csúszós, testvér – suttogta a fülébe Draker, és nagy kezével mohát sepert le a kőről. Frentis megfordult, mert Harmincnégyes megveregette a vállát. Az egykori rabszolga a mellkasára csapott, és a cső szájára mutatott, aztán mindkét kezével felfelé toló mozdulatot tett. Frentis újabb pillantást vetett a mohos falra, aztán vonakodva bólintott. Ha folytatják, azt kell kockáztatniuk, hogy a lepotyogó darabok a vízbe loccsannak. Davokával együtt elhelyezkedtek Harmincnégyes két oldalán, aztán nagy levegőt véve lemerültek a víz alá. Frentis megragadta a férfi vékony lábát, és a lábfejét a saját vállára tette, aztán elszámolt háromig, hogy Davoka is hasonlóképpen elkészülhessen. A víz alatt a nő karjára csapott, végül egyszerre felfelé rúgták magukat, és kiemelték Harmincnégyest a vízből. A férfi elkapta a cső peremét. Csak lógott ott egy darabig, és a feje fölött húzódó falrészt vizslatta, annak a jelét lesve, hogy felfedezték-e
őket. Semmi sem történt. Mintha még az odafent suttogó hangok is elhallgattak volna. A volt elit rabszolga felhúzta magát a cső tetejére, elkapta az összetekert kötelet, amit Frentis dobott fel neki, majd a széles vascső köré hurkolta és erősen megkötötte, bizonyítva, hogy mesterien ért a csomókhoz. Először Draker kapaszkodott fel a kötélen, befurakodott a csőbe, és lenyelte a torkából feltörő szitkokat az előtte felhalmozódott mocsok láttán. Beletelt néhány aggodalmas pillanatba, mire a feje végül eltűnt a csőben. Davoka követte, és nyögve nyomakodott be a nyílásba, maga előtt tolva Draker pohos testét. Frentis jelzett Harmincnégyesnek, hogy menjen következőnek, aztán ő is felmászott, vetett egy utolsó pillantást a várfalra, amint leoldotta a kőtelet a csőről, amit maga mögött húzva átküzdötte magát a keskeny alagúton. – Semmi sem fogható az otthon illatához, mi, testvér? – kérdezte Draker, amikor belépett a szennycsatornába. A megtermett rabló az áradó piszok árkában állva jobbra-balra forgatta a szemét. – Asszem, erre – mutatott a jobb kezével. – Ha jól emlékszem, körbefordul és a kapu felé indul. – Vezess! – utasította Frentis. Egy óráig gázoltak a szennyezett vízben, és néhányszor rossz kanyart vettek, mire megtalálták a megfelelő lefolyót. A vasrács az északi kaputól hat méterre állt egy fal aljában, ahol a fal az út kövével találkozott. Frentis emlékezett rá, hogy egyszer, évekkel azelőtt viszonylag könnyedén átcsusszant a keskeny nyíláson, amikor egy bosszúálló üzlettulajdonos elől menekült. Most azonban még Harmincnégyes is túl szűknek találta az átjárót. – A Tűzkő utcán van egy szélesebb járat – jutott Draker eszébe. – Túl messze van – ellenkezett Frentis. Átkukucskált a nyíláson, és megszemlélte a lerombolt utcákat. Cikcakkos körvonalakat látott, leomlott falakat és kiégett épületeket. Nem talált jó búvóhelyet, és az ég szürkéskékben játszott, jelezve, hogy a reggeli napfény hamarosan megérkezik. – Észre fognak venni minket. Kihúzta a tőrét, és nekilátott kivésni a habarcsot a nyílást alkotó téglák körül, és a többiek csakhamar utánozták a példáját. – Halkan! – figyelmeztette Drakert. A húsos fickó rövid kardjával verte a falat. Mire elegendő téglát meglazítottak ahhoz, hogy átférjenek, felkelt a nap,
és a romok hosszú árnyékot vetettek, miközben felhúzódzkodtak. Frentis árnyéktól árnyékig vezette őket a kapu irányába, de ott azt látták, hogy tucatnyi varitáj őrzi. – Magunkkal kellett volna hozni Illiánt is – morogta Draker, lehalkítva a hangját. – Egykettőre leszedne néhányat közülük. Frentis odaintette Harmincnégyest. – Valakinek el kell terelnie a figyelmüket. A valamikori rabszolga bólintott, aztán hüvelybe dugta a kardját, felállt, és vad kézmozdulatokkal körözve a kapu felé iramodott. – A tábornok! – kiáltozta voláriul, amint a varitájok megmoccantak, és kivont karddal jöttek eléje. – Benneteket hív! – folytatta Harmincnégyes, és a déli negyed felé mutogatott. – Fellázadtak a rabszolgák! Gyertek azonnal! Mint az várható volt, a varitájok csak álltak és nézték szótlanul. Arra képezték ki őket, hogy csak a feletteseik parancsára cselekedjenek, így esély sem volt rá, hogy teljesítsék a kérését. Ám azt nem állhatták meg, hogy utána ne bámuljanak, amikor továbbszaladt, aztán megállt, és vadul integetett. – Gyertek! Gyertek, vagy megnyúz benneteket! Egy fáradt kinézetű szabadkard-őrmester bújt elő a kapuházból, megdörzsölte könnyező szemét, és felkötötte a kardját, miközben végigmérte a kétségbeesett rabszolgát. – Te meg mi a francot akarsz? Frentis odabólintott a többieknek, aztán kicsusszant az árnyékukból, közelebb kúszott egy halom megfeketedett téglához, ahol meglapult, nem egészen öt méterre a kaputól. – Lázadás van, nagyra becsült polgár! – felelte Harmincnégyes az őrmesternek, és meggyőző remegés rázta a hangját. – Kérlek, jaj, kérlek! – Kuss! – Az őrmester fáradtan elindult feléje, és az arcán látszott, hogy nem érti a jövevény öltözetét, amely még egy rabszolgához képest is túlontúl rongyosnak tűnt. No meg a kardot sem tudta hová tenni. – Azt meg ki adta neked? Ide vele! – Hogyne, tiszteletreméltó uram – engedelmeskedett a valamikori kínzómester, ám amint az őrmester a kardjáért nyúlt, ő egyetlen folyékony mozdulattal kivonta, és végigvágott vele a fickó szemén. Aztán ahogy a volári térdre esett, és kezével ordítva takarta az arcát, ő ruganyosan átlépte, és nyakon döfött egy varitájt, majd sarkon fordult, és futásnak
eredt. Hat varitáj eredt a nyomába, akik közül az egyik holtan esett össze Frentis dobókésével a torkában, két másikat pedig Davoka és Draker vágott miszlikre pillanatok leforgása alatt. Frentis felkapta az általa megölt varitáj lándzsáját, és olyan erővel hajította neki egy támadó bajtársának, hogy az átlyukasztotta a volári mellvértjét. Harmincnégyes nagyot csúszva lefékezett, majd megpördült, és hajszálpontos mozdulattal átvágta az őt kergető varitáj lábát. Draker csapása ezután csaknem lefejezte az elzuhanó rabszolgakatonát. – Maradjatok együtt! – parancsolta Frentis, azzal felkapott a földről egy elejtett pengét, és mindkét kezében egy-egy karddal megrohamozta a kaput. Az öt életben maradt varitáj szoros védelmi alakzatba tömörült, ám az arcuk közömbös maradt készenlétbe helyezett lándzsájuk mögött. Frentis bal kezéből a középen álló katona felé hajította a kardot; a penge éppen a sisak alatt fúródott a volári arcába. A testvér átugrott a kialakult résen, és jobbra-balra vagdalkozott, miközben a többiek csatlakoztak hozzá, hogy végezzenek az általa megsebesítettekkel. Fájdalmas ordítás vonta magára Frentis figyelmét, és Drakert vette észre, aki a homlokán friss vágással, a hátán fekve hárította egy varitáj lándzsadöféseit. Davoka a segítségére sietett, de a bandita hű maradt csatákban megszerzett ügyességéhez, és begördült a varitáj fegyvere alá, majd ágyékon szúrta, bár az némileg rontotta az összhatást, hogy ezután az összeeső rabszolgakatona eszelős ütlegelésébe fogott, miközben acsarkodó szájából szüntelen ocsmányságok özönlöttek. – Húzd fel a kaput! – utasította a Frentis a lonakot, és a mellvédre vezető lépcső felé indult. Két szabadkardot talált odafenn, akiknek fiatalos arcán még mindig döbbenet ült az odalent látott vérengzés után, és remegő kézzel emelték felé a kardjukat. – Küzdjetek, vagy fussatok! – kiáltott rájuk voláriul. – Ma így is, úgy is meghaltok! – A fiatal katonák menekülőre fogták, és anélkül szaladtak el a mellvéden, hogy egyszer is hátranéztek volna. – Mondjátok meg a bajtársaitoknak, hogy a Vörös Testvér megérkezett! – ordított utánuk a harcos, azután kivett egy fáklyát a falikarjából. Leugrott a pártázatra, és előre-hátra lóbálta az égő fáklyát, miközben a falakon túl húzódó, párába burkolózó mezőket kémlelte. Néhány szempillantás múlva észrevette, amit keresett: egy fáklya lobbant életre valahol messze, és minél közelebb jött, annál fényesebben lángolt, aztán egyszer csak kétezer renfaeli lovag bontakozott ki a ködből teljes vágtában. Banders báró a hadoszlop élén
száguldott, hamis rozsdás páncélján megcsillant a kelő nap sugara, és Arendil és Ermund lovagolt a két oldalán. Tétovázás nélkül átdübörögtek a kapun, és a kockakövön kopogó acélpatkók fülsiketítő lármát vertek, ahogy a lovagok végigviharzottak a Kapusoron. Néhány varitáj futva érkezett a nyugati negyedből, hogy szembeszálljon velük, és egy századnak sikerült hadrendbe állni az utcán, de az acél és csatalovak özöne elsodorta őket. – Testvér! – Frentis lepillantott a kapuház tetejéről, és azt látta, hogy Ivern vigyorogva int fel neki, mellette a saját felnyergelt lovával. – Vár a Feketetorony! ♦ ♦ ♦ Mire odaértek, a zömök erődnél már teljes volt a zűrzavar. Két varitáj holtan feküdt a főkapu előtt, és odabenn még többen csoportosultak. Végig kellett verekedniük magukat az udvarra, mert az árnyékos kapualjak labirintusából egyre több katona rontott elő, többnyire rabszolgák, meg néhány szabadkard, akiknek a fal tetején talált bajtársaikkal ellentétben eszük ágában sem volt gyáván megfutamodni. Sollis felvezette a testvéreit a lépcsőn, egészen a legfelső szintekre, aztán a mellvéden várakozó íjászoktól megszabadulva a saját nyílzáporukat zúdították a lenti védőkre. Frentis ajtóról ajtóra vezette a saját csapatát, és Draker egyiket a másik után taszította be, az aspektusokat keresve, de csak még több volárira bukkantak. A legtöbb felvette a harcot, mások eltántorodtak, de mind egyaránt halálra voltak ítélve. Frentis éppen egy raktárhelyiségből lépett ki, amikor az árnyékból két kardjával vadul szeletelő kuritáj ugrott rá. A testvér hárította az első csapást, de megcsúszott egy vérfolton, a kőre esett, és a kuritáj vészesen magaslott fölötte… ám végül holtan esett össze, a mellvértjéből kitüremkedő számszeríj-lövedékkel. – Nem vall rád ez az esetlenség, testvér! – incselkedett Illián az udvar túlvégéből. Szavait nem lehetett tökéletesen érteni, mert foga között új lövedéket tartott, miközben a számszeríjat a hasához szorítva felhúzta a húrt. Már éppen azon volt, hogy Sollis után küldi a lányt, amikor a figyelmét lekötötte valami lárma az udvar végében félig nyitva álló ajtó mögött. Odament, és a Feketetorony mélyébe vezető lépcsőket talált. Davokát
odahívta, és futva indult lefelé a lépcsőn. Odalent egy halott szabadkardot talált, ismeretlen acélnyilakkal a szemében. Mellette egy férfi feküdt rongyos városi gárdista uniformisban, véres karddal a kezében, felvágott hassal. A teremben három varitáj hevert, nyakukban a már látott acélnyilacskákkal, míg kicsivel odébb egy fiatal nő birkózott egy izmos szabadkarddal. A nő szeméből és orrából ömlött a vér, miközben a volári térdre kényszerítette, és rövid kardja a torka felé araszolt. Frentis dobásra emelte a kardját, de Illián gyorsabb volt, és nyilat röpített a volári halántékába, mielőtt a pengéje elvégezhette volna gyászos feladatát. A fiatal nő a kőre omlott az összeeső szabadkard alatt, és vér bugyborékolt fel az ajkára, miközben a torkából a teljes végkimerülés nyögése szakadt fel. Frentis lerántotta róla a hullát, és felsegítette. Bőre sápadtsága ellenére a szeme még élénken ragyogott. – A testvérem… – suttogta. – Testvéred? – Rhelkin… Városi őrség. Frentis megrázta a fejét, és a nő felnyögött bánatában. Sűrű pislogás közepette vörös könnycseppeket sírt, mielőtt újra megszólalt volna. – Aspektusok… biztonságban? A testvér körbepillantott a teremben, megszemlélve a cellákat. Az egyikből nyughatatlan dübögést hallott, és egy hang odabentről valami érthetetlent kiáltozott parancsoló hangnemben. – Kutasd át a hullákat! – utasította Illiánt. – Keresd a kulcsokat! Dendrish aspektus egyenesen, kihúzott háttal állt, amikor az ajtó kitárult. Merev arca nyugodtnak tűnt, habár sebesen pislogó szeme arról árulkodott, gyors halálra készül. – Aspektus – köszöntötte Frentis egy meghajlás kíséretében. – Frentis testvér vagyok. Kétlem, hogy emlékszel rám, de találkoztunk a tudáspróbán… Az aspektus szemmel láthatóan összement: hatalmas sóhaj kíséretében kétrét görnyedt, már amennyire a testtömege engedte. – Hol van Elera aspektus? – kérdezte parancsoló hangon a következő pillanatban, és Frentis felé emelte nyúzott arcát, amely valahogyan megőrizte az ellentmondást nem tűrő gőg nyomait, amire a testvér is élénken emlékezett. – Frentis testvér – köszöntötte a nő, amikor az ajtaja kinyílt. Elera az
ágyán ült, és szívélyesen mosolygott, összetett kezét az ölében tartva. – Hogy megnőttél! Alucius is veled van? Rohanó lépések döngtek, és Ivern jelent meg a cellaajtóban. Vigyora még a szokásosnál is szélesebbre sikerült. – Sollis testvér az üdvözletét küldi, aspektusok! – bólintott kurtán, majd Frentishez fordult. – Azt üzeni, szedd össze az embereidet. Már nem kell tartanunk ezt a helyet. Sürgősen a kikötőbe megyünk!
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Vaelin
– Mondtam már neked, mennyire gyűlölöm a tengeri utazást? – kezdte Nortah, és sápadtsága szürkés árnyalatot kapott a hajófenék félhomályában. A háta mögött egyik harcosa egyetértő mordulást hallatott, majd a sisakjába öklendezett. – A fenékvízbe hányj! – feddte meg Nortah. – Azt a sisakot nemsokára a fejedre teszed! Vaelin lágyan megveregette a testvére karját, és beljebb ment a hajófenékbe, elhaladva a volári vértbe öltözött szabad katonák sorai mellett, majd a lépcsőn lement az alsó fedélzetre, ahol a seordah harcosok hasonlóképpen nyomorúságos állapotban várakoztak. Egy félig nyitott hajóablak mellett talált rá Hera Drakilra, aki lehunyt szemmel, nyitott szájjal nyelte a kinti édes levegőt. – Hét kilométerre vagyunk a kikötőtől – újságolta neki Vaelin, de csak tanácstalan homlokráncolást kapott válaszul. – Hamarosan odaérünk – helyesbített. – Készítsd az embereidet! – Azóta készen állnak, hogy kiszálljanak ebből a borzalmas fadobozból, mióta beszálltak ide – vágott vissza a törzsfő, vészjósló csillanással a szemében. Dahrena vezetése nélkül nem volt könnyű dolga meggyőzni az erdei népet a hadicsel fontosságáról. Részletesen elbeszélte Hera Drakilnak, és a királynő is nagy jutalmakat, meg örök háláját ígérte, ha ráállnak, hogy hajóval mennek Varinvárba. A seordah némán hallgatta, majd visszasétált a népe táborába. Vaelin és Lyrna a tábor határán állva figyelték az eseményeket. A seordah nép nem szokott hozzá, hogy
kifejezést adjon érzelmeinek, így az egyre súlyosbodó csend és a körben ülő törzsfők halk tanácskozása némi baljós színezetet kölcsönzött a dolognak. Végül több óra múltán és az éjszaka leszálltával Hera Drakil visszatért, és lemondóan merev arccal közölte: – Megyünk a nagy vízre. – Minden sófoltos – panaszkodott most. – Nincs föld az ember lába alatt. Hogy lehet ezt a valamit elviselni? – Mohóságból vagy szükségből el lehet – felelte Vaelin. – Emlékszel, mi lesz a szerepetek? – Minden kétkardost megölni, aztán a nagy fekete épület felé indulni. A seordah megmoccant, amikor Vaelin felállni készült, és előredőlve ugyanazzal a firtató pillantással illette, amit Alltor óta látott rajta. Vajon mit keres? – töprengett a hadúr, miközben a törzsfő a tekintetébe fúrta a sajátját. – Vajon azon gondolkodik, egy másik lélek lakozik a szemek mögött? Vagy, hogy mit hozhattam vissza magammal? – Te… – kezdte a seordah, de elhallgatott, és a szavakat kereste. – Te most… jobban te vagy, Beral Shak Ur. Vaelin óvatos biccentéssel felelt. Igazából erősebbnek is érezte magát, a borzongás többnyire eltűnt a csontjaiból. Davernnel megejtett utolsó edzése is jól sikerült: a húga nagy örömére megverte a hajóácsot. Alornis megszokta, hogy végignézi a napi rendszerességű bajnokságokat, és diadalittasan felvisított, amikor Vaelin fakardja Davern hárítása ellenére betalált, és úgy gyomorszájon szúrta a fiatalabb férfit, hogy az szitkokat záporozott fájdalmában. Sötét felhő borult a fickó arcára Alornis gúnyos megjegyzéseit hallva, és Vaelin bűnös élvezetet talált Davern dühében, bár gondosan titkolta, amikor megköszönte az őrmesternek a szolgálatait, és felmentette jövőbeli kötelezettsége alól. – Uram – hörögte Davern –, mindig a szolgálatodra állok! Vaelin visszament a fedélzetre, és csatlakozott Revához a taton, aki könnyű láncingében, karddal a hátán és íjjal a kezében éppen nevetett valamin, amit a Pajzs mondott neki. A férfi jókedve rögvest elillant, amint megpillantotta Vaelint, és a kormányosát odaintve átadta a hajókormányt, majd kurta meghajlással köszöntötte a hadvezért. – Haduram. – Ell-Nestra flottavezér – köszöntötte viszont Vaelin, és mélyebbre hajolt. A Pajzs még Davrennél is ügyesebben titkolta az ellenérzését, bár a hadúr azt gyanította, ugyanolyan mély a seb.
– Kedvenc vadembereink készen állnak? – firtatta Ell-Nestra. – Ne nevezd így őket! – intette Vaelin. Bosszantotta a könnyedség, amellyel a Pajzs szurkálódott. Úgy látszik, a vereség és a megaláztatás rossz tanítók. – Bocsáss meg, uram. De azzal biztosan egyetértesz, hogy tengerésznek igen gyatrák. – És ki vetheti a szemükre? – szólt közbe Reva, csaknem olyan szürke arccal, mint Nortah-é. – A fél világgal megverekednék, csak hogy lekerüljek erről a teknőről. – Teknőről? – fordult felé a Pajzs tettetett haraggal. – Hölgyem a legszebb hajóval gúnyolódik, amelyet valaha meldenei szablya elnyert. Most azonnal kihívnálak párbajra, ha nem volnál gyönge nő. Jó képet vágott az arcán csattanó villámcsapásszerű pofonhoz, aztán ismét csak megnevettette Revát egy díszes meghajlással, majd elmasírozott, hogy első tisztjének megparancsolja, állítson össze egy harci csapatot. Azt hittem, legalább Reva nem enged a fickó bűverejének – gondolta keserűen a hadúr. – Az embereid készen állnak? – kérdezte a kormányzó úrnőt. Reva a kötélzet felé intett a fejével, és Vaelin végignézett a nagy hajó két tornyosuló árbockosarában zsúfolódó íjászokon. Egy alak hajolt ki a legelső emelvényről, és leintett nekik. Vaelin felismerte Bren Antesh sziluettjét. Türelmetlenséget észlelt az íjászmester mozdulataiban. – Azt hiszem, a legfőbb íjászod alig várja, hogy csatlakozz hozzá odafenn. – Ebben az esetben csalódnia kell – válaszolta Reva, és bátran állta a hadúr tekintetét. Vaelin annyiban hagyta a dolgot. Feleslegesen intette óvatosságra ezen a küldetésen. Pazarló hazárdjáték – vélekedett a támadás tervéről Marven gróf, és nem minden alap nélkül. Vaelin a farvizükben haladó két hajóra pillantott: a meldeneiek csak ezeket a volári vitorlásokat rabolták rövid hadjáratuk során, és mindkettő dugig volt seordah-val. A látóhatáron túl várakozott a többi hajó, amelyeket ilyen rövid idő alatt elő tudtak állítani: harminc hadi vitorlás még több erdei emberrel és három zászlóaljnyi királyi őrrel, köztük a Farkasfuttákkal a fedélzetén. Ezek képezték az új hadsereg krémjét, és most mindet egy lapra tették fel, a voláriak tudatlanságára számítva. A Pajzs egy nappal Belorath érkezése után bevitorlázott Warenhely
kikötőjébe, készletekkel vastagon megrakott zászlóshajóján, és elmesélte a bánatát, hogy nem tudott megkaparintani egy a saját újonnan rabolt szörnyetegéhez hasonló méretű és fajtájú hajót. – Mintha a tükörképünkkel csatáztunk volna – regélte Lyrnának, és zavara tompította valamelyest szokásos pezsgését, továbbá, más alkalmakkal ellentétben most nem szívesen nézett a királynő szemébe. – Csak egy hajót találtunk épen, amelyen egy ostoba barom parancsolt – folytatta –, de sajnálatos módon a rajta gyúlt tüzek túlzottan elharapóztak, és elsüllyedt, a sikolyokból ítélve úgy száz szabadkarddal a fedélzetén. Akkor pattant ki Vaelin fejéből az ötlet, és olyan ösztönöket mozdított meg benne, amelyek, azt hitte, már rég elvesztek a dallal együtt. Varinvárnál Viharharag párját várják. Egy napon és egy éjen át töprengett rajta, mielőtt a királynő jóváhagyását kérte volna. – Nincsen annyi hajónk, amennyibe belefér az egész hadsereg – emlékeztette Lyrna. – De arra elég, hogy elfoglaljuk a kikötőt, és Varinvár uralma azon áll vagy bukik, hogy kinek a kezében vannak a mólók. Továbbá, Lerniál testvéren keresztül Caenis testvér is eljuttatja a télidői támadás parancsát a renfaeli seregnek. – Nagy a kockázat – rázta meg a fejét a királynő. – Még ha a renfaeliek, akárkik legyenek is, a segítségünkre is sietnek, az esélyeink igen csekélyek. Marvennek van igaza, túl nagy a kockázat. – A seordah miatt nem – ellenkezett Vaelin. – Ha ők támadnak először úgy, hogy Reva úrnő íjászai fedezik őket, akkor egy órán belül elfoglaljuk a kikötőt. – Így meggyőztek téged a képességeik? Eszébe ötlöttek a kuritájok arról a napról, amikor a zuhogó esőben sebes és halálos mozgásukkal szinte lassú gyermekeknek tűntek a hadsoraik között harcoló erdei emberekkel szemben. – Te nem láttad őket Alltornál, fenség – húzta ki magát, aztán hivatalos hangon folytatta: – Királynőm, hadvezéredként állítom, ez az egyetlen megoldás arra, hogy Varinvár a kezünkre kerüljön, mielőtt véget ér az év. – Az Atyára! – Reva suttogása visszarepítette a jelenbe. A fiatal kormányzónő a korlátnál állt, miközben megkerülték a déli földnyúlványt, és megpillantották Varinvárt. Vaelin egy pillanatra biztosra vette, hogy csupa romot jöttek felszabadítani. Az egész déli negyed nem tűnt többnek, mint téglahalmok és megfeketedett fagerendák romhalmazának. Ám amint
közelebb értek, a szeme ismerős, még mindig álló épületeken akadt meg a törmelékhegyek között: a kikötőre néző kereskedőházakon, a palota északi szárnyán a szétfoszló reggeli ködben, és középen a Feketetorony sötét, zömök épületén, ahol reményei szerint az aspektusok még mindig éltek. Reva elfordult a látványtól, és komor arccal intett az odafent várakozó íjászoknak, akik azon nyomban leguggoltak, és eltűntek szem elől. A Pajzs felöltötte nagy karikákból fűzött láncingét, és felcsatolta a szablyáját. – Jobb lesz, ha mellettem maradsz, hölgyem – kacsintott Revára. – Majd én megvédelek! A fiatal nő ezúttal nem tudott nevetni. A város látványa, olybá tűnt, elvette a jókedvét. – Inkább nekik kell valaki, aki megvédi őket – motyogta, és a fejével a voláriak felé intett, akik most már látszottak a mólón. – Reva arca feszültséget hordozott, szemöldökét összevonta, és tekintetét egy adott pontra irányította. A vele egykorú nők arcán ez dacnak tűnhetett volna, ám Vaelin jól tudta, hogy ez az ostrom közben felvett harci álarca, amelyet számos volári élete utolsó pillanatában látott. Kinyújtotta a kezét, és megszorította a nő vállát, aztán az orrba indult. Nortah kiválasztott harcosai is feljöttek a fedélzetre volári felszerelésbe öltözve. Testvére egészen meggyőző szabadkard-osztagparancsnoknak tűnt, amikor hadrendbe állította őket. Ő lesz az első, aki lemegy a pallón, hogy köszöntse azt a magas rangú volárit, aki a fogadásukra érkezik, azelőtt, hogy ledöfné, és rohamot intézne a kísérete ellen, miközben a cumbraeli íjászok odafentről halált szórnak mindenki másra. A vitorlákat kurtítva megközelítették a kikötő bejáratát, mindezt némán, nehogy a parton várakozók eltűnődjenek, miért hallatszanak meldenei szavak egy volári hadihajóról. Vaelin most már egészen tisztán látta a fogadóbizottságot, a szépen elrendezett szabadkardsorokat a tisztjük mögött. Remélhetőleg éppen a város rangidős volári parancsnokához volt szerencséjük. Felderítette a látvány, hiszen ő fog először Nortah-val találkozni, vagy ha mégsem, a nyílzáporban egész biztosan odavész. Bal oldalon egy magas alak ült masszív csatalovon, hosszú, sötét haját hátrafogta, és szép arca láthatóvá vált. Lyrna arra adott parancsot, hogy Darnelt lehetőség szerint élve kell elfogni, mert szeretett volna belőle minden elérhető értesülést kicsikarni a voláriak terveire vonatkozóan, de Vaelin nem sok esélyt adott a fickónak, ha a királyi őrség egyszer partra száll. A Pajzs segítségével valahogyan el kell tüntetnie a fickót…
Hirtelen kihúzta magát, mert Darnel lova felágaskodott, ledobta a nyeregből a lovasát, és vadul kapált a patáival. Egy pillanatra minden összekavarodott, amikor a paripa megveszve, embereken átgázolva elvágtatott, aztán Vaelin megpillantott egy sovány alakot, aki Darnel felé iramodott, kezében tompán csillogó acéllal. Alucius! A hajóról látott mindent, de tehetetlenül állt, miközben a vitorlás közelebb és közelebb araszolt a parthoz: látta, ahogy Darnel kardja végigvág Alucius mellén, látott egy ismerős, magas alakot, aki felszúrta a hűbérurat a kezéből kiálló tüskére, látta a volári parancsnokot, aki a támadást észlelvén megelevenedett, és összeszedte katonáit. – Antesh! – kiáltott fel az árbockosárba Vaelin két kezéből tölcsért képezve. Amikor az íjászmester megjelent az emelvény szélén, a hadúr a mólóra mutatott: – Mindet megölni! Reva ott termett mellette. – Mi folyik itt? – Felejtsd el a tervet! – kiáltotta neki a férfi, azután a vállán átnyúlva fegyvert rántott. A móló mindössze tíz méterre volt. – Üzenem Nortahnak, hogy vigye az embereit a partra, és lásson neki az öldöklésnek! Felhúzta magát a korlátra, és figyelte a nyilakat, amelyek lezuhogtak a kötélzet közül. A voláriak húszasával hulltak, és Al Hestián tűnt fel a kavargásban, testével takarva a fia testét. Vaelin még egy utolsó pillantást vetett a rakpartra, és leugrott a korlátról, kemény zökkenéssel érkezve a partra, aztán továbbgurult, hogy enyhítse az ütődést. Al Hestián felé iramodott, de az útját elzárta egy szabadkard-különítmény, akik a bajtársaik testét pajzsként használva hátráltak egy veterán őrmester parancsoksága alatt. Vaelin közébük kaszabolta magát, kétkezes csapásokat osztogatva a kardjával. Ketten gyors egymásutánban hullottak el, az idős őrmestert több nyílvessző is eltalálta a mellén és a nyakán, a többiek menekülőre fogták, de csakhamar a kövekre zuhantak a halálos esőben. Vaelin csak futott tovább, levágva minden volárit, akinek sikerült az útjába állnia. A kard ugyanazzal a könnyed, borzasztó kecsességgel villogott, amelyet már elveszettnek hitt: egyre csak hárított és gyilkolt, miközben szinte saját akaratán kívül táncolt. Talán sohasem a dal tehetett róla – futott végig komor agyán, miközben félrelépett egy szabadkard szúrása elől, és mögéje lépve felvágta a tarkóját. – Nem kell ahhoz dal, hogy öljön az ember. Látta maga előtt Al Hestiánt, aki még mindig védekezőn Alucius fölé
görnyedt. Egy egész csapat volári rohant feléjük. Valami elzümmögött Vaelin füle mellett, és a legelöl járó volári holtan bukott fel, a melléből kiálló nyílvesszővel. A hadúr hátrapillantva Revát vette észre, aki nyilakat tett mesterien faragott íjára, és olyan sebességgel és pontossággal lőtte ki őket, amellyel, tudta, ő sohasem érhet fel. Szaladt tovább az idős Al Hestián felé, miközben még két volári hasalt el a kormányzónő nyilaitól. Az egyik katona odaért, és csaknem levágta a volt hadurat. Vaelin szinte repült a levegőben, pengéjét kinyújtva elzárta a csapás útját, majd egy pöröly erejével vágta a férfi arcába az öklét. A fickó megtántorodott, riposztra emelve rövid kardját, aztán a feje hátracsapódott, és összeesett, mert Reva egyik nyila szemen kapta. – Alucius! – Vaelin félrelökte az öreg hadvezért, és leguggolt a költő mellé. A szeme a mellén éktelenkedő szörnyű sebtől a fiatalember arcára tévedt. A sápadt vonásokból minden szín kiveszett, a szemek félig lehunyva álltak. Reva is mellé térdepelt, és megérintette Alucius arcát, aztán szomorúan felsóhajtott. – Te részeg tökfej! – mormolta. – Pók! – elevenedett meg hirtelen Vaelin tekintete, és felpattanva a tenger felé nézett. – A harmadik hajón van a többi áldottal együtt… – Vaelin! – ragadta a kezét a nő. – Már késő. A hadúr csak állt, és tekintetét elszakította a költő holttestéről, miközben a seordah harcosok mindkét oldalon elsuhantak mellettük, majd belehasítottak a szabadkardok sietősen összeszedett soraiba, és szétverték őket. Néhányan rövid karddal próbálkoztak a túlságosan sebes és néma fantomok ellen, akik lerohanták őket, ám a pengék csak a levegőt találták, és a voláriak tucatjával hullottak a halálukba. Mások egyszerűen elmenekültek, nyúlként futva a romokon keresztül, vagy a kikötő vizébe vetve magukat, inkább kockáztatva a fulladást, mint hogy szembeszálljanak egy ilyen rohammal. Itt-ott kuritájok látszottak, akiknek sikerült egy-két vágást ejteni, mielőtt a furkósbotok végeztek velük. A mészárláson túl Vaelin sűrű volári alakzatot vett észre a raktárnegyed melletti nyílt terepen. A rendezett varitájsorok kísérteties pontossággal kerültek a helyükre. – Visszavonulnak a palotába. Megfordulva Lakrhil Al Hestiánt találta ott, aki üres tekintettel, homlokráncolva nézte őt. Tompa hangjából minden élet kiveszett.
– Tűzcsapdákkal van körülvéve. Ott napokig kitarthatnak. Az apa újra lenézett Aluciusra, aztán lehajolt, hogy felvegye a tőrt, amelyet a költő még mindig a kezében szorongatott. A saját torkához emelte. Vaelin ökölcsapása éppen az orra alatti idegcsomóba talált, és az öreg hadvezér eszméletlenül esett össze a kövön. – Állítsd fel az íjászaidat a mólón! – hagyta meg Revának a hadúr, és fejével a sűrű varitájsorok felé intett, akik most a város felé való visszavonulással próbálkoztak, miközben a seordah folyamatos nyílzáporral zaklatta őket vízszintesen tartott íjaikból. A visszavonulás ellenére Vaelin tudta, hogy még koránt sincs vége: további volári egységek mozgolódtak a romok között, az északi negyedben hadtestek alakultak, és még több nyugaton. Nortah nem messze hajtotta a harcosait egy szabadkard-század maradványai között, kezében markolatig véres karddal. – Az északi kapuhoz! – kiáltott oda neki. – Akadályozzátok meg a tömörülésüket! Utánatok küldöm a királyi őrséget, amikor partra szállnak. Nortah bólintott, aztán a földbe gyökerezett a lába, mert észrevett valamit keleten, és nevetve mutatott arrafelé vörös vasával. – Arra talán nem is lesz szükség, testvér. Vaelin már azelőtt meghallotta, mielőtt meglátta volna őket. Acél lármája zúgott a kockakövön. A volári parancsnok fülét is láthatólag megütötte a hangzavar, mert megkísérelte a balszárnyra csoportosítani a századokat, kevés sikerrel. A lovagok belehasítottak a volári sorokba. A pallosok és buzogányok gyors ritmusban emelkedtek és hullottak, így vagdalkozták át magukat a varitájokon, és az egész alakzatot kettéválasztották. A seordah rohanvást érkezett, hogy befejezze a pusztítást, és az egymással keveredő vér, lélegzet és gőzölgő lóverejték vékony párája lassan felhővé alakult, hogy betakarja az egész dühödt vérengzést. A szabadkardokkal ellenben a varitájok nem ismerték a megfutamodást, és az utolsó csepp vérükig harcoltak. Vaelin Nortah-ékat Reva íjászai mellé rendelte, és meghagyta nekik, hogy rohanják le a palotát. – Még mindig van egy fél hadosztálynyi áldozatnak való – biztatta őket. – Ne kockáztassatok, osszátok meg őket, és hagyjátok az íjászoknak, hadd végezzék el a piszkos munkát. Várt, amíg a királyi őrség partra szállt, elsőként a Farkasfutták, akiket most egy korábbi tizedes vezetett, valaki, akire Vaelin homályosan emlékezett az Alpiri Háborúból.
– Állítsatok őröket e mellé az ember mellé! – mutatott az eszméletlenül fekvő Al Hestiánra. Még egy pillantást vetett Aluciusra, és tudván, hogy neki kell majd elmesélnie Alornisnak, gyávának érezte magát, amiért húzódozott a feladattól. – És biztosítsátok ennek a másiknak a holttestét! A királynő személyesen fogja búcsúztatni, amikor átadjuk a lángoknak. Végigjárta a varitájok vereségének színhelyét. A rakpartot az egyik végétől a másikig tetemek sűrű szőnyege takarta. Egy széles mellkasú lovag ügetett oda hozzá magas csatalovon, amely a testeken tapodva csontokat ropogtatott a patája alatt. A lovas katona hátratolta az arcát rejtő, vörösre festett sisakrostélyt, és erőltetett kacajjal köszöntötte Vaelint. – Szép kis látvány, mi, nagyuram? – Báró – hajolt meg a hadúr. – Reméltem, hogy te leszel az. Egy fiatal, kopasz fejű lovag vezette a lovát Banders mellé. Élénk pillantása egy pillanatra megállapodott Vaelinen, aztán érdeklődve végigtekintett a parton. – Hol van? – kérdezte vadul, kezében vér borította pallosával. – Ez itt Arendil, az unokám – magyarázta Banders. – Alig várja, hogy találkozzon Darnel nagyúrral. – Arrafelé keresd, fiatalúr! – mutatott Vaelin a háta mögé. – Attól tartok, igencsak halott. A fiatal lovag szemmel láthatóan elkenődött, és leeresztette fegyverforgató karját. Az arcán egyszerre tükröződött megkönnyebbülés és csalódottság. – Nos, legalább vége. – Az ábrázata felélénkült, amikor észrevett egy csapatot, akik a Kapusoron futva közelítettek, és üdvözlésre emelte a kezét. Vaelin először azt hitte, Nortah harcosai, de hamar rájött, hogy még azoknál is furább szerzetek, mindenféle korú emberek különféle ruházatban: egy lány, aki nem lehetett több tizenhat évesnél, egy lenyűgöző termetű lonak asszony, meg egy izmos fiatalember… a Hatodik Rendben használatos karddal. Frentis hitetlenkedve nézett a férfira, aki az ajkán halovány mosollyal közelített. Vaelin néhány méterre tőlük megtorpant, és itta a fiatalember látványát, aki egyszerre számított testvérnek és idegennek. Most még lenyűgözőbb benyomást tett, mint annak idején, erősebb lett, és Vaelin megállapítása szerint a sebhelyek is eltűntek, az elszakadt ingén keresztül látszó bőréből ítélve. Az arca szintén elveszítette fiatalos simaságát, amire oly élénken emlékezett: éles ráncok alakultak ki a szája és a szeme körül.
Most az egyszer Vaelin hálás volt az ének elveszítéséért, mert nem volt biztos benne, hogy tudni akarja, mi mindent láttak azok a szemek. – Úgy hallottam, meghaltál – kezdte. Frentis mosolya kiszélesedett. – Miközben mélyen legbelül tudtam, hogy nem lehet igaz – folytatta a hadúr. Látva a testvére nyilvánvaló és őszinte örömét, Vaelin ha lehet, még súlyosabb bánatot érzett. – Kérem a kardodat, testvér – nyújtotta a kezét. Frentis mosolya lassan lehervadt, miközben a mellette állókra pillantott, aztán bólintott, és közelebb lépett, hogy markolattal előre átadja a fegyverét. Vaelin elvette, és odahívta a Farkasfutták új parancsnokát. – Ennek az embernek a királynő parancsára felelnie kell Malcius király haláláért. Béklyózzátok meg, és a királynő további utasításáig vigyétek a tömlöcbe!
MÁSODIK RÉSZ Komoly hiba volna azt hinni, hogy a rabszolga egészen ember. A szabadság előjogát származásunk kiválósága okán érdemeljük, mint igaz volári polgárok. Ezzel szemben a rabszolga helyzete, amelybe úgy került, hogy rabszolgasorba született, háborúban esett foglyul, vagy híján van minden iparos tudásnak és értelemnek, nem egyszerűen a társadalom mesterséges alkotása, hanem a természet rendjének pontos leképezése. Ebből következik, hogy eme rend felborítására tett bárminemű kísérlet, akár téves kormányzásból, akár nyílt lázadásból ered, mindig bukásra van ítélve. – LORVEK IRLAV TANÁCSTAG, VOLÁRIA: A CIVILIZÁCIÓ CSÚCSA AZ EGYSÉGES KIRÁLYSÁG NAGYKÖNYVTÁRA A SZÖVEG NEM TELJES, RÉSZLEGESEN MEGPERZSELŐDÖTT (A KÖNYVTÁROS JEGYZETE)
VERNIERS ELBESZÉLÉSE
Korábbi utammal ellentétben, amelyet ezen a hajón tettem meg, most kabint is kaptam. Az első tiszté volt, aki a Fogak Csatájában veszett oda. A kapitányunk fennhangon kijelentette jöttment legénysége előtt, hogy eleddig még nem talált alkalmas személyt a tisztje helyére, és megkaphatom a lakhelyet, hiszen ezek a kutyák úgysem érdemlik a megtiszteltetést. A kényelmes hajólakás képe azonban rögvest szertefoszlott, amint kiderült, hogy korábbi úrnőmmel kell osztoznom a kabinon. – A te foglyod, írnok – vetette oda nekem. – Te vigyázol rá. – Miért kellene vigyáznom rá? – mutattam széles mozdulattal a minket körülvevő óceánra. – Ugyan hová szökhetne el? – Tönkreteheti a hajót – felelte a fickó a vállát vonogatva. – Vagy cápa elé veti magát. Akárhogy is, a fogoly a te felelősséged, és egyébként sincsen felesleges emberem, akivel őriztethetném. – Kicsi ez az ágy – állapította meg Fornella, amikor az ajtó becsapódott a hátunk mögött. – Mégsem bánom, ha osztozkodnom kell rajta. A kabin sarka felé böktem. – A te helyed ott van, úrnőm. Ha csendben maradsz, talán kapsz egy takarót. – Vagy máskülönben? – csipkelődött a foglyom, és tüntetőn leült a keskeny ágyra. – Megkorbácsolsz? Kegyetlen kínzással kényszeríted ki az engedelmességemet? Gúnyosan somolygott, én pedig hátat fordítva neki, a kerek hajóablak alá illesztett, kicsiny térképasztalhoz mentem. – Tucatnyi ember van ezen a hajón, aki szívesen végrehajtja mindazt a büntetést, amit csak érdemelsz –, feleltem neki, és a táskámba nyúlva elővettem az első kezembe akadó tekercset. – Efelől semmi kétségem – biztosított. – Te is végignéznéd? Az én kedves férjem szerette figyelemmel követni a rabszolgalányok megkorbácsolását. Gyakorta élvezkedett is közben. Te is így teszel majd, uram?
Felsóhajtottam, lenyeltem a választ, majd kibontottam a pergament. A volári agyagművesség képes jegyzékét. Harlick testvér precíz, ám túlzottan csiricsáré betűi láttán szórakozottan felmordultam. Még az írása is gőgös! Bár nem mondhattam, hogy kedvelem a testvért, meg kellett hagynom, hogy Harlick kiváló rajztudással rendelkezett: az első ábra lenyűgöző pontossággal mutatott be egy ezerötszáz éves vázán látható vadászjelenetet, amelyen mezítelen, lándzsás férfialakok szarvast űztek egy fenyvesen keresztül. – Agyagedények! – csodálkozott a vállam fölött átkandikáló Fornella. – Szerinted fazekakban fogsz a Szövetséges nyomára bukkanni, uram? Nem néztem fel a tekercsből. – Amikor egy írásbeliség előtti kort akarunk megismerni, sok értesülést szerezhetünk a díszítőábrák tanulmányozásából. Amennyiben tudomásod van bármilyen egyéb kutatási irányról, hálás volnék, ha megosztanád velem. – Mennyire volnál hálás? – kérdezte a nő. Közelebb hajolt, és lágy lehelete a fülemet csiklandozta. Mindössze megcsóváltam a fejemet, és visszafordultam a tekercs felé. Ő felnevetett, és elhúzódott tőlem. – Hát tényleg nem érdekelnek az asszonyok? – Az asszonyok iránti érdeklődésem mértéke a kérdéses asszonytól függ. Még jobban széttekertem a pergament, amelyen további vadászjeleneteket találtam, illetve áldozati szertartások ábrázolását, meg különféle isteneket és hátborzongató kinézetű teremtményeket. – Segíthetnék –, folytatta Fornella. – Sze… szeretnék segíteni. Feléje fordultam, és azt láttam, hogy az arcán óvatosság, de egyben őszinteség tükröződik. – Miért? – Hosszú hajóút áll előttünk. És akármit is gondolsz a szándékaimról, én is azt szeretném, ha a küldetésed sikerrel járna. Ismét a tekercsen látható képre pillantottam. Meztelen tivornyázók táncoltak és vigadtak egy hatalmas, majomszerű lény előtt, amely tüzet lövellt szélesre tátott pofájából. Kethiai korsótöredék – állt a kép alatt a birodalom előtti korból. A nőhöz fordultam: – Pontosan mikor vetették el a voláriak az istenhitet?
♦ ♦ ♦ – Hosszú idővel a születésem előtt történt – mesélte Fornella. – Igazából még az anyám születése előtt, ám ez a szorgalmas, tudós asszony gondoskodott róla, hogy megismerjem legdicsőbb birodalmunk történetét. Visszavonultunk a fedélzetre, és az orr közelében telepedtünk le. A nő beszélt, én jegyzeteket körmöltem. A kapitány morgott valamit, amikor meglátott minket, de nem tiltakozott, a legénység pedig szívesen levegőnek nézett minket, illetve olykor ellenséges pillantásokat lőttek Fornella felé. – A Birodalom most egyetlen nyelvet beszél –, folytatta a nő –, és a Tanács rendeleteit követi, akár a legnagyobb városok polgárairól, akár a legocsmányabb mocsár lakóiról van szó. De nem volt ez mindig így. – Tudom, hogy a birodalmatok háborúban született. Valójában számos egymást követő háborúban, amelyek csaknem három évszázadig tartottak. – Való igaz, de míg az összekovácsolódás kora létrehozta a birodalmat, a valódi egység még sok évszázadig váratott magára. Túl sok különféle pénznem létezett, túl sok különféle értékkel; és a megszámlálhatatlanul sok nép mind külön nyelven beszél. És persze mindegyik másik istent imádott. Az anyám mindig azt mondta, hogy a férfiak szívesen harcolnak és ölnek, hogy pénzt szerezzenek, de halni csak az istenükért halnak. A birodalom érdekében ilyen hűségre volt szükség amelyet nem háborgat az isteni tényező. Így hát további háborúk következtek, amelyeket egyesek az Üldözéses Háborúknak neveznek, de a birodalmi történészek az egész korszakot a Nagy Tisztogatás idejének hívják. Hatvan véres, próbatételekkel és kínzatásokkal teli évig tartott, és teljes tartományok lettek a földdel egyenlővé, egész népcsoportok menekültek el otthonukból: egyesek az északi hegyekbe, mások a tengeren túlra, ahol a volári zaklatástól távol új nemzeteket hozhattak létre. De mindannak ellenére, amit akkor elveszítettünk, ez az időszak hozta létre a birodalmat, mert akkor lettünk rabszolgatartó nemzetté. – Persze mindig is léteztek rabszolgák, főként a volári terület szívében, azonban most még többen lettek. Az isteneikhez való ragaszkodásuk miatt megverték és megfélemlítették, aztán tovább tenyésztették őket, és a rá következő nemzedékek már teljesen elfelejtették, kiket is imádtak valaha. Két dolog kell ahhoz, hogy ennyi embert irányítani lehessen: nagy szervezettség és mérhetetlen kegyetlenség. Néha úgy vélem, a Szövetséges
éppen ezeket a tulajdonságokat találta olyan ellenállhatatlannak. Hiszen bizonyosan okkal esett éppen a mi népünkre a választása. – Tudod-e, mikor adott jelt magáról először ez a férfi? – Azt sem tudom, hogy a Szövetséges emberi lény-e egyáltalán. Az anyám mesélt egy négyszáz esztendővel ezelőtti korról, amikor a birodalom egységét semmi sem ingathatta meg. Az alpiriakkal mindig is háborúságban álltunk, de ezúttal, ha lehet, még jobban kiéleződött az ellentét, a csaták egyre több katonát emésztettek fel, a hadjáratok már nem hónapokig, hanem évekig tartottak, noha a győzelem továbbra is vágyálom maradt. Végül az alpiriak megelégelték a folyamatos betöréseinket, és ellentámadást indítottak, aztán néhány hónap alatt elfoglalták a déli tartományokat. A válság gyakran felszínre dobja a kivételes tehetségeket. Így történhetett meg, hogy a déli Mirtesk város egy fiatal tábornoka rangjában felemelkedett. Ennek a tábornoknak ugyanis forradalmi ötlete támadt, és a módja is megvolt rá, hogy megvalósítsa azt. Ha a rabszolgáink képesek voltak városokat építeni és megművelni a földjeinket, miért ne harcoltak volna a háborúinkban is? És ezzel az újonnan felfedezett bizonyossággal megalkottuk a varitájokat és kuritájokat. Taktikai zsenialitással és a rabszolgakatonák bámulatos bevetésével végül sikerült visszaverni az alpiriakat, és az új tábornok halhatatlan hírnevet szerzett. Az egész birodalom őt éltette, szobrokat emeltek a tiszteletére, és a legkiválóbb íróink eposzokat költöttek, hogy megörökítsék csodálatos életét. Fornella elhallgatott, és ajkai fanyar mosolyra húzódtak, bár a szeme olyan bánatról árulkodott, amelyet még sohasem láttam benne azelőtt. – Csak éppen az övé nem hétköznapi élet volt. Ugyanis míg tiszttársai kiöregedtek és elfonnyadtak mellőle, fiatal tábornokunk ugyanolyan fiatal maradt. – Ő volt tehát az első. – Igen. Az első volári, akit megáldott a Szövetséges hangja, vagy talán az első, akihez elküldte valamelyik teremtményét, hogy magához édesgesse. Ám a tábornok ajándékai nem értek véget azzal, hogy átadta a rabszolgák teljes megbéklyózásának titkát, akik így uraik parancsára gondolkodás nélkül öltek és haltak. Nem, ő többet tartogatott számunkra, a valaha volt legnagyobb ajándékot. Mert tőle tanulta meg a Tanács az örök élet titkát, természetesen a Szövetséges utasítására. És így idővel mindannyian az ő teremtményeivé váltak. A tábornok lett a Szövetséges szócsöve a
Tanácsban; először csak óvatosan hallatta a hangját, és inkább vezetett, mint parancsolt. Homályosan valami nagyszerű feladatra utalt, amire kiválasztotta a birodalmat. Ám ahogy teltek-múltak az évek, a tábornok viselkedése egyre kiszámíthatatlanabbá vált. – Az anyám azt mesélte, egyszer találkozott vele, egy tiszteletére rendezett lakomán. Tudnod kell, hogy a családom dúsgazdag és a birodalom legelső napjaitól fogva ott ül a Tanácsban. Megkérdeztem az anyámat, milyennek találta a nagy hőst, és ő elnevette magát: „Ijesztően őrültnek – felelte a kérdésemre, majd hozzátette: – De úgy hallottam, hogy a lánya még nála is rosszabb.” – A lánya? – kérdeztem foglyomat. Fornella szorosabban összehúzta a vállán a kendőjét, és a szemében ülő szomorúság fájdalmas merengéssé változott. – Igen, a lánya. Egyszer vele is találkoztam. De az az egy alkalom bőven elég volt. – Ők is olyanok, mint te? A tábornok és a lánya még mindig élnek? – A tábornok őrülete az évszázadok előrehaladtával egyre félelmesebb méreteket öltött, az alpiriak felett aratott győzelem vágya megszállottsággá lett nála, és vészes bukásba torkollott. A Tanács tagjai, akik addigra már mind részesültek az Áldásból, a Szövetséges többi szolgája tanácsára véget akartak vetni a tábornok dicső pályafutásának, és legfőbb bérgyilkosukat küldték, hogy kiiktassák az eszelőst. Azonban ha igaz az, amit a királynőtől hallottunk, azóta talán már a lányt is utolérte a halál Malcius király mellett. – A tábornok lánya tette? Megölte a saját apját? – Számtalan életet elvett már világszerte, uram. Ha szerencsénk van, nem gyötör bennünket többé. Csak hát egyre inkább úgy találom, hogy a szerencse igen ritka portéka. – Él még az anyád? Ő is részesült a Szövetséges áldásából? A nő megcsóválta a fejét, majd kedvesen mosolyogva a szemembe fúrta a tekintetét. – Nem. Megöregedett, és meghalt, annak ellenére, hogy én könyörögtem neki, tartson velem ebben a véget nem érő életben. Ő tudta egyedül, milyen árat kell valójában fizetnünk ezért az egyezségért, de senki sem figyelt rá. Ő tudta, mi vonzotta oda a Szövetségest, ha azt nem is, mi szülte. – És mi az? Mi vonzza? – A hatalom. Így választotta ki a legelsőket: nem a legtehetősebbekkel
kezdte, hanem a legbefolyásosabbakkal, akiknek szava a legnagyobb súllyal esett latba a Tanácsban. Mivel nem évek, hanem évtizedek alatt történt mindez, és több tucat éven át mindig csak egyvalaki nyerte el a kegyeit, úgy tűnt, mintha véletlenszerűen választaná ki őket, mintha csak egy istenszerű lény szeszélye mozgatná a szálakat. De az anyám elég ideig élt ahhoz, hogy felismerje a mintát. Minden egyes egyezséggel egyre erősebben az akarata alá hajtott minket, minden ajándékkal egyre jobban a szolgáivá lettünk. – Amikor az anyám utoljára engedte, hogy meglátogassam, mielőtt kitiltott volna a házából, csak egyetlen szót mondott. Addigra csaknem kilencven évet élt, és nem maradt több belőle, mint egy apró halom csont és bőr egy nagyon nagy ágyban. De az elméje sohasem homályosodott el, és a szeme fényesen ragyogott. Bár csak suttogni volt ereje, tisztán és érthetően hallottam, amit mondott; igaz, akkor azt hittem, csupán egy megkeseredett vénasszony recsegi utolsó átkát. Fornella elhallgatott, és a déli látóhatárra meredt, ahol sűrű felhőgomoly gyülekezett, és kellemetlen éjszakát ígért, nem mintha egyébként sok alvásra számíthattam volna a foglyom mellett. Ahogy a szélben csapkodó haját néztem, észrevettem, hogy mostanra több őszes szál csillogott a hánykolódó bozontban. – Csak egyetlen szót mondott – ismételte elhaló hangon. – „Rabszolga.” ♦ ♦ ♦ Mint azt megjósoltam, nem jött álom a szememre. Az est leszálltával a tenger viharossá vált, a feltámadó szél pedig kopogó esővel verte a hajóablak ködös üvegét, és hangosan üvöltött a hajóderék fájának százezernyi résében. Fornella a hátán feküdt, lassan és nyugodtan lélegezve. Én magam az oldalamra fordulva a hajótestet bámultam. Megszabadultam a cipőmtől, azonban minden egyéb ruhadarabomat magamon tartottam, míg ő meztelenül pihent. Bárminemű szégyenérzet nélkül szabadult meg az öltözékétől, és becsusszant mellém az ágyba, míg én hátat fordítottam neki. Csaknem egy órán keresztül némán feküdtünk egymás mellett, hiszen a szél vonítása és körülményeink különössége minden álmot kiűzött a szemünkből. Végül Fornella megszólalt:
– Gyűlölsz engem, uram? – A gyűlölethez szenvedély is kell – feleltem én. – Vagy úgy: Az arany és por énekei, huszadik vers. Nem gondolod, hogy önelégültségre vall lépten-nyomon a saját munkásságodból idézni? – A vers egy ősi himnuszból származik, amelyet a nyugati hegyek törzsei énekeltek. Ahogyan azt az előszóban is tisztázom. A nő halkan felnevetett. – Tehát nem ébresztek benned szenvedélyt? Aligha meglepő, tekintve különös vonzalmaidat. A férficsodálókhoz szokott nő azonban akaratán kívül is megalázva érzi magát. – Éreztem, hogy megmoccan mögöttem, és az oldalára fordul. – Ki volt az? A férfi, akit szerettél? – Ezt nem fogom éppen veled megvitatni. Lehetett valami fenyegetés a hangomban, mert félig jókedvében, félig bosszankodva felsóhajtott, mielőtt tovább tapogatózott volna. – Pedig van valamim, ami felkorbácsolhatja a szenvedélyedet, már ami a tudásvágyadat illeti. Egy apró részlet a Szövetségesről. Keményen összeszorítottam a fogamat, és azon tűnődtem, nem gyűlölöme mégis ezt a volári asszonyt. Felültem, és feléje fordultam. A párnáján félrecsapott fejjel engem nézett, és a sötétben csak csillámló szemét láttam. – Akkor mondd el, amit tudsz! – kértem. – Előbb halljam a férfi nevét! – erősködött. Felültem, és lelendítettem a lábamat az ágyról. – Seliesen Maxtor Aluran – feleltem. Gonosz és gúnyos nevetésre számítottam, de a nő hangja nem veszítette el nyugodt és töprengő színezetét. – Az Alpiri Birodalom reménysége… És éppen az a férfi ölte meg aki lemészárolta a kedves férjuram hadseregét is. A mi népünk nem hisz a sorsban; a végzetünket alakító, láthatatlan erők gondolata tiltott tan egy babonaságtól megtisztított nemzet számára. De olykor mégis eltűnődöm… Éreztem, hogy ismét megmozdul az ágyon. Meleg, meztelen testét a hátamnak nyomta, aztán a vállamra fektette a fejét. Egy csepp érzékiség sem volt abban, ahogyan ölelt, legalábbis én nem éreztem benne mást, csak a közelség vágyát. – Őszinte részvétem a gyászodért, nagyra tisztelt uram – mondta ceremoniális alpiri nyelven. – A fivérem a Volári Nagytanács legrégebb óta szolgáló tagja, így mindenkinél jobban ismeri a Szövetséges terveit, viszont még ő sem látja valódi természetüket, nem ismeri a végső célt. Jóllehet a
Szövetséges szolgái gyakran beszélnek egy emberről, aki hozzánk hasonlóan végtelen ideje él a föld színén, de mégsem függ az áldottak vérétől. Valaki, aki sok emberéletet leélt már, és többször körbejárta a világot. Mint mondtam, a Szövetségest a hatalom vonzza, és mi lehet annál nagyobb hatalom, mint legyőzni a halált? – Őt keresi? – Igen, de még sohasem talált rá. – És neve is van ennek az örökéletű embernek? – Ezernyi nevet visel, és minden életében újat vesz fel, ahogy nemzetről nemzetre jár. A Szövetséges egyik teremtménye, akit a Hírvivőnek hívnak, egyszer úgy tizenöt esztendeje kiszagolta ezt az illetőt az Egységes Birodalomban. Akkor Erlinnek nevezte magát.
ELSŐ FEJEZET
Lyrna
Belekerült egy kis időbe, mire megtalálta a kertjét. Darnel rabszolgái eltakarították a romokat, hogy helyet csináljanak a hűbérúr építészeti törekvéseinek, és csak a téglák satnya körvonala, meg a csupasz föld maradt ott, ahol egykor virágok nőttek. Fura módon a pad még mindig a helyén állt, bár némileg megfeketedett. Leült, és megszemlélte a valaha hőn szeretett menedék feldúlt maradványait. Vaelint is ide vezette el azon az éjszakán, és ügyetlen intrikáival az ellenségévé tette, bár azért egy fontos dolgot megtanult közben: van olyan ember, aki minden álarcon átlát. Itt töltötte azokat az örömteli órákat Sherin nővérrel, amikor elrendezte a kiszabadulását a Feketetoronyból, és a gyógyító belülről fakadó kedvessége és szikrázó elméje szétoszlatta a féltékenységét, legalábbis nagyobbrészt. Lyrna még emlékezett rá, hogy élvezetes, habár rövid távú újdonságként élte meg a barátságot, és amikor Sherin végül elhajózott Lineshbe, többé Lyrna sem látogatta a kertjét. A félreeső udvar többé nem fogadta szívesen, csak egy üres sarok volt a palotában, ahol egy magányos nő virágokat gondozott és terveket szőtt, miközben arra várt, hogy az apja meghaljon. – Lernah! Éppen időben nézett fel ahhoz, hogy észrevegyen egy magas alakot, aki öles léptekkel sietett feléje. Davoka ölelése kiszorította a levegőt a tüdejéből, és ő felrepült a padról. A lába felemelkedett a földről, miközben a lonak nő csontropogtató erővel a melléhez szorította. Lyrna csizma kopogást hallott, és reszelős, fémes zaj ütötte meg a fülét, ahogy kardok csusszantak ki a hüvelyükből.
– El a kezekkel a királynőnktől, vadember! – acsargott Iltis. Davoka végül egy utolsó szorítással elengedte, aztán a két kezébe fogta a királynő fejét. Mosolygott, és Lyrna rájött, hogy talán még sohasem látta mosolyogni a harcos asszonyt. – Azt hittem, hogy elveszítettelek, nővér! – lehelte a lonak, és az ujjai végigsimították az arcát, homlokától a sebesen gyarapodó arany fürtökig. – Azt mondta, megégtél. – Meg is égtem. – Lyrna elfogta a lonak kezét, és megcsókolta mindkettőt, aztán bátorítóan Iltis és Benten felé biccentett, akik eltették a kardjukat, majd meghajlások közepette, értetlen arckifejezéssel elhátráltak. – És még mindig égek, nővér. Davoka hátralépett, és egyfajta feszült vonakodás ült a tekintetében. Gyakorlott könnyedséggel, királysági nyelven folytatta: – Frentis testvér. Lyrna elfordult tőle, és a lonak szava elakadt, látva a királynő szemének váratlan villanását. Elég sűrűn hallotta a Vörös Testvér nevét, amióta az előző éjszaka megérkezett. Hadura az első mondatai között említette, amikor partot ért a kikötőben, míg Elera aspektus őszinte esdeklésbe fogott a nevében, Sollis testvér pedig tömören kegyelmet kért neki. Mindháromnak ugyanazt válaszolta, amit most Davokának is: – Az ítélet is megszületik a maga idejében. – Együtt harcoltunk az erdőben, mielőtt leégették volna – folytatta Davoka. – Gorin vagyunk. Úgy fivérem ő, mint te a nővérem. A volári asszony vörös könnyei, a perzselő fájdalom, amikor a haja lángra kapott… Lyrna lehunyta a szemét, hogy elhessegesse az emléket. A szellő csiklandozta gyógyult, egészséges bőrét. Gyógyult? – kérdezte magától némán. – Hát meggyógyultam? Az előző éjszaka végignézte, ahogy Alucius testét felfalják a lángok. A szertartás elején szólt néhány szót, ünnepélyesen a királyság pallosának nyilvánította a költőt, címeréül pedig a tollat és boros kupát választotta, mert tudta, hogy ezzel megnevettette volna a férfit. Alornis úrhölgy is kilépett a tömegből, hogy a búcsú hangján szóljon. Sápadt arcán nem tükröződött érzelem, de könnyek patakzottak a szeméből, miközben a bátyja megnyugtatóan a vállára tette a kezét. – Alucius Al Hestiánt… – kezdte a fiatal nő, aztán a torkán akadt a szó, és végül megcsorbult hangon folytatta: – …sokan hősnek ismeritek, mások költőnek, és… – egy pillanatra szeretettel elmosolyodott – …
megint mások úgy, mint aki túlzottan is kedvelte a bort. Én egyszerűen… a barátomnak nevezem. Lakrhil Al Hestiánnak is engedélyezték, hogy jelen legyen, és az öreg, láncra vert hadvezér mélyen ülő szemmel, némán állt a máglya előtt. Nem mondott beszédet, csak bámulta a tüzet könnyek nélkül. Lyrna megengedte neki, hogy ott vesztegeljen, amíg a máglyából már csak parázs maradt, aztán visszavitette a tömlöcbe, amelyet most megtöltöttek a királynő ítéletére váró árulók. Ítélet. Lyrna nézte, ahogy füstvirágok gomolyognak a máglya körül, elfedik Alucius arcát, és kegyesen eltakarják a lángok közt emésztődő hús látványát. Milyen ítéletet hoztam volna a te esetedben, régi barátom? Kém voltál, a királyság árulója, most pedig hős lettél Varinvár felszabadítási harcában. Az apám látványosan kegyelmet tanúsított volna, címeket és aranyat adományoz neked, majd egy bizonyos idő elteltével megbízza az egyik titkos pártfogoltját, hogy intézze el véletlenszerű halálodat. Én azonban sokkal kegyetlenebb megoldást választottam volna, Alucius. Megparancsoltam volna, hogy végignézd, amint igazságot szolgáltatok az ellenségünknek, és tudom, hogy ezért meggyűlöltél volna. Odafenn szétoszolhattak a felhők, mert rózsás melegséget érzett a fejbőrén. Kinőtt és a napfényben csillámló haja bizonyára megkapó látványt nyújthatott. Kellemes érzés járta át a melegségtől, nem társult hozzá a kínzó fájdalom, amitől régebben a szeme is könnybe lábadt, mint annak idején a Tengeri Szablyán. Meggyógyultam? – kérdezte magától ismét. – A sérült álarcot meg lehet javítani, de alatta az arc ugyanaz marad. Kinyitotta a szemét, és a tekintete megállapodott valamin, egy apró sárga virágon, amely két repedt utcakő közül kandikált ki. Leguggolt, és megérintette a szirmokat. – Télszirom – szólalt meg. – Az évszakok változásának legbiztosabb jele. Jég és hó jön, nővérem, nehézséget szül, de egyben haladékot is kapunk, mert a téli viharok dühöngése idején a flotta nem kelhet át az óceánon. – Gondolod, hogy újra eljönnek? – firtatta Davoka. – Amikor a tenger elcsendesedik? – Biztos vagyok benne. Ez a háború még nem ért véget. – Akkor szükséged lesz minden kardra, minden szövetségesre. Lyrna ismét a télsziromra vetette a tekintetét, és ellenállt a késztetésnek,
hogy leszedje. Elhatározta, hogy idővel itt fog új kertet létrehozni, olyat, amelyet nem vesznek körül falak. Felkelt, aztán Davoka szemébe nézve ünnepélyes lonak nyelven azt mondta: – Hegy szolgája, szükségem van a lándzsádra. Mondd, céljaim szolgálatába állítod a fegyveredet? Jól fontold meg a választ, mert hosszú út áll előttünk, és nem ígérem, hogy valaha is visszatérhetsz a Hegyre! Davoka egy pillanatnyi habozás nélkül felelt. – A lándzsám a tiéd, nővérem. Most és mindörökké. Lyrna köszönetképpen bólintott, aztán odahívta Iltist és Bentent. – Akkor itt az ideje, hogy megismerd a fivéreidet! Iltis uraság olykor kibírhatatlanul viselkedik, de kérlek, ne öld meg! ♦ ♦ ♦ Karlin Al Jervin olyan egyenesen húzta ki magát, amennyire hajlott háta engedte. Lyrna vidám, pókhasú, fényes kopasz fejű fickóként emlékezett rá, aki a többi nemeshez képest kevésbé volt kapható hajbókolásra, és mindig csak addig maradt az udvarban, amíg dolga volt. Azonban a rabszolgaság és a kemény fizikai munka megfosztotta állandó jókedvétől és pókhasától egyaránt. Az arca és szeme beesett lett, bár csodálnivaló önuralommal állta Lyrna tekintetét. A lánya viszont kevésbé szokott hozzá a királynői jelenléthez, és feszülten toporgott a trón előtt, feltűnően messze az apjától. Illián úrhölgy vadászgúnyába öltözött: szarvasbőr nadrágot viselt és könnyű, zöldre és barnára mártott gyolcsinget, amely elrejtette az erdőben. A haját rövidre nyírta, hogy ne lógjon a szemébe; a bokájára csatolt tokban tőr lapult, ahogyan a derekán is lógott egy. Harci felszerelése ellenére rendkívül fiatalnak tűnt, és kényelmetlenül feszengett a jelenlévők vizslató tekintete előtt, valamint az apja haragvó pillantását is kerülte. Sollis parancsnok testvér és Davoka a lány mögött álltak, Jervin uraság magára maradt. Lyrna egyik első rendelkezéseként megszabadult a kicifrázott förmedvénytől, amit Darnel trónszéknek használt, és hozatott magának egy kényelmes, egyenes hátú széket az egyik elhagyatott kereskedőházból. Most hálás volt a királyi hátsó alatt lapuló, vastag párnáért. Már négy órája hallgatta az emberek panaszait, és csak csodálkozni tudott, milyen kisszerű ügyekkel járulnak elébe azok, akik egyébként túlélték a voláriak
embertelen megszállását. Az egyik kérvényező eltűnt szomszédok ellen felhozott lopási vádakkal jött, mások hamuvá lett örökségekre nyújtották be az igényüket, nemesi címük helyreállítását kérték, és egyéb semmitmondó apróságokkal zaklatták, amelyek óráról órára egyre inkább próbára tették a türelmét. Azonban nem minden kérelmet lehetett semmiségnek nevezni, és nem mindegyiket lehetett könnyen megoldani. – Sollis testvér – szólt Lyrna. – El kell ismerned, hogy Al Jervin uraság több hathatós érvet hoz fel a védelmében. Ez az egész igen szokatlan. – Bocsáss meg, fenség – felelte a parancsnok testvér a szokásos rekedt hangján –, de kétlem, hogy van most a királyságban bármi, ami ne lenne szokatlan. – Bár a rended történetét nem ismerem behatóan, úgy hiszem, nővér még sohasem szolgált a Hatodik Rendben. És az újoncokat egyébként is fiatalabb életkorban iktatjátok be, nemde? A körülmények megkövetelik, hogy a szükség nevében engedjünk a szokásainkból, de ez túl merész lépésnek tűnik. – A rend tanai engedélyezik, hogy idősebb újoncokat is felvegyünk, fenség. Rensial mester például annak előtte a királyi lovasság kapitánya volt. Illián úrhölgy nemét tekintve pedig, a háború elég indokot adott arra, hogy egy kicsit változtassunk a szokásrendünkön. – Tehát most már a törvényeket is félredobjuk, fenség? – kérdezte Al Jervin, és ismét felháborodott pillantást vetett a lányára. – A Hatodik Rend nem veheti csak úgy el egy embertől a leányát! – Nem ők vesznek el! – kiáltott vissza Illián forrófejűen, aztán elpirult, és lesütötte a szemét, amikor Lyrna élesen ránézett. – Bocsáss meg, fenség! – Illián úrhölgy – szegezte neki a kérdést a királynő. – Valóban csatlakozni kívánsz a Hatodik Rendhez? A lány kifújta a levegőt, felemelte a fejét, aztán érthetően és teljes meggyőződéssel felelt: – Igen, fenség. – Atyád tiltakozása ellenére is? Annak ellenére, hogy jól megalapozott féltés rejtőzik a szavaiban? A lány Al Jervinre pillantott, és bánatos arccal, halk hangon folytatta: – Szeretem az apámat, fenség. Sokáig azt hittem, hogy halott, így csodálatos érzés volt azt hallani, hogy a város megszállása ellenére él. De én már nem az a lány vagyok, akit elveszített, és nem is lehetek az többé. A
háború valami mást faragott belőlem, és úgy hiszem, új szerepemet az eltávozottaktól kaptam. – De hisz még gyerek! – erősködött Al Jervin elvörösödő arccal. – A királyság törvényeinek értelmében nagykorúságáig én döntök az életéről. – Kissé meghunyászkodott, amikor Lyrna a szemébe nézett. Nem volt hajlandó elfordítani a tekintetét, de azért erőltetetten suttogva hozzátette, hogy „fenség”. – Davoka úrnő sokat mesélt nekem a leányodról, uram. Minden jel szerint kiválóan szolgált a királyság felszabadítására irányuló küzdelemben. Most úgy áll előttem, hogy megannyi ellenségünket hozzásegítette a jól megérdemelt végzetükhöz. A Hatodik Rend szabályai szerint egy jó embernek tanúskodnia kell mellette, Sollis testvér pedig hajlandó befogadni őt a rendbe, s nyilvánvaló ügyessége és bátorsága miatt eltekint az ősi szokásoktól és a szokványos próbatételektől. A rend nővéreként bizonyosan még nagyobb szolgálatot tehet a királyságnak és a Hitnek. Miközben te, uram, az egész háborút azzal töltötted, hogy semmitmondó szobrokat faragtál az áruló Darnelnek. Al Jervin megrázkódott, mint akit megütöttek, de ura maradt a hangjának, miközben így válaszolt: – Úgy hallottam, fenségedet szintén rabszolgasorba hajtották az ellenségeink. Amennyiben így volt, bizonyosan te is tudod, milyen gyűlöletes tetteket kell végrehajtani a túlélésért. Iltis sértetten előrelépett, és vészjósló hangon figyelmeztette: – Vigyázz a nyelvedre, uram! Al Jervin a fogát összeszorítva elhallgatott, aztán kiszáradt torokkal és a köhögéssel küszködve folytatta: – Fenség, se házam, se vagyonom, se büszkeségem nem maradt. Mindössze a leányom van nekem. Arra kérlek, védd meg a törvényeinket, és akadályozd meg ezt az őrült lépést! Ez nem a sértett büszkeség hangja – értette meg Lyrna. – Mindössze azt szeretné, ha a lánya élne. Jó ember, és nagy szükségünk lesz az építésztudására, amikor beköszönt a béke. Ismét a lányra emelte a tekintetét, aki mosolyogva megmutatta tökéletes, fehér fogsorát, amikor Davoka bátorítóan feléje biccentett. Gyönyörű ez a lány, de a sólyom is az, és most inkább sólymokra van szükségem, mint építőkre. – Illián úrhölgy – kezdte, és intett a három jelenlévő írnok egyikének, hogy jegyezze le hivatalos királynői döntését –, királynői hatalmamnál
fogva ezennel megfosztalak minden rangodtól és címedtől, és kiemellek atyád fennhatósága alól. A királyság szabad alattvalójaként most magad dönthetsz az életedről, természetesen a törvényeink betartása mellett. ♦ ♦ ♦ Lyrna meglepetésére a tanácsterem csaknem sértetlenül megúszta a rombolást, bár a nyugati falban méretes lyuk tátongott, és a rést eltakaró faliszőnyeg verdesett a huzatban. A szokásjoggal szakítva Lyrna megkérte a két életben maradt aspektust, hogy csatlakozzanak a tanácskozáshoz, majd Elerát kinevezte gazdasági miniszternek, Dendrisht pedig igazságügyi miniszternek. Sem apja, sem fivére nem jelölt ki aspektust ilyen posztra, és a többi tanácstag meglehetősen riadtan figyelte az eseményeket. Sohase adj nekik többet, mint amit feltétlenül kell! – hallotta az apja hangját, aki régen a Hitről mesélt neki. – Én a koronához kötöttem őket, hogy létrehozhassam a királyságot, de most ha tudnám, úgy lehasítanám magamról őket, akár egy beteg végtagot. Lyrna azonban úgy érezte, az idő másféle leckét tanított. Tendris aspektus kirohanásai Malcius ellen, aki vallási türelmet hirdetett a tagadó hitűekkel szemben, igencsak meggyengítették a királyságot, de a többi rendnek a koronával ápolt jó viszonya megkötötte az eszelős aspektus kezét. Nem azzal követtél el hibát, hogy a sorsodat összekötötted az övékkel, apám. Inkább azzal, hogy nem láncoltad magadhoz őket elég szorosan! – Ahogyan Warenhelyen történt, itt is mind több és több ember érkezik a városba – jelentette Hollun testvér, aki a királynő balján ült. – Varinvár polgári lakossága most jóval ötvenezer fő felett áll. Arra számítunk, ez a szám még a hónap vége előtt megkettőződik. – Tudunk etetni ennyi embert? – tudakolta Vaelin. – Gondos fejadagolással igen – felelte a kincstárnok. – De az alpiri barátaink állandó ellátmányai és Darvus hűbéruraság nilsaeli terményei is kellenek hozzá. Nem lesz könnyű átvészelni a téli hónapokat, de elméletileg senki sem fog éhezni. – Hogy áll a hadsereg, uram? – fordult Lyrna a hadúrhoz. – Az új regrutákkal, Banders báró lovagjaival és a besorozott köznéppel az év végéig nyolcvanezer férfi és nő állhat fegyverbe.
– Nem elég. – Lyrna Travick főtábornagyhoz intézte a következő mondandóját. – Holnap toborzási rendeletet hozok, és minden katonakorú királysági alattvalót besorozunk a királyi őrségbe. Kemény kiképzést kapjanak, uram! – A tekintete Reva úrnőre siklott. – A rendelet minden hűbéruradalomra kiterjed, hölgyem. Remélem, nincsen ellene kifogásod. A kormányzónő kifelé nem mutatta, de Lyrna látta rajta, hogy gondosan megválogatja a szavait. – A magam részéről nincsen – felelte a fiatal nő –, és azok is bizonyosan egyetértenek döntéseddel, akik szenvedtek a voláriak kegyetlenségétől. Azonban vannak olyan részei Cumbraelnek, amelyeket nem ért el a háború szele, és ott még mindig a régi érzületek uralkodnak. – Amelyek reményeim szerint eloszlanak majd az Áldott Hölgy szavai nyomán – replikázott Lyrna. – Talán egy időre haza kellene térned, Reva úrnő. Hadd lásson a néped, hallja dicső tetteidet, azok majd fellelkesítik őket! Reva azonnal beleegyezően bólintott, és hangjából nem érződött neheztelés. – Ahogy felséged parancsolja. Soha egy csepp engedetlenséget sem tanúsít – tűnődött Lyrna. – Akkor meg miért tartok tőle annyira? Félretette a kérdést későbbre, és a Pajzshoz fordult. – Ell-Nestra flottaúr, kérlek, tájékoztass a flottád haderejéről! Mint az újabban szokásává vált, a Pajzs állandósult felemás vigyora lefagyott az ajkáról, amikor Lyrnához szólt, és a szeme csak pillanatnyi időre találkozott a királynőével. – Kicsivel több mint nyolcszáz különböző merülésű hajóval rendelkezünk, fenség. Elfogtunk jó pár volári kereskedővitorlást, de a tenger egyre üresebb, ahogy a téli viharok időszaka felé haladunk. – Igen szép flotta, ezzel bármilyen betörést visszaverünk – vélekedett Marven gróf. – És a világ legjobb matrózai szolgálnak rajtuk. Ráadásul ezúttal előre tudjuk, mire számíthatunk. – Hány katonát képes a nyolcszáz hajó elszállítani? – kérdezte Lyrna. A Pajzs értetlenül ráncolta a szemöldökét, és óvatos hangnemben válaszolt: – Ha teljesen kihasználjuk a volári hajókat, talán úgy negyvenezret, fenség. És nem túl kényelmes körülmények között.
– A kényelem mára régen elfeledett luxuscikk lett, uram. – Egy pillanatra néma becslésekbe bocsátkozott, miközben a teremben egyre súlyosabbra nőtt a csend. Mindannyian tisztában vannak vele, mit tervezgetsz. És félnek tőle. – Itt van az embered? – kérdezte Vaelintől, aki bólintott, és meghagyta az ajtóban álló királyi gárdistának, hogy hívja be a hajóácsot. Davern őrmester bemasírozott a terem közepére, szépen szalutált és meghajolt, és mintha egyáltalán nem feszélyezte volna a tiszteletre méltó társaság. – A haduram azt meséli, hajókat építesz, Őrmester – kezdte a királynő. – Így van, fenség. – A férfi olyan bizalmaskodó mosolyt villantott rá, amely mellett még a Pajzsé is elbújhatott volna. – Tizenhat esztendős koromban iktattak be a hajóépítők céhébe. Állítólag előttem még sohasem volt ilyen fiatal mesterük. – Lenyűgöző. Olyan hajó kell nekem, amely el tud szállítani ötszáz katonát az óceán túlpartjára, Voláriába. Megtervezed és megépíted nekem oly módon, hogy az építési eljárást képzetlen munkások is könnyedén megismételhessék. Davern elsápadt, és az asztalt körbeülő parancsnokok kényelmetlenül fészkelődtek a helyükön, kivéve láthatólag Vaelint, kinek arca semmiféle meglepetésről sem árulkodott. – Ez a feladat… igen emberpróbáló, fenség – kezdte a válaszát az őrmester. – Számolatlan órányi munkára van szükség, nem is beszélve a faanyagról… – Hollun testvér összeállított egy jegyzéket a királyságunkban még élő, megfelelő tudással és tapasztalattal rendelkező mesterekről. A rendelkezésedre bocsátjuk őket. Ami a fát illeti, ne aggódj, meglesz az is! Mostantól a neved… – Egy pillanatra eltöprengett. – Davern Al Jurahl, a királynő hajóépítő mestere. Gratulálok, uram! Holnap szeretném látni a terveidet. A hajóács egy darabig néma csendben állt, aztán tétova meghajlással elhagyta a teremet. – Úgy hiszem, ezzel a mai tanácskozás végére értünk – állt fel Lyrna. Amint azt előre tudni lehetett, Marven gróf szólalt meg először. A nilsaeli parancsnok bátorságához nem férhetett kétség, ugyanakkor mindig elfogódottság nélkül intette óvatosságra királynőjét. – Fenség, ha szabadna. Lyrna két lépés közt megtorpant, és felvonta egyik szemöldökét,
miközben a férfi habogva folytatta. – Ha jól… értettük, fenséged szándéka megtámadni a Volári Birodalmat? – Az én szándékom megnyerni ezt a háborút, uram. A legeredményesebb módszerrel. – És ilyen rengeteg emberrel átkelsz az óceánon? Kénytelen vagyok megfogalmazni félelmeimet egy ilyen hadművelet gyakorlati hasznával kapcsolatban. – Miért? A voláriaknak is sikerült. – De ők évekig készültek rá – szólalt fel a Pajzs is. – És nem egy ilyen porig rombolt birodalomban, mint ez itt. – Ez a királyság már mostanra is csodákat művelt. – Lyrna végigtekintett az arcukon, és a legtöbbjükén kétkedést látott. Egyedül Vaelin vonásai nem mutatták, hogy aggódna. – Uraim, ez a tanács nem arra hivatott, hogy vitába szálljon a döntéseimmel. A tanácsotokat kérem, és belátásom szerint adom ki a parancsokat. És most azt parancsolom, hogy építsetek flottát, mellyel igazságot szolgáltatunk a Volári Birodalom ellenében, mert amikor ott végeztünk, sohasem fognak arról álmodni, hogy még egyszer visszatérnek az országunkba, kivéve talán a rémálmaikban. Elhallgatott, és további aggodalmaskodó szavakra számított, de csak bizalmatlan elfogadást látott rajtuk. – Köszönöm a tanácsotokat. Most lássatok neki a feladatotoknak! ♦ ♦ ♦ Lakrhil Al Hestián nem állt fel, amikor a királynője belépett a cellába, csak felnézett rá tompa tekintettel. A sarokban kuporgott, a csupasz kövön, bilincsekkel a csuklóján és a bokáján. Iltis felmordult az udvariatlanság láttán, de Lyrna egy intéssel visszatartotta. – Kérlek, őrizd az ajtót, jó uram! Iltis egy jól álcázott hörgés kíséretében rávicsorgott a fogolyra, aztán kilépett a cellából, nyitva hagyta az ajtót, és háttal nekik megállt. – Ezt a helyet az Árulók Zugának nevezik – tudatta a királynő Al Hestiánnal, miközben odalépett az egyetlen ablakhoz, a vastag kőfalba illesztett, keskeny réshez, amelyen át épphogy látszott az ég kékje. A kövön halovány nyomok látszottak, valami ősrégi felirat, amelyet
elkeseredett kezek véstek oda sok-sok idővel azelőtt. – Legutóbb Artis Al Sendahl járt itt a kivégzésének estéjén – folytatta a fiatal nő, és visszafordult a fogoly felé. – Sokat elárul az ellenségeinkről, hogy a mérhetetlen pusztítás ellenére, amit végrehajtottak a városban, a tömlöcöket békén hagyták. Al Hestián alig láthatóan vállat vont, és a bilincsei tompán megcsörrentek. – Artis Al Sendahl nem állt törvényszék elé – folytatta Lyrna. – Csak egy reggel arra ébredt, hogy őrök várakoznak az ajtaja előtt, kezükben a király elfogatóparancsával. Egy hétre rá halott volt. – Miközben én csak két napot kapok – brekegte az áruló színtelen hangon –, és felettem sem bíróság ítélkezik. – Akkor legyen ez a te bíróságod, uram – mutatott Lyrna a környező falakra. – Magam pedig szemtanú és bíró leszek egyszerre, aki alig várja a vallomásodat. – Felesleges vallomást tennem. Az indokaim egyszerűek. – Elfordította a nőről a tekintetét, és a falnak támasztotta a fejét. – Nem védekezem, és nem könyörgök irgalomért, mindössze annyit kérek, hogy minél hamarabb essünk túl a dolgon. Gyermekkora óta ismerte ezt az embert, és sohasem lelkesedett érte, talán mert nyilvánvaló törtetése túl tisztán tükrözte vissza saját hercegnői nagyravágyását. De a fiai, akikkel gyermekként együtt játszott, apjuk minden hibája ellenére sohasem szűntek meg szeretni őt. – Alucius nevét az idők végezetéig tisztelettel fogják említeni ebben a királyságban – tudatta az öreggel – áldozata részben lemossa a családod szégyenét. – Egy halott fiúnak nincs szüksége tiszteletre. Nekem pedig kettővel kell szembenéznem az Innentúlban, ha megteszed azt a szívességet, hogy odaküldesz. A nő pillantása visszatért a falon esett karcolásokra, és talált két olvasható szót, amelyekből kitalálhatta a szöveg további jelentését. A halál csak kapu az Innentúlba… A Hit tételei, amelyre oly sok mindent építettek, és amely oly csúfos véget ért. Számára a szöveg mindig csak üres szavak gyűjteményének tűnt, egyáltalán nem érdekelte az ilyesmi, amikor annyiféle valódi bölcsességet is olvashatott. – Irántad nem érzek irgalmat, uram – mondta a férfinak. – Csak megvetést. Iltis nagyúr!
A királyi testőr visszatért, és vigyázzban állva várt, miközben a királynő az Al Hestián bokáján látható bilincsre mutatott. – Vedd azt le, és hozd utánam a foglyot! Darnel egykori lovagjai és vadászai pislogva várakoztak a városi tömlöcként szolgáló, barlangszerű pincék közti udvaron. Talán három tucat ember lehetett ott, páncélzat és értéktárgyak nélkül, mindössze szakadt ruhájukban, Adal kapitány északi gárdistáival körülvéve. A fegyelmük miatt választották őket, ugyanis félő volt, hogy a királyi őrség mészárlásba bocsátkozna, ha szembekerülne azokkal az árulókkal, akik az első, végzetes összecsapás idején a voláriak kezére játszották őket. Lyrna egy magas gyalogjáróhoz vezette Al Hestiánt, ahonnan letekinthettek az egybegyűlt rabokra. A legtöbbjüket úgy megfélemlítették, hogy nem is mertek a királynő szemébe nézni, de akadt egy-kettő, akik néma esdekléssel bámultak felfelé. – Úgy hiszem, ismered ezeket az embereket – kezdte Lyrna. A néhai hadúr lepillantott a foglyokra, és a közöny álarca egy pillanatra sem csúszott félre az ábrázatáról. – Nem elég jól ahhoz, hogy gyászoljam a halálukat, ha fenséged szándéka szerint végig kell néznem az ítéletük végrehajtását. A királynő ellépett tőle, és közelebb ment a gyalogjáró széléhez, aztán fennhangon lekiáltott: – Ti mind árulás bűntettével álltok most itt, amelyért azonnali halállal lakoltok. Sokan nyilván a hűségeskütökre fogtok hivatkozni, hogy olyan fogadalomnak engedelmeskedtetek, mely az életetek végéig köt benneteket. Szerintem ez nem kifogás. Egy eszelős árulónak tett fogadalom semmit sem ér, és a valódi lovagi méltóságot ápoló, értelmes ember félredobja az ilyet. Ti bebizonyítottátok, hogy sem méltósággal, sem értelemmel nem rendelkeztek. – Egy pillanatra elhallgatott, és Al Hestiánra nézett, akinek komor tekintetén látta, hogy kezdi érteni, mi történik. – Mindazonáltal – folytatta –, a Hit arra tanít, hogy becsüljük az igaz megbánást, és tanúsítsunk megbocsátást. És ebben a királyságban nagy szükség van most minden kardforgató kézre. Egyedül ebből az okból ajánlom most fel az esélyt, hogy új fogadalmat tegyetek, mégpedig a királynőtöknek. Esküdjetek rám, és megkímélem az életeteket! De tudnotok kell, hogy az eskütök nem teszi semmissé az ítéleteteket, elítéltek vagytok, és elítéltek is maradtok addig a napig, amíg a csatamezőn el nem
véreztek. Ti lesztek a Holtak Százada. Aki nem akarja letenni ezt az esküt, most szóljon! Várt, és nézte, ahogy a megkönnyebbüléstől remegni kezdenek, és magukba roskadnak végtagjaik ólomsúlya alatt. Az egyik férfi, egy hordó mellkasú, lovagi tartású fickó, leplezetlenül zokogott, míg egy vézna ember mellette, aki valaha vadász lehetett, reszketve állt, és vizelet csorgott végig mindkét lába szárán. A királynő várt még egy teljes percig, de senki sem hallatta a hangját. – Uram! – fordult Al Hestiánhoz, és az udvaron állókra mutatott. – Az új századod terád vár, ha elfogadod. Lakrhil Al Hestián kifejezéstelen arccal meredt maga elé, aztán egy alig látható meghajlással válaszolt. – Rendben – nyugtázta a királynője. – Ezeken a nyomorultakon kívül a járőreink lehangoló állapotban találták a vidéket, amely hemzseg a rablógyilkosoktól, meg a voláriak elől menekülőkön élősködő mindenféle alja néptől. Az erőszaktevőket és gyilkosokat természetesen kivégezzük, de a többit hozzád küldöm. – A férfi mellé lépett, és halkan hozzátette: – A fiaidnak köszönheted az életedet. És jól jegyezd meg, ha még egyszer elárulod ezt a királyságot, én korántsem leszek olyan irgalmas, mint az apám volt! ♦ ♦ ♦ Miután az egész napot az újonnan érkező menekültek körében töltötte, este visszatért a palotába, A koldusbotra jutott nemesek és kisemmizett közemberek szokásos egyvelege járult elébe, mindegyik a saját szomorú történetével. Warenhellyel ellentétben azonban alig volt köztük gyermek, és azok is többnyire árvák. Külön csoportba terelte, és azokba a palotatermekbe küldette őket, amelyeket Innis testvér árváinak tartott fenn. Itt töltötte az est hátralévő részét. Megdöbbentő volt látni, milyen gyorsan visszatért a gyermekek életkedve, ahogyan hangosan visongva, nevetve kergetőztek körülötte, bár akadt néhány, akik a többiektől távolabb ültek, és űzött tekintetükben kitörölhetetlen borzalmak emléke tükröződött. A legtöbb időt a csendesekkel töltötte, lágyan beszélt hozzájuk, és megpróbálta bevonni őket, ami csak részben sikerült, bár az egyik kisfiú azon nyomban
bemászott az ölébe, és el is aludt, amint kitárta felé a karját. Tehát maradt, és ott ült a gyermekkel, míg leszállt az est, és a többiek is elvonultak az ágyukba. Valamikor éjfél után ébredt, Murel puha érintésére. – Davoka úrhölgy kéri, hogy csatlakozz hozzá a palotaudvaron, fenség. Lyrna gyengéden letette a gyermeket a sok üresen maradt ágy egyikére. – Hol van Orena? – kérdezte udvarhölgyét, amikor a folyosókra értek. – Elnézésedet kéri, fenség. A gyermekek látványa mindig nagyon felzaklatja, ezért én helyettesítem a ma esti szolgálatban. A szerető szív gyakran kemény testben lakozik – gondolta Lyrna. Az udvaron megtalálta Davokát, amint apró alakot ölelt egy nyergeletlen póni mellett, míg két eorhil harcos szemlátomást gyanakodva szemlélte őket. – Lerhnah! – kiáltott oda Davoka. – A másik nővérem a Mahlessa üzenetét hozza! Kiralon már nyoma sem látszott annak a zavarodottságnak, amely a Mahlessa gyógyítása után maradt rajta a szent hegy gyomrában. A királynő közeledtére a lány félénken elmosolyodott. A sebhelye szépen meggyógyult, de még mindig ijesztő látványt nyújtott: az álltól homlokig húzódó, mély vágás kellemetlen emlékeket ébresztett arról az éjszakáról, amikor Lyrna megvágta. – Hegy szolgája! – köszöntötte a királynő lonakul. – Királynő! – Kiral meglepte szívélyes ölelésével. – És nővér. – Mit üzen a Mahlessa? – Nem üzenetet küldött, királynő, hanem két ajándékot. – Kiral magasra tartotta az apró üvegfiolát, amelyben sötét, nyúlós folyadék lötyögött. – Úgy hiszi, ez hasznodra válik majd, és átadta nekem a tudást, amellyel még többet készíthetek. Lyrna habozott, mielőtt elvette volna az üvegcsét, mert még élénken éltek emlékezetében annak a leányt megszálló valaminek a sikolyai, amikor egyetlen csepp folyadék a bőréhez ért. – Hogyan kell alkalmazni? – kérdezte. – A Mahlessa azt mondta, láthatatlan láncok kulcsa ez, és te majd tudod, hogyan használd fel. Lyrna átadta a fiolát Murelnek egy szigorú utasítás kíséretében, miszerint helyezze biztonságba, és semmi esetre se nyissa ki. – És a másik ajándék? – tudakolta Kiraltól. – Csak jómagam. – Kérdő tekintetét körbevezette a palotaudvaron. –
Keresek valakit, aki elveszítette az énekét, hogy helyette hallhassa az enyémet.
MÁSODIK FEJEZET
Vaelin
A konklávét a Hatodik Rend házában tartották, a Hit egyetlen épen maradt épületében Varinvár közelében. Az erőd Frentis támadása óta elhagyatottan állt, az udvarok, csarnokok és folyosók némán kiáltottak Vaelinre, amikor zsongó emlékekkel a fejében végigjárta gyermekkora állomásait. Az udvar sarkában repülőtáblát játszottak, az aspektus szobája melletti lepattogzott kőpárkányon pedig még mindig látszott Barkus túlzott kardlendítésének nyoma. Vaelin elidőzött néhány pillanatra az Északitoronyban található meredek csigalépcsőnél, és szemével végigkövette a széles, sötét foltokat a kövön, ahol a végzet utolért egy szerencsétlenül járt testvért vagy volárit. Végül nem ment tovább, hogy meglátogassa az odafent található helyiséget. Bizonyos emlékeket jobb veszni hagyni. Csak Elera aspektus unszolására jött el, és szándékosan halogatta a dolgot, mert nem óhajtott társalgásba bocsátkozni, sem pedig döntéseket hozni a Hittel szembeni kihívásokról. Ám amikor az ajtónálló testvérek beeresztették az étkezőcsarnokba, egy heves vita kellős közepén találta magát. Úgy húsz ember lehetett jelen, csak ennyi maradt a Hit rangidős szolgáiból. Végigtekintve rajtuk Vaelin több kék köpönyeget látott, mint másféle színűt, és a Hetedik Rend tagjai, akiket Caenis és maroknyi alárendeltje képviselt, semmiféle egyenruhát sem viseltek. Dendrish aspektus oldalán csak Benril mestert találta; a Második Rend soraiból állítólag csak ők ketten maradtak életben a fővárosban. Az aspektus szokás szerint éles hangon értekezett, de utolsó szavai, „őrült vállalkozás”, sebesen elhaltak az ajkán, amint Vaelin belépett a terembe. – Zavarok, aspektus? – kérdezte a hadúr. – Kérlek, folytasd!
– Vaelin – köszöntötte Elera, majd széttárt karral, enyhén bicegve közelített. Ölelése szokás szerint melegséget árasztott, bár Vaelin enyhén reszketegnek érezte a karját, és zavarba jött a nő sápadtságát látva. – Aspektus, jól vagy? – Hogyne. Na, gyere! – Elera hátat fordított, és bevezette a terembe. – Szívesen vesszük a tanácsodat. Dendrish jól hallhatóan felhorkantott, Caenis pedig észrevehetően kihúzta magát ültében, és arcán inkább komor beletörődés tükröződött, semmint a viszontlátás öröme. – Bevallom, nem tudom, miféle tanácsot adhatnék – felelte Vaelin. – Ez a tanácskozás a Hitről szól, és ahhoz nekem már semmi közöm. – A Hit viszont kitart melletted, testvér – szólt közbe Sollis. A szürke szemű mester két oldalán a cardurini Artin parancsnok testvér és Rensial foglaltak helyet. Az utóbbi a padlóra szegezte mániákus tekintetét, és karját szorosan összefonta a mellén. – Attól függetlenül, hogy te kitartasz-e mellette. – Úgy hisszük, értékes meglátásokkal szolgálhatsz – folytatta Elera. – Főként a királynő szándékát illetően. Vaelin odabiccentett Hollun testvérnek, a Negyedik Rend egyetlen jelenlévő képviselőjének. – Hollun testvér minden reggel látja a királynőt, ő felvilágosíthat benneteket a szándékáról. – Meg akarja támadni a Volári Birodalmat – jelentette ki Dendrish, és csikorgó hangja romló egészségi állapotára engedett következtetni. – Míg a királyság romokban hever, ő minden megmaradt erőnket erre a… – megállt, és kissé rengő tokával azon küszködött, hogy a legkevésbé sértő módon fogalmazzon – …kétes kimenetelű próbálkozásra pazarolja. – Nem a te dolgod kételkedni a királynő döntésében, uram – figyelmeztette a hadúr. – Bizonyosan megérted az aggodalmunkat, Vaelin – vágott közbe Elera. – A mi feladatunk az igazhitűek védelme. – Bocsáss meg, aspektus, de a királyság jelenlegi állapota elegendő bizonyíték arra, hogy a feladatotokban kudarcot vallottatok. – Ellépett a nő mellől, és végigtekintett az aspektus társain, valami olyasminek a maradványain, amit egykor megingathatatlannak, örök érvényűnek hitt. – Évszázadokig titkolóztatok, és vért ontottatok a titok megőrzése érdekében. Olyan tudást, erőt és bölcsességet pusztítottatok el, amely
segíthetett volna bennünket, amikor a Szövetséges lesújtott ránk. Mindezt egy hazugságra alapozott Hit fenntartása érdekében. – Az egyik ember hazugsága a másik igazsága. – Törékeny, reszketeg hang szólt, amely azonban meggyőződéstől zengett, egy foltos, fehér köntösű vénember hangja. A matuzsálem egyedül ült, egy öreg faágból kifaragott, göcsörtös botra támaszkodva. Egyetlen világoskék szeme Vaelinre nézett, a másikat tejfehér köd homályosította el. – Korvan aspektus – mutatta be Elera. – Az Első Rend utolsó megmaradt tagja. – Az eltávozottak foglyul esett lelkek – mondta Vaelin a vénembernek. – Olyan áldottak, akiket egy rosszindulatú teremtmény csapdába csalt az Innentúlban. Vajon hazugság ez? Korvan aspektus felsóhajtott, és pillanatnyi kimerültségtől sújtva lehajtotta a fejét. – Öt évtizedig szolgáltam az Első Rend házában az éleslátás mestereként. Ma aspektus vagyok, amely cím Hitünk sokféleségét hivatott jelölni. A Hit pedig annak az értelmezése, ami az Innentúlban vár ránk. – Én már jártam az Innentúlban – vetette ellene Vaelin. – Te jártál? Az öreg keze megrándult a botján, és alaposan megfontolta a válaszát. – Egyszer réges-régen jártam. Nem te vagy az első, aki megízlelte a halált, és visszatért onnan, fiatalember. Az Innentúl olyan hely, amely valójában nem hely. Alakja van, de ugyanakkor ködbe mosódik, végtelen, ám egyszerre véges is. Sokcsiszolatú kristály, amelynek te csak az egyik oldalát láttad. – Talán így van – értett egyet a másik. – És talán a Hit csak egy tétova próbálkozás arra, hogy megértsük a megérthetetlent. De eleget láttam ahhoz, hogy tudjam: az ellenségünk még nem végzett, a vesztünket akarja, és nem tágít, míg el nem éri. A királynő abban látja a legyőzésének kulcsát, ha csapást mérünk az eltiprásunkra megalkotott birodalom központjára. És biztosra vehetitek, hogy a királynő szándéka megegyezik az enyémmel. – Akkor is, ha a romlásunkhoz vezethet? – tette fel a kérdést Dendrish. – A romlás már elérkezett – emlékeztette Vaelin. – Lyrna királynő most lehetőséget kínál a teljes pusztulás elkerülésére. – Kérdő pillantással fordult Caenis felé. – Nincsenek jelek, és jövendölések, amelyek segíthetnek, testvér? Nincsenek az idő kavargó ködéből kihámozott üzenetek?
– Caenis testvér ma már Caenis aspektus – pontosított Elera, akinek valahogyan sikerült megőriznie a mosolyát. – Fogadd jókívánságomat! – hajolt meg Vaelin. Caenis ajkán halvány mosoly jelent meg, és felállt. – A testvérem pontosan tudja, hogy a jövendölés olyan mesterség, amely nem a pontosságáról híres, és sorainkban kevés olyan ember maradt, akinek áldott képessége segíthet a döntés meghozatalában. Én csak a saját rendem nevében beszélhetek, és mi már felesküdtünk a királynő tervének szolgálatára, bárhová is vezessen az. Vaelin szék csikordulását hallotta, és megfordult. Rensial mester ugrott fel ültéből. Egy darabig csak állt közöttük, körbe-körbeforgatta a fejét, és a homloka összeráncolódott a nagy összpontosítástól. Amikor megszólalt, a hangjában nyoma sem volt harsányságnak vagy bizonytalanságnak. – Először megkínoztak – mondta. – De abbahagyták, amint kiderült, hogy semmit sem mondhatok nekik. Egy falhoz láncoltak, és négy napig hallgattam a testvéreim jajongását. Újra és újra ugyanazt a kérdést tették fel nekik: „Hol vannak az áldottak?” Egyetlen választ sem kaptak. – A szeméből egyszer csak kiveszett az értelem fénye, még szorosabban átölelte magát, és lassan leült, miközben suttogva azt hajtogatta. – Hol van a fiú? Lángol az erdő, a fiú meg sehol sincsen. Sollis emelkedett most fel ültéből, és kezét a mester vállán tartotta, míg az tovább motyogott magában. – A konklávé engedélyével én beszélek a rendem nevében, amíg Arlyn aspektus elő nem kerül, vagy a halálhíre bizonyosságot nem nyer. Mi követjük a királynőt. – A Negyedik Rend szintúgy – jelentette ki Hollun testvér. Dendrish aspektus lehanyatlott a székébe, és kövér kezével legyintett, vagy elutasítóan, vagy beleegyezően, ez nem derült ki. Benril mester beszélt helyette, és sötét arccal nézte az egybegyűlteket. – A háború mindig is az ostobák játszótere volt. De eleget láttam ahhoz, hogy meggyőződjem róla: vannak olyan háborúk, amelyeket meg kell vívni, ha kell, akár az utolsó vérig. A rendünk, már amennyi megmaradt belőle, támogatja a vállalkozást. A Második Rendet két nővér képviselte az andurini misszióból. Szemmel láthatóan mindketten elfáradtak a hosszú utazásban, és kissé félénken viselkedtek a díszes gyülekezet körében. Nem tudták, mi lett az aspektusukkal, bár az a hír járta, hogy minden testvérük és nővérük
odaveszett, amikor a rendházuk porig égett. Rövid tanácskozást tartottak, aztán az idősebbik erőltetett hangon a beleegyezését adta. – Aspektus? – Sollis testvér Elerára nézett. Az idős nő mosolya mostanra teljesen eltűnt, és az arca, amelynek nyíltsága és fényessége mindig is meghazudtolta a korát, most egy fáradt, középkorú asszonyé lett, akinek a szeme túl sokat látott. Egy ideig csak állt csendben, összekulcsolt kézzel és a földre szegezett tekintettel. – Oly sok minden megváltozott, oly rövid idő alatt – kezdte végül. – Megannyi bizonyosság veszett oda néhány röpke hónap alatt. Vaelin nagyúrnak igaza van, amikor felemlegeti múltbéli bűneinket, mert bizony súlyos hibákat követtünk el. Magam például semmit sem szóltam, amikor a legkiválóbb tanítványomat a Feketetoronyba vitték, mert felszólalt a sivatagi háború ellen. Vér tapad a kezünkhöz. De félek attól, milyen bűnök várnak még ránk, ha megtesszük ezt a lépést. Nap mint nap emberek jönnek a rendemhez, gyógyulást remélve, de olyan perzselő gyűlöletet táplálnak a szívükben, amelyhez foghatót még egyszer sem láttam a királyságot megrengető, hosszú és zavaros években. Amikor a királynő partra száll velük az óceán túlpartján, vajon milyen igazságot fog tenni? – Én, mint a királynő seregének hadura, kijelentem – ígérte Vaelin –, nem hagyom, hogy bántódása essék azoknak, akik nem emelnek kezet ellenünk. A nő rászegezte a tekintetét, és ismét mosolygott, de most olyasvalami csillogott a szemében, amit eddig sohasem mutatott Vaelinnek: megbánás. Én segítettelek megszületni – mesélte neki egyszer Elera. Talán azon tűnődik, miféle szerzetet szabadított rá a világra? – Bízom a szavaid igazságában, Vaelin, ahogy mindig is bíztam. – A többiek felé fordult, és hivatalos hangon annyit mondott: – Az Ötödik Rend kijelenti, hogy támogatja a királynő döntését. ♦ ♦ ♦ Vaelin a déli-kapunál búcsúzott el Revától. Közelebb húzta magához, és csókot nyomott a feje búbjára. Egyszerre meglepetéssel és jó érzéssel nyugtázta, hogy a fiatal nő viszonozza az ölelését. – Nincsenek benned kétségek? – kérdezte Revát, amikor szétváltak. – Semmi tétovázás, amikor követned kell a királynő parancsait?
– Kétségeim bőséggel vannak – vallotta be a nő –, de hát az nem újdonság. Alltornál eleget láttam, hogy meggyőződjem róla, ez a harc a végsőkig megy. Nem fognak maguktól eltántorodni, így nekünk sem szabad. – És az emberek is így fogják gondolni? A kormányzónő arcán sötét felhő vonult át, és halkan, vonakodva azt felelte: – Így fogják, amikor beszélni hallják az Áldott Hölgyet, aki az Atya hangján szól hozzájuk. Felült a lovára, és házi őrsége kíséretében ellovagolt. Vaelin nézte, ahogy távolodik, és hirtelen a szívébe hasított a gyász, a tudat, hogy talán sohasem látja viszont. – Nagyuram. – Megfordult, és Lyrna egyik udvarhölgyével találta szemközt magát, a magasabbik, fekete szeművel, akinek a neve abban a pillanatban nem jutott eszébe. – A királynő a palotába hívat. A nő szeme balra siklott, és a homlokán vékony, aggodalmas ráncok gyűltek. Vaelin követte a tekintetét. A Végekről származó áldottak egy félig lerombolt borkereskedés falai között táboroztak. Néhány arra elhaladó királyi gárdista éppen akkor nyerte vissza a lélekjelenlétét; szemlátomást Lorkan tréfájának estek áldozatul, aki szeretett meglepetést okozni a nem áldottaknak. A fiatalember őszinte bocsánatkéréssel hajolt meg a katonák előtt, miközben a háttérben Cara elfojtott egy kuncogást. Lorkan pillantása találkozott Vaelinével, és a fiú enyhén elmosolyodott, majd besétált egy árnyas sarokba, ahol egy szemvillanás alatt megszűnt létezni, legalábbis látszólag. Vaelin visszafordult az udvarhölgy felé, aki összehúzott szemét még mindig arra a pontra szegezte, ahol Lorkan eltűnt. – Bocsáss meg, hölgyem – folytatta, újra megragadva a nő figyelmét –, de azt hiszem, nem tudom a nevedet. – Orena vagyok, uram – hajolt meg az udvarhölgy. – Igazából Orena Al Vardrián úrhölgy, a királynő kegyelméből. – Vardrián? Dél-Haevervölgyéből? – A nagyanyám Haevervölgyéből származott, uram. Már éppen azon volt, hogy tudatja a nővel, minden bizonnyal vérrokonok, de az udvarhölgy arcán tükröződő feszélyezettséget látva mégsem tette. Láthatólag nem örült neki, hogy a jövőben talán áldottak környezetében kell tartózkodnia, és a viselkedését feszültség uralta, amely
megakadályozott minden további társalgást. – Ezek az emberek a szövetségeseink – biccentett a bormérés felé. – Nem kell félned tőlük. A nő arca közömbös színt vett fel, és meghajolt. – A királynő vár téged, uram. Lyrna éppen Benril mester félbehagyott, márvány domborművét szemlélte a palotaudvaron. Kicsivel odább Davoka úrhölgy várakozott egy másik, fiatalabb és jóval alacsonyabb lonak nővel. Vaelin láttán a fiatal lonak kihúzta magát, és az arca kíváncsivá vált, mintha valami ki nem mondott kérdést forgatna a fejében. – Uram! – üdvözölte Lyrna jókedvűen a hadurát. – Hogy ment a konklávé? Amaz meglepődött, hogy a királynő már erről is tud. Lyrna örökölte az apja tehetségét arra, hogyan szerezzen értesüléseket, és még a néhai királynál is körmönfontabb módokon használta fel ezt a képességét. – A Hit azt kutatja, hogyan alkossa újra magát – felelte. – És természetesen minden maradék erejükkel támogatják a vállalkozásodat. – És Reva úrnő? – Úgyszintén elszántan követ az utadon, fenség. Lyrna bólintott, szemét a márvány reliefen tartva. Bár a mű nem készült el teljesen, Vaelin módfelett élethűnek találta a faragásokat, az alakok arca és testtartása, pontosságuk és hasonlatosságuk még Benril eddigi munkáit is felülmúlták. A volári katonák és királysági bennszülöttek kőből vésett vonásait egyaránt az a félelem, düh és zavar határozta meg, ami a háború borzalmai között vár az emberre. – Figyelemreméltó, nem igaz? – töprengett hangosan Lyrna. – Benril mester mégis hivatalos levélben kérte, hogy semmisítsem meg. – Minden bizonnyal fájó rabszolgaságát juttatja eszébe. – De évekkel később talán mindnyájunknak kell majd valami, ami eszünkbe juttatja, miért indultunk el azon az úton, amelyen elindultunk. Még nem döntöttem el, de azt hiszem, így hagyom, ahogy van. Ha a mester idővel lecsillapodik, talán rávehetem, hogy befejezze, természetesen a saját szájíze szerint. Lyrna felemelt kezével közelebb intette Davokát és a másik lonak nőt. – Ez itt Kiral, a Fekete Folyó klánból. Üzenetet hozott neked.
♦ ♦ ♦ – Nagyon jól beszéled a nyelvünket. – Vaelin az apja házába vitte a lonakot. A húgával együtt itt alakítottak ki amolyan otthonfélét a kevésbé romos szobákban. Alornis most nem tartózkodott otthon. A kikötőbe ment, bizonyára azért, hogy megfesse a mólók körül zsúfolódó hajók képét. Vaelin és a lonak lány az udvaron álló tölgy alatt ültek, amelynek ágain nem maradt levél; a tél hidege napról napra egyre vészesebben közeledett. – Ő beszélte a nyelveteket – felelte Kiral. – Ezért beszélem én is. Vaelin hallotta a történetet, de alig hitte. Lyrna a Szövetséges teremtménye által megszállt lélekről mesélt, aki megszabadult, meg egy énekesről, aki üzenetet hozott a királyságba. Mélyen legbelül persze érezte, hogy igaz. Elég volt a lány arcára néznie, hogy tudja: a lonak hallotta a dalt, és szégyellte magát, amiért ez irigységet szított a lelkében. – A teremtmény emlékezett rád – folytatta a lonak. – Egyszer megakadályoztad, hogy öljön, és ezért mély gyűlöletet táplált irántad. Hogy is felejthette volna el Henna nővér őrjöngő arcát és sziszegését, amikor a falhoz nyomta a merénylő lányt? – Nálad vannak az emlékei? – Néhányuk. Nagyon öreg volt, persze nem annyira, mint a fivére és nővére, és nem is jelentett olyan halálos fenyegetést. Egyszerre rettegte és gyűlölte őket. Megmaradt neki a gyógyító tudás, amit az Ötödik Rendben sajátított el, továbbá az Alpiri Birodalom déli felében élő papnő szertartásainak emléke, meg egy volári rabszolgalány késtudása, akit meghalni küldtek az arénába. – Tudod, mikor szállta meg ez a valami? – Első emlékei ködösek és tele vannak félelemmel, de az egyik legélénkebb emlék a nyílt éjszakai égbolt alatt égő sárkunyhók képe. – Kiral elhallgatott, és akaratlanul is összeborzongott. – A látomás elhalványul, és ő hallja annak a valaminek a hangját. – Mit mond neki? A lonak megrázta a fejét. – Mindig elfojtotta az emléket, mert a gondolatait szívesebben pihentette a sok-sok emberöltő alatt elkövetett gyilkosságain és csalárdságain. – Sajnállak. Biztosan nagyon… fáj. Kiral megvonta kecses vállát.
– Leginkább akkor, amikor álmodom. – A lány felnézett a feje fölött széttáruló tölgykoronára, és apró mosoly jelent meg az ajkán. – Ott. – Mutatott az egyik széles elágazásra a törzshöz közel. – Ott üldögéltél, és nézted, ahogyan az apád a lovakat ápolja. – A mosoly hirtelen semmivé lett. – Az apád tartott tőled, bár erről te sohasem tudtál. Vaelin most először tekintett fel a tölgyfára. Csak boldog emlékeket őrzött arról, amikor az ágai között játszott, de most eltűnődött rajta, vajon gyermeki szeme nem láthatott-e valami mást is, amit azóta már elfelejtett. – Milyen erős a dalod! – csodálkozott el. – A tiéd erősebb volt – ellenkezett a lány. – Még mindig hallom a visszhangját. Nehéz lehet elveszíteni egy ilyen erőt. – Fiatalabb koromban féltem tőle, de idővel rájöttem, hogy áldás. És igen, nagyon hiányzik. – Most már én vagyok a dalod, ahogyan a Mahlessa parancsolta. – És hogy hangzik a parancsa pontosan? – Egy hang szólít nagyon messziről, keletről, ősöreg dallamot dúdol, nagyon magányosat; egy férfi énekli, aki nem tud meghalni. Egy férfi, akivel már találkoztál. – Mi a neve? – Nem tudom, de a dallam egy fiú képét hordozza, aki egyszer menedéket nyújtott neki a viharban, és az életét kockáztatta, hogy megmentse őt és a társát. Erlin. Egyszerre minden részlet a helyére került: Erlin dühödt civódása a viharral azon az éjszakán, a világot átfogó utazásai, és az arca, amely semmit sem változott, amikor eljött, hogy elmondja az igazságot Davern apjáról. Erlin, Rellis, Hetril, száz néven ismerik – mesélte Makril, de Vaelin most már tudta, hogy a legelején csak egyetlen nevet viselt. – Azon a napon a vásárban, amikor a bábelőadást nézte… – Kerlis – suttogta alig hallhatóan. – Hitetlen Kerlis. Akit örökhalálra kárhoztattak, mert megtagadta az eltávozottakat. – Ez csak egy legenda – vetette ellene Kiral. – Az én népem másként meséli. Egy férfi egyszer megsértette Mirshakot, a Fekete Ország istenét, aki azzal átkozta meg, hogy véget nem érő történetet kell mesélnie. – Tudod, merre találom? A lonak bólintott. – És azt is tudom, hogy fontos. A dal felerősödik, amikor őt érinti, és a Mahlessa úgy hiszi, kulcsszerepet játszhat annak a valaminek a
legyőzésében, ami elrabolta a testemet. – Hol van most? Kiral sebhelye összegyűrődött, ahogy együtt érzőn elfintorodott. – A jégen túl.
HARMADIK FEJEZET
Frentis
A nő megáll, és végighordozza tekintetét a Tanácson, majd elfoglalja a helyét. Húsz előkelő, vörös köntösű férfi ül körbe egy tökéletesen köralakú asztalt. A tanácsterem a torony középső emeletén helyezkedik el, a tanácstagokat száz rabszolga izomereje húzza fel a magasba a monolit egész hosszán végigvonuló, bonyolult csigarendszeren. Akármennyire is örökéletűek a Tanács tagjai, egyik sem örülne, ha meg kellene másznia ennyi lépcsőt. A nő végigüli az unalmas és ceremoniális nyitóbeszédet. Arklev hivatalosan megnyitja a birodalom nyolcszázhuszonötödik évének negyedik és egyben végső tanácsülését. A rabszolgaírnokok természetellenes sebességgel körmölnek, miközben Arklev egyhangúan zsolozsmázik, egyesével bemutatja a tanácstagokat, míg végül elérkezik a nőhöz. – …és a rabszolga-kereskedelmet irányító poszton az újonnan megválasztott tanácsn… ööö… tanácsnoknő… – Csak annyit jegyezzetek fel, hogy a Szövetséges szócsöve – mondja neki az új tanácstag, és jelentőségteljes pillantást vet az írnokokra. Arklev egy pillanatra meginog, de aztán bámulatos lélekjelenlétet tanúsít. – Ahogy kívánod. Szóval, első napirendi pontként… – Most csak egyetlen dolog van napirenden – vág közbe a nő –, a háború. Ennek a tanácsnak semmi egyéb dolga nincsen, amíg ezt el nem intézzük. Egy másik tanácstag egy ősz hajú fajankó, akinek a nevére nem emlékszik, de nem is akar, fészkelődni kezd, és felszólal. – De hát délen sürgős feladataink vannak, a hírek éhínségről szólnak…
– Szárazság volt – mondja a nő. – A termény tönkrement, és az emberek éheznek, öljenek meg minden felesleges rabszolgát, hogy jobban gazdálkodhassanak a készletekkel, míg el nem múlik a csapás. Mindez nagyon sajnálatos, de áthidalható, ám a jelenlegi katonai helyzetünk ennél sokkal súlyosabb. – Való igaz – kezdi megint Arklev –, hogy a megszállás nem a terv szerint ment… – Az egész nyomorúságosan megbukott, Arklev – szól közbe megint a nő mosolyogva. – Tokrev, az a páváskodó tökfilkó, nagyobb hatékonysággal szervezte meg a saját halálát és vereségét, mint amilyen sikerrel győzelmeket aratott. Mellesleg részvétem a húgod miatt. – A húgom még él, és nem kétlem, hogy továbbra is életben marad. És még mindig a kezünkben van a főváros… – Már nincs. – Letép egy szem szőlőt a közeli tálból, a szájába dobja, aztán megízleli az édes lét. Bár nincsen túlzottan kedvére ez a jelenlegi héj, azt meg kell hagynia, hogy lenyűgözően érzékeny ízleléssel rendelkezik. – Három nappal ezelőtt visszafoglalták. Mirvek halott, a katonái úgyszintén. Elveszítettük az Egységes Királyságot. Épp annyira élvezi a beálló döbbent csendet, mint a szőlő ízét. – Micsoda tragédia! – leheli az egyik tanácstag óvatos hangon, egy szép arcú fickó, megtévesztően fiatalos külsővel. A nő még emlékszik, hogy negyven éve megölt egy embert ennek a tanácstagnak a kérésére, valami szurtos ribanc férjét, mert ő akarta feleségül venni az asszonyt. Sohasem jutott eszébe megkérdezni, milyen a házassága. – Ugyanakkor – folytatja a jóképű tanácstag –, míg a vereség becstelensége nehezen viselhető, annyi bizonyosnak tűnik, hogy a háború véget ért. Erőt kell gyűjtenünk, és várnunk kell a következő kínálkozó alkalomra, amikor új támadást indíthatunk. – Miközben a minket joggal gyűlölő nemzet szintén felkészül. – A támadásaink meggyengítették őket – hangsúlyozza Arklev. – És egy óceán húzódik közöttünk. – Úgy hiszem, Malcius király ugyanezt a tévhitet ápolta egészen addig a pillanatig, míg azt nem érezte, hogy eltörik a nyakcsigolyája. – A nő feláll, és minden jókedv eltűnik az arcáról, miközben egymás után a tanácstagok szemébe néz. – Tudnotok kell, mélyen tisztelt tanácstagok, hogy a Szövetséges nem játszadozik feltételezésekkel. Amit kiejtek a számon, azok a vegytiszta tények. Az Egységes Királyságnak most királynője van, aki
annyi akadályt sem lát egy óceánban, mintha sekély folyó volna. Amikor a tengerek elcsendesednek, ő is útnak indul, miközben mi az erőnket egy ostoba bolond által vezetett megszállásra pazaroljuk, akit, ha jól emlékszem, ti is megszavaztatok. – Tokrev tábornok számos hadjárat kitüntetett veteránja volt – kezdi az ezüstös hajú tanácstag, de a haragos tekintetet látva elhallgat. A nő hagyja hosszúra nyúlni a csendet, és ismerős vágyódás ébred a mellkasában, miközben a dala érzékeli a bimbózó rettegést, és a kezét ökölbe szorítva kordában tartja a vágyódást. Még nem lehet. – Az a Szövetséges kívánsága – folytatja –, hogy a fenyegetésre válaszul mozgósítsuk a vésztartalékokat. Újra besorozzuk a volt szabadkardokat, és megháromszorozzuk az új regrutákra vonatkozó sorozási számokat. Megerősítjük a helyőrségeket Volárban a tartományokról kivont csapatokkal. Vár, hátha valaki ellenkezni próbál, de a többiek csak ülnek és néznek, ezek a férfiak, akik embermilliók felől döntenek, ezek a vénségesen vén gyávák most először döbbennek rá, milyen súlyos hibát követtek el. A nő azon gondolkodik, hogy egy alig leplezett fenyegetéssel, vagy valami megalázó sértéssel fejezi be, de hirtelen elfogja a vágy, hogy minél előbb kikerüljön innen. Neked is ilyen volt? – kérdezi apja nemtörődöm szellemét, amikor hátat fordít, és egyetlen szó nélkül kisétál a teremből. – Látták, mennyire undorodsz a bűzüktől? Ezért béreltek fel, hogy megöljelek? ♦ ♦ ♦ A cellaajtó zárjának fülsértő zörgésére ébredt. Főfoglárja, a királynő lovas őrségének őrmestere, mint az őrök többsége, jellemzően kerülte a társalgást, és amikor csak kinyitotta az ajtót, leplezetlen megvetéssel nézett a foglyára. Az őrök kiválasztásánál a királynő gondoskodott róla, hogy a Vörös Testvér legendája ne tántorítsa el az embereit. Ám a mai napon a férfi gyűlölete mintha enyhült volna, és az ajtót szélesre tárva intett Frentisnek, hogy lépjen ki. A fogoly meglepetésére, tömlöcbe vetésekor nem verték láncra, és egyéb bántalmazás sem érte. Naponta kétszer kapott enni, és minden reggel hoztak neki egy korsó friss vizet, amikor az őrmester elvitte az ágytálként szolgáló vödröt. Ezen kívül békén hagyták,
hadd üljön a sötétben, híján bárminemű társaságnak, vagy társalgásnak… őt kivéve, persze, aki ott várt rá, amikor csak megadta magát a kimerültségnek. Amikor kilépett a cellából, az őrmester jókora távolságot tartva hátrahúzódott, és Frentis az előteremben a királynővel találta szemközt magát, akit Davoka és a két nemesi rangra emelt testőr kísért. – Fenség! – A férfi fél térdre ereszkedett. A királynő nem felelt, csak az őrmesterhez fordult, és így szólt: – Kérlek, hagyj magunkra! A kulcsokat add át Iltis uraságnak! Várt, míg az őr eltűnik szem elől, aztán folytatta: – A Feketetorony sohasem volt ilyen üres a megépítése óta. – Frentis fél térden állva körbenézett a teremben, a szeme végigpásztázta a fáklyafénytől gyéren megvilágított sötét követ. – Nekem így jobban tetszik. Amint túltettük magunkat a jelenlegi nehézségeinken, leromboltatom. A fogoly lehajtotta a fejét, mély levegőt vett, aztán szertartásos hangon azt felelte: – Fenség, alázatos szolgád a kezedbe teszi az életét… – Hallgass! – A nő hangja korbácsként vágott végig rajta, miközben elindult feléje, aztán kéznyújtásnyira megállt, és rekedten zihálva fölébe magasodott. – Egyszer már megöltelek. Úgyhogy az életed már így is a kezemben van. A légzése a következő pillanatban lecsillapodott, és tett néhány lépést hátrafelé. – Kelj fel! – parancsolta ingerült legyintéssel, mire Frentis felállt, aztán várt, amíg a tökéletes arcon jeges nyugalom vette át a harag helyét. – Sollis testvér részletesen elmesélte a történetedet. Nem tehetsz arról, amit tettél, nem vagy felelős a király haláért, ahogyan a kard sem tehető felelőssé azért, mert vért ont. Tisztában vagyok mindezekkel, testvér, és mégsem vagyok képes megbocsátani neked. Érted? – Értem, fenség. – Vaelin nagyúr szerint Al Telnar uraság összejátszott a volári megszállókkal. – Így volt, fenség, hatalmat és… egyéb jutalmat ígértek neki. – Miféle egyéb jutalmat? – Kicsikarta tőlük, hogy a támadás idején neked ne essen bántódásod. A nő felsóhajtott, és alig láthatóan megrázta a fejét.
– És én még azt hittem, hogy hősként halt meg. Frentis nagy levegőt vett, és összeszedte magát, mielőtt folytatta volna: – Beszélhetünk négyszemközt, fenség? Egy üzenetet kell átadnom neked. – Davoka úrhölgy és ezek az urak láttak úgy, hogy csak egy hajszál választott el a megsemmisüléstől, mégis úgy gondolják, hogy megérdemlem a hűségüket. Akármit is akarsz mondani nekem, azt ők is hallhatják. – A lovas őrség főtábornagyának nevében beszélek. Vele voltam, amikor a palotát elfoglalták. Smolennek hívták. A királynő arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Kifejezéstelenül meredt a fogolyra, de a keze megmoccant, mintha legszívesebben valami elrejtett fegyver után nyúlna. – Add át az üzenetet! – parancsolta. – A főtábornagy örömét fejezte ki, hogy ilyen messzire utazhatott a szeretett nő oldalán. A királynő keze ökölbe szorult, és fenyegetően elindult Frentis felé. Két kard csusszant ki a hüvelyéből, ahogy testőrei melléje léptek, és a pengék készen álltak rá, hogy elvegyék a férfi életét. – Hogyan halt meg? – tudakolta a királynő. – Bátran. Derekasan küzdött, de mint te is tudod, fenség, a kuritájok különleges harcosok. Nem bírt a nő szemébe nézni. A közömbös, ám egyben tökéletes arc szörnyű ellentétet képzett a megégett, sikoltozó nőével, aki annak idején kimenekült a trónteremből. – Nem kérek kegyelmet – hajtotta le a fejét Frentis. – Várom az ítéletedet. – Tehát vágyod a halált? Úgy képzeled, az eltávozottak szívesen fogadnak be maguk közé egy hozzád hasonlót? – Kétlem, fenség, de a reménység ott lakozik a Hit szívében. – Akkor most el kell fojtanom a reménységedet, legalábbis egyelőre. – Egy zárt cella felé intett. Iltis a kulcsot forgatva kinyitotta és kitárta az ajtót, aztán a társával bementek, hogy kihozzák a zárka lakóját. Frentisszel ellentétben ezt az embert láncok kötötték gúzsba: bokáját, térdét, csuklóját és nyakát újonnan kovácsolt bilincsek fogták, így csak araszolni tudott, amikor a két testőr kirángatta a fényre. A szembetűnő kellemetlenségek ellenére az arcán nem látszott fájdalom, vonásaira
ráfagyott az elit rabszolgák jól ismert, rezzenéstelen álarca. Csupasz, széles mellkasát kidolgozott izmok borították, bőrén deréktól nyakig sebhelyek pókhálója éktelenkedett. – Kuritáj – mormolta az orra alatt Frentis. – A háború alatt csak ezt az egyet sikerült elfognunk – felelte a királynő. – Eszméletlenül feküdt a mólón, amikor visszafoglaltuk a várost. Al Hestián szerint Aluciust őrizte, így biztosították az apja engedelmességét. Huszonhetesnek hívják. – Közelebb ment a rabszolgához, és szigorú arccal, tetőtől talpig végigmérte. – Harlick testvér azt mesélte, ezeknek a teremtményeknek nincsen saját akaratuk. Kínzással, bódító szerekkel és, ahogy Caenis aspektustól hallottam, a Szövetséges különféle Sötét praktikáival kiölik belőlük. Valahogy úgy, ahogy a saját akaratodat elvették tőled. Vajon mit tenne, ha eloldoznánk? – Azt nem javaslom, fenség – figyelmeztette Frentis. A nő feléje fordult, szemében ugyanazzal a vizslató pillantással, és a tekintete megállapodott a férfi mellkasán. – Davoka szerint a seb, amit rajtad ejtettem, elfertőződött, és csak a nővéremnek köszönheted, hogy élsz. A fogoly a lonakra pillantott, és olyan feszültnek látta, mint azelőtt még soha. A női harcos homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Észrevett egy kis üvegcsét a kezében, melynek tartalma csillámlani látszott, és rádöbbent, hogy valójában a keze reszket. – Így van, fenség – felelte, és a rossz előérzete elmélyült. Mi lehet abban a fiolában, ami így megrémíti Davokát? – Bár, ha jól emlékszem, igazából a te késed mentett meg. Valahogyan… felszabadított. – Igen. – A nő pillantása visszatért a volári rabra, és miközben Davoka felé nyújtotta a kezét, lonak szavak hagyták el az ajkát. Elvette az üvegcsét, és feltartotta a gyönge fény felé. A sötét folyadék kellemetlen szagot árasztott, amikor kivette a dugót. – A penge, amely felszabadított, ezzel volt bekenve. – Közelebb ment a kuritájhoz, aztán azt suttogta neki voláriul: – Nem élvezem, amit most tenni fogok. A férfi mellkasa fölé tartotta a fiolát, és megdöntötte, majd a folyadék egy cseppjét a rabszolga sebhelyére csöppentette. Azonnal fülsiketítő sikoly szakadt fel a kuritáj torkából, összeesett, és magatehetetlenül rángatózott a padló kövén. A királynő zord ábrázattal elhátrált tőle, és csillogó szemmel bedugaszolta az üveg száját. Kihúzta magát, és minden erejét összeszedte, hogy végignézze a rabszolga szenvedését. Néhány
pillanattal később a sikolyok kínnal telt nyöszörgéssé csendesedtek, és a ziháló férfi ösztönösen megfeszülő hátizmain borzongás futott végig. Végül már csak némán feküdt, és izzadságban fürödve, nehézkesen szedte a levegőt. Lyrna óvatosan közelített, de Frentis felemelte a kezét. – Ha szabad, fenség… – A nő bólintott, és a testvér odalépett a rabszolga mellé, aztán leguggolva az arcába meredt. Azt találta, hogy az élet lassan visszatér a fájdalomtól eltompult szemekbe. – Tudsz beszélni? – kérdezte Frentis voláriul. A szempár pislantott, rászegeződött, és rekedt köhögés tört fel a beszédtől elszokott torokból. – Igennn. – Hogy hívnak? A rabszolga szeme egy leheletnyit összeszűkült, és a válasz nyers, volári nyelven, de idegen kiejtéssel szólalt meg: – Ötszázasként kezdtem… Most… Huszonhetes vagyok. – Nem – csóválta a fejét Frentis. – A valódi neved. Meg tudod mondani? A szempár elkalandozott, és a férfi homloka összerándult a hirtelen visszatérő emlékektől. – Lekran – felelte, először elhaló hangon, de aztán már vicsorogva. – Lekran… Az apám… Vörös Fejszéjű Hirkran. – Messze kerültél az otthonodtól, barátom! Lekran összerándult, és a láncok csörögve megfeszültek. – Akkor szedjétek le rólam ezt az átkozott vasat… hadd térjek vissza! Mert rövid életet kaptunk ezen a földön, és sok embert kell még megölnöm! ♦ ♦ ♦ – Tényleg elűzi az álmokat? – Frentis gyanakvóan beleszagolt a kulacsba, és egyáltalán nem tetszett neki a penésszaggal keveredő teaillat. – Olyan mélyen alszol majd, hogy semmit sem fogsz álmodni – felelte Kehlan testvér. – Legelőször a jéghorda támadása után főztem ilyet. Amikor vége lett a mészárlásnak, a Végeken sok embert rémálmok gyötörtek, köztük engem is. Ez véget vet az álmaidnak, testvér. Bár a reggel rád törő, hasogató fejfájástól talán még az álmokat is visszasírod
majd. Nem álmok azok. Frentis jól tudta. De legalább a csapongó gondolatok ellen védelmet nyújt, amikor ő megérinti az elmémet. Az Ötödik Rend a kikötő körüli kalmárházakban telepedett meg. A számos helyiség és a mély pincék elegendő hellyel szolgáltak a sebesültek elhelyezésére, és a kötszerek és gyógyírek növekvő készleteinek tárolására. Úgy látszott, Al Berának sikerült megállapodni néhány alpiri kereskedővel, akik megkockáztattak egy utolsó utat a téli Meldenei-tengeren, és az élelmiszerekkel együtt hőn áhított gyógyszereket is hoztak. Frentis megköszönte a gyógyítónak az ajándékot, és ott hagyta, aztán végigsétált a mólón Vaelinhez, aki egy gigantikus volári hadihajót vizslatott. Tisztában volt vele, hogy temérdek kíváncsi szempár követi. Néhányan nyíltan ellenséges tekintettel meredtek rá, de a legtöbb arcon inkább csak rettegést és döbbenetet látott. Bár egyik-másik még mindig Vörös Testvérként ismerte, a többség számára most már királygyilkos lett, akit Lyrna királynő végtelen kegyelméből felszabadított. A királynő persze nem félelmet, hanem puszta elragadtatást váltott ki a népéből, és az emberek fáradhatatlanul azon munkálkodtak, hogy végrehajtsák az utasításait. Amerre csak nézett, mindenütt a város népe szorgoskodott: emitt leomlott falak emelkedtek a magasba, amott kalapácsok csengtek a hevenyészett kovácsműhelyekben, másutt pedig az újoncokat szoktattak a számukra ismeretlen fegyelemhez. Frentis számos arcon kimerültséget látott, de tétlenségről egy sem árulkodott; mindenki különös elszántsággal vetette bele magát a munkába. Lehet, hogy Lyrna parancsnokai félnek az általa kijelölt úttól, de ezek az emberek egyetlen szavára behajóznák a világ összes óceánját. Ahogy közelebb ért, haragos hangokat hallott a fedélzetről, és két alakot vett észre, egy alacsonyt és egy magasat. A kisebb termetű hangosabban kiáltozott. – A húgodnak meglepően csípős a nyelve – jegyezte meg, amikor odaért Vaelinhez. – A királynő új hajóépítője a legrosszabbat hozza ki belőle – felelte a barátja, és végignézte, ahogy Alornis dühödten felkap egy csomó pergament, Davern arcába vágja, majd lecsattog a hajópallón. – Davern megkérte, hogy készítsen rajzokat a hajóról. Mostanra már biztosan ő is megbánta. – Erőszakos tökfej! – füstölgött a fiatal nő, amikor a mólóra ért, és
szigorú arca bátyja megnyugtató ölelésére sem enyhült meg. – Nem tetszettek neki a rajzok? – Nem a rajzokkal van baj – emelte fel a hangját Alornis a hajó felé fordulva. – Inkább a nehéz fejével. Egy ésszerű tanácsot sem hallgat meg! – Biztosan érti a dolgát – vélte Vaelin, de csak egy rosszalló pillantást kapott cserébe. – Ez a förmedvény – mutatott a nő a Lyrna Királynőre – túl bonyolult, ő mégis pontosan le akarja másolni, elpazarolva azt a rengeteg értékes munkaórát és faanyagot. – A saját terved nyilván sokkal előrébb való. – Tényleg az, kedves bátyám, akár hiszed, akár sem. – Alornis teljes magasságában kihúzta magát, és a mellkasához szorította a rajzait tartalmazó táskáját. – Ezt most elviszem a királynőnek. – Mereven meghajolt Frentis felé, és céltudatos léptekkel otthagyta őket. – Amikor utoljára láttam, kedvesebb volt – jegyezte meg a testvér. – Mind megváltozunk, testvér. – Vaelin elfordult a volári hajótól, aztán a kikötőgát felé vette az irányt. A barátja csatlakozott hozzá. – Tudod… – kezdte Vaelin, amikor hallótávolságon kívül értek –, nem kötelező elfogadnod a királynő ajánlatát. – Aligha utasíthatom vissza, testvér. És egyébként sem akarom. A hadúr kitekintett a tengerre. A viharos égből lecsapó szél felkorbácsolta a szürke vizet. – Az a nő, aki az álmaidban kísért… szerinted érezni fogja, hogy közel jársz? – Lehetséges. Habár reménykedem benne, hogy Kehlan testvér szere elfedi a gondolataimat. Akárhogy is, a ragaszkodása még az előnyünkre válhat, hiszen küldetésem lényege a megtévesztés. – Úgy tűnik, nehéz út áll mindkettőnk előtt. – A legjobb lenne, ha nem osztanád meg velem a terveid részleteit. Ha rám talál, és sikerül valahogy elfognia… kétlem, hogy a béklyójával dacolva sikerülne bármit is eltitkolnom előle. Vaelin bólintott, és visszafordult a barátjához. Homlokán a bánat redői gyülekeztek. – Olyan sokáig kerestelek, égen-földön kutattalak az énekemmel, de mindig csak a legröpkébb pillanatokra sikerült rád találnom. Most újra el kell búcsúznunk, és már nem segít a dal, hogy megtaláljalak. – Tengernyi szenvedést kell visszafizetnem, testvér. Egy merénylő
különben se tartózkodjon az áldozata húgának közelében. – Kinyújtotta a kezét, és Vaelin megszorította. – Volárban találkozunk, ezt biztosan tudom. ♦ ♦ ♦ Pont olyan fejfájás kínozta, amire Kehlan testvér figyelmeztette. A fájdalmat persze némileg enyhítette a jóleső tudat, hogy a kotyvalék használt. Éjszaka nem látott álmot; semmiféle borzalom nem kísértette, és a nő sem kérlelte, hogy vesse alá magát az akaratának. Szabadon bocsátása után is a Feketetoronyba járt aludni, bár Lekrannal együtt most a kényelmesebb őrszobát foglalták el. Fura érzés volt egy ilyen óriási, és két lakójától eltekintve teljesen üres épületben lakni, hiszen a királynő már egyéb feladatokra osztotta be az őreit. Amikor visszaért, a volt kuritáj az udvaron gyakorlatozott. A férfi a sokéves szoktatás és csatározás alatt elsajátított sebességgel és pontossággal mozgott. A szokásos dupla kardja helyett ezen a napon szekercét forgatott, és a fegyvert sebesen pörgetve kaszabolta hadseregnyi láthatatlan ellenfelét. – Vöröstestvér – köszöntötte Frentist, majd megállt, és zihálva leeresztette a szekercét. Felszabadítása óta nem használta a borotvát, és sötét borosta nőtt az arcára, meg a feje búbjára. – A törzsfőnök asszonyod küldte egy rabszolgájával. Magasztos ajándék! – Vigyorogva a magasba tartotta a szekercét. A renfaeli stílusú, duplafejű fegyver lapos belső részét míves, aranyozott berakás díszítette. Bizonyára Darnel egyik játékszere – vélte a testvér, és újra elfogta a keserűség, hogy nem ő végezhetett a hűbérúrral. – Itt nincsenek rabszolgák – helyesbített Frentis. Ezt a tényt már többször tudatosítania kellett a férfiban. Lekran nehezen tudta elképzelni, hogy létezik rabszolgaság nélküli ország. Terjengősen mesélt az otthonáról, amely valahol az északi tartományok hegyvidékén lehetett, és a törzséről, akik az ércbányászat mellett főként a szomszédokkal való folytonos háborúskodással foglalatoskodtak. – Jó ez az ital! – ujjongott, miután nagyot kortyolt a borból. – Van még? Frentis a közelben álló üvegekre mutatott, amelyeket a tömlöcigazgató szabadkard ágya alatt felhalmozva talált. Kiderült, hogy a városban sokfelé rejtőztek hasonló borkészletek és egyéb ellopott kincsek. A volári hadsereg engedélyezte a fosztogatást azzal a feltétellel, hogy a katonák
beszolgáltatták a zsákmány egytizedét, de úgy látszott, sokan voltak, akik nem szívesen tartották be a szabályt. – Ha már a törzsfőnök asszonyodnál tartunk – folytatta Lekran, miközben leült a boros palackkal a kezében. – Van férfiura? – Királynőnek nevezik, és nincsen. – Jó. Akkor majd én bejelentem az igényemet! – Hosszan ivott, aztán hatalmasat böffentett. – Mit gondolsz, hány fő kell hozzá? Kiderült, hogy Lekran törzsének szokásai szerint az udvarlók az elesett ellenségeik fejét vitték el ajándékul a jövendőbeli feleségnek, hogy bizonyítsák férfiúi rátermettségüket. – Úgy ezer elég lesz – vélte Frentis. Lekran összevonta a szemöldökét, és bosszankodva fújt egyet. – Mennyi? – Hiszen királynő. Azok pedig drágák – válaszolta Frentis, és nézte, ahogy a korábbi rabszolga néhány kortyra felhajtja a palack tartalmát, és tudta, hogy felszínessége ellenére ez az ember valójában a fejében élő borzalmakat akarta borba fojtani. – Milyen hosszú ideig éltél kuritájként? – Tizenkilenc évem volt, amikor elvittek. Most az apám arcát látom, amikor a tükörbe nézek. A béklyó alatt elvész az idő. – Lekran az üres üvegre hunyorított, aztán lehajította a kőre. – Mindent elfelejtettél? – puhatolózott Frentis. – Én minden egyes pillanatra emlékszem. – Akkor te egy nagyon szerencsétlen ember vagy. – Lekran fészkelődött ültében, az izmok táncoltak a karján, ahogy összefűzte a kezét, és mohó pillantást vetett a boros palackokra. – Épp elégre… emlékszem én is. – Arra is, hogy kirendeltek Alucius Al Hestián mellé? Halovány mosoly játszott Lekran száján. – Igen. Ő is mindvégig csak egy italt szeretett volna. – Hősként halt meg, amikor végezni akart egy gyűlölt ellenségemmel. – Azzal a nagy székben ülő, hígagyú barommal? – A volári nevetés helyett felmordult. – Nos, jól tette. Igyunk az elmékére! – Felkelt, hogy újabb palackot hozzon. – Ugye tisztában vagy vele, mire készülünk? – kérdezte tőle a testvér, miközben a volári a borospalackok között matatott, és kidugaszolt egy üveget, hogy megszimatolja a tartalmát, de aztán fintorogva félredobta. – Saját akaratodból követsz az úton?
– Egyedül az apámat követtem szabad akaratomból. – Lekran beleszagolt egy másik üvegbe, aztán élvezettel felhúzta a szemöldökét. – De szekercémmel szívesen segítem az ügyedet úton hazafelé. – Visszaült, és vigyorogva ivott. – Úgyis ezer fő kell a királynédhoz. ♦ ♦ ♦ – Belorath – mutatkozott be a kapitány, és egyértelmű gyanakvással méregette Frentist, amely tovább mélyült, amint megpillantotta a hajópallóról lelépő Lekrant, két karddal és szekercével a hátán. – Üdvözöllek benneteket a Tengeri Szablya fedélzetén! A bajtársaitok már megérkeztek. Borzongató hajnali levegőben szálltak fel a hajóra, és az éles tengeri szél a képükbe vágott. Köpönyegbe burkolózott, ismerős alakok csoportosultak a fedélzeten, és ahogy Frentis közelebb ért, hirtelen harag ébredt benne, amely elűzte a hideget. – Mi ez az egész? – kérdezte fenyegetőn. – A királynő parancsát teljesítjük – felelte Draker feltápászkodva, és a többiek a háta mögött követték a példáját. – Ez az igazság, testvér. Kegyelmében engedett a kérésünknek. Egyikünk sem szerette volna királyi őrként leélni az életét. Frentis tekintete végigsiklott az urlishi csapat harminc-egynéhány túlélőjén. A kemény tekintetű és különböző fegyverekkel felszerelkezett nők és férfiak tompa színekbe öltöztek, bár kivétel is akadt. Illián kitűnt közülük sötétkék köpenyében. Mintha megnőtt volna az alatt a néhány nap alatt, hogy legutoljára találkoztak. Két oldalán Feketefog és Gyilkos ült. Mindkettő izgatott szemmel nézett fel a férfira, fejüket lesunyva és pofájukat nyalogatva, ahogyan a kölyökkutyák üdvözlik a falkavezért. Frentis letérdelt, és a nyakukba túrt, mire az állatokból szeretetteljes vonítás tört fel. – Gondolom, Sollis testvér üzent veled valamit – fordult a lányhoz, és nem tudta leplezni a hangjában bujkáló csalódást. Illián óvatos mosollyal, kimérten válaszolt: – Csak azt üzente, hogy engedd meg, hadd csatlakozzam a küldetéshez, testvér. És hogy gondoskodj róla, a tudásom nem lankad a hajóút alatt. Frentis ellenállt a késztetésnek, hogy leparancsolja a hajóról, miközben
a lány így folytatta: – Davoka sem örült neki, ha ez valamennyire is megnyugtat. – Nem nyugtat meg… nővér. Feltételezem, ő a királynő mellett maradt. Illián bólintott. – Nem minden csalódottság nélkül. De ezt küldte velem. – Felemelt egy zsákot, amely bőrkulacsokkal volt teli. – Kehlan testvér keverte a lonak recept szerint. Frentis bólintott. – Tedd jó helyre, és egyetlen flaskát se dugaszolj ki! – Felkelt a kutyák mellől, mert Harmincnégyes jött oda, hogy a markába csapjon. – Te már szabad ember vagy – emlékeztette a volt rabszolgát. – És most visszatérsz rabszolgaságod földjére, ahol semmi sem szavatolja a sikerünket. – Nevet kell találnom magamnak – válaszolt Harmincnégyes a Vállát vonogatva, aztán volárira váltva csendesebben folytatta: – Egyébként is nyugtalanít… a királynőtök. Frentis eleresztette a markát, és Rensialhoz fordult, aki a többiektől távolabb, a szokásosnál is üresebb tekintettel álldogált. – Azt reméltem, visszatérsz az istállóba, mester. A Rendnek szüksége van a tudásodra. – Nincs ott a fiú – motyogta a férfi. – Sem a lány, sem a hórihorgas nő. – Gyanakodva körbekémlelt, aztán közelebb húzódva suttogóra fogta: – Hol vannak a lovak? – Megyünk, és megkeressük őket, mester – ragadta meg a karját biztatóan a testvér. – A tenger túlpartján egy lovakkal teli birodalom vár ránk! Rensial komor biccentéssel felelt, aztán céltalanul elindult az orr felé. Frentis éppen elhatározta, hogy figyelmezteti Belorath kapitányt, az emberei kerüljék el a mestert, amikor a tekintete megállapodott a hajókorlát mellett álló, ismeretlen alakon. A tengert mustráló, izmos felépítésű fiatalember fején sűrű, szőke göndör hajkorona ült. – Póknak hívják – tudatta vele Draker. – Nem kenyere a beszéd. Frentis természetesen ismerte a nevet. Az áldott, aki meggyógyította a királynőt. – Ő is a királynő parancsára van itt? – Nem igazán tudjuk, testvér. Már a fedélzeten ácsorgott, amikor megérkeztünk.
A testvér bólintott, aztán amikor megfordult, azt tapasztalta, hogy mindannyian várakozva tekintenek rá. – Köszönöm mindnyájatoknak – hálálkodott a csapatának –, de amit kínáltok, az túl sok. Kérlek, menjetek a partra, és hagyjatok magamra! – A társai azonban csak álltak és nézték, és a szemükben nem látszott harag, csupán várakozás. Egyikük sem indult a hajópalló felé. – Ez a küldetés csak az odaútra szól… – kezdte Frentis, de Draker szélesen elvigyorodott. – Azt hiszem, a kapitányunk szeretne indulni, testvér.
NEGYEDIK FEJEZET
Reva
Brahdor uraság háza valamikor előkelő hely lehetett. A régi erődöt a rá következő nemzedékek széles, háromemeletes udvarházzá alakították, amely a várárok betemetése révén jóval egykori védfalain túl terpeszkedett. A környező mezőket mindenféle hodályok és csűrök tarkították, és, amint azt Reva nagyon is jól tudta, jókora üres istálló állt a közeli domb tetején. Valamivel korábban ott vesztegelt, lovát biztonságos távolságra kikötve a meggörbült gerendájú, roskatag épülettől, amelynek teteje már régen beomlott, és ajtaja a gyomokkal benőtt földön feküdt. Egyedül ügetett. Az őröknek pár kilométerrel odébb meghagyta, hogy folytassák az útjukat Alltorba. Kernmalmát a sejtésének megfelelően kifosztva és porig égetve találta. Az emberek, akik után gyermekként kémkedett, mostanra meghaltak, rabszolgasorba kerültek vagy elmenekültek. Brahdor nagyúr háza három kilométerre északra feküdt, és állapotát csak egy hajszálnyit lehetett kedvezőbbnek nevezni. Úgy látszott, a voláriak érdeklődését sem keltette fel, hiszen láthatólag már érkezésük előtt megindult a végromlás útján. A tetőkről letépték a palát – vagy az elemek, vagy a mohó falubéliek –, a falakat málló vakolattal keveredő koszcsíkok sávozták, és az összes ajtó hiányzott. Mit remélsz megtalálni itt? – kérdezte magát néma sóhajjal, aztán leszállt a nyeregből, és a lovát egy kerítésoszlophoz kötötte. Az állat nyugodt természetű kanca volt, sokkal békülékenyebb, mint szegény öreg Prüszke, aki az ostrom első napjaiban a kondérban végezte. Reva hagyta, hadd rágcsálja a hosszú füvet az állat, miközben ő megközelítette az udvarházat, és az ablaktalan lyukakon át bebámult a
dohszagú sötétségbe. Itt jöttek össze? – töprengett. – Itt tervelték ki az összeesküvést? A Fiak itt gyülekeztek isteni uruk előtt, aki csodálatos igazságokat nyilatkoztatott ki nekik? Persze sohasem ismerték annak a valaminek az igaz természetét, ami végig hazudott nekik, miközben végig a markába röhögött. Az ajtónyíláshoz ment, és belépett a hűvös árnyékok közé. A félhomály ellenére megütközött az előcsarnok nagyszabású kialakításán, a felsőbb emeletekről leomló, illusztris lépcsősoron, amely elegánsan futott le a csizmái alatt visszhangzó, sima pepita márványpadlóra. A falakat vizslatta, festmények vagy címerek után kutatva, de csupán üres vakolatot talált, és semmi sem árulkodott a korábbi tulajdonos kilétéről. Gyorsan végigjárta az alsó szint többi helyiségét is, ám az sem hozott eredményt, így próbaképpen elindult felfelé a lépcsőn, amit meglepően stabilnak talált; a lépcsőfokok éppen csak egy kissé nyikorogtak, ahogy rájuk tette a lábát. A felső szinten hidegebb volt, szél süvített a betört ablakokon keresztül, és rázta a rongyokat, amelyek egykor sötétítőfüggönyök lehettek. Reva szobáról szobára járt, de csak port, cserépdarabokat és az összetört bútorok maradványait találta. Az egyik teremben megtorpant egy hatalmas folt láttán, amelyet félig eltakart egy földre fektetett, penészes szőnyeg, nem messze a fal mellett álló, a pókhálókkal beszőtt ágytól. A vérfoltokat már messziről felismerte, így feleslegesnek találta közelebbről megnéznie. Valaki meghalt itt, de nem mostanában történt. Már éppen hátat fordított volna, amikor kissé kesernyés illat ütötte meg az orrát, egy nemrégiben eloltott gyertya szaga. Megállt, és a szemét lehunyva, orrát-fülét hegyezve további jelek után kutatott. Az egyik gerenda alig hallhatóan megnyikordult a feje fölött. Ami ránehezedett, nem sokkal lehetett súlyosabb egy patkánynál. Kinyitotta a szemét, a mennyezetre szegezte a tekintetét, és észrevett egy lyukat, akkorát, mint egy rézgaras, amely megvillant, aztán elsötétedett, amikor valami eltakarta. A folyosóra kilépve megkereste a második emeletre vezető lépcsőt. Sokkal kevésbé óvták meg, mint a nagy, lenti lépcsősort. A bábos korlátnak hírmondója sem maradt, és több lépcsőfok hiányzott, ezért ugrálva és húzódzkodva volt kénytelen feljutni az emeletre. Az utolsó szinten négy padlásszobát talált, amelyeknek egyikéhez ajtó vezetett. Lenyomta a kilincset, de az ajtót zárva találta, úgyhogy berúgta, és kardot rántva belépett. Az ablakhoz közel kisméretű, de szépen elrendezett
takarókból rakott fészket talált. Néhány zsineggel megkötözött deszka védte a szobát az időjárás viszontagságaitól. A takarók mellett gyertya állt, amelynek kanócából vékony füstcsík gomolygott. Reva megszemlélte a szoba többi sarkát is: egy kis könyvrakást talált, meg mindenféle zöldségeket, penészes répákat és csírázó krumplit. Némelyiken kis harapásnyomok látszottak. Aztán valaki levegőt vett; egy éles szisszenést hallott a feje felett. Lépett egyet előre, és valami földet ért a padlón a háta mögött. Megpördült, a kard tökéletes kört leírva hasított, és egy kis kés pengéjével találkozott. Az apró fegyver csörögve elrepült az árnyékok közé, tulajdonosa pedig elkerekedő szemmel és összetapadt hajtincsek keretezte, piszokfoltos arccal meredt rá. – Ki vagy? – förmedt rá a nő. A kislány ábrázatára mintha ráfagyott volna a tátott szájú döbbenet, de a következő pillanatban már vadállatként acsarkodott. Sziszegve vetette rá magát Revára, karmokká görbült ujjakkal, hogy hosszú körmeivel megtépje a betolakodó arcát. A kormányzónő eldobta a kardját, félrelépett a roham elől, aztán a derekánál elkapta a lányt, és hátrafogta a két karját, miközben az vergődött, hörgött és köpködött. Csak tartotta, míg az apró teremtés küszködött, és érezte a csontsovány testet a rongyos ruházat alatt. Elcsodálkozott, micsoda erő szorult az éhezőbe. A kislány kétpercnyi kapálózás után feladta, és kimerülten omlott Reva karjába. Tehetetlen dühe halk zokogásba fulladt. – Bocsáss meg, hogy így rád törtem! – kezdte a nő. – A nevem Reva. Te ki vagy? ♦ ♦ ♦ – Ihlsa küldött? Reva tett még a tűzre, és megszemlélte az üst tartalmát. A régi vasfazekat az udvarház konyhájának összezúzott maradványai között találta. Amikor elengedte a lányt, az magától követte, bár egészen mostanáig mogorva hallgatásba burkolózott. Revával szemben ült, a tűzhely előtt, míg a nő halomba rakta a tűzre szánt, törött bútordarabokat. Reva a nyeregtáskájából vett zabot szórt a forró vízbe, aztán csöppnyi mézzel és fahéjjal ízesítette. Még Varinvárban vette a fűszereket egy nilsaeli
katonától, egy volári tiszti rövid kardért és tőrért cserébe. A királynő háborúja alatt, a meneteléssel töltött hosszú hetekben megismerhette a királyság alattvalóinak természetét, és a nilsaeliekre általában lehetett számítani, ha az ember ínyencfalatokat keresett, és hajlandó volt kifizetni érte a megfelelő árat. – Ki az az Ihlsa? – érdeklődött, a zabkását kavargatva. A kislány egy kicsit kihúzta magát, és az állát előreszegve méltóságteljesen azt válaszolta: – A szolgálóm. – Tehát te vagy a ház úrnője? – Igen. – Sötét felhő vonult át a kis teremtés arcán. – Mióta anya meghalt. – Brahdor uraság lánya vagy? A kislány arckifejezésén uralkodó keserűség azon nyomban nyílt rettegéssé változott. – Ismered az apámat? Visszajön? Reva leült, és a gyermek szemébe nézett: – Hogy hívnak, leány? A teremtés többször próbálkozott, mire sikerült válaszolnia, és akkor is csak tétován suttogta: – E… Ellesse. – Ellesse, az az igazság, hogy atyád halott. Alltornál érte a vég, sok más társával együtt. Nem látszott gyász a gyermek arcán, sőt, vonásai megereszkedtek a megkönnyebbüléstől. Átkarolta magát, a térdére tette a fejét, és halk zokogás hallatszott a hajtömeg alól. Reva eddig nem becsülte meg a korát, de most látta, hogy nem lehet több tízévesnél. Kikanalazott egy adag kását egy fatálba, és odatartotta a síró kislánynak. – Tessék! Enned kell. A zokogás nemsokára abbamaradt, és az étel illata hangos korgást csalt elő Ellesse hasából. A kislány felemelte a fejét, és a tálért nyúlt. – Köszönöm – hálálkodott alig hallhatóan, aztán hölgyekhez egyáltalán nem illő módon, farkaséhséggel megrohamozta az ételt. – Lassan! – intette óvatosságra Reva. – Ha éhgyomorra habzsolsz, rosszul leszel. A lány nyelt, és bólintott. – A hűbérúr ölte meg? – tudakolta, amikor a tál csaknem kiürült.
– Miből gondolod? – Ihlsa szerint a hűbérúr elhozza az Atya igazságát azoknak, akik… el vannak átkozva. – Hogy érted, hogy el volt átkozva? – Még akkor történt, amikor kicsi voltam. Azelőtt kedves ember volt, már amennyire emlékszem belőle. De megbetegedett. Anyám szerint agylázat kapott. Emlékszem, hogy bevitt a szobájukba, hogy elbúcsúzhassam. Az apám mély álomba merült, és anya úgy mondta, többé nem ébred fel. – Lesunyta a szemét, kikaparta az utolsó maradékokat a tálból, aztán félretolta. – De felébredt. – És megváltozott? – Apa többé nem volt már apa. Bán… bántotta anyát. Minden este. Hallottam… a falakon át. Évekig bántotta. – Az arca összegyűrődött, és megint sírni kezdett. A könnyek csíkokat rajzoltak az ábrázatát elfedő piszokba. – Téged is… bántott? A kislány feje újra lebukott, és a szűnni nem akaró zokogás megválaszolta Reva kérdését. Kis idő múltán újra megszólalt, és erőszakkal préselte ki a szavakat: – Amikor nem volt itthon, mindig bezárt minket, miközben a ház lassan tönkrement körülöttünk. Aztán mielőtt végleg elment… megölte anyát. Velem is végezni akart, de Ihlsa kézen fogott, és elmenekültünk. Beszaladtunk az erdőbe, és elrejtőztünk, nagyon sok időre. Amikor visszajöttünk, a házat üresen találtuk… anyát kivéve. Bementünk a faluba, de ott meg katonák voltak. Nem a királyi őrség, és nem is a hűbérúr emberei. Szörnyű dolgokat műveltek. Visszaszaladtunk a házba, és elbújtunk a tetőgerendák között. Ide is bejöttek, mindenfélét ellopkodtak, ami meg nem kellett nekik, azt összetörték, de nem találtak ránk. Ihlsa pár naponta elment, és ételt hozott nekünk. Egy nap aztán nem jött vissza. Reva nézte, ahogy sír, és a feje megtelt egy kislány képével, aki egy sötét istálló sarkában összekuporodva reszket, kezében egy répával, amit az előző nap lopott. Nem ette meg azonnal, mert másnap talán semmit sem talál. – Nem a hűbérúr végzett az apáddal – mesélte Ellesse-nek. – A királynő katonája ölte meg. Ha ez megnyugtat, nem volt gyors halála. – A csomagjáért nyúlt, és kivette a tekercstáskát, amelyben ott lapult Alornis a papról rajzolt képmása.
– Láttad itt valaha ezt az embert? – tolta a kislány orra elé a vázlatot. Ellesse felemelte a fejét, és feslett ruhaujjával megtörölte az orrát, majd a pergamenért nyúlt. A képre pillantva bólintott. – Néha. Az apám szent barátjának nevezte. Nem tetszett, ahogyan rám nézett. Anyának sem, ezért mindig felvitt az emeletre, amikor ez az ember itt járt. De egyszer hallottam, hogy vitáznak, és kilopóztam a lépcső tetejére hallgatózni. Apám túl halkan beszélt, hogy halljam, de annyi kiderült, hogy a hangja megváltozott, mintha nem is ő mondaná a szavakat. A másik hangosabban, dühösen kiáltozott, és azt hajtogatta, hogy éveket vesztegettek el. – A kislány szeme egy pillanatra Reva arcára siklott. – Egyfolytában valami lányról beszélt, egy fontos lányról, azt hiszem. – Mit mondott pontosan? – Azt, hogy a lány márt… – Ellesse elakadt, és ügyetlenül próbálta megformálni a szót. – Mártíromság? – segített Reva. – Igen, mártíromság. Azt mondta, a lány mártíromsága várhat addig, míg a nagybátyja gondoskodik róla. Akkor majd többen látják. A nagybátyja. Reva egy félmosollyal az ajkán felmordult. Azt hitték, Sentes bácsikám fog végezni velem. Vaelin érkezése megváltoztatta a Szövetséges terveit. Vajon mennyire tartanak tőle? – Köszönöm. – Visszavette a rajzot, és eltette a táskába, aztán felkelt, összeszedte a holmiját, és felcsatolta a kardját. – Ha valamit el akarsz vinni, most szedd össze! A lány élesen ránézett, és elkerekedett szemében újra rettegés ült. – Hová viszel? – Alltorba. Hacsak nem akarsz inkább itt maradni. ♦ ♦ ♦ – Mi lett a fallal? – érdeklődött Ellesse három nappal később, amikor felértek az Alltortól keletre álló hegy tetejére. A kanca hátán ült, míg Reva száron vezette az állatot. A kislány gyenge lábán nem bírt nagyobb távolságokat megtenni, és a ló nem volt elég erős, hogy mindkettőjüket elvigye. Ám a rendszeres étkezéstől Ellesse kedve felderült, és a kérdések véget nem érő áradatát zúdította megmentőjére. – Betörték.
– Mivel? – Nagy köveket lőttek ki óriási gépekből. – Most hol vannak? – Elégették őket. – Kicsoda? – Egyet én, a másik kettőt meg kalózok. – Miért? – Nagyon haragudtak. – Reva szeme megállapodott a folyón, amelyet a téli esők felduzzasztottak. A sötét hullámok elfedték a félelmetes ostromgépeket szállító hajókat, csak az Atya tudja, hány holttesttel egyetemben. – És mert a királynő megkérte őket. – Szép a királynő? Anya egyszer járt Varinvárban. Azt mesélte, Lyrna hercegnő a legszebb nő, akit valaha látott. Warenhelyen Reva egyszer árvák körében találta Lyrnát. Egészen másként mosolygott a gyermekekre, mint mindenki másra: valódi melegség és mélységes együttérzés ragyogott a mosolyából. Még aznap délután hírt kapott, hogy egy rablócsapat menekültekre vadászik nyugaton, és megparancsolta Adal kapitánynak, hogy fogja el őket, minden harmadikat hagyja életben, ezeket pedig korbácsoltassa meg, mielőtt beállítja őket hordároknak. Aznap az északi őrség parancsnokát is mosolyogva küldte a dolgára. – Igen – felelte a kislánynak. – Nagyon szép. Ahogy a töltésen át a főkapu felé haladtak, Reva állványzatot látott a falak mentén, a rések körül. A munkások köveket húztak fel a résekhez. – Áldott Reva úrnő! – köszöntötte a kapunál álló őrmester, és fél térdre hullt előtte. Emberei követték a példáját. – Hála legyen az Atyának, hogy biztonságban visszatértél! – Szólítsatok csak hölgyemnek! – kérte Reva, és végigjáratta a szemét a városon. A törmeléket már eltakarították, de még mindig annyi romos épületet kell helyreállítani! – Vagy csak Revának, ha úgy megfelel. Az őrmester elképedt nevetést hallatott, miközben a fejét továbbra is lehorgasztva elsomfordált. Ellesse előrehajolt a nyeregben, és a kezét a szája elé téve azt suttogta: – Ki vagy te? – Már megmondtam. – Reva tekintete megállapodott egy tülekedő embercsoporton a kapu túloldalán, akik a szerszámaikat eldobva feléje indultak, és nagy hangon örömteli üdvözlésbe fogtak. – Őrmester,
kíséretet kérek a házig! Veliss szertartásos meghajlással és szemérmes öleléssel üdvözölte. – Túl sokáig voltam távol – mormolta Reva, és érezte, hogy lassan elpirul. – A szívemből szólsz, hölgyem. – Veliss a közelben álló Ellesse-hez fordult, aki egy kicsit fészkelődött a vizslató tekintetek előtt. Az udvarház kapujánál a szélesre duzzadt tömeg zajosan adott hangot a tetszésének. Varinvár felszabadításának és a volári hadsereg megsemmisítésének híre sebesen eljutott a királyság minden szegletébe, és Reva hazatérése szikraként lobbantotta fel a győzelmi ünneplés lángját. – Ez itt Ellesse úrhölgy – tudatta vele Reva, és közelebb intette a lányt. – Brahdor nagyúr birtokának örököse, és mostantól a kormányzó úrnő gyámleánya. Kérlek, találj neki megfelelő szállást! – Hogyne – felelte Veliss, és a kezét nyújtotta Ellesse-nek, aki némi habozás után odajött, és elfogadta. – Azt hittem, itt Sentes nagyúr uralkodik – kezdte a kislány. – Meghalt. – Reva kipillantott a még mindig ujjongó tömegre. – Hirdess ünnepnapot! – utasította Velisst. – Mostantól ezt a napot a Győzelem Napjának nevezzük. És oszd ki azt a rejtett borkészletet, amiről azt hitted, nincsen tudomásom! ♦ ♦ ♦ – A falak? – kérdezte Reva később, amikor egyedül maradtak a könyvtárban. Ellesse az emeleten szendergett, egy jókora ágyban. – A javításuk elsőbbséget élvez a nép kívánságának megfelelően – magyarázta Veliss. – Az emberek nem érzik magukat biztonságban nélkülük. Amint lehet, a nagyobb lakóházak újjáépítésének is nekikezdünk, de egyelőre a falat akarták megjavítani, és ki vagyok én, hogy megtagadjam a kérésüket? – A kincstár hogy áll? – Meglepően jól. A volári katonáknál rengeteg zsákmányt találtunk, és meghagytam Arentesnek, hogy az embereivel gyűjtsön össze annyi értéket, amennyit csak sikerül, mielőtt a nilsaeliek vagy valami rablók ráteszik a mancsukat. Ám a város újjáépítése még így is költséges dolog, és amikor azzal megvagyunk, még mindig ott van a félig lerombolt
hűbéruradalom. – A királynő őszinte ígéretet tett az újjáépítés költségének megtérítésére. Kiderült, hogy az Északi Végeken most több az arany, mint a kékkő. Habár hónapokba is beletelhet, míg ideér. – Nos, Al Bera úrnőnek és Darvus uraságnak hála, éhezni valószínűleg nem fogunk. Jóllehet könnyű telünk azért nem lesz. Leült Reva mellé a kandallónál álló kerevetre, megfogta a kezét, és ujjaik önkéntelen meghittséggel fonódtak össze. – És az Olvasó? – kérdezte Reva, aki kedvese vállára hajtotta a fejét. Minden héten szigorú üzenetet küld, hogyan kormányozzam a hűbéruradalmat a Tízkönyvek tanításainak megfelelően. Olykor a nagyatyádnak címezi, olykor az ükatyádnak, és ritkán lehet bármi értelmeset kihámozni belőle. A múlt héten elaludt a saját miséje közben, nem mintha számított volna, hiszen a székesegyház jobbára üresen állt. – Tehát jól választottunk. – Úgy tűnik. – Hol van Arentes? – Az utolsó Fiakat üldözi, és remélhetőleg lefegyverez egy rablóbandát a nyugati völgyekben. Kicsit szúrják a szemünket. A háború a legaljasabb szívek menedéke. – Az Ész Könyve, hatodik vers – mosolygott Reva, és csókot nyomott a nő nyakára. – Csak nem csábít téged is az Atya szeretete, nagyra becsült tanácsadóm? – Nem. – Veliss beletúrt a szerelmese hajába, ami mostanra még hosszabbra nőtt, hiszen Reva az idejét sem tudta, mikor nyírta le utoljára. – Engem csak egyetlenegyszer csábítottak el. És az több mint elég. Reva egész testében megfeszült, mert már előre félt, mit fog felelni Veliss arra, amivel előhozakodni készült. Nagy kísértést érzett, hogy másnap reggelre hagyja a dolgot, de tudta, hogy Veliss válasza annál fájóbb lenne. – Holnap összehívom a város népét a téren, ahol felolvasom a királynő toborzóparancsát. A tanácsnok visszahúzta a kezét a hajából, és a szeme riadtan csillogott. – Toborzóparancsát? – A királynő nagyobb hadsereget állít, és flottát épít, amely a volári partokra viszi a katonáit. Veliss felkelt a kerevetről, a kandallóhoz ment, és megragadta a
párkányt. – De hát a háborút már megnyertük! – Még nem egészen. – Úgy értsem ezt, kormányzó úrnőm, hogy te is elhajózol a királynővel és roppant flottájával? Reva ellenállt a késztetésnek, hogy a kezét nyújtsa felé. Veliss ujjai elfehéredtek a kandallópárkányon, úgy szorította a követ. – Igen. A nő megrázta a fejét. – De hát ez őrültség! Még a királynő ármányos apja sem álmodott volna soha ilyen ostobaságról! – Meg kell akadályoznunk, hogy visszatérjenek. Ez az egyetlen megoldás. – Ezek most Al Sorna nagyúr szavai, vagy a sajátjaid? – Egy véleményen vagyunk. – Vagy csak megint háborúra szomjazol? Látom rajtad, akár hiszed, akár nem. Amikor itthon vagy, türelmetlenségedben alig várod, hogy útnak indulhass. Látom, mennyire untat ez a hely, és mennyire untatlak én is. Halkan ejtette a szavakat, de elég igazság rejlett bennük ahhoz, hogy Reva összeránduljon, mint akit megcsaptak. – Sohasem foglak megunni. Ha türelmetlennek látszom, csak azért van, mert nem nekem való a kormányzás. És hidd el, eleget láttam a háborúból! Ám ennek meg kell lennie, és a segítségedet kérem ahhoz, hogy minden rendben menjen. – Mi az a toborzóparancs? Reva megfordult. Ellesse a könyvtárszoba ajtajában állt. Takaróba burkolózott, és a szemét dörzsölte. – Nem tudsz aludni? A kislány bólintott, és Reva megpaskolta a kerevetet maga mellett. A gyermek odatotyogott, és lehuppant mellé. – Álmot láttam – mesélte. – Az apám újra élt, és engem keresett a házban. – Csak álom volt – nyugtatta a gyámja, és hátrasimította a szépen fésült hajat a kislány homlokából. – Az álmok nem árthatnak nekünk. Ellesse tekintete Velissre vándorolt a kandalló mellett, aki merev háttal, a tekintetét elfordítva kapaszkodott a párkányba.
– Mi az a toborzóparancs? A tanácsnok leejtette a vállát, és fáradt mosolyt küldött a kislánynak. – A legrosszabb dolog, kedvesem. Egy kierőszakolt egyezség. ♦ ♦ ♦ – Minden ép és egészséges, tizenhét és negyvenöt év közötti férfi jelentkezzen Alltorban interlasur havának utolsó napjáig, és hozzon magával egy általa birtokolt íjat, vagy egyéb fegyvert. Minden hasonló korú, gyermektelen asszony szintén jelentkezhet szolgálatra. A szolgálatra felvettek a királyi gárdával egyenlő zsoldot kapnak, és a háború befejezésétől számítva életük végéig kegydíjra jogosultak, amelyet az özvegyük kap, vagy az őt túlélő gyermekeik, amennyiben életüket adják a háború ügyéért. Reva elhallgatott, és a tekercset átadta Velissnek. Megpróbált nem túl vizslatóan tekinteni a tömegre. Tanácsnok asszonya egy ládát helyezett a székesegyház legfelső lépcsőfokára, ahonnan az úrnő jól belátta az egybegyűlt sokaságot. Csak a téren ötezer ember állt, és további csoportok tolongtak a távolabbi romok körül. Az emberek morajlottak, és meglepetés tükröződött az előtte hullámzó, tengernyi arcon, de nagyobbrészt csendben, várakozó ábrázattal hallgatták. Az Áldott Úrnő szavára várnak – gondolta, és megpróbálta csírájában elfojtani a vonásaira kiülő, keserű fintort. – Sokat szenvedtünk – folytatta. – Sokféle megpróbáltatást álltunk ki, és hosszasan küzdöttünk. Bárcsak békehírrel érkeztem volna ma ide közétek, bárcsak azt mondhattam volna, a csatározásainknak vége, és végrevalahára megpihenhetünk, de akkor hazudnék. Bíztatok a szavamban, amikor az ellenség a falakon kívül járt, és most könyörgöm, ismét bízzatok bennem! – Elhallgatott, erőt gyűjtött, saját szavai zúgva köröztek a fejében. …akkor hazudnék… – Bízzatok bennem, amikor azt mondom: hallottam az Atya hangját! – Minden erejét beleadta a kiáltásba, amely visszaverődött a romos város falairól. – És ő nem engedi, hogy visszaforduljunk erről az útról. Sokan hallottatok már az úgynevezett Tizenegyedik könyvről. Most azt mondom nektek, az a könyv hazugság, és csak a megvetéseteket érdemli. De az Atya elrendelte, hogy új könyv írassék, az Igazság Könyve, amelyet az Atya
maga alkot majd meg, és mi leszünk az ő írószerszáma! Nem ujjongás szállt fel a tömegből, hanem inkább dübörgés: ösztönös és vad bömbölés tört fel a jelenlévők torkából. Most már gyűlölet ült az arcokon, és bizonyára minden fejben megjelent az elveszített szerettek és lángoló otthonok képe. Gyűlöletük szabad utat kapott az Áldott Hölgy szavai által, aki az Atya hangján szólt hozzájuk. Megmártóztunk a vérükben – töprengett Reva, amikor a moraj végigdübörgött a testén. – Mégsem volt elég. Lelépett a ládáról, és megtorpant Ellesse láttán, aki Veliss szoknyájába fúrta az arcát. Apró, összeráncolt arcát a félelem könnyei áztatták, miközben megpróbált elrejtőzni a tömeg haragja elől. A kormányzónő letérdelt melléje, és letörölte a nedvességet az orcájáról. – Minden rendben van – nyugtatgatta. – Csak örülnek, hogy látnak. ♦ ♦ ♦ Két napig várt Arentes visszaérkezésére, és meleg öleléssel köszöntötte a vén parancsnokot a kapunál. – Megbocsátottál már nekem, uram? – Úrnőm parancsol, én teljesítem – válaszolta a katona kissé mereven, de azért Reva egy mosoly nyomait fedezte fel a terebélyes bajusz mögött. – Mellesleg – folytatta a parancsnok a töltésen felsorakoztatott, megbilincselt emberekre mutatva –, ellenségeid kézre kerítése az én szent küldetésem, és nem tántorodom el a feladattól csak azért, hogy dicsőséget szerezzek. – Nem volt ott semmiféle dicsőség, csak még több vér. – Reva tekintete végigsiklott a húsz-egynéhány csontsovány foglyon. Ki rongyosabb volt, ki kevésbé, néhányuk rettegve állt ott, vagy rogyadozott a kimerültségtől, mások sértett daccal bámultak vissza a kormányzónőre. – Ezek tehát a Fiak. – Meg néhány rabló. Gondoltam, a legjobb lesz az emberek szeme láttára felakasztani őket, hogy példát statuáljunk. – Hacsak nem erőszaktevők vagy gyilkosok, a királynő elé küldetem őket. Minden férfinak hasznát akarja venni a harcban, még a legaljasabbaknak is. – A rendelet híre messzire eljutott. Nem mindenki örült neki.
– Majd örülnek, ha megismerik az Atya szavát. Attól tartok, holnaptól szükségem lesz rád és az embereidre. Ideje, hogy személyesen végigjárjam az uradalmat. Arentes szépen meghajolt. – Természetesen, úrnőm. – Vészjóslón a foglyokra nézett. – Mit csináljunk a Fiakkal? – Veliss úrhölgy majd kihallgatja őket. Amikor visszatérek, ítéletet hirdetünk. ♦ ♦ ♦ Ellesse belekapaszkodott, és megint az egereket itatta. Kérlelte Revát, hadd tartson ő is vele. A kormányzónő hajthatatlannak bizonyult, és a kislány jajveszékeléséből ítélve talán egy kicsit túl keményen parancsolt rá, hogy maradjon Veliss-szel. – Az anyaság nem egyszerű dolog – korholta Veliss, a fűzőjéhez szorítva Ellesse-t. Nem vagyok az anyja – tiltakozott magában Reva, de nem mondta ki hangosan, inkább leguggolt, és elsimította a hajat a kislány szeméből. – Fogadj szót Veliss úrhölgynek, és szépen figyelj oda a leckékre! Egykettőre visszatérek. Hagyta Arentesnek, hadd jelölje ki az útvonalat, arra hagyatkozva, hogy a veterán jobban ismeri a hűbéruradalmat. – Nyugatnak megyünk, aztán délnek, úrnőm – javasolta a parancsnok. – A nyugatiak a legkevésbé istenfélő népek Cumbraelben. Jobb lesz, ha hamarabb túlesünk a nehezén. Nyugaton sokféle jelét látták, hogy voláriak jártak a vidéken. A lerombolt falvak és a szőlőhegyek között olykor rothadó hullahalmokra bukkantak. Reva minden esetben megálljt parancsolt, és eltemettette a halottakat. A búcsú szavait az őket kísérő pap mondta, egy középkorú, nyakigláb ember, akit az ostrom alatt tanúsított bátorságáért és szűkszavúságáért választottak az útra. Reva az utóbbi időben nem szívesen hallgatta a papok prédikálását. A csendes pap a jó pap – szellemeskedett magában, és azon tűnődött, talán le kellene írnia. Minél nyugatabbra mentek, annál jobban csökkent a pusztítás mértéke, aztán a nilsaeli határ hegyvidékén a voláriak nyomai teljesen eltűntek.
Velisstől tudta, hogy ezek Cumbrael legvirágzóbb részei, a legkiválóbb minőségű borral, ahol az emberek vidám ünnepeikről és a Tízkönyvek laza értelmezéséről voltak híresek. Arentes a környék legnagyobb városába vezényelte a csapatot, egy erős fallal körülvett, dombtetőn terpeszkedő várba, amelynek roppant falai megszakítatlan kőszalaggal ölelték a környező, szőlővel beültetett dűlőket. – Érthető, miért hagyták annyiban a voláriak – fűzte hozzá Arentes a látványhoz, amikor felkaptattak a kapuhoz. – Idővel erre is sort kerítettek volna – vélte Reva. Bonyodalomra számított a kapunál, hiszen ezek az emberek talán nem is sejtették, kicsoda ő, azonban mire odaért, már a városi őrség is felsorakozott, és tárt kapukkal várták. Egy hosszú köntösű, zömök ember térdepelt a kapu íve alatt, és karjait esdeklőn széttárta. – Mentari uraság, a városi intéző – mutatta be Arentes. – Kilométerekre övé itt a legtöbb szőlő a környéken. Nagyra tartotta a nagyapádat. – De a nagybátyámat nem annyira, ugye? – A nagybátyád nem ismert tréfát, amikor adót szedett, és sokkal kevésbé kedvezett a régi barátoknak. – Milyen szerencse, hogy nekem csak új barátaim vannak! – Áldott Úrnő! – csapta össze kezét Mentari uraság, amikor közelebb értek, és Reva a nyeregből leszállva körbevezette a tekintetét a városon. Fura volt annyi ép házat látni, miután hosszú hetekig csak romok kerültek a szeme elé. – Az Atya szavát hozod el hitvány fülünkbe! Reva homlokráncolva nézett le a férfi rajongástól ragyogó arcára, mert a számítás csillanását várta a szemében, de az intéző áhítata valódinak tűnt. – Minden fül érdemes az Atya szavára – válaszolta neki –, de az Atya nem várja el a térdeplést, ahogyan én sem. – A zömök uraság talpra kászálódott, mindenesetre a hátát továbbra is szolgálatkészen meghajtotta. – Győzelmed történetét már most is legendaként regélik – ömlengett. – Szerény otthonunk hálája nem ismer határokat. – Örömmel hallom, uram. – Reva felemelte a királynő rendeletét tartalmazó tekercstáskát. – Mert éppen most hozom hírét, miként tudjátok leróni. Két napba telt, hogy összehívják a környező vidék népét, hogy meghallgassák az Áldott Úrnő szavait, két napig tűrte Reva a tiszteletére rendezett lakomát és a kérelmezők audienciáját, ami a legkevésbé kedvelt foglalatosságai közé tartozott. Csak a legegyértelműbb esetekben
bíráskodott, a többi kérvényt pedig feljegyeztette Arentesszel, hogy aztán küldönccel továbbítsa őket Velissnek. A város népének látszólagos kényelmével és biztonságával ellentétben a vitás ügyek látni engedték, hogy a háborúnak nem kell házhoz mennie ahhoz, hogy bajt okozzon. A panaszok sokfélék voltak: keleten menekültek loptak terményt és állatokat, elfoglalták mások földjeit, és bár Tokrev katonái nemigen jártak errefelé, a rabszolgahajcsárok ide is ellátogattak, mert a zokogó anyák elrabolt fiakról és lányokról meséltek. A gyász ellenére Revának komor megnyugvást hoztak a történetek, hiszen a feladatát megkönnyítették a voláriak, akik gyűlöletet szítottak minden lélekben, amellyel csak dolguk volt. A második nap estéjén Mentari házának tornácáról felolvasta a rendeletet a népnek, akik egy előkelő bronz szökőkutat megkerülő, széles sugárúton csoportosultak. Ezúttal nagyobb morajlás hallatszott, amikor Reva végzett a bejelentéssel, és a tömegen sem látszott olyan áhítat, mint annak előtte. Nyilvánvaló idegenkedésük dacára azonban mégsem hallatszottak nyílt ellenvélemények, vagy a nemtetszés kiáltásai, csak egy városra való istenfélő lélek kiáltotta beleegyezését az Áldott Úrnő hazugságaira. – Egy tizenegyedik könyv! – ámuldozott Mentari uraság, amikor a szónok befejezte a beszédét, és a tömeg hangosan éljenzett. – Sosem gondoltam volna, hogy megérem ezt! – Változó időket élünk, uram – vette át Reva a főkönyvet, amelyet Arentes átnyújtott neki, és átfutotta Veliss feljegyzéseit a vidékről. – Nagyra becsült tanácsadóm úgy számolja, városotoknak kétezer katonakorú férfit kell szolgáltatnia, figyelembe véve a jelenlegi gondjainkat és az öt évvel ezelőtti népszámlálást. Az Atya bizonyosan kegyes lesz hozzád, ha sikerül meghaladni ezt a számot. ♦ ♦ ♦ Csaknem két teljes hónapba került végigjárni az egész hűbéruradalmat városról városra, faluról falura. Egyes települések hemzsegtek a menekültektől, mások meg szinte üresen tátongtak; a lakosok nagy része előre elmenekült a rettegett volári támadás elől. A kormányzónő hazugságait a kisemmizett közösségek fogadták a leglelkesebben, akik
első kézből kaptak ízelítőt abból, mire képes az ellenség. Még az olyan városokban is, ahol mindenki egy karcolás nélkül megúszta a háborút, számos érdeklődő fordult az Áldott Úrnő üzenete felé, bár nem mindenki bizonyult ilyen nyitottnak az Atya üzenetére. – Négy fiam van, és a királynő el akar venni hármat! – panaszkodott egy megtermett asszonyság a délnyugati folyóvidék egyik falujában. Az emberek errefelé a szívósságukról voltak híresek: angolnavarsákkal keresték meg a betevőt, amelyekkel az otthonuk körüli számtalan folyót és csatornát járták. Falvaik legtöbbször csupán néhány házra korlátozódtak, amit ritkábban egy templomocska egészített ki. Az asszony haragosan meredt az úrnőre, miközben az egybegyűlt falubéliek egyetértőn dünnyögtek, annak ellenére, hogy a legtöbbjük megszeppent Arentestől és ötven gárdistájától. Az asszony azonban rájuk sem hederített. – És hogyan adjunk enni a családunknak, ha senki sincs, aki kiviszi a csónakokat, és felhúzza a varsákat? – Senki sem fog éhezni – ígérte Reva. – A szükséges élelmet a Mustorház és a királynő ingyen biztosítja. – Sokféle ígéretet hallottam már a családodtól – replikázott a nő. – Amikor azok az azraeli kurafik elhurcolták a férjemet és elvágták a torkát. Most meg azt kéred, hogy nekik harcoljunk! – Ezt az uradalmat azraeli kezek mentették meg a pusztulástól. És nilsaeliek, meg az Északi Végek népei, valamint a seordah és az eorhil! Varinvárnál vállvetve küzdöttem meldeneiekkel és renfaeliekkel. A régi kornak leáldozott, most már egymásért kell harcolnunk! A nő vádlón Revára mutatott, és úgy morgott, akár egy feldühödött állat: – Harcolj értük, te lány, ha akarsz! Én nem ismerem, sosem láttam ezeket a… voláriakat, akikről beszélsz! Azt meg bármilyen hazug állíthatja, hogy az Atya beszél belőle! Az őrök azon nyomban vigyázzba vágták magukat, és az őrmesterük félig kivont karddal lépett egyet előre, de Reva megálljt parancsolt. – Istenkáromlás és árulás hagyta el a száját, úrnőm! – tiltakozott az őrmester dühtől megfagyott arccal, és gyilkos tekintettel meredt a tömegben álló nőre, aki most egyedül maradt, mert társai a korábbi támogató szándékukat hirtelen odahagyva hátrébb húzódtak. Az asszony nem illetődött meg a falubéliek visszakozásától. Viharvert arcán a megbánás vagy a félelem legkisebb jele nélkül nézett farkasszemet
Revával, miközben az őrmester folytatta: – Asszony, te nem voltál ott Alltornál! Nem láttad, amit az Áldott Úrnő tett értünk! Ha ő nem lenne, akkor te, a fiaid és ez az egész falu most egy halom por és hamu volna! Az életetekkel tartoztok neki, ahogy mi is! A nőnek a szeme sem rebbent. – Akkor lógass fel, úrnő, mert a fiaimat nem adom, akár az Atya szól belőled, akár nem! Reva tekintete végigjárta a tömeget, és észrevett három fiatalembert a hátsó sorokban. Kettőt láthatólag feszélyeztek a körülmények, mert a fejüket lehajtva azon fohászkodtak, hogy a vita minél előbb véget érjen, de a legmagasabbik sötét keserűséggel az arcán figyelte az anyját. – Szóljanak a fiaid személyesen a maguk érdekében! A Tízkönyvek és az uradalom törvényei egyaránt tizenhét évnél határozzák meg a férfivá érés korát. Ha a fiaid már elérték e kort, hadd döntsenek ők! – A fiaim tudják, mi a kötelességük… – kezdte a harcias anya, de elhallgatott, amikor a három fiatalember közül a legmagasabbik felemelte a kezét, és előrenyomakodott a tömegben. – A nevem Allern Varesh, úrnő – hajolt meg, amikor odaért. – Felajánlom a szolgálataimat a királynő rendeletének értelmében. – Elég legyen ebből! – mordult az asszony, aztán odalépett, és erőteljesen tarkón legyintette a fiatalembert. Végül ismét Revának támadt: – Nem viheted el! A kormányzónő egyszerűen figyelmen kívül akarta hagyni a haragos nőt, és már éppen megköszönte volna a legénynek a hűségét, de tétovázott, mert könnyeket vett észre a védelmezőn fia elé álló anya szemében. Reva leszállt a szekérről, és odament a tiltakozóhoz. – Mi a neved? Az asszony összeszorította a fogát, és hurkaujjaival megtörölte a szemét. – Realla Varesh. – Sokat kellett nélkülöznöd, Realla Varesh. És őszintén fájlalom, hogy még többet kell kérnem. A még mindig térdeplő Allernre mutatott. – Éppen ezért, hogy kinyilvánítsam hálámat az áldozatodért, kihirdetem, hogy eme férfi hadi szolgálatával az egész falu teljesítette a kötelezettségét. Az asszony magába roskadt, és az arcához kapta a kezét. Fia és a tömeg
döbbent arckifejezéséből Reva úgy ítélte, bizonyára most először látják zokogni. – Lord Arentes – fordult a parancsnokához. – Úrnőm? – Ez a fiatalember elég magas ahhoz, hogy gárdista legyen, ugye? Arentes futólag végigmérte a fiatal férfit. – Éppen hogy, úrnőm. – Helyes. Allern Varesh, ezennel kinevezlek Reva Mustor kormányzó úrnő házi őrségének tagjává. – A zokogó anyára pillantott. – Egy órád van, hogy elbúcsúzz. Arentes nagyúr majd kerít neked egy lovat. ♦ ♦ ♦ Ötszáz férfival és ötven nővel tértek vissza Alltorba, akik szolgálatra jelentkeztek az Áldott Úrnő seregébe. Akár ezer embert is toborozhattak volna, de a kevés ellátmányból és málhás lóból nem láthattak el olyan sokat. Az Alltortól délre fekvő falvakból került ki a legtöbb újonc, és Reva hazugságát is ott hallgatták a legszívesebben, a volári portyázó csapatoktól sokat szenvedett vidéken. Az itteni népek maguk is megvívták kisebb háborújukat a Hidegvas erdővel borított partjain és mellékfolyóin, és bőséges fegyverzsákmánnyal rendelkeztek. Arentes szerint a terület mindig is a cumbraeli íjászok otthonának számított; az első hosszú íjakat is a sűrű erdőben található tiszafákból faragták. A volári fenyegetéssel szemben a veterán parancsnokok irányítása alatt újraalakultak a cumbraeli katonaság gerincét alkotó, régóta nem működő századok, és hónapokon át, egészen Alltor felszabadulásáig halálos fogócskát űztek az ellenséggel a fák között. Reva megtartotta a századokat, és megparancsolta, hogy erősödjenek, aztán tavasszal jelentkezzenek Alltornál. Rendíthetetlen elkötelezettségük ellenére zavarba ejtő társaságnak találta őket: az elfogott voláriak fákra felhúzott, rothadó teste ékesen bizonyította, hogy a kemény tekintetű, mogorva arcú cumbraeliek még korántsem elégítették ki a bosszúszomjukat. Mire lesznek még képesek, amikor átkelünk az óceánon? – tűnődött, és hiába kutatott az emlékezetében a Tízkönyvek olyan passzusa után, amely igazolta volna a bosszúvágyukat, egyet sem talált. Ellesse kitörő örömmel köszöntötte a gyámját, és vékony karjával
átölelte, miközben Veliss véget nem érő leckéiről panaszkodott. – Reggelente és éjszakánként is olvastat. És írnom is kell! – Rendkívül fontos képességek ezek – nyugtatgatta Reva, és lágyan lefejtette magáról a kislány karját. – De idővel majd én is tanítok neked egy s mást. Ellesse hunyorogva nézett fel rá. Kicsiny arca már nem volt olyan beesett, bár a szeme alatt továbbra is barna árnyékok ültek. – Miféléket? – Az íj és a kés használatát. Aztán majd a kardét is, amikor idősebb leszel. Persze, csak ha szeretnéd. – Szeretném! – ujjongott izgatottan ugrándozva a lány, aztán megragadta Reva kezét, és az udvarház felé húzta. – Taníts most! Az úrnő elkapta Veliss szomorú arckifejezését, és a földről gyengéden felrántva megállította a kislányt. – Holnap – felelte. – Ma más dolgom van. ♦ ♦ ♦ – Még mindig nincs neved? A törött orrú pap egyetlen fáradt pillantást vetett Revára, és megrázta a fejét. A töltésen sorakoztatták fel a tizenkét rongyos férfit, akiknek öltözéke, ha lehet, még jobban bemocskolódott az udvarház pincéjében töltött fogság idején. Néhányan szédelegtek kissé, mert még napokkal később is érezték Veliss úrnő gyógyfüves keverékeinek hatását. A tanácsnok kielégítő válaszokat hallott a kihallgatások alatt: csaknem ötszáz papirosra való anyag állt össze nevekkel, évszámokkal, találkozók és gyilkosságok részleteivel, amely ékesen bizonyította, hogy a Világatya Egyháza az árulók fészke az Olvasótól az utolsó püspökig. A jelentések még talán arra is elegendők voltak, hogy mindörökre megsemmisítsék az aljas szervezetet. – Tényleg azt hitte, hogy véghez tudja vinni? – kérdezte a névtelen papot. – Hogy le tudja győzni a Mustor-házat és az Atya nevében uralhatja a hűbéruradalmat? A törött orrú felemelte a fejét, és nagyot nyelve összeszedte a maradék bátorságát. – Szent küldetés volt, amely az Atya áldását hordozta.
– Olyan áldást, amelyet egy Sötét teremtmény szolgálatában álló roncs szájából hallottatok. – Reva hátrább lépett, és a hangját felemelve végighordozta a tekintetét a férfiakon. – Ostobák! Annyira elmerültetek a Tízkönyvekben, hogy már a szent szövegek igazságát sem látjátok. Az Atya nem adja áldását csalásra és gyilkosságra, az Atya nem ad menedéket annak, aki aljas szándékkal gyermekeket kínoz! Elakadt a szava, mert érezte, hogy újra rátör a harag, amit az ostrom alatt érzett, a gyilkos szenvedély, amellyel elvágta a rabszolgahajcsárok torkát és lecsapta a foglyok fejét. A névtelen pap megborzongott, és megint nagyot nyelt, hogy visszakényszerítse a rémülettől a gyomrából feltörő hányadékot. Arentes a házi őrség hiánytalan csapatával állt a megbéklyózott foglyok mögött, és a katonák mogorva vérszomjjal bámultak le az árulókra. Most már mindannyian gyilkosok vagyunk – jutott Reva eszébe. – Vérben fürdőztünk, és még több vérben fogunk megmártózni. A szeme megállapodott egy ismerős alakon a sor végén, egy vézna fickón, aki a többiekkel ellentétben nem kerülte a tekintetét, és akinek vonásain különös áhítat ült. Shindall – eszmélt a kormányzónő. A fogadós, aki útnak indította a Fokvár felé. – Elég köszönet az, hogy az arcodat láthatom. Kivette az övébe szúrt tekercset, és magasra tartotta, hogy láthassák a pecsétet, meg a némileg reszketeg aláírást. – A Szent Olvasó rendelése értelmében ezennel mindannyian kiközösíttettek a Világatya Egyházából! Mostantól tilos a Tízkönyvek bármelyikét olvasnotok vagy idéznetek, hiszen bebizonyítottátok, hogy nem vagytok érdemesek az Atya szeretetére. – A törött orrú papra pillantott. – És a te nevedet is tudom, hiszen az Atya kinyilvánította, hogy többé nincs szüksége rá, Jorent mester. Nézte, ahogy lehunyják a szemüket, néhányan lehajtják a fejüket, fohászokat suttognak, és egyik-másik zokog, foltokkal a nadrágján. Akár a volári foglyok, akiket a kivégzőhelyre vezényeltek, bár azok imádkozás helyett inkább könyörgőre fogták. – Arentes nagyúr – fordult a parancsnokhoz. – Vegyétek le a bilincseiket, és eresszétek őket szabadon! ♦ ♦ ♦
Veliss nem korholta, csak csodálkozott. – Egyszer már összeesküvést forraltak a családod ellen. Mi garantálja, hogy nem vetemednek újra ugyanarra? – Egy összeesküvéshez névtelenség kell, rejtőzködés, ismeretlen arcok, ők többé nem rejtőzhetnek az árnyékok közé. – Te pedig nem szolgáltathatsz igazságot. – Csak nem állhatok bosszút. Az Atya pedig egyértelműen kinyilvánította, hogy a kettő nem ugyanaz. Egy hónapra rá megérkeztek az első kontingensek, annak ellenére, hogy a jeges szárnyakon közeledő tél nem kedvezett a menetelésnek. Az egyre súlyosbodó hidegben Reva leállíttatta a falakon végzett munkát, és minden dolgozót átirányított a városi épületek téli felkészítésére. A sátrak és olajos vásznak helyét átvették a falak és cseréptetők. Újraindították a fejadagolást, amint a hó elzárta a Nilsaelbe vezető hegyi hágókat, és már a déli partról sem érkezett több élelmiszer. A kormányzónő minden napját Ellesse tanítgatásával kezdte. A késleckékhez éppen alkalmas volt a hosszú pengéjű tőr, amely beleillett a kislány csöpp markába. Minden lelkesedése ellenére Ellesse azonban ügyetlen tanítványnak bizonyult, gyakran hasra esett, és felhorzsolta a térdét, habár akármilyen feladatot kapott, sohasem sírt, így a leckék alatt sem hullatta a könnyét. Tudásvágya viszont szemernyit sem apadt. – Te is annyi idős voltál, mint én, amikor megtanultál harcolni? – Fiatalabb. Ne ugorj, amikor döfsz, mert könnyen elveszítheted az egyensúlyodat! – Ki tanított? – Egy nagyon rossz ember. – Miért volt rossz? – Rossz dolgokra akart rávenni. – Miféle rossz dolgokra? – Túl sokra ahhoz, hogy felsoroljam. Engem nézz, ne a lábadat! Otthagyta gyakorolni a füvön, aztán csatlakozott Velisshez, aki prémekbe burkolózva állt a tornácon a zúzmarás levegőben, és egy lepecsételt pergament tartott a kezében. – Hát megérkezett? A tanácsnok bólintott, aztán átnyújtotta neki a tekercset, bár a szemét továbbra is a kislányon tartotta, aki ügyetlenül lépegetett a gyepen. – Nem sok érzéke van hozzá.
– Majd tanul. Mindkettőnktől. – Miért fogadtad be? Találhattál volna neki egy megfelelő otthont másutt. Cumbrael tele van gyermeküket elvesztett, gyászoló anyákkal. Reva hátrapillantott a kislányra, aki éppen valami láthatatlan ellenség döfését hárította. – Mert nem menekült el. Amikor bementem a házba, megpróbált megszúrni, de amikor elvettem tőle a kést, akkor sem fogta menekülőre. – Újra odafordult Velisshez. – Megköszönném, ha előkészítenéd az örökbefogadási papírokat. – Biztos vagy benne? Hisz olyan fiatal. – Nemesi születésű és okos leány, és ha te vezéreled a kezét, jól fog menni a sora. És a jövőre is készülnünk kell. Veliss pillantása a tekercsre siklott, és megállapodott a királynő pecsétjén. – Sohasem kértem még tőled szívességet, de most tégy meg nekem valamit! Akármi is vár az óceán túlpartján, ígérd meg, hogy életben maradsz, és visszajössz hozzám! Reva széthajtotta a pergament. A királynő saját kézírását találta rajta. Szívélyes üdvözletét küldte, és dicsérte a rendelet szigorú betartásában játszott szerepét, majd udvarias utasítással zárta a levelet, amelyben megkérte a kormányzónőt, hogy a hadait illnasur utolsó napjáig vigye a Déli-toronyhoz. A tél addig nem ér véget – döbbent rá Reva. – Még a kikelet előtt indulni akar! – Reva! – kezdte Veliss elcsukló hangon. A kormányzónő megfogta a kezét, és csókot nyomott az arcára, aztán újabb hazugságra nyitotta a száját: – Ígérem.
ÖTÖDIK FEJEZET
Vaelin
Vaelin egyszer egy egész telet eltöltött a Skellan-hágónál a portyázó lonak csapatok visszaverésével. Aztán a testvérek és Farkasfutták foglalták el a védműveket, de mindaz éles ellentétben állt a néma falakkal és őrtornyokkal, amelyek most körülvették. Már nem köszöntötték őket rendtestvérek, amikor megközelítették a hágó torkánál álló zömök tornyot. Vaelin tudta, hogy Sollis jó okkal hagyta ott őrhelyét, hiszen a lonak békét kötött, és a megszállásnál minden harcosra szükség volt, de a királyság északi határát védelmező erőd üressége aggodalomra adott okot, és jól mutatta, mennyi minden változott oly rövid idő alatt. – A népem egykor örvendezett volna, ha ezt látja – jegyezte meg Kiral, mintha csak kitalálta volna, mire gondol a hadúr. – Ám most még ők is baljós jelként értelmezik. A hadúr hátranézett, ahogy Orven főtábornagy lefékezett mellette, a királynő lovas őrségéből megmaradt ötven embere kíséretében. – Állíts őröket! Éjszakára letáborozunk. Vaelin a toronyban töltötte az éjszakát Kirallal és a nehrin-foki áldottakkal együtt, akik mindannyian arra szavaztak, hogy elkísérik, csak ne kelljen a királynővel átkelniük a Boraeli-óceánon. Maga a királynő áldotta meg az útjukat néhány gondosan megválogatott szóval és egy fényes mosollyal, amelyeknek köze sem volt Lyrna eredeti válaszához, amikor a hadúr négyszemközt elmesélte neki a tervét. – A tél közepén akarsz átkelni az északi jégtáblákon? – A királynő kései órán hívatta a saját lakosztályába a palotában. Az ajtón átszűrődő nevetésből ítélve a gyerekek még mindig ébren voltak. A számuk a város
felszabadítása óta folyamatosan növekedett, mígnem már kétszáz árva zsúfolódott össze az épület erre kijelölt szárnyában, akiket mind a korona gyermekeivé fogadtak. Lyrna termei nélkülözték a fényűzést, és inkább könyveket és Harlick testvér válogatott tekercseit tartalmazták. Az asztalon a királynő precíz kézírásával telerótt jegyzetek tornyosultak szépen összerendezett rakásokban. A helyiséget egyetlen lámpás és a tűz fénye világította meg. Lyrna fél arca árnyékba borult, ahogy fáradtan homlokráncolással, töprengőn vizslatta vendégét, mintha csak arra várna, hogy a férfi befejezzen egy gyenge viccet. – Kiral dala fog vezérelni minket – felelte Vaelin. – A Mahlessa áldását hordozza. Tudom, hogy bízol a tanácsában. – Úgy hiszem, a Mahlessa csak a lonak nép érdekeit nézi. Ha az szolgálná a céljait, hogy tévútra tereljen minket, egy percig sem kételkedem benne, hogy megtenné. – A homloka kisimult, és az egyik, asztalán fekvő pergamenért nyúlt, aztán a fény felé tartotta. Vaelin azonnal felismerte, hogy Alornis munkája, a vonalak túl pontosan futottak ahhoz, hogy bárki más alkotása legyen, de a téma újnak tűnt: az egyenes vonalak bonyolult hálózatából kibontakozó, félkör alak. – A húgod azt javasolja, merészen térjünk el a hagyományos hajóépítési módszerektől – folytatta Lyrna. – Felvázolt egy illesztett, rövid gerendákból kialakított, ívelt belső hajótestet, amely gyakorlatilag Lerviál érintő menti ívpályáinak gyakorlatba való átültetésén alapul, bár ő azt állítja, hogy sohasem olvasta a tudós munkáit. Ha az ő megközelítését alkalmazzuk, ezer meg ezer egyenes gerendát gyártathatunk le képzetlen munkásokkal, és megspórolhatunk több havi mestermunkát. – Akkor meg miért nem tesszük? – Mert még soha senki sem alkalmazta ezt a technikát. Így még egyetlen hajó sem épült. És ha jól emlékszem a történelmi tanulmányaimra, még soha senki sem kelt át sikerrel a jégtáblákon, pedig azok nyáron próbálkoztak. – Kiral az énekét követi, én pedig őt. – Ilyen fontos ez az Erlin nevű ember? – Úgy hiszem. Egy ilyen hosszú életet élő ember sokkal értékesebb tudással szolgálhat, mint Harlick bármelyik tekercse. És a legenda szerint elzárták előle az Innentúlba való bejutás lehetőségét, ami azt jelenti, hogy talán ő is betekintést nyert oda, akárcsak én. De talán még nálam is többet látott.
Lyrna szemöldöke ismét összeráncolódott, ahogyan megrohanták az emlékek. – Arendil egyszer elmesélte Kerlis történetét, azt állítva, hogy a nagybátyja sok-sok évvel azelőtt találkozott vele. Állítólag megátkozták, hogy örökké éljen, mert nem akart belépni az eltávozottak közé. Így véget nem érő napjait azzal töltötte, hogy körbevándorolta a földet, keresve azt az embert, aki megölheti, aki ennek a földnek az áldottai közül kerül ki. – Fáradtan felnevetett. – Ezek csak mesék, Vaelin. Nem várhatod el, hogy néhány puszta mese alapján jóváhagyok egy ilyen utat, hogy a jégsivatagba küldöm a haduramat meghalni! – Mindketten drágán fizettünk azért, hogy megtanuljuk: nem minden legenda igazság nélkül való. – Vaelin kihúzta magát, és nagy levegőt vett, hogy hivatalos hangon folytassa, de Lyrna felemelt kézzel megállította. – Kérlek, ne fárassz a lemondásoddal! Minden egyes léleknek én parancsolok ebben a királyságban, de nem fogok úgy tenni, mintha te is közéjük tartoznál. – Köszönöm, fenség. Magam helyett Marven grófot javaslom a legfőbb hadúr szerepére. – Legyen! Hány katonát viszel magaddal? – Egyet sem. Csak Kiral és én megyünk. A királynő a fejét csóválta. – Ez lehetetlen. A végeki áldottak és Orven uraság csapata elkísér. – Orven felesége gyermeket vár. Nem kérhetem meg, hogy kövessen egy ilyen veszedelmes úton… – De én megkérem, uram. Orven katona, és tudja, mi a kötelessége, akár örömteli hírt kapott, akár nem. Vaelin látta a nő arcán a hajlíthatatlan elhatározást, és bólintott. – Ahogy kívánod, fenség. A másik ügyet akkor megbeszéltük? Lyrna keze megrándult az asztalon, és a tekintete még inkább megkeményedett. – Túl sokat kérsz, Vaelin. – Nem teheted felelőssé… – Tudom. De a bátyám meggyilkolásának emléke nem halványul el egykönnyen. – Ha büntetésre szomjazol, az általam javasolt megoldás bőséges büntetéssel szolgál. Lyrna Vaelin szemébe nézett. A homlokán gyülekező, sápadt vonalak
elmélyültek a tűz fényében, és a hangjában bizonyosság csengett. – Csak egyetlen dologra vágyom, uram: hogy biztosítsam a királyság jövőjét. Előreküldöm a testvéredet az óceánon át, hogy hirdesse az érkezésemet, de ne kérd, hogy megbocsássak neki! Ez az érzelem már messze áll tőlem. Ha Janusnak sikerül, amit kitervelt, most a férjura volnék – tűnődött Vaelin. A többieket odahagyva felmászott a torony tetejébe, aztán szorosan köpenyébe burkolózva, párafelhőket lehelve a hágón túl húzódó, vészterhes sötétséget kémlelte. – Gyönyörű vagy szörnyűséges gyermekeink lettek volna? Vagy mindkettő egyszerre, csakúgy, mint ő? A tornyon átcsapó szél iránya enyhén megváltozott, és égő fa meg verejték egymással keveredő szagát hozta. – Tudom, hogy itt vagy – mondta Vaelin a sötétségnek anélkül, hogy megfordult volna. Lorkan szárazan felnevetett, miközben megjelent mellette. Kócos haja zúzmarafehér arcába omlott. – Tehát uram áldott képessége visszatért? – Vannak érzékek a látáson kívül is. – Hagyta, hogy Lorkan tétován fészkelődjön még néhány percig, majd megkérdezte: – Gondolom, kéréssel jöttél. – Azzal, uram. – A fiú összedörzsölte a két tenyerét, és a szemét lesütve könnyed hangnemet ütött meg. – Nekem, ööö, úgy tűnik, nagyuram, hogy ez a roppant hadjárat megadta mindazt az izgalmat, amire számítottam. Akármilyen büszke is vagyok arra, hogy neked szolgálhatok, ami igen hasznos volt, bizonyára te is így látod, de eljött az idő, hogy melegebb vidékeken keressek kalandokat. – Azt kéred, hogy engedjelek az utadra? Lorkan mosolyogva meghajtotta a fejét. – Azt. – Jó. A képességed miatt aligha kötelezhetlek arra, hogy akaratod ellenére velünk tarts. – Köszönöm, uram. – Nem távozott, hanem tovább feszengett. – Mit akarsz még? – sóhajtotta kimerülten Vaelin. – Carát, uram. – Ő is menni akar? – Nem, ő szigorúan elhatározta, hogy követ téged. Viszont ha te parancsolnád neki…
Vaelin elfordult. – Nem. Lorkan tüskésebb hangon folytatta: – De hát még alig több, mint egy gyermek… – Egy asszony szívével és nagyszerű képességgel. Büszke vagyok, hogy kiérdemeltem a hűségét. – A tető közepén nyíló csigalépcsőhöz ment. – Megtarthatod a lovadat, fegyvereidet és a hadjárat alatt szerzett zsákmányt, de kérlek, napfelkelte előtt menj el! – Nem tehetem! – Lorkan most már ellenségesen meredt a parancsnokára, és a kiáltása végigvisszhangzott a hágón. – Tudod, hogy nem mehetek el nélküle! Vaelin hátrapillantott a fiatal áldottra, akinek arcán harag és némi félelem kavargott. Testtartásából kiderült, hogy éppen készül eltűnni szem elől. – Az élet néha kizárólag nehéz választásokat állít elénk – mondta neki Vaelin, mielőtt elindult volna a lépcsőn lefelé. – Ha reggel már nem vagy itt, elmagyarázom Carának, mi történt. ♦ ♦ ♦ Másnap a hágótól hét kilométerre járhattak, amikor Kiral hirtelen lefékezte a póniját, és a tekintetét nyugatnak fordítva, az orrát összeráncolva hunyorgott. – Baj van? – tudakolta Vaelin. A lány összeszűkítette a szemét, és zavartan ráncolta a szemöldökét. – Valami… valaki új. – Egy új dalt hallasz? A lány a fejét rázta. – Nem énekes az, és a dalom nem figyelmeztet veszélyre, de ez a valaki mégis engem szólít. – Honnan? A lány arcán hirtelen ijedelem gyúlt. Vaelin most először látott rajta félelmet. – A romba dőlt városból. A várúr bólintott, és megfordulva odahívta Orvent. – Adj öt embert, uram! Táborozzatok le az előttünk húzódó völgyben,
és ott várjátok a visszatérésünket! – Felemelte a hangját, és egy duzzogó alakot szólított, a menetoszlop végén. – Lorkan uram, kérlek, tarts velünk! Két nap alatt érték el a várost, mert a hegyi utat nagyban lerövidítette Kiral alapos helyismerete. A romok semmit sem változtak, bár Vaelin most nem érezte azt a baljós nyomást, ami legutóbbi látogatásakor nehezedett rá. Kiral és Lorkan ugyanakkor nem élveztek ilyen védettséget. – Hitemre, ez rosszabb, mint az erdőben! – nyögte a fiatalember, és összegörnyedt a nyeregben. Arca, ha lehet, még sápadtabbra váltott. – Még sosem jártam ilyen közel – csatlakozott Kiral is, és szorongása nyilvánvalóan látszott abból, amilyen mereven tartotta a vállát. – Ez nem élőknek való hely! – Lorkan mester? – villantott Vaelin egy várakozó mosolyt a fiatalemberre, és a romok felé biccentett. Hosszú tétovázás után a legény fejet hajtott, aztán lekapaszkodott a lováról. Nagy levegőt vett, és egyenletes tempóban elindult a város felé, majd néhány lépés után elillant a légbe, amivel nyugtalan morgolódást váltott ki a katonákból. – Akárki vár ott minket, úgyis meg fogja látni – vélte Kiral. – Tudom – felelte Vaelin. – Akkor meg miért őt küldted? – Mit ér az élet, ha olykor nem kacaghatunk egy jót? Csak néhány pillanat erejéig ülhettek a néma romokat tanulmányozva, mert éles segélykiáltás hallatszott az összevissza hányt kövek közül. Kiral lekapta a válláról az íját, a gárdisták pedig a kardjukat kézbe véve legyezőszerűen szétszóródtak. Ekkor Lorkan is berobbant a látóterükbe a város határán, és lobogó köpennyel feléjük iramodott. Elkerekedett szemében őszinte borzadály ült. Menekülése okára is egykettőre fény derült: egy óriási, barna alak dübörgött utána, és harcias bömbölés hagyta el szélesre tárt, kivicsorított agyarakkal teli pofáját. – Nem tudtam, hogy ilyen nagyra megnőnek! – csodálkozott Vaelin. A medve négy lábon legalább másfél méter magas lehetett, ami azt jelentette, hogy felágaskodva inkább három. Bár látszólag nehézkesen haladt, hosszú testének köszönhetően megtévesztő sebességgel tette meg a távolságot. – Lőjétek már le, a Hit szerelmére! – ordította Lorkan, feléjük tartva. Az állat már csak néhány ugrásnyira járt mögötte. – Ne! – állította meg Kiral felemelt íját Vaelin, mert egy alakot vett észre a romok között. Az apró és ismerős figura mellett egy másik,
valamivel magasabb állt, felnyújtott kezében különös bottal. A medve hosszan megcsúszva, kavicsot spriccelve lefékezett, és gyászos morgás tört fel a pofájából. Mellső lábain ugrált, karmait a sziklás talajba vájva, és kihívón bámult Lorkanra, aki most már négykézláb az egyik gárdista mögé rejtőzött, erősen zihált, és látszott rajta, hogy menten kiadja a reggelijét. Seb a többi lóhoz hasonlóan felágaskodott a nagy medve láttán, és a páni félelemmel viaskodva dobálta a fejét, miközben Vaelin a szárat rángatta. – Semmi baj! – nyugtatta meg a lovasa, aztán leszállva végigsimította az állat oldalát. – Nem fog bántani. A medve ismét felhorkantott, megrázta busa fejét, mintha erőt gyűjtene egy újabb támadáshoz, de aztán megdermedt, és csaknem szoborszerű mozdulatlanságba merevedett. – Még fiatal – szabadkozott a medve mellett felbukkanó, prémbe öltözött kistestű férfi, a kezében harci bot hosszúságú csonttal. – Barát és ellenség szaga egy. – Bölcs Medve! – jött oda Vaelin, hogy kezet rázzon a sámánnal. A vénember erős fogása felvidította. – Messze jöttetek a Végektől! – A jégen menni – felelte Bölcs Medve megvonva a vállát. – Megmutatom, hogyan. – Nem lehetett lebeszélni róla. – Dahrena nem messze állt, és feszülten elmosolyodott. – Nem hagyhattam, hogy egyedül jöjjön. Vaelin odament a kedveséhez, közel húzta magához, és a szíve is belesajdult, amikor rájött, mennyire hiányzott neki a nő. Hazaküldöm – morfondírozott, de már tudta, hogy magának is hazudik. – Reggel hazaküldöm. ♦ ♦ ♦ Nyárson sült kecskét ettek, amely a tetemen található mély tépésnyomokból ítélve a nagy barnamedve vadásztudásának esett áldozatul. – Vaskarom jó húst hoz – mondta Bölcs Medve. – Ő belét eszik. Amikor megették a vacsorát, Vaelin követte az öreg sámánt, aki végigjárta a romokat, megszemlélte az összetört szobrokat, és
csontpálcájával néha beletúrt a gyomokkal benőtt törmelékbe. A medve a közelben kóborolt, és hasonlóképpen vizslatott, ormányát a különböző zegzugokba dugva, vagy tőrszerű karmait használva arra, hogy szétfeszítse a köveket. – Vaskarom férget keres – magyarázta a gazdája. – Medvehas soha tele. – Honnan tudtad, hogy errefelé tartunk? – kérdezte Vaelin. Bölcs Medve kutató pillantást vetett rá, mintha a válasz kézenfekvő lenne, és felvonta a szemöldökét, amikor Vaelinnak nem sikerült megfejtenie a jelentését. – Nagy… – Az északi ember homlokráncolva kereste a megfelelő szavakat. – Nagy erő, nagy… – Széles, kapáló gesztust tett a karjával, és levegőt fújt félig zárt ajkai között. – Zavar? – találgatott a várúr. – Vihar? – kérdezte a sámán üres tekintete láttán. – Vihar, igen, nagy vihar… tengeren. Erőtengeren. Erőtengeren. A Sötétséget az erő tengereként észleli. – Látod az erőtengert? Bölcs Medve kaffogva felkacagott. – Senki sem lát teljes. Csak érez vihart, érez azt, aki megérint, hall dalt, ha éneklik. Bölcs Medve érez készülő vihart, hall lány dalát, követ ide Magasan Repülő Asszonnyal. – Homlokára visszatértek a ráncok, amikor a nagy kőfejhez értek, amelyre Vaelin korábbi látogatásáról emlékezett. A szakállas kőarc gondterheltnek tűnt. – Errefelé jön a vihar? – faggatózott Vaelin, és nézte, ahogy a medvesámán a botja hegyét próbaképpen a kőfejhez koppintja. – Vihar már jött itt. – Bölcs Medve leeresztette a botját, és a kezével megérintette a szakállas szobor homlokát, aztán lehunyta a szemét. – Most csak visszhang. – Milyen visszhang? – Ami volt, ami lesz. – A sámán visszahúzta kezét a kőfejről, és bánat uralta ráncos képét. – Azt hittem, valami király vagy törzsfő – vallotta be Vaelin, de Bölcs Medve megrázta a fejét. – Nem. Bölcs ember, sok mesét őriz. – De ahhoz nem elég bölcs, hogy megállítsa a város pusztulását? – Van baj, amit semmi állít meg. Ő épít várost, sámánok erőt tölt a kőbe, hogy énekel dalt.
Megtöltötték a követ erővel? Vaelin visszaemlékezett Bölcsesség meséjére arról, miként kapta a nevét, a kőre, amelyet Nersus Sil Nintől kapott, és hogy a rejtélyes asszony is csupán emlék, amelyet a Martishe és a Nagy Északi Erdőség kövei őriznek. – Kőbe tudták zárni az emlékeket? Bölcs Medve bólintott. – Nem csak… emlékek. Érzések. – Felemelte a botját, és lassan körbemutatott vele az egykor minden bizonnyal impozáns város romjain. – A hely tele erő. Továbbment, és csillogó szemmel, szinte ragadozó figyelemmel vizslatta a köveket. Vaelin követte útján a törmelék labirintusában, el a ritka álló épület mellett, amelyet Harlick testvér könyvtárnak gondolt, aztán fel valamiféle emelvényszerű helyre. Vaelin úgy vélte, eredetileg három méter magas lehetett, de a tartóoszlopok összeomlottak, és az aláhulló kőlap egyik végétől a másikig széthasadt. Bölcs Medve megtorpant, tagjai fájón megrándultak, mielőtt fellépett volna az emelvényre, aztán a közepére ment, ahol a mezítelen kőhöz érintette a csontpálcát. – Valami itt – nyögte. – Valami… fekete. Vaelinnek nem tetszett a vén sámán arcán látott tanácstalanság. Vonásai megereszkedtek, és ettől még öregebbnek tűnt. – Valami fekete? – próbálkozott, miközben a sámán leguggolt, hogy óvatosan a kőre tegye a tenyerét. – Úgy érted, Sötét? Valami, ami erőt birtokolt? – Fekete – jelentette ki Bölcs Medve nyomatékosan, majd felegyenesedett. – Már nincs. Messze. Elvitték. – Ki vitte el? Bölcs medve feléje fordult, és Vaelin szemébe fúrta a tekintetét. – Tudod, ki. Megyünk jégen át, megkeressük. ♦ ♦ ♦ – Ultint hagytam ott magam helyett – telepedett le melléje Dahrena, aztán a prémekkel betakarta magát és a kedvesét. – Nem hiszem, hogy örült a megtiszteltetésnek, de senki más nem maradt, aki akár feleannyira is alkalmas lett volna.
– És az arany? – tudakolta Vaelin. – Az első hajórakománnyi még ebben a hónapban megérkezik a Fagyos-öbölbe. Gondolom, Darvus úr repesni fog az örömtől. – Nem ő az első, aki hasznot húz a háborúból, és nem is ő lesz az utolsó. – Elhallgatott, élvezte a nő hozzápréselődő testét, és már előre sajnálta, hogy kénytelen megtenni, amire készült. Ám a nő kitalálta, mit akar, és megelőzte. – Sehová sem megyek. – Felemelte a fejét, és csókot nyomott a férfi ajkára, aztán kényelmesen visszadőlt. – Hogy van Alornis? Vaelin felidézte a húga feszült arcát indulása reggelén, és a bátor próbálkozást, hogy visszatartsa a könnyeit. Nem sokáig tudott uralkodni magán, mert egykettőre a bátyjának rogyott, és csak Lyrna kedves, de határozott ráncigálására engedett. Az Alornis arcáról őrzött kép szégyenfoltként kísértett Vaelin fejében. Látta maga előtt a húgát, aki Lyrna vállára hajtotta elfordított fejét, mert nem akarta látni, ahogyan a bátyja ellovagol. – Jó szolgálatot tesz a királynő ügyének – felelte Dahrenának. – Még annál is tehetségesebb, mint eddig gondoltuk. A nő fészkelődött, és megfordult, hogy felnézzen az égre, amely felhők híján csodálatos kilátást nyújtott a csillagokra. – Elhalványult – dünnyögte Dahrena. Vaelin pontosan tudta, melyik csillagról beszél: az Avenshuráról, amelyről az eorhil Sanesh Poltar őt elnevezte. Azt beszélik, a fényénél nem lehet háborúzni. Most ugyanolyan gombostűfejnyi fénynek látszott, mint a temérdek többi csillag. – Látni fogjuk még a ragyogását – biztatta a nőt. – Csak nagyon sokáig kell élnünk. Dahrena gyászos hangon azt búgta: – Nem tetszik ez a hely. – Valamikor régen iszonytató dolgok történtek itt. Bölcs Medve szerint a kő megőrizte az emlékeket. – Nem a városra gondoltam, hanem a hegyekre, azoknak az embereknek az otthonára, akik világra hoztak engem… Nem folytatta, de Vaelin tudta, mit nem mondott ki. – És akik megölték a férjedet. A nő feje alig láthatóan megbillent. – Hogy hívták? – A népe Leordah Nil Usrilnak nevezte, ami annyit tesz, Álmokban Élő.
Én csak Usrilnak hívtam. A seordah csendes léleknek ismerte, aki ritkán beszél, és gyakran elmerül a gondolatai között. Nem sokszor vett részt a lonak elleni csatározásokban, bár a horda elleni ütközetben bizonyította a bátorságát és rátermettségét. Egy nyáron a lonak nagyobb sereggel jött, mint ami szokásuk volt, és minden addiginál messzebb behatoltak az országunkba. Éppen az apámnál jártam látogatóban, amikor hírt kaptam a betörésről. Az erdőhöz repültem, és megtaláltam a férjem testét sok másikkal egyetemben. Egy halott lonak feküdt rajta. Emlékszem, milyen békésnek tűntek, mintha csak együtt merültek volna mély álomba. Mindenfelé kerestem a lelkét, de akkor már legalább egy napja elment. Dahrena egy időre hallgatásba burkolózott, és a lélegzete lágyan simogatta Vaelin mellkasát. A férfi szorosabban magához ölelte. Amikor a kedvese újra megszólalt, a hangja alig volt több suttogásnál, és elfojtott félelem remegett benne: – Aznap mindent megtettem, hogy meghaljak, Vaelin. Az erdő fölött lebegtem, és őriztem a férjem testét, tudván, hogy hamarosan az enyémből is kivész minden melegség, és remélve, hogy vele tarthatok az örök vadászatra az árnyak közé… Az apám hozott vissza, valamiképpen meghallottam a hangját. Könyörgött, hogy térjek vissza. Amikor visszacsusszantam a testembe, alig éreztem a hideget. Igazából hetekig szinte semmit sem éreztem. Aztán elmentem a kőhöz, és Nersus Sil Nin tanácsát kértem. Mondott nekem valamit, valamit, amit nem akartam elhinni. Felkelt, a férfi arcához emelte a sajátját, és a szemébe nézett. – Azt mondta, hogy még sok tennivalóm van. Hogy nagy próbatételek előtt állok, és az életen át tartó gyász olyan kényelem, amit nem engedhetek meg magamnak. És azt is mondta, hogy egyszer seordah nevet adott egy embernek, egy embernek, akit szeretni fogok. – Felnevetett, és a lehelete puhán szállt le Vaelin ajkára. – Azt hittem, hogy őrültséget beszél. Tévedtem. ♦ ♦ ♦ Két nappal később tértek vissza Orven századához, akik mind lóháton, harci alakzatba rendeződve várakoztak. Az is hamar kiderült, hogy miért: legalább száz lonak ült zömök pónik hátán a fél kilométer távolságban
magasodó domb gerincén. – Ma reggel tűntek fel, uram – jelentette a parancsnok, amikor Vaelin odaügetett, aztán meglepetten meghajolt Dahrena előtt. – Milyen jó újra látni, hölgyem. – Uram. Hallottam a jó hírt. Gratulálhatok a szerencsédhez? Orven futólag elvigyorodott, majd egy bizalmatlan pillantást vetett a lonakra. – Attól tartok, a gratulációnak várnia kell. Vaelin kérdőn Kiralra nézett. A lány rezzenéstelen tekintettel figyelte a honfitársait. – A Mahlessa parancsára jöttek, de tele vannak kétségekkel. – Akkor üdvözöljük őket! Vaelin meghagyta Dahrenának, hogy várja meg Orven embereivel, aztán Kiral oldalán előreügetett. Néhány méterre megközelítették az alacsony hegy lábát, és akkor álltak meg, amikor az egyik lonak, egy erőteljes fickó medvebőr mellényben és borotvált fején útvesztőszerű tetoválással elindult lefelé a lejtőn. Néhány lépésre onnan lefékezett, és az arca láttán Vaelint villámcsapásként érte a felismerés. A lonak fenyegető tekintettel méregette a várurat, aztán velős lonak szavakkal üdvözölte Kiralt. – Bemutatom Alturkot – szólt a lány. – A Mahlessa sentárjának tahlessája. – Már ismerjük egymást – biccentett Vaelin a tagbaszakadt férfinak. – Jól van a fiad? Alturk arca haragosan megrándult, és a várúr ellenállt a késztetésnek, hogy kardot rántson, amikor érezte, hogy Kiral kihúzza magát mellette. – A fiam varnish volt – recsegte Alturk tört királysági nyelven. – Egy haszontalan élet, amelynek jó vége lett. Vaelin azon tűnődött, biztosítsa-e együttérzéséről a férfit, de úgy döntött, bizonyára csak sértésnek venné. – A Mahlessa szabad átkelést ígért – szegezte neki inkább. – Mi dolgotok van itt? Alturk a fogát csikorgatta, és lassan, fegyelmezetten felelt, mintha attól tartana, megfullad a méregtől. – A Mahlessa azt parancsolja, hogy száz sentár kövessen téged. A lonakhim vérének legjobbjai, amelyet most kiontunk a parancsodra. – Ismered az úti célt? Átkelünk a jégen, ellenségeink földjére. Sokféle
veszély leselkedik ránk. – A Hegy szavát nem kérdőjelezzük meg. – Alturk megrántotta a szárat, és a póni megfordult. – Kövessetek, és ne térjetek le az ösvényről! Nem sokan örülnek nektek errefelé, és nem ígérhetem, hogy biztonságban átjuttok. ♦ ♦ ♦ Éjszakáig megtettek negyven kilométert. A sentár kegyetlen iramot diktált a számolatlan sziklavölgyön és szurdokon keresztül. Vaelin megfigyelte, hogy készenlétbe helyezett fegyverekkel, íjukra tett nyílvesszőkkel lovagoltak, és a szemük egyfolytában a környező hegytetőket fürkészte. A várúr néhány lovas nélküli pónit is észrevett közöttük, meg több harcost friss sebesülésekkel. – A Mahlessa túl sokat kért a népünktől azzal, hogy meghagyta, engedjünk át benneteket a földünkön – magyarázta Kiral, amikor követte a tekintetét. – A hamis Mahlessa már elbukott, de az üzenete még sokáig ott visszhangzik az emberek fülében… – De hát te vagy… te voltál a hamis Mahlessa. Nem bátortalanítja el őket a jelenléted? Kiral bánatosan elmosolyodott. – Amikor az úrnőm megszabadított, a nővéreimmel útra keltem a Hegyről, és az összes klán tábortüzénél elmeséltem a történetemet. Mindenhol szívesen hallgatták, mert eseményekben gazdag mese. A legtöbben elhitték, de volt, aki nem; azt gondolták, a Mahlessa valahogyan eltérített az igaz útról. Az a valami, ami foglyul ejtett, értett a szavak csűréséhez-csavarásához, és tudta, miként ültessen kétkedést a gonoszságra és rosszindulatra hajlamos szívekbe. Könnyebb úgy gyűlölni, ha az embernek oka is van rá, és neki sokféle oka volt. Néhány órával később egy alacsony fennsíkon szétszórt sziklák között táboroztak, és Alturk megerősített őrséget állított a sík terület összes bejárathoz. A sentár legtöbb tagja szívesen tartott távolságot a Merim Hertől, de nem mind ódzkodott tőlük ennyire. Az egyik zömök asszony például akkor közelítette meg Dahrenát, amikor az úrhölgy levette a nyerget a lováról, aztán sebesen pörgő nyelvvel, lonakul kezdett hozzá beszélni.
– Nem ismerem a nyelvedet – tiltakozott Dahrena, és láthatólag nem örült a látogatójának. – Azt kérdezi, a Nyílüveg klán tagja vagy-e – fordította Kiral. – Az arcod egy unokatestvérére emlékezteti, akit évekkel ezelőtt elveszített. Dahrena óvatos homlokráncolássa! fordult a zord ábrázatú lonak felé. – Hogyan veszítette el? – Egy portyán – mesélte Kiral. – Az egész falu elpusztult, az unokatestvére is, a nővéreivel és gyermekeikkel együtt. Azt hitték, a seordah tette, de a nyomok nem egyeztek, és a seordah egyébként sem öl gyermekeket. Dahrena arcán most feszültebb érdeklődés tükröződött. Letette a nyergét, és közelebb lépett a lonakhoz. – Hogy hívták az unokatestvérét? – Mileka – fordította Kiral. – Baglyot jelent. – A lány várt, majd, amikor a lonak befejezte, tolmácsolta a kérését: – Azt kérdezi, van-e történeted a tűz mellé. – Igen – bólintott Dahrena vonakodva. – Van történetem. A lonak nő odahozott egy tucatnyi sentárt, hogy meghallgassák a történetet. A tűz körül guggolva figyeltek, amíg Kiral lefordította nekik Dahrena meséjét. Bölcs Medve és Vaskarom jelenléte némi aggodalomra adott okot a körükben, de az új történet iránti vágyukon nem tudott felülkerekedni. Lenyűgözve hallgatták Dahrenát, ahogy elregélte a faluja elpusztításának történetét. Többen feldúltnak látszottak, amikor megemlítette a farkast, aki átvitte az erdőn, de mindnyájan ott maradtak a végéig, amikor Dahrena arról mesélt, miként talált rá Al Myrna, és hogyan fogadta a lányává. Amikor a mesének vége lett, bólogatva és morogva adták jelét a tetszésüknek. – Tetszett nekik – dicsérte Kiral megkönnyebbült hangon. – A népemnek sokat jelent egy jó történet. – Kissé kihúzta magát, amikor Alturk kilépett a közeli szirt árnyékából, és karba tett kézzel Dahrenára bámult. – Merim Herként éltél – mondta neki –, de a karodon seordah csecsebecsét hordasz. – Egyszerre vagyok Merim her és seordah – felelte a nő félelem nélkül. – Lélekben, ha nem is a vérem szerint. Alturk felmordult, ami akár nevetés is lehetett. – A lonak vér nem hígul ilyen könnyen. Meglehet, hogy megismered az erejét, mielőtt ennek a történetnek vége szakad. – Odamordult valamit a
bámészkodó sentárnak, és azok sebesen talpra ugrottak, majd szétszéledtek a félhomályban. – Hajnal előtt ébredj! – szólt oda Vaelinnek, mielőtt eltűnt volna az éjszakában. ♦ ♦ ♦ Az első támadás másnap érte őket, amikor a fennsíktól félnapi járóútra átkeltek egy mély szurdokon. Az egyik barlang nyílásánál megjelent két tucat lonak, és nyílzáport zúdítottak az utazókra, aztán rávetették magukat a sentárra. Látszott, hogy mindenáron át akarják verekedni magukat a gyűlölt Merim Herhez, de csak egynek sikerült áttörnie a sentár védfafalán, a többivel rövid úton végeztek a harci bunkók és lándzsák, miközben a Mahlessa harcosain szinte egy karcolás sem esett. A magányos merénylő vadul rikoltozva egyenesen Vaelin felé tartott, magasra emelt furkósbottal, azonban élesen lefékezett, amikor Vaskarom az útjába állt. A lonak elkerekedett szemmel nézte, ahogy a medve rábömböl, és két lábra áll. A rémülettől eszét vesztett harcos eldobta a bunkóját, és szinte még a nyílvesszőt sem érzékelte, amely a következő pillanatban átütötte a mellkasát. Kiral íjjal a kezében odament a hullához, belerúgott a lábába, hogy megnézze, biztosan meghalt-e, aztán visszavette a nyílvesszőjét. Három éjszakával később megint megtámadták őket, habár a támadóik ekkor már megelégedtek azzal, hogy a sötétből nyilakat lődöztek a tábortüzek felé. A rajtaütés csak egyetlen életet követelt, mert az egyik sentár rossz pillanatban lépett ki a fényre. Alturk maga köré gyűjtött húsz harcost, aztán elosontak a feketeségbe, hogy később véres furkókkal és lándzsákkal térjenek vissza. Erőfeszítésük elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy éjszaka többet már ne zaklassák őket a támadók. Csakhamar kis csoport sentár jelent meg a Merim Her tüzénél, és történetet követeltek, ami kezdett éjszakai szertartássá válni náluk. – Most én jövök – ajánlkozott Orven. – Vaelin nagyúr rohamának története következik Alltor csatájánál. Vaelin nyögve feltápászkodott. – Kímélj meg! – De hát történetet akarnak hallani, uram! – tiltakozott Orven hamiskásan vigyorogva. – Én viszont nem kérek belőle. – Amint Orven belefogott a meséjébe,
Vaelin otthagyta a tábortüzet, és bejárta a tábort. A többi sentár óvakodva, vagy tettetett közönnyel köszöntötte. Alturk egyedül üldögélt az éjszakában, és szarvasbőr ronggyal törölgette harci botját. Frissen élezett kését a keze ügyébe helyezte. – Azért jöttem, hogy tovább kérdezősködjem a fiadról – kezdte a várúr. – Remélem, a tetteim nem játszottak közre a halálában. – Hiába reméled – mordult fel Alturk anélkül, hogy felnézett volna. – Azért ölted meg, mert nem engedelmeskedett a Mahlessának? A lonak főnök félbehagyta a munkáját, és felkelt. Arcán kegyetlen figyelmeztetés villogott. – A klánom végzett vele. A halála helyes és igazságos volt. Többet nem beszélek róla. Vaelin odament a tűzhöz, és leguggolva a melegség felé nyújtotta a kezét. Az éjszakák egyre hidegebbek lettek, és a feléledő északi szél ízelítőt nyújtott abból, ami északabbra várt rájuk. – A királynőm azt mesélte, férfiak nem jelenhetnek meg a Mahlessa színe előtt. Tehát sohasem találkoztatok, mégis kérdés nélkül követed a parancsát. – Te talán megkérdőjelezed a királynődet? Vaelin megengedett magának egy vigyort. – Nyíltan nem. Alturk nem felelt, hanem letette a bunkóját, és a nyílt tűzre irányította a tekintetét. Az évek megvénítették az arcát, ha a testét nem is, és mély ráncok ékelődtek a szeme körüli tetoválásokba. – Tudnod kell – szólt a lonakhoz –, nem remélem, hogy sokan fogunk visszatérni erről az útról. Akiket nem a jég ragad el, azok harcban fognak elesni. Alturk egy darabig némán ült tovább, és öregedő szemével a tüzet nézte. Végül, amikor Vaelin indulni készült, azt válaszolta: – Annak, aki már halott, semmitől sem kell félnie. ♦ ♦ ♦ Két héttel később elérkeztek a jég határához. Fehér szalag húzódott a keleti horizonton, a szürke tengervízzel ölelkező, ívelt partvonalon túl. A hegyek egyre jobban összezsugorodtak, míg át nem adták a helyüket a
domboknak, és a többnyire növénytelen tájban ellenségeik sem igen tudtak volna elrejtőzni. Minél északabbra haladtak, annál szórványosabbak lettek a támadások, talán azért, mert a lonak lázadók kifáradtak, de Vaelin úgy sejtette, inkább a sentár által végzett folyamatos ritkítás lehetett az oka. Az egyenruhát és katonai szokásokat nem ismerő lonak harcosok fegyelmezettségben nem maradtak el a Hatodik Rend bármelyik századától, és talán képzettségben sem, hiszen az éjszakai rajtaütés óta csak két embert veszítettek el. – Hitemre, ez csíp! – hunyorgott Lorkan az éles szélben, és kérdőn nézett Carára. – Nem tudsz tenni valamit? A lány csupán egy viszolygó pillantásra méltatta, és leszállt a nyeregből, amikor Bölcs Medve és Vaskarom odaértek. A lovak még nem szokták meg teljesen a vadállat jelenlétét, ezért a medvéje hátán döcögő sámán a társaságtól távolabb utazott. A lonak különös óvatossággal viseltetett Bölcs Medve iránt, tapintatosan és némán mozogtak körülötte, és ő volt az egyetlen idegen, akinek nem kellett mesét mondania a tűznél. – Szervusz, te mamlasz! – vakarta meg a lány Vaskarom roppant fejét, mire az állat nagyot horkantott élvezetében, majd levetette magát Cara lába elé. A válla azért még így is a mellkasáig ért. – Több vadászat kell – panaszkodott Bölcs Medve. – Több hús. – Van nálunk hús – szólt oda Alturk. – Legalább egyhavi útra elég. – De nem jégen – ellenkezett a sámán. – Több kell, több. – Honnan szerezzünk? – mutatott végig a kihalt vidéken a sentár parancsnoka. – Itt nincs mire vadászni. Bölcs Medve egy ideig csak nézett rá, aztán jellegzetes, rekedt kacajt hallatott, és a part felé mutatott. – Tenger ajándékot ad, Festett Ember. ♦ ♦ ♦ Bölcs Medve több óra hosszára eltűnt Vaskarommal, majd visszajöttek, és egy öbölre néző sziklaszirthez vezették a többieket, ahol fura vadállatok tanyáztak. Vagy negyven teremtmény gyűlhetett össze a sziklás parton: pufók, bundás testük tompa puffanásokkal haladt a kövön, ahogy egymással civakodtak és ijesztő agyaraikat vicsorítva ráugattak vetélytársaikra.
– Mik ezek? – kérdezte Lorkan, és suttogóra fogta, pedig az állatoktól jelentős távolságra rejtőztek el. – Fókák – felelte Dahrena. – A Végek északi partjain is ismerjük őket, bár nem emlékszem, hogy valaha láttam volna ilyen nagy példányokat. – Nagyok – értett egyet Bölcs Medve boldogan bólogatva. – Nagy hús, viszünk jégen. – Megromlik – jelentette ki Alturk. – És nincs annyi sónk, hogy mindet tartósítsuk. Bölcs Medve homlokráncolva hallgatta, és Vaelinnek beletelt egy kis időbe, mire tolmácsolta a lonak szavait. – Megromlik, ha! Hús nem romlik jégen. Túl hideg. Csak füstöl tűzön. Sok-sok nap elég. – Odaintette Kiralt, és egy keskeny ösvényen elindult lefelé a partra. – Mi vadász, ti tüzet rak. Legalább egy hétig munkálkodtak még a parton, tüzeket szítottak, és Bölcs Medve utasításainak megfelelően levágták a szerencsétlenül járt fókákat. A sámán sebesen, ösztönös mozdulatokkal nyúzta meg első zsákmányállatát; késének alig néhány suhintásával lehasította az állat egész bundáját, és hiába dolgoztak a többiek megállás nélkül, a nyomába se érhettek. A húst csíkokra vágták fel, megfüstölték a tűz felett, a bőröket pedig kitették cserzeni, mert a szemével egyfolytában a horizont fehér sávját fürkésző sámán megértette velük, hogy később szükség lesz rájuk. – Túl későn indultunk? – tudakolta tőle Vaelin az utolsó éjszakán. Egy sziklás kiszögellésen ültek kettesben, közel a kavicsos parthoz, ahol véres munkájukat végezték. A közelben Vaskarom boldogan csámcsogta egy fóka belsőségeit. – Még van idő. – Bölcs Medve felemelte az egyik kezét, és a hüvelykujja meg a mutatóujja közti vékony réssel jelezte az idő szűkösségét. – Kevés idő. – A válla fölött hátrapillantott a táborra, ahol Lorkan éppen egy csapat sentárnak mesélte A favágó lányának meséjét Kiral tolmácsolásában. A viszonzatlan szerelem tanmeséjét a fiú csöppet pajzán változatban regélte, gyilkossággal és házasságszédelgéssel fűszerezve, jóllehet az eredeti mese általában kisebb mennyiségben és részletességgel tartalmazta ezeket. – Nem mindenki ér szigetekre – folytatta Bölcs Medve. – Ilyen a jég. Mindig elrabol valaki, még medvenép is. – A szigetekre? – firtatta Vaelin. – Oda megyünk. A jégen túl. Régen medvenép otthona. – Én azt hittem, a néped a jég hátán él.
Bölcs Medve a fejét ingatta, és a szeme újra a fehér szalagra siklott. A fehérség szikrázni látszott a halványzöld derengésben, amit a lonak a szélisten tiszteletére Grishak leheletének nevezett. – Csak kis időt – felelte a vén sámán. – Akkor legtöbb időt, amikor medvenép te országodba ment. Vaelin visszaemlékezett a lesoványodott, beesett szemű emberekre az Acélvizű-pataknál. A jégemberek nemzete arra született, hogy túlélje a legmostohább időjárást is, azonban a jég mégis térdre kényszerítette őket. – Egy embertől sem kérnék ilyen áldozatot – mondta –, ha nem tudnám a szívem mélyén, hogy meg kell lennie.
HATODIK FEJEZET
Lyrna
Semmivel sem tudlak lebeszélni benneteket erről a döntésről? A törzsfők korán reggel kértek audienciát a királynőtől, és most előtte álltak a trónteremben. Hera Drakil sólyomarca semmiféle érzelmet nem árult el, Sanesh Poltar viszont megengedett magának egy bánatos fintort. – A háborút megnyertük – vonta meg a vállát. – A szarvascsordák csak híznak, mert senki sem vadássza le őket, és megeszik az összes füvet. Haza kell mennünk a síkságokra. Lyrna odafordult a seordah főnökhöz, és a férfi anyanyelvét erősen törve megszólította. – És te, erdei testvér? – Engedelmeskedtünk a farkas szavának – felelte a főnök. – Most már alig hallom a hangját. Az erdő hazaszólít minket. A világ legjobb könnyűvértes gyalogsága és lovassága – Vaelin így nevezte őket. Lyrna nem tudott könnyű szívvel elbúcsúzni tőlük. – Ha nem tudjuk legyőzni az ellenségeinket, vissza fognak térni. És amikor így tesznek, talán nem sikerül megvédeni benneteket a kegyetlenségüktől. – Harcoltunk ezért a vidékért – vette át a szót Hera Drakil. – Örömmel tettük. A nagy vízen túli föld azonban nem a miénk, hogy harcoljunk. A királynő tudta, hogy valami más indok rejtőzik a törzsfő szavai mögött, mert már túl jól ismerte a szeme villogását. Emlékezett rá, milyen feszélyezetten viselkedtek az erdei emberek Dahrena úrhölgy
társaságában, ösztönösen undorodtak attól, amit a nő Vaelinért tett, és persze a tengertől is iszonyodtak. A seordah nép túl sokat látott, amikor odahagyta az erdőt – vonta le a következtetést. – És megismerte a félelmet. – Nem tettetek nekem fogadalmat – kezdte. – Így hát hűségre sem kötelezhetlek benneteket. És ostobaság vagy hazugság volna azt állítani, hogy a királyság valaha is felszabadulhat a segítségetek nélkül. Kérlek, vigyázzatok magatokra a hazafelé vezető úton, és kísérjen a hálám! Nyugodjatok meg abban a tudatban, hogy a seordah és eorhil nép most már mindörökké az Egységes Királyság barátságát és védelmét élvezi. Meglepetésére mindketten meghajoltak, pedig ilyet még egyiktől sem látott. – Ha a sötétszívűek visszatérnek – tette hozzá Hera Drakil, amikor felegyenesedett –, újra melletted harcolunk majd. Délben mentek el, és Lyrna a fal tetejéről figyelte, ahogy a kavargó eorhil tömeg észak felé lódul, a seordah meg követi őket laza törzsi alakzatokban. A harcosok különböző, a kalandozások alatt zsákmányolt csecsebecsékkel ékesítették magukat. – Sajnálatos veszteség ez, fenség – fűzte hozzá a látványhoz a mellette álló Marven gróf. – Jó munkát végeztek volna az óceán túlpartján. – A királyi őrség már így is háromszor akkorára nőtt, mint amekkora csapatokkal ők rendelkeztek – felelte Lyrna, és remélte, hogy magabiztossága nem tűnik túl erőltetettnek. – És különben sem mind térnek haza – intett a fejével a kaputorony közelében táborozó seordah-ra és eorhilra, arra a körülbelül háromszáz harcosra, akik úgy döntöttek, maradnak. Néhányan szoros barátságokat alakítottak ki a menet alatt megismert királyságiakkal, egyesek még meg is házasodtak. Lyrna szabad szemmel is látta Orven uraság szépen kerekedő feleségét a szarvasbőr sátrak között. Megint mások azért csatlakoztak a királynő küldetéséhez, hogy megfizethessenek a hadjárat során tapasztalt felháborító kegyetlenségekért, a többiek pedig puszta kíváncsiságból, mert látni kívánták, mi van a nagy vízen túl. Bölcsesség, a rangidős eorhil vezető kitűnt az utóbbiak közül. – Már régen rájöttem, hogy mindig van hely a fejemben új tudásnak, fenség – vallotta be Lyrna kérdezősködésére. – Legalább nem kell annyi lovat elhelyezni – folytatta Marven, az újonnan választott hadúr. – Így is elég a renfaeli lovagság és a saját lovasságunk. – Elhallgatott, minden bizonnyal azért, hogy összeszedje a
bátorságát a kéretlen tanácshoz. – Fenség, a flotta napról napra gyarapodik, ámde igen lassan. Következésképpen úgy hiszem, talán két hullámban kellene eljuttatnunk a hadsereget. Az első vinné a királyi őrség legjavát és Reva úrnő íjászait, ők biztosítanák, hogy legyen egy védhető kikötőnk, amíg a hajók visszatérnek a többiekért. Lyrna nézte, ahogy az utolsó seordah eltűnik egy távoli hegy mögött. Úgy látta, mintha az alak egy ideig a hegytetőn vesztegelt volna. Talán Hera Drakil, vagy egy másik harcos, aki utoljára visszatekint a helyre, amelyet reményei szerint sohasem lát viszont. – Van otthon egy Marven grófnő? – kérdezte a tanácsadójától Lyrna. – Vár rád család Nilsaelben? – Igen, Fagyos-öbölben. A feleségem és a két fiam. – El kellene hoznod őket ide. Szívesen látjuk őket az udvarban. – Ezt kétlem, fenség. A feleségem… nehéz természet. Érkezése másnapján már saját palotát követelne magának. – Vagy úgy. – Lyrna elfordult a hegytől, amikor a magányos seordah eltűnt szem elől. – Ha kis számokban támadunk, azzal semmit sem érünk el, uram. A voláriak sok katonát veszítettek, de a birodalmukban akad még bőven utánpótlás. Egyetlen hullámban szálljuk meg őket, és lemossuk a mocskukat a földről. – Bocsáss meg, fenség, de még feleannyi hajónk sincsen, mint amennyi kellene. – Valóban nincs – értett egyet a királynő. – Hamarosan tennem kell valamit ez ügyben. ♦ ♦ ♦ Davoka a palotaudvaron várt a lovakkal. – Elintézted? – kérdezte tőle a királynő lonakul, miközben felkapaszkodott Nyíl hátára. – Úgy volt, ahogy előre megmondtad. – A harcosnő közönyös arckifejezése ellentétben állt a hangjával. – Kár. – Lyrna a palota kapuja felé fordította a lovát. – Menjünk, keressünk valami örömtelibb elfoglaltságot! Varinvárban nyüzsgött az élet, amikor Iltis és Benten kíséretében végigügettek az utcákon. Az emberek megálltak, hogy meghajoljanak,
vagy hangos szóval üdvözöljék a királynőjüket, mielőtt továbbsiettek volna a dolgukra. A nagy sürgés-forgás ellenére a város sebei még korántsem gyógyultak be, csak egypár újonnan felhúzott épület emelkedett ki a pusztulásból, és azok is egyszerű, haszonelvű barakkok, amelyek semmiféle esztétikai alapelvhez sem igazodtak. Malcius elsírta volna magát – kesergett Lyrna magában, ahogy végigtekintett a fővárosán, amely most leginkább fából és vászonból alkotott sátortáborra hasonlított, mint kőből épült településre. – Hogy szeretett építeni! A nyüzsgés a mólóknál sűrűsödni látszott. Varinvár kikötőváros létére mindig is kevés hajót épített, hiszen azokat legfőképpen a Déli-torony és a Warenhelyi műhelyek szolgáltatták a királyságnak, ahol ezernyi kéz munkálkodott őrült iramban, hogy megépítse a királynő flottáját, mégsem ment elég gyorsan a munka. A tél a nyakukon volt, és eddig mindössze tucatnyi vitorlás készült el, mégpedig hagyományos felépítésű hadihajók. A kétségbeesett Davern uraság kifejtette, hogy a Lyrna által megrendelt óriásjármű megépítéséhez új hajóépítő műhelyt is kell létesíteni. – Akkor létesíts, uram! – hagyta meg neki egyszerűen a királynő. A frissiben Királynő Műhelyének keresztelt épület a kikötő nagyobb részét elfoglalta, ahol korábban a városi raktárak álltak. Kovácsműhelyek és egyéb manufaktúrák sorakoztak benne, képzett iparosokkal, akik tízórás műszakokban munkálkodtak éjjel-nappal. Leginkább valamikori mestersegédeket fogtak itt munkára, akik elég fiatalok voltak ahhoz, hogy megszökjenek a mesterüket elveszejtő rabszolgahajcsárok elől. Sokukat egyenesen a királyi őrség soraiból kellett kiemelni, gyakran az illető tiltakozása ellenére. A királynő szigorú parancsa értelmében a munkások nem hagyták félbe a feladatukat, hogy meghajoljanak, amikor ő belépett a műhelybe, de azért egy röpke pillanatra számtalan áhítatos, rajongó szempár fordult feléje. Lyrna a döngő fém és szakadatlan fűrészelés lármájában folytatta útját a barlangszerű térbe, ahol Alornis Davern társaságában várakozott, a hátuk mögött egy tíz méter magas hajótesttel. Lyrna szeme végigfutott a hajóderék mellett emelkedő állványzaton és a hajóácsokon, akik kátrányt kentek a felső eresztékekbe. – Úgy hittem, hogy már vízre bocsátható állapotban van, uram – kezdte a királynő. – Az utolsó simításokat végezzük, fenség – biztosította a férfi fáradt
meghajlással, aztán megfordult, és az újszülött hajóra mutatott. – Íme, a Királyság Büszkesége, az ötvenhárom méter hosszú, tizenöt méter széles, hét méter merülésű szépség, amely képes ötszáz teljes menetfelszerelésű királyi gárdistát bármilyen óceán túlpartjára szállítani! – Továbbá – tette hozzá Alornis kimért hangon –, mindössze száz ember csupán húsz nap alatt építette meg. – Tehát – nézett a királynő Davernre –, mégiscsak működött a dolog. – Igen, fenség. – A férfi fejet hajtott Alornis előtt. – Előzetes hitetlenkedésem meglapozatlannak bizonyult. Lyrna közelebb ment a hajóhoz, és útközben megállt, hogy megfogja és megszorítsa Alornis kezét. – Köszönöm, hölgyem. Ezennel kinevezlek a királynő udvari feltalálójának. Most, hogy a hajó elkészült, arra kérlek, figyelmedet fordítsd ismét a háború dolgai felé. Nagyszámú ellennel szállunk szembe Voláriában, ezért igazán hálás volnék, ha megalkotnál valami eszközt, amely segítene némileg visszabillenteni az erőegyensúlyt. Érezte, hogy Alornis keze megrezdül a markában. – Ke… keveset tudok a fegyverekről, fenség. – A hajókról sem sokat tudtál, mégsem számított. Érdeklődéssel várom a terveidet. – Eleresztette a fiatal nő kezét, és Davernhez fordult. – Mikor bocsátjuk vízre? – Az esti dagállyal, fenség. Két napon belül beszereljük az árbocot. – A terveket küldesd el a warenhelyi műhelyekbe és a Déli-toronyhoz! A mai naptól más tervet nem követünk. – Igenis, fenség. Lyrna szeme megállapodott a hajótestre írt betűkön. A Királyság Büszkesége. Találó, de nem elég lelkesítő. – És változtasd meg a nevet – tette hozzá, mielőtt hátat fordított volna. – Hívják Malcius Királynak. Majd én találok megfelelő nevet a többi hajónak is. ♦ ♦ ♦ A Holtak Százada kénytelen volt a falakon kívül táborozni. Marven gróf átadott egy őrtornyot őrzésre az északi földnyelven, kellően távol a legtöbb veterán királyi gárdistától és korábbi rabszolgától, akik szívesen
kiegyenlítették volna a számlát. Lyrna látogatásakor Al Hestián éppen a tőle megszokott figyelmességgel edzette katonáit. – Fel a földről, te hitvány szarzsák! – mordult rá egy elterült fiatalemberre, aki a hasát fogta ott, ahol a főtábornagy beakasztott neki egyet az alabárdja végével. – A lopáshoz elég tökös vagy, a harchoz meg nem? Hagyod, hogy egy vén kripli leverjen a lábadról? – Gonoszul belerúgott a fiú lábába, aki összehúzta magát. – Fel, vagy korbácsot kapsz! A parancsnok kihúzta magát, ahogy észrevette a Nyíl hátán közelítő Lyrnát. A királynő semmibe vette a meghajlását, és lenézett a földön kushadó legényre. A fiatal katona néma könyörgéssel pillantott fel rá, és könnyek gyűltek a szemébe. Még szinte kisfiú! – döbbent rá Lyrna. – A főtábornagyod parancsot adott – mondta neki halkan, viszonozva a pillantását, és tudta, hogy a fiatalember hiába is keresne gyengédséget királynői tekintetében. A közlegény könnyekkel küszködve feltápászkodott, és bemutatott egy megtört meghajlást. – Őrmester! – vakkantotta Al Hestián, mire egy széles vállú ember jött futólépésben, majd szalutált. Lyrna megismerte: a tömlöcbe zárt egyik lovag volt az, aki zokogott, amikor visszakapta az életét. – Addig futtasd ezt a gyáva férget, amíg össze nem esik! Egy hétig nem kaphat rumot! – Sikere lenne a lonakhim körében – vélte a Lyrna mellett lovagoló Davoka. Al Hestián odajött, és megfogta a királynő kantárszárát, amíg az lekapaszkodott a nyeregből. A férfi újfajta életerő jeleit mutatta: az Árulók Zugába zárt, legyőzött nyomorult helyét átvette a királyi őrség példamutató tábornagya. Lyrna emlékeztette magát, hogy régen is ezt a szerepet játszotta, azonban egyenes háta és makulátlan egyenruhája nem rejthette el a tekintetét, amely még mindig gyászról árulkodott. – Uram – mutatott a királynő a dombokra, ahol Orena és Murel már asztalt és székeket állítottak. – Azért jöttem, hogy megtekintsem az új hajóm első útját. Velem tartasz? A parancsnok lámpásokat gyújtatott az embereivel, és póznákra akasztatta őket a szirt peremén. Most merev testtartásban ült a királynőjével szemben, miközben a nap lebukott és az éles tengeri szellő végigborzolta a sustorgó füvet. – Milyennek találod az új századodat, uram? – érdeklődött Lyrna, miközben átvett Orenától egy kupa bort.
– Vegyes csapat, fenség. Elvesztett becsületüket visszaszerezni kívánó lovagok teljesítenek szolgálatot a királyság legaljával együtt. A Feketeölyveim annak idején egyetlen nap alatt miszlikbe vágták volna az összest. – Igen. Persze ők mind egy szálig odavesztek a háborúban. – Lyrna a kupájában lötyögő, menta- és szederillatú borba bámult. – Kísérelt már meg valaki szökést? – Ketten, fenség. Újoncok voltak, igazából ostoba rablóbanditák, akik nemigen értettek ahhoz, hogyan kerüljék el az elfogatást. Egykettőre visszahoztuk őket. – És gondolom, korbácsot kaptak. – Felakasztattam őket, az egész zászlóalj szeme láttára. – Köszönetképpen bólintott Orenának, aki kitöltötte a borát. – Példát kell állítani. – Milyen igaz. Nem szeretnék veled együtt inni – tette hozzá, amikor a férfi már készült, hogy belekortyol a borba. Egy pillanatig tétovázott, aztán letette a kupáját, de az arcán nem látszott sértettség. Benten visszafordult a szirt tetejéről, és a kikötő felé mutogatott. – Királynőm! Lyrna felállt, és odahívta Al Hestiánt. A földnyelv elsőrangú kilátást nyújtott a mólóra, ahol fáklyák ragyogtak. Emberek tolongtak a kikötőgáton, hogy megszemléljék a királynő hatalmas hajójának megszületését. A műhelyt úgy alkották meg, hogy a sólya egyenesen a kikötő vizébe nyúlt, amelynek belsejében élénk narancs fény izzott, és sárga derengésbe vonta a hullámokat. Lyrna még ilyen távolról is hallotta a csattanásokat, ahogy a pörölyök a hajót rögzítő ékeken dolgoznak, majd elhallgattak, és a lármájukat felváltotta a kikötőben álló tömeg ujjongása, amikor a gigászi hajótest végigcsúszott a sólyán, és a vízbe ért. Farvize aranyként csillogott a fáklyák fényében. – Szép látvány, nem gondolod? – kérdezte a királynő Al Hestiánt, aztán intett Orenának, hogy hozzon még bort. A férfi megszemlélte a hajót, de beesett szeme csak egy árnyalatnyit derült fel. – Lenyűgöző alkotás, fenség. – Igen. Bevallom, némileg félrevezettelek, tábornagy. Nem azért jöttem ma ide, hogy megmutassam a hajómat. Lyrna látta, hogy a férfi kihúzza magát, aztán Iltisre meg Bentenre
sandít, akik kétoldalt, kezüket a kardmarkolaton tartva szúrós szemmel nézték az árulót. – Nem, fenség? – Nem. – Lyrna a közeledő Orena felé fordult, a szemébe nézett, és a fűre löttyintette a borát. – Hanem, hogy megmutassam az ellenségünk arcát. Orena megdermedt, és minden érzelem eltűnt az arcáról, de a szeme természetellenes sebességgel járta végig a jelenlévőket. – Vaelin nagyúr észrevette – magyarázta a nőnek Lyrna –, hogy megláttad a fiút, akit senki sem lát, kivéve az áldottak. Ez ostoba húzás volt. Orena nem moccant. A szeme megállapodott Lyrnán, miközben Benten és Iltis immár kivont karddal és harcra készen közrefogta, és Davoka a háta mögött helyezkedett el döfésre tartott lándzsával. – Orena Vardrián – folytatta Lyrna. – Az azraeli gazdálkodók családneve női ágon öröklődik. Harlick testvér fejből fújja a királyság összes népszámlálását, így könnyedén kiderítettem, hogy Vaelin nagyúr és te unokatestvérek vagytok. Közös a nagyanyátok, aki kétségtelenül mindkét lányának továbbörökítette áldott vérét. Az anyai vér őrzi a Sötét képességeket, de az áldott tudás természete változhat a nemzedékek között. Vajon Orenáé mi lehet? Orena arca összerándult, aztán különféle kifejezések törték meg a lárvaszerű ábrázatot, rosszindulat, félelem és vigyor villantak fel rajta, míg végül az arc megállapodott a legváratlanabbnál: bánatos lett, a homloka kisimult, a száj enyhén leferdült. Amikor a nő megszólalt, a hangja üresen kongott, bár Lyrna iszonytatóan ismerősnek találta a hangszínét. – Képes a gondolatait mások fejébe ültetni. Nehéz megtanulni a helyes használatát, és Orena nem is sokat használta, mert rettegett attól, hogy felfedezik. Tudta, hogy ha kiderül, a saját népe fogja a Negyedik Rend elé citálni. Nem is csoda, hogy elhatározta, megszökik a tanyáról, és keres magának egy gazdag férjet. Az udvarlás ideje alatt aztán hasznát vette a képességének. – Meg akkor, amikor tudatni akartad a szörnyetegcimboráddal meg a kis kedvencével, a pappal, hol találnak engem Alltorban azon az éjszakán. Iltis kivicsorította a fogát, és a kard kissé megremegett a kezében, ahogy a testőr uralkodni próbált a haragján. Nem hagyta felülkerekedni az
érzést, és Lyrna elégedettséget érzett a fegyelmezettsége láttán. – Kényszerűségből tettem – folytatta Orena. – Mint annyi minden mást. – És gondolom, nem is csak egyszer. Feltételezem, az ellenségeink mindent tudnak az előkészületeinkről. – Tudnak mindent, amit én tudok. – Akkor hát miért kockáztattad, hogy ma éjszaka felfedezhetnek? Davoka úrnő azóta rajtad tartja a szemét, hogy Vaelin nagyúr közölte velem a gyanúját. Miért pont ma akartad megmérgezni a boromat? Az ál-udvarhölgy nem felelt, de a szeme Al Hestián felé villant. – Úgy látszik, az ellenségünk tőled is tart, uram – fordult a főtábornagyhoz a királynő. – Most még jobban örülök, hogy nem végeztettelek ki. – Újra Orenára emelte a tekintetét. – Miért akarja a Szövetséges a halálát? – Mert a háborúban lángésznek számít. Nagy hasznát látod majd, amikor eléred Voláriát. – Találkoztunk már, ugye? A hegyekben. – Az nem számít. – A nő hangszíne még jobban elveszett, a tekintete elhomályosodott, és vereségében leejtette a vállát. – Semmi sem számít. Építs flottát, állíts hadsereget, vidd őket a halálukba! Mind csupán bábuk vagyunk a táblán, és ha a játék fonákul áll, ő újat kezd. Én már százszor meghaltam, és egyik héj után a másikban ébredek újra, aztán mindig azért fohászkodom, hogy talán ez egyszer békén hagy. Amikor először eszméltem ebben a testben, nem hallottam a suttogását, és azt hittem… – Elnémult, és a fejét lehajtva átölelte magát. – A Tengeri Szablya fedélzetén elég alkalmad lett volna végezni velem – emlékeztette Lyrna. – A csata hevében könnyű dolgod lett volna, hiszen mindenfelé nyilak röpködtek, és az egész hajót elborította a füst. Miért nem tetted meg? Orena vágyódó nevetést hallatott. Halk kacaj volt, és a szél hamar elvitte. – Hölgyet faragtál belőlem. Te voltál… a királynőm. És… – Elmosolyodott. – És ott volt Harvin. Borzasztó dolog ilyen sokáig élni úgy, hogy a szív nem talál társat. Elképesztő arra gondolni, hogy éppen benne bukkantam rá, egy közönséges banditában, akinek nem volt több esze, mint egy dögevő sakálnak! – Tényleg azt hiszed, hogy beveszem ezt a sületlenséget? – Lyrna érezte, hogy elönti a harag, és keményen küzdött, hogy visszafojtsa. Ez a valami
befolyásolni akarta, hogy veszélyes, elhamarkodott bosszúra sarkallja. – A hozzád hasonló teremtményeknek nincsenek érzései! – Bölcsnek hiszed magad, királynőm, de még csak gyermek vagy. Sok mindent tettem a szerelem nevében, csodálatos és borzalmas dolgokat, és egytől egyig mindet élveztem. A lelkem egyik része azt kívánja, bárcsak igazad lenne, bárcsak ellenálltam volna a szerelem csábításának, mert akkor nem gyászoltam volna ilyen keserűen. Azt hiszem, ő így talált rám ismét, meghallotta a semmibe kivetülő kétségbeesésemet, és magához szólított, hogy tovább szolgáljam. – Visszautasíthattad volna. – Már régen magához láncolt, a lelkéhez forrasztotta a lelkemet, és elvágta az akaraterőmet. Így választ ki minket: a céljainak legjobban megfelelő lelkeket keresi, amelyeknek gonoszsága megegyezik a sajátjával, és amelyek gyengeségük révén könnyen alakíthatók. Orena térdre esett, és a válla fölött hátranézett. Davoka már ott állt, egy üvegcsével a kezében. – Tudnod kell – folytatta Orena –, hogy e héj elméje hasadt. A város elfoglalásának éjszakáján megtörte az erőszak és a fojtogatás, és csak a képessége mentette meg az életét. Akaraterejével összezúzta a támadója elméjét, de végkimerülésében ott maradt könnyű prédának. – Majd gondját viselem – tiltakozott Lyrna. – És egyébként is, megígértem Vaelin nagyúrnak, hogy visszaszerzem neki az unokatestvérét. Orena bólintott, és felhúzta a ruhaujját, aztán kinyújtotta a tenyerét. – Ezúttal nem lesz bocsánat. Túl sokszor hibáztam, túlságosan beszennyezte a lelkemet az érzelem. Ezúttal miszlikre tép, és még azt az emléket is elveszi, hogy valamikor éltem. Azt hiszem, ez a sors nagyon is megfelel. – Elhatározás ült a nő arcán. Kordában tartotta a rettegését, éles ellentétben a lánnyal annak idején a Hegy gyomrában, aki könyörgött és jajveszékelt. – Kész vagyok, királynőm. Évekkel később kevés ember élt már a Holtak Századából, akik emlékezhettek volna a sikolyra, amely belehasított az éjszakai levegőbe a földnyelv fölött. Ámde azok, akik még emlékeztek rá, borzongva mesélték dacára annak, hogy időközben számtalan borzalom kérgesítette meg a szívüket. Intő jelnek vették, amely az előttük álló eseményekre figyelmeztetett.
♦ ♦ ♦ A tél csillapítatlan haragja korán sújtott le abban az évben, és a zuhogó eső szinte átmenet nélkül váltott havazásra. Varinvár sátortetői benyomódtak a súly alatt. Lyrna elrendelte a tűzifa felhalmozását, de a csikorgó hideg sokakat meglepetésként ért, és többen, főként az idősek és betegek, áldozatul estek a fagynak. Megint másokat a városfalon kívül találtak meg, meleg ruha nélkül; megfagyott arcuk gyakran békét, elfogadást tükrözött. A volári megszállást követően sokan család nélkül maradtak, és megadták magukat a kétségbeesésnek, így számos értékes, dolgos kéz lett a gyógyíthatatlan gyász áldozata. A hideg és a nélkülözés ellenére a munka folytatódott, a műhely kíméletlen iramban köpte magából a fegyvereket, és ahogy beleszoktak a hajóépítés új technikájába, Davern ácsai kevesebb mint egy hónap alatt három másik hajót készítettek. – Felejtsd el a Végek aranyát, fenség! – tanácsolta egy nap Davern nagyúr, képén a szokásos vigyorral. – Amikor megnyerjük a háborút, csak a hajóépítésből meggazdagszik az ország! Igazából Lyrna gyakran kívánta, bárcsak elfeledkezhetne az aranyról. Ultin helyettes várúr gyakorta írt neki, és még több bányászt követelt, Darvus hűbérúr írnokai pedig lelkiismeretesen megszámoltak és lemértek minden Fagyos-öbölbe érkező aranyrudat, olyannyira lelkiismeretesen, hogy késleltették az alpiri kereskedőkhöz való továbbszállítást. Ha fenséged több írnokot küldene – írta az öreg Darvus, válaszul a királynő enyhe dorgálására –, az aranyszállítmányok is bizonyosan sebesebben újraindulhatnának. Lyrna ellenállt a belső vágynak, hogy Adalt küldje oda egy hivatalos ediktummal, amely semmissé tette volna Darvus Vaelinnel kötött egyezségét, és az aranykereskedelmet a korona fennhatósága alá helyezi. Azonban, mint arra igazságügyi minisztere is emlékeztette, már így is olyan sok királynői rendeletet hozott, amely mellett az apja engedékeny uralkodónak tűnt. Ezenkívül pedig nem kívánt arról elhíresülni, hogy egyszerűen eltörli a számára kellemetlen törvényeket. Dendrish aspektus vállalta magára a kérelmek meghallgatásának irigylésre egyáltalán nem méltó feladatát, és csak a legfontosabb vagy a legbonyolultabb ügyekkel zaklatta királynőjét. Ráadásul azt a feladatot kapta, hogy állítsa fel a bíróságokat egy jogtudósoktól és békebíráktól
megfosztott országban, így a királynő engedélyét kérte a királyság igazságügyi gépezetének teljes újraszervezéséhez. – Három főbíró? – kérdezte Lyrna a miniszter tervét olvasva. – Nem neked kellene a legfőbb bírói hatalmat gyakorolni, aspektus? – Ha túl sok hatalom egyetlen kézben összpontosul, az gyakran a korrupció melegágya, fenség. Lyrna mosolyogva ráncolta a homlokát. Bár kevés Dendrishnél ellenszenvesebb embert ismert a szerencsére jobblétre szenderült Darnelen kívül, az aspektus hamar híres lett egészséges ítélethozatalairól és merev pártatlanságáról. Királynőjénél azonnal jelentett minden vesztegetési kísérletet, és szélsebesen büntetéssel sújtotta a vétkeseket. – Úgy érzed, a feladatköröd korrupttá tesz? – érdeklődött Lyrna. – Nem leszek örökké a hivatalomban. – A férfi szavai olyan súlyt hordoztak, hogy a királynő egy pillanatra elhallgatott, aztán végigmérte a sápadt arcbőrt és a sebesen fogyatkozó pocakot. Már azelőtt is észrevette, hogy a minisztere szavait enyhe zihálás torzítja, és nyugtalanító gyakorisággal kellett megállnia beszéd közben, hogy kiköhögje magát. – Három bíró – tért vissza a királynő az írásra. – Gondolom, azért, hogy ne alakuljon ki döntésképtelenség, ugye? – Így van, fenség. Minden bírói döntés természetesen csak a jóváhagyásoddal érvényes. – Továbbá észrevettem azt is – folytatta Lyrna –, hogy a bűntettekről szóló, módosított törvényed sehol sem említi a Hitet! – A Hit a lélekkel és az Innentúllal foglalkozik. A törvény csak a királyságra és az alattvalóira tartozik. – Nos, rendben. Időre van szükségem, hogy végiggondoljam mindezt. – Köszönöm, fenség. – A férfi összegörnyedt, és megpróbált elnyomni egy köhögésrohamot, de nem sikerült, és a szájához tartott csipkés keszkenőt vörös pöttyök szennyezték. – Bocsáss meg! – Megbocsátok. Ezenkívül megparancsolom, hogy azonnal menj el Kehlan testvérhez, és tartsd be az utasításait, akármit is mond neked. A miniszter vonakodón bólintott, miközben Lyrna letette az iratot, és hangosan így morfondírozott: – A fivérem, de még az apám sem próbálkozott soha a királyság törvényeinek ilyen mérvű megváltoztatásával. Dendrish aspektus sípoló tüdővel levegőt vett, és nedvesedő szemmel azt felelte:
– Minden megváltozott ebben a királyságban, mégpedig gyökeresebben, mint kívántam volna. De kívánságokból nem lesz olyan ország, amelyben élni is lehet. ♦ ♦ ♦ – Egy volári gépet vettem alapul – magyarázta Alornis, és vékony karja fáradhatatlanul működtette a masinéria hátuljára szerelt csörlőt. Fogaskerekek kattogtak, és az egymást keresztező karok hátrahúzódtak. A szerkezet valóban emlékeztetett a voláriak hajóit díszítő ballistákra, de lényegesen nagyobb volt, mert a középső részére súlyos vasdoboz került. Szintén vasból készült, széles alapzaton állt, de egy tál alakú nyílással. Ezen keresztül lehetett beszúrni egy támasztó rudat, amellyel az egész gépet megfordíthatták, mégpedig óriási méretét meghazudtoló gyorsasággal. Lyrna a királyi őrség fő gyakorlóterén kereste fel az új hadurát, hogy együtt legyenek tanúi annak, amint kipróbálják a királyi feltaláló első szerkezetét. A széles lapályt, amely annak idején a nyáridei vásárnak is helyt adott, most szinte teljesen hó borította, és az újonnan toborzottak csapatai a hófúvásokban munkálkodtak, az eszköztől különböző távolságokra elhelyezett célpontok mögött. Minden céltábla négy, négyzet alakban elhelyezett volári mellvértből állt. Alornis azt állította, a fegyvernek olyan ereje van, hogy a páncélt is átlyukasztja. – Mi a lőtávolsága? – érdeklődött Marven gróf. – Egy volári ballista körülbelül kétszáz méterre tud ellőni – felelte Alornis, miközben kibiztosította a gép vastag íjhúrját, és hátralépett. – Azt remélem, túlszárnyalhatjuk. A voláriak fát használnak az íjkarokhoz, mi pedig acélból építettük meg a miénket. – Egy pillanatig állítgatta a szerkezetet, majd a tenyerével rácsapott egy emelőrúdra. Az íjkarok szabad szemmel nem látható sebességgel csapódtak előre, és a lövedék túl gyorsan repült ki ahhoz, hogy Lyrna követhesse a röptét. Csak a legtávolabb eső célpont csörrenése jelezte, hogy célba ért. – Csaknem háromszáz méter – kacagott fel Marven gróf, és meghajolt Alornis előtt. – Kiváló munka, hölgyem! Figyelemreméltó teljesítmény! – Köszönöm, uram, de még nincs készen. Az eredeti volári szerkezet betöltése túl lassú, csaknem egy percbe telik két lövedéket kilőni belőle.
Azonban egyszer láttam egy vetőgépet, ami adott egy ötletet. – Ismét a csörlőhöz nyúlt, és amikor megtekerte, a karok hátrahúzódtak, az újjáéledő fogaskerekek kattogásának ritmusára. – Az egész a fogaskerekek beállításán múlik – magyarázta a feltaláló, és egy kissé felnyögött az erőfeszítéstől. – A kerekek egy bizonyos pontig feszítik a húrt, ahol is a tetőn elhelyezett dobozból új lövedékek kerülnek a gépbe. – Halk csörgés hallatszott a szerkezet belsejéből, ahogy Alornis továbbtekerte a csörlőt. – A következő fogaskerék pedig kioldja a húrt. Az íjkarok ismét kicsapódtak, és a legtávolabbi célpontot újabb találat érte. – Csak annyit kell tenni, hogy az ember továbbforgatja a csörlőt – folytatta Alornis, és úgy állította be az irányzékot, hogy a következő lövedék egy másik célpont felé repüljön. – Egészen addig, míg el nem fogynak a lövedékek, amikor is egy új dobozt lehet az első helyére emelni. Tovább működtette a gépet, és különböző röppályákat írt le a lövedékekkel, mígnem minden céltábla találatot kapott. Amikor a legutolsó lövedék is kirepült, a lány hátralépett, és a hideg ellenére egy kissé verejtékezett. – Még ki kell dolgozni néhány részletet – tette hozzá ziháló mellkassal. – Ha nincs rendszeresen megolajozva, hajlamos beragadni, és azt hiszem, a nyílfejeken is lehet még javítani. – Ha csináltatsz nekem százat ezekből, fenség – vette vissza a szót Marven, és a hangja teljes komolyságról árulkodott –, én bármilyen voláriak állította hadsereggel szembeszállok. Lyrna odalépett a feltalálójához, barátságos ölelésbe vonta, aztán csókot nyomott a homlokára. – Mit mutatsz még nekem, hölgyem?
HETEDIK FEJEZET
Frentis
Illián lebukott a fakard elől, és ellentámadást intézett úgy, hogy a férfi szeme felé döfött, amit Frentis könnyedén kivédett, aztán közelebb lépve, Illián karját a saját karja alá szorítva odarántotta a lányt. – Most mitévő leszel, nővér? – kérdezte tőle játékosan. Látta rajta, hogy a vörösödő arcú lány lenyeli a békát, de mire észrevette a szemében az elhatározást, már késő volt. Illián homloka fájdalmasan vágódott az orrának, és egy röpke pillanatra megszédítette a férfit, éppen annyira, hogy a lány kiszabadulhasson, és a fakardjával ügyetlen, ámde sebes csapást intézzen Frentis rekeszizmába. A saját fegyvere a mellkasától egy araszra, hangos csattanással hárította az ütést, aztán félresöpörve azt, az ellenfél hasában kötött ki. Illián nagyot nyögött, aztán ziháló mellkassal, sötét tekintettel leeresztette a kardját. – A harag az ellenséged – emlékeztette Frentis, és letörölte a vért az orráról. – Ezúttal egy kicsivel jobb voltál, de még mindig nem elég gyors! Délig gyakorold a gyakorlatsorokat, aztán etesd meg a kutyákat! Illián mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, aztán bólintott, és gondosan ügyelt a hanglejtésére, amikor válaszolt: – Igen, testvér. Frentis otthagyta, és végigment a fedélzet deszkáin a századához, akik a saját gyakorlásukkal foglalatoskodtak. Draker három fiatalabb harcosnak tanította, hogyan kell elvágni valaki torkát. – Egyetlen metszéssel kell csinálni – okította őket, egyik vaskos karját átvetve a Dallin nevezetű, hórihorgas fiatalember mellkasán. A fiatal bérest éppen azelőtt mentették meg a rabszolgahajcsároktól, mielőtt küldetésük
az Urlishban katasztrofális véget ért volna. – Felejtsétek el a vénákat! – A hüvelyébe rejtett tőrrel mutatta, hogyan csinálják. – Jó mélyen vágjátok, és húzzátok végig. Aztán ragadjátok meg a haját, és rántsátok hátra a fejét, hogy minél szélesebbre nyíljon a vágás. Úton a hajótatra Frentis elment Pók mellett, aki a mostanra megszokott módon, Gyilkossal és Feketefoggal az oldalán belefeledkezett a munkájába. A hajóút felénél járhattak, amikor egyszer csak abbahagyta a kötélfonást, és nekilátott szorosan bőrcsíkokat fűzni egy kör alakú keretre. Csak mosolygott, amikor arról kérdezték, mit csinál. Az alkotás először lapos kosárra emlékeztetett, de hamarosan egyértelmű lett, milyen célt szolgál, mert Pók szíjakat erősített a homorú oldalra, és a legénységtől kért kátránnyal bekente a külső felületet. – Szép pajzs, uram – dicsérte Frentis, aki megállt mellette, és egyik kezét odanyújtotta, hogy Gyilkos megnyalhassa. – Lonak fajta – felelte Pók, és valahogy olyan ismerősen csengett a hangja. Egy nagy csonttűt forgatva, zsineggel végigvarrta a pajzs peremét. – Bár a lonak ritkán használja, hiszen a harcstílusuk alapvetően igen erőszakos. Folytatta a munkát anélkül, hogy felnézett volna, és Frentis továbbment. Belorath kapitány a taton állt, olyan egyenesen, amennyire csak tudott a hánykolódó fedélzeten, és szextánsát a látóhatáron tartotta. Frentisnek fogalma sem volt, miként működik az eszköz, vagy, hogy mit jelentenek a számok, amelyeket a kapitány a pergamenjére firkantott, de azt tudta, hogy így határozza meg a helyüket az óceánon. – Ma nyugodtabb a tenger – kezdte Frentis. Valójában egy hete most először volt csendesebb napjuk. A Boraeli-óceán téli viharairól hallott történetek beigazolódtak. Belorath szokásos mordulásával válaszolt, és megint felemelte az eszközt. – De a felhők nem. Holnap megint vihart kapunk. – Hunyorogva egyenesben tartotta a műszert, és a szeme a nap csillanását kémlelte a felhők között. – Úgy hiszem, kevesebb mint két hét, és megérkezünk a volári partokhoz, testvér – nézegette a pergamenre firkantott számokat. – Ideje meghozni egy fontos döntést. – Eskethia. – Harmincnégyes ujja a térképre koppintott, egy háromszáz kilométer hosszú, észak-déli irányú partszakaszra. – Ez az egyik legújabb volári tartomány. Arrafelé az emberek talán kevésbé szívesen harcolnak
majd a birodalomért. Továbbá, Új-Kethiában található a nyugati tartományok legnagyobb rabszolgapiaca. Az országotokból elhurcolt rabszolgák többségét meglelitek ott, a téli árveréseken fognak túladni rajtuk. – Erős a helyőrségük? – tudakolta Frentis, és Lekran felelt. – Legalább egy hadosztálynyi. Ahogy a barátunk mondja, Eskethia lakosai fájlalják a szuverenitásuk elvesztését, annak ellenére, hogy azóta már évszázadok teltek el. Frentis alaposan tanulmányozta a térképet, és megbecsülte az Eskethia és Volár közti távolságot. Elég közel leszünk ahhoz, hogy fenyegetést jelentsünk a fővárosra, de kényelmes távolságban ahhoz, hogy az ellenünk küldött seregek ne térhessenek haza, amikor a királynő is partot ér. Belorathra emelte a szemét. – Kapitány? – Nem ismerem a partot, úgyhogy beletelhet egy kis időbe, mire találunk egy megfelelő helyet, ahol kiköthetünk. Szerencsére a közelgő vihar elrejthet a járőrhajóik elől. Frentis bólintott. – Legyen akkor Eskethia. – És gyűlölte magát a félelem miatt, ami összeszorította a szívét, mert tudta, hogy a döntéssel a hetek óta tartó, álmok nélküli éjszakáit is maga mögött kell hagynia. Csak még egy nyugodt éjszaka – egyezkedett önmagával. – Mit tehet egyetlen éjszaka alatt? ♦ ♦ ♦ Volt idő, amikor még arra kényszerítette volna őket, hogy végignézzék, mert élvezetét lelte a kétségbeesésükben, ahogy tekeregtek a kötelékeik között, családjaik lemészárlásának tehetetlen szemtanúiként. De valamilyen titokzatos okból ma már cseppet sem érdekli az efféle szórakozás, így megelégedett azzal, hogy felhozatta őket a Tanácstorony tetejére. A foglyok a mellvéd előtt állnak, egy-egy rájuk szegezett karddal a hátuk mögött, miközben a város gazdagabb negyedeiből füst száll fel, és lángnyelvek villognak a házak között. A birtokaik égnek. Csaknem éjfélre jár az idő, és a lángok fényesen ragyognak, bár ők túl magasan tartózkodnak ahhoz, hogy a sikolyokat is hallják. Természetellenes életerejük ellenére a
birodalom nagyjairól most kiderül, hogy védtelen öregemberek, akik a gyászba belegörnyedve zokognak, és elfúló hangon kegyelemért könyörögnek. Már csak az azonnali halál fenyegetése tartja őket állva. – Gondolom, felesleges hangsúlyoznom, nagyra becsült tanácstagok – mondja nekik –, hogy a Szövetséges nem elégedett az erőfeszítéseitekkel. Nem tettetek eleget, hogy megvalósítsátok az ő nagy tervét. Az ősz hajú tökfejhez lép, akinek a nevére még mindig nem emlékszik, bár szinte bizonyos benne, hogy fiatalemberként ismerte az apját. Tetőtől talpig a tanácstagok hivatalos vörös talárját viseli, ám a lába körül árulkodó folt terjed a kelmén. – Alig egytizedét gyűjtöttétek össze a szükséges hadseregnek – folytatja az orrfacsaró bűzt árasztó ősz hajúnak –, miközben egyre szánalmasabb kifogásokkal álltok elő. A Szövetséges nagyszerű feladatra jelölte ki ezt a birodalmat, de ti csak a saját kényelmetekkel foglalkoztok, és vakok vagytok a tengeren túl növekedő veszélyre! A férfi könyörögni készül, de a szavak érthetetlen motyogásként törnek elő a köpet és könnyek közül. A nő hagyja, hadd fuldokoljon tovább, és tekintetével gyorsan végigméri a háta mögött álló férfit, aki a kuritájokhoz hasonlóan könnyű vértet visel, de csak egyetlen kardot hord, a volári típusnál hosszabb és keskenyebb pengéjű fegyvert. Az azraeli szablyákra emlékeztet. Továbbá, a kuritájokkal ellentétben, a katona páncélja vörös, és nem fekete mázas. A férfi átlagos magasságú, de a teste szinte a tökéletességig edzett, több évtizednyi tenyésztés és több évnyi szoktatás eredménye. E hosszú életű fartúrók között az a nézet terjedt, hogy a kuritájok végeredményben rabszolgakatonák, akik képtelenek a fejlődésre, és most kiderül, hogy megint végzetesen tévedtek. A fegyveres érzékeli, hogy a nő végigméri, és tiszteletteljes bólintással felel, komor várakozással az ajkán. Évszázadokig a Szövetséges legbecsesebb alattvalói voltak, önálló gondolatokra és engedelmességre egyaránt képes rabszolgakatonák, de ő csalódott az egymást követő nemzedékekben, mert irányításuk vagy túl nehéznek, vagy túl könnyűnek bizonyult. A szerelme hozta el a megoldást. A vermekben töltött idő alatt alaposan tanulmányozták a viselkedését, és olyankor találták a leghalálosabbnak, amikor a haragja további sebességet kölcsönzött a csapásainak. Így hát nekiláttak átalakítani a szereket, a rabszolgák étrendjét, és kigyomlálták azokat, akikben nem mutatkozott a megkívánt mértékű lélekjelenlét. Néhány röpke év alatt is lenyűgöző eredményt értek
el. – Lépj elő! – parancsolja a fegyveresnek. A férfi vigyora kiszélesedik, amikor engedelmeskedik, és a kardja belefúródik a tanácstag hátába. Hosszú sikoly hallatszik, ahogy a vénember lezuhan a toronyból. A nő nem bajlódik azzal, hogy megtekintse a végeredményt, hanem egyesével int az összes harcosnak, és a tanácstagok a páni félelem és a rettegés különféle arckifejezésével hullnak alá a tetőről. Néhányan még zuhanás közben is könyörögnek, mintha esedezésük legyőzhetné a nehézkedést. Pár pillanat múlva már csak egy marad. Egyenes derékkal áll, és az északi külvárosra veti a tekintetét, ahol lángol a villája, a körülötte elterülő dísztó pedig szépen visszatükrözi a tüzet a rezdületlen éjszakai levegőben. – Semmi mondanivalód sincs, Arklev? – kérdezi a nő. A férfi nem válaszol, még a fejét sem fordítja oda. A nő közelebb lép, és furán nemesnek találja a testtartását: a halál torkában is sztoikus tanácstag nem vesz tudomást az ellenségéről. Klasszikus volári pózban áll, amely bármelyik szobornak ékére válna. – Mindig is érdekelt – kezdi a nő, miközben karját a mellvédre fekteti –, vajon te indítványoztad-e a Tanácsnak, hogy engem béreljen fel a saját apám meggyilkolására? Persze semmi értelme kérdezősködnie, és ő is tudja. A férfi nem fog válaszolni. Olyan érdemtelen ellenfélnek tartja, akit még ellenfélszámba sem kell venni, aki nem érdemel több tiszteletet, mint az óvatlan utazót felfaló tigris. Ám a tanácstag ezúttal meglepetéssel szolgál. – Nem indítvány volt – mondja továbbra is nyugodt és rezzenéstelen arccal –, hanem parancs, amelyet az általad Hírvivőnek nevezett teremtmény továbbított. A nő egy pillanatra csak néz rá értetlenül, aztán felkacag. Vajon jutalomként kaptam, vagy ezzel vett rá a továbbiakra? – morfondírozik. – Úgy intézkedtem, hogy gyorsan végezzenek a feleségeddel, és legújabban nemzett fattyaiddal – folytatja a nő. – Úgy éreztem, tartozom neked ennyivel. A férfi nem felel, az arca sem rezdül. Kínzója eljátszik a gondolattal, hogy hagyja itt állni egész nap, csak hogy lássa, mikor csuklik össze a térde, de ismét csak azt érzi, hogy semmi kedve hozzá. – Vidd a tömlöcbe! – parancsolja a fegyveresnek a háta mögött. Arklev döbbent pillantást vet rá, aztán előrelendül, hogy levesse magát a
mellvédről, de az őre túl gyors, elkapja a lábánál fogva, és visszahúzza. – Ölj meg! – dühöng a férfi. – Ölj meg, te dögletes ribanc! – Még túl sok tennivalód van, Arklev – feleli a nő bocsánatkérő mosollyal. A tanácstag tovább őrjöng, miközben az őre a lépcsőhöz rángatja. A férfi kiáltásai végigvisszhangoznak a csigalépcsőn. A nő egy darabig a tetőn marad. A tüzeket nézi, és azon tűnődik, a városban élők közül vajon hánynak van elképzelése arról, mit jelentenek a lángok, hányan sejtik, hogy hajnalhasadtával egy egészen másféle világ virrad fel. Végül az utóbbi időben megismert káosz akkordjai lassan elárasztják az elméjét. Mire magához tér, és a zavar is tisztulni látszik, a tüzek már lejjebb apadtak. Mióta áll itt? Az egyik katonához fordul, ahhoz, aki megölte az ősz hajút, és azt találja, hogy a férfi nyílt imádattal tekint rá, szemét azon a ponton tartva, ahol a nő ruhája fel van vágva, és látszik a combja. – Tudod, mi vagy te? – szegezi neki a kérdést. – Ariszáj – feleli a fegyveres, és vigyorogva a szemébe néz. – A Szövetséges szolgája. – Nem – tekint a nő ismét a városra. – Rabszolga vagy. Reggelre belőlem császárnő lesz, de én is rabszolga maradok. Mert most már mindannyian rabszolgák vagyunk. A lépcsőhöz indul, amikor egyszer csak beléhasít a felismerés: ő visszatért. Olyan az érzés, mintha kalapáccsal verték volna fejbe. Megtántorodik, és térdre esik. Szerelmem! Éneke egyszerre boldogan és baljósan horgad fel. Ugyanazt a dallamot hallja, ami mindig fülébe zengett kedvese jelenlétében. Érzi, hogy a másik közel jár, és az óceán többé nem választja el őket. Szerelmem, hozzám jössz? A dal megváltozik, amint érzékeli a férfi gyűlöletét, az ő édes gyűlöletét, és egy látomás villan fel a nő elméjében. A képek ködösek, de ahhoz elég tiszták, hogy kivehessen egy partszakaszt, a sziklás partra verődő, magas hullámokkal, és egyetlen szót hall a férfi hangján, azon a csodálatos, gyűlölettel teli hangon: Eskethia. ♦ ♦ ♦
– Dél-Cumbraelre emlékeztet – szólt Draker, és a kezével a szemét árnyékolva a tájat fürkészte. – Fiatalkoromban csempésztem errefelé eztazt. Eskethia valóban hasonlított némileg a királyság legszárazabb területéhez, és hasonlóképpen szőlőhegyekben is bővelkedett: szépen rendezett szőlősorok futottak hosszan a hullámzó hegytetőkön, közöttük egy-egy villával és gazdasági épülettel. Frentis hátrapillantott a reggeli apályban hánykolódó Tengeri Szablyára. Belorath kénytelen volt olyan helyen partra tenni őket, ahol a hullámok nem zúzzák össze a csapatot a sziklákon, így homokra vitte a hajótestet, mielőtt kiszállhattak volna. – Arra kérem az isteneket, hogy segítsenek utatokon! – kiáltott le Frentisnek a kapitány a tatról, és aggódó pillantását a partra vetette. Utolsó szavait már az orra alatt mormolta, így odalentről alig hallhatták: – Bár úgy hiszem, mostantól ők sem tudják szavatolni az életeteket. – Hetven kilométerre lehetünk Új-Kethiától – találgatott Harmincnégyes a szétcsavart térképet tanulmányozva. – Már ha bízhatunk a kapitány számolásában. – A navigáció az egyetlen dolog, amit könnyű szívvel rábízok egy meldeneire. Frentis tekintete a legközelebbi villáig futott, amely úgy másfél kilométerre terült el, istálló nagyságú melléképületekkel. – Egy fekete ruhás otthona – követte a pillantását Harmincnégyes. – Túl fényűző ahhoz, hogy bármi más legyen. Őrökre számíts, házi varitájokra. Egy ilyen nagyságú birtokon legalább egy tucatnyit tartanak. – Annál jobb! – Frentis jelzett a szakasznak, hogy rendeződjenek laza harci alakzatba, amelyet az Urlishban tanított nekik. – Valahol el kell kezdeni. Sikerült élve elfogniuk egy varitájt, a villa nyugati oldalához állított őrszemet, akit Draker leütött, és megkötözött Harmincnégyes segítségével. A bajtársai nem jártak ilyen szerencsével. Futva jöttek, fegyverrel a kézben, amikor egy rémült rabszolga riadót fújt. A nő rablókról sikoltozott, és elszaladt a ház irányába. Frentis parancsának értelmében a csapat nem kockáztatott, így a harc rövidre sikerült. A nyilak és Illián számszeríja elintézték a varitájok felét, aztán a csapat kivont karddal rárontott a többire, és kivégezték őket. Milyen sokat tanultak! Frentis kegyetlen elégedettséget érzett a hatékonyság láttán, amellyel az emberei megölték a varitájokat. A
vékonydongájú Dallin bebújt egy rövid kard alá, a sajátját a rabszolgakatona szemébe döfte, majd ellenfele mögé kerülve, a Draker tanította megoldással pontot tett az összecsapás végére. Mögötte Illián egy magas vágást hárított, és halálos ellentámadást indított, megtalálva a rést a varitáj páncélján a mellcsont fölött. Néhány pillanat alatt vége lett, és a csapat tagjai kisvártatva már a hullák mellett térdepeltek. Az erdőben született szertartásnak megfelelően fegyvereket és egyéb használati tárgyakat gyűjtögettek. – Hagyjátok azokat! – parancsolt rájuk Frentis. – Kutassátok át a villát! Ha a tulajdonos még nem menekült el, az emeleti szobákban lesz. Draker, vidd Harmincnégyest, és szedjétek össze a rabszolgákat! – Vöröstestvér! – Lekran a villa udvarának boltíves bejáratánál állt, és sötét arckifejezéssel törölgette a vért a szekercéjéről. – Van itt valami, amit látnod kell. Erős férfi volt, karjának és hátának izmai kidülledtek, ahogyan a két oszlopról lógott, száradt vérrel a csuklóján, ahol a bilincsek belevágtak a húsába. Előrebiccent feje élettelenül, mozdulatlanul lógott, és széles hátán kétnapos korbácsnyomok éktelenkedtek. Frentis észrevette, hogy a bal lába nyomorék, a lábfeje első felét valamikor lecsaphatták. Ez volt a szökött rabszolga megszokott büntetése; halálbüntetéssel csak azt sújtották, aki másodszor is szökést kísérelt meg. A halottal szemben egy fiatal nőt is oszlophoz láncoltak. A karját hátrafeszítették, és a lábát odakötözték, hogy ne tudjon elfordulni. A szájába bőrpecket erőltettek. Félig levetkőztetve szenvedett, a mellén és a vállán sokszoros verés nyomai látszottak. Amint Lekral szekercéje összezúzta a láncokat, Illián pedig elvágta a kötelékeit, a megkínzott nő a lány karjába omlott. Köhögve nyelte a vizet Illián kulacsából, és mélységes értetlenség ült az arcán, amely csak akkor látszott tisztulni, amikor meglátta Frentist, és a szeme végigsiklott a kék köpönyegen meg a hátára erősített kardon. – Testvér? – kérdezte királysági nyelven, félreismerhetetlen azraeli kiejtéssel. – Igen, a nevem Frentis testvér. – Letérdelt a nő mellé. – Ez itt Illián nővér. A nő feje lekókadt, a szeme elhomályosult. – Akkor végre meghaltam – közölte egy eszelős kacaj kíséretében. – Nem. – Illián megfogta a kezét, és lágyan megszorította. – Nem.
Tényleg itt vagyunk. Azért jöttünk, hogy a királynő parancsára megmentsünk. A nő csak nézett rájuk, mint aki nem hisz a szemének. Nem volt képes felfogni, hogy tényleg megmenekült. – Jerrin! – nyögte ki végül, aztán feltápászkodott, és a rémülettől megélénkült mozdulatokkal nézett körül. – Jerrin! Őt is megmentettétek? – A tekintete megmerevedett, ahogy a szeme megtalálta a páros oszlopról lógó hullát. Erőtlenül hullott vissza Illián karjába, és kétségbeesett jajveszékelésbe kezdett. – Mondtam neki, hogy nem lenne szabad elszökni – suttogta végül. – De nem viselte el a gondolatot, hogy az úr még egyszer hozzám érjen. Frentis riadt nyöszörgésre lett figyelmes a háta mögül. Egy laza fekete selyem köntösbe öltözött, kövér emberke reszketett az udvar közepén álló díszkút mellett. A tokája kissé kidagadt, ahogy Rensial mester egyre kíméletlenebbül a torkába tolta a kardélét. A volári kénytelen volt lábujjhegyen pipiskedni. – Hol vannak a lovak? – hörögte a fülébe a lovászmester. A pufók emberke felemelte remegő kezét, és a balra lévő, boltíves kapu felé mutatott. Rensial kérdőn felvonta a szemöldökét, mire Frentis a felszabadított nő felé tekintett, aki mélységes gyűlölettel meredt a fekete gúnyásra. – Várnod kell, mester – utasította a testvér –, ha meg nem haragszol. ♦ ♦ ♦ Hat másik királysági alattvalót találtak a rabszolgák között. Egy sem volt idősebb negyvenévesnél, és mind rendelkezett valami iparos tudással. – Jerrin kerékgyártónak tanult – magyarázta a felesége. Lissel, foglalkozására nézve gyertyakészítő, Rhanmalmából származott, aki a férje unszolására költözött Varinvárba. – A sivatagi háború után még nehezebb lett a megélhetés. Varinvárban majd megcsináljuk a szerencsénket, mondogatta nekem. – Újabb éles nevetés készült feltörni belőle, de hősies erőfeszítéssel elfojtotta, aztán a villa tulajdonosára vetült a tekintete, aki most meztelenre vetkőztetve, azokhoz az oszlopokhoz láncolva várakozott, ahol a nő férje meghalt. Harmincnégyes csak rövid ideig faggatta, és még különleges tudását sem kellett elővennie, mert a
fekete ruhás igen együttműködőnek mutatkozott. – Azt mondja, tizennyolc kilométerre keletre van egy nagyobb birtok – jelentette a volt kínvallató. – Az ottani rabszolgatartó híres lótenyésztő, és szintén sok rabszolgát vett a mostanában beérkezett szállítmányokból. – Hát a legközelebbi helyőrség? – tudakolta Frentis. – Tizenöt kilométerre északra fekszik, egy hadosztálynyi varitáj őrzi, akik ráadásul nincsenek is annyian, mint lenniük kellene. Úgy néz ki, a Tanács az utóbbi időben a fővárosban összpontosítja a haderőt. – De nem sokáig. – Frentis felkapta a korbácsot, amelyet a hajcsár holttesténél talált. A fickó megpróbált elszaladni, és tagbaszakadt teste ellenére meglehetősen sebesen iszkolt, de Gyilkos és Feketefog utolérték. Frentis Lissel ölébe fektette a korbácsot. – A te kezedbe teszem a döntést, hölgyem. Kiment oda, ahol Draker összeterelte a rabszolgákat. A királyságiakat a többiektől külön állította fel. Némelyiknek már a varitájoktól zsákmányolt fegyver villogott a kezében. Meghajlással és a szemükben ünnepélyes elhatározással köszöntötték Frentist. A többiek több mint negyvenen lehettek, és a félelmen kívül semmi egyéb nem látszott rajtuk. Egy lányokból álló csoport, amelynek a legfiatalabb tagja nem lehetett több tizenhárom esztendősnél, védekezőn tömörült össze, és könnybe lábadt szemmel, riadtan nézegettek a körülöttük álló férfiakra. Csak egy rabszolga volt hajlandó Frentis szemébe nézni, egy középkorú, csinosan öltözött ember, tiszta, bézs színű tunikában. Megvonaglott az arca, amikor az első sikoly felhangzott az udvarról, és a korbács csattanása arról árulkodott, hogy Lissel gyorsan tanul. – Te vagy itt az Egyes? – kérdezte Frentis a jól öltözött embert. A rabszolga megint összerázkódott, amikor újabb sikoly hasított a levegőbe, aztán mélyen meghajolt, és azt felelte: – Én vagyok, uram. – Én nem vagyok úr, te pedig nem vagy rabszolga. Hogy hívnak? – Tekrav, ura… illetve nagyra becsült polgár. Frentis alaposan végigtanulmányozta a férfi arcát, és látta rajta az értelem fényét, amelyet szolgálatkész görnyedésével titkolni próbált. – Te nem voltál mindig rabszolga. A rabszolgasorba születetteknek nem adnak nevet. Mi a bűnöd? – A kocka túlzott szeretete. – Újabb üvöltés visszhangzott végig az udvaron, ezúttal hosszabban és hangosabban, amit kétségbeesett motyogás
követett: könyörgés és mindenféle ígéretek sora. Tekrav nagyot nyelt, és erőltetetten mosolygott. – És az ebből következő tartozásaim. – Mihez értesz? – Írnok és könyvvezető vagyok itt. Amennyiben igénybe vennéd a szolgáltatásaimat, nagyra becsült polgár, rendelkezz velem! – Idővel szükségem lesz rád. Hogy felajánlod-e a szolgálatodat, vagy sem, az viszont már rajtad áll. – Frentis hátrább lépett, és felemelt hangon egyszerre mindenkihez szólt. – Lyrna királynő parancsára, ezennel elfoglalom ezt a földet az Egységes Királyság nevében. Mostantól minden itt élőt megilletnek a korona szabad alattvalóinak megadatott jogok és kiváltságok. Bejelentése a tanácstalanságon kívül nem sok hatást gyakorolt az egybegyűltekre. A rabszolgák mozdulatlanul a földre sütötték a szemüket, és a lányok még jobban összehúzódtak. – Szabadok vagytok – folytatta Frentis. – Szabadon elmehettek, amerre tetszik. Ám ha van olyan, aki csatlakozni kíván hozzám, hogy segítsen felszabadítani a társait, azt szívesen látjuk. Újra csend lett. Még Tekrav is értetlenül bámult rá. – Csak az idődet vesztegeted, testvér – mondta az egyik királyságból származó ember, egy alacsony, de vastagdongájú férfi, alkarján a kovácsműhely jellegzetes, könnycseppszerű sebeivel. – Még egy megvert kutyában is több életet találsz, mint ebben a társaságban. A testvér még egyszer végigtekintett rajtuk, és látta, hogy a férfi igazat beszél. Elfojtott egy ingerült sóhajt. A rabszolgaság nem csak láncokat jelent. A lelket is megbéklyózza, nem csak a testet. – Egy órán belül indulunk – fordult el a rabszolgáktól. – Vigyetek a villából, ami tetszik, de azt javaslom, ne vesztegeljetek itt sokáig! ♦ ♦ ♦ A varitájon nem látszott félelem. Hátrakötött kézzel térdepelt, vért és ing nélkül, és mezítelen felsőtestén mintának is beillő sebhelyek kacskaringóztak. Kevésbé voltak kidolgozottak, mint egyszer régen a Frentis mellkasát borító alkotás, inkább Lekranéra hasonlítottak: egyszerű megoldással karcolták őket, tekintet nélkül bárminemű művészi kidolgozásra, vagy a viselőjük fájdalmára.
– Mennyit? – kérdezte Illián, és levette a kulacs kupakját. – Egy csepp is elég lesz – válaszolta Frentis, és feszülten figyelte a varitájt, ahogy a lány közelebb merészkedett, és kiöntött a kupakba egy kevés folyadékot. – A varitájok nem olyan erősek, mint a kuritájok – figyelmeztette Lekran óvatos hangon, aki a megkötözött rabszolgakatona mögött állt, szekercéjét készenlétben tartva. – Könnyen megölheti. – Akkor a következőnek majd kisebb adagot adunk. – Frentis odabólintott a rendnővérnek, és az megborította a kupakot. A tartalma a varitáj mellén kanyargó sebhelyre hullt. Lekrannal ellentétben ez a katona nem sikoltott. A feje hátracsapódott, az erek kidagadtak a nyakán, és olyan vadul összecsapta az állkapcsát, hogy csaknem kitörtek a fogai. A szeme elkerekedett, a pupillája apró pontokká zsugorodott, és nyál folyt a szájából. A következő pillanatban összeesett, aztán csak rugdalózott a földön, fehéres habbal az ajkán. A vergődés hamarosan rángatózássá lassult, aztán teljesen elhalt. Frentis leguggolt, és megtapintotta a nyakát. Gyengének érezte a szívverését, amely egyre lassult. – Haldoklik – sóhajtott fel. Árnyék vetődött rá, és felnézett. Pók állt fölötte, és az arcán leplezetlen undorral nézte a jelenetet. Frentis már éppen felállt volna, amikor Pók ökle az állcsontján csattant, és ő elterült a földön. A testvér bódultan feküdt, amikor csikorgást hallott, ahogy Illián kardja kiugrott a tokjából. A következő pillanatban kitisztult a látása. Pók már a földön térdepelt, két kezét a haldokló varitáj mellén tartotta, és rá sem hederített a harcias lányra, aki a nyakszirtjének szegezte a kardját. – Hagyd! – parancsolta Illiánnak Frentis, aztán feltápászkodott, és hátrább intette a nővért. Pók jó ideig fogta a haldokló mellkasát, és félig lehunyt szemmel összpontosított, miközben az ajka néma suttogásban mozgott. Illián döbbenten hőkölt hátra. A hegek elhalványodtak a rabszolga mellkasán, és néhány percen belül sápadt vonalakká lettek. Végül Pók levette a kezét, felállt, és hátrébb lépett. A varitáj fáradt sóhajtást hallatott. – Egy ideig aludni fog – tudatta velük a gyógyító, aztán szigorú arccal Frentishez fordult. – Kegyetlenséggel nem nyerhetjük el a szabadságot. Amaz megdörzsölte az állát, és már érezte a duzzanatot a bőrén, meg
a vér vasas ízét a nyelvén. – Legközelebb rád hagyom a dolgot. ♦ ♦ ♦ Máglyát raktak az udvaron Lissel férjének, olajjal bőségesen megöntözték az egymásra rakott rönköket, majd ugyanezt tették a villával is. A felszabadított rabszolganő végül életben hagyta a ház urát, bár az oszlopokról lógó, vérző és összetört volári alig volt eszméleténél. Lissel órákkal azelőtt kölcsönkért egy kést Illiántól, és most apró, vörös kupac feküdt a kínzója széttárt lába között, nagy vértócsa közepén. Frentis biztosra vette, hogy a fickónak megváltás lesz a tűz. Keletnek indultak, amint az eget elhomályosította a hátuk mögött lángoló villából előgomolygó, magas füstoszlop. Az istállókban fél tucat szekeret találtak, és még tíz felnyergelhető lovat. Frentis elküldte Rensial mestert és Lekrant, hogy derítsék fel az útvonalat, a többi lovast pedig kis menetoszlopuk két oldalára állította. A megszabadított varitáj billegő fejjel ült az egyik kordé hátuljában, és mély értetlenséggel az arcán ráncolta a homlokát. Csak néhány szót sikerült belőle kihúzni. Nyolcasnak nevezte magát, majd hevesen tudakolta, mikor kapja meg a következő karn adagját. – A karn különböző kábítószerek keveréke – magyarázta Harmincnégyes. – Leigázza a lelket, eltompítja az emlékezetet, és láncra veri az akaraterőt. Ma éjszaka már érezni fogja a hiányát. Frentisnek eszébe jutott, hogy Harmincnégyes is éjszakákat töltött az erdőben tekeregve és nyögve, miután eldobta a saját fioláját. Azután gyorsan felépült, de persze igen erős akaratú férfinak számított, és ő legalább emlékezett rá, milyen a szabadság, míg Nyolcas már rabszolgának született. – Vajon felszabadítottuk, vagy elátkoztuk? – morfondírozott hangosan. – A szabadság sohasem átok, testvér – bizonygatta Harmincnégyes. – Mégis ez a nehezebb út. Frentis hátrafordult, mert messze mögöttük kiáltás hallatszott. Egy kisebb embercsoport futott feléjük a lángoló villa irányából. Lefékezte a lovát, és várt, míg az arcok is láthatóvá váltak. Tekrav követte őket a lányokkal és a fiatalabb férfi rabszolgákkal egyetemben. Mindnyájan ruhákat és értéktárgyakat vittek batyuba kötve.
Az előkelő rabszolga néhány méterre megtorpant, aztán ziháló mellel és könyörgő tekintettel nézett fel Frentisre. A háta mögött a lányok és férfiak közel húzódtak egymáshoz, korántsem olyan rettegőn, mint azelőtt, de azért riadtan. – Tiszteletreméltó polgár – kezdte Tekrav, de elhallgatott, amikor Frentis feltartotta a kezét. – A nevem Frentis testvér, és a Hatodik Rend tagja vagyok. Ha velünk tartotok, szabadok lesztek, de egyben katonák is. Nem tudlak megvédeni benneteket, és nem ígérek győzelmet. Tekrav habozott, és hátrapillantott a társaira, mintha iránymutatást kérne. Azok tétován csoszogtak, mígnem egy sötét bőrű, alig húszéves lány felszólalt. Szavait alpiri kiejtés színezte. – Az embereid nem fognak zaklatni minket? – Nem, hacsak épp nem azt akarjátok – felelt Draker, aztán a parancsnoka lesújtó pillantására lesütötte a szemét. – Egy ujjal sem fognak hozzátok nyúlni – ígérte Frentis. A lány váltott egy pillantást a többiekkel, aztán bólintva előrelépett. – Veletek tartunk. A Vörös Testvér megvizslatta a karjukon vitt csomagokat, és rögtön észrevette az arany és ezüst áruló csillanását a takarók és ruhák között. – A fegyvereket tartsátok meg, de a lopott holmival nem terhelhetjük le magunkat. Dobjátok el! – Ült a nyeregben, és megvárta, amíg engedelmeskednek. A rabszolgák több-kevesebb vonakodással elhajították a fényes kupákat és tányérokat, és Tekrav fájdalmasan hunyorogva, gondosan a földre terített egy arannyal hímzett kis faliszőnyeget. – Illián nővér – hívta oda Frentis a lányt –, a gondjaidra bízom ezeket az embereket. Holnap elkezded kiképezni őket. ♦ ♦ ♦ Másnap odaértek a lótenyésztő villájához, amelyről kiderült, hogy sokkal gazdagabb hely, de épp ezért jobban is őrzik. Több mint harminc házi varitájból álló alakulat védte. A ház egy széles hegytetőn állt, és minden oldalról körbekerített mezők határolták, ahol lovak legelésztek, és jól szervezett varitájok járőröztek.
– Nem lesz könnyű dolgunk, testvér – hümmögött Draker. Egy háromnegyed kilométerre fekvő dombtetőre kúsztak fel, és most onnan kémleltek lefelé. – Ha kifosztani való házat keresnék, ezt az egyet kihagynám. – Majd harcolunk – vonta meg a vállát Lekran. – Súlyos árat fogunk fizetni érte – figyelmeztette őket Draker. – És nincs annyi kardunk, hogy egyet is elvesztegethessünk. Frentis elnyomott egy nyögést. Az azt megelőző éjszaka újra bevette Kehlan altatófőzetét, és a hasogató fejfájás türelmetlenné tette. Hajlott Lekran javaslatára, hogy csatázzanak. Már éppen a lovakhoz akarta küldeni őket, de ekkor lehuppant mellé Illián, oldalán a villából elszökött alpiri lánnyal. – Testvér, azt hiszem, az újoncunk értesülésekkel szolgálhat, de nem tudok annyira voláriul, hogy megértsem, mit mond. A lány kissé elfehéredett, ahogy a három férfi egyszerre nézett rá. Lesütötte a szemét, és hebegéséből semmit sem értettek. – Hogy hívnak? – érdeklődött Frentis gyenge alpiri tudásával. A lány felemelte a tekintetét, és halovány mosoly játszott az ajkán. Frentis eltűnődött, vajon mióta nem hallhatta a saját nyelvét. – Lemera. – Lemera, a szavaid értékesek számunkra – folytatta, visszaváltva volánra. – Halljuk őket! – Már voltam itt – mutatott a fekete lány a villára. – Az úr küldött, két társammal együtt. Mi… szórakoztattuk a tulajdonos fiát a születésnapján. Már csaknem egy éve történt. Frentis odabólintott Lekrannak, aki élvezettel vigyorogva bólintott. – Megtartottuk a varitáj páncélját. ♦ ♦ ♦ Végül csak egyetlen embert veszítettek el, az egyik újonnan felszabadított királysági rabszolgát, aki hősködni próbált, amikor Illián vezetésével áttörtek a villa déli oldalát védő falon. A főépületet már bevették, és a varitájok visszaszorultak a középső udvarra, ahol védelmezőn körbevették az urukat és annak családját. A fickó elkövette azt a hibát, hogy személyesen jött ki a főkapuhoz a vendégeit fogadni, ám széles mosolya
rögvest lehervadt az arcáról, amikor Tekrav fekete selyemálarca felfedte az alatta rejtőző arcot, és Lekran szekercéje levágta a legközelebb álló házi varitájt. Döbbenete ellenére a rabszolgatartó nem veszítette el a lélekjelenlétét, és sietős védelmet szervezett, miközben ő visszaszaladt a házba. Azért ahhoz nem volt elég gyors, hogy menekülő útvonalat találjon, pedig legelőször azt kellett volna biztosítania. Amikor Illián újoncai átmásztak a falon, Frentis visszahívta a harcosait a varitájok sűrű csomójától, aztán munkára fogta az íjászait. A fiatal azraeli páncél nélkül vetette rá magát a varitájokra, kezében egyetlen favágó fejszével, arcán a fogsága hosszú hónapjai alatt táplált, mélységes gyűlölettel. Még sikerült a fejszéjét az egyik varitáj koponyájába állítania, mielőtt egy tucatnyi villámgyors kardcsapás miszlikbe vágta. Az ellenség sorait mindenesetre sikeresen összezilálta, és a betóduló többi újonc furkósbotokkal meg szekercékkel, a lányok az Illián kiosztotta tőrökkel tovább aprózták az alakzatot. Frentis szitkozódva és a kardját magasra emelve vetette bele magát a csetepatéba, harcosai élén. Lekran vidám kurjantással ugrott fel, és rántott le egy varitájt, aztán mindkét lábát megtámasztva a volári mellvértjén, lesújtott a csatabárddal. Néhány pillanat alatt vége lett. Minden varitáj holtan hevert, a rabszolgatartóval és a családjával egyetemben. Az úr keresztben feküdt a feleségén és a fián, aki nem lehetett több tizenöt évesnél. Az apa fekete selyemruhája tucatnyi helyen elhasadt, és vér áztatta át a kelmét. – Megpróbáltam visszatartani őket, testvér – szabadkozott Illián bűnbánó ábrázattal. – De a királyságiak tele vannak gyűlölettel, a többiek meg egy árva szót sem értenek abból, amit mondok. Frentis szidalmai még azon frissiben elhaltak az ajkán, ahogy kigondolta őket, amikor szembesült a lány jól látható csüggedésével. – Szedjétek össze a fegyvereket és vérteket! – utasította inkább. – Aztán kutassátok át a villát! Fogjatok minden iratot, amit találtok, és menjetek velük Harmincnégyeshez! Draker a nyugati falról szólította, a bunkóját lengetve. – Lovasok jönnek, testvér! Frentis kiszaladt Rensialhoz, aki odakinn, kivont karddal várakozott a nyeregben. Felpattant a lovára, és leakasztotta a nyeregről az íjat. – Mester – ügetett oda Rensial mellé –, mehetünk?
♦ ♦ ♦ Két lovast sikerült élve elfogni. Mindkettő eszméletlenül zuhant le a paripájáról, amikor Rensial kardja szépen kettényeste a nyergeik szíját. Frentis íjjal intézte el a többit. Egyik varitáj sem jutott elég közel ahhoz, hogy rohamozhasson, és szokás szerint egyik sem jött rá a helyzete reménytelenségére. A foglyokat az ígérete szerint átadta Póknak. Vaelin annak idején utalt rá, hogy a fickónak zavart az elméje, és az utazás során tanúsított viselkedése nem is cáfolt rá a vádra, így hát meglepetten látta a Pók arcára kiülő keserű együttérzést, amikor a két eszméletlen varitájt tanulmányozta. – Nagy fájdalom – motyogta halkan. – A fájdalomból szabadság születhet – mutatta fel Frentis a lonak elixírt tartalmazó táskát. – Engem is megszabadított, és a segítségeddel őket is meg fogja. Szörnyűséges sikolyaik felszálltak az éjszakai égbe, miközben a csapat körbeülte az udvart, hogy elfogyasszák lopott ínyencségekből álló vacsorájukat. A többi felszabadított rabszolga még annál is kevésbé örült a szerencséjének, mint az első villában, és sokan közülük sírva fakadtak az uruk holttestét látva. – Ritkán korbácsolta meg őket – magyarázta Lemera. – Azt is megengedte, hogy a kéjrabszolgák felneveljék a nekik nemzett gyermekeit. Ugyanis általában csak kiteszik valahová, és hagyják őket meghalni. Ez megtartotta őket, amíg elég idősek nem lettek ahhoz, hogy túladjon rajtuk. Micsoda nagylelkű férfi! – Ezektől az emberektől kifordul a belem! – köpte Draker, amikor Harmincnégyes tolmácsolta a történetet, és gyilkos pillantást vetett az uruk hullája fölött gyászoló szerencsétlenekre. – Kuss legyen, ti nyüszítő kutyák! – Hozzájuk vágott egy darab fát, és azok szétrebbentek, aztán elmenekültek a sötétségbe, vagy visszatértek a szállásukra. Még azt sem merték megtudakolni, mi lesz a sorsuk. Az ordító varitájok egyszerre hallgattak el, és olyan csend állt be, amelynek mintha már sohasem akart volna vége szakadni. Frentis végignézett veteránjai arcán a tűz fényében, és mord ábrázatukon most először látta, hogy felfogták feladatuk elrettentő mértékét. Egy maroknyi csapat egy birodalom ellen. Már eleve lehetetlen esélyekkel indultak, ő
attól a naptól fogva tudta ezt, hogy kihajóztak, de vajon a társai is tisztában voltak vele? – Menjünk a szökevények után? – ajánlkozott Illián, megtörve a csendet. – Elterjesztik az érkezésünk hírét. – Az jó – felelte Frentis. – Azért vagyunk itt, hogy annyi félelmet és zavart keltsünk, amennyit csak lehet. – Több harcosra lesz szükségünk – jelentette ki Lekran. – Azokból a gyáva férgekből, akikkel megküzdünk, nem lesz hadsereg. – Akkor lehet, hogy szerencsénk van. – Harmincnégyes elővett egy nagyméretű kötetet, és kinyitotta. Szépen írott számok sorakoztak a lapokon. – A rabszolgatartó írnoka elsőrangú nyilvántartást vezetett. Úgy látszik, sokat üzletelt egy délebbre található varikummal. – Varikummal? – Frentis nem ismerte a szót. – Kiképzőiskolával – fordította Lekran. – Ahol a játékokban részt vevő gariszájokat edzik. – Ők is rabszolgák? A volári bólintott. – De nem úgy, mint a varitájok vagy a kuritájok. Ezeket nem béklyózzák meg. Háborúban ejtik foglyul őket, és az erejük vagy vadságuk alapján válogatnak közülük. Majdnem engem is ilyen helyre küldtek, de abban az évben több kuritájra volt szükség. – Biztosan jól védik a helyet – vélte Harmincnégyes. – Kívül-belül. Frentis Lemerához fordult, és most először lett figyelmes a tökéletes arcélre, a sima és hibátlan bőrre. Egypár órája még kivicsorított fogakkal döfködte a fogva tartója testét, és felkacagott, valahányszor a kés lesújtott. – Ritka az olyan ember, aki ellen tud állni a szépségnek – szögezte le a testvér.
NYOLCADIK FEJEZET
Vaelin
Bölcs Medve a Hosszú Éjszakának nevezte azt az időszakot, amikor a nap egy teljes hónapra eltűnik a jég fölött. Jöttét előre jelezték a rövidülő napok, és Grishak leheletének egyre élesebb ragyogása. – Kell elérni szigeteket, mielőtt eljön – figyelmeztetett az első napon, amikor rátették a lábukat a jégre. – Hosszú Éjszaka mindent megöl. Az első hét könnyebb volt, mint amire számítottak. A végtelen és kietlen táj újdonsága eloszlatta aggodalmaikat az egyre súlyosbodó hideggel kapcsolatban. Bölcs Medve mutatta az utat és lassú, kimért léptekkel haladt, míg Vaskarom mögötte cammogott. Az óriási medvének gyakran egy teljes napra nyoma veszett, aztán száradt vérrel a pofáján bukkant fel. Vaelin el sem tudta képzelni, miféle zsákmányt találhatott; számára a jég ugyanolyan kihaltnak tűnt, mint az alpiri sivatag, egy minden szépsége ellenére élettelen vidéknek. A táj főként szürkületkor mutatta meg a csodáit, amikor a zöldes árnyalatokban játszó tűz végigtáncolt az égen, és a jég tükör gyanánt verte vissza fenséges hullámzását. Amikor a nap lebukott, a lonak harcosok tiszteletteljes hallgatásba burkolóztak, és hálás fohászokat suttogtak Grishak áldásáért. Bölcs Medve is hódolatban részesítette a táncoló égi fényeket: térdre esve, csontpálcáját magasra tartva üdvözölte őket, miközben hintázó dallam éledt a torkában. Vaelin még sohasem hallotta a sámánt istenekről beszélni, de jól látszott, hogy az égi tűz komoly jelentőséggel bír a számára. – Nem imádkozik – magyarázta Kiral az egyik este, amikor Vaelin tekintete az öregre siklott. A lány komor arccal ült, miközben az éneke
Bölcs Medve dallamos himnuszát tolmácsolta. – A feleségét üdvözli, meg a gyermekeiket, akiket a jégen veszítettek el. Vaelin felnézett a kavargó, zöld tűzre, és figyelte, ahogy összeforr, aztán újra széttöredezik, egy véget nem érő táncban. A nyúlványai lángokra emlékeztették, de nem volt bennük harag; a folytonos örvénylés inkább egyfajta különös békét sugárzott. – Úgy hiszi, hogy odafent vannak? – Tudja. Minden valaha élt lélek odafent lakik. Onnan tekintenek le ránk, egészen a világ végezetéig. A valósággá vált Innentúlból – tűnődött Vaelin, és nézte, ahogy Bölcs Medve befejezi az éneklést, majd a botja segítségével feltápászkodik. – Ő legalább a saját szemével láthatja imádata tárgyát. Először csak nappal utaztak. A készletekkel megrakott lovak és pónik húzták a szánokat, amelyeket Bölcs Medve útmutatása alapján készítettek, mielőtt elhagyták volna a partot. A göcsörtös zanótágakból készült, egyszerű keretek fókacsontból faragott talpakon futottak. A többi lóhoz hasonlóan Seb is megijedt, amikor a patája először ért jeget, szeme elkerekedett a szokatlan érzéstől, és csak Vaelin kedves unszolására merészkedett tovább. A csatalovon még napokkal később is látszott, hogy tart az új környezetétől, mintha csak megértette volna Bölcs Medve baljós figyelmeztetését, amelyet az indulás előtt osztott meg az utazókkal: – A lovak nem sokat élni. Meg kell enni a vége előtt. A napok rövidülésével a sámán már éjszaka is meneteltette őket, addig, míg az utolsó fényfoszlányok el nem haltak a látóhatáron, és éppen csak annyi világosság maradt, hogy felverjék a táborukat. Kicsiny éjszakai tüzeket gyújtottak, és sebesen fogyatkozó fakészletüket lótrágyával támogatták meg, ami jól égett, de ocsmány bűze beleette magát a ruhákba és a hajukba. – Micsoda nagy kalandra hoztál minket, uram! – gúnyolódott egyik este Lorkan, és vörös orra alig látszott ki a fókaszőr pólyából. Lélegzete jégcsapokká fagyott a csuklyája peremén. – Csontig hatoló hideg és szarszag reggeltől estig! Ha eddig elszalasztottam volna mondani, kérlek, fogadd őszinte hálámat a lehetőségért, hogy részt vehetek ezen a történelmi jelentőségű utazáson! – Fogd be! – torkolta le Cara fáradtan. A lány olyan közel húzódott a tűzhöz, amennyire csak tudott, és az arca aggasztóan fehér színben játszott.
Az elmúlt néhány nap mindenki másnál jobban megterhelte, botladozva haladt a keskeny menetoszlop végén, és csak ingatta a fejét Dahrena könyörgésére, hogy üljön fel egy kicsit a pónijára. Vissza kellett volna küldenem a Végekre – hasított Vaelinba a bűntudat, amikor Cara a tűz felé nyújtotta kesztyűs kezét, és a szeméből csupán valami tompa derengés látszott két sötét üreg mélyén. – Már Alltornál is elég áldozatot hozott. Bölcs Medve egyszer csak megjelent a lány mellett, leguggolt, és fürkésző szemöldökráncolással az arcába bámult, aztán felállt, és kemény, bíráló tekintetét Dahrenára és Markenre vetette. – Miért nem megoszt? – förmedt rájuk. A nagy szakállú Marken értetlenül nézett vissza, és vastag szemöldöke tanácstalanul redőkben futott össze. – Mit osszunk meg? Szívesen nekiadom a fejadagomat. – Kah! – vakkantott a vénember, és csontbotjával a tagbaszakadt áldottra bökött, majd egyenként rámutatott Lorkanra, Dahrenára és Kiralra. – Nem húst! Erőt! Lágyan Cara fejére tette a kezét, és amikor újra megszólalt, a hangjából bánat szűrődött ki: – Kell nekünk. Dahrena átható tekintettel közelebb hajolt. – Hogyan? Hogyan osszuk meg? A sámán csak nézett rá, aztán felkacagott, amint megértette. – Olyan kevés tudtok – csóválta meg a fejét. Lehajolt, és talpra segítette a lányt, aztán egyik kezébe fogta a kezét, a másikat meg Dahrenának nyújtotta. – Mindenki megoszt. A tanácsnok felállt, hogy megragadja a feléje nyújtott tenyeret, és nemsokára óvatosan, de kíváncsian Kiral is követte a példáját. Marken habozott, de aztán megfogta a vadászlány kinyújtott kezét. Lorkan azonban csak ült egy helyben, és sértődött tiltakozással nézett rájuk, míg Vaelin meg nem piszkálta a kardhüvelye végével. Lassan felállt, de karba tette a kezét, és Carán tartotta a szemét, aki szédelgett a gyengeségtől. – Honnan tudhatjuk, hogy nem fog ártani neki? – kérdezte. – Nem ártás – bátorította Bölcs Medve. – Csak kicsi erő kell mindenki. – Semmi baj, Lorkan – szólította kedvesét a lány, és erőtlenül mosolyogva feléje nyújtotta az ujjait. – Ha én megbízom benne, te is bízz! Amikor a legény bezárta a kört, Vaelin felállt, és a sentár felé sandított, mert megérezte hirtelen támadt zaklatottságukat. Néhányan magukban morogva és hátat fordítva odébbálltak, azonban egy páran a közelben
maradtak, és bár nyugtalanul toporogtak, nem bírták levenni a szemüket az áldottakról. Talán ők is érezték, hogy a levegő megváltozott; újfajta melegség csipkedte a bőrüket, és gyér párát varázsolt elő a jégből a talpuk alatt. A kis csapat tagjai teljesen mozdulatlanul álltak, némán és összekulcsolt kézzel, békés, sőt elégedett arccal, és apró mosoly jelent meg Cara ajkán, ahogy a melegség elmélyült, és mindannyian párafelhőbe burkolóztak, a jégpáncél pedig sekély víztócsává olvadt a prémbe csomagolt lábuk körül. Vaelint elfogta a szégyenérzet, amiért irigység támadt a szívében, és az a hívatlan gondolat fészkelte be magát a fejébe, hogy ő már sohasem tapasztalhat meg ilyesmit. Alltornál az éneke mesterének hitte magát, és a teljesség érzése fogta el a vér és gyilkolás közepette. Ott még gyermek voltam – döbbent rá, és erősen küzdött a lassan kibomló sértődéssel és csalódással, ahogy a szeme megállapodott Bölcs Medvén. – Mi mindenre figyelmeztethetett volna? Cara hirtelen felsóhajtott, és a tenyerét kinyitva megtörte a kört. Mosolya örömteli kacagásba fordult, és az orcáján rózsaszín foltok táncoltak. A többiek hasonlóképpen feltöltődtek élettel. Marken megölelte a lányt, és örömteli bődüléssel felkapta a magasba, miközben a többiek szemében közös öröm csillogott. Dahrena megérintette Kiral kezét, és arcuk egyszerre derült fel, a megértés kifejezésével. A nő észrevette Vaelint, nevetve odaszaladt hozzá, átölelte, és forró leheletét a férfi arcára fújva lábujjhegyre állt, hogy csókot nyomjon az ajkára. Vaelint meghatotta kedvese nyílt tekintete és őszinte öröme, majd amikor közel húzta magához, neheztelése egykettőre elpárolgott. Bölcs Medve elégedetten felmordult, és botját a jéghez koppintottá. – Megosztás. – Észak felé fordult, és ráncos arca elkomorult, ahogy a csipkés szélű horizontot fürkészte. – Hamarosan megint kell. ♦ ♦ ♦ Másnap elérte őket a vihar. A szél korbácsolta hóförgeteg elnyelte a napot, és üvöltő, fehér ingovánnyá változtatta a világot. A levegő úgy tele lett hóval, hogy minden lélegzetvétel éles jégszilánkokkal szúrt Vaelin torkába, és a szél úgy vágott át a prémeken, mintha papirosból volnának. Hamarosan már csak azzal törődött, hogy erősen szorítsa Seb szárát, aki
az egyre gyarapodó hófúvások között bukdácsolt lehajtott fejjel és lehunyt szemmel, miközben a sörénye keményre fagyott a nyakán. Ez őrültség! – hasított belé a felismerés, amikor egy széllökés pörölycsapásnyi erővel vágta oldalba. – Halálra ítéltem mindnyájunkat! Megfordult, mert tompa kiáltást hallott a viharban, és észrevett két apró alakot, akik halvány árnyaknak tűntek a szüntelen fehérségben. Az egyikük mintha felemelt volna valamit, és a szétfolyó árnyalakok azonnal emberekké álltak össze: Bölcs Medve tartotta a feje fölé a csontpálcáját, másik kezével a mellette térdeplő Cara kezét szorítva. A lány arca hullafehér volt a hidegben, de eltökélten összevonta a szemöldökét. A hó kavargott körülöttük, és egy lassan elcsituló buborékot vont köréjük, amely egyre nagyobbra duzzadt, ahogy osztoztak az erejükön. A buborék nőttön-nőtt, a nyugalom elérte Vaelint és Sebet, és a ló megkönnyebbülten prüszkölt, amikor a szél elült a környezetükben. Vaelin körbekörbetekingetett, míg a szemével meg nem találta a pónija véknya mellett kuporgó Dahrenát. – És én még azt hittem, a Fekete Szélnél nincs vadabb ezen a világon – nyögte a nő erőltetett mosollyal, miközben a kedvese odasietett hozzá, és kiemelte a köré gyűlt hókupacból. Vaelin végigmérte a csapatot. Csaknem mindnyájan a buborékon belül tartózkodtak, amelynek határain túl tovább dühöngött a hóvihar. Orven gárdistái léptek be utolsónak, és megrendülve estek térdre, amikor végre kijutottak a gyilkos förgetegből. Alturk végigjárta a sentárt, és nyaklevesekkel meg kemény szavakkal újra mozgásra bírta a csodálattól és rémülettől kővé dermedt harcosokat. Vaelin odalépett a sámánhoz és Carához. Bölcs Medve még mindig a lány kezét szorította, míg amaz nyugodt közönnyel állt, a semmibe révedő tekintettel, arcán a fáradtság legkisebb jele nélkül. – Meddig tudtok kitartani? – Amíg van erő megosztani – felelte a sámán, és a többi áldottra mutatott – Remélem, viharnak előbb vége. Még egy teljes napba és éjszakába telt, hogy alábbhagyjon a vihar dühöngése. Az áldottak felváltva osztották meg az erejüket Carával, aki a buborék középpontjában maradt, és a csoport, amely mostanra szorosan összehúzódott körülötte, lassan, de biztos iramban halad kelet felé. A lány nem mutatta jelét fáradtságnak, de a többieket a végletekig igénybe vette az osztozkodás. Amint Marken kétórás ideje lejárt, térdre esett, és letörölte a
szakállán végigcsorgó vért. Vaelin felrántotta a földről, és a vállát kínálta neki, hogy arra támaszkodjon addig, amíg végül már segítség nélkül is elboldogul. Dahrena és Kiral még ennél is jobban kimerültek. Nem tudtak menni, és sápadtan, ernyedten csüggtek a pónijuk hátán. Valamiért Lorkan bizonyult a legszívósabbnak, teljes három órán át bírta a lány mellett, és csak Bölcs Medve kitartó unszolására engedte el Cara kezét. A vihar olyan hirtelen ért véget, ahogy elkezdődött. A szél elült, és az utolsó szállingózó hópelyheken túl már kisütött a déli nap. Cara megszédült kissé, amikor Bölcs Medve elengedte, de egyéb baja nem esett. A győzelem felett érzett diadala persze elhalványult, amint meglátta a társait. – Nem… nem tudtam, hogy ilyen sokat elvettem – hebegte a sápadt Lorkannak. A fiú csak mosolygott, és a fejét ingatta. – Vegyél csak, amennyit kell! A lány kissé feszélyezve érezte magát a tekintete tüzében, és Bölcs Medvéhez fordult. – Óvatosnak kell lennünk, mert drága árat fogunk fizetni ezért. Mindennek ára van. A sámán bólintott, és botját a hóba szúrva az alatta rejtőző jéghez érintette, majd félrehajtotta a fejét, mintha valami távoli hangra fülelne. Egy ideig mozdulatlanul állt, aztán felegyenesedve Vaelinhez fordult, és újfajta fény villant a szemében. – Gyorsan menni. Nagyon gyorsan. ♦ ♦ ♦ Megtettek újabb tíz kilométert, mire leszállt az est, de Bölcs Medve nem engedélyezett pihenőt, csak hajtotta őket tovább csontpálcájának türelmetlen lóbálásával és a saját nyelvén előadott szóáradatokkal, amelyeknek érthetetlen csettintései és torokhangjai mindenesetre elég világosan közölték, hogy ha vesztegelnek, meghalnak. Annyira hideg volt, hogy a leheletük párafelhője megfagyott, de a levegő nem moccant, még szellő is alig fújt, a tiszta égen pedig, ahol alkalomadtán feltűnt Grishak lehelete, fényesen ragyogtak a csillagok. Olyan mérvű csend állt be, hogy amikor meghallották a zajt, Vaelin a már így is prémmel borított fülére
tapasztotta a kezét. Inkább morajlásnak hangzott, mint reccsenésnek, és a jég belezendült a lábuk alatt végigfutó remegésbe. Seb riadtan felágaskodott. Az egész menetoszlop megállni kényszerült, mert a lovak éles nyerítéssel próbáltak elszabadulni a gazdáik markából. A robaj folytatódott, és először mintha mindenhonnan egyszerre áradt volna szét, aztán már csak a nyugatra lévő jégtáblára koncentrálódott, amelyen éppen átkeltek. Vaelin észrevett egy függönyszerű képződményt, az összetört felszínről felszálló jégport, amely olyan sebesen futott északról dél felé, hogy szemével nem tudta követni az útját. A morajlásnak minden figyelmeztetés nélkül vége szakadt, és mélységes, ám annál rövidebb némaság következett, amely egyszerre csak megtelt egy tekintélyes, szinte vadállati csikordulással, mintha maga a jég nyögött volna fel fájdalmában. Újabb remegés rázta meg a lábuk alatt a talajt, ezúttal olyan erővel, hogy többen felborultak, és a jégfelszín a csikorgás halkulásával együtt emelkedett és süllyedt. Úgy egy kilométerre nyugatra összepréselt hó és jég köde szállt fel, és olyan hosszasan ott lebegett a levegőben, hogy Vaelin már azon tűnődött, valami érzéki csalódást tapasztal. Vagy valóban a jég mozgott? Amint a köd szétoszlott, nyilvánvalóvá vált, hogy mi történt: egy óriás méretű jégtömb levált a fő jégpáncélról, és csipkés peremével hócsíkot húzva a vízben megkezdte utazását dél felé. Legalább nyolc kilométer széles lehetett, egy újszülött jégsziget, amelyen egészen bizonyosan a halálukat lelték volna, ha ott ragadnak. ♦ ♦ ♦ Amikor Kiral felébresztette, még sötét volt. A lány sürgető lökései felrázták álmából, és kiszakították Dahrena öleléséből. – Sötét dalt hallok – mondta. – Valami van északon. Vaelin követte a lányt a tábor északi peremére, ahol Alturk egy nagy kiterjedésű, vörös folt közepén térdelt a jégen, és kesztyűs kezével követte a rövid, de annál kíméletlenebb küzdelem nyomait. Vaelin is értett annyira a nyomolvasáshoz, hogy tudja, mit jelentenek a foltot környező nyomok, a vér mennyisége és a barázdák, amelyek a tűz fényétől távolodva a sötétségbe vesztek.
– Hány harcost vittek el? – kérdezte. – Egyet, a pónijával együtt. – Alturk felegyenesedett, és bozontos szemöldöke a harag és tanácstalanság keverékével fonódott össze. – A többi nyomot nem ismerem. Vaelin értetlenül bámulta a hóban hagyott lenyomatokat: egy mancs nyomait, amelyek méretüknél fogva fekete medvére utaltak, nem barnára. – Nem medve – rázta meg a fejét Kiral, vadászkése hegyével követve a nyomok körvonalait. Felállt, és levette a válláról az íjat. – A dalom hamar megtalálja. – Nem – dörmögte Bölcs Medve a háta mögött. A sámán közelebb lépett, és botjával megpiszkálta a véres nyomokat. – Nyomot hagy, akar kövessétek. – Valami vadászik ránk – morogta Alturk. A sámán még hozzáfűzött valamit a saját nyelvén, undorral köpve a szavakat, mintha megfertőzték volna a nyelvét. Elkapta Vaelin kérdő tekintetét, és tömören annyit mondott: – Macskanép. ♦ ♦ ♦ – Azt reméltem, mind elpusztultak. – Dahrena a tűz mellett ült, külön prémekkel a vállán, és Cara meg Kiral kezét fogta. – Olyan kevesen maradtak a csata után. Vaelin ellenállt a vágynak, hogy lebeszélje a dologról: akár megosztották az erejüket, akár nem, a szárnyalás mindig komoly árat követelt, és a kilátás, hogy talán újra szembe kell nézniük a jéghordával, minden bizonnyal szörnyű emlékeket ébresztett benne. Kedvese aggodalmát látva Dahrena biztatóan elmosolyodott. – Nem maradok sokáig. Bölcs Medvének meggyőződése, hogy nincsenek messze. Lehunyta a szemét, a teste megmerevedett, mintha kővé vált volna, és a vonásaira rátelepedett a jól ismert, kifejezéstelen álarc, amely azt jelentette, hogy elrepült. Cara és Kiral egyszerre tátotta el a száját, amint átjárta őket az érzés. – Sokat elvesz – panaszkodott Kiral a homlokát ráncolva. – Mi folyik itt?
Vaelin felpillantott, és Alturkot találta ott, aki mélységes gyanakvással méregette az eszméletlen nőt. Mint minden lonak, ő is bizalmatlansággal fordult a Sötétség felé, de eddig csak ő merészelt kérdezősködni a mibenlétéről. – Azt keresi, aki vadászik ránk – tudatta vele a várúr. A tahlessa ketrecbe zárt vadállatként járkált fel-alá, miközben Dahrena mozdulatlanul ült. Vaelin most először látott félelmet Alturk arcán. – A te néped körében is élnek áldottak – bökött a fejével Kiral felé. – Ő is a Mahlessát szolgálja, csakúgy, mint te. – Jól is van így, mert ezek a dolgok csak a Mahlessára tartoznak. Az ilyen gyermekeket a Hegyhez viszik. Máskülönben varnish lesz belőlük, vagy még annál is rosszabb. – Mi történik velük a Hegynél? Alturk vállat vont. – Néhányan visszatérnek, mások nem. Vaelin ismét Dahrenára szegezte a szemét, és eszébe jutott a nő meséje a farkasról, és a férfiakról, akik lerombolták a faluját. Elragadta, mielőtt elzarándokolhatott volna a Hegyhez. Vajon a haláltól, vagy valami még rosszabbtól mentette meg? A nő arca összerándult, és éles nyögés szakadt fel a torkából, majd előreesett, és csak azért nem zuhant arccal a tűzbe, mert két társa elkapta és lágyan a hátára fektette. Egy darabig reszketett, amíg a teste felmelegedett, aztán felkelt. A homlokán húzódó mély ráncok erős fájdalomról árulkodtak. – Egy szikla – kezdte. – Hét kilométerre északnyugatra egy szikla áll ki a jégből. Csak egy embert láttam, de annál több macskát. Azt hiszem, észrevett. És szerintem nem örült nekem. Bölcs Medve botja nagyot dörrent a jégen, és vénséges arca még több ráncba gyűrődött, miközben egy nevet mondott a saját nyelvén. Vaskarom mintha megérezte volna a gazdája dühét, és kíváncsi morgással odabaktatott hozzá. – Tudod, kivel állunk szemben? – tudakolta Vaelin. – Macskanép sámán. Vitte őket háború. Macskanép nevezi, Árnyékos Út. Medvenép hívja, Nincsszem. ♦ ♦ ♦
A sentár harci alakzatba rendeződött, úgy indultak északnyugatnak. A lonak harcosok laza, de szilárd csatasort alkottak száz lépés hosszan az utazók mindkét oldalán. Középen az áldottak vezették a lovakat és a pónikat. Orven kivont karddal menetelő csapata szolgáltatta a hátvédet. Szigorú parancsot kaptak, hogy minden irányban figyeljenek. Vaelin, Alturkkal és Bölcs Medvével egyetemben átvette az irányítást, míg Kiral távolabb haladt mögöttük, az íjára készített nyílvesszővel. Vaskarom a csapatot megelőzve futott kényelmes iramban, és olykor megtorpant, hogy beleszaglásszon a levegőbe. Vaelin megütközött a Bölcs Medvében végbemenő változáson. Ráncos arcától eltekintve az öregkor minden jele eltűnt róla, és kitartó, szilárd tempóban haladt, keményen szorítva a csontpálcáját, pillantását Vaskaromra szegezve. A várúr jól ismerte ezt a nézést, a bosszúálló ember tekintetét. A medve lefékezett, és a sámán botját felemelve megállította a csapatot. Az állat jobbra-balra ingatta a testét, és az előtte lévő jégre meredve mély, nyugtalanító morgást hallatott. A hely különbözött a megszokott fehér lapálytól, a havas felület itt-ott felfelé kanyarodott, és csipkézett, absztrakt alakzatokba csavarodott az alacsonyan szállongó ködben. Vaelin a távolban észrevette a Dahrena által leírt, homályba vesző, szürke sziklatűt, amely torz tőr módjára döfött az égbe. – Jó hely egy rajtaütéshez – fűzte hozzá a látottakhoz Alturk, és a szeme végigvándorolt az éles jégképződményeken. Bölcs Medve odament Vaskaromhoz, és a botját két kezével megragadva az állat feje fölé tartotta, aztán mozdulatlanná merevedett. Nem adott ki hangot, de Kiral hirtelen elakadt lélegzete jelezte, hogy a lány megértette a más nyelven küldött üzenetet. Vaelin látta, hogy a vadásznő tekintete elkomorul, amikor az öregre tekint, és megilletődöttség, valamint színtiszta félelem csillogott benne. A várúr eltöprengett, vajon miféle vérfagyasztó dallam csendülhetett fel Kiral énekében. Bölcs Medve leeresztette a botját, és változatlan arckifejezéssel várakozott. Csak néhány másodperc telt el, és válasz jött a csipkés jég közül, fújás és vadállati vonítás kakofóniája, olyan hangok, amelyeket Vaelin eddig csak egyetlen vadállattól hallott, de most sokkal többen voltak. Levette az íját, miközben Kiral villámgyorsan Bölcs Medve mellé állt. A várúr ledobta a válláról a legnehezebb prémeket, és elhelyezkedett a sámán
balján, szemével a legkisebb mozgást kutatva. – Ott! – kiáltotta Kiral, és felemelte az íját, de Vaelin gyorsabb volt, és a nyílvessző egy szempillantás alatt kirepült egy ezüstös-szürke alak felé, amely kiugrott az egyik éles jégoszlop mögül. Ugrott még néhányat feléjük, aztán lebucskázott a hóba, és úgy maradt. Bölcs Medve éles mordulást hallatott, és nekiindult, Vaskarommal a nyomában. – Várjunk még! – tanácsolta a várúr. – Többen is vannak. A medvenép sámánja rá sem hederítve futott tovább, és arca semmiféle meglepetést nem árult el, amikor még egy tucat harci macska került elő a jégből, és teljes erőből loholva célba vették. Vaelin körülbelül ugyanakkorának becsülte őket, mint Hótáncot, de annál sokkal girhesebbnek látszottak, foltokban kihullott, csapzott szőrrel, na és a szemük… Hótáncé is félelmet keltő volt, de ennyire rosszindulatú állati tekinteteket még sohasem látott. Nyilat küldött a közvetlenül előtte támadó macskába, és Kiral is lelőtt kettőt gyors egymásutánban. A sentár íjai szintén felzümmögtek, és még több harci vadállat hullt el a nyílzáporban. Azonban hatan még mindig Bölcs Medve felé iramodtak, túl gyorsan ahhoz, hogy bárki is megállítsa őket. A társainál nagyobb és még csapzottabb kinézetű vezérmacska az agyarait kivicsorítva Vaskaromra vetette magát, és a szemében ijesztő értelem és kíméletlen gyűlölet villogott. A nagy medve karmai a levegőben kapták el, még mielőtt haraphatott volna, és messzire röpítették. A vad a jégre bucskázott, összeszedte az erejét, és újra támadott. Vinnyogása élesen hasított a harcosok fülébe. Ezúttal Vaskarom gondoskodott róla, hogy ellenfele a jégen maradjon: két mellső lábával átölelte az agyaraival a torkának akaszkodó macskát, aztán a jéghez csapta, de úgy, hogy támadója bordái hangos roppanással törtek el. Végül tapodni kezdte, félelmes válla sebes pörölycsapásokkal emelkedett és zuhogott, mígnem az ellenséges állat szétcincált, véres rongyként hevert előtte. Vaelin újabb nyilat tett a húrra, és megcélozta a többi macskát. Borzadva vette észre azonban, hogy Bölcs Medve széttárt karral áll a vészesen közelítő állatok útjában, és semmiféle ellenállást nem tanúsít. Felhúzta az íjhúrt, és a legközelebbi vadállat bordájára irányította a vesszőt. – Ne! – figyelmeztette Kiral, a karjára téve a kezét. – Várj! Alturk is parancsot dörgött a sentárnak, akik leeresztették az íjaikat,
aztán csak álltak, és döbbent borzadállyal figyelték, ahogy Bölcs Medve az egyik vadállat felé nyújtja a kezét… és a macska megállt, és hátrahőkölt. A vicsorgás kiveszett a pofájából, a szeme hirtelen felszabadult a gyűlölet ködéből. A sámán tekintete végigvándorolt az összes állaton, és az eredmény mindegyik esetében ugyanaz lett. Mindegyik tökéletesen meghunyászkodott a pillantásától, és alázattal, lesunyt szemmel lehasaltak, némelyik még bele is reszketett a riadalomba. Bölcs Medve a várúrhoz fordult, és az arca most még engesztelhetetlenebbnek tűnt, mint azelőtt. – Te jössz. Többiek marad. Kettesben követték a csipkés jéglabirintust, Vaskarom társaságában. Az állatnak olykor át kellett másznia a szilánkos jégfelületen, mert a járat egyes helyeken túlzottan elkeskenyedett. – Hogy csináltad? – firtatta Vaelin, és nem volt benne biztos, hogy meg akarja, vagy egyáltalán meg tudja-e érteni a választ. Minél többet tudott meg Bölcs Medvéről, annál titokzatosabbnak és aggasztóbbnak találta a sámán hatalmát. – Nincsszem gyengül – felelte a sámán, és szigorú elégedettség csengett a hangjában. – Béklyó lazul. Macskák most enyém. – Tehát a többit sem kellett volna megölnünk? Bölcs Medve megtorpant, ahogy egy nyíláshoz érkeztek a jégben, amely alig volt több egy keskeny repedésnél a kékesfehér falon. A résen túl Vaelin valami szürkét látott, a tűszerű gránitsziklát, amely most fölébük magasodott. Az oldalai úgy csillogtak, mint a durván csiszolt fém, ahol a jég meg tudott rajta kapaszkodni. – Nincs elég hús mindenki – figyelmeztette Bölcs Medve. Kemény pillantását Vaelinébe fúrta. – Ne beszél. Ne csinál. Csak figyel. A repedésen túli jég lapos volt, széles, befagyott várárkot alkotva a jókora szikla körül. A sámán jobbra vezette Vaelint. Valami rothadó dolog bűze kezdett terjengeni, amitől felfordult a gyomra, és a kellemetlen érzés csak súlyosbodott, amikor észrevett egy barnásfekete foltot, amely a szikla keleti oldalától indult. Közelebb érve látta, hogy a terület csontokkal van teleszórva, legfőképpen fókacsigolyákkal és -bordákkal, de néhol tisztára csipegetett emberi koponyák összetéveszthetetlen alakja is megvillant. A következő pillanatban a bűz forrása is nyilvánvaló lett: egy frissen feldarabolt pónitetem feküdt a sziklafalon nyíló, sekély barlang mellett. A nyílás kezdetleges, de szabályos alakjából Vaelin úgy következtetett, hogy
emberi alkotmány lehet, amely némi védelmet nyújthatott ebben az embertelen környezetben. Egy ember ült a barlang szájánál, foszladozó prémekben, egy szíjakkal összeerősített csontszéken. Vén volt, bár nem annyira, mint Bölcs Medve, megkeményedett, elszíneződött bőrrel, és kopasz fején meg hullaszerű orcáin vörös sebekkel. A szeme helyén két régi, heges sebhely éktelenkedett. Olyan mozdulatlanul ült, hogy Vaelin először holttestnek gondolta, de aztán észrevette, hogy a férfi orrlyuka kitágul, ahogy megérzi a szagukat, és cserepes ajka keskeny mosolyba csavarodik. – A testvérem nyelvén fogunk beszélgetni, öreg barátom – szólította meg Bölcs Medvét. – Úgy illik, nem gondolod? Ekkor Vaelin ráébredt, kicsoda. Ugyanaz a szörnyű hang, ugyanaz a gúnyos mosoly. Bölcs Medve feltartotta az egyik kezét, és Vaelin azon vette észre magát, hogy öntudatlanul megragadja a kardját, aztán nekiindul, hogy azon nyomban végezzen a teremtménnyel. A boszorkány fattya. Vajon mióta vár itt? Eleresztette a kardmarkolatot, és tett egy lépést hátrafelé, miközben a sámán némán tanulmányozta a szörnyeteget. – Semmi mondanivalód? – kérdezte a széken ülő valami, és felhúzta a két varrszem fölött ülő, kopasz szemöldökét. – Nem lesznek utolsó szitkok, vagy régóta begyakorolt szónoklatok? Sokfélét hallottam az évek során. Sajnos a legtöbb igen feledhető. Bölcs Medve továbbra sem szólt, csak a környező jégen szétszórt csontokra emelte a tekintetét, és a botjával megbökött egy összetört bordakosár közepette fekvő koponyát. Az apró, almánál alig nagyobb fej valaha egyértelműen emberhez tartozott. – A macskanép utolsó képviselői – folytatta a szörnyeteg, amikor hallotta a csonton koppanó csont zaját. – Tudnod kell, hogy boldogan haltak meg. Engem imádtak, és szívesen adták a húsukat az én isteni fényem megtartása érdekében. Vigyora egyre szélesebb lett, a szájából kivillantak fekete, félig rohadt fogai, és Vaelin felé fordította vak tekintetét. – Figyelemreméltó nép volt ez, testvér. Évszázadokig éltek az általunk civilizációnak nevezett sallangoktól távol, mégis voltak törvényeik, művészetük, és rendelkeztek elég tudással ahhoz, hogy megéljenek a föld legkíméletlenebb helyén. De nem értették, mit jelent az, hogy isten, míg én
meg nem tanítottam nekik. Milyen hamar magukévá tették a gondolatot! Végül is, te minek neveznél egy embert, aki visszatér az életbe azután, hogy egy lándzsasólyom kitépi a szemét a fejéből? A cserepes ajkakról lehullt a mosoly, és az arc ismét Bölcs Medve felé fordult. – Mindez elkerülhető lett volna, öreg barátom, ha a szíved befogadja az üzenetemet, a jég népei számára kijelölt, nagyszerű küldetésemet! A déli vidékek a mieink lehettek volna, még az azokon túli széles erdőség is. Így azonban a népedből alig maradt valami, az enyém meg csupa csont. Roppanó jég jelezte Vaskarom érkezését. A medve átmászott a környező falon, és Bölcs Medve mellé húzódott. Izgága orrlyukai kikerekedtek a hússzagra. A vak férfi a medve közeledtére megdermedt, de a hangjából nem hallatszott félelem. – Nem tudsz megijeszteni, kisember. Nem rémít meg az állatod. Kérdezd meg a testvéremet: ő egyszer már megölt, most mégis itt ülök. Ahogyan másutt is. Hosszú évek óta várok rád. Kár, hogy a macskáim nem bizonyultak alkalmasnak a feladatra, de én türelmes vagyok, és azt gyanítom, hosszú út áll még előtted. – Akkor várj – felelte neki a medvesámán, aztán a következő szempillantásban már mellette állt, és villámgyorsan kicsapódó keze satuként szorult a vak ember szőrtelen fejére. – Várj tovább! A hegszemű szája szélesre nyílt, és bűzös levegő áradt ki belőle egy hangtalan sikolyban, miközben többször görcsösen összerándult a csontszéken. Megpróbált belekarmolni Bölcs Medve karjába, de az ujjaiból kiveszett az erő, és azok úgy repkedtek, mintha madártollak volnának, miközben tovább rángatózott. Végül a sámán eleresztette, és hátralépett. A szemét vesztett ember láthatólag összezuhant, és vonásaira ráfagyott a fájdalom és zavar álarca. – Mit tettél? – kérdezte alig hallható hörgéssel, és a kezével a saját mellének és arcának esett; körmei sebhelyeket hagytak a bőrén. – Vársz – fordított hátat Bölcs Medve. – Aztán meghalsz. Örökre. – Ez… – A valami felkelt csonttrónusából, és a sámán után nyúlt, aki már régen otthagyta. – Ez lehetetlen… Bölcs Medve nem fordult meg, hanem céltudatosan a jégfalban látható repedés felé tartott, nyomában a kényelmesen cammogó Vaskarommal. – Testvér! – Az ember formájú szörnyeteg lecsusszant a csontszékről, és Vaelin felé nyújtotta a kezét, aztán könyörögve feléje kúszott. – Testvér!
Vedd rá, hogy megszabadítson! A várúr figyelte, ahogy a valami a jégen csúszik, és látta, milyen kevés erő maradt a tagjaiban. A göcsörtös, csont és bőr teremtmény fagyhalálra volt kárhoztatva az éjszaka végzetes hidegében. Vaelin felelet nélkül Bölcs Medve után indult. – Szeretted Barkust! – kiáltotta a valami elfúló hangon. – Én vagyok Barkus! Én vagyok a testvéred! A másik azonban nem lassított. – Sok dolgot tudok! Ismerem a Szövetséges tervét! Vaelin megállt. – Tudom… – A teremtmény hangja elcsuklott, ahogy levegőt szívott be összeroncsolt tüdejébe. – Tudom, mit akar. – Én is. – Vaelin hátrapillantott a válla fölött, és egy rothadó hús közepette hadonászó haldoklót látott. – Be akarja fejezni. És én megadom neki, amire vágyik. ♦ ♦ ♦ – Végleg végeztél vele? Bölcs Medve bánatosan elmosolyodott, és a fejét ingatta. A nagy szikla árnyékában táboroztak, a csipkés jég védelmében. A sentár még a szokásosnál is messzebb állította fel a bőrsátrakat, mert nem szívelhették a sámán körül aggasztó csendben ülő, öt harci macska látványát. Vaelin hátrafordult, és nézte, ahogy Cara óvatosan odatart egy darabka fókahúst az egyik macskának. A vadállat feléje sem pillantott addig, amíg Bölcs Medve rá nem nézett az állatra. Ekkor a macska egy villámgyors fejmozdulattal kikapta a lány kezéből az ínyencfalatot. – Csak rész – fordult vissza a sámán, és széttárta kinyújtott kezének vaskos ujjait. – Elvesz egy, még mindig tud használ – folytatta, és a hüvelykujja levágását imitálta, aztán ökölbe szorította a kezét. – De most gyengébb. – Ha megtaláljuk a részeit – tudakolta Vaelin –, meg tudod tenni velük ugyanezt? Bölcs Medve bólintott. – Ha mi megtalál. Vaelin felnézett a baljósan meredő sziklatűre, és eltűnődött, vajon a
boszorkány fattya valahogyan még mindig életben van-e. Hosszú út áll még előtted – mondta a teremtmény. – Tudta, hogy jövünk, de azt nem, hogy miért. – Biztosra veszem, hogy ők fognak megtalálni minket – felelte a sámánnak.
KILENCEDIK FEJEZET
Lyrna
Al Bera várúr egészségi állapota sokat javult Varinvár felszabadítása óta. A bőre már korántsem volt olyan sápadt, és a keze sem reszketett. Mégsem tudott hosszú ideig a lábán állni, és Lyrna figyelmesen egy székhez kísérte. Az apja tanácsterem melletti, régi dolgozószobájába kérette a férfit. Az egykor különféle kincsekkel gazdagon díszített helyiség most néhány festményen és faliszőnyegen kívül nem sokat kínált a szemnek, és ezeket az értéktárgyakat is a néhai Darnel nagyúr rabolta el meggyilkolt nemeseitől. Lyrna minden palotában talált tárgyat lelkiismeretesen leltárba vétetett, és kiküldette a jegyzékeket, hogy az eredeti tulajdonosaik visszaigényelhessék őket, de eddig csupán egy maroknyi koldusbotra jutott nemesember és kereskedő jelentkezett. – Emlékszem, az apám annak idején Csempészek Vesztének nevezett, uram – hízelgett Al Berának. – Kétségkívül jól megérdemelt cím ez. A déli várúr kissé mereven bólintott. A királynő már korábban is észrevette, hogy a férfi kényelmetlenül feszeng a jelenlétében; tartózkodása oka nyilván alacsony származása volt, amelyből ilyen sokra vitte. – Fiatalkoromban több csempészbandáról hallottunk, fenség – felelte Al Bera. – A királyi őrség parancsnoka voltam, mielőtt Janus király megtett volna fináncai vezetőjévé. Azok pedig hanyag népség, megvesztegethetők és sokat isznak. Időbe és nem kevés véráldozatba került, mire a korona hatékony szervévé alakítottam őket. – Te mindazonáltal véghezvitted mindezt, megtörted a csempészek uralmát a déli parton, és megkettőzted a kikötő bevételét.
Al Bera óvatosan elmosolyodott. – A Hatodik Rend is segített egy keveset. – Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy kiérdemelted az apámtól kapott kardot. – Lyrna az asztalán álló, kis faládikához lépett. – Sajnos másikat nem adhatok. Mint bizonyára te is tudod, a voláriak ellopták az egész királyi gyűjteményt. Ámbátor a saját lakosztályom romjai közt találtam egy régi apróságot, ami régen a sajátom volt. – Kivett valamit a dobozból. A lánc újnak tűnt, szépen kidolgozott ezüstből, de egy ősrégi talizmán lógott róla, egy kékkővel díszített, egyszerű bronzlemez. – Állítólag Nahris király anyja hordta – folytatta Lyrna. – Annak a Nahrisnak az anyja, aki először vonta uralma alá a királyság négy hűbéruradalmát. Sajnálatos módon tébolyult rohamok törtek rá, és a birodalma kormányzása csodálatos anyjára, Bellarisra maradt, aki először viselte az Egységes Királyság kamarása és régense címet. Az alpiri háború vége felé egy rövid időre magam is megkaptam ezt a titulust, és ez – tette az amulettet az asztalra, majd odacsúsztatta a férfinak –, ez volt a hivatalom jelvénye. Ez a helyes döntés – győzködte magát Lyrna. A várúr úgy nézett a talizmánra, mint amikor egy gyermek először lát kígyót. – Én… – kezdte hebegve Al Bera, és az arca enyhén elvörösödött. – Én itthon maradok, fenség? – Szolgálnod kell ezt a királyságot királynőd parancsa értelmében. – Ha arról van szó, hogy egészségi állapotom alkalmas-e a harcra… – Arról van szó, hogy a távollétemben kire bízhatom rá az ország kormányzását. Semmi többről. Al Bera főkamarás, kérlek, vedd fel hivatalod jelvényét! A férfi csak forgatta az ékszert az ujjai között, állkapcsát összeszorította, és leplezni próbálta a keze remegését. – Mesélte neked valaha Janus király, miért voltam olyan sikeres a csempészvadászatban, fenség? Lyrna szelíden mosolygott, és a fejét csóválta. – Mert az apám csempészként élt. Otthon nagyon jó embernek ismertük, de az üzletben nem ismert tréfát, egy olyan üzletben, amelyet én örökölök, ha tizenhárom évesen nem állok be gárdistának. De akkorra már megértettem, miféle ember ő igazából, miféle csalásokban és gyilkosságokban volt benne a keze, és nem kértem belőle. – Levette a kezét a láncról. – És most ebből sem kérek.
Lyrna mosolya nem hervadt le, amikor felvette az amulettet az asztalról, aztán a férfi mögé állt. Amikor a láncot a feje fölé emelte, és a vállára helyezte, Al Bera érezhetően beleroskadt, noha az ékszer nem nyomott többet néhány unciánál. – Pontosan, uram. Lehajolt, és lágy csókot nyomott a férfi arcára, tudomást sem véve arról, hogy a várúr összerándul, mint akit megmartak, aztán felegyenesedett. Al Bera remegő lábbal felkelt a székről. – Hagyok itt neked húszezer királysági őrt. Megparancsolom, hogy sújts le a bűnözők minden megmaradt fészkére az azraeli határokon belül, és a királynő nevében végeztess ki minden gonosztevőt, mégpedig kivétel nélkül. Úgy érzem, az elmúlt időben túl engedékeny voltam. Ámde a cumbraeli vidéket kerüld el, hacsak nem végszükség szólít, vagy Veliss úrhölgy kérésére cselekszel! Kapsz majd egy jegyzéket további sürgető feladataidról is, köztük elsősorban Dendrish aspektus jogi reformjairól és a főváros újjáépítéséről. Félrehajtotta a fejét, és a férfi nyakában lógó amulettet tanulmányozta. Al Bera mintha még jobban meggörnyedt volna. – Jól áll neked, uram. A várúr alig látható meghajlással, és tömör, érzelemmentes válasszal búcsúzott: – Köszönöm, fenség. ♦ ♦ ♦ Orena délutánonként szívesen táncolt, és vidáman, kecsesen suhant át a kopár palotakerten. Néha elkapta Murel kezét, és őt is magával rántotta, miközben kislányos nevetést hallatott. A mai napon télszirmot viselt a hajában, és a halvány virágszirmok csillagokként fénylettek a körbekörbepörgő nő sötét hajtömegében. – Ülj ide mellém! – hívta Lyrna, amikor Orena végre lelassított, aztán lobogó szoknyával és kimerült, ámbár boldog kacajjal a földre penderült. – Van egy kis süteményem. A valamikori titkos kert romjai között tartózkodtak. Lyrna süteményeket és egy porcelán teáskészletet tett a padra maga mellé. Orena nagyon szerette a süteményt, de amint leült, az illemre mit sem adva azonnal a
szájába tömött egyet, és krém meg cukormáz ragadt az ujjaira. – Nyamm! – mondta. Mostanában ezt az egyetlen szót volt hajlandó kimondani, jóllehet ennek az új Orenának nem is kellett beszélnie. Lyrna feje azonnal megtelt az élvezet érzésével, a sütemény puhaságával és a nyelve hegyén érzett krém lágyságával, összpontosítania kellett, hogy kitörölje a képeket. Caenis aspektustól tanulta meg, hogyan csinálja. A Hetedik Rend vezetője azt javasolta, a legjobb, ha egy számsor ismételgetésével zárja ki Orena kóbor gondolatait. – Innis testvér szerint mostanában nem figyeltél az órákon – korholta a királynő. Orena gondolatai az unalom és fáradtság érzését öltötték, és a nő a sütemény maradékát lenyelve a szemét forgatta. – A tanulás fontos – bizonygatta Lyrna. – Nem akarsz ismét olvasni? Orena megrántotta a vállát, és a gondolatai elkalandoztak: öröm és napfény, a tánc örvénylése. – Nem táncolhatsz örökké, hölgyem – nyúlt felé a királynő, és megfogta az udvarhölgye kezét. – Mondanom kell valamit. A komoly hang hallatán riadtság költözött a gondolatokba, és Orena félelme felébredt. – El kell mennem egy időre. A félelem mindent elárasztott, és Orena tekintete Murelre siklott, aki a közelben állt, szorosan összekulcsolt kézzel és biztató mosollyal. Az udvarhölgy mindig fájdalmat érzett Orena társaságában, mert nehezen viselte a nő határokat nem ismerő képességét, főként, ha pont olyan emlékeket osztott meg, amelyeket Murel el akart fojtani. – Igen – folytatta Lyrna. – Murel is. És Iltis, meg Benten. További, a borzadállyal határos riadalom, az elhagyottság megrendítő érzése. Orena keze elkapta Lyrnáét, és kétségbeesett könyörgés költözött a tekintetébe. – Nem. – A királynő elővette parancsoló hangját. – Nem jöhetsz velünk. Indulat és goromba letorkolás keveredett a fejében, és Orena elkapta a kezét, aztán elfordította a tekintetét. Az arca híven tükrözte a gondolatait. – Azt remélem – dorombolta Lyrna megnyugtató hangon, miközben ujjaival végigsimította a nő fekete fürtjeit –, hogy amikor visszajövök, velem lesz egy ember, aki meg tud gyógyítani, önzőség volt tőlem, hogy elengedtem, de amikor rám nézett, erre az arcra nézett, tudom, hogy azt gondolta, kudarcot vallott. Engem már nem lehet meggyógyítani, de téged
még igen, mert a te lelkedben fény van. Orena vonásai megszelídültek, és az ábrázatáról hirtelen eltűnt a felnőtt méretű gyermek jól ismert arckifejezése. Lyrna szemébe nézett, összeráncolta a homlokát… és az emlékek elárasztották Lyrna agyát. Próbálta segítségül hívni a számolást, hogy elfojtsa a képek és érzetek áradását, de a mérhetetlen özön olyan könnyedén elmosta a lassú számokat, amelyből kiderült: Orena hozzáértőbben irányítja a képességét, mint azt gondolták róla. Először a szagok jöttek: sós víz, verejték és ürülék bűze. Aztán a hangok: a láncok csörgése, a kétségbeesett emberek elfojtott zokogása. A látvány a fájdalommal együtt lépett be, a csuklóját és bokáját kidörzsölő bilincsek, a kuporgó foglyok homályos körvonalai. Újra a raktérben volt, megint rabszolgaként. Páni félelem fogta el, aztán a rettegés elhalványult, amikor észrevette, hogy a látvány egész más, mint ahogyan a saját emlékeiben élt: a fedélzetre vezető lépcsőt most kevésbé éles szögből látta, és pillantása egy fiatal, kék ruhás nőre esett, aki a fához láncolva senyvedett. Az arcra árnyék vetült, de a fény játéka szörnyű égési sebeket tett láthatóvá kopasz fejbőrén. Ismerte az arcélt, hónapokkal azelőtt már látta a tábortűz fényénél egy távoli hegyoldalon. A keblében kitörő öröm elkeveredett a kaján elégedettség érzésével… és az édes várakozással. Beleszédült, amikor a Szövetséges jutalmára gondolt. Az emlék elmosódott, és egy szörnyűséges jelenet bontakozott ki belőle, a cápa öklelése nyomán széthasadó hajótest, és kétségbeesett sikolyok mindenütt. Látta az égett arcú nőt a lépcső mellett, egy kulcs lógott a kezéből. Nem sokáig tétovázott, szinte alig lehetett észrevenni a habozását, de ennek a szempárnak sok évszázadnyi gyakorlat állt rendelkezésére, hogy felismerje a gyengeséget, és a hirtelen jött, keserű felismerés azt mondatta vele, ez az újonnan trónra lépett királynő arra készül, hogy sorsukra hagyja az alattvalóit. Régóta volt, hogy bármi csodával határost érzett, de az érzést, ami elfogta, miközben az égett nőt figyelte, aki visszatért, és először kiszabadította az állatias rendtestvért, aztán a rablót, végül őt magát is, már csaknem csodával határosnak mondhatta. A köszönetáradat, ami akadozva tört fel belőle, amikor a lépcső felé botladozott, megint csak meglepte. Mert komolyan gondolta. A képek összeolvadtak egy másik emlékkel: Harvin sebhelyes arca az övé fölött lebeg, leheletük elkeveredik, és az ajkuk összeér. – Sohasem foglak bántani – suttogta a férfi. – És senki más sem bánthat,
erről kezeskedem. – Ilyet nem ígérhetsz – suttogta vissza. – Ilyet senki sem ígérhet. A férfi ujjai végigsimították a nyakán lévő horzsolásokat, amelyek már elhalványultak, de ahhoz még mindig elég sötétek voltak, hogy belerondítsanak a héj bőrének tökéletes simaságába. – Ígérem, minden volári szarzsákot kinyírok, akivel csak összeakadunk, hátha éppen ő az, aki ezt tette veled. Akkor megérzett valamit, valami többet, mint a jól ismert testi vágy, és ez felbosszantotta. – Elég a blablából! – kiáltott fel, és a hátára lökte a férfit, aztán lovaglóülésben elhelyezkedett rajta. – És most próbálj meg csendben maradni! A legutolsó ugrás még váratlanabbul következett be; mintha Orena érezte volna Lyrna zavarát. A Tengeri Szablya fedélzete egész nap folyamatosan hintázott, hiszen a Wensel-sziget körüli vizek hullámai ritkán csendesedtek el. Felpillantott az égett nő arcába, és a gyűrűre, amelyet feléje nyújtott, aztán azon tűnődött, honnan kerültek elő ilyen gyorsan a könnyek. Általában meg kellett erőltetnie magát, ám most kéretlenül ömlöttek a szeméből. – Azt hiszem, ezeket az apróságokat már magunk mögött tudhatjuk, hölgyem – bátorította az égett nő, és a valami, ami már a saját nevét is réges-régen elfelejtette, ott, abban a pillanatban ráébredt, hogy talált magának egy királynőt. Lyrna eltátotta a száját, amikor az utolsó emlék is elillant. Egyenesen Orena bocsánatkérő szemébe bámult. A nő bizonytalanul mosolygott. – Fenség? – lépett mellé Murel, és a kezét érdeklődön úrnője vállára tette. Lyrna felállt, és mindkettőjüket megölelte. Orena a derekát fogta, Murel pedig a királynő vállára tette a fejét. – Mindig csak udvarhölgyeim voltak – vallotta be Lyrna. – Barátnőim soha. Orena gondolatai még egyszer, utoljára fellobbantak, sajnálkozással és a szükségszerűség érzésével. Maga is alig értette a tanulságot, amire rájött, de meg kellett osztania, amit talált: ők is meg tudnak változni. ♦ ♦ ♦
Az emberek a mólón tolongtak, hogy lássák, amint elhajózik, és elárasztották az éljenzés és jókívánságok özönével, miközben a hajópallón felment a Lyrna Királynő fedélzetére. Mindenki ott volt, aki nem kelhetett tengerre és nem csatlakozhatott a nagy igazságosztó hadjárathoz: az öregek és a fiatalok, az iparosok. Többen sírtak, és voltak, akik a saját szégyenérzetüket átkozva könyörögtek, hadd csatlakozhassanak. A királyi gárdistákból álló sorfalnak kellett visszatartani őket, és eltántorítani a lelkesebbeket attól, hogy a vízbe ugorva, úszva próbáljanak meg feljutni a hajóra. – Ell-Nestra flottaúr! – üdvözölte a királynő a Pajzsot, mire a férfi bemutatott egy tökéletes ívű meghajlást. – Fenség – kezdte a kalóz közömbös hangon, amit a nő továbbra is fülsértőnek talált. – A Déli-torony és Warenhely hajói közel járnak. Tizenhat kilométerre a parttól fogunk találkozni velük, ha az időjárás is úgy akarja. Lyrna eleresztette a füle mellett az utolsó sértést, mert a kalóz bizony sértésnek szánta a szavakat, akármilyen halkan is ejtette őket. A flottaúr és több kapitánya is tiltakozott a terv ellen, hogy ilyen hamar keljenek útra, mivel a nyílt tengeren vad téli viharokra számíthattak. Ell-Nestra nem hitt az alapos Harlick testvér időjárási mintákból összeállított, táblázatos történelmi visszatekintésének, amely szerint a Boraeli-óceán északi területe öthetes nyugalomba vonul illnasur és onasur hónapjaiban. – Ezek csak tintanyomok egy papiroson, fenség – fejtette ki a Pajzs, és elutasító pillantást vetett a könyvtáros pergamenjeire. – Udonor nem tud olvasni. – Ő nem, de én igen – replikázott Lyrna. – Az ellenségeink nem számítanak ránk tavaszig, és nem hagyok ki egy ilyen lehetőséget, hogy meglepjem őket. A flottánk egy hónapon belül elkészül, és akkor kihajózunk, akár veled, akár nélküled! Lyrna megkereste a szemével a Malcius Királyt, amely a kikötőgátat elhagyva vitorlát bontott. A hatalmas tengerjáró mögött hasonló méretű hajók hosszú sora szelte a vizet a látóhatár irányában. A móló végén egy alak látszott, aki egy festőállványon egyensúlyozó, széles vászon előtt ült. Benril mester azért jött, hogy megörökítse a jelenetet, noha a palaszürke ég és a párába vesző horizont igencsak lehangoló látványt nyújtott. A Pajzs ismét meghajolt, és nekilátott parancsokat osztogatni, amelyek
majd messze viszik őket a kikötőből. A legénység futott, hogy elkössék a köteleket, és a helyükre tolják a gerendákat, amelyekkel ellökik a vitorlást a dokktól. – Várj! – parancsolta Lyrna, ahogy a pillantása egy apró alakra esett az orrban. Alornis fel sem nézett a szerkezetéről, amikor Lyrna odament hozzá, hanem finoman megkopogtatta az alján lévő csövet egy kis kalapáccsal. – Hölgyem – szólította meg a királynő. – Fenség – viszonozta a lány az üdvözlést, aztán koppintott még egyet, és mosolyogva nyugtázta a cső hangját. – Ha készen vagy a munkáddal – folytatta Lyrna –, megkérlek, hogy térj meg a partra. – Sajnos ezen az eszközön még sokat kell dolgozni – kacagott fel Alornis átlátszó, erőltetett nevetéssel, és leguggolt, hogy megszemlélje a gép tartólábait. – Ilyen állapotban nem küldhetem az útjára. A királynő közelebb ment, és odasúgta neki: – Ünnepélyesen megígértem a bátyádnak, hogy gondoskodom a biztonságodról. Most azonnal menj ki a partra, vagy Iltis urasággal foglak kivitetni! – Megölték Aluciust! – pördült meg Alornis, és a kezéből elhajított kalapács a fedélzetre repült. Az arca elszürkült a dühtől, és a kiáltására mindenki megdermedt a hajón. – Azt ígérted, igazságot szolgáltatsz! – A fiatal nő hangja elfúlt a torkában, de azért kipréselte a szavakat, miközben könnyek gyűltek rezzenéstelen szemébe. – Keresztül-kasul beutaztam ezt a királyságot, hogy megörökítsem a mészárlás és pusztítás nyomait, és hónapokig dolgoztam megállás nélkül, hogy elkészítsem neked ezeket a halálos játékszereket. Nem kértem érte jutalmat, nem akartam cserébe szívességet, mert te igazságtételt ígértél, és én meg akarom kapni, ami jár! Ezt sohasem bocsátja meg nekem – gondolta Lyrna – még akkor sem, ha a húga túléli. – Ell-Nestra flottaúr – fordított hátat a fiatal nőnek –, induljunk, kérlek! ♦ ♦ ♦ Az első néhány nap nehéznek bizonyult. Az erős hullámzásban a flotta csakhamar úgy festett, mintha nem is összetartozó hajókból állna, és több
vitorlást is elveszítettek szem elől a szinte folyamatosan zuhogó esőben. A Pajzs parancsára minden hajón tapasztalt navigátorok tartózkodtak, többnyire meldeneiek, akik az időjárástól függetlenül is tartották a keleti irányt. Ennek dacára, amikor Lyrna kipillantott a hajót körülvevő, szüntelenül változó, szürke vízfalra, csak nehezen tudta legyűrni az érzést, hogy egyes-egyedül hajóznak. A hajó gyomrában Nortah nagyúr zászlóalja folyamatos tengeribetegségtől és bezártságérzéstől szenvedett. Időközönként fel kellett szállítani őket a felső fedélzetre, hogy friss levegőt szívhassanak és testmozgást végezhessenek, jóllehet a legtöbben kábultan botladozva, gépiesen edzettek, még úgy is, hogy Lyrna jelenléte némiképpen ösztönzőleg hatott rájuk. A tőrökkel hadonászó, apró nő, akire még Alltorból emlékezett, gyászos meghajlással köszöntötte a királynőjét, amikor három nap után először mehetett fel a napfényre, aztán hirtelen támadt lelkesedéssel különböző kardgyakorlatokba fogott, ám váratlanul, görcsös rángással összeesett. Falfehér arccal nézett fel Lyrnára, aki rémülten odaugrott, hogy felsegítse. – Bocsáss meg, fenség – dadogta a nő. – Bár szánalmas gyengeségem nem érdemel bocsánatot… Elhallgatott, amikor Lyrna a homlokára tette a kezét, és túlontúl hidegnek és nyirkosnak találta. – Furelah gárdista! Te nem vagy jól. Furelah meglepetten pislogott, hogy a nevén szólították, aztán nagy nehezen feltápászkodott, és kiegyenesedett, megmutatva nem túl jelentős teljes testmagasságát. – Nem vagyok rosszabbul, mint bárki más, fenség. A női katona megtántorodott, amikor a hajótest egy újabb meredek hullámon verekedte át magát, és amikor Lyrna odakapott, hogy a karjánál fogva megtámogassa, érezte, hogy a nő reszket. – Mivel foglalkoztál a háború előtt? – Az apámnak volt egy malma, fenség. Együtt működtettük. – Akkor feltalálod magad fogaskerekek és szerkezetek között, ugye? – Nem volt más választásom, fenség. Az a semmirekellő szara… a lányom apja nem számított valami nagyon kötelességtudó embernek, fenség, és az apámnál kellett meghúznunk magunkat. Egy idő után az öreg keze túl göcsörtös lett ahhoz, hogy megjavítsa a dolgokat. – Gyere velem!
A tatra vezette, ahol Alornis éppen kátrányos vásznat erősített a hajó négy ballistájának egyike fölé. Aggasztotta a szakadatlan esőzés és a tengerhab, amelyektől értékes gépei berozsdásodtak és sósak lettek, és így könnyen tönkremehettek. – Alornis úrhölgy! – kiáltott oda neki a királynő, és Furelah-ra mutatott. – Ez a gárdista mostantól a segéded. Kérlek, tanítsd meg a gépeid kezelésére! Alornis töprengő mosollyal üdvözölte a jövevényt. – Köszönöm, fenség, de nincsen szükségem segédre. – Hamarosan csatákra kerül sor, hölgyem – erősködött a királynő. – És a háború senkinek sem kedvez. Ha elesel, fontos, hogy a tudásod ne vesszen oda veled együtt. Alornis arca megrándult Lyrna kíméletlen magyarázata hallatán, de aztán a kezét nyújtotta Furelah-nak, aki szemmel látható émelygése ellenére elképedve bámulta a ballistát. – Ezt te építetted, hölgyem? – Volt segítségem. – Odavezette a nőt a furmányos szerkezethez. – Gyere, a legjobb lesz, ha a fogaskerekekkel kezdjük! ♦ ♦ ♦ A tizedik tengeren töltött nap estéjén elérte őket az első vihar, egy süvöltő északi szélroham, amely sorozatos, egyre magasabbra csapó hullámokat korbácsolt a Lyrna Királynő bal oldalánál, arra kényszerítve a Pajzsot, hogy irányváltoztatást rendeljen el dél felé. Lyrna szemrehányó kifejezésre számított a férfi arcán, amikor az megragadta a kormánylapátot, és szakértő mozdulatokkal egyenesbe hozta a nagy hajót, de ehelyett furán megkönnyebbültnek tűnt. Olykor az égre pillantott, és látható elégedettséggel ráncolta a homlokát. – Úgy tűnik, túl derűlátón becsültem meg az átkelést – próbálkozott Lyrna, és a férfi mellé állt. Túl kellett kiabálnia a szelet. – Erre gondolsz? – A Pajzs ajkán ott játszott régi vigyorának a nyoma, ahogy a fejével a kavargó felhők felé bökött. – Ez csak egy szellőcske a Boraeli-óceánon ismert téli viharokhoz képest. Reggelre kifújdogálja magát. Lyrna nem tágított. A férfin látszott, hogy nem szívesen néz rá, a vállát
is túl mereven tartotta. – Miért maradtál? – firtatta a királynő. – Tudom, hogy nem akartál részt venni ebben az egészben. – Rossz előérzetem ellenére nem cáfolhatom a szavaidban rejlő igazságot. Ha nem végzünk velük, újra eljönnek. Jobb egy hosszú háború, mint tucatnyi kisebb csatározás, amelyekben a Szigetek minden egymást követő nemzedéke elvérzik. Mellesleg pedig ígéretet tettem, ha már elfelejtetted volna. Lyrna nagyon is jól emlékezett arra az éjszakára a Fogak csatája után, amikor a férfi új életet kínált neki, és nem felejtette el a csillagok fényénél tett ígéretét sem. – Ha ez megnyugtat – válaszolt a királynő –, sohasem hajózhattunk volna együtt a nyugati óceánon. Akkor sem, ha… másként alakulnak a dolgok. Ell-Nestra nem fordult feléje, de a válla egy kicsit leereszkedett. – Nem – felelte a férfi, és a hangja inkább komorságot, mint keserűséget hordozott. – Azon a napon Alltorban úgy néztél Al Sornára… És én még azt hittem, már semmit sem vehet el tőlem. És az arcod. Egy idegen arca. – Én azt reméltem, egy barát arcát látod benne. A férfi halk nevetést hallatott, amely alig szárnyalta túl a szél süvítését. – Így látod a jövőnket? Barátok leszünk? Amikor megnyerjük a háborút, majd vezetem a flottádat? Melletted maradok uralkodásod hosszú éveiben? Mint hűséges kalózod? Szájkosaras kutyád? – A válla fölött hátrapillantott Lyrnára, és a mosolya nyom nélkül eltűnt az ajkáról. Az eső végigfolyt az arcán. – Hagytam, hogy ketrecbe zárj, Lyrna, de ne kérd, hogy ott éljem le az életemet! A királynő megfordult. Murel rángatta a karját kitartóan, és a kabinja ajtaja felé mutogatott, ahol Iltis állt tetőtől talpig átázva, nyomatékos, türelmetlen kifejezéssel az arcán. – Erősen ajánlom, hogy húzódj be, fenség! – szólalt meg a Pajzs, miközben megrántotta a kormányt, mert újabb hullám dobta az ég felé a hajó orrát. – A vihar se rangot, se embert nem tisztel. ♦ ♦ ♦ Ahogyan a kalóz megjósolta, az elkövetkező napokban az idő
lecsendesedett, és Alornis bemutathatta az új találmányát. – Harlick testvér volt olyan szíves, és adott néhány ihletet a történelem lapjairól – kezdte a fiatal nő, és egy jókora fújtatót illesztett a szerkezet alsó részén található rézcsőre. A gépet a Lyrna Királynő orrának bal oldalán állították fel, és különös megjelenésében még a ballistán is túltett. A négy méter hosszú, rézből és vasból készült cső az egyik végén hagymaszerűen kidülledt, a másikon tölcsérré keskenyedett. Hosszának felénél egy masszív hordó csücsült, és az egész készülék a ballistáéhoz hasonló talapzaton nyugodott, ami azt jelentette, hogy még egy Alornishoz hasonlóan kisméretű nőnek sem jelentett nehézséget, hogy célzáskor elfordítsa. Furelah a keskenyebbik végénél állt, és egy hosszú olajlámpásnak kinéző alkatrészt erősített a tölcsér csőrös végéhez. A segéd a karját hosszan kinyújtva munkálkodott, és közben a szerkezethez rögzített hordóra szegezte a szemét, amiből Lyrna csak egy dologra következtethetett: udvari feltalálójának legújabb szerkezete soha nem látott háborús lehetőségeket kínált. – Nem találtam rajzokat, amelyekből dolgozhattam volna – folytatta Alornis, és egy ronggyal megtörölt valamiféle hengeres kart a találmány kupolás végén –, de egy hatszáz éves alpiri szöveg alapos leírást adott a gépezetről. A legnagyobb nehézség a tüzelőanyag összetételének pontos meghatározásában rejlett. – Tehát ez egy alpiri eszköz? – érdeklődött Lyrna. – Az, fenség. Az egyik polgárháborújukban használták, mégpedig tengeri csatákban. Kiderítettem, hogy amikor az alpiri császár megtekintette a működését, azonnal betiltotta, mert attól félt, hogy az istenek megbüntetik felesleges gonoszságáért. A neve: Rhevena lándzsája. Lyrna tisztában volt vele, hogy Rhevena az alpiri panteon egyik főistene, azon sötét ösvények őrizője, amelyeket minden léleknek be kell járni a halálakor. De Rhevena jóindulatú istennő volt, így tűzzel világította meg az utakat, hogy a jó lelkek ne tévedjenek el. Azonban az alpiri mítosz a tüzet magát is élőlénynek tartotta, saját bölcsességgel és előrelátással, amely elemésztette az érdemtelen lelkeket. Lyrna szíve egyre sebesebben vert, ahogy Furelah-t figyelte, aki a feladatát befejezvén, rosszul leplezett sietséggel elhátrált a géptől. A csőrre tett lámpás most élénksárga lánggal égett. – A lámpaolaj túl híg – folytatta Alornis, aztán megnyitott egy csapot a hordó oldalán –, és túl gyorsan elég. Ezért alapolajat kellett használnom.
Még így is sűríteni kellett egy kis fenyőgyantával. – Hátralépett, még egyszer kutatón végigmérte a találmányát, majd Iltishez és Bentenhez fordult. – Uraim, a fújtatóhoz, ha volnátok olyan kedvesek! A két testőr a fújtatóhoz lépett, és egymás mellett állva megragadták a hozzá erősített masszív vasrudat, aztán kérdő pillantást vetettek Lyrnára. A királynő csitítani próbálta egyre szaporább szívverését, és bólintással jelezte, hogy kezdhetik. Csak a sokadik fújtatásra történt valami, de amikor a tűz begyulladt, Lyrna hálás volt a hajó túlsó végéből felhangzó rémült kiáltásért, amely elnyomta saját riadt sóhaját. Ragyogó sárga tűzfolyam csapott elő a gépezet csőréből, amely a hajótól tíz méter távolságba fröcskölve, párafelhő közepette a tengerbe zuhogott. A nyugodt vizeken haladó flotta újra felvette a megszokott alakzatot, így a környező hajókról izgatott kiáltozás hallatszott, miközben a tűz íve megállíthatatlanul ömlött a szerkezetből. – Az irányzék használata elég egyértelmű – folytatta bemutatóját Alornis, és megforgatta a tűzlándzsát. A lángfolyam úgy sodródott a levegőben, akár egy tüzes legyező. Intett Bentennek és Iltisnek, hogy elég lesz, aztán a lassan kifogyó, lángoló olajjal a háta mögött mosolyogva Lyrnához fordult, királynői dicséretet várva. Amaz legyőzte a késztetést, hogy letörölje a homlokán kiütő verejtéket, és két kezét összekulcsolva a köpönyege alatt tartotta, mert attól félt, mások is észreveszik, mennyire remeg. Égő hajának bűze… A húsába belekapó lángok perzselése… Miközben Alornis büszke arcára meredt, a keze egyre jobban reszketett, és a remegés azzal fenyegetett, hogy átterjed a karjára. Mivé változtattalak? Gyengéd érintést érzett a karján, és megfordulva a Pajzsot találta ott, aki legszélesebb vigyorával jutalmazta a feltalálót. – Lenyűgöző teljesítmény, hölgyem! – dicsérte Alornist. – Ezzel a fegyverrel tényleg meg lehet nyerni egy háborút! Nem igaz, fenség? Lyrna nagy levegőt vett, és érezte, hogy a férfi érintése nyomán támadt melegtől alábbhagy a reszketés. – Feltalálóm minden várakozást felülmúl – értett egyet. – Több ilyen géped is van? – Elegendő alkatrészt hoztam magammal ahhoz, hogy másik kettőt is megépítsünk, fenség. Talán, amikor elérjük utunk célját, a megfelelő alapanyagok felkutatásával még többet gyárthatunk.
Még többet? Még abban sem vagyok biztos, hogy akár egyet is közel szeretnék tudni magamhoz. – Kérlek, láss neki a megépítésüknek! Ell-Nestra flottaúr majd eldönti, melyik hajójának válik leginkább javára nagyszerű ajándékod. ♦ ♦ ♦ Lyrna próbálta álomra hajtani a fejét, de nem ment a pihenés: keskeny ágyán fészkelődve erőlködött, hogy kiverje a fejéből a lángoló olajívet. Végül lemondva az alvásról, kiment, hogy megkeresse Alornist. Iltis parancs nélkül felkelt, és szó nélkül követte. A királynő feltalálója éppen keményen munkálkodott valamin a raktér egyik sarkában, amelyet a szerkezetei számára tartottak fenn. Furelah egy közeli függőágyban hortyogott, és álmát nem zavarta a hajó lágy hintázása. – A gyomra megszokta a tengeri életet – nézett fel Alornis a rézcsőről, amivel foglalatoskodott. – Most már könnyebben elalszik. – Szerencséje van – felelte Lyrna. – Remélem, meg vagy elégedve a munkájával. – Ügyes a keze, és vág az esze, fenség. Biztos vagyok benne, hogy idővel ő is saját szerkezeteket fog alkotni. A királynő leült egy padra Alornisszal szemben, és nézte a munkáját. A fiatal nő fürge keze láng fölött puhította és alakította a rézcsövet. – Neked is aludnod kellene – tanácsolta neki. Alornis homlokán átsuhant egy felhő, de a szemét nem vette le a munkájáról. – Mostanában kerül az álom, fenség. – Hiányzik a bátyád és Alucius, ugye? A fiatal nő elfojtott egy sóhajt, és félretette a csövet. – Mit kívánsz tőlem, fenség? – Nem tűnődsz el néha, mire vélte volna mindezt? Ha olyan erősen hitt volna ebben a küldetésben, mint te? – Alucius békeszerető ember volt, ez mégsem mentette meg a végzetétől. – És egy idegen hatalomnak kémkedett. Tudtál róla? – Csak nemrégiben hallottam. A rabszolgakatona, aki őrizte, eljött
hozzám azelőtt, hogy hajóra szállt volna Frentis testvérrel együtt. Alucius a halála előtt üzenetet küldött nekem rajta keresztül. Igen, most már tudok minden… szerencsétlenül alakult szolgálatáról, ámde a róla alkotott véleményem egy fikarcnyit sem csorbult. – Mi volt még az üzenetben? – Az csak rám tartozik, fenség. Alornis lesütött szeméből elég tisztán kiolvashatta a felszabadított kuritáj vitte üzenet tartalmát. Te is viszontszeretted? Már majdnem feltette a kérdést, de még idejében megálljt parancsolt magának. – A háború mindnyájunkat megváltoztatott – mondta inkább. – És tudom, hogy Alucius nem örült volna, ha látja, milyen változások mentek végbe benned. Harag költözött az ifjú feltaláló szemébe. – És benned, fenség. – Te legalább választhattál. Engem megfosztottak a döntés szabadságától, amikor elvették az arcomat, és lerombolták a nemzetemet. De te még elfuthatsz. Mit gondolsz, mit érzel majd, amikor szörnyű szerkezeted élő fáklyákká változtatja az embereket? Egy lángoló emberi lény sikolyait nem könnyű elviselni. – Megkértél minket, hogy sokféle terhet viseljünk. Én nem futamodom meg a felelősség elől. Amint partot érünk, hazaküldelek – határozta el magát Lyrna, ahogy Alornis visszatért a munkájához. – Nem lett volna szabad, hogy elhozzalak. Épp elég torz lélek van már a királyságban, nem kell, hogy a te lelked is azzá váljon, akármilyen leleményes is! Felkapta a fejét. Kiáltás hallatszott a fedélzetről a fejük fölött, amelyet csizmás talpak dobogása és a fedélzetmester dobpergése követett, amely fegyverbe hívta a tengerészeket. – Mi történt? – kérdezte Alornis. – Ellenséges hajó közeleg – közölte a királynő, és a fedélzet felé indult. – Most talán harc közben is megnézhetjük a találmányaidat! ♦ ♦ ♦ A matrózok fegyverrel a kezükben futottak a helyükre, miközben az íjászok a hátukon átvetett íjjal felmásztak a kötélzetre. A fedélzetdeszkák
remegtek Nortah nagyúr csatára készülő zászlóalja alatt. Lyrna a jobb oldali korlátnál talált rá a Pajzsra, aki a messzelátóját a déli horizontra irányította. – Hányan vannak? – kérdezte Lyrna a kalóz mellé lépve, miközben a félhomályba bámult, és csak elmosódott foltokat látott a hajótól több kilométerre. A továbbra is szürke felhőkbe burkolózó égbolt már elkezdett világosodni, és a fény megvilágította a látóhatárt. – Egyedül – válaszolt a férfi, és az egy kilométernyire járó, kisebb meldenei bárkára mutatott, amely teljes vitorlázatban, fényes farvizet hajtva szelte a hullámokat. – Már üzentem az Orkának, hogy derítsék ki, mifélék. Lyrna a tat felé nézett, ahol Alornis és Furelah már a ballista körül sürgölődtek, és a királynő uralkodva magán nem parancsolta vissza a fedélzet alá a feltalálóját. – Járőrhajó? – kérdezte Ell-Nestrát. – Minden bizonnyal, habár szokatlanul messzire elmerészkedtek az évnek ebben a szakában. Az Orka beleolvadt a párával borított horizontba, és egy félórányi feszült várakozást követően a Pajzs elégedetten felmordult, majd leeresztette a messzelátóját. – A felderítőnk elejtett zsákmányt jelez, és kéri, hogy menjünk melléjük. – Akkor mire várunk? A Pajzs parancsára a matrózok sietve kibontották a vitorlákat, és az Orka nemsokára felbukkant a hullámokon, leeresztett vásznakkal, egy sötétre festett volári szállítóhajó mellett ringatózva. Kötelek és átszállólétrák tartották egy helyben a vitorlást. Lyrna már messziről látta a meldeneieket a volári hajó fedélzetén, akik a rövid sorba rendezett, térdeplő foglyok előtt járkáltak. Minden fogoly szürke gúnyát viselt, egy kivétellel. Egy vörös ruhás! – csodálkozott a királynő, amint jobban megfigyelte az utolsó foglyot. – Ráadásul az óceán közepén, kíséret nélkül! – Azt az egyet hozasd ide hozzám! – utasította a flottakapitányt a vörös ruhásra mutatva. Most már azt is ki tudta venni, hogy az idegen némileg elhanyagolt kinézetű, a ruhája tépett, és szürke arcát borosta csúfítja. A szemét erőltette, és ismerősnek találta a férfi arcát. Igencsak emlékeztetett egy másik vörös ruhásra, aki szerencsétlenségére nem olyan régen szintén meldenei kezek között találta magát.
– És jelezz a Caenis aspektust szállító hajónak! – tette hozzá. – Szükségem lesz az egyik testvérére. ♦ ♦ ♦ – Hány éves vagy? A vörös taláros tompa szemmel nézett rá, vonásai megereszkedtek a kimerültségtől. A kabinjába vitette a férfit, aki most egy széken görnyedt, Iltisszel a háta mögött. A hetedik rendbéli Verin testvér állt az ajtónál. A vékonydongájú fiatalember alig hallhatóan valami köszönetfélét motyogott válaszul Lyrna üdvözlésére, majd olyan sietséggel hajolt meg, hogy csaknem orra esett. A királynő csak remélni tudta, hogy bámulata nem akadályozza a képességét. A vörös ruhás továbbra is némán meredt a semmibe, mire Iltis a vállára tette egyik széles tenyerét, majd lehajolt, és halkan a fülébe suttogott. – Válaszolj a királynőnek, vagy megnyúzlak, és a kalózokkal bedobatlak a cápáknak! A vörös gúnyás arca dühödten megrándult, amiből kiderült, hogy nyelvtudása több mint elégséges. Voláriul felelt, az uralkodó osztály kiművelt hangzóival: – Idősebb, mint el tudnád képzelni. – Na, azt nem hinném – tiltakozott Lyrna királysági nyelven. – És az én népem nyelvét használd, ha megkérhetlek. Ami a korodat illeti, a húgod vallomásából ítélve úgy valahol háromszáz éves körül lehetsz. A férfi tekintetében szikra éledt a húga említésére, de semmit sem fűzött hozzá a hallottakhoz. – Fornella Av Entril Av Tokrev a húgod, nem? – folytatta Lyrna. – A te neved pedig Arklev Entril, ugyebár. – Akinek a fiát volt szerencsém megölni néhány hónapja – tette hozzá némán. – Nálad van a húgom? – kérdezte a férfi erős akcentussal, de érthetően artikulálva. – Jelenleg nem. Amikor legutoljára láttam, jól nézett ki, habár az idő jócskán eljárt felette. – Hol van? – Azt hiszem, félreérted a tanácskozásunk célját, tanácstag! Nem azért vagyunk, itt, hogy én válaszoljak a kérdéseidre, hanem éppen fordítva. És
az első dolgunk az, hogy kiderítsük, miként lehet a Volári Kormányzótanács tagját ilyen könnyedén foglyul ejteni az óceán kellős közepén. Arklev még jobban magába roskadt, és a melléből kiszabaduló sóhaj ékesen árulkodott fáradtságáról és vereségéről. – A Kormányzótanács nincsen többé, csak a Szövetséges, és az elverah, akit császárnőnek nevez. Lyrna Verin testvérre pillantott. Részletesen kioktatta a fiatalembert, milyen szerepet kell játszania, jóllehet a testvér keze kissé remegett, ahogy egyetlen ujját a csuklójához érintette. – Az elverah boszorkányt vagy varázslónőt jelent, ha jól emlékszem – folytatta Lyrna. – Őrá mondták először. Kiérdemelte. – Dacos fény költözött a tanácstag szemébe, és felvetette a fejét. – Te is találkoztál vele aznap, amikor a teremtménye végzett a bátyáddal. A királynő uralkodott a mérgén, és a borzalmakkal telített emlékek áradatán. A harag most az ellenséged lehet – emlékeztette magát. – Kevésbé bölcs döntésekre ragadtathat, pedig most sokat megtudhatsz. – Frentis testvér megölte azt a boszorkányt. – Csak egy régi héjat pusztított el. Most egy újban él. – És ez a valami elfoglalta a birodalmatokat? – A Szövetséges parancsára cselekszik, aki láthatólag eldöntötte, hogy többé nincsen szüksége a Tanácsra. – Végzett velük? A férfi lesütötte a szemét, és bólintott. – De te életben vagy. – Aznap, amikor lecsapott, éppen fontos ügyben voltam távol. A kuritájai mindent felforgattak Volárban, mindenkit megöltek, aki a Tanácsban szolgált, az összes szolgájukkal, rabszolgájukkal és családtagjukkal egyetemben. Ezrektől szabadult meg egyetlen nap alatt. Sikerült a kikötőbe menekülnöm. A családom több hajóval rendelkezik, de csak ezt az egyet találtam ott, és hiányos készletekkel kellett útnak indulnunk. Három napja egy vihar csaknem összetörte. Verin testvér kihúzta magát, és a királynő kérdő pillantást vetett rá. A fiatal áldott idegessége még nem múlt el egészen, de magabiztos mozdulatokkal megérintette a csuklóját, ezúttal két ujjal. – És feltételezem – folytatta Lyrna, Arklevhez visszafordulva –, ez az új
császárnő tud a szándékunkról. – A nyárra vártuk a csapást. A császárnő sereget toboroz a fővárosban, és odarendelte a megmaradt flottánkat. A Szövetséges azt tervezte, hogy ezer tengerjáróval és az összes katonánkkal elétek vonulunk. Bizonyára egyre türelmetlenebb, és szeretné elejét venni a további csalódásoknak. Lyrna pillantása Verin csuklójára esett, aki újból a megbeszélt kézmozdulattal jelzett, most megint két ujjal. – Elismerem, hanyag voltam – vallotta be a nő Arklevnek, és a fiatal testvérre mutatott. – Elmulasztottam bemutatni Verin testvért a Hetedik Rendtől, aki nagyon hasznos képességgel rendelkezik. Testvér, kérlek, sorold fel nekem, milyen hazugságokkal traktált engem ez az ember! Verin köhintett, kissé elpirult, aztán enyhén remegő hangon beszélni kezdett: – Úgy… úgy hiszem, jelen volt a Tanács megsemmisülésénél. Hazudott, amikor azt állította, hogy a mólóhoz menekült, és hajóra szállt. Hazudott a megszállás ellen tervezett támadásról. – Köszönöm, testvér. – Lyrna lenézett Arklevre, akit most már minden ízében feszültté tett a félelem, de bőven maradt még benne dac, és összeszorított szájjal gyilkos pillantást lövellt a királynőre. – Iltis nagyúr, kérlek, foszd meg ezt az embert a talárjától! Arklev küzdeni próbált, és megbilincselt kézzel hadonászott, amivel csak azt érte el, hogy Iltis nyakon vágta, aztán a hátába térdepelve lefogta. A testőr pillanatok alatt lekapta róla a rongyait, és láthatóvá váltak a derekától a melléig tartó, bonyolult és frissen szerzett sebhelyek. Lyrna a sápadt Verin testvérre nézett, aki a királynői tekintettől még jobban elfehéredett, és oldalazva arrább húzódott. – Kérlek, hívd ide Davoka úrhölgyet! Ő tudni fogja, mit kell magával hoznia.
TIZEDIK FEJEZET
Frentis
A varikum egy alacsony domb tetején ült. Öt, fallal összekötött, kör alakú bástya alkotta a zömök, kőből épült erődöt. A csapat három napig rejtőzködött a déli erdőben, mire megérkezett a karaván: húsz, készletekkel és betanítani való rabszolgákkal teli szekér. Varitájokból és zsoldos szabadkardokból álló vegyes különítmény őrizte őket, de szerencsére a Vörös Testvér kedvenc taktikájának híre nem jutott át az óceánon, mert az úton bandukoló rémült rabszolgalányok láttán éppen úgy cselekedtek, ahogyan a lázadók elvárták tőlük. A karaván mellé rendelt őrség parancsnoka vágtában előreküldte a szabadkardjait, hogy nézzék meg a rabszolgákat, és elfelejtette megfelelően biztosítani a menetoszlopot. Frentis várt, amíg a szabadkardok körülvették a lányokat, és figyelte, ahogy Lemera könnyes szemmel és a rémülettől térdre esve elmeséli szegény, orvul megölt gazdájának történetét. A lovasok vezetője elkövette azt a hibát, hogy leszállt a nyeregből, felsegítette a lányt, majd megfogta a fejét, és elégedetten jobbra-balra forgatta, hogy megszemlélje a zsákmányát. Végül értetlen arccal tántorodott hátra, amikor Lemera rejtett kése elnyisszantotta a torkát. Az íjászok gondoskodtak a többi szabadkardról: a környező sziklák közül nyílvesszők felhője zuhogott le rájuk, míg a rabszolgalányok vadul szeletelő tőrökkel vetették magukat az életben maradtakra. Frentis a karaván oldalának vezette a felszabadított gyalogos rabszolgákat. Gyilkos és Feketefog legelöl támadott, és mindketten lerántottak egy-egy varitájt a nyeregből. A menetoszlop sorsa akkor pecsételődött meg, amikor Rensial mester és tucatnyi lovas harcosa
hátulról rohamozva, sebesen kivégezte a megmaradt védőket. A karaván főhajcsára bírta a legtovább, egy otromba barom, aki riasztóan pattogó ostorral állt a vezérszekér tetején, és a félelem legkisebb jele nélkül csapkodta a szekér körül köröző lovasokat. Illián lebukott a korbácsütés elől, aztán felugrott a kordé tetejére, majd a fickó lábára célozva egy suhintással kibillentette az egyensúlyából, és ügyesen kikapta a fegyelmező szerszámot az aláhulló volári kezéből. A Martishe-ban mindig arra törekedtek, hogy élve fogják el a hajcsárokat; az újonnan felszabadított rabszolgák általában örültek neki. Több mint harminc embert sikerült kiszabadítaniuk, főként férfiakat, akik összebilincselt kézzel ültek a menetoszlop közepén elhelyezkedő, rácsos szekereken. Fél tucat nőt is találtak köztük, akiket fiatalságuk és erejük miatt válogattak ki. – Azok a játékok a legnépszerűbbek, amelyekben sokféle harcost vonultatnak fel – magyarázta Lekran. – A hagyomány szerint a nőket vadállatok ellen indítják, az ősi mítoszok tiszteletére. A voláriak elhagyták az isteneiket, de megőrizték a történeteket, főként a véresebbeket. Frentis örömmel vette tudomásul, hogy a legtöbb rabszolga a királyságból származik. Találtak köztük néhány sötét bőrű alpirit is, a déli birodalomból. A hajcsárra kimért büntetésükből egyértelművé vált, hogy jó újoncok lesznek belőlük. – Ügyesen csináltátok! – dicsérte Frentis Lemerát, aki egy szabadkard holtteste mellett guggolt, és összeszedte tőle a hasznos és csillogó tárgyakat. A lány szerény mosollyal viszonozta a kedvességet, amely lehervadt az arcáról, és torz fintorba csapott át, amikor távolabb a hajcsár felordított. – A szabadság csak fáradságos úton érhető el – okította Frentis, azzal Harmincnégyes keresésére indult. ♦ ♦ ♦ – Meg vagy elégedve a küldetésben játszott szerepeddel? Nyolcas a két varitájtársára nézett, és bólintott. A felszabadításuk óta eltelt idő alatt sok álmatlan éjszakát töltöttek a fájdalomtól fetrengve, ugyanis a karn hiánya különleges áldozatot követelt. Azonban új fény költözött a szemükbe, minek következtében úgy bámultak az égre vagy a tájra, mintha
életükben először látnák. Keveset beszéltek, és Frentis már attól tartott, talán nem egészen értették meg a helyzetüket, de most tudatosságot látott a tekintetükben, no és bizonyosságot. – Felszabadítunk annyi varitájt, amennyit csak tudunk – folytatta a parancsnokuk –, de nem tudjuk felszabadítani mindet. Értitek? Nyolcas ismét bólintott. Lassan beszélt, rekedten, és szándékos gondossággal formálta a szavakat. – Halottak… voltunk. Most… élünk. Másoknak is… életet adunk. – Igen – emelte fel Frentis az egyik elesett varitájtól szerzett kardot, és átnyújtotta Nyolcasnak. – Soknak. Harmincnégyes röviden elcsevegett a hajcsárral, amiből kiderült, hogy a varikumot mindössze hatvan varitáj őrzi, és egy tucat hajcsár egészíti ki a létszámot. Szerencsére főként belső védelemre készültek fel, és csak maroknyi katona jut a külső haderő által jelentett fenyegetésre. – A gariszájokat hírhedten nehéz kordában tartani – mesélte Harmincnégyes. – Sohasem kapnak szereket, és a kuritájokkal ellentétben ők nincsenek megbéklyózva. – Vajon hányat szabadíthatunk ki? – tudakolta a rajtaütés szervezője. – A hajcsár szerint több mint százan vannak bezárva. De nem lesznek mindannyian elragadtatva a toborzástól, testvér, és még kevesebbnek lehet majd parancsolni. A varikumban az élet erőszakos és rövid, sok bentlakó az edzések alatt pusztul el, és még kevesebben élik túl az első találkozást a vermekkel. Nem ritka, hogy a gariszájok beleőrülnek a megpróbáltatásokba. Frentis Rensial mesterre pillantott, aki a közelben ücsörgött a földön, szemében azzal a kifejezéstelen tekintettel, ami általában a csaták után jelent meg benne. Akkor jó társaságba kerülnek. Lekran játszotta a hajcsár szerepét, fekete ruhában, és korbáccsal a kezében. Frentis és Rensial zsoldos szabadkardok gúnyáját öltötték, és a vezérkocsi mellett lovagoltak, amely elindult felfelé a varikum főkapujához vezető emelkedőn. A létesítmény hiányos felkészültsége abból is látszott, hogy máris kinyitották nekik a kaput. Egy húsos fickó masírozott ki rajta, és szúrós pillantásokkal üdvözölte őket. – Késtetek, kurafik! – vicsorgott Lekranra, aztán megtorpant, és gyanakodva összevonta a szemöldökét. – Hol van Mastorek? – Ha a falum vénasszonyainak hinni lehet – felelte az egykori kuritáj, miközben előkapta a zekéje alatt elrejtett szekercéjét –, akkor éppen
ezeréves kínzását szenvedi a végtelen tengeren túl. Ott találkozhattok. A rabszolgahajcsár még akkor is tanácstalan arckifejezéssel meredt rá, amikor a szekerce lesújtott, és belehasított a koponyájába. Frentis megsarkantyúzta a lovát, aztán kivont karddal bevágtatott a kapun, és levágott egy másik hajcsárt, aki kétségbeesetten erőlködve igyekezett bezárni a kapuszárnyat. Két varitáj rontott ki egy árnyékos kapualjból, felemelt rövid kardokkal, de egyhamar Rensial lovának patái alá kerültek, aki letiporta őket. Frentis leugrott a nyeregből, és utolérte Lekrant. Az a csatabárdjával a kézben elrohant mellette, a három volt varitáj és a kis hadseregük többi harcosa meg utána. Frentis nem látta értelmét tovább óvatoskodni. Az előre megbeszélt terv szerint a belső erődhöz érve a haderejük kettévált. Lekran a felét jobbra vitte, míg Frentisék balra tértek le. Kevés, ám annál kitartóbb ellenállással találkoztak. Három-négy varitáj próbálta meg egyszerre elzárni az útjukat, de hamarosan alulmaradtak. Nyolc harcos, többek között Pók és két felszabadított varitája kapták a feladatot, hogy annyi katonát ejtsenek foglyul, amennyit csak sikerül. Pók mindig áldozata nyakába dobta vastag kötelét, és a földre rántotta vele, miközben a társai odasiettek, hogy megkötözzék. Csekély sikerrel jártak: csak hét foglyot sikerült előállítani addigra, mire elfoglalták a varikumot, és a fényűző, ívelt márványfolyosók vérben áztak. Frentis elküldte Illián különítményét, hogy fésüljék át az épületet, túlélőket keresve, aztán Drakert és az álcába bújt királyságiakat a mellvédre irányította azzal az utasítással, hogy tegyenek úgy, mintha minden a megszokott rendben történne, ő maga az erőd közepében álló széles, homokkal leszórt körudvarhoz ment, és hamarosan meg is pillantotta a férfiak és nők védekező alakzatba rendeződött csomóját. Három szűk, fegyelmezett sorba álltak be maguktól, és a sziklaszilárd arcokon dac szikrázott, annak ellenére, hogy fegyverek gyanánt csupán rövid fakardokat és falándzsákat szorongattak a kezükben. Körülöttük a homok tele volt a hajcsáraik testével, akiket a küzdőtérrel szemben lévő erkélyről lőttek le az íjászok. Úgy látszott, a támadás éppen a délutáni gyakorlat közepette érte a varikumot. – Azt hiszik, rablók vagyunk, akik rabszolgavadászatra indultak – fűzte hozzá Lekran, amikor Frentis belépett a körbe. – Nehéz meggyőzni őket az ellenkezőjéről. A testvér a hüvelyébe dugta a kardját, és a csapat felé indult. A
gariszájok megdermedtek a közeledtére, és Frentis szeme végigfutott a sebesüléseiken. Egyikük sem úszta meg valamilyen sérülés nélkül. Vagy a korbács, vagy a veterán gariszájoktól elszenvedett vereségek hagytak rajtuk nyomot. Tízlépésnyire megtorpant, és valami felismerésfélét keresett az arcokon, de csak gyanakvást látott. – Van itt valaki, aki az Egységes Királyságból származik? – tette fel a kérdést királysági nyelven. Többnyire tanácstalanul bámuló tekintetek fogadták a kérdését, habár az egyik harcos rabszolga megélénkült a szavaira, egy valamivel idősebb, fehér bőrű ember, még a többieknél is több sebesüléssel. A társaihoz hasonlóan a fejét leborotválták, és laza inget viselt, amely alig takarta a hosszú évek kemény munkájával kialakított, szálkás testet. – Az utolsó szárazföldi patkány két napja halt meg – szólalt meg meldenei kiejtéssel. A fejét félrecsapta, és az ajka enyhén megvető mosolyba csavarodott. – Nem szokták sokáig bírni. A társai közül egy alacsony, de izmos nő is felszólalt, aki Frentis szemére szegezte a falándzsáját. – Mondd meg neki, hogy ha el akar adni minket, előbb meg kell véreznie – köpte voláriul. – Beszélem a nyelvedet – fordult feléje a testvér, és felemelte a két kezét, megmutatva üres tenyerét. – Csak azért jöttem, hogy kiszabadítsalak benneteket. – Minek? – válaszolta a nő, és haragos tekintete közben egy szemernyit sem enyhült. – Azt – felelte neki Frentis – nektek kell eldönteni. ♦ ♦ ♦ Összesen két tucat gariszáj döntött úgy, hogy elhagyja a varikumot, köztük elsőként a meldenei. – Nem sértésnek szánom, de tojok a lázadásodra, testvér – szólt barátságos hangon a kapunál, amikor a vállára vette mindenféle értéktárgyakkal és ellátmánnyal megrakott zsákját. – Kétszer szerepeltem az arénában, és egy életre elegem lett a vérből. A partra megyek, ahol találok magamnak valamit, ami lebeg a víz tetején, aztán irány a Szigetek! Gondolom, a feleségem már talált magának egy másik fajankót, de hát az
otthon az mégiscsak otthon. – A néped szövetségre lépett a miénkkel – hozta a tudomására Frentis. – A hajóurak hivatalos szerződést kötöttek a királynőnkkel. – Valóban? Akkor ők is le vannak tojva! – A meldenei megeresztett egy röpke búcsúvigyort, aztán egyenletes futólépésben nyugatnak indult. – Gyáva féreg! – motyogta Lekran. Vagy a legbölcsebb ember, akivel az elmúlt időben összeakadtam – gondolta Frentis, ahogy a távozót figyelte. A gyakorlótéren megismert fiatal nő lett a gariszájok szószólója. Iveldának nevezte magát. A Lekran felé lövellt gyilkos pillantásaiból és a Lekranéhoz hasonló kiejtéséből Frentis arra következtetett, egymással háborúzó törzsekből származhatnak. – Ez a nő rotha – morogta neki elsötétülő képpel a volt kuritáj. – Nem lehet bennük megbízni. – A nyelvünkön az othra kígyót jelent – válaszolta a nő, és a marka összezárult a rövid kardon, amelyet a zsákmányként szerzett fegyverhalomból választott magának. – Kecskék húgyát isszák, és a húgukkal meg a nővérükkel hálnak. – Ha meg akarjátok ölni egymást, odakint csináljátok! – figyelmeztette őket Frentis, amikor Lekran felhúzta az orrát. Túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy közbelépjen. Hátat fordított, hogy megszemlélje a kiterített térképet a fényűző lakásban, amelyben azelőtt a varikum főhajcsára élt. A kiszabadított gariszájok bosszúságára, nem sikerült élve elfogniuk a fickót. Azért jót játszottak a hullájával, és a feje most a gyakorlótér közepére szúrt lándzsán díszelgett. – A volári helyőrség bizonyára már hírt kapott a tevékenykedésünkről – vélte Harmincnégyes, és ujjával egy rajzra koppintott húsz kilométerre a varikumtól északnyugatra. – Nem fog nehezükre esni idáig követni a nyomainkat. – Hányan vagyunk összesen? – kérdezte Frentis. – Kétszáztizenheten. – Nem elég – rázta a fejét Lekran. – Nyúlszívű nővérrontó – szólalt meg Ivelda lekicsinylő nevetéssel. – Itt minden egyes gariszáj tíz varitájt ér! – Lekrannak igaza van – rázta a fejét Frentis. – Több harcosra lesz szükségünk.
– Ha idáig eljönnek, be kell venniük a falakat ahhoz, hogy foglyul ejtsenek – mutatott rá Draker. – Az jobban kiegyenlíti az esélyeket. – Itt nem maradhatunk, akármennyire is szeretnék. Mellesleg ha felgyújtjuk ezt a helyet, azzal egyértelműen jelezzük a szándékunkat. Talán a rabláncon élőknek is csatába hívó jelzésül szolgálna. – Frentis ujja kiválasztott egy negyvenöt kilométerre északkeletre lévő hegycsoportot. Az útvonalat ültetvények szegélyezték. – Ott fogunk szembeszállni velük, remélhetőleg addigra már nagyobb számban. Készüljetek, egy órán belül indulunk! ♦ ♦ ♦ Négy nap alatt négy ültetvényt támadtak meg és raboltak ki, és a létszámuk minden egyes támadással gyarapodott. A szárazföld belseje felé haladva a birtokok egyre nagyobbak és rabszolgákban egyre gazdagabbak lettek. Errefelé a hajcsárok még annál is visszataszítóbb kegyetlenségeket engedtek meg maguknak, mint amelyekkel a csapat a parton találkozott. Az újoncok többsége a királyságiak közül került ki, hiszen a rabszolgasorba születettek kevésbé voltak hajlandók elhagyni a szolgálatot, és néhány esetben a gazdájukat védelmezték. Ezzel főként a negyedik ültetvényen szembesültek, ahol a leghűségesebb rabszolgák védfalat vontak a magas, őszes, tetőtől talpig fekete selyembe öltözött asszony köré, aki egyenes háttal és kőkemény tekintettel nézte, ahogy a villája porig ég körülötte. A gazdájukat védelmező rabszolgák fegyvertelenül, de karjukat összeakasztva alkottak élőláncot körülötte, és Frentis legtürelmesebb kérlelése ellenére sem mozdultak. – Az úrnő kedves, és nem ezt érdemli! – kiáltotta vissza egy rabszolga, egy matrónaszerű asszonyság, akinek öltözete kevésbé tűnt rongyosnak, mint a többi szerencsétlené, akikkel addig találkoztak. A társait hasonlóan jól öltöztették, és nem éktelenkedtek rajtuk sebhelyek. Ráadásul ezen az ültetvényen szokatlan módon egyetlen rabszolgahajcsárt sem találtak, és csak négy rosszul felszerelt varitájjal kellett megküzdeniük, akik közül hármat könnyedén elfogtak. Frentis nézte a rabszolgagyűrű közepén álló volári nőt, és észrevette, hogy kerüli a tekintetét, nem kívánva tudomást venni az alsóbbrendű emberről.
– Az úrnőtök a ti munkátokból gazdagodott meg – felelte a matrónának. – Ha olyan kedves, miért nem szabadított fel benneteket? Tartsatok velünk, és ismerjétek meg a valódi szabadságot! Ámde hiába beszélt nekik, azok csak álltak ott földbe gyökerezett lábbal, és unszolása süket fülekre talált. – Végezz velük, testvér! – tanácsolta az egyik királysági ember, a kovács, akit az első rajtaütés során szabadítottak fel. Vicsorogva kiköpött az önfejű rabszolgák felé. – Szégyent hoznak ránk ezzel a gyomorforgató megalkuvással! Egyetértő morajlás futott végig a többieken, és a buzdítók nem mind a királyságból származtak. A felszabadított harcosok napról napra egyre vérszomjasabbakká váltak, mintha minden egyes halálra kínzott hajcsár vagy rabszolgatartó egyre nagyobb kegyetlenséget ébresztett volna bennük. – A szabadság választás kérdése – vetette oda Frentis végül a csapatának. – Szedjétek össze a zsákmányt, és készüljetek! Indulunk! A kovács ingerülten felhorkantott, és kardjával az egyenes hátú úrnő felé mutatott. – Mi lesz a vén ribanccal? Kapjon egy nyilat, akkor talán majd észhez térnek! Az uszító kissé megtántorodott, amikor Illián megjelent mellette, és egy villámgyors mozdulattal állon vágta. – Ez a küldetés a Hatodik Rend parancsnoksága alá tartozik – közölte vele a lány –, és a Rend nem öregasszonyokkal háborúzik. – A keze a kardjához siklott, amikor a megcsapott férfi vért köpve szembefordult vele. Illián nyugodt és rezzenéstelen hangon folytatta: – Ha még egyszer megkérdőjelezed Frentis testvér döntését, az acél nyelvén beszéljük meg a dolgot. Most pedig szedelőzködj, mert indulunk! ♦ ♦ ♦ Aznap este Frentis végignézte, ahogyan Pók megszabadítja a varitájokat a béklyójuktól. Éjszakára megálltak egy dombtetőn, tizenöt kilométerre az idős nő villájától. A varitájok, akiknek száma mostanra harmincra dagadt, a főtábortól kicsivel odébb alakították ki a saját táborukat. Csendes társaság voltak; egyforma csodálkozással és kíváncsisággal tekintettek a
világra, és nem szívesen mozdultak el Pók mellől. Frentist az anyjuk körül legyeskedő, újszülött őzborjakra emlékeztették. A három új fogoly a táboruk közepén ült, derékig levetkőztetve, közömbös arccal, miközben Pók a kulaccsal a kezében leguggolt melléjük. Vékony nádszálat mártott a kulacsba, és a végét a bőrükhöz érintette, amivel azonnali kínokat, rángatózást és éles sikolyokat váltott ki belőlük. Frentis minden alkalommal beleborzongott a levegőbe hasító kiáltásokba, akárhányszor is hallotta őket. Amint a sikolyok elhaltak, a körben álló varitájok közelebb jöttek. A foglyok rongyos zsákok módjára hevertek Pók lábánál. A gyógyító lehajolt, és mindegyiket egyesével megérintette, a fejükön tartva a kezét, amíg pislogva és zavarodott arccal rá nem eszméltek új életükre. Ez egy szertartás – jött rá Frentis, aki figyelte, ahogyan a varitájok a kezüket nyújtják Pók felé, először összeérintve, majd szétválasztva a csuklójukat. Széttört lánc – emlékezett a jelbeszédből kapott leckéire, és azon tűnődött, vajon hol tanulhatták. Engedelmességük ellenére Pók nem mutatta a jelét, hogy élvezné a varitájok hálálkodó imáját, és inkább félmosollyal az arcán, bánatosan összeráncolt szemöldökkel tekintett rájuk. – Valami papféle? Frentis megfordult. Lemera állt mellette, és töprengő arccal nézte a szertartást. – Nem. Gyógyító – válaszolta Frentis akadozó alpiri szavakkal. – Van neki… nagy varázsereje. – Szörnyen beszéled a nyelvemet – nevetett a lány, és voláriul folytatta. – Az én országomban tanultad? Frentis visszafordult a varitájok felé, és hunyorogva élesztette fel az emlékeit, amelyeket jobb szeretett volna elfeledni. – Sokat utaztam. – Én nyolcéves voltam, amikor elraboltak, de az otthonomra még mindig élénken emlékszem. A déli parton laktam egy faluban, az óceánban halak úszkáltak, és a víz kék színben pompázott, akár a zafír. – Egy napon hazatérhetsz. A lány melléje lépett, és gyász árnyalta a pillantását. – Ott már nem látnak szívesen… mert szégyen esett rajtam. Egy férfi sem akar majd feleségül venni, és az asszonyok is kerülni fognak a szégyenfolt miatt.
– A néped igencsak szigorú szokások szerint él. – Már nem az én népem. – Fejével a varitájok felé intett, akik éppen az új testvéreiket segítették fel, és néhányan bátorító szavakat suttogtak nekik. – Most már ők a népem, meg a többiek. Te egy új nemzet királya vagy. – Nekem már van nemzetem, és a királynőm nemigen tűr meg egy másik koronás főt a királyságban. – A nővér szerint te vagy az országod legnagyobb hőse. Nem érdemelnél saját földbirtokot? – Illián nővér hajlamos túlozni, és egyébként is, a Hit szolgái nem kaphatnak saját földet. – Igen, már ő is mesélt a hitetekről. Fura dolog ilyen áhítattal imádni a halottakat. Lemera megrázta a fejét, aztán visszament a főtáborba. Búcsúszavait elvitte a szellő. – A halottak nem tudnak viszontszeretni. ♦ ♦ ♦ Két napra rá elérték a hegyvidéket. Hadseregük ekkorra több mint ötszáz fősre dagadt, bár sokan nem rendelkeztek rendes fegyverrel, hiszen a hadosztály fele mindössze furkósbotokkal és földművelő szerszámokkal fegyverezte fel magát. Egyre több újonc érkezett szökött rabszolgaként, akik hallottak a nagy lázadásról, és elhagyták a gazdájukat, mert a rajtaütések elől menekülők messzire vitték a portyázások hírét. A szökött rabszolgák pedig elmesélték, hogy a rémület egyre terjed az Eskethiában élő szabad emberek körében, és az északi utak már tele vannak fekete és szürke ruhásokkal, akik a jobban őrzött helyőrségi városokban keresnek menedéket. Frentis bevezette a csapatát a hegyek közé. A többnyire kopár vidéket kisebb fák tarkították, és a kanyargó lejtőkön magas állókövek sorakoztak. A testvér egy sziklákkal teleszórt fennsíkot választott táborhelyül, amelyről mindenfelé messzire elláttak, és amelyet északról egy sebes vizű folyó szegélyezett. Rensial mestert és Illiánt felderítő útra küldte a nyugati hágókhoz, akik kétnapi lovaglás után azt jelentették, hogy a volári helyőrség lenyűgöző sebességgel az üldözésükre indult; az ezerfős hadosztály erőltetett menetben hetven kilométert tesz meg egyetlen nap alatt.
– A csapatunk nem tud szembeszállni ezer volárival, testvér – jelentette ki Lekran aznap este. – Az újoncok még mindig azt hiszik, ez valami játék, a legtöbben meg még sohasem láttak igazi csatát. – Akkor ideje, hogy belekóstoljanak – válaszolta Frentis. – Nem futhatunk örökké. Magammal viszem az íjászokat, és megnézzük, meg tudjuk-e ritkítani kissé a soraikat. Illián nővér, az embereiddel húzzatok fel valami erődszerű képződményt a kövekből! Drakerrel együtt ti vigyáztok a táborra, míg vissza nem jövök! – Lekranhoz és a gariszáj nőhöz fordult. – Megbízhatlak benneteket egy feladattal anélkül, hogy kiontanátok egymás vérét? Ivelda keserűen pillantott a volt kuritájra, de jobb híján bólintott, amaz pedig beleegyezően felmordult. Csendben nézték, ahogy Frentis térképet karcol a porba, és feszülten figyeltek, amikor elmagyarázta a szerepüket. – Sok hibalehetőség van benne – nézegette Lekran a térképet. – Még ha nem is válik be, legalább a fél hadosztályuk odavész, és ezeknek az embereknek itt lesz némi esélyük a megmaradtak ellen. – A Vörös Testvér felállt, és a kezébe vette az íját. – Rensial mester, velem tartasz? ♦ ♦ ♦ Találtak egy árnyas, benyúló sziklát, amely alatt elrejtőzve figyelték a hegyek közé bemasírozó varitájsereget. Frentis a messzelátójával megkereste a tiszteket. A parancsnokot könnyű volt azonosítani: a mokány férfi lóháton zötyögött a menetoszlop közepén, és magas rangját egyértelműen jelezte, hogy kurta biccentésekkel köszöntötte az időnként mellé ügető fiatalabb férfiakat. A sűrű menetoszlopban szigorú fegyelem uralkodott, de előttük, mögöttük és a két szárnyon lazább elrendezésű szabadkard-sorok vonultak. – Ez a fickó túl óvatos az én ízlésemnek, mester – vallotta be Frentis, és átnyújtotta a látcsövet. Rensial egy pillanatra a szeméhez tartotta az eszközt, majd a vállát megvonva visszaadta. – Akkor öld meg. Frentis magához intette Vinten és Dallin tizedeseket, és a varitájok déli szárnyára mutatott.
– Dallin, te Rensial mesterrel és velem tartasz. Vinten, vidd a többieket, és kerüljétek meg a hadoszlopot. Amikor letáboroznak, várjátok meg a szürkületet, aztán szedjetek le annyi őrt, amennyit tudtok. Ha készen vagytok, azonnal irány vissza ide a táborba, ne vesztegeljetek! A városi őrség tizedese vonakodva bólintott. – Nem érzem biztonságosnak, hogy magadra hagyunk, testvér. – Csak csináljátok, amit mondtam, és nem lesz semmi baj. Menj! Estig követték a hadsereget, aztán figyelték, ahogyan a volári rabszolgakatonákra jellemző, vészjósló gyorsasággal és pontossággal felverik négyzet alakú táborukat. Ahogy a roppant élőlény módjára együtt mozgó hadosztályt figyelte, Frentis titokban örült, hogy sohasem kellett még nyílt terepen szembeszállniuk velük, és csodával határosnak tartotta, hogy Vaelinnek olyan sokukat sikerült legyőznie Alltornál. Nem csoda, hogy a nő úgy hitte, leigázhatják az egész világot. A volári tábortól egy kilométerre Dallint otthagyták a lovakkal, és gyalogosan közelítettek, az északi őrség felé indulva. Rensiallal együtt a zsoldos szabadkardok gúnyáját öltötték fel, amely alapjaiban megegyezett a szokásos felszereléssel, de kevésbé volt egyenruhaszerű. A mellvérteken különböző volári feliratok díszelegtek. Frentis nem tudta elolvasni, de Harmincnégyes eleget lefordított belőle, hogy tudja, a szabadkardokra jellemző, különféle cinikus és fatalista jelmondatok álltak rajta, mint lélekben szabad, de a vér rabszolgája, meg effélék. Ennek dacára a ruha éppen eléggé hasonlított a többi szabadkard öltözetére, és megközelíthették benne az első katonát anélkül, hogy az rögvest riadót fújna. – Rohadt hideg van ma – köszöntötte őket vidáman, a kőre eresztett, gőzölgő vizelet ködéből. Rensial egy szót sem beszélt voláriul, de kísérteties pontossággal leutánozta, hogy „rohadt hideg”, majd odalépett, és elvágta a fickó torkát. A holttestet elrejtették az egyik nagyobb szikla mögött, aztán továbbmentek, és fennakadás nélkül eljutottak a tábor határáig. A varitájok tízlépésnyire helyezkedtek el egymástól, és a néma, mozdulatlan őrszemek nem állták útjukat, amikor a két betolakodó behatolt a tábor belsejébe, majd megkeresték a középen felállított, nagy sátrat. Frentis meglepetésére két kuritáj állt odakint. A volári parancsnok óvatossága kezdte dühíteni. Rensiallal letelepedtek egy tűznél nem messze onnan, és kezüket a lángok felé tartva melegedtek, miközben a sátor
belsejéből kiszűrődő beszélgetésfoszlányokra füleltek. – …minden késlekedéssel töltött nap egyre több kritikát hoz nekünk, apám – hallatszott egy fiatal, türelmetlenségében őszinte hang. – Lefogadom, hogy azok. a kurvapecérek Új-Kethiában már most nagy hasznot húznak a szerencsétlenségükből! – Hadd húzzanak! – felelt neki egy nyugodtabb, idősebb, rekedt és fáradt hang. – A győzelem úgyis elhallgattatja majd őket. – Te is hallottad, mit mondtak tegnap a felderítők: csak a múlt héten legalább kétszáz rabszolga szökött meg. Ha nem tudjuk egyhamar elfojtani ezt a felkelést… – Ez nem felkelés! – mordult fel az idősebbik hang; a hirtelen támadt harag elmosta a fáradtságot. – Ez egy vérengző idegenek általi megszállás, és nem engedem, hogy másnak állítsd be! A birodalom történetében még sohasem volt rabszolgalázadás, és a családom nevét nem mocskolhatja be ilyesfajta tévhit, érted? Csend lett, aztán kis szünet után a fiú mogorván válaszolt: – Igen, apám. Az idősebb férfi fáradtan felsóhajtott, és Frentis úgy képzelte, ledobja magát egy székre. – Hozd a térképet! Nem, a másikat… A betolakodók vártak, amíg a nap eltűnt a látóhatár mögött, és riadalom kelt a tábor déli határánál. Vinten a megszokott hatékonysággal követte a kapott parancsot. Frentis dobókést rejtett a markába, aztán Rensial szemébe nézett. – Ne öld meg a fiút! Futva indultak a sátor felé, miközben Frentis üres kezével eszeveszetten integetett a déli oldal felé. – Mélyen tisztelt parancsnok! Megtámadtak! Amint arra számítottak, a kuritájok egyszerre léptek elő, hogy útjukat állják, miközben káromkodás hangzott fel a sátor belsejéből, és egy széles, ősz borostával borított arc jelent meg a sátorlapok között. – Mi ez a handabanda? – tudakolta rekedt, parancsoló hangon. Mégsem olyan óvatos – gondolta Frentis, miközben a dobókés villogva kirepült a tenyeréből, és a két kuritáj között elsuhanva torkon kapta a parancsnokot. Frentis félretáncolt, ahogy a jobb oldali kuritáj rávetette magát, kardja összecsörrent a két volári pengével, majd megpördült, és mélyen az elit rabszolga karjába hasított. A sebesülés alig lassította le az
ellenfelét, és a jobbik karja kicsapódott, hogy Frentis mellébe döfjön. A kardok szikrákat szórva találkoztak, mielőtt Frentis a rövid pengét a markában megfordítva fél térdre ereszkedett, és alulról a kuritáj feje felé döfött. Éppen az állán találta el, és a vas egyenesen a rabszolga agyába hatolt. A testvér felnézett. Rensial mester éppen akkor végzett a másik kuritájjal, fegyverével hárítva egy fentről érkező vágást, miközben a másik kezében lévő tőr felcsapódott, és megtalálta a rést az elit rabszolga páncélján, a hónalj és a mellvért között. A mester visszakozott, amikor újabb alak robbant ki a sátorból, egy fiatal férfi, aki két kézzel forgatta rövid kardját. Haragjában és gyászában torkaszakadtából ordított, miáltal csapásai összevisszára és sutára sikeredtek. Rensial ellépett egy túlzottan előrenyújtott döfés elől, és kiverte a kardot a fiatalember kezéből, majd egy sebes, visszakézből adott pofonnal leterítette. A legény hátrafelé iszkolt a földön, ahogy Rensial közeledett hozzá, és védekezőn az arcához kapta a kezét, miközben alig érthető nyöszörgés hagyta el vérző ajkát. Frentis fölébe állt, mire a fiatalember még jobban elhúzódott, és a szeme elkerekedett a rémülettől. – Szégyent hozol az apád emlékére ezzel a viselkedéssel! – feddte meg szigorúan, aztán odabiccentett Rensialnak. – Mester, ideje indulnunk! ♦ ♦ ♦ Mint azt remélte, Vinten támadása a tábor déli peremére irányította a figyelmet, és minden nagyobb bonyodalom nélkül kijutottak. Minden őrnek, aki mellett elhaladtak, azt kiáltották, hogy a tábort komoly támadás érte, és a parancsnok halott. A varitájokat kevéssé érdekelték a hírek, de a szabadkardok azonnal elsiettek, hogy megnézzék, mi történt. Csak egy őr próbálta útjukat állni, egy izmoktól duzzadó, középkorú lovastiszt, az őrmesterekre jellemző modorral. – Tehát ti láttátok elesni a nagyra becsült parancsnokot? – kérdezte, és sziklakőszerű arcán mogorva düh ébredt. – Két merénylő tette – folytatta Frentis, és páni félelmet csempészett a hangjába. – Úgy vágták le a kuritájokat, mintha kisgyermekek volnának! – Nyugalom! – parancsolta a volári egy őrmesterhez illő mordulás kíséretében, aztán hunyorogva vizslatta a két jövevényt, és megakadt a
szeme a feliratos mellvérteken. – Melyik századból vagytok? A neveteket és a rangotokat! Frentis körülnézett, és mivel senki mást nem látott a közelben, felegyenesedett a rémült görnyedésből. – Frentis testvér a Hatodik Rendből – röpítette az öklét az őrmester felső ajkába. – A királynő küldött. A fickó kiterült, de nem halt meg. A rossz hír hozóinak adott válaszából ítélve régóta szolgálhatott az elesett parancsnok alatt, akinek a fia egyszer még jól járhatott volna a hűséges altiszttel. Dallin ott várt, ahol hagyták, egy nagyobb sziklatömb keleti oldalán, és keményen szorította a lovak kantárját, nehogy az állatok elmeneküljenek a táborból felhangzó, egyre nagyobb lárma hallatán. – Keményen vágtázz! – utasította Frentis, amikor felmászott a nyeregbe. – Estig nem állsz meg. ♦ ♦ ♦ A voláriak még annál is nehézkesebben vették üldözőbe őket, mint Frentis gondolta. Az előőrs lovasai által felvert por csak jóval a következő nap hajnala után jelent meg a horizonton. – Az Urlishban mostanra már a sarkunkban lennének – állapította meg Dallin. Frentis felemelte a látcsövet, hogy jobban megnézhesse az üldözőiket, összesen harminc ember vágtázott feléjük, mind szorosan egymás mellett. – Kezdem azt hinni, a legjobb katonáik a királyságban hagyták a fogukat. Dallint előreküldte az Iveldának és Lekrannak szóló utasításokkal, míg ő és Rensial maradtak, hogy jól látható nyomot hagyjanak a voláriaknak. Felfordítottak egy követ, tépett ruhafecnit akasztottak egy zanótágra. A testvér várt, míg a lovasok már csak másfél kilométerre jártak, és a gyalogosok keskeny menetoszlopban követték őket. Lóra kaptak, aztán egy hegy tetején lefékeztek úgy, hogy körvonalaik jól látsszanak az ég előterében. Most már tisztábban ki tudta venni a gyalogságot. A varitájok hosszú oszlopa egyenletes futólépésben haladt, és sohasem esett ki a ritmusból. Az előőrs jó iramban közeledett, és Frentis a látcsővel kiszúrt közülük két katonát: egy magas fiatalembert, akit közvetlenül mögötte egy
elszíneződött ajkú behemót követett. A gyász feledteti az óvatosságot – gondolta elégedetten, és újra keletnek fordította a lovát. Lekran két órával később bukkant fel. Az egyik álló kő tetejéről integetett, szekercéjével a kezében. A gariszájok mindkét oldalon kidugták a fejüket a sziklák mögül. – Minden készen áll? – kiáltott oda neki a parancsnoka, aztán leugrott a lóról, és felmászott a sziklatömb meredek oldalán. – A rotha ribanc védi a déli szárnyat a többi gariszájjal – mutatott a volt kuritáj a szurdokra, a tájban húzódó, kétszáz lépés hosszú és ötven lépés széles hasadékra. A sziklavölgy egyik végén nem volt kijárat: itt verte fel csapatnyi szabad harcosa szembetűnő táborát. A főzőtüzekből füst szállt fel, és vézna sátrak álltak a kövek között. – És a csali is készen áll. Frentis tisztában volt vele, hogy óriási kockázatot vállalnak, és csak abban reménykedhetett, hogy a voláriak haragja elfeledteti velük a kérdést, miért választottak az ellenségeik ilyen nyilvánvalóan előnytelen helyet a letáborozáshoz. Ám Lekran nem látta ilyen sötéten a helyzetet. – A voláriak nem nézik emberszámba a rabszolgákat. Szépen beveszik az egész cselt, mi meg beszorítjuk őket, ahogy kell. – A zanót kész? Lekran arrafelé intett a fejével, ahol Vinten íjászai a sziklavölgy északi peremétől visszább kuporogtak a kövek között, szorosan összekötött bozótbálák takarásában. Frentis leevickélt a Szikláról. – Jobb lesz, ha én is elfoglalom a helyemet. Ne feledjétek, néhány szabadkardot hagyjatok megszökni! A kanyon távolabbi végébe indult, ahol Illián felügyelte az előkészületeket. – Mondtam, hogy a főtáborral foglalkozz, nővér! – szólt oda neki ingerülten. – Draker kézben tartja a dolgokat – válaszolta a lány a szemébe nézve, a bűnbánat legkisebb jele nélkül. – És mivel én tanítottam be ezeket az embereket, nem hagyom, hogy nélkülem szálljanak csatába! Frentis visszafogta magát, és nem parancsolta a helyére. A lány napról napra kevésbé engedelmeskedett a parancsnak, rugalmasan értelmezte az utasításait, és gyakran vitába szállt az igazáért. Frentis tudta, ez nem feltétlenül jelent rosszat. A Rendben mindig eljött az az idő, amikor a tanítványok kiléptek a mesterük árnyékából, de azt remélte, Illián esetében ez később történik meg. Még mindig sokat kellett tanulnia, és attól félt,
tudatlanságának egyszer sajnálatos következményei lesznek. – Maradj mellettem, mindig karnyújtásnyira! Megértetted? A lány némileg megenyhülve bólintott, aztán felkapta a számszeríját, lövedéket helyezett rá, majd a foga közé kapott egy másodikat. A mozdulatsor csaták előtti szertartásává vált. – Testvér! – Dallin egy szikla tetején állt, és a szurdok nyugati szája felé mutogatott, ahol feltűnt a volári lovasság. – Ismeritek a tervet! – kiáltott oda a többieknek a testvér, miközben felkészültek, felvették különféle fegyvereiket, és laza hadsorba rendeződtek. Többnyire első harcosai körében várakozott, akiket még az Urlishban szedett össze, illetve egy-két útközben toborzott, ügyesebb újonc is velük volt, úgymint Pók varitájai, akik most köteleket és furkósbotokat szorongattak. Nedves rongyot kötöttek a szájuk elé. Azt remélték, a voláriak úgy értelmezik majd, a szökött rabszolgák nem akarják, hogy felismerjék őket. – Késleltetnünk kell az első rohamot – folytatta Frentis. – Amikor a hadsorok összetöredeznek, párokban verekedjétek át magatokat a szurdok közepére! A voláriak százlépésnyire megtorpantak, és harci alakzatba rendeződtek. Láthatólag heves vita alakult ki a sorok között, a parancsnok magas fia a tagbaszakadt őrmesterrel civódott, és türelmetlenül a bűnöző rabszolgasöpredék felé mutogatott. Lóháton, nehéz terepen hegynek felfelé rohamozni? – töprengett Frentis, miközben figyelte, hogyan hurrogja le az őrmestert a parancsnok fia, és hogyan ránt kardot, egyenesen az izmos fickóra szegezve a hegyét. – Az apád tényleg szégyellné magát, ha ezt látná, nagyra becsült polgár! Frentis Illiánhoz fordult, miközben a voláriak rohamra ösztökélték a lovaikat, és a lejtőn lezuhogó kőgörgeteg közepette, nehézkesen megindultak felfelé. – A magas fickó melletti behemótot, ha megtennéd, nővér. Amint a lány a vállához tette a fegyvert, számszeríjlövedék röppent ki belőle, és tökéletesen kiszámított ívben emelkedve és aláhullva, cuppanó hang kíséretében csapódott bele az őrmester mellvértjébe. A lovasok még csak a fele utat tették meg, és a nagydarab alak lebucskázott a nyeregből, aztán mozdulatlanul feküdt a sziklás földön. Illián ösztönös fürgeséggel töltött újra, morogva a hasának támasztva a tust, aztán a helyére tette a lövedéket, és ráharapott egy következőre, mindezt mindössze néhány
szempillantás alatt. Frentis még soha senkit sem látott, aki ilyen gyorsasággal hajtotta volna végre a műveletet. Amikor a lovasok húszlépésnyire jártak, a húr ismét nagyot pattant, és egy szabadkard a sisakjából kiálló lövedékkel fordult le a földre. Frentis már szinte csodálatot érzett a parancsnok fia iránt, aki mindezek ellenére a lova véknyába vágta a sarkantyúját, és folytatta az útját felfelé. Minél előbb meg akart mérkőzni az apja gyilkosával, és a vak gyűlölet és düh eltorzította az arcát. A bátorság útján akarta lemosni a szégyent, és ez a hirtelen támadt vitézség feledtette vele, hogy a terepen a csapata kénytelen-kelletlen szétszóródott, és ő az embereit lehagyva, egyedül rohamoz. Amikor a gyűlölettől elvakult volári már csak három méterre járt, és élesen ellenfele felé kanyarodott, Frentis egy közeli sziklához szaladt. Felugrott a sziklatömbre, így a fiúval egy magasságba került, aztán megpördült, és széles mozdulattal a volári felé nyesett. A Hatodik Rendben használatos fegyver összetalálkozott a hosszú lovassági karddal, és a markolat fölött eltörte a pengéjét. A volári lefékezte a paripáját, hogy megfordítsa, miközben a nyergéhez szíjazott rövid karddal bajlódott. A háta ívben megfeszült, amikor Illián lövedéke telibe talált. A fiú leesett a lováról, és a nővér ott termett, hogy csizmájával a nyakára taposva a földhöz szegezze, majd felemelte a tőrét. – Hagyd! – parancsolta Frentis, és odamasírozott, majd a markolatgombját a volári halántékába vágta, amitől az elájult. – Hátha később mesélhet nekünk valamit. A fejét forgatva végignézett a körülöttük kibontakozó csetepatén, és gyengéd büszkeséget érzett, amikor azt látta, hogy harcosai sikeresen tompították a volári roham élét. Társai sziklákról ugrottak a lovasok nyakába, hogy kiüssék őket a nyeregből, miközben Pók varitájai kötelekkel buktatták fel az állatokat, és lerántották a lovasokat, aztán repkedő furkósbotokkal végeztek velük. Néhány pillanaton belül vége is lett, és a tucatnyi lovasát vesztett paripa elügetett a szurdok mélyére. Minden volárit megöltek, vagy fogságba ejtettek, míg ők sokkal kisebb veszteséggel, négy halottal és tíz sebesülttel megúszták. Persze a csata még csak most kezdődött el igazán. A varitájok a rájuk jellemző közönnyel közeledtek, bár a szabadkardok körében végzett mészárlás szemmel láthatóan megriasztotta a tisztjeiket, akik a lovukat megsarkantyúzva átköltöztek a menetoszlop végére, és
onnan hajtották előre a hadosztályt. A rabszolgaharcosok négy század szélességű, egyenként négy tömött sorból álló offenzív hadsorrá rendeződtek. Az első sor zavarba ejtően tévedhetetlen iramban menetelt előre, széles hegyű lándzsájukat derékmagasságban tartva. Amikor a varitájok a szurdok mélyének kétharmadát megtették, az íjászok felugrottak a rejtekhelyükről, és munkához láttak. Jóllehet kevesen voltak, tökélyre csiszolt tudásukkal gyér, ámde halálos nyílzáport zúdítottak a voláriak nyakába. Minden újabb hullámmal tucatnyi katona életét oltották ki. A rabszolgakatonák persze alig vették észre, csak nyomultak tovább rendíthetetlenül, és csupán elhanyagolható kavarodás támadt a soraikban. Ekkor zuhant le az első lángoló zanótbála a szurdok faláról, fehér füstcsíkot húzva, és az elsőt gyors egymásutánban több is követte, mígnem úgy tűnt, nagy, lángoló ménkövek hullnak az égből. Egykettőre füstfelhő takarta el az egész sziklavölgyet, és a varitájok eltűntek a fojtogató párában. Frentis a szája elé húzta a nedves rongyot, majd felemelt karddal a körülötte álló harcosokhoz fordult. – Harcoljatok eredményesen! Az eltávozottak vezéreljék a kezeteket! Sűrű csomóba tömörülve hatoltak előre, vakon a füstön keresztül, ahol elsöprő erővel ütköztek össze az első varitájszázaddal, és a roham ereje a negyedik sorig vitte őket. Frentis és Illián körbe-körbe táncolva vágták a varitájokat, ahol érték. Hamarosan a levegő megtelt fémcsörgéssel és dühödt ordításokkal. Néha ellenfelek szorongatták őket, és lökdösődve, szurkálva botladoztak át a halottakon, máskor pedig minden ellenállás megszűnt, és a kavargó fehér füst birodalmában ragadtak, miközben a láthatatlan ütközet ott dühöngött körülöttük. Frentis észrevette a felszabadított varitájokat, akik lerántották a rabszolgatársaikat, és eszméletlenre verték őket. De többnyire véres jelenetek követték egymást, a gariszájok a varikumban elsajátított ügyességgel és dühvel végezték a munkájukat. A testvér figyelme egy pillanatra elkalandozott, amikor azt látta, hogy Iveldát és két másik gariszájt felemelnek a társaik, és átdobják őket egy varitájhadsor feje fölött. A harcosok a levegőben vásári mutatványosok módjára megpördülve az ellenség mögött értek földet, és hátba támadták őket. – Testvér! Egy fél pillanattal azután hallotta meg Illián figyelmeztetését, hogy
kellett volna, és amikor megpördült, egy szabadkard lovas tiszt ugratott át a füstfelhőn, túl közel ahhoz, hogy Frentis félreugorjon előle. Inkább előrelendült hát, megragadta a ló zabláját, és az állat nyaka köré kulcsolta a lábát. A paripa felágaskodott, miközben volári lovasa Frentis felé vágott. A rosszul célzott csapás annyira elég volt, hogy felületi vágást ejtsen a testvér alkarján. A lószerszám kicsúszott Frentis kezéből. Nagy zökkenéssel ért földet a sziklás talajon, és az ütődéstől minden levegő kiszökött a tüdejéből. Félregördült, megpróbált felállni, és füstöt szívott be a torkába, amitől fulladozó köhögésben tört ki. A szabadkard sokkal ügyesebb lovasnak bizonyult, mint a parancsnok fia, és sebesen megfordította a paripáját, aztán felemelt karddal megrohamozta földre esett ellenfelét, hogy a nyakára célozva megszabadítsa a fejétől. Illián dobókése épp az orcája fölött hatolt be a képébe, amitől a szabadkard félrerántotta a kantárszárat. Ennek ellenére a ló az oldalával nekiment a felállni készülő Frentisnek, és újra a földre teperte. A testvér még több füstös levegőt nyelt, és álló helyzetbe tornázta magát, eszeveszetten a lovas után kutatva, de a nyerget már üresen találta. Észrevett néhány kavargó árnyékot a füstben úgy négyméternyire, és arrafelé indult. Illián viaskodott a nyeregből lepottyant volárival. Annak ellenére, hogy kés állt ki az arcából, a szabadkard szakszerű rúgásokkal rohamozta meg a nővért, és sebesen pörgő lovassági kardjával, vicsorgó és vérző pofával egyre közelebb került hozzá. Illián minden csapást hárított, és felpattanva nagyot rúgott a férfi arcába, amitől a kés mélyebbre csúszott. A volári hátratántorodott, és sűrű vér ömlött a szájából. Minden harag kiveszett belőle, ahogy térdre esett, és a szeme esdeklőn csillogott. Frentis megállt, hogy kifújja magát. A csatazaj halkulni tetszett körülöttük, és a füst is elült. Lassan előbukkant, ami az összezúzott varitáj hadosztályból maradt. A szépen rendezett sorok egyre kisebbedő csomókká szakadtak. Vakon még a varitájok sem tudták tartani az alakzatot. Illiánhoz lépett, és nézte, ahogy a volári kiszenved. – A Hit úgy tanítja, szükség nélkül ne öljünk – magyarázkodott a lány, amikor meglátta a parancsnoka kérdő tekintetét. – Pontosan, nővér – felelte a másik, azzal röviden megszorította Illián vállát, majd továbbment, hogy megkeresse Lekrant, és gondoskodjon arról, hogy valóban futni hagynak néhány túlélőt.
♦ ♦ ♦ A nő hirtelen támadt örömáradat közepette érzi, hogy a kedvese visszatért, és az érzést még az sem homályosíthatja el, hogy a férfi gyűlölködésbe öltözteti az elméjét. Nehezen viselte a hiányát; fájdalmas a magány, ez a régen elfeledett érzelem, és az együtt töltött dicsőséges napjaik emléke reményvesztett sajgást ébreszt a szívében. Ám a hangja helyett most látomást küld. A kép tisztaságából kitűnik, hogy a kedvese sokáig nézte a látványt, és minden apró részletet jól az emlékezetébe vésett. Arra következtet, hogy a férfi visszatérése nem lehet véletlen: akármilyen eszközt is használt az álmai elkendőzésére, a lepel most lehullt; azt akarja, hogy a nő is lásson. Ezernyi, vagy még több varitáj és szabadkard hever holtan egy szurdokban, a tájból ítélve valahol az Új-Kethiától keletre fekvő hegyvidéken. Szedett-vedett vértben feszítő emberek járkálnak a halottak között, végeznek a sebesültekkel, és összeszedik a fegyvereket. Arra eszmél, hogy mosolyog. Győzelmet arattál, szerelmem! – üzeni a férfinak. – Milyen nagyszerű! Már úgyis régen keresek valami kifogást, hogy kivégezhessem Eskethia kormányzóját. A gyűlölet érzése elmélyül, a gondolatok szavakká állnak össze, és a nő szíve nagyot dobban a hangja hallatán. Gyere, és szállj szembe velem! Mi ketten véget vetünk ennek. Felsóhajt, és kezével a hajába túr, aztán a tekintetét végigjáratja a szirt alatt húzódó, szürke óceánon. Esni kezd, az északnyugati parton mindig sokat esik télen, bár a tenger nyugodtabb, mint máskor. Rabszolgái futva hozzák a ponyvasátrat, hogy védjék a császárnőt az elemektől. A nő ingerült legyintéssel elzavarja őket. Tökéletes rabszolgák ezek, a végletekig figyelmesek, ám egy szűkölködéshez és veszélyhez szokott nő számára bosszantó az igyekvésük, és így nem érez bánkódást nemsokára bekövetkező végzetük miatt. Sajnálom, szerelmem – üzeni a férfinak, szemét a látóhatárra irányítva, és a szíve gyorsabban ver a várakozás örömével –, de még van itt egy kis dolgom. Addig kénytelen leszel a rabszolgáimmal elszórakoztatni magadat. A gyűlölködés elhalkul, és vonakodó kíváncsisággá változik. A nő felkacag, és ujjongva figyeli, ahogyan az első árbocok feltűnnek a
horizonton, aztán az égen duzzadó felhők felé emeli a tekintetét. Odainti testőri kíséretének kapitányát. A férfi ariszáj, mint a többiek, és azért léptette elő, mert kicsivel jobban tud uralkodni a kegyetlenségén. – Öld meg a rabszolgákat! – parancsolja neki. – Továbbá, egy kilométerrel visszább elhaladtunk egy falu mellett. Nem lehet szemtanúja az érkezésemnek. Gondoskodj róla! – Császárnő. – A testőrkapitány meghajol, arcán csaknem imádat ül, de a többiekhez hasonlóan a gonoszság sohasem hiányzik a tekintetéből. Megfordul, és a kardját kivonva a rabszolgák felé indul. A nő remegő tagokkal fordul vissza a tengerhez, és a sikolyokra ügyet sem vetve előhívja a képességét. Szinte bánatos, ha arra kell gondolnia, mennyire megkedvelte ezt a héjat. De Volárban egy újabb várja, egy sudárabb, noha kevésbé kidolgozott izomzatú test. A formaságoknak eleget kell tenni, szerelmem – üzeni, és két karját felemelve a felhőkre összpontosít, aztán nézi, ahogy táncolnak, amikor az erejével megszólítja őket. – Itt az idő, hogy a császárnő illendően üdvözölje a királynőt!
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Vaelin
A következő vihar még az elsőnél is tovább tartott; két napig botladoztak a hóban Cara varázsos pajzsának takarásában. A folyamatos igénybevétel miatt a lánynak le kellett csökkentenie a védőbuborék méretét, és így most arra kényszerültek, hogy sűrű csomóba tömörülve haladjanak tovább. Orven gárdistái Alturk sentárjának közvetlen közelében meneteltek, de a tülekedésen és a kellemetlen közelségen kívül nem történt egyéb bajuk. Az odakint dühöngő vihar nem nagyon adott lehetőséget egyéb dolgokkal foglalatoskodni. A második napon Cara már támolygott, többször térdre esett, és csak azért sikerült a helyén tartania a pajzsot, mert egyszerre Kiral és Marken is segítettek neki. Mire leszállt az est, addigra minden áldott az összecsuklásig osztozkodott, az önkívületben motyogó Cara orrából és szeméből pedig vér csordogált. – Véget kell vetnünk ennek! – támadt rá Vaelinre Lorkan, aki szintén alig állt a lábán. – Ha tovább folytatja, meghal! A hadúr Bölcs Medvéhez fordult, kérdéssel a szemében. Az öreg sámán összeráncolta a homlokát, kinyomakodott a társaság szélére, és kidugta a botja végét a védőfalon kívülre, az üvöltő, fehér káoszba. – A szél vége, de lassan – jelentette. Tétovázott, hátrapillantott a lányra, aztán döntésre jutva kihúzta magát. – Kört alkotni, lovakat kívül, bőrt betakarni, szorosan együtt! Beletelt némi ügyetlenkedésbe, mire a lovakat és pónikat körbeállították, és Cara ez idő alatt még több erőt veszített. – Most hagy abba, Kismadár! – utasította Bölcs Medve, aki a valódi
nevük helyett továbbra is a saját maga választotta elnevezéssel illette a társait. – Nem lehet – lehelte a lány szorosan lehunyt szemmel, amelyből csorgott a vér. – A vihar… meg kell fizetni. – Vihar megy – felelte a sámán, és a lány homlokára tette a kezét. – Most hagy abba! Cara felnyögött, a szeme egy pillanatra fennakadt… és a pajzs lehullt, A hideg úgy sújtott le rájuk, mint egy pörölycsapás, és minden torokból fájdalmas hörgés tört elő. Az utazók összehúzták magukat a hirtelen támadt teher alatt, aztán ösztönösen egymásnak nyomták a testüket, Vaelin szorosan fogta Seb kantárszárát, miközben Dahrena a férfi dereka köré kulcsolta a karját, Kiral a hátához kuporodott, és halk éneklésbe fogott. Vaelin nem értette a szöveget, de a dallam ismerős volt a fülének: haláldal. A lovak és a pónik kétségbeesetten nyerítettek, ahogy korbácsolta őket a szél; némelyik kapálózott és ágaskodott a félelemtől, aztán a gyeplőjét elszakítva kimenekült a viharba. Seb is prüszkölt, tapodott, és a kantárszár megfeszült Vaelin markában, ahogy a nagy csataló hangos nyerítéssel adta jelét a tiltakozásának, és azzal fenyegetett, hogy kirántja a gazdáját a csapatból. Vaelin összeszorított foggal még közelebb húzta, azután Dahrenával együtt nekinyomult a ló oldalának abban a reményben, hogy a melegség lecsillapítja az állatot. Seb újra felnyerített, de aztán megnyugodott, valószínűleg nem valamiféle ösztönös hűségből, hanem inkább azért, mert végleg elgyengült a hidegtől. Az idő nyúlni látszott. Miközben derekasan állták a vihar dühöngését, minden egyes pillanat próbára tette a tűrőképességüket. Az első óra után a lovak elkezdtek elhullani; néma kimerültséggel roskadtak össze, és a lovasok lekuporodtak a hamarosan kőkeményre fagyó lótetemek mögött. Vaelin újabb lonak hangokat hallott: ugyanaz a dallam ismétlődött, a hegyvidéki emberek a haláldalukat lehelték a szélbe, aztán elhallgattak, ahogy a végtelennek tűnő percek lomhán vánszorogtak előre. Már Vaelin is magába roskadt, amikor a vihar egyszer csak gyengülni kezdett, és a pengeéles hideg nyomtalanul eltűnt. A hadúr elengedte Seb kantárszárát, és felkiáltott fájdalmában, amikor az érzet visszatért félig megfagyott ujjaiba. Érezte, hogy Dahrena megmoccan mellette, és a rétegzett prémpólya közepén megjelent egy erőtlen mosoly. Döbbenetére a lova még életben volt, jóllehet a jégen térdepelt, és hó torlódott fel a bordáinál. Panaszos szemmel bámult a gazdájára, miközben az a fülét
vakargatta. Felmérték a veszteségeket: a lonak pónik fele odaveszett, a gárdisták lovainak egyharmadával egyetemben. Négy sentár szintén nem élte túl a vihart. A veterán harcosok mind egy évtizeddel vagy még többel idősebbek voltak a bajtársaiknál. Lonak szokás szerint Alturk összeszedte a személyes tárgyaikat, és szétosztotta őket a többi sentár között, akik körbeállták a holttesteket. Nem szóltak egy szót sem, és mindössze azzal mutatták ki a tiszteletüket néhai társaik iránt, hogy vetettek egy gyors pillantást a holttestükre, mielőtt továbbálltak volna. Vaelin odament Bölcs Medvéhez, és nézte, ahogy a sámán fürkésző tekintete végigvonul a környező jégen. A vénség homlokán aggodalmat jeleztek a ráncok. – Merre tovább? – tudakolta a hadúr. Az öreg egy pillanat erejéig még vizslatta a tájat, aztán leszegte a fejét. – Semerre. – De hát már megfizettük az árát… – Jég törik mindenhol. – A sámán kört rajzolt maga köré a botjával. – Sehol se menni. Most mindenki megfizet árat. ♦ ♦ ♦ Tábort vertek, és vártak. A királyságiak a tűz körül kuporogtak, miközben a sentár tagjai az elhullott lovak és pónik feldarabolásával tették magukat hasznossá, hús ugyanis nem mehetett veszendőbe a jégen. A mostanra már ismerős, robajló reccsenés közvetlenül napkelte után hangzott fel. Sokkal tovább tartott, mint előtte: a jég szabad teret engedett a fájdalmának, és a szörnyű ropogás közepette fehér köd szállt fel mindenünnen. A tábla azonnal megmoccant a lábuk alatt, és az ég dülöngélni látszott odafent, ahogy egy egész, több kilométer széles jégmező mennydörgésszerű ropogás kíséretében összetört körülöttük. Ezt követően súlyos, mélységes csend állott be, és a társaság tagjai térdre estek, aztán rémülten nézegettek körbe valamiféle felfoghatatlan csapásra várva. De semmi sem történt. Csak a jég ringatózott alattuk lágyan, és a környező fagyott táj lassan, de biztosan keletnek sodródott. Vaelin Bölcs Medvével együtt megállt a jégdarab peremén, amelyen fogságba estek, és lebámultak a szakadékszerű résbe, amely olyan
feneketlen mélységre nyílt, hogy az óceán vize nem látszott az alján. – Jég jó hozzánk – szólalt meg a sámán meglepően nyugodt hangon. – Jó hozzánk? – Szigetek keletre. – Halovány mosoly játszott Bölcs Medve vén arcán. – Otthon. ♦ ♦ ♦ A rá következő héten nyugodt maradt az időjárás, így egészen megszokták az új otthonukat. A jéghegy jó háromszáz lépés széles volt, amelyen kényelmesen elfért a tábor, és a viharnak hála, bőségesen el voltak látva lóhússal. Néha a magas jégtábla összeütközött a szomszédjaival, és a jég belereszketett a találkozásba, ámbár eddig még nem repedt meg. Vaelint sokkal jobban megijesztették a rövidülő napok, semmint hogy tétlenségre lettek kárhoztatva. A Hosszú Éjszaka egyre közelebb járt, és a várúr nem kergetett tévképzeteket arról, milyen sorsra jutnak, ha elérkezik. – Nem volt más választásod – mondta neki Kiral egyik reggel. A jéghegy peremén állt, ami reggeli szertartásfélének nőtte ki magát. Most már olyan messzire sodródtak északra, hogy az Avenshura csak röpke időre látszott a szürkület és a napfelkelte között, de fényesebben ragyogott, mint amilyennek valaha is látta. A fényénél nem lehet háborúzni. Tudta, hogy mindez csupán egy ősi hiedelem. Élet, halál, szerelem, háború: örök körforgásban ismétlődtek a földön az idők végezetéig, de Avenshurát mindez nem érdekelte. Csak egy csillag volt. – Azt hiszem, ezek az emberek a végzetükbe követnek – suttogta a várúr. – Az ének hívott, és te válaszoltál. És még nem értünk az út végére. Kiral hűvös bizonyossággal a hangjában beszélt, de Vaelin nem tudta elfojtani a kétkedését, miközben az őket körülvevő, lassan sodródó jégre mutatott. – Erről semmi figyelmeztetést nem közöl? – Mióta elindultunk, mindig felhangzik benne egy figyelmeztető szólam. De bizonyosságot is sugall. Jó úton vagyunk, a halhatatlan ember várja a jöttünket. Biztosan tudom.
♦ ♦ ♦ Négy nappal később pillantották meg az első szigetet. A kicsiny, hófödte csúcs néhány kilométerre dél felé tűnt fel a láthatáron, és nagyobb testvérei csak a következő napon jelentek meg mögötte. A jéghegy egyre többet ütközött, mert a sokasodó jégtáblák beszorultak a szigetek közötti csatornákba. Több órányi folyamatos reszketést követően baljós recsegés rázta meg a táblát a lábuk alatt, és a jéghegy megrekedt. Bölcs Medve a legközelebbi szigetre vezette őket a most már repedezett jégvilágban. A hófödte lejtőkből itt-ott kopár sziklák kandikáltak ki a fehérség alól. A sámán egyre komorabb ábrázattal vezette őket a sziget déli partján, és végül egy magas szirthez érkeztek, amely alatt kunyhók csoportosultak. A csúcsos építmények falát csont- és fakeretre feszített fókabőr borította, és nyilvánvaló elhanyagoltságukból rögtön kitűnt, hogy már régen nem használják őket. Több kunyhóról is hiányoztak a bőrök, mások meg félig lerombolva álltak, kitéve az elemek dühöngésének. – Ismered ezt a helyet? – firtatta Vaelin. – Medvenép vadász itt – felelte az öreg, és csak állt kifejezéstelen arccal. – Továbbmehetünk – javasolta Vaelin, mert érezte a vénember vonakodását. – Kereshetünk egy másik szigetet. – Két nap innen. – Bölcs Medve elindult, és céltudatosan lépkedve észak felé mutatott a botjával. – Megint vihar jön. Itt várunk, elmegy. Legjobb tudásuk szerint rendbe hozták a kunyhókat, lóbőrt feszítve a résekre, mert az éjszaka gyorsan alászállt, és jeges fuvallatot hozott magával. Mostanra már mindannyian ismerték a jég viselkedését és a gyorsaságot, amellyel egy vihar előkerül a semmiből, és mindez újféle együttműködést szült a sentár és Orven lovasai között. Szótlanul, hatékonyan munkálkodtak együtt, és az együttműködésnek mintha még a nyelvi korlátok sem szabtak volna határt. – Egyszer jég csinált minden ember testvér – mesélte aznap éjszaka Bölcs Medve, öt kunyhót javítottak meg, amely elég volt ahhoz, hogy az egész társaság menedékbe húzódjon az ordító szélvihar elől, a megmaradt lovakat pedig egy külön kunyhóba terelték, és eléjük tették a kevéske maradék abrakot. A sámán a kunyhó közepén ült, és miközben füst szállt fel a tetőben nyíló, apró lyuk felé, a vénember új jelképet vésett csontpálcájába.
– Hosszú Éjszaka hosszabb akkor, néhány év, nem néhány hónap – folytatta, a csontfaragó kés hegyére szegezve a szemét. – Nincs törzs, csak egy nép, a Hosszú Éjszaka miatt. Amikor elment, egy nép lett három, már nem testvérek. – Elhallgatott, és lefújta a csontport a botjáról, felfedve a vonalakkal összekötött pontok cikcakkos mintáját. – Mit jelent? – kérdezte Cara előrehajolva. Még mindig ijesztően sovány volt, de erejének nagy részét már visszanyerte az úszó jéghegyen töltött idő alatt, habár Vaelin nem hitte, hogy ebben az állapotában meg tudná védeni őket a legutóbbi Vihartól. Bölcs Medve a szemöldökét összevonva kereste a megfelelő szavakat. – Most mese – válaszolta végül, és a tekintetét végighordozta az áldottakon. – Utazás és kezek fogása. Amikor megy vihar, új mesét csinálunk, tanulás és harc. ♦ ♦ ♦ Három napra rá a sámán délkeleti irányba vezényelte a csapatot. Minden megtett kilométerrel egyre nagyobb és egyre számosabb szigetre bukkantak, és minél délebbre mentek, annál többször találkoztak csenevész fákkal vagy bokrokkal. Ám a lovakat nem tudták mivel etetni, és mert az abrak elfogyott, hamarosan már csak Seb maradt. A paripa mind lejjebb és lejjebb bóbiskoló fejjel cammogott Vaelin nyomában. Amikor leszállt a sötétség, Bölcs Medve összehívta az áldottakat, hogy megpróbálja átadni nekik a tudása egy részét, de izgatottsága, a többiek értetlensége és a királysági nyelv gyér ismerete mind megnehezítették a feladatot. – Beszél! – utasította Dahrenát, aztán a saját homlokára tette a nő tenyerét. – Mit mondjak? – kérdezte a nő csodálkozva. – Nem száj – dörrent fel a vénség, és egy ujjával a nő homlokára bökött. – Beszél egy szót, itt! A felszólított lehunyta a szemét, és összpontosított, aztán keményebben nekinyomta a tenyerét az öreg homlokának, de az csak szörnyülködve felmordult. – Hív erő! – mondta. – Nem mind. Csak kicsi erő. A nő felsóhajtott, és újra próbálkozott, aztán egy pillanatra megdermedt,
az arcáról eltűnt minden kifejezés, és felvette a jól ismert, sima álarcot. – Torony! – szólalt meg Bölcs Medve rekedt, de elégedett kacaj kíséretében, aztán hozzátette: – Áll! Nem használ túl sok! Dahrena levette a kezét, megmozgatta az ujjait, és zavarodott ámulat tükröződött a vonásain. – Nem tudtam… Erre minden áldott képes? – Mindenki a hatalommal, erővel, igen. Képesség más, erő ugyanaz. Mind egy. Jönni! – Maga köré gyűjtötte az áldottakat, aztán a harci macskákhoz vitte őket, amelyek békésen várakoztak a közelben. A legnagyobb állatra mutatott. A többihez hasonlóan a macska eléggé lerongyolódott, de észrevehetően jobban táplálkozott azóta, hogy először foglyul ejtette őket a képességével. – Beszél! – parancsolta megint Dahrenának. – Parancsol macska. A nő szemlátomást reszketve közelítette meg az állatot, mert a macska látszólagos nyugalma ellenére még emlékezett, milyen vérengzést vitt véghez Hótánc, pedig legtöbbször nem tűnt ijesztőbbnek, mint egy nagyra nőtt kölyök. Egy-két lépésre az állattól megállt, és óvakodva kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a bestia busa fejét, aztán a szemét lehunyva előhívta a képességét. A macska pislantott, aztán lekushadt a jégre, és a mancsát az égbe lökve a hátára gördült. Dahrena örömteli nevetést hallatott, aztán letérdelt a vadállat mellé, és végigsimította a bundáját a hasán. – Mindenki próbál! – rendelkezett Bölcs Medve, és a többi áldott felé bökött a botjával, majd a macskák felé intett. – Választani, nevet adni. Most már tiétek. Cara látható lelkesedéssel indult az állatok felé, Kiral úgyszintén, de Lorkanon és Markenen nagyobb óvatosság látszott. – Mi van, ha harapnak? – kérdezte a fiatalember a sámánt, és rövid lépésekkel közelített az utolsó két állat egyikéhez. – Meghalni – felelte a sámán. – Nem hagy! Vaelin tekintete Kiralra siklott, aki egyszer csak felállt a harci macskája, egy megrágott bal fülű, kisebb méretű állat mellől. A lány mosolya lehervadt, és hirtelen élénk tekintettel kelet felé meredt. – Veszély? – lépett melléje Vaelin. – Egy új dal. – Kiral összehúzta a szemét, és zavarodottan a fejét csóválta. – Nagyon régi, nagyon különös. Bölcs Medve mondott valamit a saját nyelvén, miközben odajött
hozzájuk, és az arckifejezése inkább óvatos volt, mint riadt, amikor hozzátette: – Farkasnép. ♦ ♦ ♦ A hajnal első fényénél a sámán egy új, az eddigi legnagyobb szigetre vezette őket, amelynek a keleti oldalán üres, kopár sziklamezők váltakoztak kisebb ligetekkel és bozótossal. Vaelin hagyta Sebnek, hadd legeljen, amit csak talál a satnya bokrokon, és a csataló élvezetében nagyokat horkantva először látott neki egy rendes ebédnek. – Erőnek kellett volna hogy nevezzelek, igaz? – kérdezte tőle, és leporolta a zúzmarát az állat szőréről. – Sajnálom, hogy ennyit kellett szenvedned, öreg pajtás! Seb megint prüszkölt, és folytatta a lakmározást. Bölcs Medve a parton állt, ott, ahol a szárazföld a jéggel találkozott. Nem messze Vaskarom egy ló lábszárcsontját rágcsálta. – Mi megyünk, többi marad – közölte vele a sámán. – Farkasnép nem olyan, mint macskanép, de nem szeret túl sok ember jégen. – Hol találjuk meg őket? Bölcs Medve halkan felkacagott, és megfordulva útnak indult, mire Vaskarom magától felkelt, és a csontot a foga közé szorítva utánadöcögött. – Ők talál minket. Addig mentek, míg az ég besötétedett, és a zöld fény megint ott táncolt az égen. A sámán megpihent egy alacsony, lapos jégkupacon, és az égre pillantva elénekelte dalát az őseinek. – Mit mondasz nekik? – tudakolta Vaelin, amikor elhallgatott. – Medvenép még él. Én él, de nem sokáig várni. – Szeretnél már találkozni velük? Újra a feleségeddel lenni? – Ő van velem most, figyel. – Bölcs Medve gyanakvón sandított rá. – Te hiszed, ez… mese. Te szavad… hogy nem igaz mese. – Hazugság. – Igen, hazugság. Nincs szó medvenép nyelvén. – A hazugság akkor is csak hazugság, ha nincsen rá szó. De tévedsz: nem hiszem, hogy ez hazugság. Úgy hiszem, hogy a te néped és az enyém legendákat alkotott, hogy jobban megértse a világot, amit gyakran nem
lehet megérteni. És a legenda idővel igazzá válik. – Legenda mi? – Egy régi történet, amelyet sokszor elmesélnek, és minden elmeséléssel megváltozik. Egy olyan régi történet, hogy senki sem tudja megmondani, megtörtént-e valójában. – Amikor te és én először találkozni, te hatalom. Mint Rókalány, csak erős. Az legenda? – Nem, az igaz. De úgy, mint egy legenda, az is véget ért. – Nem – ellenkezett Bölcs Medve, és az égen örvénylő fények felé emelte a botját. – Semmi ér véget. Ott a mesék mindig él. Átnézett a válla fölött, mert Vaskarom felmordult, és feltápászkodva a levegőt szaglászta. – Sokan jön – sóhajtott fel a sámán, és talpra állt. – Harcos csapat. Kezed üres kell. Először a lándzsasólymok jelentek meg: hét hatalmas madár ereszkedett le a felhők közül, és körözött felettük, néha olyan mélyre ereszkedve, hogy Vaelinnek be kellett húznia a fejét. Elég történetet hallott Dahrenától ahhoz, hogy tisztelje a madarak halálos erejét, mégis megütközött a méretükön, legalább kétméteres szárnyfesztávolságukon, lándzsahegyszerű csőrükön és a csillogó acéltüskéken, amelyeket a karmukon viseltek. – Ezeket mind egyazon sámán irányítja? – Ha erős. Madarak látni, ő lát. – A sámán pillantása megállapodott a keleti látóhatáron, és olyan balsejtelem színezte a hangját, hogy Vaelin beleborzongott. – Kevés sámán erős, hogy sok madár béklyóz. Pillanatokkal később a fekete pontok is megjelentek a horizonton, legalább egy tucatnyi fekete folt, de hamarosan többen lettek, és Vaelin végül ötvenet számolt. A pontokból köröző alakok bontakoztak ki, amelyek könnyeden és kecsesen mozogtak a jégen. Ahogy közelebb értek, a csoport szétvált, és csaknem tökéletes kört alkotott Bölcs Medve és Vaelin körül. Nyugodtan, közömbösen bámulták a két utazót, mind egyforma fehér bundában. Vaelin még sohasem látott ekkora farkasokat, egyetlenegyet kivéve. További foltok jelentek meg a látóhatáron, és kevésbé kecsesen, de legalább olyan fürgén mozogtak. Ismeretlen látvány tárult Vaelin szeme elé, és először nem tudta biztosan, mit is lát. Csapatokra osztott, és szíjra fűzött farkasok húztak valamit maguk mögött. Ahogy közelebb értek, a
hadúr rájött, hogy az állatok szánokat húznak, mindegyiken három, a seordah harcosokéhoz hasonló lándzsával és lapos íjjal felfegyverzett férfival. A szánhúzó farkasok kisebb testűnek tűntek, mint a társaik, és sokkal nyugtalanabbul viselkedtek; acsarkodva, csattogó agyarakkal kapkodtak egymás felé, ahogy a szánok lefékeztek. Amikor a férfiak leszálltak, Vaelin gyors fejszámlálást tartott: legalább száz ember tolongott ott, kevesebb, mint a saját csapatuk létszáma, de ők otthon voltak a jégen, és farkasok meg sólymok segítették a győzelmüket. A szánhúzta harcosok szétszóródtak, és egy második kört alkottak a hatalmas testű, fehér farkasok körül, aztán két alak lépett oda Vaelinhez és Bölcs Medvéhez. Az egyik hasonló termettel rendelkezett, mint a többi jégen élő ember, akikkel a hadúr eleddig találkozott. Alig másfél méter magasnak tűnt, zömök testalkattal, ám a másik legalább Vaelinnel egyforma magas volt, ha nem magasabb, egy széles vállú, de nyúlánk, tornász alakú figura. – Ismered őket? – kérdezte Bölcs Medvét. A sámán megrázta a fejét, és a vonásai még annál is mogorvább kifejezésbe csavarodtak, mint amikor Nincsszemmel találkoztak. – Néha kereskedni farkasnép, nem velük élni. A két alak egy kis távolságra megállt, és lehúzták az arcukat takaró prémet. Az alacsonyabbikról kiderült, hogy egy középkorú nő, a jég népére jellemző kiálló arccsonttal és széles tagokkal. A szemén látszott, hogy felismerte Bölcs Medvét, talán még tisztelte is, noha a testtartása mit sem veszített feszültségéből. Vaelin észrevette, hogy a nő is saját csontpálcát hord, Bölcs Medvéénél rövidebbet, de ezt a botot is hasonló faragások díszítették. A magasabbik alak is lehúzta a prémálarcot, és egy Vaelinnél néhány évvel fiatalabb férfi arca bukkant elő, akinek a vonásai egyáltalán nem hordozták a jégnép jellegzetességeit. Vaelin rossz érzése csak tovább mélyült, amikor észrevette a férfi bőrszínét. Sápadt bőre és feketébe hajló szeme a voláriakra emlékeztette. A nő mondott valamit a saját nyelvén, amire Bölcs Medve egy bólintással és néhány szóval felelt. – Sámán üdvözöl sámán – magyarázta Vaelinnek. – Ez… szokás. Az asszony tekintete Vaelin felé fordult, és tetőtől talpig végigmérte, majd biccentett a fiatalembernek. Amaz óvatos mosollyal köszöntötte a hadurat, és az arcán a fiatalokra jellemző zavar tükröződött, mint amikor fontos találkozóra hivatalosak.
– Az anyám a nevedet kérdezi – mondta neki királysági nyelven, elharapott hangzókkal, de könnyen érthetően. – Az anyád? – Vaelin tekintete oda-vissza járt kettőjük között, és felhúzta a szemöldökét. – Igen – válaszolta a fiatalember. – Sokszárny, a Háromsziget farkasnépének sámánasszonya. Én a fia vagyok, akit a nép Hosszúkésnek nevezett el. – Valóban? – bámult rá Vaelin, és miközben hagyta a csendet hosszúra nyúlni, észrevette, hogy a fiatalember lazán tartja a kezét a dereka mellett. Nem viselt fegyvert, de Vaelin biztosra vette, hogy legalább egy kés rejtőzik a bundája alatt, és használni is tudja. Az is feltűnt neki, hogy a körben fekvő farkasok a fülüket hegyezik, és felemelik a fejüket, mintha valami láthatatlan parancsnak engedelmeskednének. – Nem az anyád… az egyetlen sámán itt – vonta le a következtetést Vaelin. – Ő a sólymoknak parancsol, te pedig a farkasoknak. A fiatalember összeszorította a fogát, és kipréselt magából egy mosolyt. – Igen, és a nevedet kérdezzük. – Először én akarom tudni a tiédet, volári. Az igazit. Túl sok honfitársaddal végeztem már ahhoz, hogy ilyen könnyen megbízzam benned. A farkasok egyként felemelték a farukat a földről, és a torkukból egységes morgás tört elő, miközben a fiatalember sötét képpel nézett, és békítetlen hangon kijelentette: – Nem vagyok volári. Ekkor Sokszárny vette át a szót, és tömören felelt, de ez láthatólag elég volt ahhoz, hogy a farkasprémbe öltözött férfi elfojtsa a haragját, és a farkasok újra lefeküdtek, ahogy a férfi nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon. – Születésem szerint Astorek Anvirnak hívnak – felelte végül –, és a nevedet kérdezem. – Vaelin Al Sorna, az Északi Végek várura a királynő kegyelméből. Sokszárny feléje lóbálta a csontját, és torokhangon felkiáltott, miközben az arca ingerülten összerándult. – Az anyám szerint neked is van másik neved – tolmácsolta Astorek Anvir. – Az eorhil Avenshurának nevez, a seordah pedig Beral Shak Úrnak. – Nem ismerjük ezeket a szavakat – forgatta a fejét Astorek –,
magyarázd el, mit jelentenek! – Avenshura a legfényesebb csillag, amely megjelenik a reggeli égen. Beral Shak Úr pedig annyit tesz, Hollóárnyék. Astorek és Sokszárny összenézett, és jelentőségteljes pillantást váltottak. Semmit sem szóltak, de abból, ahogy Bölcs Medve kihúzta magát, Vaelin arra következtetett, más módon tanácskoznak. – Hívd össze a népedet – mondta neki kisvártatva Astorek és kövessetek minket! – Minek? – kérdezte Vaelin. – Kövessetek, és megtudod! – A volári hátat fordított, és visszament a szánjához. A farkasok egyszerre keltek fel, hogy beálljanak a sorba mindkét oldalon, miközben a gazdájuk még hátrakiáltott a válla fölött: – Vagy maradjatok, és pusztuljatok el, amikor leszáll a Hosszú Éjszaka. ♦ ♦ ♦ A sziget mindkét végén kilométerekre elnyúlt. Fák borították, és a közepén egy hegy emelkedett, hóval borított gránitszirtekkel. – Farkasotthon – fordította Bölcs Medve a hely kimondhatatlan nevét. – Sok év nem járok itt. Az út négy kemény napig tartott a jégen keresztül, amely észrevehetően elvékonyodott, minél délebbre mentek. Aggasztó látványt nyújtott, amikor a nap delelőn járt, és a fény megvilágította az alig néhány méter vastag réteg alatt rejtőző légbuborékokat. – Nyáron elolvad – mesélte Astorek –, és a szigetek elszakadnak egymástól. Csak csónakkal lehet átkelni. Bár abból éppenséggel sok van. Eddig nyájas modorban vezette a csapatot, és nem sértődött meg a sentár ösztönös gyanakvásán, sem pedig a királyságiak nyílt ellenségességén. – Nem tűnik helyesnek, hogy megbízunk benne, uram – súgta Orven, és sötét arckifejezése tükrözte a katonáiét, ahogy a volárit fürkészte. Mint a többi királyságból származó férfi, kénytelen-kelletlen elhagyta a napi borotválkozást és hajápolást, ami vad kinézetet kölcsönzött neki, ráadásul a gondozatlan szakálltól és hosszú hajtól alig lehetett ráismerni. – Véres leckével tanultuk meg, milyen jól használják a kémeiket. – Ez itt nem kém – ellenkezett Kiral, társaságuk egyetlen olyan tagja
Bölcs Medve mellett, aki nem viseltetett ellenérzéssel a fiatal sámán iránt. – A dalom nem jelez csalárdságot. – Ezek az emberek megbíznak benne – nyomatékosította Vaelin, amikor Orvenen látszott, hogy nem nyugtatják meg a vadászlány szavai. – És Bölcs Medve úgyszintén. Egyébként sincs más lehetőségünk. A farkasnép laza csoportba verődve várakozott a sziget nyugati partjának egyik nyúlványán. Több száz férfi, nő és gyermek bámulta leplezetlen kíváncsisággal a jövevényeket. Tíz, vagy annál több állatból álló farkascsordák vegyültek közéjük, középen egy-egy sámánnal, miközben lándzsasólymok népes raja körözött a fejük fölött. Sokszárny felemelte a csontbotját, amikor egy férfi odajött, és üdvözölte. Magasabb és szélesebb csontú volt a legtöbb jégembernél. A sámánasszony és Astorek egyaránt megölelte, és az ölelés melegségéből kitűnt, hogy az utazók egy családi találkozás szemtanúi. – Az apám szíves üdvözletét tolmácsolom – továbbította Astorek az üzenetet. – Ő a vezér. A ti nyelveteken a neve annyit tesz, Bálnaölő. – Köszönjük a vendégszeretetét – felelte a várúr, és megfigyelte, hogy Sokszárnnyal ellentétben a sámán fennhangon fordította a szavait a farkasnép főnökének. Bálnaölő ugyanazzal az érdeklődéssel mérte végig Vaelint, amelyet a felesége tanúsított, csak barátságosabb képet vágott hozzá. – Azt mondja, fura dolog, amikor egy régi mese megelevenedik – fordította a szavait Astorek. Vaelin arra kérte, magyarázza meg, mit ért ezalatt, de Bálnaölő addigra már továbbment, és szélesre tárt karral közelített Bölcs Medvéhez. Megölelték egymást, aztán üdvözlő szavakkal kedveskedtek egymásnak a jégnép nyelvén, amelyből Vaelin még mindig semmiféle jelentést sem tudott kihámozni, annak ellenére, hogy hetek óta hallgatta. – Azt hittük, nincsen már medvenép – magyarázta Astorek. – Az apám örömmel látja, hogy tévedtünk. – Összecsaptak a voláriakkal – mesélte Vaelin. – Átkeltek a jégen, hogy a mi hazánkban találjanak menedéket. Azonban úgy látom, a ti népetek nem járt ilyen szerencsétlenül. Astorek arca elsötétedett, és amikor Vaelin elkapta Kiral együttérző hunyorítását, eltűnődött, vajon milyen hangokkal üzen az ének. – Mi is háborúztunk – tiltakozott a volári. – Véres harc volt, de hamar vége lett.
♦ ♦ ♦ A település egy kilométert foglalt el a partból. Ahelyett, hogy kiirtották volna az erdőt, a farkasnép a fák között alakította ki az otthonát. Többnyire fenyők és nyírek váltakoztak egymással, magas és erős fák, amelyek elbírták a közéjük vert gyaloghidakat. Ágaik közül kötelek és létrák lógtak. A nagyobb épületek az erdőtalaj szintjén foglaltak helyet. A fából épült, gúla alakú szerkezeteket moha borította, és látszólag a levegőben lebegtek, a fák körül, mintha azok árnyékában nőttek volna, akár valami hatalmas gombák. A csapatot a legnagyobb építményhez vezették, egy lenyűgöző méretű, kör alakú csarnokhoz, amelyet a legmagasabb fa körül alakítottak ki. A fatörzs a padlóból nőtt ki, és a teteje kikandikált a sokgerendájú tetőből. A belső teret alacsony asztalok foglalták el, székek nélkül, ugyanis a farkasnép prémeken foglalt helyet, amelyeket házról házra vittek magukkal, ha a szükség úgy hozta. Már sokan megjelentek a csarnokban, mire bevezették Vaelint és a többieket. Astorek egy sor asztalhoz kísérte őket, amelyeket a központi fa körül rendeztek el. – Ez a tanácstermetek? – kérdezte Vaelin, és helyet foglalt az egyik prémkupacon, Dahrenával az oldalán. – Az a hely, ahol döntéseket hoztok – részletezte a fiatal volári értetlen arcát látva. – Döntéseket. – Astorek halk kacaj kíséretében felsóhajtott, és arrafelé nézett, ahol az apjának nevezett férfi leült, és intett Bölcs Medvének, hogy csatlakozzon hozzá. – A döntések már jó ideje meghozattak. És nem mi hoztuk őket. Mielőtt Vaelin tovább kérdezősködhetett volna, Alturk ledobta magát vele szemben, és azt mormolta az orra alatt: – Az én népem már régen megetetett volna minket. Vagy legalább megölt volna. – A sentár főnök sok súlyt veszített az erőltetett menet alatt, mint mindannyian, de míg a többiek néhány nap alatt felépültek, őt szemmel láthatóan jobban megviselte a jégvilág. A lonak férfiak állán nem nőtt szakáll, így Alturk arca koponyaszerűen lesoványodott, egykor kopasz fején most kócos, fekete haj meredezett, és a karján már régen nem duzzadtak olyan vastag izmok, mint annak előtte. A mélységes bánat, amit Vaelin a hegyekben látott rajta, továbbra sem hagyta el a képét, és a várúr azon tanakodott, talán Alturk készakarva kapaszkodik bele a gyászba, és
hagyja, hogy az eleméssze, azt remélve, hogy a jég befejezi, amit a háborúskodás nem tudott. – Örülnöd kellene – szegezte neki Dahrena. – Amikor hazatérsz, olyan nagyszerű történetet mesélhetsz a tűznél, amilyet senki más. – Alturk sohasem ül a tűzhöz – vágott közbe Kiral. – Bár a nővérem egyszer azt állította, mindenkinél jobb története van. Mert Alturk egyszer hallotta egy isten hangját, és ezt a Mahlessa is megerősítette. A lonak főnök az asztalra csapott, aztán vadul Kiralra meredve, összeszorított foga közül ráhördült a saját nyelvén. Vaelin már majdnem felugrott, hogy megvédje a lányt, de a vadász a félelem teljes hiányával, mosolyogva meredt a tahlessára, majd válaszolt valamit lonakul, amit gyorsan Vaelinnek és Dahrenának is lefordított: – Egy történet, amit nem mesélnek el, elfecsérelt kincs. Hamarosan behozták az ételt, a sült hússal, magvakkal és bogyókkal megrakott fatálakat. – Fókaíze van – jegyezte meg Alturk, amikor nagyot harapott a húsba. – Csak nem olyan rágós. – Rozmár – magyarázta Astorek, aki odajött, és leült az asztalukhoz. – Téli hús. Nyáron főként szarvast eszünk. – Kíváncsi pillantást vetett Alturkra és Kiralra, aztán Vaelinre siklott a tekintete. – Ti nem ugyanabból a törzsből származtok. – Hát nem – szögezte le jelentőségteljes mordulással a tahlessa, miközben tovább rágott és nyelt. – Mi lonakhim vagyunk, míg ők – intett a fejével Dahrena és Vaelin irányába – Merim Her. – A népeink régóta ellenségek – vallotta be a várúr. – Most azonban szövetségesek lettünk, és éppen a tieid tettek minket azzá. Astorek bosszankodva felsóhajtott, ám ezúttal nem mutatta, hogy megsértették. – Ezek itt az enyéim. – Hogyhogy beszéled a nyelvünket? – tudakolta Dahrena. Astorek Bálnaölőre pillantott, aki izgatott társalgásba merült Bölcs Medvével. – Hamarosan megtudod. A lakoma az éjszakába nyúlt, és a bőséges húst erősen fenyőillatú, bódító itallal mosták le. Vaelin csak megnyalta az italt, aztán félretette, de Alturknak ízlett.
– Mintha meginnék egy fát – jegyezte meg, aztán bemutatta egyik ritka hahotáját, miután kiürítette az ivótálját. – Erdei bogyókat és fenyőtobozokat erjesztünk – magyarázta Astorek. – Ha az ember elég sokáig hagyja állni, akár tüzet is lehet vele gyújtani. – A gyomromban már tüzet gyújtott! – Alturk újabb ivótálat emelt az ajkához, aztán néhány korttyal kiitta. Az est előrehaladtával Vaelin megkönnyebbülten állapította meg, hogy a tagbaszakadt lonak inkább merengős, és nem pedig verekedős fajta, amikor iszik. Figyelte, ahogy előredől, és a fejét a kezén megtámasztva folytatja a vedelést, közben mindegyre magában motyogva, amivel jól látható viszolygást váltott ki Kiralból. – Szégyent hozol a Mahlessa sentárjára ezzel a viselkedéssel! – húzta fel az orrát a lány. Alturk vigyorgott, és lonakul válaszolt. Kiral haragos arcából ítélve nem bóknak szánta. A vadászlány egy káromkodást vágott a fejéhez, szintén lonakul, aztán félig kihúzott késsel felugrott. – Elég! – parancsolta keményen Vaelin olyan hangosan, hogy a csarnokban egyszerre minden beszélgetés elhallgatott. – Nem a saját otthonodban vagy! Megsérted a vendéglátóinkat! – folytatta csendesebben, és pillantása Alturkra esett. – Te pedig, Tahlessa, jobban teszed, ha mész, és kialszod magad! – Merim Her! – vágott vissza a lonak összeakadó nyelvvel, aztán félig felállt, és a harci bunkójáért nyúlt, de rögvest el is ejtette. – Fiúgyilkos! – Megtámaszkodott az asztalon, és megpróbált feltápászkodni, azonban a feladat meghaladta a képességeit, összeesett, és arca hangosan puffant az asztal lapján. Úgy maradt, ahogy volt, és hamarosan már horkolt is. – Varnish – gúnyolódott Kiral, aztán visszaült, és bosszankodva pillantott Vaelinre: – Hagynod kellett volna, hogy megöljem. A dalom azt súgja, hogy nem sok hasznát látjuk. – A zavart elmének gyógyítás kell, nem halál – vélte Astorek, és együtt érzőn nézte a szendergő lonakot. – És az egy törzsből valóknak nem lenne szabad megölni egymást. Kiral felnevetett, és bedobott egy bogyót a szájába. – Mivel már a Merim Hert sem szabad vadásznunk, a lonakhimnak nem sok szórakozása maradt ezen kívül. Astorek szomorúan megrázta a fejét. – Milyen furcsa, mégis milyen ismerős.
♦ ♦ ♦ A lakomának néhány órával később vége szakadt, és a sentár a csarnok másik végébe vitte a továbbra is eszméletlen Alturkot, ahol Astorek utasítása szerint megágyazhattak maguknak. A faluban nem maradtak üres kunyhók, amelyekben ilyen sok jövevényt elszállásolhattak volna. – A törzs évről évre népesebb lesz – mesélte. – Folyamatosan házakat építünk. Bálnaölő és Sokszárny megjelent a fiatalember mellett Bölcs Medve társaságában, és a sámánasszony a csarnok széles ajtajára mutatott a botjával. – Ideje, hogy megismerd a történetünket! – tolmácsolta Astorek. A csarnok melege után a kinti hideg roppant súllyal nehezedett Vaelinre, kinyomta a levegőt a tüdejéből, és azonnali lüktetést eredményezett a halántékában. Dahrena és Kiral is vele tartottak, és együtt követték a jégnép vezetőit az erdőbe. Astorek lángoló fáklyával mutatta az utat. Meredek, hóval vastagon fedett ösvényen baktattak, és minél magasabbra másztak, annál nehezebb lett a haladás, habár a farkasnép tagjai ösztönös fürgeségével mozogtak, hiszen már sokszor végigjárták ezt az utat. Végül egy kopasz szikla alatti sík területre érkeztek, és Astorek felemelte a fáklyáját, hogy megvilágítsa a sziklafalon nyíló barlang szűk száját. Kiral és Dahrena riadtan bámultak a nyílásra, és Bölcs Medve keményebben megmarkolta a csontpálcáját. – Erő? – kérdezte tőle. – Nagy erő – bólintott a sámán, aztán nyilvánvaló aggodalommal kémlelt be a lyukon. – Lehet, túl nagy. – Itt nem eshet bántódásotok – biztatta őket Astorek, és a barlangba bebújva intett Vaelinnek, hogy kövesse. – Ez a hely ugyanannyira a tiétek is, mint a miénk. Az üreg szűk torka nagyobb barlangteremre nyílt. A falak szárazak voltak, és a levegő megőrizte a régi idők dohszagát. A sziklapadlóba számos tányérszerű mélyedést vájtak, és különböző árnyalatú festékekkel színezték őket, azonban Vaelin figyelmét leginkább a falak ragadták még. A félkör alakú terem kétharmadát falfestmények díszítették. Az erős, élénk
színek vibrálni látszottak a fáklyafényben. Sokszárny belekezdett a mondókájába, és a barlang szájához legközelebb eső falrészhez irányította Vaelint. – Anyám üdvözöl a farkasnép emlékezetében – tolmácsolta Astorek. A várúr a kőre festett képeket szemlélte, és meglepetéssel nyugtázta, hogy a festék még új, a jelenetek jól kivehetők. Egy nagyobb, fekete festékfoltot tűhegynyi sárga pontok díszítettek; ez ábrázolta az éjszakai égboltot. Kicsivel odébb kezdetleges pálcikaembereket látott, amelyeket az ismeretlen művész népes csoportba rendezett, aztán a következő képen ugyanazt a csoportot három fekete vonallal elválasztotta egymástól. – Az első Hosszú Éjszaka vége – értelmezte az ábrát Astorek és a három törzs, amelyek felosztották egymás között a szigeteket. Akkoriban még nem voltak sámánok, és az emberek nehéz életet éltek. De a törzsek mégis virágzottak. – Továbbment, a fáklyafény végigtáncolt a különböző jeleneteken, és a képek egyre kifinomultabbak lettek, aztán egy idő múltán már nem is pálcikaalakok szerepeltek rajtuk, hanem emberek és állatok rajzai. A vadászok rozmárt űztek a jégen, és csónakorrból szigonnyal lestek a bálnára, megint más alakok épületeket emeltek a fák között. Vaelin megtorpant a következő falrésznél, hogy jobban megértse a jelenetet: egy sziget látszott a rajzon, a hegy alakjából ítélve Farkasotthon, és mellette valamiféle hajó, de nem teljesen ismeretlen fajtájú. Hosszú volt, és alacsonyan ült a vízen; egyetlen árboca mellett sokkal több evezővel rendelkezett, mint a mai vitorlások. – Nyugatról érkeztek a nyári hónapokban – mesélte Astorek. – Oly sok éve történt, hogy azóta már a csillagok is más úton járnak. A magas népek érthetetlenül zagyváltak, de értékes ajándékokkal érkeztek, erősebb és élesebb vaspengékkel, mint amiket mi valaha is olvasztottunk, meg csodálatos üvegszerkezetekkel, amelyek messzire vitték a tekintetet. Nagy hajónépnek neveztük el őket. Két férfi- és egy nőalakra mutatott egy bárka mellett. A nő megdöbbentő szépség volt: sötét hajú és zöld szemű, hosszú fehér köntösben és vörös kővel díszített, félhold alakú arany amulettel a nyaka körül. A tőle balra álló ember kék ruhát viselt, alacsonyabbnak látszott, és szép, ámde keskeny arcán félmosoly ült. Azonban legfőképp a jobb oldali férfi ragadta meg Vaelin képzeletét, egy lenyűgöző magasságú, szakállas, széles vállú figura, töprengőn összevont szemöldökkel, akinek arca csaknem megegyezett valakiével, akit Vaelin már látott egyszer.
– Ő az! – fordult Bölcs Medvéhez, és a szíve izgatottan dübörgött a mellében. – A romba dőlt városban talált szobor! Te is látod? A sámán bólintott, de az arca lényegesen kevesebb lelkesedést tükrözött. – A medvenép is tud történet – mondta. – Nagy hajónép halált hoz jégre. – Igen – folytatta Astorek továbblépkedve, és fáklyája fényét egy újabb jelenetre vetette. A sziklarajz pusztítást ábrázolt, a már látott faluban mindenütt hullák hevertek. – Békével jöttek, és kincseket akartak a tudásukért cserébe. Harcosokkal érkeztek, akik senkit sem bántottak, mégis halált hoztak. A nagy betegség nyomán az összes falu elnéptelenedett, mígnem a három törzsből csak hírmondó maradt. A fény újra a nőt világította meg, aki ezúttal egyedül szerepelt a képen. A rajz oldalról ábrázolta. Az alak leszegte a fejét, és szörnyű bánat torzította el a vonásait. A kezét az arcához szorította, és vér folyt az ujjai közül. – A nő mentett meg minket – mesélte Astorek. – Hogy hogyan, azt máig nem tudjuk pontosan, de a vérét adta, és az megmentett, a betegség elmúlt. Csakhogy… – Megvilágította a következő képet, amelyen két férfi állt a nő teste felett. A széparcú mosolya eltűnt, a vonásain harag ült, míg a szakállas szenvtelenül nézett le az asszonyra, bár az kitűnt, hogy akárki is festette a képet az ősidőkben, szemtanúja volt a leplezni kívánt gyásznak. – A magasabbik felszállt a nagy hajójára, és elvitorlázott. De a másik maradt, mert nem akart távol lenni az asszony testétől, és azt sem engedte, hogy a szokások értelmében átadják a jégnek. Aztán… – Egy árnyszerű alak bukkant fel a következő képen, egy hóviharban szánt húzó férfi figurája. – Északra vitte a testét, amikor elérkezett a tél, és azóta a jég népe egyszer sem látta. De… hagyott itt egy ajándékot. Astorek várt, és részben tétován, részben csodálattal pillantott Vaelinre. – Ez a hajónép sok mindent tudott: hogy miként kell megmunkálni a fémet, és mit üzennek a csillagok, még a jövőt is. Astorek az eddigi legnagyobb képre vetítette a fáklyája fényét. A rajz az egész falat elfoglalta a padlótól a sziklamennyezetig, és olyan művészien és jól olvashatón kivitelezték, amely még Alornisnak is büszkeségére vált volna. Egy harminc év körüli férfi arca látszott a kövön, inkább szögletes, mint szép vonásokkal, egy fekete szemű férfié, akinek mosoly ült az ajkán. Kemény arc volt, soványságából látszott, hogy nem idegen tőle a
nélkülözés, és, amennyire Vaelin meg tudta ítélni, talán még az erőszak sem. Elég gyilkossal nézett már farkasszemet ahhoz, hogy tudja… Hirtelen beléhasított a felismerés, és minden gondolata elszállt. Érezte, hogy Dahrena mellé lép, és megfogja a kezét, amely – csak most ébredt rá – enyhén remegett. – Ez itt annak az arca, aki egy egyelőre ismeretlen veszélytől fog megmenteni minket – mesélte Astorek. – A széparcú úgy nevezte, hogy Hollóárnyéka.
HARMADIK RÉSZ Aki azt állítja, hogy kivételes érzéke van a háborúzáshoz, az a legnagyobb bolond. Hiszen a sikeres harcászat nem más, mint az őrület gyakorlata. – LYRNA AL NIEREN KIRÁLYNŐ, ÖSSZEGYŰJTÖTT MONDÁSAI AZ EGYSÉGES KIRÁLYSÁG NAGYKÖNYVTÁRA
VERNIERS ELBESZÉLÉSE
Az utunk harmincötödik napján kötöttünk ki Marbellisben, ahol a kapitány partra szállt tíz matróz kíséretében. Mindegyik a Fogaknál és Alltornál szerencsétlenül járt voláriaktól szerzett lenyűgöző kincseket és fegyvereket vitt. – A hajók rakományból táplálkoznak – mordult oda nekem a kapitány, mielőtt leszállt. Mintha azokban a napokban szívesebben beszélgetett volna, bár Fornellával továbbra sem volt hajlandó szót váltani. – Ennyi zsákmánnyal legalább fél hajófenékre való fűszert veszek. Maradj a fedélzeten, és tartsd rajta a szemed azon a boszorkányon! A nő mellém állt a korlátnál, miközben én a kikötőt és a mögötte elterülő várost vizslattam. – Úgy hírlik, ez a hely az északi birodalom ékköve – szólt tűnődve. – Meg kell hagynom, némileg kopottnak tűnik ez a dicsőség. Marbellist a háború óta folyamatosan toldozták, és a kikötőváros rohamos gyógyulásával egymás után tűntek el a különféle leégett és lerombolt negyedek. De míg a várost újjá lehetett építeni, a lakosok szíve egészen más lapra tartozott. A háború óta eltelt évek alatt sokan folyamodtak a császárhoz, hogy intézzen azonnali és tartós megtorlást az északiak ellen. A leghangosabban és legnagyobb számban éppen a marbellisiek szorgalmazták az intézkedéseket. – „Ékkőre bukkantunk a sivatagban – idéztem –, és megperzselt salakká aljasítottuk.” – Szép szavak – dicsérte a nő. – Feltételezem, saját írás. – Valójában egy fiatal költő gondolatai, akit Varinvárban ismertem meg. Igazából annak a tábornoknak a fia, aki a várost csaknem porig romboló hadseregnek parancsolt. – Gondolom, az apjától nem tudtál találkozót kérni. – Nem. Minden megkeresésemet elutasította. A fia azonban szívesen beszélt, ha álltam az esti bort.
– Mi volt a kifogása? Volt-e bármilyen indoka, hogy így tegyen? Megráztam a fejem. – Csak a sajnálat és a bűntudat, bár ő nem vett részt tevékenyen a mészárlásban. Azt azért hangsúlyozta, hogy az apja hamar elfojtotta a hadserege túlkapásait, és eközben több mint száz embert végeztetett ki különféle borzalmas bűntettekért. – Tokrev is kivégeztette volna őket. A halott rabszolgák semmit sem érnek. Elfordultam a korláttól, és elindultam a közös kabinunk felé. – Dolgunk van. ♦ ♦ ♦ Kutatásunk az elmúlt hetekben elmélyítette az ősi mítoszok ismeretét, de eleddig alig tudtam meg valamicskét a Szövetséges eredetéről, vagy az általa űzött halhatatlan ember hollétéről. A később Volári Birodalomnak nevezett terület népeinek legrégebbi, töredékes meséiben találtam némi utalást sötét istenek vagy gonosz szellemek mesterkedéseire, de egyszerűen lehetetlennek tűnt szétválasztani a tényeket a tévelyedett babonaságtól. A halhatatlan ember utáni kutatás sokkal gyümölcsözőbbnek bizonyult: a mese nem kevesebb mint hét különböző változatát sikerült felderíteni, amelyek többsége Azraelből származott, és arról szólt, hogy a Hit elutasítása balszerencsét hoz. Azonban más történetek is előkerültek: az egyik Cumbraeli legenda szerint egy istentelen eretnek elkövette a lehető legszörnyűbb bűnt a Tízkönyvek elégetésével, és a Világatya azzal átkozta meg, hogy az örökkévalóságig kellett elmélkednie a tettén. A mai napon egy meldenei történetet sikerült gyűjteni, amely szerint réges-régen egy hajótörött vergődött partra a Szigeteken, akinek vízbe kellett volna fúlnia, de mégsem halt meg, miközben a legénység többi tagját elragadta a tenger. Urlánnak nevezte magát, és azt állította, a régi isteneket keresi. Felnéztem a tekercsből, mert a fedélzeten egyszer csak felhangzott a csizmák dobogása. A kapitány sikeresen túladott a rakományon. Fornella már elaludt, és meztelenül feküdt az ágyon, ahogyan mindennap tette. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre többet aludt, és a haját is egyre több ősz szál tarkította. Öregszel, úrnőm – gondoltam, és meztelen testén végigtekintve megállapítottam magamban, hogy az arcán gyarapodó
ráncok ellenére még mindig gyönyörű. Rádobtam egy takarót, és kimentem. Leszállt az éj, és fáklyák világították meg a fedélzetet, leginkább az orrban, ahonnan szüntelen kopácsolás hallatszott. Előrementem, és a kapitányt találtam ott. Összefont karral állt a fedélzeten, és szigorú tekintetét egy férfira szegezte, aki kötelekről függeszkedett a hajóorr alatt. Az idős, de életerős mester a ruházatából ítélve alpiri lehetett, és vésővel, kalapáccsal munkálkodott az állkapcsát vesztett orrszobron. Faszilánkok repültek mindenfelé, és a szobor ormányáról eltűntek a háborús sebesülések. Megfigyeltem, hogy egy új, még faragatlan fakockát illesztett a szoborhoz, hogy abból vésse ki a tengeri kígyó állkapcsát. – A legénység nem szereti, ha nincs isten a hajón, aki lecsendesítse a hullámokat – mordult fel a kapitány, szemét le nem véve az ács munkájáról. – Háromszoros árat fizettem neki, hogy holnapra kész legyen. – Melyik isten ez? – kérdeztem, a kígyó felé intve. – A régiek, vagy az újak közül való? A kapitány szemében enyhe gúny csillogott, és kitérő választ adott: – Most hirtelen kutatásra érdemesnek tartod a népemet, firkász? – Talán a segítségemre lehet a küldetésemben. Megvonta a vállát, és az orrszobor felé biccentett. – Ez itt az egyik istennőnk, Moesis kígyóisten húga, Levansis. Bár megvetette a fivérét a gonoszságáért, megsiratta, amikor Margentis elpusztította a testét, és a könnyeitől tíz évre lecsillapodott a tenger. Hozzá imádkozunk, amikor viharos az idő. Nem mondhattam, hogy behatóan ismerem a meldeneiek történelmét, de azt tudtam, hogy az isteneik a Szigetek hatszáz évvel ezelőtti gyarmatosításának idejéből származtak. Az ott talált romok tanulmányozásából kiderült, hogy már azelőtt is lakták emberek a Meldenei-szigeteket. – Tehát új istenség – folytattam. – Mit tudsz nekem mesélni a régiekről? Elfordította a fejét, és összefont karjait még szorosabban összekulcsolta. – Azokhoz nem imádkozunk. – De micsodák ők? A kapitány óvakodva a legénysége legközelebb álló tagjaira sandított. A két fiatal matróz, akik mindketten a Fogak csatájában sérültek meg, leplezetlen felháborodással meredtek rám. – Balszerencsét hoz, ha a régi istenekről beszélünk a hajón – válaszolta végül a kapitány, és a pallóhoz lépett. – Meghívhatsz egy italra, firkász.
Úgyis híreim vannak a számodra. ♦ ♦ ♦ Egy csendes ivóba vitt a raktárnegyedhez közel. Főként rakodómunkások jártak ide, akik legurítottak egy-két kupa bort a nap végén. A hangulat még a törzsvendégek jól látható kimerültségén túl is nyomasztóan komor volt; a legtöbb vendég csak ült, és némán az italába merengett. Ablak mellett helyezkedtünk el, és a kapitány pipára gyújtott. A pipa tálkáját azzal az édeskés illatú, ötlevelű növénnyel tömte meg, amelyet előszeretettel fogyasztottak az északi birodalomban, ám amelyre másutt rossz szemmel néztek bódító hatása miatt. – Na, ez az igazi! – sóhajtott egy nagyot, és füstfelhőt fújt a levegőbe. – Egyszer hazavittem néhány magot az asszonynak Nem fejlődött rendesen, rossz volt neki a talaj. Kár, mert meggazdagodhattunk volna belőle. – A régi istenek – folytattam, tollamat a tekercs fölött készenlétben tartva –, mit tudsz mondani róluk? – Nos, először is azt, hogy régiek. – Felkacagott. Nemigen hallottam még nevetni, és a pipája tartalmának tudtam be a dolgot. Jókedve a környező asztaloknál ülőknek is feltűnt, és néhányan helytelenítően meredtek ránk. Eltűnődtem, miféle szerencsétlen történés lombozhatta le őket ennyire. – Már akkor is ott álltak, amikor a népem először szállt partra a szigeteken – folytatta a kapitány, újra magára vonva a figyelmemet. – A kőistenek olyan élethűek voltak, hogy úgy tetszett, egyetlen érintéstől szinte megszólalnak. – Te láttad őket? Pöfékelt egy keveset, aztán bólintott. – A kapitányok előjoga. Amikor valaki megszerzi az első hajóját, elmegy a barlangokhoz, és lerója tiszteletét az isteneknek. Már csak udvariasságból is, hisz ők voltak ott előbb. És persze számos történet kering azokról a pórul járt kapitányokról, akik nem zarándokoltak el oda. – Tehát ezek az istenek több száz évvel ezelőtt talált szobrok. – Nem egyszerűen szobrok, firkász. – A kapitány arcán sötét felhő vonult át, ahogy visszaemlékezett. – A szobroktól nem kezd el verejtékezni az ember, amint megpillantja őket, nem fáj tőlük a feje, amikor megközelíti őket, és nem vetítenek képeket a fejébe, amikor lehajol, hogy megérintse a
lábukat. Lúdtollam megtorpant a pergamenen, és elfojtottam egy sóhajt. Elég fura dolgot láttam már ahhoz, hogy tudjam, amit egykor babonaságnak gondoltunk, az mind valóság, de erőt vett rajtam a bennem lakozó hitetlenség. – Képeket vetítenek az ember fejébe? – kérdeztem közömbös hangon. – Egy röpke pillanatra megérintettem az istenasszony lábát, és… hirtelen elém tárult a Szigetek látványa, de mégsem a Szigetek volt. Egy várost láttam, amely a mostani fővárosunk helyén állt. Sokkal gyönyörűbb volt: az egész csillámló márványból épült, a kikötőt megtöltötték a hajók, a mieinknél hosszabb, és főként evezősök hajtotta bárkák. És nem kalóznép lakta ezt a várost, ez rögtön látszott. Egyetlen matróznál sem voltak fegyverek. Akármilyen kort is láttam, abban az időben béke uralkodott. Elhallgatott, és a tekintetét elhomályosította a visszaemlékezés, miközben kivette a pipát a szájából, és alig eszmélt, amikor rákérdeztem: – Az istenasszony lábát? A régi istenek istennők? – Az egyikük az. A másik kettő férfi. Egy nagyszakállú fickó, meg egy másik, fiatalabb, szép arcú isten. Egyiket sem érintettem meg, mert az ő látomásaik csak a legbátrabb szemeknek valók. Állítólag a Pajzs mindháromnál lerótta az áldozatát. Azt beszélik, ő az egyetlen ember. – Ismerek egy történetet egy férfiról, aki sohasem tudott meghalni. A mese szerint a régi isteneket keresve érkezett el a Szigetekre. A kapitány fújtatva kacagott, és visszatette a szájába a pipát. – Urlan. A nagyanyám mesélte nekem ezt a mesét. – Az én változatom szerint a férfi megsértette őket azzal, hogy lehetetlen ajándékot kért tőlük, ezért megátkozták, és örökkön-örökké a tenger fenekén kell kóborolnia. A kapitány gomolygó pipafüstöt eregetve, elködösödő tekintettel ráncolta a homlokát. – A nagyanyám másként mesélte, de az ősi történetek gyakran változnak attól függően, ki mondja őket. Ő úgy regélte, Urlánt elüldözték a Szigetekről, kitették egy csónakban az óceánra, és figyelmeztették, hogy sohasem térhet vissza. És nem azért, mert megsértette a régi isteneket, hanem azért, mert a szavait hallva az emberek megijedtek tőle. Nem értették, miként tudhat egy fiatal utazó ennyi mindent. A kapitány figyelte, ahogy papirosra vetem a mesét, aztán eloltotta a pipáját, és a maradék növényi port egy erszénybe szórta.
– Ideje, hogy most én meséljek neked valamit, firkász. – További gyászos hírek a háborúból? – kérdeztem, körbepillantva az ivó szomorú képű közönségén. – Nem, ezúttal Alpirából kaptam hírt. A szeméből kiveszett a tompaság, és rezzenéstelen, bánatos tekintettel nézett rám. – Aluran császár egy hete meghalt. Halála előtt kinevezte utódjául Emeren Nasur Ailers úrhölgyet, akit mostantól fogva I. Emeren császárnőnek hívnak.
ELSŐ FEJEZET
Vaelin
Dahrena Misharának nevezte a harci macskáját, és nagy élvezettel tanította az állatot. Minden reggel egy órát vagy annál is többet töltött vele az erdőben, és mosolyogva figyelte, ahogy a macska ugrik, lohol vagy fára mászik a parancsára. – Gyermekkoromban volt egy kismacskám – mesélte Vaelinnek, miközben egy rozmárbőrből varrt kislabdát dobott Misharának. Az állat magasra rúgva magát, rémisztő állkapcsának hangos csattanásával kikapta a levegőből a játékot. – Csíkosnak neveztem el. Egy nap eltűnt, és apám azt mondta, biztosan elszökött. Mint később megtudtam, nem volt szíve tudatni velem, hogy egy szekérkerék alatt érte a vég. Vaelin szórakozottan bólintott, és a nő homlokráncolva, egy csuklómozdulattal a fák közé küldte Misharát, aztán odajött, leült a férfi mellé, és megfogta a kezét. Semmit sem kérdezett. Szavak nélkül is megértették egymást. – A rendben – mesélte neki Vaelin – azt tanították nekünk, hogy a jövendölések hazugságok, mint az istenek. Hogy csak a megtévelyedett tagadók hiszik az őrületet bölcsességnek. Mindeközben pedig a Hetedik Rend titokban a saját jövendölésein dolgozott. – Emlékszel, mit mondott Harlick testvér? – érdeklődött Dahrena. – Minden prófécia hamis. – Te is láttad a barlang falát. – Azok csak képek. – Ki tudja, hány éve festették őket? Csak azért láthatók most, mert ez a nép ilyen áhítattal őrzi őket. – Erősebben megszorította a kedvese kezét. – Nersus Sil Nin látomásai nyomán a
seordah népnek évszázadok álltak rendelkezésére, hogy felkészüljenek a Marelim Sil elérkezésére, mégis az erdőbe kellett menekülniük. A jövő nem egy sziklafalra kent festék. Minden leheletünk és lépésünk a jövőt alakítja. Te is tudod, hogy a küldetésünk alapvető fontosságú. Nem hagyhatjuk, hogy bármi is eltérítsen tőle. – Kiral szerint a dal figyelmeztetést küld, amikor arról beszélek, hogy tovább kell mennünk. Egyelőre úgy látszik, a küldetésünk ezen a helyen vár ránk. A nő felsóhajtott, aztán Vaelin vállára fektette a kezét. – Hát, legalább már elérkezett az olvadás. ♦ ♦ ♦ Délután Vaelin mustrát tartott Orven gárdistái között, főként csak azért, hogy megdicsérje a főtábornagyot, amiért olyan sebesen harci készültségbe tornázta a csapatát. A parancsnok a Hosszú Éjszaka alatt is ragaszkodott a szigorú fegyelemhez és a szokásos munkamenethez, amely a lovas őrséget jellemezte. A jégen növesztett szakállakat rövid időn belül lenyírták, a mellvértekről lekaparták a rozsdát. – Hogy megy az edzés? – kérdezte tőle a várúr, miután megszemlélte a katonákat, és váltott néhány baráti szót az emberekkel. Könnyedén megeredt a nyelvük: mindannyian a végeki és alltori hadjáratok veteránjai voltak, és olyan sérthetetlen tisztelettel tekintettek rá, amely tudta, talán a haláláig tart. Mindazonáltal, a farkasnép bőkezű vendéglátása ellenére, sokuk szikár és beesett szemű maradt, ahogy az a végletes időjárásnak kitett emberek esetén lenni szokott. – A gyalogos harc nehezére esik azoknak, akik nyereghez szoktak, uram – felelte Orven. – De mit tehetünk? Néha a lonak harcosok is beszállnak a gyakorlatozásba. Szerintem szórakoztatja őket, vagy egyszerűen nincs jobb dolguk. Vaelin hátrapillantott. Egy csapat sentár azt figyelte, ahogyan egy farkasember frissen elejtett rozmárt nyúz, és észrevette, hogy Alturk nincsen közöttük. A Hosszú Éjszaka alatt alig mutatkozott. – Az alakzatokat gyakoroljátok! – hagyta meg a főtábornagynak. – Láttad, hogyan harcolnak a voláriak: az egész hadtest együtt mozog. Bizonyos vagyok benne, hogy a gárdistáid is képesek erre.
Orven kihúzta magát, és a megszokott tisztelgéssel a mellvértjének ütötte az öklét. – Persze hogy képesek, uram! ♦ ♦ ♦ Astorek a csataló mellett talált rá Vaelinre abban a kezdetleges istállóban, amelyet a farkasnép segítségével felállított a parton. Szokás szerint egy rakás gyermek gyűlt köréje, hogy végignézze, ahogy kivezeti a harci csődört hevenyészett otthonából. A gyerekeket láthatólag lenyűgözte a különös, a jávorszarvasnál testesebb, de agancstalan jószág. A farkasnép legújabb nemzedéke semmiféle megilletődöttséget nem mutatott, és mintha még azt sem fogták volna fel, hogy a királysági egy szót sem ért locsogásukból és kérdéseikből. Közelebb nyomakodtak, és apró kezükkel tapogatták az állat szőrét, majd a ló dühödt tapodására meg prüszkölésére gyöngyöző kacajjal hátraugráltak. Az egyik kisfiú a többieknél is élénkebb érdeklődést mutatott, és Vaelin prémjét rángatva ugyanazt a kérdést ismételgette tanácstalan homlokráncolással. – Azt akarja tudni, miért nem eszed meg. Vaelin megfordult, és meglátta a közelben várakozó Astoreket, aki félmosollyal az arcán figyelte az eseményeket. Kicsivel odébb két farkasa ült a hóban, egy hím és egy nőstény, mindketten aggasztó méretű bestiák. A szagukat megszimatolva Seb reszketett, mint a nyárfalevél. – Túl közel vannak – figyelmeztette a volárit, és fejével a farkasok felé intett. Astorek biccentett a fejével, mire a ragadozók egyszerre felálltak, és futólépésben a jég felé távoztak. Szokásos nyugalmuk semmivé lett, ahogy játékos táncban ugráltak és csipkedték egymást. – Csak lovaglásra van – válaszolta Vaelin, és a kisfiúhoz fordult, miközben a farkassámán tolmácsolt neki. – Nem evésre. A gyermek ezt még annyira sem értette, és kicsiny vonásai a teljes zavar kifejezését öltötték magukra. Vaelin felemelte, és feltette Seb hátára, aztán a szárat megfogva lassú lépésben a tengerpart felé vezette az állatot. A csataló hátán döcögő kisfiú nevetett és tapsolt örömében, és a többi gyerek zajongva követte őket. Nem volt szükség tolmácsra ahhoz, hogy Vaelin is értse: mindenki szeretett volna ügetni egyet. Egyórányi szórakozás után
Astorek végül néhány kurta szóval elzavarta a gyerekeket. Bár a farkasnép nevelési fegyelme külső szemmel lazának tűnhetett, a gyerekek meghunyászkodása mindent megalapozó és ellentmondást nem tűrő tekintélyről mesélt, és a kicsik hamar elszaladtak, hogy egyéb foglalatosság után nézzenek. – Nem kaptam rólad egészen pontos leírást – kezdte Astorek, amikor a gyerekek végül eltűntek. – Azt ígérte, vadember leszel. – A prófétátok? Úgy beszélsz, mintha ismerted volna. – Olyan sokszor hallottam a szavait, hogy néha úgy érzem, mintha közel állnánk egymáshoz. A népünk semmit sem vet papirosra, de minden sámánnak hibátlanul meg kell tanulnia az üzenetét. Vaelin visszavezette Sebet az istállóba, és abrakkal teli zsákot kötött a paripa orrára. A szigeteken nem sok gabonát lehetett fellelni, de gyökérzöldségeket és bogyós gyümölcsöket annál többet, amelyeket a nyári hónapokban szüreteltek, és eltettek télire. Seb elégedett horkantásaiból és észrevehető súlygyarapodásából arra lehetett következtetni, a ló épp olyan ínycsiklandónak találja a keveréket, mint a zabot. – Anyám és apám megbíztak, hogy kérdezzelek meg a szándékaidról – folytatta Astorek. – A szándékaimról? – A farkasnép azóta várja az érkezésedet, amióta világ a világ, és tudják, hogy most nagy veszélyek időszaka következik. Ennek ellenére te nap mint nap csak a lovaddal foglalkozol, miközben a társaid játszódnak, a nagy ember meg kiiszik minket a fenyősörünkből. – Alturk… zavarodott harcos. És azért maradtunk eddig, mert Bölcs Medve szerint a Hosszú Éjszakában elindulni egyet jelent a biztos halállal. Természetesen hálásak vagyunk a vendégszeretetekért. – Úgy beszélsz, mintha el akarnátok hagyni minket. – Egy embert keresünk. Kiral éneke elvezet hozzá. Amikor a lány új dallamot hall, továbbmegyünk. – És a sorsunkra hagytok minket, akármi legyen is az? – Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz az ősi rajzoknak és régi meséknek, főként úgy, hogy nyilvánvalóan nem is ide születtél. Astorek keserűen felkacagott. – Erről van szó? Csak azért tagadod meg a segítséget a népemtől, mert nem bízol meg bennem?
– A népednek nem kell segítség, legalábbis szerintem. Ami téged illet… – Vaelin elvette a zsákot a lótól, és megvakarta az orrát. – Még mindig nem árultad el, hogyan kerültél ide, pont most, és miért beszéled a nyelvünket ilyen hibátlanul. – Ha ellenség volnék, nem figyelmeztetett volna a vadász dala? Barkus, azon az éjszakán a parton, amikor az álarc egy pillanat alatt leesett. Olyan régóta ismerték egymást, ám az ének mégsem sugallt semmit. – Figyelmeztetett volna, de a saját hibámból megtanultam már, milyen gyakorlottan rejtőzködnek ellenségünk szolgái. Félretette a zsákot, és fókaprémet terített Seb hátára, mire a csataló a meleget érezve boldogan prüszkölt egyet. Vaelin Astorekhez fordult, és várakozón felhúzta a szemöldökét. A volári lesütötte a szemét, és az orra alatt azt dünnyögte: – Egy farkas… vezetett el ide. ♦ ♦ ♦ – Az apám tehetős ember volt. – Sárga tűzfény vetült a volári arcára, aki a lángokra szegezte a tekintetét. Vaelin a nagy közös csarnokba hívta össze a többieket, hogy meghallgassák a történetet. A lonak harcosok a tőlük megszokott, feszült figyelemmel füleltek, hiszen a világért el nem szalasztottak volna egy érdekes mesét. Az áldottak Vaelin két oldalán foglaltak helyet, Orven és a gárdistái pedig mögöttük sorakoztak szépen. Csak Alturk hiányzott, ami éles szóváltást eredményezett Kiral és az egyik sentár, egy veterán harcos között, aki feszengve állta a lány velősre sikeredett kérdezősködését. Kiral viszolygó arcából Vaelin könnyedén kitalálta, hogy nem tetszett neki a válasz, amit kapott. – Az apám kereskedőként élt – folytatta Astorek –, mint az ő apja őelőtte. Varral nagy kikötővárosában laktunk, és művelt rabszolgákkal meg szép játékokkal körülvéve nőttem fel apám díszes házában. A nagyapám legfőképpen az Egységes Királysággal kereskedett, és gyakran láttunk vendégül tengerentúli kalmárokat és hajóskapitányokat. A nagyapám gondoskodni akart róla, hogy továbbvisszük az örökségét, ezért ragaszkodott hozzá, hogy megtanuljam a kereskedelemben használt legfontosabb nyelveket, így hát tizenkét éves koromra folyékonyan beszéltem a királyságit és az alpirit, sőt még a Távolnyugat két legfőbb
dialektusában is megértettem magamat. Boldog gyermekkorom volt, és miért is ne lett volna? Ha figyelmesen és engedelmesen végigültem a leckéimet napi néhány órában, minden szeszélyemet kielégítették. A nagyapám különben is szeretett kényeztetni. Astorek boldog, visszaemlékező mosolya elhalványult. – Minden akkor változott meg, amikor ő meghalt. Az apámról kiderült, hogy fiatalemberként katonai életút tervét dédelgette, amelyről a nagyapám persze hallani sem akart, hiszen a fegyverek kereskedelmén kívül nem érdekelte a katonásdi. Minden volári férfinak kötelező legalább két évet szolgálnia a szabadkardok között, de a nagyapám tudta, kit kell megvesztegetnie ahhoz, hogy elvegye fiától a katonai dicsőség lehetőségét. És így, ahogy teltek-múltak az évek, az apám mindvégig emlékezett a sérelmeire, meg titkos vágyódásaira, amely a nagyapám elhalálozásával szabad kifejezést kapott. – A voláriak nem sokra tartják az önjelölt katonákat, és bár a gazdagok utódai megvehetik altiszti rangjukat, a további kinevezés szigorúan érdemi alapon történik. Az ám, csak az apám is tudta, kit kell megvesztegetni, és nem sokkal azután, hogy megkapta a megbízatását, és mert egy egész szabadkard-hadtest felállítását és felszerelését pénzelte, parancsnoki rangra emelkedett. Ám a rang nem volt elég neki, dicsőségre áhítozott. Varral, mint minden volári város, bővelkedik szobrokban: hosszú bronzsorok emlékeztetnek az ősi és újabb hősökre, és persze az apám nagyon szeretett volna magának is egy talapzatot. Az északi vademberek ellen intézett háborúk megsokasodása meg is hozta a várva várt alkalmat, és ahogy az Volária tehetős családjai körében lenni szokott, a katonakorú fiúknak követni kell az apjukat a háborúba. Ekkor tizenhárom éves voltam. – Az anyád nem tiltakozott? – vágott közbe Vaelin. – Talán tiltakozott volna, csak hát sohasem ismertem. Nagyapa elmondása szerint elűzték a családból, amikor kiderült, hogy hűtlen ribanc, az apám meg soha egyetlen szót sem szólt róla. De volt egy öreg rabszolgaasszony a konyhán, akinek vénségében már az esze is elment. Egyszer észrevett, amikor egyik kedvenc foglalatosságomnak hódolva süteményt loptam, és nekiállt rikoltozni: „Elverah fattya! Elverah fattya!” A társai nyomban elrángatták onnan, és sohasem láttam többé. A nagyapám akkor büntetett meg először és utoljára: harminc botütést kaptam a pálcájával, és minden ütés közben megígértette velem, hogy soha többé nem beszélek az anyámról.
– Áldott volt – vonta le a következtetést Dahrena. – Csakúgy, mint te. – Gondolom. Így van ez a farkasnép körében is, csak az anyák örökítik tovább a képességeket. Amikor az apám hadtestével meneteltem, a katonák olykor fura népekről meséltek, akiket elvarázsoltak a Tanács emberei, és sohasem látták többé őket. Mindig csak pusmogva osztották meg ezeket az értesüléseket, mert az apám vasfegyelmet tartott, és a menet első hetében számos embert megkorbácsoltatott. Feltételezem, katonai tehetsége teljes hiányát próbálta meg ellensúlyozni vele. – Szegény öreg apám! Borzalmas katona vált belőle. Hamar elfáradt a nyeregben, könnyen elkapott mindenféle betegséget, és nem gondoskodott az emberei megfelelő ellátmányáról. Mire csatlakoztunk a fő hadtesthez, a katonaélet valóságában az apám a dicsőségről alkotott minden ábrándját feladta, amely véleményem szerint a kényelmetlenségekről szólt: a rossz ételről, meg a korbács folyamatos fenyegetéséről, amin csak a ritka borporciók vagy kockajáték tudtak enyhíteni némileg. Gondolom, elhatározta, hogy otthagyja újonnan választott pályáját, és jókora adag csúszópénz segítségével talán még sikerült is volna neki, ha nincs Tokrev tábornok. A királyságiak kihúzták magukat a név hallatán, és Astorek nagyot pislogott meglepetésében. – Ismeritek? – A mi hazánkban is tengernyi bűnt követett el – felelte Vaelin. – Most már azonban halott. – Vagy úgy. Már régen áhítom ezt a hírt. Mindig is gyanítottam, hogy nem fog sokáig élni, habár azt rebesgették, hogy sok vörös gúnyáshoz hasonlóan sokkal öregebb volt, mint amilyennek kinézett. Persze hallottuk a hírét, zseniális stratégának gondolták, de egyben szigorú fegyelmet is tartott. Amikor először álltunk be a seregbe, éppen felakasztott három tisztet gyávaság vádjával. Az egyik, egy kishitű zászlóaljparancsnok, állítólag vereséggel rémisztgette a katonáit. Tokrev arra kapott parancsot, hogy a hegyi törzsekre koncentrálja katonai tevékenységét, hiszen a rabszolgakvótát abban az évben csak félig sikerült teljesíteni, de ő mindenképpen tovább akart menni, a fagyos északra, ahol a legendák a jégen élő vad törzsekről szóltak, akik több áldottat nemzenek, mint a föld bármely más népe. – A tisztjei, az apámmal egyetemben, kevésbé örültek a tervének. Azonban Tokrev bemutatói elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy
elhallgattassák a szakadárokat, és északnak vettük az irányt. Útközben át kellett verekednünk magunkat a törzsi népeken. Kemény emberek, harcosnak születtek, és ellenségként emberünkre akadtunk bennük. Szerencsére azonban legalább annyira szeretnek egymás között viszálykodni, amennyire élvezik visszaverni a déli megszállókat, így sohasem voltak annyian, hogy komoly akadályt jelentsenek. – A mi zászlóaljunk kapta a feladatot, hogy a hadsereg két szárnyán járőrözzön, amely még a legtapasztaltabb parancsnoknak is nehéz feladat, hát még az apám képességeivel rendelkezőnek. Elég hozzá annyi, hogy az első ütközet katasztrófába torkollott. Az apám egy keskeny szurdokba vezetett minket, ahol az ellenség odafentről íjakkal és parittyákkal megtizedelte az alakulatot. Az őrmesterének volt annyi lélekjelenléte, hogy rohamot rendelt el, amellyel nyílt terepre verekedtük ki magunkat, azonban az ellenség már ott várt ránk: ezernyi, vagy még annál is több ordítozó bennszülött zúdult ránk a környező hegyoldalakról. Láttam, amint az apám az elsők között esik le a lováról. Feléje vágtáztam, hiszen minden hibája ellenére mégiscsak az apámnak mondhattam. Sikerült melléje érnem, de egy bennszülött harcos szekercéje elnyiszálta a lovam mellső lábát. Mindketten a földön találtuk magunkat, az ellenség által körbevéve. Apám megsebesült, mély vágás éktelenkedett a homlokán, és csak félig észlelve azt, ami körülötte történik, ordítva nézte, ahogy a zászlóalját szétcincálják. A hegyi emberek nevetve közeledtek, gúnyolódtak a fiún, aki remegő karddal próbálta távol tartani őket, miközben az apja tántorogva parancsokat osztogat a hulláknak. Akkor történt meg először. – Kicsivel odább az ellenség összeterelt néhány lovat, mert a bennszülötteknek kevés van, és nagy kincsnek számítanak. Tudtam, hogy ha csak elérnék egy lovat, szabadon ellovagolhatnék. Egyszerűen csak tudtam, teljes bizonyossággal. Rámeredtem az állatokra, és minden erőmmel azt sugalltam nekik, hogy meghallják kétségbeesett hívásomat… És ők jöttek. Az összes ló egyszerre tört ki a bennszülöttek keze közül, aztán tapodva és rúgkapálva letiporták a körülöttünk lévőket. Kettő megállt mellettünk, de olyan mozdulatlanul, mintha kővé dermedtek volna. Sikerült nagy nehezen feltuszkolnom az apámat a nyeregbe, aztán szélsebesen ellovagoltunk, az összes paripával a hátunk mögött. Vakon vágtáztunk egy örökkévalóságig, mígnem már én is lekókadtam. Aztán észrevettem, hogy vér folyik az orromból, a szememből, a számból. Már
csak arra emlékszem, hogy lefordultam a lóról, majd végül mindent elborított a sötétség. – Másnap reggel talált ránk egy varitáj járőrcsapat. Eszméletlenül feküdtünk egy őrizetlen lócsorda kellős közepén. Visszavittek a táborba, ahol a rabszolgagyógyítónak sikerült feléleszteni az apámat valamiféle főzettel, de sohasem lett a régi. Amikor rám nézett, egy idegent látott, és az ajkán olyan zagyvaságok születtek, amelyeket rajta kívül senki más nem értett. Annak ellenére, hogy teljesen elment az esze, Tokrev tábornok mégis alkalmatlansággal és gyávasággal vádolta. Egyetlen örököseként végig kellett néznem, ahogy lefejezik, és ahogy a tábornok megfosztja a szabadságától, és rabszolgaságra ítéli az egész vérvonalát. Természetesen, sértett fél lévén, ő kapta meg a családom teljes vagyonát. – A rabszolgaélet sosem könnyű, de a hadseregben rabszolgának lenni különös kínzásnak számít. Hamarosan gyávák és dezertőrök között találtam magam, akiket rendszeres verésnek vetettek alá, hogy megtörjék az ellenállásukat. Az engedetlenség legkisebb jelét is hosszas kínzással és halállal büntették, három társam is erre a sorsra jutott az északi menet alatt. Málhás állatnak használtak minket, olyan terheket vittünk, amelyek a legerősebb embert is próbára tették volna, enni pedig csak annyit kaptunk, hogy ne haljunk éhen, így a kétszázból kevesebb mint ötvenen maradtunk, mire elértük a jeget. – A tábornok dicsőséges hadjárata azzal vette kezdetét, hogy leromboltunk egy apró települést a befagyott óceán partján. Úgy ötszáz alacsony termetű, prémekbe öltözött ember élt ott. A hadsereg könnyű győzelemre számított, de ezek az emberek közel sem voltak védtelenek, mert különös módon medvéknek tudtak parancsolni, hatalmas fehér medvéknek, amelyeket még sohasem láttunk azelőtt. Ezek az állatok szinte semmit sem éreztek a bundájukat átlyukasztó nyilakból vagy lándzsákból, és teljes századokat téptek szét, mire sikerült őket levágni. A tábornok kénytelen-kelletlen egy teljes dandárt áldozott a harcra, és ami először könnyű győzelemnek ígérkezett, abból hosszan elhúzódó mészárlás lett. Tokrev elfoglalta a falut, bár sok lakója kimenekült a jégre. Az a néhány fogoly, főként sebesült férfiak és nők, akik utóvédként küzdöttek, míg a népük elmenekült, leültek a hóba, és egy tapodtat sem mozdultak, mindegy, hogyan kínozták őket a hajcsárok. Ketrecekbe zárták őket, de nem voltak hajlandók ételt venni a szájukhoz, aztán anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna, nemsokára kimúltak.
– Bár Tokrev sürgős és pöffeszkedő jelentést küldött Volárba a győzelméről, a csapatai nem osztoztak az örömében. A hideg már így is életeket követelt, és még nem is érkezett el teljesen a tél. A szabadkardok nyugtalanul nézték az elébük táruló jégtengert, de egyiknek sem volt annyi bátorsága, hogy ellentmondjon a tábornoknak, amikor Tokrev kiadta az indulási parancsot. Én csakhamar egy szán elé kötve találtam magamat, amelyet a jégen húztam előre, tucatnyi szerencsétlennel együtt. Minden reggel arra ébredtünk, hogy megint megfogyatkoztunk, míg végül csak én és három másik maradtunk. A hajcsárok szitkozódva vertek minket, de nem maradt más választásuk, mint hogy könnyítsék a terhünket. Létfontosságú készleteket hagytunk hátra, mert nem volt elég rabszolga, aki vigye őket. A hasak korogtak, a türelem vészesen fogyott, és a szabadkardok rettegése minden jégen megtett lépéssel egyre nagyobbra nőtt. Nem is hiába. – A medvenép kivárta a megfelelő pillanatot. Hagyták, hadd fogyasszuk az emberéletet és az ételt minden egyes megtett kilométerrel, mígnem a napok olyannyira megrövidültek, hogy a sereg naponta csupán néhány kilométert tehetett meg. Különös módon azonban most jobban táplálkoztam, mint azelőtt, ugyanis a főhajcsárnak sikerült egy rejtett jégszakadékba zuhanni és ott szörnyet halni, míg a megmaradt beosztottait túlzottan kikezdte a hideg ahhoz, hogy elvegyék tőlem a rabszolgatársaim fejadagjait. Mostanra már minden más rabszolga elpusztult, ki a veréseknek, ki a hidegnek köszönhetően. – Emlékszem arra a napra, amikor utoljára láttam a tábornokot a menetoszlop élén. Fel-alá járkált a jégen, türelmetlenül toporgott, és úgy tűnt, vár valamire. Megnövekedett erőmnek köszönhetően őrült bosszúterveket forraltam. Az egyre hanyagabb hajcsárok, akiknek száma kettőre csökkent, nem vették észre, amikor megszereztem a kulcsot az egyik elesett bajtársuktól, egy részegestől, akinek sikerült ostoba módon elaludnia a jégen anélkül, hogy összehúzta volna magán a prémjeit. Könnyűnek tűnt leoldani a bilincseimet a szánról, aztán a tábornok felé iramodni, a nyakába akasztani a láncaimat, és megfojtani, mielőtt a kuritájai feleszmélhetnének. Természetesen reménytelen vállalkozás lett volna. A fickó kétszer akkorára nőtt, mint én, és a kuritájok hamarabb rám vetik magukat, mint hogy közel férkőzhessem hozzá. Ámde fiatal voltam még, és a fiatalokban fényesen ragyog a reménység lángja. Az apám lefejezett holttestének látványa sem halványult el soha, akármilyen ostoba
is volt az öreg. – Így hát, midőn a tábornok fel-alá sétált, becsúsztattam a kulcsot a zárba, és felkészültem, hogy véghezviszem a tervemet. Gyakran eltűnődöm rajta, mi lett volna, ha akkor nem jelenik meg a vak ember. Talán eggyel több rabszolga holtteste szennyezné az őrült tábornok hadseregének útját a jégen. Azonban töprengő pillanataimban gyakran elképzelem, milyen lett volna a markomban tudni azt az embert, akár csak egyetlen pillanatra érezni a rettegését, amikor a lánc megfeszül a torkán. – Csakhogy a vak ember megjelenése minden ilyen gondolatot kiszorított a fejemből. Nem sokban különbözött a parton levágott népektől. Prémeket viselt, apró, széles feje volt, csak medvék helyett macskákat hozott magával, hatalmas macskákat, amelyek a ködből tűntek elő az oldalán. A néhány életben maradt ló riadtan ágaskodott fel, több szabadkarddal egyetemben. Sokan kardot rántottak, de a tábornok parancsára visszadugták. Őszinte meglepetésemre, az az őrült nekiállt társalogni a vak emberrel, mégpedig nem valamilyen idegen törzsi nyelven, hanem voláriul. A viselkedése azonban még ennél is nagyobb meglepetést okozott. Leejtett vállal, kissé lehajtott fejjel, az alárendelt ember testtartásával beszélt. Alig hallható társalgásukból sikerült elcsípnem néhány mondatot a folyamatosan süvöltő szélben. „Megmondták, hogy várj!” – korholta a vak ember a tábornokot. Tokrev hencegésbe fogott, és az apám által istenített ám kevéssé értett katonai nyelven a magához ragadott kezdeményezésről és a vakmerő csapásról zagyvált. A szem nélküli ember leszidta, hogy ostoba. „Gyere vissza a következő nyáron! – utasította, majd hátat fordított. – Ha hagynak neked valamit, amivel visszatérhetsz!” Azzal eltűnt, a macskáival együtt. – Éjszakára letáboroztunk, és most már kétségtelenül minden ember azért fohászkodott némán Tokrevhez, hogy reggel fújjon visszavonulót. Végül aztán a medvenép nem hagyta neki, hogy döntést hozzon a kérdésben. A lándzsasólymok támadtak először: százával zúdultak le az éjszakai égből, és kitépték a katonák szemét, leszaggatták az arcukat és ujjaikat, mígnem már úgy látszott, mintha véreső esne. Páni félelem fogta el a szabadkardokat, és csak a varitájok meg kuritájok cselekedtek a kürtszóra, védőgyűrűt alkotva a tábor körül. Egy pillanatra minden elcsendesedett, a fáklyák fényén túl a sötétség néma űrré változott, de aztán meghallottuk a hangot. Az ezernyi feldühített medve bömbölése megtöltötte az éjszakai levegőt.
– Két oldalról jöttek belénk, a rohamozó izmok és karmok úgy ékelődtek be a varitájok közé, és úgy szórták szét őket, mintha csak szalmából volnának, aztán feldúlták az egész tábort. Mindenfelé sikoltozó emberek estek hasra, suhogó karmok tépték ki a belüket, és fejezték le őket, aztán a medvék véres péppé zúzták a túlélőket. Utoljára akkor láttam a tábornokot, amikor a kuritájok körében menekült, akik minden tudásukat beleadták, hogy visszaverjék a medvéket. A félelemtől eszüket vesztett szabadkardok követték őket. – Ami engem illet, én még mindig a szánom mellett guggoltam, alaposan beborítva a hajcsáraim maradványaival. Minden olyan gyorsan történt, hogy magam is alig hittem. A medvék nyugodtan folytatták a hullák feldarabolását, de embereket láttam előtörni az árnyékok közül, számtalan, lándzsával felszerelt harcost, az oldalukon további medvékkel, miközben az ég odafent megtelt mennydörgésszerű szárnyverdeséssel. Egy pillanat alatt felfogtam, hogy ha maradok, akkor a halál fia vagyok. – Kiszabadítottam magam a bilincsből, és eliramodtam a sötétbe, még azzal sem törődve, hogy készleteket vigyek magammal. Futottam, amíg a lábam bírta, aztán a jeges levegőtől égő tüdővel összeestem. Egy darabig egy helyben feküdtem, megpróbálva összegyűjteni az erőmet, de nagyon elfáradtam, és a hideg minden akaraterőmön felülkerekedett. Úgy gondoltam, jobb, ha alszom egyet, és végzetes álomba is merülök, ha a hátam mögül meg nem hallom a jég kitartó ropogását egy medve talpa alatt. Küszködve felegyenesedtem, és pusztán a félelem tüzétől hajtva továbbtántorogtam, de ez sem volt elég ahhoz, hogy elmeneküljek, így ismét összeestem. – Tudván, hogy hasztalan minden próbálkozás, szembefordultam a támadómmal, a sötétségben egyre közeledő, cammogó alakkal. A szeme világított, és a lakmározástól vér csöpögött a karmáról meg az orráról. A voláriaknak nincsen haláldaluk, nem hisznek istenekben vagy égben lakó lelkekben, akik hallhatnák az utolsó éneket, viszont azokban a végső pillanatokban megint eszembe jutottak az apám ostoba álmai, és azt kívántam, bárcsak annak idején lett volna bátorságom az anyámról kérdezni. Astorek elhallgatott, és elmerengett, homlokán tanácstalan ráncokkal, mintha eszébe jutott volna valami, amit nem igazán értett. Vaelin jól ismerte az arckifejezést, hiszen ő maga is sokszor viselte. – A farkas – szólalt meg a várúr.
– Igen – mosolyodon el a volári. – A medve néhány lépésnyire megtorpant, morgott, és a szemében olyan gonoszság izzott, amelyet addig még csak emberekében láttam. Mintha kiélvezte volna a pillanatot, közelebb és közelebb araszolt hozzám, mígnem a véres pofa már csak néhány ujjnyira volt, és a vadállat az arcomba fújta forró, bűzös leheletét… Aztán megtorpant. – Már lehunytam a szememet, mert nem akartam belenézni a gyűlölettel telt szemekbe, de amikor visszahúzódott, ismét felnyitottam a pillámat. A medve leült a hátsó lábára, lehajtotta a fejét, és a szemében újabb emberi érzelem jelent meg: félelem. Persze nem tőlem félt, hanem attól, amit mögöttem látott. Megfordultam, és egy farkas alakja bontakozott ki előttem. – Egyszerre két dolgon ütköztem meg: először is, a termetén. Hatalmas volt, igazából még a medvénél is hatalmasabb, amely most hátrahőkölt előle. Másodszor: a tekintete az enyémbe fúródott, és én megéreztem… Látott engem, látta az egész valómat, szőröstül-bőröstül, szívestüllelkestül. Látott engem, és nem érzett gonoszságot. – Kaparászásra lettem figyelmes, és amikor hátrafordultam, azt láttam, a medve sietősen távozik az éjszakába. A fehér alakot hamarosan el is nyelte a sötét. A farkas egy darabig körözött körülöttem, de a tekintetét még mindig nem vette le rólam. A helyzet furcsasága és a rémületem ellenére még mindig éreztem, hogy körülvesz a nagy hideg, megfagyott a verejték a bőrömön, és a fagy elszívta a maradék erőmet. A látásom elhomályosult, és tudatában voltam, hogy hamarosan elragad a halál… És akkor a farkas felmordult. – Nem hang szabadult be a fejembe akkor, inkább egyfajta bizonyosság, egy rendíthetetlen meggyőződés, hogy nem halhatok meg ott. Valahonnan összeszedtem az erőmet, hogy felálljak, mire a farkas futólépésben észak felé indult, aztán megállt, hogy lássa, követem. Számolatlan órán, talán napokon keresztül csoszogtam a nyomában, nem tudom, milyen sokáig, mert az idő megszűnt létezni. Ha megbicsaklott az iram, vagy felduzzadt bennem a kétségbeesés, és arra csábított, hogy feküdjek le a jégre, ahol végre pihenhetek, a farkas felmordult, és én folytattam az utamat. – Csak akkor álltunk meg, amikor táncoló, zöld tűz jelent meg az égen. Nem tudván, mi lehet, végül térdre estem. Úgy véltem, a halál kapujában járok, vagy talán megőrültem. Talán már meg is haltam, és a tanítóim mind tévedtek: valami mégiscsak vár minket az életen túl. Minden
félelmem elhagyott, minden egyéb érzéssel együtt, kivéve a legtompábbakat, hiszen zsibbadtan hevertem. Most már csak az elfogadás maradt, a beteljesedett utazás érzése. – És ekkor a farkas felvonított. Astorek lehunyta a szemét, és Vaelin érezte, hogy Dahrena keze az övébe siklik. Tudta, hogy a nő is visszaemlékszik a farkas üvöltésére, azon az éjszakán az erdőben, amikor a seordah engedelmeskedett a háborúba hívó jelnek. Astorek azért nem volt képes leírni, milyen érzés járta át akkor, mert az a hang a legbelső magon kívül mindent lefosztott azon szerencsésekről, vagy megátkozottakról, akik hallhatták. – Zokogás tört fel belőlem – folytatta a fiatal sámán, és kinyitotta a szemét, hogy komor mosolyt villantson a hallgatóságára. – Csak hát a könnyek megfagytak a szememben. A farkas üvöltése elhalkult, és különös kalauzom még egyszer, utoljára rám pillantott, aztán eltűnt, ruganyos mozdulatokkal elügetett a jégen. Felnéztem az égi tűzre. Bámultam egy darabig, aztán elnyomott az álom. Bálnaölő percekkel később találhatott rám, mert a következő pirkadatkor még mindig életben voltam. – És azóta itt élsz? – kérdezte a várúr. – Sohasem merült fel benned, hogy hazatérj? – És ugyan mire mennék haza? Minden, amim volt, elveszett. Mellesleg, amikor a rá következő nyáron a voláriak visszatértek, megismerhettem egykori népem valódi aljasságát. Tudtuk, hogy a medvenép nagy csatát vívott a macskanéppel, és hogy nyugatabbra menekültek, könnyebb préda reményében. A farkasnép nem bánta, hogy elmentek, mert már régen rossz útra tértek. Azonban annak dacára, hogy a medvenép győzedelmeskedett, a csatában elszenvedett veszteségekkel nem állhattak ellen egy újabb volári betörésnek, főként mivel a voláriak tanultak a vereségből, és ezúttal jobban felszerelve, nagyobb számban támadtak. Amikor pedig végeztek a medvenéppel, minket vettek célba. – Sokszárnytól rengeteget tanultam, és jó tanítványa voltam. Azt remélte, hogy elrejthet előlük, de én vissza akartam fizetni a kedvességüket. Együtt sok száz volárit megöltünk, a farkasaim és az ő madarai. Ott csaptunk le rájuk, ahol a leggyengébbnek mutatkoztak, aztán menekülőre fogtuk, mielőtt ellentámadást indíthattak volna. Addig űztük őket, míg a hadjáratunk nyomán vörös sáv festette a jeget. De mindig többen és többen jöttek, és bár vadásztam rá, sohasem bukkantam rá Tokrev szagnyomára. Aztán két téllel ezelőtt már nem tértek vissza. Azt
hittük, végre meggyőztük őket, hogy hagyjanak békét nekünk, de ezek szerint átkeltek a nagy vízen, hogy inkább a ti népeteket kínozzák, amiért fogadd a sajnálatomat. Vaelin pillantása Kiralra siklott, aki alig láthatóan biccentett. Nem hall hazugságot… Ahogyan én sem hallottam hazug szót Barkus szájából. – Újra eljönnek – folytatta Astorek, és a szeme jelentőségteljesen megállapodott Vaelin arcán. – Még többen, mint azelőtt. De most már itt vagy nekünk te, Hollóárnyéka. ♦ ♦ ♦ A kunyhó, amelyben Alturk elszigetelte magát a többiektől, szánalmas viskó volt, alig több, mint egy kidőlt-bedőlt ól a településtől távolabb eső tisztáson. Az ajtó azonnal engedett Vaelin csizmájának, és az italba menekülő, mosdatlan ember bűze áradt ki a nyíláson. A tagbaszakadt Alturk prémekkel letakart ágyon hevert, és hangosan horkolt, körülötte a rozmárfog-csutorákkal, amelyekben a vendéglátóik a fenyősörüket tárolták. Mind üresen állt. A hortyogó sentár nem mutatta jelét, hogy észrevette volna a betolakodót, ami azonban rögvest megváltozott, amikor Vaelin egy tál jeges vizet zúdított a bozontos kobakra. A lonakból azonnal kirobbant a düh, és harci bunkójával a kézben, vicsorogva felugrott. Amint meglátta Vaelint az ajtóban, megtorpant, és zavar futott át víztől csöpögő arcán. – Tehát halált akarsz, Merim Her? – kérdezte vadul sziszegve. – Sorbeh Khiti – kezdte Vaelin, a hivatalos lonak kihívás szavaival. – Már nem vagy alkalmas arra, hogy vezesd a sentárt. Mostantól az enyémek. Ha meg akarod tartani őket, küzdj meg velem! Hátat fordított neki, azzal kisétált a tisztásra a várakozó lonak közé. Zord arcukon látszott, tisztában vannak az eseményekkel. Kiral tolmácsolta nekik Vaelin érvelését, és a várúr meglepetésére egyikük sem tiltakozott. – Hűtlen kutyák! – hörögte Alturk, amikor előbukkant a kunyhóból. Lonakul folytatta, egy kurta, de annál vehemensebb szózattal, amitől azonban úgy tűnt, senki sem hatódott meg különösképpen. – Már nem hallod a Hegy szavát – vette át a szót Kiral –, és varnish lettél. Ez az ember most esélyt ad neked, hogy bebizonyítsd az
ellenkezőjét. Alturk válasz helyett egy csúfondáros mosolyt rajzolt az arcára, majd bizonytalan pillantását Vaelinre vetve szorosabban megragadta a harci furkósbotját. – Hol a fegyvered? Vaelin széttárta a karját, és megmutatta, hogy nincsen tőr az övén, illetve a kard is hiányzik a hátáról. – Miért kellene nekem fegyver? Hisz nem jelentesz fenyegetést. A drabális lonak haragosan meredt rá, aztán nevetni kezdett, és a fejét hátravetve szívből jövő kacagást küldött a fák a közé, miközben eldobta a bunkóját. – Hálásnak kellene lennem – mondta végül, amikor a nevetés alábbhagyott. – Nem mindenki éri meg, hogy valóra válthatja az álmait. Összegörnyedve, futólépésben támadt rá Vaelinre. A farkasnép között eltöltött idő alatt valamelyest visszanyerte a régi formáját, és a hasában lötyögő temérdek fenyősör ellenére letaglózó sebességgel rontott neki ellenfelének. Vaelinnek csak egy szemvillanásnyi ideje maradt, hogy félrelépjen előle, aztán állcsúcson vágja. Alturk felmordult fájdalmában, de nem ingott meg, hanem lendületből, sebesen visszaütött. A várúr a két alkarját összetéve kivédte, aztán a könyökét a lonak szabadon maradt arcába préselte, majd egy gyors sorozatot küldött az arcába és a hasába. Kikerülte Alturk ellencsapásait, miközben hátraszorította, és minden ütése tévedhetetlen pontossággal ért célba… Csakhogy a lonak elkapta az öklét, és pörölycsapásszerű ütést vitt be a másik halántékára. Vaelin megszédült a csapástól, és a világ hirtelen elhomályosodott, miközben küszködött, hogy harci pózban maradjon. Ellenben Alturk nem hagyta. Kirúgta a lábát, és megint behúzott egyet a várúr arcába. Egy pillanatra minden elsötétült, és Vaelin csak valami tompa árnyat látott, amelyet csillámló pontok vettek körül… – Te! – hörögte Alturk rekedten, és egyre közelebbről magasodott fölébe, aztán húsos öklét hátrahúzta, hogy bevigyen egy újabb ütést. – Varnisht csináltál a fiamból. Minden éjszaka látom. Minden éjszaka végignézem, ahogy meghal miattad, Merim Her! – Megkíméltem egy fiú életét – felelte Vaelin vért köpve, és érezte, hogy a bal szeme összedagad. – Te pedig megöltél egy férfit… Egy férfit, aki meghozta a saját döntéseit. – Akkor meglátott valamit a lonak szemében, egy villanást, és egy arckifejezést, amely átfutott a szögletes ábrázaton. –
Te tudtad! – döbbent rá. – Tudtad, hogy elárult téged! Sokkal hamarabb tudtad, mint hogy megölted volna! Alturk acsarkodva hátrább húzta az öklét. Vaelin harákolt, és vért köpött a lonak szemébe, amivel időt nyerve kisiklott az ütés alól, és oldalról fejbe rúgta az ellenfelét. Miközben Alturk hátratántorodott, ő feltápászkodott, és gyomron öklelte a lonakot, majd a fejét felrántva állkapcson zúzta. További, arcra célzott ütésekkel folytatta, és Alturk minden csapással egyre jobban összeroskadt, miközben szélmalomként kapálózva próbálta kivédeni a támadást. Végül Vaelin egy jobbhoroggal térdre kényszerítette, majd megállt. Ökléről vér csöpögött az erdő talajára. – Nishak megmondta – szólalt meg Alturk tompa, fáradt hangon, és térdepelve felnézett a várúrra. Arcának megannyi vágásából vér szivárgott. – Nem… nem hallgattam rá. – Lehajtotta a fejét, a vállát megadón leejtette, és azt dünnyögte: – Nem kérem a kés kegyelmét. Kiral jelent meg Vaelin mellett, kezében Alturk harci bunkójával. – Jól célozz, tahlessa! – tanácsolta, miközben átnyújtotta a fegyvert. – Megérdemli a gyors halált… Váratlanul elhallgatott, és kihúzta magát, dél felé irányítva a tekintetét. A fájdalmas arckifejezésből Vaelin rögtön tudta, hogy az éneke súlyos dallamot zeng. Azonban ezúttal nem kellett a jelentését kérdeznie, mert a fülét megütötte egy másik figyelmeztetés, amely kétségbevonhatatlanul, kérlelhetetlenül vágott át jégen és erdőn. A sentár harcosai felmorajlottak, és riadtan nézegettek egymásra, mert ilyen hangos farkasüvöltést még sohasem hallottak. Vaelin a vérző lonakhoz fordult, ahogy a vonítás elhalkult, és azt látta, hogy a volt tahlessa már talpon van. A vállát ismét kihúzta, és a szeme eltökélten villogott. – Arra szükségem lesz – mutatott a furkósbotra. Vaelin a lányra pillantott, mert azt hitte, Kiral tiltakozni fog, ám az arcán beleegyezés látszott, ha mégannyira vonakodó is. – Bölcs Medve ért valamelyest a gyógyításhoz – hagyta meg a várúr Alturknak. – Össze tudja ölteni a sebeidet. Amaz csak felmordult. – Ha józan lettem volna, most nem élnél, ugye tudod? Vaelin alig hallhatóan elnevette magát, és a kezébe dobta a fütyköst. – Tudom.
MÁSODIK FEJEZET
Reva
A volári haldoklott, ezt Reva is látta. A bőr úgy lógott az arcáról, mint egy szikkadt álarc, a szemét pedig eltompította a vereség és a szenvedés. Ennek ellenére rezzenéstelen hangon adta elő a történetét. Tiszta, erős hanglejtéssel beszélt, a több évszázadnyi szónoki gyakorlat lenyomatával. – A császárnő a flotta egyharmadával támad majd – mesélte a királynő egybegyűlt kapitányai előtt Lyrna zászlóshajóján. – Arra számít, hogy megveritek őket, és behajóztok a Lokár-torkolatba. A teljes flotta délről fog felvitorlázni, és elvágja az utatokat. Ez minden, amit tudok. Reva figyelte, ahogyan a Pajzs az asztalra kiterített részletes térképet tanulmányozza. A Lyrna Királynő fedélzetén gyülekeztek, hiszen egy kabin sem volt akkora, hogy befogadhatott volna ennyi embert. A tenger nyugodtabban hullámzott ezen a napon, habár annyira még futotta a haragjából, hogy ijesztően dobálja a csónakot, amin Reva idáig jött, és percenként mind több vizet zúdítson be a perem fölött. A kormányzónő nem szerette meg a hajóséletet. A tengerjáró vitorlás mindennapjai még azután is megerőltetőnek bizonyultak, hogy úrrá lett a kezdeti tengeribetegségen, és a honvágya is minduntalan felébredt, amikor gondolatai Veliss vagy Elesse felé kalandoztak. – A Lokár-torkolat… – Ell-Nestra erős hangja visszarántotta a jelenbe. A kalóz megkopogtatott egy keskeny nyílást a volári partvonalon. – Ez az egyetlen közvetlen tengeri útvonal Volárba. Ha egyszer bevitorlázunk oda, viszonylag kevés hajóval elzárhatják az utunkat. És a haderőnkkel mit sem kezdhetünk egy ilyen szűk helyen. Továbbá könnyű lesz helyőrségeket állítani az északi és déli partokon, hogy megakadályozzák a partra szállást.
– Ez az új császárnő elegáns csapdát állít – vélte Marven gróf, vonakodó csodálattal a hangjában. – Sajnos úgy tűnik, nem egy Tokrev. – Feleslegesen bonyolult cselfogás – felelte a királynő. – Kétlem, hogy valaha is játszott kesetet. – A Pajzshoz fordult. – A véleményedet kérem, Ell-Nestra flottauram. – Felesleges csatát vívni sohasem jó választás – felelte a kalóz, szemét végigvonultatva a térképen. – Főképpen a tengeren, ahol sok múlik a szerencsén. Továbbá enyhén szólva nehézkes lesz kormányozni ezeket az óriási seregszállító hajókat. Azt javaslom, egyszerűen kerüljük el az ellenséget, és haladjunk északkelet felé, aztán itt szálljunk partra. – Egy sekély öbölre bökött a Lokár-torkolattól százötven kilométerre északra. – Néhány kapitányom csempészett ezeknél a partoknál, és azt állítják, elég széles a part ahhoz, hogy legalább a sereg egyötödét ki tudjuk tenni egyszerre. Ha a volári hadsereg a torkolat szirtjeit őrzi, akkor csupán maroknyian lesznek azok, akik szembeszállhatnak velünk. Ha pedig már partra szállt a sereg, a flotta elintézheti az ellátási tengelyünket veszélyeztető hajókat. A királynő a legfőbb hadurához fordult. – Marven gróf? – Legalább három napba kerül partra tenni az egész sereget, fenség. Míg a volári haderő délen koncentrálódik, a helyőrségekből támadásra számíthatunk, mielőtt újra menetelhetünk. – Északabbra is kiköthetünk – sóhajtott fel a Pajzs. – De a partvonalon még vagy háromszáz kilométeren át igen kevés hely kínálkozik erre. – Minél messzebb kerülünk Volártól, annál kisebb az esélyünk a győzelemre – szögezte le a királynő, aztán a térképről a kapitányaira emelte a tekintetét. A szeme végül megállapodott Reván. – És van köztünk valaki, aki gyakorlottnak mondható a volári támadások visszaverésében. ♦ ♦ ♦ – Az íjászaid és gárdistáid mellé adok még három zászlóaljnyi királyi őrt – ígérte a királynő. – Mind veteránok, a Farkasfuttákkal együtt. – Jó hasznukat vesszük, fenség – felelte Reva. A királynő magánaudienciára hívta a kabinjába. Most először maradtak kettesben. Még a királynő húsos testőrének is odakint kellett várnia. Reva
megint csak megütközött Lyrna szépségén, még a homlokától a fényes, vörös-arany hajtömegig húzódó, halvány fehér vonalak is inkább hozzájárultak, semmint rontották a tökéletességét. Azonban még ennél is lenyűgözőbb volt az a belülről jövő, könnyed magabiztosság, a megkérdőjelezhetetlen tekintély, amely figyelmet követelt bármilyen tanácskozáson, ahol megjelent. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, Reva egy fikarcnyi vonzalmat sem érzett a királynője iránt. Könnyebb volt szeretni, amikor égési sebek csúfították az arcát. Most túl tökéletes az álarc. – Kérlek, ne felejtsd el, hogy szabadon megtagadhatod ezt a parancsot – folytatta Lyrna. – Kegyvesztettség nélkül. – Azért jöttünk, hogy pontot tegyünk a dolog végére – felelte Reva. – És különben is, inkább harcolok a szárazföldön, mint a tengeren. – Különleges ízlésre vall – mosolygott a királynő, bár nem a megszokott kápráztató mosolyát villantotta rá. Kissé fáradtnak tűnt. – Mielőtt Vaelin nagyúr elindult északi útjára, megkért, hogy ne engedjelek túlzott veszélynek kitenni magad. Valójában könyörgött, hogy hagyjalak a királyságban régensként. Reva visszafojtotta a nevetését. Mindig a báty szerepét játssza. – Aligha vagyok alkalmas erre a szerepre, fenség. Habár már régen szerettelek volna megkérni, hogy fedd fel előttem Vaelin nagyúr jelenlegi küldetésének értelmét. – A titkok jó okkal léteznek. Elég annyi hozzá, hogy a küldetése által ígért lehetőségek túl kedvezőek ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. – Elhallgatott, és a mosolya lassan lehervadt az arcáról. – Mostanában alkalmam nyílt részletesebb jelentéseket olvasni az alltori eseményekről. Eddig fel sem fogtam, milyen nehéz helyzet előtt álltál, hogy a végletekig kellett elmenned. A volári arca, ahogy a tőke előtt térdepelt… Nem jobb, mint mi… – A túlélésért végletes dolgokat teszünk, fenség. – Való igaz. Szeretném, ha emlékeznél ezekre a szavakra, amikor végrehajtod a feladatodat. A háborút még nem nyertük meg, és a népeink túlélése a győzelmünkön múlik, amit bármi áron el kell érnünk. – A tekintete szúrós lett, és a tökéletes álarc mindenféle lágyságtól mentes. – Ugye érted? Bármi áron. A királynő rezzenéstelen szemét nézve Reván hirtelen felismerés vett erőt, s az elméje megtelt egy másik arccal, amelyet oly
behatóan ismert. Egy ember arcával, aki mindig azelőtt beszélt így, hogy megverte volna. – Kérlek, fejtsd ki részletesebben, fenség! Megkönnyíti a feladatomat, ha egyértelműbb utasítást kapok. A királynő tekintete alig rezzent. – A varitájokat csak akkor kell elfogni, ha arra lehetőség kínálkozik. Minden szabadkard a halál fia. – És ha megadják magukat? – Akkor egyszerűbben végzünk velük. – Közelebb lépett, összekulcsolta a kezét, és az arca a nővéri szeretet álarcává változott. – Amint magad is mondtad, hölgyem, azért jöttünk, hogy pontot tegyünk az ügy végére. ♦ ♦ ♦ A Pajzs visszakísérte Revát a Smolen Tábornagyra, az egyik újonnan épített szörnyetegre, amely az úrnő házi őrségét és íjászainak egyötödét szállította. Ell-Nestra elvileg azért jött vele, hogy ellenőrizze a partra szállást, de a nő úgy érezte, a kalóznak hirtelen jól jött, hogy távol lehet a királynőjétől, talán a volári sanyarú végzete miatt. Reva éppen beszállni készült a csónakba, amikor észrevette, hogy a volári hirtelen hátrahőköl, és a döbbenettől sápadtan mered Lyrnára. A királynő békés elégedettséggel tekintett rá, miközben a férfi acsarkodva, karommá görbített ujjakkal rávetette magát, és a torka után kapott. A királynő gyakorlott fürgeséggel előhúzott egy tőrt a ruhaujjából, és a volári mellébe döfte. Gyorsan és határozottan cselekedett, így a volári a deszkákra került, mielőtt még az őrök felocsúdhattak volna. – Ezt dobd a tengerbe! – rendelkezett Iltisnek, és elvette Murel úrhölgytől a feléje nyújtott keszkenőt, majd hátat fordítva megtörölte a tőrt. Ám valahogy a volárinak sikerült életben maradnia, és tovább fröcsögött és rikoltozott a saját nyelvén, miközben a legfőbb testőr a hajókorláthoz vitte. A királynő nem fordult arrafelé, amikor a sebesültet vízbe vetették, hanem Revához lépett, és szívélyesen búcsúzott tőle, minden jót kívánva a vállalkozásához. – Az az ember pontosan azt érdemelte, amit kapott – szögezte le Reva a Pajzsnak, amikor kimásztak a csónakból, és a köteleken felkúsztak a fedélzetre. – Számolatlan rabszolga ura volt, és annak a Tanácsnak a tagja,
amely hadsereget küldött a királyság ellen. – A királynő megölte a fiát – felelte Ell-Nestra, és hangjában zord él zengett. – Azt akarta, hogy tudja, mielőtt végez vele. – A királynőnk igazságos, de az igazsága olykor igen fájdalmas. – A te királynőd, hölgyem. Az én szolgálatom a háború befejeztével véget ér. Elviharzott, és a hajó kapitányának keresésére indult, Reva pedig Antesh és Arentes urak után nézett, hogy tudassa velük a tervet. – A hadsereg előőrse leszünk – ismételte a gárdaparancsnok a bajuszát simogatva. – Kivételes megtiszteltetés. – És kivételes kockázat is egyben – nyomatékosította Bren Antesh, aki mindig óvatosságra intett az uralkodójukkal kapcsolatban. A warenhelyi menet idején Vaelin elmesélte az íjászparancsnokkal való megismerkedése teljes történetét, így a kormányzónő pontosan tisztában volt vele, milyen vad ellenérzéseket táplál az íjászmester az Egységes Királyság gondolatával kapcsolatban. Annak dacára, hogy vakbuzgalma az évek során sokat enyhült, továbbra is gyanakodva tekintett mindenre, ami azraeli, köztük legfőképpen Lyrna királynőre. – Ezerhatszáz kilométerre vagyunk otthonról, és ördögi ellenséggel kell megküzdenünk – mutatott rá Reva. – A hadsereg minden tagja kockázatot vállal, uram. Kérlek, tudasd a tervet a kapitányaiddal, öt napon belül partot érünk. – Már éppen ki akarta egészíteni a parancsot a királynő foglyokra vonatkozó utasításaival, de a szavak benn szorultak. A népének nem sok biztatás kellett ahhoz, hogy lemészároljon minden páncélos volárit. Azt azonban helytelennek érezte, hogy a vérszomjukat igazoló parancsot adjon nekik, ráadásul az is eszébe jutott, hogy az Atya soha egyetlen szót sem tanított a bosszúállásról. ♦ ♦ ♦ Másnap sirályok jelentek meg az égen, és egy nappal azután megpillantották a szárazföldet. Tizenöt kilométeres távolságban vitorláztak a flotta többi részétől, harminc, a cumbraeli csapatokat és a királyi őrség legjavát szállító tengerjárón. A királynő úgy ítélte helyesnek, hogy Alornis csodálatos új ballistája közül négyet is velük küld, egy alacsony termetű nilsaeli asszonnyal egyetemben, aki úgy látszott,
mesterien ért a gépek működtetéséhez. – Alornis úrhölgy a legmelegebb üdvözletét küldi, úrnőm – mondta a nő Revának fura meghajlás kíséretében. – Személyesen akarta közölni, de Lyrna királynő megfenyegette, hogy a főárbochoz köti. Reva hagyta, hadd válassza ki a legügyesebb segédeket a ballistákhoz a brutális, ámde találó nevű Sebzett Leányokból, azon cumbraeli asszonyok közül, akik maguktól jelentkeztek hadi szolgálatra az Áldott Reva Úrnő mellé. Kicsivel több mint kétszázan voltak, és a férfi újoncokhoz hasonlóan legalább a felük még a húszéves kort sem érte el. A zord arcú lányok a voláriak kezétől elszenvedett bántalmazás és árvaság legborzalmasabb történeteit mesélhették volna. Arentes eredetileg a férfiaktól külön szállásolta el őket, szándéka szerint hordár vagy szakács szerepére szánva őket, de Reva komoly pillantásából azonnal kiderült, hogy hibás döntés volna. A kormányzónő maga mellé vette és személyesen edzette őket, csakhogy látva a folyamatos hazugsága ellenére iránta tanúsított nyilvánvaló imádatukat és feltétlen hűségüket, továbbra sem menekülhetett a bűntudat elől. – Ha szabadna, Áldott Úrnő – mondta egy ruganyos, tizennyolc éves lány a partra szállás előtti napon, fél térdre ereszkedve a fedélzeten. – Mondtam már, Lehra, hogy ne csináld ezt! – intette Reva. – Bocsánat, Áldott Úrnő. – A lány olyan arccal nézett fel rá, amely az ifjonti ártatlanság képmása is lehetett volna, ha nincs az összezúzott bal szemétől a felső ajkáig futó sebhely. Egy rabszolgahajcsártól kapta, valami kisebb kihágásért. – Azon gondolkodtunk… – Lehra elhallgatott, és a Leányok többi tagjára pillantott, akik lehajtott fejjel csoportosultak a közelben. – Milyen verset szavaljunk reggel? Mivel biztosíthatnánk az Atya áldását a küldetésünkre? Az Atya nem tartogat áldást a háborúra. Tán azt hiszitek, lenéz ránk, és mosolyog? Reva nem mondta ki hangosan a szavakat. Most már nehezen fedhette volna fel a hazugságot, amellyel ezreket csábított át az óceán túlpartjára. – Magatoknak kell kiválasztani a verset – húzta fel Lehrát álló helyzetbe. A mozdulat kevésbé tapintatosra sikerült, mint tervezte, mert a lány bűnbánó meghajlásban hátrébb húzódott. – „A tömeg nem gondolkodhat egyazon fejjel, mert az Atya mindnyájunkat különbözőnek teremtett, és minden egyes lélek más-más oldalát tükrözi vissza a szeretetének. A saját szemeddel kutasd az Atya szeretetéhez vezető utat, és ne hagyd, hogy
bármi erő eltántorítson utadról!” – Ezekben a napokban legszívesebben az Ész Könyvét idézte. – Melletted harcolunk majd, úrnőm? – érdeklődött az egyik lány, és lelkesedése a többiek arcán is tükröződött. Reva tekintetét ekkor magára vonzotta a Pajzs, aki az előárbocra támaszkodva, szembetűnő derültséggel figyelte a jelenetet. – Másutt nem is harcolhatnátok – válaszolta nekik a nő. – Most pedig folytassátok a gyakorlatozást! Az árboc melletti vizes hordóhoz ment, és a kalóz szemébe nézett, miközben meghúzta az ivópoharat. – Van valami mondanivalód, uram? – Isteni látomásod támadt – vonta meg a vállát a férfi. – Egyszer nekem is volt. Nem nagyon tetszett. Megfájdult tőle a fejem. – A ti isteneitek legendákba szőtt álomfoszlányok. – Míg a te istened az égben lakik, kívánságokat teljesít, és amikor meghalsz, megengedi, hogy örökké egy mezőn élj. – Sokat látott ember létedre csodálkozom az ostobaságodon. A férfi arcán fekete felhő vonult végig, és a Sebzett Leányok felé intett a fejével, akik éppen a legújabban tanult kardgyakorlatokat próbálgatták. – Tisztában vagy vele, mi vár rájuk, amikor partra szállunk. Hányan fognak meghalni a te meséddel a fejükben? Reva nem tudott haragudni rá. Az igazságot nem tagadhatta, és már azt is régen megszokta, hogy fáj. Egy darabig figyelte a Leányok edzését, és úgy találta, a több hónapnyi gyakorlás sokat javított az ügyességükön: jól mozogtak, a csapásokat és hárításokat gyorsan és pontosan hajtották végre. Ezenkívül a vérszomj hajtotta őket, hiszen a voláriak már sokukból gyilkost faragtak. Ám mindezek ellenére, olyan nagyon fiatalok voltak. Amilyen én is annak idején. – Neked volt más választásod? – szegezte a férfinak a kérdést. – Amikor eljöttek, hogy megszállják a Szigeteket. Hány kalózod esett el a Fogaknál vagy Alltornál? És ha olyan gyűlöletes ez a háború, a királynő olyan aljas, miért vagy itt? Haragos riposztra számított, de a kalóz csendesen felelt, és minden derültség letörlődött az arcáról. – Azt hittem, hogy le kell mosnom egy szégyenfoltot. De úgy látszik, csak még jobban beszennyeztem magam, és ezt a foltot már semmi sem mossa le.
Ekkor kiáltás jött odafentről, és a flottakapitány felpillantott az árboccsúcsra. – Látszik az öböl – tolmácsolta, amit hallott, azzal meghajolt, és nekiindult. – Ideje felsorakoztatni a csapataidat, hölgyem. ♦ ♦ ♦ Egy kilométerre a parttól vetettek horgonyt, és a matrózok csónakokat emeltek át a hajókorláton, míg Reva a fedélzeten várt a Sebzett Leányokkal együtt. Arentes uraság és a házi őrség teljes állománya a korlátnál sorakozott, hiszen ők szállnak partra először. A sorokat egy kontingensnyi íjász egészítette ki. Antesh a szomszéd hajón várakozott az emberei nagy részével, miközben a királyi őrséget szállító hajók egy kilométerre nyugatra hintáztak a hullámok tetején. A tevékenységet egyre nagyobb türelmetlenséggel figyelő Reva azon töprengett, hogy vánszorog az idő bizonyos eseményekkor, amelyek jobb volna, ha inkább szédítő sebességgel történnének. Hogy elterelje a figyelmét, végigjáratta a pillantását a hajón, és a szeme megtalálta a Pajzsot az orrnál. A férfi elvette a távcsövet a hajó kapitányától, és a partra mutatott. – Az ellenség? – kérdezte Reva odalépve hozzá. – Kevesen vannak – felelte a férfi, és a partra irányította a messzelátót. – Talán úgy harminc lovassági. Biztosan könnyen elbántok velük… – összeráncolta a homlokát, és töprengő mosoly jelent meg az ajkán. – Az egyik épp most esett orra. – Pajzs uram! – Mindketten az árbockosár felé emelték a tekintetüket, ahol egy matróz lélekszakadva észak felé integetett. – Vihar! Reva követte Ell-Nestrát a tatra, és földbe gyökerezett a lába a szemhatárt elkendőző felhőtömeg láttán. A feketeségig sötét volt, villámnyalábok csillogtak benne, és morajlás szabadult ki belőle, ahogy egyre csak dagadt és minden pillanattal egyre közelebb jött. – Lehetetlen – szaladt ki Ell-Nestra ámuló száján. – Mit tegyünk? – lehelte Reva is, de a férfi mozdulni sem bírt, csak elkerekedett szemmel bámulta a sebesen közeledő vihart. – Uram! – A nő megragadta a láncingét, és erősen megrázta. – Mit tegyünk?
A Pajzs tátott szájjal fordult feléje, de aztán pislogva észhez tért. – Fel a horgonyt! – szakította ki magát a lány szorításából. – Vitorlákat bonts! Kormányos, déli irány! Kapitány, jelezz a többi hajónak, hogy kövessék a példánkat! Hölgyem, vidd a raktérbe katonáidat! A legénység iszkolt, hogy engedelmeskedjen, miközben Reva parancsokat harsogott, és leküldte a cumbraelieket. Ő azonban maradt, és a taton állva a mind közelebb száguldó vihart figyelte. Hogyan lehet ilyen gyors? – tanakodott, és gyanú ütötte fel a fejét, amikor egy másik váratlan viharra gondolt Alltornál, amikor napokig esőfüggöny áztatta a mezőket, éjszaka pedig hó hullott. A parton álló csapat… Miféle csapdába vitorláztunk bele? A legénység kétségbeesett erőfeszítéseinek hála a nagy hajó hamarosan déli irányba fordult, és a kibontott vitorlák azon nyomban megteltek, amint a viharossá fokozódott északi szél beléjük fújt. A többi hajó követte a Pajzs jelzését, bár a királysági tengerészek jelentősen lassabban moccantak, mint a meldeneiek. Reva nézte, ahogy az egyik királyi gárdista ezredet szállító hajó fél vitorlázattal hánykolódik a növekvő hullámok között, miközben ijesztően megdől, ahogy a kormányosa dél felé fordítja. Hamarosan már annyira zuhogott az eső, hogy csak egy homályos árnyalakot látott, de biztosra vette, hogy szörnyű nyögés szakad fel az óriás tengerjáróból, mielőtt végleg elveszett szem elől. A vihar perceken belül őket is elérte, és Revát elnyelte a sötétség, miközben a világot köröskörül elsöpörte a tombolás. A szélroham feldöntötte, és a feje fölött az elpattanó kötelek és elreccsenő fagerendák lármája zengett. A matrózok a fedélzetre bukfenceztek, vagy felkapta őket a szél, és a tengerben végezték. Reva végigcsúszott a tengervíz mosta deszkákon. Elsiklott a hajófenékbe vezető csapóajtó mellett, elég közel ahhoz, hogy hallja a Sebzett Leányok rémült sikolyait odalentről, és lássa a lépcsőn lezuhogó vízesést. Éppen azelőtt sikerült elkapnia a korlátot, mielőtt lerepült volna a megdőlt fedélzetről, és mindkét karját a korlát köré fonta, miközben a szél és a zivatar tépte és cibálta a testét. Sötét alak bucskázott el mellette, aki egy röpke pillanatra a láncinge felé kapott az egyik kezével, és kétségbeesett ordítását elnyelte a vihar tombolása. A fedélzet hirtelen megfordult, a másik irányba dőlt, és olyan vadul rántotta vissza, hogy ezúttal a deszkán feküdt, és kiterülve zihált a hirtelen
támadt szélcsendben. – Úrnőm! Arentes futott feléje a fedélzeten keresztül, széttárt karokkal egyensúlyozva. Éppen a harcsabajszú parancsnok felé nyújtotta a kezét, amikor megtörtént az ütközés. A zökkenés kiszakította a kezéből a korlátot, és mivel a fedélzet túl meredek lett ahhoz, hogy bármiben is megkapaszkodjanak, Arentesszel együtt a jobb oldal felé sodródtak. Látta, hogy a gárdaparancsnok nekicsapódik a korlátnak, csonttörő roppanás kíséretében átszakítja a fát, és a lyukon keresztül Reva is a háborgó tengerben kötött ki. A vihar dühöngése egy szempillantás alatt semmivé lett, a helyét átvette a hullámok alatti világ csendje. A vért és a fegyverek súlya egyre húzta a mélybe, és merülés közben mindenféle szürke örvényeket látott. Elengedte az íját, és tudta, hogy ezúttal Arren mester csodálatos alkotása mindörökre elvész. Lecsatolta a kardövét, és hagyta, hogy a fegyver a fenékre süllyedjen. Nekiállt letépni a láncinge szíjait, és eszét vesztve tekergeti a zsibbasztó hidegségben, miközben levegőbuborékok zúdultak ki a szájából. Nem! Nyugalmat erőltetett magára, miközben a szíjak ellenálltak kétségbeesett rángatásának. A kétségbeesés most a halálodat okozhatja! A lehető legmozdulatlanabb és legegyenesebb testhelyzetbe tornázta magát, párhuzamosan a felszínre, hogy lassítsa a zuhanást, aztán a tőrét kirántva egyesével elvágta a bőrszíjakat. A láncing egy pillanat alatt engedett. Azonnal emelkedni kezdett, de a tüdejében érzett égető fájdalomból ítélve túl lassan. A vízfelszín felé rúgta magát, minden csepp erejét a tüdejébe erőltetve, szigorúan ellenállva a késztetésnek, hogy levegőt vegyen. Nagyot kiáltva törte át a hullámok felszínét, esővízzel telítődött levegőt szívott be, aztán köhögve hagyta, hogy a magas hullámok ide-oda dobálják. A nyomát sem látta Arentesnek vagy a többieknek. Ekkor egy hirtelen jött hangzavar csapta meg a fülét a süvöltő viharon keresztül; nagy recsegés, mintha egyetlen sújtásra ezernyi fatörzs roppant volna ketté. A vihar kavargása egy pillanatra megfordult, és a felderülő sötétben látni engedte a Smolen Tábornagyot. A gigantikus hajótest megreszketett, ahogy valami láthatatlan akadálynak súrlódott. A vitorlák leszakadtak a kötélzetéről, és mintha sötét cseppek szóródtak volna a hajóderékról; Reva hamarosan rájött, hogy a fekete cseppek emberek, az ő katonái, akik a
tengerbe vetették magukat, miközben a nagy vitorlás ripityára szakadt alattuk. A vihar ismét megfordult, és magával vitte a látványt, de Reva tovább bámult abba az irányba, miközben a hideg elzsibbasztotta a tagjait, és minden porcikájában reszketett. Tudta, hogy a halál torkában van, és neki nincsen lelkiereje küzdeni ellene. Mind megöltem őket – gondolta, miközben a hullámok átcsaptak a feje fölött –, egy hazugsággal.
HARMADIK FEJEZET
Frentis
Eddig ez volt a legnagyobb villa, amelyikben jártak, inkább erőd, mint otthon, vastag és magas falakkal, az épület körül pedig több holdnyi kerttel. Tekintélyes vagyonú úr lakott benne, aki kétszáz varitájból álló helyőrséget tartott. A villa megerősített védelme ellenére a rabszolgatartó lelkiismeret-furdalás nélkül elhagyta, amint megpillantotta a támadókat. A varitájait könnyedén megszámlálhatták, mivel négy egyenletes sorban feküdtek a belső udvarban, a nyakukon egyforma, fültől fülig futó vágással. – Minden értéket magával vitt – jelentette Draker –, a lovakkal együtt. A rabszolgákra odabent bukkantunk rá. Ezekkel ellentétben itt, úgy néz ki, nem mindegyik adta ingyen az életét. Mindenesetre az sem segített rajtuk. – Kétszáz saját emberét… – rázta a fejét Illián tanácstalanul. – Nem tudom mire vélni. – Most már értik a jövetelünk célját – intett a fejével Frentis a saját felszabadított varitájaikra. – Nem akarták, hogy rájuk tegyük a kezünket. – Elkapta Rensial pillantását. – A testek állapotából ítélve nem járhatnak messze. Legfeljebb egynapi lovaglásra északra. Kérlek, mester, gondoskodj róluk! Rensial bólintott, és a paripájához lépett, aztán lovas csapata követte, ahogy kivágtázott a villa kapuján. Frentis egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy velük tart, lévén, hogy ingatag természetűnek ismerte a mestert, de aztán ellenállt a vágynak. Rensial ugyanis megváltozott: a tekintete már nem volt olyan üres, néha még önként is felszólalt, és a beszédét sem kellett annyit tolmácsolni. Csak a háborúban lesz az őrült ép
elméjű. Nem minden rabszolgát öltek meg az úr menekülése előtt, néhányan a földeken dolgoztak, amikor kezdetét vette a mészárlás. Sokukat látták a szélrózsa minden irányába menekülni, bár egy jelentős méretű kisebbség óvakodva visszatért a villába, és ők értetlenül álltak a jószívű fogadtatás előtt. Néhányan összeestek a gyásztól meggyilkolt társaik láttán, főként a férfiak, amikor észrevették kiterített asszonyaikat. Rabszolgáknak tilos volt megházasodni, de amerre csak jártak, bizonyítékát látták annak, hogy az emberek az életüket szabályozó korlátok és fenyegetések ellenére is kialakították a saját kapcsolataikat. Ezeknek a gyászolóknak adta át Frentis a villa tulajdonosát, amikor másnap Rensial visszatért, a lova után húzva a pórul járt, megkötözött kezű és betapasztott szájú fekete ruhást. – Volt egy felesége és több gyermeke is – jelentette Rensial, amikor a rabszolgák késekkel és magasra emelt korbácsokkal a kézben körbezárták korábbi urukat. – Elengedtem őket. – Jól tetted, mester. – Mindig könyörögnek. A fekete gúnyás térdre esett, és megkötött kezét esdekelve emelte a magasba. Magas ember volt, roppant izmokkal és egy katona kinézetével, amit a házban talált számos háborús emléktárgy is tanúsított. Ismert parancsnok? A villa, a családja, a rabszolgák. Egy ragyogó életút gyümölcsei. A hős jutalma. Most azonban közel sem tűnt hősnek, ahogy rettegve, húgyfoltosan az életéért remegett. Mindig könyörögnek. Frentis hátat fordított, amikor kezdetét vette a kínzás, és csatlakozott Illiánhoz, aki a legújabban toborzottakat edzette. Ezúttal kevesebb királysági akadt közöttük, de az eskethiai helyőrség elfoglalása óta megnövekedett a számuk, mert a szabadon eresztett szabadkardok meglepő sebességgel vitték hírét a szerencsétlenségnek. Néhány napon belül még több menekült rabszolga érkezett a hegyekbe, és a sereg létszáma több mint négyezerre duzzadt egyetlen hónap leforgása alatt. Mivel etetni kellett a temérdek embert, Frentis elrendelte, hogy északnyugatra meneteljenek, az Új-Kethia irányában húzódó gazdag szántóföldek és gyümölcsösök felé. Ez a villa esett el elsőnek. Egy darabig elnézegette a gyakorlatozókat, és örömét lelte a könnyedségben, amellyel Illián felsorakoztatta a regrutákat, a rendház gyakorlóterén tevékenykedő mester gyakorlott tekintélyével. Megtanította nekik a harci bot forgatását, amely az alabárd- és lándzsahasználat alapjának számított, ám ami azt is jelezte, hogy még mindig nem voltak
megfelelő fegyvereik. Frentis munkára fogta a volt kovácsot a villa műhelyében, hogy a bőségesen rendelkezésre álló szántóvető szerszámokat alakítsa szekercefejekké. Így persze még jó ideig kellett vesztegelniük itt, talán hetekig, és a testvér bosszankodott a késlekedés miatt. Hogy fenntartsa a lázadásuk lendületét, elküldte Lekrant és Iveldát egyenként kétszáz harcossal két ellentétes irányba, hogy szabadítsanak fel annyi rabszolgát, amennyit csak tudnak. Harmincnégyes közelített, és Frentis feléje fordult. Az egykori rabszolga a szabadkard-tisztekről leszedett felszereléseket viselte, és a lelkiismeretesen kitisztított vérttel és csillogóra fényezett csatokkal a makulátlan katonai rend hatását keltette. – Készen áll? – érdeklődött a parancsnok. – Meggyógyult, és lóra ültethető, testvér. De még mindig nem hajlandó beszélni. – Szokatlan. Általában be sem tudják fogni a szájukat, amikor kiderül, hogy miféle vagy. – Hogy kiféle vagyok – helyesbített Harmincnégyes, ismeretlen keménységgel a hangjában. – Hogy miféle voltam. – Igen. – Frentis bocsánatkérőn mosolygott. – Akkor indítsuk is útnak. A volári nem árulta el a nevét, de kiderítették a zászlóalja rakományában talált levelezésből. – Varek nagyra becsült polgár – köszöntötte a testvér vidáman, az akácfa árnyékában guggolva, amelyikhez kiláncolták a fickót. – Remélem, jobban érzed magad. Varek a fatörzsnek dőlve ült, és az arca semmiféle érzelmet nem árult el a fortyogó haragon kívül, amely azóta uralta a modorát, hogy eszméléskor megláncolva találta magát, egy megsemmisült zászlóalj parancsnokaként. – Jó hírem van – folytatta Frentis, és intett Harmincnégyesnek, hogy oldja el a láncot. – Szabadságot kapsz. Varek arckifejezése továbbra sem árult el semmit, és a testvér észrevette, hogy titkolta a szemében gyúló remény lángját. – Biztosíthatlak, hogy semmi átverés sincs a dologban. – Frentis megfogta a láncot, és meghúzta, mire a volári kelletlenül talpra állt, és ideges szeme folyamatosan jobbra-balra cikázott, támadástól tartva. A testvér átvezette az udvaron, tudva, hogy a fogoly megfigyeli a gyakorlatozó korábbi rabszolgákat. Draker a villa boltíves bejáratánál várt
egy felnyergelt és többnapi útra elegendő ellátmánnyal felszerelt lóval. – Ez volt a lovad, nem igaz? – kérdezte Frentis, és levette a bilincset Varek csuklójáról. A volári most már egyre kevésbé érezte magát csapdában, és kihorzsolt bőrét dörzsölve Frentisről a lóra siklott a pillantása. – Nem fogom elárulni a népemet – jelentette ki. Ébredése óta most először szólalt meg. – Akármi is a jutalom. – Ez aligha nagy jutalom. Úgy gondolom, tudod, milyen fogadtatás vár, amikor Új-Kethiába érsz, egy széles körben tisztelt apa megvert, kegyvesztett fiaként. Nem bírod majd elviselni a szégyent, de mielőtt megölöd magad, kérlek, értesítsd a kínzóidat, hogy ami veled történt, az hamarosan velük is megtörténik. Mielőtt vége az évnek, elfoglaljuk a városukat, és minden rabságban tartott lélek szabad lesz. De a királynőm együtt érző fajta, és hajlandó tárgyalni. A volári felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Te megőrültél. – A városkaput nyitva hagyjátok, és a falakról visszahívjátok a védőket. Minden szabadkard leteszi a fegyvert, és minden rabszolgát, a varitájokat és kuritájokat is beleértve, felszabadítotok. A város Lyrna Al Nieren királynő tulajdonába vándorol, aki a megfelelő időben elrendeli a földek és javak újraosztását. – Közelebb lépett Varekhez, és halkan folytatta. Érezte, hogy a dühe feléled. – Ha nem engedelmeskedtek ezeknek a nagyvonalú feltételeknek, az a városotok teljes lerombolásával, és minden fegyverben talált volári kivégzésével fog végződni. Varek az újoncok serege felé intett a fejével. – Tényleg azt hiszed, ez a csőcselék képes elfoglalni Új-Kethiát? Azt hiszed, a Kormányzótanács nyugodtan végignézi, ahogy bevonultok? Eltaposnak, még mielőtt megláthatnátok a várost, és ezeket a kutyákat egyesével megnyúzzák, és ott hagyják a napon megrohadni, ha szerencséjük van. Frentis csak elmosolyodott. – Úgy látszik, lassan jutnak el a hírek errefelé. – Közelebb hajolt. – A Kormányzótanács már nem létezik. Egy császárnő uralkodik felettetek, és elhiheted nekem, nevetve fogja végignézni, ahogy a földdel teszem egyenlővé a városotokat. – Akármi is vár rám, kibírom – felelte Varek teljes meggyőződéssel. – Minden kínzást ezer évig elviselek, csak hogy még egyszer ilyen közel
kerülhessek hozzád. – Akkor jobb lesz, ha először kardleckéket veszel. – Frentis Drakerhez fordult. – Éjszakáig kísérjétek a tisztelt polgárt! Ha egyetlen pillantást is vet hátrafelé, öljétek meg! ♦ ♦ ♦ Az új teste erősebb, mint az, amelyiket a tengerparton hagyott. Olyan sebességgel és pontossággal ugrik és pördül, amilyet csak kívánhat magának, és mégis… – Érzed, ugye? – tudakolja a Hírvivő, aki az erkély egyik székén terpeszkedik. Egy ariszáj testét viseli, az áldott vérű kevesek egyikéét. A test magas és szálkás. Mögötte hat másik áll, szintén áldottak, és bár az arcuk különbözik, ugyanaz az arckifejezés ül rajtuk. A nő még sohasem találkozott egyszerre ilyen sokkal a Hírvivőből, és megerőltetőnek tartja: egy is mindig több volt, mint elég. Leengedi a rövid kardot, és felegyenesedik a harci testtartásból. Meztelen teste a gyakorlás verejtékétől csillog. Ha a Hírvivő izgatónak találja is a látványt, egyik arcán sem adja jelét ennek. A nőnek kényelmetlen érzése támad az őket beborító éjszakai ég láttán, mert délben tért vissza a Tanácstoronyba. Amióta ebben az új héjban ébredt, még annyira sem tudja nyomon követni az időt, mint addig. – Mit kellene éreznem? – kérdezi. – A tompaságot. A hideg nem olyan hideg, a meleg nem olyan meleg. Minden új héjjal egyre rosszabb lesz. Manapság már alig érzek valamit. – A Hírvivő félrehajtja a fejét, és szűk, ragadozó mosollyal tanulmányozza a nőt. – Ezúttal már hallod? Hallod, nem igaz? A nő elfojtja a fellángoló haragot. Nem veszi jó néven, hogy a másik ilyen könnyen az elevenébe lát. A héj tulajdonosa öregebb volt, mint az első, és nem rabszolgasorba született, így mély emléktenger maradt utána, amelyből gyakran és aggasztó tisztasággal villan be valami… ahogyan a fivérével játszik valami hegyi tó partján… ahogy felnevet, amikor az apja előhozakodik a mutatványaival… Először azt hitte, az asszony képességét nem is fogja megérezni, de most már kezd ráébredni, hogy a különleges tehetsége az emlékezésben állt. Minden gondolatot, minden tettet és szót bezárt a fejébe, amelyek
változatlanul és élesen élnek tovább benne. – Azt mondtad, nyolcat készítsek fel – tolja el magától a képeket. – És én csak hetet látok itt. Elégedettség szállja meg, ahogy a másikak egyszerre összeszorítják az állkapcsukat, mert tudja, hogy a Hírvivő visszafojtja a saját haragját. – Al Sorna ért hozzá, miként tegyen szert hasznos barátokra – válaszolja kis szünet után a Hírvivő. És akkor a nő megérti. A héjak fiatalosak és edzettek, a Hírvivő eredeti sebe mégis meglátszik rajtuk: fájdalommal, fáradtsággal és… félelemmel tölti meg a tekintetüket. – Biztosan tudod, merre találod? – tudakolja tőlük. – A halhatatlan embert keresi. Csak északra kell mennem, és a nyomára bukkanok. Tábornokot kell belőlem csinálnod. Valami fenséges cím megfelelőnek tűnik: mondjuk, lehetnék az Észak Legfőbb Ura, vagy ilyesmi. – Az északi seregeket Latethia nagykormányzója irányítja. Kivégzési parancsot kapsz. Amikor halott, annak nevezed magad, aminek akarod. – Úgy tűnik, nem nagyon kedveled ezeket a kormányzókat. Életben hagysz azért néhányat? – Csak Eskethia kormányzóját. Ki akartam végeztetni, de most már inkább afelé hajlok, hogy a sorsára hagyom. Az arcok ismét megváltoznak, minden derű elpárolog róluk, és a nő tudja, hogy a következő szavak nem a Hírvivő sajátjai. – Most nem szabad a saját szenvedélyednek hódolnod. Ez a te kis szórakozásod egykor hasznosnak bizonyult, de most már gátolja a céljainkat, ő azt követeli, hogy késlekedés nélkül láss neki a feladatodnak. – A Tanács halott, és a ribanc flottájából csak roncsok maradtak. Mindet én tettem. Megérdemlek egy kis szórakozást. – Az előző három évszázad volt a szórakozásod. Számtalan évtizednyi gyilkolás és gonoszság. Ezt adta ő ajándékba. Most pedig kéri a fizetséget. A nő keze erősebben markolja a kardot, és most először mutatkozik meg rajta az ellenérzés, amit ezzel a teremtménnyel szemben mindig is táplált. Látja, hogy az izmaik megfeszülnek, és a beszélő felkel ültéből. – Ő tudja, mit terveztél – közli az ariszáj a nővel. – Ismeri a dédelgetett kis tervedet, az uralkodást azzal a fiúval az oldaladon, az örökkévaló és szörnyű uralmat a világ fölött, amely csak a kettőtök játszótere volna. Tényleg azt hitted, hogy lehetséges? – Ha már nincs többé szüksége rám – vág vissza a nő mosolyogva –,
öljetek meg! Ha tudtok. A kezük egyszerre nyúl az oldalukon lógó kardért. A nő tudja, hogy nincs esélye, tudja, hogy a halált választja. Nézd, szerelmem! – üzeni, mert tudja, hogy a férfi látja őt. – Nézd, és büszke leszel rám! De a Hírvivő kezei megállnak, mind a heten eleresztik a fegyverek markolatát, és némán, egyes sorban az ajtó felé indulnak. A beszélő marad még egy kicsit. Az arca most az elkerülhetetlen kötelességet végző, fáradt katonáé. – Ő mindig talál nekünk új feladatot. Megtarthatod a fiút, ha sikerül élve elfognod. De a dolgot egyszer s mindenkorra el kell rendezni. Amikor a nő egyedül marad, lehunyja a szemét, és a férfi jelenlétét keresi, belekapaszkodik az acélos elhatározásba, és az öröm azzal fenyeget, hogy széthasítja a szívét. Megpillant valamit, valami örvénylést a sötétség ködében, amely egy jól ismert alakká növi ki magát. A szavai nem jelentenek semmit – üzeni, és kezét kinyújtva megsimogatja a férfi arcát. – A világ továbbra is a miénk lehet. ♦ ♦ ♦ Frentis elkapta az arcán érzett kezet, aztán vadul vicsorogva a betolakodó torkának nyomta a kést. – Soha! – sziszegte a lány arcába, és mélyebbre tolta a pengét. Lemera a borzalomtól elkerekedett szemmel nyöszörgött, arca reszketett a rémülettől, mint a kocsonya. Fejét hátrahúzta a kéz, amelyik a haját megragadta, hogy védtelenül szabaddá tegye torkának sima bőrét. A levegő egyszer csak nagy sóhajjal szabadult ki a férfi tüdejéből, és elejtette a kést, aztán a derekát kicsavarva elrúgta magát a lánytól, és a fejét a tenyerébe temetve magába roskadt az ágy szélén. – Mi… Mi az? – kérdezte végül, amikor a remegés elhagyta a tagjait. Lemera válasza alig volt több halk suttogásnál. – Kiabálást hallottam… Biztosan álmodtál valamit… Frentis hátranézett a válla fölött, és a tekintete végigfutott a vékony gyapjúingen, amely alig takarta a lány testét, és észrevette a szemében tükröződő mély rettegést. Elfordult, és pislogva szoktatta a szemét a sötéthez. A ház urának hálótermében aludt, egy tágas, gazdag és fényűző helyiségben. A falakat különböző, valószerűtlenül rendezett
csatajeleneteket ábrázoló festmények borították. A rabszolgatartó több képen is szerepelt: a fiatalosabb megjelenésű parancsnok büszkén kihúzva magát, karddal a kezében és merész, szigorú szemmel irányította a katonáit, éles ellentétben azzal a véres, esdeklő ronccsal, akit otthagytak kiszenvedni az udvar közepén, amikor a rabszolgák ráuntak. – Néha… néha rémálmokat látok – magyarázkodott Lemerának. – Sajnálom, hogy bántottalak. – Már volt rosszabb. – Frentis érezte, hogy a lány súlya megmoccan az ágyon, aztán tétova érintést érzett a hátán. Lemera széttárt ujjal végigsimította a bőrét. – Olyan sokat harcoltál, és még sincsenek sebek. – Voltak, de meggyógyultak. – Pók segített? – Nem. – A mag növekedni fog. – Nem, valami más. Valami, amit, azt hiszem, sohasem fogok megérteni. – A lány felé fordult, és Lemera keze megállapodott a vállán, amíg Frentis finoman el nem vette onnan. – Menned kellene. A lány hátrább húzódott, de nem mozdult. Arca árnyékban maradt, de Frentis úgy érezte, mosolyog. – A nővér mesélte, hogy tilos asszonnyal lenned. Azt hittem, viccel. – A Hit minden porcikánkat magának követeli. Lemera ismét megmoccant, az álla alá húzta a térdét, és félrehajtott fejjel tanulmányozta a férfit. Most már inkább kíváncsinak, mint gunyorosnak tűnt. – És te ilyen szívesen odaadod? – Sohasem akartam mást, csak bekerülni a Rendbe. – Tehát a Renden kívüli világ egyáltalán nem csábít? – Láttam a világot, minden csábításával együtt. Megelégszem a Renddel. – A tegnapi gyakorlatozás után Draker megütött egy embert, amiért elmesélte a történetedet. Egy fura történetet arról, hogy a palotába vittek, egy gonosz varázslatot űző nővel együtt. És ti ketten megöltétek a királyodat. Hazudott? – Nem hazudott, de Drakernek nem lett volna szabad büntetnie ezért. – A királynőd mégis életben hagyott, és ideküldött. – Nem voltam a magam ura. A nő varázslata megbéklyózott, és szörnyű tettekre kényszerített. Lemera kihúzta magát, és Frentis érezte, hogy a lány szeme az arcát fürkészi. Nem látta az arckifejezését, mégis nyugtalanítónak találta a
vizslatást. Már éppen arra akarta kérni ismét, hogy távozzon, amikor a lány megszólalt: – Mégsem vagyunk olyan különbözők, te meg én. Lemera eleresztette a térdét, és lefeküdt az ágyra. – Itt maradhatok? Csak ma éjszakára. Nekem is vannak álmaim. – A férfi nyilvánvaló tétovázását látva halkan felnevetett. – Ígérem, nem foglak… elcsábítani. El kellene küldenem. Tudta, hogy ezt kellene tennie. Ebből semmi jó nem származhat. De nem küldte el, mert végtelen nagy gonoszságnak gondolta a dolgot. Így hát lefeküdt a lány mellé, és megpróbálta ellazítani a tagjait, tudva, hogy ma éjszaka már szemhunyást sem fog aludni. Néhány perc múlva Lemera közelebb csusszant, és a vállára tette a fejét, a keze megtalálta Frentisét, és ujjaik összefonódtak. – Nem győzhetünk, ugye? – kérdezte suttogva. – Ne mondd ezt. A királynőm óriási hadsereggel kel át az óceánon. Ha kitartunk a feladatunk mellett… – Rabszolga voltam, de ostoba nem. Ez a birodalom elképzelhetetlenül nagy, és csupán a töredékét pusztítottuk el annak a haderőnek, amelyet ellenünk fordítanak. Végeznek velünk, mindnyájunkkal, mert rabszolgák vagyunk, és nem remélhetjük a szabadulást. Nélkülünk nincsen birodalom. A dolgot egyszer s mindenkorra el kell rendezni. – Ha ilyen reménytelennek gondolod az ügyet, miért maradtál velünk? A lány még közelebb bújt, szabad karjával átölelve Frentist. Az ujjai szorosabban fonódtak a férfiére, és forró lélegzete csiklandozta a bőrét. – Mert valami olyasmit kínáltál, amelyről már egészen elfeledkeztem. Választási lehetőséget. És én azt választom, hogy szabad emberként halok meg. ♦ ♦ ♦ A következő hetekben a számuk megkétszereződött, mert Ivelda és Lekran tucatjával hozták az újoncokat, és további menekültek érkeztek a villába. Hamarosan annyian lettek, hogy az ellátmányozásuk is gonddá vált. Frentis arra kényszerült, hogy néhányukat kiküldje a földekre terményért. Egyesek sértőnek találták a parancsot, annak ellenére, hogy vezetőjüknek sikerült elsimítani az elégedetlenkedést, amikor megígérte,
hogy felváltva mindenki el fogja végezni ugyanazt a feladatot, még ő maga is. Conahl, a királysági születésű kovács csodával határos mennyiségű fegyvert készített, de még mindig nem volt elég: csak a sereg egyharmadának jutott megfelelő felszerelés, és legalább ennyien fegyverezték fel magukat egyszerű földművelő szerszámokkal. – Új-Kethiában bőven lesz fegyver – jegyezte meg Lekran az esti tanácskozásnál. – De nincs annyi haderőnk, amellyel elfoglalhatnánk a várost – felelte Frentis. Harmincnégyes jól ismerte Új-Kethiát, és részletes leírással szolgált a falakon felsorakoztatott védőerőről. Továbbá, azt sem zárhatták ki, hogy mostanra a császárnő erősítést küldött, talán személyesen is a városba utazott. Frentis ellenállt a késztetésnek, hogy szabadon álmodjon, és a fejfájások ellenére visszatért Kehlan testvér altató főzetéhez. A hadjárat kritikus ponthoz érkezett, és nem kockáztathatta, hogy elméjük összekapcsolódásakor a nő belelásson a terveikbe. Azzal is tisztában volt, hogy a másik dühöngve veszi majd tudomásul a hirtelenjében megszakadt kapcsolatot, és talán hibás döntéseket hoz ennek következményeképpen. – Ha sokkal tovább várunk, az egész vidéken egy rabszolga sem marad – sürgette őket Harmincnégyes. – Azokat, akik nem álltak át eddig is hozzánk, már megölték, vagy elcipelték a gazdáik. Ha délnek indulnánk, biztos vagyok, hogy néhány hónap leforgása alatt felduzzaszthatnánk a létszámot. – Nincsenek hónapjaink – vágott vissza Frentis. – A királynő flottája már útnak indult, és ha dél felé menetelünk, azzal nem tereljük el a figyelmet, amire most éppen szüksége volna. – Az embereink több mint fele nem a királyságból származik, és semmit sem tud a királynőről. Azért tartottak velünk, mert szabadságot ígértünk nekik, nem pedig azt, hogy az egyik korbácsot tartó kezet a másikra cseréljük. – Ha sikerül a királynőnek megadni a győzelmét, a birodalom minden rabszolgája felszabadul. A királynőm célja és az ő céljuk megegyezik. Tudasd velük! Visszafordult a térképhez. Valahol le kell csapnunk. – Mi ez a hely? – kérdezte, az északi part egyik városára mutatva, úgy nyolcvan kilométerre Új-Kethiától. – Viratesk – felelte Harmincnégyes. – Az északi kereskedelmi útvonalakon fekvő kisebb kikötőváros.
– Milyen a védelem? – Van valamiféle fal. Szegény hely, csak néhány fekete ruhás él ott, akik nem pazarolják a pénzüket olyan falra, amilyenre már évszázadok óta nem volt szükség. – Harmincnégyes elhallgatott, és gondolkodón összecsücsörítette a száját. – Elég zsúfolt rabszolgapiaccal rendelkezik, ha jól emlékszem. Mindig tele van, olyan sok rabszolgatartó talál ott lehetőséget, hogy túladjon a portékáján. A tartományi fővároshoz ilyen közel eső város felégetése majd kicsalja őket a falaik mögül. Frentis felegyenesedett a térkép mellől. – Még egy hétig gyűjtjük az újoncokat és gyakorlatozunk, aztán irány Viratesk! ♦ ♦ ♦ Harmincnégyessel térképet rajzoltatott a városról, és Rensial mestert kiküldte, hogy derítse fel az elérési útvonalakat, óva intve attól, hogy meglássák. A fennmaradó napok a regruták kiképzésével teltek, és Frentis lehetőség szerint mindegyikkel váltott egy-két szót, elégtétellel tapasztalva, hogy a legtöbbjüket felvillanyozza a harc ígérete. Persze a félelmet sem kellett sokáig keresnie, amikor a szemükbe nézett. A legtöbben beleszülettek a sorsukba, vagy hosszan tartó rabszolgaság szenvedő alanyaiként kerültek a csapatba; az életüket kockáztatták, hogy csatlakozhassanak a felkeléshez, és nem tápláltak hiú reményeket arról, hogy mi vár rájuk, ha elbuknak. – Egyszer már majdnem elszöktem – mesélte Tekrav az egyik reggel, amikor végignézték a készletek leltárát. Az egykori könyvvezető lelkesnek, ha mégoly tehetségtelennek is bizonyult az edzésben, de a számok világában mindenkinél jártasabbnak mutatkozott. – Nem sokkal azután, hogy a hitelezőim kérvényének engedve láncra vertek. Egy másik friss rabszolgával együtt tervet eszeltünk ki a gazda villájába vezető karavánúton. Összeesküvőtársam tagbaszakadt, izmos fickó volt, de túlzottan kedvelte az italt és a mákkivonatot, ahogy én a kockát nem tudtam letenni. Szándékunk szerint megfojtotta volna az őrt, amikor közel merészkedik a ketrechez, aztán elvettük volna a kulcsait. – Sikerült? – Az egyik kezét az őr nyakára fonta, de akkor egy rabszolgakutya
csuklóból leharapta. Aztán már nem sok hasznát vették, hacsak nem példát statuálni. Egész nap leckéztették, és a végén már a halálért könyörgött. Azok után hálás voltam a rabszolgasorsért. – Akkor miért álltál be hozzánk? Tekrav alig láthatóan vállat vont. – Most már én sem tudom biztosan. A gazda jól bánt velem, szolgálatom sok éve alatt csak kétszer korbácsoltatott meg. De a többiekkel nem bánt ilyen kegyesen, és mivel Egyes voltam, ők hozzám fordultak védelemért. Agyafúrt cselekkel térítettem el a figyelmét: üzleti ügyekkel, vagy egy új évjáratú borral fordítottam el mindazoktól a kínzásoktól, amelyeket aljas kis elméje csak kiagyalhatott. De aztán kitört a háború, és új rabszolgák érkeztek… – Tekrav elnémult, és erőltetetten elmosolyodott. – Olyan sok új játéka lett. És nem védhettem meg mindet. – Lemera és a többiek miatt. Miattuk csatlakoztál hozzánk. – Egy férfi maradjon a családjával, nem gondolod? – De, így gondolom. – Frentis vetett egy utolsó pillantást a leltárra, aztán visszanyújtotta. – Itt minden rendben. Köszönöm a munkádat. Hálás volnék, ha a menet alatt felügyelnéd a társzekereket. – Úgy lesz, testvér. Azon tűnődtem, vajon kaphatnék-e valami címet. Frentis megtorpant, és felhúzta a szemöldökét. – Feltételezem, már van is valami javaslatod. – Semmi túl feltűnő. Csak, mondjuk… szállásmester úr? – Fő szállásmester. A nemesi címekről Lyrna királynő dönt. – Hogyne. Gondolom, a megfelelő időben majd tájékoztatod a hasznosságomról. Még csak pár hónapja szabad, és máris felfelé törekszik. A végén még gazdasági miniszterként végzi, ha elél olyan sokáig. – Szívesen, uram. ♦ ♦ ♦ Rensial másnap visszatért, és azt jelentette, hogy a Viratesk felé vezető úton nem látott volári járőröket. Valójában az egész úton egy teremtett lelket sem látott. – Nem jellemző rájuk, hogy ilyen óvatlanok lennének – vélte Lekran. – Általában nem telik el úgy nap, hogy ne látnánk legalább egy lovassági
csapatot. – A birodalom mindig is figyelmet fordított arra, hogy rendet tartson a népei között – értett egyet Harmincnégyes. – Akkor hát elijesztettük őket – örvendezett Ivelda. – Mint a népem az othrát, amikor eljöttek, hogy elfoglalják a bronzhegyeket. – El is foglaltuk őket – replikázott Lekran, meglepően udvarias vigyorral. – De értéktelennek találtuk, így visszaadtuk őket. A nő felnevetett, és a fejét rázta. – Az apád sok hazugságot mesélt neked, nővérrontó! – Tettem egy ígéretet a Vöröstestvérnek, úgyhogy megvárom, míg a háborúnak vége lesz, és csak aztán veszem a fejed. – Alig várom, hogy jót nevessek rajtad, amikor megpróbálod… – Elég legyen! – jelentette ki Frentis, nagyon szabatosan ejtve a szavakat. Mindkettőre egyenként rámeredt, míg le nem sütötték a szemüket. – Kapitányok, készítsétek fel a századotokat! Hajnalban indulunk! Ezúttal épségben hagyták el a villát. A régebbi rabszolgák kérelmezték, hogy maradhassanak, azt remélve, magukévá tehetik a helyet. Frentis nem látta értelmét kierőszakolni a részvételüket, főként mivel Illián meglátása szerint nem sok hasznukat látták volna a csatában. A testvér előrement felderítőnek Rensial mester csapatával, és megállapította, hogy kilométerekre sehol senki. A földek egyre elhanyagoltabbak lettek, rabszolgákat sehol sem láttak, kivéve a holttesteket, amelyeket a környező villákból szökött menekülteknek gondoltak. Minden házat egyformán lakatlanul találtak, és néhányat a tulajdonosaik gyújtottak fel. – Megmondtam – cukkolta Ivelda Lekrant nevetve. – Összehugyozták magukat, és elmenekültek. Amikor a városhoz érünk, ott ugyanez lesz. Az ötnapos menet végén elérték Viratesket, egy természetes kikötő ölében megbúvó, téglaépületekből álló, négyzetkilométernyi települést. Frentis látcsövében hanyagul karbantartott falak tűntek fel, hatalmas lyukakkal, és egy régen betemetett árokkal. Őröknek nyoma sem volt a falakon, és a kéményekből sem szállingózott füst. – Itt semmi sincs – sóhajtott fel, és leeresztette az eszközt. A városkaput nyitva és őrizetlenül találták, az utcákat pedig üresen, és a sietős menekülésre utaló törmelékkel teleszórva. – Csak maradt valaki, aki tisztességesen megküzd velünk! – morgolódott Lekran. – Csak egy kis időre.
– A századoddal menjetek nyugat felé, és a kikötőt célozzátok meg! – utasította Frentis. – Draker, ti balra induljatok! Magam és Rensial mester középen nézünk szét. Nem telt sok időbe elérni a kikötőt. Üres házsorok mellett haladtak el, miközben a város egyetlen lakói, a kóbor kutyák a leölt és az utcákon megrohadni hagyott lovak és kecskék tetemén lakmároztak. A mólónál egy hajó sem állt kikötve, kivéve egy meglékelt halászbárkát. Az árbóca Frentis érzése szerint sértő szögben állt ki a vízből. – Nincsenek itthon a kutyafattyak! – jelentette Draker, és komor arccal sétált végig a mólón. – A raktárban találtunk egy hullahalmot. Mind rabszolgák, többnyire öregebbek. – Leselejtezték a kevésbé értékes állományt, mielőtt elmentek. – Frentis körbepillantott a városon, és megpróbálta legyűrni az érzést, hogy az üres ablakok vádlón merednek vissza rá. Élhettek volna, ha nem jössz ide! – Kutassatok át minden épületet. – Szedjetek össze minden értéket, főként a fegyvereket! Minden éles dologra szükségünk van, legyen az akár a legkisebb konyhakés. Lekran, az embereidet küldd fel a falra őrködni! Alkonyatkor őrségváltás. ♦ ♦ ♦ A fő szállásmester felügyelte a tetemek elégetését, összesen ötven halottat találtak, középkorú nőket és férfiakat vegyesen, meztelenre vetkőztetve, hiszen a ruhájuk nagyobb értéket képviselt a voláriak számára, mint az életük. Szürkülő bőrükön régi korbácsnyomok látszottak. A kordékon a falakon kívülre vitték őket, ahol Tekrav rettentő nagy máglyát emeltetett a menekülő városiak által hátrahagyott bútorokból. Miután a testeket felfektették az olajjal átáztatott faanyagra, Frentis az egybegyűlt harcosokhoz fordult. – Az én népem körében – kezdte – az a szokás, hogy hitüktől függetlenül szólunk néhány szót a halottakért. Ezek közül az emberek közül sokan, ha nem mindnyájan, rabszolgasorban élték le az életüket, és rabszolgahalált kaptak jutalmul. Úgy dobták félre őket, ahogy a sánta lovat szokás, jelöletlenül, észrevétlenül, mint aki egyetlen gondolatra vagy szóra sem érdemes. De mi most itt állunk, hogy szóval és vassal emlékezzünk a távozásukról. Kemény napok állnak előttünk, és talán
reménytelennek látjuk majd a küzdelmet, és a szívünk belefacsarodik a kétségbeesésbe. Arra kérlek benneteket, hogy amikor elérkeznek azok a napok, emlékezzetek arra, amit ma itt láttatok. Mert ha elbukunk, a mi sorsunk sem lesz egyéb, és egyetlen hang sem szólal majd fel, hogy emlékezzen ránk. A falhoz ment, és nézte, ahogy a máglya ég, a lángok magasra csaptak a sűrűsödő sötétségben. – Jó kis jelzőtűz, Vöröstestvér – vélte Lekran. – Tudták, hogy jövünk – felelte Frentis. – És most már azt is tudják, hogy itt vagyunk. Kis szerencsével ideküldik a seregeiket. – És ha mégsem? – Akkor meglátjuk, mit szólnak majd, amikor Új-Kethiába menetelünk. A bujkálás idejének leáldozott, össze kell csapnunk az ellenséggel. ♦ ♦ ♦ Mindig is furcsállta, hogy egyáltalán nem vonzzák a látványosságok. Sőt, kifejezetten visszataszítónak találja őket: ahogy ezernyi hang vérszomjas ordításban tör ki olyan összecsapások láttán, amelyeket kevés ember bírna gyomorral, ha első kézből kellene megtapasztalnia. Számára a harc és az ölés öröme csak a közvetlen részvételből származhat. De a nép oly nagyon élvezi ezt, szerelmem – üzeni a férfinak, és érzi a rosszallását. – Elvettük az isteneiket, de megtartottuk a rituálékat, mert az istenek mindig is szerették a vért. Most a Tél Végi Ünnepély ideje van, amelyet valaha egy régen elfeledett istenről neveztek el, aki a bátor lelkek áldozatát követelte, amellyel megáldotta a földeket, hogy jó aratást hozzon. Eredetileg az arénát is az istenek tiszteletére építették, de mostanra minden istenségekre utaló cicomától megfosztották, a márványszobrokat tábornokok és tanácstagok bronz képmásaival helyettesítették, és az isteni jelképeket a birodalmi címerre cserélték. De akármennyire is megváltozott a színpad, a játékok ugyanazok maradtak. Nyűgös, de fontos kötelesség megjelennie a tömegek előtt. Nem rejtőzhet örökre, és ma sok szempár van jelen, hogy teljes pompájában láthassa Elverah császárnőt. Magának választotta a nevet. Az évszázadok alatt elnyert megannyi cím közül csak ez az egy nyújt némi elégtételt, ráadásul
mosolyra készteti. Hadd hajlongjanak a boszorkány előtt! Persze azért voltak viszályok. A Tanács uralmának hirtelenjében való megszüntetése megrázta a társadalmat, amely a változatlan uralkodásból következő állandóság illúziójára épült. Kémei, az évtizedek alatt kialakított hálózat, amely még a Tanács saját hírszerző gépezete előtt is rejtve maradt, elégedetlenség és lázadó összeesküvések hírét hozza a birodalom négy sarkából. A legtöbbet gyorsan elfojtják, az összeesküvőket elnyújtott, nyilvános kivégzéseknek vetik alá, míg a közvetlen és közvetett családjukat rabszolgaságra ítélik, és minden tulajdonukat elkobozza a császárnő. Bár több ezren szenvedték el ezt a sorsot, minden nappal több ilyen hír érkezik, és ha félnie kellene ilyesmitől, a merényletek folyamatosan ott lebegő fenyegetése egy erőtlenebb lelket már régen üldözési mániába kergetett volna. A múlt héten például egy rabszolgalánynak sikerült megmérgeznie a császárnő reggeli zabkásáját, bosszúból egy hőn szeretett gazdáért, aki elszenvedte a háromhalált az azt megelőző héten. Bátor, de ügyetlen próbálkozás volt, és még a dal figyelmeztetése nélkül is hamar észrevette a dolgot. A lány túl nagy adagban keverte az ételbe a mérget, amely ismerős szagot árasztott. A merénylő bizonyosan tisztában volt vele, hogy fájdalmas halált érdemel ki a tettével. – Te voltál az Egyes az urad istállójában? – kérdezte a lánytól, miközben egy ariszáj a kardját a merénylő nyakszirtjére szorítva térdre kényszerítette. – Biztosan nagyon szenvedélyesen baszott meg, hogy ilyen hűséget váltott ki belőled. A lány rázkódva zokogott, de valahonnan összeszedett annyi erőt, hogy válaszoljon. – Egy ujjal… sem… ért hozzám. – Akkor miért? – Ő… nevelt fel…. Megtanított olvasni… nevet adott. – Valóban? És mi a neved? – L… Lieza. – A rabszolgák elnevezése már önmagában is főbenjáró bűn, de a gazdád emellett is sok egyébben bűnösnek találtatott. – Egyetlen legyintéssel elküldte az ariszájt, aztán mutatta a lánynak, hogy vigye el a reggelijét. – Hozz nekem új zabkását, Lieza. Aztán felolvashatod nekem a reggeli leveleimet. Lieza most is mellette áll, készen rá, hogy bort töltsön a birodalmi
kupába. Az arca holtsápadt, de mégsem reszket. Sikertelen merénylete óta mindennap reggelit visz a császárnőnek, és felolvassa a levelezését, amíg amaz elfogyasztja az ételt. Azután leül, és papirosra veti a császárnő által diktált, kivégzésre ítélt emberek nevét. Igen kiválóan kerekíti a betűket. Nem tudom, minek hagytam meg az életét – feleli, és érzi az Ő értetlenséggel keveredő undorát. – Azt hiszem, emlékeztet valakire, de nem tudom felidézni, kire. Talán majd holnap végzek vele. Kivettetem az arénába, a tőrfogúak úgyis mindig éhesek. De ma nincsenek tőrfogúak. Ma a kardverseny ideje van. Emlékszik, az apja egyszer elmesélte a minden látványosság közül legnépszerűbb játék eredetét. Az ősi időkben az egyik felvilágosultabb isten, vagy valamelyik nála is felvilágosultabb papja elrendelte, hogy nem lehet több harc a neki áldozó törzsek között. Ehelyett minden évben el kellett küldeniük a legjobb harcosaikat, hogy megmérkőzzenek a kardversenyben, ahol minden vitás kérdés elrendezésre kerül. A rá következő évszázadok alatt finomítottak a szabályokon, de a vetélkedés lényegi része ugyanaz maradt: egyetlen kardot szúrnak le az aréna közepébe, a két ellenséges csapat pedig a küzdőtér két szemközti végén áll egyenlő távolságra. Egy megadott jelre mindannyian a kard felé iramodnak, és akkor veszi kezdetét a mérkőzés, amikor az egyik csapattag megragadja a markolatot. Az a csapat győz, amelyikből a legtöbben maradnak talpon egy tízperces homokóra fordulásakor. A logika azt diktálja, hogy a kardot megkaparintó csapat előnyt élvez, de a veterán játékosok e nélkül is képesek megfordítani a játék menetét, általában egy kevésbé ügyes csapattag feláldozásával, hogy aztán megkaparinthassák a kardot az ellenfeleik elől. Ma a Zöldek és a Kékek küzdenek egymással, két csapat a birodalom hat tartományát jelképező hatból. A Kékek indulnak általában a legkedvezőbb esélyekkel, de a Zöldeknek vannak a legképzettebb játékosaik, amelyet az a taktika is tanúsít, hogy szoros kört alkotnak a kardhordozó körül, miáltal a Kékeknek sorozatos, áldozatokat követelő támadásokat kell végrehajtaniuk. Perceken belül tíz ember, négy Kék és hat Zöld hever holtan vagy megnyomorítva a homokon. A kardversenyzőknek ritkán adatik meg a hosszú élet ajándéka, bár a nyugdíjazásig eljutó versenyzők busás jutalma biztosítja, hogy sose fogyjanak ki új jelentkezőkből, ugyanis ezek nem rabszolgák, hanem szabad emberek. Elég szegények és kétségbeesettek ahhoz, hogy a halállal packázzanak egy üvöltő tömeg előtt, de mégiscsak
szabadok. Csodálkozol, hogy itt találsz? – kérdi a nő a férfitól, mert unja a vetélkedőt – Hogy miért nem vágyok Új-Kethiában, és miért nem gyűjtök hadsereget? – Észreveszi, hogy Lieza összerándul, és rájön, hogy hangosan is kimondta, amit gondolt. A rabszolgalány merev testtartása elárulja, nem szokatlan neki az, amikor a császárnője kérdéseket tesz fel a levegőnek. A férfi válasza alig hallható, de sokkal jobban uralkodik magán; hozzászokott, hogy irányítsa a saját álmait. Még van idő. Várni fogok rád. Megható, szerelmem, de felesleges. Az a ribanc, akinek most hajbókolsz, okosan tette, hogy előreküldött, mielőtt megérkezne fenséges flottájával. Azonban attól tartok, már nem olyan fenséges az a flotta. Csak uszadékfa és hullák keveréke. A férfi gondolatai megváltoznak: bizonytalanságból tagadásba csapnak, bár tudja, hogy szerelme érzi a szavaiban rejlő igazságot. Milyennek találod Viratesket? – folytatja a nő, és elégedetten szemléli a szavai nyomán ébredő riadalmat. – Elővigyázatos felderítőket küldtél, de mégis láttuk őket. A városiak nem akartak elmenni, ezért engedtem, hogy maradjanak. Ugye nem felejtetted el megnézni a csatornákat? ♦ ♦ ♦ Frentis nagy kiáltással ébredt, és a keze az ágy mellé támasztott kardot kereste, de semmit sem talált. A szeme a sötétséget fürkészte, ám csak árnyékokat látott. Érezte maga mellett Lemera súlyát az ágyban. Éjszakai látogatásai szertartássá nőtték ki magukat, annak dacára, hogy mindössze feküdtek egymás mellett. Lágyan megbökte a lányt, készen arra, hogy a szájára tapassza a kezét, ahogy felébred, de megtorpant, amikor érezte a bőre hűvösségét. A szeme félig nyitva állt, az ajka hátrahúzódott félig kivillanó, fájdalmas vicsorgásba merevedett fogáról. Egyetlen, sima vágás húzódott egyik fülétől a másikig. – Micsoda csalódást okozol! Frentis éppen akkor ugrott ki az ágyból, amikor egy alak lépett ki a félhomályból, egy kuritájokra jellemző testfelépítésű fiatalember, de vörös páncélban és gúnyos vigyorral az arcán. Mögötte két másik vált ki az árnyékból, az egyik Frentis kardjával a kezében. A vigyorgó harcos keze elmosódott, és valami a testvér nyakára hurkolódott, aztán úgy
összeszorult, hogy Frentis lélegzete is elakadt. A földre rántották. Egy gyors és kemény dolog ütközött a gyomrának, amitől összegörnyedt, a nyakára tekert hurok pedig még szorosabbra húzódott. A látása elhomályosult, és a vigyorgó szavai követték a feketeségbe: – A császárnő azt ígérte, nagyobb kihívást jelentesz majd!
NEGYEDIK FEJEZET
Lyrna
A tolvaj kelepcéje – mondta Lyrna, és maga is meglepődött, milyen nyugodt a hangja. – Fenség? – Murel rápillantott az ablak mellől. Éppen azon ügyködött, hogy a kajütablakon tartsa az ablaktáblát a szélvihar ellenére, amely úgy dühöngött, mint valami beeresztést követelő, láthatatlan szörnyeteg. – A tolvaj kelepcéje a hosszú játékban alkalmazott ritka csel – folytatta Lyrna. – Az ellenfél a tolvaj által ellopott bármely bábut felhasználhatja. A kelepce abban áll, hogy a játékos néhány lépéssel később mindkét bábut feláldozza, amivel megteremti a gyengeség látszatát a tábla közepén. Ezt a hadicselt csak a leggyakorlottabb játékosok alkalmazzák. – Én pedig egy gőgös bolond vagyok – korholta magát némán. Két teljes órája kezdődött, ordító fekete ár közepette. Éppen Reva úrnő harminc hajóját figyelte, amint megközelítették a homályba boruló partvonalat, de a következő pillanatban a Lyrna Királynőn túli világ eltűnt szem elől, és Iltis a kabinja felé vonszolta, és a tengerészek eszeveszetten kapkodtak, hogy biztosítsák a kötélzetet. Észrevette Verin testvért, aki páni félelmében kővé dermedve állt a nyüzsgő fedélzeten, és intett Bentennek, hogy őt is rántsa magával. – Ez a vihar nem természetes – rázta a fejét, a testvérhez fordulva, miközben Iltis rávágta az ajtót az odakinn tomboló veszedelemre. – Ugye? – Fenség, én… – A fiatal rendtestvér megrázta a fejét, és arcán a döbbenet tanácstalansággal keveredett. – Ismerünk olyanokat, akik képességükkel megfordítják a szelet, de ez… – Elsápadt a királynő szörnyülködő arcát látva, és erőnek erejével, dadogva folytatta: – Volt
valami… amikor a hajó közeledett a parthoz. – Miféle valami? – Alig lehetett érezni, de én éreztem. Egy amolyan… égető érzés. Olyankor észleljük, amikor egy másik áldott meghal, mintha az összes erejük egyszerre kivirágozna. Lyrna távolabb lépett, és leült az ágyára, elmerülve roppant baklövése szörnyűségében. Túl sietősen végeztem Arklevvel. Bár kétlem, hogy ismerte a saját szerepét. Elveszett a gondolatai között, miközben a hajó nyögve hánykolódott körülötte. Nem sok egyebet tehetett. A tolvaj kelepcéje mindössze tíz lépésből győzelemhez vezet, feltéve, hogy a játékos kihasználja a kínálkozó lehetőséget, és gyors támadást indít az ellenfél császára ellen. – Lerhnah? Felpillantott, és azt látta, hogy Davoka mellette áll, az aggodalomtól ellágyult arckifejezéssel. Mögötte Murel elhátrált az ablaktáblától, amely most nyitva volt, és beragyogott rajta a napsugár. A nap magasságából úgy ítélte, órákig ülhetett néma töprengésbe merülve. – Beszélnem kell a kapitánnyal. A Lyrna Királynő parancsnokságát egy Devish Larhten nevű, hórihorgas nilsaeli kapta, az Északi Végekre tartó kereskedelmi útvonalak veteránja, aki Janus király flottájában is egy hadihajón szolgált az Alpiri Háború idején. A királynő a főárboc mellett talált rá a kapitányra, aki éppen a fedélzet egy részének javítását felügyelte. Egy lezuhanó csiga zúzta össze a deszkákat, de szerencsére úgy tűnt, ezen kívül más sérülés nem esett a hajón. – Fenség! – köszöntötte a nilsaeli, és éppen csak felpillantott a deszkák mellől, mert szemmel láthatóan lekötötte a feladata. – Kapitány, fordítsd a hajót dél felé, és készülj a csatára! – Lyrna a környező óceánra vetette a tekintetét, és négy másik hajót vett észre látótávolban. A part már semerre sem látszott. Szétszórtak minket, kezdődhet az aratás – gondolta kétségbeesetten, de elcsendesítette a lelkiismeret hangját. – A bűntudat ráér! – És jelezz azoknak a hajóknak, hogy kövessenek! – Mindent a maga idejében, fenség. Még sok… – Most azonnal! – csattant fel Lyrna. – A volári flotta jelenleg tőlünk északra jár, és nem kétlem, hogy egy órán belül megpillantjuk őket. Larhten észrevétlenül Iltisre villantotta a szemét, aki sokatmondóan
lépett egyet előre. – Máris, fenség – felelte a kapitány, azzal elment, hogy parancsok áradatát zúdítsa a matrózaira. – Keresd meg Alornis úrhölgyet! – hagyta meg a királynő Murelnek. – Hozza működőképes állapotba az ostromgépeit! Benten uram, kérlek, üzend meg Nortah főtábornagynak, hogy készítse elő a zászlóalját a csatára! ♦ ♦ ♦ Larhten kapitány javaslata szerint egy darabig nyugati irányban hajóztak, mert arra számítottak, hogy a parttól távolabb több királysági hajóra bukkannak. Délutánra másik negyven tengerjárót gyűjtöttek maguk köré, amelyek közül néhány megtépázott árboccal és kötélzettel maradt, de így is sikerült előrevergődniük valahogy. Ahogy azt előre tudni lehetett, a meldenei vitorlások szenvedték a legkisebb kárt, és a királynő nekibátorodva nyugtázta, hogy a Vörös Sólyom is köztük van. Ell-Nurin hajóúr az orrból intett neki, amikor melléjük ért. Eddig csak a Vörös Sólymot és a Lyrna Királynőt szerelték fel Alornis tűzköpő eszközével, amelyben Lyrna most mindennél jobban bízott. – Visszafordulhatnánk a part felé, fenség – ajánlotta a kapitány. A királynő a korlátnál állt, és az északi látóhatárra vetette a szemét. – Útközben felszedünk még néhány szétszóródott hajót. Lyrna végigtekintett a flottáján, és úgy találta, a két nagy csapatszállító a helyén van, jó néhány meldeneivel egyetemben. – Nem – felelte. – Horgonyozz le, és töltesd meg az egyik csónakot mindazzal a ronggyal és fával, amire nincs szükség, locsoltasd meg kátránnyal, hogy jó nagy lánggal égjen, aztán gyújtasd meg! Jelezz a többieknek, hogy tegyék ugyanezt! Ezúttal a kapitány jobbnak látta azonnal engedelmeskedni, és hamar vízre tették a csónakot, amelyből magasan gomolygó, fekete füst szállt fel az égre, aztán nemsokára több tucatnyi másik jelent meg, ahogy a többi hajó követte a példájukat. – Igen szép jelzőtüzek, fenség! – bókolt neki Larhten egy meghajlás kíséretében. – Köszönöm. – Észak felé vetette a tekintetét. Habár éppen annyi
ellenséget is idevonzanak, amennyi barátot. Amint a nap lebukni készült, a voláriak is megjelentek. Legalább száz árboc bukkant fel az északi horizonton, és minden pillanatban egyre többen lettek. Lehorgonyozva várakoztak, és Lyrna jelzőfényei több mint harminc hajót gyűjtöttek még össze, de tudta, hogy minden további késlekedés végzetes lehet. – Vitorlát bonts, kapitány – parancsolta Larhtennek –, és jelezz a Vörös Sólyomnak a jobb oldalon! A többi hajó kövessen minket! Larhten komoran bólintott, miközben jogos, de féken tartott felindultsággal mustrálta a voláriakat. – Mi legyen az irány, fenség? Lyrna felkacagott, miközben az orr felé indult. – Az ellenség felé, jó uram, mégpedig teljes sebességgel! Alornis sietős mozdulatokkal ellenőrizte a gépét, és a keze szinte természetellenes ügyességgel repkedett. – Történt valami kár, hölgyem? – Le kellett eresztenem a vizet a csövekből. És az illesztékek is kisebb beállításra szorulnak. Alornis felkapott egy fakalapácsot, és nekilátott a rézcsöveket kopogtatni a gép hasán. – De működni fog, fenség. – Jó. Menj le a hajófenékbe! Iltis nagyúr és Benten majd kezelik a tűzköpőt. A fiatal nő meg sem hallotta a parancsot, hanem folytatta a kopácsolást, miközben a voláriak mind közelebb értek. Lyrna felsóhajtott, és Murelhez fordult. – Van a kabinomban egy másik láncing. Kérlek, hozd fel Alornis úrhölgynek! – Félrevonta Davokát, és odasúgta neki lonakul: – Nem eshet bántódása! Ígérd meg! – Melletted van a helyem. – Ma nem! – Megragadta a lonak karját. – Ma ő a nővéred. Ígérd meg! – Ennyire félsz a bátyja haragjától? Lyrna lesütötte a szemét. – Tudod, hogy nem a haragjától félek. Davoka vonakodva bólintott, aztán elvette a láncinget Mureltől, és öles léptekkel Alornis felé indult. – Vedd fel ezt, kishúgom! A királynő csatlakozott Nortah-hoz, aki átszállócsapatot szervezett a
fedélzeten, ötven legjobb harcosa széles deszkapallókkal szerelte fel magát, amelyek védelmet nyújthattak a nyilak ellen. – Uram, szólni szeretnék a csapatodhoz! Nortah meghajolt, és kurta parancsot vakkantott, mire az egész társaság egybehangzó csizmacsattanással haptákba vágta magát. Lyrna végignézett az arcokon, és elégedetten nyugtázta, hogy félelemnek nyoma sincs rajtuk, sőt, elkötelezettség csillog minden szemben. – Egyszer azt mondtam, nem fogok hazudni nektek – kezdte. – Ehhez most is tartom magam. Kemény küzdelem előtt állunk, mert súlyos hibát követtem el. De azzal sem hazudok, ha azt mondom, ezt a csatát meg lehet nyerni, ha kitartotok mellettem. A hirtelen feltörő éljenzés elég volt, hogy meggyőzze arról, minden további szó felesleges. – Ne kíméljetek senkit! – hagyta meg Nortah-nak. – Minden volárit, aki átszáll erre a fedélzetre, meg kell ölni, mielőtt még egy lépést tehetne! A katonáival ellentétben Nortah halkan adta a beleegyezését, és arcán ugyanaz az óvatos homlokráncolás ült, amely a királynő jelenlétében mindig is megjelent rajta. – Gondoskodom róla, fenség. Lyrna visszatért az orrba, elfoglalta a helyét az emelvényen Alornis és a tűzköpő gép mögött. Benten és Iltis két oldalról közrefogták, míg Murel mögötte állt meg, tőrrel a kezében. Davoka a gép mellett guggolt, leeresztett és készenlétbe helyezett lándzsával. – Hozok valami pajzsot, fenség! – ajánlkozott Iltis. – Bizonyára emlékszel, hogy a Fogaknál is sok nyíl hullt a fedélzetre. – Nagyon is jól emlékszem, uram. De nem lesz rá szükség. Lyrna a volári hadihajók közeledtét figyelte. A zászlóshajó úgy ötszáz méterre járt az övéktől. Jobbra fordította a fejét, és erőt merített a mellettük haladó Vörös Sólyom látványából. Egy férfi állt készenlétben a másik gép mellett. Csak remélni tudta, hogy megfelelően kitanították a használatára. Elég volt egy pillantás a tat felé, hogy meggyőződjön róla, kis flottájuk többi hajója rendezett, szűk oszlopban követi őket. Minden fedélzet katonáktól és kalózoktól hemzsegett. Amint a voláriak közelebb értek, a bal oldali ballista felkattogott, és lövedékeit egy apró, de gyors hadihajó kötélzetére szórta, amely az útjukba fordult. Először a lövedékek ívelt zuhataga mintha semmilyen eredményt nem ért volna el, ám hamarosan egy alak hullt le az árbocról,
és nagy puffanással ért földet a fedélzetdeszkákon. A ballistások hangosan éljeneztek. Viszont a volári íjászok csakhamar működésbe hozták a saját fegyvereiket, és nyílzápor lyuggatta meg a Lyrna Királynő fedélzetét egész hosszában. A királynő végignézte, ahogy karnyújtásnyira egy nyílvessző vágódik a deszkába, de sikerült elfojtania ösztönös riadalmát. A mai napon nem engedhetek a félelemnek! A katonáknak egy királynőt kell látniuk. A bal oldali hajítógép kattogva lődözte a nyilait, és a kezelője hujjogatva, izgatottan húzta fel a fegyvert, látva, milyen hatást váltott ki a lövedékzápor a volári hajón: az első nyíl olyan erővel csapódott be, hogy a deszkákhoz szegezett egy embert. Ezt az elsőt egy tucatnyi szabadkard követte, amikor a Lyrna Királynő kötélzetén függő íjászok is bekapcsolódtak, és borzasztó pusztítást végeztek a hadihajón, amely hullákkal megrakva csakhamar elkanyarodott. Süvöltés és morajlás keveréke fordította vissza Lyrna figyelmét az orra, ahol Alornis teljes magasságra állított gépével tűzfolyamot zúdított a közeledő volári hajóra. Az egyik csapatszállítójukat célozta meg, amely alig volt kisebb a Lyrna Királynőnél. A kötélzetén kapaszkodó íjászok nyílfelhővel támadtak, miközben a tengerjáró öklelő sebességgel jött feléjük. Alornis lángfolyama először a tengerbe hullt, amelyből olyan gőz csapott fel, hogy egy pillanatra a közeledő hajó is elhomályosodott. Azonban, amikor szétoszlott, örömteli látvány tárult a szemük elé: a tengertől a korlátig terjedő tűz emésztette a volári hadihajó orrát. A fekete testű vitorlás megremegett, és olyan hirtelen váltott irányt, mint egy sebesült vaddisznó, amely visszaretten a lándzsahegy láttán. Alornis vad tekintettel meredt a fújtatónál dolgozó két katonára. – Keményebben! Nagyobb nyomás kell! Átállította a gépet, és amikor a volári hajó az útjukba tántorgott, újabb tűzrohamot szabadított rá, amely végignyaldosta a hajóderekat, aztán belekapott a fedélzetbe, és végigvágott rajta, válogatás nélkül lángra gyújtva az embereket és a kötélzetet egyaránt. Lángoló alakok ugráltak fel a fedélzetről, és sikolyok kórusát hozta feléjük a szél a sűrűsödő füstön keresztül, a perzselt hús szagával együtt. Alornis ebben a pillanatban megtorpant, a keze leesett a csapról, és sápadt dermedtség lett úrrá az ábrázatán, miközben a lángok elhaltak. Lyrna gyorsan mellé lépett, és a vállára tett kézzel megfordította.
– Ezt a terhet most nem vetheted le, hölgyem! – tudatta vele, azzal megragadta a kezét, és visszatette a csapra. – Kérlek, végezd el a feladatodat! Egy nyílvessző ívelt le az égből, és belecsapódott a gépbe, kipördülő acélhegyével összetörve az egyik vasszereléket. Alornis alig vette észre. Még mindig sápadt és kifejezéstelenre fagyott arccal bólintott, és visszatért a munkájához. Átállította a gépezet szögét, és lángot vetett a volári vitorlákra. Lyrna ekkor embereket vett észre, akik vödrökkel a kezükben rohangáltak körbe a fedélzeten és a makacsul fel-felcsapó lángok ellen küzdöttek. A kötélzet hamarosan lángokban állt, mire a legénység eszeveszett menekülésbe fogott. Lángcsíkot húzó alakok bucskáztak tucatjával a tengerbe. Lyrna a fejét forgatva újabb áldozatot keresett, és kétszáz lépésre az orr bal oldalán észrevett egy sebesen sikló hadihajót. – Üzenem a kapitánynak, hogy azt vegye célba! – hagyta meg Murelnek, aztán visszafordult Alornishoz. – Hölgyem, úgy hiszem, a gépednek további üzemanyagra van szüksége. ♦ ♦ ♦ Estére a volári hadsor közepére égették magukat, kettévágva a flottájukat, és zűrzavart meg pánikot keltve minden matróz és szabadkard szívében, aki csak a sűrűsödő sötétben lángoló tucatnyi hadihajóra vetette a szemét. De a csatának még nem volt vége. Annak dacára, hogy szétzilálták az egységüket, a voláriak tovább harcoltak. A hajók egyenként indították magányos, legtöbbször öngyilkos támadásaikat, aztán csendesen lángoltak a királyságiak mögött, vagy elözönlötték őket a meldeneiek. Csupán egyetlen volári vitorlás tudott sikeres támadást intézni a Lyrna Királynő ellen. A kormányosa jelentős ügyességet tanúsított azzal, hogy Alornis szerkezetének lőtávolán kívül körbefordította a hatalmas járművet, aztán a kormányt megrántva beleütközött a Lyrna Királynő jobb oldalába. A varitáj különítmény létrákat vetett a hajótestnek, és átviharzottak, a ballistától és az íjászok kezétől elszenvedett súlyos veszteségek ellenére. Nortah uraság százada szemből ütközött meg velük, mielőtt még néhány négyzetméterénél többet elfoglalhattak volna a fedélzetből. Olyan fegyelmezett vérszomjjal támadtak, amely nem hazudtolta meg a hosszú
hónapok kiképzését. A főtábornagy egyedül vágott át a varitájsorokon, szétszórva az alakzatukat. Ösztönös ügyességgel és pontossággal harcolt, amelyet Lyrna azóta nem látott, hogy együtt utazott Sollis mesterrel. A harci macska vállvetve küzdött vele, és mancsának minden csapása halált aratott. Amikor az összes varitájt levágták, vagy kidobtak a hajóból, Nortah kemény ékké rendezte a katonáit, és átirányította őket a volári vitorlásra, ahol lefegyverezték a főárboc körül kétségbeesetten csoportosuló, megmaradt legénységet. Néhányan láthatólag meg akarták adni magukat, abból ítélve, milyen sokan kerültek fegyvertelenül is az óceánba. – Fenség! – jött egy tengerész futva a kormánytól, és bal felé mutogatott. – Larhten kapitány azt kéri, jelentsem, hogy nyugatról még több hajó közeleg. A királynő kibámult a leszálló félhomályba, és magas árbocok halvány körvonalát vélte felfedezni. Úgy látszik, a sötét sem hoz megnyugvást. Kelet felé fordult, ahol a Vörös Sólyom éppen tüzet köpött az orrából, lángba borítva az egyik volári csapatszállítót. Mögötte a meldenei vitorlások a megmaradt ellenséget támadták, és az eget tűzlabdák folyamatos sorozata világította meg, ahogy az ostromgépek halálos munkájukat végezték. – Üzenem a kapitánynak, hogy nyugatnak fordulunk! – hagyta meg a matróznak. – És jelezzen a királysági hajóknak, hogy kövessenek! A szövetségeseink uralják a helyzetet. Sajnos úgy tűnt, még mindig valami láthatatlan kéz irányítja a volári flottát, és nem akarja hagyni, hogy a királynő szembenézzen a legújabb fenyegetéssel. Egy tíz hajóból álló raj vált ki a központi vitorlástömegből, és teljes vitorlázattal szántották a hullámokat. A szél kedvezett nekik, és sikerült éppen a Lyrna Királynő útjába helyezkedniük, aztán feléjük fordultak, mire a levegő megtelt nyilakkal és ballistalövedékekkel a két vitorlás között. Lyrna összekulcsolta a két kezét, és sziklaszilárdan állt, miközben a levegő zúgott körülötte. Az egyik lövedék áthaladt a haján, a bal füle alatt. Iltis a királynője elébe tolta súlyos testét, a karját a saját arca elé tartva, mintha csak nyári záportól védené, aztán felhördült, amikor egy nyíl végigsúrolta az alkarját. Lyrna kérdő pillantást vetett Alornisra, amikor az befejezte a gép újratöltését. – Ez az utolsó adag olaj, fenség – jelentette a fiatal nő, és a hangja
ugyanúgy nem tükrözött érzelmeket, mint az arca. – Ne finomkodj vele, hölgyem! – kiáltotta vissza Lyrna. – Egy lángoló hajó mélyebb benyomást tesz, mint egy megperzselt vitorlás. Az első közelükbe merészkedő volári tengerjáró lényegesen alacsonyabban ült a vízben, mint a Lyrna Királynő, és Alornisnak egészen le kellett hajlítania a tűzköpő orrát, ahogy a másik elsuhant mellettük. Alaposan, az orrától a faráig megöntözte a lángfolyammal, aminek következtében felhangzott a már jól ismert sikolykórus. A gép kezelőjének sikerült még a következő hajót is telibe lőnie, egy ballistákkal és íjászokkal jól megrakott, számottevően nagyobb csapatszállítót. A lángfolyam számos ellenséget letakarított a kötélzetről, de azok előtte még végeztek egy tucatnyi királyi gárdistával és a ballistát kezelő legénységgel. Lyrna hátrafordult, és azt látta, hogy a szerkezet csőréből az utolsó csepp lángoló olaj csöpög. Alornis a szemébe nézett, és bocsánatkérőn meghajolt. A királynő az elnémult hajítógépre mutatott. Annak ellenére, hogy a lángok a köteleit és a vitorláit ostromolták, a volári csapatszállító tartotta az irányt, egy teljes szabadkard-zászlóaljjal a fedélzetén. A királynő már azon volt, hogy Nortah-val felhozatja az ezrede másik felét is, de a főtábornagy megelőzte. A katonák futva és a zűrzavar dacára meglepő pontossággal álltak hadrendbe. A bal oldali ballista zajosan újra életre kelt; Alornis célzott, miközben Davoka kezelte a fogantyút. Lyrna követte egy lövedék ívét, amely fekete sáv gyanánt a szakadékon átrepülve elvette egy volári szabadkard-tiszt életét. A volári nem túl bölcsen éppen a korlátnál állt meg egyenes derékkal, minden bizonnyal azért, hogy példát statuáljon az embereinek. Lyrna remélte, tanultak a dologból. – Fenség! – A kormánynál álló Larhten a volári hajó mögé mutogatott. A királynő kipislogta a csípős füstöt a szeméből, aztán megpróbált átkémlelni a szürke ködön. A Malcius Király! – döbbent rá, amikor a kép kitisztult. – Milyen illő, hogy éppen a fivérem siet a megmentésemre! A Malcius Király teljes vitorlázattal szelte a hullámokat, miközben az íjászai nyílesőt zúdítottak a volári csapatszállítóra, majd egy fülsiketítő ropogással a vitorlás beleszaladt a támadója bal oldalába. A tengert tarkító lángok villódzó árnyékokat vetítettek az ezután következő látványra: a Malcius Király gyomrából elősereglő, acélba öltözött és a szabadkardokat lerohanó emberek hada valahogy olyan valótlannak tűnt, mintha egy álomból, vagy még inkább rémálomból kerültek volna elő.
Lyrna tekintetét hamarosan magára vonzotta egy jól megtermett ember, aki a voláriak legsűrűbb csoportjára vetette magát, halálos buzogánycsapásokat osztogatva jobbra-balra. Mellette egy magasabb és sudárabb alak harcolt, pallossal a kezében. A királynő letaglózva bámulta, ahogyan együtt végigverekszik magukat a hajó egész hosszán, lovagjaik megállíthatatlan acéltömege utánuk zúdul, és olyan gyilkos dühvel verik vissza a voláriakat, hogy sokan inkább a tengert választják ahelyett, hogy tovább küzdjenek. Mire a Lyrna Királynő a csapatszállító mellé ért, a két alak a bal oldali korlátnál állt, és a sisakjukat levéve meghajlással köszöntötték a királynőt. – Jó estét, uraim! – kiáltott Lyrna Arendil hűbérúrnak és a nagyapjának. – Bocsáss meg, fenség – kiáltott vissza Banders, akinek széles arccsontján verejték folyt végig –, kérlek, nyugtass meg, hogy hamarosan partot érünk! Még egy hét a tengeren, és a lovagjaim fellógatnak az árbocra. A királynő végighordozta tekintetét az ütközeten. Az ég mostanra feketébe hajlott, és egyedül a lángoló hajók tömkelege világította meg a tengert. A csata zűrzavara némileg elcsendesedett, bár valahonnan még kiáltozást hallott: voláriak kiáltoztak segítségért, és a jajveszékelés a süllyedő hajót jelző, fura, gurgulázó hanggal keveredett. – Így van, uram – válaszolt a bárónak. – Már éppen ideje, hogy partra szálljunk. ♦ ♦ ♦ A hajó úgy ült a parton, mint valami óriási, sebesült vadállat. Leborotvált árbocai és a hajóderékról leszakadt faanyag feltárta a gerendák bonyolult hálózatát, amely többé-kevésbé összetartotta az egész monstrumot. Benten felismerte benne a Sentes Hübérurat, mert tengerjáráshoz szokott szeme a legcsekélyebb különbségeket is észrevette a hajók között. – Úgy néz ki, túlzottan felcsúszott a partra ahhoz, hogy a dagály kivigye a tengerre – morfondírozott. – Kész csoda, hogy még egy darabban van! Az öbölbe vezető, rövid úton eddig csak öt hajót találtak meg az eredeti harmincból, amelyek Reva úrnővel tartottak. Mind végzetesen megsérültek, és egyik-másik alig úszott a vízen, bár a csapatok és készletek értékes rakománya egyben maradt. A Sentesszel hatra nőtt a
megtalált vitorlások teljes száma, de a roppant tengerjárót nemigen lehetett tengerbiztosnak nevezni. A királynő flottájának összesen csupán kétharmada vészelte át a vihart, de súlyos veszteségekkel számolhattak, és a voláriakkal megvívott csata legalább még ezer életet követelt. Habár Lyrna látta a győzelem pírját az arcokon, jól tudta, hogy a csata végkimenetele döntetlen lett. Ell-Nurin hajóúr úgy ítélte, a volári flottának legfeljebb a felét foghatták és süllyeszthették el. – Akárki is irányította őket, bölcsen tette, hogy az éj leple alatt visszavonulót fújt – vélte. – Az egyik felderítőnk vitorlákat jelentett a déli látóhatáron. Lyrna az első csónakban szállt partra, és egyetlen néma pillantással elfojtotta emberei tiltakozását. Az óvatosság idejének a viharral együtt leáldozott. A csónak a tengerpart felé vette az útját, és a környező hajókról feléje szálló hangos tetszésnyilvánítás ellenére tisztában volt vele, hogy a közhangulat nehéz kő módjára bukik a mélybe, amint a katonák felfogják a helyzetük komolyságát. Egy királynőt kell látniuk maguk előtt. Nortah főtábornagy és a Királynő Tőreinek egy teljes százada kísérte. Északabbra Sollis testvér egy másik csónakrajt vezényelt a partra a Hatodik Rend megmaradt tagjaival, miközben Marven gróf a legjobb nilsaeli harcosaival a déli átjárókat biztosította. Útközben számtalan holttest között kellett elevezniük, és Lyrna meglepetéssel tapasztalta, hogy a legtöbbjük volári. Vértjükből kiálló nyílvesszőkkel lebegtek a hullámok hátán. Apály idején jártak, így a partra szállást nem nehezítették törőhullámok, amikor a csónak hangos súrlódással megrekedt a fövenyen. Lyrna azon nyomban kiugrott a lélekvesztőből, mielőtt még Iltis ellenkezhetett volna. Hallotta, ahogy a testőre elfojt egy szitkot, miközben derékig toccsan a vízbe a háta mögött. A királynő átverekedte magát a hullámokon a roncs irányába, szemével végigpásztázta a félig kilyukadt hajótestet, és meglepve látta, hogy arcok néznek vissza rá. Most nem kapott örömujjongást. Helyette sápadt ábrázatok, kimerült tekintetek fordultak felé. Észrevett egy sötét csoportot a parton, úgy kétszáz volári katonát és lovat, nyilakkal bőségesen teletűzdelve. – Azt hitték, könnyű préda leszünk – kiáltott le valaki a Sentesről, és Lyrna tekintete megállapodott egy zömök fickón, aki a hajótest egyik repedésében állt, kezében hosszú íjjal. Szigorú szemmel nézett le a királynőre, és nem azzal a gyanakvó tisztelettel, amellyel a cumbraeli
katonák általában közeledtek hozzá. – Megmutattuk, hogy tévednek. Lyrna felbámult a férfira, és farkasszemet nézett vele, amíg az íjász összeszorított fogakkal ki nem nyögte: – Fenség. – Antesh nagyúr – szólította meg a királynő. – Merre van Reva? A férfi leeresztette a vállát, és lehajtott fejjel összeszorította a szemét. – Ha jól látom, fenség, neked sincsen híred az úrnőről. Lyrna megfordult, és megszemlélte a csapatai partra szállását. A Királynő Tőrei szétszóródtak a dűnéken, míg a királyi őrség ezrede a homokra húzta a csónakjait, és még többen követték őket látszólag szakadatlan hullámban. – Antesh uram! – fordult vissza az íjászhoz, akit mostanra szemmel láthatóan maga alá gyűrt a gyász. – Antesh uram! A férfi a kiáltásra felegyenesedett, és harag szorította össze az arcvonásait, mielőtt közömbös kifejezést erőltetett az ábrázatára. – Fenség? – Ezennel kinevezlek a Királynő Cumbraeli Seregének főparancsnokává. Kérlek, sorakoztasd fel a katonáidat, és kövess a szárazföld belseje felé! Ma este haditanácsot tartunk, ahol teljes beszámolót kérek a létszámotokról. Anélkül ment tovább, hogy megvárta volna a választ. Követték az Áldott Úrnőt. Nem lehet helye kételynek azzal kapcsolatban, hogy mostantól engem kell követniük. ♦ ♦ ♦ A nő igen szép lehetett életében. Táncoshoz illő alakja, és porcelánfehér, törékeny arca erre utalt. Azonban, mint azt Lyrna már ezerszer megtapasztalta, a halál mindig megfosztotta a testet a szépségétől, kilúgozta a bőrt, és csak visszhangját hagyta a léleknek, amely egykor mosolygásra késztette a rózsabimbó ajkakat. Sollis testvér kicsivel odébb további testeket fedezett fel a homokdombok között, a ruházatukból ítélve rabszolgákat, elvágott torokkal. Az egykor gyönyörű asszony holtteste viszont, az arcát elcsúfító rászáradt vér ellenére, nem mutatta jelét erőszaknak. Lucin testvérnél idősebb rendtestvérrel eddig sohasem találkozott a
Hetedik Rendből. A csontsovány vénember teljesen kopasz volt, eltekintve egy fehér hajpamacstól, amely úgy meredt a feje tetején, akár valami ottfelejtett gyom. Egy ideig kerülgette a nő hulláját, és hunyorogva összpontosított, időnként magában motyogva. Hiábavaló kutatása során Lyrna számos, sötét praktikák vádjával letartóztatott embert kihallgatott, és minden alkalommal sarlatánnak vagy rosszindulatú vádaskodás áldozatainak bizonyultak. Az egyik elbűvölő, ám halálra rémült fiatalember az életét féltve szíves örömest elmagyarázta, úgy veszi rá a gazdag özvegyeket, hogy megváljanak a pénzüktől vagy ékszereiktől, hogy azt állítja, kapcsolatba lép a régen halott rokonaikkal. Még egy szertartást is bemutatott, amely nem sokban különbözött attól, amit most Lucin testvér művelt, őszinteségéért cserébe Lyrna meggyőzte királyi apját, hogy változtassa a sarlatán büntetését tíz év gárdaszolgálatra. – Mennyi idő kell még neki? – érdeklődött türelmetlenül Caenis aspektustól, és nem tudta titkolni a kétkedést a hangjában. – Minden helynek története van, fenség – felelte a férfi. – Lucin testvér kénytelen végigválogatni a képek zavaros ködét ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő eseményt. – Gá! – kiáltott fel az idős rendtestvér, és arcát elsötétítette az undorral keveredő félelem. – Mi az, testvér? – lépett közelebb Caenis. Lucin csontos karjának ingerült legyintésével elhessegette. – Éreztem – mondta, és vádlón pillantott Lyrnára, mintha a királynő valahogy csapdába csalta volna. – Éreztem ezt a valamit a nő bensőjében! Meg akarsz ölni? – Vigyázz a szádra, testvér! – morogta Iltis, és az arcán vészterhes figyelmeztetés ült. Lucin testvér még csak feléje sem pillantott. – A múlt valóság – kezdte Lyrna felé fordulva. – Nem csupán árnyak kusza halmaza. Ereje van. – Fogadd bocsánatomat, ha veszélybe sodortalak, testvér – felelte Lyrna, mert rájött, hogy udvariassággal előbbre jut az öreggel való társalgásban. – De a jelenlegi helyzetünk megkívánja, hogy mindenféle kockázatot vállaljunk. – A holttest felé biccentett. – Ő volt az? A testvér tapintható vonakodással tekintett a halott nőre, majd elhátrált, mintha attól tartana, hogy hirtelen felugrik. – Katonák jöttek vele, akik császárnőnek nevezték. Éreztem a hatalmas erejét, egyszerre mindenhonnan áradt belőle, és uralma alá hajtotta a
szelet. – Akkor halott – szögezte le Marven gróf. – Az életét adta, hogy elpusztítson bennünket. Az ellenségnek mostantól nincsen vezére. Lucin testvér olyan pillantást vetett a hadúrra, amitől egy gyávább ember lába remegni kezdett volna. – Ez itt csak egy héj volt, amelyet a képessége miatt választottak. Lefogadom, hogy azóta már egy másikban él. – De miért ölték meg a rabszolgákat? – értetlenkedett Marven. – Eltüntette a tanúkat – felelte Lyrna a holttest arcát nézve. Vajon hol talált rád? Volt valaha saját neved? – Nem sok volári ismeri az új császárnő valódi kilétét. Vigyétek a testeket a máglyákhoz, kétlem, hogy bármi mást megtudunk tőlük! ♦ ♦ ♦ – A türelemmel most nem sokra megyünk – okította Lyrna a serege és flottája életben maradt kapitányait, akik a tengerparttól távolabb eső magaslaton gyűltek össze. A csapatok még mindig a parton munkálkodtak, és a fövenyen halotti máglyák sorakoztak. – Gyászos csapást kellett elszenvednünk. Reva úrnő eltűnt, és minden bizonnyal halott, Ell-Nestra flottaúrral egyetemben. Hibás számításom a had egyötödét követelte. Így hát meg kell kérdeznem, van-e valaki közületek, aki nem akarja tovább követni a parancsaimat. Végigpásztázta az arcokat, és azt találta, a legtöbbjük egyszerűen nem hisz a fülének. A meldeneiek ugyanazzal a bizonyossággal a szemükben tekintettek rá, amely a Fogak óta jellemezte a viszonyulásukat, ahol elhitték, hogy az isteneik bölcsessége valahogyan átszállt belé. Ahelyett, hogy az elmúlt este eseményei aláásták volna a hitüket, még inkább megerősítették benne őket, hiszen ki más tudott volna győzelmet csiholni a biztos vereségből, ha nem az istenek kegyeltje? Arendil hűbérúr és Banders báró szintén nem mutatták jelét elveszett bizalomnak, ahogyan Bölcsesség sem, aki a kis létszámú eorhil és seordah különítmény nevében szólt. Egyedül Nortah főtábornagy hozta nyilvánosságra aggodalmát, de ezt már megszokta, no meg Antesh nagyúr, aki még mindig nem ocsúdott fel a gyászból. Ám a többiekhez hasonlóan ő is hallgatott.
– Nos, legyen – bólintott a királynő Marven grófnak. – Haduram, ismertesd a taktikai helyzetünket, ha megkérhetlek! – Másfél kilométeres körben biztosítottuk az előrehaladást a szárazföld belseje felé, fenség. Sollis testvér és a Rend még ennél is tovább merészkedett, és eleddig nem jelentettek számottevő ellenséges csapatot a közelben néhány lovas járőrön kívül. Akkor kapunk majd tisztább képet a dolgok állásáról, amikor a többi lovat is partra hozzuk. – Már amennyi megmaradt – vágott közbe Banders. – A paripák egyharmada elkapott valami kórságot, és még a hajóúton megdöglött. Nem bírják a hajóséletet. – Ez egy termőföldekben gazdag vidék – felelte Lyrna. – Bizonyosan hamar találunk helyettük másikat. Addig is, attól tartok, a ló nélkül maradt lovagoknak gyalog kell folytatniuk az útjukat, uram. – Na, legalább megint lesz valami, ami miatt morgolódhatnak – dünnyögte Banders, elég halkan ahhoz, hogy Lyrna a tekintélye ellenére figyelmen kívül hagyja. – És a volári flotta? – fordult Ell-Nurinhoz. – Még mindig nincs nyomuk, fenség. De kétlem, hogy messzire távoztak volna. Valószínűleg a sebeiket nyalogatják, és erősítést várnak. – Akkor ne hagyjuk, hogy legyen rá idejük! Ezennel kinevezlek EllNurin flottaúrnak. A rakományhajók és a csapatszállítók azonmód visszavitorláznak a királyságba, hogy újabb ellátmányt hozzanak. Te pedig minden meglévő hadihajónkkal további késlekedés nélkül az ellenség űzésére indulsz. – Igenis, fenség. Segítené az ügyünket, ha Alornis úrhölgy is velünk tartana. Üzemanyagra van szükségünk a harci gépekhez, és az embereim nem képesek eltalálni a megfelelő keveréket. – A királynő feltalálója most nem alkalmas a feladatra. Kénytelenek lesztek megoldani a helyzetet úgy, ahogy tudjátok. – Elhallgatott, és sokatmondóan egyenként a jelenlévők szemébe nézett, hogy meggyőzze őket róla, nincsen bizonytalanság a tekintetében. – A hadsereg holnapra álljon készen! Akkor Volár ellen indulunk. A császárnő nyilván éppen képzelt győzelmének örvend. Rövid úton meg akarom győzni az ellenkezőjéről. ♦ ♦ ♦
– Reva halott, ugye? Alornis nem akart Lyrna szemébe nézni. Fásultan ült a priccsen Kehlan testvér sátrában. Ha zavarta is a sebesültek nyöszörgése és kiáltozása, nem adta jelét, és az arckifejezése ugyanolyan rezzenéstelen maradt, mint a csata idején volt. – A hajója összetört a viharban – mesélte neki Lyrna. – Találtunk néhány túlélőt, de egyik sem tudott az úrnőről. Tudom, hogy közel álltál a kormányzónőhöz, és én is gyászolom az elvesztését. Nagyban fog hiányozni mind a szellemisége, mind a kardja. – Mindig meg akartam kérdezni az ostromról, hogy miféle dolgokat tett. De nem bírtam rávenni magamat, mert láttam, hogy fáj neki az emlékezés. Sokat tűnődtem rajta, hogyan volt képes egy ilyen kedves lény mindazokra, amiket elkövetett Alltorban, mert én egy másik Revát ismertem. Most már… – Lenézett a saját kezére. Vékony, ügyes ujjai sápadt pókok módjára mozogtak. – Most már ő sem ismerne meg engem. Lyrna kinyújtotta a kezét, és kisimított egy eltévedt tincset Alornis homlokából. Felkavarta a lány bőrének hidegsége. – Hölgyem, több ezer ember köszönheti neked az életét. – Másik több ezer pedig a halálát. Kehlan testvér odajött a lányhoz, és valami forró, édes illatú folyadékkal teli kupát tartott elébe. – Altatófőzet, hölgyem. – Nem akarok aludni – tiltakozott a fiatal nő. – Még a végén álmodnék valamit. – Nem lesznek álmok – mosolygott a gyógyító, és a kezébe helyezte a kupát. – Ígérem. Lyrna a testvérrel tartott, amikor az magára hagyta a gyengélkedőt. Megannyi órája tevékenykedett már egyhuzamban, mégis figyelmes maradt, és mintha a sátorban terjengő orrfacsaró bűzök és a köpenyét bemocskoló vér sem zavarták volna. – Tudsz segíteni rajta? – kérlelte a királynő. – El tudom altatni, fenség. Különböző gyógyírekkel le tudom nyugtatni zaklatott elméjét. Egy időre talán ismét a régi lesz. De láttam ezt már korábban is: a lélek betegségét, amely a túlerőltetett ember sajátja. Ha egyszer megveti a lábát, sohasem múlik el egészen. Azt tanácsolom, vitesd vissza a királyságba, amilyen sürgősen csak lehet! – Nem! – kelt fel Alornis az ágyáról, és elindult feléjük, korábban békés
arca most az elszánt tagadás ráncaiba csavarodott. – Nem! Itt maradok! A szavai kissé elmosódtak, és megbotlott, így Lyrnának kellett odaugrani, hogy elkapja. – Több tüzet kell még gyújtanunk együtt, fenség! – suttogta a királynőnek, miközben az lefektette a priccsére, és nézte, ahogyan lassan álomba merül, tovább dünnyögve magában: – Oly sok szépséges tüzet!
ÖTÖDIK FEJEZET
Vaelin
Amint a szigetet körbevevő, szilárd fehér mező elvékonyodott, majd összetöredezett az újjászülető napsugarak nyomása alatt, a farkasnép elővette a kenukat. Napokon belül már csupán néhány makacs jégdarab lebegett a szigeteket elválasztó, gyors vizű áramlatokban. A Tükör-szoros medvenépének csónakjaihoz hasonlóan a farkasnép kenui is kivájt fatörzsekből készültek, csak éppen sokkal nagyobb méretben. A legtöbb mindössze négy embert tudott elszállítani, de a nagyobbak akár tíz utast is befogadtak. Azt a három kenut azonban akkora fatörzsekből alkották, hogy már az is kész csoda volt, hogy fennmaradtak a vízen. – A dél felé növő, nagy vörös fákból vannak – magyarázta Astorek, amikor az egyik óriás járművet egy sólya felé tolták, hogy felkészítsék a vízre bocsátásra. – Azok a fák húsz emberöltő alatt hegymagasságúra nőnek. A farkasnép egy nemzedéken belül csak egyszer engedi meg magának a kegyet, hogy levágjon egy vörös fát. Nagy örömünnepet ülnek, amikor elkészül egy új csónak. A nagy hajó rendeltetési célja is hamar kiderült, amikor Astorek a fedélzetre vitte a farkasait a többi falkával egyetemben. A sámánok érezhető feszültséggel várakoztak az állataik között, és arcukra ráfagyott a figyelem. A farkasok békésen és engedelmesen üldögéltek, noha párszor előfordult, hogy egy-egy ragadozó valamelyik másik farkascsorda felé fordult, és mély, torokból jövő hörgést hallatott. Ilyenkor csak a sámánja sürgető mozdulatára nyerte vissza a nyugalmát. A sámán parancsa nélkül újra farkassá változnak – jött rá Vaelin, és ismét elcsodálkozott a farkasnép körében élő áldottak hatalmán. – Órákon át használják az
erejüket, mégsem fáradnak el. – Nem erő ez – jelent meg mellette Kiral harci macskájával a sarkában. Lonak szokás szerint nem nevezte el az állatot, bár a végeki áldottak nem túl ötletesen Egyfülűnek becézték a macskát. A legengedetlenebb ragadozó volt mind közül, éjszakánként magányos jajveszékelést hallatott, és Kiralon kívül mindenkire fújt, így fejezve ki az emberekkel szembeni ellenszenvét. Vaelint most kurta hörgéssel üdvözölte, és óvakodva lekushadt a lonak lány mellett. – Hanem tudás – folytatta a vadász, a fejével Astorek felé intve. – Több évszázados szükség szülte tudás. A mi képességeink is hasznosak, de mi nélkülük is megvagyunk. Ezeknek az embereknek azonban szükségük van az erejükre, máskülönben végez velük a jég. Így hát megtanulták, miként használják, osszák meg, és csak annyit hasznosítsanak, amennyit valóban kell. – Halovány mosolyt villantott, és a szemét a volárin tartotta. – A szemükben biztos gyámoltalan gyermekek vagyunk. Vaelin és a végekiek az egyik nagy csónakban kaptak helyet, míg Orven gárdistái és a sentár kénytelen-kelletlen a kisebb járművekbe zsúfolódott be, amelyek közül többet újonnan ácsoltak, hogy elhelyezzék az ez évi vándorlásban megnövekedett létszámot. Seb megrázkódott, amikor gazdája a kenuhoz vezette, és csak egy maroknyi szárított gyümölcs látványa nyugtatta meg valamelyest. A csataló némileg hozzászokott a farkasok jelenlétéhez, de láthatólag nem szívesen utazott ekkora hordával összezárva. – Nyugalom, öreg barátom – békítette Vaelin, és megvakarta az orrát. A mai napon azonban Sebnek nem tetszett a nyugtatás, mert elkerekedett szemmel bámulta a farkasok néma seregét, és a fogát kivillantva, riadtan dobálta a fejét. – Hadd próbáljam én! – ajánlkozott Dahrena, és közelebb nyomulva az állat nyakára tette a tenyerét. Lehunyta a szemét, és vékony vonal jelent meg a homlokán, ahogy összpontosított. Seb szinte azonnal megült, lehajtotta a fejét, és békés elégedettséggel pislogott. – Megmutattam neki az otthoni istállókat – újságolta a nő. – Most azt hiszi, ott van. – Hölgyem, képességeid tárháza napról napra szélesedik – bókolt neki Vaelin, és fejet hajtott előtte. – Egy keveset – felelte amaz, azzal a legközelebbi sámán, egy ösztövér arcú veterán felé fordult, aki öt mozdulatlan farkassal körbevéve állt. –
Habár kétlem, hogy valaha is annyira fogunk érteni hozzá, mint ők. Vannak dolgok, amelyeket egy életen át kell tanulni. ♦ ♦ ♦ A sámánokon kívül mindenkinek részt kellett venni az evezésben, és két, vagy annál is több órát töltöttek a széles fejű lapátok mellett. Mint mindig, Lorkan vég nélkül panaszkodott a folyamatos erőfeszítésre, bár Vaelin megfigyelte, hogy amikor evezett, az izmai nem feszültek meg annyira. Most magasabbnak tűnt, a háta egyenesebbnek látszott, a válla meg szélesebbnek. Minden morgolódása ellenére a várúr tudta, hogy a Végeken megismert fiú elveszett valahol a háború özönében és a jégen tapasztalt megpróbáltatások közepette. A Carára vetett pillantásaiból azonban mégis úgy tűnt, egyvalami jottányit sem csökkent az utazás alatt. A környező szigetek kisebbek és kisebbek lettek, minél délebbre mentek, és a nagy hófödte gránithalmok közül és sűrű erdőkből mind több és több kenu kanyargott elő. A farkasnép tagjai nemigen ünnepelték a találkozást, mindössze a sámánok intettek vagy biccentettek tiszteletteljesen. A régi barátok olykor átkiáltottak egymásnak, de leginkább néma hatékonysággal alakították a folyton gyarapodó hajókaravánt. Vaelin azt is furának találta, hogy senki sem tűnt meglepettnek, és senkit sem zavart a sok idegen jelenléte. A legtöbben csupán zord elfogadással vizslatták a várúr szedett-vedett csapatát. – Tudták, hogy veletek fogunk utazni – magyarázta Astoreknek, amikor aznap másodjára került a kezébe az evezőlapát. A sámán nem sokat szólt a vízen, arcán feszült figyelem tükröződött, ahogy ellenőrzés alatt tartotta a farkasait. – A sólymok nem csak harcra valók – felelte, és a fejével az ég felé intett. Nagy csapat kavargó lándzsasólyom követte a karavánt. Éjszaka leszálltak a kenuk farából kinövő ülőrudak erdejében, és óriási étvággyal tépték a sámánoktól kapott húsdarabokat. – Üzeneteket hordoznak? – értetlenkedett Vaelin. – De hát a népetek nem is ismeri az írást! – Nincsenek könyveink – értett egyet Astorek, aztán kivett valamit a prémkabátja zsebéből, és odadobta a várúrnak. A jávorszarvascsontot egész hosszán egyenes, vésett jelek borították. – Minden jel egy hangnak
felel meg – magyarázta Astorek. – Ha egymás mellé rakod őket, szavakat kapsz. – Mit jelent? – ”Hosszúkés harminc farkas sámánja.” Sokszárny faragta, amikor férfikorba értem, aztán másolatokat küldött az összes faluba. Csak ezzel az egy alkalommal láttam, hogy a népem dicsekedne valamivel. Vaelin körbepillantott a kenuban utazó többi farkasfalkán, és feltűnt neki, milyen apró testűek az állatok Astorekéihez képest, és egyik csorda sem állt tucatnyinál több tagból. – Biztosan megerőltető ilyen sok farkasnak parancsolni. – Nem használnám a parancsolni szót. Inkább… elfogadnak. A várúr megszemlélte a volári falkáját. Az állatok elragadtatott tekintete a sámánra szegeződött, szinte alig pislogtak. – Hallják – döbbent rá. – Hallják a farkasüvöltés visszhangját. Még mindig benned van. Astorek szeme egy pillanatra zavarodottan megrezzent, mert az egyik farkasa Vaelin felé fordult, és morgás ébredt a torkában. Astorek az egyik kezével végigsimította a fejét, mire az állat megnyugodott, aztán tátott szájjal csodálta a gazdáját. – Benned is hallják, Hollóárnyéka. Vannak dolgok, amelyek sohasem törlődnek ki az ember lelkéből. ♦ ♦ ♦ Három napig eveztek délnek, és útközben még több farkasember csatlakozott hozzájuk. Mire feltűnt a szárazföld széles partvonala, Vaelin jó százezerre becsülte a teljes számukat. A parton még többen vártak rájuk, ahol falvak rejtőztek a fák között, a Farkasotthon településeinél nagyobb közösségek. – Miért nem éltek itt egész évben? – kérdezte Cara Astorektől, amikor megközelítették a partot. – Sokkal kényelmesebbnek látszik. – Télen a szarvasok délre költöznek – felelte a sámán. – Ahhoz túl messze van, hogy kövessük őket, ráadásul csak egy fagyos pusztaságot hagynak maguk mögött. De a szigeteken a jég összeállásával feltűnnek a rozmárok és a bálnák. Este ünnepi lakomát ültek, ahol elfogyasztották az utolsó téli készleteket. A Farkasnép tagjai méretes tábortüzek köré csoportosultak, és
húst sütöttek nyárson, meg ivókürtökből fenyősört ittak. Mindeközben kiismerhetetlen nyelvükön kattogtak egymással, és elmesélték a téli szűkölködés történeteit. Az általános vidámság ellenére Vaelinnek feltűnt, hogy visszafogják magukat, és feszült várakozást látott a reá szegeződő szemekben. Mivel nem volt szavuk a hazugságra, a farkasemberek a titok képzetét sem ismerték. Évszázadok óta megtették a zarándokútjukat a festett barlanghoz, és ismerték az arcát, a nevét. Külön ült a tömegtől, Dahrenával az oldalán, egy kisebb tűznél, ahol megfőzhették a rozmárragujukat. Ő maga készítette el az ételt: csíkokra vágta a húst és zöldfűszerekkel meg a királyságból magával hozott sóval ízesítette. – Ismertem olyan testvéreket, akik inkább hagyták volna maguk mögött a kardjukat, mint a sót – mesélte a nőnek, és még csak nem is túlzott nagyon. A Rendben megismert élet a tábortűznél való főzés mestereivé tette a legtöbb rendtestvért, akik a legenyhébb fűszerezés nyújtotta kényelmet is nagyra tartották. – Hiányzik néha? – kérdezte Dahrena, és elvette a feléje nyújtott tál ragut. – Téged a Rend nevelt. Biztosan nehéz lehetett odahagyni. – A háború végére már számos barátomat elveszítettem, sok egyéb dologgal együtt. Nem maradt semmi, amihez visszatérhettem volna. – Vaelin elhelyezkedett a kedvese mellett, és egy darabig csendben ettek. Mint máskor is, a kettőjük közös élményeiből született megértés megnyugtató érzése elűzte az aggodalmát. A nő mellett úgy érezte, mintha az ének visszatért volna: olyan könnyen olvasott a társa gondolataiban. Most is látta rajta a vonásokban megülő, enyhe feszültséget, ahogyan a nő szeme két falat között folyamatosan az arcára tévedt. – Félsz a jövőtől – jelentette ki Vaelin. – A világ zűrzavarba fulladt – felelte amaz. – A félelem megfelelő érzelemnek tűnik. – Ha még mindig igazhitű volnék, idézhetném az idevágó tételt a remény hasznáról. – Úgy hiszed, a királynő háborúja sikerrel jár? – Hiszek benne. Lyrna most… több, mint volt. – És ha sikerrel járunk, akkor mi lesz? – Amikor visszatérünk a Végekre, azt gyanítom, a legtöbb időnket azzal fogjuk tölteni, hogy megvédjük az aranylázban égő bolondoktól. – Ez a terved? Csak a toronyba és a Végekre vágysz?
– A toronyba, a Végekre… – Megfogta a nő kezét. – És rád. Meg a békére, hogy mindezt kiélvezhessem. A nő elmosolyodott, de Vaelin látta rajta, hogy a mosolya erőltetett. – Az apám is békére vágyott, és azt remélte, a Végeken megtalálja. – Caenis elmesélte, hogy számkivetetté vált, mert megkérdőjelezte a király parancsát. Mindig is azt hittem, azért, mert megtagadta azt, amit az apám tett a Meldenei-szigeteken. – Egy hosszú vita csúcspontjaként történt. Az apám gárdistaként kezdte az Al Nierenek házi őrségében, amikor még az azraeli nemesi családok végtelen viszálykodást folytattak az úr székéért. Azt mesélte, hogy egyszer Janus békét ígért neki. Azokban a napokban történt, amikor a vöröskéz végre elült. Mindketten fiatal fiúk voltak még, és tucatnyi nemesi ház támadásával kellett szembenézniük, akik összeszövetkeztek ellenük, hogy megkaparintsák a trónt. Az Al Nieren-házat megtizedelte a járvány, és a többiek úgy gondolták, megérett rá az idő, hogy leszámoljanak vele. „Együtt fogunk végezni ezekkel az anyaszomorítókkal, Vanos – biztatta Janus az apámat. – Aztán pedig létrehozunk egy királyságot.” – És így is lett: egyik háborús év követte a másikat, a többi család pedig összetört és elbukott, a hűbéruradalmakat engedelmességbe hajlították, mindezt a béke ígéretével. Ám ez a béke továbbra sem köszöntött be a királyság megszületésével, mert Janus idegen vidékek felé fordította a tekintetét. Így hát, mivel az apám nem tudott még egy újabb háborúval szembenézni, kérte, hogy ura eressze szabadon. Azt képzelte, a Végeken, a királyság viszályaitól és Janus becsvágyától távol, nyugalomban letelepedhet. De a háború megtalálta, amikor a jéghorda megtámadta a földünket. Vaelin szorosabban fogta a kezét. – Ha ezt a háborút megnyertük, senki sem marad, aki ellen háborúzhatnánk. – Én is úgy látom a királynőt, mint te. Egyszer már találkoztam vele, annyi évvel azelőtt, amikor az apám elvitt a királyságba. És igazad van: nagyon megváltozott. De még mindig látom benne azt, amit az apám is, aznap, amikor kacagva és bűbájosan körbevezetett a palota kertjében. Apám udvariasan mosolygott a sziporkáin, szívesen fogadta a hízelgését, és kegyes búcsút vett tőle. Ám amikor ellovagoltunk, a mosolya lehervadt, és azt mondta: „És én még azt hittem, Janus nagyravágyó.” A királynő megváltozott, de a becsvágy nem veszett ki belőle, Vaelin. Amikor végez
ezzel a háborúval, mi lesz akkor? Mi csillapíthatja az étvágyát, amikor már elfoglalt egy birodalmat? Mire fog még megkérni? Ölni fogsz a hitedért, a királyodért, és a tűz királynőjéért, amikor megjelenik… Egy régen látott álom szavai. Talán nem minden prófécia hazudik. – Szerintem bölcs annyira, hogy nem kér olyat, amit úgysem adok meg neki. ♦ ♦ ♦ Reggel Astorek értük jött, hogy elkísérje őket a haditanácsba. Egy ösvényt követtek az erdő mélyére, amíg el nem érkeztek egy akkora fához, hogy Vaelint az sem lepte volna meg, ha kiderül, hogy a sámánok varázsolta látomás. A törzset vörösesbarna kéreg fedte, és a tövénél harminc lépés széles volt, a teteje pedig beleveszett az erdő lombozatába. – A neve a ti nyelveteken nem adja vissza az eredeti jelentését – tudatta velük Astorek. – A legjobb fordítás talán az, hogy Farkaslándzsa. Ez a legöregebb nagy fa, amit ismerünk. Még a nagyapáink nagyapjai sem emlékeztek rá, hogy látták volna csemeteként. A törzs aljában óriás, barlangszerű odú nyílt, ahol számos farkasember várakozott már, és némán végigmérték Vaelint, amikor Astorek bevezette az üregbe. A sámán nem mutatta be, csak egyszerűen félreállt, miközben a többiek az arcára bámultak, és mindegyikük vonásaira ugyanazok az érzelmek ültek ki: felismerés és nyugtalanság. A csend hosszúra nyúlt, és Vaelin azon tűnődött, vajon elfeledkezett-e valami szertartásos kötelességéről, mígnem Bölcs Medve odajött hozzá, és halkan odasúgta: – Ők szavaid vár. – A szavaimat? A vén sámán egy feszült mosolyt mutatott a farkasnép egybegyűlt öregjeinek, amely arra emlékeztetett, amikor egy szülő a faragatlan gyermeke miatt szabadkozik. – Háború szavaid. Azt akarni, te vezet őket. Vaelin körbejáratta a tekintetét a jelenlévő tanácson. Felfedezte köztük Bálnaölőt, de a többieket is a törzsük elöljáróiként azonosítottak a különböző cicomák: csont- és gyöngynyakláncokat viseltek, díszesen faragott nyelű késeket hordtak. Csak a megfelelő korú és befolyású
jégembereknek volt ideje vagy lehetősége arra, hogy csecsebecséket gyűjtsön. – Itt nincsenek sámánok – jegyezte meg Astoreknek. – A sámánok nem vezethetik a népet – válaszolta a férfi. – A túl sok hatalom megbetegíti a lelket. A macskanép sohasem tanult ebből az igazságból. Vaelin bólintott. – Hány harcosnak parancsolnak? Astorek váltott néhány szót a tanács tagjaival, akik kurta válaszokkal látták el. – Mi nem számoljuk úgy a haderőt, mint te, de talán minden sziget népének a negyede harcos korú. Nem sokkal több, mint húszezer. Nem mondhatni, hogy a királynő hadserege, de velük vannak a farkasok és a sólymok is. – Látták már a voláriak jelét? – Az első olvadással felderítőket küldtek délre – tolmácsolta Astorek. – Mint minden évben. Akkor térnek vissza, ha a voláriak a hegyvidékről a síkságra érnek. Általában akkor jönnek, amikor a nap magasabban jár. Úgy két hónap múlva érkezik el ez az idő. Vaelinnek eszébe jutott, mit mondott Nincsszem a jégen: én türelmes vagyok, és azt gyanítom, hosszú út áll még előtted. – Idén hamarabb eljönnek, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy ölbe tett kézzel várjunk. A népednek össze kell szednie a harcosait, minden farkasával és sólymával együtt, és velem kell jönniük délre! Az elöljárók aggodalma szemmel láthatóan elmélyült, miközben Astorek tolmácsolt, bár nem beszéltek, csak óvakodó pillantásokat váltottak egymással. Egy életen át hittek valamiben – vonta le a következtetést a várúr –, mégis nehezükre esik az évszázadokkal ezelőtt falra mázolt festékre bízni a sorsukat. Végül felszólalt az egyik idős farkasember is, egy botjára támaszkodó, hajlott hátú vénember. Vékony hangja erőlködve szólt, mégis mély tiszteletet váltott ki a többiekből a precíz ünnepélyességből ítélve, amellyel Astorek tolmácsolta a szavait. – Messzejáró, a farkasnép legöregebbje és legbölcsebbje azt akarja tudni, milyen ígéretet ad a Hollóárnyéka. A nagy hajónép szavai végre valóra válnak? – A hitetekkel kapcsolatban semmit sem ígérhetek – felelte Vaelin. – És
aki a biztos győzelem ígéretével visz hadba másokat, az vagy ostoba, vagy hazudik. Lehetőséget kínálok, hogy legyőzzétek az ellenséget, és megakadályozzátok a visszatértét. Semmi többet. Az aggastyán megint megszólalt, amikor a fiatal volári befejezte a fordítást, és közelebb jött, hogy onnan nézzen fel Vaelinre. Öreg vonásai nem tudtak megállapodni a zavar és a csodálat közt. – Gyermekként mindig azt tudakoltam az öregektől, mikor jön el a Hollóárnyéka? Újra és újra megkérdeztem, mert tudtam, hogy a szüleim idejében nem látták, sem a nagyszüleim idejében, sem az azt megelőző, sok Hosszú Éjszakán. „Addig nem, míg te élsz, kisember” – felelték, és ezért nyugodt volt az álmom, mert tudtam, hogy az eljöveteled nagy szenvedést és megpróbáltatásokat hoz a farkasnépnek, de nekem már nem kell végignéznem. Csak méregette Vaelint sokáig, aztán végül halk, rekedt hangon rövid kérdést intézett hozzá: – Hogyan fogod legyőzni az ellenségünket? – A harcosaitokkal, sámánjaitokkal, farkasaitokkal és sólymaitokkal. A parancsnokságom alatt álló katonák fegyverével, és a szövetségeseink kíméletlen ügyességével, akik idáig követtek bennünket. – Vaelin elhallgatott, és Dahrenára, majd az áldottakra pillantott, akik az odú peremén megálltak. – És a fényes, erős lelkek bátorságával. Messzejáró lesunyta a szemét, és elfordult, aztán fáradt járással visszabandukolt a fa árnyas odvába. Újra megszólalt, mielőtt elnyelték volna az árnyékok, és a szavak döbbent sóhajokat váltottak ki a farkasnépből. Néhányan utánakiáltottak, sürgetve kérlelték a sötétséget, de nem jött több felelet. – Mit mondott? – érdeklődött Vaelin a voláritól, aki tátott szájjal meredt a sötétségre, ahol az öreg eltűnt. – A végakaratát – felelte amaz olyan hangon, amely elejét vette minden további kérdezősködésnek. Astorek az elöljárókra vetette a tekintetét, és feltett egy kérdést, amelyre mindannyian biccentéssel válaszoltak, bár némelyek vonakodóbban, mint mások. – Veled tartunk – tolmácsolta a farkassámán. ♦ ♦ ♦
Dahrena tábortüzek körében ült, lehunyt szemmel. Az arca percről percre sápadtabb lett, miközben Marken, Lorkan és Cara fát tett a magas lángokra, hogy ne hunyjanak ki. Vaelin mellette maradt, és fókaprémbe burkolta karcsú alakját, amíg meg nem érezte a nő visszatérését jelző reszketést. Dahrena a karjába omlott, és miközben Vaelin a vállát dörzsölte, azt nyögte: – Az ember azt hinné, minél régebb óta gyakorolja, annál könnyebben megy. Cara átnyújtott neki egy kupa felmelegített fenyősört, amelytől köhögés tört rá, de a pírt is visszahozta az arcába. – Még nem érték el a hegyeket – jelentette a látó. – De rendületlenül jönnek. Egy nagy sereg, hét tábornokkal az élén. Láttam őket a menet elején lovagolni, a lelkük olyan sötét, mintha lenyelte volna a fényt, és mind ugyanolyanok. Csak egyetlenegyszer láttam hozzájuk hasonlót. A jégen. – Nincsszem – találgatta Vaelin, és a kedvese bólintott. Hét lélek, mind egy és ugyanaz – gondolta a várúr. – A Szövetséges nagy sereggel küldi a boszorkány fattyát. Vajon ennyire fél attól, amit keresünk? ♦ ♦ ♦ A farkasnép ragaszkodott hozzá, hogy egy teljes hétig vadásszanak indulás előtt. Az olvadás ellenére az északi tundra egész évben ingatag megélhetést biztosított, így a harcosoknak készleteket kellett hátrahagyni az otthon maradóknak, amikor ők délnek indulnak. Mivel minden sámánnak vadászcsapatot kellett vezetnie, Astorek magával invitálta Vaelint és Kiralt, de a várúrnak megtiltotta, hogy Sebet is magával hozza. – Gyalog vadászunk, mert a jávorszarvasok megérzik a földön doboló paták zaját. Egy napig vándoroltak keleti irányba húsz vadásszal. Astorek farkasai széles ívet írtak le, és gyakran meg-megálltak, hogy az égnek emeljék az orrukat, és beleszagoljanak a levegőbe. Olykor futásnak eredtek, és egy órára, vagy még hosszabb időre eltűntek a horizont mögött, de aztán kis idő múlva mindig ott vártak a vezetőjükre. Gyakran változtatták az útirányt, és bárminemű figyelmeztetés nélkül kanyarodtak északnak, majd
délnek. – Meddig mehetnek, mielőtt elveszíted őket szem elől? – tudakolta Kiral, és a sámán tanácstalanul állt a kérdés előtt. – A béklyó nagyon mély, olyan mély, hogy a távolság semmit sem jelent. A világ másik felén is lehetnének, akkor is érezném őket. Astorek megtorpant, amikor a farkasok lecövekeltek, aztán orrukkal délnyugat felé mutatva mind lekushadtak a földre. A farkasnép egy emberként hasalt le, és Vaelin meg Kiral is lefeküdtek Astorek mellé. A férfi a levegőbe emelte egyik kezét, hogy megállapítsa a szél irányát. Megrántotta a fejét, mire a farkasok csapatba tömörülve azon nyomban eliramodtak délnek. – Idehajtják őket hozzánk. A vadászok addig kúsztak előre, míg a sámánnal párhuzamosan feküdtek mozdulatlanul, lándzsával a kézben. A tundrán növő tömzsi fű nem sok takarást nyújtott, ugyanakkor kiváló rálátást biztosított a horizontra. Minden vadász három, szakállas vashegyű lándzsát hozott magával, és Vaelin megfigyelte a nyeleket díszítő, karcolásszerű szövegeket. Ezek szerint minden fegyver saját történettel rendelkezett. – Vadásztál már jávorszarvasra? – kérdezte Vaelintől a lonak, és nyilat tett az íjára. Az megcsóválta a fejét, és ő is felkészült a saját íjával. Keskeny, hegyes, vértlyukasztó nyílvesszői jobban idomultak a háborúhoz, mint a vadászathoz, így Kiral átnyújtott neki hármat a sajátjából, amelyek a vadászok lándzsahegyeihez hasonlóképpen szakállas kialakítással készültek, a seordah által is használt, törhetetlen fekete üvegből. – Egy nem elég – nyomatékosította Kiral. – Felejtsd el a szívüket, és célozz a nyakukra! Már azelőtt meghallotta, hogy meglátta volna őket. Mennydörgéssel határos robaj rázta a talajt, amelyet távoli farkasugatás kísért. Amikor a vezérszarvas megjelent a horizonton, mintha egy fa nőtt volna a szemhatárra, egy széles, ágas-bogas sziluett, amely hintázott és egyre növekedett. Mögötte hamarosan kisebb erdő került elő a semmiből. Vaelin már látott jávorszarvasagancs-darabokat az eorhilnál, és megbecsülhette a méretüket a farkasnép barlangfestményeiről, de az élő vad látványától a földbe gyökerezett a lába. Az első szarvasbika legalább három méter széles aganccsal rendelkezett, az állat maga csaknem kétszer olyan magasra nőtt, mint egy felnőtt férfi, és sűrű porfelhőt rúgva száguldott
most feléjük lehajtott fejjel, kardpengéhez hasonlatos, hosszú agancsvégekkel. Amikor harminclépésnyire lehetett, a vadászok egyszerre felpattantak, és gyors egymásutánban elhajították a lándzsáikat. A vezérbika és két másik állat kapáló paták és ripityára törő agancsok közepette a földre zuhant. A csorda többi tagja elkanyarodott a veszélytől, és észak felé húztak, nyomukban a farkasokkal. Az egyik sérült bikának sikerült feltápászkodni, és prüszkölve lóbálta félig letört agancsát, majd egyenesen megrohamozta a legközelebbi vadászt. Kiral nyilat lőtt a torkába, amelyet Vaelin még két másikkal sorjázott, de a vad alig lassított, és agancsa végigszántotta a földet, ahogy lecsapott a vadászra. Azonban kiderült, hogy a farkasembernek nincsen szüksége a segítségükre, mert az utolsó szempillantásban előreiramodott, és átugrott a bika feje fölött, majd még a levegőben megfordulva az állat nyakára tette mindkét kezét, és ugrásból olyan bukfencet mutatott be, amely minden udvari mutatványosnak a becsületére vált volna. Az állat felhorkantott, és vért fröcskölve, dühében bömbölve körbefordult, míg Kiral le nem terítette egy szemébe eresztett nyíllal. Vaelin úgy érezte, a bravúros lövést talán még Reva sem tudta volna utánacsinálni. A várúr Astorekhez ment, amikor a vadászok nekiestek, hogy felvágják a zsákmányt. Villogó hosszúkésekkel, ösztönös sebességgel belezték és darabolták a tetemeket. Vaelin látta, hogy a farkasok száz lépésre onnan egy másik szarvas körül csoportosulnak, és szokásos nyugalmukat feledve civódnak, miközben fehér bundájuk az orruktól a farkukig véres. – A jutalmuk – magyarázta Astorek. – Nem jó túl szorosan megbéklyózni őket, néha emlékezniük kell rá, hogy micsodák valójában. A távolban porfelhő kerekedett. A fejvesztve menekülő jávorszarvascsordát jelezte. – Nem ejtitek el mind – jegyezte meg a várúr. – Ha így tennénk, nem maradna belőlük jövőre. – Amikor megütközünk a voláriakkal, az nem vadászat lesz, hanem csata. Senkit sem ereszthetünk szabadon. Mindet le kell vágnunk. – Azt képzeled, habozom megölni egykori népem tagjait? Semmi újdonság nem lesz benne. – De igen: ezúttal valami sokkal rosszabb vezeti őket, mint egy becsvágyó tábornok.
Kiral is odajött, és vért törölgetett a nyílvesszőiről. Óvakodva a sámánra pillantott. – Vaelin nagyúr igazat beszél – mondta neki a lonak. – Érzem a szánakozásod, de az együttérzés a halálodat okozhatja, amikor szembekerülünk a Szövetséges kedvenc kutyájával. Astorek a homlokát ráncolta, és tanácstalanul rázta a fejét. – Szövetséges? – És ez a valami ezen a… túlhelyen él? A halálon túli helyen? Vaelin görcsösen kereste a szavakat, hogy pontos választ adhasson a kérdésre. Nehéz feladatnak bizonyult megmagyarázni az Innentúl elképzelését olyasvalakinek, aki semmiféle hitet sem tartott. Ráadásul, a befogadó néppel szemben Astorek nem áldozott a zöld fénynek, amely továbbra is ott villódzott az éjszakai égbolton, persze most már csupán halvány fénycsík látszott belőle a látóhatár fölött. – A természet egyik nagy rejtélye – vélte a sámán. Már egy álló napja meneteltek. A farkasnép harcosai laza csoportba tömörülve, a rövid, ám annál bensőségesebb családi búcsú után különösebb rend vagy szertartásosság nélkül caplattak dél felé. Azonban akadtak köztük olyanok, akik dél felé sem indultak, és a tundrán sem maradtak. Vaelin figyelte, ahogy az élemedett korú férfiak és nők a parton gyülekeznek, mindegyik a saját kenujával, szűkös ellátmánnyal felszerelve. Messzejáró is köztük volt; különböző tárgyakat adott át a gyermekeinek vagy unokáinak kinéző, fiatalabb farkasembereknek: egy kést, egy nyakéket, egy lándzsát. Mind néma tisztelettel fogadták az ajándékokat, a legfiatalabbak szipogva, miközben az öreg bemászott a kenujába, és ellökte magát a parttól. Anélkül evezett el észak felé, hogy egyszer is hátranézett volna. A végakarata – jutott Vaelin eszébe. Később csatlakozott Astorekhez a hadsereg élén, Sebet lépésben vezetve, miközben a sámán előreküldte a farkasait, hogy felderítsék az előttük húzódó területet. – Talán nehéz elhinni – kezdte a várúr –, de én már jártam az Innentúlban, és hallottam az ő hangját. Szeretném legendának vagy képzelgésnek betudni, de sajnos az utolsó szóig igaz, hogy az elpusztításunkra törekszik. – Azt hittem, meg kell halni ahhoz, hogy valaki bebocsátást nyerjen az Innentúlba. Vaelin a látóhatár felé fordult. Nehezére esett arról beszélni, ami
Alltornál történt, talán éppen azért, mert oly keveset értett az egészből. – Ez igaz. – Akkor hogyhogy most mégis itt vagy? Vaelin hátrapillantott Dahrenára, aki Carával együtt, kacagva figyelte, ahogy kicsivel odébb a macskáik játékos harcban hempergőznek. – Mindig nagy szerencsém volt a barátaimmal. A következő hét végére elérték a hegyeket. Éles hegygerincek és csúcsok húzódtak délen, ameddig a szem ellátott. A völgyekben sűrű fenyőerdők sorakoztak, de a gránit hegycsúcsok leginkább csupaszon, halványkéken álltak a párában. Kelet felé sápadt narancs izzás látszott az alacsonyan lógó felhők alatt. – A tűzhegyek – mutatta Astorek. – Oda még a bennszülöttek sem merészkednek. – A néped kereskedik a helyiekkel? – kérdezte Vaelin. – Beszélitek a nyelvüket? – Volárit használnak, vagyis annak egy nyelvjárását. A kevésbé vájt fül nehezen érti meg. És cserekereskedelem sincsen köztünk. Többnyire a hegyek között élnek, végtelen viszálykodással töltik az idejüket, vagy a voláriak ellen harcolnak, amikor azok megtámadják őket, hogy feltöltsék a rabszolgaállományt, de a tundrára ritkán merészkednek el. – Astorek felnézett az örökké jelenlévő lándzsasólymokra, mert egy csapat kivált a fő rajból, és a hegyek felé szállt. – Anyám majd figyelmeztet róla, ha elibénk jönnek. Úgy tűnt, senki sem lesett rájuk, amikor felmásztak az alacsonyabb hegytetőkre. Az előttük húzódó magaslatokon nem látszott, hogy bárki is útjukat állná. – Az én népem ugyanígy viselkedne – közölte Alturk, miközben összehúzott szeme a néma hegyeket kémlelte. – Hagynák, hogy belépjünk a területükre, és addig vonuljunk, míg már biztonságban érezzük magunkat, aztán éjszaka megtámadnának. – Senki sem figyel minket – jelentette ki Kiral. Vaelinhez fordult, és az arcán zord kifejezés ült. – De valaki közeleg. A dal egyértelműen jelez: várnunk kell. Letáboroztak egy hegyvonulaton, amelyről jó kilátás nyílt a környező vidékre, miközben a lándzsasólymok folyamatosan őrködtek fölöttük, és a farkasok szoros falkákban járőröztek a tábor peremén. Ám a hegyekben továbbra is némaság uralkodott. Amikor leszállt az éj, a keleti tűzhegyek
ragyogása felerősödött, és éles villámok cikáztak a csúcsok által égre okádott füstben. – Tehát Nishak karja átéri az egész világot – vonta le a következtetést Alturk a tűz mellett. Nem volt rá jellemző, hogy megszólal. Szemét a távoli lángok fényén tartotta. Újabban megint a fő csapattal együtt evett és aludt, és a fejét is tarra nyírta. A sentár néhány tagjának megvetése tisztán látszott az arcukon, de a többiek kelletlenül ismét tiszteletet tanúsítottak neki. A társaságon körbetekintve Vaelin nyugtázta, hogy most már szabadon keverednek. A királyi őrség tagjai természetes könnyedséggel ültek együtt a lonakkal és az áldottakkal, a macskáik a harcosok által odavetett koncokat kapkodták. A jég összekovácsolta őket – döbbent rá, és eszébe jutottak azok a réges-régi napok, amikor Jestin mestert figyelte az üllőnél. Az éppen megszülető kard három fémrúdja fokozatosan összeolvadt szakadatlan kalapácsütései nyomán. – Addig ütött minket, míg valami újjá alakultunk. – Tényleg hallottad a hangját? – kérdezte Dahrena. Alturk kényelmetlenül feszengve lesütötte a szemét, de a vonásain nem látszott harag, csak az emlék fájdalma. – Hallottam. Egy olyan hangot, amely csakis egy istentől származhatott. – A Ködbarlangban – pontosított Kiral. – A Mahlessa szerint rajta kívül csak egyvalaki járt ott. – A Mahlessa maga irányított oda. Bár a harci bunkóm és a késem a Szürkesólymok tahlessájává tett, továbbá hat feleséget vettem magamhoz és egy szép fiú apja lettem, végtére is csupán egy kiválasztott sorsról álmodó fiatalember maradtam. Úgy véltem, a Ködbarlangban megtalálom nagyszerű sorsomat, ahol állítólag még ott visszhangzott az istenek hangja. Így hát elmentem a Hegyhez, és a Mahlessa útmutatását kértem. Nem engedtek a közelébe, mert a férfiember nem érdemes erre, de ő kalauzt adott mellém, és olyan üzenettel bocsátott utamra, amelyet először áldásnak hittem. Csak később derült ki róla, hogy figyelmeztetés: „Az istenek csak igazat beszélnek”. Alturk elhallgatott, és halovány vigyorral nézte Kiralt. – Egy mogorva képű nő vezetett, aki alig beszélt hozzám, kivéve, amikor sértegetett. Ostobának nevezett, hetvenkedőnek, meg olyan anya fiának, aki szemmel láthatóan majmoknak tárja szét a lábát. Ha nem lett volna a Hegy szolgája, a legmagasabb szirtről hajítom le, és ezt ő is jól
tudta. – Vagyis megpróbáltad volna lehajítani – helyesbített Kiral kemény hangon. – A vér szerinti anyádnál élesebb nyelvű asszonyt sosem ismertem – vágott vissza Alturk. – Pedig én a hegyek hat legszörnyűbb szukáját tettem a feleségemmé. – És az anyámat akartad hetediknek – viszonozta a lány a vigyorát. – Csak hát neki több esze volt annál. Alturk felmordult, és legyintett. – Akárhogy is, a nő egy barlanghoz vezetett, egy jelentéktelen hegy oldalában nyíló réshez. „Odabenn fogsz megdögleni, majomfattya!” – búcsúzott tőlem, aztán se szó, se beszéd, faképnél hagyott. Éreztem az üregből kiáradó hőt, és tudtam, hogy ami odabenn vár, talán életem legnagyobb próbatétele. De olyan nagyon akartam hallani Nishak hangját, egyszerűen tudtam, hogy nagyszerű dolgokat fog mondani. – Először minden sötét volt, és csak a fáklyám nyújtott némi fényt, ahogy egyre mélyebbre merészkedtem. Néha a barlangfal tágas térre nyílt, és egy keskeny peremen egyensúlyoztam, körülöttem mindenhol űr tátongott, és nem tudtam, vajon a következő lépésem egyben az utolsó lesz-e. Aztán elértem a hidat, amely valójában egy keskeny kőív lehetett valami tátongó szakadék fölött, amelynek a felénél vad vízesés zuhogott le a kőre, akár egy függöny. A túloldalon csak további sötétség várt. Értettem a próbatételt. Ha továbbmegyek, a zuhatagban a fáklyám kialszik, és örökre eltévedek. Az istenek bölcs próbák elé állítanak minket, és csak az arra legérdemesebbet ajándékozzák meg a hangjukkal. Egy nálam gyávább ember visszafordult volna. – Alturk alig hallhatóan felnevetett. – És csak egy bolond folytatta volna az útját. Így hát továbbmentem. – Csúszós volt a híd, a víz jéghideg, és amikor elvette tőlem a fényt, minden sötétbe borult. Hasra vágtam magam, és kúszva, a követ tapogatva folytattam, míg a keskeny híd kiszélesedett, és messze előttem egy csillámló fénypont csalogatott tovább. A fény nőttön-nőtt, és a barlang falai, ahová érkeztem, zölden derengtek. A közepén zavaros vizű medence bugyogott és rotyogott, finom párát bocsátva a levegőbe. Először orrfacsaró bűzt éreztem, hogy a gyomrom is felfordult tőle, de a szag gyengülni látszott, ahogy közelebb értem, olyan közel, amennyire csak mertem, mert szörnyű hő áradt belőle… És akkor meghallottam. Először mélyen zengett, mintha a föld mélyéből morajlana, de egyre gyarapodott,
tisztább és erősebb lett, míg végül úgy éreztem, menten beszakad a fülem a lármától. – Abban a pillanatban rájöttem, mennyire ostoba vagyok, egy féreg, aki egy óriás lábára mászott, mert mit is mondhatott volna egy ilyen hang egy hozzám hasonló porszemnek? Pedig mondott… „Tudod-e, ki szól hozzád?” – kérdezte, és rettegésemben feleletképpen eldadogtam a nevét. „Igen – folytatta. – Én, aki tüzet adtam az emberiségnek. Én, aki megmentettelek benneteket a mindent elborító sötétségtől. Én, aki ellátlak a tűz melegével, mióta világ a világ. Mert én vagyok a legkegyesebb isten, és ti mégis mindig többet akartok.” – Elmenekültem volna, ha marad annyi erő a lábamban, de így csak csúsztam előre a földön, mint egy féreg, hisz az is voltam. Könyörögtem neki, mint egy foglyul ejtett Merim Her, amikor szembe találja magát az igazság késével. Fohászkodtam és jajveszékeltem, aztán magam alá piszkítottam félelmemben. De Nishak sem a szánalmat, sem a haragot nem ismeri. Kegyes, de ajándéka egyszerre éget és táplál, hiszen az igazság olyan láng, amely mélyen beleég abba, aki hallja. „Tudom, miért jöttél ide, Szürkesólymok tahlessája – mondta nekem az isten. – Könnyedén olvasok a fejedben. Mennyi harag, mennyi becsvágy! Meg egy gyermek, akiről azt képzeled, hogy nagy jövőre rendeltetett, és egyszer a Merim Her ellen vezeti a lonakot. De nézd csak meg közelebbről, és láss!” – És az emlék ködén keresztül láttam mindent: a fiú kegyetlenségét mindenkivel szemben, aki csak körülvette; azt, amikor megtaláltam egy megfojtott kölyökkutyával; az idősebb fiút, aki lezuhant és szörnyethalt, amikor együtt másztak a sziklákon; a hazugságokat, amelyeket igazságnak hallottam, amikor balesetet emlegetett, azt állítva, hogy a fiú elvétette a kapaszkodót, ezért szegte a nyakát. Láttam mindent. Alturk lehajtotta a fejét szégyenében. Szögletes képén olyan gyász tükröződött, hogy még Kiral is kényelmetlenül érezte magát tőle, és hunyorogva elfordította a tekintetét. – Ahelyett, hogy elfogadtam volna az ajándékát – folytatta a tahlessa –, kirohantam Nishak ellen, összeszedtem annyi erőt, hogy felálljak. „A fiam nagyszerű vezér lesz! – kiáltottam. – Elsöpri a Merim Hert, és a tengerbe kergeti őket!” Persze Nishak csak nevetett, hosszan, és hangosan. „Jusson eszedbe mindez, amikor majd megölöd! – tanácsolta. – Most pedig menj!” – Minden elnémult, csak a víz bugyborékolása hallatszott. Maradtam még egy kicsit, dühöngve hívtam Nishakot, hogy térjen vissza és vegye
vissza a hazugságait, de az istennek nem volt több mondanivalója egy ilyen háládatlan féreghez. Találtam egy másik, keskeny és kanyargós kijáratot a barlangból, amelyet ugyanaz a zöld fény világított meg. Számolatlanul teltek az órák, mire kijutottam a felszíni világba, amelyet rendkívül hidegnek éreztem. Alturk elhallgatott, és a távoli tűzfények felé tekintett egy fáradt ember szemével, aki nemsokára élete alkonyához ér. Amikor újra megszólalt, nem fordult a hallgatósága felé, de egyértelmű volt, kihez intézi a kérdést. – Az a dolog, amitől a Mahlessa felszabadított… Az találta meg a fiamat, vagy a fiam talált őrá? – A sentár már újjászületett, mire engem… elrabolt – felelte Kiral. – A fiad fontos szerepet játszott az újjászervezésében, hasonló érzetű, vérszomjas fiatalokat vett maga mellé, akik igazolást kerestek a kegyetlenségükre. Gyűlölte a Mahlessát, amiért kegyvesztetté tette, és azt hangoztatta, hogy megölhette volna a Merim Her vezérét, ha nincs a Mahlessa gyengesége, meg hogy a Mahlessa öreg, és az idő megrontotta. De kevesen jöttek össze, és zűrzavaros terveket kovácsoltak, hiszen azok közös őrületükből táplálkoztak. A sentárnak egy vezetőre volt szüksége, hogy teljesíthessék a küldetésüket, és ezt bennem találták meg. – Összehúzta az arcát, és szabadkozó hangnemben folytatta: – Előbb-utóbb úgyis meg kellett volna ölnöd, tahlessa. Az istenek csak igazat beszélnek. ♦ ♦ ♦ Az egyik farkas ébresztette, egy hatalmas, dögletes leheletű hím, aki kitartón nyalta az arcát. Amikor Vaelin tőrrel a kezében felpattant a fekhelyéről, az állat kissé hátraugrott, aztán a fejét kíváncsian félrehajtva türelmetlen vakkantást hallatott. – Mi az? – nyögött félálomban Dahrena, és sápadt arca meg ködös tekintete megjelent a prém fölött. – Azt hiszem, valaki végre eljött, hogy köszöntsön minket – felelte a férfi, és a csizmájáért nyúlt. Astorek, Kiral és Bölcs Medve a déli lejtő lábánál állt, előttük egy alakzatba rendeződött farkassorral, a fejük fölött köröző lándzsasólymokkal. – Hányan vannak? – kérdezte Vaelin, azzal odaállt a lonak lány mellé.
– Egyedül. A várúr a távolba vetette a tekintetét, és épp hogy kivett egy magányos, csuklyás és köpönyeges alakot, aki feléjük közeledett. Nem látszott rajta, hogy megijedt volna a hozzá fejmagasságban leereszkedő és köröző lándzsasólymoktól. Amikor a farkasok előtt megtorpant, Vaelin előrement, hogy köszöntse. Az átlagos magasságú jövevény széles válla ellenére nem tűnt túlzottan izmosnak. Hátradobta a csuklyáját, és előtűnt nyúlánk, mély ráncokkal szántott arca, és tekintete, amely mélységes, és amint azt Vaelin már tudta, határtalan tapasztalatról mesélt. – Á! – üdvözölte Erlin. – Gondoltam, hogy te leszel az!
HATODIK FEJEZET
Reva
Reva fájdalomra ébredt, vad, szúró sajgásra a jobb kezében, amely makacs, lüktető kínnal űzte messzire a feketeséget. Felnyögött, megrázta a kezét, de a fájdalom felerősödött, ahelyett, hogy elmúlt volna. Hunyorogva kinyitotta a szemét, és a napfény fehér lángnyilakat lőtt az agyába. Egy darabig csak sápadt, sárga homályt látott, és a fülét folyamatos sziszegő morajlás ostromolta. Erőnek erejével pislogott, és sikerült a látványra összpontosítania a figyelmét: az elmosódó sárgaság tengerparttá állt össze, a morajlás a testét lökdöső, rohanó hullámokká, és a kezében érzett fájdalom forrása egy kis vörös rák lett, amely azon ügyeskedett, hogy felfalja a hüvelykujját. Megragadta az ollóját, és kirántotta, aztán a hullámok közé vetette. Fogát összeszorítva állta a sós víz csípését a sebben, de furamód hálát érzett a kínért: azt jelentette, hogy legnagyobb meglepetésére életben van. Alig tudott mozogni, és renyhén feküdt valami tengerparton, miközben hullámok löködték, de tagadhatatlanul mégiscsak élt. Miért? – kérdezte az Atyától, inkább kíváncsian, mint dühösen. – Nem gondolhatod komolyan, hogy megérdemlem az életet! Nem kedvezhetsz valakinek, akinek a hazugságai oly sokakkal végeztek! A hang váratlanul jutott a fülébe, megrázó hangerővel, és egy pillanatra komolyan azt hitte, az Atya méltóztatott választ adni. A szívverése lelassult, ahogy rájött, a hang olyan szavakat kiált, amelyeket nem ért, és még mindig ködös tekintete megtalálta a tulajdonosát is: egy feketébe öltözött, otromba alakot, aki a part menti hullámokon átverekedve magát éppen feléje igyekezett. Amikor közelebb ért, öltözéke részletei is láthatóvá
váltak: a fekete bőrzeke, a nyakában viselt ezüst talizmán, az övébe szúrt korbács. Rabszolgahajcsár. Hagyta, hogy a volári megragadja a hajánál fogva, és kihúzza a vízből. Petyhüdt és értetlenkedő vonásokat varázsolt az arcára, amikor a fickó állatias képe közelebb hajolt, és szakértő szemmel tetőtől talpig végigmérte. A hajcsár hátraszólt egy láthatatlan társának, amiből kiderült, hogy nincs egyedül. Reva félig lehunyt szemmel tűrte, hogy kirángassa a tengerből, és másik hat alakot számlált a parton, meg sokkal többet, akik élettelenül feküdtek a fövenyen. A volári ledobta a homokra, ahol Reva a tagjait ellazítva mozdulatlanságot erőltetett magára, és halkan, de mélyen lélegzett, hogy erőt gyűjtsön. Elkövették azt a hibát, hogy perceket vártak, mielőtt visszajöttek volna, hogy megszemléljék a fogást. A hajcsár a hátára fordította, miközben a társai körbeállták. Amikor a feje félrefordult, két lándzsást számlált, a többiek rövid karddal fegyverezték fel magukat. A hajcsár felhúzta az ingét, felfedve a kebleit, és kérdést intézett a társaihoz. Egyetértő dünnyögés hallatszott, és az egyik hozzátett valamit egy dicsérő, rekedt kacaj kíséretében. – Barátom mond… tetszel – kezdte a rabszolgahajcsár csorba királysági nyelven, aztán megragadta Reva arcát, és odafordította, hogy láthassa gúnyos vigyorát. – Akar… megbasz. Lehet, hogy árat ront… De én tartoz neki. Te… akar, hogy megbasz, szépség? Nem is a csapás ölte meg, hanem a mosoly. A fickó értetlenül ráncolta a homlokát Reva beleegyező, vágyódó vigyorát látva, és hátrahőkölt. Éppen annyira, hogy a torka szabaddá vált. Vaelin tanította meg az ütésre. A pap szabadfogású harcra vonatkozó leckéi sohasem bizonyultak ilyen alaposnak, sem pedig ilyen hatékonynak a gyakorlatban. Merev ujjai olyan erővel csapódtak a hajcsár torkába, hogy összetörték a gégéjét. A fickó rángatózva a homokra esett, és véres hab fröccsent ki a szájából. Reva odébb gördült a fövenyen, kikerült egy lándzsahegyet, aztán megragadta a fegyver nyelét, még mielőtt a tulajdonosa visszahúzhatta volna, hogy újra próbálkozzon. Szélsebesen a volári arcába rúgott, amitől az elterült, aztán talpra ugrott, kezében már a támadója lándzsáját szorítva. Pörögve fogadta közelítő támadóit, és a lándzsahegy végighasította a fegyvertelen lándzsás szemét, meg egy másikuk arcát. A második dzsidás túlzottan hosszút döfve rohant neki, amiből kiderült, hogy leginkább a gyámoltalan foglyok bántalmazásában járatos. Reva nehézség nélkül kivédte a szúrást, a saját
lándzsanyelével elütötte a fegyvert, majd megperdítette. Tarkón vágta a volárit, aztán elégedetten hallgatta az eltörő nyakcsigolya hangos reccsenését. Állt, és a többi tétovázó volárit nézte, akik óvakodva sandítottak a megvakított emberre. Vér ömlött az arcára szorított ujjai közül. – Gyertek! – suttogta nekik, miközben azok haboztak, és pillantásokat váltottak egymással. – Nem gondolhatjátok komolyan, hogy megérdemlem az életet! Valahol nem messze kürtszó harsant, és Reva egy csapat lovast vett észre, akik néhány száz lépésnyire megjelentek a dűnék tetején. Megfordult, és még több lovast látott közelíteni a tengerpart északi vége felől. Abbéli reménye, hogy valaki hamarosan megmenti, azonnal elszállt, amint észrevette a rabszolgavadászok arcára kiülő megkönnyebbülést. A lovasok vezére lefékezett az összetört gégéjű hajcsár teste mellett. A jövevények vörös mellvértjükben és lábvértjükben különböztek azoktól a voláriaktól, akiket Reva eddig látott. Kuritájnak hitte volna őket, ha nem látja a nyilvánvaló derültséget a hullát nézegető fickó arcán. Vigyorában a mögötte közelgő harminc-egynéhány lovas is osztozott. A rabszolgavadászok dühös karattyolással panaszkodtak a vörös páncélú parancsnoknak, mert hirtelen megjött a bátorságuk, ahogy mások is szemtanúi lettek a jelenetnek. A lovas azonban rájuk sem hederített, hanem Revára emelte a tekintetét, és a vigyora kiszélesedett. Feltartott kezével elhallgattatta a siránkozókat, aztán feltett egy kérdést, majd a válasz hallatán felvonta a szemöldökét. A meghasított arcú hajcsár az arcára rongyot szorítva, dühösen sipító hangon magyarázott, és Reva felé mutogatott. A vörös páncélos azonban nem hatódott meg a könyörgéstől, hanem hátradőlt a nyeregben, és a fejével Reva felé intve rövid parancsot kurjantott. A rabszolgahajcsárok önbizalma látványosan elpárolgott a szavak hallatán, és riadt pillantásokat vetettek feléje, meg tétován toporogtak tovább. A lovas ismét megszólalt, egyetlen szót ejtett, mire a többi lovas egyöntetű sebességgel, folyékony mozdulattal kardot rántott. A vezetőjük a hajcsárok felé lendítette a saját kardját, aztán Reva felé mutatott vele, majd szándékosan tagoltan megismételte az utasítását. A rabszolgavadászok, akik közben igen elsápadtak, és behúzták a nyakukat a sok penge láttán, lassan, görnyedten megindultak a nő felé. Reva nem látta értelmét elnyújtani a találkozást, ezért kiválasztotta a
legmagasabb férfit. A mellébe hajította a lándzsát, aztán futásnak eredt, és bukfencben kikerülve a többi hajcsár elnagyolt kardcsapásait, megszerezte a férfi vasát. Mindezek után a többiek nem jelentettek túlzott fenyegetést. Mintha csak könnyű reggeli gyakorlatot végzett volna. ♦ ♦ ♦ Reva láncba verve guggolt egy ketreccel ellátott szekér hátuljában. Két vöröspáncélos volári állt a közelben, és a kormányzónő rávette magát, hogy végignézze, amint a többi foglyot megvizslatják. A parton sikerült megsebesítenie az egyiküket, amikor feléje hajította a kardját. A harcos természetellenes fürgeséggel ugrott félre, de a pörgő penge hosszú vágást hagyott az állán. Azt hitte, a sebesülés a fickó halálát okozza, de a harcos épp olyan mókásnak találta a dolgot, mint a társai. Már azon is jól szórakoztak, ahogy elbánt a rabszolgavadászokkal, és tetszésük jeléül megcsapkodták a mellvértjüket, amikor Reva az utolsóval is végzett, azzal a nyakiglábbal, aki menekülni próbált, de a vörös páncélosok visszarugdosták. Ezután már nem sokáig élt. Akkor a nő futásnak eredt, mert rá akart ugrani az egyikükre, hogy lelökje a nyeregből, és ellovagoljon, de hamar hason találta magát, a szájában homokkal, és egy zsinór feszült a lábára. Vergődött, megpróbált elszabadulni, de a csuklóját újabb zsinór szorította el. A rabszolgavadászokat utasító lovas leszállt, leguggolt a kötelékében küszködő Reva mellé, és szívélyesen mosolyogva végigsimította az arcát, egyetlen szót mondva voláriul: – Gariszáj. Bokájától a válláig gúzsba kötötték, és a menekülés minden reménye szertefoszlott. Fellökték egy ló hátára, és kilométerekre vitték, ebbe a táborba. További rabszolgavadászok köszöntötték őket, egy hajcsár irányítása alatt, aki furamód rémülten viselkedett a vörös páncélosok jelenlétében. Lehajtott fejjel hallgatta a lovasok vezetőjének tömör utasításait, amikor Revát a gondjaira bízták. A nő minden erejét összeszedve felkészült a további szenvedésre, amikor látta a gyűlöletet a rabszolgaőrök arcán, akik leláncolták. Az egyik kést tartott a torkához, míg másik kettő lándzsával a kézben, mindössze egy hüvelyknyire a mellkasától állt, és figyelték, ahogy a bilincsek a helyükre csattannak. De
akármilyen bosszúszomjas gondolatokat is dédelgettek, úgy tűnt, hogy parancsot kaptak, kerüljék a bántalmazását a durva bánásmódon túl, amivel berángatták a ketreces szekérbe. Amint Reva felmérte az új környezetét, nyilvánvalóvá vált számára, hogy nem akarják minden kínzástól megkímélni. Nekifeszült a láncainak, és csak a nyakát nyújtogatva látott ki a szekérből, de a megfelelő erőfeszítés után megnézhette, ahogy behozzák a többi foglyot, és alávetik őket a rabszolgavadászok vizsgálatának. A bántalmazására vonatkozó tiltás láthatólag nem terjedt ki a tengerpartról behozott többi zsákmányra. Először egy íjászt vettek elő, legalábbis a férfi testalkatából ítélve íjász lehetett. A harcos térdre esett a hajcsár előtt, aki lehajolt, és megszemlélte a férfi mellében tátongó, mély lyukat, aztán elutasító legyintéssel egyenesedett fel. Egy másik rabszolgaőr lépett elő, hajlott tőrrel a kezében, és elmetszette az íjász torkát, még mielőtt Reva tiltakozva felkiálthatott volna. Nem fordította el a fejét, amikor a többieket behozták, bár a teste már fájt az erőfeszítéstől. Legfőképp cumbraeliek voltak, köztük néhány királyi gárdistával, akiket a sebesüléseik függvényében levágtak, vagy életben hagytak. A vihar láthatólag jelentős kárt tett a hadseregben, mert a hajcsárok több embert dobtak el, mint amennyit megtartottak. Ellenállt a gyönge reménysugárnak, amikor rájött, hogy sem Antesht, sem Arentest nem látta a foglyok között. Tengerbe vesztek, vagy a parton ölték meg őket, mit számít? Így is, úgy is én tehetek a halálukról. Az utolsó fogoly bizonyult a legnehezebb esetnek. A törékeny, rövidre nyírt hajú nő a bilincsei ellenére kihúzott derékkal járt, és nem hagyta magát megfélemlíteni a fölébe tornyosuló alakok által. – Lehra! – kiáltott oda Reva, és a ketrece rácsára vert a láncával. Egy hajcsár a rácsok között feléje bökött a lándzsája tompa végével, aztán gyorsan hátralépett, amikor az egyik vörös páncélos fenyegető pillantást vetett rá. Reva a nyakát nyújtogatva ismét megkereste Lehrát, és azt látta, hogy a Sebzett Leányok tagja mosolyogva nézi őt, és szemében csillapítatlan áhítat ül. – Tudtam, hogy az Atya megmenti az életedet, úrnőm! – kiáltott oda neki éles, örömteli hangon. A hajcsár káromkodott, és felemelte a kezét, hogy arcon vágja a lányt. Lehra nem rettent vissza, hanem inkább félrehajtotta a fejét, és szélesre tárta a száját, amikor a volári keze odaért, aztán keményen ráharapott.
Lányos sikoly tört fel a hajcsárból, és megpróbálta kirántani a kezét, de Lehra nem eresztette, még akkor sem, amikor a többi rabszolgavadász korbáccsal és bunkókkal rohamozta meg. A fejét rázva tépte a húst, mint egy kopó, és csak akkor hagyta abba, amikor egy lándzsa keresztülszúrta a hátát, és a fövenyhez szegezte. Valahol egy asszony sikoltott. Reva érezte, hogy kemény ütések érik a homlokát. Meleg vérpatak csordogált az arcán. Egy volári ráripakodott, és durva kezek ragadták meg, hogy hátrahúzzák a rácstól, amely most már véres volt ott, ahol ritmikusan nekiütötte a fejét. A nő sikolyai elhalkultak, majd elakadtak, amikor a levegő bennszorult a torkában. A tengerparton látott vörös páncélos arcába bámult fel, aki szemmel láthatóan a többieknek parancsolt. A fickó vigyora semmivé lett, és most enyhe tanácstalansággal nézte Revát, félrehajtott fejjel, mint egy macska, amely új, fényes tárgyat talált. Reva egyre homályosabban látta a fickó arcát, és tudta, hogy a kimerültség, fájdalom és elkeseredés összeesküdött ellene, és ájulásba taszítják. Talált még annyi gyűlöletet magában, hogy egyelőre kordában tartsa őket. – Én vagyok az elverah – mondta rekedten a vörös vértesnek. – Több bajtársadat öltem meg, mint hogy meg tudnám számolni, és még nem végeztem. ♦ ♦ ♦ Amikor felébredt, már nem volt egyedül a ketrecben. A szemközt ülő, magába roskadt férfi arcát szőke, hosszú haj takarta, amely a kocsi rázkódásával azonos ütemre hullámzott. Reva látta rajta, hogy magas termetű, és térdén nyugtatott, sebhelyes, erős kezéből ítélve nem idegen neki sem a munka, sem a háborúzás. A bilincs szorosan fogta izmos csuklóját. A kormányzónő felsóhajtott, mert nem most először kellett megcsodálnia, miféle megpróbáltatásokat állít az Atya a bűnös lélek elé. – Ébredj, uram! – Kinyújtotta a lábát, és megböködte a másik meztelen lábfejét. Hozzá hasonlóan útitársa csizmáját is levették. A szőke férfi megrázkódott, de nem tért magához, csak halk nyögést hallatott. Reva megint belerúgott, ezúttal erősebben. – Pajzs uram!
Ell-Nestra kiáltva felkapta a fejét, és tágra nyílt, kék szemében riadalom ült. Reva elképedve látta, hogy fél. Ám az ijedsége rögvest elpárolgott, amint meglátta a nőt. A fejét forgatva felmérte a környezetüket, és egy alig leplezett, kétségbeesett sóhaj tört fel a torkából. – Azt álmodtam, hogy meghaltam – motyogta, és feje megint előrebukott. – Csak álom volt. – A parton fogtak el? A férfi bólintott. – Úgy tucatnyian lehettünk. Néhány társammal sikerült valamilyen roncsba belekapaszkodnunk a viharban. A hajnal első fényénél kiúsztunk a partra. Észak felé indultunk, a partraszállás helyét keresve, de aztán elfogtak. – A rabszolgavadászok? – Nem, a többi. – A Pajzs keze ökölbe szorult, és a láncai halkan megcsörrentek. – A vörös vértesek? – Fegyvertelenek voltunk. Semmivel sem tudtunk visszavágni. – A férfi fura torokhangot hallatott, és Reva rájött, hogy nevet. – Ezért kardokat adtak a kezünkbe. Mindenkinek. Az ellenségeink. Keményen küzdöttem… de nem tudtam megmenteni az életüket. Amikor vége lett, megölték a sebesülteket, engem meg elvittek. Egyedül én maradtam, és alig álltam a lábamon. Úgy tűnt… szórakoztatónak találnak. – Gariszáj – dünnyögte a kormányzónő. A Pajzs megint felkapta a fejét, és a tekintete megélénkült. – Micsoda? – Az egyikük ennek nevezett, amikor elraboltak. Tudod, mit jelent? Ell-Nestra hátradőlt, és a szemöldöke gúnyos rándulása visszaadott valamit régi jó kedélyéből. – Igen. Azt jelenti, hogy szerencsésebbek lettünk volna, ha végeznek velünk. ♦ ♦ ♦ A következő napok szörnyű egyhangúságban teltek a szekéren. Egy percre sem eresztették ki őket a ketrecből, a napi két tál zabkásából és két kupa vízből álló ételüket is egy felnyitható lécen át lökték be a ketrec vasalt
oldalán. Semmiféle evőeszközt nem adtak hozzá, így a kezükkel kényszerültek enni. Ágytálat kaptak, amit a szekér megállóin ürítettek, mégpedig úgy, hogy közösen kifordították a tartalmát a rácson. Megtanulták, hogy megvárják, amíg a kocsis leszáll a bakról, mivel a fickó nagy örömét lelte abban, hogy az ökrök továbbösztökélésével megfürdesse foglyait a saját mocskukban. – Vörösvirág – jegyezte meg a Pajzs a tizedik nap reggelén, amikor elhaladtak egy kárminvörös szirmokkal pompázó mező mellett. – Úgy hetven kilométerre lehetünk Volártól. – Te ismered ezt az országot? – lepődött meg Reva. – Sok évvel ezelőtt ifjú matrózként jártam erre. Mielőtt rájöttem, hogy bölcsebb a haszon miatt a kalózéletet választani, egy kereskedőhajón szolgáltam. A voláriak termesztik a legjobb vörösvirágot, és mindig jó pénzt hoz, ha elég ideig tűri az ember ezt a népséget ahhoz, hogy megállapodjon velük. – Tehát a gyűlöleted a háború előtt született? – Gyűlöletem? Nem, akkoriban egyszerűen enyhén undorodtam tőlük. Tudom, hogy a népem nem minden hiba nélkül való, de a rabszolgatartás sohasem tartozott a bűneink közé. Azokat a meldenei kapitányokat, akikről kiderül, hogy rabszolgákat szállítottak, a többiek elkerülik, és igen hamar hajó nélkül találják magukat. Reva felnézett, mert érezte, hogy a szekér lelassul. A kocsis meredten bámult valamit maga előtt. Beletelt egy kis időbe, mire Reva meglátta, mit néz. Egy magas cölöp állt az út mellett, amelyre előreálló gerendát erősítettek, akár az akasztófákon. A gerendáról lógott valami, de olyan roncsolt volt, hogy Revának percekig tartott, mire rájött, egy holttestet lát. A lábai tövig égtek, a hasüreg üresen tátongott, és a feje… Az arc alapján férfi lehetett a halott, de ábrázata a rothadástól kortalan, repedezett bőrálarccá vált, és a fogak kivillantak a szélesre tátott száj dermedt sikolyában, amely híven árulkodott a kínokról, amiket ez az ember élete utolsó óráiban elszenvedett. A kocsis motyogott valamit magában, elszakította a tekintetét a látványtól, és megrángatta a gyeplőt, hogy gyorsabb tempóra ösztökélje az ökröket. – A háromhalál – tolmácsolta a Pajzs. – Először egy maró méreg, aztán égetés, végül belezés. Az árulók hagyományos volári büntetése, bár már évek óta nem alkalmazzák.
Reva felnézett, amikor egy újabb cölöp került elő, rajta egy tetemmel, amelyet hasonlóképpen bántalmaztak, de ennek még a szemét is kitolták. Megkérdezte Ell-Nestrát, van-e valami jelentősége, de a férfi csak megrántotta a vállát. – Csupán annyi, hogy valaki minden bizonnyal élvezi a munkáját. Mire leszállt az éj, több mint száz cölöpöt számláltak, minden megtett kilométerre jutott tíz. ♦ ♦ ♦ Másnap reggel megpillantották Volárt. Reva háta belesajdult, amikor guggolásba tornázta magát, hogy jobban lásson, miközben felgördültek a birodalmi fővárostól nyugatra eső hegy tetejére. Az út, amelynek két oldalán további hullacölöpök sorakoztak, nyílegyenes vonalban futott le a hegy lábáig, és a nyugati városrész felé vonzotta a tekintetet, amelyben fasorokkal szegélyezett, egy-két emeletes házsorok húzódtak. Úgy tűnt, Volár nem rendelkezik falakkal vagy egyéb védművekkel. A Pajzs elmagyarázta, hogy a sebesen gyarapodó város már évszázadokkal ezelőtt bekebelezte őket. – A világ legnagyobb városa, legalábbis azt beszélik – mesélte a nőnek. – Habár úgy hallottam, a Távolnyugaton is van néhány, amely pályázhat a címre. Minél mélyebben hatoltak be Volárba, annál nagyobbra nőttek az épületek, és az elegáns, különálló házak szűk utcáknak és zsúfolt bérházaknak adták át a helyüket. A főútból labirintusszerű sugárutak nyíltak, amelyek Varinvár kevésbé egészséges, mostanra persze a földdel egyenlővé tett körzeteire emlékeztették Revát. – Mindezt porig akarta égetni – morfondírozott halkan a Pajzs a homlokát ráncolva, miközben az elhaladó utcákra meredt. – És mi segítettünk volna neki tartani a fáklyát. Reva gondolatai Lehrához vándoroltak, most már sokadjára ezen a szörnyű utazáson. A lány egyike volt azoknak az önkéntes harcosoknak, akik az Alltortól délre húzódó erdőkből kerültek elő. Tucatnyi olyan lányból álló csoport élén harcolt, akik a saját erejükből szabadultak ki a rabszolgavadászok karmai közül, és bőséges vért kiontottak, de még több vérre szomjaztak. Reva emlékezett rá, miként gyűltek köréje, hogyan
hajtottak térdet előtte keresetlen tiszteletükben. Az Áldott Úrnő meséje messzire eljutott, és amikor testi valójában állt előttük, úgy érezték, egy régen dédelgetett legenda igazolódott be, jelnek vették, hogy a szenvedéseik nem voltak hiábavalók. Lehra áhítattal teli szeme pont ugyanúgy ragyogott akkor is, amikor meghalt. Öröm zengett a hangjában… Úgy halt meg, hogy hitt a hazugságomban. – A legkisebb esély is elég – morogta a Pajzsnak. – Csak egyetlen esély kell a szabadságra, és földig égetem ezt a koszfészket! A kalóz visszahanyatlott, és a hangja erőtlenül, keserűen csikorgott: – Egy őrült asszony álma, hölgyem. És mindnyájunkat megőrjített, amikor megosztotta velünk. Nézd ezt a helyet! Hogyan gondolhattuk, hogy legyőzhetünk egy birodalmat, amely ilyen várost képes alkotni? – Egy hadsereget is legyőztünk, amelynek meg kellett volna semmisítenie minket – mutatott rá Reva. – Lehet, hogy a városaik erősek, de ők maguk gyengék, mert a lelkük több ezer év gonoszságától fekete és beteg. A Pajzs felemelte a csuklóját, és megcsörgette a láncait. – Ehhez képest mégis itt vagyunk, ők hoztak ide, hogy a halálunkon szórakozzanak. – „Aki kétségbeesik, bűnt követ el az Atya szeretete ellen, mert nyakig merül a félelembe, míg a remény az erős lélek erénye.” – Ez melyik? – A Harmadik Könyv. A küzdés könyve, Harmadik vers, A próféták megpróbáltatásai. Reva rájött, hogy foglyul ejtése óta a gondolatai nem jártak Az ész könyve körül. Vajon miért? Mert az ész itt nem segít. ♦ ♦ ♦ Kiderült, hogy a voláriak odavannak a szobrokért, leginkább a bronz harcosokért, amelyek szökőkutak között, szépen gondozott parkokban álltak. Ezek köszöntötték a foglyokat, amikor kijutottak a zsúfolt külvárosból. Azonban a belváros legszembeötlőbb elemei mégis a tornyok voltak: mindenfelé kemény élű, szimmetrikus, óriás márványépítmények emelkedtek. Különös módon ez a környék többnyire üresnek tűnt, eltekintve a parkokban robotoló és a szobrokról
madárpiszkot kapargató rabszolgáktól. Reva a polgárok feltűnő távollétét a testek látványával magyarázta, amelyek tucatszám lógtak a tornyokról. A magas falakat megfestő, vörösesbarna csíkokból ítélve néhányat még élve húzhattak fel. – A császárnőjük mély benyomást akar tenni – véleményezte a látottakat a Pajzs. A szekér odakanyarodott az eddig látott legimpozánsabb épülethez, egy magas, ovális alakú, vörös és arany márványból épült csodához. A huszonkét méter magas építményt öt lépcsőzetes emeletben alkották meg, és lényeges különbségeket mutatott a többi házhoz képest, amelyekkel Reva útközben találkozott. Itt semmi sem tanúskodott arról, hogy a voláriak egyébiránt vonzódtak az egyenes élekhez: az emeleteket elegáns ívekből és a borospohár nyeléhez hasonló, lágyan hajlított oszlopokból alakították ki. – A volári nagycirkusz, úrnőm – közölte Ell-Nestra. – Élvezd ki a látványt, mert nem valószínű, hogy bármi más a szemünk elé kerül még ebben az életben! Vörösbe öltözött harcosok szűk köre vette körül a szekeret, miközben a kocsis kinyitotta a rácsot, majd messzebbre húzódva, csaknem kétségbeesett sürgetéssel kiparancsolta a foglyait. Óvakodó pillantásaiból és az arcát borító verejtékből Reva arra következtetett, alig várja, hogy távolabb kerülhessen az őröktől. Nehézkesen kikászálódott, de minden mozdulatra fájdalom hasított a lábába és a hátába. Az utazás alatt próbálta tornáztatni az izmait, de a folyamatos gúzskötés még a legerősebb testeket is meggyengítette. A Pajzs felnyögött, amikor lelépett a szekérről, aztán összeszorított fogakkal térdre esett. – Állj fel! – A parancsoló hangot nem színezte sem harag, sem fenyegetés, ráadásul a szavak hibátlan királysági kiejtéssel szólaltak meg. Reva egy negyven év körüli, egyszerű fekete köntöst viselő férfira nézett fel. A jelenés hátrafogta halántékban őszülő, sötét haját ránctalan homlokáról, és sovány arca semmiféle érzelemről sem árulkodott. Ell-Nestra az éles napfényben hunyorogva meredt a fekete ruhásra. – Nem látok nálad korbácsot – jegyezte meg. – Nekem nem kell korbács – felelte a férfi. – Vagy engedelmeskedsz, vagy meghalsz. A kalóz a háta mögötti aréna felé intett a fejével. – Itt, vagy ott, mi a különbség?
– Ott benn van esélyed az életre, legalábbis egy darabig. – A volári tekintete visszasiklott Revára, és összehúzott szemmel alaposan végigmérte. A pillantása perzselt, de a nő nem látott benne vágyat, sőt meglepetésére még csak gonoszságot sem. – Varulek Tovrin vagyok – mutatkozott be a fekete gúnyás. – Elverah császárnő kegyelméből a Volári Nagycirkusz ura és a gariszájok hajcsára. A vörös páncélos őrök felé fordult, és kettőt odaintett magához. Reva megfigyelte a kezét ujjvégtől csuklóig borító tetoválásokat. A rajzolatok idegen mintát követtek, sokkal sűrűbbet és bonyolultabbat, mint Lyrna királynő lonak tanácsadójának díszei, és el sem tudta képzelni, hány órányi szenvedést kellett kibírni ahhoz, hogy a motívumok ilyen szerteágazó hálóját illesszék a bőre alá. A férfi elkapta kutató tekintetét, és az arckifejezésén valami döbbenetesen váratlan jelent meg: rokonszenv. – A császárnő látni kíván téged. ♦ ♦ ♦ A hideg, metsző szél a kabin minden egyes ritmikus rándulásával egyre erősödött. A száz rabszolgából álló csapat odalent gyakorlott, összehangolt mozdulatokkal húzta fel a kocsit a torony csúcsához. Revát két vörös páncélos férfi fogta közre, de hagyták, hogy megforduljon és befogadja a látványt. A város fenséges látképe teljes egészében kitárult előtte, és a magasztossága mellett Varinvár alávaló nyomortanyának tűnt. A roppant kiterjedésű metropolisz egyértelmű elrendezését szemlélve Reva megértette, hogy nincsen az emberi alkotókészségnek ennél lenyűgözőbb példája. Minden utcát, parkot, sugárutat és tornyot a forma és a rendeltetés szigorú szabályainak vetettek alá, és az egyenes vonalakat alig csorbították kanyarulatok. Ám a tornyok falát takaró, apró, sötét foltok egészen másról meséltek: Volár hazugságra épült, és a pontosság és szépség látszatával fedte el a visszataszító igazságot. A kabin megállt egy erkélynél, úgy hat méterre a torony csúcsától. Egy zavarba ejtő szépségű rabszolgalány üdvözölte Revát hivatalos meghajlás kíséretében, aztán megfordult, és bevezette az épületbe. Az őrök a sarkában maradtak. A homályba boruló belső teret olajlámpások gyér fénye világította meg, miközben az ablakokat takaró, különböző árnyalatú selyemfüggönyök egymással keveredő, a süvítő szél mozgásával együtt
hullámzó színeket vetítettek a berendezésre. A félhomály és a színkavalkád ellenére Reva egy pillanat alatt felfedezte a császárnőt. A szeme már régen hozzászokott, hogy bármilyen helyiségben megtalálja a legnagyobb veszély forrását. A nő egy kisszéken ült egy asztalka előtt, sima fehér köntösben, meztelen lábát a márványpadlón nyugtatta, szétterpesztett lábujjakkal és felemelt sarokkal, akár egy táncos. Az egyik kezében valamiféle kör alakú fakeretre feszített anyagot tartott, a másikban tűbe fűzött cérnát. Az arcára árnyék borult, de a kecses arcélen feszült összpontosítás látszott, ahogy a két kéz beledolgozta a cérnát az anyagba. Reva tucatnyi másik, földön heverő keretet vett észre, mindegyiken szabálytalan, ügyetlen öltések tömkelegével. Néhányat széttéptek, és a kereteket összetörték. A kormányzónő eltűnődött, vajon miért nem takarítja össze a törmeléket a rabszolgalány. – Az én nevemet használod – szólalt meg a hímzéssel bíbelődő asszony anélkül, hogy felpillantott volna a munkájából. Reva nem felelt. Fülét megütötte a rabszolga elfojtott nyöszörgése, és amikor feléje fordult, látta, hogy a lány megfeszült arcán figyelmeztetés uralkodik, és alig tudja visszatartani a könnyeit. Alig láthatóan megrázta a fejét, és néma könyörgés ült a tekintetében. Itt nem találok kegyelmet, akárhogy is alakul – mondta volna neki Reva, de nem szólalt meg. – Mindenesetre jólesik az aggodalmad. – Úgy. Tehát Liezának tetszel. Reva visszafordult. A nő most közvetlenül hozzá beszélt. A két keze továbbra is az anyaggal foglalatoskodott, amelyen élénkvörös vércsepp terjedt szét az ujjába szúrt tűből. Ha érezte is a fájdalmat, annak semmi jelét sem adta, és látszólag őszinte és meleg mosollyal tekintett Revára. Felállt, és közelebb jött. – Érzem, milyen mélységes a csodálata irántad. – Úgy állt meg, hogy a megláncolt Reva éppen nem érhette volna el, ha akarja. Néhány hüvelykkel magasabb volt, edzett teste tónusos izmokkal sudár. Alig tetszett többnek húszévesnél, de Revának elég volt egy pillantást vetni a szemére, és rögtön kiderült, hogy egy sokkal idősebb teremtmény jelenlétében tartózkodik, valami olyasminek a jelenlétében, ami a Vaelin által Alltornál elveszített képességhez hasonlót birtokol. – De vajon viszonzást talál-e a csodálat? – A nő félrehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét, mintha hallgatózna. Mosolya elhalványult, és megtelt
vágyódással. – Sajnálom, Lieza, kedvesem, de a szíve már másé. Bár érez irántad némi pislákoló vágyat, ha ez megnyugtat. Ha a szerelem el is ragadja a szívünket, a testünk továbbra is a vágy rabja. És az áruló vágy minden lélekben ott lakozik. – Újra kinyitotta a szemét, és a mosolya eltűnt, miközben hirtelen zavar ült ki az arcára. – Én mondtam ezt, vagy olvastam valahol? Tanácstalanul álldogált egy darabig, mozdulatlanul, bár az arcizmai feszülten rángatóztak, a szeme sebesen jobbra-balra siklott, a szája pedig valami néma magánbeszéddel mozgott, mígnem a zavar egyszer csak olyan hirtelen elszállt, amilyen hirtelen jött. – Kézimunka – folytatta, és feltartotta az ügyetlenül teleöltött keretet, és Reva észrevette a barnás foltokat az anyagon, meg a száraz vért a császárnő ujjbegyein. – Mirtesk tehetős asszonyai híresek voltak a hímzésükről. Az apám úgy gondolta, ez egy jó házból való lány legtermékenyebb időtöltése. – A császárnő az anyagra pillantott, és haragosan felsóhajtott. – Persze az én esetemben ez nem igaz. Apám első csalódása volt, de nem az utolsó. Azért javulok, nem gondolod? Odatartotta a kézimunkát Reva orra elé. A vérnyomok között Reva zöld és vörös cérnát látott szorosan összegörcsölődve, olyan alakban, amelyet akár virágnak is lehetett nézni. – Egy vak majom is jobbat csinál ennél – felelte. Lieza, a rabszolgalány önkéntelenül felsikkantott, és sebesen remegő pillákkal lesütötte a szemét, mintha nem akarná látni, ami következik. – Ugyan, hagyd már ezt a nyávogást! – szólt rá a császárnő a szemét forgatva. – Ne félj, csodálatod tárgyának még sok napja van hátra az életből, ebben biztos vagyok. Hogy pontosan mennyi, az persze csak rajta áll. – A tekintetét visszafordította Revára, és újfajta fény gyúlt a szemében. – Tudtad, hogy néhány katonám túlélte Alltort? Nagy megpróbáltatások és szenvedések árán eljutottak Varinvárba, mielőtt a város elesett volna. Mirvek tábornok, aki mindig is szőrszálhasogató alaknak számított, lelkiismeretesen összegyűjtette a beszámolóikat, mielőtt kivégezte őket. Hiszen a vad mendemondák csak megijesztették volna az embereit. Ugyanis ezek a katonaszökevények egy boszorkányról meséltek, akit Alltornál az istenük legyőzhetetlenné tett. Állítólag a kardja az acélt is átvágta, és bűbájos íja sohasem tévesztett célt. Az egyik fickó még azt is állította, hogy találkozott vele, és félőrült beszéde ellenére használható leírást adott a boszorkányról.
Reva emlékezett a fogolyra, akit a folyópartról szedtek össze az első támadás visszaverése utáni reggelen, a cikázó szemű, eszelős roncsra. Furamód sajnálta a halálát. A voláriakban szörnyetegeket ismert meg, de az az ijedt, nyomorult lélek nem jelentett nagyobb fenyegetést, mint egy kiéheztetett kutya. – Elverah – folytatta a császárnő. – Ellopták a nevemet, és neked adták. Haragudnom kellene. Tudod, mit jelent? – Boszorkány – felelte Reva. – Vagy varázslónő. – A „varázslónő” ostoba szó, semmiféle jelentést sem hordoz, hiszen a varázslás valójában csak dajkamese. Ősi könyvekbe firkált ráolvasások, meg rossz szagú kotyvalékok, amelyek semmire sem jók, csak megülik a gyomrot. Nem, én mindig is jobb szerettem a „boszorkány”-t, bár a jelentés nem egészen egyezik meg annak a népnek a nyelvjárásában, akik elneveztek Elverah-nak. Ugyanis ők a legnagyobb hatalmat birtokló személynek biztosították az uralmat, akárhonnan is jött az a hatalom. Lehetett az vitézség a harcban, vagy a néped által Sötétségnek nevezett képesség birtoklása. A hatalom az hatalom, és így az Elverah-t „királynőnek” is fordíthatjuk. – Halkan felnevetett. – Amikor a katonáim boszorkánynak szólítottak, egyben királynőnek is neveztek. – Nekem már van királynőm. – Nem, legkedvesebb kishúgom, neked csak volt királynőd. Úgy számítom, hamarosan elhozzák nekem a fejét, amennyiben a tengernagyom megtalálja a testét a tengerben. Reva megpróbált uralkodni a hirtelen feltörő haragon és bizonytalanságon. Minden érzelmed neki kedvez – szidta le magát. – Ne érezz! De reménytelen próbálkozás volt, mert a Lyrna királynő végzete körüli gondolatok akaratlanul is képeket hoztak fel arról a valakiről, aki nem tartózkodott vele a hajón. – Ó – sóhajtott fel a császárnő fáradtan. – Tehát újra itt van ő, és befurakodik a gondolatainkba. – Felhúzott szemöldökkel nézte Revát, és az ajka enyhén belecsavarodott a bosszankodásba. – Hallottam, hogy mindössze egy hónap alatt végighajtotta a hadseregét a királyságotok egész hosszán, csak azért, hogy téged megmentsen. Most vajon mit fog tenni? Ne érezz semmit! Reva nyugalmas képekkel töltötte meg a fejét: boldogan tekergőzött Velisszel a sötétben… Ellesse ügyetlenül botladozott fakardjával a kertben… De mindez elhalványult egyetlen gondolat
fényében, amely bizonyossággal ragyogott: Idejön, kiszabadít engem, téged pedig megöl! A császárnő arca ismét megrázkódott, minden vidámság eltűnt róla, és amikor ismét megszólalt, a hangja üresen kongott, az érzelmeket elnyomta a hideg logika. – Egy énekes van vele, nem igaz? Hallom a dalát: erős, de sötét. Túl sok ártatlan vér szennyezi. Ám azt hiszem, te is tudod, milyen érzés az. Az Elverah közelebb lépett, a keretre feszített anyag kiesett a kezéből, és vérfoltos ujjaival megsimogatta Reva arcát. – Már egy évszázada is megvan annak, hogy utoljára egy nő testét élveztem – folytatta ugyanazon a kongó hangon. – Egy kedves lányét, valami északi városból. A családja újonnan emelkedett a vörösök közé. Az elkényeztetett leány a végletekben lelte örömét, és kegyetlen elméjét felvillanyozták a gyilkolásról szóló meséim. Kétlem, hogy a sajátját is olyan örömtelinek találta, akármilyen rövidre is fogtam. Ne érezz semmit! Reva arca összehúzódott a nő érintése alatt, áruló reszketés indult meg a tagjaiban, és a bilincs megfeszült a két keze között. – De hát – mondta a császárnő, miközben egy ujjbegyét végighúzta a másik állán –, a visszatérésem óta kevés vágyat ébreszt bennem a hús csábítása, és ami egykor örömet adott, most csak homályos emlék. Korábban nem értettem a Szövetséges csillapíthatatlan éhségét, viszont most tisztán látom, hogy az érzelmek nélküli tudatosság végtelen évei csak éhséget szülnek, a vég vágyát. Az rosszabb, mint a halál. Reva nem bírta tovább, és elrántotta az arcát a nő érintésétől. A bőre úgy égetett, mintha pofon vágták volna. – Jobban tennéd, ha megölnél – csikorogta összeszorított fogakkal. – Itt és most. Ha bölcs vagy, a legkisebb esélyt sem hagyod arra, hogy meglazítsam a láncaimat. Hallotta, hogy Lieza ösztönösen tesz egy lépést hátrafelé, és élesen, darabosan veszi a levegőt. – És vajon mi volna abban a szórakozás? – firtatta a császárnő, és a hangja valamelyest visszanyerte kifejezőkészségét. – Az én népem annyira szereti a játékokat, és biztos, hogy lesz min ordítaniuk, amikor téged látnak harcolni… A császárnő ekkor előjel nélkül elhallgatott, és megint minden kifejezés elhalványult a nyugati fal felé emelt arcáról. Éppen csak egy másodpercnyi leplezetlen düh vonult át az arcán, de rögvest megenyhült,
miközben lágyan sziszegve kifújta a levegőt: – Úgy látszik, kishúgom, hogy ki kell végeznem egy tengernagyot. A királynőd makacsul ragaszkodik a fejéhez. Ám biztos vagyok benne, hogy idővel ő is ugyanannyi szórakozást nyújt majd, mint te. – Az őrökhöz fordult. – Vigyétek vissza a kishúgomat Varulekhez, és ezt is adjátok oda neki! – intett Lieza felé. – Együtt zárja be őket! Szeretnék megadni a kishúgomnak minden kényelmet a játékok között. Üzenem, hogy Jarvek és Livella története megfelelő lesz a bemutatásukhoz. A tömeg mindig is szerette a klasszikusokat. Elindult, de egyszer még hátranézett a válla fölött. Halk hangon szólt, de sötét szándéka felől nem lehetett kétség: – És mondd meg a hajcsároknak a vermekben, hogy végre készítsék elő az új tábornokomat!
HETEDIK FEJEZET
Frentis
A körmével tépte a zsinórt, ujjával a saját húsába vájt, hogy fogást találjon a köteléken, és elszakíthassa. A vörös páncélos felnevetett, és még egyszer hasba rúgta. A levegő kiszaladt Frentis tüdejéből, de a zsineg elfojtotta az önkéntelenül feltörő kiáltást. – Nincs több fickándozás! – figyelmeztette a támadója vigyorogva, és közelebb hajolt. – Az úrnő nem akarja, hogy megsérülj. Csizmás lábát Frentis mellére téve lenyomta a padlóra, miközben két társa bilincsekkel a kézben közelebb lépett. – Azt üzeni – folytatta a zsineget tartó, miközben még keményebben a földre nyomta –, hogy kiválaszthatod, melyik barátod maradjon életben. De csak egyet választhatsz. Frentis kirúgott a lábánál guggoló harcos felé, ám az elugrott a kapáló lábak elől, aztán a bokáját elkapva roppant erővel nehezedett rá. A másik már elkapta a fogoly karját, aztán a feje fölé emelve rákattintotta a bilincset a jobb csuklójára. – El sem tudom képzelni, miért akar annyira megkapni – rázta a fejét a vigyorgó fickó, és unottan végigfuttatta a szemét Frentis kinyújtóztatott testén. – Amikor megkaphatna bármelyikü… Váratlan üvegcsörömpölés hallatszott, és a vigyorgó mintha számszeríjlövedéket növesztett volna a halántékából. A feje körbecsavarodott, és ellazult ajkai érthetetlenül zagyváltak, mielőtt arccal előre a padlóra zuhant volna. A túloldalon az ablak kirobbant, ahogy Illián lábbal előre berepült rajta. Kivont karddal, terpeszben megállt Lemera holtteste fölött, aztán a Frentis karját tartó férfi felé hasított, mély sebet
hagyva a homlokán, bár a fickó figyelemreméltó fürgeséggel ugrott hátra. A társának sikerült kikerülnie a következő csapást, és egy gördülésből végrehajtott hátraszaltóval, kardot rántva állt talpra. Frentist azonban kénytelen-kelletlen eleresztették. A testvér szélsebesen térdre pattant, és a csuklójához bilincselt lánc korbácsként csapott ki, hogy a legközelebb álló vörös vértes lába köré tekeredjen. Frentis megrántotta, és a földre döntötte az ellenfelét, aztán két lábbal a fickó fejére ugrott, akinek a nyaka nagy reccsenéssel eltört. Magához ragadta a volári kardját, és megfordult. Illián éppen kétségbeesetten viaskodott a másik támadóval, eszeveszetten hasogatott feléje, miközben a volári mind hátrább kényszerítette. Arca a csalódottság képmásává változott, de a vörös páncélos képén ugyanaz az őrjítő vigyor ült, mint elesett bajtársáén. Frentis megcsapta a lánccal, amitől félre kellett táncolnia, még a kuritájokat is megszégyenítő sebességgel, ám elég szabad teret hagyott ahhoz, hogy Illián a nyaka felé döfjön. A harcos gyakorlott könnyedséggel hárította a szúrást, de azt a vágást már nem tudta kivédeni, amit Frentis a lábára irányított, és a penge olyan mélyre hatolt, hogy megakadt a csontban. A fickó felkáromkodott, de az arcán nem tükröződött harag, csak kedélyesség, még némi csodálat is, és elismerően biccentett Frentisnek, miközben Illián kardhegye áthatolt a torkán. – Testvér! – futott oda a lány a férfit vizslatva, nem sérült-e meg. – Jól vagyok – lépett oda Frentis a törött nyakú férfihoz. A csizmaszárában megtalálta a bilincs kulcsát. – Őrködtél a szobám előtt? – Felváltva őrködtünk. Van egy kényelmes perem a tetőn. A rendtestvér pillantása Lemerára esett, aki a lepedőn fokozatosan terjedő, sötétvörös vérvirág közepén feküdt. Azt választom, hogy szabad emberként halok meg… – Tudom, hogy nem szegted meg a fogadalmadat, testvér – nyugtatgatta Illián, amikor követte a tekintetét. – Lemera elmesélte, megnyugvást talált abban, hogy melletted aludhat. Frentis magára kapkodta az ingét és a nadrágját, aztán a csizmájáért nyúlt. – Odakinn mi a helyzet? – Minden csendes. Semmiféle veszélyt nem észleltem, míg meg nem hallottam a dulakodást. – Odalépett az elsőnek megölt volárihoz, és leguggolt, hogy egy cuppogó csikorgással kihúzza a lövedéket a koponyájából. – Mik ezek?
– Ariszájnak nevezik őket. És nem kétlem, hogy odakint még többen várnak. – Frentis felvette a saját kardját, aztán odafutott az ablakhoz. A szeme végigsiklott az alant elterülő, üres utcákon, majd a falakon, ahol az őrszemek továbbra is nyugodtan sétáltak a mellvéd mögött. Semmi nem jelezte, hogy veszély leselkedne rájuk. Ugye nem felejtetted el megnézni a csatornákat? A pillantása egy vastetővel letakart csatornanyílásra esett a kockaköves utcán. Várnak. Parancsba kapták, hogy mindenekelőtt teljesítsék a császárnő küldetését. Beleborzongott a felismerésbe, hogy a nő figyelmeztetése nélkül most már megbilincselve sínylődne, az embereinek pedig a teljes megsemmisüléssel kellene szembenézniük. A figyelmeztetése nem lehetett véletlen. Azt akarta, hogy elbukjanak. Visszafordult a hullákkal teli, néma szobához. És ők még csak nem is tudják, hogy elbuktak. – Hozd Drakert, Lekrant és Rensial mestert! – hagyta meg a lánynak, amikor visszament a helyiségbe. – Meg Tekravot. Halkan intézkedj, és siess! ♦ ♦ ♦ Leejtett fejjel lógott Lekran és Rensial között, és a bokáján lógó láncok végigzörögtek a kockakövön, ahogy társai a fő raktárépület takarásában rejtőző csatornafedél felé húzták. Lekrannal és Rensiallal ellentétben Draker vörös mázas mellvértje nem egészen takarta a túlméretezett testet, ezért a volt tolvaj az árnyékok közt haladva követte a másik kettőt. Frentis biztosra vette, hogy az ariszájok minden mozdulatát lesik. Rövid találkozásuk meggyőzte róla, hogy nem szabad alábecsülnie a képességeiket, de egyben lehetséges gyengeségükre is rámutatott. Mosolyognak. A csatározásban, a gyilkolásban találnak élvezetet, azonban könnyen elszámíthatjuk magunkat, ha csak az élvezetre összpontosítunk. Egy vörös páncélos alak lépett ki a félhomályból, amikor odaértek a csatornalejárathoz. Frentis félig lehunyt szemmel pillantott fel rá, és megelégedéssel látta a fickó képén az üdvözlő vigyort. – Tehát minden rendben ment? – suttogta a volári, de ostoba módon Frentisen tartotta a szemét.
– Minden – értett egyet Lekran, azzal Rensial és ő ledobták a foglyot az ariszáj lába elé. – Azt hittem, legalább az egyikőtöket kicsinálja – rántott tőrt az ariszáj, aztán leguggolt, és a markolatgombbal háromszor megkoppintotta a csatornafedelet. Lekran lepillantott Frentisre, és a vigyora őszintének tűnt. – Úgy látszik, a híre nagyobb, mint a tudása. Az ariszáj mordult egyet, aztán hátralépett, mert láthatatlan kezek emelték fel és tolták félre a csatornatetőt. A harcos türelmetlenül intett Lekrannak. – Gyorsan, lefelé vele, még sok dolgunk van! – Nem – felelte Lekran, magára vonva az ariszáj tekintetét, miközben Rensial mester mögéje lépett. – Neked már nincs több dolgod. Rensial pengéje villanva szelte végig a fickó torkát. Az ariszáj az utcakőre térdelt, és elképedt köhögést hallatott, miközben ömlött a vér az ujjai közül. Egy másik vörös páncélos feje bukkant elő a csatornából, a kezével megragadta a nyílás oldalát, hogy kiugorjon, de vérfelhő közepette hullt vissza, amikor Lekran szekercéje lesújtott. – Gyerünk, ti lusta szarháziak! – kiáltott oda Draker, aki vadul mutogatva előrontott az árnyékból, miközben az utca másik végén megjelent Tekrav és tucatnyi hordára. Mindegyik egy hordót görgetett maga előtt. Lekran kürtöt emelt az ajkához, és egyetlen hosszú hangot hallatott, mire az egész város megelevenedett körülöttük: a lázadók a jelzésre válaszolva lángoló fáklyákkal és fegyverrel a kézben rohantak előre meghatározott helyükre. Frentis megkockáztatott egy pillantást a lejárat feketén tátongó nyílásába, aztán visszarántotta a fejét, amikor egy kés repült ki pörögve a feketeségből, és csak egy hajszálnyival tévesztette el az arcát. Tocsogást hallott odalentről, emberek szaladtak a vízben, de riadt kiáltások nem jöttek, amitől kelletlen gondolatai támadtak: Talán nem éreznek félelmet? – Mennyit? – kérdezte Tekrav, a hordóját a csatornanyílás peremén egyensúlyozva. – Az egészet – felelte a testvér. A volt írnok megfordította a hordót, és Lekran fejszéje széthasította a fedelet, miáltal a lámpaolaj zubogva ömlött le a csatornába. Felfordították a hordót, hogy kiürítsék a tartalmát, aztán újabb hordóval folytatták a műveletet, miközben a hordárok elgörögtek mellettük, hogy a saját
hordójukat a város többi csatornanyílásához vigyék. Frentis felpillantott a raktárépület tetejére, ahol Illián állt, és egy fáklyával integetve jelezte, hogy most már minden nyílás körül legalább egy harcos csapat van jelen. – Nincs értelme várni – vetette oda Tekravnak. A fő szállásmester előrelépett, és halálra vált, de eltökélt arccal felemelt egy lángoló fáklyát. – Lemeráért! – mondta, azzal a fáklya eltűnt a lyukban. Azonnal sárga tűzoszlop csapott ki, és legalább három méter magasságba emelkedett a nyílás fölött. Néhány pillanaton belül szerényebb méreteket öltött, és Frentis a fülét hegyezte, hogy hallja az eredményt. Semmi. Egyetlen sikoly sincs. Drakert és a csapatát otthagyta őrködni a lángoló lejárat mellett, aztán Lekrannal és Rensiallal futva mentek a következőhöz, ahol Ivelda és a gariszájok fele csoportosult, és azt figyelték, ahogy a hordárok még több lámpaolajat öntenek a csatornába. Égő olaj erős bűze szállt fel a nyílásból, és sűrűsödő füst gomolygott, de a kísérteties némaság megmaradt. – Ha odalent vannak, testvér, tudják, hogyan kell csendben meghalni – vélte Ivelda. Kiáltás jött a lyukból, és Frentis odafordult. Az egyik gariszáj tőrrel a vállában tántorodott hátra, és egy alak robbant ki a csatornából. A társai által kivetett fickó víz és olaj csillámló vízesése közepette repült másfél méternyi magasságba. Amint földet ért, villogó karddal nekilátott a szeletelésnek, levágott egy gariszájt, és megsebesített egy másikat, mielőtt egy alabárd a mellébe hasított. Két másik ariszájt repítettek ki a társai a csatornából gyors egymásutánban, és olajcseppek szóródtak szerteszét pörgő testükről, miközben vagdalkoztak és kaszáltak, hogy visszaszorítsák a gariszájokat a lyuktól. Az egyiket hamar elintézték, de a másik tovább küzdött, kivédve a döféseket, és halálos pontossággal osztogatta a sebesüléseket. Frentis odarohant, félresöpörte az ariszáj pengéjét, aztán a mellvértjébe rúgva visszaküldte a csatornába. A kezétlábát szétdobó fickó megkapaszkodott a peremben, majd a bajtársai felemelt kézzel visszadobták a küzdelembe. Vigyorgó képét közvetlen kihívásként fordította egyenesen Frentis felé. A testvér kikapott egy fáklyát az egyik gariszáj kezéből, és az ariszáj mellkasának hajította, aztán előrelépve beletaposott. A lángok körülölelték a harcost, aki visszarepült az olajjal meglocsolt csatornába. Ezúttal
magasabbra csapott a tűzoszlop, és a roppant hő megpörkölte a szőröket Frentis karján, aki hátraugrott. Egyre hangosodó lárma vonta magára a figyelmét. A kikötőben harcosok sűrű csomója próbált visszatartani egy ariszájcsapatot, akik a móló melletti, nagyobb nyílásból kerültek elő. A nagy számok törvénye szerint sikerült sakkban tartani a vörös páncélosokat, de pillanatról pillanatra egyre többen másztak elő, és minden egyes kardcsapásukkal újabb és újabb életeket követeltek. – Hozd az embereidet! – kiáltott oda Iveldának. – Hosszú éjszaka elébe nézünk! ♦ ♦ ♦ Reggelre Viratesk szürke-fekete füstfátyol alá rejtőzött. Minden téglát és cserepet bemocskolt az olajtűz, ahogyan a kiüresedett arcú lázadókat is, akik az utcákon kóboroltak, vagy a kimerültségtől magukba roskadva pihentek a kockakövön. Frentis sok összebúvó csoport mellett ment el, néhányukon zokogás vett erőt a kimerítő, egész éjszakán át tartó csata után, de a legtöbben csak nekidőltek a többieknek, és elkerekedett szemmel, korommal piszkos, üres arckifejezéssel bámultak a semmibe. – Hétszáznyolcvankét halott – jelentette Harmincnégyes. – Négyszáz sebesült. – És ők mennyien voltak? – firtatta Lekran, és végighúzott egy rongyot a szekercéje élén. Bár a bennszülött kormos ábrázata mindenki másénál feketébb volt, a fegyvere tisztán csillogott. – Nem sokkal több mint száz holttestet számoltunk össze – felelte Harmincnégyes. – Habár a szagból ítélve sokkal többen pusztultak el a csatornákban. – Hét az egyhez – mormolta Draker, és riadt pillantást vetett Frentisre. – Azok nem jó esélyek, testvér. – Mikor voltak jók az esélyeink? – Frentis megfordult. Pókot látta közeledni, nyomában az egyetlen foglyukkal, akit számos lánc kötött gúzsba. Az ariszáj a fejét rázta, és halk, gúnyos nevetést hallatott, miközben a köré sereglett felszabadított varitájok egyformán gyászos képpel néztek rá. – Nem megy – jelentette ki Pók. – Vele nem.
– Túl erős a béklyó? – érdeklődött Frentis. – Kevésbé szigorú, mint a varitájok esetében. Egyszerűen… nincsen rendben. Beteg, testben és lélekben egyaránt. Ha levennénk róla a béklyót, valami borzalmasat szabadítanánk a világra. – Akkor szedjük ki belőle, amit tudunk, és végezzünk vele! – tanácsolta Lekran, és Harmincnégyes felé biccentett. – Semmit sem fog mondani – válaszolta Pók. – Akármivel is akarjátok megkínozni, ő azt is szórakoztatónak fogja találni. – Meg tudod gyógyítani? – kérdezte Frentis. – Rendbe lehet hozni a beteg lelkét? Pók összekulcsolt kézzel az ariszájra pillantott, és Frentis most először látott az arcán félelmet. – Talán – kezdte –, de a következmények… – Valami visszajön – értette meg a rendtestvér. – Mindig, amikor meggyógyítasz egy rászorulót, cserébe kapsz tőle valamit. Pók bólintott, és szűkre szabott mosollyal fordult oda hozzá. – Ha kívánod, hogy megpróbáljam… – Nem. – Az ariszáj felé indult, és kihúzta a tőrt az övéből. A fickó jókedve még magasabbra hágott, és őszinte kacajjal, teli torokból nevetett. – Az úrnő mondta, hogy érdekes figura leszel – vallotta be. – Nevet is ad nektek? – tudakolta Frentis. Az ariszáj vállat vont. – Néha. Azoknak, akiket hajlandó felismerni. Engem egyszer Kutyának nevezett. Igen tetszett. – Tudod, hogy meghalni küldött ide? – Akkor örülök, hogy a céljait szolgálhatom. – Az ariszáj Frentis szemébe fúrta rezzenéstelen tekintetét. Félelemnek nyoma sem látszott benne, csak büszkeség, meg legfőképp az, hogy jól mulat. – Miért tett ilyenné benneteket? – kérdezte tőle a testvér, és maga is meglepődött, hogy hirtelen szánalmat érez a teremtmény iránt. Póknak igaza volt: ez az ember olyan életre született, amely teljességgel kifordította önmagából, és valami nem emberit faragott belőle. Az ariszáj vigyora gúnyos hehegésbe fordult. – Hát nem tudod? A vermekben töltött éveid alatt rengeteget tanultak tőled. Nemzedékeken keresztül nemesítettek, edzettek bennünket, különböző béklyókkal próbálták elérni, hogy tökéletes gyilkosokká váljunk. Sohasem sikerült, mert az elődeink vagy túl vadak voltak, vagy
túlzottan olyanok, mint a kuritájok: halálosak, de ostobák, akiknek folyamatos felügyeletre van szüksége. Az én nemzedékem sem különbözött ezektől, csak egy újabb csúfos bukás voltunk. Tízezer ariszáj várt a kivégzésére, persze csak miután a megfelelő állományt fedeztették velünk. Aztán felbukkantál te, a megmentőnk, a kegyetlenség hasznának ragyogó mintapéldája, akinek igaz gyilkosként fegyelem és ravaszság keveredett a lelkében. Amikor az úrnő ideküldött bennünket, elmondta, hogy találkozni fogunk az atyánkkal, és meg kell hogy mondjam, megtiszteltetésnek érzem, hogy láthattalak. – Tehát – morfondírozott Frentis –, még legalább kilencezer van belőletek? Egy pillanatra a mosoly elpárolgott az ariszáj arcáról, és küszködve ráncolta a homlokát, mint egy gyermek, aki fura kérdést kapott. – Mégsem javultatok semmit – jegyezte meg Frentis, azzal a fickó mögé állt, és tőrének hegyét a koponyaalaphoz tette. – Mit tudsz a Szövetségesről? Kutya képe ismét felderült, amikor a fegyver hegye hozzáért a bőréhez, és a fejét csóválva nevetett. – Csak annyit, hogy az úrnő ígéretet tett nekünk az ő nevében, amikor kieresztett a vermekből. „Minden álmotok valóra válik.” Olyan sokáig vártunk, és oly sok álmot láttunk! Ha újra találkozol az úrnővel, atyám, kérlek, mondd meg neki, ho… Frentis tövig tolta a tőrt. Kutya háta ívben megfeszült, és rángatózni kezdett, majd élettelenül rogyott a földre. – Megmondom neki – ígérte Frentis. ♦ ♦ ♦ Miért? A kérdés önkéntelenül vetődik fel, és a nő ujja újra megcsúszik. Újabb vérfolt terjed a feszesre húzott anyagon. Hideg eszméléssel nézi az ujjába állt tűt. A húsa olyan, akár a jég, semmit sem érez. A kezében tartott gyatra kézimunka meg akár a gyermek ügyetlen próbálkozása, amikor a felnőttek tehetségét másolja. Csábító volna a héjat és a zsibbadt ujjakat hibáztatni, de ez a bizonyos képesség mindig is felette állt. Homályos az emlék, mint minden gyermekkori képe, de egyszer volt egy asszony. Egy kedves asszony, macskaszerű szépség, aki elképesztő tehetséggel varrt,
hímzéseit olyan tisztaság és művésziség jellemezte, amely a legnagyszerűbb festmények sajátja. Együtt ültek és varrtak, az asszony vezette a gyermek apró kezét, és magához húzva megcsókolta a kislányt, amikor valamit jól csinált, a gyakorta ismétlődő hibákon pedig csak nevetett. A nő biztos abban, hogy az emlék valódi, de valami oknál fogva a gondolatai nem képesek elárulni neki az asszony nevét, vagy, hogy milyen sorsra jutott. Ehelyett a képek folyton változnak, egyre sötétülnek, mígnem az ágyban találja magát, és nyüszítve mered a hálóterme ajtajára… A kötelek és csigák nyikorgása az erkély felé vonzza a tekintetét. Magas rangú vendéget kell üdvözölnöm, szerelmem – üzeni a férfinak. – Egy császárnő ne hanyagolja el a kötelességeit. Miért? A gondolat kérlelhetetlenül, ellenállhatatlanul ostromolja. Tudod, miért, szerelmem – válaszolja neki. Képek örvénylenek és állnak össze az elméjében. A férfi szemén keresztül lát: lángok csapnak ki Viratesk csatornáiból, az ariszájok azzal a dühvel harcolnak, ölnek és halnak, amelyet várt tőlük. Az egyikük tetőtől talpig tűzbe öltözve pörög és harcol a lángok hömpölygése közepette, gyilkol és vigyorog, ahogy a nyílvesszők becsapódnak a testébe. Tudom, hogy van még belőlük kilencezer – üzeni a férfi. – Hol rejtetted el őket? A nő keze belemarkol a hímzésbe. Élvezet söpör végig rajta, ahogy elveszített meghittségük újra feléled. A zarándokútjuk alatt is így volt: gyűlölet és szeretet keveredett egymással, és minden egyes gyilkosság mind jobban lerombolta a falat kettőjük között. Ráébred, hogy a szíve hevesen ver, egyre gyorsabban és gyorsabban, mint egy ketrecében dühöngő vadállat. Mostanáig nem hitte, hogy ez a héj képes mélyebb érzelmekre, de ő, persze, csakis ő, életre tudja hívni. A kabin rázkódva lefékez az erkély előtt, és a nő megpillantja a vendégét. Riadalom támad a szívében a láttán, és eltűnődik, vajon féltékenységében le fogja-e taszítani a csinos harcos lányt a torony tetejéről. Ám a dal egészen mást sugall, ahogy a vendége tekintete végigsiklik Liezán, és a nő már tudja, hogy a gyanúja megalapozatlan volt. Hagyd békén! – kiáltja a férfi hangja a fejében. – Ha egy ujjal is hozzáérsz, engem soha többé nem látsz! Erre megesküszöm! A császárnő ellenáll a vágynak, hogy megmártózzon a férfi haragjában, és hagyja a szívét lenyugodni, hűvös tartózkodásba burkolva a válaszát. Minél hamarabb eljössz hozzám, annál több esélye marad a túlélésre.
Megrándul az arca, amikor érzi, hogy a kettőjük újraéledt kapcsolata megremeg, ahogy a férfi uralkodik a haragján. Amikor ismét visszatér, a gondolatai sötét színt öltenek, és vonakodó beleegyezés honol bennük. Az ariszájok – ismételgeti a férfi. – Hol vannak? Azt megmondhatom, hol nincsenek. El kell fojtania a kuncogását. ÚjKethiában. ♦ ♦ ♦ – Agyalágyultak! – leheli Draker, és gyakorlott szeme végigméri a volári menetoszlopot. – Még csak nem is védik a két szárnyukat. – Miért tennék? – kérdezi Frentis. – Hisz arra számítanak, hogy győzelmi menetben vonulnak be Virateskbe. – Csak négyezer fő – adta vissza a távcsövet Harmincnégyes. – Egyetlen zászlóaljnyi varitáj, és néhány kuritáj. A többiek zsoldos és újonc szabadkardok Új-Kethiából. Számításaim szerint nagyjából ennyi haderő maradt a tartományban. – Agyalágyultak! – ismételte meg Draker a fejét rázva. A Viratesktől nyugatra fekvő vidék nemigen bővelkedett a Frentis által hasznosnak vélt magaslatokban és erdőkben. Viszont Rensial mester az ÚjKethiába vezető tengerparti út mentén, tíz kilométerre nyugatra felfedezett egy széles horpadást a szántóföldön, amelyet sekélysége révén nem lehetett völgynek nevezni, de amelynek déli, lejtős része mögött a sereg nagy része megfelelően elrejtőzhetett. A termény magassága szintén előnyt jelentett, hiszen elbújtathatta az íjászokat, és elég száraz volt ahhoz, hogy az első szikrára fellobbanjon. A volári menetoszlop elején haladó lovasság láthatólag nem vett tudomást az emelkedőbe égetett és az úttal párhuzamosan futó, kilométer hosszú és száz méter széles ugarról, amelyet egy délelőtt alatt gondos égetéssel hoztak létre. A seregben szolgáló mezőgazdasági rabszolgák elmesélték, hogy az efféle tűzgátak a volári földművelés szerves részét képezik, és valószínűleg nem keltik fel azok gyanúját, akik sohasem dolgoztak még szántóföldön. – Néhányan azért biztosan átjutnak – mondta Frentis Illiánnak és Drakernek. – Ha túlerőben vannak, visszavonultok, és védőkört alakítotok ki! – A lány szemébe nézett, és szigorúan így szólt: – A csata a szárnyakon fog eldőlni, ezért nincsen szükség hősködésre!
A lány elnyomott egy durcás fintort, és erőnek erejével bólintott: – Hogyne, testvér. Ott hagyta őket a magas kukoricaszárak között, és az emelkedő védett oldala felé indult, ahol Rensial mester rejtőzködött a lovas különítménnyel. A voláriak nem foglalkoztak azzal, hogy lovagolni tanítsák a rabszolgákat, de néhányan, leginkább királyságiak és alpiriak, ismerték a lovakat a korábbi életükből. Belőlük sikerült összeállítani egy háromszáz fős könnyűlovas csapatot. Ezer gyalogos is guggolt ott, kicsivel hátrább, főként azok, akiknek nem jutott megfelelő fegyver, habár néhányan az elesett ariszájok kardjait és tőreit szorongatták. A gyalogság legnagyobb része a bal szárnyon foglalt helyet Lekrannal és Iveldával, készen arra, hogy a gariszájok nyomában bemasírozzanak, amikor eljön az ideje. Frentis a hegyvidéken elfogott csődör hátán ült. A ló a volári harci paripák idomításában részesült, de korántsem volt olyan gyors és erőszakos, mint a Rendben használt állatok. Rensial mester azért mindent megtett, hogy betanítsa a lovasokat és hátasaikat egyaránt, ezért a testvér bízott benne, hogy az állat nem fog meghátrálni a rohamban. Sarkával megbökte a paripa oldalát, és felügetett az emelkedő tetejére. A voláriak bizonyosan észreveszik a látóhatáron, de már nem számított, hiszen a vezető századuk elérte a tűzgátat. Frentis kirántotta és a feje fölé emelte a kardját, és a jelre a kukoricatáblában rejtőző íjászok egyszerre, kifeszített húrokkal felálltak. Egy volári lovas a menetoszlop élén megfordította a lovát, és eszét vesztve integetett a kürtösnek, de már elkésett. Több mint négyszáz nyílvessző repült ki a kukoricatáblából, és a volári hadoszlop közepe felé ívelt, mire rémült kiáltozás kezdődött, és rekedt kürtszó harsogott. A kezdeti összevisszaság ellenére azonban a sortűz nem sok eredményt hozott. Alig egy tucat katona esett el, és a tisztek a korbácsaikkal hozzávetőleges rendet vágtak a sorok között. Mint azt már megszokhatták, először a varitájok álltak hadrendbe, három zászlóalj vett fel védekező alakzatot mindössze egy percen belül. Frentis örömmel látta, hogy a hadoszlop közepén foglalnak helyet, ami azt jelentette, hogy a két szárnyat főként szabadkardok és erővel besorozott újoncok védik. Drakernek igaza volt – vonta le a következtetést. – Ezeket az embereket bolondok vezetik! Az íjászok megállás nélkül tüzeltek, miközben a volári hadsorok megjelentek, és akkor sem hagyták abba, amikor a kürtök ismét
felharsantak, jelezve az általános támadási parancsot. Frentisnek nem kellett több utasítást osztogatnia, íjászait jól kiokította arra, mi a teendőjük. Bár a kukorica tapló szárazságúra perzselődött a napon, elővigyázatosságból bőven hagytak olajjal átitatott rőzsebálákat is, amelyek célpontokként szolgáltak az íjászoknak, és amelyeket a kiszámítható pontossággal kilőtt tüzes nyilak csakhamar meg is találtak, egy pillanat alatt fellobbantva. Szigorú parancs szerint öt nyilat kellett kilőniük egymás után, aztán iszkolni a tűzgát felé, de néhányan még akkor is tüzeltek, amikor visszavonulást hajtottak végre a füsttel elárasztott kukoricatáblából. A pokoli lángok azonnal végigterjedtek a szántóföldön, az előretörő hadsor egész hosszán, és mindent eltakaró, fekete füstfüggönyt okádtak magukból. Frentis megfordult, és odabólintott Rensial mesternek, majd vágtára ösztökélte a paripáját. Előzőleg széles utat égettek a kukoricába a tűzgát mindkét végén, elég széleset ahhoz, hogy elférjen rajta egy teljes rohamozó lovasszázad, mögöttük pedig ezernyi gyalogos. Ám a sűrű füst ennek ellenére is megnehezítette a haladást, és Frentis lova tiltakozva nyerített a lángok közelségétől. A testvér újra megsarkantyúzta, erősebb vágtára késztetve, és amikor kijutottak a füstből, két rémült volári gyalogossal találták magukat szemközt. Átvágtatott közöttük, a karddal balra-jobbra suhintva, és még hallotta a két fájdalmas kiáltást, mielőtt elszáguldott volna a helyszínről. Minden zűrzavarba fulladt. A szél szeszélyének engedelmeskedve a füst leszállt a mezőre, aztán megint felemelkedett. Amikor kitisztult, Frentis lecsapott, és csépelte, akit csak ért, ám amikor besűrűsödött, tovább lovagolt, és csupán a kín és düh mindenhonnan felhangzó ordításai tájékoztatták a csata alakulásáról. Olykor megpillantotta Rensialt. Az eszelős férfi a tőle megszokott mesteri ügyességgel osztotta a halált, és a lova táncolni látszott a szár legkisebb érintésére is, összezavarva minden volárit, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy szembeszálljon a világ legkiválóbb lovas harcosával. Sokféle ember küzdött a voláriak között: néhányan elmenekültek, ahogy megpillantották Frentist, mások azonnal odafutottak, hogy az útját állják. A sűrűsödő füstben megint egy lovas kuritájjal találta szembe magát, akit látszólag nem zavartak a rossz látási viszonyok, és az övénél két marokkal magasabb lovon vágtázott feléje. Amikor a kuritáj közelebb ért, és a kardja lefelé hasítva megtalálta Frentis paripáját, a testvér kicsavarodott a
nyeregben. Leugrott a felnyerítő és véreső közepette ágaskodó állatról, aztán ruganyosan két lábra érkezve dobókést hajított a volárira. A fegyver eltalálta a kuritájt, az elit rabszolga arcába fúródva, nem sokkal az állkapocs fölött, de a rohamát nem csillapította. Frentis félregördült, és az ellenséges paripa lába felé vágott, amely eldübörgött mellette. Csakhogy a kuritáj túl ügyes lovasnak számított, és az utolsó pillanatban félrerántotta az állatot, így kikerülve a pengét. Frentis újabb kést hajított feléje, amikor ellenfele megint rohamra lendült, és az acélfullánk a lova hátsójába fúródott, amitől az állat két lábra emelkedett. A testvér előreiramodott, aztán felugrott és lesújtott, és rendi pengéje átvágta a kuritáj csuklóját borító karvértet. Ellenfele lefordult a nyeregből, aztán gördülésből talpra ugorva Frentis elébe penderült kitartott kardjával. Vér fröcskölt a bal karcsonkjából. A testvér ismerős acsarkodásra lett figyelmes, és fél térdre esett, miközben a háta mögül kirepülő Gyilkos és Feketefog a kimunkált pontossággal rávetették magukat a kuritájra. A szuka ráfogott a férfi lábára, miközben a társa a torkát tépte. Frentis nem várta meg a végkifejletet, hanem a füstfüggönyön keresztültörve további ellenfeleket keresett. Hirtelen szörnyű ordítás hasított a fülébe, amit összecsapó fegyverek csörgése követett. Hallás alapján rátalált a gyalogságára, amely éppen módszeresen szétszedett egy szabadkard-zászlóaljat. Láthatólag szemből mentek neki a hadsornak, mert az középen meghajlott és széttöredezett. A szabadcsapat fejszékkel és kaszákkal nyírta az ellenséget, és tomboló harag torzította el az arcukat. A voláriak egy darabig állták a sarat, és a parancsnokaik ordítozására fittyet sem hányva kis csoportokban összetömörültek. Számos felszabadított rabszolga esett áldozatul a rövid kardoknak, de a hadsor végérvényesen széthasadozott. A voláriak, azokkal ellentétben, akikkel vagdalkoztak, még mindig hosszú életre és családra vágytak. Néhány percnyi elkeseredett ellenállás után a sorok felszakadoztak, a katonák sarkon fordultak, és először egyedül, vagy párokban, aztán már tucatjával iramodtak el a füstbe. Az egyik éppen Frentis felé szaladt, majd a földön végigcsúszva lefékezett, a hátsójára esett, és tágra nyitott szemmel bámult a testvérre. A kardjától már nyilván korábban megszabadult. Frentis megállt, a fickóra nézett, felmérte az arcot kocsonyaként rázó rémületet, meg az ajkakról pergő, érthetetlen és nyálas könyörgést, és szigorúan nyugat felé mutatott. A szabadkard tátott szájjal meredt rá, aztán felpattant, és még mindig kegyelemért esdekelve elszáguldott.
– Sorokat rendezz! – kiáltotta Frentis kavargó hadseregének, akik még mindig a volári halottakat döfködték. – Fegyvereket összeszedni, és felsorakozni! Néhány jól megválogatott kiáltással és böködéssel sikerült rendet teremtenie közöttük. Az őrmestereknek kinevezett harcosok a parancsnokuk láttán észhez tértek, és offenzív sorba rendezték a most már kardokkal és lovassági lándzsákkal felszerelkezett századaikat. – Addig menjetek, míg ki nem értek a füstből! – parancsolta Frentis, és elindult a volári sereg magja felé. A hadsor addig tartott, míg csatazaj nem ütötte meg a katonák fülét, mert akkor a kielégítetlen vérszomj üdvrivalgás formájában tört ki a felszabadított emberekből, és gondolkodás nélkül rohamra lendültek. Frentis tudta, hogy most már nem hallják a parancsait, így inkább velük együtt rohamozott. A kettéváló füst felfedte a varitájok tömör sorfalát, akik kifejezéstelen arccal meredtek a támadókra, harcra leeresztett lándzsájuk fölött. Frentis az utolsó pillanatban felugrott, kardjával félrecsapva egy feléje döfő lándzsát, és mindkét csizmatalpával egy mellvértre érkezett, hátrarepítve a varitájt. A volári hadsor mögött ért földet, és megfordult, levágott két varitájt egymás után, halálos pontossággal a páncéljuk réseibe szúrva. A felszabadítottak hamar felismerték a kínálkozó lehetőséget, és a férfiak és nők vagdalkozó örvénye beékelődött a hadsorban keletkezett résbe. A szabadkardokat elfogó páni félelem jól jött volna, de a varitájok esetében hiányzott, és egy metsző kürtszóra a lándzsások visszavonultak, hogy húsz méterrel odébb újabb védekező alakzatot állítsanak fel. Frentis észrevett két alakot a varitájok egyre gyérülő körén belül: egy kürtöt a szájához emelő, tagbaszakadt fickót, aki a páncélzata alapján veterán őrmester lehetett, meg egy vékonyabb katonát, az altisztek tollforgós sisakjában. – Tartsd! – emelte magasra kardját Frentis, miközben a felszabadítottak újabb rohamra készülődtek. Most már mindegyiket elöntötte a tűz, és minden koromfoltos arc a vérszomj lázában acsarkodott, kezükben véres fegyverekkel, reszketve a várakozástól. – Le tudjuk győzni őket, testvér! – kiáltott oda egy asszony rekedt hangon és királysági nyelven, egyik kezében tőrrel, a másikban meg rövid karddal, amelyek egyaránt markolattól a hegyükig vérben áztak. Beletelt egy pillanatba, mire felismerte a ziháló, fekete képű alakban Lisselt, a rhanmalmi gyertyakészítőt.
– Mára már eleget tettél, hölgyem – mondta neki. Még a veszteségeinket is pótolni kell – tette hozzá némán. – A dombtetőn megtalálod Illián nővért és Pókot. Kérlek, hozd őket ide! Körülsétálta a varitájok csaknem tökéletes körét, és a füstön átkémlelve meggyőződött a volári bal szárny legyőzéséről. Szabadkardok futottak mindenfelé, és a gariszájok a megbeszélteknek megfelelően, élükön Iveldával és Lekrannal a kör felé közeledtek. Frentis feltartott kezével megállította őket, és gyorsan megfordult, hogy megszámolja a megmaradt varitájokat. Háromszáz. Kétszer annyi, mint ahányan most a szabadcsapatok hadseregében voltak. – Testvér – állt meg mellette Illián számszeríjjal a kezében. Frentis megnézte a homlokára szorított kötést. A haj vonala alatti sebből még szivárgott a vér. – Egy kuritáj – vonta meg a vállát a lány. A testvér bólintott, és visszapördült a varitájok felé. – Várjatok a parancsomra! – Közelebb masírozott a rabszolga-harcosok köréhez, és a szemét a kör közepén álló két alakon legeltette. Az izmos őrmester mozdulatlanul és egyenesen állt, Frentisre szegezve a tekintetét, és ősz borostájú arcán olyan kemény dac ült, amit akarata ellenére is csak csodálni tudott. A mellette lévő tiszt feleannyi idős lehetett, és lényegesen kevésbé dacos tekintete az őket körülvevő szabadcsapatot pásztázta, arcán sápadt félelemmel. – Egyedül maradtatok! – kiáltott át Frentis a mozdulatlan varitájok feje fölött a tagbaszakadt embernek. – A parancsnokaitok halottak, vagy hanyatt-homlok menekülnek Új-Kethia felé. Ha velük akarsz tartani, utasítsd az embereidet, hogy tegyék le a fegyvert! Az őrmester arca viszolygó kifejezésbe csavarodott, és a földre köpött, aztán csak egyetlen szót mondott, de azt mindent megsemmisítő megvetéssel: – Rabszolga! Illián számszeríj-lövedéke a mellcsonttól balra csapódott be a mellvértjébe. Ilyen közelről könnyedén áthatolt a páncélon és csonton, és megtalálta a fickó szívét. – És te, nagyra becsült polgár? – kiáltott oda Frentis a fiatal tisztnek, aki most tátott szájjal meredt az elesett őrmesterre, és a szeméből patakzó könnyek miatt nem tűnt többnek, mint egy ijesztő idegenek között eltévedt gyermeknek. A következő pillanatban összeszedte magát, és levette a kürtöt a halott őrmester nyakából. Tétova és vékonyka hangot csalt elő a
hangszerből, de elég tisztát ahhoz, hogy a varitájok egy emberként letegyék a fegyvert, aztán hadsorokba álljanak, arcukon körülbelül annyi kifejezéssel, mint egy kődarab. – Ilyen sokat is meg tudsz gyógyítani? – érdeklődött Frentis a felszabadított varitájok élén megjelent Póktól. A gyógyító halkan felnevetett, és mostanra állandóvá vált, gyászos mosolyával szemlélte a rendezett hadsorokat. – Úgy beszélsz, testvér, mintha lenne más választásom. ♦ ♦ ♦ Új-Kethiát lángok emésztették. Magas füstoszlopok emelkedtek a házakkal telezsúfolt, keskeny utcákról, és látszólag a legtöbb a móló körül csoportosult, ahol jó néhány hajó éppen akkor vitorlázott ki a kikötőből. Mind alacsonyan ültek a vízben. Az egyik olyannyira meg volt pakolva, hogy a kikötő bejáratát elhagyva fel is borult, és apró, hangyaszerű alakok iszkoltak végig a hullámok közé forduló hajótesten. Délen emberek özönlöttek ki a városkapun, és Frentis a látcsövén keresztül megállapította, hogy a szedett-vedett népség nagy többsége szürke ruhás, akik különböző háztartási tárgyak terhe alatt görnyedtek és óbégató gyermekeket vonszoltak maguk után. Minden arcon tanácstalanság és félelem ült. – Megvárhatták volna, míg ideérünk – morogta Draker. – Eggyel kevesebb csatát kell megvívni – csillapította Frentis. A várostól másfél kilométerre, egy romokkal teli, alacsony fennsíkon táboroztak le. Harmincnégyes Ó-Kethiaként azonosította a helyet, amely évszázadokkal a Forrasztó Kor előtt pusztult el. Az egykori rabszolga késő délután tért vissza a hírszerző útról, Rensial mester oldalán. – Úgy látszik, a győzelmünknek drámai hatásai vannak – jelentette Harmincnégyes. – A kormányzó terve alapján minden rabszolgát ki akartak végezni, inkább, mint hogy rájuk tehessük a kezünket. Mivel azonban a város rabszolganépessége kettő az egyhez arányban meghaladja a szabad emberek számát, ez nem volt valami túl bölcs döntés. Három napja dúl a felkelés, ezrek haltak meg, és még többen elmenekültek. – A rabszolgák kezében van a város? – képedt el Frentis. – Csak az egyik negyed. – Harmincnégyes egy körzetre mutatott, amelyet még a többinél is jobban elborított a füst. – Mivel fegyvertelenek
voltak, súlyos veszteségeket kellett elszenvedniük. Átlopóztunk, hogy kapcsolatba lépjünk a vezetőikkel. – Mosolyogva fordult oda Frentishez. – Kiderült, hogy sokat hallottak már a Vörös Testvérről, és alig várják az érkezését. – Eggyel kevesebb csata, mi? – dünnyögte Draker, és feltápászkodott. ♦ ♦ ♦ – Miért tették vele ezt? A test egy cölöpről függött Új-Kethia főterén. A lábakat először fekete csonkokká égették, a gyomrot feltépték, az arcra ráfagyott a kínnal telt sikoly. A hulla minden csonkítása ellenére Frentis felismerte az arcvonásokat. Minden kínzást ezer évig elviselek – fogadkozott Varek. Az állapotát elnézve egy óránál nemigen bírhatta tovább. Új-Kethia kincstárnok-helyettese, egy sovány képű fekete gúnyás, aki részben értetlenül, részben rémülten vette tudomásul, hogy még mindig él, többször köhintett, mire megtalálta a hangját. – A császárnő parancsára – kezdte, és a hangja remegett, hiába próbált úrrá lenni rajta. – A parancs hamarabb megjött, mint Varek. Nem tetszett a császárnőnek, amit Varek nekem mondott. Frentis fura csalódottságot érzett. A katona olyan elkötelezettnek nézett ki, érdekes lett volna kivárni, meddig viszi a bosszú. De most csak a város több ezer hullájának egyike volt, felfúvódott a napon, és legyek felhőjének nyújtott fészket, amelyek repkedtek a burjánzó bűzben. Több ezer történet szakadt meg hirtelen, mielőtt véget ért volna. Egy nap és egy éjszaka kemény harcba került, hogy elfoglalják a várost. Frentis vezetésével a gyalogság lassan, de engesztelhetetlenül nyomult a kikötőig, miközben Lekran és Ivelda átvették az életben maradt lázadók irányítását. Utcáról utcára haladva küzdöttek a szabadkardok és városi polgárok vegyes csapatai ellen, akik keményen ellenálltak most, hogy az otthonaik pusztulása fenyegetett. De túl kevesen és túl rosszul szervezettek voltak ahhoz, hogy győzzenek, és hevenyészett barikádjaikat a munkához nemigen szokott kezek emelték. Frentis hamarosan kidolgozott egy taktikát: elfoglalta a környező háztetőket, és odafentről támadta a védőket, egyre jobban visszaszorítva őket és lerombolva a barikádjaikat. A mólónál végül egy
utolsó harcállásba kényszerítették őket: néhányan egymásba rakott hordók és rekeszek mögött barikádozták el magukat, és a fülük botját sem mozdították a megadásra vonatkozó felszólításokra. Pók felszabadított varitájai vetettek véget a dolognak. Egyszerűen felborították a hordóakadályt, és beviharzottak, hogy harci bunkókkal leverjék a védőket. Ami a kormányzóból maradt, azt a cölöp aljára kötözték. Varekkel ellentétben az ő arcát tényleg nem lehetett felismerni. A férfi tábornokként került a városvezetésbe, így a kormányzói villa lépcsőjén akart meghalni, maroknyi hűséges testőre társaságában. Sajnos hősiessége nem biztosított neki gyors halált: a rabszolgák tömege minden ellenállást félresöpörve rohanta le az udvarházat egy utolsó rohamban, de arra odafigyeltek, hogy a kormányzót élve fogják el. A rabszolganépesség kigyomlálására irányuló próbálkozásainak borzalmas következményeit látva, Frentis nem érezte, hogy bele kell avatkoznia a kormányzó elnyújtott, találékonyan megszervezett bűnhődésébe. – A császárnő egy szörnyeteg – tette hozzá a kincstárnok-helyettes, a talpnyalás reménykedő hangján. – Mert volári – válaszolta egyszerűen Frentis. – Mivel te maradtál az egyetlen volári hivatalnok a városban – folytatta –, te képviseled majd a megmaradt szabad lakosságot. Megtalálod őket a kikötőben, őrizet alatt. Közöld velük, hogy az Egységes Királyság szabad alattvalóiként a korona védelmét élvezik, és személyesen szavatolom a biztonságát mindazoknak, akik ártatlanok az itt elkövetett rémtettekben. Azonban minden korábbi tulajdon a koronát illeti hadizsákmány címén. A királynő parancsára a rabszolgaság intézménye ezennel törvénytelen ebben a tartományban, és a fejével felel az, akiről kiderül, hogy ilyesmivel foglalkozik. Odébbállt, és Draker elkísérte a fekete ruhást a mólóhoz. – Na, ne szipogj már! Nem tudod, milyen szerencsés vagy, hogy az Egységes Királyságban érheted meg a hajnalt? A hullákkal és a rommá zúzott város megannyi törmelékével borított utcákon kóborolva Frentisnek eszébe jutott egy álom, pontosabban valami, amiről most már tudta, hogy a lélekkel való kapcsolata volt, akit a kincstárnok-helyettes szörnyetegnek nevezett. Félelmetes uralkodó lettem volna – mondta neki a nő, miközben egy hullákkal borított tengerpartot néztek. – De akármilyen szörnyeteggé is tett a sors, én nem ö vagyok. Megtorpant, amikor meglátott egy anyát és a gyermekét, akik egy pékség előtt rogytak a halálba. A kislány szeme nyitva állt, feje az
anyjához közel, és a szája félig tátva, mintha valami meg nem válaszolt, utolsó kérdés fagyott volna az ajkára. Látva a sebesüléseket az anyja karján, amelyeket bizonyosan úgy szerzett, hogy megpróbálta megvédeni a gyermekét az életüket kioltó pengéktől, úrrá lett rajta a gondolat, hogy az ő maga és a császárnő összeesküvése révén a halál tengere lassan valósággá válik. – Testvér? – Illián talált rá, és döbbent szemmel pillantott rá. Frentis megérezte a nedvességet az orcáján, és gyorsan letörölte a könnyeket. – Mi az, nővér? – A gariszájok találtak néhány száz szürke ruhást a kalmárnegyed pincéiben. A városi rabszolgák a vérüket követelik. Ronda vége lehet. – Bizonytalanul elmosolyodott, és a szemét nem vette le a férfi arcáról. Frentis tekintete megállapodott a lány homlokán éktelenkedő seben. Harmincnégyes a szokásos módon precíz munkát végzett. Összeöltötte a sebet, de az akkor is mély marad, és lassan gyógyul majd. – Legalább már nem viszket – kapott oda a kezével a lány. Egy pillanatra sem inog meg – csodálkozott a testvér. – Mindenütt halál veszi körül, és még csak el sem retten. Igaza volt, a rendben van a helye. – Azonnal megyek – felelte. – Mondd meg Drakernek, hogy a szabad emberekből alkosson munkabrigádokat, és takarítsák el a holttesteket! Kenyérben fizetünk nekik, nem várhatjuk el tőlük, hogy a semmiért dolgozzanak.
NYOLCADIK FEJEZET
Lyrna
Nem telt bele sok idő, és a katonák elnevezték Sármenetnek a vonulást. Lyrna érezte, hogy a név bizonyosan túléli a hadjáratot, ha marad tudós, aki megírhatná a krónikát. Aznap kezdett el esni, amikor felkerekedtek a szárazföld belseje felé, és az elkövetkező hétben egy percre sem állt el. Minden út és ösvény puha, cuppogós sárrá változott, amely foglyul ejtette a lábakat, lópatákat és szekérkerekeket, mígnem a hadsereg végleg lecövekelt, pedig még alig tettek meg százötven kilométert. – Ez az ára, fenség – magyarázta Caenis aspektus a parancsnoki tanács előtt. – A vihar megalkotása felborította az elemek egyensúlyát. – Meddig tart? – firtatta Lyrna. – Míg az egyensúly helyre nem billen. Egy napig, vagy akár egy hónapig. Nem lehet megmondani. – Senki sincsen a rendedben, aki segíthetne rajtunk? Az aspektus tehetetlenül megvonta a vállát. – Ismereteim szerint a végeki lány volt az egyetlen, aki értett az ilyesmihez. Lyrna figyelmen kívül hagyta a szándékos tüskét. Caenis még mindig dühöngött, amiért királynője nem kényszerítette a végeki áldottakat, hogy csatlakozzanak a rendjéhez. Bizonyos értelemben Caenis aspektus ugyanolyan makacsnak mutatkozott, mint a néhai és gyász nélkül elfeledett Tendris. – Útra lesz szükségünk, fenség – erősködött Marven gróf. – A volári utak híresen jók, és ellenállnak az elemek dühöngésének. – Ujja végigsiklott a térképen, majd egy vonalnál megállt, harminc kilométerre
északra. – Ez az út itt az északi kikötőket köti össze. Négynapos kitérőt jelent a tervezett útvonaltól, de heteket spórolunk meg a sárban tocsogásból. Bár a királynőnek nem tetszett, hogy elhagyják a Volárba vezető, közvetlen útvonalat, nem látott más megoldást. Már csaknem kiadta a parancsot, amikor felszólalt egy ritkán hallott hang. – Hiba volna arra menni, fenség. Al Hestián a sátor végében állt, két oldalán egy-egy üres hellyel, mert a parancsnokok egyike sem szeretett volna a manapság csak Áruló Rózsa gúnynévvel illetett férfi közelségében állni. Általában Lyrna kitiltotta ezekről a megbeszélésekről, de az emberei lenyűgöző teljesítménye a Jelzőtüzek Csatájában, és a királynő parancsnokainak megfogyatkozása arra késztette, hogy megváltoztassa a döntését. Végül is okkal kegyelmezett meg neki. – Miért volna az, uram? – kérdezte, és látta, hogy Marven gróf egész testében megdermed. Minden parancsnoka közül Marven táplált leginkább ádáz ellenszenvet Al Hestián iránt, amit még a sivatagi háborúból hozhatott magával. – A legnyilvánvalóbb útvonalat jobb elkerülni – felelte Al Hestián. – Az úton járőrök lesznek, akik napokon belül megviszik a helyzetünk hírét Volárba. Ha különítményt küldünk északra, csak figyelemelterelésből tegyük. – Miközben tovább tocsogunk a sárban! – vágott vissza Marven. – Ez az esőzés sem tarthat örökké, akár Sötétségből született, akár nem. És ha mi nem tudunk átkelni rajta, az ellenség sem tud. – Az idő az igazi ellenségünk – szögezte le Lyrna. – Minden tétlen nap újabb esélyt ad a császárnőnek, hogy még nagyobb csapatot gyűjtsön Volárban. – Kihúzta magát, és odabólintott Marven grófnak. – Haduram, add ki a parancsot: reggel a hadsereg útvonalat változtat. Uraim, mindenki a feladatára! ♦ ♦ ♦ Amikor visszatért a sátrába, Alornis ismét rajzolt. A széndarab lázas sietséggel siklott a pergamenen, ahogy a fiatal nő az állványa fölé hajolva dolgozott. Napközben a szekérre állított ballistával pepecselt, alig szólva
egy szót is, de éjszakánként rajzolt. Csak ilyenkor, munka közben elevenedett meg az arca: a vonások feszült összpontosításról árulkodtak, miközben az emlékek fénye gyúlt ki a szemében, bár a rajzokból ítélve azokat az emlékeket jobb lett volna nyugodni hagyni. Égő hajók, lángoló emberek, a vihar korbácsolta tengeren kapálózó, sikoltó matrózok. Éjszakai önostorozó szertartása közepette egyik lapot a másik után töltötte meg mesterien kivitelezett borzalmaival. – Legalább evett valamit? – kérdezte Mureltől Lyrna, és lerángatta eső áztatta köpönyegét. – Csak egy kevés kását, fenség. Davokának úgy kellett beleerőszakolnia. A királynő egy időre odaült a nő mellé, aki alig észrevehető biccentéssel tudomásul vette a jelenlétét, miközben a szén megszakítás nélkül szaladt a lapon. Lyrna felbátorodva vette észre, hogy ez a vázlat különbözött a vérengzések szokásos, szépen megalkotott képétől, most valamiféle arckép volt készülőben. Alornis néhány szakértő vonallal megrajzolta az arc alapvető formáját, aztán nekilátott kidolgozni a szemet, a fekete szemet, amely ítélkezőn és szemrehányón összeszűkült, a szemet, amelyet a királynő jól ismert. – A bátyád szeret téged – nyúlt Alornishoz, hogy megállítsa a kezét, és érezte, hogy a lány ujjai remegnek. Amaz nem nézett fel, továbbra is a pergamenre szegezte a tekintetét. – Ez itt az apám – suttogta. – Tőle örökölte a szemét. Engem is szeretett. Talán, ha a Hit igazat tanít, még mindig lát odaátról. Az is lehet, hogy most még jobban szeret, hiszen most már ugyanolyanok lettünk, nem igaz? Egyszer ő is tűzzel irtott ki ezreket. Néha álmában is azt látta. Amikor megöregedett, és ágynak döntötte a betegség, az ágyban hánykolódva kiáltozott megbocsátásért. Lyrna ellenállt a késztetésnek, hogy megrázza, megpofozza, hogy megpróbálja visszaváltoztatni azzá a derűs, édes lánnyá, akit Alltornál ismert meg. De a zavart szempárba pillantva tudta, hogy az a lány örökre eltűnt, elemésztette a tűz oly sok másikkal együtt. – Idd meg az altatófőzetedet, hölgyem! – tanácsolta inkább, és lágyan, de határozottan kivette a kezéből a szenet. – Holnap sokat menetelünk, ki kell aludnod magad. ♦ ♦ ♦
Három nap alatt elérték az utat. A harmadikra az eső kissé alábbhagyott, bár északon így sem lehetett sokkal jobban haladni. Kehlan testvér jelentette, hogy számos katona kidőlt a menetoszlopból a „gárdistaláb”nak nevezett nyavalyától. A betegség a folyamatos vízben tartózkodástól alakult ki, amitől a gárdisták bőre szivacsszerűen felpuhult. Nemsokára minden szekér tele lett szürke arcú katonákkal, a lábukon vászonba csomagolt kötéssel, amely megakadályozta, hogy tovább ázzanak. Mindezekért tehát jelentős megkönnyebbüléssel tértek rá a köves útra, az emberi építészet eme figyelemreméltó példájára, amely mellett eltörpültek a királyság tipikus földútjai. Malcius, ha ezt láthattad volna – gondolta Lyrna, észrevételezve az út lágy görbületét, amelyről lefolyt az esővíz. – Kiürítetted volna a kincstárat, csak hogy leboríthasd a királyság útjait ezekkel a csodákkal! – Napi ötven kilométert is megtehetünk egy ilyenen! – jegyezte meg elégedett vigyorral Marven gróf, és a csizmatalpát hozzáverte a téglafelszínhez. – Még annál is többet, amikor az eső eláll. – Felderítőkkel figyeltess minden elérési útvonalat! – hagyta meg neki Lyrna. Nem szívesen mondta meg a hadúrnak, mit csináljon, de Al Hestián figyelmeztetése óvatosságra intette. Biztosra vette, hogy valahol az úton szembetalálkoznak az ellenséggel, egyedül az volt a kérdés, milyen haderővel vonulnak fel. – Hogyne, fenség. Három napra rá az eső végre elcsendesedett, és zöld fűvel borított, kerek dombok és széles völgyek kellemes látványa tárult eléjük. Nem sokan éltek errefelé: egy-két villától eltekintve nem látták élet jeleit, és azokban sem lakott már senki. – Minden állatot levágtak, és a terményt felégették – jelentette Sollis mester két nappal később. Testvéreivel kiterjedt felderítőútról tértek vissza. Az ellenségnek nyomát sem látták, annak bizonyítékát viszont annál inkább, hogy a voláriaknak tudomásuk van az előretörésükről. – Minden kutat megmérgeztek. Néhány hullát is találtunk, főként öregebbeket, ránézésre rabszolgákat. – Létezik ennél alávalóbb nép? – csattant fel Adal nagyúr, és a fejét rázta. Az északi őrséggel hasonló körutat kanyarított dél felé, és ugyanilyen felkavaró hírekkel tért vissza. – Tehát – foglalta össze Lyrna –, táplálékot hiába is keresünk. – A mostani készleteink minden bizonnyal kitartanak Volárig, fenség –
nyugtatta meg Hollun testvér. – Ahol kétségtelenül újra feltölthetjük a készleteket, majd ha… elvégeztük a dolgunkat. – Ha szabadna megkérdezni, fenség – szólt közbe Nortah uraság –, pontosan mi lesz a dolgunk Volárban? Lyrna a szemébe nézett, és a férfi a szokásához híven, félelem nélkül állta és viszonozta a pillantást. – Igazságot teszünk a királyságot ért sérelmekért – felelte a nő. – És gondoskodunk róla, hogy ne ismétlődhessenek meg. – Igen, ezt már korábban is említetted. Csakhogy szeretném pontosan tudni, miként szolgáltatunk igazságot. Netalán tárgyalásokat kívánsz tartani? – Nem emlékszem, hogy Alltornál lettek volna tárgyalások – felelte Antesh uraság, és éles tekintettel illette a főtábornagyot. – Továbbá azt is tudom, hogy Varinvárnál sem került sor ilyesmire. Antesh ritkán szólalt fel a haditanácsban, és menetelés közben is főként a saját csapatai körében mozgott. A cumbraeliek Reva úrnő elvesztése óta egyformán zord viselkedést tanúsítottak, az idős őrségparancsnokkal együtt. Amikor Lyrna seregszemlére indult a körükben, kurta biccentésekkel és alig leplezett nehezteléssel fogadták, elvégre ő küldte a halálba az Áldott Úrnőt. Mindazonáltal a királynőjük iránt érzett haragjukat túlszárnyalta a voláriak ellen táplált, lángoló gyűlöletük, amely Alltornál és ezernyi másik atrocitás alkalmával született. Reva úrnő jelentette a kapcsolatot az Atya szeretetéhez és útmutatásához, és úgy érezték, az Atya bizonyosan megáldja az úrnő megbosszulására tett erőfeszítéseiket. – Alltornál nem került sor tárgyalásokra – vágott vissza Nortah –, mert a volári nép egy visszataszító métely, amely kegyetlenségben és gyilkosságban született. Mi másrészről viszont az ész és az együttérzés hirdetőinek képzeljük magunkat, vagy most készek vagyunk félredobni az erényeinket? – A bátorság és kitartás ugyanolyan hasznos erények – mutatott rá Banders báró. – A népeink számítanak ránk, hogy biztosítsuk békés jövőjüket. Lágy szívvel nem fog sikerülni. – Sokfelé jártam a Végeken és a királyságban – folytatta Nortah –, és néhány hónap alatt több életet oltottam ki, mint amennyit a rendben töltött hosszú éveim során. Háborúba, tűzbe és szenvedésbe vezettem a zászlóaljamat, mert igaznak és helyesnek éreztem… és mert a feleségem
azt mondta, szükséges. De nem kívánok a szemébe nézni, amikor egy tömeggyilkosságban bűnös emberre esik a tekintete. Caenis aspektushoz fordult, aki a térképen tartotta a pillantását, mert nem akart a testvére szemébe nézni. – És te, testvér? Te elnézed, hogy ártatlanok vére szennyezi be a Hitet? Az aspektus nem válaszolt rögtön, hanem egy percre némán és töprengve lehajtotta a fejét. Amikor végre kinyitotta a szemét, és megszólalt, a hangja gyászosan csengett, de egyben bizonyosság is hallatszott belőle. – A császárnő és a birodalma csak egy nagyobb ellenség eszközei. Mindannyian tudjuk ezt, bár gyakran nem merjük szóvá tenni. Az ellenség természetét ismerve csak azt látom járható útnak, ha minden rendelkezésünkre álló eszközt megragadunk a legyőzésére. Ha ezzel gyilkosokká válunk, akkor szívesen magamra veszem a gyilkos nevet és a bűntudatot is. Mert ha elbukunk, testvér, nem lesz feleséged, akihez hazatérhetnél. – Nem hiszem, hogy a győzelemhez úgy vezet az út, ha annyira befeketítjük a lelkünket, hogy semmiben sem leszünk különbek az ellenségünktől. – Nortah Sollis testvérre nézett, és ezúttal elcsukló hangon kérdezte: – Mester? Mondd, hogy te úgy véled, a Hit ésszerűbb megoldásra kötelez bennünket! A Rend mindig is szem előtt tartotta a védtelenek védelmét. – És az igazhitűek megtartását – felelte Sollis, és hangját ugyanaz a céltudatosság vezérelte, mint az aspektusét. – Ha itt kudarcot vallunk, az egész világ elpusztulhat. A Hit a királynő döntése mellé állt, teljes tudatában annak, mit jelent ez a küldetés. Most nem engedhetjük meg magunknak, hogy erényesek legyünk, testvér. – Én pedig nem azért jöttem ezekre a partokra – tette hozzá rekedt hangon és vörösödő arccal Antesh –, hogy ne bosszuljam meg a cumbraeli történelem legnagyobb alakját! – A bosszú nem igazság! – vert öklével az asztalra Nortah, és előredőlt. – Ha Vaelin nagyúr itt volna… – De nincsen – jelentette ki Lyrna halkan, de kérlelhetetlen elhatározással. – Én vagyok itt. A királynőd, uram. Figyelte, ahogy a főtábornagy úrrá lesz az érzelmein, és tudta, éppen azon viaskodik, hogy ne jöjjenek meggondolatlan szavak a szájára. Mindnyájunk közül ő egyedül áll ellen a bosszú csábításának. A felismerés
irigységet váltott ki, a királynő vágyódott valami után, amit saját maga a lángok között veszített el. – Jó ember vagy, Nortah nagyúr – folytatta békülékenyebben. – Nagy szolgálatot teszel a királyságnak. Ezért, mint királynőd, a szavamat adom, hogy ez a hadsereg mindent megtesz, amit módjában áll, hogy megóvja az ártatlanokat. De ne legyenek kétségeid: amikor Volárba érünk, lerombolom az utolsó kődarabig, aztán a földet besózom, hogy semmi se nőhessen a romok között. Ha nincs gyomrod mindehhez, szabadon és kegyvesztettség terhe nélkül lemondhatsz a tisztségedről, és hazatérhetsz. Nortah lehajtotta a fejét, és összeszorított foga közül kieresztett egy sóhajt. – Megóvod az ártatlanokat – ismételte, még mindig lehajtott fejjel. – Ígéred? Iltis felmordult, és a kardjához kapott. – Nem kérdőjelezheted meg a királynő szavát, uram! Nortah felkapta a fejét, és a szeme lángokat szórt a testőrre, majd végignézett az egybegyűlt parancsnokokon. Lyrna eltűnődött, vajon az egyetlen épeszű embernek tartja-e magát az őrültek hadseregében. Amint a pillantása megállapodott a királynőn, Nortah kongó hangon újra megszólalt, és egy veszélyes ember kimértségével, lassan tagolva azt mondta: – Talán nem kérdőjelezhetem meg a szavadat, fenség, mindazonáltal kötni foglak hozzá. ♦ ♦ ♦ Egy újabb hét menetelés kellemes dombvidékre vitte a sereget, majd egy széles, poros síkságra, amelynek egyedüli érdekessége a hosszú, keletre elnyúló folyó volt, amely az úttal párhuzamosan kanyargott. – Legalább nem törnek ránk észrevétlenül – jegyezte meg Marven gróf a kihalt tájat fürkészve. – Itt egy lovat se lehetne elrejteni. A következő napon megpillantottak egy homályos, csipkézett alakzatot a pára fedte horizonton, amelyről csakhamar kiderült, hogy egy magas tornyokkal büszkélkedő, különös, szélesen elterülő épület. A folyó kanyarulatában csücsült, és egy kisebb városka területét elfoglalta, bár az igaz, hogy lakóházak nélkül. Egy sor spirál alakban elrendezett,
piramisszerű építményből állt, kivételes magasságú tornyokkal a tetejükön. A legmagasabb legalább hatvan méter lehetett. – Erőd lehet? – tanakodott Benten, amikor egy kilométerre megközelítették az épületegyüttest. – Nem látok védműveket – ellenkezett Iltis. – És ha lennének is falak, senki sem állna rajtuk. Nem látták jelét, hogy valaki észlelte volna a közeledtüket. A különböző építményekben sem fény, sem mozgás nem látszott. Lyrna vágtázó lópaták hangját hallotta, és amikor megfordult, Bölcsességet találta ott, aki lefékezett mellette. Lyrna a királyságban hagyta Nyilat, mert nem akarta kitenni a tengeri átkeléssel járó, talán halálos kimenetelű kényelmetlenségeknek, és az új lovát a homokdűnék között találta. A szép, koromfekete szőrű csődör olyan nemes, tenyésztett állat volt, hogy Lyrna nem tartotta lehetetlennek, a vihar napján az ő hátán lovagolt ki a császárnő a partra. Szuroknak nevezte a színe miatt. – Nagy királynő! – Bölcsesség a tőle megszokott megszólítást használta, és Lyrna olykor már arra gyanakodott, a vénasszony talán gúnyolja. – Lenyűgöző, nemde? – folytatta az eorhil vénség, az épületre mutatva. – Valóban az – értett egyet Lyrna. – De még jobban lenyűgözne, ha tudnám, mi ez. – Navarek Av Devos. A te nyelveden Az Istenek Kapuja. A volári istenek utolsó nagytemploma. A Nagy Tisztogatás után ez az egy maradt, gondolom, mert olyan nagy és olyan messze van mindentől. Adal nagyúr északi őrsége előreügetett, hogy átkutassák az építményt, és egy fészkelő keselyűkolónián kívül kihaltnak nyilvánították. Marven javaslatára Lyrna belegyezett, hogy a sereg ott táborozzon éjszakára. Bár a templom nem rendelkezett erődítéssel, az építői bőséges tetőfelületet létesítettek rajta, és a katonák örültek neki, hogy szilárd tető, és nem gyönge vászonponyvák alatt tölthetik az éjszakát. Körülbelül a fél hadsereg fért be az építménybe, és a többieket Marven a folyó mellett táboroztatta le egy széles védelmi ívben. A templom a folyópartig nyúlt, és még azon is túl, ahol egy sor roppant méretű szobor hajtotta a vízbe a fejét. Többnyire különböző vadállatok lehetetlen korcsai: egy gyíkfejű tigris, egy hosszú, pikkelyes farkú sas. Két emberalak is volt a szobrok között, valószerűtlenül izmos harcosok, akik a parton térdelve a kezüket nyújtották a sebes vizű folyamba.
– Valamiféle istenek? – kérdezte Lyrna Bölcsességet, miközben a furcsa városban kóboroltak. Ámulattal szemlélte a bizarr helyet. Egyszerre találta érthetetlennek és örömtelinek, hogy valakik ilyen hatalmas építményt hoznak létre bárminemű gyakorlati célzat nélkül. Emellett pedig arra is jó volt, hogy felmérhesse azon nép hosszú történelmét, akiket legyőzni kívánt. Nem voltak mindig ilyenek. – Az istenek ötven őrzője – felelte Bölcsesség. – A föld vadállataiból összegyúrt szörnyetegek, amelyek megvívhatták örök csatájukat a dermosszal, a föld alatti nagy tűzverem lakóival, az emberiség örök ellenségeivel. Lyrna tekintete megállapodott a legnagyobb szobron, valamiféle széles hátú majmon, hosszú, tüskés farokkal és fatörzs vastagságú karokkal. Murel szája megrándult az elfojtott nevetéstől, és a szeme ide-oda cikázott Iltis és a szobor között. – Hogyan tudták ilyen élethűen visszaadni a képmásodat számolatlan idővel azelőtt, hogy megszülettél volna, uram? Édes mosollyal viszonozta a testőr fenyegető tekintetét, aztán kedvesen csókot nyomott az arcára, és odább táncolt. – A neve Jarvek – mutatott a szoborra Bölcsesség. – Sokáig az őrzők leghatalmasabbjának tartották, míg az árnyéknép kísértése nyomán olthatatlan lángolás nem támadt benne egy emberi királynő iránt. Elrabolta, és föld alatti barlangjába cipelte a zsákmányát, de mielőtt kiélhette volna rajta aljas vágyait, a nővére, Livella megmentette a királynőt. A harcos szűz az istenek megáldotta lándzsával harcolt. – Bölcsesség egy másik szoborra mutatott, egy magas nőalakra, amely kihúzott derékkal, büszkén állt lándzsával a kézben. A látványa újabb kacajt csalt elő Murelből. – Először az uraság, most meg te, hölgyem – mutatott Davokára. – Ez a hely valóban kísérteties. A lonak mindössze elvigyorodott, és kritikus szemmel vizslatta a szobor valószínűtlenül eltúlzott bájait. – Egy ilyen asszony folyton hasra esne. – Őrzők, mitológiai hősök szobrai – sorolta Lyrna. – Hol vannak az istenek? – Itt nem találunk rájuk – felelte Bölcsesség. – Az isteneket olyan szentnek tartották, hogy a képük megragadására tett emberi próbálkozások istenkáromlásnak számítottak. Még a nevüket is csak egy kisszámú,
kiválasztott papság ismerte. Azok, akik az istenek segítségét kérték, a papoknak nyújtották be kérdésüket, akik a kívánt istenséghez fordultak. Persze busás díjért cserébe. Iltis és Benten kihúzták a kardjukat, mert a templom középpontjából hirtelen egy kiáltás harsant, és hamarosan sikollyá erősödött, amely végigvisszhangzott a gránitfalakról. Lyrna lerázta Iltis tiltakozását, és elindult, hogy megnézze, mi történt. A templom közepén álló, kör alakú térbe ért, ahol Caenis aspektus Lucin testvér mellett guggolt. A vén áldott a hátán feküdt, az arca eltorzult a fájdalomtól és rémülettől, és hab ütött ki az ajkán. – Vágyott rá, hogy láthassa ezt a helyet az elhagyatása előtti időkben – magyarázta az aspektus, miközben lefogta a görcsösen rángatózó testvért. – Sajnálatos – vélte Bölcsesség, és a közelben álló, alacsony kőre mutatott. – Az istenek nagylelkűek voltak, de szomjasak is. A keskeny és szögletes kő méter magasságban állt, és félkör alakú ívet véstek a felső élébe. Az alapjánál tál alakú bemélyedést alakítottak ki a kőpadlóban, amelyből több csatorna futott a körben álló, piramis alakú építmények felé. Lucin testvér elcsendesedett, és az öreg pillája megremegett, majd felpattant. Nagyra nyitott szemében ismeretlen borzalmak tükröződtek. Vér – morfondírozott Lyrna, a követ méregetve. A hosszú évszázadok alatt tisztára mosta a szél és az eső, de a királynő tudta, hogy egykor vörös volt. – Mindig a vér ennél a népnél! Egykor azért ontották, hogy az általuk kitalált képzeletbeli teremtmények szomját oltsák, most azért, hogy elijesszék a halál árnyékát. Semmit sem változtak azzal, hogy megölték az isteneiket. ♦ ♦ ♦ A Fogak Csatája óta nem álmodott. Minden éjszakáján mélyen, zavartalanul aludt. Szerette úgy képzelni, hogy egy igaz és elégedett ember álmát alussza, de tudta, hogy inkább a kimerültséghez van köze, mivel egyetlen nap sem maradt tennivaló nélkül. Így hát beletelt egy kis időbe, mire felfogta, hogy meztelen lába, amely lassú, de biztos léptekkel vitte a kő felé, nem igazából tapod a templom kövén. A padló most vörösben pompázott, mint akkor, amikor ez a hely még a megtévesztett ezrek hitét
követelte. A követ a tetejétől az aljáig iszamós vér borította, a tál alakú bemélyedés túlcsordult vele, és a csatornák az istenek néma házaihoz vitték az áldozatot. Egy rémületes kinézetű asszony állt a kő mellett, késsel a kezében. Mocskos kék ruhája, a fűző és a szoknya egyaránt a feketeségig foltos volt, de Lyrna látta rajta, hogy egykor hercegnőhöz illő, nemes darab lehetett. Azonban főként a nő arca ragadta meg a figyelmét, amelyet nyers, égett bőr borított, és a megpörkölt vonásokból halvány füstcsíkok szálltak fel. – Már jó ideje várok – szólalt meg a megperzselt asszony, és szenvedélyes tekintetét Lyrnára szegezte. Hangjában szemrehányás zengett. – Mire? – kérdezte Lyrna zavarodottan. – Természetesen rád. – A nő türelmetlenül intett valakinek a sötétben, és egy fiatalember lépett ki a fényre, egy alacsony fickó, finom vonásokkal. – A híveid készen állnak az áldozatra. A királynő figyelte, ahogy a fiatalember letérdel a kő mellé, és kifejezéstelen tekintetét az övébe fúrja. – Megtartottam az ígéretemet! – szólt oda neki Lyrna, és nem tudta elfojtani a remegést a hangjában. – Megtaláltam az édesanyádat. Most a Hetedik Rend tagjaként a seregemmel együtt vonul, hogy igazságot tegyen a fia haláláért. Fermin elmosolyodott, az ajkai lehetetlenül szélesre húzódtak, és háromszög alakú fogak hosszú sorai, cápafogak villantak ki közülük. Az égett asszony kése nyesett, és Fermin torka kitárult, a vér pedig zuhatag módjára tört elő belőle, majd a kődarab oldalán leözönölve megtöltötte a tálat. Az égett nő ismét intett, és egy újabb alak lépett elő. Ez magasabb volt, izmos, sebhelyes arca nehéz életről mesélt, bár a mosolya ugyanaz volt, mint amikor a ballistalövedék hátulról felnyársalta. Lyrna még mindig ott látta: kiállt a mellkasából, és megcsikordult a kövön, ahogy a férfi letérdelt. – Te döntöttél! – Lyrna maga is tudta, hogy hazugság hagyja el az ajkát. Harvin azonban jót mosolygott az őszintétlenségén, és akkor is nevetett, amikor a kés lecsapott. – Ezt nem én tettem – ismételgette Lyrna, miközben az égett asszony félrelökte a testet, és újra intett. – Önként álltak a szolgálatomba. – Ahogy illik – felelte a perzselt nő. – A halandók csak azért léteznek, hogy szolgálják az isteneiket.
Furelah következett, mindkét kezében egy-egy tőrrel meghajolt Lyrna előtt. A haja összeragadt a tengervíztől, a szemgödrei ásítva néztek a királynőre, és a környező húst már részben lecsipegették a tenger élőlényei. Mielőtt a kés felmetszette volna a torkát, egy rákocska bújt elő a szeme fekete üregéből, és ollóit vádlón csattogtatta Lyrnára. Elszakította a tekintetét, de másutt sem talált megnyugvást. Ekkorra már az egész templom megtelt emberekkel, hosszú vonalban sorakoztak. Néhányat ismert közülük, de a legtöbbet nem: a Fogaknál a kötélzetről lebukfencező meldenei íjászt, a Varinvárnál elesett seordah asszonyt, és még sok mindenki mást. Eorhilt, nilsaelieket, cumbraelieket, mint Furelah. Mindnyájukról tengervíz csöpögött, és a húsukat részben elragadt az óceán… – NEM VOLT MÁS VÁLASZTÁSOM! – támadt neki az égett asszonynak, de elnémult, amikor meglátta a kőnél térdeplő alakot. – Választásod? – kérdezte Malcius. A feje utálatosan kicsavarodott, de az arca kedvességet tükrözött, a mosolya szeretettel és együttérzéssel teli. – A választás nem azok sajátja, akik merészelnek uralkodni. Te alakítod a világot, húgom. Mindig is tudtam, hogy így lesz. Nem gondolod, hogy kedvesebb lett volna hamarabb végezni velem, még mielőtt trónra kerülök? Eszedbe sem jutott? Egy csepp méreg a boros kupámba? Olyan könnyű lett volna. – Nem – suttogta a királynő. – Hisz a fivérem voltál… Egyszer szörnyű dolgot cselekedtem érted. – Szabadon eresztettél, hogy uralkodjam a pusztuló királyságom felett, és végignézzem a feleségem és gyermekeim halálát. – Felemelte a karját, amikor az égett nő közelebb lépett. Ezúttal a késpenge nem villant, hanem lassan, szerető gyengédséggel nyomult a férfi bőrébe, miközben az asszony másik karja az égett nő kebléhez vonta a bátyja fejét. – Ne fordulj el tőlem most, Lyrna! – kérte Malcius, ahogy a penge végigszelte a torkát. – Mert az istenek mindig szomjasak… ♦ ♦ ♦ Murel lágy böködésére ébredt. A hölgy láthatólag megrettent Lyrna tágra nyílt szemétől és merev tekintetétől. – A hadúr üzent, fenség – kezdte. – Volári sereg közeleg kelet felől.
Marven gróf a templom lépcsőjénél állt. A mögötte elterülő mező hadi tevékenységtől nyüzsgött: katonák rendeződtek hadsorokká, és lovasok vágtáztak, hogy csatlakozzanak a századukhoz. Sűrű port vertek, amely eltakarta a reggeli napfényt. – Sollis testvér hatvanezer főre becsüli a haderejüket, fenség – jelentette a hadúr. – Majdnem mind szabadkardok, ami szokatlan. Ennek ellenére jó hadrendben közelednek. Hatvanezer. Nem sokkal több, mint a mi hadseregünk fele. A császárnő kétségbeesett kockázatot vállal talán, hogy megállítsa az előrehaladásunkat? – Ne kockáztass, uram! – hagyta meg Marvennek. – Nem engedhetjük meg, hogy sok embert veszítsünk. – A háború mindig kockázattal jár, fenség. Ugyanakkor biztos vagyok, hogy délig eldől a csata kimenetele. – Meghajolt, és a lovához ment, aztán elvágtatott, és csakhamar elveszett a katonák és a por kavalkádjában. Lyrna felpillantott a templom legmagasabb tornyára. Hajlott rá, hogy megóvja magát a csata látványától, mert az álma minden abbéli vágyát szétoszlatta, hogy részese legyen a vérontásnak, ám gyávaságnak tűnt éppen most elfordítani a figyelmét a hadseregéről. – Hölgyem, találj nekem egy látcsövet! – kérte Murelt, és a torony felé indult. Kimerítőnek bizonyult a felkapaszkodás, és a lábai sajogtak az erőfeszítéstől, ahogy lassítás nélkül felküszködte magát a keskeny lépcsőkön. Iltis és Benten szuszogva követték. A torony belső tere azonnal elterelte a figyelmét. Minden felületet, még a lábai alatt húzódó lépcsőket is, valami ősi volári felirat ékesített. Az alsó szinteken a jelképeket művészi aprólékossággal és eleganciával vésték, ami a felsőbb emeletekre érve nyomtalanul eltűnt, így mire kikapaszkodott a tetőre, a szimbólumok összevissza vésetek zűrzavarában kavarogtak, mintha valami őrült ütötte volna őket a kőbe. Emlékeztette magát, hogy amikor az ideje engedi, meg kell kérdeznie Bölcsességtől a jelentését mindennek. A toronytető négy méter széles, lapos gránittalapzatból kinövő, csipkézett tűvé keskenyedett. A lépcsőkhöz hasonlóan a felületet is írás borította, de olyan vad és zavaros vésetek, hogy nyilvánvalónak tűnt: egy őrült munkáját látja. A tetőre nem építettek korlátot vagy árnyékolót, és a metsző szél cibálta Lyrna haját, amikor lelépett a lépcsőről. Benten előremerészkedett, hogy lepillantson a védelem nélküli peremről, de
elsápadva gyorsan visszahátrált. – Jobb lesz középen maradni, fenség! – tanácsolta. Lyrna kelet felé tekintett, és két jókora porból álló falat látott, amelyek egymás felé araszoltak a síkságon. A fátyol olykor felszállt, és láthatóvá tette a masírozó zászlóaljakat, felfedve Marven hadrendjét. Balján, a folyó felőli oldalon egy tömör királyi gárdistasor helyezkedett el, akik azon a szárnyon megakadályozzák majd az átkarolást. A sereg középső magját a nilsaeliek és a királyi őrség gyalogosai alkották, míg a lovasság legnagyobb része párhuzamosan mozgott a sereg egészével a jobb szárnyon. A fő hadtest mögött négy további gyalogos zászlóalj menetelt, továbbá a renfaeli lovagok is itt ügettek, bár csak kétharmaduk lovon, a többiek kénytelenek voltak elszenvedni a szégyent, hogy gyalog mentek a csatába. – Micsoda látvány, fenség! – rajongott Iltis ritka vigyorral az arcán. Lyrna bőven látott már csatát, de csak résztvevőként, és most, ilyen távolból szemlélve az eseményeket, fura bűntudatot érzett, mintha valamilyen véres színjáték nézője volna. – Való igaz, uram – felelte, és magára erőltetett egy mosolyt. – Micsoda látvány! Murel megjelent a királynője mellett, és alig kapott levegőt. – Hollun testvér a bókjait küldi, fenség – zihálta, és odanyújtotta a távcsövet. A királynő elvette, aztán kihúzta teljes hosszúságúra, a lencsét a volári hadra irányítva. Percekbe került, mire a por eléggé elült ahhoz, hogy kivehesse őket. Szép rendben meneteltek, a szabadkard-zászlóaljak egyenletes ritmusra léptek. Marvenhez hasonlóan a parancsnokuk bölcs döntésnek látta a folyóhoz cövekelni a bal szárnyat, míg a lovasság nagyobb része a jobb oldalon foglalt helyet. Ámde Lyrna azt is látta, hogy a volári menetoszlop túlontúl karcsú: két ember vastagságú sorokban álltak fel, hogy a királyságiakéhoz hasonlóan széles arcvonalat alakíthassanak ki. A szeméhez emelte a látcsövet, és amikor a por eléggé elült, a hátvédjüket is megszemlélte. – Nincsenek tartalékaik – dünnyögte az orra alatt. Ki akar véreztetni minket? Azt reméli, rápazarolok egy egész hadsereget, és annyival is csökken a haderőnk? Még egy őrült elmétől is felületes stratégiának tűnt. Miért nem gyűjt össze elég katonát, hogy egyenlő haderővel szálljon szembe velünk valahol az országúton? Marven a voláriaktól háromszáz méterre megállította a sereget, és a
cumbraeli íjászok előre rendeződtek, hogy három sűrű sort alkossanak az arcvonal előtt. A vihar az Áldott Úrnő kérésére kihajózott íjászoknak csak egyharmadát hagyta életben, de az Alltornál látott, nyilakkal teletűzdelt hullák ékes bizonyítékát nyújtották annak, hogy mire képes még egy kisszámú képzett hosszúíjász-csapat is, Lyrnának pedig több mint háromezer embere volt. Továbbá, tizenkét szekérre szerelt ballista, amelyeket most előregördítettek. Lyrna alaposan megnézte magának mindegyiket a távcsőben, hogy meggyőződjön róla, Alornisnak nem sikerült valahogyan elszöknie Davoka felügyelete alól, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor sehol sem látta a feltalálóját. Szigorú utasításokat adott a lonaknak, hogy kötözze össze Alornis kezét-lábát, ha véletlenül megpróbálna részt venni a csatában. Persze azért remélte, hogy erre nem lesz szükség. Amikor a volári hadsor kétszáz méter távolságba ért, hullám futott végig az íjászok sorain, és a távcsőben tisztán látszott, ahogy az emberek kihúzott és magasra emelt íjakkal állnak, mindegyikük lábánál egy kisebb erdőnyi, földbe szúrt nyílvessző. Egy emberként eresztették el a húrt, és a nyílzápor olyan sűrű lett, hogy a királynő szabad szemmel is láthatta a nyilak röptét. Sötét, ívelt felhő telepedett a voláriak fölé. Azok hadsora szinte csillogni látszott a támadás ereje alatt; a hadseregük magja kapta a legsúlyosabb fenyítést. Csakhamar a hajítógépek is hozzáadták a magukét a zárótűzhöz, az első sorozatban legalább húsz ember hullott el, és a központi volári zászlóaljak minden újabb lépéssel egyre gyérültek. Lyrna nézte, ahogy a nyíláradat megtizedeli az egyik volári zászlóaljat, akik tíz méterenként tucatnyi vagy annál is több halottat hagytak maguk után a porban, míg végül a haladásuk irama lelassult, hiszen a menetelők a körülöttük felgyülemlő tetemekben botladoztak. Egy tiszt megfordította a lovát, és a kardját lengetve ösztökélő szavakat ordítozott a hátvédnek, amelyeket Lyrna ilyen messziről nem hallhatott, de végül egy ballista lövedék olyan erővel ütötte át a mellvértéjét, hogy a nyeregből is letaszította. A hadtest még jobban lelassult, megtorpant, majd összetöredezett, és az emberek a fegyvereiket eldobálva hanyatt-homlok menekülésbe fogtak, mélyre görnyedve a véget nem érő, halálos vaszáporban. Lyrna nem hallotta a kiáltást, amely abban a pillanatban feltörhetett a cumbraeliekből, de tudta, hogy a kielégítetlen bosszú primitív kifejezése tolul ezernyi ajakra. Kéretlenül is rohamra lendültek, elhajítva az íjukat,
hogy kardot és szekercét rántsanak, azzal teljes erőből a volári hadsorban keletkezett rések felé iramodtak. Marven, aki nem arról volt híres, hogy elszalaszt egy ilyen lehetőséget, kiadta a támadási parancsot, mire a királyi őrség futva indult meg, a jobb szárnyon tartózkodó lovasság pedig azonnali rohamra sarkantyúzta a paripáit. A királynő figyelte, ahogyan a cumbraeli támadás célba ér, de aztán a sűrűsödő porfelhő miatt már semmit sem látott. – Nos – fűzte hozzá Iltis a látottakhoz –, ez elég silány előadás volt! – Fenség! – Lyrna megfordult. Murel halkan, de annál tántoríthatatlanabbul szólongatta, és észak felé mutatott. A folyó távolabbi partján újabb porfelhő tűnt fel. Lyrna a felhő aljára irányította a látcsövet, és vágtázó lovasok tömegét pillantotta meg. – Lovasság – mormolta, miközben nézte a közeledő voláriakat. Feltűnt, hogy a páncéljuk a szokásos fekete helyett vörös mázas. Ráadásul jókora csapat lehetett, a becslése szerint is több mint ötezer fő. A császárnő az ariszájait küldi – tűnődött, mert emlékezett Frentis testvér leírására az egyik álomszerű látomásából. – Miért nem a fő hadtesttel együtt érkeztek? – A folyó több kilométeren keresztül túl mély ahhoz, hogy átkeljenek rajta – vélte Benten. – Ha van csónakjuk, véget ér a csata, mire átevickélhetnének. Az íjászok meg ripityára lövik őket. Lyrna érezte, hogy kellemetlen érzés formálódik a mellkasában, ahogy a vörös, vértes lovasok közeledtek, és a céljuk egyre egyértelműbbé vált. Arra számított, hogy a serege szárnyát fogják támadni, feltéve, hogy találnak valami módot a folyón való átkelésre, de ehelyett egyenesen a templom felé és feléje vették az irányt. – Hány gárdistát hagyott itt nekünk Marven gróf? – fordult Iltishez. – Két zászlóaljat, fenség. A Tizenkettediket és a Királynő Tőreit. Lyrna közelebb ment a toronytető pereméhez, és letekintett a templomra. Nortah nagyúr már észrevette a lovasokat, és felállította a saját íjászait a folyóparton. Mintha magán érezte volna a nő tekintetét, felpillantott, és tanácstalan vállvonogatással mutogatott a vágtázó lovasokra. Miért rohamoznának, ha úgyis csak ott toporognak majd a folyó túlpartján? A folyó túlpartján… A távcsövet a sebes sodrású vízre irányította, és csak hordaléktól szürke, fodrozódó habot látott. Csak amikor lejjebb eresztette az eszközt, akkor vett észre valami furát a vízzel kapcsolatban. A folyóvíz a templomhoz közelebb egyre gyorsabban áramlott, és a víz halványabb színben
csillogott. – Van valami a víz alatt! – suttogta, és tudta, hogy már túl késő. A lovasság vezércsapata a folyóparton járt, és megállás nélkül belegázoltak a vízbe. A lovak mindössze fél méterre süllyedtek a folyóba, és szakadatlan rohamukkal fehérre köpülték a habokat. Mielőtt Iltis megragadta a karját, és a lépcsősorhoz húzta, még megpillantotta az egyik vörös vértest, aki lángoló mosollyal az arcán közeledett a déli parthoz, és csak kacagott Nortah íjászainak gyér sortüzén. ♦ ♦ ♦ Davoka már a lépcső aljában várt rá, zord ábrázattal. A lándzsáján vérfolt éktelenkedett. Alornis mellette állt, és sápadtan, kővé dermedve meredt a templomban kibontakozó öldöklésre. Fülsiketítő lárma hallatszott, fémes csattanások kavalkádja és a haldoklók sikolyai, a harcosok haragos bömbölése, meg a férfiak kacaja, akik eljöttek, hogy megöljék a királynőt. Amikor Lyrna felbukkant a lépcsőn, megpillantotta a Királynő Tőreinek egy tagját, egy szekercét forgató, roppant izomzatú fickót, aki minden csapását megtoldotta egy dühödt ordítással, mert vörös vértezetű ellenfele minduntalan eltáncolt előle, és pontos suhintásokat sorjázott az arcába. Mögöttük a templomtér a kavargó acél és csatározók csődületévé változott. Nortah nagyúr épp hogy kilátszott a dühödt verekedésből. Levágott egy ariszájt, és talpra rántotta a Királynő Tőreinek egy tagját, majd fennhangon kiáltozva megkísérelt létrehozni valamiféle védekező alakzatot. Minden képzettsége ellenére Lyrna látta, hogy részben Hótáncnak köszönheti az életét. A harci macska karmai és agyarai szabad szemmel követhetetlen sebességgel kaszaboltak, és egyik ellenfelét teperte le a másik után, szemlátomást érzéketlenül a sebekre, amelyeket az oldalán ejtettek. – El kell… – kezdte Lyrna, és megindult előre. – NEM! – A királyi testőr jókora marka összezáródott a karján, és Nortah nagyúr eltűnt szem elől, ahogy Iltis maga után rántotta. – Nortah uraság! – tiltakozott, és megkísérelt kiszabadulni. – Itt fog meghalni, hogy megvédje az életedet, fenség! – kiáltott Iltis, azzal nekitaszította egy falnak, mert egy ariszáj bukkant fel az egyik sarok mögül, és örömteli kacajt hallatva keskeny pengéjű kardjával a testőr felé
bökött. Iltis kicsavarodott az útjából, és az ariszáj vasa eltört a kövön, bár még maradt annyi a pengéből, hogy félreüsse vele a testőr magasról érkező ellencsapását. Ahhoz azonban már lassú volt, hogy elkerülje Davoka lándzsáját, amely az ágyékánál fogva nyársalta fel. Iltis félrelökte a hullát, és újra megragadta Lyrna karját. – A lovakat a tábor nyugati végén kötöttük ki – zihálta. – Ha elesnék, fenség, igyekezz oda minden erőddel! Két másik ariszáj állta útjukat. Davoka és Iltis azon nyomban szembeszálltak velük. A templomnak ezen része főként keskeny gyalogjárókból állt, amelyek bonyolult hálót alkottak a különböző piramis alakú építmények között, és korlátozták a csatározók mozgását. Ez kedvezett Iltisnek. A húsos testőr összeakasztotta egy ellenfélével a kardmarkolatát, drabális méretével ránehezedve kilendítette az egyensúlyából, majd mellbe térdelte, hogy elakassza a lélegzetét, végül újra meg újra a falnak verte a fickó sisaktalan fejét, míg a volári koponyája tojás módjára szét nem repedt. Davoka támadója látszólagos könnyedséggel kivédte a lonak döféseit, és nevetést hallatott, amely azonban rögvest elhalt, amint Lyrna pörgőforgó, repülő tőre a nyakába fúródott. Az acél csöngése a háta mögött megfordulásra késztette a királynőt: Benten egy falnak hátrálva, kardját őrült sebességgel forgatva próbált visszaverni két ariszájt. A Lyrna mellett kuporgó Murel dühös rikoltást hallatott, aztán a legközelebbi ellenfélre vetette magát, tőrét a fickó karjába mélyesztve. Az ariszáj elhúzta a karját, mielőtt a nő kihúzhatta volna a fegyverét, hogy újra döfjön, aztán ököllel arcba vágta, amitől az udvarhölgy megtántorodott. A vörös páncélos széles vigyorral indult el utána, de Benten kardja a nyakába szelt. A másik ariszáj már holtan hevert a lábánál, ám a fiatal uraság sebesült oldalára tapasztotta az egyik kezét. Sűrű vér folyt az ujjai közül. – Jó uram! – indult feléje Lyrna, de Murel visszatartotta. Az udvarhölgye szeme bedagadt, és kissé nehezen állt a lábán, de maradt benne annyi erő, hogy visszatartsa a testőréhez készülő Lyrnát. Három másik ariszáj került elő a semmiből, és az egyikük egy kurta pillantást vetett a sebesült uraságra, majd egy gyors és hatékony hasítással felnyitotta a torkát. – Lerhnah! – Davoka keze megragadta a királynő vállát, és magával húzta. A világ a féktelen küzdelem elmosódott orkánjává változott. Iltis vezette őket, kiutat keresett a kőrengetegből, amelyet most minden sarkon
hullák tarkítottak. Davoka haladt hátul, és olykor meg-megtorpant, hogy felnyársalja a túl közel kerülő üldözőiket. A Lyrna mellett szaladó Murel Alornis kezét fogta. A feltalálónő arca arról árulkodott, fel sem fogja, miféle borzalmak veszik körül. Iltis ingerülten felkiáltott, mert a voláriak megint útjukat állták, aztán lebukott egy kardcsapás elől, és ellenvágással támadott, ami után az ellenfele kuncogva bámulta a saját levágott ujjait. A testőr körbevetette a tekintetét, és olyan páni félelem ült a vonásain, amelyet Lyrna sohasem gondolt volna lehetségesnek. A félelem látványa észhez térítette a királynőt, aki elszakította a tekintetét Bentenről, meg a nyakán tátongó sebről, amelyből csak folyt a vér, és eláztatta a templom padlóját. Az istenek mindig szomjasak… – Középre, uram! – utasította Iltist. – Ott legalább találunk szövetségeseket! A férfi egy pillanatra tétovázott, de aztán bemutatott egy hevenyészett meghajlást. – Bocsánatodért esedezem, amiért elbuktam… – Az idő ellenünk játszik, uram! – A Királynő Tőreinek egyike, egy nyurga, sötét hajú nő a közelben feküdt holtan, és úgy ölelte a csatabárdját, mintha egy szeretett gyermeket tartana a karjában. Lyrna lehajolt, elvette a fegyvert, és odabiccentett a testőrnek, hogy folytathatják az útjukat. Át kellett verekedniük magukat Nortah nagyúr megmaradt védőihez, úgy ötven harcoshoz, akik szoros kört alkottak a templom közepén, és körülöttük gyűrűt képeztek a halottak egyre emelkedő halmai. Iltis hátulról levágott egy ariszájt, aztán széles kétkezes csapásokat osztogatott jobbrabalra, elegendő utat vágva a királynőnek és Murelnek, hogy kettőjük között Alornisszal átfurakodhassanak. A testőr is követni próbálta őket, de felbukott, amikor egy vörös páncélos elgáncsolta. A társai hamar ott termettek, hogy végezzenek vele, ám visszatántorodtak, amikor Davoka ért földet közöttük, és szélmalomként forgó lándzsája szemeket és kezeket követelt. A nő megállt, és talpra húzta Iltist, aki nyílegyenesen a kárminvértesek csőcselékébe vetette magát, a nő pedig kaszáló lándzsával követte. Lyrna eljutott a védőkör közepére, ahol Hótáncot az oldalára borulva találta. Az állat karmairól tépett húscafatok lógtak, a bundája összeragadt az alvadt vértől, és a kőlap a hasa alatt csúszott a vörös folyadéktól. A sebesülése ellenére a macska nagy, sárga szeme ugyanolyan okosan
pillantott fel a királynőre, mint máskor. Még dorombolt is egy kicsit, amikor Alornis odatérdelt mellé, és végigfuttatta a kezét a fején. Lyrna felpillantott, mert a lárma egy szempillantás alatt megszűnt. A fegyverek csengése elhalt, és csak a sebesültek nyögése hallatszott. Az ariszájok minden oldalon sűrű sorokban tolongtak, ugyanakkor mintha valamelyest hátrább húzódtak volna. Sokuk megsebesült, néhányan igen súlyosan: hiányzott egy szemük, nyílt arcsebekkel álldogáltak, vagy szabadon bugyogott a vér a páncéljukon ütött réseken, de ennek ellenére egytől egyig mosolyogtak. Nem gúnyosan és nem gonoszságból, hanem őszinte örömmel. Erre születtek. Lyrna szeme végigszánkázott a boldog arcok tengerén. Egy vérontásban örömét lelő emberfaj született. A tökéletesre nemesített volári. A Királynő Tőrei körülötte álltak, és mély, rekedt levegővételekkel, testüket megfeszítve készültek a következő támadáshullámra. A legtöbbjük különféle véres sebesüléseket hordozott, és néhányuk elkerekedő szemében döbbenet vagy gyász ült. De félelem még mindig nem látszik rajtuk – lepődött meg Lyrna, miközben figyelte, miként fűzik egyre szorosabbra a soraikat körülötte, lopva a királynőjük felé pillantgatva, mintha csak a jóváhagyását kérnék. – A császárnő valami alávalót hozott létre. Én pedig valami nagyszerűt. – Úgy látszik, örülnek nekünk – állt fel a harci macska mellől. Feje fölé emelte a csatabárdot. A véres penge tanúsította, hogy korábbi tulajdonosa nem adta könnyen az életét, és a királynő elhatározta, hogy ő sem fogja. – Tartsatok ki mellettem, és megríkatjuk őket! A Királynő Tőrei egy emberként bődültek fel, a dac és vérszomj vademberi, fülsiketítő ordításával, és az ariszájok felé lóbálták a fegyvereiket, szájukból válogatottnál válogatottabb ocsmányságokkal fűszerezett gúnyszavakat köpve. – Megetetem veled a golyóidat, te vigyorgó anyaszomorító! – köpött ki egy köpcös alabárdos a legközelebb álló ariszájra, aki úgy tűnt, ezen még az eddiginél is jobban szórakozik. Lyrna megkereste Nortah uraság tekintetét, és komor bizonyosságot olvasott ki belőle. A férfi lenézett Hótáncra. Az állat szeme mostanra lezárult, és Nortah arca a harag és gyász keverékével vonaglott, mielőtt felegyenesedett
volna. – Kivisszük innen a királynőnket! – utasította a katonáit. – Támadó alakzat! A Királynő Tőrei azonnal cselekedtek, és a több havi kiképzésből született, ösztönös pontossággal, mindössze néhány szemvillanás alatt ék alakba szervezték magukat. Nortah felemelte a kardját, és felkészült, hogy kiadja a parancsot az előretörésre, csakhogy megakadt a szeme valami mozgolódáson az ariszájok sorai közt. A vörös páncélos tömeg kettévált, és egy magas alak tűnt fel, ugyanolyan karmazsin vértben, mint a többi, de sokkal öregebb arccal. Vonásai hosszúkásak és inasak voltak, és vékony ajkai halványkék szemmel párosultak. Továbbá, az ariszájokkal ellentétben nem játszott mosoly az arcán. Nortah kardot tartó karja lehanyatlott, és tátott szájjal bámult a magas férfira, miközben arcát összerántotta a teljes értetlenség kifejezése. – Aspektus?
KILENCEDIK FEJEZET
Reva
– Miért nem… fél te? Lieza nem remekelt a királysági nyelven, de lényegesen jobban beszélte, mint Reva a volárit. A helyiségben lévő egyetlen ágy szélén ült, a karjával átfogva álla alá felhúzott lábát, és csillogó szemmel nézte Revát, ahogy az kardjával a mozdulatsorokat gyakorolta. A fogságuk első napján Varulektől kapott egy rövid fakardot, és egy tanácsot, amelyet a foglárjuk szúrós szemmel közölt: – Készülődj minden erőddel! Az arénát nem érdekli az, aki voltál, csak az, ami lehetsz! A kvártélyuk, egy ablaktalan, barlangszerű terem, több mint elegendő helyet biztosított az edzésre. Reva végigtáncolt a mozaikkal lerakott padlókon, és fürgén kerülgette a fehér erezetű, fekete márványból faragott, elegáns oszlopokat. A falakat különféle vadállatokat és embereket harc közben ábrázoló, megkopott festmények díszítették, és Reva látta, hogy Lieza megpróbálja elfordítani róluk a tekintetét. A terem túlsó végén egy széles fürdőkádat süllyesztettek a padlóba, amelyben meleg víz folyt, valami rejtett, elmés csövezésnek köszönhetően. Az ágyon túl azonban semmiféle egyéb bútorzatot nem talált a teremben, sem egy megfelelő súlyú tárgyat, amit fegyverként használhatott volna. Még a fakardja is szantálfából készült, és félő volt, hogy azonnal széttörik, amint valami súlyosabbal találkozik. – A félelem öl – győzködte Reva a rabszolgalányt, miközben pörögve végigcsinált egy sor hárítást és döfést. – Kevésbé félnél, ha velem együtt edzenél!
Saját maga találta ki a sorozatot: Vaelin Hatodik Rendben tanított, hagyományos gyakorlatát vette alapul, amelyet jelentősen átalakított, és a kuritájokra szabott. Habár abból ítélve, amit Liezától megtudott, inkább választotta volna az elit rabszolgákat a látványosságok helyett. Órákig faggatta a lányt, és csak akkor hagyta abba, amikor a rabszolga elsírta magát, és záporozó könnyekkel hebegett valamiféle tőrszerű fogakkal felszerelt macskáról. – Én nem… harcos… mint te. – Lieza még szorosabban ölelte a lábát, és a térdére fektette a fejét. – Akkor mi vagy? – Rabszolga. – A lány motyogva ejtette a szót, még csak a fejét sem emelte fel. – Mindig csak rabszolga. – Biztosan van valami, amiben ügyes vagy, amit jól tudsz csinálni. – Számok, betűk, nyelv. – Lieza válla fel-le mozdult. – A gazda nagyon sokat tanított. Itt nem jó. Én vagyok Avielle, te meg Livella. – Azok kik? – Nővérek. Egyik gyenge, másik erős. Reva ingerülten felmordult, aztán az ágyhoz ment, a csuklójánál fogva megragadta a lányt, és talpra rántotta. – Nézz rám! – Megfogta az állát, és felemelte a fejét, aztán addig rázta, míg a lány ki nem nyitotta a könnyes, riadt szemét. – Elég ebből! Akármi is vár ránk idelenn, minden erőnkre szükség lesz, ha túl akarjuk élni. A tiédre és az enyémre egyaránt. A rabszolga feje lekonyult, és újra elindultak a könnyek. – Én nem mint te… Reva felemelte a kezét, hogy pofon vágja. Gerincet kell verni bele, edzeni, aztán minden alkalommal újra elpáholni, ha valamit elront! Hamar tanul majd, ha azok a tökéletes lábacskák már tele vannak kék foltokkal! A nyomorult, atyátlan bűnös… A keze önkéntelenül is megrándult, és Lieza visszahanyatlott az ágyra. A fejét is leejtette nyomorúságában. – Sajnálom – bökte ki a kormányzónő, és dübörgő szívvel hátrált el a zokogó lánytól. Kulcscsörgés hallatszott a vastag vasajtó mögül. Az ajtó kitárult nyikorgó zsanérjain, és Varulek jelent meg a nyílásban, két kuritájjal a háta mögött. A szeme Reváról a még mindig zokogó Liezára tévedt. – Úgy utasítottak, hogy büntessem meg, ha nem sikerül a kedvedre
tennie. – Nagyon is a kedvemre van – jelentette ki Reva. – Mit akarsz? A férfi hátrább állt, és meghajtotta a fejét, a tiszteletteljes meghívás meglepően udvarias mozdulatával. – Ma harcol a szőke. A királynő úgy vélte, talán szeretnéd végignézni. Először arra hajlott, hogy visszautasítja a meghívást, mert nem fűlött hozzá a foga, hogy végignézze a Pajzs kivégzését. De innen úgysem tudott volna menekülni, és talán a kalóz is megérdemelt annyit, hogy legalább egy szövetségese a tanúja legyen a halálának. A fakardot az ágyra lökte Lieza mellé. – Legalább próbáld meg! – kérte halkan, aztán a rabszolga vállára tette az egyik kezét. – Utánozd le, amit tőlem láttál! A lány leejtette a fejét, ami akár a megerősítés jele is lehetett, és Reva az ajtóhoz ment, nyugtázva, hogy a kuritájok csak lépésnyire távolodnak el Varulektől. Fél tőlem – értette meg a fiatal nő. A kedve tovább komorodott, mert mindez azt bizonyította, hogy az aréna ura nem ostoba. A fickót nem hatották meg a sértések, amelyeket a fejéhez vágott, mindig két lépés távolságban maradt, és gondoskodott róla, hogy a foglya keze bilincsben legyen azon ritka alkalmakkor, amikor kieresztették a hálóterméből. Reva mozdulatlanul tűrte, hogy az egyik kuritáj kést szorítson a torkához, míg a másik rácsattintotta a vasat a csuklójára. Úgy számította, az egyiket viszonylag könnyedén kiiktathatná. Elég volna a nyakába vetni a láncot, és eltörni a csigolyáját, de még ki kellett volna találnia valami elkerülő cselt, amivel megakadályozza, hogy a másik kuritáj egy szempillantással később végezzen vele. Továbbá nem tartotta valószínűnek, hogy Varulek tétlenül állna, és hagyná, hogy elmeneküljön. A férfi átlagos termete ellenére a tartásából és tetovált kezének nyilvánvaló erejéből kiderült, hogy a harc nem ismeretlen dolog a számára. Talán egyszer régen katona volt. – Elfogadhatónak találod a kvártélyt? – érdeklődött Varulek, miközben végigvezette a folyosón. A cirkusz épületének gyomrában jártak, és az aréna hatalmas oválisával megegyező ívű, hosszú lépcsősorhoz tartottak. – Jó volna egy asztal és szék – felelte Reva, amikor nekiláttak megmászni a lépcsőt. – Amelyeket persze könnyű összetörni, hogy a lábakat furkósbotnak használd – felelte Varulek. – Ezért hát sajnálom, de nem teljesíthetem a kérést. Reva elfojtotta lemondó sóhaját, és újra azon tanakodott, vajon miért
szeret az Atya folyton-folyvást akadályokat gördíteni az útjába. Miért nem lehetett egy ostoba foglárom? – küldte a kérdést az istenének. – Ha az a célod, hogy megbüntess, a szökési kísérletem előbb-utóbb úgyis ezt fogja eredményezni. Persze az Atya nem felelt, ugyanolyan süket fület fordított a könyörgésére, mint máskor is, bár most legalább megértette az okát. Hazudtam a nevedben. Azt hiszem, nem érdemlem az életet. – Akkor hozz néhány könyvet a lánynak! – folytatta. – Azt hiszem, jólesne neki elterelni valamivel a gondolatait. – Majd intézkedem. Egy darabig némán kapaszkodtak felfelé, és elmentek több őrhely mellett, amelyek mindegyikén egy pár kuritáj állt mozdulatlanul, a jól ismert üres tekintettel. Minél magasabbra másztak, az épület annál díszesebb lett, a csupasz, vakolatlan téglát mozaikokkal és domborművekkel ékesített, sima falak váltották fel. Meglepve tapasztalta, hogy a díszítés vandalizmus nyomait mutatja, amelyeket senki sem javított ki: néhány ismeretlen szöveget kivéstek, és egy-két motívum pusztító kalapácsütéseket szenvedett el. A kő színéből arra következtetett, mindez nagyon régen történhetett. – Ősi ez az épület – szólalt meg, amikor felértek az aréna földszintjére. A szűk folyosó mély hangú zúgástól visszhangzott, amely minden lépéssel egyre erősödött. Jól ismerte a hangot: a várfalon álló íjászok együttes morajlásához hasonlított, amikor a voláriakat biztatták, hogy sétáljanak bele egy újabb nyílzáporba. Olyan volt, akár a vérre éhes tömegek csaholása. – Való igaz – felelte Varulek. – A város legrégebbi helye. Ez a cirkusz egy kevésbé felvilágosult kor terméke. – Reva új színt hallott a férfi általában érzelemmentes hangjában, a megvetés halovány, ám jól kivehető hangszínét. – Egy kevésbé felvilágosult koré? – kérdezett vissza. – A birodalmi történészek így írják. – Látta, hogy Varulek szeme megállapodik egy szobron, amikor felértek az utolsó lépcsőre, és rátértek az aréna főhajójába vezető széles, boltíves folyosóra. Bronz alak volt, olyan, mint a többi száz, amelyeket Reva az idevezető úton látott, egy férfi, rövid karddal a kezében, amelyet a hősi dac büszke pózában tartott a feje fölé. A bronz csillogásából látszott, hogy viszonylag újonnan illeszthették ide, de a kőtalapzat sokkal régebbi volt, egy szépen faragott, vörös-arany márványhenger. Vaslapot kalapáltak az oldalába, a kőre mit sem adva,
amely több helyen megrepedt és lepattogzott. – Régebben valaki más állt itt – jegyezte meg Reva. – Kicsoda? Varulek elfordította a pillantását a talapzatról, és megszaporázta a lépéseit. – Savorek – felelte kongó hangon. – Az őrzők leghatalmasabbja. – Milyen őrzők? A férfi újabb lépcsőhöz irányította, ez a felső emeletre vezetett. Hallgatott, míg el nem érték a lépcső tetejét. A tömeg bömbölése folytonos lármával zúgott az épületben, és csaknem elnyomta a válaszát, de Reva azért meghallotta: – Mindannak az őrzői, amit elvettek tőlünk. Varulek egy sor folyosón kísérte végig, amelyeken tízlépésenként őrök álltak. Itt főként szabadkardokat látott, bár a páncélzatuk és fegyvereik kevésbé tűntek az egyenruha részeinek, mint azokon a katonákon, akik a királyságban harcoltak. Az egyenruha hiánya ellenére azonban Reva megfigyelte, hogy mind ugyanolyan arcot vágnak: a szemük tágabbra nyílt a megszokottnál, arcuk sápadt volt, és az izmok szüntelenül ugráltak az állkapcsukban. Ezek az emberek rettegnek valamitől – vonta le a következtetést, és pillantása az erkélyre esett, ahol egy vékony sziluett ült párnázott padon. A császárnő felemelkedett ültéből, hogy köszöntse, amikor kivezették a balkonra. Mosolyának őszinte melegsége megijesztette Revát. Egészen közel jött, és odahajolt, hogy szívélyes csókot nyomjon a látogatója arcára. – Kishúgom, milyen kedves tőled, hogy eljöttél! Reva ökölbe szorított kézzel tűrte a közelségét. Az sem igen tetszett neki, hogy a császárnő parfümje alattomban felébreszti az érzékeit. De az erkélyen álló öt ariszáj látványa eltántorította az erőszakos lépésektől. Mindegyik harcos üdvözlőn vigyorgott Revára, és a vigyor dühítően ismerősnek tetszett. Azt hiszik, közülük való vagyok – döbbent rá, és a gyomra belereszketett a viszolygásba. A császárnő visszament a helyére, aztán Varulekhez fordult, kezével türelmetlenül a tömeg felé legyintve. – Hallgattasd el őket! A fekete ruhás az erkély szélére ment, és fentről láthatatlan szempárok felé emelte a kezét. Szinte azonnal harsonák szólaltak meg, és a hangok dallammá álltak össze, amely a kérlelhetetlen tekintély erejével rikoltott. A
tömeg azon nyomban elhallgatott, és tökéletes csendben várt. Még a leghalkabb köhintés vagy kiáltás sem zavarta meg a csendet, mintha minden jelenlévő egyszerre tartotta volna vissza a lélegzetét, és félt volna kifújni. – Nagyra becsült polgárok, és mindenféle egyéb csőcselék! – szólt le nekik a császárnő, és előrébb ment, míg meztelen lábujja le nem lógott az erkélyről. Hangja szinte természetellenes könnyedséggel jutott el a cirkuszépület legtávolabbi sarkába is. – Mielőtt újabb vérontással örvendeztetném meg kárhozott szíveteket, szeretnék bemutatni egy nagytiszteletű vendéget az óceán túlpartjáról. – Intett Revának, és ajkai az idősebb nővér biztató mosolyába csavarodtak. A fiatal nő nem mozdult egészen addig, míg az egyik ariszáj jelentőségteljesen fel nem köhintett, és bocsánatkérő arccal meg nem dörzsölte az állát, másik kezét az övére tűzött tőrön nyugtatva. Reva lassan odasétált a császárnő mellé, és egész testében megrándult, amikor a volári boszorkány elkapta a megbilincselt csuklóját, és felemelte a magasba. – Íme, Cumbraeli Reva Mustor kormányzónő! – kiáltott a császárnő. – Fiaitok és férjeitek közül sokan kétségtelenül az ő kezének estek áldozatul, bár meg kell hogy mondjam: minden bizonnyal megérdemelték. Viszont dacára annak, hogy egyikőtök sem érdemes még arra sem, hogy a szájával illesse ennek a nőnek a lábát, elrendeltem, hogy idővel ő is itt szórakoztasson benneteket. Hát nem nagylelkű a ti császárnőtök? Szorítása erősödött Reva csuklóján, és az ábrázata a mélységes gonoszság álarcává változott. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig nézte a tömeget, és a szeme végigpásztázott minden sort, ide-oda cikázva, mintha a hűtlenség legkisebb jelét kutatná. Végül felmordult, és eleresztette Revát, aztán visszament a padjához, és ingerülten intett Varuleknek. – Folytasd! Kishúgom, gyere, ülj mellém! A harsonák újra belehasítottak a levegőbe, ezúttal kevésbé fülsértő, mármár vidám dallammal. Reva lehuppant a boszorkány mellé, miközben a tömeg morajlása ismét felhorgadt. Nem hallatszott üdvrivalgás a rémült ezrek feszült suttogásában és mormolásában. Egy rabszolga teát hozott kis üvegpoharakban, mívesen kialakított sütemények széles választékával. Mindegyik tökéletes kockát különböző színű máz borította, a tetejükön arany levélhez hasonlító motívummal. – A címerem – újságolta a császárnő, és feltartotta az egyik süteményt, hogy Reva közelebbről megvizsgálhassa. A címeren apró tőr látszott egy
láncból álló karikában. – Halál és szolgaság, az én két ajándékom – nevetett a nő, és bedobta a szájába az ínyencséget, aztán elképedt homlokráncolással rágott, és az arcán nem látszott több élvezet, mintha sima kenyeret enne. Reva ismét a küzdőtérre fordította a figyelmét. Az erkélyről az egész hatalmas homokoválist be lehetett látni. Úgy ítélte, talán kétszázötven lépés széles és négyszáz lépés hosszú lehet. Rabszolgák egyengették a homokot, serényen gereblyélve a sötét foltokat, a korábbi mészárlások néma bizonyítékait. A nő végighordozta a tömegen a tekintetét, megfigyelve, hogy egymással keveredő hangjuk megváltozott: a félelem átadta a helyét valamiféle várakozó morajnak. Rettegnek a császárnőtől, de nem tudnak ellenállni annak, amit kínál. Megvetés gyülemlett fel a szívében. – Ugye, milyen borzalmasak? – vélte a császárnő a teáját szürcsölve. Reva felsóhajtott. Ne érezz semmit! Ne gondolj semmire! – Te is annyira gyűlöld a népedet, mint én ezeket? – folytatta a császárné. – Olykor szörnyen fáraszt a hiszékenységük. Reva tudta, hogy a nő csalit dob neki, hátha ráharap, és a felerősödő haraggal valami újat is elárul magáról. De a gondolatai nem érintettek haragot, amikor a népére gondolt, bizodalmas, hűséges népére. – Hónapokig visszaverték a legjobb hadseregedet – felelte. – Éhesen, reménytelenül, a vérüket és életüket adták egymásért. A te néped a gonoszságból táplálkozik, és látványossággá teszi a gyilkolást. A gyűlöletemet megtartom inkább nekik. – A bűntudatot pedig magadnak. – A császárnő újabb süteménybe harapott, és enyhe csalódottsággal húzta fel a szemöldökét. – Mindennek hamuíze van – motyogta, azzal elhajította a finomságot. Reva megpróbált tudomást sem venni a császárnő tekintetének súlyáról, miközben valami új történésre lett figyelmes a küzdőtéren. Két csoport bújt elő az ovális tér két ellenkező végén lévő nyílásból, és a tömeg kezdeti ujjongása elhalkult, ahogy nyilvánvalóvá vált, kik azok. Mind meztelenek voltak, középkorú és idős, sápadt bőrű emberek, akik reszketve álltak a nézők vizslató pillantásainak kereszttüzében. Néhányan védekezőn a nemi szervük elé tették a kezüket, mások látható tanácstalansággal, vagy döbbenettel az arcukon tétlenkedtek. – Bocsáss meg egy pillanatra, kishúgom! – kelt fel megint a császárnő. Az erkély peremére ment, ahol egy fél térdre borult ariszáj várt rá, és lehajtott fejjel rövid kardot nyújtott feléje. – A császárnőtök határtalan
bőkezűségének további bizonyítéka! – kiáltotta a boszorkány, és egyik karját teátrális mozdulattal az aréna egyik felétől a másikig lendítette. – Két újabb csapatot hoztam az ősi kardversenybe. Jobbomon az Árulók Nagytiszteletű Csapatát, balra a Korrupt Hivatalnokok Rangos Rendjét láthatjátok! Mindkettő kiérdemelte a nemtetszésemet hűtlenségével és mohóságával, de együtt érző asszonyszívem kegyelmességre int. A mai versenynek csak egyetlen győztese lesz, akinek engedélyezzük, hogy rabszolgaságban élje le az életét, a családját pedig megkíméljük a háromhaláltól. Elvette a kardot a térdeplő ariszájtól, és kidobta a küzdőtér közepére. Reva nem tudta nem csodálni a dobást: a fegyver markolatig süllyedt a homokba. A császárnő hátat fordított, és a harsonák röviden megszólaltak. A tömeg morajlásába rémület és tanácstalanság keveredett. Amikor a fanfár elhalt, a két csapatra való csupasz ember mozdulatlanul állt, és riadt pillantásokat vetettek egymásra, illetve könny áztatta, reménytelen arccal tekintettek felfelé a tömegre. Egy ideig úgy tűnt, csak állnak ott tovább, a rémülettől földbe gyökerezett lábbal, mígnem a felső emeleteken elhelyezkedő varitáj íjászok nyílsorozatot küldtek a homokba a lábuk körül. Az egyik meztelen ember váratlanul kitört a csoportból, és a kard felé szaladt, kiterjedt pocakja ellenére megtévesztő sebességgel. Többen követték, mire az ellenfeleik is eszméltek, és későn bár, de ők is futni kezdtek. Hamarosan már mindkét csapat tagjai petyhüdt, verejtékben ázó testtel vágtáztak, és torkukból harcias kiáltások törtek fel. A kövér fickó ért először a kardhoz, kihúzta, és a közeledő csapatok felé lengette. Élénk színű vérfelhő csapott ki az összeütköző hústömegből. A pufók tisztviselő hamarosan eltűnt szem elől a kapáló végtagok erdeje alatt, miközben a versenyzők gyakorlatlan vadsággal ütötték-vágták egymást. A kard újra előkerült, egy zilált, ősz hajú, csont és bőr öregember tartotta a magasba. Újra és újra lefelé döfött, az őt körülvevő tömegbe, szemében eszelős fénnyel, de aztán őt is lerángatták. – Ne pazarold rájuk a szánalmadat! – intette a császárnő Revát, és újra elfoglalta a helyét. – Fekete ruhások mind, és egy sincs közöttük, akinek ne tapadna vér a kezéhez. Közelebb jött, és a hangját összeesküvőn lehalkította, mintha kislányok volnának, akik valami pletykát osztanak meg egymással. – Na, hogy tetszik Lieza? Hát nem a világ legédesebb teremtése? Reva elhatározta, hogy nem fog válaszolni, és a pillantását a mostanra
megfogyatkozott, verekedő szerencsétleneken tartotta. Sokan a homokon feküdtek, túl sérülten, vagy túl kimerülten ahhoz, hogy tovább harcoljanak, de egy sűrű csomó még mindig ott tusakodott a küzdőtéren, a vörösödő hús tolongásában, a karddal a közepén. – Küldhetek helyette mást – folytatta a császárnő. – Ha nem megfelelő az… ízlésednek. Ne gondolj semmire! Ne érezz semmit! – Meg… megfelelő. – Örülök. Elvégre te vagy a legmegbecsültebb gariszáj. A kvártélyodat a történelem során mindig a legkiemelkedőbb bajnok kapta meg. Az elmúlt korokban ugyanis a gariszájok nem a rabszolgák közül kerültek ki, hanem szabad férfiak és nők voltak, akik vérrel és vitézséggel tisztelegtek az istenek előtt. A legyőzhetetlenek pedig magas rangra emelkedtek, és ellátták őket minden lehetséges kényelemmel és élvezettel, mert az istenek kedveztek azoknak, akik oltani tudták örökké tartó szomjukat. – Mi lett velük? – kérdezte Reva, miközben egy öt főből álló túlélő csoport körbevette a kardot tartó férfit, és mind közelebb araszoltak hozzá, miközben az ügyetlen csapásokkal próbálta távol tartani őket, és az arca szürkében játszott a kimerültségtől. – Mi lett az isteneitekkel? – Megöltük őket – felelte a császárnő egyszerűen, és megint az arénára fordította a figyelmét, mert a verseny a végkifejlethez közeledett. A rövid kardot tartó férfi levágott egy magas, de élemedett korú ellenfelet, mielőtt a többiek bekerítették és a földre rántották. Öklök vihara sújtott le, és ütlegelték egy darabig, mígnem az egyik elszabadult a karddal, majd azonnal a korábbi szövetségesei ellen fordult, és minden csapással állatias ordítás hagyta el a torkát. A tömeg újra elcsendesedett, és a férfi ritmikus bődülései végigvisszhangzottak az emeletes épület falain. A rekedt dühöngésnek egyszer csak vége lett, amikor utolsó ellenfelével is végzett, és zokogva a homokba rogyott. Löttyedt, szinte izmoktól mentes felsőtestét nyaktól derékig vér borította. A császárnő az összeomlott alakra sandított. – A korruptak egyik tagja – tűnődött látványosan, majd Varulekhez fordult. – Gondoskodj róla, hogy végezzen a sebesültekkel, aztán küldd a pénzverdébe! Ha a hátralévő napjaiban arany- és ezüstpénzekkel teli zsákokat hurcol a hátán, majd rájön, mi a pénz valódi értéke! Hátradőlt, és egyik kezének ujjait végigfuttatta Reva fürtjein, amelyek kiszabadultak a fonatból.
– Az istenek – kezdte töprengő hangon – többé semmilyen szolgálatot sem tettek egy nagyszerű jövőre kiválasztott népnek, mert ezt a sorsot csak az egység és a tiszta ész útján lehetett elérni. Vagy legalábbis az apám egyszer így mondta. – Nem voltak valóságosak – tette hozzá Reva. – Az isteneid meghaltak, de a Világatya kitartott. Nézte, ahogy két ariszáj talpra rángatja a magányos túlélőt, és egy tátongó hasi sebbel fekvő alak felé taszigálja. A sebesült egyik kezével kiomló beleit fogta, a másikkal kegyelemért könyörgött. – Felépítettétek a borzalmak birodalmát. – És a ti nemzetetek talán micsoda? A civilizáció csúcsa? A saját szememmel láttam, és nem hiszem, hogy az volna. Egy évszázadokkal ezelőtt pergamenre vetett álom előtt csúsztok-másztok, és véget nem érő vitát folytattok azokkal, akik meg a halottak képzelt lelkeihez imádkoznak. – A vita mostanra véget ért, hála neked. – És neked, Áldott Úrnő, aki az Atya hangján szól. – A császárnő halk nevetést hallatott, miközben Reva kellemetlen érzése egyre jobban elmélyült. – Igen, ezt is látom. Hazudtál. Ezrek követtek ide a halálukba csak azért, mert egy süketnéma isten nevében szóltál. És míg te magad sem hallottad a hangját, azért rettegsz az ítéletétől. Közelebb hajolt, miközben Reva az utolsó versenyzőn tartotta a tekintetét, aki kisgyermek módjára totyogva ment egyik sérülttől a másikig. – Engedd el, kishúgom! – súgta a fülébe a császárnő, és a hangjából őszinte kérlelés csengett. – Oly sok mindent mutathatok neked! Reva figyelte, ahogy az utolsó sebesült is ocsmány véget ér, aztán két ariszáj kivonszolta a győztest az arénából. Az öregember a fejét hátravetve lógott a karjukon, és őrült dolgokat zagyvált. – Már eleget láttam – válaszolta Reva. A császárnő lehelete megcsiklandozta az orcáját. A boszorkány felsóhajtott, könnyű csókot nyomott a bőrére, aztán hátradőlt. – Ezzel vitatkoznék, hölgyem. Csaknem fél órába került, hogy a rabszolgák eltakarítsák a testeket a küzdőtérről és kigereblyézzék a homokból az összegyűlt vért. A császárnő némán ülte végig az eljárást, és az arca furán kiüresedett, a tekintete elhomályosodott. Az ajka olykor némán mozgott, a homloka összegyűrődött valami belső kérdés okán, és néha a vonásai olyan gyászos
tanácstalanság álarcába fagytak, hogy Revának el kellett fojtania a sajnálat nyilallását. Ez a valami őrült! – döbbent rá. – Egy őrült császárnő uralkodik a tiszta észre épített nemzeten. Ismét felharsant a fanfár, és a császárnő pislantott, majd kihúzta magát, hogy megtekintse az aréna falába vágott ajtón belépőket. Ketten voltak, mindketten magas férfiak, az egyik szőke, a másik barna hajú. A szőke rövid kardot vitt a kezében, míg a társa lándzsát hordozott. Bőrnadrágba öltöztek, de vértezet nélkül, csupasz mellkassal bámultak fel az őket körülvevő nézősorokra. A szerencsétlen fekete ruhásokhoz képest, akik megelőzték őket, az arcukon nem látszott könyörgés. Feszültek voltak, de lerítt, hogy senki előtt sem fognak térdre borulni. A tömeg újra felélénkült az ismerős látványosság ígéretére, és gúny meg dicséretek kórusa morajlott most, hogy lassan elfeledték a kardverseny borzalmait. Reva csuklóját végighorzsolta a bilincs, ahogy a keze ökölbe szorult a Pajzs láttán. Levágták a szakállát, és előtűntek a finom metszésű vonások, amelyek már sok királyságbéli hölgy szívét elrabolták. Látta, hogy a férfi felismeri, mert a tekintete az erkélyre tévedt, és üdvözlésképpen egy pillanatra meghajtotta szőke fejét. Reva ekkor a barna hajú felé fordította a pillantását. A harcos nem lehetett több húszévesnél, és arcát megfagyasztotta a kordában tartott rettegés, amely azonnal elpárolgott, amint meglátta Revát. A kormányzónő szinte beleszédült a hirtelen felismerésbe, miközben a fiatalember térdre esett, és a lándzsáját két kézzel a feje fölé tartotta. Kiáltott valamit, és bár a szavak elvesztek a tömeg vad ordítása közepette, Reva mégis tudta a jelentésüket. Örvendez a szívem, hogy láthatlak, Áldott Úrnő! – A fiatalabbat is ismered? – kérdezte a császárnő. Túl gyorsan átlátott Reva érzésein. A kormányzónő azt sem tudta, miért bajlódik a válasszal. Talán azért, mert valamiféle emlékművet akart állítani a férfinak, azt akarta, hogy valaki még egyszer kiejtse a nevét, mielőtt meghal. – Allern Varesh – nyögte rekedten, kiszáradt torokkal. – Egykori folyóvidéki lakos, újabban a Mustor-ház gárdistája. – Mennyi bűntudat! – tette a vállára a kezét a császárnő együtt érzőn, és közelebb húzta magához. – El kell fogadnod azt, ami vagy! – A kezével a térdeplő Allernre bökött. – Ő és a magafajták sohasem fognak felérni hozzánk! A természet úgy rendelte, hogy szolgáljanak minket. A királynőd már réges-régen felismerte ezt az igazságot.
Még megölelte Revát, aztán a balkon peremére ment, és a felrikoltó harsonákra a tömeg elcsendesült. – A régi időkben – kezdte fennhangon –, amikor ezt a birodalmat felaprózta a babonaság és a képzelgés, ezt a napot az Elesett Fivérek Lakomájaként ismerték. Eleink ilyenkor a végső csatát ünnepelték, amelyet két halandó vívott, két halandó, akik egyedül emelkedtek az őrzők szent rangjára. Íme, Morivek és Korsev! – A Pajzs és Allern felé nyújtotta a karját, és a fiú most már felállt, Revára szegezett tekintettel, mosollyal az arcán, mint aki nem is hallja a császárnő szavait vagy a tömegből feltörő ujjongást. – Örvendjetek, mert ők ketten megküzdenek a dermos leghalálosabbjaival – zsolozsmázta a császárnő, és a karját felemelve az aréna nyugati végében álló ajtó felé mutatott. – A Bukás Hírnökei! A kapu kicsapódott, és a fülsiketítő harsonaszóra éljenzés szakadt ki a tömegből, ahogy meglátták a küzdőtérre kivonuló teremtményeket. Reva először Nortah nagyúr harci macskájának távoli rokonait látta bennük, de hamar rájött, hogy egészen más fajtáról van szó. A nyúlánkabb, kevésbé magas állatok színe is különbözött, mert a farkuktól a fejükig sárga és fekete csíkok díszítették a bundájukat. Ám a legnagyobb különbség a fogazatukban rejlett: mindegyik egy pár tőrszerű agyart hordozott a pofájában, amelyet folyamatosan kivicsorítottak, miközben nekifeszültek a láncaiknak, összesen kilenc bestia jött be a homokra, akiket hármas csoportokba osztottak. Minden csoportot egy idomár vezetett, bőrpáncélba öltözött, jókora termetű férfiak, egyik kezükben a macskák láncaival, a másikban hosszú ostorral. – Tőrfogúak – mondta a császárnő, amikor visszatért Reva mellé. – Állítólag a dermos tenyésztette ki őket a tűzveremben, és szétszórta őket a földön, hogy hirdessék az emberiség vesztét. A régi papok mindig mindennek a végét jósolták, nagy szerencsétlenségeket és járványokat láttak, amelyeket csak még nagyobb, az isteneknek tanúsított engedelmességgel, és persze a templomoknak vitt adománnyal lehetett elkerülni. Reva megpróbálta csillapítani keményen doboló szívét, amikor az idomárok hagyták türelmetlen állataiknak, hogy közelebb lopakodjanak az aréna közepén álló két férfihoz. A macskák fújtak, és nekifeszültek a láncuknak, szemlátomást félőrülten a vérszomjtól.
– A legkíméletlenebb kölykökből tenyésztik ki őket – folytatta a császárnő aztán folyamatos éheztetésnek teszik ki őket. Egyedül itt a homokon kapják meg a húst, amire vágynak, ezért tűnnek olyan mohónak. Allern és a Pajzs közelebb húzódott egymáshoz. A fiatal gárdista még egyszer odabiccentett a kormányzónőjének, aztán küzdőpózt vett fel. Térdét behajlítva, hátát meggörnyesztve a mellkasa előtt tartotta a lándzsát. Arentes jól megtanította – gondolta Reva, és nem sikerült csillapítania a mellkasának feszülő, dübörgő szívét. A verejték gyöngyökben ütött ki a bőrén. – Ne tedd… – suttogta, megfeledkezve minden büszkeségről és dacról, mert tudta, hogy nem bírja végignézni a soron következő vérontást. – Kérlek! – Szívességet kérsz tőlem, kishúgom? – tette a császárnő Reva vállára a kezét, és megfordította, hogy az arcuk egymás felé nézzen. – Harcolok helyettük – lehelte Reva. – Egyszer mindenképpen harcolni fogsz itt. És egyébként is, látványosságot ígértem az én szörnyűséges népemnek. Mi mást tudsz felajánlani? – ölelésébe vonta Revát, és lágy lehelete leszállt a fiatal nő fülére. – Amikor az én szerelmem eljön hozzám, megdöntjük a Szövetséges uralmát, és az egész világ a miénk lesz. Tarts velem, kishúgom! Neked adom a királyságot, és kormányozhatod a nevemben. A Világatyádat is megtarthatod, engem nem érdekel, milyen hazugságokkal traktálod őket. Ez a kettő lehet a szolgád. A megfelelő szoktatással igen veszedelmes harcosokat faraghatsz belőlük! Eltiporhatsz minden más vallást, örökre véget vethetsz az eretnek Hitnek, és elviheted az Atya szeretetét a királyság minden szegletébe! Hátralépett, és kedvesen mosolyogva simogatta Reva hátát, majd hüvelykével elmorzsolta az egyetlen könnycseppet, amely kiszökött a fiatal nő szeméből. – Hát nem erre vágytál mindig? Reva az arénára fordította a tekintetét, és látta, miként irányítják az idomárok a macskákat, hogy bekerítsék Allernt és a Pajzsot. Egyre közelebb és közelebb kerültek. – Áldott vagy – szólt Reva hirtelen. – Éneked megsúgja neked, mit éreznek mások. – Sok mindent súg nekem. Reva visszafordult feléje, és a szemébe nézett. – Most mit súg?
Egy pillanatra riadalom villant fel a császárnő arcán, és a szája a mosoly és csalódottság vegyes kifejezésével rándult meg, majd hátra akart húzódni, de elkésett. Reva feje előrecsapódott, és a homloka a boszorkány ajkába vágódott, úgy, hogy a császárnő megszédült. Az ariszájok azon nyomban eszméltek, és a hüvelyekből kicsusszanó kardok sziszegése közepette minden oldalról feléje iramodtak, kivéve egy irányból. A kormányzónő az erkély pereméhez száguldott, és elrúgta magát.
TIZEDIK FEJEZET
Vaelin
Dahrena hangos kiáltással tért vissza a testébe, és a megpróbáltatásoktól görcsösen megfeszült arccal kétrét görnyedt. Vaelin közelebb húzta magához, és ölelte, míg a reszketés alábbhagyott. Kedvese csak rövid ideig szárnyalt, azt is a saját kérésére, mivel a hegyi emberek továbbra sem kerültek elő, így a várúr biztosra vette, hogy a nő szenvedése nem az áldott képesség kimerítésének eredménye. – A hegyekben vannak – tudatta velük Dahrena, és sápadt, kétségbeesett arccal nézett fel a férfira. – Mindenkit megölnek, akit csak találnak. Tudta, Vaelin. Tudta, hogy látom, és nevetett rajta. A várúr összehívta a farkasnépet, hogy meghallgassák a teljes beszámolót. Nézte, ahogy a jégemberek arcán kihuny a remény utolsó szikrája is. A Holló Árnyéka most már egészen biztosan rájuk vetült, és kezdetét veszik a régóta megjövendölt megpróbáltatások. – Sok varitáj van közöttük – mesélte Dahrena. – Kuritájok is. A szabadkardok nincsenek olyan nagy számban jelen, leginkább csak a lovasság közepette, és viaskodó lelkük vörös színű gyanakvással és félelemmel villog. Két napja érték el a hegyeket, egy csata nyomait és egy település maradványait láttam. Mindenkit megöltek, fiatalokat és öregeket, és nem ejtettek foglyokat. Nem rabszolgákért jönnek. – Elhallgatott, és lehunyt szemmel, erőnek erejével felidézte az emléket. – Iszonytató dolgokat műveltek azokkal, akiket élve fogtak el, sokféle, hosszas kínzásnak vetették őket alá. – A pillantása találkozott a Vaelinével. – Azt akarta, hogy lássam. – Most hol vannak?
– Északkeletnek mennek. Szoros alakzatban haladnak, és kevés járőrt küldenek előre. Tengernyi lélek kerekedett fel, hogy feltartóztassa őket, de csak kis csapatokban, és egyik sem volt olyan erős, hogy megállítsa az előretörésüket. – Akkor a segítségünkre lesz szükségük – határozta el magát a várúr. – Nem. – Csak a csuklyás férfi helyezkedett el ülőhelyzetben, a tábortűzhöz közel, ahol egy erős sétabottal piszkálta a parazsat. – Tanácsod van a számunkra, Erlin uram? – Csak a nyilvánvaló tényekre szeretném felhívni a figyelmedet, testvér. – Erlin felsóhajtott, és hátratolta a kapucniját, miközben együtt érző mosolyt küldött a végeki nőnek. – Több mint kétszer annyian vannak, mint mi, hölgyem? Dahrena óvakodva Vaelinre sandított, aztán bólintott. – A törzseknek egyesíteni kellene az erőiket ahhoz, hogy esélyük legyen ellenük – fordult a várúrhoz a halhatatlan. – De nem fogják megtenni. Én két főnököt is figyelmeztettem, ámde nem hallgattak rám, mert hitük szerint ez csak egy újabb rabszolgabeszerző út. A voláriak néhány évente egyszer eljönnek, és olykor ércekkel és más törzsekből származó foglyokkal sikerül megvásárolni a békét, de máskor kénytelenek megküzdeni velük, hogy a fiatal harcosok is megszerezhessék az első sebeiket. Már kétszáz éve így van, a dolog csaknem szertartássá vált náluk. Nem tudják, mivel állnak szemben. Mire beszállsz a küzdelembe, a voláriak legyőzik a törzseket, és hírmondó sem marad belőlük. Erlin visszafordult a tűz felé, és Vaelin észrevette, milyen fehérek az ujjai, amelyekkel a parazsat szurkáló botját szorította. Fél – döbbent rá. – Vajon mi ijeszthet meg ennyire egy halhatatlan embert? – Téged ismernek ezek a törzsek. Nem vihetsz el hozzájuk minket? Beszélhetnél a nevünkben. – Nincsenek közös véleményen. Amikor éppen nem egymással viszálykodnak, maguk között civódnak. Mire mindnyájukkal megvitatjuk a dolgot, már túl késő lesz. Akárhogy is, benned és ebben a népben is csak további ellenségét fognak látni. – Azt képzeled, hogy ölbe tett kézzel végigülök egy népirtást? – A Szövetséges teremtménye megpróbál kicsalni téged, ezt bizonyosan te is belátod. És te nem háborúzni jöttél, hanem a tudásért, ami szerinted a birtokomban van. Hogy megtudd, miként győzheted le a Szövetségest. Vaelin homlokráncolva figyelt fel egy gúnyos árnyalatra Erlin
hangjában, mintha valami túlontúl kiszámítható végkifejletet jósolt volna. – Korábban is megtörtént már mindez? – Az elmúlt évszázadokban már jó néhány alkalommal. Jöttek tudósok, királyok – rövid, de gyászos mosolyt villantott a várúrra –, meg harcosok. Mind szembesültek a Szövetséges létezésének szomorú tényével, ősi tudás nyomán, vagy áldott képességek segítségével jutottak el hozzám, de egyikük sem olyan vészterhes időkben talált rám, mint te. – A Szövetséges ezúttal végjátékot akar. Ezúttal minden másként lesz. Erlin felsóhajtott, és talpra állt. – Akkor legjobb, ha megmutatom, amit nekik mutattam, testvér. – Botjával kelet felé mutatott, ahol alacsony, fekete felhők függtek a hegyek csúcsán. – Bár kétlem, hogy ezeknek az embereknek kedvükre lesz az éghajlat. ♦ ♦ ♦ A hegyek továbbra is makacsul üresnek mutatkoztak, ahogy a kihalt völgyeken keresztül kelet felé vonultak, eltekintve néhány jávorszarvastól, amelyek azonnal szétspricceltek, amint a szél feléjük fordította az emberszagot. – A hegyi emberek bányászattal foglalkoznak – magyarázta Erlin. – Vörösrezet és ónt ásnak ki a hegyek gyomrából, amelyet aztán, folytonos háborúskodásuk ellenére, eladnak a voláriaknak. Ámde ennyire északon kevés érc van a földben, és a járőrök, gondolom, éppen a legújabb volári betöréssel vannak elfoglalva. – Hosszú ideje élsz errefelé? – érdeklődött a várúr. – Most legutóbb hat éve, de egyszer régen csaknem három évtizedet maradtam. Annak már lassan kétszáz esztendeje, akkor az itt élők még nem voltak ilyen harciasak. – Mi tartott itt? – Egy özvegy, meg néhány gyermek. A feleségem nyelve csípős volt, de a szíve meleg, és nem bánta, hogy maradtam férjet játszani. Aztán eltávozott, és a gyerekek megnőttek, a voláriak pedig éppen első rabszolgaügyleteiket bonyolították. Úgy éreztem, jobb, ha odébbállok. De valami mindig visszahúz ide. – Micsoda?
Erlin arcán sötét felhő vonult át, és megállt, hogy megtekintse a távolban húzódó tűzhegyeket. Parázsló fényük felerősödött, a fölöttük elterülő égbolt pedig feketébb lett. – Mindent a maga idejében, testvér. Este Lorkan, Cara és Marken körbeülte Erlint, mert a halhatatlan ember utazásairól akartak hallani. A lány emlékei bizonyultak a legkevésbé tisztának a különös vándorról, de még így is említett néhány mesét abból az időből, amikor gyermekkorában átutazott a romba dőlt városon. – Visszatértél valaha a Távolnyugatra? – firtatta. – A felhők fölötti templomba? – Igen, vissza. – Erlin felnézett a sentárra, akik szintén köréje gyűltek. Azon népek közé tartoztak, akikkel még kevés dolga akadt, és megütközött rajta, milyen éles ellentétben áll a meseéhségük félelmes hírnevükkel. – De csak egyetlen éjszakát maradtam. – Vele is találkoztál? – erősködött Cara. – A Jáde Hercegnővel? – Igen, és ugyanolyan elragadó volt, mint mindig. Az idő vasfoga nem koptatta meg a szépségét, és még mindig énekelte elbűvölő énekét. Örültem, hogy rászántam az erőfeszítést, és meghallgattam a dalt, bár ezúttal nehezebben jutottam el hozzá. Még a kereskedőkirályok országában sem ismeretlen a háború. – Jáde Hercegnő? – nézett rá értetlenül Vaelin. – Ő az egyetlen általam ismert lélek, aki még nálam is régebb óta él. A kereskedőkirályok ötszáz évvel ezelőtt hagyták ott a felhők fölötti templomban, de még ma is elzarándokolnak hozzá, hogy kikérjék a tanácsát, mert úgy képzelik, a mennyországgal társalog. Azt hiszem, ő jól szórakozik rajtuk, persze ezt nehéz megmondani. A kedve gyakran épp olyan kiismerhetetlen, mint a szavai. De az éneke… – Lehunyta a szemét, ahogy az emlékezetében megjelent valami csodálatos. – Számolatlan évet töltött a hangja és hárfatudása kiművelésével, és egyedül én voltam olyan szerencsés, hogy egy emberéleten belül kétszer is hallhattam. Vaelin látta, hogy Kiral feszélyezetten testhelyzetet vált, és tudta, mit üzen a lány dala. A halhatatlan ember arra számított, hogy soha többé nem hallja énekelni a Jáde Hercegnőt. A vesztét okozzuk, ettől fél. – Egyszer elmeséltek nekem egy történetet – fordult Erlinhez. – Egy renfaeli lovagról szólt, akit egy gyógyító erejű fiú mentett meg a haláltól. A fiú egy halhatatlan ember társaságában utazott. A lovag elmesélte, miként gyűjtötte a vándor maga köré az áldottakat, abban a hitben, hogy a
királyságban születik majd egy, aki elég erős ahhoz, hogy elvegye tőle az életét, amibe olyannyira belefáradt már. – Belefáradt? – Erlin kissé hátradőlt, és tűnődve csücsörítette a száját. – Az élet a benyomások véget nem érő sora, szakadatlan változás és határtalan változatosság. Nem arra születtünk, hogy belefáradjunk, és én sem fáradtam még bele. De mindig is tudtam, hogy egyszer véget ér, hiszen éveim számának dacára én sem vagyok örökkévaló, és nem is volna helyes, ha az lennék. A Jáde Hercegnő már akkor tudta, amikor először felkerestem. Választ akartam kapni a kérdésre, hogy miért maradok fiatal, miközben mások megöregszenek, hogy miért fog járvány és betegség a körülöttem élő embereken, míg rajtam nem. Szokásához híven nem válaszolt. Sokan, akik megmásszák a templomhoz vezető veszélyes utat, csalódottan térnek vissza, és akikhez szól, még azok is sokszor homályosnak, megfejthetetlennek találják az üzenetét. Bár nem kaptam választ, azért megengedte, hogy meghallgassam az énekét, és azt elegendő válasznak találtam. Ugyanis van benne egy kis szépséghiba. Apró eltérés, a tanulatlan fül alig hallja, de egy hozzám hasonló, hosszú életű embernek fülsértő, mint amikor egy kezdő udvari lantos végigbotladozik az első akkordjain. Csupán néhány hangból áll ez a sorozat, ám a bonyolultsága túlmutat talán még a legképzettebb hárfás ügyességén, még a hercegnőén is. Az éneke nem tökéletes, még nem csiszolta véglegesre, talán soha nem is fogja. ♦ ♦ ♦ Háromnapi menetelés után eléjük került egy falu, egy lapos tetejű hegy lábánál álló település, néhány kőházzal. A levegőben enyhe kénszag terjengett, és az ég folyamatosan kavargó, szürke felhőbe burkolózott, amely kelet felé feketébb volt, ahol a tűzhegyek minden eddiginél élesebb fénnyel tomboltak. A falutól egy kilométerre Erlin megállította a csapatot. A távolban apró alakok futottak ki a házakból, talán száz ember, állig felfegyverkezve. – A laretha néphez nem sok látogató jár – mesélte Erlin. – Kevesen vannak, és olyan közel élnek a tűzhegyekhez, hogy az némi biztonságot nyújt nekik. – Vaelinhez fordult, és a falu felé mutatott. – Egyezkedni akarnak majd az újonnan érkező törzs főnökével.
Vaelin megkérte Astoreket, hogy kísérje el őt, aztán Erlin nyomába szegődve a település határáig mentek. A harcosok gyér, de rendíthetetlen hadsorban álltak előttük. Főként férfiak várakoztak ott, kezükben szekercével, vagy hosszú és keskeny hegyű lándzsával. Mind a vádlijukig érő, különböző festett jelképekkel díszes bőrszoknyákat viseltek, meg bronz mellvértet, amely tompán csillogott a fogyatkozó napvilágban. Egy köpcös, középkorú férfi állt a hadsor közepén, kezében egy-egy csatabárddal, és vastag fonatokba fogott, hosszú, őszülő haját hátrakötötte az arcából. Merev testtartása némileg enyhült, amikor meglátta Erlint, de az arca kemény maradt, és gyanakvással fürkészte Vaelint, majd a vonásai haragosan eltorzultak, amikor észrevette Astoreket. Mindkét harci fejszéjét felemelve közelített, és katonái mindkét oldalon azon nyomban harci pózt vettek fel. – Pertak! – szólt oda neki a végtelen vándor szívélyesen mosolyogva, aztán Vaelinre és Astorekre mutogatva folytatta. – Azt mondja, szövetségeseket hoz a larethának – fordította Astorek. A sámán összefont szemöldökén mély nyugtalanság tükröződött. – Ez ostobaság, Hollóárnyéka! Ezek az emberek csak halállal szolgálnak a kívülállóknak! Vaelin a halhatatlan felé intett a fejével, aki széttárt karral közelített a főnökhöz. – De neki nem. Erlin néhány lépésre a törzsfőtől megtorpant. A társai nem hallották a szavait, bár az feltűnt, hogy a bennszülött arca némileg veszített a haragosságából, ha a gyanakvásából nem is. Néhány pillanat múlva a vándor megfordult, és odahívta őket. – Pertak, a laretha törzs főnöke először ajándékot követel, ha a jelenlétetekkel mindenképpen be akarjátok mocskolni a földjét – tolmácsolta a bennszülött szavait anélkül, hogy a zömök fickó egy szót is szólt volna. – Ajándékot? – Csupán egy jelképes felajánlást – magyarázta Erlin. – Ha enélkül engedi meg, hogy maradjatok, gyengének fog tűnni, és a fiatalabbak vitatják majd a hatalmát. Ekkor a főnök megszólalt, és az egyik szekercéjével az egybegyűlt jégemberekre bökött, aztán torokhangon megfogalmazta a követelését. Vaelin követte a tekintetét. A csatabárd arrafelé mutatott, ahol Dahrena Seb
kantárszárát tartotta. – A lovamat akarja? – Hát, nem igazán – mosolyodott el kényszeredetten a halhatatlan. – Az asszonyodat. – Őt nem adhatom. – Vaelin az erszényéhez nyúlt, meglazította, és kivett egy követ, egy közepes méretű, szépen csiszolt rubint, amelyet még Aruan kormányzótól kapott a linesh-i mólón. Alig két évvel azelőtt történt, bár az emlék sokkal régebbinek tűnt. Voltak idők, amikor hajlott rá, hogy túlad az ékkövön, főként, amikor Revával vándoroltak, hiszen a lány folyamatosan éhségről panaszkodott, ámde mindig, amikor ezt fontolgatta, a vér éneke figyelmeztetőn felhangosodott. Csak remélni tudta, hogy ez lehetett az oka. A főnök eldobta az egyik szekercéjét, hogy elkapja a feléje hajított ékkövet, és a szeme elkerekedett a csodálattól. A harcosai fegyelmüket feledve köréje gyűltek, és minden arcon mohó ámulat ragyogott. Pertak rájuk acsarkodott, figyelmeztetően felemelte a szekercéjét, és a bennszülöttek visszahúzódtak, bár a tekintetük vissza-visszatévedt a rubinra. Pertak újra szólt, és Vaelinhez intézte kérdését, miközben a fény felé tartotta a jókora drágakövet. – Tudni akarja, milyen hatalma van – tolmácsolta Astorek, és enyhe megvetés színezte a hangját. – A hegyekben sok az érc – mesélte Erlin –, de nemes ásványok nincsenek. Ösztönös vonzódást éreznek irántuk. – Mondd meg neki, hogy képes elrabolni az emberek lelkét – így Vaelin. – És hogy rosszul teszi, ha ilyen sokáig bámulja. A törzsfő szemében félelem csillant meg, amikor a vándor átadta a figyelmeztetést, és keményen a markába szorította a követ, aztán a várúrra emelte a tekintetét, és elgondolkodva hunyorított. Végül hátat fordított, és elindult a faluja felé, kis seregével a nyomában, akiket mintha sohasem aggasztott volna a nagyszámú betolakodó megjelenése. – Egy napot és egy éjszakát maradhatunk – emlékeztette a várurat Erlin. – Meg kell mondjam, ez igazán nagylelkű engedmény tőlük. – És ez az idő elég lesz arra, amit mutatni akarsz? A halhatatlan felpillantott a település fölött magasodó hegyre. A lapos hegytető egy része könnyű pára alá rejtőzött. – Majd meglátod, testvér, hogy az időnek itt nincs jelentése.
♦ ♦ ♦ A vándor Vaelint kivéve mindenkinek megtiltotta, hogy vele tartsanak, Dahrena és a többi áldott hangos tiltakozása ellenére. – Olyan messzire jöttünk – panaszkodott Cara –, most már nem tagadhatod meg tőlünk a tudást! – Az a célom, hogy megmentselek benneteket – vágott közbe Erlin –, és nem az, hogy megtagadjak tőletek dolgokat. Hidd el, nem örülnél, ha láthatnád, amit mutatni akarok! A laretha falu mögötti ösvényre vezette Vaelint. Egészen a hegy lábáig mentek, majd megálltak egy épületromokkal teli helyen. A várúr gyanakodva szemlélte a gránitkockákat és a félig összedőlt falakat: ismerősnek tűnt az alakjuk, az ívelt vonalak és a kőbe vésett, szél koptatta motívumok. – A romba dőlt város… – sóhajtotta csodálkozva. – Ezt a helyet ugyanazok a kezek építették. – Nem egészen – válaszolta Erlin –, de ugyanazt a nyelvet beszélték. – Egy lépcsőre mutatott a romok között, amely a hegyoldalhoz vitt, és Vaelin további lépcsőfokokat vett ki a sziklában. Kacskaringós vonalban vezettek a csúcsra. – És ugyanazokat az isteneket tisztelték. – Tehát már nem vagy a Hit szolgája – folytatta a vándor, amikor felfelé kapaszkodtak az állandóan jelenlévő párától nedves lépcsőkön, és a levegő lehűlt körülöttük. – Az ember nem hihet egy hazugságban. – A Hit sohasem volt hazugság. Bizonyos értelemben zagyvaság, más értelemben sok dogmával van átitatva, de miután láttam, mit kínál a világ többi része istenhitek tekintetében, nekem ez is megfelel. – Amikor először találkoztunk, azt mondtad, nincs más választásod, mint hogy követed a Hitet. Amikor megtudtam, hogy ki vagy valójában, úgy hittem, a legenda igaz, és az eltávozottak megátkoztak, amiért megtagadtad a Hitet. – Megátkoztak? Sokáig én is így hittem, amikor elüldöztek a szülőfalumból. Külsőre harmincéves férfiként éltem, viszont azok, akikkel együtt nőttem fel, egyre görnyedtebbek és ráncosabbak lettek. A feleségem főszerepet vállalt az egészben: meggyűlölt, amiért megőszült a haja, és mert a pillantásomban nem látott többé vágyat. Sohasem számítottam a Hit
ájtatos szolgájának, a tételeket is anélkül mormoltam, hogy a valódi értelmükbe belegondoltam volna, és persze olykor epés megjegyzéseket tettem a testvérekre és fárasztó moralizálásukra. „Tagadó! – perlekedett velem gyűlölködő asszonyom, aki kétségbeesetten keresett valamiféle magyarázatot a rejtélyre. – Az eltávozottak megátkoztak!” – vádolt. Gondolom, innen eredt az egész mendemonda: egy keserű vénasszony szitkozódása legendát szült. – Tehát sohasem hallottad az eltávozottak hangját? Nem igaz, hogy kitagadtak az Innentúlból? Erlin elhallgatott, és egy darabig csak leheletfelhőket fújt a hideg levegőben. Az arca elkomorult. – De hallottam őket, csak sokára. A látszat ellenére, testvér, igazából nem vagyok halhatatlan. Nem öregszem, és nem betegszem meg, de étel nélkül éhezem, és ha megvágnak, a seb ugyanúgy vérzik, mint bármilyen más emberé. Meghalhatok, és egyszer régen meg is haltam. Vagy legalábbis olyan közel kerültem hozzá, hogy szinte nem is számít a különbség. – Messzire mentem, amikor a falumbéliek elüldöztek, bejártam a négy uradalom minden zugát, mert akkoriban még nem létezett a királyság. Úgy hiszem, kerestem valamit, a választ a végtelen életem rejtélyére, de nemigen tudtam, merre találom. A misztikusokra és sarlatánokra nem volt nehéz rábukkanni, mind bölcsességet kínáltak az aranyért cserébe, ám idővel mindről kiderült, hogy őrült vagy hazug. Egy napon megálltam egy nilsaeli ivóban, ahol egy trubadúr a seordah fura szokásairól énekelt, arról, hogy Sötét varázslattal őrzik erdei otthonukat. Ez az erdő elég jó helynek tűnt arra, hogy ott kutakodjak tovább. Mivel egyedül utaztam, és távolról sem lehetett harcosnak nevezni, milyen fenyegetést láthattak bennem? Azt hiszem, fél napja kóboroltam az erdőben, amikor egy seordah hasba lőtt a nyilával. – A fickó közelebb jött, és nézte, ahogy vérzem. A magas harcos sólyomszerű arcán semmiféle érzelem sem tükröződött, pedig segítségért könyörögtem. Idővel elhalványult az ábrázata, és utánam nyúlt a halál hideg feketesége. Akkor hallottam meg a hangokat. Suttogtak, kiáltoztak, esdekeltek… Oly sokan voltak! „Ez volna az Innentúl? – tanakodtam. – Csak a halottak hangjától visszhangzó üresség?” Sem végtelen béke, sem végtelen bölcsesség, sem pedig örökkévaló nyugalom. Meg kell mondjam, elég nagyot csalódtam.
– Egyszer csak ráébredtem, hogy a hangok elhalkulnak, és egyszerre felsóhajtottak, mintha rémült várakozásba csendesültek volna. Aztán az egyikük megszólalt, de különbözött a többitől. Azok vékonyan fuvoláztak, mint egy elsuttogott dal utolsó visszhangjai. Ez egy erős, tiszta hang volt, egy kiteljesedett, ámde vénséges vén léleké. – A Szövetséges hangja – mondta Vaelin, és visszaemlékezett, milyen ősin, milyen fagyosan kongott, mielőtt Dahrena visszahozta volna az Innentúlból. – Ezt a nevet csak sokkal később ismertem meg. De igen, ő volt az. És ajánlatot tett nekem. „Visszaviszlek – ígérte ha ráállsz, hogy a hordozóm légy.” Elborított a rémület, nemcsak tőle, hanem a lehetőségtől, hogy talán az örökkévalóságig kell senyvednem ebben a végtelen semmiben. Olyan rémületet éreztem, hogy akár azonnal is beleegyeztem volna, ha nem hallok ki valamit a hangjából: határtalan, kétségbeesett éhséget. Vágyott arra, amit bennem érzett. Olyan ellenállhatatlan erővel áradt belőle, hogy viszolygást éreztem, és rögtön tudtam: vannak rosszabb sorsok a halálnál. – Érezte a dacomat, az irtózatomat, és én megéreztem az akaratát. Az Innentúl olyan hely, amely valójában nem hely, hanem a lelkek otthona, de egyben a fájdalom otthona is, ha valaki ért hozzá, hogyan okozhat fájdalmat. És ő értett hozzá. Éreztem, hogy tép és szaggat, foszlányokra szakítja szét a lényemet és végigkorbácsol az akaratával, nem gyűlöletből, hanem kiszámított, kínzó lobbanásokkal. „Szolgálj! – követelte újra. – Amíg van lelked, amivel szolgálhatsz!” Nem hallottam gyűlöletet a hangjában, mert úgy hiszem, addigra már túl volt a gyűlöleten; a végtelen hosszú évszázadok kilúgozták minden gyűlöletét, és csak a tiszta céltudatosság maradt. – Vergődtem, sikoltoztam, zokogtam… könyörögtem. De továbbra is ellenálltam. Ekkor megéreztem egy másik, az övétől különböző akarat jelenlétét. Valami más volt, valami kevésbé ősi, de a maga módján ugyanolyan erős, ahhoz legalábbis elég erős, hogy kiszakítson a karmai közül. Éreztem, hogy a lelkem újjászületik, bár még mindig sok hiányzott belőle, a gyermekkor és barátság emlékei örökre elvesztek. Ma már nem emlékszem az anyám arcára, vagy a feleségem nevére, aki annyira meggyűlölt. – A megmentőm szólt hozzám, mégpedig asszonyi hangon. Az akarata oly nagyban különbözött a kínzómétól! Ahol az utóbbi megkínzott, ott az előbbi csillapította a fájdalmat, és elűzte a rémületet. „Még nem vagy
készen – mondta nekem. – Láttam a halálodat, sokéletű ember, és ez még nem az. Keresd a hozzád hasonlókat, mentsd meg őket, ahányat csak tudsz, mert amikor visszatérsz, az ő erejük fog megtartani téged, és elhozni a végzetet, amelyre majdan vágysz.” Aztán csak három másik szót szólt, mielőtt kivetett a semmiből, vissza a testembe. A seordah még mindig ott állt, és meglepetésében összerezzent, amikor felnyitottam a szememet. Az ujjaim közül szivárgó vérből úgy ítéltem, csak néhány pillanatra lehettem távol. Az erdei ember akkor mondott valamit, kissé ingerültnek tűnt, és az övéhez nyúlva kést rántott… majd eldobta, amikor elismételtem neki az Innentúlban hallott három szót: „Nersus Sil Nin”. – A vak asszony küldött vissza – mormolta Vaelin. – Ott van ő is, az Innentúlban, és háborút vív a Szövetséges ellen. – Talán egykor vívott, de most már… – Erlin a fejét rázta. – Most már úgy látszik, semmi sem korlátozza a szörnyeteg egyre gyarapodó hatalmát. Vaelin elfojtotta az ezernyi kérdést, ami felvetődött benne. Már hozzászokott régen, hogy a válaszokra csak lassanként találhat rá. – A seordah harcos meggyógyított téged. – Igen, odahívta a társait, és elvittek a táborukba. Súlyos sebet szereztem, és hónapokig nem utazhattam tovább. Megtanultam a nyelvüket, a legendáikat, az igazságot arról, miként rabolta el tőlük a földet a népünk. Azt is megtudtam, hogy az erdejüket semmiféle Sötét varázslat nem védi, csak a tudásuk és a vitézség szül annyi félelmet, hogy visszatartson bennünket. Idővel aztán elbúcsúztam tőlük, és útra keltem, hogy beteljesítsem a Nersus Sil Nintől kapott küldetést. Nem bizonyultam mindig kitartónak a feladataimban, olykor elkalandoztam, és fárasztottak az emberiségre jellemző, gyakorta ismétlődő hibák és gonosztettek. De úgy hiszem, végül megtettem, amit… – felnézett a párába burkolózó lépcsőkre a fejünk fölött – …amit tudtam. ♦ ♦ ♦ A hegytetőn olyan sűrű némaság honolt, mint a köd, amely beborította a tájat, és csak halovány formákat láttak a kavargó ködfátyolban, ahogy megmászták az utolsó néhány lépcsőfokot. Erlin kissé belerogyott az erőfeszítésbe, és nehézkesen a botjára támaszkodott, miközben zaklatottan
vizslatta a homályos árnyalakzatokat. – Gyűlölöm ezt a helyet – lehelte, aztán felegyenesedett, és megindult előre. – De hát úgy képzelem, azok is gyűlölhették, akik építették. Elindultak a párában, és az árnyak épületegyüttesekké olvadtak össze. Mindegyiket azok a kezek építhették, amelyek a hegy lábánál található romokat. Leginkább földszintes lakóépítményeknek látszottak, más kisebb méretű épületekkel, amelyeket Vaelin tárházaknak nézett. A település mintha csak a romba dőlt város kicsinyített mása lett volna. Persze ezeket a házakat nem lehetett romosnak mondani. A csend egyre nyomasztóbbá vált, ahogy átmentek az épületek között, az üres ajtónyílások és ablakok közönyösen tűrték a jelenlétüket. Annak ellenére, hogy romokat nem találtak, Vaelin érezte, hogy ősi helyen járnak: a házak sarkait lesimították és lekerekítették az elemek. A romba dőlt városhoz képest itt nem álltak szobrok, csak az ajtók és ablakok fölé vésett megfakult jelképek, amelyeknek a jelentését elvitte a több évszázadnyi eső és szél. Akárki is építette ezt a helyet, szemmel láthatóan nem maradt ideje vagy hajlandósága művészien kivitelezni az építést. Néhány pillanat alatt elhagyták az utolsó építményt is, és egy széles, lapos kör szélén álltak, amelynek közepén egyetlen lapos tetejű követ találtak. – Emlékkő – ismerte fel Vaelin. Erlin bólintott, és a társa enyhe reszketést érzékelt a vándor hangjában, amikor hozzáfűzte: – Az utolsó. Ráadásul nem is akárki, hanem egy isten faragta. Vaelin szája akaratlan vidámsággal széthúzódott, és vigyorogva Erlinhez fordult: – Minden isten merő hazugság. Ezen nevettek egyet, de csak röviden, mert jó kedélyük lármáját csakhamar elnyelte a ködfüggöny az ősi kövek közepette. – Nos. – A hosszú életű ember keményebben megragadta a botját, és elindult előre. – Lássunk hozzá! A környező épületekhez hasonlóan a kő széleit legömbölyítették az évszázadok viharai. A teteje sima volt, mindenféle jelölés nélkül való, a közepén a bemélyedés egy tökéletes körforma. – Korábban is megérintetted már? – kérdezte a várúr. – Már négyszer. Gyakran keresem fel az ősi helyeket, az utazásomon hallott mítoszok és legendák alapján. Az egyik elfeledett, fenséges és égbe magasodó városról mesélt, amelyet vad törzsek őriznek a hegyek között.
Nem igazán ért meglepetésként, hogy a valóság egyáltalán nem emlékeztet a legendára. A kettő ritkán egyezik. A vándor kinyújtotta a kezét, és a kő fölé tartotta, aztán Vaelin szemébe nézett. – Készen állsz, testvér? – Már kétszer érintettem ilyen követ életemben – vallotta be a várúr, és látta, hogy Erlin ujjai remegnek. – Tudás van mögöttük, de veszély nincsen. Erlin újra felnevetett, ezúttal élesebben. – Minden tudás egyben veszély is valakire nézve. Vaelin kinyújtotta a kezét, és Erlin megfogta, aztán összefonták az ujjukat. A halhatatlan lehunyta a szemét, nagy levegőt vett, és együtt leeresztették a kezüket a kőre.
NEGYEDIK RÉSZ Janus Al Nieren király alpiri időszámítás szerint az Új Nap tizedik évében született, az alpiri asztrológusok által „Ágaskodó Oroszlán”-nak nevezett csillagállásban. A király csodálói és becsmérlői az elkövetkező évtizedekben egyaránt előjeleket láttak ebben a tényben. Ezzel szemben a lánya a viszonylag földhözragadt „Szalmabála” együttállás alatt jött a világra, amelyet az újonnan learatott búzára való hasonlatossága folytán neveztek így. Hogy a Birodalmi Asztrológusok Hűséges Céhe nemrégiben úgy határozott, „Bosszúálló Láng”-ra kereszteli át a csillagállást, sokat elárul a királyság történelmének alakulásáról nem is beszélve az asztrológusok mesterségének megkérdőjelezhető hitelességéről. – VERNIERS ALISHE SOMEREN, AZ EGYSÉGES KIRÁLYSÁG TÖRTÉNETE: BEVEZETÉS AZ EGYSÉGES KIRÁLYSÁG NAGYKÖNYVTÁRA
VERNIERS ELBESZÉLÉSE
– Tudott róla? A kikötőt néztem, miközben a hajó közeledett. A kikötőhely gigantikus méretei híven tanúskodtak Alpira eredeti rendeltetéséről, amely a Boraelióceán déli részének legnagyobb kereskedelmi gócpontjaként létesült. Öt kilométer hosszú ívben húzódott a számolatlan révhelyek és mólók széles kötege, amelyeknél temérdek hajó horgonyzott. Valójában a számuk a szokásosnál is többnek tűnt, és amint közelebb siklottunk, kiderült, hogy a legtöbbjük hadihajó. Minden járművön dolgozók hada munkálkodott, acéllapokat kalapáltak a hajótestekre, és hajítógépeket emeltek be a helyükre. Emeren császárnő a fővárosba rendelte a flottáját – találtam ki. – Vajon minek? – Uram? – szólongatott Fornella. Ma felkötötte rohamosan őszülő haját, hátrahúzva az arcából, amely a szaporodó ráncok ellenére továbbra is elragadó volt. Egyszerű ruhájában és szorosan fejére csavart kendőjével tisztességes családanya látszatát keltette. A parton állók talán a kapitány feleségének hihették. A gondolat halk kacajra ingerelt. Fornella bosszankodva összevonta a szemöldökét, de nem hagyta magát mellőzni. – Tudott róla, ugye? Tudott rólad és a Reménységről. Vállat vontam, és alig láthatóan biccentettem. A nő a kapitányra pillantott, és közelebb húzódott. – Fizess a kalóznak, uram, hogy vigyen el innen minket! – Küldetéssel jöttünk, mélyen tisztelt polgár. – De nem kell az életed árán teljesítened. – Az életemet már régen a császáromnak ajánlottam. A törvény úgy rendelkezik, hogy most az utódjának ajánljam, bölcs tanácsommal egyetemben. – Tényleg azt hiszed, hogy meghallgat? – Biztos vagyok benne, hogy igen. Amit azután tesz, azt már én sem tudom megjósolni.
Lehorgonyoztunk az egyik kisebb kikötőhelyen a kikötő északi pereméhez közel. A zaklatott, fiatal kikötői hivatalnok kétszeres horgonydíjat kért a kapitánytól. – Az Egységes Királyság és a Meldenei-szigetek küldönceként érkeztem – morogta a kapitány. – Ez legalább valami kedvezményt ér! – Az ám, csak a hajód tele van fűszerrel – felelte a fiatal kikötőőr –, mi pedig kikötőhely szűkében vagyunk. Átnyújtotta az írásbeli engedélyt, aztán várakozón kinyújtotta a tenyerét. – Valami baj van? – kérdeztem, közelebb lépve. A fiatalember egy hosszú pillanatig csak nézett rám értetlenül, aztán elsápadt és hátralépett. – Verniers nagyúr – suttogta. Hozzászoktam, hogy a birodalom felvilágosultabb területein ismerik a nevemet, de a hírnév leginkább udvarias bókokat váltott ki az emberekből, akik aztán meghívtak, hogy különféle tudós események résztvevője legyek. Ezért hát némileg megijedtem a pallón lefelé botladozó, fehér arcú bürokrata látványától, aki végül fejvesztve iszkolt a mólón, de még jobban megrémültem, amikor kis idő múltán visszatért egy osztagnyi katona kíséretében. Futva közelítettek a hajó felé, a fiatal hivatalnok a nyomukban loholt, és vadul mutogatott, azt kiáltozva a mólón szorgoskodó rakodómunkásoknak: – Az áruló! Az áruló visszatért! – Azt hiszem, kapitány – mondtam, miután megragadtam a könyves zsákomat és a hajópalló felé indultam –, jobb lesz, ha te most kihajózol. – A hajóurak a lelkemre kötötték, hogy védjelek meg – válaszolta, de ravasz szeméből kiolvastam a mólón kibontakozó események felett érzett aggodalmát. – Hálás is vagyok a segítségedért – nyújtottam feléje a kezemet, bár azt vártam, hogy figyelmen kívül hagyja. Ehelyett viszont szorosan megragadta, és szánakozva elfintorodott. – Jó szerencsét, tisztelt nagyuram! – kívánta meglepően helyes alpiri kiejtéssel. – Neked szintúgy. – Fornellára pillantottam, aki félve méregette a közeledő katonákat. – Hálás volnék, ha a hölgyet visszavinnéd a királyságba. – Nem – tiltakozott a nő, és mély levegőt vett, aztán mosolyt erőltetve az arcára mellém állt. – Elvégre küldetésünk van.
A kikötőhídról néztük, ahogy a kapitány kemény szavakkal hajtja az evezőket forgató legénységét, és egyre jobban távolodnak a mólótól. A tengerészek aztán már parancsszavak nélkül is elboldogultak, és a fedélzetmester sietős dobütemére a nyílt tenger felé tartottak. – Mi volt a neve? – kérdezte Fornella. – Úgy értem, a hajónak. – Nem jutott eszembe megkérdezni. – Odafordultam a katonák felé, akik lefékeztek tőlünk nem messze. A páncéljukból ítélve gyalogos újoncok lehettek, fél tucat ifjú egy kevésbé fiatalos őrmester parancsnoksága alatt. – A neved! – rivallt rám a tiszt felé masírozva, és kemény tekintetét az arcomon járatta. – Verniers Alishe Someren – válaszoltam. – Császári krónikás… – Nem vagy az! – mordult a katona, és a kardjára tett kézzel közeledett. – Többé már nem! ♦ ♦ ♦ A kikötőmester hivatalába vittek, egy robusztus épületbe, ahol néhány cellát tartottak fenn a csempészeknek, vagy a túl sokat hepciáskodó tengerészeknek. Az izgága hivatalnoknak hála, mire a katonák körbevettek bennünket, kisebb tömeg gyűlt össze a mólónál. – Ha már letartóztattok – mondtam az őrmesternek –, legalább jogom van hallani az ellenem felhozott vádat. – Csendet! – ripakodott rám elvörösödő arccal, és a rakparton gyülekező csőcseléket vizslatta. – Örülhetsz, ha anélkül el tudlak vinni innen, hogy ez a népség fellógatna a legelső árbocra. A falak vastagsága ellenére most is hallottam a tömeg gyűlölködő csaholását. A „Bitóra az árulóval!” és a „Bosszút a Reménységért!” tűnt a két leggyakrabban ismételt szózatnak. – „Csak az Alpiri Birodalomban tisztelik igazán a törvény szavát” – idézte Fornella kissé keserű hangon. Mint mindig, most is dühítően pontosan emlékezett az írásaimra. – „Az igazság mindenkit megillet, rangjától függetlenül. Mindenki egyenlő bánásmódban részesül a törvény előtt, a legalantasabb koldustól a császárig. Fel-alá körözött a cellában, mint egy vadállat, és olykor összerándult az arca, amikor a tömeg dühe fellángolt. – Mit tettél, hogy ilyen haragot váltottál ki belőlük, uram? – szegezte
nekem a kérdést, nem kevés gúnnyal – Talán a császárnőt sértetted meg valamivel? – Nem volt kötelező maradnod – hívtam fel a figyelmét a tényre. A nő felsóhajtott, és leült mellém az igénytelen padra, és végigfuttatta a kezét a haján. Bosszankodva sóhajtott, amikor ezüstös fürtök maradtak az ujjai között. – Hová mentem volna? Néztem, ahogy a kisablakon át beáradó fény felé tartotta a hajat. Arra gondoltam, hogy patinás rézszálakhoz hasonlítanak, és magamban ezt is hozzáadtam a később papirosra vetendő megfigyelések jegyzékéhez, amennyiben lehetőségem nyílik rá. – Ez történik, amikor nem kapod meg az áldottak vérét? – A legjobb tudásom szerint a Szövetséges szolgái közül senki másnak sem kellett még átmennie ezeken a megpróbáltatásokon. Persze néhányan odavesztek: merénylet áldozatai lettek, vagy háborúban estek el, hiszen a volári politika már csak ilyen. De ha már egyszer megkapták a Szövetséges ajándékát, egy sem próbált meg létezni anélkül, hogy táplálkozna. Fornella kinyitotta a markát, és hagyta, hogy a hajszálak a földre szállingózzanak. Egy pillanatra megmozgatta az ujjait a napfény sugarában, és halvány mosoly játszott az ajkán. – Különös, de egyáltalán nem hiányzik. A halandóságnak is megvannak a maga kellemes velejárói. Megzördült a zárban a kulcs, és csizmacsattogás jelezte, hogy látogatónk érkezik. Felálltam, hogy köszöntsem a magas alakot, aki megállt a rács másik oldalán. A félelmes termetű fickó egykor szép arca most valamelyest viharvertnek tűnt, és rövidre nyírt hajában már többségben voltak az ősz szálak. – Hevren – köszöntöttem, és megfigyeltem az egyenruháját, meg a mellvértje közepén domborodó csillagot, a zászlóaljparancsnokok címerét. – Látom, végül előléptettek. – Verniers uram. – Közömbös hangon szólt, de a szeme mélységes gyanakvásról árulkodott, amikor rólam Fornellára vetült a tekintete. – Ez kicsoda? – Fornella Av Entril Av Tokrev – mutatkozott be a nő, amikor talpra állt. – Valamikor a Volári Birodalom nemesasszonya voltam, most az Egységes Birodalom nagyköveteként jöttem Lyrna királynő kegyelméből. Hevren felém fordította a pillantását.
– Árulónak kiáltanak ki, és most egy volárival mutatkozol. Meg kell mondjam, uram, kezdem megkérdőjelezni a bölcsességet, amivel kérkedsz. Árulónak kiáltanak ki… Minden hamissága ellenére, a vádat nem volt könnyű elviselni. Annyi mindent, annyi évemet adtam a birodalomnak, és most ez a hála. – Tudhatom, hogy ki vádol? Harag görcse rándította meg a parancsnok arcát, és közelebb lépett. – Emeren császárnő maga nevezett árulónak – csikorogta rekedt hangon. – Ezért hát azt javaslom, nagyon jól fontold meg minden szavadat! Volt idő, amikor elhátráltam volna egy ilyen férfi elől. Ezek a vadállatok mindig igen felzaklattak. De úgy látszott, annyiszor találkoztam a fajtájukkal, hogy korábbi félénkségem nyomtalanul elszállt. Végeredményben ők is csupán emberek voltak, akik tudták, hogyan kell ölni. Ahogy én is. – Hallhatom a vád részleteit? – firtattam ezért a szemébe nézve. Látható nyugalmamon elgondolkodott, és ahogy elhátrált, a haragja elpárolgott. – Mindent a maga idejében – válaszolta –, ahogyan a törvény is kimondja. – Elhallgatott, és komor beletörődéssel nézett. Sohasem rajongtunk egymásért, de valamiféle kölcsönös tisztelet vezérelte a tetteinket, akármilyen nehezen is mutattuk ki. – Csak annyit kellett volna tenned, Verniers – mondta hirtelen –, hogy végignézed a haláltusáját. Olyan nehéz lett volna megtenni? ♦ ♦ ♦ Azt beszélik, a Távolnyugat kereskedőkirályai olyan hatalmas palotákban élnek, hogy egész városokra emlékeztetnek. Több hold földön terülnek el, és számolatlan szolgát foglalkoztatnak. A nagyságuk nemcsak a méretükön, hanem a vagyonukon is múlik, ám még nekik sem sikerült olyan épületet tervezni, amely felülmúlhatja az Alpiri Birodalmi Palotát építészeti gazdagságában. Egy magas dombon állt, amelynek meredek lejtői egyenesen a Tamerin-folyó széles vizéhez futottak. Az épület olyan időkben született, amikor a szerénység és önmegtartóztatás nem szerepelt az alpiriak erényei között. Az alapvetően hatszögű, csillag alakú építmény szárnyai egy kupolával borított, kör alakú központi épületből nyúltak ki, és
persze a kupola ragadta meg először Fornella figyelmét. – A császáraitok el akarják vakítani az alattvalóikat? – firtatta, a szemét a kezével ernyőzve. A déli nap magasan ragyogott az égen, és a kupola olyan erősen lángolt, hogy az alakját sem lehetett kivenni. Én mindig úgy gondoltam, a legjobb naplementekor megtekinteni, amikor a narancs izzás úgy játszik az ezüst felszínen, mint a gyertyaláng, és addig pislákol, míg az est leszálltával végleg ki nem huny. Néha Seliesennel kilovagoltunk a falakon túlra, és egy dombtetőről csodáltuk a látványt. Azt mondta, egy versen gondolkodik, amely talán megragadhatja a jelenség szépségét, de ha valaha papirosra is vetette, én sohasem olvastam. Hevren két teljes lovassági századdal kísért bennünket a mólóról, bár még ez is épphogy elegendő volt a gyülekező csőcselék megfékezésére, akik mindenképpen beváltották volna fennhangon rikoltozott fenyegetéseiket. De nem a fenyegetések fájtak a legjobban, hanem az arcok, amelyeket a Hevren martalócai által vágott, keskeny folyosón átnyomulva láttam magam előtt. Minden ábrázatot eltorzított a gyűlölet: a férfiakét, nőkét és gyermekekét egyaránt. Akármilyen hazugságokat is híreszteltek rólam, a nép láthatólag egységesen elhitte azokat. Akkor megértettem, hogy bármi is történjék, az otthonomat végleg elveszítettem. Nemcsak azért, mert ezek az emberek soha többé nem fogadnak el, hanem inkább azért, mert sohasem bocsátottam volna meg a hiszékenységüket. Al Sorna egyik mondata jutott eszembe, amikor kijutottunk a tömegből, és ügetésben megcéloztuk a palotát. Janus királyt idézte akkor, amikor a királya megszállás előtti fondorkodásáról mesélt: „Ha a megfelelő hazugságot mondod, a nép elhiszi.” Miközben megközelítettük a palotát, Hevren lefordult az útról és el a főkaputól, az északi fal és egy sokkal kevésbé díszes bejárat felé vezényelve a csapatot, a Katonakapu felé, amelyet a palotaőröknek, szolgáknak és a ritka császári foglyoknak tartottak fenn. Ritkán vetődtem el a palotának ebbe a szárnyába, és megütköztem a szertartásosság és tisztaság teljes hiányán, amely az udvar zavartalanul és könnyen élő, magas rangú tagjait jellemezte. Ez a fal dolgos műhelyektől és istállóktól nyüzsgött, és az egész hely fölött ételek és trágya keveredő gőze lebegett. Utazásaim előtt talán elfintorodtam volna egy ilyen hely láttán, de most mindössze enyhe kellemetlenséget éreztem, hiszen az előző évben sokkal kellemetlenebb élmények zaklatták az érzékeimet. Egy ember üdvözölt bennünket, akire még Al Sorna tárgyalásáról emlékeztem. Egy izmos fickó egyszerű fekete öltözékben, aki láncot vitt
húsos markában. Nem láttam értelmét ellenkezni, ezért lemásztam a nyeregből, és odatartottam neki a csuklómat. Morgást és fenyegetést vártam a foglártól, miközben elrendezte bilincseimet, de ehelyett mély meghajlással és higgadt tisztelettel köszöntött. – Uram, már régen szerettem volna veled személyesen szót váltani… – Elakadt, és zavartan felemelte a láncokat. – De nem így. – Hagyd, Raulén! – szólt rá Hevren a foglárra. – De hát közvetlenül a császárnőhöz kell vinni, nagyra becsült parancsnok! – A császárnő biztonsága az én feladatom. Majd én elkísérem Verniers uraságot a cellájába a megfelelő időben. A palotában könnyű eltájékozódni a belső tér logikus elrendezésének köszönhetően; minden folyosó az épület középpontjába vezetett, ahol a császár, pontosabban a császárnő az udvartartását vezette. Ugyanakkor a folyosók szokatlan hossza gyakran bőséges időt hagyott a töprengésre és esetlen társalgásra. – Azon gondolkodtam – próbálkoztam –, Aluran császár halálával kapcsolatban… – Csaknem nyolcvan esztendős volt, és mindennap egyre törékenyebb lett – jelentette ki Hevren kurtán. – Nincs ebben semmiféle rejtély, uram, semmi, aminek utána kellene járni. – És a végakarata? – A hagyomány megkövetelte, hogy az uralkodó, amint uralkodása végéhez közeledett, megfogalmazza a végakaratát, dicsérve mindazokat, akik életében szolgálták, és útmutatást nyújtva az utódjának. – Téged bőkezű hagyaték illet – felelte Hevren. – Földek az északi parton, életjáradék, továbbá több ritka kötet a Birodalmi Könyvtár polcairól. Hogy megtarthatod-e őket, az már… – Nem érdekel a hagyaték – szóltam közbe. – Csak az, hogy milyen útmutatást hagyott a császárnőnek. Hevren némán lépkedett mellettem egy darabig és az arca észrevehetően egyre inkább elkomorult, ahogy közelebb értünk a birodalmi trónterem bejáratához. A hatalmas mahagóni ajtószárnyak csaknem hat méter magasan tornyosultak előttünk. – Csak egyetlen sort írt neki – mondta. – „Hagyj fel minden pazarlással!” – Hevren! – cövekeltem le, ezzel őt is megállásra kényszerítve. A
körülöttünk haladó őrök kardot rántottak. Rájuk sem hederítettem, csak közelebb léptem a parancsnokhoz, és halkan, őszinte hangon folytattam. – Meg kell hallgatnia! Akár elítélt vagyok, akár nem. Hallania kell, amit mondani akarok, ahogyan ennek a nőnek a mondanivalóját is! – Én katona vagyok – jegyezte meg Hevren, és megfordult, amint a széles ajtó kitárult. – Nem tanácsnok. Állt egy helyben, és intett, hogy lépjek be. A tekintete inkább tiszteletet mutatott, mint fenyegetést. Fornellára pillantottam, aki jól látható zaklatottsággal nézett körül a trónteremben. – Az én fejem kell neki – nyugtattam meg. – Amikor levéteti, vedd rá, hogy meghallgasson! A birodalmi trónterem kör alakú, amelyet minden oldalról a széles kupolát tartó, vastag márványoszlopok vesznek körbe. A tróntermen kívül nincsenek ülőhelyek, az pedig középen áll, egy emelvényen. Az emelvény maga tömör, henger alakú és egyre elkeskenyedő tömbökből épült, amelynek hat lépcsőjén állt a birodalmi tanácsosok gyülekezete. Az egyes tanácsnokok rangját az emelvényen elfoglalt helyük jelölte: a rangidős katonai vezetők a legalacsonyabb lépcsőn, a jogalkotók és tudósok a második vagy harmadik emeleten foglaltak helyet. Én magam egyedülállónak számítottam abban a tekintetben, hogy birodalmi történész előttem még nem állhatott a negyedik lépcsőre. Csak a Reménység, vagy a császár által legmegbecsültebb tanácsot nyújtó bölcsek kerülhettek az ötödik lépcsőre. A hatodik lépcső mindig üresen maradt: ez emlékeztette a jelenlévőket, hogy az Alpiri Birodalom uralkodójának végül egyedül kell viselnie a hatalom súlyát. A szemem gyorsan végigfuttattam a tanácsnokokon. Néhány arcot ismertem, akik azonban vagy nem akartak a szemembe nézni, vagy leplezetlenül, habár némileg erőltetett dühvel bámultak. Meglepve tapasztaltam, hogy kettőjük az ötödik lépcsőn foglal helyet, és rajtuk kívül még egy katona is. Horon Nester Everen, a birodalmi csapatok főparancsnoka sosem állt könnyen kiismerhető ember hírében. Részben azért, mert szokása szerint mogorva ábrázatot vágott, de az elmúlt években még inkább azért, mert Marbellis utolsó rohamánál kiterjedt égési sérüléseket szenvedett, amely heget hagyott az arca bal oldalán, a homlokától a nyakáig. Az ötödik emeleten álló másik két ember arcáról viszont annál könnyebben olvastam. Merulin Nester Velsus, a birodalmi ügyész sohasem tekintett rám sok kedvességgel, ahogy én sem őrá. Mindig
úgy láttam, mint aki folyton-folyvást a mások gyengeségeit kutatja, mintha csak mindenható ítélőerejét kívánná igazolni. Mélységes ellenszenvét látva arra következtettem, hogy jelenlegi kellemetlenségeim igazolták régóta dédelgetett gyanúit. Viszont figyelmemet csakhamar magával ragadta az emelvény tetején ülő alak. Utoljára Lineshben láttam, amikor a Szigetekről tért vissza. Lement a pallón a mólóra, és egyedül távozott, anélkül, hogy hátranézett volna. A hajóút alatt egyetlen szót sem váltottunk, és ahogy a fedélzeten fel-alá járkáló nő arcát néztem, amely a kicsinyes gyűlölet állandó, végtelen grimaszába fagyott, meggyőződhettem róla, hogy kettőnk között sohasem jöhet létre semmiféle kiegyezés. Én már elveszítettem a gyűlöletemet, de ő foggal-körömmel ragaszkodott az övéhez. Akkor született meg az elhatározás. Az Al Sorna meséje által újjáélesztett tudósi kíváncsiságom válaszokat akart kapni a temérdek feszítő kérdésre, amelyek a királysági hadúr nyomán maradtak bennem. Visszatértem az udvarba, hogy elmeséljem a Szigeteki eseményeket a császárnak, majd a Királyság felé tartó hajóra ültem. Idővel persze megbántam, hogy ilyen elhamarkodottan határoztam. Habár Emeren császárnőt elnézve a jelenlegi helyzetemen az sem változtatott volna, ha akkor maradok. Arcának nemes vonásai mozdulatlan álarcba merevedtek. Nyugalmasan és ellenségesség nélkül tekintett rám. A szeméből azonban mégsem tudta kiűzni az érzelmeket. A lelkembe fúródó, várakozással csillogó tekintete arról árulkodott, hogy akármennyire is tetteti a semlegességét, a sorsomról már réges-régen határozott. – Verniers bácsikám! – Megriadtam az örömteli kiáltásra. Pillantásom egy kisfiúra esett, aki az egyik oszlop mögül került elő. Iveles sokat nőtt a hónapok alatt, amióta nem láttam. Szikársága a korán érkezett kamaszkor jeleit mutatta, de megőrizte kisfiús lelkesedését. Felém futott, fittyet hányva a körülöttem álló katonákra. Mindkét kezében egy-egy játékkatonával átölelte a derekamat, és apjától örökölt szemével nézett fel rám. Egy pillanatra se köpni, se nyelni nem tudtam. – Hoztál nekem valamit az északi földekről? – kérdezte tőlem, aztán szinte szünet nélkül folytatta: – Rossz emberek jöttek, hogy megöljenek Anyámmal együtt, de az egyik jó emberré változott, és elengedett minket, aztán Hevren megverekedett velük, és a villa leégett, és… – Iveles! A császárnő már talpon volt. Arcát nem hagyta el a nyugalom, de ez
pillanatokon múlt. Minden őr kezében kard fénylett, kivéve Hevrenében, aki leguggolt, hogy finoman lefejtse a fiú karját a derekamról. Iveles arca makacsul összeráncolódott, és még jobban szorított. – Semmi baj, Iveles – mondtam neki, és a vállára helyeztem a kezemet, hogy lágyan eltaszítsam magamtól. – Sajnálom, de elfelejtettem az ajándékot. Azonban hoztam neked egy történetet, remélem, hamarosan elmesélhetem. Most menj szépen az édesanyádhoz! A fiúcska neheztelő pillantást vetett Hevrenre, aztán sarkon fordult, és az emelvényhez futott, majd a lépcsőkön feliramodva odaállt az anyja mellé. Néztem, hogyan vonja védelmező ölelésébe a császárnő, miközben a tekintetét még mindig rajtam tartotta. Rájöttem, viszolygását részben a fia és köztem meglévő közelség okozza. Miután a császár kinevezett a fiú történelemtanítójának, sok órát töltöttünk együtt, és bár én megpróbáltam leszoktatni róla, bácsikájának nevezett. „Te és apám olyanok voltatok, mint a testvérek – vélte. – Mostantól a nagybátyám leszel. Úgy sincs másik.” A császárnő végigsimította a gyermek haját, és halkan mondott neki valamit. – De én maradni akarok! – tiltakozott Iveles. A császárnő hangja egyre inkább megkeményedett, és a fiú duzzogva kicsücsörítette a száját, majd elcsattogott az emelvény mögé. Gyors lépéseinek visszhangja végigzengett a termen, miközben más szórakozás után nézett. Emeren némán ült még egy darabig és kimunkált érdektelenséggel nézett engem, aztán Fornellára fordította a tekintetét. Szája egy pillanatra összerándult az undortól. – Velsus nagyúr – szólította udvari ügyészét –, a fogolynak joga van hallani az ellene felhozott vádakat. Velsus meghajolt az úrnője előtt, majd felém fordult, és a köntöse redői közül kivett egy tekercset. – Verniers Alishe Someren nagyurat, birodalmi krónikást és legfőbb tudóst ezennel árulással vádoljuk – olvasta. – Közhírré tétetik, hogy hiteles vallomás alapján Verniers nagyúr összeesküdött Vaelin Al Sorna császári fogollyal, hogy elérje annak szabadon bocsátását, és kibújhasson a vétkeiért járó igazságos büntetés alól. Közhírré tétetik továbbá, hogy Verniers nagyúr összejátszott egy idegen hatalom, azaz a Volári Birodalom ügynökeivel, hogy bántalmazza a császárnő és fia, Iveles személyét. Tehát most megtudtam: nem is egy, hanem két hazugság. Magam sem tudom, miért, de ekkor jeges nyugalom járt át, ahogy azt sem értem, miként
volt annyi lélekjelenlétem, hogy tőrt mélyesszek Tokrev tábornok koponyája alá. Lehetséges, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a félelem háttérbe szorul. – Hiteles vallomás? – Csak ennyit kérdeztem. Velsus nagyúr pislantott, és arra következtettem, hogy valami dühös kitörést várt, amelyben bizonygatom az ártatlanságomat, amelyet kétségkívül belém fojtott volna valami előre begyakorolt és megfelelően színpadias cáfolattal. Ámde hamar visszanyerte a hidegvérét, és az ajtónállók felé intett. – Hozzátok be a tanút! Már vártak – jöttem rá, miközben csendben ücsörögtünk. – Túl jól előkészítették a csapdát. Annak rendje és módja szerint bevezették a szemtanút, egy egyszerű ruházatú, az északi birodalomra jellemző kinézetű fiatal nőt. Sötét haja és olívaszínű bőre volt, kivéve a nyakán látható szürkésvörös csíkokat. Láthatólag megfélemlítette a környezete, mert összekulcsolt kézzel és lehajtott fejjel állt. A tekintete egy pillanatra megállapodott rajtam, aztán el is kapta rögvest. – Mondd a neved! – utasította Velsus nagyúr. A fiatal nő kétszer felköhögött, mielőtt sikerült kinyögnie a választ, és a hangját még akkor is rosszul leplezett reszketés színezte. – Jervia Mesieles. – Ez a férjezett neved, nemde? – szegezte neki Velsus. – Igen, uram. – Mondd a lánykori neved! – Jervia Nester Aruan. – Pontosan. Az apád Linesh néhai kormányzója volt, nemde? – Igen, uram. – Igazából a Reménységünk Gyilkosának megszállása idején látta el intézői feladatait a városban. Egy olyan megszállás alatt, amely sokak szerint a vöröspestis-járvány kitöréséhez vezetett. Ebben a járványban csaknem te is odavesztél, igaz? Jervia keze megrándult, és feltételeztem, azon viaskodott, nehogy megérintse a nyakán látható vörös nyomokat. – Így van, uram. – Azonban a Reménységünk Gyilkosa közbenjárására megmenekültél, aki gyógyítót hívott a hazájából. Tehát mondhatjuk, hogy az apád tartozott a
Reménységünk Gyilkosának, nem igaz? Jervia lehunyta a szemét, felemelte a fejét, és nagy levegőt vett. Amikor felnyitotta a pilláit, és rám nézett, láttam benne a félreérthetetlen bocsánatkérést. – Mondhatjuk, uram – felelte küszködve, a vonakodó színésznő hangján. – Azt beszélik – folytatta Velsus –, hogy az apád kapott egy ajándékot a Reménységünk Gyilkosától nem sokkal a letartóztatása előtt. Mi volt az? – Egy kard, uram. A birodalmi ügyész pillantása végigsöpört az egybegyűlt tanácsnokokon, és meglepetésében felhúzta a szemöldökét. – Elfogadta Reménységünk Gyilkosának kardját ajándékba, azt a kardot, amelyet a Reménység isteni vére illetett! Egy nemesebb lelkű ember becsületét talán elviselhetetlen súllyal nyomta volna, de mivel az apád még a várost sem tudta megvédeni, illetve abban is kudarcot vallott, hogy a veresége után a becsületes utat válassza, nem nagyon lep meg. Mondd, volt valami különös ebben a kardban? Jervia újabb mély és rekedt sóhajt hallatott. – Igen, uram. A pengén fura jelöléseket láttam, és olykor… olykor az apám elővette, főleg éjszaka, amikor senki sem látta. Kivonta a kardot, és a penge fura, fehér tűzzel derengett. Meg… megváltoztatta apámat valahogy… Felnevettem, és a nő elhallgatott. Az arca hirtelen krétafehérségű lett, és könnyek jelentek meg a szemében. – Bocsáss meg, tiszteletreméltó hölgyem – szabadkoztam. – Kérlek, folytasd! Velsus felém pördült, és a dühtől összerándult arccal mutogatott. – Jól jegyezzétek meg ennek az embernek a jókedvét, uraim! Lássátok, milyen gyönyört talál a saját gonoszságában! Visszafordult Jerviához, és olyan mérvű erőfeszítésébe került lecsillapodnia, hogy biztosra vettem: az előadásnak nem minden része színház. – Láttad már ezt a férfit korábban, nemde? – Én… – A lány megint egymást tördelő kezére nézett, amely hófehér volt, és reszketett. – Igen… Igen, eljött az apámhoz azelőtt, hogy a Reménységünk Gyilkosát a városba hozták. – Szem- és fültanúja voltál a találkozásuknak?
– Igen, uram. Nem lett volna szabad, de ismertem egy rejtekhelyet az apám dolgozószobájában, ahonnan kihallgathattam a beszélgetést. Merthogy aggódtam. A kard, amely annyira megváltoztatta… és amikor a Reménységünk Gyilkosa visszatért, azon tűnődtem, mit fog tenni. Apám elmondta Verniers úrnak, hogy vissza akarja adni a kardot a Reménységünk Gyilkosának, mire az feldühödött, és árulónak nevezte, majd hozzátette, hívatja a császár katonáit, és letartóztatja… De az apám megmutatta neki a kardot, és az uraság elcsendesedett. Apám meg volt győződve róla, hogy a karddal a Reménységünk Gyilkosa biztosan győzedelmeskedik a Szigeteken tartandó párbajban, és ha Verniers uraság nem ellenkezik, nagy jutalmat kap. – Értem. És miféle jutalmat ígért neki? – Tudást. A Reménységünk Gyilkosa elmeséli az élete történetét, és az őrült Janus király indokait, amivel szentesítette a háborút. – Valóban nagy jutalom. Olyan, amit minden történész becsesnek tartana. Velsus rám emelte a tekintetét, akár a leopárd, amely a sarokba szorított prédát méregeti. – Együtt utaztál a császári fogollyal a Meldenei-szigetekre, ugye? – A császár parancsára – feleltem. – Való igaz, de én úgy emlékszem, magad kérted, hogy ott lehess. És az út alatt a vadember megtartotta a szavát? Elregélte szomorú történetét? – Elmesélt valamit, ami szerintem a megszállásban játszott szerepének részben pontos leírása volt. – És te átadtad neki a kardot. – Aruan kormányzó adta neki a kardot. Amely a többitől semmiben sem különböző, egyszerű fegyver volt. Velsus ingerülten legyintett. – Az északiak köztudottan mesterei annak, miként rejthetik el a varázslataikat. És amikor megérkeztetek a meldenei fővárosba, és megkaptad a jutalmadat, nem érezted kötelességednek, hogy figyelmeztesd Reménységünk Gyilkosának ellenfelét, hogy egy természetellenes praktikákkal győzhetetlenné tett bajnokkal száll szembe? És ezzel nem biztosítottad-e, hogy a Reménységünk Gyilkosa győzedelmeskedjen a párbajban, amely a beszámolók szerint csupán egy szempillantásig tartott, miáltal meggyilkolt Reménységünk nem nyerhetett igazságtételt? – Semmire sem kellett figyelmeztetnem. – Jerviára pillantottam, aki most
már lehajtott fejjel állt, és siralmas szenvedés húzta össze az arcát. – Nem tudom, miféle fenyegetés vette rá ezt a szerencsétlen asszonyt, hogy hazudjon. Fájdalommal látom, hogy miattam kell szenvednie. Ám ha Al Sorna győzött azon a napon, azt nem egy ilyen hétköznapi tárgynak köszönheti, mint egy kard. Velsus lejött a lépcsőn, és kimért lassúsággal elindult felém. – Látjátok, uraim, hogy fickándozik a horog végén? Hogy tekereg, és hogy állít további valótlanságokat? Ez az alávaló ember, aki a császár kegyéből magas rangra emelkedhetett, hajlandó volt eladni magát egy vadember szavaiért, mint a legolcsóbb szajha. Ha ez volna az egyetlen bűne, talán megbocsáthatnánk neki, persze a megfelelő büntetés után, mert hát minden ember gyönge és esendő. Azonban, uram, ennek a hitvány teremtménynek még ennél is nagyobb bűnökért kell lakolnia. Visszament az emelvényhez, és útközben néhány odavetett szóval elküldte Jerviát. A nő rám emelte könnyes, esedező tekintetét, miközben az őrök kivezették, és az ajkai némán szavakat formáltak: „Az apám.” Kurta biccentéssel feleltem, és még egy apró mosolyt is sikerült felvillantanom, mielőtt kivezették a trónteremből. – Alázatosan kérem I. Emeren császárnőt – emelte fel színpadias hangját Velsus, miközben mélyen meghajolt az emelvény előtt –, hogy kegyesen tegyen tanúbizonyságot az ügyben. A császárnő várt egy percet, mielőtt felállt volna, és minden jelenlévőnek le kellett térdelnie. Annak rendje és módja szerint fél térdre ereszkedtem, és intettem Fornellának, hogy kövesse a példámat. Ezt az illemszabályt nem mellőzhettük, mert a császár személye iránt tanúsított tiszteletlenség azonnali halállal büntetendő. Észrevettem, hogy Emeren szeme megállapodik Fornellán, és láttam benne a számítást, mielőtt elfordult. Hiba csúszott a tervébe – értettem meg. – Egy nemkívánatos bonyodalom. – Mint azt minden jelenlévő tudja – kezdte a császárnő nem sokkal a kiválasztásom előtt idegenek magam és a fiam életére törtek. Sok szeretett szolgám odaveszett a támadásban, és mi ketten is csak hajszál híján menekültünk meg. A támadóm egy volári asszony volt és egy szolgája, aki ugyanabból a fanatikus szektából származott, mint a Reménységünk Gyilkosa maga. Megpróbáltatásaim közepette nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ezek a merénylők alapos tudással rendelkeznek az otthonomat illetően, hiszen egyébként hogyan tudtak volna olyan
könnyedén behatolni oda? Mielőtt Hevren parancsnok bátor közbenjárásával megmenekültem, az asszony megszólított. – A császárnő felemelte a karját, és az ujjával rám mutatott rezzenéstelen tekintettel. – Ezt a férfit nevezte meg a tudása forrásaként. Verniers úr nyilvánvalóan azt akarta, hogy tudjam, ő áll a merénylet mögött, amint azt egy irigységben és gyűlöletben elmerült embertől elvárhatjuk. A szemébe néztem, és csak diadalt láttam. Szeretett császárunk – gondoltam. – Mit tettél velünk? Felsóhajtottam, és felálltam, tekintetemet az övébe fúrtam, és még akkor sem fordultam el, amikor Hevren kardéle a torkomnak nyomódott. A császárnő felemelte a kezét, és a fegyver nyomása enyhült valamelyest. – Nem tagadom meg a tárgyalást ettől az árulótól – szólt. – A nép megérdemli az igazságot és a törvény szavát. – Ha meg akarsz öletni – válaszoltam –, akkor tedd meg, és ne fáradj a színjátékkal! Csak annyit kérek, hogy először hallgasd meg beszámolómat az Egységes Királyságban zajló küzdelemről, amelyet ez az asszony is tanúsít, mert nagy jelentőséggel bír a birodalom szempontjából. Még egy mosolynak sem lehetett nevezni, éppen csak hogy felkunkorodtak a tökéletes ajkak, de egy olyan asszonyt láttam magam előtt, aki talán élete legédesebb pillanatait éli át. – Verniers uraság, már így is túl sokat hallottam tőled.
ELSŐ FEJEZET
Vaelin
Mint eddig mindig, először a levegő változását észlelte, a hegytető kénes bűzét felváltotta valami egészében véve édesebb illat. A párás hideg is semmivé lett, átváltozott a napmeleg sugarává, amelyet még kellemesebbé tett a nyári szellő lágy érintése. De a hangok is másak lettek: nem nyikorogtak az erdő gallyai és madárdal sem hallatszott, csak a szorgos kezek munkájának lármája. A talaj is megváltozott az emlékkő alatt, a faragott gránit helyett frissen vágott, sima márványlapok feküdtek a földön. Vaelin felemelte a tekintetét, és azt találta, hogy már nem hegytetőn állnak, hanem egy emelvényen, egy újonnan épült város közepén. Amerre csak nézett, emberek dolgoztak állványokon: köteleket húztak és követ faragtak, miközben bozontos lábú málhás lócsordák gránittal és márvánnyal megrakott, jókora szekereket vontattak. A levegő megtelt a munkások kiáltásaival és énekével, és az ostorpattanások és lánccsörgés feltűnő hiánya egyértelművé tette, hogy ezek az emberek nem rabszolgák. Sőt: mintha mindannyian vidáman dolgoznának. A várúr szeme megállapodott a legmagasabb építményen, egy keskeny, csaknem tizenöt méter magas, négyszögletes tornyon, melynek falait szintén állványzat vette körbe, de közben a vörös márvány és szürke gránit is jól látszott mögötte. Vaelin pillantása továbbröppent egy közelebb eső épületre, amelynek falai már a helyükön álltak, de a teteje még nem készült el. Ezt az építményt sem lehetett kicsinek nevezni, jóval a környező házak fölé magasodott. Egy kőműves ült a fejgerendán, vésője jelek sorozatát hagyta a kőben, amelyeknek jelentését egykor Harlick testvér nyilvánvalóvá tette: könyvtár.
– A romba dőlt város – lehelte fennhangon Vaelin, és a déli tájra vetett egyetlen pillantás igazolta a gyanúját. Egy várost kikezdhetnek a korok, de a hegyvidéket soha. – Pontosan. – Erlin mellette állt, és a köpenye alatt összefűzött kézzel figyelt egy magas alakot, aki kicsivel odébb lehajtott fejjel egy nyitott tekercset tanulmányozott. – És ott van az ember, aki építette. A férfi felemelte a tekintetét a tekercsről, mire Vaelin közelebb ment, hogy jobban megnézhesse az arcát. Fogalma sem volt, honnan, de már tudta, kit fog látni. Erős szakáll keretezte arcán sűrű szemöldök ült, de kevésbé sem volt olyan öreg és ráncos, mint ahogy azt a szobra később mutatta. Még a farkasnép barlangjában látott ábrázolásnál is fiatalabb. De mégis volt egyfajta komolyság az arckifejezésében, miközben az újszülött várost szemlélte összeszűkült szemmel, amely néha megrebbent, amikor úrrá lett rajta az elfojtott csalódás érzése. Vajon mi nem tetszhet neki ebben a nagyszerű teljesítményben? – tűnődött Vaelin, és körbenézett a fényűző építményeken. – Ő itt a király? – tudakolta Erlintől. – Kétlem, hogy ennek a szónak volna bármi értelme ezen a helyen. Vaelin a keményen dolgozó építőmunkásokra mutatott. – De hát ezek az emberek teljesítik a kéréseit. – Ráadásul boldogan, nem gondolod? Én is csak azt látom, amit a kő megmutat, testvér. Ám semmilyen arra utaló jelet nem észleltem, hogy ez az ember félelem vagy fegyveres erő útján parancsolna. Kutasd át nyugodtan az egész várost: egyetlen kardot sem fogsz találni. Valaki felemelte a hangját, és a szakállas arrafelé fordult. Fogait ragyogó mosolyban kivillantva fogadta a hozzá odafutó fiatal nőt. Vaelin most sem ütközött meg azon, mennyire hasonlít a barlangfestményeken ábrázolt asszonyhoz. A zöld szemű, fekete hajú nő melegen megölelte a szakállas férfit, és az ujjaik önkéntelen meghittséggel fonódtak össze, miközben csókokat váltottak. A nő nevetve húzódott el tőle, majd megfordult, és kinyújtotta a kezét. Vaelin nem értette a szavait, bár a gazdag, örömteli hangnemet érzékelte. Keskeny arcú fiatalember jelent meg a szerelmespár mellett, és megeresztett egy szűkre szabott, vonakodó mosolyt. Egy kissé különbözött a barlangban látott harmadik alaktól, főként fiatalságában, és a szája gúnyos íve is hiányzott, de azért a várúr felismerte. A nő felnevetett, és kinyújtott kézzel közelebb húzta, bemutatva a szakállasnak. Amaz a feléje nyújtott kézre fittyet hányva erős ölelésébe
vonta a férfit. – Fivér és nővér – jött rá Vaelin, és a pillantása a nőről a fiatalemberre vándorolt. – Én is úgy hiszem – értett egyet Erlin. – Most először vannak együtt mindhárman. De korántsem utoljára. Az emlék hirtelen megváltozott, és az épületek, az emberek kavargó párába olvadtak körülöttük, mintha valami örvény közepén állnának, bár szél nem járt a hegytetőn. Hamarosan a kavargás lelassult, és a ködből újra felbukkant a város, bár most az építmények készen álltak. Tavasz érkezett el a hegyek közé, és a levegő friss volt, az utcákon emberek mozgolódtak; szülők és gyermekek, szerelmesek sétáltak kézen fogva. Mintha minden negyedből zene szólt volna, egy férfi valamiféle hárfával a kezében énekelt az egyik közeli háztetőn, és néhány utcával odébb énekesek tették hozzá a saját szólamukat a dalhoz. Mások izgatott társalgásba merültek, tekercsekkel és fura műszerekkel mutogatva egymásnak, amelyeket Vaelin valamilyen szextánsnak vélt. – Ha egynél több filozófus van egyazon helyen, azonnal vita kerekedik – jegyezte meg a végtelen vándor. – Ezt az igazságot már a világ minden sarkában megtapasztaltam. Egyszer még olyat is láttam, hogy egy tudós ember önmagával vitázott, és a dolog igen erőszakos végbe torkollt. – Egy magas emelvény peremére lépett, és széles mozdulattal végigmutatott a városon. – Azt hiszem, éppen ezért építette ezt a helyet. Hogy menedékül szolgáljon a gondolkodóknak, művészeknek, tudósoknak. Utazásaim során még egyetlen ilyen helyet sem láttam. Haragos szólam vonta magára Vaelin figyelmét. A fekete hajú nő közeledett, néhány lépéssel mögötte pedig a szakállas alak. A nő keze eltúlzottan, tagadón kaszált a levegőben. A fivére is követte őket. Mind idősebbnek néztek ki, mint azelőtt, bár talán csak néhány esztendővel. A fiatalabb férfi félénkségét mintha eltörölték volna, és a fáradt mosoly az arcán már távolról sem hasonlított arra, amit Vaelin a barlangfalon látott. A nő az emlékkőhöz ment, és Vaelin látta, hogy most egy ikerkő emelkedik az első mellett, egy alakban ugyanolyan, de színben elütő darab, mert ez a kő fekete volt, felszíne bárminemű hibától vagy erezettségtől mentes. Valami fekete – jutott eszébe Bölcs Medve mély aggodalma, amikor botjával megkoppintotta a helyet, ahol ez a valami most állt. A nő megtorpant, és a fekete kőre pillantott. Arcára zavar ült ki, aztán
visszafordult a szakállashoz, a kőre mutogatott, és felemelte a hangját. Az felsóhajtott, és szembefordult a kedvesével, magát a kő és a nő közé helyezve. Halkan válaszolt, de a hangja legalább annyi bizonyosságot tükrözött, mint a szerelméé, a visszautasítás félreismerhetetlen dallamával. A nő nekitámadt, és szép vonásait lángoló harag torzította el. Kissé megnyugodott, amikor a fivére közelebb lépett hozzá, de Vaelin észrevette, hogy a férfi a háta mögé teszi a kezét. Csak röviden beszélt, és gyakran megvonta a vállát, és a nőt végül láthatólag felbosszantotta a testvére nyilvánvaló érdektelensége. Végezetül dühös megadással feldobta kezét a levegőbe, és faképnél hagyta a másik kettőt. A fivére és a szakállas férfi bánatos pillantásokat váltottak, de nem szóltak többet. Kis szünet után a szakállas a kőhöz nyújtotta a kezét, hagyta, hogy ujjai ott lebegjenek a sima kőfelszín fölött. Vaelinnek feltűnt, hogy ujjbegyei önkéntelenül is megrázkódnak. A fiatalember szólt most, csak néhány kurta szót, de minden komolytalanság eltűnt az arcáról, és a hangja éles lett, parancsoló. A szakállas tétovázott, és a harag görcsös villanása futott át a vonásain. Aztán felnevetett, visszahúzta a kezét, és hátralépett, majd megveregette a fiatalabbik vállát, és kényelmes iramban elsétált. Lement a lépcsőn az utcára, és jó kedélyű üdvözléseket váltott az utca népével, ahogy átfurakodott a tömegen. Minden arc tisztelettel és szeretettel fordult feléje. A fiatalember figyelte, ahogy távozik, aztán visszafordult a kőhöz, és elgondolkodón végigsimította az állát, miközben a szemöldökét töprengőn összehúzta. A következő pillanatban az ábrázata felélénkült, és elindult utána, de a lépcsőt elérve megtorpant. Kihúzta magát, mintha valami Vaelin számára hallhatatlan riasztásra tenné, és megpördült. A tekintetét végighordozta az emelvényen, mígnem végül megállapodott Vaelinen. – Lát engem. – Igen – felelte Erlin. – Sosem értettem, miért áll meg ilyenkor. Remélhetőleg a szavai most hordoznak majd valami értelmet. A fiatalember lassan közelebb jött, és arcán óvatos megdöbbenés ült. Néhány lépésre Vaelintől megállt, és kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni a köpenyét, de az ujjai úgy hatoltak át az anyagon, mintha ködpárából volnának. Kicsit visszakozott, és az ajkai egy kérdést formáltak, de tétován, mintha nem a saját nyelvén beszélne. – Neked… van… neved? – firtatta tökéletlen kiejtéssel, de érthető
királysági nyelven. – Több is van – felelte a várúr. – Habár te minden bizonnyal csak az egyiket ismered. A férfi homlokán tanácstalan ráncok futottak össze. – Én… Lionen – folytatta. – Már lát téged… – Ujjával megkopogtatta a halántékát. – Álomban… Ébren… Hallom a nyelvedet… Megtanulom. – Látó képességed van – vonta le a következtetést Vaelin, majd egy újabb tétova homlokráncolást követően bővebben is kifejtette: – Látod… ami lesz. – Néha… Néha változik. Te mindig ugyanaz. – A tekintete visszatért a kőre. – Ez is. – Mi ez? Lionen megnyúlt arca megfeszült, és Vaelin rájött, hogy szavakat keres, mert olyasvalamit akar leírni, amit még ő sem ért teljesen. – Egy doboz – felelte végül. – Egy doboz tele… mindennel és semmivel. – A nővéred fél tőle. Lionen bólintott. – Essara nagy veszélyt lát benne. A férje nagy… hasznot. – És te? – Én látlak téged. És ezt is. – A szeme Erlinre vándorolt. – És őt… De ő nem ő, amikor megfogja. Sötét felhő telepedett az arcára, és visszafordult a város felé, amelyet narancs ragyogásba vont a nyugati hegyek mögé leszálló nap. – Te idődben… ez a hely nincs, ugye? – Igen. Réges-régen elpusztult. Lionen lesütötte a szemét, és gyász ült a vonásain. – Én… remélem, hogy rosszul látom. – Nagy levegőt vett, és kihúzta magát. – Ha… újra látlak. Hozz… jó híreket. – Várj! – Vaelin utánanyúlt, de persze a keze csak a levegőt fogta. – Te tudod azt, amire szükségem van. Nagy veszély előtt állunk… – Tudom – vonta meg a vállát Lionen. – Én is… veszéllyel nézek szembe. Vaelin elkapta az arcát még egyszer, mielőtt az emlék megint széthullt volna. A férfi félmosolya egy pillanatra visszatért, aztán megint köddé vált az örvény kavargása közepette. – Mire gondolt? – kérdezte a várúr Erlintől.
– Bárcsak tudnám! – felelte az ősöreg ember. – De azt gyanítom, innentől már nem tudok újat mondani neked. Ezúttal az örvénylésből zűrzavaros kép bontakozott ki. A város égett és romba dőlt körülöttük, és ezrek sikoltottak kínjukban. Vaelin ösztönösen behúzta a nyakát, amikor a föld megremegett a lába alatt, és a pillantása azonnal a toronyra vetült, amely még dicsőségesen magasodott az éjszakai égre, de csak egy pillanatra. A föld újra megrázkódott, és a torony lehullt. Kődereka íj módjára meghajlott, miközben a felsőteste a földre omlott, és kő meg láng közepette összezúzta az alatta álló házakat. Vaelin kilépett az emelvény peremére, és döbbenten torpant meg az előtte kibontakozó borzalmak láttán. Egy asszony tántorgott végig az utcán egy fej nélküli gyermekkel a karjában, és arcára kifejezéstelen lárvamaszkot vont az őrület. Egy hosszú köntösű, kövér ember futott utána, akit másodpercek alatt levadászott és felszeletelt egy vörös páncélba öltözött csapat, akik ujjongva és kacagva kaszaboltak víg önkívületükben. A várúr szeme végigjárta a haldokló várost, mindenhol öldöklés és kínzás jeleneteire bukkanva, és Sella szavai jutottak eszébe: Nemzedékeken át békében éltek, és nem voltak harcosaik, így védtelenül álltak a vihar előtt. Egy órán át, vagy annál is tovább dühöngött a vész, a város leomlott körülöttük, miközben a népe szörnyű halállal halt. A vörös páncélosok leleményes kegyetlenségeket eszeltek ki, örömmel hallgatva a megerőszakolt vagy megnyúzott emberek sikolyait, bár a nevetésüket leszámítva némán öltek, társalgás nélkül végezték véres munkájukat. – Mik ezek? – kérdezte suttogva Vaelin. – A Volári Birodalmat felépítő nép egyszer majd dermosnak nevezi őket – felelte Erlin –, és úgy meséli, hogy valami tüzes veremből származnak, a föld alól. Amikor itt végeztek, átkelnek a tengeren, és megtámadnak minden helyet, ahol emberek élnek, miáltal legendáknak és isteneknek adnak életet. – A füsttel borított utcákra mutatott. – A roham addig tart majd, amíg a parancsolójukat el nem éri a vég. Az alak úgy haladt át a vérengzés közepette, mint aki nem is látja, zavartalan ütemben lépte át a holttesteket és gázolt át a tócsákba gyűlt véren. A vörös vértesek félreálltak a közeledtére, de nem tiszteletből, mert nem hajoltak meg előtte, és az engedelmesség egyéb jeleit sem mutatták felé, hanem mintha egy ki nem mondott utasítást teljesítenének. Amikor átment közöttük, visszatértek iszonytató szórakozásukhoz anélkül, hogy egy pillantásra is méltatták volna. A szakállas arc tisztán látszott, amikor
az emelvény lépcsőihez közeledett. Megtorpant, és felnézett. Olyan mélyen ráncolt homlokkal, hogy már-már sebhelyesnek tűnt, és ezernyi tűz fénye táncolt ősz szakállában. Amikor elindult felfelé, elfintorodott, merev lábakkal és az erőfeszítéstől hajlott háttal. Az emelvényt elérve megállt, és egy hangos, fáradt nyögés kíséretében hátrapillantott az alant kibontakozó káoszra. Vaelin jól ismert kifejezést látott öreg arcán. A parancsolójuk – gondolta, látva a vonásait elferdítő, kielégíthetetlen gonoszságot. – Ő tette ezt! – értette meg. – Lerombolta a saját városát. – És még sok minden mást emellett – értett egyet Erlin. A szakállas az emelvény közepe felé indult, aztán megállt a fekete kőtalapzat előtt, és lenézett üres felszínére. Jó ideig állt ott, míg az utolsó sikoly és mennydörgő robaj is elhalt, aztán már csak a lángok fülsiketítő ropogása maradt. A szakállas az éjszakai égre emelte az arcát, és lehunyt szemmel a kő felé nyúlt. Gonoszsága mintha mostanra elpárolgott volna, és csak a kimerültség maradt a helyén, amit Vaelin szinte szánni valónak érzett. Míg azelőtt reszketett a keze, most úgy rázkódott, mintha a tulajdonosa szélütést szenvedett volna, és a szakállas férfi szája néma sikolyra nyílt… Egy kiáltással váratlanul elpenderült a kőtől. Mellkasa rázkódott, és arca elszürkült a dühtől meg egy másik kifejezéstől, amelyet Vaelin már jól ismert. A túlontúl büszke ember vonagló, ragyogó szemű álarcát vette magára, aki nem képes elismerni, hogy veszített. Vörös páncélosok népes csoportja mászott fel futva a lépcsőn, több hosszú fagerendát cipelve. A szakállas elhátrált a kőtől, miközben a szolgái közelebb jöttek. A kő kiszélesedő, gombaszerű pereme alá illesztették a gerendákat, felemelték, aztán gyorsan távoztak vele, ügyet sem vetve a súlyára, majd lementek vele a lépcsőn, és eltűntek a hullákkal borított utcákon. A szakállas még maradt egy pillanatra, összehúzott szemmel vizslatta az emelvényt. Mosoly játszott az ajkán, és enyhe derültség csillogott a szemében. Tudja, hogy látom mindezt – vélte Vaelin, és a fagyos felismerés végigfutott az erein, amikor egyértelmű lett, hogy a rosszindulat visszatér a szakállas ábrázatára. Mosolya nem múlt el, ahogy megfordult, és lement a lépcsőn anélkül, hogy egyszer is hátranézett volna. Nem több, mint egy nagy kőfej, amely türelmesen várja, hogy porrá őröljék a hosszú évszázadok… A Szövetséges.
♦ ♦ ♦ – Te tudtad? – Gyanakodtam – emelte a kezét Erlin az emlékkő felé. – De hát ezek az emlékek olyan ősiek. Olyan sok emberöltő eltelt azóta. Ezernyi királyság emelkedett fel és bukott el, amelyek számtalan rejtélyt szültek. – Lionen azt mondta, hogy te is megérinted a fekete követ – erősködött tovább Vaelin –, de akkor nem vagy önmagad. Mire gondolt? – Azt hiszem, arra, hogy sok mindenen el kell gondolkodnunk – nyújtotta Erlin a másik kezét is Vaelinnek. – Itt semmi egyéb nem történik már, bár egy alkalommal csaknem egy hónapig várakoztam itt, hogy kiderítsem. Ha elég sokáig vársz, talán a lonakot is láthatod, ahogy megérkeznek ezekbe a hegyekbe. Vaelin felsóhajtott, és egy végső pillantást vetett a füstölgő romokra, mielőtt megragadta a vándor kezét, majd riadtan visszakapta, mert porrá hullt, mielőtt el tudta volna kapni. A következő szempillantásban az örvény visszajött, és magával ragadta Erlint is. Mintha a kavargó porfelhőben ezúttal újfajta vadság lakozott volna; a színek váltakoztak, és a zűrzavar spirálja bonyolultabb táncba fogott. Olyan hamar lett semmivé, ahogy érkezett, és felfedte a lathera falu fölötti hegytetőt. Csak most egyedül maradt, éjszaka, és a felhők a feje fölött gomolygó narancs tetővé változtak a tűzhegyek fényében. A hegyek haragja most élesebben ragyogott, és Vaelin szeme némi olvadt kőzetet vett ki a láng és füst között, és enyhe remegés rázta meg a sziklát a lába alatt. – Nos – kezdte egy hang –, ezúttal jobb híreid vannak? Lionen jött feléje a lakóépületek halmazából. Most öregebb volt, és sovány arcát számos ránc szántotta. Néhány lépésre megállt, és homlokráncolva vizslatta Vaelint. – Hisz neked csak pillanatok teltek el, ugye? Vaelin bólintott. – A barátom… – Ez az emlék nem neki való – fordult meg Lionen, és az épületek felé nyújtotta a kezét. – Éppen vacsorázni készültem. Velem tartasz? – Most jobban beszéled a nyelvemet – jegyezte meg a várúr, miközben követte Lionent az egyik nagyobb házhoz. Észrevette, hogy a többi mind némán áll, és ablakukon nem szűrődik ki semmiféle fény.
– Sok év megadatott, hogy tanulmányozzam. És más nyelveket is, bár ez tetszik a legjobban. Kevésbé természetesen áradó, mint a seordah, de költőibb és célratörőbb is, mint a volári. – Lionen a háza ajtaja előtt félreállt, és jelzett Vaelinnek, hogy menjen be. Odabenn meleg levegő fogadta a várurat. A helyiséget gyéren rendezték be, egy alacsony faággyal. A sarokban tekercseket halmoztak fel, és a tűzön kis vasbogrács gőzölgött. A füst a tetőn lévő apró lyukon át távozott. – Megkínálnálak raguval – ajánlkozott Lionen, amikor leült a tűzhely mellé –, de tudom, hogy felesleges udvariaskodás volna. – Érzek – felelte Vaelin –, de nem tudok érinteni. Miért? – A kő foglyul ejti a helyet és az időt, de ezek aztán nem változnak. Ahogy a beszélgetésünk sem. Már megtörtént, bár kettőnk számára úgy tűnik, mintha most történne. Ami pedig megtörtént, az utána megváltoztathatatlan, így nem is lehet hozzányúlni. A változás a jövő birodalma. Felemelte az edény tetejét, és egy kiskanállal megkóstolta a tartalmát. – Fogoly vadkakukkfűvel és gombával – mondta. – Kár, hogy nem tudod megkóstolni. Sok időm volt, hogy tökéletesítsem a receptet. – Mióta vagy itt? – Tizenöt éve építettem ezt a kicsinyített várost. Akkor még társaim is akadtak. – Mi lett velük? – Néhányan elmentek. Elegük lett a tétlenségemből. Mások csalódtak a leckéimben, és másutt keresték a bölcsességet. A többit én küldtem el. Mostanában fárasztanak a fiatalok, mindig olyan szörnyen őszinték. – A kinti követ te faragtad, és megtöltötted emlékekkel. – És mással is. A kövek nem csupán az emlékeket raktározzák. Társalogni is lehet rajtuk keresztül, mert mindegyik összeköttetésben áll minden másikkal. Hasznos találmány volt ez egy olyan civilizáció számára, akik a fél világot benépesítették. – A nővéred férje mindet elpusztította? – Igen. Míg én a jégen vándoroltam, hogy megtaláljam a lehetetlent, ő másféle dolgokon munkálkodott. Vaelinnek eszébe jutottak a barlangfestmények, a három látogató, akiből kettő lett. – A nővéred meghalt, amikor megpróbálta megmenteni a jég népét. Betegséget hoztatok közéjük, és ő meggyógyította az embereket, csak hát
az életébe került. – Igen. Gyógyító erővel bírt. Kötelességének látta, bár könyörögtünk neki, hogy hagyja abba. – Ettől változott meg a férje? Ettől gyűlölte meg, amit létrehozott? – Essara halála minden bizonnyal elsötétítette a lelkét, de azt gyanítom, hogy már sokkal korábban megtette az első lépést az úton afelé, amivé mostanra vált. Tudod, a csalódás művelte ezt vele, a folyamatos elégedetlenség. Olyan nagyon próbálta megalkotni a tökéletes világot, amelyben az emberiség valami nagyobbra tör. De az emberek sajnos emberek maradnak, akármilyen kényelemben éljenek is. Hazudnak, viszálykodnak, árulóvá lesznek, és akármennyit is ad nekik valaki, mindig többet akarnak. A nővérem befolyása nélkül egyre nehezebbnek találta, hogy további dolgokat adjon a népnek, és vezesse őket abban a reményben, hogy egy napon teljesítik a nagy látomását. És így, mivel méltatlannak bizonyultak a világhoz, amelyet megálmodott nekik, úgy döntött, hogy mindent lerombol. Lionen fogott egy tálat, és megtöltötte raguval. Az illatból Vaelin úgy ítélte, hogy a recept iránti rajongása megalapozott. – Mondd – dőlt hátra a székében a régen élt ember, a tállal a kezében az eorhil asszony megtalálta a követ, amelyet neki hagytam? Vaelin visszagondolt Bölcsesség meséjére a romba dőlt városról, és a találkozásról Nersus Sil Nin árnyával. – Igen. Egy vak asszony segítségével, aki a tiédhez hasonló tehetséggel rendelkezett. – Vagy úgy: a vak asszonnyal! – mosolyodott el szeretetteljesen Lionen, miközben hozzáfogott az ételhez. – Gyakran láttam az álmaimban, de sohasem váltottam vele szót. Olyan csinos volt fiatalon, nagyon szerettem volna megismerni! – Te faragtad a követ, amelytől Bölcsesség a nevét kapta – folytatta a várúr. – Tudtad, hogy egy napon majd rátalál. – A látomás változik. Néha rátalál, máskor meg nem. Gondolom, a vak asszony szükségét érezte, hogy kicsit ösztökélje a sorsot. Visszautaztam a városba a jégen töltött idő után, és csak régóta elkorhadt holttesteket meg pusztulást találtam. A képességem sohasem fedte fel előttem ezt a látványt, mert mindig messzire vetette a jövőbe a tekintetemet. A fekete kő eltűnt, és az emlékkő összetörve feküdt a földön. Annyit azért sikerült kinyerni a szilánkokból, hogy kiderítsem, ki tette mindezt. Éveket töltöttem a romok
között, a gyászba burkolózva, és a nyelv meg a képességem által felderített tudás elsajátításával térítettem el a gondolataimat. Egy nap az áldott erő egy látomáshoz segített, amelyben az eorhil asszony egy tökéletesen négyszögletes, az emlékkővel megegyező anyagból faragott követ tart a kezében, csak hát ilyen tárgy nem létezett ebben a romba dőlt városban, így én elkészítettem. Újraalakítottam az emlékkövet, csaknem egy teljes évig farigcsáltam, mígnem már csupán egy kis kocka maradt belőle, és abba beletöltöttem a képességem által felfedett minden tudást. Remélem, boldoggá tette. – Nagy hasznára vált a népének, és az enyémnek. Ezért köszönetet kell mondanom. Lionen barátságosan megrántotta a vállát, és visszatért az ebédjéhez. – Mit kerestél? – kérdezte végül Vaelin, amikor a csönd túl hosszúra nyúlt. – A jégen, ahová elvitted a nővéred testét. – Egy legendát. Tudom, hogy számodra az én népem szinte csupán mítosz, de most saját meséink vannak, meg régi dalok azokból az időkből, amikor a föld még fiatal volt. Sok mindent láttam, amiből arra következtetek, hogy ez a világ sokkal vénebb, mint valaha megérthetnénk, és számolatlan csodát szül. Én azért indultam útnak, hogy megtaláljam az egyik ilyet: egy lényt, akit a te néped a maga idejében istennek fog nevezni, akinek állítólag hatalmában áll, hogy visszaküldje a halottakat. A pillantása a semmibe révedt, és folytatta az evést. Csendben étkezett, és Vaelin eltűnődött, vajon a látogatása már olyan ismerős-e Lionennek, hogy belefáradt az ismétlésbe. Rájött, hogy az áldott képesség valójában átok, amely megtölti a fejét látomásokkal egy távoli és elszigetelt, ugyanakkor szörnyű igazságot rejtegető jövőről, miáltal a saját ideje kiüresedik. Újabb remegés rázta meg a földet, ezúttal erősebb rázkódás. Az ablaktáblák megremegtek és kilendítették Lionent a némaságból. Kikaparta a raguja maradékát a tálból, aztán felállt, és kivitte az edényt a házból. Vaelin követte, és azt látta, hogy a régen élt férfi két épület közé erősített kötélre köti. – Hosszú az út lefelé a folyóig – magyarázta. – A szél majd kitisztítja. Igazából fölösleges intézkedés, de a régi szokásokat nehéz elhagyni. – Megtaláltad? – bökte ki Vaelin. – Megtaláltad ezt a legendás istent? Lionen elnézett Vaelin válla fölött. – Azt hiszem, már tudod, mit találtam, ó Hollóknak Árnyéka.
Tudta, mit fog látni, ha megfordul, még úgy is, hogy ezúttal nem hallott morgást, és más hang sem jelezte érkezését. Most nem tűnt olyan hatalmasnak, mint azelőtt, a válla éppen egy vonalban volt Vaelin derekával, bár azt már régóta sejtette, hogy olyan alakot ölt, amilyet csak akar. A farkas közelebb ügetett, és orrát a földhöz nyomva szimatolt Vaelin lába körül, éppen úgy, ahogy annak idején Karcos kereste a szagnyomot. – Érez téged, de te magad csak egy eljövendő időkből visszavetett kiáltás vagy. Úgy néz ki, később újra rád akar találni. A farkas letette a hátsóját, hosszú, rózsaszín nyelve kicsusszant a száján, ahogy hatalmasat ásított, és zöld szeme békés szeretettel állapodott meg Vaelinen. – A jégről követett idáig? – tudakolta a várúr Lionentől. – Igen. Messze északon találtam rá, talán éppen a világ tetején. Akkor minden ízében nagyobb volt az istenség, amelyre rá akartam bukkanni. Közelebb jött hozzánk, megszimatolta Essara testét, aztán a fogával lehúzta az arcát takaró leplet. Egy őrült pillanatra megrémültem, hogy meg akarja enni, de csak megnyalta az arcát, csak egyetlenegyszer… És én hallottam a nővérem hangját. Lionen arca elborult, és az emlékkő felé indult. Vaelin követte, míg a farkas mellette baktatott. – Több kérdést is fel akarsz tenni – folytatta a férfi. – Kérlek, igyekezz velük. Fogy az időnk. – Mi az a fekete kő? Miért vitte magával? – Már megmondtam: egy doboz. Egy doboz, amit együtt nyitottunk ki, és ez a világ lett az eredménye. – Azt mondtad, Erlin majd megérinti, de nem önmaga lesz, amikor ezt teszi. Mire gondoltál? – Az ősi ember elmesélte neked, hogy egyszer már csaknem elragadták, amikor közel járt a halál mezsgyéjéhez, és megérintette az Innentúlt. Tudod, hogy a Szövetséges másokat használ fel arra, hogy végigdúlja ezt a világot, lelkeket ejt foglyul, és a saját céljaira nyomorítja őket. Mit gondolsz, miért nem küldte az egyiküket, hogy ellopják Erlin testét? Lionen megállt a kő előtt, és halvány mosoly ült az arcán. – Ez az utolsó, amit valaha is kifaragtam. Saját kezűleg. A kő maga egy bányából származik, a hegyek gyomrából, egy olyan helyről, amelyet te Északi Végeknek nevezel. A fekete követ is ott találtuk, csak egyetlen
darabot, amely igen különös tulajdonságokkal bírt. Persze az ő ötlete volt, hogy faragjuk ki, noha a nővérem le akarta beszélni róla. „Ilyen hatalom nem kerülhet ember kezébe” – érvelt. A férje csak nevetett, közel húzta magához, és azt felelte: „Minden hatalmat emberi kézbe kell helyezni. Máskülönben hogyan haladhatnánk meg az emberit?” – A hatalom – értette meg Vaelin. – A hatalom vonzza. – Mint keselyűt a tetem. És mi adhatna nagyobb hatalmat, mint a képesség, hogy legyőzze a halált? Különös súlya volt most Lionen szavainak, és átható pillantással nézett Vaelinre, melynek értelme túlontúl is nyilvánvaló lett. – Nem tehetem – felelte Vaelin. – Akkor nézd végig, ahogy a világod elpusztul, ahogyan én is végignéztem a sajátom halálát. A minket körülvevő föld kopár és meddő, és minden irányban így van, még sok-sok napi járóföldre. Itt-ott fellelhető néhány kisebb falu, amelyek valahogyan túlélték a vihart, és amelyek elkerülték a dermosnak nevezett szörnyetegek haragját. Idővel majd megnőnek, királyságokat építenek, aztán birodalmat, elfelejtik a legendáikat, és megérnek arra, hogy végtelen mohóságában céljaira használja fel őket. Mert egyelőre vár. Érzem, ahogy tekereg az Innentúlban, és terveket sző. Még nem elég erős, hogy elfogjon, amikor meghalok, de nincs kétségem afelől, hogy megpróbálja. – Te ölted meg. Miattad van az Innentúlban. – Másképpen hogyan gyűjthettem volna magam köré a követőimet ezen a kietlen tájon? A farkas segítségével felkutattam azokat, akik segítségemre lehettek. Bátor harcosokat, meg olyanokat, akik maguk sem értették pontosan képességeik természetét. Mind a támadásban elveszített családjaikat és szeretteiket siratták. A voláriak egyszer őrzőknek nevezik majd őket. Mi együtt végeztünk vele. Lionen a kő felé intett, és sürgető pillantást vetett kelet felé. A föld ismét megrázkódott. – Itt az idő! – Valami történni fog – sejtette Vaelin. – Egy régen beharangozott vég – fordult a tűzhegyek felé a másik, és a várúr észrevette, hogy lángragyogásuk már minden addiginál erősebb, és a felhőpaplan fölöttük mélyvörös színben játszik. – Az a távoli kitörés forró hamufelhőt bocsát az égbe, amely gyorsabban száll le majd erre a hegyre, mint hogy bárki is elmenekülhessen. Leülepedik, és évszázadokra
elrejti ezt a helyet az emberek elől. Végül az elemek munkája letakarítja majd innen, a csontjaimmal együtt. A saját életemből csak ezt az egyetlen látomást engedte nekem a természet. A saját halálomat. – Láttad a jövőmet? – kérdezte Vaelin. – Láttad, mi lesz a népem sorsa? Lionen hátranézett a válla fölött, és elmosolyodott. Az őszinte sajnálkozás mosolya volt, együttérzésben gazdag, gúnymentes mosoly. – Eleget láttam ahhoz, hogy sajnáljalak, Hollóknak Árnyéka. – Visszafordult a tűzhegyek felé, mert a föld ismét megremegett, immár olyan erővel, hogy egészen beleszédült. – Végezned kell a teremtményeivel – erősködött. – Ejtsd foglyul az elrabolt testükben, és öld meg őket. Ha a Szövetséges eszközei elfogynak ebben a világban, még erősebb tettvágy vesz majd rajta erőt, és nem lesz képes ellenállni a hatalom csábításának. A fekete kő egy volári arénában lakozik. Amikor az egésznek vége, vidd őt oda! Egy érintésre a kő ad. A második érintésre elvesz. Robbanásszerű morajlás jött keletről, amelyet láva csomója követett és tűzszökőkút formájában lőtt ki, majd leözönlött az azt kiköpő hegy oldalán. A hegytető, ahol álltak, megrázkódott, és Lionen térdre esett. Az ég elfeketedett, a tűzhegyek ragyogása elhalványult, és a széthasadt hegycsúcs sűrű ködöt okádott magából, amely lehetetlen sebességgel rohant lefelé a lejtőkön. Vaelin mellett a farkas halkan, de sürgetőn felvonított, és orrával a kezét böködve közelebb tolta a kőhöz. A várúr kinyújtotta a kezét, de a szemét nem tudta levenni Lionenről, aki térdepelve széttárta a kezét, miközben a lángoló hamu megállíthatatlan, fekete hullámban özönlött felé. – A nővérem kimondta a nevemet! – kiáltotta, amint a hamu megérkezett a hegytetőre, és teljesen elnyelte. Elviselhetetlen hőség lett, és a hamu fojtogatni kezdte Vaelint, aki gyorsan a kőhöz nyomta a kezét… …pislantott, és a hirtelen levegőváltozástól elakadt a lélegzete. A szeme arra a pontra tévedt, ahol az előző pillanatban még Lionen térdepelt, átadva magát a halálnak. A kő üresen állt, a férfi elmúlásának semmi nyomát sem mutatta. – Mit láttál? – kérdezte Erlin, és a szemöldöke bizonytalan vonalban fonódott össze. – A kő téged tovább tartott. Biztosan mutatott még valamit. Mi adhatna nagyobb hatalmat? Vaelin elfordította a fejét, mert nem bírta nézni az Erlin szemében ülő tanácstalanságot. Nem tehetem. Elhátrált a kőtől, és a lépcső felé indult.
– Mint magad is mondtad, sok mindenen kell gondolkodnunk. ♦ ♦ ♦ Lorkan egyszer csak megjelent mellettük, és lehuppant Vaelin mellé, fittyet hányva a sentár izgatott zúgolódására. Astorek farkasai is megkínzott vonításkórusba fogtak, míg egy pillantással le nem csendesítette őket. – Úgy ötezer ember lehet – jelentette Lorkan. – Mind annak a hegynek a gyomrában zsúfolódtak össze. – Egy éles lejtőjű csúcsra mutatott két kilométerre onnan. A sziklafal egyharmadánál recés sebhely éktelenkedett. – Nem merészkedtem túl mélyre, de eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, keserves a helyzetük, sok köztük a sebesült és a haldokló. A fele még gyermek. Az idősebbek nem nagyon jönnek ki egymással. Külön csoportokban ülnek, és haragosan meresztik a szemüket egymásra. Vaelin feldühödött, amikor megtudta, hogy Dahrena a távollétében is repült. Amikor visszatért a táborba, a tűz mellett találta a kedvesét, magába roskadva, két oldalán Carával és Kirallal. – Nincs több repülés! – parancsolt rá, és térdre ereszkedett előtte, aztán végigsimította a nő jéghideg homlokát. – Ha kell, valami főzettel elkábítalak. – Ugyan, ne morogj már! – motyogta a nő erőtlenül mosolyogva. Ajkaiból kiveszett a szín, és a szeme elhomályosult a fáradtságtól. – Azt hiszem, találtam magunknak néhány szövetségest. – Megláttak? – kérdezte a várúr Lorkant. – Egy kisfiú mutogatni és visítani kezdett, amikor megpróbáltam mélyebbre menni. Úgy hiszem, áldott lehetett, mert csak ő egyedül vett észre. – Egyedül menjünk – javasolta Erlin. – Egy nagyobb csapat megrémítheti őket. – A rémület hasznos lehet – fordult Vaelin a farkassámánhoz. – Mondd meg az apádnak, hogy hozza a teljes sereget a völgybe! Délig várt, aztán Sebet lépésben a hegy felé vezette, majd lefékezett a hegylábnál. Felnézett az oldalában nyíló, csipkézett vonalra, amelyről innen már látszott, hogy sötét és néma barlangnyílás. Egy füstcsík, annyi sem árulta el, hogy az üreget emberek lakják, de a várúr nem kételkedett benne, hogy látták közeledni. Meglazította Seb kantárszárát, és hagyta,
hogy a ló a völgy talaján növő gyér füvet harapdálja, miközben ő pillantását a barlang torkára szegezte. Nem volt benne egészen biztos, hogy eléri, amit akar. Pertak nevetve hallgatta Erlin felhívását a szövetkezésre. A laretha törzsfő állán friss vágás éktelenkedett, és egy újonnan ásott sír jelent meg a település falain kívül. Egyik kezét mindig az övén lógó erszény közelében tartotta, és görnyedten járt, összehúzott szemmel, az olyan ember tartásával, aki folyamatosan támadástól tart. A nevetése azonban teljesen őszintén hangzott. – Hadd dögöljenek azok a déli kecskebaszók! – tolmácsolta Erlin, miközben Pertak visszacsattogott a faluba, magában kuncogva. – Akkor az ő érceiket is mi bányászhatjuk ki! Pár pillanat múlva megjelent az első arc a barlangnál. A bennszülött csatabárddal a kézben bámult le Vaelinre. A várúr felemelte mindkét kezét, és megmutatta, hogy nincsen benne fegyver. Még több alak vált ki az üreg sötétjéből, és az arcok egyre gyarapodtak, mígnem már vagy hatszáz ember bámulta néma csendben. Vaelin leeresztette a karját, és várt. A lárma nőttön-nőtt a farkasnép érkezésével. A lándzsasólymok jelentek meg először, és a jól ismert fülsiketítő vijjogással vitorláztak be a völgybe, aztán csak köröztek odafenn. Másodjára a farkasok jöttek, száznál is több egyeddel. Odaügettek, és körülvették Vaelint. Seb önkéntelen reszketésbe fogott. A várúr az elsőnek megjelenő bennszülött arcára pillantott, miközben a farkasemberek beözönlöttek a völgybe. Túl távol állt ahhoz, hogy pontosan kivegye az arcvonásait, de őt gondolta a legöregebbnek, talán ő volt a főnök. Viszont a társait díszítő, különféle jelképeket és harci színeket elnézve nem hitte, hogy a törzsfő beszélhet mindazok nevében, akik menedékre leltek a barlangban. Mindazonáltal látszott, hogy nagyra tartják, mert váltott néhány kurta szót a többiekkel, mielőtt elindult lefelé a lejtőn. Társai azonnal követték. Ezek mind ugyanolyan színeket és jelképeket viseltek, mint ő maga. A többiek még maradtak, és látszott rajtuk, hogy nincs közöttük egyetértés. Oda-odakiáltottak egymásnak, és felemelt fegyverrel fenyegették egymást. Azonban hamar rendezték a vitákat, és kisvártatva mindannyian követték az öreget a völgy mélyére. Vaelin a vezetőjükön tartotta a szemét, és még arra sem fordult meg, hogy megszemlélje a farkasembereket, akik lefékeztek a háta mögött. A vén bennszülött felesleges sietség nélkül közeledett felé, jóllehet, lépései egyfajta céltudatosságról árulkodtak. Húszlépésnyire megtorpant, és a
többiek felsorakoztak a két oldalán. Vaelin megragadta Seb szárát, és előreléptetett, amivel kisebb nyugtalanságot váltott ki a bennszülöttekből. Morajlás futott végig rajtuk, de nem mozdultak, hogy útját állják. Néhány méterre a vélt főnöktől megállította Sebet, az arcára nézett, és egy olyan ember mocskos, csaknem őrült vonásait látta, akit pár nap leforgása alatt kiűztek a világából. Kiral azt mondta, a dala haragról és zűrzavarról mesélt e nép körében, de azt nem erősítette meg, hogy jó úton járnak. „Az ének egyre sötétebb, és napról napra kevésbé dallamos – vallotta be –, mióta megtaláltuk a halhatatlant. Kétlem, hogy innentől bármilyen bizonyossággal segíthetem a döntéseidet.” Azonban a törzsfő szemében ülő fájdalomba nézve Vaelin minden bizonyosságot megkapott, amire csak szüksége volt. Oly sokszor látta ezt az arcot az alltori menet során. A megkínzottak, a megerőszakoltak, a megözvegyültek… és a bosszúállók arcát. Gyenge volári tudásával nem sokra ment volna, de Erlin megtanította a helyes szavakra. – Délnek megyünk – mondta, majd megütögette a mellkasát, és a völgy távolabbi vége felé mutatott. – Voláriakat ölni. Tartsatok velünk!
MÁSODIK FEJEZET
Lyrna
Arlyn aspektus arca semmiféle felismerésről sem árulkodott, amikor Nortah-ra szegezte a szemét, sem pedig érzelemről, amikor Lyrnára emelte a tekintetét, noha a szeme kissé összeszűkült. Béklyó alatt van – értette meg a királynő. – Mint Frentis testvér és a kuritájok. Az aspektus a válla fölött átnyúlva kihúzta azraeli kardját. Az acélon láthatóvá váltak a Hatodik Rendben használatos pengék lángszerű jegyei. – Aspektus! – próbálkozott újra Nortah, és tett egy lépést előre. Kardtartó kezét most lazán maga mellett tartotta. – Megismersz? Arlyn szeme megint a szőke harcosra villant, és az elnyúlt vonások enyhén megrándultak az emlékezéstől. – Megismerlek, testvér – felelte töprengőn, halkan. – Meghaltál. Szabad kezét felemelte, egy pillanatig kifejezéstelen arccal mérlegelt, aztán alig láthatón megrándította a csuklóját. Az ariszájok, arcukon színtiszta örömmel, megindultak, és a kardjuk szakértő szeleteléssel látott neki a vérontásnak. A Királynő Tőrei először megtántorodtak a támadás ereje alatt, és ezzel Lyrna Davoka és Iltis közé préselődött, ahogy a körülöttük állók egyre összébb tömörültek, de a nyomás alábbhagyott, amikor vad üvöltéssel visszatámadtak. Lyrna azon küszködött, hogy megforduljon, amikor észrevette Nortah-t, aki az aspektussal tusakodott. Arcán vonakodó fintor ült, miközben hárította Arlyn csapásait. – Nővér! – kiáltott a királynő Davokának, aki az összetorlódó sorok fölé tartotta a lándzsáját, és héjaszemmel leste az alkalmat, hol és mikor használhatná.
– A kulacsok! – tülekedett Lyrna a lonak mellé, és megragadta a karját. – Nálad vannak a kulacsok? Davoka pillanatnyi zavarodottságában először csak pislogott, aztán bólintott, az oldalára akasztott kis táskára csapva. – Csak kettő! – Maradj mellettem! Megveregette Iltis vállát, hogy magára vonja a figyelmét, aztán Nortahra mutatott, aki most éppen elhátrált az aspektus kíméletlen csapásai elől, közben lebukva a környező ariszájok vágásai elől. Iltis bólintott, és elindult a katonák sorain át. Amikor az alakzat peremére értek, a testőrnek félre kellett lépnie egy ariszáj döfése elől. A vörös páncélos kardja a közötte és Lyrna között tátongó üres térbe villant. A királynő lecsapott a bárddal, és a penge a vörös karvérten áthatolva részben átvágta a csuklót. Az ariszáj összeesett a lába előtt, és vigyorogva nézett fel. Vágyakozás és csodálat ült az arcán. Lyrna csatabárdja újra lesújtott, és összezúzta a koponyáját a szemöldöke fölött. Iltis megkerülte a katonák külső körét, széles suhintásokkal távol tartva az ariszájokat. Lyrna Davoka felé nyújtotta a kezét, és a lonak azonnal belenyomta a kulacsot, már kidugaszolva. Újabb ariszáj csusszant el Iltis mellett, a kardját a feje mellé emelve, hogy rövid, gyakorlott döfést intézzen a királynő torka felé. Lyrna keze ösztönösen megrándult, és sötét folyadék löttyent a támadója szeme közé. A fickó azon nyomban kiejtette a kardot a markából, és a gerincét ívben hátrafeszítve felüvöltött. Kezével az arcához kapott, és ujjait belevájta saját húsába. Lyrna nézte, ahogy a harcos összeesve rángatózik a templom padlóján, és elégedetten nyugtázta, hogy a mosoly minden nyoma eltűnt az ábrázatáról. Nortah most már csak néhány méterre volt tőle. Guggolásba kényszerült Arlyn aspektus csapásai miatt, amelyeket az idős harcos veszedelmesen elmosódott fegyverrel, de sápadt és kifejezéstelen arccal kivitelezett. Három ariszáj vágódott Iltis útjába, és a támadás együttes ereje megállásra kényszerítette a királynő testőrét. Vágások jelentek meg a vasat tartó karján és a homlokán. Lyrna mellélépett, és a kulacsot széles mozdulattal lóbálva a közeledő ariszájokra fröccsentette a Mahlessa keverékét. A nagyja a páncéljukra hullt, de elegendő csepp talált meztelen bőrfelületet ahhoz, hogy a kőpadlóra teremtse őket, ahol sikoltozva vergődtek tovább. Előttük Nortah már a hátán feküdt, és keservesen küszködött a fölébe magasodó aspektus villogó pengéje alatt. A főtábornagy a megszokott
hatékonysággal védte ki a csapásokat, de Lyrna megfigyelte, hogy visszafogta magát, és nem döfött be az Arlyn szakadatlan rohama közepette megmaradó üres helyekre. – Arlyn aspektus! A férfi a hívó szót hallva megtorpant, kardját hátrahúzta, és ránézett a királynőre. Éppen csak egyetlen kurta és érdektelen pillantás erejéig, de ez is elégnek bizonyult. A kulacs kiürült, a száján lévő néhány cseppecskétől eltekintve. Minden erejét beleadta a dobásba, és a flaska körbe-körbe pörögve repült, hogy aztán végül összetalálkozzon az aspektus arcával. Egy pillanatra Lyrna azt hitte, hogy a dobás nem segített, hogy az összes folyadék elfogyott, de aztán meglátta a csillámló pöttyöt a férfi arcán. Az aspektus szeme elkerekedett, a szájából feltörő sikoly az arcára fagyott. Négykézlábra ereszkedett, és a kardja nagyot csörrent a kövön, miközben reszketve próbált úrrá lenni a vonaglásán. Az egyik ariszáj szánakozón felkacagott, aztán kardját felemelve odaszaladt, hogy az aspektus hátára sújtson vele, de kétrét görnyedt, amikor Nortah felfelé hasítva átszúrta a mellvértjét. A főtábornok felugrott, és szemfényvesztő gyorsasággal forgatott pengéjének ezüst ködében további ariszájokkal végzett. – Nortah nagyúrhoz! – hívta harcba a túlélő Tőröket Lyrna. Már mindössze harmincan maradtak, de mind küzdöttek, és alázatosan követték a királynőjük parancsát, aki a karját Davoka felé tartva elvette a második kulacsot, aztán a tartalmát a karmazsin vértesek felé löttyintette, akik újult erővel támadásba lendültek. Tucatnyinak vagy még annál is többnek vette el a kedvét a harctól azon nyomban, míg a többiek hátrahőköltek. Társaik sikolyai és rángása mintha elvette volna a jókedvüket: a mosolyok megtörtek, és a nevetés elhalkult. A fájdalomtól emberivé lesznek – értette meg Lyrna, és a Tőrök közé állt, akik most egy nagyban megfogyatkozott, csupán egy sor széles körbe rendeződtek. Középen Nortah helyezkedett el, aki az aspektus mellett guggolt, és az arca elszürkült az aggodalomtól. – Uram! – rivallt rá a királynő. – Végezd a feladatodat, ha kérhetem! A főtábornagy alig leplezett nehezteléssel pillantott rá, majd felállt, és a nő mellé ment. – Ha fenségednek van valami kiváló stratégiai megoldása ilyen esetekre, szívesen hallanám. – Megölni mindet – felelte Lyrna, aztán félredobta az üres kulacsot, és felkapta a szekercéjét.
A férfi arcán egy pillanatra vigyorra emlékeztető grimasz villant fel, és bólintott. – Ha nem is túl kifinomult terv, legalább egyértelmű, fenség! Az ariszájok közelebb araszoltak, de tekintetüket nem vették le a királynőről, mert attól tartottak, további flaskákat ránthat elő. Elesett társaik már nem vergődtek, hanem dermedt mozdulatlanságban feküdtek, a haláltusájukban felöltött, vicsorgó kínszenvedéssel az arcukon. Legalább megmutattam nekik, mi a félelem. A figyelmét hirtelen megragadta a templom déli negyede, ahol narancsvörös lángok bontakoztak ki a csatározás hangjai és érdekes módon nekivadult kutyák ugatása közepette. Ha érzett is némi lelkesültséget a látványtól, azt azon nyomban ellensúlyozta az útjában álló ariszájok száma. A császárnő bölcs döntéssel bőséges utánpótlást küldött. Újabb tűzvirág tört ki az ariszájok mögött, amelyet tülekedés követett. Túl messze történt ahhoz, hogy pontosan kivegye az eseményeket, de a soraik vége felé valamiféle nézeteltérés támadt. Egy ariszáj közel merészkedett, de hirtelen megtorpant, aztán feltartott kardját az arca elé emelte, és meglepetten, tétlenül forgatta a pengét. Pislantott, szemöldökét mélységes tanácstalanságban vonta össze, aztán minden átmenet nélkül a bal oldali társához fordult, és a torkába vágott a vassal. A másik oldalról egy ariszáj szinte azonnal őt vágta le, hogy egy szemvillanással később aztán ő is kihúzza magát, ábrázatán ugyanazzal a zavart kifejezéssel. Ez a második vörös harcos hirtelen a társai közé vetette magát, és vadul kaszabolta őket, ahol érte. Hármat megölt, mielőtt a többiek megállították. – Mi folyik itt? – zihálta Nortah. – Fenséged lonak elixírje teszi ezt velük? – Nem. – Lyrna pillantása visszatért az ariszáj sereg hátvédjére, ahol az ellenséges sorok úgy váltak ketté, mintha egy láthatatlan penge hasítana beléjük. Egy takaros alak közeledett katonás lépésekkel, akire a szomszédos és egyformán elgondolkodó arckifejezést hordozó ariszájok ügyet sem vetettek. Caenis aspektus kimasírozott az ariszájok közül, mereven meghajolt Lyrna előtt. Vér folyt az orrából, a szeméből, a füléből, a szájából. Sarkon fordult, és teljesen átadta magát az ellenségnek. Jobbra tőle egy ariszáj a mellette álló hasába döfte a kardját, majd egy újabbat ölt meg, és így tovább. A viszály úgy söpört végig a vörös sorokon, mint egy hullám a tóba dobott kavicsból, amely fodrozódás helyett vihart kavar. Hamarosan már szinte minden ariszáj a
szomszédjával harcolt, és olyan kegyetlenül vagdalták egymást, amely meghazudtolta zavarodott arckifejezésüket. Caenis félreállt, és az ellenségbe vágott ösvényre mutatott. – Gyerünk! – parancsolta Lyrna a Tőröknek. – Meneküljetek innen! Ámde azok nem mozdultak a királynőjük nélkül. Lyrna Caenishez lépett, aki reszketett, bőre elfehéredett, akár a hó, és vére széles sugárban folyt az orrából. – Gyere, aspektus! – fogta meg a férfi karját. – Saj… nálom… de van itt… még egy kis… dolgom… fenség – hebegte a Hetedik Rend testvére, és szájából kárminvörös folyam szabadult el, amely elborította az állát. – Testvér! – szaladt oda Nortah, és megragadta Caenis karját, de az aspektus eltántorgott, és betért a megvadult ariszájok kavargó tömegébe, aztán elveszett szem elől a tombolás közepette, amely akkor már hatványozott mértékű önpusztításba csapott át. Nortah csak bámult utána, mert Lyrna parancsszavának engedelmeskedve Iltis és Davoka visszatartották. A királynő megparancsolta a Tőröknek, hogy nyalábolják fel az eszméletlen Arlynt, aztán a csata közepette a templom lépcsőjéhez vezette őket. Nortah tombolt, de Iltis és Davoka magukkal vonszolták. Odakint még több holttest tarkította a lépcsőket és az azon túli területet: ariszájok és királyi őrök vegyesen, továbbá néhány hulla a Hetedik Rend vértezetlen egyenruhájában. Egy mézszőke fiatal nő térdepelt egy pufók rendnővér teteme mellett. Könnyek patakzottak az arcán, és véres nyilakat szorított elfehéredett ujjai között. A kövér nő szemmel láthatóan kiszenvedett: a lépcső a teste alatt vérben ázott, bár rajta nem látszottak sérülés nyomai. Tucatnyi vadászkutya vette őket körbe, akik mind a földre sunyták a fejüket, és szánalmasan vonítottak. A közelben Trella Al Oren állt egy csoport elüszkösödött holttest között, az arca vér és korom keveredő mocskában úszott. Keleten porfelhő kerekedett, és temérdek lovas látszott az aljában, kék és zöld köpenyben: a Hatodik Rend és az északi őrség tagjai, akik rohanvást érkeztek a királynő megmentésére. Nortah még mindig Iltisnek és Davokának ellenszegülve küszködött, gyűlölködő szitkokat a fejükhöz vágva próbált visszatérni a templomépületbe. Lyrna hátrafordulva látta, hogy az ariszájok őrjöngése percekig folytatódott, majd egyszer csak vége szakadt, és az idegen harcosok elhátráltak egymástól, mintha valami néma parancsnak
engedelmeskednének, miközben hitetlenkedve meredtek a templomot takaró hullaszőnyegre. – Elég! – masírozott a királynő a főtábornagyához, és tenyerével keményen az állára húzott. A férfi küszködése abbamaradt, és tátott szájjal bámult Lyrnára. Szeméből egy pillanatra annyira eltűnt az értelem minden nyoma, hogy a nő azt hitte, talán megőrült. – Már elment – tette hozzá csendesebben. – Gondoskodj a zászlóaljadról, uram! A főtábornagy leejtette a vállát, ellépett a gúzsba kötőitől, és a szeme végigfutott a Királynő Tőrein, akik mostanra mindössze két tucat lelket számláltak. – Hogyne, fenség – motyogta Nortah egyszerre maró gúnnyal és végtelen kimerültséggel. – Hatalmas seregem a rendelkezésedre áll. Elindult, és nekilátott valami rendféleségbe szervezni a túlélőket. Lyrna megfordult, amikor Sollis testvér lefékezett a közelben, és leugrott a nyeregből, hogy odasiessen a Murel és Alornis között fekvő Arlyn aspektushoz. Az arcán döbbenet és megkönnyebbülés keveredett. – Fenség! – állt meg mellettük Ivern testvér, és viszolyogva, aggodalommal pillantott le tetőtől talpig vérrel befröcskölt és véres csatabárdot tartó királynőjére. – Szükséged van gyógyítóra? – Köszönöm, nincs, testvér. – Lyrna szeme az északi gárdára esett, akik vágtázva kordont vontak uralkodónőjük és a templom közé. Keletről újabb porfelhő közeledett a futólépésben igyekvő gyalogság fölött. Az Al Hestián vezette Holtak Századának lobogója megvillant a homályban. – Hol van a hadúr? – tudakolta a nő Iverntől. A fiatal testvér vonásai megkeményedtek. – Megsebesült, fenség. Elég kétségbeejtő a helyzet. Kuritájok rejtőztek a szabadkardok között, legalább ezernyi azokból az anyaszomorítókból. – Lyrna a karját takaró véres kötésre nézett. – Rémes vérfürdőt rendeztek, annyi szent. A királynő bólintott, és a templom felé fordult, ahol a megmaradt ariszájok újra jól szervezett sorokba rendeződtek. Nem látta az arcukat, de nevetésük hangja elért odáig. A seregük egyik fele lemészárolta a másik felét, és az egész csak egy jó is tréfa. – Kerítsd elő Al Hestián parancsnokot! – hagyta meg Ivernnek. – Vegye körbe a templomot, az ellenség el ne meneküljön! A testvéreiddel vidd meg a hírt a többi zászlóaljnak, hogy kövessék a példájukat! Aztán hozzátok ide Antesh uraságot!
♦ ♦ ♦ A vörös vértesek megkíséreltek kitörni, mielőtt a királyi őrség teljesen felállt volna. Egy ötszáz ariszájból álló, szoros ék vetette rá magát Al Hestián ezredére, míg a többiek kisebb csapatokra bomolva dél felé akartak elmenekülni. A Holtak Százada azonban állta a sarat, és bár a hadsoruk behajlott a roham alatt, mégsem tört szét. A főtábornagyuk az első sor közepén foglalta el a helyét. Lyrna később hallotta, hogyan szúrta fel a lándzsájára az egyik saját emberét, aki hátat fordított az ellenségnek. Negyedórányi véres dulakodást követően a királyi őrség átkarolta a támadókat, és az ariszáj osztag, amely elveszítette katonái felét, végül visszavonult. A kisebb csoportokat az északi őrség és a Hatodik Rend támadta, és tucatjával estek el, mire végül ők is visszaszorultak. Szoros négyzetbe tömörülve távolodtak, egyazon, hahotázó vadállatként mozdulva, amely felment a lépcsőn, aztán eltűnt a templombelsőben. – Add ki a parancsot, fenség, és kipucoljuk neked ezt a helyet! – ajánlkozott Adal. Általában szép vonásait most eltorzította a megtorlás ocsmány vágya. Az ariszájok láthatólag nem ismerték a megadás fogalmát, és Adal túl sok északi gárdistát veszített, hogy megakadályozza a szörnyetegek menekülését. – Ha szabadna, fenség. – Lyrna megfordult. Al Hestián véres lándzsával a folyó felé mutatott. – A lovasságnak a rejtett átkelőt és az északi partot kellene őriznie. Az az egyetlen megmaradt visszavonulási lehetőségük. Lyrna bólintott. – Adal nagyúr, kérlek, csatlakozzatok a nilsaeli lovassághoz. Ti fogjátok megtartani az átkelőt, míg a lándzsások az északi partot védik. Az északi őrség parancsnoka vonakodva bólintott. – És a támadás, fenség? Könyörgöm, engedd át nekem a megtiszteltetést! Lyrna végignézett a seregen. A királyi őrség és a nilsaeli gyalogosok szép hadrendben álltak, míg Antesh íjászai alkották a hátvédet. A lovasság a folyóig ívelő, széles szárnyakat hozott létre, elzárva a menekülés útját. Mindez néhány parancsszó és mindennemű hivatalos haditerv híján sikerült. Micsoda halálos fegyvert alkottunk! – gondolta. – De elég sebet és sérülést szereztünk egy napra.
– Arra nem lesz szükség, uram. – Visszafordult Al Hestiánhoz. – A sereg maradjon a helyén. Küldess a ballistákért! Az ariszájok továbbra is ki-kitörögettek, miközben a hajítógépek a helyükre kerültek. Néhányuknak maradt annyi hátasa, hogy lovas rohamot intézzenek nyugat felé, megkísérelve áttörni a lovassági védfalon, de a renfaeli lovagok mind egy szálig levágták őket. Lyrna jelentéseket kapott olyanokról is, akik a folyón átúszva menekültek, ám az a néhány, akinek sikerült átjutni a másik partra, kiváló gyakorlatozási lehetőséget nyújtott a nilsaeli dzsidásoknak. Alornis késő délutánra jelentette, hogy a hajítógépek készen állnak. Mint mindig, amikor gépekkel dolgozhatott, a fiatal nő arca felderült, és enyhén büszke ábrázattal figyelte, ahogy az utolsó eszközt is begördítették a társai mellé. A ballistákat kiszolgáló műszerészek kis osztaga karokat húzogatva és csörlőket tekerve gondoskodott róla, hogy mindegyik gép élesítve készenlétben álljon. A keresztezett íjkarok hátrahúzva várakoztak. – Amikor csak készen állsz, uram – szólt oda Lyrna az íjászok parancsnokának. Az bólintott, és a feje fölé emelte az íját. Közvetlenül a ballisták mögött elhelyezkedő katonái mind az égbe mutattak a fegyverükkel, és a fülük mögé húzták a húrt, hogy minél nagyobb távolságot érjenek el a lövedékekkel. Antesh leengedte a karját, és kezdetét vette a nyílzápor. Az égen még elég fény derengett ahhoz, hogy jól lehessen követni a nyilak sötét tömegét, ahogy a magasba szálltak, aztán leíveltek a templom felé. A fekete zápor változatlan sebességgel folytatódott, mert Lyrna elrendelte, hogy minden lehetséges nyílvesszőt szedjenek össze a csatamezőről. A hosszúíjakra helyezett nyílvesszők hegyén még sokszor vér csillogott. Az íjászok fáradhatatlannak tűntek, a sebességtől és az erőfeszítéstől morogva feszítettek és lőttek, de az arcuk az elszánt gyűlölet kifejezésébe merevedett. Úgy látszott, a több ezernyi szabadkard leölése nem elégítette ki vérszomjukat. Lyrna távcsövével a templomot kémlelte, és látta, ahogy egy ariszáj elesik, amikor megpróbált az egyik piramis alakú istenházhoz futni. Három nyílvessző fúrta át a menedéktől egy méterre, és egy szívdobbanásnyi idő alatt két másik társa hullája takarta be az övét. Már így is őrültek – morfondírozott a királynő, amikor a látcsövében megjelent egy ariszáj, aki vigyorgó lemondással rázta a fejét, amikor meglátta a mellvértjéből kikandikáló két nyíltollazatot. – Vajon meglehet-e ennél jobban is őrjíteni őket?
A válasz nem sokáig váratott magára. Jókora, örömteli kiáltás hallatszott a templomból, és a vörös emberek áradata megjelent a lépcsőkön. Mostanra, minden szervezettségüket feledve, szabálytalan, vörös árban rohamozták meg a ballisták sorát. Lyrna várt, amíg a vezetőik elhagyták a lépcsőket, aztán kiadta a parancsot a hajítógépeknek. A lőtávolság kevesebb mint ötven lépésre csökkent. Figyelemreméltó eredményt értek el. Az első sort láthatatlan penge kaszálta el, míg a mögöttük érkezők átbucskáztak társaik testén, vagy a második sortűzben megpördülve emelkedtek a levegőbe. Sokszor a lövedék olyan erővel lyukasztotta át egy ariszáj testét, hogy tovább folytatta a röptét, és még egy másikat is megölt. A veszteségek ellenére azonban a vörös vértesek rohama elegendő lendületet tartogatott ahhoz, hogy húszlépésnyire megközelítsék a ballistákat, amikor is Antesh íjászai előrejöttek, és a karjukat leeresztve újabb nyílesőt küldtek rájuk, amely végleg megállította a vörös árt. – Fenség – kezdte Al Hestián –, úgy hiszem, eljött az idő. A királynő bólintott, és intett a közelben álló kürtösöknek, akik futva indultak a sereg két ellenkező szárnya felé. A lovassági rohamra hívó kürtszó belehasított a levegőbe. Antesh végigmasírozott az íjászok vonala előtt. Íjaik letételére szólította őket, ám a parancs ellenére néhányan eszeveszetten lőttek tovább, őket erővel kellett visszatartani. Szerencsére mind az íjászok, mind a ballisták leálltak, mire Arendil hűbérúr a balszárnyról kivezényelte a lovagjait, Sollis testvér pedig a Hatodik Rend és a királyi őrség lovasságát a jobbszárnyról. A megmaradt ariszájok olyan hangulatban ütköztek meg velük, amelyet csak páratlan vitézségnek lehetett nevezni: a lovak hátára ugorva leteperték a lovasokat, és a paripák lábát kivágva felborították az állatokat. A végsőkig kitartottak, egészen az utolsó vérig hangot adva a vidámságuknak. ♦ ♦ ♦ Marven gróf az álom és ébrenlét közt lebegett. Lyrna mellette ült, és nedves kendőt tartott láztól lángoló homlokához, amikor a páni félelem zokogásban tört ki belőle. Kehlan testvér bőséges vörösvirágfőzettel kezelte a hadurat, és komor arccal válaszolt, amikor Lyrna arról kérdezte, miért ad neki olyan sokat.
– A gerince eltört a nyaka alatt, fenség – felelte a gyógyító. – Ha életben maradna, akkor sem fog soha többé a saját lábán járni. De nem marad életben. Marven felköhögött, és a szeme hirtelen kitágult, ahogy megtalálta a nő arcát. – Meg… megöltem egy kuritájt, Kerisha. Mesélték neked? Kerishának hívták Marven grófnőt. – Igen, szerelmem – válaszolta, miközben a nedves kendővel törölgette a férfi homlokát és orcáját. – Mesélték. – Mi a baj? – kérdezte a férfi hirtelen riadalommal. – Miért haragszol? – Nem haragszom. Büszke vagyok rád. Nagyon büszke vagyok. – Csak… csak akkor vagy kedves, amikor haragszol – motyogta a gróf, és kissé megkönnyebbült. – Olyan éles a nyelve, hogy a selymet is elvágja, mondogatta a hűbérúr… A királynő azonban… – Elhallgatott, és elmosolyodott, mintha egy kedves emlék elevenedett volna fel a fejében. – Lehet, hogy most emberedre akadtál. De most már azt hiszem, meg lehet győzni. Az a vár, amit mindig is akartál… – Igen – biztosította Lyrna. – Most már biztosan meggyőzzük. – A fiúk… – A hangja elhalkult, és a tekintete eltompult, miközben a feje egyre jobban a párnájába süppedt. – Igazad volt… nem való nekik a katonásdi… Arany van a Végeken, rengeteg arany… Majd odaküldjük őket… Aludt egy darabig, és nem zavarták a sátort megtöltő sebesültek nyöszörgései és kiáltásai. A királynőhöz egész éjszaka küldöncök és parancsnokok jöttek, de Murel és Iltis mindet elküldte. Lyrna maradt, és nézte Marven grófot, míg a mellkasa megszűnt hullámzani, és minden szín kifutott az arcából. – Murel. – Az udvarhölgy mellette termett. Bal szeme körül sötétlilában pompázott a bőr, és az arcán arasznyi hosszú öltést viselt. – Készíts iratot! Nilsaeli Kerisha Marven grófnőnek földet, és egy vár építéséhez elegendő vagyont adományozunk. – Igen, fenség. – Murel várt, és a szemét mereven Lyrna arcára szegezte. – Aludnod kell, királynőm. Amaz megrázta a fejét. Az alvás álmot hoz, és jól tudta, miket látna az álmaiban. – Kérj valamit Kehlan testvértől, ami ébren tart! És mondd meg Hollun testvérnek, hogy teljes beszámolót kérek a veszteségeinkről!
♦ ♦ ♦ A szőke nővér Cresiának nevezte magát. Lehajtott fejjel állt, miközben az aspektusa teste égett mögötte. Lyrna nézte, ahogyan a rettentően megfogyatkozott rend utolsó túlélői elrebegik a búcsú szavait. Mindegyikük a kedvesség, bölcsesség és bátorság történetével lépett a máglyához. Nortah uraság is jelen volt, Sollis testvérrel és a Hatodik Rend más tagjaival. A főtábornagy hangja többször elcsuklott, miközben búcsúzott, és befejezetlenül hagyta a Martishe-ban töltött közös idők történetét. Elhallgatott, és csak nézte a halotti máglyán fekvő testet, mint aki nem érti, mi folyik. – Sohasem ismerhette meg az unokahúgait és unokaöccseit – bökte ki végül alig hallhatón, érzelmektől kiürült hangon. – Mert a testvéremnek tekintettem, és tudom, hogy ők a sajátjukként szerették volna. – Caenis aspektus minden mérce szerint nagyszerű ember volt – csatlakozott Lyrna is a búcsúzókhoz. – Nagyságára csak nemrégiben derült fény, de olyan élesen fénylett, hogy túlragyogott mindnyájunkat. Mindörökké hirdetjük tehát, hogy ez az ember sohasem tévelyedett el az úton, sohasem riadt vissza a legnehezebb feladattól, és mindenét odaadta a királyság és a Hit szolgálatában. Persze más tüzeket is kellett gyújtani, és még több beszédet mondani. Murel, Iltis és Davoka tiszteletüket tették Benten máglyájánál, és a síkságon temérdek egyéb fénypont jelezte a többi búcsú helyét. A hagyománynak megfelelően az azonos zászlóaljhoz tartozó katonákat egyazon máglyán adták a tűznek, így csak több tucat, és nem több ezer tüzet kellett gyújtani. – Tehát a rendetek döntést hozott? – kérdezte a királynő Cresia nővért. A fiatal nő még szorosabban átkarolta magát, és a haja fátyolként takarta lefelé fordított arcát. – Igen, fenség. Jóllehet, én könyörögtem nekik, hogy válasszanak mást. – A haja kettévált, amikor felemelte a fejét, és a máglyára nézett. Caenis aspektusból már csak egy sötét körvonal látszott a lángok között. – Én sohasem helyettesíthetem őt. Ő… ő nagyszerű volt, ahogyan te is megmondtad. – A háború gyakran nem hagy választást, aspektus. Pihend ki magad! Holnap beszámolsz a létszámotokról.
– Huszonhárman maradtunk, fenség. A Hetedik Rend sohasem számított túl népes társaságnak, a legjobb időkben is csak úgy négyszáz lelket számlált. – Idővel majd újraalakultok. Cresia megint lesütötte a szemét, és Lyrna könnyedén kitalálta a gondolatait. Még egy ilyen csata, és már nem lesz mit újraalakítani. ♦ ♦ ♦ A kora reggeli napsugár végigcsúszott a folyó habzó árján, és finom párát csalt elő a vízből. Arlyn aspektus egyedül állt a parton. Vörös páncélját már levetette, és kék köpenybe burkolta magas testét, amelyet minden bizonnyal egy elesett testvér teteméről szerzett. Ivern testvér a közelben állt, és fáradt mosollyal meghajolt, amikor meglátta a közeledő királynőt. Lyrna eltűnődött, vajon testőrként vagy foglárként van-e jelen. – Beszélt már? – kérdezte a férfit. – Keveset, fenség. Grealin aspektus hogyléte felől érdeklődött, meg Vaelin nagyúrról. – Mit mondtál neki? Ivern nem értette a kérdést. – Mindent. Hisz ő az aspektusunk. Lyrna bólintott, és odament Arlynhoz. Verin testvér tízlépésnyire követte, ahogy parancsolta neki. Az aspektus feléje fordult, és enyhén meghajtotta a fejét, ahogy az apját és a bátyját mindig is köszöntötte. A tekintetében gyász ült, mint azt sejteni lehetett, de Lyrna ítélkezést is látott benne, amit tudomása szerint Janusnak sem félt megmutatni. – Fenség! Kérlek, fogadd részvétemet Malcius király elvesztése miatt! – Köszönöm, aspektus. De mindnyájan elveszítettünk valakit. A férfi szeme Verinre vándorolt. A fiatal áldott sok mindent látott, mióta hajóra szállt a királynővel, és már sokkal kevésbé mutatta ki félelmét, de az aspektus tekintetének tüzében mégis kényelmetlenül feszengett. – Megtanultam, hogy fő az óvatosság azokkal szemben, akik már találkoztak a császárnővel – magyarázkodott Lyrna. Az aspektus békésen, elfogadóan bólintott, és visszafordult a folyó felé. Pont ott tartózkodtak, ahol az ariszájok átkeltek a vízen. A sodor itt zavarosabban habzott, mint egyebütt, és fehéren fodrozódva találkozott a
parttal. – Hogyan készült? – érdeklődött Lyrna. – Mármint az átkelő. Alornis úrhölgy építészeti csodának tartja. – Téglával, csonttal és vérrel – felelte az aspektus. – Háromezer rabszolga dolgozott rajta tíz napig, az én parancsnokságom alatt. A folyó gyors, mint látható is, és az ariszájok jól szórakoztak a korbácsukkal. A végére alig maradt ötszáz munkásom. – A császárnő okos hadicseleket eszel ki, de úgy látszik, igen költségesek. Arlyn alig láthatóan megrázta a fejét. – Az én cselem volt, fenség. A császárnő parancsára, természetesen. De az itteni rajtaütés gondolata tőlem származott. – Tudom, hogy nem vagy felelős a tetteidért. Az ellenségünk aljas eszközökhöz nyúlt: – Való igaz. Az ész nélküli bosszú kényszere például az egyik legfontosabb közülük. – Nem szabadkozom, amiért biztosítani szeretném a királyság jövőjét. – Tényleg ez a szándékod, fenség? Ha így van, a császárnő nagyon meg fog lepődni. Lyrna a köntöse zsebébe rejtette a kezét, mert nem akarta, hogy az aspektus lássa, mennyire ökölbe szorulnak az elfojtott dühtől. – Ha tudomásod van az ellenség terveiről, nagyon szeretném hallani. – Néha eljött hozzám, a borzalmak vermébe, ahol a bőrömbe karcolták a béklyójukat. Főként csak kérdezett, ellenőrizve a történelemtudásomat, parancsnoki tapasztalataimat. Azt vártam, hogy kicsikarja belőlem a Hittel és a királysággal kapcsolatos titkaimat, de hamar kiderült, hogy ő nálam is többet tud. Arra is rájöttem, hogy igen őrült, ami persze a Szövetséges szolgálatában eltöltött évszázadok eredménye. – Egy percre leejtette a fejét, lehunyta a szemét, és a lélegzete nehézkessé vált. – A jelenlétében lenni, akár a legkisebb időre is, nincs annál nagyobb kínzás. – Most mit lép majd? – Gondolom, új tervet eszel ki az elpusztításodra. Nagyon bosszantod. A saját szavaival szólva: „ezernyi bosszúra éhes lelket szültem már, de még egy sem ingerelt ennyire, mint ez a tűzköpő szuka”. – Hány ariszája van még? – Talán hétezer. Meg még nyolcvanezer varitáj és szabadkard. Lyrna Verin kezére pillantott. A fiatalember az igazság jelét mutatta.
Bár korábban is az igazságban rejtegette előlem a hazugságot, és én nem vettem észre. Csak annyit mondott: – Azt vártam, hogy ennél több lesz. – A királyságban folytatott háborúság felemésztette a csapatai legjavát, és az elégedetlenség nőttön-nő a birodalom minden szegletében. Új-Kethia elesett egy rabszolgalázadás okán, és további lázongásokat szított a tartományokban. Valami északi küldetés is nagyon foglalkoztatja. Kivégeztetett velem egy rangidős tábornokot, mert megkérdőjelezte a döntés bölcsességét, amikor további csapatokat küldött oda. Északi küldetés… Vaelin. Átkelt a jégen. Apró mosoly játszott a királynő ajkán. Persze hogy átkelt. – Mesélj még erről az elégedetlenségről!
HARMADIK FEJEZET
Vaelin
A bennszülöttet Hirkrannak, vagy Vörös Fejszéjűnek nevezték, amelyek felcserélhetőnek tűntek az alapján, amilyen gyakran Erlin használta őket. – Három fiát vették el a voláriak – tolmácsolta. – Az egyiket rabszolgának hurcolták el egy éve, a másik kettőt a múlt héten veszítette el. – Ő a főnöke ennek az… othra népnek? Erlin a fejét rázta. – A Vörös Fejszéjű tiszteletbeli cím, ezt kapja a törzs legfőbb harcosa. A „bajnok” jobban megfelel a valóságnak. És az othra is csak a hat itt megbúvó törzs egyike. Mindegyik törzsfő odaveszett a harcokban. Hirkran nem beszél mindegyikük nevében. – Tudja, hogy a többiek mellénk állnak-e? Erlin feltette a kérdést a bajnoknak, aki szigorú pillantást vetett a barlang felé, ahol az összegyűlt bennszülöttek megbújtak az árnyékok között. Minden szempár a tanácskozásra meredt. – Nem biztos benne – fordította a választ a halhatatlan. – Néhányan csak azért nem harcolnak velünk, mert az othra igen. Néhányan meg itt maradnak, és összehugyozzák magukat félelmükben. – El tud vezetni minket a voláriakhoz? Hirkran hosszan elgondolkodott, mielőtt felelt volna, és a szemét Vaelinre függesztette. – Elvezet, de először azt akarja, hogy nevezzük ki a hadsereg vezetőjének. Lorkan, aki a közelben állt a macskájával, megvetően felhorkantott, mire a bennszülött acsarkodva, felemelt fejszével elindult felé. Vaelin
közéjük lépett, a macska pedig a földre hasalva fenyegetően, agyarait kivillantva fújt egyet. A várúr észrevette, hogy Lorkan bátorsága megjött, mióta a vadállat melléje szegődött. – Gondolom, van valami oka, hogy ezt kéri, igaz? – tudakolta Vaelin, miközben Hirkran tovább vicsorgott. – Ezek a népek csak az erőt tisztelik. Ha nem nevezzük hadvezérnek, a többiek egy idegen vazallusának fogják tartani, ami azt jelenti, hogy azonnali kihívásra számíthat a törzs egy fiatalabb tagjától. Hívhatjuk tiszteletbeli címnek, ha úgy tetszik. Ez itt az ő földjük, Vaelin. Akármennyire is megfogyatkoztak, azért tisztelnünk kell a szokásaikat. A várúr az üreg homályában toporgó, rongyos alakokra pillantott. A fiatalabbak fegyvereket szorongattak, míg a gyermekek az idősebbek köré gyűltek. Minden félárnyékba húzódott arc több napi élet-halál harc mocskát hordozta, és sokan friss sebesülések okozta levertségben szenvedtek. De látta, hogy a dac még nem veszett ki a szemükből, a fiatalokéból sem. Lehet, hogy megverték, de még nem győzték le őket. – Add a számba a szavakat! – kérte Erlint. ♦ ♦ ♦ Hirkran dél felé vitte őket egy kacskaringós, magas hegygerinc mentén. Hat harcosa végzett felderítőmunkát, jóval a had előtt haladva. Vaelin Erlinnel, Kirallal és Astorekkel követte őket. A felderítést el lehetett volna kerülni, amennyiben rááll, hogy Dahrenát újra repülni hagyja, de egy pillantás a sápadt vonásokra elég volt ahhoz, hogy szigorúan visszautasítsa a kérést. – Emlékeztetnélek rá, uram – csikorogta rekedten a kedvese, hogy nekem nincsen hivatalos rangom ebben a hadseregben, és mint ilyen, szabadon dönthetek arról, mit teszek. – Én pedig szabadon dönthetek arról, hogy a rendelkezésemre álló módszerek közül melyikkel okozok neked eszméletvesztést anélkül, hogy bárminemű sérülés érne – felelte a férfi. – Itt maradsz, és pihensz, hölgyem. A nő lesújtó pillantást küldött felé, és otthagyta. Mishara híven jellemezte a gazdája érzéseit, amikor röviden feléje fújt, majd nagy ugrásokkal csatlakozott a parancsolójához.
Úgy tizenöt kilométert tehettek meg, amikor Hirkran egyszer csak megálljt parancsolt, és Vaelin észrevette, hogy Astorek farkasai óvakodva behúzzák a vállukat, hogy jobban belapuljanak az alacsony sziklák közé, és gyakorta megállnak, hogy beleszaglásszanak a levegőbe. Hirkran és az emberei szemmel láthatóan nem örültek az állatok jelenlétének, noha abból, amilyen gondosan ügyeltek közömbösségük fenntartására, kitűnt, a népe nagy gyalázatnak tartja a félelem külső megnyilvánulásait. A bajnok guggolásba ereszkedett, úgy araszolt tovább a hegygerinc pereméhez Vaelin kíséretében. Alattuk a hegygerinc meredek szirtben folytatódott lefelé, és jó kilátást nyújtott az alant elterülő völgyre. A széles lapály a közepén talán kilométer széles lehetett, és egy sekély folyó vágta ketté. A volári sereg sűrű, kör alakú őrállások között táborozott, szépen elrendezett sátrak soraival. Úgy látszott, a boszorkány fattya értett a hadvezetéshez. Vörös Fejszéjű feszült hangon morgott valamit, amit Erlin egy szeméremsértő szitok formájában tolmácsolt, különböző földöntúli lények megidézésével és a nemi csonkítás egy találékony, hovatovább kannibalisztikus formájával fűszerezve. – De miért ennék meg? – kérdezte Kiral undorodó fintorral. – Hogy magukévá tegyék az ellenség erejét – világosította fel Erlin. – És hogy jelképesen véget vessenek a vérvonalának. A törzsek nagy jelentőséget tulajdonítanak az utódoknak. A terméketlen férfiakat vagy nőket átoknak tartják, és elűzetés vagy még annál is rosszabb vár rájuk, ha elég oktalanok ahhoz, hogy sokáig maradjanak a törzsben. A vadászlány viszolygó pillantást vetett a környező harcosokra, és azt dünnyögte: – Vademberek. Hirkran ismét megszólalt, és a volári tábor felé mutogatott. – A vezetőnk azt kéri, hogy hozzuk ide a sereget, és azonnal támadjunk – fordította a szavait a halhatatlan. – Ő személyesen vezeti a támadást. Gyorsan kell végrehajtani, máskülönben a szellemek gyengének tartanak minket, és nem segédkeznek. – Az istenek segítségét várják? – firtatta Vaelin. – Igazából nincsenek isteneik. Úgy hiszik, a hegyeknek saját lelkük van, amelyek szeszélyüktől függően segítőek vagy ártalmasak. Amikor vihar jön, haragosak, amikor enyhe a tél, elégedettek. De a gyávaságot nem viselhetik.
– És mi boldogan áldozunk nekik a bátorságunkkal. De előbb meg kell kérdeznem, mit lát ezekben a megszállókban. Főként a vezetőikben. Hirkran arcára sötét felhő ült, és elfordította a szemét, majd egy sor rövid torokhangot morgott. – Amikor eljöttek, azt hittük, olyan lesz, mint legutóbb – mesélte Erlin. – Jönnek, megküzdünk velük, elrabolják a gyermekeinket, aztán elmennek. Néha rézért vagy tűzfémért vissza lehet vásárolni őket. Ezúttal elvitték és megölték őket. Mindent megöltek, még a vadkecskéket és a szarvasokat is. Harcoltunk… – Hirkran arca kifejezéstelenné vált, mintha a megtapasztalt borzalmak meghaladnák a kifejezőkészségét. – Olyan keményen küzdöttünk! De túl sokan voltak, sokkal többen, mint azelőtt. Nem láttuk, ki vezeti őket, de a rotha hét vörös emberről beszélt, akiknek a szellemekével vetekedő hatalmuk van, de persze a rotha nép tagjai egytől egyig megrögzött hazudozók. A szellemekével vetekedő hatalmuk van. – Van most köztetek rotha? – mutatott Vaelin a többi harcosra. Vörös Fejszéjű kiköpött, és undorodó horkantást hallatott. – A barlangban. A bűzük megbecsteleníti a törzsünket. A várúr bólintott, és hátrébb húzódott a peremről. Hirkran kérdést vakkantott Erlinnek. – Hová mész? – Hová mennék? Felállítom a sereget a nagyhatalmú hadvezérünk támadásához. ♦ ♦ ♦ A rotha népet egy zömök, középkorú nő vezette, akinek díszes, mélyen futó tetoválások csipkézték a szeme környékét. – Mirvald – mutatkozott be, amikor Erlin a nevét kérdezte, majd hozzátett még néhány címet, amelyek nyilván a rangját jelölték. – Tanácsnok és sámánasszony egyszerre, akiről azt állítják, hallja a szellemek hangját. – Ő is látta a hét vörös embert? – tudakolta Vaelin. Mirvald szúrós szemmel méregette a várurat, mielőtt válaszolt volna. – A rotha érezte először a haragjukat. A Hetek egyedül jöttek el a falujukba. Idegenek lévén a harcosok megpróbáltak végezni velük, de
ehelyett őket ölték meg. A hetek nem emberek. Egy emberként mozognak, és egy emberként harcolnak, mintha mindegyik hallaná a többiek gondolatait. A rotha győzedelmeskedett volna, ha nincsen ilyen hatalmuk. Az egyikük a puszta érintésével ölt, a másik képes volt a félelem segítségével megállítani az ellenfele szívét. Sok rothát megöltek, aztán jött a hadsereg, és tovább folytatódott a vérengzés. – Köszönd meg neki az értesüléseket – hagyta meg Erlinnek Vaelin. A nő meghajtotta a fejét, amikor a halhatatlan tolmácsolta a hálás szavakat, majd saját kérdéssel állt elő: – Hogyan akarod legyőzni a Heteket, ha mások sem tudták? A várúr odapillantott, ahol Bölcs Medve a többi áldottal tanácskozott. Mind körülállták a vén sámánt, aki újabb leckét osztott meg velük bölcsessége feneketlen kútjából. – Mondd meg neki, hogy nekünk is van hatalmunk. Ha látja őket, tartson velünk. Erlin figyelmesen meghallgatta a választ, aztán békés mosolyt erőltetett magára. – Velünk tart, de csak akkor, ha kinevezed a hadsereg parancsnokának. Máskülönben a népe nem hajlandó harcolni. – Már van egy hadvezérünk. – Úgy sejtem, nem számít, ha ketten lesznek. A két törzs ritkán beszél egymással, kivéve, amikor sértegetik egymást. Bevallom, elképedve láttam, hogy sikerült több mint egy napot eltölteniük itt anélkül, hogy befejeznék, amit a voláriak elkezdtek. – Nos, legyen – bólintott beletörődötten Vaelin, és meghajolt Mirvaldnak, majd visszafordult Bölcs Medve felé. – Várom bölcs parancsait, és az engedélyével most haditanácsot tartok a kapitányaimmal. ♦ ♦ ♦ – Hogyan találunk rájuk – kérdezte Marken – egy ilyen hatalmas seregben? – A rotha nő szerint egy emberként mozognak – felelte Vaelin. – Gondolom, ha egyre rábukkanunk, mindre rábukkanunk. Még akkor is, ha a csata hevében nem lesz könnyű dolgunk. – A dalom majd vezérel – ajánlkozott Kiral. – Csak hát mostanság olyan
egyenetlen a dallam… – Nem – rázta meg a fejét Vaelin, hogy kiverje a fejéből Alltor vérvörös emlékeit. – Jobb, ha csata közben elhagyod az éneklést. – Astorekhez fordult. – Az anyád sólymai nem tudnának a nyomukra bukkanni? – A vadállatokat nehéz irányítani, ha egyszer istenigazából elkezdődik az öldöklés. A lárma, a vér szaga megrémíti vagy felbátorítja őket. Nagy összpontosítást igényel, hogy az ellenséget támadják, és ne a saját embereinket. Egy adott préda felkutatása nagyon nehéz, szinte lehetetlen volna. – Én megtalálhatom őket – állította Dahrena halkan, de magabiztosan. – A lelkük olyan, mint a fekete gyöngyök egy vörös tenger közepén. – Már eleget repültél ebben a hadjáratban – tiltakozott Vaelin. – Nincs más megoldás, és ezzel szerintem te is tisztában vagy, uram. – Cara kezéért nyúlt. – Vannak barátaim, akikkel megosztjuk a terhet. – Több is – jelentette ki Marken, majd mellé állt. – Egyébként sem hiszem, hogy vén csontjaim alkalmasak a verekedésre. – Látod, uram – nézett a szemébe Dahrena fényes mosollyal –, elhatároztuk magunkat. ♦ ♦ ♦ – Emlékezz, élve kell elfogni őket! – kötötte Vaelin Astorek lelkére. – Amíg Bölcs Medve meg nem érinti őket, nem szabad elfogni a Heteket! A volári bólintott, miközben a farkasai közelebb jöttek, és elfoglalták a helyüket a várúr és Seb mellett. A sereg a hegygerinc északi végén állt fel; egész éjszaka meneteltek, hogy hajnal előtt érkezzenek. Dahrena úgy tervezte, hogy Carával és Markennel a hegytetőn maradnak, macskáik járőröznek a kopár sziklán, a farkasnép húsz legmegbízhatóbb harcosával egyetemben. Vaelin odalépett a kedveséhez, míg a többiek tisztes távolból figyeltek. A nő haragja már elszállt, és ellenkezés nélkül ragadta meg a férfi feléje nyújtott kezét, majd viszonozta a csókját, és el is nyújtotta azt. A következő pillanatban a várúr hátrahúzódott, és halkan azt mondta: – Túl sokat kértem tőled… Dahrena az ajkára tapasztotta a kezét.
– Nem többet annál, amit magaddal szemben megköveteltél. Azért jöttünk, hogy befejezzük, amit elkezdtünk, és már szomjazom a végjátékra. Haza akarok menni, Vaelin. Haza akarok térni veled, és az addig nem történhet meg, míg itt nem végeztünk. A férfi kedvese homlokához támasztotta a homlokát, még egyszer megragadta a kezét, aztán elszakította magát, és elindult Seb meg a farkasok felé. ♦ ♦ ♦ A boszorkány fattya jól választotta meg táborhelyét. Egyedül a völgyön átvonuló, sekély folyó nyújtott némi takarást. Vaelin lépésben vezette a lovát a vízben. A folyópart éppen hogy elrejtette magas alakját. A farkasok előreügettek a sekélyesben. A hajnali szürkület sebesen világosodott, mire egy kilométerre a tábortól megálltak, és jelzett Alurknak, hogy a sentárját vigye széles félkörben a volári sereg mögé. – Lorkan majd veletek tart. Majd ő átszakítja az őrszemek gyűrűjét! – Alig várom – felelte Lorkan erőltetett mosollyal, és frissen szerzett bátorsága a macska jelenléte ellenére is egyértelműen fogyatkozni látszott. – A hajnal első sugaránál – ígértette meg a várúr Alturkkal. – Előbb semmiképpen! A tahlessa csak nézte Vaelin kezét, de aztán röviden megragadta a hadvezér odanyújtott alkarját. – A fiamat Oskithnak hívták – mesélte. – A jelentése Fekete Kés. Milyen találó! – Kiralra pillantott, aki a vízben guggolt, és szeretetteljesen simogatta a macska nedves szőrét. – Ahogy a lányom neve is. Bárcsak ő is tudná! – Akkor maradj életben, és mondd el neki magad! – Azzal hazuggá válnék. A múlt éjszaka elénekeltem a haláldalomat az isteneknek. Alturk kiszállt a vízből, és görnyedve felkúszott a folyóparton, majd eltűnt szem elől. A sentár szintén kétrét görnyedt árnyai követték. Kiral nézte, ahogy elmennek, és Vaelin felismerte a tudást a tekintetében. Rájött, hogy semmit sem kell mondania neki, ha Alturk esetleg odavész. Kevés titok maradhat rejtve a vér éneke előtt. Alig mentek tovább, Vaelin megállította a törzseket, és megkérte őket,
hogy Alturkhoz hasonlóan a hajnal első sugaránál támadjanak a tábor északi peremén. A törzsi csapatokba tömörült bennszülötteket külön-külön kellett felkeresniük Erlinnel. A hat újonnan választott törzsfő most mind abban a hitben volt, hogy ő maga irányítja az egész hadsereget, és Vaelin mindnek megköszönte a megtiszteltetést, hogy átengedik neki az első támadás lehetőségét. Tovább vezette a farkasnépet a hideg folyóban, és csak akkor álltak meg, amikor elérték a fő hadtestet. Bálnaölő lecövekelt mellette, és megeresztett feléje egy barátságos mosolyt, majd továbbment a harcosai élén. Nekik a tábor déli határát kellett megkerülni, és mint Alturk, a keleti hegyek fölé emelkedő nap első sugarára időzítették a támadást. Vaelin tekintete egész hosszában végigjárta a folyómedret, amelyet most farkasok töltöttek meg, köztük a guggoló Astorekkel és a többi sámánnal. Feszült arcukról lerítt, micsoda erőfeszítésükbe került megelőzni, hogy a különböző falkák elárulják a sereget hirtelen kitörő acsarkodásukkal. A farkasok türelmetlenül fészkelődtek, de többnyire nyugton maradtak, főként Astorek falkája. Egész úton Vaelin közelében maradtak, és a tekintetük ritkán hagyta el a várurat. Vaelin a közelben kuporgó végtelen vándorhoz és Bölcs Medvéhez fordult. – Nem vehetsz részt ebben – mondta Erlinnek, amikor észrevette a kezében szorongatott csatabárdot. – Már sokszor harcoltam, testvér – felelte Erlin. – Meglehet, hogy nálad is több csatát láttam. – Akkor is, inkább maradj a hátvédben! Ha a szerencse ellenünk fordul, menekülj, és talán járd körbe a világot még egyszer. – És nézzem végig, ahogy az egész romba dől? – rázta meg a fejét a vándor. – Inkább nem. – Szükség lesz rád – nézett a szemébe Vaelin, és érezte, hogy a bűntudata ismét feltámad. Nem tehetem. – Maradj hátul! Még mielőtt Erlin válaszolhatott volna, a medvesámánhoz fordult: – Készen állsz? Bölcs Medve kelet felé pillantott, ahol a hegycsúcsok lassan az új napot hirdető aranyszínbe öltöztek. Az ég tiszta volt, a levegő friss és kellemes, a gyönge szellő a völgy talaját takaró hanga enyhe virágillatát hozta. – Itt nem lát a zöld tüzet – merengett a sámán némi sajnálkozással, aztán átcsattogott a vízen Vaskaromhoz. A nagyvad mély, morajló morgást
hallatott, amikor a sámán felmászott a hátára, és a part felé fordította az állatot. Vaelin intett Orvennek, és felhúzta magát Seb nyergébe. – Ha minden jól megy, jókora lyuk tátong majd a sorokban – okította a gárdisták parancsnokát. – A varitájokra pazaroljátok az erőtöket, ha sikerül! – Úgy lesz, uram. – Orven szálfa egyenesen tisztelgett, miközben a folyó tovarohant a lába körül. – Ebben a pillanatban mindenemet elcserélném egy lóra. Vaelin elvigyorodott, és a válla fölött kivonta a kardját. – Úgy hiszem, lesz bőven miből választani a csata végeztével. Mozgásba hozta Sebet, kicsobogott a folyóból, aztán megvárta, amíg Astorek farkasai felálltak legelöl, a többi farkas pedig kiözönlött a folyópartra, hogy szorosan melléjük sorakozzanak. Mishara végigbandukolt a tömegen, és leült a várúr mellett. Vaelin a szemébe nézett, és azon tűnődött, vajon Dahrena látja-e az állat szemén keresztül. Mishara csak pislantott egyet, és megnyalta az agyarait, aztán figyelmét visszafordította a voláriakra. A tábor úgy háromszáz lépésre húzódott. Mindenki csendesen szendergett az előző éjszaka kioltott tüzek szürke párája alatt. A várúr megfigyelte a reggeli ködben kényelmes és magabiztos tempóban sétáló őrszemeket. Várt, hogy a nap megmelengesse a tarkóját, és az árnyéka lassan megjelenjen a földön maga előtt, akár egy ellenségeikre mutató, hosszú, sötét nyíl. Nortah szavait hallotta a fülében, amint jobban megragadta Seb kantárszárát: Ugye, ma semmi ostobaságot nem tervezel? Halkan felnevetett, aztán megrúgta a ló véknyát, és a harci mén éles, örömteli nyerítéssel vágtára fogta. Velük együtt a farkasok is futásnak eredtek, az iramot könnyedén tartva, és közös morgás tört fel a torkukból, nyilván a sámánok izgatottsága miatt. Vaelin figyelte, hogy elevenednek meg az őrszemek, és összevissza sorba futottak össze, miközben kürtök rikoltottak a táborban, és a sátrakból kiugráló katonák fegyverek és páncélok után kapkodtak. Természetesen először a varitájok szedték össze magukat. Hadrendbe állt két teljes zászlóalj, akiket nyilván egész éjszaka ébren tartottak, hogy védjen a meglepetésszerű támadások ellen, illetve a megszokott hatékonysággal elzárja a várúr útját. Két sorban álltak fel: az első sor
térdepelve mutatta a betolakodók felé a sövénykerítésnek is beillő lándzsaerdőt. Ám hiába minden ösztönös fegyelmük, a napfény ellen ők sem vértezhették fel magukat. Vaelin örömmel nyugtázta, hogy sokan lehajtják a fejüket, amikor a nap előbukkant a hegyek mögül. A sorok megvonaglottak, de nem bomlottak fel, ahhoz valami több kellett. Az első lándzsasólyom elzúgott Vaelin füle mellett, elég közel ahhoz, hogy érezze a szárnyvégek érintését a bőrén, majd a következő pillanatban több tucatnyi madár követte az elsőt. Egyenesen a lángoló napból csapódtak be feszes, fekete rajban a varitájsorok közepébe, túl sebesen ahhoz, hogy kikerülhessék őket. A hadsor közepe csapkodó madarak és vagdalkozó emberek összevisszaságává változott. A sólymok acélkarmukról csöpögő vérrel és húscafatokkal emelkedtek ki a csetepatéból, aztán egy pillanatnyi lebegés után újra lecsaptak. Mire a farkasok is bekapcsolódtak a küzdelembe, a volári sorok felszakadoztak. Vaelin egyenesen átkormányozta Sebet a káoszon. Három farkas vetette magát az egyik volári tisztre, és rövid úton feltépték a torkát. A voláriak további zászlóaljakba álltak be a varitájok mögött. A szabadkardok lazább sorokban várakoztak. Fiatalabbaknak tűntek, mint a volári katonák, akikkel már korábban megverekedett, és az ifjú arcokon döbbenet és őszinte rémület tükröződött a vadállatok hordája láttán, amelyek a szemük előtt tépték miszlikre a társaikat. A farkascsordák szünet nélkül támadtak, és a legközelebbi zászlóaljak darabokra szakadtak a roham alatt. A szomszéd formáció jobban állta a támadást, szoros védőkörré alakultak, és sikerült több vadállatot levágniuk. A lándzsasólymokra azonban ők sem számítottak. Amikor a madarak végeztek a varitájokkal, a sámánok újrarendezték a madárrajokat, és a szabadkardok ellen küldték őket. Az állatok fekete zivatarként zuhogtak le az égből, miközben a farkasok is kitartottak, párokban a voláriakhoz iramodva, hogy megragadják a katonák lábát, és kirángassák őket a sorokból. Vaelin észrevett egy ezredparancsnokot a közelben, aki magasra tartott vassal hívta magához az embereit hátasáról. Veterán őrmesterei odafutottak hozzá, és parancsokat kiáltoztak. A várúr a parancsnok felé fordította Sebet, miközben Astorek fürgébb farkasai kihúzták a fickó alól a paripáját. A férfi leugrott, amint a ló nyerítve eltűnt a vérözön közepette, és éppen időben állt talpra ahhoz, hogy Vaelin csapása arcba kapja. A várúr tovább vágtázott, hogy szétszórja a hívásra érkező katonákat, miközben levágott minden őrmestert, aki oktalanul ellenállást tanúsított.
Lefékezte a lovat, és körbepillantott. Vaskarom éppen egy szerencsétlen volárit ütlegelt péppé jókora mancsaival. Bölcs Medve szinte mókás rongybabaként ugrált a hátán. Mögöttük véres küzdelem pillanatai villantak fel, ahol a törzsi bennszülöttek vadul támadták a tábor északi határát. A déli és nyugati fertályokon támadt felfordulás szintén arról beszélt, hogy a terv bevált, legalábbis eddig. A voláriakat most már minden oldalról támadták, ráadásul keleten már a soraikat is áttörték. De a tábort még mindig nem foglalták el, mert túl sok ezred állt fel a varitájokra jellemző, öntudatlan és gépies rendezettséggel. A csatát még távolról sem nyerték meg. Misharára pislantott, aki mozdulatlanul várt, közel lapulva a földhöz, orrával a tábor közepe felé mutatva, ahol a varitájok csoportosulása a legsűrűbbnek látszott. Vaelin megfordította a paripáját, és vágtára sarkantyúzta, miközben Vaskarom lelkes morgással követte. A farkasok egykettőre átvették a vezetést, és rá sem hederítettek az összevissza tántorgó, sebesült, vagy kábult szabadkardokra. A lándzsasólymok újra rajba rendeződtek, és sűrű tömegben köröztek a volári középpont fölött. Most mintha kevesebben lettek volna, de a kíméletlenségük nem enyhült: szüntelen, halálos csavarban zuhantak az emberek közé és emelkedtek fel újra. Karmaikról minduntalan véreső szóródott szét, miközben szem nélküli katonák tántorodtak ki a hadsorokból. A szabadkardok sikoltottak, a varitájok meg a kardjukkal csapkodták a levegőt, tompán engedelmeskedve a kiképzésüknek. Ekkor Vaelin észrevette őket: a férfiak csoportját a volári sorok kellős közepén. Vörös szín villant fel a kavargó feketében. Sebet közelebb léptette, miközben a farkasok köréje csoportosulva lyukat fúrtak a varitájok falába. Lándzsahegyeket félreütve a várúr átverekedte magát, és levágott mindenkit, aki túl közel merészkedett. Az első két vörös vértes akkor bukkant fel előtte, miután kivágta magát a tömegből. Mindketten csatalovakon ültek és szűkre szabott mozdulatokkal forogtak körbe, de kardjaik szabad szemmel követhetetlen gyorsasággal kaszabolták a sólymokat a levegőből. Vaelin egyenesen irányukba indult, és a közelebbi feléje pördült. Az arca beleszürkült a gyűlölettel keveredő felismerésbe. Balra irányította a lovát, míg a társa jobbra indult, egy összehangolt támadásban. Közeledtükre Vaelin mélyen lehajolt, félig kilógva a nyeregből, és balról hárította a vágást, míg a másik csak néhány hüvelykkel tévesztett célt. Visszaugrott a nyeregbe és megpördült, élesen lefékezte Sebet, mialatt a két vörös vértes újabb
rohamra készült. Tétováztak, láthatólag értetlenül szemlélve a mozdulatlanságát, és némán meredtek rá, miközben ő várt, és egyenként a szemükbe bámult, odaszegezve őket a pillantásával. Vaskarom bömbölve ágaskodott fel, karmos mancsát magasra emelve. A két vörös ember félre akarta ugratni a lovát, de elkéstek, mert a karmok lecsaptak, és mélyen belemartak mindkét paripa gerincébe. A hátasok nyerítve vonaglottak a vérözön közepette, de a két vörös parancsnok félregördült a pusztítás elől. Hirtelen talpra ugrottak, hogy ugyanabban a pillanatban újra a földön találják magukat, Astorek farkasainak hála. Némán küzdöttek, miközben egyenként négy ragadozó szorította őket a földhöz, mindegyik egy-egy végtagot megragadva. A jól ismert rosszindulattal néztek fel Vaelinre, ami azonnal őszinte rettegéssé változott, amikor Bölcs Medve lemászott Vaskarom hátáról. Egybehangzón könyörögtek és torokhangon rikoltoztak, ahogy a sámán letérdelt hozzájuk és a homlokukhoz nyomta a kezét. A rángásuk azon nyomban megszűnt, elhallgattak, aztán zavarodottan pislogtak, amikor Bölcs Medve levette a kezét, és elhátrált. Tátott szájjal meredtek egymásra, aztán Vaelinre… majd a farkasokra. – Testvér… – kezdte az egyik, és sápadt, esdeklő arccal nézett fel rá. A várúr elfordította csataménjét, amint a farkasok nekiláttak véres munkájuknak, és bezárta a fülét az acsarkodó kórus közül égre csapó, kurta sikolyok előtt. Mishara újra mellette termett, és orrával a csatázók tömör csomója felé mutatott a táborból megmaradt terület nyugati peremén. Egy röpke pillantással meggyőződött róla, hogy átvették az irányítást a csatamezőn. A volári déli szárny teljesen megsemmisült a farkasnép haderejének nyomása alatt. Látta a párában mozgolódó harcosokat, ellenségükre szegezett lándzsákkal, akik olykor-olykor összeverődtek, hogy elbánjanak az ellenállás kisebb fészkeivel. Északon a bennszülöttek körbevették a volári lovasság maradványait, néhány száz bekerített lovast, akik hiába próbáltak kitörni. Egyik a másik után esett áldozatul a hegyi emberek kaszaboló fejszéinek, akik nyilvánvalóan már régen megfeledkeztek a törzseiket széthúzó ellentétekről. – Uram! Vaelin Orven kiáltására ösztönösen lebukott, ahogy valami elsuhogott a feje fölött, ahhoz is túl gyorsan, hogy észlelje. A gyeplőt megrántva körbefordította Sebet, és azt látta, hogy három volári szalad feléje a ködön keresztül. A könnyűvértesek mindkét kezükben egy-egy karddal
hadonásztak. Kuritájok. Orven a vezetőjük útjába állt, és leguggolt, hogy a kardjával elkaszálja az elit rabszolga lábát. A kuritáj könnyedén átugrotta a pengét, és a levegőben megpördülve egyik kardjával Orven nyakát vette célba. A kapitány azonban nem számított zöldfülűnek, és a csapást hárítva a kuritáj arcába döfött, majd a felcsapott karddal sebes és szinte tökéletes riposztban suhintott, miáltal a fickó szélesre tárult nyaksebbel tántorodott vissza. Megfordult, és összeakasztotta a fegyverét egy másik kuritájjal, miközben a harmadik a verekedőket kikerülve Vaelin felé iramodott, és ugrott, ikerkardjait magasra tartva. Mishara a levegőből szedte le. Állkapcsa a rabszolga fejére ragadt, majd a földre terítette a férfit, és addig rázta, míg a kuritáj nyaka hangos reccsenéssel el nem tört. Vaelin Orven felé rúgtatott, akit keményen szorongatott az egyetlen megmaradt kuritáj. Az ikerkardok fürgén, bonyolult mintában szeleteltek, és a gárdista térdre esett. Vaelin már csak három méterre járt, amikor a rabszolga kiverte a pengét Orven kezéből, amely pörögve elszállt. A kuritáj a végső csapásra emelte két kardját, de váratlanul egész testében megmerevedett, és felkapta a fejét. Lorkan tűnt elő a semmiből a háta mögött, és kinyújtott karral tőrt döfött az elit rabszolga tarkójába. Az áldott undorral húzta ki a pengét, és éppen akkor pillantott fel, amikor Vaelin közelebb ügetett. A fekete sörényében rejtőző sebből vér csörgött sávokban az arcára, és minduntalan arra kényszerült, hogy kitörölje a szeméből. – Jönnöd kell, uram! – mondta kissé tántorogva a fiatalember, és véres tőrével a közelben dühöngő csetepatéra mutatott. – Alturkról van szó. A farkasok megelőzték. Széttépték a sebesült és félvak varitáj sort, így ő könnyedén átvágtázott köztük Bölcs Medvével és Vaskarommal a sarkában. Alturk húsz lépésre előttük verekedett, pörgő harci bunkóval forgolódott, és a körben álló vörös vértesek csapásait kerülgette. A sentár a segítségére sietett, de kuritájok tartották őket vissza. A lonak és az elit rabszolgák kegyetlen küzdelemben dulakodtak, miközben a tahlessa állta a sarat a reménytelen túlerővel szemben. A karján, arcán és lábán éktelenkedő vágások ellenére még élt, még talpon volt a vörös emberek halálos tánca közepette. Vaelin egyre nagyobb sebességre ösztökélte hátasát, de a csataló már fáradt. Hab ütött ki a pofáján és az oldalán, irama nehézkessé vált, és vágta
közben is reszketett az erőfeszítéstől. Alturk kikerült egy csapást, és jókorát suhintott a bunkójával, hogy oldalba verje az ellenfelét. Szándékosan kisebbeket sújtott a fegyverével, ahogyan Vaelin utasította. A vörösök azonban láthatólag hagyták neki, hogy közelebb csalják, majd ketten odatáncoltak, és a lábát vették célba. Az első vágást kikerülte, de a másodikat nem tudta, és a penge mélyen beleharapott a combjába. Alturk fél térdre kényszerült, és fájdalmában kivicsorította a fogát. Egy másik vörös vértes felugrott, és állcsúcson rúgta, amitől a tahlessa elterült a földön. Az ariszáj parancsnok egy fürge ugrással a mellére ült, és széles mosollyal az arcán a feje fölé emelte a kardját. Alturk vért köpött az arcába, mire a vörös vértes hátralépett, és mosolya a gonoszság vicsorító álarcává változott. Seb olyan erővel ütközött neki az egyik kuritájnak, hogy a fickó elrepült, Vaelin pedig felállt a nyeregben, miközben a véres arcú vörös harcos Alturkra vetette magát. Ámde a támadó azonnal összeesett, mert nyíl fúródott a lábába. Újabb karmazsin páncélos iramodott a lonak felé, de Vaelin közeledtére megtorpant, és hiába emelte a kardját maga elé, Seb kapáló patái elől nem menekülhetett. Kapott egy rúgást a mellébe, és hátrarepült. A megmaradt vörösök hihetetlen sebességgel zárták közre a várurat. Újabb nyíl repült ki a zűrzavarból, és lábon kapta a Vezetőjüket. A többiek leguggoltak, és ellenségeiket kémlelték a tömegben. Kiral bukkant fel, aki szinte kényelmes tempóban sétált feléjük, és nyilakat eregetett rájuk tömzsi, lapos íjából. Egyik a másik után esett össze a lábukba fúródott nyílvesszőktől. A farkasok is megérkeztek, mire Vaelin leszállt a lováról, és odament Alturkhoz. Kiral már ott guggolt. A vörösök ordítottak és szitkozódtak, ahogy a farkasok a végtagjaiknál lefogták őket, és Bölcs Medve lecsusszant Vaskarom hátáról. Egyik voláritól a másikig ment, melléjük térdepelt és a fejükhöz érintette a tenyerét, mire kiáltozásuk egyenként elhalt. Az utolsónál kicsit elidőzött, és önkéntelenül hátrább lépett, miközben kerek vonásai zavarodott kifejezésbe fordultak. – Már… – hörögte a tahlessa, miközben kezével a lábán tátongó sebet szorította. – Már meghalni sem hagysz rendesen? Kiral keményen pofon vágta, és a saját nyelvén csúnyán lehordta. Vaelin lonaktudása gyengének számított, de az „apám” szó megütötte a fülét a dühös szóáradat közepette. Alturk haragja elszállt, miközben a lány tovább
szitkozódott, aztán letépett egy csíkot a férfi szarvasbőr nadrágjából, és odament, hogy bekötözze a lábát. Vaelin felállt, és odament a sámánhoz, aki az utolsó vörös férfi fölött állt. A többieket már elhallgattatták a farkasagyarak. A sámán a homlokát ráncolta, miközben a szétterpesztett lábú és karú volári verejtékkel borított arccal, az orrából és a szeme sarkából szivárgó vérrel összemaszatolva bámult fel rá a vadállatok foga közül. Ekkor a várúr is megérezte: a szíve hirtelen nagyot ugrott, és remegés járta át a tagjait. Képes a félelem segítségével megállítani az ellenfele szívét. Felnevetett. – A félelem – kezdte, a vörös vértes mellé guggolva, a szemébe fúrva a tekintetét – igazából apró dolog, olyan, mint egy régi barát. – Kardmarkolata gombját a férfi halántékába vágta, mire a fickó elernyedt, és kis híján elájult. Bölcs Medve megrázta a fejét, átkozódni kezdett a saját nyelvén, aztán odatérdelt, és a kezét a vörös férfi homlokára tapasztotta. A volári egy pillanatra megfeszült, de aztán fagyos sóhaj szaladt ki a száján, és elpihent. Vaelin elfordult, a farkasok pedig befejezték a dolgot. A sentár harcosai éppen az utolsó kuritájokkal végeztek. Valahol a háta mögött a bennszülöttek valamiféle győzelmi dalt zengtek. A kakofón dallam ellenére úgy hallatszott, mindegyikük ismeri a szöveget. – Uram – került mellé Lorkan, aki véres rongyot szorított a fejére. – Úgy érzem, ez a megfelelő pillanat, hogy leszereljek a szolgálatból. Mert ezt az élményt nem szeretném megismételni, Cara véleményétől függetlenül. – A leszerelésedet elfogadom, jó uram – felelte neki Vaelin. – És megköszönöm mindazt, amit eddig tettél. Mishara váratlanul felszisszent, és a szőr felmeredt a nyakán, majd megfordult, és a hegygerinc felé iramodott, ahol a gazdáját hagyta. Vaelin szeme végigfutott a vörös vértesek hulláin. Négy, és még kettő. Az hat. De Mirvald hetet említett… Sebhez száguldott, és felugrott a nyeregbe, aztán a sarkát keményen a paripa véknyába döfve, vágtára ösztönözte. ♦ ♦ ♦ A hegyláncot felhőkoszorú és esőfüggöny takarta, amikor a félholtra
hajszolt Sebet lefékezte a hegylábnál. Már messziről látta a leszálló felhőket, amikor a hegyek felé repültek, amelyek olyan gyorsan haladtak, hogy csak Cara hívhatta le őket. Mishara méterekkel előrébb járt, és egykettőre eltűnt a sűrű zivatarban, miközben valahol odafenn villám csapott a hegytetőbe. Vaelin felzúgott a gerincre. Testek hevertek a kövek között, a farkasnép harcosai, akiket a jelek szerint néhány pillanat alatt vágtak le. A várúr ezután Marken élettelen harci macskáját találta meg. Az áldott tagbaszakadt teste kicsivel odébb hevert. A zuhogó eső kíméletlenül korbácsolta ernyedt, mozdulatlan szakállas arcát. Vaelin elszakította a tekintetét, és folytatta küzdelmes útját. Először a szagot érezte meg: égett, fanyar, émelyítő illat szállt a levegőben. A frissen megperzselt hús bűze. Amikor felért a tetőre, Carát is meglátta. Apró, dermedt alak ült az esőben, és sápadt arccal, elkerekedett szemmel meredt valamire a közelben. Az elüszkösödött és elszenesedett dolog különös módon még mindig mozgott, a vörös páncél félig megolvadt maradványai hozzátapadtak a megperzselt, még mindig rángatózó húshoz. – Nem láttam – suttogta Cara. – Megosztottuk az erőnket… nem láthattam… Olyan gyorsan történt az egész… Vaelin leguggolt mellé, és látta az orrából ömlő vért, amely rózsaszínre váltva keveredett a szakadó esővel. A lány kezéhez érintette a kezét. – Elég – nyugtatta meg. – Már vége. Cara pislogva emelte rá a tekintetét, aztán leejtette a vállát. Az eső szemerkélésre csendesedett, és Vaelin elkapta a kimerült lányt. – Villám – motyogta. – Nem tudtam, hogy ilyet is tudok… – Cara – emelte fel a várúr az áldott teremtés állát. – Hol van Dahrena úrhölgy? Valahol távolabb Mishara panaszos, kétségbeesett hangot hallatott. – Sajnálom, uram… – A lány hangja elcsuklott. – Minden olyan gyorsan történt… Nekitámasztotta egy sziklának, aztán követte a macska gyászos sírását. Dahrena még mindig prémjeibe burkolva, az oldalára fordulva feküdt az eső áztatta tábortűz mellett, amelyet még Vaelin épített neki éjszaka. Nem látszott vér, semmilyen külső nyom. Az egyikük a puszta érintésével ölt… Leült a hölgye mellé, a karjába vette apró, ernyedt testét, és félresöpörte a selymes hajat a nő jéghideg homlokáról.
– Haza akarok menni – mondta. – Haza akarok menni veled.
NEGYEDIK FEJEZET
Reva
Kemény zökkenéssel ért földet, és gördülésben folytatta, hogy tompítsa az ütközést, de így is égető fájdalom maradt a lábában, ahogy talpra ugrott, és a legközelebbi idomár felé szaladt. Hálás volt a tömeg vérszomjáért, mert a megjelenéséből következő izgalom elvonta a volári figyelmét, így az nem látta, hogy máris odaért hozzá. Az idomár éppen akkor fordult feléje, amikor a bilincsével arcon vágta. A fickó fogai kitörtek, az ajkai szétrepedtek az ütéstől, és gurgulázó üvöltést hallatva térdre esett, mire a láncok kicsúsztak az ujjai közül. A zsákmány felé irányított három tőrfogú a meglazuló póráz hatására azon nyomban megpenderült, Revára fújtak, és ugrásra készültek. A nő az idomár felé vetődött, kikapta az ostort a csuklójára erősített szíjból, és a legközelebb eső macska felé vágott vele, visszakozásra kényszerítve a fenevadat. Felemelte a tekintetét, és örömmel nyugtázta, hogy a Pajzs és Allern az aréna közepén állnak, és eddig még nem esett bántódásuk. A másik két idomár kikerekedett szemmel, döbbenten nézte az eseményeket. Ell-Nestra lépett először: nekiiramodva levágta az első macskát. A rövid kard átvágta az állat nyakát, miközben a társai felüvöltöttek, és a karmaikkal csaptak felé. A kalóz fürgén hátratáncolt, de azért így is szerzett a mellkasára három párhuzamos vágást. Az elesett idomár macskái Revára vetették magukat, és elvonták a figyelmét. Megint pattintott az ostorral, aztán nekifutásból átugrott a kaszaboló karmok fölött. Megpördült, amikor az állatok üldözőbe vették, és az ostor ijesztő csattanással hasította a levegőt. A tőrfogúak ismét visszahúzódtak, aztán megtorpantak, mintha valami
ki nem mondott haditerv szerint cselekednének. A sebesült idomárt nézték, aki most megkísérelt az aréna falába mélyesztett ajtó felé evickélni. Az arcához tartotta a kezét, és vércsíkot húzott maga után a homokon. A macskák egyöntetű sziszegést hallattak, aztán utánaeredtek, az egyik a hátára ugrott, és a homokba teperte, míg a többi megtépte a lábát. Hosszú agyaraik rémisztő könnyedséggel lyukasztották át a húst és csontot. A fickó hamar kiszenvedett, és a macskák elégedett táplálkozásba fogtak, ügyet sem vetve Revára. A nő megfordult, és azt látta, hogy Allern megpróbálja a három feléje forduló vadállatot rövid lándzsadöfésekkel távol tartani magától. Az idomárjuknak azonban Reva rohamától olyannyira az inába szállt a bátorsága, hogy elfehéredett, eldobta a láncokat, aztán futásnak eredt. Tízméternyire jutott az egyik ajtótól, amikor a felső emeleten elhelyezett varitáj íjászok sortüze a homokhoz szegezte. A póráz visszatartó ereje nélkül a macskák körözni kezdtek Allern körül, és hasogató karmok, meg kivicsorított fogak kavargó táncában vetették magukat felé, hátha rést találnak, miközben a férfi sebesen pörgött a lándzsával. Reva a legközelebbi állat felé vágtázott, a szélsebesen kígyózó ostor az állat lába köré tekeredett, és visszarántotta, miközben a fenevad üvöltve vergődött a szorításában. Allern kihasználta a lehetőséget, és vállon döfte a macskát. A szúrás erejétől a lándzsahegy elmerült a bestiában, és megakadt a csontban és izomban. Allern átkozódva rángatta a fegyvert, hátha kiszabadíthatja. Ezt kihasználva a két másik vadállat közelebb merészkedett, hogy levadásszák. Reva ostora megint nagyot reccsent, és a két macska visszakozott. – Hagyd! – kiáltott oda a katonájának, ellökve a tetemtől. – Fogd ezt! – A kezébe nyomta az ostort, aztán a lábát a lándzsanyélre helyezve rátaposott, és kettétörte. Felfordította a döglött állatot, azzal megragadta a lándzsa hegyét, és bugyborgó vérözön kíséretében kihúzta a testből. – Tartsd vissza őket! – parancsolta Allernnek. Megfordulva arra lett figyelmes, hogy a Pajzs már a hátán fekszik, és felemelt lábbal próbál visszatartani egy macskát, aki acsarkodva, csattogó állkapoccsal leteperte, és szörnyű agyarai egy hajszálnyira meredtek a férfi arcától. A harmadik idomár elengedte az utolsó macskáját, és visszavonult, vadul tekingetve jobbra-balra, tudván, a menekülés egyenlő a halállal, ám szemlátomást nem kért a hirtelen egyenlővé vált küzdelemből. Az elszabadult macska sebesen körözött a verekedők körül, aztán lefékezett Ell-Nestra fejénél, a
halálos ugrásra készülve megfeszítette az izmait, ugrás közben pedig kitárta az állkapcsát… Reva letört lándzsahegye a levegőben kapta oldalba az állatot. A macska elernyedt teste nekiütközött a Pajzson felülkerekedő tőrfogúnak, amitől a kalóznak éppen annyi ideje maradt, hogy a kardjával felfelé döfjön, az állat nyakába. Kigördült a lezúduló tetem alól, kirántotta a pengéjét, aztán leguggolt, mert az idomár ostora hosszú, vörös csíkot hagyott a felkarján. Megfordult, és felhúzott szemöldökkel nézett a nyilvánvalóan halálra rémült állatidomítóra. – Biztos vagy te ebben? A volári a félelemből született tétovasággal bámult vissza rá. Mindegy volt, hogy harcol vagy menekül: így is, úgy is ugyanaz a sors várt rá. Reva megkímélte a további fejtöréstől: felugrott, mindkét talpával arcon rúgta, és a férfi eszméletlenül omlott a homokba. Letérdelt, hogy elvegye az ostorát és a csizmaszárából kiálló kis tőrt. – Ha szabad megjegyeznem, hölgyem – köszöntötte a Pajzs meghajolva –, igazán elragadóan nézel ki ma. A vörös igazán jól áll neked! Reva feleletképpen mordult egyet, és Allern felé iramodott. – Ezekkel az állatokkal is többre mennél! A fiatalember az aréna széléhez hajtotta a két megmaradt macskát, ziháló mellkassal forgatta az ostort, visszatántorítva őket minden ugrástól és vetődéstől, amire készültek. Reva a saját korbácsával elkapta az egyiket a mellső lábánál fogva, és a földre húzta, hogy a Pajzs ledöfhesse a kardjával. Az utolsóval maga végzett. Felingerelte, aztán kitért a vetődő állat elől, és a hátára ugrott. A penge újra és újra a tőrfogú lapockája alá hatolt, mígnem a vergődés alábbhagyott, és az állat egy utolsó, szánalomra méltó fújással kilehelte a lelkét. Amikor leszállt a tetemről, a tömeg éljenzése özönvízként árasztotta el. A lelátó örömteli arcok tengerévé változott, a nézők ordítottak csodálatukban, és – mint azt undorodva megfigyelte – leplezetlen vágyakozásukban. A férfiak szeme kocsányon lógott, a nők a keblüket mutogatták, és virágeső zuhogott a homokra. Az egyik éppen a lába elé érkezett: egy sötét rózsaszín szirmú, a széleken mélyvörösre színeződő orchidea. – Vedd fel! – sziszegte oda neki a Pajzs. A férfi már egy csokorra valót összeszedett. – Te is, fiú! – kiáltott oda Allernnek. – Vedd fel őket, gyorsan!
Reva letérdelt, felkapta az orchideát, mire a tömeg lázas ujjongása még magasabb hangerőre váltott. – Ezzel mutatják ki a tetszésüket! – kiabálta túl a lármát a Pajzs, aztán óvakodva a császárnő erkélye felé pillantott. – Amit a látványosságokat szervező felek sem hagyhatnak figyelmen kívül. Reva is odanézett. A császárnő karcsú alakja ugyanúgy a padon ült, az arcát árnyék takarta. Teljesen mozdulatlannak tűnt, és a kormányzónő azon tűnődött, vajon megint elrévedt-e. Kételkedett benne, hogy a császárnő tisztelné az aréna régi hagyományait. Gyűlöli a népét – jutott eszébe a tömegre pillantva. – Mit érdekli őt, hogy a kegyeiket keresse? A boszorkány felemelte az egyik kezét, és mintegy mellékesen intett Varuleknek. A fekete ruhás előremasírozott, és elrendelte a fanfárt. Ezúttal a tömeg nem engedelmeskedett olyan gyorsan, a diadalittas és kéjsóvár lárma lassabban halkult, és egy halk morajlás azután is maradt, hogy a császárnő felállt és az erkély peremére lépett. Reva kedve elkomorult, amikor meglátta a nő arckifejezését. Nem tükröződött rajta harag vagy csalódottság, csak meleg, őszinte rajongás. Az ajkai némán mozogtak, és Reva könnyedén leolvasta a kedves szavakat: – Valóban a húgom vagy. ♦ ♦ ♦ Amikor visszatért a hálóterembe, Lieza fel-alá járkált. A lány meglepődött, de egyben megkönnyebbülten fordult feléje, amikor Reva belépett, és az ajtó becsapódott a háta mögött. Reszketeg nevetéssel jött oda hozzá, aztán megtorpant a vér látványára, amely tetőtől talpig beterítette a harcost. A legjobban azonban a kezében tartott dolog láttán döbbent meg. – Azt hol szerez? – firtatta. Reva lenézett az orchideára. A kezében tartotta akkor is, amikor a császárnő kihirdette, hogy a játékoknak arra a napra vége, és egy tucat kuritáj vonult be az arénába. Allernt és a Pajzsot megbilincselték, és kivezették egy ajtón. Előtte még a fiatal gárdista fél térdre ereszkedett úrnője előtt, és csaknem eszelős áhítattal tekintett fel rá. – Az Atya megáldott engem, úrnőm! – kiáltotta, amint elvonszolták. – Hisz ma veled együtt harcolhattam! A Pajzs sokkal kevésbé ujjongott.
– Ma itt mi nem arattunk győzelmet – szólt hátra a válla fölött. – Ugye tudod? – De élünk – felelte Reva. – És szívesen, uram. Azon tűnődött, miért nem vette el Varulek a virágot. Az aréna ura némán hallgatott a cellába vezető úton, arca feszültebb lett, mint amilyennek azelőtt látta, és a szeme folyamatosan a nő markában tartott orchideára tévedt. – Elrontottam a történetet? – kérdezte Reva a hálóterem ajtajánál. – Gondolom, a legenda más véget ér. – Morivek és Korsev a tűzverem bejáratánál őrködtek, és egy napon és egy éjszakán keresztül állták a hírnökök rohamát. – A fekete ruhás hátrább húzódott, ahogy a kuritájok a szokásos óvatossággal levették a bilincseit. – Morivek, az idősebb halálos sebet kapott, és kérlelte az öccsét, hogy meneküljön. De Korsev maradt, és olyan dühöngés fogta el, hogy megölt minden hírnököt, aki csak előkerült a veremből, aztán látva a halott fivérét, levetette magát a föld gyomrába, hogy további bosszút álljon, aztán senki sem látta újra. Habár, mint minden legenda esetében – tette hozzá a volári, mikor az ajtó kitárult –, a mese a szerzőtől függően változhat. – A küzdőtéren kaptam – tartotta oda a virágot Liezának. – Neked adom, ha kéred. A lány visszakozott, és a fejét rázta. – Nekem nem. – Újra Reva véres testére pillantott, és a terem másik végébe ment. – Csinál neked fürdő. A kormányzónő leült a márvány lépcsőkre, miközben a víz csobogva tört elő a falba illesztett, díszes bronzcsapból. A felszálló gőzben a csuklóját dörzsölte. – Kimos neked – mutatott Lieza a véres ruhákra. – Nem vagy a rabszolgám. – Szabad sem. – A lány vállat vont. – Nincs más tenni. Reva felállt, és várakozva nézett Liezára. A teremtés először nem tudta mire vélni a dolgot, aztán nevetve hátat fordított. Reva lerúgta a saruját, aztán levette az ingét és a nadrágját. A padlón hagyta a halmot, miközben elmerült a forró vízben, és felsóhajtott a megnyugtató melegségben. – Kivel harcol? – kérdezte Lieza, és félig elvigyorodott, amikor a szemét még mindig elfordítva letérdelt, hogy felvegye a ruhákat. – Nagyfogú macskákkal.
– Megöl mind? – Kivéve hármat. – Reva emlékezetébe idézte a három megmaradt macska képét, amelyek serényen teletömték a gyomrukat elesett gondozójuk testével. Az agyaraik és a pofájuk vörös volt az őrjöngő lakmározástól. A kép borzalma ellenére a sajnálat nyilallását érezte. Minden vérszomjasságuk ellenére szánta az állatokat, amelyeket folyamatosan éheztettek, bántalmaztak, és amelyektől megtagadták az Atya által elrendelt szerepüket. Hisz ezt csinálják – érezte teljes bizonyossággal. – A saját gonosz szeszélyüknek megfelelően kicsavarják a világot. Eltöltött néhány percet a hajfonata szétbontásával, aztán lemerült a víz alá, és ujjaival végiggereblyézte a fürtöket, hogy fellazítsa a beszáradt vért. A fürdőmedencét mélyre tervezték, és teljesen elmerülhetett benne, míg a lába hozzá nem ért a mozaikos medencefenékhez. Az ujjain érzett hajfürtök eszébe juttatták Velisst, hogyan szerette fésülni a haját, és miként formálta az ezernyi általa ismert alakzatba. Veliss, Ellesse… Olyan messze voltak, és minden valószínűség szerint örökre elveszítette őket. A víz fodrozódni kezdett, és Reva felmerült. Lieza lépett be meztelenül a fürdőbe. – Mit művelsz? – szegezte neki a kérdést, miközben elfordította a fejét. – Ruhák mosni kell. – A lány a ruhakupac után nyúlt, és bedobta a vízbe, ajkán halvány mosollyal. – Csináld meg később! – Nem a rabszolgád. – Lieza még szélesebb mosolyra húzta a száját, miközben egy szappan után nyúlt, és nekilátott sikálni a holmit. Reva a szemét elfordítva a fürdő pereméhez evezett, és ki akart szállni, de tudta, hogy a lány pillantása követi, ha így tesz. – A néped tagjai nem tisztelik egymást – dünnyögte az orra alatt. – Nincsenek tekintettel az életre vagy a magánügyekre, amint az látszik. – Magánügy? – Egyedül… – Reva erőlködve próbálta lefordítani a fogalmat, és nehezebbnek találta, mint gondolta. – Egyedüllét, titkok. Az erényesség védelme. – Erényesség? – Mindegy. Lieza elnyomott egy kuncogást, és újra a ruhákra fordította a figyelmét. – Látom, most már nem félsz annyira. – Nem, még mindig fél. Úgy jön, mint… – Reva hallotta, ahogy a lány
belecsapott a vízbe. – Egy hullám? – Igen, hullám. Nagy hullám, amikor próbál megöl császárnőt. Kis hullám most. Reva meglepetésében akaratlanul is megfordult, aztán Lieza vízből kikandikáló, csupasz melle láttán megint elkapta a tekintetét. – Megpróbáltad megölni? – Méreggel. Nem megy. Magánál tart. – A lány hangszíne zordabb lett. – Viccesnek… tart. – Miért csináltad? – A gazdám… nem csak gazda. Apa is. Anyám rabszolga. Meghal, amikor én kicsi, ő nevel, ő szeret. Nem felszabadít, törvény miatt. Nem tetszik neki császárnő, és megmond. Háromhalált ad neki, elveszi mind rabszolgáját, és most már övé mind. – Sajnálom, hogy kudarcot vallottál. Továbbá a királynőm és a népem nevében meg kell hogy köszönjem az erőfeszítést. – Királynő császárnő is, nem? – Igen, azt hiszem, bár eléggé különböznek. – Királynőd nem gonosz? Revának eszébe ötlött a kép, amikor Lyrna tőrt mélyesztett a volári mellébe a hajódeszkákon, és viselkedése azonnal és tökéletesen megváltozott, amikor ledobták a fedélzetről a testet. – Elszántan elkötelezte magát a céljaink mellett, mert azok igazságosak. – Te úgy hisz, királynő megnyer háború? – Lieza jól kivehetően kételkedett. – Segítséggel – felelte Reva. Érezte, hogy a szemhéja elnehezedik. A víz hőfoka és a kimerültség legyűrték. Visszafordult a fürdő széle felé, és a karjára fektette a fejét. – Van egy férfi, egy barátom. – Saját magát is meglepte azzal, hogy elmosolyodott. – A bátyám, minden értelemben, ami számít. Ha elég sokáig élek ahhoz, hogy a hír eljusson a fülébe, eljön értem. – Lehunyta a szemét, és a hangja suttogássá halkult. – Bár nem szeretném, ha többet kockáztatna a kedvemért… Hagyta, hogy az egész elússzon: az aréna, a császárnő kedves mosolya, és átadta magát a víz meleg ölelésének, hagyta, hogy beszivárogjon a bőrébe, megnyugtassa, simogassa… Egyszer csak felpattant a szeme, és Lieza keze eltűnt a válláról. A lány riadtan hőkölt hátra.
– Te… feszült – mondta a fiatal teremtés. – Tudom, hogy szüntet meg. – Felemelte a kezét, behajlította az ujjait, aztán lassan kinyúlt, hogy a körmeit végigfuttassa Reva hajkoronáján. – Ne! – Reva megfogta a kezét, és elszégyellte magát a villámütésszerű borzongásra, amelyet a lány bőrének érintése okozott. Lágyan eltolta magától. – Kérlek. – Nem rabszolgád – ismételte Lieza. – Én szívesen… – Nem tehetem. – Reva magába fojtotta az önmarcangolás hullámát, amikor meghallotta saját gyászos hangját. – Van valaki, valaki, aki vár rám. A lépcsőhöz lökte magát, aztán kimászott a fürdőből, az ágyhoz ment, és lepedőt terített a testére. Nekivetette a hátát egy oszlopnak, a tekintetét még mindig elfordítva a lányról, aki bizonyosan utánabámul. Lassan lecsúszott a márványpadlóra, és azt suttogta: – Már csak a hűségem maradt, amit odaadhatok neki. ♦ ♦ ♦ Sötétre ébredt. Lieza mellette szendergett az ágyban, még mindig meztelenül, takaró nélkül. Miután végzett Reva ruháival, a sajátját is kimosta, és kiakasztotta őket száradni. – Más hely nincs aludni – motyogta az ágy lábánál tétovázva, miután eloltotta a lámpásokat. Reva a másik oldalára fordult, és elfordította az arcát. – Akkor aludj! Amikor felkelt, Lieza felnyögött álmában. Reva szeme a szinte láthatatlan ajtóra tévedt. Rájött, hogy az elforduló zár hangjára ébredt. Felkelt az ágyból, egy lepedőt lökött Lieza zavarba ejtően csinos testére, aztán elvette a saját nedves ruháit. Sikerült éppen akkorra felrángatnia őket, mire kinyílt az ajtó, és Varulek állt a küszöbön olajlámpással a kézben. Reva pislogva észlelte, hogy a férfi egyedül van, és mögötte, az alagútban sem várakoznak kuritájok. Csak óvatosan! – intette magát az ösztönös belső parancs ellen, hogy lerohanja a fekete ruhást. – Nem jönne ide védtelenül. Ezért hát némán állt, miközben Varulek belépett, tekintete végigjárta a termet, és csak egy pillanatra állapodott meg Lieza részben meztelen
alakján. Az arcán a félelem érezhető, de leplezett feszültsége ült, mintha valami elkerülhetetlen feladatnak tenne eleget. Reva jól ismerte az arckifejezést. – Mutatnom kell valamit – szólt a férfi, és suttogásra halkította a hangját. Reva semmit sem felelt, de szemével jelentőségteljesen a folyosóra bökött. – Ha nem érdekel, amit kínálok – válaszolta a férfi –, csak szívességet teszel vele, ha megölsz. Egyet a halántékára, ami elkábítja, a következőt a gégéjére, hogy ne ordítson. Lefogni az orrát és száját, míg megfullad. Felkelteni a lányt, és találni egy kiutat ebből a szörnyűséges helyről. Milyen könnyű lett volna. De volt valami Varulek tekintetében, ami elgondolkodtatta. Egy másik kifejezés, amit jól ismert, hisz annyiszor látta Alltorban. Remény. Reménysugarat lát bennem. – Az Atya nem kedveli az árulókat – nyúlt a sarujáért. – És én sem. ♦ ♦ ♦ A lámpás gyönge fényében kénytelen volt a férfi mellett maradni, aki a folyosón egy kis ajtóhoz vezette, aztán a súlyos vaskulcsot a zárban megforgatva némi nehézséggel kitárta az ajtót. Keskeny lépcsősor tárult elébe, amelynek durván faragott lépcsői és falai mellőzték az aréna minden részletében felfedezhető építői precizitást. – Ez az atya, akiről beszélsz – kezdte Varulek, miközben lementek a lépcsőn –, az istened? – Az egy igaz isten, aki azért teremtett minket, hogy megismerhessük a szeretetét. – Revából fojtott köhögés tört elő a dohos levegőben, amely annál sűrűbbé vált, minél mélyebbre ereszkedtek. Leginkább csak porillat szállongott, a folyosó mégis a ritkán látogatott helyek terhes szagát viselte. – Vagy úgy – szólt a felismerés hangján Varulek –, az alltori eretnekség, amelyet a Tisztogatás idején kiirtottak. Tehát a Hatkönyvek követői a királyságodban leltek új otthonra. – Tízkönyvek – javította ki Reva. Bár én ígértem nekik egy tizenegyediket. – Azt állítod, hogy a népem erről a vidékről érkezett? – A Tisztogatás korában ezrek menekültek és keltek át az óceánon. A
tallózók, megvilágosodottak, a Nap és a Hold tanítványai. A te hited követői voltak a legnagyobb számban, a holtak szolgáival együtt. A holtak szolgái. – A Hit. A Hit is innen származik? – Nem sokkal a Tisztogatás előtt virágzott fel. Van, aki szerint éppen az okozta. Alig húsz év leforgása alatt ezrek tagadták meg az isteneket, és inkább a holtak előtt hajbókoltak, egy helyért könyörögve az élet utáni, elképzelt paradicsomban. Ez a hit éppen ellenkező elképzeléseket hirdetett a Kormányzótanácséval, amely a birodalomnak való feltétlen hűséget támogatta. A holtak szolgái érezték meg először a haragjukat, habár keményen ellenszegültek, egy Varin nevű ember vezetésével. Idővel persze arra kényszerültek, hogy elhagyják ezt az országot, és a tenger túlpartján elterülő, esős vidékre kormányozták a hajójukat, ahová sokan követték őket, miután a Tanács az általuk ésszerűtlennek nevezett vallások írmagját is ki akarta irtani. – Megöltétek az isteneiteket – értette meg Reva, eszébe idézve a császárnő szavát. – Nem. – Megérkeztek a lépcső aljára, és Varulek kétrét görnyedve kinyitott egy másik ajtót, aztán belökte nyikorgó sarokvasain. – Elrejtettük őket. Az ajtó mögött feltáruló tér széles visszhanggal válaszolt, amikor beléptek, bár a teljes sötétségben nem lehetett megítélni a valódi méretét. Varulek megtorpant, és a lámpást egy falba illesztett fáklyához tartotta, aztán hátrább lépett, amikor a lángok feléledtek. Reva követte a helyiség belsejébe, amely egyre jobban feltárult, ahogy fáklyától fáklyáig mentek. Pillantása egyből a szobrokra esett, a három alakra, két férfira és egy nőre. A szobrász életnagyságban faragta ki őket, és a testhelyzetüket úgy alakította, mintha éppen tanácskoznának. A nő előrehajolt, kezét felemelte, és látszólag mindkét férfihoz egyszerre szólt. A magasabbik férfi éppen szakállas arcát simogatta, és a homloka mély ráncokba gyűrődött, mintha erősen töprengene valamin. A másik férfi frissen borotvált képén keskeny, szép vonások ültek, és éppen vállat vont, és félmosolyából meg nyájas tekintetéből látszott, hogy nem ért teljesen egyet a nővel. A három kőalak valamiféle lapos kő körül állt, amelynek a tetején kör alakú bemélyedés látszott. Az évszázadok mintha egyáltalán nem fogtak volna rajta, vonalai élesek és hasadásmentesek maradtak. A három szobor szürke gránitjával ellentétben valami fekete kőből faragták.
– Az istenek? – érdeklődött a kormányzónő. – Az istenek túl szentek ahhoz, hogy emberi kéz megformálhassa őket, akár szavak, akár kő segítségével. Reva a szemöldökét ráncolta a férfi hangja hallatán, amely kissé a pap szónoklatainak dagályosságára emlékeztette. – Ezek itt a zsarnokok – folytatta Varulek a három alakra mutatva. – A dermos létrehozói. Egykor az egész világon ez a triumvirátus uralkodott sötét varázslatok segítségével, és megöltek mindenkit, aki merészelt felszólalni ellenük. Idővel persze az istenek eltiporták és a tűzvermek mélyére űzték őket, ahol aztán létrehozták a dermost. Nem, ezek nem az istenek. – Továbbment, és egy falhoz lépett, a lámpás fényét a kőre vetítve. – Őket itt találod. Reva a falhoz ment, és durva, avatatlan kezek által kialakított, nagyjából lapos felületet látott, amelyet egyik végétől a másikig apró bemélyedések tarkítottak. Közelebb hajolva feltűnt neki, hogy a lyukak valamiféle csoportokba rendezett jelek, amelyek először szép mívesen kanyarodtak, ám a fal másik végére érve egyre szabálytalanabbak lettek. – Ez valami írás? – kérdezte az aréna urát. – Minden nemzedékből csak néhány kiválasztott bír elég erővel és akarattal ahhoz, hogy befogadja az istenek lényegét. Az ő kezüket vezérelve adják át bölcsességüket és útmutatásukat, ami a kőbe vésve leli végső helyét, amíg az élet és az erő eltart. Persze egy ilyen hatalmas áldásnak nyilván ára van. – Továbblépett a fal mellett. A fény még több írásra esett, és minden véset és jelkép egyre kevésbé hasonlított egymásra, mire végül csak tétova kaparások látszottak a kövön. Egy sötétben kaparászó őrült munkája – vonta le a következtetést Reva, de úgy határozott, egyelőre megtartja magának a véleményét. A Varulek kezét borító tetoválásokra esett a pillantása, amelyek kétségtelen hasonlóságot mutattak a falon látható jelekkel. – Mi van ideírva? Te el tudod olvasni, ugye? Varulek a falra függesztette a szemét. – Kétlem, hogy van még valaki a világon rajtam kívül, aki el tudná. – A fal túlsó végébe ment, ahol a jelek a legösszefüggőbbnek látszottak. – „A zsarnokok visszatérnek – olvasta, ujját a jeleken vezetve –, egy hős, egy láthatatlan dermos arca mögé rejtőzve, aki elszabadul a földön. Még ez a menedék is elvész az istenek számára.” Ez a menedék.
– Az aréna – értette meg Reva. – Megmaradt szentélynek azután is, hogy elűzték az isteneket. – A pillantása visszatért a férfi kezéhez. – Pap vagy. A férfi meghajtotta a fejét, elismerve az éleslátását. – Meglehet, hogy az utolsó. A családomtól örököltem a titkos feladatot, ahogy az arénát is. Az őseim sokkal régebb óta vezették ezt a helyet, mint hogy a Tanács felállt, és előhozakodott volna az ésszerűség megmételyező gondolatával. Bölcsen tettük, hogy látványosan megtagadtuk a vallásunkat, elsőként fogadtunk hűséget a Tanácsnak és a birodalomnak, és elsőként vádaskodtunk mások ellen. Bizalmat teremtettünk, amely évszázadokon át tartott. Olyan teljes pusztítás következett, hogy közben megtarthattuk valódi hűségünk jelképét. – Feltartotta a kezét, és az ujjait széttárva megmutatta a tetoválásokat. – A Tanács azt hitte, csupán a cirkuszt fenntartók hagyománya. A nő persze mást gondolt. – A császárnő ismeri eredetedet? – Már trónra emelkedése előtt régen tudta. Évekkel ezelőtt eljött ide egy másik testben. Megvádolt, hogy titkolok valamit, és megparancsolta, hogy hozzam le ide, máskülönben leleplez. Tudtam, hogy egyetlen szava elég a kivégzésemhez, ezért engedelmeskedtem neki. Ő pedig nevetett. – Varulek arca összerándult a harag és szégyen kifejezésében. – Kigúnyolta ezt a szent helyet! – Erőnek erejével megnyugtatta magát, és a szobrok között álló kőre mutatott. – De megtorpant, amikor meglátta azt ott. Reva félrefordított fejjel tanulmányozta a követ, és kevés említésre méltót talált rajta a faragás pontosságán kívül. Nem látszottak rajta jelek, semmi, ami tanúskodott volna a rendeltetéséről. Odalépett a nőalak és a szakállas közé. Talán valamilyen vallásos medence? Közelebb ment, és a középen látható mélyedés felé nyújtotta a kezét. – Hozzá ne érj! – Varulek hangja alig volt erősebb a suttogásnál, de olyan komoly figyelmeztetést hordozott, hogy a nő azonnal mozdulatlanná dermedt. – Mi ez? – kérdezte. – Nem tudom. Ahogy az elődeim sem tudták. De a családom minden tagjába beleégett a parancsolat, mióta csak elvállaltuk szent küldetésünket: ne érintsd meg a követ! – Ő megérintette, amikor lejött ide? Varulek megrázta a fejét. – Reméltem, hogy meg fogja, de nem. Túl sokat tud. Nem volt egyedül. Egy fiatalember is vele tartott, egy vörös ruhás, alig idősebb nálad. Tisztán
látszott, hogy odáig van a nőért. „Ha szeretsz – ingerelte a férfit –, érintsd meg a követ!” És a vörös ruhás megtette. A cirkusz ura közelebb ment, és a fáklya fényét végigfolyatta a felületen. A fekete kő csillámlott a ragyogásban. Évszázadok óta van itt lent, de egy porszem sem látszik rajta – csodálkozott Reva. – Mi történt vele? – Nem akarta, hogy lássam, ezért megparancsolta, hogy álljak az ajtóhoz. De mégis láttam, hogy a fiú megrázkódik, aztán felkiált, mintha egyszerre fájdalomból és élvezetből tenné. A nő közelebb hajolt hozzá, és a fülébe suttogott egy kérdést, amit nem hallottam. A fiatalember halkan válaszolt, révülettel, és felemelte a kezét, ami valami különös, villám módjára pislákoló fénnyel világított. A nő utasította, hogy érintse meg újra. „Lássuk, milyen egyéb ajándékot ad!” És a férfi megtette. Ezúttal nem kiáltott fel, hanem amint hozzáért, teljesen mozdulatlanná vált, akár a szobrok, és a fülébe suttogott kérdésekre sem felelt. Láttam, hogy a nő szélesen mosolyog elégedettségében… aztán megölte, közelebb ment, és eltörte a nyakát. „Add oda a vadállataidnak! – parancsolt rám a hullára mutatva. – Egy napon, talán néhány év múlva, visszatérek. Vagy még annál is hamarabb, ha megtudom, hogy eljárt a szád.” – Senki más nem látta? – kérdezte Reva. – Egyik hozzá hasonló… teremtmény sem? Varulek megrázta a fejét. – Csak ő. Tehát a nő is titkolózik. Eszébe jutott a császárnő suttogva előadott ajánlata. Amikor az én szerelmem eljön hozzám, megdöntjük a Szövetséges uralmát, és az egész világ a miénk lesz… Mit tervezget? Reva dühösen felsóhajtott, és azt kívánta, bárcsak kikérhetné Veliss tanácsát, ő egy pillanat alatt a végére járna ennek. A királynő is. – Én nem tudom megfejteni – vallotta be Varuleknek. – De ha el tudnál juttatni egy üzenetet a királynőmnek… – Az lehetetlen. Több köt ehhez a helyhez, mint felelősségtudat. Ha egy lépést is teszek az arénán kívül, az a háromhalált hozza rám. – Akkor miért mutatod meg nekem mindezt? – Nem ezt akartam megmutatni. – Visszatért a falhoz, és odatartotta a fáklyát a szöveg végéhez közeli, szinte kivehetetlen írásjelekhez, azon a ponton, mielőtt még érthetetlen firkákba torzultak volna. – Itt van – intette közelebb a fiatal nőt, és ujjai végigcsúsztak a jeleken. – „Livella új életre
kel, amikor a Tűzkirálynő felemelkedik.” – Livella? – Eszébe jutott, hogy reggel Lieza is említette a nevet, félelemmel átitatott hangon. Hátrahúzódott Varulek szúrós pillantása elől. – A legendák nagy harcosa – mormolta a régi istenek papja. – Az istenek a hétköznapi nőket meghaladó ügyességgel és erővel ruházták fel. Lekalandozott a vermekbe, és saját kezűleg küzdött meg a dermosszal, akik közül megölt hármat. Az egyiket karddal, a másikat lándzsával, és a harmadikat… – Átadta neki a fáklyát, és az üreg egy árnyékos sarkába ment. Amikor visszatért, egy foszlott anyagba csomagolt tárgyat hozott. Reva látta, hogy a keze remeg az izgalomtól, amikor félrehúzta a vásznat, és előtűnt egy másfél méter hosszú fanyél, amelynek sápadt és a használattól fényes anyagát mindkét oldalon vésetek díszítették. Az egyik oldalon két keresztbe rakott kard, a másik oldalon két keresztezett szekerce. – A harmadikat – folytatta Varulek, és elcsuklott a hangja az áhítattal keveredő félelemtől, miközben a szeme fényesen csillogott –, a harmadikat pedig egy hegyi szil fájából faragott íjjal.
ÖTÖDIK FEJEZET
Frentis
A bosszútok valóban szörnyű, testvér, – Ell-Nurin flottaúr arcán undor és előítélet keveredett, miközben a tekintetét végighordozta Új-Kethia utcáin, a lerombolt házakon és a déli falak mögül felszálló füstön. Hullákat vetettek máglyára. A felszabadított emberek közül ötvenen munkálkodtak az égetésnél, már hatodik napja. – A népeteknek van érzéke a pusztításhoz. – Igazságtétel, ahogy a királynő elrendelte. – Frentis hallotta a kongó ürességet a saját hangában. Az anyja karjaiban fekvő, szürke ruhás kislány látványa még mindig nem halványult el. Valahogy tudta, hogy a több éve tartó csatározás és halál ellenére, melyek közepette annyi arcot elfelejtett már, ezt a képet sohasem fogja elhalványítani az idő. – És a várost nem pusztítottuk el – tette hozzá. – A károkat idővel helyrehozzuk, a királynő terve szerint. – Mindez persze a háború sikerének a függvénye – akadékoskodott a flottaúr, és a kikötő felé fordult, amelyet zsúfolásig megtöltöttek a meldenei hajók és elfogott volári vitorlások, amelyeken kívül még több tengerjáró horgonyzott a távolban csillogó folyótorkolatban. Az előző napon érkeztek, és a város újonnan felszabadított népét elfogta a páni félelem az északi látóhatáron feltűnő, temérdek árboc láttán. Frentisnek sikerült megnyugtatni őket, de előtte még több százan elmenekültek a városból batyuba kötött zsákmányukkal. A saját embereit sűrű védőalakzatba rendezte a mólón, íjászokat helyezett el a környező tetőkön, majd a kikötőbe befutó Vörös Sólyom érkezésekor meghagyta Drakernek, hogy szítson örömujjongást. – Azt hiszem, elég helyünk van, hogy az egész seregedet elszállítsuk –
folytatta Ell-Nurin, és a flottára mutatott. – Meg kell hogy mondjam, az ellenség elég nyúlszívűnek mutatkozott, amikor utolértük őket. A tengernagyuk például inkább öngyilkos lett, mint hogy szembenézzen a császárnő haragjával. A legtöbben azonnal letették a fegyvert. – Hová szállítanátok a seregemet, uram? – Természetesen Volárba. A királynőnek erősítésre lesz szüksége. – Ennek a városnak a legtöbb fegyverviselő lakosa egészen két héttel ezelőttig még rabszolgaként élt. A többiek is azért csatlakoztak hozzám, hogy szabadságot nyerjenek, nem azért, hogy a királysághoz csatolják őket. A felszabadított királyságiak velünk tartanak, efelől semmi kétségem. A gariszájok is, bár a legtöbben zsoldot fognak kérni, összesen talán kétezer lélek. A többiek sokat szenvedtek, többet, mint amire valaha is megkértem volna őket. – Lehet, hogy elfoglaltak egy várost és leölték a gazdáikat, de tartós szabadságot csak a mi győzelmünkön keresztül biztosíthatnak maguknak. Hiszem, hogy meg tudod magyarázni nekik. – Ell-Nurin hangja keményen zengett, emlékeztetőül, ki a rangidős kettejük közül. Frentis felsóhajtott, és beleegyezőn bólintott. – Nagyszerű. Ez itt Meriál nővér – fordult a flottaúr a kísérete között várakozó fiatal nő felé. – Mindenről beszámolsz neki, ami veletek történt, minden hasznos értesülésről, amire szert tettél, amelyeket Meriál nővér továbbít a királynőnek. Frentis a nőre sandított. Egy-két évvel fiatalabbnak látta magánál. Látszott rajta, hogy ruházatát egyszerűsége miatt választotta. Tapinthatóan kényelmetlenül feszengett a meldeneiek tömegében, annak dacára, hogy tisztes távolban álltak körülötte. – A Hetedik Rendből? – Pontosan, testvér. – Ell-Nurin közelebb hajolt. – És akármilyen csábítónak is tűnik a dolog, véletlenül se érj hozzá! ♦ ♦ ♦ – Még kilencezer, aszondod? – Meriál nővér erős renfaeli kiejtéssel beszélt, és kétes ragozással teli beszédéből nagyrészt kifelejtette az udvariassági formulákat. – Kilencezer ezekből a szörnyű vörösökből? – És még valódiak is – mordult fel Draker. – Sokunk bizonyíthatja a
sebekkel meg égésekkel. Van egy a seggemen is, ha látni akarod. – Asziszem, elég borzalmat láttam mostanság. – Meriál széles, de üres mosolyt küldött Drakernek, aztán átvette kecskeraguval teli tálját Harmincnégyestől. A szerencsétlenül járt kormányzó villájában alakították ki a főhadiszállást, amelynek azonban sok szobája lakhatatlanná vált a csőcselék pusztítása következtében. Frentis a központi udvaron táborozott, míg a Virateskből vele tartó hadsereg a kiterjedt kertekben verte fel a tanyáját. Meglepve és elégtétellel tapasztalta, milyen fegyelmezetten viselkednek. Nem nagyon ismerkedtek a századukon kívül, és csak kisebb részben szálltak be a fosztogatásba, amely lekötötte az újonnan felszabadított népesség többségét. A város eleste utáni kavarodásban úgy tucatnyi katonájának veszett nyoma, és egypár másik engedélyt kért a távozásra. Vagy azért, hogy hazatérjenek távoli otthonaikba, vagy mert őszintén bevallották, hogy elegük lett a háborúságból. Frentis mindegyiknek ugyanazt mondta: – Abban a pillanatban szabad emberek lettetek, amikor úgy döntöttetek, hogy csatlakoztok hozzánk. Lyrna királynő nevében megköszönöm a szolgálatotokat. – Tehát a királynő lerohanja Volárt? – érdeklődött Illián Meriáltól. – Annak ellenére, hogy milyen sok katonáját elveszítette a tengeren? – A királynőt nem lehet egykönnyen lebeszélni arról, amit egyszer elhatározott. – Meriál megkóstolta a ragut, és elismerő vigyorral jutalmazta meg Harmincnégyest. – Jobb, mint a moslék, mit a kalózok adnak, amiko’ a kezük épp nem mással van elfoglalva! – Mikor szállunk tengerre? – érdeklődött Illián, és izgatottság csillogott a szemében. Vajon megunja valaha? – tűnődött Frentis. – Arról a flottaúr határoz. Itt ő a rangidős. – Süsse meg a rangját! – dünnyögte Lekran teli szájjal, nehézkes királysági nyelven. – Én a’se tudom, kicsoda! Frentis visszafordult a hetedik rendbéli nővér felé. – Tehát azt mondod, a királynő halottnak hiszi Reva úrnőt? Meriál bólintott. – Má’ a tenger fenekén van, eretnek követőinek felével együtt. – Nem igaz, mert él. Mégpedig Volárban. – Megborzongott az előző rémálma emlékétől, a feltörő örömtől, amikor a szeme szinte itta a
tőrfogú macskákkal harcoló Reva úrnő látványát. – Hogy meddig, azt sajnos nem tudom. Meriál összevonta a szemöldökét, és a gyanakvás ránca jelent meg a homlokán. – Biztosan tudod ezt, testvér? – Tudom. Kétségkívül. A nő szemöldöke még jobban összefonódott, és félrehajtott fejjel vizslatta Frentis arcát. – Nem érzek benned képességet… – Csak tudom – felelte a férfi türelmetlen éllel. – És a királynőnek is tudnia kell. A nővér óvatosan bólintott, és visszatért a ragujához. – Hadd töltsem meg a hasam először, aztán maj’ szólok egy szót az én kedves férjemmel. – Milyen férjeddel? – kérdezte Draker csodálkozó arccal, de Meriál csak elvigyorodott, és folytatta az evést. Később a nővér külön ült tőlük, és összpontosításában mozdulatlanná merevedett, lehunyta a szemét, és arcáról eltűnt minden kifejezés. – Nem tetszik ez nekem, testvér – motyogta a rablóból lett nagydarab katona, miközben Frentis mellé ült, és nyilvánvaló bizalmatlansággal méregette a nővért. – A Sötétséget nem lenne szabad látnunk! – Nagyot változott a világ, amikor Varinvár elesett – magyarázta neki Frentis. – Most már egyikünk sem rejtőzhet el. Meriál nővér hirtelen összerándult, hátrafeszítette a derekát, és a szeme felpattant, aztán halk, de döbbent sóhaj hagyta el az ajkát. Nyögve előredőlt, arcát a tenyerébe rejtette, és keskeny válla néma zokogásban rázkódott. – Nem tetszik ez nekem – mormolta ismét Draker, és visszaült a tűzhöz. Frentis odament a zokogó asszonyhoz, aki most már mindkét karjával átölelte magát, ábrázata az elkeseredéssel vegyes kín maszkjává vált. – Nővér? – próbálkozott a parancsnok. A nő felnézett rá, aztán elfordította a tekintetét, kezét végighúzta könnyáztatta arcán, aztán szó nélkül felállt, és kisétált az udvarról. Frentis várt egy keveset, mielőtt követte volna, aztán egy kőtalapzat tetején találta meg a kertben. A szobrot a lázadások idején ledöntötték, és elhurcolták, nyilván azért, hogy beolvasszák, hiszen a bronz értékes fémnek számított. Meriál hirtelen nagyon fiatalnak nézett ki, lábát lelógatta a talapzat
széléről, és nedves arcát az égre emelte. Röviden a férfira pillantott, aztán visszafordította a tekintetét a csillagok felé. – Milyen mások – kezdte. – Nem mind, csak némelyik. – A Szűz karja hazafelé mutat – felelte Frentis. Meriál bólintott, és lesütötte a szemét. – Caenis aspektus halott. A férfi szorosan lehunyta a szemét, ahogy a gyász végighasította belülről, mint egy penge. A vállait behorpasztva a kőtalapzathoz lépett, és megkapaszkodott a lepattogzott élben. – Ezt a férjed mesélte? – Lerniál testvér, akivel, úgy hiszem, már találkoztál korábban. – Nem tudtam, hogy a Hetedik Rend engedélyezi a házasságot. – Persze hogy engedélyezi! Mit hitté’, honnan jön a sok kis testvér és nővér? Mindig is inkább család voltunk, mint rend, de persze azér ’ folyton keressük az új vért. Frentis fáradt nevetést hallatott. – Hogyan történt? – Csatában. A részletek homályosak, a férjem képessége kissé hiányos, főként amiko’ ilyen sok gyász telepedik a fejére. Szörnyű összecsapás lehetett, amennyire meg tudom ítélni. Azok a vörös emberek igazán hátborzongató egy népség! Úgy tűnt, a királynő végül győzedelmeskedett, így kétlem, hogy még mindig kilencezren vannak. Caenis… Varinvárnál csak egyetlenegyszer találkoztak, röpke időre a Feketetorony kapujában. – Sokféle megpróbáltatás vár ránk, testvér – mondta neki az aspektus. – Csak jó szerencsét kívánhatok. Caenis olyan keményen küzdött, hogy megtanítsa neki a Rend történetét. Annak ellenére, hogy csak részleges sikert ért el a végén, Frentis mindig meleg szívvel gondolt vissza a leckékre. A vermekben átélt megpróbáltatások közepette a csaták közti időt az emlékeivel töltötte, megkísérelve előhívni Caenis sokféle történetét, mert tudta, hogy valamiképpen segítenek a Rendben tartani a szívét, hogy azok segítségével testvér maradhat, és nem válik rabszolgává. – Az aspektus és én egykor testvérek voltunk – mesélte Meriálnak. – Sokat tanultam tőle. – Én is. T’od, ő volt a mesterem. Titokban találkoztunk, amikor el tudott szakadni a Rendtől. Olyan sok mindenre megtanított a Hitről, a
misztériumokról… – Újra az égre emelte a tekintetét. – A csillagokról. Frentis néhány pillanatra megfogta a kezét. – Fogadd részvétemet, nővér. – Megmondtam a férjemnek, amit Reva úrnőről meg minden egyébről meséltél – tudatta a nő Frentisszel, amikor az hátat fordított, hogy indul. – Sikerült kideríteni valamit a királynő szándékairól? – Csak annyit, hogy a céljai nem változtak. – Meriál az alattuk elterülő város felé fordult. Tüzek pislákoltak a romos épületekben, és a falakon túl még mindig lobogtak a máglyák. – Volárba tart. ♦ ♦ ♦ – Kik voltak? Frentis az utcán áll, a pék műhelye előtt, és megint a kislányt és az anyját nézi. – Miként lehetséges, hogy itt vagy? – kérdezi. A nő besétál a képbe, azzal az arccal, amelyre Frentis emlékszik, az arccal, amelyet a közös gyilkosságaik idején viselt. – Te álmodsz, én is álmodom. – Az anya és a gyermeke felé int a fejével. – Ismerted őket? Frentis akkor meglátja, hogy az arc valójában mégsem ugyanaz. A kegyetlenség és az őrület nem tűnt el teljesen, de kevésbé van jelen, mintha ez a közös álom valamiképpen lefosztaná róla a nappali énjét. – Nem. A város ostromában vesztek oda. – Mindig szívesen megmártóztál a bűntudatban, szerelmem. – A nő közelebb jön, átlép a halottakon, amelyek beborítják az utcát, aztán érdektelen pillantást vet az élettelen anyára és lányára. – A háború mindig ilyen. Csaták dúlnak, és a kisemberek áldozatul esnek. Régóta táplált harag lángol fel Frentis mellkasában. – A kisemberek? – Igen, szerelmem, a kisemberek. – A nő hangja türelmetlenségről tanúskodik, mintha egy tanító okítaná tanítványát valami gyakran elfeledett leckére. – A gyengék, a kicsik, azok, akik céljaikban nem látnak tovább az orruknál. Azok, akik nem olyanok, mint mi. Frentis haragja tovább lángol és növekszik, és olyan szavak törnek elő, amelyeket már régen, öldöklő utazásukon is a nő fejéhez akart vágni, csak akkor kötötte a béklyó.
– Lepra vagy! – mondja neki. – Egy fekély a világ testén, amelyet hamarosan kimetszünk. A nő arca nem árulkodik haragról, miközben felnéz rá. Csak egy halvány mosoly ül az ajkán, a tekintete bánatos, de mindentudó is, és Frentisnek eszébe jut, milyen ősi lélekkel van dolga, mennyi hullát láthatott már életében. – Nem, én az az egyetlen nő vagyok, akit valaha is szerettél és szeretni fogsz. Érzi, hogy elhátrál, de közben nem bírja elszakítani a szemét a nő vonásairól. – Tudom, hogy érzed – követi a nő. – Akármilyen mélyre is ásod el, akármennyi haragot is kavarsz fel, hogy belefojtsd! Láttad, milyen közös jövőnk lehetett volna, milyen közös jövőt szánt nekünk a sors. – Aljas káprázat! – suttogja. – A gyermekünk sohasem születik meg – mondja neki a nő, most már eltántoríthatatlanul. – De újat nemzünk, aki egy sohasem látott, nagyszerű dinasztiát örököl majd… – Elég! – A férfi olyan haragra lobban, hogy azon még a nő is meglepődik. A lángja dühös hullámban rázza meg a földet, és azzal fenyeget, hogy kettészakítja az álmot. – Sohasem kértem az örült terveidből! Hogyan képzelhetted, hogy valaha is alávetem magamat az elképzelésednek? Miféle téboly vezérel téged? Mi csavart ki ennyire? Mi történt az ajtó túloldalán? A nő arca most teljesen mozdulatlanná merevedik, és a szemét a férfiéba fúrja. Nem harag, hanem őszinte rettegés ül benne. – Te álmodsz, én is álmodom – tudatja a nővel. – Egy kislány fekszik az ágyában, és zokog, miközben a hálóterme ajtajára mered. Ébren vajon emlékszel még erre? Tudsz egyáltalán róla? A nő pislant, és lassan lép egyet hátrafelé. – Volt idő, amikor arra gondoltam, hogy megöllek. Amikor együtt utaztunk, néha kivettem a késemet, és a nyakadra tettem, miközben te aludtál. Féltem tőled, de mindig azzal nyugtattam magamat, csak a gyűlölet beszél belőlem tengernyi kegyetlenkedésedet, gyakorlott gyűlöletedet látva. Valahogyan tudtam, hogy az irántad érzett szerelmem még a vesztemet okozza, és úgy is lett. De semmit sem bánok. – A nő feléje nyúl, és Frentis maga sem tudja, miért engedi neki, hogy a keze az övét keresse, miért tárja szét a karját, hogy ölelésébe vonja. A nő teste az övének nyomódik, és
hallja a visszafojtott zokogást a hangjában, miközben a férfi fülébe súgja: – Ideje, hogy Volárba jöjj, szerelmem. Hozd a seregedet is, ha úgy akarod. Nem számít. Csak legyen köztük a gyógyító. Ha harminc napon belül nem látlak mindkettőtöket az arénában, Reva Mustor meghal. ♦ ♦ ♦ Új-Kethia volt rabszolgáinak vezetője Karaveknek nevezte magát, mint kiderült, a gazdája után, akit a lázongások első éjjelén halálra vert. – Ő elvette a szabadságomat, én elvettem a nevét – magyarázta feszült mosollyal. – Így tűnt igazságosnak. A nagyra nőtt rabszolga az ötvenes éveiben járhatott, és egykor borotvált fején gondozatlan, őszes fekete haj sarjadzott. Ám a mérete és vad megjelenése dacára a hangjából kitűnt, hogy jó oktatásban volt része, és éles eszével úgy is fel tudta mérni a körülményeit, hogy nem sütkérezett a nemrégiben elnyert diadalok fényében. – Volár nem Új-Kethia – bizonygatta, amikor a meldenei előadta hivatalos kérését, hogy szövetkezzenek Lyrna királynő nevében. Karavek egy tucatnyi harcossal érkezett a kormányzó házába. Különféle fegyverek villogtak rajtuk, és az ellenségességgel határos gyanakvással nézték EllNurin flottaurat. – Ez a város falu ahhoz képest. – Még ott is sokan vannak rabláncban – ellenkezett Frentis. – Ahogy te is voltál. – Igaz, de én nem ismerem őket, ahogy az embereim sem. – A királynő minden itteni embernek helyet ígért az Egységes Királyságban – szólt közbe Ell-Nurin. – Most már szabad alattvalói vagytok, és a védelme alatt álltok. De a szabadságnak ára van… – Te csak ne oktass ki a szabadságról, kalóz! – mordult fel Karavek. – A város fél rabszolgalakossága az életét adta a szabadságért. – Frentishez fordult, és suttogóra fogta. – Testvér, te ugyanolyan jól tudod, mint én, milyen kényes a helyzetünk. A déli helyőrségek minden percben megindulhatnak felénk, hogy visszafoglalják a várost a birodalomnak. Nem állhatunk ellen nekik, ha a seregünk fele Volárban haldoklik. A volári győzelem véget vet ennek a birodalomnak – akarta válaszolni a vörös testvér, de érezte, hogy a szavak elhalnak az ajkán, mert tudta,
milyen üresen hangoznának. – Tudom – felelte egyszerűen. – De nekem és az embereimnek Volárba kell hajóznunk, és magunkkal visszük azokat, akik szívesen csatlakoznak. – Miattad szítottunk felkelést – rótta fel neki Karavek. – A Vörös Testvér felkelését, a nagy hadjáratot, amely reményt adott a láncokban sínylődőknek. Most már úgy néz ki, mintha az egész csak figyelemelterelésre lett volna jó, hogy a királynőd kevesebb ellenséggel találkozzon az úton Volár felé. És ha a főváros elesik, akkor mi lesz? Elhajóztok, és itt hagytok minket egy szétesett birodalom zűrzavarában? – A szavamat adom – ígérte Frentis –, hogy a királynőm kérése ellenére, amikor végeztünk Volárban, visszatérek ide, és segítek, amiben csak tudok. – Ell-Nurinra nézett. – Továbbá, a királynő biztosított róla, hogy amennyiben a helyzetetek tarthatatlanná válna itt, a flottája átviszi a népedet az óceán túlpartjára, ahol földet kaptok, és az Egységes Királyság teljes értékű alattvalóit megillető jogokat. Karavek kihúzta magát, és összeszűkült szemmel a flottaúrra sandított. – Igazat beszél? Ell-Nurin figyelemreméltóan békés ábrázatot erőltetett magára, és azt válaszolta: – Csak egy életére mit sem adó bolond merne hamisan vallani a királynő nevében. A lázadók vezetője elégedetten mordult, és végigfuttatta az ujjait bozontos haján, miközben a szemöldökét töprengőn összefonta. – Beszélek a népemmel – bökte ki végül. – Azt hiszem, össze tudunk gyűjteni vagy ezer harcost, akik veletek mennek. Remélem, a királynőd értékelni fogja a gesztust. – Most már a te királynőd is – emlékeztette Frentis. – És sohasem felejti el, ha szívességgel tartozik valakinek. ♦ ♦ ♦ A felszabadított varitájok Ó-Kethia romjai között táboroztak, nagyszámú szürke gúnyással egyetemben, akiket a volt katonák szívesebben láttak, mint az újonnan felszabadult városi nép. A város elestének következményeképpen a csőcselék bekergetett néhány tucat szürke ruhást a romok közé, ám az üldözők vérszomja némileg alábbhagyott a hadrendbe
állított hétszáz varitáj láttán, az összefont karú Pókkal az élen, aki szigorú helytelenítéssel tekintett a jövevényekre. Ennek ellenére a tömeg még maradt egy darabig, és a dolog rosszul is alakulhatott volna, ha meg nem érkezik Rensial mester lovasszázada. Azóta folyamatosan jöttek a koldusbotra jutott voláriak, egyre többen és többen a délvidékről, mert nem bírták a vadon megpróbáltatásait. – A varitájok velünk tartanak? – kérdezte Frentis Póktól, amikor együtt ültek a régi város egyik romos épületében, amely valamikor a városi tanács székhelye lehetett. A négyzet alakú építmény középső üres területe körül hat sor, lépcsőzetesen emelkedő márványpad állt. A tető már sehol sem volt, bár a födémet valamikor tartó masszív oszlopok megmaradtak, igaz, eredeti magasságuknak csupán a feléig, ha értek. A padlót kiterjedt mozaikképek borították, amelyek megfakultak a napon, vagy összetörtek, de még így is hűen tanúskodtak a művészi kidolgozás magas fokáról, a pompáról, amelyet a földbe tiport a háború dühöngése. – Most új nevük van – tudatta vele Pók. – Politájok, ami láncaikból felszabadítottakat jelent óvolári nyelven. És igen, velünk tartanak, hisz oly sok testvérüket fel kell szabadítaniuk Volárban. Megkérem őket, hogy elég embert hagyjanak itt is, akik vigyázzák ezt a népet. – Biztosítékot kaptam Karavektől, hogy békében hagyják őket, feltéve hogy nem próbálnak meg behatolni Új-Kethiába. Pók enyhén megbillentette a fejét, és a tekintete a romok között vándorolt. – Tudtad, hogy ennek a városnak a népe saját maga választotta a királyát? Minden házzal vagy gulyával rendelkező polgár négyévente kapott egy fekete követ. Egy vázát tettek minden jelölt elé, akik ott álltak – a terem elejébe mutatott –, és mindenki belenyújtotta a kezét az összes vázába, aztán ugyanolyan összezárt marokkal húzta ki, hogy senki ne tudja, melyikbe dobta a kövét. – És ha valaki két követ is bedobott? – kérdezte Frentis. – Az ilyen gyalázatot halállal büntették, mert ez a szokás az istenek által elrendelt rítus is volt egyben. Persze mindennek vége lett, amikor megérkeztek a voláriak, de Lyrna királynő érdekesnek tartotta az egészet. Történelmi nézőpontból legalábbis. – Valóban a fejedben vannak az emlékei? Pók halkan felkacagott, és megrázta a fejét. – Inkább a tudása, vagy mondhatjuk úgy, az éleslátása. Ez nem mindig
egyezik meg az emlékekkel. – Odafordult a vörös testvérhez, és minden derű kiveszett a tekintetéből. – Megint álmodtál. – Több volt, mint álom. Beszéltünk. Azt akarja, hogy vigyelek a volári arénába. Hogy mi okból, arról fogalmam sincs. De nem hiszem, hogy jót akar neked. – És ha nem teszed meg? – Foglyul tartja Reva úrnőt, és arra kényszeríti, hogy küzdjön a játékokon. Biztos vagyok benne, hogy valami ennél is rosszabbal kell szembenéznie, ha nem megyünk el. – Aggódsz érte? – Alig ismerem, de a testvérem a húgának tekinti, és így az én húgom is. Nem akarom azt mondani Vaelinnek, hogy nem használtam ki egy lehetőséget a megmentésére. De persze téged nem utasíthatlak erre, és nem is szeretnék parancsolni. Egy ideig Pók semmit sem szólt, és az arca fokozatosan olyan gondterhelt kifejezést vett fel, mintha egész fiatalsága eltűnt volna a sötét felhő alatt. – Amikor gyermek voltam – kezdte a választ –, nem értettem a képességem lényegét. Ha láttam egy sebesült teremtményt, egy törött szárnyú madarat, vagy egy kificamodott lábbal sántikáló kutyát, csodálatosnak és egyszerűnek látszott egyetlen érintéssel meggyógyítani őket. De hosszú időre minden, amit meggyógyítottam, önmaga árnyéka lett, egy üres héj, amely keserves lomhasággal haladt előre az életben, és gyakran a saját fajtája is elkerülte. Nem értettem, miért van így, míg egy napon fel nem fogtam, hogy a képességem nemcsak ad, hanem el is vesz. A meggyógyítottak az érintésemre megnyílnak, minden, amijük van, ott terem előttem, feltárulkozik és elvehető. Az emlékeik, az együttérzésük, a gonoszságuk… és a képességeik. Bár próbálok megálljt parancsolni, valami mindig visszajön, és magával hozza a kísértést, hogy többet is elvegyek, hogy elvegyek mindent. – A testvéreddel először évekkel ezelőtt találkoztam, amikor az elmémet még… kevésbé lehetett tisztának nevezni, mint most. Meg kellett gyógyítanom, mert Hótáncot nehéz volt visszatartani. – Pók lenézett a kezére, és széttárta mozgékony ujjait. – Hatalmas ereje volt, és mindennél erősebb késztetést éreztem. Így hát elvettem belőle, de csak egy keveset. Ha mindet elvettem volna… – Pók megrázta a fejét; félelem és szégyenérzet keveredett az ábrázatán. – Az ének igencsak halk – folytatta
–, de ha elég erősen fülelek, hallom, és vezérel engem, elmondja, merre kell mennem. Elvezetett hozzá, követtem Alltorba, elvezetett a királynőhöz, amikor gyógyulásra volt szüksége, és ahhoz a hajóhoz, amely erre a földre hozott bennünket. És testvér, most azt súgja nekem, hogy menjek Volárba, és távolról sem halk dallammal. Megveregette Frentis térdét, aztán talpra állt, és vetett még egy utolsó pillantást a tanácsteremre. – Gyermekeket is öltek itt – tette hozzá. – Hogy az isteneknek ajánlott véráldozattal pecsételjék meg a nép akaratát. Az áldozatot sorshúzással választották, és a gyermek szülei nagy megtiszteltetésnek tartották, ha rájuk esett a választás. Megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn. – Beszélek a politájokkal. Egyre többet kérik, hogy magyarázzam el, mi történik.
HATODIK FEJEZET
Vaelin
A vörös vértes ajkai részben leperzselődtek, és visszataszító vigyorban tették közszemlére a fogait és az ínyét. Vaelin akaratlanul is úgy érezte, hogy a boszorkány fattya végső diadalának örül. Gurgulázás jött, köpet és vér fröccsent az összeroncsolt arcból, miközben a karmazsin páncélos szemhéját vesztett szeme felbámult rá. Vajon könyörgött? Gúnyolódott? Leguggolt, és közelebb hajolt, hogy valami értelmet csiholjon a fuldokló zagyvaságból. A megégett harcos görcsösen rángatózott, és a nyelve a fogára csusszant, ahogy megpróbált szavakat formálni: – E… ety… ma… radt… Méééég… ety… maaaaa… raaadt. – Hol van? – Öööö… ööölj… meeek! A teremtmény véreres szemébe nézett, de a vonásaiból semmit sem tudott kiolvasni, mert a környező hús csontig égett. – Meg foglak. Az elszenesedett arcú fickó fuldoklott valamit. A nyelv kényszeresen vonaglott a fogak között, ahogy próbált választ adni. – Alpiraaaa… Vaelin felkelt, és odament Bölcs Medvéhez meg Erlinhez. – Azt mondja, van még egy. Messze innen. Vajon számít? – Milyen szempontból? – kérdezett vissza Erlin. A várúr nem felelt, hanem a sámánon tartotta a pillantását, aki tétován az ősi vándorra pislogott, mielőtt azt felelte: – Másik marad lopott testben, nem számít.
Vaelin a visszanézett a kövek között fekvő összeégett, üszkös halomra, és különböző csábító gondolatok suhantak át az agyán. Hadd szenvedjen az utolsó pillanatig! Astorek uszítsa rá a farkasokat! Forró pengét a szemébe! Cara zokogása a hegygerinc másik végébe vonta a figyelmét, ahol Orven emberei már állították a máglyát. Az esőhozó lány erőtlenül lógott Lorkan karján, és arcát a fiú mellkasába temette. A sentár tapintatos csendben álldogált a közelben. Haderejüknek a felét elveszítették. Kiral Alturk mellett várakozott, aki lándzsára támaszkodva, erősen verejtékezett a fájdalomtól. – Végezz vele! – hagyta meg a várúr Bölcs Medvének, a fejével a fekete valami felé intve, miközben elindult a máglya irányába. – Rád bízom, hogyan csinálod. ♦ ♦ ♦ A sziklaperemen ült, miközben a tűz lassan leégett a háta mögött, és a nap lebukott a hegyek mögé. A völgyben a bennszülöttek még mindig a volári halottakat fosztogatták. A győzelem után nem sokkal visszatértek korábbi törzsi szövetségeikhez, és a különböző csoportok minduntalan összekaptak a hadizsákmányon. Fenyegető szavak és szitkok visszhangoztak odalentről, ahogy minden törzsfő magának követelte az összegyűjtött prédát a sereg parancsnokának és a győzelem kivívójának jogán. Semmit sem mondott, amikor a lángok és a füst elemésztették Dahrena és Marken prémbe csavart testét, és a többiek jókívánságokkal búcsúztak a halottaktól. Még Alturk is megerőltette magát néhány röpke szó erejéig a közös cél érdekében elesett hősök felett. Estére a többiek elszállingóztak. Cara még mindig sírt, és Vaelin azon tűnődött, hogy a könnyei talán már sohasem állnak el. – Miért nem számít? Erlin állt mellette, és óvatos, de határozott kifejezés ült a vonásain. Vaelin visszafordult a völgy és a halottak felé, akik levetkőztetve, sorokban hevertek. Sápadt bőrük világított a sűrűsödő szürkületben. Könnycsepphez hasonló alakban terítették ki őket, a soraik a folyónál kiszélesedtek, és nyugatabbra elkeskenyedtek, amerre a túlélők kíséreltek meg elmenekülni. Amennyire ő tudta, egy sem szökött el, hiszen a
győztesek hagyományai közt nem szerepelt a legyőzöttekkel szemben tanúsított kegyelem. A halottakat sem számolták meg, hiszen a farkasnép megelégedett azzal a tudattal, hogy biztosították a saját jövőjüket, a hegyi bennszülöttek meg biztosan nem tudtak tíznél tovább számolni. Hatvanezer? – találgatott. – Hetven? – Mit láttál még a kőben? – Erlin nem tágított. – Több évszázadot éltél le ezen a földön – kezdte Vaelin. – Sok életre való tudást halmoztál fel. Mégsem próbálkoztál eddig sohasem végezni a Szövetségessel. Ezelőtt is biztosan voltak pillanatok, amikor esély nyílt volna rá. Azt állítottad, mindig mások kerestek fel téged. Most miért állsz ki ellene mégis? – Azelőtt világéletemben tudtam, hogy reménytelen megküzdeni vele, és egy összecsapás talán a halálommal végződött volna. – Nos, most már bizonyosan a haláloddal végződik. Ezt mutatta meg a kő. Erlin letette magát a várúr mellé, és a völgy felé fordult. A törzsi népek civódása még mindig nem ért véget a növekvő sötétségben. – A képességem majd idevonzza. – Igen. – Hogyan akarod csinálni? – Erről nem én döntök. – Vaelin felkelt, hátat fordított a csatamezőnek, és a máglyához ment. A lángok már elaludtak, és sápadt füst szállt fel a hamvakból. Tudta, hogy ha közelebb hajolna, láthatná a kedvese csontjait, ezért inkább szorosan behunyta a szemét, ő nem akarná, hogy kínozd magad. – Tehát elmehetek? – kérdezte a vándor. – Egyszerűen hagysz elsétálni innen? – Reggel elindulok Volár felé, ahol úgy hiszem, megtaláljuk a befejezést, amit annyira keresünk. Remélem, velem tartasz. Ha mégsem, azt is megértem. – Mi vár ránk Volárban? Vaelin nézte, ahogy a füstnyúlványok felemelkednek a fekete égre, és csak kígyóznak felfelé, míg el nem vesznek a csillagok között. Vajon csapdába esett? – tűnődött a gyászoló. – Őt is foglyul ejtette, ahogyan annak idején engem is? Vajon most éppen kínozza, és olyasvalamivé alakítja, ami őt is megölte? – Egy dobozt – felelte Erlinnek. – Tele mindennel és semmivel.
♦ ♦ ♦ Több mint elegendő ló maradt mindenkinek, bár a sentár tagjai a magas és békés volári lovassági paripáknál jobb szerették a zömök pónikat. – Legalább jók lesznek ebédre, amikor lehull a hó – vélte Alturk, azzal lemetszette a kengyelt a lova nyergéről, és megvető fintorral elhajította. Vaelin egész délelőtt a törzsfőkkel tárgyalt, akik abban a közös tévhitben voltak, hogy most meg kell harcolniuk a farkasnéppel az elveszett területek visszaszerzéséért. – Nem akarjuk a földjeiteket – magyarázta nekik a sodrából kijött Astorek, aztán Vaelin kedvéért királysági nyelven is megismételte ugyanezt. – A népem visszatér a tundrára. Hirkran erre mondott valamit, és nem változtatott merev testtartásán díszes volári mellvértjében, egyik kezében fejszével, a másikban egy lopott karddal. – Tudni akarja, milyen sarcot kérünk – magyarázta Astorek a várúrnak. Vaelin kezdte elveszíteni a türelmét ezektől a hegyi emberektől; olyan kimondhatatlanul kisszerűnek látta végtelen viszálykodásukat és vegytiszta gyanakvásukat. – Hagyjátok békén a népüket, akik északra menetelnek, és a miénket, amikor délnek megyünk! Hirkran összehúzta a szemét, és válaszolt. – Azt mondja, sok aranyat és ékkövet összegyűjtöttek a csatamezőről – fordította a sámán –, és nem akarja elhinni, hogy egyszerűen ellovagoltok anélkül, hogy megpróbálnátok elvenni. – Akkor – Vaelin keze a kardjához tévedt, mert türelmetlensége hirtelen haragban robbant ki belőle – megverekedhet velem, és bebizonyítom neki! Az összes aranyat a hullájára hordom, mielőtt elmegyek innen! Astoreknek tolmácsolni sem kellett. Hirkran szétnyitotta összefont karját, és görnyedt harci pózt vett fel, aztán kihívó morgást hallatott. – Elég legyen! – lépett közéjük Kiral, és Vaelin meglepődött, amikor volári szavak folyékony, de éles özönét zúdította a törzsfőre. A lány kirohanását hallva Hirkran erőszakossága elszállt, bár a szeme tovább szűkült annak dacára, hogy az arcán komor elfogadás tükröződött. Amikor Kiral elhallgatott, a főnök felmordult, és a szeme egy pillanatra Alturkra röppent. Végül, még mindig kétrét görnyedve, elhátrált, mintha továbbra
is támadástól tartana. Halkan, elszántan válaszolt a lánynak, aztán hirtelen sarkon fordult, és elvonult, a harcosainak kiáltozva. – Mit mondtál neki? – faggatta Kiralt a várúr. – Hogy az apám észrevette a gyengeségüket és egységük hiányát. – Alturkra mutatott, aki éppen egyéb dolgokkal volt elfoglalva. – Aki nagy hadúr, és visszatér az összes törzsünkkel együtt, hogy megszerezze ezeket a hegyeket, mert ők nem érdemlik a szellemek által felkínált kincseket. Astorek elismerő kacajt hallatott. – Ha ez sem képes összekovácsolni őket, akkor semmi! Kiral mosolyogva meghajtotta a fejét, de sötét felhő vetült az arcára, ahogy Vaelinre pillantott. – Az énekem azt súgta, megölted volna. – Az éneked igazat mondott. – A várúr megfordult, és elindult Seb felé. – Egy órán belül indulunk. Astorek, kérlek, tolmácsold a köszönetemet a népednek, és biztosítsd őket az Egységes Királyság barátságáról! Nem kétlem, hogy a királynőm idővel nagykövetet küld, hogy hivatalosan is megpecsételjék a szövetséget. – Bölcs Medvétől azt hallottam – szólt utána a farkassámán –, ha a küldetésetek kudarcot vall, az itteni győzelmünkkel sem értünk el többet, mint hogy kis haladékot kaptunk a végveszély előtt. Vaelin megállt, és megfordulva türelmetlenül biccentett. – Ezért szeretnék minél előbb útra kelni. A fiatal sámán előbb Kiralra, majd a hegygerinc mögött emelkedő porfelhőre tekintett, ahol a katonák sátort bontottak. – Akkor én is veled tartok. Úgy érzem… a farkas is ezt akarná. Vaelinnek hirtelen nevetni támadt kedve, amikor látta, hogy Kiral gondosan kerüli a férfi tekintetét. Farkas hívásának engedelmeskedik, vagy macskáénak? – Szívesen látlak – válaszolta neki, és folytatta az útját. – Kérlek, fogd rövidre a búcsúzkodást! ♦ ♦ ♦ A hegyeken keresztül vezető út véres jelenetekben bővelkedett, amelyek híven bizonyították a boszorkány fattyának pusztítását. Meggyilkolt bennszülöttek holttestei hemzsegtek a hangásban, a leégett falvak már-már
megszokott látvánnyá váltak, miképpen a fakeretekre szíjazott és csontig korbácsolt volári katonák képe is. Olyan sűrűn találkoztak hasonlókkal, hogy nyilvánvaló vált: a vörös vértes parancsnokok katonái nem szívesen teljesítik a kötelességüket, és a vezetőik igen ötlettelen módon tartják fenn a fegyelmet. – Még Tokrev sem számított ilyen kegyetlennek – vélte Astorek, amikor egy tucatnyi sorba kötött, megkorbácsolt emberhez értek. Varjak fekete felhője röppent fel a keretekről. – Én több mint elegendőnek tartottam a kegyetlenségét – felelte Vaelin. Nem messze észrevett egy falut, amelyet leromboltak és porig égettek, de még így is maradt benne néhány érintetlen tető. – Itt letáborozunk éjszakára. Orven uram, vigyél felderítő járőrt a hegyekbe hét kilométeres körben. Akár győztünk, akár nem, ez még mindig ellenséges terület. Amikor leszállt a tintafekete éjszaka, Erlin odajött a tábortüzéhez. Vaelin azóta ült a többiektől külön, hogy elindultak. A sentár tele volt új történetekkel, és bár alig értett belőle valamit, oktalan haragra gerjesztette az, amilyen örömmel mesélték el újra és újra a csatát. Hisz ezért jöttek – csitította magát. – Egy újabb történetért. A Mahlessa ajándéka a legvitézebb harcosainak egy gazdagabb mese. – Astorek és Kiral nincsenek velünk – szólt Erlin, aki leült vele szemben, és kezét a tűz melege fölé tartotta. – Egyiket sem láttam, amióta leszállt az est. Vaelin a kiválasztott ház félig leomlott falain túl növekvő feketeségbe nézett. Dahrenával együtt aludtak volna itt, ahogyan most Kiral és Astorek is megosztoztak a saját romjukon. – Úgy hiszem, biztonságban vannak. – A lány mesélt nekem egy keverékről, amit magánál tart – felelte a vándor, és feszült arccal nézte a lángokat. – Valami ősi lonak kotyvalékról, amely elegendő mennyiségben olyan fájdalmat okoz, hogy a halál kapujához vezeti az embert, vagy megszabadítja egy betolakodó lélektől. Vaelin bólintott. Lyrna és Frentis története semmilyen kétséget sem hagyott a Mahlessa főzetének hatalmáról, de személyesen még nem látta a működését. – A Szövetségesnek különös képessége volt – folytatta Erlin. – Hogy milyen, azt nem értjük, de elég erős ahhoz, hogy véget vessen egy egész civilizációnak. Ezt a képességét talán magával hozhatja, ha visszacsaljuk az Innentúlból.
– Tudatában vagyok – felelte Vaelin. – De elérkeztünk egy ponthoz, és innen már nem tehetünk mást, mint hogy megbízunk a látnok szavaiban. Megérinted a volári fekete követ, de nem leszel önmagad. – Honnan tudhatjuk, hogy így ér véget? Honnan tudhatjuk, hogy nem fog még több hatalmat adni neki? Te is láttad az emlékkőben. Meg akarta érinteni. – De tartott is tőle. Annyira, hogy évszázadokra elrejtette. Erlin keze megremegett a tűz fölött, és Vaelin értetlenül állt a vándor ajkára telepedő vigyor előtt. – Félek, testvér. Annyi évet éltem, annyi mindent láttam, hallottam és kipróbáltam! És mégis többet akarok. Névtelen feleségem gyakran vágta a fejemhez, hogy önző vagyok, általában azelőtt, hogy tényleg a fejemhez vágott volna valami keményet. – Sok embert megmentettél – emlékeztette Vaelin. – Köztük két gyermeket, akik most is velünk vannak. – Attól tartok, az is csak önzőségből fakadt. Úgy képzeltem, ha eleget megmentek közülük, végül majd ők vívják meg helyettem a háborút, legyőzik a Szövetségest, és nem kell végigkövetnem a csata fáradalmait. – Oldalvást beszélgetőtársára sandított. – Mit tenne most a királynőd, ha ilyen döntés előtt állna? – A királyság javát tartaná szem előtt. Erlin felkacagott. – Azt akarod mondani, egy szempillantás alatt gúzsba köttetne, aztán leerőltetné a Mahlessa keverékét a torkomon, míg a Szövetséges a húsom foglyává nem válna. Ha győzedelmeskedsz, nem félsz tőle, mivé válhat a te királynőd? Sok uralkodót láttam már, de olyat, mint ő, egyet sem. – Lyrna nem a Szövetséges, és nem is lehet soha. – Olyan biztos vagy ebben? Láttad, milyen várost épített a szakállas, és hogyan imádta érte a nép! A hatalma mégis akkorára nőtt, hogy mindenható lett, és senki sem állíthatta meg. – Lionennek sikerült. Megölte, és az Innentúlba száműzte. A végtelen vándor leeresztette a kezét, és összefonta a karját a mellén. – Várhatnánk, míg elérünk Volárba… – A teremtményének még birtokában van egy alpiri test. Ha késlekedünk, meghalhat, és a Szövetséges még a végén elküldi érted. Nézte Erlin arcát, az enyhe remegést a szeme alatt, az összeszorított állkapcsok hullámzását. Senki sem tudja, mióta él, a világ összes csodáját
látta már, mítoszok és legendák hőse, most mégis csak egy romos kunyhóban reszkető, rémült ember. – Ha úgy alakul, hogy nem tudod a kőhöz vinni – kérte Erlin –, meg kell ígérned, hogy nem ölöd meg ezt a testet! A keverékkel küldd vissza az Innentúlba! – Megbízhatsz bennem, megőrzöm neked! – Nekem? – Erlin kivillantotta a fogát egy mosolyszerű fintorban. – Kétlem, hogy én még itt leszek, ha mindennel végeztünk, testvér. – Felállt, még mindig magát ölelve, és merev léptekkel elindult. Búcsúszavai már alig voltak többek suttogásnál: – A ma éjszakát add még nekem! Holnap elintézzük a dolgunkat. ♦ ♦ ♦ Alturkkal leellenőriztette a kötést. A lonak nép erős köteleket készített, és a tahlessa csomói nem lazulhattak meg. – Úgy, hogy kapjon levegőt! – utasította, amikor a lonak szorosra fűzte a kötelet Erlin mellkasán. Kiral is odajött, amint az apja elkészült a csomókkal. A térdeplő Erlin hunyorogva tűrte a kötelék szorítását, amely a vállától a derekáig tartott, úgy, hogy a két karját külön összekötötték a háta mögött. Kiral mély lélegzetet vett, és kidugaszolta a kulacsot. – Én… – kezdte elcsukló hangon, ahogy leguggolt a férfi mellé. – Sajnálom… ez fájni fog. Erlin türelmetlenül intett a fejével. – Én is így hallottam, kedvesem. Legjobb, ha gyorsan túl leszünk rajta. Kiral felállt, és vékony szalmaszálat dugott a kulacsba. – Egy csepp kiűzi őket – mormolta magában, minden bizonnyal a Mahlessa leckéjét ismételve. – Kettő bevonzza. A gúzsba kötött vándor szeme Vaelinre villant, amikor a lány közelebb lépett. Nem kellettek szavak, könnyes tekintete mindennél ékesebben beszélt: Ne feledd az ígéretedet! Kiral kihúzta a szalmaszálat, amelynek csúcsán valami sötét és ragacsos csillogott, aztán leeresztette, és két cseppet cseppentett Erlin bőrére. Vaelin sikolyokra számított, de a vándor ehelyett megdermedt, a fogát összeszorította, nyakán kidagadtak az izmok, és az arca a legtisztább kín
vörös álarcává változott. A következő másodpercben összeesett, és a földön rángatózott, lába a talajt verte, miközben hab bugyborékolt fel a szájából. A vonaglás egy teljes percig tartott, mígnem Erlin végül elcsendesült, látszólag minden élet kiveszett a tagjaiból, a feje hátragördült ellazult nyakán. Egy pillanatra Vaelin meg volt győződve róla, hogy megölte, hogy nagy tervéről kiderült, csak egy gyászoló bolond kétségbeesett húzása… De ekkor a vándor pislantott. Oldalra gördülve feltérdepelt, és vetett egy röpke pillantást a testét szorító kötelekre, mielőtt felemelte a tekintetét. Pillantása kíváncsi volt, vizslató, és minden rosszindulat vagy harag nélkül járatta végig rajtuk a szemét, hogy végül megállapodjon Vaelinen, amikor is elmosolyodott, őszinte mosoly volt: meleg, és valahogyan dicsérő is, mint a hangja, amikor megszólalt. Erlin többnyelvű kiejtését ezúttal valami erősebb, mélyebb dallam formálta: – Köszönöm. Lehunyta a szemét, és az égre emelte az arcát. Még szélesebben elmosolyodott, ahogy a levegő végigcsiklandozta a bőrét. – Öld meg! – kiáltott fel Kiral, és jócskán elhúzódott a megkötözött férfitól. Az arca szinte hófehérre váltott ijedségében, és macskája kivicsorított agyarakkal a földhöz lapult mellette. – Ez nem helyes! – Én döntöm el, hogy helyes-e! – szólt vissza Vaelin. – Az énekedtől függetlenül. – Nem lett volna szabad ezt tennünk. – Kiral keze önkéntelenül az övén lógó késhez siklott. – A dalom szinte sikoltva kéri. – Lépett egyet, és kihúzta a kést. – Volárba kell vinni – állt az útjába a várúr –, és én elviszem oda. – Nem érted! – sziszegte a lány. – Ez az egész utazás, minden elveszített élet, minden megvívott csata… Mindent úgy csináltunk, ahogyan ő akarta. Minden lépéssel közelebb vittük a céljához. Vaelin a megkötözött emberhez fordult, aki most békés vonásokkal nézte őt, félelem vagy tiltakozás nélkül. – Befejezzük ezt, te meg én – mondta, és nevetésre gerjedt. ♦ ♦ ♦
– Mi volt a neved? A fogoly nem fordult meg Vaelin kérdésére. Nyugodtan ült a nyeregben, amelyhez hozzákötözték, és kitartóan szemlélte az elhaladó tájat, míg Vaelin elöl lovagolt, és száron vezetve a hátasát. Ragyogó, elkerekedett szemmel itta a látványt, mintha minden apró részletet az eszébe akarna vésni. – Az asszonyom férjnek hívott, a gyermekeim apának – felelte. – Csak ezek a nevek számítottak valamit. Vaelin megrökönyödve ráncolta a homlokát. Szinte trágárságnak számított a gondolat, hogy ez a valami gyermekeket nemzett. – Voltak gyermekeid? – Igen. Két fiú és egy leány. – Mi lett velük? – Megöltem őket. – A Szövetséges felpillantott az égre, és enyhe csodálat játszott az arcán, amikor észrevett egy odafent köröző, magányos madarat, a hegyekben gyakorta látott, széles szárnyú keselyűt. – Miért? A Szövetséges arcán sötét felhő vonult végig, miközben Vaelin felé fordult, és a homlokán tanácstalanság és düh keveredett. – Az apa feladata gyakran nehéz, de nem lehet kibújni alóla. Ezt az igazságot neked sohasem kell megismerned, amiért köszönettel tartozol nekem. – Tehát meg akarsz ölni? – Abban a pillanatban ölted meg magadat, amikor megnyitottad nekem ezt a testet. A lánynak igaza van, ez a körülmény kiválóan szolgálja a céljaimat. – Hogyan? Hogyan szolgálja a te céljaidat? – Tudod, hogy ezt nem mondhatom meg, attól függetlenül, milyen kínzásokat tartogatsz ennek a testnek. De ne csüggedj: hamarosan minden kérdésedre választ kapsz! A nap nagyobb részében szótlanul haladtak. Orven gárdistái végezték a felderítést, míg a sentár a szárnyakon és a hátvéden teljesített szolgálatot. Kiral Astorek közelében tartózkodott, és mindketten hátramaradtak a menetoszlopban, míg a sámán farkasai teljesen körbevették őket. A lány folyamatos sápadtságából kitűnt, hogy a dal nem hallgatott el. Lorkan és Cara kevésbé tartottak a jövevénytől, és tartózkodó kíváncsisággal nézték a Szövetségest, habár eddig csak Vaelin szólt hozzá.
– Miért nem kérdezed meg? – szólt végül a fogoly, miközben a késő délutáni napfényt elkendőző felhőket szemlélte. – Biztosan tudni akarod, hogy őt is foglyul ejtettem-e. A várúr erősebben szorította a gyeplőt, és Seb halkan prüszkölt egyet, amikor megérezte gazdája felébredő haragját. – Foglyul ejtetted? – szegezte neki a kérdést Vaelin rekedt suttogással. – Foglyul bizony. És igen jól mulattam rajta, bár fárasztott a makacssága. Rögtön megértettem, miért szeretted annyira: micsoda ragyogó lélek! Ha lett volna időm, kétségtelenül sikerül átalakítanom, és kifaragok egy álmot a megfelelő kísértésekkel. Ugyanezt tettem a testvéreddel is. Caenis, ugye így hívták? Vaelin lefékezett, és a Szövetséges lova közelebb jött, mígnem a fogoly kardnyújtásnyi távolságra került tőle. Belenézett az üres, közömbös tekintetbe, és reszketés költözött a kezébe. – Hősi halált halt – folytatta egy pillanattal később a megkötözött. – Megmenekítette a királynődet a szolgám egyik ügyes kis csapdájából. Nagy szolgálatomra lehetett volna, hisz erős hatalommal bírt, de neked köszönhetően mindez elveszett. Azzal a nővel együtt, akit annyira szerettél. Ha a helyemen hagytál volna, egy napon talán újra hallhattad volna a hangjukat, de most már sehol sincsenek, szétolvadtak a semmiben, mint a többi lélek. Te tetted ezt, amikor iderángattál, mert nélkülem nincs, ami ott tartaná őket. – Hazudsz! – vádolta meg Vaelin, és ki kellett préselnie a hangokat a torkán. – Valami ott tartott az Innentúlban. Az ott tarthatja őket is. – Az Innentúl – sóhajtott fel a Szövetséges maró gúnnyal. – Micsoda nevetséges elnevezés! Persze tudom én, valahogy el kellett neveznetek. Az én népemnek sohasem jutott eszébe, hogy nevet adjon neki. Mintha a névadás megtagadásával eltörölhették volna a megalkotása bűnét. További hazugságok. Az Innentúl végtelen. Caenis és Dahrena örök időkre foglyul estek benne… A gondolatra a gyász új hulláma borította el, amely még több botor haragot szított. A kard egyre nagyobb súllyal nehezedett a hátára, folyamatos kísértésként. Megfordította Sebet, és lépésre ösztökélte. – Nem tudtuk… – folytatta a Szövetséges. Elgondolkodó, de egyben vidám hangon mesélt, mintha csak egy atyáskodó nagybácsi regélne csintalan múltjáról a kíváncsi unokaöccsének. – Bölcsnek képzeltük magukat. És miért is ne tettük volna? Primitív elméd beleszédülne a
csodákba, amelyeket létrehoztunk ezen a földön! De hát éppen ez adja a kíváncsiság örök dilemmáját, a határtalansága. Amikor már meghódítottuk az egyik világ nagy részét, mégpedig, hadd tegyem hozzá, csaták és vér nélkül, miért ne keresnénk más világokat? Persze a kövek adták a kulcsot, mint minden egyébhez a mi csodálatos birodalmunkban. Kiemeltük őket a föld gyomrából, és kifaragtuk, és csak a faragás során fedték fel valódi hatalmukat. Az emlékek és tudás elraktározásának hatalmát: hogy megőrzik a bölcsességünket a világ végéig; no meg, mint az közben kiderült, a világok közti átjárás hatalmát. – A fekete kő – jegyezte meg Vaelin, de nem volt hajlandó arrafelé fordulni. – Igen. – A Szövetséges meglepetésében felnevetett. – Alábecsültelek. Igen, a fekete kő lett volna a legnagyobb teljesítményünk. Képzelem, mennyire szeretnéd tudni, mi az. Mit mondott neked Lionen? Talán azt, hogy egy doboz, amelybe bezárhatsz? Vaelin hátrapillantott a válla fölött, és azt látta, hogy a Szövetséges pillantása most sokkal szúrósabb, és derűjét hűvös számítás váltotta fel. Tehát nem tud mindent. – Azt mondta, a feleséged halála nyomán elpusztítottad a világot, amit alkottál, és ő megölt, amikor meg akarta akadályozni. – Ez igaz, bár azt gyanítom, inkább az ősi, ösztönös gyűlölet játszott közre benne. Tudod, nem adott valami túl gyors halált. – Láttam, mit tettél a népeddel. Sok mindenért kellett lakolnod akkor, most pedig még többért is. – Lakolnom? Végtelen éveket töltöttem fájdalom és öröm nélkül, nem érzékelve semmiféle emberit. – Hátradőlt a nyeregben, és vállat vont a kötelékeiben. – Kérlek, nyugodtan bántalmazd ezt a testet, ahogy csak akarod! Elviselem, és kérek még. – Mire jó a fekete kő? – förmedt rá Vaelin, és a kard megmoccant a hátán, ahogy rámordult a Szövetségesre. – Ha nem börtön, akkor micsoda? A fogoly Lorkanra és Carára pillantott, akik hallótávolságon belül lovagoltak. – Az én időmben nem voltak olyan emberek, mint ők. Senki sem született különös képességgel, a lelkükbe égett erővel, amit aztán vérvonalukkal továbbadhattak volna a következő nemzedéknek. A fekete kőtől kaptuk a képességeinket.
Egy érintésre ad… – A Sötétség nem létezett a világban – értette meg Vaelin. – Ti eresztettétek szabadjára. A Szövetséges arcán megvetés és derű vegyült. – Milyen keveset is tudsz! Az erő mindig is létezett ideát: a vízben és a földben, egy ősi és szeszélyes erő, az ember számára felfoghatatlan hatalom. A kövek valami újat adtak, hatalmat biztosítottak a világokat elválasztó űrön keresztül. Mi pedig elvettük, és csodákat hoztunk létre… A Szövetséges elhallgatott, végignézett a lonakon és az áldottakon, és ábrázatán lekicsinylő kifejezés jelent meg. – És ez a világ lett az örökségünk – folytatta. – Mesélte Lionen, hogy az első látomásai idején azt hitte, a múltat látja? Valami rég elfeledett barbár kort, amikor az emberek puszta babonaságok miatt ölték egymást? Aztán megpillantotta a városom romjait, és rádöbbent, hogy a jövő tárult fel neki. Egy jövő, amit együtt építettünk. ♦ ♦ ♦ A fogoly nem beszélt többet. Szemlátomást elégedetten üldögélt a kötelékében, tiltakozás nélkül és hálás mosollyal fogadva az ételt, amit a szájába kanalaztak. Vaelin sok kérdést tett még fel neki az első két nap hallgatása alatt, de feladta, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a teremtmény nem kíván többet elárulni. Tíz nap múlva kiértek a hegyekből, és a síkságon folytatták útjukat. Kellemes vidéknek tűnt, kisebb, erdős vízmosásokkal tarkított táj, és minél délebbre mentek, ültetvényekkel és különböző nagyságú és gazdagságú villákkal találkoztak. Néhányon látszott, hogy nemrégiben hagyták el őket, mások tele voltak hullákkal, és részben leégtek, vagy szándékosan rongálták meg őket. Vaelin először úgy vélte, a boszorkány fattya töltötte ki rajtuk a haragját, amikor észak felé vezette a hadseregét, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a pusztítás nem elnyomás, hanem lázadás eredménye. Időről időre fekete ruhás testeket találtak a félig lerombolt villák kapujában, gyakran egész családokat, akik mind ugyanazt a végzetet szenvedték el. A hullák kínzás nyomait viselték magukon. – A vörös emberek észak felé haladva toborozták a varitájaikat – vonta le a következtetést Astorek, miután átkutatott egy kiváltképp nagy villát,
amelyet az alapokig leégettek. – A rabszolgák felkeltek, és a gazdáik nem tudták megvédeni magukat. – Miért ölték meg a gyerekeket? – tudakolta Cara. A ház elszenesedett, de a tulajdonos teste az előudvarban feküdt kibelezve, egy asszony és egy kisfiú hullájával együtt, akik mindketten ugyanilyen bánásmódban részesültek. – Egy egész életen át felgyülemlett haragot nem egyszerű csillapítani – felelte a sámán. – A rabszolgaságba született gyermekeket elveszik a szüleiktől, és eladják, már ha egyáltalán életben hagyják őket. – Attól még nincs rendben – motyogta Cara. – Ezen az egész szörnyű utazáson eddig még semmi sem volt rendben. A Szövetséges érdektelen szemmel vizslatta a leégett maradványokat. Az elmúlt néhány napban unottan szemlélődött, és azokra az előjogokkal felruházott nemesekre emlékeztette Vaelint, akik annak idején végigszenvedték a nyáridei vásár elcsépelt látványosságait. Türelmetlenül várja a végjátékot. Ahogy én is. ♦ ♦ ♦ Egy újabb hét múlva megérkeztek az első városba, a fallal körülvett, hitvány kunyhók gyűjteményéhez, amely ronda kinövésként éktelenkedett a zöld mezőkön. Astorek erősen törte a fejét, mi lehet a neve, de csak arra emlékezett, hogy régen megszálltak ott az apja ezredével, mielőtt északnak mentek, és sor került volna a sorsfordító találkozásra a hegyek között. – Az emberek lerészegedtek, és összeverekedtek a városiakkal – emlékezett vissza. – Késeket rántottak, és a vita eldurvult. Másnap az apám egyet felakasztatott és tízet megkorbácsoltatott. Különös módon a katonák nem bánták. Azt hiszem, akkor egyedül mutattak iránta némi tiszteletet. – Ennek a helynek rosszabb szaga van, mint a Merim Her viskóinak! – jelentette ki Alturk. – Kevesen vagyunk. Kerüljük meg! – Itt kezdődik az északi út – ellenkezett Astorek. – Az éppen Volárba visz. Dél felé rátérhetünk. A város népe azonban nem akart szabad átvonulást biztosítani. Az úthoz közeledve úgy háromszáz emberből álló, szedett-vedett csapat jött ki a városkapun, és megálltak az út közepén. Amikor Vaelin közelebb ért, látta, hogy különböző köntösöket viselnek, feketét és szürkét egyaránt, itt-ott
felvillanó vörössel. Mind felfegyverezték magukat, ha nem is elégségesen, és a soraikból mindennemű fegyelmezettség hiányzott. Egy jókora figura állt a csürhe élén. Meztelen, izmos karját a mellén összefonva, konok tekintettel nézett Vaelinre. Vörös tunikát és fekete nadrágot viselt, és csülkös csuklóját arany és ezüst karperecek díszítették. – Mondd meg neki, hogy az utunkban van! – utasította a várúr Astoreket, amikor ötvenlépésnyi távolságba értek a városiaktól. A sámán odakiáltott a tagbaszakadt vörös ruhásnak, és hangos, elnyújtott szónoklatot kapott válaszul. A fickó zaklatottan hadonászott felékszerezett karjával, és mindenféle irányokba mutogatott. – Azt mondja, ő itt a király, amerre a szem ellát – tolmácsolta Astorek. – Sok embert megölt már, hogy átvegye a város feletti uralmat, és még többet meg fog, hogy megtartsa. – És mit akar? – Sarcot, és hogy behódoljunk neki, ha használni akarjuk az utat. – Rabszolga? – Ránézésre gariszáj. Úgy tűnik, ebben a tartományban nemrégiben erőszakos hatalomátvételre került sor, és a zűrzavarban mindig a legerősebbek parancsolnak. – Mondd meg neki, hogy sok meggyilkolt gyermeket láttunk ezeken a vidékeken. Szeretném tudni, vajon ő-e a felelős érte. A hústorony megvetően a földre köpött, a mikor Astorek továbbadta a kérdést, és még nagyobb dühvel mutogatott, aztán meg Vaelinre bökött, a kihívás egyértelmű jelenként. – Eltörölte a rabszolgatartók átkozott vérét erről a földről, akiknek a magja már sohasem kel fel, hogy zavargásokat okozzon. Most ő az úr, és követeli a jussát. – Meg is kapja. – Vaelin leszállt Seb hátáról, és gyors lépésekkel közelített a fickóhoz. Az újdonsült király súlyos vonásai először megfeszültek, aztán őszinte riadalomban húzódtak össze, midőn a várúr kirántotta a kardját. Harci pózba ugrott, és mindkét kezében rövid kardok jelent meg, amelyeket a tunikája alatt elrejtett hüvelyekből vont ki. Szakértő egyensúly látszott a testhelyzetén: egyik kardját alacsonyan, a másikat magasan tartotta. Vaelin dobókést repített a két penge közé, és az acélhegy markolatig merült a nagy ember szemgödrébe. A gariszáj megtántorodott, és pengéi önkéntelen riposztban indultak be, de csengve pattantak vissza Vaelin
hárításáról. A várúr egy szabad szemmel nem látható, felfelé és oldalvást irányuló ívet vágott hatodik rendi kardjával. A penge a gariszáj vastag nyakának csak kétharmadáig hatolt, és Vaelin kénytelen volt kihúzni, majd egy újabb suhintással gondoskodni róla, hogy levágja a fejet a rángatózó hulláról. A fellázadt rabszolgákból álló, rendezetlen hadra emelte a tekintetét. Ahelyett, hogy meglódultak volna, hogy megbosszulják elesett királyukat, több lépésre elhátráltak, és az elégedett várúr döbbenetet és ijedelmet látott az arcukon. Megfordult, és maga mellé rendelte Astoreket. – Fordítsd a pontos szavaimat! – A tömeghez fordult. – Ezennel átveszem az irányítást a tartomány felett Lyrna Al Nieren királynő és az Egységes Királyság nevében. Amíg a királynő fel nem állítja igazságos kormányát, a Királyság szabad polgáraiként élhettek, tartózkodva a gyilkolástól és rablástól. Amennyiben nem így tesztek, a királynő azonnali ítéletére számíthattok, és ő – a csizmája orrával megbökte a nagy ember fejét – nem olyan elnéző, mint én. Lecsapta a vért a kardjáról, visszatette a tokba a fegyvert, aztán a lovához sétált. – Most pedig félre az útból! ♦ ♦ ♦ Délebbre haladva a vidék egyre népesebb lett, de nyugodtabb nem. Gyakran pillantottak meg embereket az úton, különböző lopott vagy kimenekített javaik alatt görnyedve. A nagy csapat lovas katona láttán a legtöbben menekülőre fogták, és szétszóródtak a környező mezőkön, ahol hihetetlen módon még mindig dolgoztak rabszolgák. Persze nem mind menekültek el, főként az öregek és a gyermekeikkel utazók, akik az út szélére húzódtak, és néma igézettel figyelték az elhaladó lovasokat, csendre intve az idegen harcosokra mutogató gyermekeiket. Nem is mindenki hunyászkodott meg ennyire. Sok sértést kellett elviselniük a kisemmizettektől; azoknak, akik a fosztogató rabszolgák miatt mindenüket elveszítették, nem maradt félnivalójuk. Egy öregember szakadt fekete köntösben lótrágyából vett lövedékekkel dobálta meg őket, és vonásai esztelen gyűlöletet tükröztek, miközben érthetetlen szitkokat vágott a fejükhöz. Alturk előreügetett, és addig meredt rá harci bunkójával a
vállán, míg a vénember zokogva a saját bűzös muníciójába nem szédült. – Ezek az emberek nagyon furák – jegyezte meg a tahlessa, amikor visszaléptetett a hadoszlophoz. – Keresik a jó halált, aztán meg sírnak, amikor valaki felajánlja nekik. A rá következő héten háromszáz kilométert lovagoltak, és egyetlenegyszer sem találkoztak volári katonákkal, bár a csatározás nyomait nem lehetett eltéveszteni, összesen talán száz holttest hevert az út szélén, többnyire férfiak hullái, köztük egy-két nőével. Astorek a ruházatuk alapján vegyesen rabszolgáknak és szabad embereknek ítélte őket. Sokukat küzdelem közben érte a halál, a kezükkel még mindig a torkukat vagy késeiket szorongatták. Az egyik fiatal nő például fogával még mindig az őt megölő fekete ruhás karjába akaszkodva feküdt. – Ha ez így folytatódik tovább – jegyezte meg Astorek a királynődnek nem marad semmi, amit meghódíthatna. – Kivéve a föld – szólalt meg a Szövetséges, és az egész csapat összerezzent a hangjára. Érzelemmentes pillantást vetett a vérengzésre, aztán hozzátette: – Egy ilyen világban a föld az egyetlen igazi vagyon. A királynőd végül egész jól jár vele. Kár, hogy nem hagyhatom, hogy megtartsa. – Lehet, hogy másként beszélnél – vetette ellene Vaelin –, ha találkoztál volna vele. ♦ ♦ ♦ Nem tudott álmodni. Minden éjszaka, amikor letette a fejét, egyetlen pillanat alatt elaludt, de az éjjeli órák minden alkalommal álmok nélkül teltek el. A császár tömlöcében mindig álmodott: Dentosról, Sherinről, még Barkusról is. Akkor kínokat élt át miatta, jól megérdemelt kínzásnak gondolta; olyan vágyat teljesített, melynek a császár ellenállt. Most már tudta, hogy igazából áldás volt. Dahrena elment, teljesen és véglegesen, és neki még az álom káprázata sem adatott meg, a röpke, kedves hazugság, hogy még mindig él. Persze tudta, hogy az ébredés rosszabb volna. Az igazság így is baltaél módjára csapott le, ahogy a hideg, üres fekhelyet tapogatta maga mellett. Mégis vágyott az álomra. – Említett téged. Vaelin felkelt a takarójáról, és kerülte a Szövetséges pillantását. Korán
volt még, és az ég nem világosodott ki eléggé ahhoz, hogy tisztán lásson. A Szövetséges csupán egy roskatag árnyalak volt a tegnapi tábortűz még mindig füstölgő maradványai mögött. – Nem akarod tudni, mit mondott? – Miért szólaltál meg megint? – vágott vissza Vaelin. – Mert közeledünk Volárhoz? – Nem, csak unatkozom. Továbbá napról napra jobban mulatok rajtatok, vadembereken. Ostoba korszakot hagytam rátok, de ti igazán érdekfeszítővé varázsoljátok. Mondd, miért nem tartottad meg annak az embernek a fejét? Feltételezem, valami szertartásos oka volt, hogy levágtad. – Tényleg ennyire nem ismersz bennünket? Évszázadok óta irányítod a rombolást ebben a világban. Hogyan lehet, hogy mégis ilyen keveset tudsz rólunk? – Én csak az Innentúlban ragadtak szemén keresztül látok, és azok a látomások elég tompák. A halál megváltoztatja a lelkeket, megfosztja a tömegük nagyobb részétől. Az én időmben élt egy filozófus, aki úgy érvelt, a lélek tartalma emlékekből áll, és a lélek maga nem egyéb, mint puszta metafora. – Nyilvánvalóan tévedett. – Valóban? Sosem gondolkodtál rajta, miért csak az áldottak lakozhatnak az Innentúlban? Lehetséges, hogy csak ők érdemesek lélekminőségre, és ez a többi áldatlan elátkozott a semmibe hull, amikor elragadja őket a halál? – Az élet arra tanított, hogy kerüljem a rejtélyeket, főként azokat, amelyekre nem kapok választ. A Szövetséges halkan, őszintén felnevetett, aztán közelebb húzódott. A vonásai felderengtek, ahogy közel hajolt, és kutató pillantása megértést keresett. – Én vagyok a válasz. Az Innentúl nem a holtak örökkévaló birodalma, hanem bolondság és büszkeség következménye, egy örökké rohadó, gennyedző sebet takaró var. Aki ott létezik, a halál hidegségét érzi az örökkévalóságig, azt, hogy a valója lassan semmivé silányul, mígnem már csak egy alaktalan tudat, emlékek nélkül, de tisztában van a végtelen hideggel. – Te valahogy mégis megőriztél annyi tudatosságot, hogy kínozz bennünket. – Vaelin felkelt, és a Szövetséges mellé ment, aztán leguggolt,
és közel hajolva, élesen suttogva követelt választ magának: – Mi a te ajándékod? Mi vár minket Volárban? A fogoly egy darabig nem felelt, és Vaelin látta, hogy a számító tekintet visszatér. – Arról beszélt, mennyire szeretett téged, hogy meggyógyítottad a gyász által megtört szívet. Habár aggasztotta az asszony, akit őelőtte szerettél, hogy amikor a háborúnak vége, felkeresed. De leginkább a gyermeketeket féltette, akit közösen nemzettetek. Leányért fohászkodott, de tudta, hogy fiú lesz, aki egy napon talán apja harcias útját választja. A Szövetséges feje megpördült az ütéstől. Vér és fogak repültek ki a szájából. Vaelin csak félig volt tudatában annak, hogy véres péppé veri Erlin vonásait, vagy a szájából feltörő gyűlölet özönének, azt meg már végképp nem érezte, hogy Alturk harci bunkója a koponyáján koppan, és mélységesen mély sötétségbe taszítja. És ezúttal álmodott.
HETEDIK FEJEZET
Lyrna
Lakrhil Al Hestiánt ezennel kinevezem a királynő hadseregének legfőbb hadurává. Lyrna a templom legmagasabb tornyába hívta a parancsnokait, magasan a mezőt tarkító, füstölgő máglyák fölött. Odafentről látszott a lemészárolt ariszájok sötétvörös tömege, akiket kifosztottak, aztán a folyóparton hagytak megrohadni. – Ezeknek a szörnyetegeknek nem volt lelke – fejtette ki a királynő, amikor Kehlan testvér óvatosan megjegyezte, hogy valamiféle temetést kellene tartani nekik. – Az ember nem róhatja le a tiszteletét valami előtt, ami nem létezik. Most a parancsnokok arcát fürkészte, ellenvetés után kutatva, de akármilyen érzelmek is dúltak bennük a nemrégiben még árulónak nevezett férfi előléptetése hallatán, most véka alá rejtették. Túl jól ismernek már – vonta le a következtetést a királynő, és kissé elképedt kapitányai félénkségén. Csak Nortah és Antesh mutatta ki a nemtetszését. A főtábornagy némán és fáradtan csóválta a fejét. Ő és Al Hestián hajlamosak voltak a mély és kölcsönös ellenségességre utaló, merev közömbösséggel levegőnek nézni egymást, és a hadúr jobb oldali csuklócsonkjából kiálló vastüske folyamatosan emlékeztetett rá, hogy valami megtorlatlan sérelmet őrizget a főtábornaggyal szemben. Az íjászparancsnok eltorzult arca még ennél is ékesebben árulkodott elfojtott dühéről. Nem örül, hogy zöldtükör-gázlói mészáros parancsait kell követnie – szűrte le Lyrna. – Milyen szerencse, hogy van még egy kártyám, amit
kijátszhatok! – Nortah főtábornagy úr mostantól átveszi a Holtak Századának parancsnokságát – folytatta. – A Királynő Tőrei pedig a lovas őrségben kapnak helyet, Iltis nagyúr parancsoksága alatt. Al Hestiánhoz fordult. – Haduram, jelentést kérek a királynő seregének létszámáról! – Teljes veszteség alig több mint ezerötszáz katona, fenség. Továbbá háromszáz harcképtelen sebesült. A Királynő Tőrein kívül három zászlóalj száma csappant meg komolyabban, így azt javaslom, olvasszuk egybe őket. Azonban a veszteségek még mindig elenyésznek az ellenségéhez képest. Több mint harmincezer volárit öltünk meg, és még ezret foglyul ejtettünk, a maradék pedig elmenekült és harcképtelenné vált. Marven gróf megérdemli a hálánkat ezért a győzelemért. Felszólalt az egyik nilsaeli iker, az, amelyik vörös mázas mellvértet viselt. A páncél ellenére Lyrna még mindig nem tudta megkülönböztetni egymástól a kettőt. – Nemes nagyapánk majd gondoskodik róla, hogy a gróf emléke megkapja a neki járó tiszteletet egész Nilsaelben. A fivérem és én személyesen áldozunk majd a vagyonunkból, hogy a szobrát felállítsuk Gazdagvárban. Lyrna ellökte magától Marven sápadt, rémült arcának a képét, aki zokogott, miközben ő nedves kendővel törölgette lángoló homlokát. Szobor helyett inkább hazatért volna, hogy tovább tűrje a felesége éles nyelvét. – Ezer foglyot mondtál? – kérdezte Al Hestiánt. – Így van, fenség. Meg akartam kérdezni, mit tervezel velük. – A folyó mély és sebes folyású – jegyezte meg Banders báró. – Kímélj meg minket a feladattól, hogy ennyi torkot kelljen elvágnunk! A többi parancsnok egyetértően bólogatott és morajlott. Egyedül Nortah fintorodott el undorodva. – Nem – válaszolt a királynő. – Életben maradnak. A sebesülteket ellátjuk, és enni adunk nekik. Hollun testvértől úgy tudom, a legtöbbjük ebből a tartományból származik. – Így van, fenség – erősítette meg Al Hestián. – Ami azt illeti, volári katonákhoz képest szokatlanul szegényes emberanyag. Kevés veterán van köztük, a legtöbbjük két hónapja toborzott, fiatal baka. – Úgy hiszem, van itt egy város néhány napi járóföldre az út mellett.
Gondolom, a legtöbben onnan származnak. – Urvesk, fenség. Jókora hely, ha a beszámolóknak hinni lehet. Akartam is javasolni, hogy kerüljük el, a helyőrség ereje nem rúghat olyan nagyra, hogy veszélyt jelentsenek ránk, az ostrommal pedig csak drága időt és életeket vesztegetnénk. Lyrna megrázta a fejét. – Nem. A lehető legsürgősebben arra vesszük az irányt. Holnap hajnalra legyen menetkész a sereg. Már így is túl sokáig időztünk itt. A királynőjük feloszlatta a haditanácsot, és miközben a parancsnokai levonultak a csigalépcsőn, ő a tetőn maradt, és a kilátásban gyönyörködött. Ahogy várta, az egyikük tétovázott. – Mondanivalód van nekem, Antesh parancsnok? – kérdezte anélkül, hogy hátrafordult volna. Az íjász tisztelettudó távolságban állt meg, de elsötétült képe a felszín alatt fortyogó dühöt mutatott. – Nem kötelezhetem a katonáimat, hogy kövessék annak az embernek a parancsait, fenség – jelentette ki. – Amikor ezt meghallják… – Reva úrnő követte volna – felelte Lyrna –, nem gondolod? – Reva úrnő lelkét az Atya maga áldotta meg. Az enyémet nem, ahogyan az íjászaimét sem. Amikor elveszítettük az úrnőt… a szívünket veszítettük el. – Akkor kétségtelenül örömmel fogsz értesülni róla, hogy esélyetek van visszaszerezni azt. A nő megfordult, és az íjászparancsnok szemébe nézett. – A Hetedik Rendtől nyert értesülések alapján bizton állíthatom: Reva úrnő él, és fogolyként tartják Volárban. Figyelte a férfi ábrázatát, amelyen a düh sápadt döbbenetre váltott, és ezt rögvest reménykedés követte. – Ezt… ezt megerősítették? – Beszélj nyugodtan Lerniál testvérrel, ő majd megerősíti. Aztán úgy hiszem, meg akarod majd osztani a boldog híreket a népeddel. – I… igen. – A parancsnok feje alázatosan megrándult. – Köszönetem, fenség. Lyrna visszafordult a táj felé, miközben a férfi sebes léptei végigvisszhangoztak a lépcsősoron. Még hallotta, ahogy sietségében megbotlik. – Tényleg azt hiszik, hogy az istenük beszél az úrnőhöz? – tűnődött
hangosan Murel. – Ki a megmondhatója, hogy tévednek? – Lyrna pillantása végigfutott a torony tetejét képző, lapos felületre vésett írásjeleken, az évszázadokkal ezelőtt odafaragott, értelmetlen jelképek tömegén. – Bölcsesség szerint az építkezéskor minden toronytetőhöz papot rendeltek, egy olyat, akit megérintettek az istenek. Ezek a papok azt kapták életre szóló feladatul, hogy véssék a kőbe, amit az istenek a fülükbe súgnak, az alsó lépcsőtől a legfelsőig. Egy életet töltöttek a látomások kőbe vésésével, semmi mást sem csinálhattak, és sohasem engedték nekik, hogy elhagyják a tornyukat. Nem csoda hát, hogy mire végeztek, beleőrültek, és üzeneteik mindössze a göcsörtös kéz és az eszelős elme munkái. És amikor elkészültek… – Kiállt a kő peremére, hogy papucsba bújtatott lábujja a semmibe nyúlt, és felemelte a kezét, miközben a szél belekapott a köntösébe és a hajába. – Elrepültek, és az istenek lenyúltak értük, hogy kikapják őket a levegőből. – Fenség! Megfordulva a riadt Iltist pillantotta meg, aki közelebb araszolt, és tapogatózva nyújtotta a kezét, hogy visszahúzza a kőperemről. Lyrna leeresztette a karját, és halk nevetéssel elhessegette. – Ne aggódj, uram! Számomra még nem érkezett el a repülés ideje. Még sok tennivalóm van. ♦ ♦ ♦ Al Hestiánnal Urveskbe küldette az északi gárdát azzal a paranccsal, hogy keltsenek olyan nagy feltűnést, amilyet csak tudnak. A nilsaeli lovasságot századokra osztották és északnak meg délnek indították azzal a küldetéssel, hogy szabadítsák fel az összes rabszolgát, akit csak találnak, bár Lyrna arra számított, hogy a katonák leginkább a fosztogatási hajlamukat engedik majd szabadjára. A lovasok utasítást kaptak, hogy ahol lehetséges, kíméljék a polgárokat, és küldjék őket keletre, miután ismertették előttük királynőjük szándékát. Ennek megfelelően, amikor a templomtól és a porlepte síkságról útnak indultak a zöldellő hegyvidék felé, a látóhatáron mindenfelé a nilsaeliek által felégetett villákból felszálló, magas füstoszlopok tekeregtek. A jelentésekből kitűnt, a hatóságok a menekülés ellen szólították fel a lakosokat, mondván, hogy a császárnő legyőzhetetlen csapatai hamarosan úgyis eltiporják a betolakodókat.
Öt napon belül több század is visszatért, mindenféle értéktárgyakkal leterhelve, de a felszabadított rabszolgák hosszú sorával a hátuk mögött, akik a rá következő napokon ezres tömeggé nőtték ki magukat. Lyrna a saját akaratából személyesen üdvözölt közülük annyit, amennyit csak tudott. A legtöbben fiatalok voltak, „mélyen tisztelt úrnőnek” szólították, ám az idősebbekbe láthatólag túlzottan beleverték a rettegést ahhoz, hogy elfogadják az új királynő szabad életre vonatkozó ajánlatát. – Néhányan zokogtak, amikor felégettük a gazdáik házát, fenség – mesélte egy tanácstalan nilsaeli kapitány. – Voltak, akik még ellen is álltak nekünk. Nortah-val vetette át az újoncokat. Bölcsesség segítsége jól jött, hiszen a főtábornagy nem beszélte a volári nyelvet. – Hónapokba fog telni ebből a csürhéből katonát faragni – panaszkodott Nortah, amikor a királynő meglátogatta hevenyészett kiképzőtáborát. Egy széles völgyben táboroztak Urvesktől tizenöt kilométerre, és Lyrna a nilsaeliek előrelátó intézkedése folytán megőrzött, fényűző villában alakította ki a szállását. – Korábban is faragtál már katonát rabszolgákból, uram! – vetette ellene Lyrna. – Azok csak néhány napig voltak rabláncra fűzve, vagy legfeljebb néhány hétig. És a gyűlöletük elég forrón lángolt ahhoz, hogy felülkerekedjen a tudás és fegyelem hiányán. – A Holtak Századának őrmesterei alatt tevékenykedő regrutákra mutatott. A tisztek közös nyelv híján megfelelő hangerővel próbáltak hatni az újoncokra. – Ezeknek a többsége sosem ismert mást, mint a korbácsot. – Megkockáztatom, hogy az ő haragjuk is forrón lángol majd – ellenkezett Lyrna –, ha eléggé tüzesre szítják. Folytasd a munkát, uram! Három napon belül továbbindulunk. ♦ ♦ ♦ Urvesk városa az út mellett kanyargó folyó elágazásánál feküdt, egy északi irányban kígyózó, kisebb mellékfolyón. Lyrnát egy kissé Alltorra emlékeztette a hely a magas falakkal, ám a hasonlóság itt véget is ért. Rések tátongtak a falon, azok mögött pedig rozoga építmények húzódtak egészen a folyópartig. A biztonságuk ára a felkészületlenség – gondolta a
királynő. Egyszer csak Adal fékezett le mellette. – A városban egyre kevesebben élnek, fenség – jelentette az őrségparancsnok. – Az emberek tömött sorokban menekülnek északra és keletre, amióta csak megláttak minket. A falakon álló, legfeljebb kétszáz őrszemen túl semmilyen katonaságot sem láttunk. – Köszönöm, uram. Kérlek, pihentesd az embereidet! – Fenség, én… – tétovázott a férfi, és egy kimondatlan kérdés csillogott a szemében. – Azt reméltem, én vezethetem a támadást. Miért áhítozik ez az ember annyira a dicsőségre? – kérdezte magától Lyrna. Parancsnoki minőségében nagyra becsülte Adalt, hiszen kevés vérbeli kapitánya egyikének számított a seregben, de egyre jobban aggasztotta, hogy a férfi minduntalan veszélybe akarta sodorni magát. A templomi csatáról szóló beszámolók leírták vakmerőségét és vitézségét, mégis valahogy egy karcolás nélkül megúszta az összecsapást. – Nem lesz semmiféle támadás, uram – mondta neki. – Tartogasd a bátorságodat Volárra! Megfordította Szurkot, és odaügetett, ahol a foglyok várakoztak laza sorokban, körülbelül ezer, félelemtől elszürkült arcú férfi és fiatalember. – Van köztetek tiszt, aki ebből a városból származik? – kiáltott oda nekik voláriul. Rémületükben némán csoszogtak, és nem merték felemelni a fejüket. Az egyik fiú legelöl leplezetlenül hullatta a könnyeit. – Beszéljetek, mocskok! – förmedt rájuk Iltis királysági nyelven, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, nagyot pattintott egy ki tudja, honnét szerzett ostorral. Egy bekötözött arcú férfi a harmadik sorban lassan felemelte a kezét, és Iltis azon nyomban kirángatta a sorból. – Tiszt vagy? – kérdezte Lyrna a foglyot, akit Iltis térdre kényszerített a királynő előtt. – Kapitány – felelte a férfi ziháló hangon. Arcán a sötét, száradt vérrel átitatott kötés eltakarta a jobb szemét, és az arcszínéről lerítt, hogy minden perccel közelebb kerül a halálhoz. – Tartalékból hívtak be, hogy megvívjam a császárnő dicsőséges honvédő háborúját. – Keserű nevetést hallatott, és Lyrna úgy sejtette, a férfi azt hiszi, a percei meg vannak számlálva. – Kelj fel! – mondta neki. – Uram, vedd le a láncait! Közelebb léptette Szurkot. A félszemű kapitány értetlenül nézett fel rá, láthatólag nem is törődve a kidörzsölt csuklójából csorgó vérrel, amikor
Iltis levette a bilincseit. – Hazamész, kapitány – mutatott Urvesk felé a királynő. – Elmeséled a városvédők parancsnokának, hogy a bajtársaidat felszabadítjuk, mert én nem vérért jöttem erre a földre, hanem igazságért. Cserébe a város elengedi az összes rabszolgáját, és megnyitja előttem a kapuit. Ha nem teszi, minden órában megöletek tíz foglyot. Ha a józan ész továbbra sem a kenyerük, akkor hamuban és vérben fognak fuldokolni, mert a seregem áttöri a rozoga falakat. Még közelebb léptetett a fekete lóval, és lehajolt, hogy belebámuljon a férfi egyetlen megmaradt szemébe. – Kérdezd meg tőlük, tényleg meg akarnak-e halni a császárnőjükért! ♦ ♦ ♦ Éjszakára több mint háromezer rabszolga került elő a kapu mögül. Lyrna nézte, ahogy az utolsó is elhagyja a várost, aztán várt, és végül megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, hogy a kapu nyitva maradt. Te elmondhattad magadról ugyanezt, apám? – kérdezte a vén cselszövő szellemét. – Pusztán szavak segítségével elfoglaltam egy várost. – A királyi őrséggel megyek – javasolta Al Hestián. – Gondoskodom róla, hogy megfelelően fogadjanak, amikor belépsz a városba. Olyan könnyű volna – tűnődött a nő, szemét még mindig a nyitott kapukon tartva. – Tömérdek faház, tengernyi gyújtóanyag, és a lángok több száz kilométerre bevilágítanák az eget. – Nem fogok bemenni a városba – mondta Al Hestiánnak. – Küldess annyi embert, amennyi meggyőződhet róla, hogy egyetlen rabszolgát sem tartottak vissza, aztán osztass ki megfelelő ellátmányt újdonsült alattvalóimnak. A fosztogatásért kivégzés jár. Hagyjatok nekik elegendő készleteket, hogy ne éhezzenek, és hagyjátok meg a lovaikat! Azt szeretném, ha itteni tetteink híre minél gyorsabban elterjedne. Gondoskodj róla, hogy a sereg holnap hajnalra álljon készen a menethez! A félhomályban összebúvó foglyokra pillantott, akik a félelemtől épp annyira reszkettek, mint a közeledő hidegtől. Mint azok a lelkek, akiket hagytam megfulladni a rabszolgahajó gyomrában – gondolta, és kezével addig szorította a kantárszárat, míg már belesajdultak az ujjai. – Olyan könnyű volna…
– Egy órával azelőtt, hogy indulnánk, ezeket az embereket engedjétek szabadon! – parancsolta, aztán megfordította Szurkot, és a villa felé vágtázott. ♦ ♦ ♦ Három nap alatt megtettek százötven kilométert, és a hadúr olyan iramot diktált, amelytől sok katona összeesett a mostanra „vérmenetnek” elkeresztelt út végén. A menetelés közben Lyrna megismerhette a hadserege katonáinak különböző vérmérsékletét. A nilsaeliek morgolódtak a leghangosabban, és a második nap végén egyszerre hördültek fel megkönnyebbülésükben és fáradtságukban. A királyi őrség számított a legfegyelmezettebbnek, bár esténként ezek között akadt a legtöbb perlekedő is: a kártyajátszmák okán fellángoló ökölharcok és egyéb kisszerű viták még mindig dühítő túlsúllyal fordultak elő. A renfaeliek mindenkinél vidámabb népség voltak, táboruk fölött majd minden este dal és nevetés szállt, éles ellentétet képezve a cumbraeliek néma hatékonyságával, bár a templomi csata óta az íjászok viszonylagos csendessége komor elhatározottsággá változott. Gyorsabb iramban meneteltek, mint a többi különítmény, és mivel a királynő teljesítette Antesh nagyúr kérését, hogy vezethesse a menetoszlopot, estére gyakran négy-öt kilométerrel előrébb jártak. Továbbá, abból ítélve, ahogyan esténként papjaik körül csoportosultak, látszott, hogy Reva úrnő megmenekülésének híre az áhítatosság új hullámát indította el. – Szégyellem magam, fenség – vallotta be Antesh a harmadik nap estéjén. Lyrna éjszakai tábori mustráján kereste fel a parancsnokot, és a cumbraelieket a szokásosnál tisztelettudóbbnak találta. Mélyebbre hajoltak, mint máskor, de a tekintetük ugyanolyan óvakodó maradt. – Szégyelled, uram? – A vihart követően, amikor azt hittük, Reva úrnő elveszett, kételkedtem az Atya akaratában, amivel idehozott bennünket. Alltorban még mindent olyan egyértelműnek láttam, az úrnő mintha sugárzott volna az ő szeretetétől. De ha Ő elvehette tőlünk, akkor miként áldhatta volna meg ezt a vállalkozást? Azt gondoltam, valami büntetés ez, ítélet, amiért hajlandók voltunk szövetkezni veled. Most már látom, milyen ostoba is voltam. Reva úrnő sohasem vezetett volna hamis útra bennünket.
A bizonyosság hallatán, amely áthatotta az íjász minden szavát, Lyrna ellenállt a késztetésnek, hogy megkérdezze: vajon nem egy istennőt imád-e inkább, isten helyett. – Valóban nagyszerű lélek! – válaszolta ehelyett. – Alig várom, hogy újra láthassam. Meghajtotta a fejét, és továbbment, de Antesh érte nyúlt, és keze csak néhány ujjnyira állt meg a nő köntösének ujjától. – Fenség, ha szabadna… Tudom, hogy nem hiszel az Atyában, valójában azt is kétlem, hogy bármi közöd volna a saját Hitedhez. De tudnod kell, hogy bár te nem érzed az ő szeretetét, Ő ettől függetlenül eláraszt vele. Lyrnát eleddig ismeretlen érzés járta át. Nem tudta, mit is mondhatna. Világéletében kényelmetlenül érezte magát a vallási áhítat megnyilvánulásaival szemben; ritka találkozásai Tendris aspektussal meglehetősen megviselték, és tanácskozásai Caenis aspektussal szintúgy, bár a Hetedik Rend vezetője iránt pont annyi szánalom ébredt benne, mint amennyire feszélyezte a közelsége. Ősi álmok szellemei uralják ezeket az életeket. De mindez mintha sohasem tenné őket boldoggá. – Kérlek, add át az Atyának a köszönetemet! – mondta Antesh-nek, és véglegességet csempészve a hangjába elfordult. – Van még itt valami, fenség – lépett mellé a parancsnok, aztán elhátrált, amikor Iltis figyelmeztetőn fújt egyet. – Attól félek – folytatta az íjászmester hogy Reva úrnő áldozatul eshet háborús céljainak. Minden jel szerint ez az aljas császárnő attól sem riad vissza, hogy kivégzi, amennyiben megtámadjuk Volárt. Hát a Világatya nem avatkozik közbe, hogy megmentse? Lyrna a mosolya alá rejtette ingerültségét. – Ezt nem hagyom. – Tehát van valami haditerved? Valamilyen titkos csel, amellyel biztosítod a szabadon bocsátását? – Így van. – Elfoglalom a várost, és bízom a lány halálos képességeiben, amelyekkel biztosítja a saját túlélését. Feltartotta a kezét, hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek. – Kérlek, mondd meg az íjászaidnak, hogy semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy megmentsem az Áldott Úrnő életét, akár a sajátom árán is. Antesh tétovázott, majd fél térdre borult, és ajkát a nő kacsójához
nyomta. – Megmondom, fenség. ♦ ♦ ♦ A rá következő napokban a gömbölyű dombokat hullámzó szántóföldek váltották fel, amelyek többségén vörösvirág nőtt, akár egy végtelenbe futó, kárminpiros szőnyeg, amelyet csak itt-ott szakított meg egy-egy udvarház vagy kisváros, és minden kiürült főtér és utca nagy sietség nyomait mutatta. A térség ezenkívül még valamiben különbözött a többitől: az út szélén sűrűn álltak a cölöpök, amelyekkel a császárnő a tájat díszítette. – Nem csoda, hogy nem harcolnak az uralkodójukért – fűzte hozzá Banders báró, felsandítva az egyik cölöpről lógó, rohadó hullára. – Meglehet, hogy egészen Volárig senki sem állja majd az utunkat. Lyrna végignézett a cölöpök hosszú során, amelyek eltűntek a látóhatáron, ahol halvány porfelhő látszott. – Nem hinném, hogy a császárnő könnyű áthaladást engedélyez nekünk. Al Hestián még reggel előreküldte a Hatodik Rend felderítőit, és Sollis testvér kisvártatva jött vissza a hírrel, hogy hetvenezres sereg közeledik feléjük. – Számításaim szerint a felük varitáj – tette hozzá. – Ráadásul rongyosabbak, mint amihez szoktunk. Gyanítom, hogy a császárnőjük besorozta a vidék minden magánkézben lévő rabszolgakatonáját. A szabadkardok sem néznek ki sokkal jobban: főként öregemberek és fiatal fiúk alkotják a századot. A lovasság persze más tészta: jó hadrendben, éles szemmel járőröznek a szárnyakon. Szerencsénk van: anélkül tértünk vissza, hogy észrevettek volna. – Sem kuritájok, sem ariszájok? – firtatta Lyrna. – Én egyet sem láttam, fenség. – A templomban megtanultuk a leckét – szólt közbe Al Hestián. – Arra kell számítanunk, hogy az elit rabszolgákat a könnyen elveszejthető tömeg között rejtették el. – Akárhogy is van, ez kész öngyilkosság! – rázta a fejét Nortah. – A seregünk most jóval több mint százezer lelket számlál, és a haderőnk nap mint nap hatalmasabbra nő. – Ha az ellenségünk ennyire szeret a saját vesztébe rohanni –
mosolyodott el Lyrna –, akkor szíves örömest segítünk nekik. Hadúr, tedd meg a megfelelő intézkedéseket! ♦ ♦ ♦ Al Hestián vágtázva indította a nilsaeli lovasságot és az északi őrséget, még mielőtt a fő csatasor teljesen felállt volna. Megparancsolta nekik, hogy kössék le minél több volári lovas figyelmét. A királyi őrség hátramaradt, hogy oldalról biztosítsa a gyalogsági osztagokat, amelyeket a hadúr meglepően feszes alakzatokba rendezett. A fő hadtest csak három zászlóaljból állt, amelyek szorosan együtt maradtak a Nortah és a Holtak Százada mögött elrendezett királyi őrség többi részével, oldalról a lazább hadrendű, szinte képzetlen rabszolgák adták a szárnyakat, hátulról pedig a nilsaeli gyalogság biztosította a védelmet. Legelöl a renfaeli lovagok és a cumbraeli íjászok várakoztak. – Feltételeztem, hogy fenséged gyorsan pontot szeretne tenni az ügy végére – válaszolta a hadúr a királynő óvatos megjegyzésére, miszerint ez a hadrend ismeretlen előtte. – Pontos a megfigyelés, uram – nyögte Lyrna, aztán nézte, ahogy Al Hestián ellovagol a zászlósai és kürtösei társaságában, és magában azon tanakodott, nem kellene-e megkérnie Davokát, hogy az egész csata alatt maradjon a férfi mellett, és ölje meg, amint a stratégia óriási és talán szándékos ostobaságnak bizonyul. Ám elfojtotta a balsejtelmeit, mert Al Hestián daliásan lovagolt végig a tőle kapott hadsereg szárnyán, és az arcán teljes elmélyültség tükröződött, miközben szakértő szemmel vizslatta a csatasorokat. A háború az ő művészete – ébredt rá. – Egyetlen szenvedélye. Mint Benril mesternek a szobrai, vagy Alornisnak a vázlatai. A pillantása a királynő feltalálójára esett, aki végigjárta az alacsony dombon elrendezett ballisták sorát, a sereg bal oldalán. A fiatal nő éles hangon tiltakozott, amikor Al Hestián kifejtette a véleményét, miszerint a támadásban nem lesz szükség a hajítógépekre, és csak akkor nyugodott meg, amikor Lyrna javasolta, hogy az ellentámadásban alkalmazzák őket. Csak a vér ígérete élteti – szörnyülködött Lyrna, és a szemével követte a géptől gépig surranó, karcsú teremtést. A királynő a ballistáktól nem messze helyezkedett el, a Királynő Tőrei utolsó tagjainak és a Hetedik Rend legnagyobb hatalmú testvéreinek
kíséretével. A dombról jó kilátás nyílt az odalenn kibomló eseményekre. A voláriak viszonylag jó hadrendben közeledtek, az első vonalon főként varitájokkal, akik után szabadkardok jöttek. A bal szárnyuk mögött, a vörösvirágmezőből felcsapó porfelhő kemény ütközetről mesélt az északi őrség és a szabadkard-lovasság között, miközben a nilsaeli dzsidások teljes erejükből a csatározás felé törtek. Egy három zászlóaljat számláló volári lovassági különítmény került jobbról, feltételezhetően azzal a szándékkal, hogy hátba támadják a királynő seregét, de a hadúr kíséretének zászlójeleire hamarosan a királyi őrség egész lovassága rohamra lendült, és a dombtól háromszáz méterre csaptak össze az ellenséggel. Lyrna látta, hogy Alornis türelmetlenül járkál fel-alá a ballisták között, összeszorított ököllel és csalódott fintorral az arcán, mivel egyetlen volári lovas sem került elő a csetepatéból, hogy célpontul szolgáljon. Ismerős, sziszegő hang vonta vissza Lyrna figyelmét a fő hadtestre, és egy röpke pillanatra észrevette az első cumbraeli nyílzáport, amely a levegőből leereszkedett a volári hadsorra. A csatasor mintha megremegett volna, és az irama megbicsaklott, de a folyamatos nyílözön ellenére is folytatta útját. Lyrna távcsövében feltűnt a varitájok üres arca, akik közömbösen meneteltek tovább, miközben a bajtársaik tömegével haltak körülöttük. Azt remélte, hogy Al Hestián megállítja a sereget, és hagyja, hogy a cumbraeliek egy darabig végezzék a dolgukat, de a kürtök harsanása más elgondolásról árulkodott. Leeresztette a látcsövet, miközben a renfaeli lovagok rohamra lendültek, és mennydörgés szállt fel a földből, ahogy felgyorsítottak, a széttépett vörösvirágfelhővel a nyomukban, amely különös szépséggel ragyogott a naplementében. A cumbraeliek azonnal leállították a nyílzáport, és sorokat alkottak a saját rohamukhoz. Az íjakat elhajítva kardot és szekercét rántottak, és a templomban történt, őrült rohamukhoz képest ezúttal sokkal rendezettebben álltak hadrendbe a királyi őrség ezredei mellett. Lyrna felemelte a tekintetét, hogy végignézze a renfaeli roham eredményét. Még sohasem élte át személyesen, bár az apja gyakran mesélt róla. Képzelj el egy törhetetlen, vasból öntött nyílhegyet, amelyet egy óriás készített! Hallotta, ahogy Murel száját elhagyja egy ámuló káromkodás, amikor az acélból és lóból álló ék belecsapódott az ellenségbe. Az ütközést nyerítő lovak és ordító emberek lármája kísérte, amely
összekeveredett az egymásnak feszülő izmok és fém éles, disszonáns zajával. Néhány lovag lefordult a paripájáról, és eltűnt a páncélok és ágaskodó lópaták káoszában, de a lovagi osztag nagyobbrészt tartotta feszességét, és felnyársalta, majd kettészakította a volári csatasort, aztán egészen a szabadkardokig, és az azokon túl elterülő nyílt mezőig hatolt. Ismét kürtszó harsant, és Al Hestián gyalogságának egész tömege vágtára gyorsított. A cumbraeliek viszonylagos összetartása mostanra már teljesen elpárolgott, és kardokkal meg baltákkal hadonászva, őrült iramban tették meg a maradék távolságot a volári csatasorig, majd összecsaptak a varitájok mostanra szétszórt tömegével. A királyi gárdisták legelöl haladó ezredei az ezt követő pillanatban csapódtak be, és fegyelmezett öldöklésbe fogtak, széttörve a volári hadsorok minden megmaradt rendezettségét, amelyek meghajlottak, meghátráltak és végleg szétdarabolódtak. További sziromfelhők szálltak fel a mezőről, ahogy a csata követhetetlen kavarodássá változott, és skarlátszín ködbe vonták a Lyrna szeme előtt kibontakozó vérontást. A két szárnyon egy darabig még folytatódott a lovassági ütközet, de hamarosan a volári lovasok menekülőre fogták, és kelet felé vágtáztak, amint a gyalogságuk sorsa nyilvánvalóvá vált. A távcsőben Lyrna megpillantotta Adalt, aki északi őrsége élén, a paripáját borító habos verejték ellenére a menekülő lovasok után iramodott. Zöld köpönyege lobogott utána a szélben, és vértől vörös kardját nyíl módjára feszesen tartotta maga előtt. A királynő pillantása visszatért a csatamező közepére, és azt látta, hogy a szabadkardok sűrű csomóba tömörültek a köréjük tóduló királyi őrség közepette. A látcsőben leginkább riadt arcú katonák tűntek fel, akik a túlélésért folytatott harc kíméletlenségével vagdalkoztak. – Küldess lovast Al Hestián nagyúrhoz! – parancsolta Iltisnek. – Foglyokat akarok… – De fenség… Murel halkan elsuttogott szavait hallva Lyna megfordult, és az előtte kibontakozó látványtól hirtelen arra gondolt, valamiképpen új ellenség furakodott be a hadseregébe, olyan összevisszának tűntek a királyi őrség sorai: több ezernyi, jobbára vértezetlen alak tülekedett a hadsorok között. A rabszolgák! – döbbent rá, amint észrevette Nortah-t, aki lóhátról hiába kísérelte meg visszatartani a megmaradt szabadkardok felé nyomuló újoncait. Az első százat pillanatokon belül levágták, de a felszabadított
rabszolgák csak özönlöttek, mintha eszüket vesztették volna, ügyet sem vetve a védtelen testüket kaszaboló kardokra. Lyrna látott egy embert, aki puszta körmével, a szabadkardok arcát és nyakát marva tört utat a volári sorok között, láthatólag meg sem érezve a pengét, amely belehasított a mellkasába, miközben a földre teperte a kard tulajdonosát, és lerántotta a sisakját, hogy fogával az alatta feltáruló húsba harapjon. A társai benyomakodtak a keskeny résbe, amelyet önfeláldozón vágott a volári csatasorba, és a támadás kegyetlensége láttán a vitézségüket feledő szabadkardok között páni félelem ütött ki. Néhányan a királyi őrség felé futottak, és fegyvertelen kezüket felemelve térdre estek. A legtöbbnek nem volt ilyen szerencséje. Igazság – gondolta Lyrna, ahogy az utolsó pötty volári fekete is elmerült a korábbi rabszolgák forrongó tömegében. A legtöbben most már az ellenségtől zsákmányolt fegyvereket suhogtattak, vagy levágott karokat és fejeket lóbáltak féktelen ünneplésükben, miközben a vörös szirmok csak úgy repültek körülöttük. – Nem csak mi éhezünk az igazságra errefelé. ♦ ♦ ♦ – Szerinted szép vagyok? A fiatal nő, a felszabadított rabszolgák megválasztott szószólója valódi, finom szépség volt: kellemes olívaárnyalatú bőrének sima vonásait némileg elcsúfította a kötés, amely félig levágott fülét takarta. Harcban zsákmányolt páncélt és mindenféle fegyverek összevissza arzenálját viselte, és karba tett kézzel, összevont szemöldökkel és nyílt ellenségességgel nézett Lyrnára. Nem hajolt meg, és az udvariasság egyéb jelét sem mutatta. Iltis fenyegetőn rámordult, aztán tettre készen megindult feléje. Lyrna a karját megérintve lecsendesítette a testőrét, és intett a nőnek, hogy folytassa. – A hátam már nem ilyen szép – vette vissza a szót a nő. – Az első estén az örömházban elsírtam magam, amivel igencsak felmérgesítettem a vörös ruhást, ugyanis szép összeget fizetett azért, hogy elvehesse a szüzességemet. A gazdám egy álló hétig mindennap megkorbácsolt, aztán eladott egy disznótenyésztőnek. A disznók jobban étkeztek, mint én, és a paraszt nem bánta, ha sírok, amikor fogdosott. Szeretnéd látni a hátamat,
hatalmas királynő? – Elszomorít, hogy mennyit kellett szenvednetek – mondta neki Lyrna. – Egykor az én csuklómat is lánc húzta, így hát ne képzeld, hogy ismeretlen előttem a fájdalmad! Azt se hidd, hogy egy fikarcnyit is érdekel az ellenségeink élete. Viszont ha az embereid velünk akarnak tartani, katonaként kell viselkedniük, akiket kötnek a parancsnokaik utasításai. – Nem áll szándékunkban a régi urainkat újakra cserélni – vágott vissza a nő, ezúttal óvatosabb hangon. – Persze hálásak vagyunk a segítségedért. De sok mindent kell megbosszulnunk, és még csak nemrég kezdtük. – A bosszúra is lesz lehetőség. Amikor megnyertük a háborút, megadod a gazda nevét, aki megkorbácsolt, és személyesen gondoskodom róla, hogy ugyanazt élje át, amit neked kellett, a disznótenyésztővel együtt. Az embereid állítsák össze sérelmeik jegyzékét, és én intézkedem, hogy mindenkit elérjen az igazságtétel. De addig is, meg kell kérnem a népedet, hogy katonaként, és ne csőcselékként viselje magát. Ugyanannyi zsoldot kaptok, mint a királyi őrségem többi tagja, de a szolgálat fegyelmet igényel. Nortah nagyúr nagyszerű parancsnok, aki nem pocsékolja el az életeteket, úgyhogy jól teszitek, ha figyeltek a szavára. – És ha nem akarunk téged szolgálni? Lyrna széttárta a kezét. – Szabad emberek vagytok, és oda mentek, ahová csak akartok. Fizetséget kaptok eddigi munkátokért, továbbá tolmácsolom hálás köszönetemet és barátságomat. A nő egy pillanatra elgondolkodott, és egy kissé lazított a testhelyzetén. – Néhányan maradnak, mások elmennek – felelte. – Sokunkat évekkel ezelőtt raboltak el a hazájukból, és most szeretnének visszatérni, ahogy én is. – Nem akadályozom meg, még hajót is adok, amellyel hazatérhettek, amikor ennek a hadjáratnak vége. – Hajlandó vagy erre megesküdni a többiek előtt? – Igen. A nő bólintott. – Ma éjszaka gyere el közénk, és én gondoskodom róla, hogy meghallgassanak! – Esetlenül, félig meghajolt, aztán a sátornyíláshoz ment. – A nevedet még nem tudom – szólt Lyrna. – Hatvanhármas – felelte a nő, és az ajkát félig elhúzta egy óvatos
vigyorban. – Az igazi nevemet majd akkor veszem vissza, amikor hazatértem. És ne aggódj a disznótenyésztő miatt! Azon a napon, amikor eljöttem, a disznói jobban vacsoráztak, mint előtte bármikor. ♦ ♦ ♦ Gyönyörű! Lefékezte Szurkot Arlyn aspektus és Sollis testvér mellett, és a Hatodik Renddel együtt várakozott egy alacsony domb tetején. Néma áhítattal vizslatták a távolban elterülő nagyvárost. Az ég tiszta volt, és a nap akadály nélkül siklott végig a csillámló márványpompán, aztán fényes ragyogásba vonta a Lokár-torkolat vizét. Amint Lyrna végigtekintett a számtalan tornyon és utcán, vállalkozásának képtelensége azonnal nyilvánvalóvá vált: egy ilyen várost lerombolni évekbe telt volna, és azt sem hitte, hogy Alornisnak sikerülne olyan eszközt tervezni, amely képes előidézni az elpusztításához elegendő tűzvészt. – Semerre sem látunk ellenséget, fenség – jelentette Sollis. – Sem védműveket a külvárosokban. A város közepén tüzek dühöngnek, és szabad emberek menekülnek észak felé nagy tömegekben. A rabszolgák a mi irányunkban futnak. Lyrna bólintott. Elrendelte a két napja összefogdosott, néhány száz hadifogoly szabadon bocsátását, akiknek a fejét teletömték a félelmetes királynő szándékairól szóló, eltúlzott leírásokkal. Úgy tűnt, éppen elég volári menekült vissza a fővárosba ahhoz, hogy kiváltsák a várt hatást. – Fenség! – Ivern testvér szólította, aki a nyergében felállva dél felé mutogatott. Egy percbe beletellett, mire felismerte a torkolat vizén sorakozó, sötét pöttyöket. A látcsövet a szeméhez emelve az árbocok erdején verdeső meldenei harci lobogókat is ki tudta venni. Mind a kikötő körül csoportosultak, és a folyón lefelé még többen horgonyoztak, köztük az összetéveszthetetlen, kecses derekú Vörös Sólyom is. Intett a királynő egyik tőrének. – Vágtass a hadúrhoz! Azonnal folytassa az útját Volárba, és útközben verjen le minden ellenséges erőt, akivel összeakad! Üzenem, hogy úgy hiszem, frissen felszabadított alattvalóink életét a legjobb volna megóvni. – Arlynhoz fordult. – Remélem, emlékszel még az arénába vezető útra. – Hogyne, fenség. – Akkor hát… – Sarkát Szurok véknyába vágta, és vágtában indult lefelé
a domboldalon, a kárminpiros virágszirmok felhőjén keresztül. – Az illendőség úgy kívánja, hogy üdvözöljem a császárnőt. Igazán nem szeretném megvárakoztatni.
NYOLCADIK FEJEZET
Reva
Ezt meg honnan szerezted? Reva önkéntelenül az íj felé nyúlt. Az ismeretlen mintájú fegyvert szekercék és kardok díszítették a szarvas és farkas helyett, de a kivitelezést semmi mással nem lehetett volna összetéveszteni. Egy Arren-íj! – Ismered ezt a fegyvert? – kérdezte Varulek, és a szeme hirtelen élénken ragyogott. – Egyszer a birtokomban volt a testvére, amely most sajnos az óceán mélyén fekszik. A családom örökségének részét képezik. A nagyapám faragtatta őket a valaha élt legnagyobb cumbraeli íjkészítővel, de aztán a Királyságot összeforrasztó háborúkban nyomuk veszett. A nő Varulek szemébe nézett, és megmarkolta a fegyvert. – Honnan szerezted? – A családom feladata, hogy szolgáljuk az isteneket és az általuk ránk hagyott szövegeket. Az aréna gazdáiként mindig is messze ért a kezünk, és a zsebünk is feneketlen volt. Volária tele van olyan kalmárokkal, akik ismerik a hallgatás értékét. Húsz éve az egyikük ezt az íjat hozta az apámnak. Busás fizetséget kapott a fáradozásaiért. Reva ujjai végigsiklottak a faragásokon, és felelevenedett benne a saját íjának érzése, ahogy a fa a karjára feküdt. Mindig olyannak tűnt a fegyver, mintha kifejezetten neki készült volna. Antesh elbeszélése szerint az íjkarokat a nagyapja érdeklődését tükröző díszítések borították. Az alltori Íjnak például a vadásszenvedélye szolgált alapul. Ez láthatólag a háború művészetét hangsúlyozta.
– Mit csináljak vele? – kérdezte Varuleket. – A császárnő ezúttal egy nagy próbatételt tervezett a látványosságokra. Jarvek és Livella történetét. Nem fogok hazudni: nem sok esélyét látom, hogy túléled, de amennyiben mégis sikerülne, én elrejthetem ezt az íjat a küzdőtéren, a császárnő erkélyétől nem messze. – Az emeleten is íjászok állnak. Halott leszek, mire egyáltalán kihúznám a húrt. – Az arénának saját kuritájai vannak, akik nekem tartoznak hűséggel. Továbbá, van néhány szabadkard-zsoldosunk, aki szívesen kiegyenlítené a számlát; kevés volári család van, aki nem érezte meg a császárnő tisztogatásait. – Ha megölöm, csak szabadjára eresztem azt, ami odabenn lakozik, és biztosan új héjra talál. – A királynőd közeleg. A császárnő legújabb próbálkozása, hogy megállítsa, csődöt mondott. Tanúja voltam, amikor átadták neki a híreket, és rég volt részem olyan véres látványban. Most összekapar annyi haderőt, amennyit csak tud, de a legjobb katonái messze északon járnak, hogy új fenyegetéssel nézzenek szembe, miközben az egész birodalom lázong. A tartományokról nem jön segítség. A játékok három hét múlva kerülnek megrendezésre, és a királynőd nap mint nap közelebb jár. Ha több ezer ember szeme láttára megölöd a császárnőt, új testet keres majd magának, de már mindegy lesz. Hisz ki követné őt? A királynőd minden bizonnyal egy káoszba fordult várost talál itt, amely megérett arra, hogy elfoglalják. – Persze te nyilván jutalmat vársz, amikor elfoglalja. – Te egy istent imádsz, de ő nem, és mégis engedi neked, hogy szabadon valld a hitedet. Amikor Volár elesik, őt császárnővé koronázzák, egy császárnővé, aki megtűri a régi istenek visszatérését. Valószínűbb, hogy rád omlasztja ezt a kriptát. Reva szeme visszatért az íjra. Sentes bácsikám az Atya kezét látta volna benned, ahogy bennem is azt látta. Eszébe jutott, hogy ez az esemény, amennyiben valaha valaki is hall róla, központi fontosságú vers alapjául szolgálhat a Tizenegyedik Könyvben. Az Áldott Úrnő és Arren íja, az Atya ajándéka. A vihar nem tudta elpusztítani, az aréna borzalmaitól nem rettent vissza, és az Atya szeretete vezérelte nyíllal meglőtte a császárnő fekete szívét. – Megteszem – felelte Varuleknek, és visszaadta az íjat. – De ha nem élem túl, ígérd meg, elégeted ezt a fegyvert, hogy a népem sohasem tudja meg, mivel próbálkoztam. – Már így is eleget hazudtam nekik.
♦ ♦ ♦ – Aúúú! – visított fel Lieza, és a földön fekve a térdét fogta. Formás teste ellenére dühítően ügyetlennek bizonyult, és a kéthétnyi kiképzés dacára még mindig több-kevesebb nehézsége támadt a végtagjai összehangolásával. – Kelj fel! – sóhajtott Reva. – Próbáld újra! – Túl gyors vagy – morgolódott a lány, és talpra állt. Lebiggyesztette a száját, amikor látta Reva engesztelhetetlen arckifejezését, aztán felvette a guggoló testhelyzetet, amelyre a nő megtanította: csaknem kétrét görnyedt, egyik kezével a talajon támaszkodva. A játékokról szóló, Varulek által hozott értesülések nem hagytak kétséget a kormányzónőben, hogy hiába oktatná harci fogásokra a lányt, mit sem javítana a túlélési esélyein, de az igen, ha megtanítja kitérni egy rohamozó ellenfél útjából. Reva a szemébe nézett, és az arcára erőltetett egy mosolyt. Ezúttal nem tévesztette meg Liezát, a lány jobbra lendült, végiggördült a földön, és talpra állt, éppen úgy, hogy Reva hadonászó karja már nem érte el, amikor villámgyorsan elsuhant mellette. – Jobb! – dicsérte a tanítója. – De annak a valaminek, amit ránk szabadítanak, messzebb ér a karja. – Tényleg úgy hiszed, hogy végezni tudsz vele? Ha elég gyorsan meg tudom kaparintani azt az íjat. – Van esélyünk. Ne feledd, amit tanítottam! Az egész látványosság zűrzavarba fullad. Amikor ez megtörténik, a nyugati kijárathoz futsz. Ne várj rám, és ne nézz hátra! Lieza elfehéredett, és két karjával átölelte magát, amikor a félelem visszatért. Kevésbé gyakori ismerős volt már, de mégis reszketve és könnyek közt találta a lányt. Reva már hozzászokott, hogy arra ébred, a karcsú lány az övének préseli a testét, és könnyekkel áztatja a vállát. Még nem tudta rávenni magát, hogy ellökje. Lieza megriadt, amikor a zár napok óta először megzörrent az ajtón. Ételüket egy nyíláson tolták be az ajtó alatt, és Varulek titkos látogatása óta ez az egy lehetőségük maradt arra, hogy mérjék az idő múlását. Amikor az ajtó kitárult, Reva megdöbbenve látta, hogy ezúttal nem a fekete ruhás áll a küszöbön. Két ariszáj jött értük, akik vigyorogva meghajoltak, és leplezetlen vágyakozással néztek a két nőre.
Az egyikük megszólalt, miközben még mélyebbre hajolt, és a folyosó felé intett. Lieza nagyot nyelt, mielőtt lefordította volna a mondatot: – A császárnő látni kíván. ♦ ♦ ♦ Ne gondolj semmire! Ne érezz semmit! Tudta, hogy lehetetlent kér magától, hisz hogyan ne gondolhatott volna semmire egy élő elme? De megnyugvást talált a szózat ismétlésében, és a császárnő nyilvánvaló őrültségébe vetette a hitét, akinek a feje remélhetőleg túl ködös ahhoz, hogy szabad szárnyalást engedjen a képességének. Meglepetésére az ariszájok kivezették az arénából az épületet körülvevő, széles parkba. A császárnő éppen egy bronzszobor átalakítási munkálatait felügyelte, amely a főbejárattal szemben állt egy kőtalapzaton. A rabszolgák csapata sebesen ügyködött fennhangon elismételt utasításaira. A munkájuk nagy része a szobor fejére irányult, és lázas sietséggel vasékeket vertek a bronznyakba. Tucatnyi ariszáj állt őrt a közelben, egy embert közrefogva, aki meztelenül, behúzott nyakkal és láncra verve térdepelt közöttük. – Á, kishúgom! – köszöntötte a császárnő Revát, és meleg ölelésébe vonta. – Hogy érzed magad ma reggel? Ne gondolj semmire! Ne érezz semmit! – Mit akarsz? – Nem volt alkalmunk beszélni a múltkori élvezetes bemutatód óta. Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy haragszom rád. Nővérek ne harcoljanak egymással! – Mi nem vagyunk nővérek. – Ó, dehogynem! Meg vagyok győződve róla. Tudod, nekem lett volna egy kishúgom. De meghalt, mielőtt megszülethetett volna. – A császárnő tekintete visszasiklott a rabszolgákra és a szoborra. – Siessetek! A rabszolgák tevékenysége azonnal felgyorsult, és suhogó kalapácsaikkal eszeveszett kopácsolásba fogtak, helyükre ütve az utolsó vasékeket. – Jóképű fickó, nemde? – kérdezte a nő, miközben a rabszolgák köteleket kötöttek a szobor fejére. – Nem a te ínyedre való, tudom. De
gondolom, azért még tudod értékelni a férfiszépség esztétikai minőségét, nem? Reva a bronzarcra pillantott, amelyet most félig eltakart a kötelek hálója. Szemmel láthatóan szép férfit ábrázolt, erős állkapcsát, keskeny orral, akinek az ábrázata még annál is szigorúbbnak és parancsolóbbnak látszott, mint a voláriak által minden utcasarkon felállított hősök tömkelegéé. A rangidős tisztek páncélzatát viselte, amely kidolgozottabb és díszesebb volt, mint a többi, amit Reva valaha látott. – Savarek Avantir – mutatta be neki a férfit. – A volári történelem legnagyobb hadvezére. És egyben az apám. A rabszolgák lélekszakadva egy lócsapathoz kötötték a kötelek másik végét, és ostoraikkal nekiláttak verni az állatok oldalát. A szobor nyakába illesztett vasékek kihulltak, és a fémbe vágott hasadások kiszélesedtek. A bronz nyikorogva tiltakozott, de a fej végül leszakadt, és hangos kongással zuhant a kőtalapzatra. – A déli tartományok meghódítója volt – folytatta a császárnő, aztán a kőhöz lépve egyik kezét a fémfejre tette. – Hatvanhárom különböző csata győztese, azon két polgár egyike, akik az érdemeik, semmint vagyonuk alapján kaphattak vörös talárt, a varitájok és kuritájok megálmodója, és az első, aki részesült a Szövetséges áldásából. Egy igen különleges férfi, nem gondolod? – Ő is annyi embert megölt, mint te? A császárnő ajka mosolyt formált, miközben a fejet cirógatta. – Többet, mint mi ketten együttvéve, kishúgom! Pedig mi is oly sokkal végeztünk, nem? Ne gondolj semmire! Ne érezz semmit! – Ha részesült a Szövetséges áldásából, akkor hol van most? Azt hittem, a te fajtád örökké él. – Még a Szövetséges ajándéka sem véd egy ügyes penge ellen. – Megfordult, és végigmérte az ariszájok között térdeplő férfit. – Ahogyan a bőséges jutalom sem biztosítja a szolgák hűségét. Intett, és az ariszájok felrántották a térdeplőt, aztán odavonszolták elé. Nem látszott rajta sérülés, de úgy lógott a karjukon, mintha sebesült volna, renyhe végtagokkal és lebillenő fejjel. Egy hangot sem adott, de a combjait borító, sötét foltok arról meséltek, a záróizmai felmondták a szolgálatot félelmében. – Hadd mutassam be Lotarev tábornokot! – intett feléje a császárnő,
amikor az ariszájok térdre lökték a férfit az úrnőjük előtt. – A harmadik volári hadsereg parancsnokát, akit vörös ruhássá tettem, és akinek a Szövetséges áldását ígértem, amennyiben véghezviszi azt, amiről annyit dicsekedett, és elhozza nekem azt az aranyhajú szukát, lehetőleg láncra verve, bár a hullájának is örültem volna. Hősi csapatai nagy sietséggel hagyták el a csatamezőt, úgyhogy nem kétlem, hogy némelyik katonája mostanra már elérte a keleti partot. Leguggolt, és megfogta a szerencsétlen tábornok haját, aztán hátracsavarta a fejét. A rángatózó, csontfehérre sápadt arc leplezetlen rettegést tükrözött, és a férfi szemén látszott, hogy szinte teljesen elveszítette az ép eszét. – Miért jöttél vissza, Lotarev? – szegezte neki a kérdést a nő, és a hangjában nem lakozott kegyetlenség, bár mivel királysági nyelven beszélt, Reva nem hitte, hogy a férfi bármit is megért belőle. – Mit gondoltál, mi lesz a jutalmad? Kötelességtudatból tetted? Gondolom, annyi évtized szolgálata nem múlik el nyomtalanul. A főváros veszélybe került, és te rohansz, hogy figyelmeztess, nem számolva a veszéllyel. Egy saját szoborban reménykedtél, mi? Közelebb hajolt, és halkan beszélt hozzá, miközben a kezével megfogta a fickó borostás állát. – Hát nem érted? A szőke ribanc leölhet minden egyes lelket ebben a városban, és porrá rombolhatja, és én csak nevetni fogok rajta! Nem, nekem csak ő kellett! – A másik keze szorosabban fogta a férfi haját, és újra hátrafeszítette a fejét. A tábornok rémülten nyöszörgött. – Tudod, egyszer elvett tőlem valamit. Vissza kell fizetnem a tartozást. Elengedte a tábornokot, aztán felállt, és töprengő arccal fordult a fejétől megfosztott szobor felé. – Ám akárhogy is van, engedelmes szolgálatodat illik megjutalmazni. Azon vagyok, hogy megkíméljelek a háromhaláltól, és megadjam a szobrot, amelyre olyannyira áhítozol. Saját kishúgom szakértő keze fogja neked kifaragni. Az egyik ariszáj odajött Revához, és egy széles pengéjű bárdot nyújtott feléje, míg a többiek odavonszolták a tábornokot, míg közvetlenül a kormányzónő előtt nem térdepelt lehajtott fejjel. Reva nem vette el a baltát, hanem a császárnőre szegezte a pillantását. – Nem. – Tényleg? – húzta fel egyik szemöldökét a zsarnok. – Mennyire nem
jellemző ez rád! Az Alltorból érkező jelentések annak idején elég hátborzongató részletességgel számoltak be arról, milyen szívesen csináltad ezt a bizonyos dolgot. A hősies szabadkard feje vért spriccelve repült, amikor átdobta a fal fölött… A vérpadra vezetett foglyok… Nem vagytok jobbak nálunk… Ne gondolj semmire! Ne érezz semmit! – Intézd magad a kivégzéseidet! – felelte. – De hát azt szeretném, ha jobban megértenénk egymást! – A császárnő elkapta a bilincsbe zárt csuklóját, és kétségbeesett őszinteséggel nézett a szemébe. – A vér közelebb hoz egymáshoz minket! Ezt a leckét a szerelmemtől tanultam. Idővel mind egy család leszünk… Reva elkapta a kezét, és a kibomló harag kevésbé óvatos képeket röpített az agyába: Varulek titkos termét, Arren íját, hogy miként esne a fogása, amikor eljön az ideje… Ne gondolj semmire! – Mi ez, kishúgom? – ráncolta a homlokát a nő, és a már jól ismert modorban félrehajtotta a fejét. – Terveket szősz? Összeesküvést szítasz? Vajon kivel? Reva lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett, aztán Veliss képét vetítette maga elé, ezzel nyugtatva meg magát: arra a napra gondolt a kertben, amikor nézte, hogyan ügyetlenkedik Ellesse a karddal. Sohasem kértem még tőled szívességet… ígérd meg, hogy életben maradsz, és visszajössz hozzám! – Nekem már van családom – felelte Reva. – És te sohasem leszel a része. – Na és Lieza? – replikázott a császárnő. – Ő talán helyet érdemel a családodban? Visszatérésedkor mit fogsz mondani annak a nőnek, akiért epekedsz? Miért is nem kíméllek meg a bonyodalmaktól? Felhozathatom most azonnal, és az apám szobrát a lány feje is díszítheti e gyáva féregé helyett. Reva a bárdért nyúlt, vadul kitépte az ariszáj kezéből, és a császárnő felé penderült vele, ám az eltáncolt az útból, és ajkáról örömteli nevetés csengett. – Elég a játszódásból! – parancsolta, és a jókedve elillant, miközben a térdeplő tábornok felé mutatott. – Ideje, hogy gyakorold a művészetedet! ♦ ♦ ♦
– Megint harcolnod kellett? – bámult Lieza a Reva ingét bemocskoló vérre, és az aggodalomtól elkerekedett szemmel jött oda hozzá. – Megsérültél? – Nem. – Reva kitért az útjából, letépte az inget, és hirtelen már az sem érdekelte, hogy felfedi a testét a lány előtt. Lotarev úgy nézett fel rá, mint aki lassan felfogja, mi történik, miközben nyál csöppent le az alsó ajkáról… Levetkőzött, aztán megtöltötte a kádat, és tisztára súrolta magát. Annyi halált okoztak már! – bámulta a kezét, ahogy a vér rózsaszín ködfelhővé vált a vízben. – Miért éppen most sújt le ennyire? Kis idővel később Lieza odajött, hogy kimossa az ingét. Ezúttal a lány nem próbált meg beszállni hozzá a vízbe, és Reva pillantását kerülve beledolgozta a szappant az anyagba. – Öltél már valaha? – kérdezte a nő. – Tudom, hogy a császárnővel megkíséreltél végezni, de sikerült-e valaha? A rabszolga félve tekintett rá, és a fejét csóválta. – Nos, ahhoz, hogy elmenekülj innen, talán kénytelen leszel. Amikor kezdetét veszi a dolog, nem tudlak majd megvédeni. Lieza halkan felelt, miközben a keze serényen ügyködött. – Nélküled nem megyek el. – Ez nem játék! – csapott felé Reva, és vörös fürdővizet szórt szerteszét. – Ez nem egy mese! Itt fogsz meghalni, és én nem tudlak megmenteni! Lieza a hátán feküdt, Reva alá szorulva, és a szemében ülő aggodalom mostanra rémületté változott. A kormányzónő nem is emlékezett rá, mikor ugrott ki a fürdőből. Lotarev nem tiltakozott, miközben ő felemelte a bárdot. A fegyver csikorgó hangot hallatott, ahogy belevágott a férfi gerincébe. Épp úgy, mint a foglyoknál és a szabadkardoknál, az atyátlan bűnösöknél… Megborzongott, és fejvesztve elhátrált a lánytól, míg neki nem ütközött a falnak. Ott aztán felhúzta a két lábát, és a térdébe temette az arcát. Érezte, hogy Lieza leül mellé, és lágy ujjai végigsimítják vizes haját. Felemelte a fejét. A lány csókja tétova volt, tapasztalatlanságában olyannyira más, mint Velisszé… A kormányzónő elhúzódott tőle. – Nem tehetem… – Nem érted – mormolta a lány, és újra megcsókolta, ezúttal követelőzőbben, és Reva szíve hevesen megdobbant, mert tudta, hogy el
kellene löknie magától, de ehelyett kitárta a karját, és átölelte Liezát, majd közelebb vonta magához. A lány a szemébe nézett, a lélegzetük összekeveredett, és belebámult a nő szemébe: – Értem. ♦ ♦ ♦ Varulek a reggeli étkezés után érkezett egy tucatnyi női rabszolgával, akik ruhát hoztak, meg fésűket és különféle egyéb, hajfényesítésre és arcfestésre alkalmas kotyvalékokat. Páncélba öltöztették Revát, egyfajta rá méretezett vértbe, legalábbis az elemek pontos illeszkedéséből erre következtetett. A mellvért szorította a felsőtestét. Merevített bőrből készült, de ahhoz túl vékony volt, hogy kivédjen egy nagyobb vágást. A rézgombokkal lesúlyozott, bőrcsíkokból megalkotott szoknya is túl könnyűnek tűnt ahhoz, hogy védelmet nyújtson. Hamar rájött, hogy ez valójában nem is páncélzat: egy szerepet kellett eljátszania, és fogva tartói jelmezt adtak hozzá. Ámde bátorságot merített abból, hogy a felszerelés könnyűsége miatt legalább fürgeségét megőrizheti. Liezát hosszú, lobogó selyemköntösbe bújtatták, amelynek halványlilája kiemelte a szeme színét. A haját, amely az elzártság hetei alatt hosszabbra nőtt, mint azt a rabszolgáknak engedték, csillogó, ébenszínű zuhataggá formázták, a tetejét apró ezüstdiadémmal díszítették. – Avielle királynő volt – mesélte Varulek. – Nővére átadta neki a trónt, hogy szolgálhasson, mert ő kerülte a hatalmat: ő inkább harcolt, mint uralkodott. Ám a dermos feltüzelte Jarvek vágyakozását, és elhurcolta Avielle-t sötét lakhelyére. Így állítottak csapdát Livellának, amelyet nem kerülhetett el. Reva a lányra pillantott, és az visszamosolygott rá, mert most már nem félt. A kormányzónő aznap hajnalban fura álmokból ébredt, amelyekben Veliss emléke és az előző éjszaka képei kavarogtak; a bűntudat és az élvezet a zűrzavar fúgájaként tombolt a bensőjében. Kibontakozott Lieza öleléséből, és fel-alá járkált a teremben, de hiába kutatott a Tízkönyvekben olyan passzus után, amely megnyugtatná az áruló csalárd lelkét. Lieza szemlátomást sokkal kevésbé tűnt zavarodottnak, és ébredés után további csókokkal halmozta el újdonsült kedvesét. – Nem – fordította el a fejét Reva, aztán visszautasítását enyhítendő, a kezébe rejtette a lány kezét. – Nem. Ma harcolunk. Még egy utolsó
gyakorlás, mielőtt értünk jönnek. Varulek elküldte a rabszolgákat, mert a bajnokot ingerelte a szüntelen sürgés-forgás, többek között egy matrónaszerű asszonyságra is ráripakodott, aki valami vörös port akart felvinni az orcájára. – Kétlem, hogy a császárnő felfigyelne efféle apró tökéletlenségekre – legyintett a férfi, amikor a segítői távoztak. Az ajtónál álló két kuritáj felé pislogott, akiket minden bizonnyal azért hozott, nehogy az ariszájok meglepjék őket. – Az a szóbeszéd járja, hogy a királynőd már nyolcvan kilométerre jár a várostól. A félelem futótűzként terjed, de a császárnőnek mindenütt vannak kémei. Tegnap száz embert büntetett a háromhalállal, és elrendelte, hogy minden felnőtt korú polgár jelenjen meg az arénában. – Az íj? – térítette vissza a lényegre Reva. – A császári erkély keresztgerendájának közepén egy széttárt szárnyú sasmotívum látható. Az íjat a homokban találod, ötvenlépésnyire előtte. Hat nyílvesszőt kapsz hozzá. Kis szerencsével öttel több, mint amire szükségem lesz. – Van még egy feltételem – válaszolta Reva, és újra Liezához fordult. – Ha én odavesznék, őt kijuttatod erről a helyről, és elviszed a királynőhöz, ő lesz a biztosíték, hogy hisz neked. – Veszélyes feladat előtt állunk. Semmit sem ígérhetek… – A nő villámló tekintetét látva Varulek elhallgatott, és végül vonakodva bólintott. – Megteszem, ami tőlem telik. ♦ ♦ ♦ A harsonák ordítva köszöntötték őket a küzdőtéren. Az emeleti teraszok úgy megteltek emberekkel, hogy félő volt, a nézők átesnek a falakon, és kitörik a nyakukat. A fanfáron kívül egy pisszenést sem lehetett hallani, eltekintve a több ezer ember halk lélegzetvételétől. Reva a szemével megkereste a vörös és fekete foltokat a tömegben: a kuritájokat és ariszájokat szántszándékkal úgy helyezték el, hogy biztosítsák a tömeg lankadatlan figyelmét. Felemelte a tekintetét a legalsó emeletekre, és az elébe táruló arcokat vizslatta. Nyoma sem volt rajtuk a korábban látott vérszomjnak, csak egy csomó ijedt embert látott, akik szinte megfeszültek a rettegő várakozásban. Ez lehetett a célja? Hogy meggyűlöljék a látványosságokat, amelyeket
azelőtt annyira szerettek? Egy pár kuritáj az aréna közepén tornyosuló építményhez vezette Liezát: három kör alakú és egyre csökkenő méretű fadobogót tettek egymás tetejére, emelvényt alakítva ki belőlük, és az egészet úgy festették le, hogy márványra hasonlítson. A kuritájok a legfelső dobogóból kiálló, vaskos facölöphöz erősítették Lieza bilincsét, míg a Revára felügyelő harcosok hosszú, széles hegyű lándzsát és egy rövid kardot helyeztek a homokba a lába elé, aztán levették a láncait, és sietősen távoztak a legközelebbi kijáraton át. A fanfár elhalt, és feszült csend következett. Ekkor a császárnő sudár alakja tűnt fel az erkély árnyas mélyéről. – Nagyra becsült polgárok! – kiáltotta, és a hangjában nyoma sem volt a korábban hallható gúnynak. Örömteli, ünnepi hangszínen szólította őket, ahogy egy jótékony uralkodó kínál nagyszerű jutalmat hűséges alattvalóinak. – Ez a látványosság egy nemzedék óta nem adatott meg a volári népnek. A Tanács elhanyagolta a feladatait, és csak azon mesterkedett, hogyan tömje meg a saját zsebét, miközben tőletek a legkisebb szórakozást is megtagadta. Most a saját szemetekkel láthatjátok császárnőtök nagylelkűségét. Örvendezzetek, mert most következik Jarvek és Livella legendája! Színpadiasan széttárta a karját, és a tömeg éljenzett, bár Reva fülének inkább úgy hangzott, mint valami megkínzott szörnyeteg rekedt bömbölése. A legalsó emeleten állók vörös arccal ordítottak, hogy minél inkább kimutassák hűségüket, miközben egy ariszáj gúnyos vigyorral figyelte őket. Az uralkodónő leeresztette a karját, és azonnali csend állt be. – Hirdesse ez a színjáték mindörökre – folytatta ünnepélyesen zsolozsmázva –, hogy a dermos összeesküdött a jó Avielle királynő elrablására, és a legsötétebb föld alatti verembe hurcolták őt. – Teátrális testhelyzetet vett fel, és az emelvény tetején megbéklyózott Liezára mutatott. – És ott megláncolák őt, hogy förtelmes kínzásnak vessék alá, tudván, hogy szerető nővére bármilyen veszéllyel szembeszáll, csak hogy újra felhozhassa őt a fényre! Hódoljatok Livellának, az őrzők legbátrabbikának! – Ujja Reva felé bökött, újabb rekedt morajlást csalva elő a tömegből. – De a dermos mindig is ravasznak számított gonoszságában – folytatta a császárnő, amikor a lárma alábbhagyott. – Mert amikor a leghatalmasabb őrzőt a vágy és árulás csapdájába
kergették, megtöltötték a szívét becstelenséggel és gyűlölettel, és a legaljasabb és legvadabb szolgájukká tették őt. Íme, Jarvek! – Az aréna túloldalán lévő ajtó hangos dördüléssel csapódott ki, és a tömeg annak rendje és módja szerint ordított, aztán szép lassan elhallgattak, mert semmi egyéb nem történt. Egy pillanatra Reva valami csalárdságot sejtett: hogy az uralkodónő csupán a bolondját járatta vele, mert fel akarta ébreszteni a félelmét, mielőtt kinyilatkoztatna valami újabb kegyetlenséget. A balkonra pillantva viszont azt látta, hogy a zsarnok egyértelmű bosszankodással nézi az üres boltívet. Ekkor bömbölés hasított a levegőbe. Mintha az egész cirkuszt megtöltötte volna a lárma, a küzdőtértől az emeletekig. Úgy vágott Revába, akár egy késpenge, nem is a benne rejlő őrjöngő düh, hanem a fájdalom miatt. Az ordításból kihallatszó, perzselő kín elképzelhetetlen szenvedésről beszélt. Varulek persze elmesélte, miféle bestiával kell szembenézniük, de a szavak nem írhatták le a kinézetét. Amikor Vaelinnel és a csepűrágókkal utazott, maga is látott majmokat: a kistermetű, huncut állatkák sziszegtek, és az ujja után kaptak annak, aki ostoba módon a ketrecükbe nyúlt. Az esti előadásnál a gazdájuk fuvolaszavára táncoltak, vagy inkább a dallamtól teljesen függetlenül ugrabugráltak. Az a gondolat, hogy ez a valami, amit most maga előtt látott, bármilyen módon összefügghet azokkal a csicsergő kis ördögökkel, egyszerűen őrültségnek tűnt, és Reva már azon tűnődött, vajon Varulek képtelen legendáinak mégiscsak van-e valami alapja. A lény négy lábon futva, vagyis vágtatva jelent meg az aréna homokján, és jókora porfelhőt kavart. Teljes méretére csak akkor derült fény, amikor a por elült. A teraszokról ösztönös, rémült sóhajok törtek fel. A Varulek által nagy déli majomnak nevezett állat még úgy is csaknem három és fél méter magas volt, hogy görnyedten várakozott a küzdőtéren. A szőre bozontos nyúlványokban csüngött le, és barnásvörös színben játszott, kivéve a tömör izmokkal megrakott hátát, amelyen acélszürke sáv húzódott. A vadállat fájdalmában és dühében ismét felordított, és kivicsorította tompa, sárgás szögekhez hasonlatos agyarait. Amikor két lábra állt, Reva meglátta a mellkasát borító, mély és alig gyógyult sebeket. A teremtmény mindkét karját a magasba emelte, és acél csillant meg a két kézfején. Reva észrevette a csuklóira feszülő bőrszíjakat. – Valójában békés vadállatok – mesélte neki Varulek a cellájában. – Nem
merészkednek ki az erdőkből és völgyekből, csak levelekkel táplálkoznak, és jó okkal tartanak az embertől. Nehéz olyan példányra bukkanni, amelyben elegendő belső erőszakosság feszül, de ha mégis sikerül… Nos, a megfelelően kegyetlen betörés után mindig tudják, mit várnak tőlük és az acélkarmoktól, amelyekkel felszereljük őket. Reva most látta, hogy a férfi igazat mondott. A hatalmas majom pillantása végigsöpört az arénán, és először Liezán állapodott meg, majd a kormányzónőn. Értelem csillogott a szemében, és látszott, hogy pontosan érti, miért van ott. Felmordult, aztán acéllal megerősített körmeivel belemarkolt a homokba, és rohamra lendült. Reva nekiiramodott, közben felmarkolva a lándzsát és a rövid kardot. A vadállat egyenesen Lieza felé száguldott, és néhány hosszú ugrással ott termett előtte. A lány dermedten állt, mintha a rémülettől megfagyott volna, és a kormányzónő minden utasítása elillant volna az agyából. Ám amikor a bestia közelebb ért, a lány jobbra vetődött, és elgördült. Az acélkarmok belecsapódtak a cölöpbe, és elvágták a bilincs láncát. Lieza talpra szökkent, aztán összeszedte a láncot, ahogy Reva tanította neki. A majom végigcsúszott a homokon, és megtorpant, aztán acsarkodva felkészült az újabb rohamra. Lieza éles sikolyt hallatott, és az állat felé csapott a láncával, amivel porfelhőt kavart, de csupán egyetlen pillanatra lassította le az állatot, mert az rögvest támadásra lendült. Még ne! – könyörgött magában Reva, miközben megkétszerezett sebességgel rohant feléjük. – Ne térj ki túl gyorsan! Kár volt aggódnia, mert Lieza tökéletesen időzítette az ugrást. Jobb kéz felé lendült, és lebukott az acélkarmok suhintása alól, aztán talpra kecmergett, és visszaszaladt az emelvényhez. Feliszkolt a lépcsőkön, és leguggolt a cölöp mögé, a majom meg döngő léptekkel utána. A vadállat őrjöngve csépelte a cölöpöt, és karmai miszlikre tépték a fát a lány feje fölött. Faszilánkok özöne hullt az összekuporodó Lieza testére. A majom egyszer csak felágaskodott, és felkészült a végzetes csapásra. Reva rövid kardja végigszántotta a levegőt, és térd alatt csapódott a bestia lábába. Az állat felbődült, és elpördült az emelvénytől, majd a hátára fordult, és vergődésében sárga felhőt korbácsolt a homokból. – Megsérültél? – guggolt a lány mellé Reva. Lieza tátott szájjal tekintett fel rá, aztán meglepetésére egyszer csak elvigyorodott. – Talán ma igazából én is Livella vagyok!
Egy szemvillanásnyi időre büszkeség és derű keveredett Reva szívében, de azonnal elillant, amikor észrevette, hogy a majom felkel a porból, és őrjöngő dühében bömbölve kirántja a kardot a lábából. – Maradj mögöttem! A bestia megkerülte az emelvényt, és a megsérült lábát maga után húzva, vércsíkot hagyott a cirkusz homokjában. A sebesülés lelassította, de sajnos a figyelmét is kiélesítette. Revára függesztette a szemét, amelyben most zavarba ejtő értelem derengett. Tudja – jött rá a nő. – Tudja, hogy egyikünknek meg kell halnia. A majom minden figyelmeztetés nélkül ismét támadásba lendült, és eszeveszetten suhogó karmokkal felkapaszkodott az emelvényre. A hamismárvány-lépcsők szilánkokra hasadtak szét, és Reva meg a lány az utolsó pillanatban ugrottak félre, amikor a bestia a védelmező cölöp megmaradt csonkját is letépte, majd rájuk vetette magát, újra és újra feléjük kapva halálos karmaival. Reva eltáncolt a mind közelebb zuhogó csapások elől, és a rabszolgalány követte a példáját, jóllehet szemmel láthatóan elfáradt. Túl okos ez a szörnyeteg! A kormányzónő észlelte az összpontosítást a majom szemében. Próbál kifárasztani minket. – Valamivel el kell terelnünk a figyelmét! – kiáltotta oda a lánynak, és lebukott egy újabb suhintás elől. A következő ütést sikerült egy lándzsadöféssel kivédeni, de az óriás állat alig hátrált néhány lépést, máris újra közeledett. – A következő támadásnál vetődj balra! Használd a láncodat, de csak egyszer! Aztán fuss! A majom eltökélt morgást hallatott, aztán botladozva rohamozott, két karját széttárva, mintha nyitott ollószárak volnának. Amikor az olló bezárult, Reva jobbra ugrott, és a karmok olyan közel suhantak el, hogy lecsippentették szárnyaló hajfonatának végét. A nő Liezára vetette a pillantását, de megkönnyebbülve látta, hogy éppen akkor ugrik talpra, amikor a szörnyeteg sarkon fordulva nekiveselkedik a következő rohamnak. A lány két kézzel megragadta a láncot, és meglengette. Az erőfeszítéstől kiáltás tört fel a torkából. Az acélkorbács felkígyózott a levegőbe, és végigvágott a majom pofáján. Az állat feje félrecsapódott, és Reva észrevette, hogy az egyik szeme megsérült. A teremtmény soha nem hallott ordítással vetette magát a rabszolgalányra, aki megpördült, és futásnak eredt, de nem jutott messzire,
mert megbotlott, és hasra esett a homokon. A majom diadalittasan felbömbölt, és leguggolva támadáshoz készülődött, most teljesen hátat fordítva Revának. A nőnek sem kellett több, talpra szökkent, előreiramodott, és a lándzsa tompa végét a homokba szúrva a levegőbe röppent, majd lovaglóülésben érkezett a majom vállára. Szabad kezével megragadta a bozontos szőrt az állat nyakán, miközben a szörny hánykolódva próbálta lerázni. Reva lába cséphadaróként verdesett, ahogy a bestia forgolódott és hullámzott, és roppant karjával úgy csapkodta a lovasát, mintha valami idegesítő kis légy volna. Revának minduntalan le kellett buknia, és az acélkarmok így is csak néhány ujjnyira tévesztettek célt. Váratlanul az állat megremegett, és a dühöngéssel felhagyva fél térdre ereszkedett. Reva észrevette, hogy Lieza eközben ívbe hajlott háttal, pattanásig feszülő karizmokkal húzza a láncát. A lánc vonalát követve azt is meglátta, hogy a másik vége a majom sebesült lába köré tekeredett. Vér fröcskölt a sebből, miközben a vadállat hiába próbálta meglazítani a húsába vájó acélszemeket. Reva elengedte a nyakszőrzetet, felállt az állat hátán, majd a lándzsát két kézbe fogva körbeforgatta, és a széles lándzsahegyet belevágta a majom vállába. Minden súlyát ráfektette a nyélre, és kivicsorított foggal tolta egyre mélyebbre. Érezte, hogy a vas megcsikordul a csontokon, majd átszeli az izmokat, és kibukkan a majom mellkasán. Leugrott a hátáról, és a bestia megrázkódott, aztán torokszorító bömbölést hallatott kínjában és tanácstalanságában. Egy pillanat erejéig teljesen felegyenesedve állt, és a szeme a lándzsahegyről Revára vándorolt, aki a homokban guggolt, készen arra, hogy újra támadást intézzen. Ám az állat fájdalomtól elhomályosult szemébe nézve megértette, hogy már vége van, még azelőtt, hogy a bestia gurgulázó vinnyogással térdre omlott volna. Körbepillantott, és azt észlelte, hogy százlépésnyire jár a császárnő erkélyétől. A zsarnok a peremhez közel állt, arcán nővéri büszkeséggel, miközben a tömeg kéretlen ujjongása betöltötte az arénát. Egy röpke pillantás a felső szintekre meggyőzte Revát arról, hogy Varulek betartotta az ígéretét. Felállt, és a balkon felé indult, szemével megkeresve a középen díszelgő sasmotívumot. Virágok záporoztak odafentről, és színes sziromszőnyegük beterítette a homokot. A küzdőtérre szegezte a tekintetét, és elfojtott egy dühös szitkot a növekvő virágtakaró láttán. Hogyan fogom ebben megtalálni…
Akkor hirtelen megpillantotta: halvány, szabálytalan vonal húzódott az aréna homokjában, amelyet csak félig takart a rózsák nyalábja. A császárnőre emelte a pillantását, és látta, hogy elismerően meghajtja a fejét. Ne gondolj semmire! Ne érezz semmit! Fél térdre ereszkedett, szemét a nőre szegezve, és ujjai beletúrtak a homokba, majd a vonal felé araszoltak, amíg meg nem érezte a durva zsákvászon érintését. Körbefonta az ujjaival, és kitépte a földből. A homok bodros felhőben repült szét, és a kormányzónő kezében megjelent a felhúzott íj… mellette egyetlen nyílvesszővel. A tömeg hirtelen elcsendesedett, és valami tompa puffanással ért földet a homokon Reva mellett. A nő lehunyta a szemét, és a levegő sziszegve szökött ki a tüdejéből. Egyetlen nyílvessző. Amikor felnyitotta a pilláit, Varulek ernyedt, élettelen arcával nézett farkasszemet. Az elnyiszált nyakcsonkból csordogáló friss vérből kitűnt, hogy csak pillanatokkal azelőtt végeztek vele. Reva ismét a balkonra vetette a szemét, és arra számított, a császárnőt már ariszájok sorfala veszi körül, de a zsarnok ugyanúgy a helyén állt, mint addig, vészesen közel a peremhez, széttárt karral, védelem nélkül. – Ügyesen elrejtetted előlem a titkaidat, kishúgom! – kiáltott le. – Az aréna nagyra becsült urának azonban nem sikerült ugyanez. A küzdőtér összes ajtaja egyszerre vágódott ki, és ariszájok masíroztak ki a folyosókról, összesen vagy ötven katona, akik egy szempillantás alatt kört alkottak Reva, Lieza és a döglődő majom körül. A lány menekülni próbált, de három harcos megragadta, és nevetve nézték, hogyan köpköd és vergődik a markukban. – Örömmel látom, hogy sikerült értékes ajándékot nyújtanom az én húgomnak – folytatta a császárnő, miközben a katonák térdre kényszerítették Liezát. Reva erőnek erejével visszarántotta a tekintetét az erkélyre, ahol a császárnő álldogált: olyan őrjítően közel, olyan könnyű célpontként. – Ám ha osztozkodni akarunk a hatalmon – fűzte tovább a szót a nő sajnos először móresre kell hogy tanítsalak. A hatalmat sohasem lehetett vér nélkül átvenni, a célt áldozat nélkül elérni. Így hát, mielőtt Lieza a háromhalálban részesül, az ariszájok parancsot kaptak, hogy a szemed láttára leljék kedvüket benne, egy álló napon és egy éjszakán keresztül. Persze te megmentheted ettől a sorstól. – Az íjra és a Reva kezétől arasznyira fekvő, egyetlen nyílvesszőre mutatott. – Úgy látszik,
választanod kell, kishúgom!
KILENCEDIK FEJEZET
Frentis
Volár a világ legjobban védett kikötőjével büszkélkedhet – jegyezte meg a flottaúr, és kesztyűs keze végigsiklott a térképen. A régi pergamen széle kirojtosodott, és viaszos felszíne a hosszú évtizedek alatt megsárgult. Mindenesetre kevés ennél részletesebb térképet találhattak volna. – A kikötő bejárata mellett mindkét oldalon tornyok állnak, és a kikötőgáton magas falak emelkednek. A rakparton hat különböző erődítmény sorakozik, mindegyikben seregnyi varitájjal. A térkép sarka kissé meglibbent a szélben, ezért egy tőrrel kellett rögzítenie. Baljós felhők keltek a hajnali égen, és az évszakhoz képest szokatlanul hideg szellő fújt. Frentis látta a zaklatottságot a Vörös Sólyom kötélzetén munkálkodó meldeneiek arcán, és tudta, hogy újabb Sötétség keltette vihartól tartanak, bár Ell-Nurin maga megvetően fújt a vélekedésre. – Félszázszor jártam már ebben a torkolatban. Mindig is híres volt a nyári széllökésekről, a Sötétségnek ehhez semmi köze. – Szerinted hogyan lehet megtámadni egy ilyen helyet? – szegezte neki a kérdést Karavek. – Hacsak nem akarod öngyilkos vállalkozásba kergetni az embereimet. – Hogy is akarnám? – Ell-Nurin ujja egy sekély beszögelléshez ugrott, nyolc kilométerre a várostól keletre. – Ez itt a Brokev-szurdok, a csempészek kedvenc búvóhelye a birodalom fennállása óta. Az egyik kapitány, az öltözéke alapján azraeli hajós, előlépett, és kétkedő szemmel pillantott a térképre. – Azon a szakaszon még három hajó is alig fér el egymás mellett a
csatorna vizén. Ell-Nurin nem felelt, csak nézte csendesen, míg a kapitány összeszorított állkapoccsal kinyögte: – Uram. – Felváltva szállunk partra – magyarázott tovább Ell-Nurin. – Hadrendbe állunk a parton, és keletről lepjük meg őket, ahonnan a legkevésbé számítanak ránk. – A császárnő őrült, de nem ostoba – figyelmeztette őket Frentis. – Talán már számít is a cselre. Lehet, hogy egy hadsereggel megerősített partszakaszt találunk. – Éppen ezért a hajóink egyharmada, azok, amelyeken nincsenek katonák, hajnalhasadtával a kikötőn kívülről közelítenek, mintha támadni akarnának. Kis szerencsével a császárnő a mólóra koncentrálja a hadereje nagyobb részét. – Bármikor kitörhetnek – mutatott rá az azraeli. – Hogy kettévágják a flottát, mielőtt partra szállunk. – Alornis úrhölgy csodálatos eszközeinek, no meg jelentős erőfölényünknek hála – vigyorodott el a flottaúr –, bizonyos vagyok benne, hogy vissza tudjuk verni a kitörést. – Frentishez fordult. – Testvér, rád hagyom a partraszállás sorrendjét. Amaz bólintott. – Először a saját századaim mennek ki. Utána a politájok. Karavek uram katonái legutolsónak. – Az egész dicsőséget magadnak akarod, mi? – nézett rá Karavek, de némi megkönnyebbülés csengett a hangjában. Ell-Nurin kihúzta magát, felvetette az állát, és keletre tekintett. – Uraim, flottakapitányok és nagyra becsült szövetségeseink, a következő napon halálos csapást mérünk erre az alantas birodalomra. Mert igazság lakozik a szívünkben, és szabadság a lelkünkben. Tudja meg tehát mindenki, aki velünk hajózik, hogy a végzet vár ránk, és nem utasíthatjuk vissza a hívását! Ell-Nurin nem moccant, mintha valami választ várt volna, talán egy dobhártyarepesztő ujjongást. A csend hosszúra nyúlt, és egyre sűrűsödött, és a flottaúr köhintett. – A dolgotokra, uraim! – Micsoda egy vadszamár! – motyogta magában Draker, amikor Frentisszel a hajófenékbe ment. – Tényleg az ő parancsait kell követnünk,
testvér? – Az lehet, hogy szamár, de ostobának nem ostoba. A terv jó. Ezt tolmácsold a többieknek is! Draker bólintott, és nekiindult, de aztán lefékezett. – Régóta azon töprengek, testvér, hogy mi a rangom. – Rangod? – Ühüm. Te testvér vagy, Illián nővér, az a vadszamár meg flottaúr. De mi vagyok én? – Lehetsz őrmester, ha tetszik. A volt rabló tekintélyes szemöldöke csalódottan fonódott össze. – Több ember tartozik alám, mint amennyi az őrmestereknek felel. Mikor legutóbb számoltam, kétszáz anyaszomorító vót a parancsokságomban. – Akkor kapitány. Draker kapitány, a Királynő Szabadcsapatainak parancsnoka. Ez hogy tetszik? – Úgy hangzik, mintha végkielégítés is járna hozzá. Frentis megkönnyebbülten felnevetett. – Fog is, abban biztos lehetsz. A nagydarab harcos elmosolyodott, de a hangjában felcsendült némi komorság, amikor azt válaszolta: – Sajnálom a veréseket, testvér. Ezt még sose mondtam. Tudod, mindég részeg vótam. Nem hiszem, hogy vót egy józan napom, mielőtt Varinvárt el nem foglalták. – Annak már jó ideje, kapitány. Kérlek, gondoskodj a századodról! Nekiindult, hogy megkeresse Meriál nővért, és végül egy pipa társaságában találta meg a tathoz közel. Az édes illatú füst a hajóderék egy keskeny résén át szökött ki a szabadba. – A meldeneiekre mindig lehet számítani, ha az ember egy kis alpiri ötlevelűre vágyik – köszöntötte a nő, és feléje tolta a pipát. – Már egy éve is megvan, hogy utoljára ilyen finomat szippantottam. Frentis intett, hogy nem kér. – Kaptál valami hírt a férjedtől? – Igen. – Meriál mély levegőt vett, és vizenyős szemmel pislogott. Tekintete a semmibe révedt. – Asszem, kissé túl engedékeny voltam magammal szembe’, testvér. – Kaptál valami hírt? – ismételte a vörös testvér, miközben a nő megveregette a mellét, és köhintett.
– A királynő újabb győzelmet aratott – kezdte Meriál, kissé rekedt hangon. – Kezd szokásává válni. A Virágok Csatájának nevezik az ütközetet, nem tudom, mér ’. Na mindegy, a volári út ugyanolyan üres, mint reggel. Két napon belül oda kellett volna érniük. Frentis bólintott, és elködösülő feje megtelt az arénában harcoló Reva képével, és még sok minden mással. Hozd el a gyógyítót… Új-Kethiában újra inni kezdte Kehlan testvér altatófőzetét, hogy ne kelljen szembenéznie a közös álmokkal, attól félve, mi mindent fedhetnek fel a nő előtt, de sajnos így a császárnő szándékait sem ismerhette meg. Nem bánja, ha egy sereget viszek magammal. Mintha a királynő közeledése sem aggasztaná. Vajon miben mesterkedik? – Úgy hallom, mi szállunk először partra – folytatta Meriál nővér. – Csak a századom. Te itt maradsz a hajón. – Kutyafingját maradok! A fél világot áthajóztam, hogy itt legyek, és Caenis aspektust is meg kell bosszulni valakinek. – Értesz a harchoz? A nő kurtán felnevetett, és visszatette a szájába a pipát, miközben szélesen vigyorogva forgatta az ujjait. – Majd meglátod, mihez értek, testvér! Csak arra vigyázz, nehogy túl közel állj! ♦ ♦ ♦ A Brokev-szurdok elnevezés két sziklás hegyfok által közrefogott, kisebb öblöt takart. A partszakasz mögött a föld élesen emelkedett a távoli vörösvirágmezők felé. A nap éppen hogy elkezdett csillámlani a horizonton, és a megjósolt gyászos időjárás első jeleként szemerkélő eső áztatta az öböl vizét. – Elég egy maroknyi ellenség azokon a szirteken, testvér – fintorgott Lekran –, és ez az öböl valóságos mészárszékké változik. Frentis nem válaszolt, hanem a hegytetőkön tartotta a szemét, miközben a ladik a parthoz közeledett. Apály volt, és enyhe hullámok lötyögtek a csónak alatt, az evezősök pedig nagy erőkkel húzták a lapátokat, mit sem törődve a zajjal. A sebességet választották a lopakodás hátrányára. A parancsnok nem látott mozgolódást a szirteken, sem pedig a parton túli szárazföldön.
– Ne feledd – okította Lekrant egyetlen pillanatig se késlekedjetek, függetlenül attól, hányan maradtok ott a parton! – A gariszájokat az első csónakokban helyezte el az összes íjásszal együtt, akiket Draker és Illián emberei követtek, és parancsuk szerint a sziklafalakat kellett biztosítaniuk. Rensial mester jelentkezett, hogy elkíséri Frentist, valószínűleg abban a reményben, hogy talál magának egy lovat, amilyen hamar csak lehet. Amikor a gerinc megcsikordult a homokon, Frentis kiugrott a csónakból, és térdig merülve a vízbe azonnal a part felé vette az irányt. A parancsaiknak megfelelően az íjászok húrra készített nyíllal és égnek emelt íjjal szétszóródtak, a szirteket kémlelve és ellenségek után kutatva. A Frentis mögött rohamozó gariszájok fehér tajtékká korbácsolták a vizet, és mindannyian biztonságban eljutottak a partra anélkül, hogy nyilak árulkodó sziszegése vagy figyelmeztető kiáltások ütötték volna meg a fülüket. A parancsnokuk nem engedélyezett pihenőt a fövenyen, hanem továbbfutott a füves domboldalra, és a tetején rövid időre megtorpant. A gariszájok azonnal védekező alakzatba rendeződtek, annak ellenére, hogy nem észleltek ellenállást. A hajnali szürkületben tompavörös színű mezők némán, érintetlenül húzódtak, ameddig a szem ellátott. Nyugatra Frentis látta, ahogy a felkelő nap sugara megcsillan a vörösvirágból kiemelkedő tornyokon, amelyek így olyannak tűntek, akár a vörös paplanba szúrt, ezüst tűk. – Volár – szólt Lekran különös, áhítattal telt hangon. – Annyi évig voltam rabszolgája ennek a birodalomnak, de életemben most először látom a saját szememmel. És lehet, hogy utoljára – tette hozzá gondolatban Frentis. – Mire a királynő végez, talán semmi sem marad belőle. A gondolat felelevenítette a szürke ruhás kislány és az anyja képét, és hogy kizökkentse magát, a föveny felé tekintett. Draker és Illián csapatai is partra szálltak már, és éppen feloszlottak, hogy elinduljanak a szirtek felé. A politájok sebesen közeledtek a szárazföldhöz; messziről kiszúrta Pók kócos haját az első csónakban. Hozd el a gyógyítót… – Valami bűzlik – vélte Ivelda, miközben-gyanakvóan leste a pipacsmezőket. – Még előőrs sincsen, hogy megállítson minket. Hol vannak? Frentis nézte, ahogy az egyre magasabbra hágó nap fénybe borítja Volár terpeszkedő külvárosait. Nincsenek falak, amelyeken át kell mászni, de egy
ház is könnyedén lehet erőd. – Azt hiszem, egy órán belül választ kapunk a kérdésünkre. Az első holttestre a parttól három kilométerre bukkantak rá. A tizenöt év körüli fiú a virágok közt feküdt, szürke köntösben. Mintegy két órája lehetett halott. Egyetlen döféssel ölték meg hátulról, a szögből ítélve bizonyára lóhátról. – Itt is van három – jelezte a közelből Ivelda. – Férfi, nő és egy gyermek. Valaki végzett egy családdal. Szoros formációban haladtak tovább a külváros felé. A gariszájok elöl járőröztek, Draker jobb szárnyon, Illián százada pedig a balon. Karavek emberei sűrű tömegben követték őket, a politáj hátvéddel. Frentis kemény iramot diktált, sebezhetőnek érezte magát a nyílt terepen a lovasság nélkül, akik fedezték volna a szárnyakat. Menet közben további testeket találtak, főként szürke gúnyásokat és rabszolgákat, köztük egy-két fekete ruhás, tehetős polgárral. A legtöbben hátsebtől véreztek el, amely jelezte, hogy futás közben vágták le őket. Több mint száz hullát számlált, mire elérték az első házakat. Ott abbahagyta a számolást. Mit művel ez a nő? Ott feküdtek minden kapualjban, minden utcasarkon, és a csatornák vörösen csörgedeztek, bizonyítva a mészárlás új keletűségét. Nem látszott rajtuk kínzás nyoma, és a legtöbb holttest csupán egyetlen sebet hordozott. Ez módszeres öldöklés volt, korra, nemre vagy rangra való tekintet nélkül. Gyerekek és öregek, rabszolgák és hajcsárok hevertek egymás hegyén-hátán. Feketék, szürkék és rabláncban senyvedők mind egyenlők lettek a halál pillanatában. – A királynő? – vetette fel Draker, és bőre sápadtan világított a szakálla alatt. – Tudom, hogy igazságot akart, de ez… – Nem a királynő tette – válaszolta Frentis. – A császárnő munkába állította az ariszájait. – Azokat a vörös kutyákat? Azt hittem, minddel végeztünk. Van még kilencezer… A testvér felsóhajtott a saját ostobaságán. Biztosan mindegyikkel ugyanazt a hazugságot mondatják arra az esetre, ha elfognák őket. – A varitájok és szabadkardok legyőzése egy dolog, testvér – jegyezte meg Karavek. – Még a kuritájok ellen is lehet esélyünk. De az én katonáim nem állhatnak ki a vörös emberek ellen! – Akkor menjetek vissza a partra, és vitessétek haza magatokat Ell-
Nurin nagyúrral! A szabadcsapatok vezetője Darkerhez fordult. – A leggyorsabb emberedet küldd a szurdokhoz, azzal a kéréssel, hogy a flottaúr jöjjön a partra minden fegyverforgató tengerészével együtt! – Megfordult, és a hullákkal teletömött utcákat nézte. – Megtalál minket az arénában. A sikolyokat követték, a rémület és szenvedés véres utcákon visszhangzó, húsba vágó kórusát. Frentis a nagycirkusz felé vezette a gariszájokat, és megparancsolta Illiánnak és Drakernek, hogy a szárnyakkal két oldalról kerüljenek, az íjászokat pedig a tetőkre küldte. Száz lépés után az utcák kiszélesedtek. A szép rendben tartott és szobrokkal tarkított gyepek, amelyeket kőösvények vágtak ketté, a jól ismert volári rendet tükrözték. Az egész közepén pedig egy népes volári tömeg jajgatott, akiket kétszáz ariszáj kaszabolt módszeresen. Minden oldalról közrevették az embereket, akik az arcukon az ösztönös iszonyat kifejezésével közel húzódtak egymáshoz, miközben a vörös páncélosok tervszerűen vagdalkozva törtek utat a tömegben, amely pillanatról pillanatra látványosan zsugorodott az egyre gyarapodó hullahalmok között. – Nem várom el, hogy harcolj értük – mondta Frentis Lekrannak, és a kardját felemelve intett a tetőn elhelyezkedő íjászoknak. – Veled tartok, Vöröstestvér! – biztosította a bennszülött, és megpörgette a szekercéjét. – Amíg itt végzünk. Te is jól tudod. Frentis bólintott, és leejtette kardot tartó kezét. Az íjászok nyílzáport zúdítottak az ellenségre, és kapásból megöltek legalább egy tucatnyi ariszájt. A parancsnok rohamra lendült, a nyomában a gariszájokkal, és ordítottak, ahogy a torkukon kifért. Amíg itt végzünk. Így, vagy úgy, de ma véget vetünk neki. ♦ ♦ ♦ Az ariszáj visszapattant Meriál nővér kinyújtott kezéről, és nekirepült egy falnak. Szürke füstcsík szállt fel a mellvértjébe, égett, megfeketedett kéznyomból, ahogy a fickó a földre csúszott, és az élet minden jele eltűnt mozdulatlanná dermedt arcáról. A nővér fáradt vigyorral fordult Frentishez, és megmozgatta az ujjait.
– Jól jövök egy szorongatott helyzetben, mi, testvér? – Lebukni! – Megragadta Meriál vállát, és félrelökte, ahogy egy ariszáj ugrott ki az egyik árnyékos kapualjból, kinyújtott karddal, és vidám mosollyal az arcán. Frentis a fegyverével megfordította a pengét, majd megpenderült, és keményen az ariszáj szeme közé suhintott, végül egy torokdöféssel kivégezte, miközben a fickó meglepett, örömteli kacajjal tántorgott. Megállt, nagy levegőt vett, és végignézett az utcán, amelyet egyik végétől a másikig hullák borítottak. Észrevette közöttük Iveldát, aki az általa megölt ariszáj testén feküdt, tőrével ellenfele nyakában. Már csaknem egy órája verekedtek utcáról utcára haladva, és rákényszerítették a vörös páncélosokat, hogy a mészárlással felhagyva ellenük forduljanak. A csetepaté annál nagyobb zűrzavarba fulladt, minél közelebb nyomultak a belvároshoz, és minél szűkebb utcákba merészkedtek be, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy az ariszájok ördögien értenek a rajtaütésszerű támadásokhoz. Egyedül vagy párokban vetődtek a betolakodókra, figyelmeztetés nélkül kiugorva a sikátorokból, kapualjakból és ablakokból, hogy Frentis harcosaira vessék magukat, és víg öldöklésbe fogjanak, míg az ellenség számbeli fölénye vagy az odafent tartózkodó íjászok jól elhelyezett nyilai meg nem állították őket. A szabadcsapatok azonban megtanulták a leckét Új-Kethiában: az íjászok segítségével törtek előre, akik tetőről tetőre ugrálva ölték az odalent tartózkodó ariszájokat. Frentis észrevette Lekrant, aki fél tucat gariszájjal együtt az utca északi végén tusakodott, és odafutott, hogy a segítségére legyen. Meriál bizonytalan léptekkel követte. A nő már három ariszájjal végzett, és képességének minden újabb szabadon eresztésével veszített az erejéből. – Azok az új-kethiai kutyák összepisálták magukat, és elmenekültek – jelentette Lekran undorral az arcán. – Karaveket saját kezűleg fogom megfojtani! – Nem lesz könnyű dolgod – nyögte Meriál egy kapualjnak dőlve. Vonásai renyhén csüggtek hamuszínű arcán. – Két utcával odébb láttam meghalni. Valaki Frentis nevét szólította. Felemelte a tekintetét, és Illiánt pillantotta meg egy kétemeletes ház tetején, húsz méterre onnan. A lány meglóbálta a számszeríját a feje fölött. – Pók! – kiáltott le neki, amikor a férfi közelebb szaladt, és egy sarokra mutogatott, ahol az utcák egy tágas piactérszerű területbe futottak. – És
Rensial mester! Frentis intett a gariszájoknak, hogy kövessék, és a tér felé vette az irányt, ahová megérkezve egy romhalmazt talált. Szekerek és bódék hevertek felfordítva a legyilkolt rabszolgák és szabad polgárok tetemei között. A tér északi végén ötven politáj alkotott szoros éket, és kitartóan nyomult a körülbelül kétszeres túlerőben lévő ariszáj sorfal felé. Az évtizedek fegyelmével beléjük ivódott pontossággal mozogtak, és a tarajos sül tüskés hátához hasonlatosan meredező, széles fejű lándzsákkal araszoltak előre. Pók szőke feje jól látszott középen. Érdekes módon, a korábbi rabszolgakatonákkal szemben az ariszájok elveszítették dühítő humorérzéküket. Meztelen dühvel az arcukon vetették rá magukat a rendezett sorokra. A legtöbb halálra szúrta magát az engesztelhetetlen lándzsasáncon, de néhánynak sikerült bekaszabolnia magát az alakzatba, útközben elveszejtve néhány politájt is. Frentis először nem tudta hová tenni a politájok eltökélt előretörését. Úgy látta, senki sem maradt a téren, akit megmenthetnének, ám aztán meglátta a magányos lovast az ariszájok ködében, aki páratlan kecsességgel forgolódott közöttük, és kardja elegáns íveket leírva aprította a vörösöket maga körül. De egyedül volt, és túl sokan akarták a halálát. Frentis minden óvatosságát odahagyva az ariszájokra vetette magát, és súlyos, kétkezes csapásokkal kaszabolta őket, úgy tört utat közöttük. Tébolyultan pörgött és gyilkolt, miközben a gariszájok rohamra lendültek mögötte. Távolról hallotta a politájok kiáltását. Nem örömujjongással üdvözölték, hiszen ilyen érzelmi kitörésekre nem voltak képesek, inkább csak egy parancsot nyugtáztak. A formáció megkettőzte a léptét, ahogy az ariszájok sorfala egyre vékonyodott körülöttük, és mind közelebb és közelebb jutottak a magányos lovashoz. Frentis lebukott egy kard elől, és a fegyvert tartó vörös katona melllapjába döfte a pengéjét. A fickó azonban nem volt hajlandó meghalni, hanem ráakaszkodott Frentis fegyverforgató karjára, és ott tartotta. Vörös fogát széles, szeretetteljes mosolyban villantotta rá. – Üdvöz légy, apám! – hörögte, és ujjai bilincsként szorították Frentis karját. Az egyik társa odavetődött, és Frentis nyakára irányította a kardját, aztán hirtelen lefékezett, ahogy valami lesüvített az égből, és a homlokába szaladt. A volári egy pillanatra megállt, a szemével felnézett a
számszeríjlövedékre, és megállíthatatlanul folyt a nyála, de végül Lekran baltája elkaszálta a lábát. A bennszülött megpördült, és felfelé csapva leválasztotta a Frentisre ráfogott ariszáj karját a testéről. A vörös testvér lerázta magáról a kezet, miközben Lekran szekercéje lecsapott és kivégezte a tárnadót. Megfordult, és megpillantotta Illiánt egy közeli tetőn. Felemelt kézzel megköszönte a segítséget, de a lány már másfelé figyelt: a foga közé szorított nyíllal nekifutott, és átugrott a következő tetőre, tekintetét a magányos lovasra szegezve. Rensial mester! A nyilak egyre nagyobb sűrűséggel zuhogtak le odafentről, miközben az oldalán Lekrannal és mögöttük a gariszájokkal átverekedték magukat a vörösökön, mert egyre több és több íjász jelent meg a környező tetőkön. Az ariszájok sorai tovább gyérültek. Közvetlenül az orra előtt hárman estek össze gyors egymásutánban, és Frentis a csetepatéból kirontva Rensial felé iramodott. Haragos kiáltás szakadt ki a torkából, mert az egyik ariszáj pengéje a szeme láttára szúrta át a mester lovát. Az állat felágaskodott, és tátott pofával, élesen felnyerített, majd összeomlott, és vadul csépelt a lábával. A körben álló ariszájok felemelt kardokkal, kacagva törtek rá a mesterre. A politáj különítmény újabb csatakiáltást hallatott, és rohamra lendült, félrelökve a maradék ariszájokat, megcélozva az elesett lovas körül összegyűlt vérvörös harcosokat. A ló eltűnt Frentis szeme elől, amikor a politájok megérkeztek, és lekaszabolták a vörös vérteseket, majd jól ismert öntudatlan fürgeséggel védőgyűrűt formáltak Rensial körül. Frentis átnyomakodott, és megtorpant a még mindig rángatózó paripa láttán. Most először vette észre, milyen szép ezüst szőrű csődör. El sem tudta képzelni, hol találhatta a mester. Átugrott a döglődő állaton, és hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülésében, amikor megpillantotta a paripa teste alá szorult Rensial mestert: az idős rendtestvér ingerült homlokráncolással próbálta kirángatni a kardját a mellette fekvő, halott ariszájból. – Találnunk kell egy másik istállót! – sürgette Frentist, és nagyot nyögött, ahogy a kard kiszabadult a hullából. – Hogyne, mester! – A testvér letérdelt, és vállát a lónak vetette, majd nekiveselkedve teljes erejéből tolta, míg a mesternek sikerült kihúznia a lábát. A kicsavarodott, összeroncsolt végtagon látszott, hogy Rensial jó ideig nem fog lovagolni, vagy akár járni. – Vöröstestvér! Lekran kiáltására felnézett, és azt látta, hogy most már mindenünnen
ariszájok veszik körül őket, és egyre többen kerültek elő a házakból. Mindegyikük arcán áhítatot és örömöt látott. A nyilak tovább záporoztak a tetőkről, de azok mintha rá sem hederítettek volna. Szinte futó pillantást sem vetettek elesett bajtársaikra. Én vonzom őket – döbbent rá Frentis, amikor valami mást is észrevett a tekintetükben. – Őrültek. Szabadjára engedte őket, és mind arra áhítoznak, hogy megöljék az apjukat. – Ennek véget vethetünk, itt és most! – kiáltott oda nekik, miközben felállt, és elhelyezkedett a politájok körében. – Látom, a császárnő felszabadított benneteket! Most ti is szabadítsátok meg magatokat! Dobjátok el az őrületet! Természetesen kinevették. Teli torokból jövő, őszinte kacaj visszhangzott végig a soraikon. Néhányan még akkor is kacagtak, amikor nyilak terítették le őket. – Ahogy kívánjátok! – sóhajtott fel Frentis, és felemelte a kardját. – Gyertek, itt a gyógyír! Egyszer csak újfajta zaj hasított bele a kacaj folytonos csobogásába, valami távoli morajlás a környező utcákról, amely hamarosan ordítássá erősödött: tengernyi haragos ember ordításává. Az összes utcáról és sikátorból meldeneiek özönlöttek ki, és a villogó szablyák beleharaptak a vörös vértes tömegbe. Az ariszájok harcoltak, ahogyan a szívük diktálta, boldog öntudatlansággal öltek, de minden ügyességük és kíméletlenségük ellenére nem lehetett esélyük a kalózok áradatával szemben, és a vörös szigeteket pillanatok alatt ellepte és elfojtotta a színes ár. A meldeneiek az égre kiáltották a győzelmüket, hátravetett fejjel, felemelt szablyával üvöltöttek állatias diadalukban. – Mi tartott ilyen sokáig? – morogta Lekran, amikor a vérengzés alábbhagyott. Frentis Pókhoz fordult, aki Rensial mester fölött állt, és félrehajtott fejjel, kritikus szemmel vizslatta a sérült lábat. – Tudsz rajta segíteni? – Sajnálom, testvér – rázta meg a fejét a gyógyító, és elhúzta a száját, majd a fejét felvetve nyugat felé pillantott, ahol óriás, ívekkel sorjázó építmény emelkedett a háztetők fölött. – Van egy érzésem, hogy hamarosan minden erőmre szükségem lesz. ♦ ♦ ♦
Rensial mestert a meldeneiek gondjára bízta, akik szemlátomást szívesen maradtak, hogy kifosszák az üres házakat, süket füleket fordítva a kérésre, hogy csatlakozzanak hozzájuk, és együtt támadják meg az arénát. Frentis nyomát sem látta a flottaúrnak, vagy egyéb másodtisztnél előkelőbb vezetőnek, így kénytelen volt a zsákmányolás élvezetére hagyni őket, és a csapatai élén továbbindult. Néhány utcával később megtalálták Harmincnégyest, aki éppen Draker karját öltötte össze. Az újonnan kinevezett kapitány századából megmaradt, tucatnyi túlélő is ott csoportosult a körülbelül harminc ariszáj holtteste között. – Hát nem tudsz egy ütközetet úgy végigcsinálni, hogy egyetlen sebet se szerezz? – szegezte neki a kérdést Illián, de gúnyos hangját némileg enyhítette a tény, hogy közben szeretetteljesen beletúrt a férfi bozontos sörényébe. – Szeretek minden csatából emléket vinni magammal – felelte a volt bandita összeszorított fogakkal, miközben gyógyítója elkötötte a cérnát. Bocsánatkérő ábrázattal tekintett fel Frentisre, és odabiccentett valamire, ami a kövön feküdt. – Sajnálom, testvér. Gyilkos az oldalán hevert. Feketefog vonítva döfködte az orrával döglött párja fejét. Rövid kard állt ki a kutya bordái közül, és egy halott ariszáj ült hátát a közeli falnak vetve. Az arcát csontig rágta valami. – Nem maradhatunk! – szakította el a pillantását a parancsnok, és végignézett a kimerült, sápadt arcokon. Úgy egyharmada, ha maradt annak a haderőnek, amivel elindultak Új-Kethiából. Mennyi élet veszett oda a rabszolgatartóik védelmében! Leküzdötte a csodálattal keveredő gyászt, amely azzal fenyegetett, hogy könnyekben tör elő. – Kapitány – fordult Drakerhez –, a katonáiddal alkossatok hátvédet! Nővér, te vidd az íjászokat, és derítsétek fel az aréna környékét! – Ezek után biztos nem maradt belőlük túl sok – vélte Meriál nővér. Arcának fehérsége már javult valamelyest, de a szeme és orra körüli elkent rózsaszín foltok arról árulkodtak, hogy kimerültebb lehet, mint ahogy mutatja. – Eskethiában ugyanezt gondoltuk – mesélte neki Frentis. – Maradj mellettem, és hacsak nincsen rá égető szükség, ne használd a képességedet! Az utcák labirintusa hamarosan széles sugárutaknak és parkoknak adott helyt, amelyeket szintén holttestek terítettek be, leginkább fekete ruhások hullái, meg néhány rabszolga, akiket munkájuk közben vágtak le, amikor a füvet gondozták vagy a bronzszobrokat fényesítették. Ariszájoknak
azonban nyomát sem látták. Száz méterrel odébb az utcák elfogytak, és eléjük tárult a nagycirkusz épülete teljes valójában. A láttára minden egyes harcos és politáj megtorpant. A lágyan ívelő, vörös-arany emeletek élénk színekben pompáztak a napfényben. Odabentről nagy lárma hallatszott, ezrek ujjongtak és éljeneztek, minden bizonnyal a császárnőjük vezényelte, iszonytató látványosság felett. Bégetnek, akár a birkák, miközben a városuk meghal körülöttük. Frentis nem tudta elnyomni a keserű gondolatot, hogy ezek az emberek még a védelmükben kiontott vért sem érdemlik. – Nincsenek őrök – jelentette Illián. – Eddig úgy látszik, a helyet teljesen védelem nélkül hagyták. Frentis Pókra pillantott, és most először gondterheltnek látta a homlokát ráncoló áldottat. A férfi az aréna felé fordította szőke fürtös fejét, és ajka megrándult a félelemtől. Hozd el a gyógyítót… – Nem kényszeríthetlek, ha nem akarsz menni – mondta neki Frentis. – Maradj itt a politájokkal! Majd érted küldetek, amikor biztonságos. Pók homloka kisimult, és feléje fordult. Halvány mosollyal űzte el magától a riadalmat. – Nem hiszem, hogy a mai napon találnék olyan helyet, amely biztonságosabb, testvér. Frentis bólintott, és eléjük lépett, hogy mindenkihez szóljon. A hangja rekedten tört elő a torkából, és erőszakkal kellett kipréselnie a szavakat. – Mindannyian többet tettetek már, mint amit valaha is kérhettem volna tőletek. Várjatok meg itt, Pók és én bemegyünk! Nem feleltek, az arckifejezésük sem változott, ahogy egy emberként tettek egy lépést előre. – Nem tudhatom, mi vár ránk odabenn – folytatta a vezérük, és a hangját kétségbeesettnek hallotta –, de azt tudom, hogy nem sokan fogunk élve kijönni… – Csak az időt pocsékolod, testvér! – hessegette el Draker. Mellette Illián megragadta a számszeríját, és várakozón Frentis szemébe nézett. A vörös testvér visszafordult a cirkusz épülete felé, miközben újabb morajlás hallatszott odabentről. A hangerőből úgy tűnt, a császárnő látványossága elérte a csúcspontját. – A cél az, hogy kimentsük Reva úrnőt, és megöljük a császárnőt! – kiáltotta magasra tartott karddal, aztán futva megindult az előtte tornyosuló boltívek felé. – Ne kíméljétek, mert ő sem kímélne benneteket!
TIZEDIK FEJEZET
Vaelin
Csillagok. Vaelin pislogott, és megpróbálta kidörzsölni a szeméből a látomást, de a fényes pontok még mindig ott ragyogtak és pislákoltak a szeme előtt. És olyan sokan voltak: több csillag fénylett ott, mint amennyit valaha is össze tudott volna számolni. Néhány élesebben világított a többinél, olyan élesen, hogy szinte elhomályosították a többit maguk körül. Megint mások sötéten csillámlottak, félúton a vörös és fekete között. Mind lassan haladtak előre, mintha apró hangyák volnának egy roppant sötétzöld és kék takarón. Nem is csillagok – döbbent rá –, hanem emberek! – Vaelin! – Dahrena is ott lebegett a közelben, az éjszakai égbolton, mert most már látta, hogy messze a föld fölött repülnek. Csak bámulta a nőt, a szavak beszorultak a torkába, és belereszketett a bensőjében kavargó gyász és hála érzésébe. A nő közelebb libbent, aztán a kezét nyújtotta. – Meg akartam mutatni – mondta. – Azt akartam, hogy lásd, amit én. – Én… – dadogta Vaelin, és megragadta Dahrena két kezét. – Nekem nem kellett volna… A kedvese a karjába bújt, és illatos lehelete messzire űzte a bűntudatot. – Én döntöttem így – felelte a nő, és az övéhez nyomta a homlokát, aztán hátrahúzódott, és lemutatott a csillagokkal pettyezett földre a lábuk alatt. – Nézd! Ilyen volt a világ, de most örökre megváltozik! Kitartotta a kezét, ahogy közelebb ereszkedtek a földhöz, és egy földtömeg felé szálltak, amelynek peremében Vaelin felismerte az Egységes Királyság partvonalát. Megálltak egy sűrű csillagcsoportosulás fölött, egy helyen, amelyet egyszer majd romba dőlt város néven
ismernek. Amikor még mélyebbre szálltak, a csillagok fénylő emberalakokká változtak. Két alak állt a csoport közepén, valami olyan sötét dolog mellett, hogy látszólag minden fényt elnyelt maga körül. Vaelinnek beletelt egy pillanatba, mire felismerte a felülről tömpének észlelt alakzatot. A fekete kő. A kő mellett álló emberalak különbözött a többitől a fénye minőségében, amely az egyik pillanatban élesen felragyogott, a másikban sötétvörösen derengett. A villódzástól nem lehetett kivenni az arcvonásait, de Vaelinnek az a benyomása támadt, hogy magas, szakállas férfi lehet. A Szövetséges! A Szövetséges melletti alak alacsonyabbnak tűnt, és a háta görnyedéséből ítélve jóval öregebb lehetett. A másikhoz képest a fénye folyamatos, meleg kékben ragyogott. Vaelin figyelte, ahogy a Szövetséges tiszteletteljes biztatással az idősebb férfi vállára teszi a kezét, aztán hátrébb húzódik. Az öreg egy darabig egy helyben állt, lehajtott fejjel, mintha erőt gyűjtene, majd előrelépett, és kezét a fekete kő végtelen űrjéhez érintette. Egy szívdobbanásnyi időre semmi sem történt, de aztán egy vörös kör jelent meg a kő közepén. Aprósága ellenére tüzes energiával izzott, és emberi szív módjára, ütemesen lüktetett. Az öreg ragyogó keze megragadta… És a kör hirtelen fellángolt, pulzálása sebes zümmögéssé erősödött, és a hajlott hátú vénember hátratántorodott, miközben valami előtört a kőből, majd ezerszínű szökőkút módjára fröcskölt szét és csapott fel az égre. A föld szintjén egy színtiszta erőkör indult el a kőből, azután egyre duzzadva és terjedve rohant a látóhatár felé, akár valami tűzfal. Látszólag mindennemű hatás nélkül hatolt át a fényeken, de egyik-másik még élesebben kezdett ragyogni, amikor a fal megérintette őket. Az erő – jutott Vaelin eszébe –, amely beleégett a vérvonalba… A színes szökőkút lassan elhalványult, és a tüzes kör a kő közepén összezsugorodott, mígnem csupán gombostűfejnyi lett, és végleg eltűnt. Az öregember a földre omlott a kő mellett, és nyilvánvaló kínok között fetrengett. A fénye most pislákolni kezdett, de fényesebben égett, mint azelőtt. A kínjai lassan abbamaradtak, és felnyújtotta a kezét, hogy megragadja a mellé letérdelő Szövetségesét. Az viszont nem fogta meg, csak nézte merőn a földön fekvő vénembert, és a saját fénye inkább vörösen, mint fehéren izzott. Hirtelen felállt, majd valami sötétet emelt a feje fölé, és minden erejével lesújtott vele. Az öreg fénye felvillant, aztán mintha széttört volna, két
külön halvány derengésre: egy nagyobbra és egy kisebbre. A feje! – döbbent rá Vaelin. – A fejét vette! A Szövetséges lehajolt, felvette a fejet, aztán addig emelte, míg az elvágott csonk el nem érte az ajkát. A fénye azon nyomban állandó vörös lüktetéssé változott, sötét karmazsin sugárzássá, amely a kőben látott tüzes körrel megegyező ritmusban pulzált. A Szövetséges félrehajította a fejet, és a bámészkodók tömege felé tekintett. Jól látható félelmükben mind elhúzódtak tőle, és sokan megfordultak, aztán menekülőre fogták. Végül mindannyian, egyszerre megtorpantak, és kővé dermedve, mozdulatlanul álltak. Hosszú ideig a Szövetséges gondosan tanulmányozta őket, majd elindult közöttük, és megállt egy erős testfelépítésű, sárgán sugárzó férfi mellett. A fejéhez érintette a kezét. A kiválasztott emberalak háta ívben meghajlott, és a szája néma sikolyra nyílt, miközben a fénye egy szempillantás alatt a Szövetségeséhez hasonló sötétvörös árnyalatúra változott. A szakállas továbbment, és gyorsan egymás után még tucatnyi embert érintett meg, aztán sebes léptekkel kivált a tömegből, és nézte, ahogy a vörös alakok nekilátnak lemészárolni fehér társaikat. Néhányat megfojtottak, másokat kövekkel és botokkal vertek agyon, mert ezek az emberek még nem rendelkeztek fegyverekkel. Mindeközben a Szövetséges állt, és a fejét közömbösen félrehajtva figyelte a vérengzést. Amikor vége lett, és minden fehér fény kihunyt, a Szövetséges északnak indult, és a vörös emberek követték. Dahrena szorosabban megragadta Vaelin kezét, ahogy magasabbra repültek, aztán az idő felgyorsulni látszott alattuk, és a Szövetséges vörös csoportja északon is felvirágzott, és egyre terjedt, majd kisebb fürtöket szült magából, amelyek gombaspórákként szóródtak szét és terjedtek az Egységes Királyság egész területén. A fehér fények pedig mindenütt kihunytak, amerre csak mentek. – A Szövetséges áldása – nyögte ki Vaelin. – Nem – ellenkezett Dahrena. – Nem áldás az, hanem betegség, egy ragály. Mint a vöröskéz. – Ez az egész csak álom. Honnan tudhatom, hogy igaz? – Mi tudjuk, hogy igaz. – A nő ellebegett tőle, és széttárta a karját, ahogy egyre több ember jelent meg a környező feketeségből, aztán körbevették őket. Többnyire ismeretleneknek tűntek, de néhányukat már látta is: a hetedik rendbéli nővért, aki Varinvárban összeesküdött
Aluciusszal, meg Markent, aki a szakálla mögött somolygott, meg Grealin aspektust, akin még itt is rengett a háj… és még valakit. Caenis a Hatodik Rend testvéreinek öltözékét viselte, bár a Hetedik aspektusaként érte a halál. – Testvér – köszöntötte Vaelin, és feléje nyújtotta a kezét, de Caenis csak mosolygott, és köszönésképpen melegen biccentett. – Mi mind itt maradtunk, amikor te kivontad őt az Innentúlból – folytatta Dahrena. – Nem csupán az Ő akarata tart minket itt. Minden maradék erőnket latba vetettük, hogy megalkossuk ezt a látomást. Csak ennyink maradt, ennyit tudtunk adni. Látta, hogy a lelkek köre elhalványul, és elillan a sötétségbe. Caenis ment el utoljára, és vonakodva üdvözlésre emelte a kezét, mielőtt a feketeség elragadta. – Akkor most már igazán eltűntök? – kérdezte Vaelin a kedvesét. – A lelketek mindörökre elvész? – A lélek csak emlékezet – válaszolta Dahrena, és még egyszer a férfihez bújt, karjával ölelve a kedvese fejét. – Most már te vagy az én Innentúlom, Vaelin. Te és mindazok, akiket szerettem, még azok is, akikkel harcoltam. Ahhoz, hogy kitartsak, neked is ki kell tartanod. – Elhúzódott tőle, és kecses ujjai megragadták a férfi arcát. – Ne feledd: egy ragály, akár a vöröskéz! És aki egyszer elkapta a vöröskezet, és túlélte, nem kaphatja el újra. Most pedig már tényleg fel kell ébredned! ♦ ♦ ♦ Kiáltozásra eszmélt. Haragos és fájdalmasan éles lonak szavak repkedtek a levegőben. Vaelin felnyögött, és ülésbe gördült, ujjaival ösztönösen megtapogatva a tarkóján növekvő dudort. A kiáltozás elhalt, és Kiralt meg Alturkot vette észre, akik elhátráltak egymástól. A tahlessa megrovó pillantásban részesítette a gyengélkedőt, aztán odaállt a Szövetséges ernyedt teste mellé. A férfi eszméletlennek látszott, a feje előrebukott, és vércsík csordogált a homlokán éktelenkedő vágásból. Orven nagyúr a hadvezére mellett várakozott, körülötte gárdistáival, és gyilkos tekintettel meredtek a tisztás másik felén várakozó sentárra. Vaelin úgy vélte, csupán néhány pillanat telhetett el azóta, hogy Alturk leütötte. Kinyújtotta a kezét Orven felé, aki engedelmesen talpra segítette. Odament
a lonak parancsnokhoz, és enyhén meghajolt. – Köszönetem, tahlessa. Orven uram, tábort bonts! Még messzire kell mennünk. ♦ ♦ ♦ Délebbre mentek, és további városok tűntek fel az út mentén. Általában szélesen terültek el, és már réges-régen kinőtték a birodalmi korban épült falaikat. A legtöbb helyiség a felkelés és lázongások nyomait hordozta, és néhányból csupán elszenesedett romok maradtak. Megint más városok épen megúszták, az újonnan emelt falak és barikádok folytán; ezeket azonban felfegyverzett polgárok védték, akik szíves örömest köszöntötték nyílzáporral a túl közel merészkedő idegeneket. Vaelin mindet elkerülte, hisz nem látta értelmét felesleges csatározásba sodródni, bár a sentár tagjai gyakran füstölögtek, hogy a kihívásokkal szemben nem bizonyíthatták a vitézségüket. A Szövetséges most a menet élén lovagolt, és kékre-zöldre vert, részlegesen átgyúrt arcán ugyanaz a nyájas jókedv tükröződött, mint azelőtt. Orven lovas őrei szigorú parancsot kaptak, hogy peckeljék ki a száját, amennyiben újra megszólalna, de azóta némaságba burkolózott, hogy felébredt a verésből. Kiral szeme vissza-visszatért rá, és a keze megfeszült a gyeplőn. Vaelin látta rajta, hogy erőnek erejével áll ellen a késztetésnek, hogy elővegye az íját. A dal ritkán téved. Most mindennél jobban hiányolta a vér énekét. De a Dahrena által küldött látomás nem kívánta a Szövetséges azonnali halálát, és nem mutatta jelét, hogy Vaelin rossz úton járna. Öt nappal később piros vonal tűnt fel a horizonton, és egyre szélesedett, míg le nem fékeztek a végtelen kiterjedésű vörösvirágmezőkön. A távolban egy márványból épült város magas tornyai emelkedtek. – Volár – suttogta mellette Lorkan, és a fejét rázta leplezetlen csodálatában, – Tényleg azt hittem, hogy sohasem pillantom meg. Vaelin hívatta Orvent, és nyugat meg kelet felé mutatott. – Küldj felderítőket, tudnunk kell, merre jár a királynő! Itt letáborozunk. – Nincs annyi időd! Odafordult, és azt látta, hogy a Szövetséges őt méregeti hűvös pillantással, és a derű utolsó nyoma is elillan torz arcáról. A gárdisták két
oldalon közelebb jöttek, hogy teljesítsék a kapott parancsot, de Vaelin leintette őket, és közelebb léptette Sebet. – Miért? – A szolgám éppen ebben a pillanatban a húgoddal játszadozik az arénában. Jobban mondva azzal a romlott ribanccal, akit a húgodnak nevezel. Ha tovább késlekedsz, már régen halott lesz, és addigra többszörösen megkapja jól megérdemelt büntetését. Mindig is igen nagyon bosszantott. Vaelin Kiralra pillantott, aki a fogát összeszorítva bólintott. Reva! Ez a teremtmény foglyul ejtette Revát! – Nincs áldott képessége – folytatta a Szövetséges. – Nincsen helye az Innentúlban… Vaelin elfordította a lovát, és a menetoszlop élére ügetett, aztán rámordult Orvenre, hogy kövesse, és vágtában megindult Volár felé.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Lyrna
Úgy tűnik, azért jöttem ilyen messzire, hogy igazságot szolgáltassak egy olyan népnek, amely eközben saját magát pusztítja. A várost a halottak uralták. Nem maradt sugárút, kapualj vagy kert, amelyben ne terültek volna el tetemek. A tornyokról is holttestek lógtak, mint valami rongyos, ottfelejtett játékbabák. Nyilvánvaló volt, hogy gazdag környéken járnak: a fényűző házak és a nagy kiterjedésű, fallal körülvett, cseresznyevirággal burjánzó és szobroktól hemzsegő kertek előjogokról és rangról meséltek, de akármi is söpört itt végig, nem volt tekintettel rangra, és a rabszolgák felhalmozódott hullái arra utaltak, hogy nem is felkelés következménye. – Ariszájok, fenség – jelentette Sollis testvér. Lova vaspatkói otromba lármával zavarták meg az utcákra telepedő némaságot. Lefékezett a közelben, és tiszteletteljesen biccentett Arlyn aspektusnak, csak azután folytatta: – Húsz-egynéhányat találtunk a szomszédos negyedben. Minden élővel végeztek. Megállítottuk őket, de nem kétséges, hogy másutt is vannak még. Fészkelődni kezdett a nyeregben, amikor a társai kicsivel odább szintén megtorpantak, és látszott rajta, türelmetlenül várja, hogy továbbmehessen. – Az arénába vezető út? – kérdezte Lyrna. – Tiszta, fenség. Úgy tűnik, nincs más volári haderő a városban. Úgy hiszem, biztonságban megtérhetsz oda. Miközben te nyilván ellovagolsz, hogy megmentsd az embereket, akiket elpusztítani jöttünk. Már éppen azon volt, hogy ráparancsol, szedje össze a századát, és kísérjék el, amikor Murel hirtelen leugrott a lováról, és az
egyik nagyobb ház ívelt kapualja alatt heverő hullahalomhoz szaladt. Félrehúzta a legfelső tetemet, egy vörös ruhába öltözött, karcsú nő holttestét, tátongó nyaksebbel, aztán benyúlt a véres halomba, és kirángatott egy apró, félmeztelen alakot. Szorosan ölelte, miközben Lyrna közelebb léptette Szurkot, és Murel mellett lefékezve leszállt a nyeregből. A nő letörölte a friss vért a nyolcéves forma lányka arcáról, aki élt, de különösen mereven feküdt a karjában, és kikerekedett, fekete szemmel nézegetett. A nő sírva fakadt, és Lyrna most először látta így az udvarhölgyét azóta, hogy a Wensel-szigeten nemesi rangra emelte. A kislány a hölgyre pislogott, aztán kíváncsi homlokráncolással pillantott fel Lyrnára. – Ismerlek – mondta neki a gyermek furán kimért hangon. – Tényleg? – Lyrna közelebb ment, aztán leguggolt, és kinyújtott kezével félreseperte az összetapadt hajat a lány homlokáról. – Az apám mesélte, hogy eljössz – kezdte a kislány, és dacosan csücsörített hozzá –, és mindent felégetsz. Te vagy a tűzkirálynő. Lyrna lehunyta a szemét. Könnyű szellő csiklandozta a bőrét, cseresznyevirágok illatát hozta, és a finom parfüm elég testesnek bizonyult ahhoz, hogy elnyomja a vér és a halál pillanatában kiürített belek bűzét. Próbált visszaemlékezni egy másik szagra, amelyet olyan jól ismert, amely elszorította a torkot és felkavarta az epét az ember bensőjében, a saját égő húsa bűzére. De nem találta, ma nem. – Nem – felelte a kislánynak, amikor újra kinyitotta a szemét, és megállt egy pillanatra, hogy mosolyogva két keze közé fogja apró arcát. – Én csak egy közönséges királynő vagyok. Felállt, és megérintette Murel vállát. – Vidd Kehlan testvérhez! – Megfordult, és határozott léptekkel visszament a lovához. – Sollis testvér, a századoddal vadásszátok le a maradék ariszájokat! Az életben talált volári polgárokat kísérjétek biztonságos helyre, amennyiben lehet! Üzenetet küldök a hadúrnak, hogy bocsásson a rendelkezésedre néhány osztagot. A parancsnok testvér meghajolt a nyergében, és az arca háláról tanúskodott, amit Lyrna még sohasem látott rajta. Odabiccentett az aspektusnak, és megfordította a lovát, aztán a testvéreinek rekedt hangon parancsokat kiáltozva elvágtázott. – Nem tetszik ez nekem, Lerhnah! – vallotta be Davoka, amikor felmászott a nyeregbe, és kritikus szemmel végigmérte a Királynő Tőreit.
– Nem vagyunk elegen. Lyrna zajt hallott a háta mögül, és megfordult. Iltis kivont karddal pördült meg a tengelye körül, ám rögvest megnyugodott, amikor az első cumbraeli felbukkant. Az íjászokra jellemző testfelépítésű, zömök, de izmos férfi a hátára csapott íjjal s kezében szekercével rohant el mellettük, és csak annyira fékezett le, hogy röpke meghajlással üdvözölje a királynőt, aztán továbbfutott, az aréna eltéveszthetetlen épülettömege felé, amely most már csak fél kilométer távolságban emelkedett előttük. Hamarosan több száz társa követte, és a környező sugárutak megteltek ziháló imájukkal, amelyből leggyakrabban az „Áldott Úrnő” szavak hallatszottak ki. Al Hestián nem tudta tartóztatni őket. Remélem, nem volt olyan ostoba, hogy megpróbálja! – Azt hiszem, éppen elegen vagyunk, nővérem! – felelte Davokának, és vágtára sarkallta Szurkot. ♦ ♦ ♦ A fej vakon bámult le rá, renyhe ajkakkal, fogai közül kilógó nyelvvel. Vasszegekkel erősítették a szobor nyakára, amelyeket a húsba és a bronzba egyaránt bevertek. Vércsíkok száradtak a fémen, egészen a talapzatig, ahol az eredeti szoborfej hevert. – Úgy látszik, ezek az emberek sosem fogynak ki a borzalmakból! – jegyezte meg Iltis undorodva. A Szurok hátán ülő Lyrna kikerülte a szobrot, és a cirkuszépület felé tartott, amelynek boltívei alatt most száz meg száz cumbraeli özönlött befelé. Megpillantotta Antesh-t, aki vadul integetve hajtotta őket előre, majd maga is eltűnt odabenn. Nem sikerült parancsokat adnia neki, nem mintha azt remélte volna, hogy engedelmeskedik is nekik. Ahhoz már túl közel járt Áldott Úrnőjéhez. A legmagasabb boltív alatt a királynő leszállt a nyeregből, és bement a félhomályos épületbe. Csatakiáltások visszhangzottak a boltozatos lépcsőkön és folyosókon, ahogy a cumbraeliek lefegyverezték az ellenállást. A Királynő Tőrei védekező legyezőben szétszóródtak Lyrna előtt, Arlyn aspektus és Iltis pedig kivont karddal mellette maradtak. – Ha szabadna, fenség – kezdte az aspektus, és az épület mélyére vezető lépcsősor felé mutatott. Lyrna felhúzta a szemöldökét, és a férfi folytatta: –
Odalent vannak a ketrecek, ahol a gariszájokat tartják. Még jól jöhetnek. Bólintott, és intett neki, hogy menjen, aztán követte az aspektust és a Tőröket a lépcsőn lefelé. Odalent dulakodás lármája fogadta. A hosszúkás, négyzet alakú terem mindkét oldalán rácsok sorakoztak. A Tőrök és az aspektus egy tucatnyi kuritájjal vívott. Arlyn a Hatodik Rend tagjaitól megszokott, folyékony kecsességgel verekedett, és évei számát meghazudtolva hárított és forgolódott a csetepaté kellős közepén. Levágott egy kuritájt, és elütötte egy másik pengéjét, aki a Tőrök egyikére vetette magát. De a kuritájok is hírhedtek voltak ügyességükről, és Lyrnának el kellett fojtania haragját, amikor az elit rabszolgák egyik emberét a másik után ölték le a szeme láttára. Csak egy közönséges királynő vagyok. Kézfejével jelzett Iltisnek, hogy csatlakozzon a harchoz, és körülnézett. A szeme megakadt egy közelben fekvő hullán; a jókora pocakkal rendelkező férfi a mellébe kapta a döfést. Az övéről lógó kulcsok alapján ítélve foglár lehetett. Lyrna lehajolt, és letépte róla a kulcscsomót, majd az első ketrechez szaladt, de amint meglátta a lakóját, hátrahőkölt. A férfi ajkán ezúttal nem ült mosoly, a szemében sem lakozott a huncutság szikrája, és a haja zsírosan lógott a derűsnek és áhítatosnak cseppet sem mondható arcra. – Látod – mondta a királynőnek, és hangja alig volt több morgásnál –, mégiscsak sikerült ketrecbe zárnod. Lyrna nem felelt, csak elfordította a kulcsot a zárban, és feltépte a zárka rácsát, majd türelmetlen kézmozdulattal félreállt, mert a férfi nem mozdult. Lassan bújt elő végül, és a folyosón dúló viszályra pillantott. Mostanra csak három kuritáj maradt; a támadók a ketrecek rácsához nyomták őket, ahonnan dühös kezek nyúltak ki, és karmolták őket, ahol érték. – Ez lesz az utolsó háború, amit megvívok az oldaladon! – közölte a Pajzs. Lyrna odadobta neki a kulcsot, amikor az utolsó kuritáj is a földre feküdt, azzal a lépcsőhöz futott, és felment rajta anélkül, hogy egyszer is hátranézett volna.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Reva
– Öld meg! – visította az ariszájok markában vergődő Lieza. – Öld meg, és mindennek vége! Reva keze megrándult a homokban, és közelebb siklott az íjhoz, mintha a saját akaratából tenné. A szemét még mindig a császárnő mosolygó arcára szegezte. – Van valami abban, amit mond! – kiáltott le a zsarnok. – Ha én eltűnök, a háború véget ér, de a lány meghal, és sokáig fogsz még emlékezni a szenvedéseire. Megparancsoltam nekik, hogy téged kíméljenek; hogyan is bánthatnám a saját húgomat? Nem szeretnél inkább gyors halált neki? Reva elszakította a pillantását, és Lieza felé fordult, aki kérlelő szemmel csüggött az ariszájok karjai között, és rekedt zihálása betöltötte a néma küzdőteret. A csendet a leghalkabb pisszenés sem zavarta, ahogy a kormányzónő ujjai összezárultak az íjon… Valami elzúgott a füle mellett, és a homokba puffant az íj mellett. Egy nyílvessző; a tollazata még remegett a becsapódástól. Reva a cirkusz felső emeletére kapta a szemét, és sötét alakokat pillantott meg odafenn. Minden sziluett íjat tartott a kezében. Felnyögött, és kétségbeesése tovább mélyült. Ezek szerint Varulek kuritájai mégsem végezték el a rájuk bízott feladatot. Az egyik íjász a feje fölé emelte a fegyverét, és a hunyorgó Reva valami ismerőset látott a tartásában, széles válla emlékeztette valakire, aki bizonyosan az óceánba veszett. A pillantása az íjra esett. Hosszúkás fegyver volt, elegánsan ívelő, teljesen más, mint a voláriak által kedvelt, duplán ívelt összetett íjak. Lassan megfordult, és szemét a homokba fúródott nyílra vetette.
A serényszárnyú tollából készült – figyelte meg a tollazatot. – Csak cumbraelben jár ilyen madár, ráadásul nyáron. Felvetette a fejét, és visszamosolygott a császárnőre. Kikapta az íjat, meg Varulek nyilát, aztán balra pördült, és egyetlen folytonos mozdulattal kihúzta a húrt, és eleresztette. A Liezát tartó egyik ariszáj megtántorodott, elakadt a lélegzete, és joviális arckifejezéssel meredt a mellkasából kiálló lövedékre. A másik azonnal kardot rántott, aztán felemelte, hogy Lieza hátába vágja, de holtan rogyott össze, ahogy Reva a nyakába repítette Antesh nyilát. Zümmögés töltötte meg a levegőt, és Reva felpattant, aztán teljes erőből Lieza felé futott. Útközben látta, hogy az ariszájok egy emberként dőlnek ki a cumbraeli nyílzáporban. Guggolásban, a homokba csíkot húzva érkezett meg a lány mellé, és felrántotta. Amaz rémülten kiáltott fel, mert egy ariszáj közeledett hozzájuk erőlködve, vad vigyorral az arcán, nyilakkal a lábában és vállában. Reva kikapott egy nyílvesszőt a homokból, és öt lépésről a fickó szemébe küldte, aztán Lieza karját megragadva a legközelebbi kapu felé rángatta. A súlyos, vasalt ajtót zárva találta, de a fölötte ívelő kőpárkány nyújtott némi védelmet. Az alsó emeleten észrevette a varitáj íjászokat, akik hiába próbáltak meg felülkerekedni a hosszúíjakkal felszerelt cumbraelieken. A tömeg rémülten kavargott körülöttük, az emberek sűrű, örvénylő csődületben vették célba a kijáratokat. Aztán a vaszivatar kezdett alábbhagyni, először csak lassan, majd hamarosan teljesen elállt. Reva kilépett a boltív alól, és a felső szinteket vizslatta. A nézőtér tele volt viaskodókkal: vörös és fekete foltok keveredtek a cumbraeliek szürkészöldjébe. Pillantása az ajtóra eset, ahol a szerencsétlen Jarvek nem olyan régen belépett a küzdőtérre. Azóta is nyitva állt. – Gyere! – kiáltott a lánynak, és a kezét megragadva maga után húzta. A császárnő éppen előttük ért földet, és tovább bukfencezett, majd harci pózba vágta magát. Rövid kardját alacsonyan tartotta, és bosszankodó homlokráncolással nézett a kormányzónőre. – Elrontottad a látványosságomat! Reva elhátrált, maga mögé terelve Liezát, és kétségbeesetten forgatta a fejét, a szemével nyílvessző után kutatva, miközben a csata tovább dühöngött a feje fölött. – Minden tanításomat – táncolt közelebb a császárnő vészesen alacsonyan tartott karddal –, minden nagylelkű leckémet az arcomba
vágtad. Igen csalódott vagyok, kishúgom! Rávetődött Revára, aki félregördült, magával rántva Liezát. A penge csupán néhány ujjnyira tévesztett célt. Felpattant, és megsuhintotta az íjat, mintha furkósbotot forgatna. A császárnő fejére célzott. Az könnyedén kikerülte a csapást, aztán rosszalló pillantással ráripakodott a támadójára. – Az anyánk úgy halt meg, hogy a méhében voltál, miközben én a szomszéd teremben, ágyban fekve hallgattam a sikolyait! Ugyanis a Szövetséges mesélt az apámnak az áldásáról, és ő éktelenül szomjas lett! Megint rávetődött áldozatára, és Reva balra lökte a lányt, miközben ő maga jobbra szökkent. Alig tíz lépésre megpillantott egy tollas nyilakkal teletűzdelt, halott ariszájt, karddal a keze alatt. – Anyánk jobban szeretett volna téged, mint engem! – vádaskodott a császárnő, és az útjába ugrott, miközben Reva a holttest felé indult. – Ezt tudom. Mégsem bánt a dolog, hiszen a húgom lettél volna! Reva Liezára pillantott, és szemével kérlelte, hogy fusson, de a lány maradt, és a láncát megragadva felvette a harci testtartás ügyetlen paródiáját. A császárnő csak nevetett rajta, aztán hirtelen kijózanodott. – Minő rajongás! – csóválta a fejét. – Én mindig csak félelmet és vágyakozást kaptam. Szerettelek volna, húgom. De az irigységet nehéz lett volna elviselni! Reva pillantása ismét az ariszáj hullájára siklott, és a távolságot számolgatva latolgatta az esélyeit. Vajon sikerülhet-e átugrania a császárnő kardja felett? Aztán észrevett valami mást is… – Nem vagyok a húgod! – ripakodott a zsarnokra, magára vonva elkerekedett, eszelős tekintetét. – Azért nem kaptál mást a félelmen és kéjelgésen kívül, mert te is ennyi vagy! Csak egy őrült asszony, aki már így is túl sokáig élt! – Őrült volnék? – A gúny visszatért a nő arcára, és a kardját kissé leeresztve felnevetett. – Mit gondolsz, micsoda a világ, ha nem az őrület végtelen díszszemléje? A háborúság maga az őrület. A hatalom áhítása maga az őrület. – Most már hangosabban kacagott, és szétdobta a karját. – És az őrület maga a dicsőség! A majom minden bizonnyal csak azt tette, amire betanították. A homokon vörös nyomot hagyva, acélkarmaival mind közelebb vonszolta magát a császárnőhöz. Livellának hitte, hiszen csak nála volt fegyver. Rekedt bömböléssel felágaskodott, aztán vetődött, és a karmai éppen akkor csaptak le, amikor Elverah megfordult. A három acéltüske éppen a melle
közepén találta el a zsarnokot. A vadállat még egy utolsót bődült, talán diadalában, vagy dühében, azzal a felszálló por közepette lehanyatlott a küzdőtér homokjára, és kiadta a lelkét. Reva közelebb lépett a küszködő uralkodónőhöz, aki valahogy még mindig élt, bár dőlt a vér az orrából és a szájából, miközben megpróbált leszállni a majom pengeéles karmairól. Végül egy kínnal telt sikoly kíséretében sikerült neki. Levegőért kapkodva és rángatózva feküdt a homokon, és tágra nyílt, esztelen szemmel nézett fel rá, száját őszinte mosolyra húzva, amitől Reva tenyere hirtelen kardért viszketett. Újra a fülébe jutott a csatazaj, és felfelé pillantva azt látta, hogy a küzdelem kiterjedt az összes emeletre. A volári polgárok remegve bújtak egymáshoz, miközben a csata vadul dúlt körülöttük. A cumbraeliek most már a királyi őrség erősítésével, mégpedig a női katonák számából ítélve Nortah nagyúr szabadharcosaival kiegészülve dulakodtak. Az alsó teraszokon megpillantotta a Pajzs röppenő, szőke haját is, aki a tucatnyi kiszabadított gariszájjal vállvetve tusakodott. Imát rebegett az Atyához, hogy Allern is köztük legyen. Az egységes támadás nyomása alatt a vörös és fekete csomók egyre gyérültek, bár az ariszájokat láthatólag csöppet sem zavarta, hogy hamarosan végük, az utolsó vérig küzdöttek, mindvégig kacagva. Reva megriadt, mert a császárnő élesen, vért harákolva felhördült, és kapáló karral próbált felkelni, miközben az aréna északi végére szegezte a tekintetét. A vértől fulladozó recsegésből csak egyetlen szót lehetett kivenni: – Szuka! Lyrna Al Nieren királynő végigmasírozott a homokon, tagbaszakadt testőrének és a Hatodik Rend eddig ismeretlen, magas tagjának kíséretében. Két oldalon tucatnyi királyi őr követte őket, miközben a királynő odalépett Revához, félrehajtva az íját, és meleg ölelésébe vonva a nőt. – Hölgyem! Kérlek, fogadd őszinte bocsánatkérésemet a késlekedésért!
TIZENHARMADIK FEJEZET
Vaelin
Át kellett verekedniük magukat a menekülő voláriak hordáján, akik a rémülettől és az iszonytól elszürkült ábrázattal tódultak, ügyet sem vetve az idegen megszállókra. A legtöbben az út két oldalán húzódó vörösvirágon vágtak át elfehéredett arccal, amelybe belevésődtek a nemrég átélt borzalmak. A családok viszont tömött csomókban haladtak óvakodva, sovány batyukba kötött ingóságokkal, magukhoz húzva könnyes, riadt arcú gyermekeiket. Astorek lehajolt, és kiemelt egy embert a tömegből, egy kopaszodó, középkorú szürke ruhást, akinek a ruhájába kisfiú kapaszkodott. Az ember röviden, zárkózottan válaszolt a sámán kérdéseire, amikor szolgalelkűsége felülkerekedett a félelmén. – A császárnő a városra szabadította az ariszájait – tolmácsolta Astorek, és eleresztette a szürke ruhást, aki megállás nélkül tovább botladozott. – Megölnek mindenkit. Úgy vettem ki a polgár szavaiból, büntetésnek szánja a vérengzést, amiért az emberek nem mentek el a cirkuszba, habár az arénába nem is férne be mindenki. Vaelin a Szövetségeshez fordult, aki futó érdeklődéssel figyelte az elhaladó menekülteket. – Ez a te műved? – ripakodott rá. A másik csak vállat vont, és megrázta a fejét. – Már azelőtt őrült volt, hogy elragadtam volna. És ez a nép mindig is felkeltette a gyűlöletét. Továbbmentek, és egy kilométer után, amikor a tömeg elmaradozott, szabadon folytatták útjukat a városba. A keleti városrész kalmár negyed
lehetett, raktárakkal és csatornákkal, amelynek vize hulláktól hemzsegett. Itt-ott kába, sebesült vagy a megrázkódtatástól elnémult emberek ténferegtek az útjukba. Minden sarkon újabb borzalmak tárultak a szemük elé: asszonyok zokogtak meggyilkolt gyermekeik holtteste felett, és tanácstalan kisdedek böködték halott szüleiket. Vaelin megacélozta a szívét, és gyorsabb ügetésre ösztökélte Sebet, szemét a város közepén emelkedő, ívekkel díszes épület sziluettjén tartva. Olykor kérdő pillantást vetett Kiralra, aki megerősítésképpen biccentett, hiszen éneke sürgető dallammal zengett. Óráig kanyarogtak az utcákon, de végül elérték a cirkuszt körülvevő ligetes területet, ahol Vaelin felgyorsította Sebet, és már messziről hallotta az óriás vörös-arany épületből kiszűrődő hangzavart. Valami megvillant a szeme sarkában, és arrafelé fordult. Emberek rohantak az aréna déli fala felé. Talán ötszázan lehettek, állig felfegyverkezve. Pillantása a vezetőjükre esett, majd végigsiklott a sötétkék köpenyen és a jól ismert, kimért futáson. Balra fordította Sebet, és hullákon átugratva, márványon és füvön átdübörögve száguldott, míg a harcosok özönének útjába nem ért, ahol lefékezte az állatot, és felemelte a kezét. Frentis feltartott karddal jelzett a csapatainak, és a roham lelassult. Különös népség voltak: új ütközetek nyomait viselő, összevissza vértezetű férfiak és nők. Néhányuk arcán volári, másokén alpiri vagy királysági származás tükröződött. Vaelin megkönnyebbülten sóhajtott, amikor észrevette közöttük Pókot, aki kirítt a századból katonás megjelenésével. – Testvér! – köszöntötte Frentis, és odafutott hozzá. Vaelin megütközött a kinézetén: a tetőtől talpig vérrel és korommal bemocskolt férfi kardja egész hosszában vörösen csillogott. Mindenesetre vigaszt nyert a tekintetéből, amely vénebb lett, mióta utoljára találkoztak, de rezzenéstelen pillantásában nyoma sem volt az egész várost átjáró őrületnek. A várúr odabiccentett Póknak, és a körülötte szabályos hadrendben várakozó voláriaknak. – Azok ott varitájok? – Most már politájnak nevezik magukat – magyarázta Frentis. – Óvoláriul „láncát levetettet” jelent. Vaelin hátranézett a válla felett. Éppen akkor lovagolt be Orven százada és a sentár, köztük a Szövetségessel, aki most észrevehetően egyenesebben ült a lovon, és szemével az arénát fürkészte. Mosoly játszott a fogoly ajkán. Most már nincs értelme titkolnia az izgatottságát.
– Láncát levetett – ismételte meg, és visszafordult Frentishez. – Amilyen te is lettél, testvér! A vérrel beborított harcos bólintott, de kissé tanácstalanul ráncolta a homlokát. – Reva úrnő – mutatott fegyverével az aréna felé. – Jó okom van azt hinni… – Tudom – mászott le a nyeregből Vaelin, kardot rántva. Elindult a cirkusz felé, és intett Frentisnek, hogy kövesse, miközben halkan odasúgta: – Nincsen sok időnk, úgyhogy jól figyelj… ♦ ♦ ♦ Mire beértek az arénába, minden csatazaj elhalt. Néhány kuritáj feltartóztatta őket a küzdőtérre vezető girbegurba folyosókon, de a nagyszámú, harcedzett sentár és a gárdisták minden nehézség nélkül miszlikbe aprították őket. Amikor Vaelin kilépett a homokra, a tekintetét végighordozta a roppant teraszokon. A nézőtér csak egyharmadáig telt meg; az összepréselődő volári tömeg idegesen és tisztes távolságból méregette a királyi őrséget és a cumbraeli íjászokat. A királynő az aréna közepén állt, és mosolyogva társalgott Revával valami szörnyű nagy, majomféle teremtmény mellett. A döglött bestiának lándzsa állt ki a hátából. Ahogy közelebb ért, Reva odafutott hozzá, és vadul, melegen megölelte bátyját. – Ezúttal elkéstél! – feddte meg a nő, aztán kissé elhátrálva játékosan arcon legyintette. Vaelin bólintott, és erőltetetten elmosolyodott, aztán meghajolt a királynő felé, aki odajött, hogy üdvözölje. – Fenség, örülök, hogy épségben talállak. – Én szintúgy, uram. – Lyrna pillantása furamód hűvösnek tűnt, és a múltban megismert természetes mosoly mögött ezúttal számítás sejlett. A királyság történetének legnagyobb hódítója – emlékeztette magát a várúr. – Most már nem csak közönséges királynő. – Dahrena úrhölgy hol van? – kérdezte Lyrna, miközben a tekintete végigjárta a férfi mögött felsorakozott csapatot. Vaelin a szemébe nézett, és megrázta a fejét, mire a nő arcán a szétesett önuralom árulkodó
rándulása futott végig, és a gyász felhője borult a vonásaira. – Igazán nagy… veszteség, uram. Vaelin pillantását valami gurgulázó hang vonta magára a királynő mögött, és egy másik, homokon fekvő testet vett észre a bestiális majom mellett. A nőalak nem rá, hanem Frentisre függesztette a szemét. Az ajka üdvözlésre nyílt, mire a szájából vér fröccsent a homokra, miközben a keze megrándult. – Hadd mutassam be Elverah császárnőt, a Volári Birodalom uralkodóját – szólt Lyrna. Vaelin látta, hogy Frentis arca elsápad, és megmoccan, mintha nem tudná elszakítani a pillantását az üdvözletét hörgő haldoklóról. A várúr szúrósan nézte a testvérét, míg az feléje nem fordult. Ekkor a szemébe fúrta a pillantását, és ott tartotta, emlékeztetve Frentist, hogy mi a feladata. Az alig láthatóan bólintott, és elfordult a császárnőtől, aki erre vágyódó nyögéssel belekapaszkodott a homokba, mintha kétségbeesetten feléje akarná vonszolni magát. – Én is szeretnék bemutatni valakit – felelte Vaelin a királynőnek, és intett Orven gárdistáinak, hogy hozzák a Szövetségest. – Ez a te halhatatlan áldottad? – firtatta Lyrna, és szúrós szemmel vizslatta a megkötözött foglyot. A férfi tűnődő biccentéssel viszonozta a pillantását, aztán felnézett a nézőtérre, és számítón húzta össze a szemét. – Nem igazán – folytatta a várúr. – Nem tudom a valódi nevét, de mi csak úgy nevezzük, a Szövetséges. – Sohasem tetszett ez a név – jegyezte meg a fogoly kongó hangon. – Talán az elkövetkező években kitalálhattok nekem egy jobbat. Vagy költőibbet. Tudniillik úgy döntöttem, megistenülök. Vaelin kinyitotta a száját, hogy csendre utasítsa, de megdermedt. Megpróbálta felemelni a karját, de az is mozdulatlanná merevedett. Megkísérelt Frentis felé fordulni, de a nyaka sem moccant. Minden érzés kiment a végtagjaiból, csak a mellkasa mozdult, amely továbbra is lélegzettel emelkedett és süllyedt, és a szeme, amely riadt fürgeséggel cikázott ide-oda. Látta a királynőt, akinek az arcára fagyott a kritikus pillantás, meg Iltist, aki szoborrá dermedve állt mögötte, mint mindenki más a homokon, sőt még a teraszokon is. A küzdőtér elnémult, csak a haldokló császárnő zihálása hallatszott, meg a Szövetséges puha léptei a homokon, aki közelebb jött, és Vaelin szemébe bámult. – Kíváncsi voltál a képességemre – kezdte. – Nos, ez az, pontosabban az
egyik a sok közül. Annyi esztendeje nem használtam már ebben a világban anélkül, hogy segédletre lett volna szükségem. Most, hála neked és kortalan barátodnak, már nem olyan megerőltető. Látod? – Félrehajtotta a fejét, és megforgatta a nyakán. – Nincs vér. Úgy remélem, ez a test jó ideig eltart majd. Talán a világ végéig is, bár azt már nincs kedvem végignézni. Ellépett, és közelről megnézte magának Lyrnát, meg Revát, akiket Vaelin épphogy látott a szeme sarkából. Pont olyan mozdulatlanul álltak, mint mindenki más. – Micsoda kiváló példány! – szólt a Szövetséges a cumbraeli kormányzónőt vizslatva. – Kár, hogy el kell veszejteni, de hát ennek itt valami jutalmat kell adnom, ha azt akarom, hogy továbbra is kutyaként szolgáljon. A császárnőhöz lépett. A tömegből egyedül a haldokló nem fagyott meg, bár a mozdulatai mostanra erőtlen reszketésre korlátozódtak. A Szövetséges letérdepelt mellé, és hátradőlve a köteleit a majom tetem kezéből kiálló acélkarmokra helyezte. Az erőfeszítéstől eltorzult arccal, fel-le mozgatta a testét, míg a kötelék végül engedett. – Ááá! – lélegzett fel a Szövetséges, aztán felállt, és félrelökte Alturk köteleit. – Így már jobb. – Egy röpke pillanatra megmozgatta a karját, aztán leguggolt, hogy megvizsgálja a császárnőt. Csücsörítve nyugtázta a haldokló szemében látott halovány csillogást, és elégedetten felmordult. – Sokszor neveztek már gőgösnek – nézett fel Vaelinre. – És el kell ismernem, nem szívesen veszek tudomást a vereségről. De a számtalan esztendőn átívelő tudat újféle alázatosságra tanított. Természetesen elbuktam, és Lionen halálra kínzott miatta. De pusztán az eszköz, és nem a cél kényszerített térdre. A módszerben volt a hiba. Önkezűleg kíséreltem meg leölni a világ összes áldottját, ami még úgy is túl nagy kockázatot rejtett, hogy jó néhány gonosz lelket a saját célomra fordítottam. De aztán bőségesen akadt időm kiötölni egy új tervet. Lehajolt a homokba, és felvett egy eldobott rövid kardot, majd befúrta az egyik lábfejét a császárnő teste alá, és a hátára fordította. – Miért törekednék a lehetetlenre? Amikor az emberiség végtelen mohósága is elvégzi helyettem a munkát? A volári hatalom érte volna el ezt, amelyet szintén a magam képére formáltam. Sohasem jutott eszükbe, miért nem elég belőlük, mindegy, hány példányt tenyésztettek ki a vermeikben. Mindig újabb és újabb nemeseknek adtam át az áldásomat, és így minduntalan több áldottra volt szükség, ezért kénytelen-kelletlen
terjeszkedni kezdtek. Az egész birodalmukkal világuralomra rendezkedtek be, hogy felkutassák az áldottak vérét, mert hajtotta őket az örök élet vágya. Hála neked, meg a többieknek itt, mindez semmivé lett. Gondolom, a farkas tehet róla. Most már azonban ez sem számít. A feje fölé emelte a kardot, és a teraszokhoz fordult, aztán zengő hangon felkiáltott: – Óvakodjatok! A régi istenek bennem éledtek új életre! Hatalmas erő száguld az ereimben! Lássátok áldásomat! Közelebb ment az uralkodónőhöz, és a saját karjához nyomta a kardpengét. Rövid, de mély sebet ejtett magán, amelyet a császárnő arcához tartott, és hagyta, hogy a vér a haldokló szájába csorogjon. Először semmi sem történt, az ajkak alig rezdültek. Aztán a nő hamarosan kitátotta a száját, hogy a vér a torkába folyjon, és a háta ívben megfeszült. A Szövetséges felállt, és hagyta rángatózni. A kardot elhajítva tépett egy csíkot az ingéből, és elkötötte a sebet. – Mivel elraboltad tőlem a birodalmamat – mondta Vaelinnek, foga között a ronggyal, amit szorosan meghúzott –, most újat alkotunk. Közelebb lépett, és még egyszer megállt Lyrna mellett. A királynő szeme riadtan repkedett a tökéletes arcban. – Ő lesz a mi megmentő királynőnk, aki az óceán túlpartjáról érkezett, hogy felszabadítsa a volári népet Elverah császárnő gyilkos uralkodása alól. Te pedig – vigyorgott Vaelinre – nagyszerű és nemes hadvezére. Gondold csak el, micsoda hadseregeket fogunk létrehozni, mennyi országot meghódítunk! És minden elfoglalt területen felkutatod az áldottakat. A vigyora semmivé lett, ahogy odalépett Vaelinhez, és a tettetett emberi vonások eltűntek a képéről. Csak a teremtmény puszta gonoszsága maradt, aki reszkető acsargással azt köpte: – És te feláldozod őket új istenednek! Talán évtizedekbe kerül majd, talán parancsomra fiakat is nemzel a bábkirálynődnek, akik folytatják nagyívű tervedet, de idővel a világ minden áldottját kiirtjuk, és én végre továbbléphetek! Közelebb jött, és suttogássá halkította a hangját. – A szürke kövekre alapoztuk nagyságunkat, amelyek az emlékezet és bölcsesség befogadói lettek, és képesek voltak a gondolatainkat nagy távolságokra továbbítani. Velük elérkezett a béke és szabadság kora, de aztán megtaláltuk a fekete követ is, és azt újabb áldásnak gondoltuk. Ó,
micsoda ajándékokkal szolgált! Az asszonyom gyógyító erőt kapott tőle, a fivére olyan képességet, amellyel átlátott a jövendő ködén. Csodálatos áldásokat kaptak, engem kivéve. Nekem ugyanis egy átkot tartogatott. Tudod-e, milyen harmóniában élni, egy olyan világban, melyet nem ront a mohóság, és mindeközben valódi hatalommal bírni? Azzal a hatalommal, amely egyetlen érintésre a szolgáddá tesz bárkit, amely gyilkosságra késztethet egy emberi lényt? Nem én kértem, én valami jobbat szerettem volna, valami többet. De a fekete kő csak egyszer áld meg, és csak egy érintést engedélyez. Ugyanis, ahogy a kibányászói is hamar rájöttek, ha egyszer érinted, megajándékoz, ha kétszer, elveszi a lelkedet. – Így hát évről évre, évtizedről évtizedre ellenálltam az áldásomnak. Városokat építettem, tanítottam, bölcsességemet szétszórtam a földön, és egyetlenegyszer sem használtam a képességemet. És mi lett a jutalmam? Egy asszony, aki feláldozta magát egy vad nép kedvéért, akik még a nevüket sem tudták leírni. És ez a világ, a gyatra vadak világa, akik a természet felett állónak gondolják magukat. Miféle hűséggel tartoztam ennek a világnak? Miért ne vehettem volna el, amit annyi ideig megtagadtam magamtól? – Már nem emlékszem a nevére, de ő volt az első, aki megérintette a fekete követ, az első áldott. Hatalmas erőt kapott tőle, de hozzám hasonlóan nem használta. Bár időről időre bemutatót tartott belőle, önként jelentkezőit órákig tartotta a szoborszerű merevség rabságában. Gondolhatnád, hogy ártatlan játék volt csupán. De én pontosan láttam, mi az: egy korlát, a kőtől kapott képességem ellentéte. – Idővel jó barátok lettünk. Ahogy az öregkor elfárasztotta, és az előtte álló megpróbáltatásokra gondolt, nem tellett sokba meggyőzni, hogy végső kalandra induljon, és másodszor is megérintse a követ, amely megannyi fájdalomtól megkíméli. Amely kiüríti a testét, miközben a vérében ott marad a képesség. – Persze nem tudhattam mindent. Nem tudtam, mit bocsátok szabadon. Ugyanis megérintettünk valamit, amikor hozzáértünk a fekete kőhöz. Megérintettünk valami e világon túlit. Egy másik helyet, ahol az általatok Sötétségnek nevezett valami uralkodik, a káosz birodalmát. Amikor rávettem ezt a nagyhatalmú lelket, hogy megfogja a követ, kilyukasztottam a két világot elválasztó fátylat, és ez a valami elszabadult a mi világunkban. Szétterjedt, mint egy járvány, és beleakaszkodott néhány lélekbe, beszivárogva a vérükbe, hogy aztán minden újabb nemzedékben
újabb és újabb egyedek születhessenek, akiknek csapdába ejti a lelkét. Mert mi hoztuk őket világra, lakhelyet adtunk nekik, és megalkottuk a lelküket. Megalkottuk a halál utáni életet, ők azok, akik ott tartanak engem az Innentúlban. A hatalmuk megtart, táplál, és leláncol abban az örökkévaló börtönben. Megpróbáltam ellenállni neki, de még ott is, azon az alaktalan, érzésektől mentes helyen, ahol csak a hideg járja át a valónkat, még ott is ellenállhatatlan erővel tört rám az éhség, és ha már nem marad több belőlük ezen a világon, nem marad semmi, ami megtarthasson, amikor végre levedlem magamról ezt a húsruhát! Hátralépett, és az idegen arcra visszatelepedett a korábbi nyájasság. – Őszintén megmondom, nem tudhattam biztosan, hogy a saját céljaimra ferdíthetlek-e. Néhány lélekből egyszerűen annyira hiányzik minden gonoszság, hogy nem alkalmasak eszközül. De aztán láttam, ahogy északon levágod annak az állatnak a fejét. Ne hidd, hogy hálátlan leszek! – Felemelte a kezét, és Vaelin homloka felé nyúlt. – Téged is istenné teszlek, ha szeretnéd. A kéz Vaelin bőrétől néhány ujjnyira megállt. A Szövetséges szeme elkerekedett döbbenetében, és rémülten nézte a csuklójára kulcsolódó ujjakat. – A mag növekedni fog – mondta Frentis.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Frentis
A Szövetséges szabad kezével Frentis öklére csapott, és arca bíbor árnyalatban játszott. Nyilván a képességét próbálta előhívni. Frentis elütötte a kezet, és hátralökte, majd térdre kényszerítette a tulajdonosát. – Örökre a foglyaim – acsarkodott rá a Szövetséges, és a megfagyott alakokra mutatott. – Amíg csak ezen a világon élek, ők az enyémek! Egyedül ennek a testnek a halála szabadítja meg őket! Frentis rá sem hederített, hanem várakozva pillantott az aréna északi végén álló, nyitott ajtóra. – Tehát ezért tudott Revek olyan sokáig a héjában maradni! – A Szövetséges rekedt kacajt hallatott. – Ha új héjat választ, azzal ismét kiteszi magát az érintésemnek. Ezért hát neked adta a vérét, hogy felszabadítson, ahogyan önmagát is felszabadította. – A derűje elpárolgott, és a szemében baljós fenyegetéssel Frentisre sziszegett. – Nem lett volna szabad felfedned ezt a kis titkodat, fiú! Így csak halálra ítélted azokat, akiket az akaratom korábban megbéklyózott. Talán évekbe telik, de azt hiszed, az idő akadályt állít elém? Az Innentúlban lehúzott évszázadok… Frentis halántékon vágta, elég erővel ahhoz, hogy elkábítsa, és kis híja volt, hogy el nem veszítette az eszméletét. – Elég riadtnak látszol ahhoz képest, hogy isten vagy! – Szerelmem! A nő a majom teteme mellett állt, tetőtől talpig véresen, de épen. A mellkasában tátongó tépések begyógyultak, és a bőr simának látszott. Idegen arccal, de a régi, ismerős pillantással nézett a férfira: a szemében önzetlen szeretet és leplezetlen szerelem ült.
– Elhoztad a gyógyítót? – kérdezte. Frentis ismét a kapu felé pillantott, és látta, hogy belép a lonak lány, mögötte pedig Lekran és a politájok. Vaelin meghagyta Kiralnak, hogy várjon, amíg az éneke jelzi a veszély elmúltát. Pók a politájok élén lépkedett, és a Szövetségesre vetette a pillantását. – Látom, elhoztad – bólintott a nő. – Most már mindegy is. A testvéred, úgy látszik, alkalmasabb héjat talált. Frentis visszafordult feléje. A nő eközben felvette a rövid kardot a homokból, és céltudatos léptekkel a királynő felé indult. – Ne! – állta el az útját Frentis. A nő megtorpant, és bosszankodva felsóhajtott. – De hát ez a szuka elszakított téged tőlem! – magyarázta a türelmetlen tanító hangján. – Ki kell egyenlíteni a számlát. – Igen – emelte fel Frentis a saját kardját. – Így van. – Hát nem érted? – támadt neki a nő hirtelen haragra gerjedve, a Szövetséges felé mutogatva. – Most végre megtört. Iszom belőle, és elveszem a képességeit. A világ a miénk lesz! – És mihez kezdesz vele? Ma végigküzdöttem magamat a borzalmak városán. Te tetted ezt! Ne is álmodj arról, hogy hagyom ugyanezt művelni a világgal! – De hisz szeretsz! – Frentis látta, milyen gyönyörű a szeme: két áttetsző, mélybarna tó csillámlott a sápadt arcban; két gonoszságtól mentes, ámde teljességgel eszelős tükör. – Beteg vagy – mondta neki a férfi. – És én elhoztam a gyógyítót… A nő dühödten felkiáltott, megkísérelt ellépni mellette, és kardjával a királynő védtelen háta felé lendült. Frentis a saját vasával félreütötte a pengét, aztán megragadta a nő csuklóját, hogy lefegyverezze. Amaz viszont túl gyorsnak bizonyult, és belenyesett a vállába. – Te betegségről beszélsz – köpött ki a császárnő –, de hát beteg világban élünk! Gyászolod azokat, akiket ma megölettem. Engem gyászoltál valaha? Évtizedek óta gyilkolok, hogy felépítsem ezt a mocsokból és mohóságból álló birodalmat. Egyedül nekem volt jogom, hogy leromboljam! Frentis karja elzsibbadt, és meleg vér folyt le a hátán. – Kérlek! – könyörgött a nőnek. – Ha a testet képes meggyógyítani, talán az elmét is meg tudja. A nő egy pillanatra megállt, és zavarodottan ráncolta a homlokát.
– Aznap éjszaka, amikor megöltem az apámat, nem félt. Csúfondárosan mosolygott, és megvetően leköpött. Azt mondta: „Akkor kellett volna innom a véredből, amikor a ribanc anyádét megittam!” Ezt vajon meg tudja gyógyítani a te gyógyítód? – Azt nem tudhatom – nyúlt feléje Frentis. Elhidegülő karja remegni kezdett. – De mi ketten bizonyosan meg tudjuk… A nyílvessző a melle közepén találta el a nőt, és az elsőt két másik követte. A császárnő imbolygott, és zavara lassan leesett az arcáról, ahogy lenézett a nyíltollakra. Vonásait átrendezte a józanság, mintha megértett volna valamit. A lonak Frentis mellé lépett, aztán kihúzott íjhúrral újabb nyilat repített a nő nyakába. A zsarnok a homokba rogyott. Frentis csak nézte, ahogy a vadászlány közelebb lép, keményen belerúg a holttestbe, és összehúzott szemmel az élet legapróbb jeleit kutatja. A vörös testvérre emelte a tekintetét, és értetlenül állt a férfi arcán látott érzelmek előtt. – Az ének egyértelműen erre utasított – magyarázkodott. Frentis halk nyögést hallott a háta mögött, és megfordult. Pók gyengéden megfogta a homokban fekvő férfit, és segített neki felülni. A politájok körbeállták őket, és a lándzsájukat a Szövetségesre szegezték. – Nagy betegség kínoz téged – kezdte Pók. – Hadd segítsek! A Szövetséges éppen akkor tért eszméletére, amikor a gyógyító szorosan megölelte. Esetlenül küszködött egy darabig az izmos karok között, de aztán hátravetette a fejét, és sikoly tört fel a torkából.
ÖTÖDIK RÉSZ Akiről kiderül, hogy azt a valótlanságot terjeszti, miszerint az emberi élet meghosszabbítható az áldottak vérének ivásával azt azonnal le kell tartóztatni és a királynő törvénye szerint el kell ítélni. Eme hazugságot tartalmazó minden írást azonnal el kell kobozni, és meg kell semmisíteni. – A KIRÁLYNŐ TIZEDIK RENDELETE KIRÁLYI TÖRVÉNYBE IKTATTA ŐKEGYESSÉGE AZ Ő URALKODÁSÁNAK HATODIK ÉVÉBEN
VERNIERS ELBESZÉLÉSE
Tömpe ujjai ellenére Raulennek olyan szép, folyékony írása volt, mint bármely írnoknak. A hangja is hasonlóképpen kiműveltnek számított, és botlás nélkül, egyenletesen olvasta fel előzőleg lediktált szavaimat. – …így esett tehát, hogy Lyrna Al Nieren királynő újra szeretett szülőföldje partjára léphetett – olvasta. – És szörnyű volt az ő bosszúja. – Nagyon jó, Raulen – mondtam neki. – Azt hiszem, mára elég. – Köszönöm, uram. – Segédem felkelt a székből, és a cellaajtóhoz lépett. – Akkor holnap újra eljövök. – Holnap kezdetét veszi a perem – emlékeztettem. – Valóban – sóhajtotta, aztán az ajtónál megállva magára erőltetett egy mosolyt. – Biztos vagyok benne, hogy befejezheted a nagy művet, amikor majd ártatlanságod bizonyítást nyer. – Kétségkívül így lesz – viszonoztam a mosolyát, és hálásnak éreztem magam a hazugságért. – Még a fogláraitok is tudósok –, jegyezte meg Fornella, amikor a vaskos ajtó bezárult a férfi mögött, és kettesben maradtunk. A nő keskeny priccsén ült, pergamenkötegek között. Nem sok mindennel tudta magát lekötni közös rabságunk hosszú hónapjaiban, így nekilátott volári nyelvre fordítani a kéziratomat, bár jól tudta, hogy minden bizonnyal ő sem tudja befejezni, amit elkezdett. Szemem végigsiklott csaknem teljesen fehér haján, amelyet szoros kontyba kötve hordott. Az elmúlt hetekben sápadt piros foltok ültek ki a fejbőrére és kézfejére, és a szeme körül elmélyültek a szarkalábak, de ő panasz nélkül tűrte mindezt. A számtalan üzenet dacára, amelyeket Raulenen keresztül eljuttattam az összes általam ismert birodalmi hivatalnoknak, Fornellát egyszer sem eresztették ki a cellából, hogy átadhassa a figyelmeztetését. Utazásunk csúf kudarcot vallott, és olybá tűnt, a birodalom megmenekülése most csakis Lyrna királynő bosszúálló tervén áll vagy bukik. Tudtam jól, hogy hiú remény volna ilyesmiben bízni:
a királynő csavaros esze és Al Sorna katonai képességei ellenére a Volári Birodalom legyőzhetetlen óriás volt. Birodalom kell ahhoz, hogy egy másik birodalmat térdre kényszerítsen – vontam le a következtetést, és pergamenért nyúltam, hogy lejegyezzem a velős mondást. – Remélem, olyasmit körmölsz, ami segíti a védelmedet – szólt hozzám Fornella, miközben felpillantott a saját munkájából. – Az igazságon kívül nem véd más. És most még azzal sem sokra megyek. Emeren császárnő, bölcsességében és jóindulatában, nem kevesebb mint hat tudós tanácsnokot küldött, hogy a segédletemre legyenek a tárgyaláson. Az egytől egyig kikezdhetetlen hírnevű jogtudósok arcán tisztán láttam: még csak nem is reménykednek benne, hogy felmentést kapok. Udvariasan végighallgattam, aztán elbocsátottam őket szolgálatukból, mondván, hogy a magam nevében védekezem. Ettől láthatóan megkönnyebbültek. – A lány hazudott – folytatta Fornella. – Még a vak is láthatja. – És ha vakok törvénykeznének felettem, talán volna esélyem. Ámde egyetlen bíró ítél majd, és ő korántsem vak. Azonban még a császárnő sem tagadhatja meg tőlem, hogy az ítélethozatal után elmondjam, amit el kell mondanom. Csak abban reménykedhetem, hogy lesz fül, aki meghallja a figyelmeztetést. ♦ ♦ ♦ Továbbra is nyugodt maradtam, bár nyugalmamat, megvallom, máig nem értem. Mindenesetre aznap éjszaka elkerült az álom. Az estét a kéziratom rendezgetésével töltöttem, és az utolsó fejezetek összeállítására vonatkozó jegyzeteket írtam Raulennek. Ráállt, hogy másolatot visz néhány tudósnak, akiket korábbi életemben ismertem, jóllehet arra gyanakodtam, amelyikük nem égeti el azonnal a lapokat, a saját műveként fogja beállítani azokat. Egy másik példányt a varinvári Harlick testvérnek küldtem, aki által a munkám talán végre otthonra találhatott a Nagykönyvtárban, amelyet a testvér újjáépíteni remélt. Ahogy az ágyam feletti apró, rácsos ablak elsötétült, lúdtollat ragadtam, és a következő szavakat kapartam egy üres pergamenre: Az Egységes Királyság története. Kissé elszomorodtam, hogy a betűim nem olyan kecsesek, mint Raulené, miközben a szépen elrendezett halom tetejére helyeztem a lapot. Hátradőltem a priccsemen, és álomra hajtottam a fejemet, miközben
tudtam, hogy az álom úgyis elkerül. Eszembe jutott egyvalami, amit tudósként igencsak bántam. Sohasem sikerült meghallgatnom Al Sorna teljes beszámolóját. Valamikor éjfél után, félálomban halk reccsenést hallottam. Felkeltem, és vaksin pislogtam a félhomályban. A szívem csaknem megállt ijedtemben, amikor azt láttam, hogy a cellaajtóm lassan kitárul. Mégsem vár a tárgyalásig! – következtettem, és mindvégig jelenlévő nyugalmam egy csapásra elszállt. Kétségbeesetten valami fegyver után néztem, de Raulen túl kötelességtudó börtönőr volt ahhoz, hogy az írásomat segítő, kis fából faragott gyertyatartón kívül bármilyen eszközt hagyjon a cellámban. Hevrenre számítottam, vagy még inkább egy névtelen birodalmi szolgára, aki meggyőzően úgy alakítja majd a merényletet, hogy az öngyilkosságnak tűnjön. Ehelyett a kitáruló ajtó mögött egy fekete ruhába bújt, karcsú alakot pillantottam meg. Tágra nyitott szemében rémület ült, miközben kétségbeesett sietséggel integetett. Jervia! Egy pillanatra csak néztem megkövülten a lányt, miközben ő kezével tovább hívogatott. Mozdulatai egyre vadabbak lettek, mire végre levetettem magam az ágyról, gyorsan felöltöztem, és Fornellához léptem. Az elmúlt hetekben sokkal mélyebben aludt, mint én, vagy a felgyorsult öregedés, vagy tiszta lelkiismerete eredményeképpen. Akárhogy is, csak sokadik próbálkozásomra sikerült felébreszteni, és még tovább kellett győzködnöm, hogy keljen ki az ágyból. – Mit keres ez itt? – suttogta a nő, és összeráncolódó homlokkal nézett a folyosón toporgó Jerviára. – Nem tudom – feleltem, és a priccsemhez lépve felhúztam a lábbelimet –, de az ajtó nyitva áll, és én ki szándékozom menni rajta. Amikor odamentem az ajtóhoz, a lány a számra tapasztotta a kezét, hogy elejét vegye elsuttogott kérdéseimnek, aztán elindult, és jelzett, hogy kövessem. Hátrapillantottam Fornellára, aki felöltözött, de gyanakvása nem múlt el. – Nem hiszem, hogy tudok futni – mormolta mellém lépve, és megfogta a kezemet. Végigvezettem a folyosón, el a többi cella mellett, amelyek mind üresen álltak. Jervia az elreteszelt kapunál várt bennünket. Élesen lefékeztem, amikor megpillantottam Raulent, aki nyitva tartotta a kaput. – Semmi baj! – súgta Jervia. – Nem lát bennünket.
Közelebb mentem a foglárhoz, és végignéztem az arcán. A szemét valami láthatatlanra szegezte, nem rám, és kedves mosoly ült az ajkán, mintha valami régóta dédelgetett látványban gyönyörködne. – Ez a te műved – jöttem rá, ahogy Raulen mellett elcsusszanva a lányhoz mentem. Jervia idegesen elmosolyodott. – A lánya meghalt Marbellisnél. Én csak visszaadtam neki. Áldott – döbbentem rá, és a börtönőrre tekintve újból megcsodáltam Raulent kötelességtudásáért. – Reménységünk Gyilkosa annyi éven át volt a foglya, mégsem állt bosszút rajta. – A káprázat nem tart sokáig – húzkodta meg Jervia a ruhám ujját. Végigvezetett Raulen szűkös lakhelyén, aztán a palota díszesnek egyáltalán nem mondható, északi szárnyába vitt, egy sor raktáron és kvártélyon keresztül, ahol a császári szolgák serege aludt. Utunk során csak két őrrel találkoztunk, és mindkettő ugyanazt a révedő arckifejezést hordozta, mint Raulen. Jervia megtörölte az arcát az ingujjában, és láttam, hogy a bőre vérrel maszatos. Azon tűnődtem, mennyi fájdalmat kell kiállnia, hogy végrehajtsa a szöktetést. Lopva, görnyedten futottunk végig az udvaron, bár az északi kapunál álló őrök nem adták jelét, hogy észrevettek volna bennünket. – Sietnünk kell! – sürgetett Jervia, és az úton túl elterülő, füves mezők felé indult. – A látomások hamarosan elmúlnak. – Az út… – kezdtem, de ő megrázta a fejét. – Túl jól őrzik, uram. Kötél lóg a sziklaszirtről, és egy hajó vár bennünket a folyón. – Nem… – zihálta Fornella, és megállt. Vonásai összeestek a gyér holdfényben. – Nem tudok. – Már nincs messze. – Hagyj itt! – nyögte, és kétrét görnyedve térdre esett. Háta zaklatottan hullámzott, ahogy nagy kortyokban szedte a levegőt. – Uram! – kérlelt Jervia. Lehajoltam, és átkaroltam Fornella vállát, majd tanácstalanul néztem az arcára. A szeme figyelmeztetőn villant, és nem látszott bennük fáradtság. – Ő az – suttogta. – A Hírvivő. Megismerem a bűzét. Felegyenesedtem, és Jervia szemébe néztem. Csak egy ijedt fiatal nőt láttam, aki bátor tettet hajt végre. – Egy pillanat – kértem. – Napról napra öregebb.
Jervia vonakodva bólintott, és a szeme nyugtalanul cikázott, azt kémlelve, nem vettek-e üldözőbe minket. – Mondd – folytattam –, miféle fenyegetéssel kényszerítette ki a császárnő a vallomásodat? A nő arca fájdalmas fintorba rándult. – Árulás vádjával tartóztatta le az apámat. Akkor történt az egész, amikor hírt kaptunk az Egységes Királyságban történtekről. – Tudta, hogy hamarosan visszatérek a birodalomba, és előkészítette a csapdát. – Gondolom. – És az a nevetséges történet a kardról? – Velsus nagyúr találta ki, a császárnő kérésére. Nem volt más választásom, uram. – Hogyne. – Még egyszer megszorítottam Fornella vállát, és felálltam, de továbbra is távolságot tartottam a megmentőnktől. – Csaknem húsz éve ismerem Velsus nagyurat – mondtam. – Pökhendi, öntelt, ítélkező és erőszakos fickó. De sohasem hazudott még, mert szerintem gyér képzelőereje nem alkalmas a csalárdságra. A lány nem felelt, de láttam, hogy összehúzza a szemét, és egyik kezét a ruhája fodrai közé rejti. – Nagyon jól játszottad a szerepedet – folytattam, miközben tovább távolodtam Fornellától, és Jervia felém fordulva követte minden lépésemet. Alkarján megfeszült az izom, ahogy a kezébe szorított valamit. – Vonakodó voltál, és bűnbánó, hogy elnyerd a bizalmamat, amikor majd kinyitod a cellaajtómat. Mikor történt? Amikor a vöröskéz elragadott? A fiatal nő szeme Fornellára villant, aki ősz fejét előrehajtva fájdalmasan felnyögött, aztán visszafordult felém, de most egy másik arcát mutatta. Mintha valami bűvésztrükkel ábrázatot váltott volna, és az édes, ámde merész szűz arcát valami vénebbre cserélte, amelynek gonoszságáról ékesen árulkodtak a durva ráncok, és az ajkak gúnyos csavarodása. – Amikor legutoljára találkoztunk, nem voltál ilyen bátor – mondta a teremtmény, valami élesebb és ismerős hangzássá formálva Jervia szépen kerekített hangzóit. – Bátor? – halkan felkacagtam. – Rájöttem, hogy a bátorság ugyanolyan illúzió, mint minden más az életben. Végül mindnyájunknak meg kell tennie, amit a sorsunk rendel. – Milyen bölcs! És igaz is. Mert a te sorsod azt tartogatja, hogy ma
éjszaka szépen lesétálsz egy szirtről, miután valami északi cimboráidtól tanult, aljas varázslattal megszöktél a celládból. Talán bűntudatból teszed, vagy végső elkeseredésedben. Mert nem akarod megadni a császárnőnek a vigaszdíjat, hogy megbüntessen szörnyű bűneidért. A történelemtudósok biztosan évekig vitáznak majd a kérdésen. – Soha nem unod meg? Annyi évet töltöttél már gyilkolással és kegyetlenkedéssel! Nem akarsz valami más lenni, mint egy szörnyeteg rabszolgája? – Rabszolgája? – A lény ajkainak ferde íve szétvált, és nevetés szakadt ki a résen. – Nem vetett ő engem rabszolgaságba. A szolgálatában töltött évek sohasem büntetésként teltek. Minden egyes élet, amelynek véget vetettem, a zűrzavar minden egyes elszórt magja volt az én jutalmam, mert ez a világ megérdemli a pusztítást, amit véghezviszek benne. Amikor téged is elér majd jól megérdemelt halálod, a császárnő végre észak felé fordítja a figyelmét, ahol az Egységes Királyság védtelenül áll, mivel királynője őrült vérbosszúját kergeti az óceán túlpartján. Mit gondoltál, mire készülődik a flottával? – Gondolom, erre is a te hazugságaid tüzelték fel. – Sok bölcsességet talál a szavamban, és idővel a kölke is így lesz vele. Már csaknem meggyőztem, hogy a nép köréből utódot választani elavult, ostoba szokás. Hiszen ki más uralkodhatna jobban, mint azoknak gyermeke, akik érezték a hatalom súlyát? Ráadásul egy császárnő és a Reménység közös sarja. Önkéntelenül tettem felé egy lépést, és haragosan ökölbe szorítottam a kezemet. – Az a fiú nem a tiéd! A teremtmény kikapta a kezét a ruhájából, és a kés megcsillant a holdfényben. Fenyegető testhelyzetet vett fel, amivel megállásra kényszerített. – Az a fiú végleg leszámol az Egységes Királysággal, azután elfoglalja a Volári Birodalmat – hörögte. – A gyermekei hatalmas flottát építenek, amely elviszi az alpiri civilizációt a világ minden sarkába. Hát nem örülsz ennek hallatán, uram? A szeretődnek annyira tetszett az ötlet! Léptem egyet előre, és ő felém vetődött. A pengével éppen csak annyit suhintott, hogy visszakényszerítsen. – Hazudsz! – őrjöngtem. A lény felnevetett, éles, örömteli kacajjal.
– Micsoda eszes fickó volt! Sokat olvasott, és lenyűgözték a különleges képességű emberek által kínált lehetőségek. Nem mi rontottuk meg, Verniers. Nem csábítottuk el. Ő keresett fel minket, de persze, mint mindig, Al Sorna pengéjének itt is sikerült keresztülhúzni a számításainkat. Minden észérvnek ellentmondva, a késre ügyet sem vetve rávetettem magamat. A Hírvivő sebesen lépve félreugrott, akár egy ruganyos táncos. – Ha nem hiszel nekem – mondta a lány szájával, miközben a pörgésből lefékezett, és a sziklaszirt felé mutatott –, miért nem kérdezed meg magad? Már azon voltam, hogy ismét nekiugrok, de megtorpantam, mert a hegyfokon túl valami felcsillant a sötétségben, és vakító fényben lobbant fel, majd ismerős alakot öltött. Földbe gyökerezett a lábam, és végigfuttattam a szememet az arcán, miközben minden gondolat elszállt az elmémből, egyet kivéve: – Seliesen. Ott állt, a jól ismert mosollyal az arcán, abban az egyszerű öltözékben, amelyet szívesen viselt, amikor magára maradt, és amelyben utoljára láttam. Hazugság volna azt állítanom, hogy nem gondoltam arra: káprázatot látok, és a maradék eszemet is elvette a Hírvivő lopott képességének alattomos célzatossága. De bizony, tudtam én, hogy látomással van dolgom, hogy a halálomba rohanok, miközben a hegyfok felé futottam, a szeretett férfi nevét szólongatva. Ámde egyszerűen nem érdekelt. A sziklaszirt peremétől egy lépésre a látomás hirtelen megremegett, akár gyertyaláng a szélben, aztán semmivé lett. Bánatomban és keserűségemben felordítottam, és térdre rogyva belebömböltem a közömbös éjszakába. Csak a fűben járó szellő lágy sziszegése válaszolt. Éles, fuldokló hangra lettem figyelmes, és megfordultam. Fornella éppen akkor rántotta ki a kését Jervia nyakából. A sebből vékony vérsugár tört ki, miközben a nő megtartotta az áldozatát. – El kellett volna venned a foglár kését! – mormolta neki, aztán fintorogva félrelökte a testet. Ezúttal nem színlelt kimerültséggel esett térdre, és erőltetett mosolya kínnal telt meg. – Tartoztam neked egy élettel, nem igaz, uram? Odaléptem a testhez, és az undoromat leküzdve felrángattam, Fornella felé fordítva a még mindig lüktető vérkutat. – Igyál! – szólítottam fel.
A nő egy pillanatra tompa érdeklődéssel figyelte a buzogó vért, aztán elfordította a tekintetét. – Nem. – Új életet nyersz… – Már így is új életet nyertem. Kérlek, vidd azt a szemem elől! Hagytam, hadd csússzon ki a holttest a kezem közül, és odamentem a nőhöz. Éppen akkor kaptam el, amikor készült eldőlni. Nekem hanyatlott, és lassú, kis lélegzetekkel vette a levegőt. – Hamarosan megvirrad – suttogta. Csak valami halvány csillámlást láttam a látóhatáron, hiszen a hajnal fényére még órákat kellett várni, de mindenesetre közel szorítottam magamhoz, és a fülébe suttogtam: – Igen. Csizmatalpak tapodtak a füvön, a hang alapján ítélve egy teljes osztag, de nem fordultam meg. Jókora, katonás férfi állapodott meg mellettem. – Ezek szerint – kezdtem – a császárnő egy percig sem hitt neki? Hevren egy darabig hallgatott, mielőtt válaszolt volna, és a hangjában kényelmetlen igazság feszült. – Látni akarta, mi történik. – Nos, remélem, ez kielégíti a kíváncsiságát. – Reggel kihirdetjük az ártatlanságodat. Most azonban magához hívat. – Később – szorítottam magamhoz Fornella testét, és éreztem a szívének gyenge, egyre halkuló verését, miközben ősz haja az arcomat cirógatta. – A barátommal maradunk még egy darabig, és megnézzük a napfelkeltét.
ELSŐ FEJEZET
Vaelin
Amikor Reva levezette őket az aréna gyomrába, a Szövetséges már teljesen ember volt: a halálát váró, egyszerű férfi. Az egyik percben könyörgött, a másikban alkudozott, és időnként fellángoló, esztelen haragjában egy-egy pillanatra ellenük szegült. – Azt hiszitek, hogy igazságot szolgáltattok? Ez csupán bosszú… Fogalmatok sincs, mennyit kellett szenvednem! Sok mindent tudok, nagy a bölcsességem, olyan bölcsesség, amelyért minden királynő hálás volna… Hát nem tudjátok, mi vagyok? Hogy miket műveltem? Légypiszok vagytok a dicsőségemhez képest! Amikor meglátta a néma gránittársai között várakozó, fekete követ, amelynek peremét sárgára festette Reva reszkető fáklyafénye, elhallgatott. – Azt… – elhaló hangon, reszketve préselte ki magából a szavakat – … azt hiszitek, ezzel elpusztíthattok? Csak… csak még több hatalmat adtok! – De látszott, hogy hazudik, mert Frentis markában vergődve visszarettent a kőtől. Lyrna végighordozta a tekintetét a szobrokon, majd közibük lépett, és bagolyszerű nézéssel vizslatta a fekete követ, amitől Vaelinben kellemetlen emlékek ébredtek Janus királyról. – Tehát ezt az Északi Végeken bányászták? – kérdezte a királynő a várúrtól. – Igen, fenség. Évezredekkel ezelőtt. – Ezek szerint akár több is lehet belőle? – A látó nem említett ilyesmit, azonban azt egyértelművé tette, hogy legjobb lett volna a föld mélyén hagyni. A királynő alig láthatóan biccentett, és a pillantása végigvándorolt a
szobrokon, majd megállapodott a szakállas férfin. – Ez tényleg ő? – kérdezte gyanakvón a Szövetségesre pillantva, aki nekifogott nyüszíteni. – Igen, fenség. – Milyen nagyot bukhatunk – tűnődött halkan Lyrna, és a szeme visszatért a szakállas arc nemes vonásaira –, ha átadjuk magunkat a gonoszságnak! – A kőhöz fordult, és intett Frentisnek, hogy hozza a foglyot. Az vergődött, sikoltozott, viaskodott. Összeesett, és tíz körömmel kaparta a kőpadlót. Vaelinnek kellett segítenie a kőhöz vonszolni, ahol a végkimerülésig rángatózott, aztán végül csak csüggött a karjukban, és lehajtott fejjel, szánalomra méltó hüppögéssel sírt. – Csak… – motyogta elakadó lélegzettel –, csak öljetek meg… Minden képességem oda, az Innentúl már nem tart meg többé. – Ahhoz végeznünk kellene a testtel, amelyet elloptál – felelte Vaelin. – És én ígéretet tettem a tulajdonosának. – Ostoba vagy! – vetette fel a fejét a Szövetséges, és köpet repült a szájából, ahogy a várúr felé lódult. – Nem tudod, mi ez a valami! – Kapu egy másik helyre, ahol gondolom, majd jobban otthon érzed magad. – Hát nem érted? – A szeme elkerekedett, ahogy pislogás nélkül, dermedt rémületben bámulta a kő felületét, és a hangja rekedt suttogássá halkult. – Amikor megérintettem, amikor megáldott, átnéztem abba a világba… és valami visszabámult. Valami végtelen, valami éhes. Vaelin a Szövetséges verejtéktől ázó arcára pillantott, és látta, hogy igazat mond. Már azon volt, hogy nekiáll a kőről kérdezősködni, de Lyrna megragadta a Szövetséges csuklóját. – Akkor etessük meg! – mondta, azzal a kőhöz csapta a férfi kezét. Nem hallatszott hang, nem derengett fel ragyogás a kő fénytelen mélyéről, még a dohszagú teremben sem változott semmi. A Szövetséges mély levegőt vett, aztán megdermedt, és a fény kihunyt a szemében. A vonásai elrenyhültek, és minden élet kiveszett belőlük. Egy pillanatig még ott tartották, és Lyrna a valaha Erlinhez tartozó, mostanra üres ábrázatot kémlelte. A várúr elengedte a foglyot, és hátralépett, mire Frentis és Lyrna követte a példáját. A néma, mozdulatlan férfi keze ernyedten csusszant a combja mellé. – Nos – bökte meg csizmaorrával a követ Reva –, ezzel mihez
kezdjünk? ♦ ♦ ♦ – A hegyi nép ezúttal nem lesz olyan barátságos. – Inkább őket választom, mint a nagy vizet. – Alturk takarót dobott a lova hátára, és rátette a nyeregtáskákat. Észrevehetően sántított, amelyet némileg enyhített a Kehlan testvértől a sebére kapott balzsam. Ezt az egyetlen ajándékot fogadta el a Merim Hertől. – Aztán meg ez is velünk tart, majd ő beszél helyettünk – intett a fejével Lerkan felé, aki néhány lépéssel odább éppen Frentistől búcsúzkodott. Az egykori kuritáj kisebb felhördülést okozott, amikor egy nappal azelőtt bemutatták a királynőnek. Ahelyett, hogy meghajolt volna előtte, szertartásosan szerelmet vallott, és hivatalos házassági ajánlatot tett neki. Lyrna türelmesen hallgatta győzelmei hosszas felsorolását, meg bocsánatkérését, amiért nem hozta magával ellenségei fejét bizonyítékul. A harcos magabiztosan azt ígérte, hogy ha a királynő rááll a kézfogóra, öt éven belül szívesen végez a kellő számú ellenséggel, vagy az életével felel, amennyiben kudarcot vallana. – Csak ezerrel? – kérdezte Lyrna megtörve a bejelentését követő csendet. – Legyen inkább háromezer, és ígérem, hogy megfontolom. Addig is, kapitányi rangot kapsz a katonaságomban, és a néped nagykövetévé teszlek. Térj meg a hegyekbe, és vidd meg az üzenetemet: a rabszolgatartás napjainak vége, és szép árat adunk a fémekért, amelyeket el akarnak adni nekünk. – Tényleg újra átkelsz a jégen? – tudakolta Alturktól a várúr. – A sámán szerint a nyári hónapokban nem olyan megerőltető. És különben is: jó történet lesz belőle. – Meghúzott egy szíjat a lova kantárján, és elhallgatott. – Jó asszony volt – mondta aztán. – Büszkén mesélem majd a történetét, és gondoskodom róla, hogy az őt megillető helyet kapja a Mahlessa könyvtárában. Mert lonak volt, és a lonak gondoskodik a saját fajtájáról, akármilyen nevet is viselt. Vaelin hátrább lépett, ahogy a tahlessa felmászott a lovára, és megragadta a harci bunkóját. – Köszönöm. Alturk letekintett rá, és a szeme furán csillogott a bozontos szemöldök
alatt. – Egy napon… – kezdte. – A lonak elsöpri a Merim Hert, és a tengerbe kergeti őket – fejezte be Vaelin. – Tudom. – Nem – rázta meg a fejét a tahlessa. – Egy napon a lonak a semmibe vész, szétszóródik, eltűnik a háborúban, vagy a vére feloldódik a Merim Her vérében, mígnem a történeteink elfelejtődnek. Így lesz a seordah-val és az eorhillal, a jég népével és a hegyi emberekkel. Most már tisztán látom. A Mahlessa megpróbált megvédeni minket a végzetünktől, és olyanok lettünk, mint a hegyoldalon kapaszkodó kövek. De a hegyek mindig rázkódnak, és a kövek végül lehullnak. Vaelin nézte, ahogy ellovagol, a sentár pedig szorosan követte, és rátértek az északi útra. – Gyere velünk! – Vaelin megfordult. Bölcs Medve ült ott Vaskarom hátán, csontbunkójával a kezében. – Ez rossz hely, bűzös és forró, túl messze zöld tűztől. – Hamarosan találkozunk a Tükör-szorosnál – ígérte a várúr, de a sámán csak mosolygott, és kattogott valamit érthetetlen nyelvén, mire a roppant medve lomhán megindult az út felé. Ekkor Mishara jött oda, és az orrát belefúrta a férfi tenyerébe. Kiral is ott állt a közelben, Astorek pedig a farkasai körében várakozott. A lány nem tárta ölelésre a karját, még csak el sem mosolyodott. A sebhelye szinte alig látszott az éles napfényben. Davoka is ott álldogált mellette, lehajtott fejjel és összefűzött karral. Búcsúzkodása a húgával hosszasra sikerült, és nem nélkülözött minden neheztelést. – A dalom sokféle dolgot mesél, amikor rád nézek – szólt végül Kiral. – Olyan sok különböző dallamot hallok, hogy az ének talán nem is tudja, milyen úton indulsz tovább. Néhány ösvény fényes, mások sötétek. Amikor először találkoztunk, nem ilyen dallammal énekelt. Mishara még egyszer megnyalta Vaelin kezét, aztán Vaskarom után sietett, és a medve ingerült morgást hallatott, amikor a macska játékosan megcsípte a farát. – Amikor újra találkozunk, remélem, tisztábban látok majd – vallotta be Vaelin, és Astorekre nézett, aki vidáman intett neki. A farkasai kórusban felvonítottak. – Örülök, hogy az éneked elvezetett a boldogsághoz. – Jó lesz újra vadászni – felelte a lány, aztán elhallgatva egy utolsó
pillantást vetett Davokára, majd felmászott a lovára. A várúr nézte, ahogy a menet által felvert por elül az északi úton, de a farkasok még sokáig hallatszottak. ♦ ♦ ♦ – Megígértem, hogy visszatérek – dobta a hátára a batyuját Frentis. – Bár az igaz, hogy olyasvalakinek ígértem meg, aki már halott. Arlyn aspektus meg utasított, hogy alapítsak missziós házat az Ötödik Renddel közösen. Még mindig foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá – gondolta Vaelin, miközben követte Frentist a mólón. – Minden megszerzett tudás ellenére a Hit tovább él, és tovább növekszik. – Mellesleg – tette hozzá Frentis –, úgy érzem, a királynő jobban örül majd, ha én eltűnök. Ebben nem tudott vitába szállni a barátjával. Lyrna továbbra is fagyosan viselkedett a testvére jelenlétében. Látszott rajta, hogy nem tudja megemészteni Frentis utolsó, a császárnőhöz intézett szavait. Viszont a Nagy Felszabadításként emlegetett folyamatban játszott szerepe miatt a férfi rangja legendahősi magasságokba hágott a felszabadított népesség körében, a korábbi rabszolgák mindenütt hajbókoltak előtte, amerre csak ment, és olyan is akadt, aki lázasan hálálkodva, ajándékokkal futott elébe. De nem csak a rabszolgák hódoltak neki: a szabad polgárságból is sokan tanúi voltak annak, amikor az ariszájokkal harcolt, hogy az ártatlan lakosok életét mentse. – Ugye tudod, hogy a Végeken mindig biztos helyed lesz? Amennyiben belefáradnál a Rendbe. – Az a nap sohasem érkezik el – felelte Frentis. – Azt hiszem, ezt te is jól tudod. – Megállt a hajópalló előtt, és feltekintett a hajókorlát mentén felsorakozott, várakozó arcokra. Illián nővér némileg komor ábrázattal bámult Vaelinre, a szőrös seregkapitány éppen disznó viccet mesélt a korábbi rabszolgának, és az őrült Rensial mester mankóján egyensúlyozva, összevont szemöldökkel tekintett a várúrra, mintha a nevét keresgélné az elméjében. Frentisnek most már saját rendje van – jött rá Vaelin, és megnyugvással keveredő irigység nyilallt a szívébe. – Kiral szerint megpróbáltad megmenteni a császárnő életét – mondta neki Vaelin.
– Egyszer kettesben végigmészároltunk egy birodalmat, és megöltünk egy királyt – felelte Frentis. – Én mégis bocsánatot nyertem, ő miért nem? – Valódi szörnyeteg volt. Hollun testvér úgy becsüli, közel félmillió ember vére szárad a lelkén. – Az volt, amivé tették. – A vörös testvérnek is nevezett férfi keze az ingéhez csusszant, és a sebeket kereste, amelyeket már nem talált ott. – Ahogyan én is. A szívem mélyén biztosan tudom, hogy… megjavulhatott volna. Szűk mosolyt villantott a barátjára, és összeölelkeztek. – Add át üdvözletemet a húgodnak! – bökte ki végül Frentis, aztán kibontakozott az ölelésből, és fellépett a hajópallóra, de újra megtorpant. – Továbbra is álmodom, testvér. Nem minden éjjel, de gyakran, ő eljön hozzám, és most már könnyebb elviselnem. Újra elmosolyodott, és felszállt a hajóra. A hitebek utolsó képviselője izgatottan ugrált rá, és megnyalta az arcát, amikor a harcos fellépett a fedélzetre, és eltűnt szem elől. ♦ ♦ ♦ A királynő Arklev tanácstag házában állította fel az udvartartását, egy kiterjedt birtokkal körülvett, jókora villában, amelynek magas fala és tágas tanácsterme éppen megfelelt a céljainak. Az udvarház számos szobájában hivatalnokok serege munkálkodott, hogy feldolgozza a királyságba olvasztott birodalom által kitermelt bőséges levelezést. Sokféle és változatos ügyekkel kellett foglalkozniuk, a déli tartományokban dúló éhínségtől a keleti szakadárok követeléseiig, ahol maradt még némi volári haderő, főként a tartományi kormányzó gyakorlatias hozzáállásának köszönhetően, aki seregeivel elhúzódó katonai manővereket végezve minduntalan kikerülte a halálos ítéletét hozó birodalmi küldöncöket. A város elfoglalása utáni napokban a királynő folyamatos kérvényözönnel nézett szembe. Először csak tucatjával, aztán már százával érkeztek a petíciók. Különböző lázadó csoportok keresték hivatalos elismerését, a csendesebb városok küldöttei kérték a védelmét a kevésbé békés szomszédoktól, és legfőképpen kereskedők ajánlottak neki kivételes árengedményeket.
Lieza úrhölgy a terem ajtajában fogadta Vaelint. A lányt kimentették az arénából, és a királynő maga mellé vette, leginkább írástudásának köszönhetően, meg azért, mert behatóan ismerte az újonnan elfoglalt ország színes törvényeit és szokásait. – A királynő kéri, hogy haladéktalanul lépj be, uram – mondta neki az udvarhölgy, rohamosan javuló királysági kiejtéssel. – Ma hány látogatója van? – kérdezte a férfi, miközben a lány intett az őröknek, hogy nyissák ki az ajtószárnyakat. Lieza szűken elmosolyodott. – Csak egy. Amikor belépett, a királynő éppen társalgott valakivel, de haragos szavait hallva Vaelin meglepődött. – A császárnőd komolyan azt várja tőlem, hogy egyszerűen beleegyezem ilyesmibe, ráadásul tárgyalás nélkül? Verniers nagyúr megöregedett, mióta utoljára látta, habár a hátát mintha kissé egyenesebben tartotta volna, és feltűnően türelmesen állta a királynő haragját. – Előzékenyen tájékoztatja fenségedet a lépéseiről – válaszolta a tudós. – És nem hajlandó vitát nyitni ebben a kérdésben. Vaelin belépőjére elhallgatott, és üdvözlésképpen enyhén meghajolt. – Vaelin nagyúr! – köszöntötte a királynő. – Úgy tűnik, Verniers uraság magas rangot kapott, mióta elhagyott minket. Hadd mutassam be az Egységes Királyság alpiri nagykövetét! – Gratulálok, uram! – viszonozta Vaelin a meghajlást. – Azért jött, hogy közölje, az egyik városom a császárnője kezében van – folytatta Lyrna. – Verehl már akkor is alpiri város volt, amikor a Volári Birodalom még nem is létezett, fenség – felelte Verniers. – És szeretném kihangsúlyozni, hogy a város megszállása akkor történt, amikor a te háborúd még nem ért véget. Valójában egy szövetségesed tevékenysége folytán. – Egy igazi szövetséges felhajózott volna a torkolatba, és segített volna elfoglalni a fővárost, nem ellopni egy másikat – állt fel Lyrna a trónjáról, és haragosan összevont szemöldökkel közeledett Verniers-hez. – Van bármi fogalma a császárnődnek arról, milyen méretű hadseregnek parancsolok? Vagy, hogy milyen háborút viselek? Néhány hónap alatt elfoglaltam egy egész birodalmat. Ha ahhoz volna kedvem, az egész világot elfoglalhatnám!
– Fenség… – kezdte Vaelin, de a nő egy legyintéssel elhallgattatta, aztán bosszankodva felsóhajtott. – Azt hiszem, Verniers úr, az volna a legjobb, ha holnap térnénk vissza a kérdésre, ma nincs türelmem a diplomáciához. Vaelin úr, te itt maradsz. Katonai kérdéseket kell megvitatnunk. A várúr megérintette a meghajtó és ajtó felé tartó Verniers ruhaujját. – A volári nő? A nagykövet szándékosan hátralépett, és változatlan arckifejezéssel azt felelte: – Meghalt. – Sajnálom. Értesüléseim szerint a Szövetséges ügynöke beférkőzött Alpirába… – Ő is halott. – Verniers újra meghajolt, és kisétált a teremből. – Mit gondolsz? – Vaelin megfordult, és azt látta, hogy a királynő fényes mosollyal néz rá. Haragja mintha egy szempillantás alatt semmivé lett volna. – Túljátszottam? – Biztos vagyok benne, hogy fenséged tudja, miként kell egy nagykövettel beszélni. – Igazából még most tanulom, ráadásul gyorsan el kell sajátítanom. Nos, szerinted foglaljuk vissza Verehlt? – Nem én döntök a kérdésben, fenség. És van egy hadurad, akivel megvitathatod a hadjárataid gyakorlati hasznát. – Nem kell ahhoz Al Hestián! Magamtól is tudom, hogy lehetetlen volna, legalább még egy évig. Verehl a déli parton terül el, és minden jel szerint igen kellemetlen hely, minden oldalról dzsungelek veszik körül, és évente legendás erejű viharok sújtanak le rá. Egyedüli értéke a fűszerkereskedelemből származik, amely a birodalmi kincstár bevételeinek fél századát nyújtja. Gondolom, Emeren császárnő puhatolózik: csapdát állított, és kíváncsian várja, hogy belelépek-e. – A népeink közötti ellenségességet tekintve egy kis értékű város csekély árnak tűnik ahhoz, hogy begyógyítsuk a sebeket. A királynő halkan felkacagott, megrázta a fejét, és visszament a trónjához. – Mindig békítenél, még most is. – Azt reméltem, fenséged a kérelmem ügyében hívatott. – Így is van, bár éppen jókor érkeztél ahhoz, hogy egy kis színházat csináljunk Verniers uraságnak. – Leült a trónszékre, és átvett egy pohár
vizet Iltistől. – Haza akarsz térni. – Igen, a húgommal. Lyrna arca elkomorult, miközben ivott. – Alornis úrhölgy… állapota sokat javult, mint hallottam. – Minden éjszaka rémálmok gyötrik, amikor pedig ébren van, folyamatosan a neked épített gépekkel babrál. Elmondása szerint napról napra egyre halálosabbak. Alig várja, hogy működésben lássa őket. Én azonban nem. – Megállapodtunk, hogy ezt a háborút meg kell nyerni, Vaelin, és mindannyian sokat áldoztunk azért, hogy ez sikerüljön. A húgod több áldozatot hozott, mint sokan mások, amiért elnézésedet kérem. De már felnőtt nő, és én sohasem kényszerítettem semmire. – Ettől függetlenül a kérelmem érvényes, és várom a válaszodat. A királynő Iltishez fordult, visszaadta neki a kupát, aztán megkérte, hogy hagyja őket magukra. – Új parancsnokra lesz szükséged az északi őrség élére – mondta Lyrna, amikor a királyi testőr elvonult. – Adal uraság kérvényezte, hogy mentsem fel a szolgálatodból. Vaelin zord biccentéssel tudomásul vette. Nehezére esett átadnia a férfinak Dahrena halálhírét, amit a katona merev önuralma és kurta válaszai csak még jobban megnehezítettek. Az arcára írt vád azonban elég nyilvánvaló volt, amikor meghajolt és távozott. Ha helyettem őt szerette volna, még ma is élhetne. – Remélem, találsz neki megfelelő elfoglaltságot – mondta a királynőnek. – Azon gondolkodom, hogy felállítom a keleti őrséget, akik megvédik az új birtokaimat. A háború után sok rátermett ember maradt, aki elfér a seregben, és ki más volna alkalmas arra, hogy vezesse őket? – Kiváló választás, fenség. Én pedig Orven urat kérem a helyére. – Ahogy kívánod, amennyiben ő is beleegyezik. Úgy hiszem, kiérdemelte, hogy maga választhassa meg a szolgálati helyét. Lyrna újra felkelt, és az ablakhoz ment. Arklev tanácstag otthona egy domb tetején állt, szép kilátással a kikötőre, amelyben még mindig ott tolongott a flotta nagyja, bár sok hajó elvitorlázott már. A Pajzs két nappal a város elfoglalása után tengerre kelt, és magával vitte a meldeneiek egytizedét. Azt híresztelték, hogy tüzes vitája támadt a flottaúrral,
amelyben kihívásokra és szablyarántásra is sor került, jóllehet Ell-Nurin épnek tűnt, amikor Vaelin legközelebb találkozott vele. A kalóz mélyen meghajolt a királynő előtt, aki kardot adományozott neki és földet a délazraeli parton. – Emlékszel még arra az éjszakára, amikor először találkoztunk? – kezdte Lyrna. – Megleptél, én pedig kést hajítottam feléd. – Igen. – A királynő elmosolyodott. – Megtartottam. Egyszer még az életemet is megmentette. – Örülök. – Akkor feltettem neked egy kérdést, amit nem fogok megismételni, hiszen mára már mind a kérdés, mind a válasz értelmét veszítette. Azonban mindig is furdalt a kíváncsiság: megbántad-e, hogy nemet mondtál? A nő haja most már teljesen visszanőtt, és hosszabbra hagyta, mint amilyennek Vaelin valaha is látta. Az ablakból jövő fény megcsillant az arany zuhatagon. Arcának porcelánszerű tökéletességét kiemelték az élettapasztalat vékony ráncai, meg a szemében ragyogó értelem, amelynek immár semmi sem szabhatott határt. – Persze – hazudta Vaelin. – Melyik férfi ne bánta volna meg? ♦ ♦ ♦ Pók a politájok között állt, és halk, de őszinte hangon beszélt a köréje gyűlt felszabadított rabszolgákhoz. Sokkal izgatottabbnak tűntek, mint addig valaha, és felszólaltak, meg közbevágtak, arcukon a bánattól a haragig terjedő, különböző érzelmekkel. A legújabban felszabadítottak a csapat szélén álltak, tanácstalanul ráncolva a homlokukat, de ők is közel húzódtak a testvéreikhez. A várúr Frentis elmeséléséből tudta, hogy így szokták meg; nem viselhették az egyedüllétet, sem a fajtájukon kívülállók társaságát. Vajon felszabadítottunk, vagy inkább szabadjára engedtünk valamit? Több mint egyórányi tanácskozás után Pók véget vetett a társalgásnak, és a politájok visszaszállingóztak az általuk elfoglalt házakba. Az ariszájok teljesen elnéptelenítették a negyedet, és rengeteg üres lakóház akadt, bár az egykori varitájok legszívesebben tucatjával, vagy még annál is többen laktak egyazon épületben.
– Nem látszanak túl boldognak – vélte Vaelin, amikor Pók odajött, és leült mellé a padra. – Tudják, hogy vannak még helyek, ahol megbéklyózott varitájok sínylődnek – válaszolta a gyógyító. – Szent küldetésüknek választották, hogy felszabadítják az összes testvérüket. – És a királynő a szavát adta, hogy befejezhetik. – De már nélkülem. – Érvei megcáfolhatatlanok… – Nem is vitatom őket. A Szövetséges áldása szörnyű ajándék. Vaelin pillantása végigfutott Pók erős testalkatán, és tudta, hogy talán a világ leghatalmasabb teremtményére függeszti a szemét. Némi megnyugvást talált a férfi arckifejezésében, amely most is olyan nyíltnak és őszintének tűnt, mint amilyennek mindig is ismerte. – Használtad már? – szegezte a kérdést a szőke harcosnak. – Az aréna óta. Pók megrázta a fürtjeit. – De folyton érzem: úgy kavarog bennem, mint valami forrongó kút. – És Erlin képessége? – Csak az idő a megmondhatója. Milyen lakhelyet biztosít nekem a királynő a Királyságban? – A háború után sok birtok üresen maradt, bőven lesz miből választanod. – Valódi megtiszteltetés, hogy megválaszthatom a saját börtönömet. Vaelin nem felelt, mert nem akart hazudni. – A hajó a hajnali dagállyal indul – állt fel, és a kezét nyújtotta. Pók csak pislogott meglepetésében. A cirkuszban történtek óta nem sokan álltak vele szóba azok közül, akik ismerték a történetét, és még kevesebben merték megkockáztatni, hogy megérintsék. Az arca nem változott, de hangjában új bizonyosság csengett, amint megragadta a feléje nyújtott kezet, és megrázta. – Én nem leszek ott, uram. De hát ezt bizonyára te is sejted, hiszen egyedül jöttél el, őrök nélkül, akik foganatosítanák a királynő parancsát. Vaelin erősebben megszorította a kezet, és egy pillanatra megtartotta, mielőtt elengedte volna. – Hová fogsz menni? – Van még néhány olyan sarka a világnak, ahol Erlin sohasem járt. És arra is vágyom, hogy a saját fülemmel halljam a Jáde hercegnő énekét.
– Erlin emlékeit is megkaptad? – Úgyszólván. A tudása nagy része bennem lakozik, de az nem, hogy miként szerezte. Az évek múlásával sok minden elillan. – Tehát a Szövetséges tudása is hozzád került? Pók tekintete észrevehetően elsötétült. – Több maradt meg belőle, mint szeretném. – A farkasról beszélt. Szeretném tudni, mire gondolt. – Arra… – Pók a szemöldökét ráncolta, a megfelelő szavakat keresve. – Arra, hogy oka van annak, amiért te most hagysz elmenni. Arra, hogy a képességeink sokféleségétől függetlenül mi mindannyian apró és röpke fények vagyunk ezen a földön. A különbség abban áll, hogy én boldogan elfogadom ezt, míg ő sohasem volt rá képes. Talpra állt, és a ház felé indult, amelyet megosztott a politájokkal. – Kérlek, üdvözöld a királynőt a nevemben – állt meg az ajtóban –, és mondd meg, hogy amikor gyilkosokat küld utánam, jól válasszon! ♦ ♦ ♦ Vaelin Revát nézte a hajó orrából, és nem kellett hozzá a vér éneke, hogy kitalálja, miről beszélnek Liezával, amikor összeölelkeztek a mólón. A lány lehajtott fejjel húzódott el, és a könnyeivel küszködve ment vissza a királynőjéhez. Reva még utoljára meghajolt, aztán felment a hajóra, daliás testőrével a háta mögött, miközben az egybegyűlt királyi őrség kivont karddal szalutált, és kiáltásuk végigvisszhangzott a kikötőn. – Hangosabban búcsúznak tőle, mint tőled, testvér – jegyezte meg Nortah gúnyos vigyorral. – Megérdemli. – Az enyémek ki sem kísértek. Gondolom, most is a királynőnek benyújtandó, jogszerű követeléseik felett civakodnak. – Miféle követeléseik felett? – Maguk kívánják kiválasztani a saját tisztjeiket, véget szeretnének vetni a földbirtokosi rendszernek, és ki akarják vívni a jogot, hogy ők nevezhessék ki a királynő tanácsadóit. El tudod ezt képzelni? A Hit mentsen meg minket az újonnan felszabadítottaktól! Vaelin csatlakozott Revához a taton, miközben a vitorlás átbújt a szűk kikötőbejáraton. A falazott kikötőgát hemzsegett az integető emberektől,
akiknek szavai elvesztek a szélben, de Reva azért meghallott néhányat. – Livella újjászületett – morogta, miközben figyelte a virágok vízbe hulló özönét, amerre csak elhaladtak. – Talán Varulek végül visszakapja az isteneit. – Varulek? – nézett rá Vaelin. – Egy halott, aki halott isteneket szolgál. – A nő az egyre távolodó, ujjongó tömeget nézte. A kormányos a torkolatba vitte a hajót, és a kapitány elrendelte, hogy forduljon nyugati irányba, a nyílt óceán felé. – Nem olyan régen ezek az emberek még jobbára üvöltve követelték volna a halálomat a nézőtéren. Most pedig a megmenekülésem felett örvendeznek. – Nincsenek egyedül. – Vaelin a fiatal gárdistára pillantott, aki tisztes távolban állt, és pillantása alig kanyarodott el az Áldott Úrnőről. – Úgy tűnik, neked is lett egy saját Iltised. – Varesh testőrnek ajándékot kínáltam a szolgálataiért cserébe. – Némileg erőltetetten mosolygott a fiatalemberre. – De ő csak annyit kért, hogy mellettem maradhasson. Arra hajlok, hogy amint hazaértünk, egyéb elfoglaltságot keresek neki. A várúr megfordult, és megnézte a három gigantikus csapatszállítót, amelyek cumbraeliekkel megrakva éppen most távolodtak el a rakparttól. Nem sok honfitársuk döntött úgy, hogy az új földön marad. A királynő busás fizetést ajánlott a gyakorlott íjászoknak, de a legtöbben követték az Áldott Úrnőt a hazájukba. – Úgy hallom, Antesh nagyúr már a Tizenegyedik Könyvből idéz. – Alltor után a vallási szenvedélye nagyrészt visszatért, és amióta eljött ide, csak tovább erősödött. Azt hiszem, jobban kedveltem, amikor még kiábrándult volt. A világ jobb hely volna, ha több csalódott lélek élne benne. – Nem kellene ezt leírnod? Nem lenne szabad egy eretnekre pazarolnod az Áldott Úrnő bölcsességeit! Reva kurtán felnevetett, aztán lesütötte a szemét, és hangjában gyászos dallam csendült. – Elárultam Anteshnek, hogy az egész hazugság volt. Életemben egyszer sem hallottam az Atya hangját. Sem az ostrom alatt, sem ezen a földön. Erre azt felelte: „Te magad vagy az Atya hangja, úrnőm.” A nő szeme Alornisra siklott, aki a fedélzet jobb oldalán található ostromgéppel foglalatoskodott. Állítólag a szerkezet képes volt tüzet
köpni a gyomrából, félelmes következményekkel, már ha Vaelin hihetett a beszámolóknak. A húga mintha képtelen lett volna rá, hogy békén hagyja a gépet: fürge ujjai levették a különböző fedeleket, és bekémlelt a fegyver titokzatos belsejébe. Arcán elragadtatás ült, és semmi egyébre sem figyelt. – Boldogan a tengerbe borítanám – vallotta be Vaelin –, de csak ezek a gépek hoznak némi életet a tekintetébe. – Akkor derítsük ki, miért! – Reva a fiatal nő mellé guggolt, és egy percig figyelte a munkáját, aztán kérdést intézett hozzá. A várúr azt várta, a húga rá sem fog hederíteni, ahogyan gyakran a bátyjának sem válaszolt, de ehelyett mintha fellelkesült volna, és szenvedélyesen repkedő kézzel mutogatta a szerkezet belsejét és magyarázta a csövek és csapok részletes működését, miközben Reva bátorítóan bólogatott neki. Vaelin nézte őket egy darabig, aztán látta, hogy a húga megnyugszik, és egyszer-kétszer még fel is kacag. Szeme önkéntelenül is a főárbochoz szíjazott, vászonnal borított tárgyra tévedt. A királynő egyértelmű utasítását nem lehetett félreérteni, de a kérdés egyre marta: Mihez kezdjünk vele? ♦ ♦ ♦ – Nem tudtam megmenteni, testvér! A harmadtiszt hívatta a kabinjából. Nortah egy borosüveggel a kezében támolygott a fedélzeten. A hullámzás az éjszaka leszálltával felerősödött, amikor behajóztak a tengerészek által „Boraeli-hegyeknek” nevezett területre, amely hírhedt volt magas hullámairól és gyilkos viharairól. A szél élesen vágott az arcukba, és bár messze járt még az orkántól, azért kemény, zuhogó esővel korbácsolta a fedélzetdeszkákat. – Tucatjával öltem azokat a vörös kurafikat! – ordított panaszosan Nortah. – Még az aspektussal is megvívtam, mégsem tudtam megmenteni! Amikor a fedélzet ismét megbillent, a főtábornagy megbotlott, és a bal oldali korláthoz táncolva csaknem átesett rajta. – Elég legyen! – ragadta meg Vaelin, aztán a kötélzetbe kapaszkodva visszarángatta. – Öldöklés! – nevetett eszelősen szőke barátja, és a karját felemelve beleüvöltött az esővel teli égbe. – Mindig is csak erre voltam jó! Csak mer ’ az ember gyűlöl valamit, még nem jelenti azt, hogy nem is jó benne!
De ez se’ volt elég! Így is meghalt! – Meghalt, mert a te életedet mentette – emlékeztette a várúr, és szorosan fogta, miközben a férfi megpróbált kiszabadulni az ölelésből. – Hogy újra láthasd a feleségedet! Hogy újra a karodban tarthasd a gyermekeidet! Nortah a családja említésére megenyhült, és leejtette a fejét. A borospalack kihullt elernyedt markából, és messzire gurult. – Megölték a macskámat – motyogta. – A macskám nélkül kell hazatérnem. – Tudom, testvér. – Vaelin megtapogatta a barátja átázott haját, és megpróbálta álló helyzetbe húzni. Köpönyegbe burkolózó alak került elő a fedélzet alól, odajött, és segédkezett neki felemelni a mostanra eszméletét vesztett főtábornagyot. Együtt levitték a hajófenékbe, és lefektették a kajütjében. – Köszönöm – hálálkodott Vaelin a köpönyegesnek. – Abból, amit láttam – tolta hátra Erlin a csuklyáját –, arra következtetek, ez a fickó jobb véget érdemel, mint hogy részegen essen le a hajóról. – Ez így van. Otthagyták a hortyogó Nortah-t, és leültek a raktér sarkában. Vaelin tudta, hogy a vadul süvöltő szélben már elkerüli az álom. Figyelte, ahogy Erlin a derekát masszírozza, és nyög hozzá. – Ezt még meg kell szoknom. – Most fáj először? – De nyilván nem utoljára – mosolyodon el a vándor, és Vaelin erősen ügyelt rá, ne látsszon a vonásain, mit gondol a férfi megváltozott arcáról. A veréstől Erlin orra elferdült, és az álla is némileg eltorzult, de a szeme fényesebben ragyogott, mintha megfiatalodott volna. – Szóval döntöttél már? – érdeklődött a várúr. – Cara hívott, hogy éljek velük a Végeken. De nem hiszem, hogy Lorkan boldog az ajánlattól. Elvégre a turbékoló házasoknak magányra van szükségük. Ám hallottam egy kunyhóról a parton, amely üresen áll. – A sok utazás után megelégedsz egy tengerparti kunyhóval? – Egyelőre. Sok gondolkodni valóm van. – Emlékszel arra, amikor… elvette a testedet? Tudatában voltál annak, mi történik? Erlin egy darabig hallgatott, és új, fényes tekintete kissé eltompult. Amikor újra megszólalt, Vaelin tudta, hogy hazudik:
– Nem, olyan ködös az egész. Mint egy rossz álom, amit jobb elfelejteni. – Van valami elképzelésed, miért maradtál a testedben? Miért nem vitt magával a kő, amikor a Szövetségest elragadta? – A Szövetséges egyszer már megérintette, én azonban még sohasem. Talán a kő érezte a különbséget. – Arról beszélt, valami visszabámult rá… – Sokféle sületlenséget beszélt, testvér. – Különös él zengett a vándor hangjában, mintha belefáradt volna a kérdezősködésbe. – És a legjobb elfelejteni az egészet. – Az arca felélénkült, a térdére csapott, és felkelt. – Azt hiszem, keresek egy tengerészt, aki tud egy kis bort adni. Velem tartasz? Vaelin mosolyogva megrázta a fejét. Nézte, ahogy Erlin eltűnik a hajófenék sötétjében, és azon tűnődött, vajon egy nap még bánni fogja-e, hogy meggyőzte a királynőt, ne ölesse meg az ősöreg és hatalmát veszített embert. ♦ ♦ ♦ – A jövő sohasem bizonyos – mondta neki Lyrna a mólón nemrégen. Pók nem jelentkezett a kikötőben, és a királynő nehezen türtőztette a dühét, amely ezen a napon túlontúl őszintének tűnt. – Keresd meg a legmélyebb bányát, és temesd el benne! A pontos helyét csak te és én tudhatjuk; a rendek sohasem hallhatnak ennek a valaminek a létezéséről. Vaelin várt a kapitány jelzésére, hogy elérték a Boraeli-óceán legmélyebb pontját, ahol szólt, hogy kurtítsák a vitorlákat. Kicsivel múlt hajnal, és az éjjeliőröket kivéve egyedül tartózkodott a fedélzeten. A matrózok értetlenül nézték, ahogy félreteszi a hajóácstól kölcsönkért pörölyt, aztán levágja a kötelet a vászonbatyuról. Az anyag annak rendje s módja szerint lehullt, és előtűnt a fekete kő sima, makulátlan felszíne. Hátralépett, megemelte a kalapácsot, és a feje fölé vitte. – Állj! Alornis egy takaróba burkolózva kuporgott a raktéri csapóajtó mellett, és elkerekedett, ijedt szemmel meredt a bátyjára. – Meg kell tennem – felelte neki a férfi. A fiatal nő meglepetten ráncolta a szemöldökét, aztán megcsóválta a
fejét. – De nem így. – Ujjával kérlelhetetlenül a fivérére bökött. – Meg ne mozdulj, amíg vissza nem térek! Vaelin nézte, ahogy eltűnik a lejáratban, és bizonytalanul álldogált a kalapáccsal a kezében. A tengerészek érdeklődőn és somolyogva figyelték. – Sohasem leszek képes Benril mester szeme elé kerülni – magyarázkodott Alornis, amikor visszatért, a vállán bőrtáskával –, ha hagyom, hogy így törj össze egy követ. – A tarisznyát letette a hajópadlóra, és kibontotta a szíjakat, majd az előtte sorakozó szerszámok közül kiválasztott egy kis kalapácsot, meg egy keskeny, vasból öntött vésőt. – Nehogy hozzáérj! – figyelmeztette a bátyja, amikor a nő megközelítette a követ. – Tudom – válaszolta a nő fancsali képet vágva. – Reva mesélte. A véső hegyét a kő közepére illesztette, aztán megkopogtatta a végét, mígnem egy vékony repedés jelent meg a felszínen, majd jól irányzott ütések sorozatával beljebb küldte a vésőt, míg már csak néhány ujjnyi állt ki belőle. Még két másik vésőt kerített a bőrtáskából, és megismételte a folyamatot, a központi ék két oldalán elhelyezve őket, aztán addig kopácsolt, amíg a kő felületén jó félujjnyi széles repedés nyílott. – Most már csinálhatod, testvér – lépett hátra. Vaelin lenézett a kőre. A sötét felület látszólag minden fényt elnyelt. Hirtelen elbizonytalanodott. Neked fogalmad sincs, mi ez! – nyüszített a Szövetséges. – Átnéztem abba a világba… és valami visszabámult. Valami végtelen, valami éhes. Ha egyszer érinted meg ajándékot ad… Felemelte a kezét, és a kő felé nyújtotta, aztán csak tartotta a fekete felszín fölött, anélkül, hogy hozzáért volna. Vajon milyen ajándékot ad majd? Egy másik éneket? A Szövetséges áldását? – Alucius bevallotta, hogy szeret – kezdte Alornis, és magára vonzotta a bátyja tekintetét. A nő szorosan fogta a takaróját, és erősen pislogott, ahogy a szél kihajtotta a könnyeket a szeméből. A cseppek úgy futottak végig sápadt bőrén, akár az olvadt ezüst. – Az a felszabadított rabszolga üzenettel jött el hozzám, az ő utolsó üzenetével. A levélben megvallotta a szerelmét, és bocsánatért esedezett, amiért nem árulta el korábban. Azt írta, sok mindent tett, amiket már megbánt, de mind körül ez volt a legrosszabb. Továbbá arra kért, hogy ne gyűlöljek, Vaelin. Azt bizonygatta, hogy anélkül is elegendő gyűlölet lakja a világot, és amikor
az Innentúlból visszatekint rám, látni akar legalább egy lelket, akit nem rontott meg a harag. De én nem voltam rá képes… Megölték Aluciust, és ezért én gyűlöltem őket. És megégettem őket. – Tetted, amit mindnyájan tettünk, húgom. Te, a királynő, Reva, Frentis… Alucius és Caenis… Az asszony, akit nőül akartam venni. Megnyertünk egy háborút, amelyet meg kellett nyernünk. Vaelin lepillantott a kőre, és visszahúzta a kezét. Sokféle gondolat kavargott a fejében, miközben felemelte a kalapácsot, sokféle arc. Néhány örökre eltávozott, mások még éltek, de egytől egyig mind megváltoztak vagy megsérültek. A megvívott csatákra és elveszített testvéreire gondolt, és a gondolatai végül megállapodtak Dahrenán. Most már te vagy az én Innentúlom. Ahhoz, hogy kitartsak, neked is ki kell tartanod. Az első ütés elég mélyre verte a központi éket ahhoz, hogy a kő az aljáig kettéhasadjon. Szétesett, és súlyos koppanással a fedélzetre hullt. Vaelin felemelte a pörölyt, és megint lesújtott, aztán újra és újra. Fáradhatatlan dühvel csépelte, miközben fekete por szállt fel körülötte. Egy része elszállt a széllel, de a többi halomba gyűlt a deszkákon, és tompán csillogott a rohamosan emelkedő nap sugarában. Amikor az utolsó szilánkot is porrá törte, megparancsolta, hogy az egészet gyűjtsék össze a vászonba, és lökjék ki a fedélzetről. A fekete folt lassan örvénylett a farvízben, de csak néhány pillanatig maradt a felszínen, aztán végleg elmerült, miközben ők továbbvitorláztak, és a nyugati szél az otthonuk felé vitte őket.
FÜGGELÉK
Dramatis personae
Az E
GYSÉGES
K
IRÁLYSÁG
Lyrna Al Nieren királynő udvara Lyrna Al Nieren – az Egységes Királyság királynője Iltis Al Adral – a királyság pallosa, a királynő legfőbb testőre Benten Al Szürkesirály – a királyság pallosa, a királynő testőre Orena Al Vardrián – a királynő udvarhölgye Murel Al Harten – a királynő udvarhölgye Hollun – a Negyedik Rend testvére, és a királynő kincstárnoka A királynő serege Vaelin Al Sorna – az Északi Végek várura és királynő seregének hadura Alornis Al Sorna – művész, Vaelin húga, Lyrna királynő udvari feltalálója Dahrena Al Myrna – az Északi-torony legfőbb tanácsosa Caenis Al Nysa – a Hatodik Rend tagja, a királyság pallosa és a Harmincötödik Gyalogezred főtábornagya, később a Hetedik Rend aspektusa Marven gróf – a királynő serege nilsaeli különítményének parancsnoka Adal Zenu – az északi őrség kapitánya, később főtábornagy és a királyság pallosa Kehlan – gyógyító, az Ötödik Rend tagja Orven Al Melna – a királyi lovas őrség Harmadik Századának
kapitánya, később főtábornagy és a királyság pallosa, Insha ka Forna férje Insha ka Forna (Acél a Holdfényben) – eorhil harcos, Orven felesége Harlick – a Hetedik Rend tagja, az Északi-torony levéltárosa, később az Egységes Királyság Nagykönyvtárának legfőbb könyvtárosa Nortah Al Sendahl – Vaelin barátja, később a Királynő Tőreinek főtábornagya és a királyság pallosa Hótánc – harci macska Sanesh Poltar – az eorhil sil törzsfője Bölcsesség – az eorhil sil bölcs öregje Ultin – a haramia-szurdoki bányászok munkavezetője, később az Északi Hadsereg Első Zászlóaljának kapitánya Davern – hajóács és az Északi Hadsereg őrmestere, később a királynő hajóépítő műhelyének ura Furelah – a Királynő Tőreinek női gárdistája Atheran Ell-Nestra – meldenei tengeri kapitány és a Szigetek Pajzsa, később Lyrna királynő flottaura Carval Ell-Nurin – hajóúr és a Vörös Sólyom kapitánya Cara – nehrin-foki áldott lakos Lorkan – nehrin-foki áldott lakos Marken – nehrin-foki áldott lakos Pók – nehrin-foki áldott lakos Cumbrael Reva Mustor – Cumbrael kormányzó úrnője Veliss úrhölgy – a kormányzónő nagyra becsült tanácsosa Arentes Varnor – a városi őrség főparancsnoka Bren Antesh – az íjászok főparancsnoka Az Olvasó – a Világatya egyházának feje Ellesse Brahdor – árva és a kormányzónő gyámleánya Allern Varesh – a Mustor-ház testőre Varinvár Darnel Linel – Renfael hűbérura, volári vazallus Alucius Al Hestián – költő, Alornis és Vaelin barátja, Lakrhil fia
Lakrhil Al Hestián – Alucius apja, Darnel hadura Elera Al Mendah – az Ötödik Rend aspektusa Dendrish Hendrahl – a Harmadik Rend aspektusa Benril Lerniál – neves művész és a Harmadik Rend tagja Mirvek Korvin – a volári helyőrség parancsnoka Huszonhetes – kuritáj, Alucius fogiára Cresia – a Hetedik Rend tagja Inehla – a Hetedik Rend tagja Rhelkin – a Hetedik Rend tagja Renfaeli határ Frentis – a Hatodik Rend tagja, Vaelin vörös testvér néven is ismeretes barátja Davoka – a Fekete Folyó klán harcosa, a Hegy szolgája, Lyrna barátja, a vörös testvér századának harcosa Sollis – a kard mestere és a Hatodik Rend parancsnok testvére Rensial – a lovaglás mestere és a Hatodik Rend tagja Hughlin Banders – lovag és Renfael bárója Ulice – Banders törvénytelen leánya Arendil – Ulice és Darnel fia, Renfael hűbérúri székének örököse, a vörös testvér századának harcosa Ermund Lewen – lovag, Banders jobbkeze Draker – korábbi útonálló, a vörös testvér századának harcosa Illián Al Jervin – szökött rabszolga és a vörös testvér századának harcosa Harmincnégyes – korábbi számozott rabszolga és kínvallató, a vörös testvér századának harcosa Ivern – a Hatodik Rend tagja, a Skellan-hágó katonája Gyilkos – hiteb, Frentis kutyája Feketeagyar – hiteb, Illián kutyája További szereplők Bölcs Medve – a medvenép sámánja Kiral – a Fekete Folyó klán lonak vadásza, Davoka húga Alturk – a Szürkesólyom klán lonak tahlessája Verniers Alishe Someren – Aluran császár udvari krónikása
Fornella Av Entril Av Tokrev – volári fogoly, Arklev Entril húga Belorath – a Tengeri Szablya meldenei kapitánya Lekran – a rotha nép harcosa, később a vörös testvér századának harcosa Az A
LPIRI
B
IRODALOM
Aluran Maxtor Selsus – császár Emeren Nasur Ailers – a császár korábbi gyámja Iveles Maxtor Seliesen – Emeren fia Neliesen Nester Hevren – a birodalmi őrség kapitánya Merulin Nester Velsus – császári főügyész Horon Nester Everen – a birodalmi csapatok főparancsnoka Raulen – a palotatömlöc foglárja AV
OLÁRI
B
IRODALOM
Arklev Entril – a Volári Kormányzótanács kincstárért felelős tagja Lorvek Irlav – a Volári Kormányzótanács rabszolgaügyekért felelős tagja Varulek Tovrin – a Volári Nagycirkusz ura, a gariszájok hajcsára Lieza – rabszolga Hirkran, a Vörös Fejszéjű – az othra hegyi törzs bajnoka A JÉG Bálnaölő – a farkasnép vezetője, Sokszárny férje Sokszárny – a farkasnép sámánasszonya, Bálnaölő felesége Astorek Anvir, avagy Hosszúkés – a farkasnép sámánja, Bálnaölő és Sokszárny fogadott fia
Table of Contents Köszönetnyilvánítás ELSŐ RÉSZ Verniers elbeszélése Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet MÁSODIK RÉSZ Verniers elbeszélése Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet HARMADIK RÉSZ Verniers elbeszélése Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet
Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet NEGYEDIK RÉSZ Verniers elbeszélése Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet ÖTÖDIK RÉSZ Verniers elbeszélése Első fejezet FÜGGELÉK