Sheenard Anthony-A Hercegno Nyakeke

„A hercegnı nyakéke” © Szélesi Sándor, 2003 Mysterious Universe-sorozat Sorozatszerkesztı: Szélesi Sándor és Fonyódi Tibor Lektorálta: Németh Attila, tipográfia: Nagy László Címlap: Temesi Péter Belsı illusztrációk: Ábrái Barnabás ISBN 963 212 570 3 ISSN 1785-1963 Kiadja: Inomi Kft Felelıs kiadó: Bogdán Miklós www.inomi.hu Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 231199 Felelıs vezetı: Pogány Zoltán igazgató

 El ı  ı szó   a Mysterious Universe sorozathoz Két és fél éves szünet után új kiadónál és új köntösben jelentkezünk kedves olvasóink elıtt a  Mysterious Universe világával, amely a teremtés titkait igyekszik feltárni a mitikus ısidıktıl kezdve egészen a misztikus jövıig, amikor végre az ember beteljesíti küldetését. A Katedrális, a „Bowman”-testvérek, Brett Shaw és York Ketchikan univerzuma 2000 elején született meg, amikor elhatároztuk, hogy összekötjük az emberi kultúra évezredeit, és megálmodjuk egy hihetetlen és borzongató harmadik évezred történetét. A „tanítva szórakoztatás” igénye is vezet minket, amikor valós történelmi tényeket szövünk bele történeteinkbe, és tagadhatatlanul a rejtélyek okozta borzongó gyönyörőség az, amely az okkult tudományokat, mágikus megoldásokat megszülte a sorozatban. Idıutazás, angyalok és démonok, okkult hatalmasságok és pusztító energiafegyverekkel felszerelkezett kalandorok, mágikus és technikai civilizációk – mind-mind részét képezik a Mysterious Universe világának, amely egyszerre science-fiction és fantasy. Szeretnénk a Mysterious Universe-szel a világegyetem minden területét bebarangolni, legendákat szülni, s miközben mindannyian – írók és olvasók – jól szórakozunk, el is gondolkodnánk különös mondáinkon, történelmi eseményeken, sorsfordulókon. Egy-egy rejtett utalásban mi is vallunk világképünkrıl és sok-sok mindenrıl… lehet, hogy éppen két tőzpárbaj között. S véljük, hogy olvasóinkat is sikerül véleményformálásra késztetni. Terveink szerint idén két kötet, 2004-ben négy lát majd napvilágot, és más honi írók is csatlakoznak munkánkhoz. 2005-tıl hat kötettel, regényekkel és egy antológiával szeretnénk  jelentkezni. Hadd váljon teljessé a misztériumok univerzuma.  Anthony Sheenard Sheenard és Hamson Fawcett  Fawcett 

 A zseniális ember, az ı skori skori mítosz és a misztikus intuíció egyöntet ő  ően  en azt vallja, hogy a n ı   jelenléte a világban világban irracionális tény.  Hamvas Béla

I. 1.

Kezdett lecsúszni a jobb kezem a kriolitacél sodronyról, míg a ballal a fegyver után kaptam, természetesen sikertelenül, amaz eltőnt a mélyben. Mindezzel együtt apró, elszakadt acélszálak csúsztak be a bıröm alá, s kedvem lett volna elengedni a sodronyt, ha annak nem egy ötvenméteres zuhanás lett volna a következménye. Ötven méter, ahol a huszadiknál ellobban a ruhám, a harmincadiknál leperzselıdik a bıröm, a negyvenediknél a csontomról a hús, és a végén a plazmafolyamba úgy érkezem meg, ahogy a xenobiológia-szertárakban láthatják az embert az idegen fajok gyermekei: csontfehérre kopva. Sıt kicsit, azt hiszem, izzanék is. Egy Leo-osztályú csillagromboló fedélzetén szemeztem a halállal. A hajót stílusosan Az öröklét  nyomában névre keresztelték. Tizenkét éve épült, és akkortájt a csillagrombolók átlagos életkora még elérte a tíz évet. A ma épült hajóknak a hozzáértı hadelemzık és a kozmosz jósfajai már csak nyolc évet adnak. Brutális támadások érték a különbözı mutáns fajok flottáit, nem sokáig bírták a csapatszállító hajóik. Ennek sem volt már sok hátra. Így is tovább húzta a kelleténél. Túlontúl feljavította volna a statisztikát, az pedig megalapozatlan reményeket szül a katonák és a hadvezetés körében. Már csak tudom, hogy megalapozatlan minden reménykedés, mert két hadosztálynyi gilleth katona nyomult pár órával ezelıtt  Az öröklét nyomában fedélzetére. És olyan vehemensen lövöldöztek mindenre és mindenkire, hogy már az elsı harcérintkezésnél bizonyosnak látszott: el is fogják foglalni a rombolót. Hogy, hogy nem, nekem mégsem velük győlt meg a bajom. Lent, ötven méter mélységben, a csillagromboló alsó raktártermének alján megközelítıleg ötvenezer Panthere M5-ös tár feküdt, amelybıl tizenöt-tizenhatezer már felrobbant, és ahogy a dagadó plazmafolyam nyelte el a többi tárat, úgy lettek egyre gyakoribbak a robbanások, s egyre hevesebb és félelmetesebb az izzás. A padló lágyan olvadt fel a plazmatócsákban, holdfényszín foltokat keverve a feketés-vöröses plazmaszínbe. Bár oly mindegy, ennyibe zuhanok bele vagy háromszor ekkorába… Felnéztem a platóra, ahol Christopher Brownie állt, és a sodronyra célzott Herdenjével. Elég egy lövés az energia-dezintegrátorból, és kriolitacél ide vagy oda, a drótkötél lazán füstölgı semmivé oszlik szét a fejem fölött. Brownie lıhetne rám is nyugodtan, de akkor gyorsabban meghalok, mint terveiben szerepelt. Gennyes kis fickó. – Jó utazást, York! – mondta gúnyosan. Lent elpukkant néhány tár, és félig elnyomták Brownie hangját. – Micsoda? – kiáltottam fel. Lázasan járt az agyam, merrefelé lehet kiút. Lent és fent semerre. Oldalt láttam egy darut, amit a rakodáshoz használtak. Már olvadozott a lábazata, és amúgy is százötven méterre volt.

Brownie arca megrándult. Nagyon zavaró, amikor egy poénosnak szánt végszót meg kell ismételni. Elveszti a hatását. – Jó utazást, York! – kiabálta sokkal vontatottabban, mint az elıbb. Nyilván úgy vélte, fontosabb, hogy halljam, de már nem esett jól neki. Ám nem mehetek úgy a halálba, hogy nem végszavazhat le tisztességgel. Egyszerre rohadt nagy csönd lett. Ezen Brownie úgy meglepıdött, hogy nem lıtte el a sodronyomat azonnal. Helyette körülnézett, én pedig a balommal is felnyúltam, nehogy már egy kézzel kapaszkodjak csak. Messze lengedeztem azonban a platótól, fegyverem meg egy szál se. Így is kevés esélyem volt a túlélésre. A csönd azonban döbbenetesen hatott, valóban. Még az én figyelmemet is elvonta egy kevéssé. Egészen eddig ugyanis tüzérségi lövedékek becsapódásának hangja és egyéb robbanások adták a hátteret kettınk küzdelméhez. Az öröklét nyomában már igencsak közel állt ahhoz, hogy történelem legyen: a mutáns csillagrombolót megtámadó gilleth sereg perceken belül ócskavassá lövi szét. Mi itt elbohóckodtunk magunkban Brownie-val, de bármelyikünk is élje túl ezt a szituációt (egyelıre ı volt a befutó kettınk közül), annak rögtön menekülnie kell, hacsak nem akar az Öröklét  sorsára  jutni, azaz aprócska bronztáblává válni az utódok emlékezetében. Megszőnt azonban a becsapódások hangja, elhalt a halálba menıket lelkesítı marsh-zene, amit a mutánsok nyomattak maguknak, és a robbanások is megszelídültek, mintha csak felhagytak volna a romboló folyosóin a lövöldözéssel. Ez hirtelen csendet jelentett az eddigi hangzavarhoz képest. – Mi a fene ez? – kérdezte Brownie. – Mit tudom én? – Megrántottam volna a vállam, ha nem lógok. Ehelyett mászni kezdtem fölfelé, a csuklómon pedig apró vérfolyam indult meg a vállam irányába. Brownie rögtön rám fogta a fegyverét. Eddig is ideges volt, és most még idegesebb lett. Alul egy egész rekesz tár robbant fel, éreztem, ahogy a lángok egészen a nadrágomig felcsapnak, s pillanatokon belül leégtem. Vörös lettem, mint a f ıtt homár, arcom lángolt a fájdalomtól, a nyelvem kiszáradt, torkom összeaszott. Kis recsegés a hangszórókban… sztatikus zaj… valaki köhent. – Most jött a szupercellulárison a hír… – kicsit tétova volt az ügyeletes tiszt hangja, mintha maga sem tudná, hogy ki akarja-e mondani azt, amit ki kell mondania. Olyan érzésem támadt, hogy éppen a csöndre kapunk magyarázatot. Érdeklıdve vártam. – Most jött… A-00-ás prioritással a legfelsıbb hadvezetés 4560-as napiparancsa: a háborúnak vége. Brownie úgy állt, mint aki megkövült, én meg, mint akit odacsaptak a forró sütılapra, és abban a pillanatban odakozmált. –… a gillethek a békekötés aláírásának pillanatában minden harcérintkezést feladtak – folytatta a tiszt kicsit magabiztosabban. Nem ismertem fel a hangjáról, csak pár napja voltam az őrhajón –, és csapataik visszavonulnak. A hajónkat támadó ezred is megkezdte a visszavonulást. Ööö… a parancs megtiltja az üldözésüket. – Ilyen nincs – mondta Brownie. Az állát vakargatta a Herden csövével, és a hang forrásának irányába nézett. –… többé már nem ellenfelek! Ismétlem, ne üldözzétek ıket! – Ennyi – mondtam, és ismét mászni kezdtem fölfelé. Brownie azonban bekattant. – Az az ı háborújuk, ez a mienk – visította, és ismét a sodrony felé fordította a fegyvert. – Viszlát a pokolban, York! Durva dolog triplán végszavazni akkor is, ha nem ilyen elcsépelt közhelyeket dobál valaki. Mondhatná azt, hogy  finita la commedia! Vagy bármi elegánsabbat. De mit is várhatnánk egy gilletheknek dolgozó bérenctıl? – Te hivatalosan most már nem lıhetsz – mondtam. – Béke van. És különben is, egy oldalon állunk… – Akkor magánúton csinállak ki! Ez már rég csak a kettınk személyes ügye!

– Ugyan! Minek felfújni? Már csak néhány méter volt hátra, s másztam, mint egy csimpánz. Komolyan, most én voltam Darwin tanainak mintapéldája. Kár, hogy pár évszázada bukott az elmélet. Láttam a tekintetén, hogy lıni fog. – A háborúnak vége… – mondta az ügyeletes a mikrofon mögött. Elismételte még egyszer, mint aki nem hiszi. Kis szünet után halkabban hallatszott a következı. – Nem átverés, érvényes kóddal  jött, ellenıriztük… és tényleg visszavonulnak! – Hátraszólhatott valakinek. Köhintés ismét. – Ja, igen… Peter Dodd alezredes vagyok. A hírt megerısítették több csatornán is. Ismétlem, a háborúnak vége, a visszavonuló csapatokra ne lı jetek! Peter Dodd. Nem találkoztam vele, de hát nem találkozhatok mindenkivel egy ekkora rombolón ilyen rövid idı alatt, aminek felét ráadásul a börtönblokkban töltöttem el. Brownie meghúzta a ravaszt. Elkészültem rá, hogy a sodronnyal együtt lelem végzetemet a fortyogó mélységben, de csak a durranást hallottam, a sodrony továbbra is keményen feszült a tenyeremben. Brownie viszont nem úszta meg. Felrobbant a kezében a Herden markolata, és leszakította a fickó fél oldalát. Brownie állt még egy kicsit – láttam a tüdejét, amint megpörkölıdik, feketére sül – , majd eldılt. Ahogy volt, bénultan, kimeredı szemmel. Alant ekkor kezdıdött el az igazi tőzijáték: ezresével robbantak föl a tárak. A plató magasságába érkeztem, s átugrottam. Megkapaszkodtam a szélében, feltornásztam magam a holttest mellé. Egy robbanás a falhoz nyomott, plazmacseppek csapódtak a mennyezetre. Láttam, ahogy az acélsodrony pár méterre tılem olvadni kezd. Rácsaptam az ajtó nyitógombjára, és kidıltem a füstös, lyukas, megtépázott folyosóra. Hasra estem. – Christopher! – visította egy nıi hang. Lily volt az. Az ajtó bezáródott mögöttem, de a résen át Lily megpillanthatta barátja csonkolt holttestét. – Ezt nem úszod meg, te rohadék! – ugrott elém, és egy Puppetet nyomott a szemem közé. Ha meghúzza, valamiféle húsos, obszcén virággá nyílik szét a fejem. – Felrobbant a kezében a fegyver – mondtam a földrıl felnézve. Formás lába volt a lánynak, de ez most nem sokat számított. Ha kimondom, ha nem. Nem tettem. Nem az az alkalom volt. – Ezt add be annak a hülyének, aki elhiszi! – Ahhoz fel kell állnom. – Megölted, te szemétláda! Láttam remegni az ujját a ravaszon. Ha ebben a szögben lı át, a testem kilencven százaléka elpárolog. Láttam egy izmot megugrani a bal szeme alatt, s rögtön oldalra fordultam. A fegyvercsıbıl elıvillanó plazmasugár sikeresen elkapott a hónom alatt: egyenes csíkot vágott a jobb oldalamba, hosszában. Én a fordulással egy idıben megmarkoltam a csövet, és megrántottam. Lily térdre esett. Addigra már a hátamon feküdtem, és testem alól kiszabadult bal kezem, így az öklömmel olyan lendülettel vágtam arcon, hogy nyomban mellém hasalt, a fegyvert pedig elengedte. Az egész oldalam sajgott, zsibbadt, és üvölteni lett volna kedvem, ha éppen van idım. Ehelyett azonban Lily hátára fordultam, és kicsavartam mindkét kezét. Kicsit rugdosott, de aztán elkaptam a lábát, és lefeszítettem. Erre sziszegni kezdett, és a földhöz verte magát párszor – már amennyire tudta. Úgy ültem rajta, mint Geronimo – egyik ısöm – a vad pónin. Sikerült megzaboláznom. – Rohadék – sziszegte. – Rohadék! Ekkor kinyílt elıttünk az ajtó, amin az elıbb estem ki, és feltárta a poklok legpoklabbikát. Izzó oldalfalak, mennyezetet nyaldosó lángok, olvadó fém… mintha egy vulkán magmakamrájára nyílott volna kilátásunk: minden vibrált, gızölgött, sőrő masszaként hullámzott. Felhólyagosodtak a falelemek, és tompa pukkanással fakadtak ki ezek a tüzes hólyagok. A Panthere M5-ös tárak több

tízezer fokos túlvilági hangulatot teremtettek bent. Lucifer és Lilith nászán nem volt ilyen forró a hangulat. Megcsapott bennünket a hıség, és újult erıvel lángolt fel arcom. Hátrébb is mentem volna, ha valami elı nem tekereg az ajtón. Valami, ami egészen úgy nézett ki, mint egy gerinc és egy medencecsont. Lily is leállt a verdeséssel, és döbbenten szemlélte a lángok közül elıkúszó kreatúrát. – Mi a fene? Elengedtem a kezét és a lábát, hogy jobban feltámaszkodhasson, de azért megmaradtam a hátán. Azonnal tudtam, mit látok. A kedves Christian Brownie bizony nem ember volt, hanem egy tórini mutáns. Pár évvel ezelıtt két hónapig élveztem a Tórin vendégszeretetét, és csillapíthatatlan tudásszomjjal néztem át anatómiailag, hogy is néz ki ez a faj. Persze elsısorban arra voltam kíváncsi (mint minden tizenöt éves), hogy tudok-e valami lényegretörı mutatványt folytatni a lányokkal. A gerinc elénk ért, és felegyenesedett, mint egy kígyó, amely násztáncra készül. Furcsa, recsegı hangon szólalt meg. – Nagyon naiv vagy, York! Fogalmam sem volt, ezt miért mondja, de meglehetısen buta arcot vághattam, ezt így utólag el kell ismerjem. – Ki a franc vagy te? – kérdezte Lily. Már el is feledkeztem róla, hogy ott van alattam. – Kedvesem, hadd mutassam be Christopher igazi arcát! Lily ez itt Chris, Chris, te azt hiszem, ismered már Lilyt. Az ajtó becsukódott hátul, a hıség csökkent, a vörösen lobogó lángok helyett jégkék fények lettek ismét úrrá a folyosón. Ám a hıség már eldeformálta az ajtó szárnyait, így azok nem zártak teljesen, néhol meg-meglebbent a benti tőz visszfénye. – Ez egy mutáns! – mondta Lily, és olyan keserőség rezgett hangjában, hogy megsajnáltam. – Az. – Chris mutáns volt? – bámult rám Lily üveges tekintettel. – Tórini – tettem hozzá. – Akik spontán mellékagyat fejlesztettek az ágyékukban. De nem csak volt, valahogyan még mindig az! Jobban megnéztem Christophert, illetve maradványait, mert igaz, ami igaz, a tóriniaknak két agyuk van, de ha az egyiket kilövik, akkor a másik nem beszél, nem mozog, sıt még csak nem is él. Egy aggyal egyetlen tórini mutáns sem tud élni, míg némely ember agyatlanul is igen jól elvan. Láttam, hogy a medencecsonti második agy fémbıl van, valamiféle hı- és ütésálló bioplazmából készült, átlátszó sylionkerámia-burkolatban. – Implant – göcögött fémes hangján Christopher Brownie földi porhüvelyének maradványa. – Mielıtt a gillethekhez csapódtam volna, az eredetit kivették, és egy, a mőszerek számára láthatatlan mellékagy-implantot építettek be a helyére. Kaptam egy pótagyat, amely nem csupán agy, hanem személyiségem egész lenyomata. Egy túlélıgép vagyok. Hı- és ütésálló. Ha-ha! Az ilyen lényt közismert nevén kémnek hívják. – Átvertél – hüledezett még Lily, de már kihallottam valamit ebbıl az egy szóból, ami arra késztetett, hogy leszálljak róla. – Nem tudsz kinyírni, York – ömlengett Christopher Brownie medencecsontja. – Ha hozzám érsz, agyoncsaplak! Kékes szikrázás futott végig a gerince mentén, és vékony kisülés pattant el irányomba. Alig tudtam félreugrani. Az áramütés is van olyan halálos, mint a tízezer fokos olvadt fém vagy ötvenméternyi mélység alattam. Lily feltérdelt. – Az elejétıl hazudtál nekem. – Még mindig nem hitte el, hogy ezt vele eljátszotta valaki. – Ha nem érsz hozzám, akkor is kicsinállak! – folytatta diadalittasan Brownie. – Szarevı kis földlakó! Miután leléptünk onnan, már csak a selejt maradt ott! Selejt volt apád-anyád!

– Te szemét, mocsok disznó! – pattant fel Lily. – Egy nyomorult tégla voltál! Egy gennyes mutánsfajzat! És én lefeküdtem veled! Brownie medencecsontjának figyelme elterelıdött rólam, de már kissé késın fogta fel, hogy komoly veszély fenyegeti. – Hé, kislány!… – akarta kiáltani, amikor is Lily egyszerően alárúgott. A gerinc és a hajdan két lábon járó, élı, szeretı Mr. Brownie medencecsontja a mellékagy-implanttal együtt felemelkedett a magasba, és a falnak csapódott. Lily azonban nem érte be ennyivel, és szigetelt, vastag talpú, kemény csizmájával beletaposott elıbb az ágyékba, majd teljes súlyával rásarkalt a gerincre. Ropogtak a csigolyák, recsegtek, s nekem a hangtól a hátamon futkározott a hideg. Illetve rögtön leizzadtam. – Kihasználtál! – kiabálta Lily. – Kihasználtad az érzéseimet! Egy igaz szavad sem volt! Még hogy szeretsz! Brownie ágyékától csak egy kis recsegésre tellett. Próbált úgy fordulni gerincének a végével, hogy levadászhassa pár ezer volttal Lilyt, de nem igazán ment neki a helyezkedés, mert minduntalan visszacsapódott a falnak. – Remélem, sikerül kiábrándítanom téged… – Lily még egyszer alárúgott – magamból! Brownie a fal mentén még messzebbre repült. Felemeltem a Puppetet a földrıl, és lazán lógattam testem mellett. Úgy véltem, nem kell besegítenem vele, de jobban éreztem magam így, hogy nálam pihent. – Szemét mutáns! – tombolt Lily, akirıl tudtam, hogy mutánsok nyírták ki a testvéreit pár évvel korábban, és ezért engesztelhetetlenül haragudott rájuk. – Csak használtál a játékaidhoz! Hát nem is voltál olyan jó az ágyban! Nem lehetett könnyő feldolgoznia szegény kislánynak a dolgot. Lily rálépett a gerinc szabadon csapkodó végére, és bakancsával egy hatalmas csıröst helyezett el a medencén. Lehetett bármilyen ütésálló a tórini mő-mellékagya, pszichésen azonban erıs sokk érhette. Gondoljuk csak meg, milyen, ha valakit bakanccsal szemközt rúg az ex-barátnı je. A gerinc megszőnt kéken szikrázni. Lily akkor lenyúlt, és átgondolatlanul – még mindig agyoncsaphatta volna az áram – megragadta. Túlélte. Brownie valóban mintha feladta volna. A lány felemelte csalárd kedvesének bénult maradványát, majd visszadöngetett az ajtóhoz, amely félig kihajlott a hıségtıl, mintha csak egy szalvéta sarka lenne. Lily megemelte a gerincet és az ágyékot. – Lehet, hogy tőzálló vagy – mondta kegyetlenül –, de ha rád olvad tíz tonna acélötvözet, nem sokat fogsz ficánkolni. Dögölj meg, kicsi-kém! Brownie erre mintha magához tért volna, de már késın. Megrándult, tekeredni akart. Akkor azonban Lily behajította a mutáns maradványait az ajtón a tőzbe, olvadt fémbe, plazmába, majd hátralépett. Hallani lehetett a tórini implant elektromos sikoltását, amint a mélybe hullt. Lily még hátrált, majd amikor belém ütközött, megperdült, és felemelte az öklét, hogy orrba csapjon. A keze azonban megállt a levegıben. És úgy maradt. – Vége – mondtam. Leejtette az öklét, és szomorúan nézett rám. – Ilyen durva szakításom még nem volt – válaszolta. Én a háborúra gondoltam, de mindegy, nem magyarázkodtam. Aztán eltört a mécses, és Lily bıgve borult a mellkasomra. – És mi van, ha gyereket szülök neki? Egy nyomorult kis mutáns klambót – zokogta. Átöleltem a vállát. Lassan megfordítottam, ideje volt mennünk. Éreztem, hogy a bakancsom belesüpped a folyosó fémlapjaiba. Lenéztem. A bakancs talpa füstölt. Rossz elı jel. – Anatómiailag még csak oké volt a fiú – mondtam –, de egy tórininak és egy tiszta fajú embernek nem lehet gyermeke.

– Nem? – Nem. Genetikai képtelenség. – Ez az isteni igazságszolgáltatás – mondta, és kicsit megrántotta a vállát. – Meghív valami italra? Felszisszentem, ahogy sebesült oldalamon állva belém karolt. – Csak egy karcolás – jelentette ki. – Majd késıbb összevarratom – mondtam. – Jöjjön, rám is rám fér valami erıs! Számomra így ért véget a háború – elıször.1

2.

A gilleth csapatok visszavonultak, feladtak számtalan ostromot, ütközetet, félig elfoglalt naprendszert, viszont megkaptak számos kiemelt pontot a világegyetemben, amelyre szükségük volt, és hihetetlen mennyiségő koncessziót bolygókra, napokra, naprendszerekre és rejtett dimenziókra, világokra. Rögtön lezárták a harcokat, és valljuk be, egy három-négy galaxist felölelı küzdelemben máshogy nem is megy. Ha nem csinálod azonnal meg a dolgaidat, sosem jutsz a végére. Így is harcolt tovább egynémely mutáns birodalom, köztársaság, vagy szövetséges csapat, bérelt haderı, amelyeknek nem lehetett hirtelen megálljt mondani. Vitte a lendület tovább azokat is, akik összekeverték a háború racionális, precíz céljait önnön személyes érzéseikkel, leginkább győlöletükkel, vagy éppen ambiciózusabbak voltak, mint engedelmesek. Annak ellenére, hogy a gillethek  visszavonultak – szervezetten, ahogy minden csatában harcoltak, és jól nevelten, ahogy még sosem tapasztaltuk tılük. A háború lezárását követı nyolcadik napon egy óriási összeg jelent meg a bankszámlámon. Tisztességesen perkáltak, s nem csupán a letöltött túsznapjaimat, de az utolsó szerzıdésünkben meghatározott idıtartam fizetségének egészét is átutalták. Hozzácsaptak tíz százalék bánatpénzt is az így kifizetett összeghez, és ezzel el lettem bocsátva. Hát, ilyen a hivatásos túszok élete. Ha vége a háborúnak, az utcára kerülnek. Ennek ellenére nem bánkódtam, és úgy döntöttem, nem keresek magamnak több háborút, egyrészt mert ha az ember nem a legnagyobban vesz részt, már nincs is értelme, másrészt mások nem ennyire lovagiasak a hivatásos túszaikkal szemben. Nem mintha a gillethek becsületesek lettek volna, de üzleti szempontból lehetett bízni bennük. Tudták, hogy a pénz mellé adott szó annyival kevesebbet ér, ahányszor megszegik azt. Fél évvel késıbb éppen valamilyen fehérjealapú koktélt iszogattam a Vadvizek Városában, a Desirée északi féltekéjének legszebb helyén, egy hatalmas, többlépcsıs vízesés-csoport karéja fölött, amikor mellém telepedett valaki a luxusétterem asztalához. Felnéztem a koktélból: Lily volt az. Feje fölé glóriát vont a háttérben zubogó, morajló zuhatagok fölött átívelı távoli szivárvány. Lily utolsó találkozásunk óta kissé rendbe szedte magát, és már egyáltalán nem úgy öltözött, mint valami zsoldoskatona vagy alternatív tizenéves: bakancs helyett fonott bırszandál volt rajta, kis szoknya és könnyed nyári blúz, fehér alapon fehér hímzéssel díszítve. Lágy illat lebegte körbe, talán Infini Sacré  Dominique-tıl, ugyanakkor kis csípést éreztem az orromban, amitıl könnybe lábadt a szemem, és azonnal bekapcsolt a nanoszondák távol tartására felöltött sztatikus testpajzsom. Mert pajzs az mindig kell, kiváltképp egy olyan embernek, aki annyi ellenséget össze bírt szedni zsenge fiatalkorában, mint én. Figyeltettem a szupercelluláris hírei között a haditechnikai 1

A szerzıdés megszületésére lineáris id ıben (a greenwichit tekintve) 2974. augusztus 5-én került sor. York Ketchikan nem tért ki a békekötés okaira, azt még azok közül sem sokan látják tisztán, akik ott szerepelnek az aláírók között. (AS)

fejlesztések rovatot, és folyamatosan korszerősítettem a Pheselton-pajzsomat. Ez csaknem mindennapos munkát adott, mert hol itt találtak fel egy új fegyvert, hol ott találták fel újra. – Hello – mondtam Lilynek. – Szia, York. – Diplomatikusan tovasuhanó mosollyal fogadta köszönésemet. – Ráérsz? – A pénzemet költöm. – Szóval rá. Méregetett egy kicsikét, én pedig jobb híján mosolyogtam hozzá. Elıször tudjam meg, mit akar tılem. A fejünk fölött, a luxusétterem tetején megakadt egy légelhárító üteg, és keserves kattogásba fogott. Egy ır odament, és jókorát rúgott bele vasalt bakancsával. Az üteg befejezte a kattogást, és fordult a napvitorlás felé, amelyet eleddig követett célkeresztjével. Nem akart tıle semmit, de biztos, ami biztos. Még itt sem hitte el mindenki, hogy a háborúnak vége, ezért aztán a városokat óriási energiapajzsok, masszív légelhárító ütegek és lézerrácsok védték az esetleges támadástól. Desirée vezetıi – felvilágosult kis hercegségek laza szövetségébıl állt a bolygó – továbbra is hadiállapotban álltak most már nem a gillethekkel, hanem az ismeretlen ellenséggel. Az ismeretlen ellenség rémképe egyébként még riasztóbb, mint egy légóvédelmi oktatáson a gilleth hajók holomodelljei vagy a mutáns leszármazási táblák, és jobban összetartja a laza szövetségeket… egy ideig. Mire visszapillantottam a magasban posztoló ır varázslatosan éles sziluettjérıl Lilyre, már egy kis dobozka feküdt közöttünk az asztalon. Lily kinyúlt, elém tolta, majd mindkét kezét az ölébe ejtette, és úgy figyelte reakcióimat. Megszívtam a szívószálat. Szörcsögött, kiürült a koktélospohár. Intettem két másikért. – Sok fehérjéggel – mondtam a kiborg-pincérnek, aztán a dobozka felé fordultam. – Jegygyőrő? – kérdeztem. Lily várakozón nézett. Felpattintottam a doboz tetejét. Áthúzott fölöttünk egy légisikló, egy pillanatra ránk vetült az árnyéka. Kattogás, rúgás, az üteg fordul, a posztos katona megnyugszik. Nekem viszont meglódult a szívem. – Egy gyöngy! A tekintetem elé emeltem. Természetes gyöngy, a világ legritkább dolga. Arany, gyémánt számolatlan található a világegyetemben; a gyémánt értéke földi viszonylatban akkor zuhant le, amikor a  Novus Ordo Seclorum idejében megkezdték a Neptunusz magjának kitermelését. Platina, urán, minden adott. De a gyöngyök… A gyöngyök olyanok, mint az élet alakot öltött esszenciái. Gömbölyőségükben tökéletesek, s egy-egy lélek fénye, mi megcsillan rajtuk, bennük. Egy-egy léleké, ami bőnre fogant, de aztán az isteni tökéletesség mikrokozmikus másolata lett. – Érintsd meg! – suttogta Lily. Ilyen nincs akárhol… Nincs a Neptunuszon vagy a kietlen világokon. A teremtés tetején ott áll értékével a gyöngy. Évmilliók csillagfúziója után apró és jellegtelen élılények évek, évtizedek alatti tudattalan munkájának eredménye, amely láthatatlanul fejlıdik ki, ember szemétıl rejtve, a vizek mélyén. – Rajta! Kiemeltem a dobozka belsejébıl. Ahogy ujjaim közé csíptem, dideregni kezdtem. Annyira távoli volt, mintha nem is létezett volna, ez csak egy idea, semmi más, ez nem anyag, csupán gondolat. Egy kis gyöngy, amelynek súlya túl könnyő a kéznek, és amely hővös, mintha csak az elképzelhetetlen forróságon, fehér izzáson is már túl lenne. Olyan érzés volt, ahogy a megfagyott nitrogén éget, nem tudja az ember, mi történik vele, csonttá fagy vagy meggyullad tıle. A szubsztancia elsı állapotában létezı végcél. Az isteni pillantás szimbóluma… Mint egy szőziesen fehér ruhába öltöztetett érzéki test.

Elszakítottam tıle magam. – Értéke? – kérdeztem kiszáradt szájjal. Egy fenét érdekelt, illetve tudtam: megállapíthatatlan. Ám ilyenkor az ember megpróbál megdöbbent helyett anyagiasnak látszani, hogy megırizze a látszatot más elıtt. Egy Sigmund Freud nevő szakállas ürge a modern civilizáció halálának évszázadában azt mondta, hogy a szépség élvezésének sajátos, enyhén kábító hatása van. Hát engem totálisan kiütött. – Még senki sem saccolta meg. – Mit akarsz? – Egy nyakék kell ezekbıl a gyöngyökbıl. – És hol lehet ilyesmire bukkanni? Hol f őzik össze ıket? – A Moreau-n. – Aha. Visszaadtam a gyöngyöt, a dobozt. Lecsukott fedéllel, hogy ne is lássam. Ha van szalagom, még át is kötözöm, lehetıség szerint egy óriási boggal a tetején. Egy kis gyöngyöcskétıl csak nem ülök seggre! A pincér meghozta a két koktélt, amelyek az itallapon a Béklyó hangzatos fantázianevet tudták magukénak. Letette mellé a f őszerırlıt, amely szerecsendió-szerő magokat tartalmazott. Egyikünk sem nyúlt az italához. – Ez is szép. Pedig már örültem, hogy tényleg lesz belıle egy lánc a kezemben. – Lesz is. Ez a gyöngy a Moreau-ról származik, és ahogy ez kikerült a bolygóról, úgy egy egész láncnyi is kikerülhet onnan. Ez egy mintapéldány, de tudom, hogy nyakék készült belıle valahol a Moreau dzsungeljének mélyén. – A gond ott kezdıdik, hogy a Moreau-ra leszállni nem lehet… Egy turistacsoport érkezett az alattunk elterülı teraszra, és rögtön a korláthoz sereglett, hogy a zuhatagokat megbámulja. Leginkább azt mondogatták: „de gyönyörő”, meg hogy: „csodálatos”. Valaki megkérdezte, mi az itt kapható legerısebb ital. A lenti ki-pincér sorolta. A mozdulatain látszott azonban, hogy harcászati üzemmódba váltott át, és folyamatos megfigyelés alatt tartja a turistákat. Le mertem volna fogadni, hogy a kiborgok azon hibridjébıl származik, melyeknek felkarjában egy-egy plazmavetı, lézerrózsa vagy kisebb borsszóró, található. Ez utóbbi nem tévesztendı össze a f őszer szórására alkalmazott kis kerámiatégelyekkel; a Caesaria SR-2-es borsszóró olyan miniatőr tértorzulásokat lı ki, melyekkel egy egész stadionnyi embert ki lehet irtani, mindössze egyetlen fordulattal. Csupán a fantázianeve volt a fegyvernek borsszóró. Lent, ha valami esetleg gyanús lenne, az alkar lehullik, és feltárulnak a vetıcsövek, amelyekbıl csak úgy osztja a hibrid szintetikus a halált. Biztonságos luxusétterem ez! Egészen addig, míg a ki-pincérnél be nem áll valami programhiba. Csak fél füllel hallgattam a lenti felsorolást, mert szemben velem Lily folytatta a mondókáját, amibıl kisebb monológ kerekedett ki. Arról beszélt, mennyire nem tudják egyesek, hogy a háború után mit kezdjenek magukkal. Csellengenek csupán, fölélik a vagyonukat, aztán visszamennek harcolni vagy éppen hivatásos túsznak, attól függıen, melyik témához értenek, vagy melyik téren van jó hírük. És aztán amikor elpatkolnak, akkor sincs semmijük, úgy döglenek meg, mint a kivert kutya, holott a világegyetem elég nagy, hogy megtalálják benne a számításukat. Már persze, ha meglátják a közelgı lehetıséget és meg is ragadják azt. Egész jó kortesbeszéd volt. Lily elsı rangú elnöki szövegíró lehetett volna, lelkesítı beszédei megdobogtatták volna bármely milliós tömeg szívét és lelkét. – Gondolom, sejted, kire célzok – fejezte be. – Nyomvonalakban – biccentettem, miközben azt a nıt figyeltem, aki éppen a korlátra mászott fel a vízesés fölött. Hihetetlenül zajlott itt az élet! Elegáns térdszoknyában, bırcsizmában, bordó bır

válltakaróval és bı felsıvel; errefelé az ilyeneket a merveilleuse2 névvel illetik. – Bár inkább érzem magamat unatkozó milliomosnak, mint kivert kutyának. Néhány sikkantás következett, amikor mások is észrevették a korláton felegyenesedı nıt. Alatta dunyhaként dagadozó vízfelhıt képezett a sok tucat zuhatag, de akármennyire pihe-puhának is nézett ki a lenti páragomoly, a mélyén gyilkos sziklák fogták volna fel a zuhanást. Empatikus képességeimet megmozgatta a szituáció. Lily odafordult, de rögtön vissza is pillantott rám. Nem érdekelte az öngyilkossági kísérlet. A hibrid pincér ugyanakkor lazán lógó karokkal bámult a merveilleuse-re – ez a figyelem legfelsıbb foka volt nála. Az üteg melletti katona is betérdelt. Itt balhé lesz! És a balhék különös fordulatot képesek venni néhanap. – Na de minek lát más? – Nem érdekel. – Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen meghátrálsz. – Ne provokálj, Lily, nem dılök be neki! Ehhez túl sok a pénzem. – Akkor fogd úgy fel, hogy itt a lehetıség, hogy még jobban meggazdagodj – mondta Lily. – Én tudom a lehetıséget nyújtani, te megszerzed a nyakéket. Harminchat gyöngyöcske, kétsoros láncban, s mindegyiknek apró vésetek, kis állatfigurák díszítik a felszínét. – Bizony isten, leugrom – fenyegetızött a merveilleuse a korlát tetején. – Ugorj csak! – mondta a férj hátul. Aprócska, csiszolt borostyán-berakásos platina-kriolit fülbevalója volt, vágott nyakú hófehér inge és az övén, szintén helyi szokás szerint, rengeteg platina-kriolit függı. A csizmájáról lesírt, hogy eredeti bırbıl készült, s ha tippelhettem volna, én genetikailag tiszta indrabırre tippelek. Az indra egyfajta vízben élı ragadozó volt a Desirée-n, hasonló a földi krokodilfajokhoz, csupán azoknál sokkal ritkább, azaz nem kétezer példány élt belıle a világon, hanem ötven. – Ugorj! Valaki felajánlott neki egy dupla whiskyt. Azt válaszolta, ilyenkor nem iszik. – Ez mind nagyon kevés – feleltem összevont szemöldökkel. – Elıször is a gyöngyre nincs ráírva, honnan származik. Nem tudom, te hogyan jutottál hozzá, de ha kéz alatt, akkor nagy az esélye, hogy átvertek. Ha pedig még fizettél is érte, akkor a fejemet tenném rá. – Nagyon okos vagy, de ne menj el szakértınek – mondta fanyarul. – Te talán kiképezted magad? – A forrás, amelybıl származik, teljesen megbízható. Annak hiszek. – Teljesen megbízható? – A barátom – felelte. – Brownie is a barátod volt – emlékeztettem. Erre kicsit ideges lett. – Most már elıvigyázatosabb vagyok. – Értem. – Ha közelebb jön valaki, leugrom – visította hirtelen a háttérben a merveilleuse. A megmentésén fáradozók megtorpantak. A nı körbemutatott a felgyőlı tömegen. – Senki nem tarthat vissza! – Senki nem is akar – mondta a férj. Erre jöttek a „hogy mondhat ilyet” meg a „mocskos állat” kifejezések, tarkítva néhány rasszista felhanggal, amelyben f ıképp gillethekhez hasonlították a férjet, másodsorban a crollokhoz, aztán bejöttek a képbe a razorok  is. A tömeg hangulata a felhígulása folytán változott meg: itt, a Desirée-n sokfajta kreatúra élt, dolgozott, pihent, s akik most idecsıdültek, elnyomták az emberi kisebbség cinizmusát. A férj vállat vont, majd egy bámészkodó, tinédzserkorú mozgóárustól zöldmandulát vett. Én utáltam ezt a fajta rágcsálnivalót, mert a catsie nevő földönkívülre szakadt cicafaj agyalapi mirigyébe forgatták bele és pirították meg, de a Desirée-n mindenki imádta. 2

merveilleuse (fr): divathölgy. A francia direktórium idején használták el ıször a Földön, a 18. sz. vége felé.

Kutyatartó bolygó volt. – Egyszer nem jól választottam! – Fejezzük be! – mondtam. – Én elhiszem, hogy most már sokkal, de sokkal körültekintıbben választod meg, kivel fekszel le. – Nem a te dolgod. – Ha rá hivatkozva kínálsz munkát, drágám, akkor igen. Kiváltképp, ha ez a munka már elsı hallásra is ırültségnek tőnik. – Még nem fejeztem be… – El az ollókkal! – kiáltotta ekkor az öngyilkosjelölt merveilleuse. – Ha akarnának, sem foghatnának meg, már eldöntöttem! Csak tudatni akarom mindenkivel, hogy az egész miattad van! Lepislantottam: a férjére mutatott. – Frászt – mondta tömören a férj. Erre hátrébb löködték, ne legyen szem elıtt. Néhány jóérzéső turista majdnem megverte. A kezek mellett csápok és egy rákollóvá módosult fogókar is a fejek fölé emelkedett. – Szerintem az anyád az oka mindennek – tette hozzá a férj, és mégis kért egy italt. Lassan a lenti bár egész terasza megtelt, a falak mellett egyre többen várták a jelenet végkifejletét. Feltőnt egy másik kiborg-pincér, nehezen lavírozott a tömegben, de több borravalót kapott, mint eddig: az elıadás egyedül neki volt kézzelfoghatóan hasznos. Ebbıl helyreállíthatja a bıre folyadékháztartását: itt-ott már foltosodott. – Biztos van más kiút is – mondta egy megértést tanúsító turista, és közelebb araszolt a nıhöz. Persze, hogy nem ember volt: zöldes színben játszott és két fejjel kimagaslott a tömegbıl. Az egyik fejét azonban csupán étkezésre használta, a másikkal látott és beszélt: Orwen világából származott. – Nincs – jegyezte meg a férj önmagának. – Kér ebbıl az… izébıl?… – Az orweni felé emelte a zacskót, mire az megvetıen ránézett. Ám a másik fején aprócska nyálcsepp jelent meg a szívószáj sarkában. A flegma férj visszahúzta a zacskót, és tovább ropogtatta a mirigyes mandulát. – Ez igaz – mondtam Lilynek, miután a helyzet lent ismét ellaposodott. – Még nem fejezted be. Biztos vagyok benne, hogy elıállsz valamivel, és szükséged is lesz rá, mert a kortes-szöveggel nem gyıztél meg. – Nézz magadra! Ez nem a te életed! – Lehet – biccentettem. – Ülök ennek a bolygónak a lehetı legdrágább bárjában, és egy koktélt iszogatok, aminek a gyümölcsszirupja felér egy közepes autó árával, és akkor még nem is szóltam az alkoholról. Ott lakom fönt, abban a szállóban, és minden este jól szórakozom, anélkül, hogy arra kellene gondolnom, holnap kivégeznek vagy levágják valamelyik végtagomat. Nem is szólva arról, hogy azzal dugok, akivel akarok. S amikor fizetek, észre sem veszem, mennyi hiányzik a számlámról, mert az összegnek csak utolsó pár számjegye változik, és ha leírom a bankbetétem összegét egy papírra, olyan messze van az eleje a végétıl, hogy a változás fel sem tőnik. Lehet, hogy nagyon nem az én életem, de akárkié is, élvezem. – Áh! – Lily dühödten legyintett. – Tudod, mivé lettél? – Ez a vééég! – Ez megint csak a merveilleuse volt. Fejhangon sikoltott. A dráma már az elején átment tragikomédiába, és most zenei felhangot is kapott. Moliére, amelyet Puccini megzenésít, ha szabad meggyalázni ezeket a mestereket azzal, hogy ideidézem hangulatukat. Lily az égnek emelte a szemét. Nem vette a fáradságot, hogy hátraforduljon, és megnézze, mi történik. – Túl soká húzza – morogta elégedetlenül. – Le kéne hozni onnan – mondtam. – Leugrik magától. – Én erre az oldalra gondoltam. Lehozni az erkélyre, nem lelökni. – Aki hülye, haljon meg – vont vállat Lily. – Mit szólsz? Harmada tied az árnak. – Hárman lennénk? – Hárman. – Gondolom, a barátod a harmadik.

– Úgy van. Nem kell féltékenykedned! – Nem várok tovább! – sikoltotta a nı az erkélyen. – Mindenkinek lehet rossz napja – mondtam a merveilleuse-re pillantva. – Nem könnyő ám rá vevıt találni. Ennyi pénz nincs összesen ebben a naprendszerben. De akármennyit is kapunk, annak a harmada a tied. – Én arra a nıre gondolok – mondtam. – Én pedig a munkára. – Láthatóan kezdte idegesíteni, hogy valami elvonja a figyelmemet. – Mióta vagy te mentıangyal? – Amióta unatkozom. Két napja senki nem halt meg mellettem. És két nappal ezelıtt is, amikor megtörtént, nem sikoltott és nem könyörgött, hogy hagyják életben. – Ha unalmas a Desirée, gyere velünk! – Ráesett egy ırszem a tetırıl. Azonnal meghalt mindkettı. – Úgyis tudom, hogy már döntöttél, és jönni fogsz. – Figyelj, angyalom! – mondtam, és teljesen feléje fordultam. – Nem ezzel van a baj! Nincs ember, aki megpróbálna lejutni a Moreau-ra, mert oda nem lehet lejutni. Nem tudom, honnan szerezte a barátod ezt a gyöngyöt, de biztos nem onnan származik, mert lejutni ugyan semmi esély, de feljönni onnan, ennek is a milliomodrésze. Téged átvertek. Soha, de soha nem töröd át a CIA3 védızárát. Felejtsd el! – İ lent volt, és visszajött. – Ezt mondta? – Félholtan szedtem fel a Moreau mellett egy roncsról. Egy szekrényben ült, és ha nem kényszeríti magát transzállapotba, akkor már régen megfulladt volna. – Te összejöttél egy jógival? Majdnem otthagyott. Láttam, hogy kicsit messzire mentem. – Jól van – mondtam békítıleg. – Üljünk le este valahol, és ketten elmesélitek. De tıle is akarom hallani, sıt, meg akarom ismerni, mielıtt döntök. – Az igazság az, hogy most el kellene indulnunk, mert idıre megyünk. – A Moreau-ra? – Oda. Éppen csak rád akadtam, már öt hete kereslek. York, nincs más esélyünk, a fene egyen meg, gyere velünk! A merveilleuse ezt a pillanatot választotta ki, hogy a mélybe vesse magát. A férje belemarkolt a zacskóba, és unottan bekapott pár darabot a pirított mandulákból. Néhányan sikoltottak, de a legtöbben meglendültek a korlátok felé, hogy még láthassák a testet, amint eltőnik az egyre sőrősödı vízpárában. Mintha csak egy hatalmas darálóba zuhanna bele. A hibrid pincér a tálca után nyúlt. A katona kiegyenesedett a tetın. Aztán kis idı múlva csalódott morgás futott végig a soron. Hamarosan mi is megláttuk, miért. A nı karját széttárva szállt fölfelé a légszárnyán. Felkarján, oldaláig behasadt a ruházata, és bırszárnyak tőntek elı. Nem akkorák, hogy repülhessen velük, mint a denevérek vagy hasonló létformák, de egy antigravitációs kütyüvel megerısítve pont elég volt, hogy ellavírozhasson. – Hülye mutáns – köpte ki Lily. – Látod, ezért utálom ıket. – Csak a mősor kell neki – magyarázta a férj a tömegnek. – Csak a mősor. Imádja a felhajtást! Mandulát?… A nı bırszárnyain lebegve egyre magasabbra szárnyalt. Kihasználta a vízesés fölötti áramlatokat. Aztán elcsapta egy légisikló, amelynek minden bizonnyal párás volt az ablaka, és a vezetı nem látott ki jól elıre. A gép kitolta egész a szállodasor fölé, s csak ott esett le a magatehetetlen test. Egy zsáknyi, lezuhanó lédús paradicsomhoz hasonlított a puffanás hangja. A férj fehér volt, mint 3

CIA: Corps de Invisible Armée (ejtsd: kia)

a hóretek. – Jó – legyintettem. – Menjünk, legfeljebb kiszállok félúton. Lily vigyorgott, mint a tök. Úgy éreztem magam, mintha zöldségeskertben lennék. Kértem még egy szivart a pincértıl. A legjobb, amit errefelé lehetett kapni, az a  Héritier du Trone4 nevet viselte, és nem eredeti dohánylevelekbıl készült, hanem valamiféle állati ürülékbıl, amirıl nem akartam tudni, de igazán remek volt elfüstölni. Aztán elindultunk Lily őrhajójához, amely az Éljünk Leszbia! elnevezést kapta tulajdonosától. Nekem mindkét szó tetszett.

3.

 Mit illik tudni a Corps de Invisible Armée-r ı  ı l annak, aki a világegyetem egyik legtitkosabb hadseregét akarja átverni? – állt annak a dokumentumnak a címlapján, amit Lilytıl kaptam, miután elindultunk a Moreau felé egy modern szolárjachton. Kedves. Ilyen hülye címe csak egy diplomamunkának lehet, ám ez annak túlontúl vékonyka volt. Belelapoztam a virtuálisan megjelenı pergamenekbe. Kétségbeejtınek is nevezhetném, hogy mindössze három lapból állt. A Corps de Invisible Armée a nevét pontosan arról a tulajdonságáról kapta, amely miatt gondom volt most vele. Egy magánhadsereg, amelyrıl senki nem tudta, ki mőködteti, miért mőködteti, milyen erkölcsi megfontolás az, amely a megalapításához és a fenntartásához vezetett. Hatalmas szervezet volt, és akárki is állt mögötte, iszonyú anyagi források lehettek a tulajdonában. A neve is ráaggatott név volt csupán. Egy Gilbert de Perrault nevő zászlós akadt beléje a hírhedt 17. repülırajjal5 a XXV. század hajnalán, amikor le akart szállni egy Föld-típusú bolygón. Szarrá lıtték szét az embereit, aztán bejelentették, hogy a célbolygó landolási tilalom alá esik, az ottani civilizáció akadálytalan belsı fejlıdése érdekében. Mivel a francia zászlós nem látott egyetlen egy ellenfelet, de még őrhajót sem, jelentésében Corps de Invisible Armée-nek  nevezte a hadsereget. Ezzel évszázadokra témát adott a sajtónak és más médiumoknak, célt a hadi dicsıség után sóvárgó keménylegényeknek, illetve mesét a gyermekeiknek mesélı lelkiismeretlen anyukák számára, akik a krampuszok és a cicák mellé felvették eszköztárukba az „elvisz a Láthatatlan Hadtest” ijesztı formulát is, tovább duzzasztva a következı generáció neurotikus felnıttjeinek táborát. A pergamen elsı másfél oldala történeti áttekintést adott Gilbert de Perrault zászlós felfedezésétıl kezdve a legutóbbi idıkig. Meg kell mondanom, hogy Gilbert de Perrault szinte l  . Azaz semmit. A mindent megtudott, amit azóta tudni lehet a Corps de Invisible Armée-r ı  ıl. Legfelsıbb Őrparancsnokság elıtt tett elsı jelentése után sokan kétségbe vonták beszámolójának hitelességét, mire ı a tábornoki kar elıtt egy vállvonás kíséretében annyival erısítette meg írásbeli  jelentését: ens reale6 … És még hozzátette: uraim. Olyan volt ez a hadtest, mint hajdanán a francia idegenlégió. Százezren keresték a felvételi irodákat. Talán páran rájuk is akadtak. Nos, ık nem tértek vissza és nem meséltek. Akik nem találták, azoknak persze nagy volt a szájuk és hetet-havat összehordtak. Lily dokumentumának legf ıbb érdeme az volt, hogy ezeket a dajkameséket nem tartalmazta. Igaz, mást sem nagyon. Szakemberként állította össze, s azok mindig kevesebbet mondanak, utálják a találgatásokat. Nem is ık viszik elıre a világot. Egy kis ideig azon töprengtem, milyen mázli, hogy a franciák eljutottak a seregállításig a XXV. századra, a polinéz szigetvilág lakói pedig nem. Milyen lenne, ha a Láthatatlan Hadtestet nem 4

 Héritier de Trone (francia): trónörökös A 17-esek kapitánya volt Gin „Bowman”. 6 ens reale (lat): léteznek. 5

Corps de Invisible Armée-nek  hívnák, hanem hulahopp hiphop-nak. Így nem nagyon születne mítosz körülötte, legfeljebb ha a tagjai popzenét játszanának lézerorgonán és kipp-gitáron, nem pedig katonásdit. Esetleg képzeljék el, ha a Black & Deckert vagy a Stockbauert mondjuk egy Horovitz és Feuerstein fedezi fel. Ne adj isten egy Masaryk és egy Przemysl. Ne képzeljék el, ez már szentségtörés! Egy kicsit eltöprengtem a névválasztáson, hogy Lily eltöprengınek lásson. Néha nem árt, ha a komoly arcunkat mutatjuk a világnak. – Ennyi? – mutattam fel a virtuáriumot. – Elég vérszegény. – Sok munkám fekszik benne – jegyezte meg Lily. – Jobban utána kellett volna járnod. – Alapos voltam, amennyire lehetett. – És mik a személyes benyomásaid? – Arra gondolsz, hogy mit nem vettem bele az anyagba, mert csupán sejtés szintjén létezett? – Pontosan. – A nıi intuíciókra kíváncsi, Mr. Ketchikan? A hang nem Lilyé volt. Erıteljes, már-már férfierıtıl duzzadó és agresszív, de kifejezetten nıi. A hátam mögül jött, és hallottam, ahogy szisszen az őrhajó ajtózárja. i de nem illı gondolat.  Mi a fenének kell kell zárni egy ő rhajón rhajón az ajtókat? –  jutott eszembe az ide Lily felállt, és kinyújtotta a kezét a közeledı felé. Én csak akkor néztem fel, amikor már a másik is ott állt elıttem. Nı volt, és nem is akármilyen: fekete, rövid haj keretezte keletiesen szögletes arcát. Szeme fekete, és habár a sarkában a vonalak kemények voltak, valamiféle fátyolos tekintet ült a szeme mélyén. Eltakarta azokat a szirteket, amin az óvatlan férfiember szét szokott zúzódni. A hátán keresztben egy Puppet pihent, a zsoldosok kedvelt gyilokvetı je, az övében pedig egy ultrahang-élő kés, de abból a fajtából, amivel nem békákat, hanem crollokat szoktak nyúzni. Ki is néztem ebbıl a nıbıl. – York, ez itt Candance… Candance válaszul magához vonta Lilyt, és megcsókolta. Átölelte egyik kezével, másikkal az arcát tartotta, míg nyelvével vándorútra indult Lily szájában. Míg a prezentáció tartott, keresztbe vetettem a lábam, és megpihentettem a kezem a térdemen. – Aki megjárta a Moreau-t – biccentettem, amikor végre mindketten rám néztek. – Meg lehet tenni – biztosított róla Candance. – Találkozott a Corps de Invisible Année-val? – Nem. Elkerültük ıket. – Hidegen elmosolyodott. – Ámbátor meglehet, hogy ott voltak. Tudja, Mr. Ketchikan, a CIA láthatatlan… – Kevésbé tudnám elképzelni az ı láthatatlan asszisztálásukat a maga moreau-i landolásánál, mint hogy Othello a gyertyát tartsa Desdemona házasságtöréséhez. – Személyes barátai? – Kultúrtörténet – intettem. Nem nyúlt a Puppethez, pimasz mosollyal fogadta finom lebunkózását, úgy, mint aki tudja: az élet nem Shakespeare olvasásán múlik. Ez így persze ebben a formában nem teljesen igaz, mert a Rómeó és Júlia egy esetben ötletet adott a szabadulásomhoz. – A helyi élményeit érdeklıdve fogom hallgatni – folytattam. – Elıbb azonban mégis a Corps de  Invisible Armée-ra vagyok kíváncsi, mert nem tudom, nekünk így hármasban lesz-e akkora szerencsénk, hogy elkerüljük ıket. Engem Lily egyébként úgy tájékoztatott, hogy egy őrhajóroncsban futottak össze elıször. Ki is l ıtte szarrá azt az őrhajót? Lily behúzta a nyakát, holott Candence rá sem pillantott. Sıt, egyetlen vonása sem rezdült, az arca olyan merev volt, mint a római szobroké. És rideg. – Elfelé jövet volt egy kis gondunk velük, igaz. De legközelebb nem lesz. – Rendben, ezt ígéretnek veszem. – Én viszont vigyorgó pofával bámultam ıket. – Lily, a személyes benyomásaidról készültél mondani pár szót. Lily visszaült, Candance viszont nekitámaszkodott az egyik konzolnak, és keresztbe tette a lábát.

Vékony dereka és hosszú combja volt, majd egy fejjel magasodott Lily fölé. Csendesen figyelt, akár egy macska a verebek fürdését a porban. – Az elsı gondolatom az volt, hogy a Corps de Invisible Armée-t  valamelyik szupercivilizáció tartja fönn – kezdte Lily pár pillanatnyi szünet után. – De idıvel elvetettem ezt az elképzelést, hiszen egyik szupercivilizációt sem olyannak ismerjük, mint amelyik bele akarna avatkozni a világegyetem fejlıdésébe. Kizárólag csak magukkal törıdnek. – Hány szupercivilizációt ismersz? – Hatról rendelkezem részletes adatokkal, információkkal. Ám a hadtest évezredek óta fennáll, ez kiderül idegen civilizációk adattárából, tehát semmiképpen nem emberi, legfeljebb valamilyen mutáns fajhoz köthetı. Még azt is számba vettem, lehetett-e gilleth eredető. – Lehetett?7 – Nem. – Ha egyik sem?… Lily bólintott. – Létezik egy elıttünk ismeretlen hatalom a világegyetemben, amelynek fontos a primitív civilizációk zavartalan fejlıdése. Ezért aztán vigyáz rájuk. Amikor azok kilövik az elsı mesterséges holdat, a hadtest kijjebb húzódik a naprendszerben, s amikor a fejlıdı civilizáció átlépi a naprendszerük határát, a CIA nyomtalanul felszívódik. Az okok számomra nem derültek ki, hiszen semmiféle gazdasági hasznot nem húznak a fejlıdı bolygókból. Ez persze nem bizonyított, de az ellenkezı jére nem találtam még a leghalványabb utalást sem. Nem csupán csup án a védelmi véd elmi idıszak alatt, de utána sem, kivéve, ha nem valamiféle liga-szerő tömörülésrıl, titkos gazdasági társaságról van szó. Az elemzések szerint ezek az elzárt világok a nyitás után semmiféle érdekzónába nem kerülnek, legalábbis nem olyan érdekzónába, amely mögött egy társaság, vagy amint említettem valamiféle liga állna. Ez egy önzetlen hatalom… – Ha az, akkor az elsı, amivel találkoznék. – Ennek a hatalomnak a technikai fejlettsége néha túlmutat a mutánsokén. Talán a régebbi fajokén is. – Amikor megjelennek az ırzött bolygó felett… – Nem jelennek meg ok nélkül. Csak akkor tőnnek fel, ha támadnak, szerintem akkor is csak elrettentésül. Bár megeshet, hogy ahol megbújnak, onnan nem lehet tüzelni. Mert nem egyszerően vizuális láthatatlanságról van szó. – Láthatatlanok mindvégig, és megbújnak valahol – foglaltam össze. – Van-e valamilyen jel, hogy zsákvilágokból vagy a dimenziók valamelyikébıl jelennek meg? – Semmi. – Lily nem töprengett sokat a válaszon – Mintha egy másik galaxisból származna, másfajta formális logikából indulna ki a harcászati megoldásaik egy része. Az utóbbi kétszáz évben azonban talán kezdenek emberibben gondolkodni a hadtestnél… – Eljutottunk a tisztikarba – morogtam. – Én is erre a következtetésre jutottam – bólintott Lily. – A von Anstettenek démoncsászársága után születtek legendák olyan kalandorokról, akik felkutatták a CIA-t. Ott van ez a zsoldosvezér, ez a Mike Bara… Az ı története a legismertebb, lehet, hogy hallottad már. – Nemet intettem, de nem részletezte. – Egyesek talán valóban eljutottak a Corps de Invisible Armée-ba, s miután az elsı generáció bizonyított, ez az idegen szándékú és irányítású hadtest befogadta a második-harmadik generációtól a tisztikarba. – Ez jó, mert… –… kiszámíthatóbbak egy ütközetben. Egymásra vigyorogtunk. – Nem sokáig lesz akkor a CIA önzetlen – mondtam. – A feltételezés mindenesetre érdekes. 7

Ebben az id ıben még csupán a megairákhoz volt szerencsém, s nem találkoztam sem wrajkokkal sem ifiritekkel. a kylingokról nem is beszélve. Vagy ha igen, hát nem fedték fel magukat el ıttem. Nem javítottam ki Lilyt, mert magam sem ismertem az igazságot. (YK)

Talán használható is. – Ezzel együtt nem tudjuk, hogyan kezeljük ıket. Egy besurranó-akció kivitelezhetıbbnek tőnt, mint egy nyílt támadás – folytatta. Legyintett. – Mellesleg, amíg tüzelni nem kezdenek, nem tudjuk, kit is kellene támadni. Nekünk pedig a bolygó a célunk. – Gondolom, a nyílt megközelítés az emberanyag és az igényelt felszerelés miatt sem jöhetett volna szóba. – Megfontoltuk. – Lily egy villanásnyi idıre Candence arcára pillantott. Rövid válasz volt, de sokról árulkodott. Többek között azt sugallta, hogy a két nı akár egy zsoldoshadsereget is felállított volna a gyöngysor kedvéért. Ha van mibıl… Hm. – Bár ha jól emlékszem egy, a századforduló tájékán történt esetre – melyet egy történeti dokumentációban olvastam az Aramison, amikor egy kétszer kettes cellába zártak be három hónapra –, akkor egy egész birodalmi hadsereg is kevés a Corps de Invisible Armée ellen. A szerint a dokumentum szerint a bodler  elnevezéső faj (amelynek nevét az iszonyatos írásmódtól idegenkedı modern francia történetírás baudelaire formában használja8) teljes hadseregével lerohanta a központi bolygójuktól hat fényévnyire levı, a Corps de Invisible Armée által védett bolygót, mivel nem bírta elviselni, hogy lassan terjeszkedı birodalmuk szívéhez közel legyen egy fehér folt, amelyet nem uralhatnak. A technokrata államforma vezetıi óriásit hibáztak akkor, amikor úgy vélték, ha valakiket nem látnak sem szabad szemmel, sem mőszereikkel, akkor azok nyilván nem léteznek. A baudelaire-rémmesék  szörnyei közé számőzött Corps de Invisible Armée aztán megjelent az intervenciós csapatok elıtt, és szétszórta ıket, mint forgószél a pitypang magját, vagy mint az elektromos vízágyú a gyalogosan tüntetı tömeget. Aztán a hadtest az anyabolygó felé fordult a haderejével. A baudelaire-ok  azóta földmőveléssel foglalkoznak, és a legutóbbi nagy technikai újításuk az eke. – Mentális erı, okkult hatalom? – A von Anstettenek nem hajtottak rá a CIA által ırzött világokra. Hogy ezt azért tették-e, mert nem voltak számottevı stratégiai fontosságúak ezek a bolygók, vagy mert tartottak a hadtesttıl, nem tudni. Lehet, hogy nem érte volna meg a fáradtságot egy háború a Corps de Invisible Arméeval pár primitív bolygóért. – Ez azt jelenti, hogy semmit nem tudunk a mentális illetve az okkult hatalmukról? – Azt. De jól tesszük, ha tartunk tıle. – Felkészülni azonban nincs mire. – Meglegyintett a cinizmus. – Nem tudjuk, hogy csirkelábakat és fekete kakasokat, vagy keresztet vegyünk kézbe ellenük. – Nem. – Szervezeti felépítés, fegyverek? – Ami a jelentésben áll. – Látta az arcom. – Az a négy sor. Ha valaki szembekerült velük, nem mesélt utána a tőzerejükrıl. Jól járt, ha egy nyálcsepp maradt belıle az őrben megfagyva, és a genetikai azonosítás után lehetett küldeni a hozzátartozóknak egy szívhez szóló gyászjelentést. – Bíztató kilátások ránk nézve. – Nem fogunk tüzelni rájuk, mivel nem kerülnek lıtávolba. Candance keze biztos, mint egy kvantumvezérelt kiborg keze, úgy fordítja az Éljünk Leszbiá-t, mint profi utcagyerek az ultrahangélő bicskát. A Moreau légköre fölött, az Aguillon és a bolygó librációs pontjában jelenünk meg. Az Aguillon a Moreau holdja… A bolygó ekkor kerül bele a Szublimidák meteorrajba, egyszerően felfedezhetetlen leszel a kıtörmelék között. Kilövünk téged a bolygóra, mi pedig visszatérünk a mélyőrbe. – Az ilyen akciók nem tépik szét a szolárjachtotokat? – Kifejezetten erre készítettük fel. Kipillantottam elıre. Milliónyi apró, unalmas pont, ami a világegyetemet elıttünk alkotta. A 8

A továbbiakban én is ezt az írásmódot fogom használni (AS)

pontok között pedig Herbert George Wells és a huszadik századi francia kormány modern kori hibridje: egy láthatatlan hadtest. – Bízz az Aguillonban, York! A Moreau uralkodói szent jelképnek tartják a holdjukat. – Nem lehet véletlen – morogtam. – Az éjszakát uraló bolygó majdnem mindig a nıi princípium hordozója, lágy, és eleme a víz. Egyszer részt vettem egy alkalmi asztrológiai stúdiumon, és ott igyekeztek megvilágítani számomra, nekem, férfinak miért is kell eleve rosszul éreznem magam egy sötét, földfalú, nedves pincében. Én a szagra és a rácsokra szavaztam, de a cellatársam emelkedettebb gondolkodású volt. Milyen jellegő bolygó a Moreau? – Mocsaras. – Ezt a választ akartam hallani. Szóval a librációs pontban nyitunk egy mélyőri kilépéssel, és rögtön egy meteorrajban találjuk magunkat. Oké. – Én is így jutottam le, Mr. Ketchikan – szólalt meg ekkor Candance. – A dolog mőködik. – Felesleges exponálnia magát a kérdéskörben. Mondtam, hogy oké. – Csak a tényeket közlöm. – És maga miért szállt le a Moreau-ra? – kérdeztem felpillantva rá. – Mert meg akartam tudni, hogy igaz-e némely szóbeszéd. Csak néztem, és vártam. Nem kérdeztem rá, s ı folytatni kényszerült, mert a labda a levegıben volt, de nem jött át a térfelemre. Dühösen villant meg a tekintete. – Tudni akartam, tényleg nık uralják-e az egész bolygót. És ık uralják. Keményen és bátran. Nem lesz könnyő dolga, Mr. Ketchikan. – Sosem volt az – intettem nemet. – Most sincs az. De árulja el akkor azt is, miért jött vissza az amazonok közül? Vissza ebbe a lehetetlen világegyetembe? – York! – szólt rám Lily. Candance elmosolyodott. – Mert én itt akarok uralkodni. S ha meglesz a gyöngysor, a harmadából azt veszek, amit akarok, úgy fordítom végre a sorsom, hogy abba senki nem szól bele… De nyugodjon meg, nem ott, ahol maga van! Nagy a világegyetem, elférünk benne. Merın néztem, és csak akkor szólaltam meg, amikor már kellett valamit mondanom, mert különben a végtelenségig szemeztünk volna egymással. – Nem is tudja, milyen kicsi a világ. Rettent ı  ıen  en kicsi.

4.

Igent mondtam. Nem tudom, mi végre, de igent mondtam. A Moreau bizony igen nagy kihívást jelent már csak az alapján a néhány pletyka alapján is, amit hallottam róla. Itt kering a közelben – mármint a Desirée közelében –, egy bakugrásra, tíz fényévnyire, még csak féregvezetékekre sem kell kapcsolódni. Akár szórakozásból is átrándulhatna oda az ember. Azt mondhatná a férj a feleségének, hogy „drágám, átlépünk a Moreau-ra, lövünk pár állatot, este tábortüzet gyújtunk, és majd szeretkezünk a tengerparton, anyád addig vigyáz a gyerekekre”, vagy éppen mondhatná a baráti körben valaki, hogy „gyere már, haver, dobj be néhány sört az őrcsotrogányodba, aztán ugorjunk át horgászni a Moreau-ra, ismerek ott egy kis öblöt, olyan páncélos harcsa van arrafelé, mint sehol máshol a világegyetemben, hozd a három és feles sodronyt meg az erıgépeket, jól kifárasztjuk, aztán a partra vontatjuk, jó lesz csónaknak itthon a páncélja”. Persze senki nem mondja, mert van a Moreau körül valami, amit senki se lát, de mindenki annyi mesét hallott róla, hogy inkább nem is próbálkozik. Illetve nem mindenki. Mert egy Puppetet hordó Candance nevő csaj így szólt a barátnı jéhez: „ugrasszunk „ugras szunk le valakit, drágám, egy gyöngy nyakékért n yakékért a Moreau-ra”. Hát ez a valaki lennék én. Hallgattam Candance beszámolóját a helyi állapotokról, és egyre kevésbé volt kedvem

odamenni. Nem, nem; a Corps de Invisible Armée  jelenlétét már elfogadtam, sıt, a titokzatos hadsereg Moreau hatalmi struktúrájához és társadalmi rendszeréhez képest még kedvelhetı is volt. Egy pillanatig úgy éreztem, szívesebben harcolnék velük, mintsem a bolygón legyek. Nem a matriarchátus – amelyrıl Candance részletesen mesélt – vette el a kedvemet, mert volt szerencsém matriarchális körülmények között is túsznak lenni, és megszokható, ha nık parancsolnak a férfiaknak (nekem gyermekkoromban mindenki parancsolt), hanem az ösztönlétnek az az atavisztikus formája, amely a Moreau-t jellemezte. A moreau-iak két formában élnek. Van egy emberi alakjuk, amelyben tudatos életüket élik, s van egy állati, amelyben az ösztönlétet. – Olyannak kell ezt elképzelni, mint amikor az emberi mesékben valaki átváltozik vérfarkassá vagy vérmedvévé – világította meg képletesen Candance. – Az egész vázrendszer átrendezıdik, az izmok, a tüdı, máj, szív helye megváltozik. Némelyeknél a tüdıt felváltja a kopoltyú. Megváltozik a bırfelület is. Szırt növesztenek vagy páncélt. Tollakat, szárnyat. Tépıfogakat, karmokat, fület, ami az állati jellemzı jük. Az átváltozás fél perc p erc alatt al att végbemegy, néha még gyorsabban. Chelouve királynı például tíz másodperc alatt képes felölteni a másik alakját. Candance beszélt az ideológiáról is: az alakváltás vallási hátterét a totemisztikus hit adja. A felvett alak a törzs totemállata, úgy tartják, tıle származnak. A törzsek persze rég felbomlottak, a társadalom egyszerre matriarchális és kasztrendszerő. A csúcson a ragadozók állnak. Ezeket leszámítva antropomorf létforma vár lent, de hogyan is számíthatnám le mindezt, amikor az ösztönlét alakváltás nélkül is elég veszélyes. Ráadásul nıuralommal kombinálva. A királynık sosem mennek férjhez – ez mindent elárul. – Megforduljunk? – kérdezte gúnyosan Candance, amikor már túl hosszúra nyúlt hallgatásom. – Mi lenne akkor a maga álmaival a mesés vagyonról? – kérdeztem, nem törıdve azzal, hogy épp ultrahang-élő késével szórakozik az asztal fölött. – York, értem nem kell küzdened – szólt közbe Lily. – Nem érted küzd – mosolyodott el egy kristály hidegségével Candance. – Nem is küzdök – feleltem. – Csupán túl sok a történetben a fehér folt. Hallottam egy gyöngysorról, amit meg kell találnom, illetve megtalálják azt nélkülem is, nálamnál helyi viszonyokban jártasabb amazonok. Nekem csak hozzájuk kell csapódnom. Belépnem Bichette hercegnı testırségébe. – Egyszerő. – Miért ne a királynı testırségét célozzam meg? – Mert a királynıt és a tanácsadóját nem tudja átverni. Lebukik, amint belép a trónterembe vagy a… hálószobájába. – Valóban rafinált kis mosolyt láttam a szája sarkában? – Értem. – Nem mondtam többet. Volt egy olyan érzésem, Candance valamit elhallgatott elılem. Nem számít: ezzel csak éberebbé tett. Lehet, hogy azt hitte, visszakozom, ha megtudom a teljes igazságot? – Fegyvert nem szerencsés vinnie – folytatta a nı. – Ekkora szerencsétlenséget még tudok vállalni – mondtam. – A technikai fejlettségük olyan, mint a Földön volt a huszadik század elején. – Mondjuk az elsı világháború környékén? – Fogalmam sincs, mikor volt a Földön az elsı világháború, vagy éppen az azt követık – vont vállat Candance. – A Moreau-n nem ismerik a lézert és a plazmát, sem az impulzusfegyvereket, rakétavetıket, szónikus fegyvereket. Nincsenek robotjaik, kiborgjaik, és mesterséges intelligenciát sem fejlesztettek még ki. – Az elsı világháborúban sem ismerték ezeket… – Milyen világháború volt akkor az? – Kis világ, kis világháború – bölcselkedtem. – Egy kis szigeten élık között, ha kitör a csetepaté, három halottal is lehet világháborút csinálni, a saját fogalmaik szerint.

– A Moreau primitív hely. Lıporgáz löki ki a töltényeket a fegyverekbıl. A gépkarabély és az aknavetık még újdonságnak számítanak a hadseregben. Olyannyira, hogy én neveztem el a géppuskát mitrailleuse-nek… – Maga is találta fel? Szerényen mosolygott. Mint a hiéna a zebradög felett. – Kis ajándék a fejlıdı világból. Robbantásra sejtkvarccal megkötött nitroglicerint használnak leginkább… – Dinamit. – Legyen. – Rábökött a vállamra, ahol a bır alatt ott lapult a felturbózott Pheseltonom. – Pheselton-féle testpajzsaik nincsenek. Mindezeket magának is nélkülöznie kell majd, különben a CIA könnyedén magára talál. Átgondoltam. – Bánja az utolsó croll, akkor nem viszek le taktikai atomgránátokat és elsıdleges csapásmérı fegyvereket – feleltem. – Megfelel így? A pajzsról azonban nem mondok le, a pajzs rajtam marad, legfeljebb nem kapcsolom be. Így nem mérhetik be, és nem ismerhetik föl. Megtartom amolyan végsı szükségnek. Ha a modern fegyverek nélkül is rám találna a Corps de Invisible Armée. Kés lesz nálam, egyebeket meg szerzek lent. Jól bánok a kézifegyverekkel, a többivel pedig megtanulok majd lıni. Van valamiféle térképe, hova kell mennem? Két óra múlva értünk el a mélyőr kilépési pontjához. Addig részt vettem egy nyelvi gyorstalpaló tanfolyamon. Nem szeretem a transzmentát tanulási technikát, mert a tudatbefolyásolás ideális eszközeként tartják számon egyes naprendszerekben, de nem volt más választásom. Viszont magam ellenıriztem le minden beállítást. Ez kilencvenhat percembe tellett, s további tizenkilencbe a Moreau legfontosabb nyelvének és elıkelı körökben használatos dialektusának elsajátítása. Öt percem volt pihenni, aztán gyönyörő és leszbikus kísérıim elvezettek az Éljünk Leszbia! raktárrészéhez. Addigra Lily is átöltözött, terepszín ruhát öltött – ez a világőrben teljesen fekete öltözetet jelent –, és övére csatolt pár kézifegyvert, egy Berettát, két fotongránátot, egy euticéniumkorbácsot és egy termokést. Nem mintha itt szüksége lett volna rá, vagy ha a Corps de Invisible Armée megjelenik, hasznát tudná venni, mindenesetre jobban mutatott, mint a kisszoknyában és a fehér hímzéses blúzban. Az  Infini Sacré  illatát ugyanúgy éreztem, mint a Desirée teraszán a zuhatagcsoport fölött. Candance és Lily egy érdekes kreatúrát mutatott nekem a kilövıdokkban: olyan volt, mint egy óriási bogár, és egy kupac bazaltkızeten ücsörgött, azt rágcsálta. Valamiféle folyadékot öklendezett ki rá, és miután az oldotta a kızetet, felszívta, mint légy a cukrot. – Üljön le! – mondta Candance. – Húzza fel a térdét az álla alá! Fogja át a két kezével! Tettem, amit mondott. A bogár nekiindult és megmászott. Felkapaszkodott a hátamra, körbetapogatott a csápjaival. Éreztem ízelt végtagjainak a kaparászását oldalamon, s az ingem is kiszakította. Aztán felkapaszkodott a fejemre, és körbeforgott rajta. Még jó, hogy nem zselézek vagy ne adj isten nem használok molekuláris stabilizálót a hajformám megtartásához. Lily fölém hajolt egy permetezıvel, és módszeresen körbefújt valami szörnyen büdös lével. Nem tudtam, mit és miért tesz, de hagytam: felhúzott térddel ücsörögtem, s vártam, hogy történjen valami. Leginkább annak örültem volna, ha a bogár eltőnik a fejemrıl. Ha felröppen, mint az ujjhegyrıl szokott minden más, apró bogárka, amikor már kilátástalan gyalog följebb jutnia. Ehelyett azonban lehányt. Különös érzés volt, és csak a belém nevelt fegyelem tette, hogy nem ugrottam föl. Zseléállagú folyadékot éreztem lecsorogni a hátamon, majd láttam is, amint a kezemen lefelé szivárgott. Kitöltötte a ruhám ráncait, alám tolakodott, körbefolyt és megkeménykedett. Egyedül a bırömet nem érte el, mintha az emberi érintés taszította volna. – Hogy érzi magát?! – hajolt rá az utolsó kis lyukra Candance a frissen kihányt kıdarabon. –

Mint meteorit fog landolni a Moreau-n. – Nem lesz kicsit durva? – Puha, mint a bölcsı je volt. Nem volt kedvem nevetni. – Kilövés után pár perccel már belép a Moreau légkörébe – sorolta Candance, miután elkapta pillantásomat. – Nem használunk antigravitációs szerkezetet, sem semmiféle elektromos vagy mágneses berendezést, hogy a nyomára ne akadjanak. Nincsenek ernyık és nincsenek fékezırakéták, ezeket is a CIA miatt kell mellıznünk. Be fog csapódni, de a becsapódásból semmit sem érez majd. – Úgy, hogy egészben maradok? Vagy mert fasírozottként fogok szétkenıdni? – Gyorsan leér, higgye el! A bogár a lyuk fölé hajolt. Láttam a csáprágóit mozogni, és szájszervének végén megjelenni az elsı kıcseppet. – Ne hagyjátok szétlövetni az őrhajót! – szóltam vissza. – Mi egy elterelı hadmővelet után ellógunk innen. – Hogy kerülök vissza ide? – Ó, majdnem elfelejtettem – csapott a homlokára Candance. – Lily, add ide a jelzıkészüléket! Biztos voltam benne, hogy szívat. Vajon hallott-e már a bumerángról? Nyújtottam a tenyerem Candance felé. Kis, toll nagyságú szerszámot helyezett bele. Közben egy pillanatra hozzám ért ujjbegyeivel. Az érintés után mélyen a szemembe nézett. – Törje ketté, és mi két órán belül leszállunk maga mellett! – Hát akkor nem számíthatok riadóstartra. Candance elmosolyodott. Egy kígyó jégcsappá fagyott volna a látványtól. – Pedig ez jellemzı a vérmérsékletére, ugye? Hallottam Lilytıl. Fogja vissza magát, Mr. Ketchikan! – És mi lesz, ha a Corps de Invisible Armée hajói szállnak le a jelzésre? – Pech, Mr. Ketchikan. – Ha ez a szó benne van a szótárában, maga nem profi. – Visszahúzódtam az aszteroidába, mint rák a csigaházba, de még láttam az arcukat elkomorodni. Aztán a bogár behányta az utolsó kis lyukat is. Reméltem, hogy sikerült személyesen is motiválnom ıket. Mert nem egy leánykollégium, ahova tartottam. Egyes gondolkodók szerint a nı a világban lévı irracionális mozzanat. Kis idı múlva megszőnt a gravitáció, és tudtam: az őrben vagyok. A totális irracionalitás felé száguldottam.

II. 5.

Nem is a leszállástól tartottam, hanem a késıbbi felszállástól. Bejutni valahova könnyebb, mint kijönni onnan, felmászni a fára egyszerőbb, mint lefelé ereszkedni. A barlangászok sem befelé esnek bajba, ha bajba esnek, hanem kifelé jövet, és egy nı ágyába is befelé menet egyszerőbb a férfi dolga, mint elmenetelkor… Majd a történet végén fogom a kedvenc kísérıimet igazán megdolgoztatni, errıl meg voltam gyızıdve. Éreztem a hıséget, amikor már a légkörben zuhantam, és kis idı múlva a döccenést a talajon. Ez volt a becsapódás. Mőmeteoritom oldala magától levált. Rettenetesen tudok örülni a kis dolgoknak is. Egy kráter mélyén ücsörögtem, és amint elıbukkantam, fehér porként ömlött le ruhámról a bogárhányadék. Kint sötét éjszaka volt. Mit ne mondjak, egyszer láttam egy sci-fi filmet, amolyan kétdimenziósat a történelem hajnaláról, még fekete-fehérben: úgy nézhettem ki, mint abban a gödörbıl elıvánszorgó szörnyeteg, akire rálı a trágyaszagú farmer egy ócska puskával. Behúztam a fejem és körbepillantottam. Senki nem várt. Se puskás farmer, se a Corps de  Invisible Armée, sem a helyi matriarchák zsoldosai. Lágyan remegtek fent a csillagok, és vékony hálót szıtt az égre a Tejút. Mereven álltam és néztem: nem követtek, semmi nem zuhant alá lángolva, se robbanás, se leszállófények. Jó. Körbepillantottam. A totális semmi közepén álltam. Felkattintottam egy kezdetleges lámpát, és elıkapartam a papírtérképet, amit Candance nyomott a kezembe. Kis vörös kereszttel jelölte meg rajta, hova is fogok érkezni. Csak remélhettem, hogy ott is vagyok. A térkép szerint egy lapos felföld kellıs közepén álltam, és tılem keletre feküdt a város, Dealonnerie, amelyig el kellett vergıdnöm. Elindultam hát kelet felé. Nem sokkal késıbb megjelent a hold – hogy is hívják? Aguillon –, és félkaréjának fényénél még könnyebb volt a tájékozódás: messzire láttam. Mocsaras-vizes földön vánszorogtam, s csak akkor pihentem meg, amikor egy erdı állta utamat; oda majd bemegyek akkor, ha feljön a nap. Leültem egy korhadt farönkre. Úgy éreztem, a cipım legalább húsz kiló a rárakódott vizes mocsok miatt. – Köszi, kislány! – morogtam, miközben a sarat vakartam le a talpamról. Az Aguillonnak céloztam szavaim. – Ha te dagasztod a sarat errefelé is, nagyon jó munkát végzel! A hold szótlanul mosolygott fent az égen. Két napomba tellett, amíg ezen a kietlen tájon elértem Dealonnerie-t. Ez alatt a két nap alatt nagyjából beállt helyi idıre a szervezetem, megismerkedtem sok-sok halálos növénnyel, és kevesebb ehetıvel. Késsel elkaptam egy ügyetlen patás állatot, ami leginkább ızhöz hasonlított, és megsütöttem. Az öngyújtóm véletlenül nálam maradt, és most kifejezetten jó szolgálatot tett. Amolyan túlélıtúra-hangulata volt a szituációnak. Inkább erre gondoltam, mint a menekülésemre öt

évvel korábban Barthesbıl, amikor is simán kivégeztek volna másvalaki ostobasága miatt, s ezért  jobbnak láttam lelépni, habár a szerzıdésem maradásra kötelezett volna. Szerencsére Barthest fél nappal késıbb a mutáns seregek belebombázták a mocsárba, amelynek közepén felépült, és nem esett csorba hivatásos túszi hírnevemen. Nos, ott voltam hasonló helyzetben. Dealonnerie megpillantásakor nem éreztem megkönnyebbülést, a neheze most jött. Megkeresni a hercegnıt, és beállni a seregébe. Méghozzá a személyes testırségébe, ha biztosan rá akarok ragadni. Candance utasításnak hangzó jó tanácsai egyértelmőek voltak, csak hát a világleírása nem volt olyan részletes – mint késıbb kiderült. Mit lehet mondani a városról? Fejlıdıképes. Volt várfal, és voltak ırök, de nem a kapuban, pallossal, ahogy várná a távoli látogató – már-már ufonautának tekinthettem magam –, hanem páncélozott bunkerban a nyitott várkapuk elıtt egy kilométerrel. Az utak egymás mellé rakott bazaltkockákból álltak, és közel ötven kilométer per órás tempóban száguldottak el mellettem kocka alakú, ósdi kocsik. Némelyik nyitott tetıvel ment, és nagy kalapot viselı nık ültek benne, akik önfeledten visongtak, ha a jármő felgyorsult a hihetetlenül magas, hatvanas tempóra. Távolabb egy szürke füstöt eregetı, sivító vonat húzott el a síneken. Mintha csak az ıskorból lépett volna ki: hangosan csattogtak kerekei, és kis szürke pernyedarabokat hagyott maga után a levegıben. Bent, a falak mögött régi paloták, bérházak és újonnan emelt, acélszerkezető építmények keveredtek elég sajátságos stílusban. Ahogy végigballagtam a szők utcákon, a málló vakolatú falak elıtt, amelyeknek erkélyét kovácsoltvas korlát díszítette, keményfából készült ajtajukon pedig vastag rézkopogtatók, mintha valamiféle varázslatos világba kerültem volna. Láttam harmonikást, utcai jóst, aki apró kis rágcsálóval a vállán szólította le a járókelıket, és amikor feltőnt az elsı, lisztes arcú, vékonydongájú pantomimmővész, úgy gondoltam, már csak a herceg – hercegnı – hiányzik fehér lovával a képbıl. Akár a mesében. Aztán az is megjött, de nem lovon, hanem egy hófehér, nyitott automobilon, harsány tülkölés közepette. Szerencsére egy katona vágtatott a kocsi elıtt, s idejében a falhoz tudtam húzódni. A lovas és az autó elszáguldott mellettem, büdös benzinfüst csapott az arcomba. Láttam, hogy a kocsit egy fiatal nı vezeti, és ketten ülnek még mellette. Mindannyian nık. – Nincs felkészülve az ilyesmire, mi? – kérdezte egy hang a térdem mellıl. Lepillantottam, és egy pincébe vezetı lejáratot láttam, annak közepén meg egy ıszes hajú, pipát szopogató férfit. – Mibıl gondolja? – morogtam, és leporoltam a hátamat, amire vastagon ráült a vakolat. – Úgy ugrott félre, mint a kannyúl9 – kuncogott az öreg. – Van szemem az ilyesmihez. Vidéki gyerek, mi? Ne szégyellje, én is az voltam, amikor Dealonnerie-be érkeztem. Honnan jött? – A Leszbiából. – Hm. Nem hallottam még róla. Kis hely? – Kicsi, de meleg és barátságos. – Én is egy ilyen helyen nıttem fel… – Nem tartom valószínőnek. – Munkát keres? – Valami olyasmit. Jól értek a fegyverforgatáshoz. – Mondja, mint minden vidékrıl feljött tejfölösszájú ifjonc. Kicsit megemeltem a kezem. Az elırepülı kés lesodorta a fejérıl a kockás sapkát, és a pincelejárat szemöldökfájához szegezte. Az öreg hátranézett. A sapkának semmi baja nem volt, a tetejét díszítı gomb varratánál kapta el a kés pengéje. Úgy vélem, azt sem látta, honnan került elı a kés, nemhogy azt, milyen technikával 9

Kannyúl helyett egy teljesen más f ınevet használt Mr. Ketchikan a történet elmondásakor. Lejegyzéskor, hogy az olvasó könnyebben követhesse a történetet, a rájuk leginkább hasonló földi növényekkel és állatokkal fogom kiváltani a Moreau flóráját és faunáját. A lexator  nevezető állatot például kannyúlnak hívom, a  Iholuva nevő emlıst pedig farkasnak. (AS)

hajítottam el. – Hm. – Szívott a pipáján, és töprengın nézett vissza rám. Kutakodó tekintete azt kérdezte, bízhat-e bennem. Lehajoltam, s a válla felett átnyúlva kirántottam a kést a fából, a sapkát pedig a fejére helyeztem. A kezemet nézte, de a fegyvert már nem láthatta benne, az a helyén pihent az övemen. – Maga szimpatikus fiú – jegyezte meg. – Pedig küzdök ellene – morogtam. – Ha munkát keres, elsıbben is kapcsolatok kellenek… – mondta erre, majd ismét hallgatott egy sort. – Kétutcányira innen talál egy kinemasketchet, menjen el oda, és üljön be az esti elıadásra. Tetszeni fog magának, és ha van szeme, meglátja azt, amit meg kell látnia. Amúgy meg a kinemasketch egy jó móka. Tudja, mirıl van szó? Nemet intettem. – Élvezni fogja. Biztosra veszem, hogy élvezni fogja. – A zsebébe nyúlt, és egy rézpénzt vett elı. – Itt egy ötös, mert a kést jól kezeli, de szerintem egy fillérje sincs. És nem tartozik semmivel. Feldobta a levegıbe, én pedig elkaptam. Megfordult és visszament kis boltjába. Nem nézett hátra, én meg elindultam felkutatni a kinemasketchet, mert szorított az idı. Reméltem, hogy a jó sors megsegít, és az öreg használható helyre küldött, mert különben fogalmam sem volt, hogyan kerülhetnék be Dealonnerie hercegnı jének testırségébe. Candance nem tudta, milyen utat kell bejárnia az amazonok világában egy alávetett férfinak odáig.

6.

Érdekes hely a Moreau-n egy kinemasketch, ötvözi a kétdimenziós mozi és a korabeli színház hangulatát. Kell az elıadáshoz egy mozigépész, egy dobos és színészek, akik maszkot öltenek, s olyan ruhát, amiben a filmszínészek rohangálnak a vásznon. A körítéshez kellenek továbbá  jegyszedık, egy kocsmáros és sok-sok felszolgáló; néhány szekérmérető ır, akiknek az övébe akkora machete van beszúrva, hogy három embert keresztbe lehet vágni vele egyszerre, ha azok elég szorosan állnak egymás mögé. És kell valaki, aki fel- és lekapcsolgatja a villanyt. A moziterem tele volt férfiakkal, akiknek a szaga kissé állatias, tömény és csípısen f őszeres. Ha nem löknének hátulról bele a tömegbe, hát fegyverrel kellene utat nyitnom magamnak. Az állapotok is kaotikusak voltak: kéz kézen, láb lábon, az egyik korsóból a sörhab egy másikba folyt. Halk moraj, néhol öblös röhögés és… a szag! A szag annyira erıs, hogy legalább kétszer kell említeni. Amikor aztán lekapcsolták a villanyt, ami egyetlen szomorú izzó volt elérhetetlen (leverhetetlen) magasságban, felcsattant a korsók kopogása. A közönség így üdvözölte a filmet. A zaj el sem ült, és a dobos máris a bırök közé csapott: a ritmus érdekes volt, kiváltképp zongora helyett, de hátul úgyse hallották, a nézısereg némafilmekhez szokott, s ha a színészek a vásznon nem beszélnek, hát dumálnak ık maguk. A film fekete-fehér celluloidon pörgött, felvillanó csíkok tarkították, a színészek túlspilázták a szerepüket, ami kellett is, mert esetlenül gyorsan mozogtak, mintha rángatták volna ıket. Az egész a jó öreg, földi huszadik századot idézte. Az elején nem láttam semmit a filmbıl, de a nézıkbıl sem. Nem csak azt nem, amit az öreg sejtetett, hanem semmi mást sem. Tíz perc elteltével azután felkapcsolták a villanyt, és színészek vonultak ki a színpadra, hogy folytassák a filmet, ahol az félbeszakadt. Míg kis jelenetüket elıadták, alkalmam nyílt körülnézni. Egyszerő helyiség volt a kinemasketch, egy légtérrel, apró, magasított faszínpaddal és egy óriási mérető vászonnal. A falakat égetett téglából emelték, és feketére festették. Néhol a vakolatot egyegy odaszegezett deszka tartotta, vagy lehet, hogy éppenséggel magát a falat fogta össze. A

mennyezet közepén kis kupola ült, annak közepébıl lógott a villanykörte. A kupola körül vékony pallók függtek láncon, és a színpad fölé kanyarodtak, ahová különbözı mérető vászontekercseket erısítettek a díszletesek. A színpadon gyorsan pergı párbeszédek szórakoztatták az elcsendesülı férfiközönséget – nı egy szál se. A nıi szerepeket is férfiak játszották, pirosítóval és parókával, jelzésértékő nıi ruhában, azaz rongycsíkokkal az övükben, amik a szoknyát szimbolizálták. A nevetés néha át-áthullámzott a tömegen, és olyankor a színészek megmerevedtek, várták, hogy a hangjuk ismét hallható legyen. Dialógjukkal vitték elıre a történetet, melynek kalandos részét és az üldözési jeleneteket majd a vásznon fogjuk látni. Nem rájuk figyeltem, hanem a közönségre. Mit kellene, hogy észrevegyek? Mi az, amire az öreg célzott? Mi tőnik fel elsıként ebben a homogén tömegben, ha végre el tudok vonatkoztatni a testek kipárolgásától? Jobboldalt kettıvel több machetés piszkálja a körmét, mint bal felıl. Jobbra indultam el, finoman törve könyökömmel az utat. Ha erıteljesebben odacsapok, lehet, hogy tömegverekedés lesz belıle, s ezt el akartam kerülni – egyelıre. Még nem tudtam, mi van arra, de vigyáznak rá. Ekkor vége szakadt a színpadi elıadásnak, és a terem megint sötétségbe borult. A dobok megszólaltak, és a celluloidszalag ismét életre kelt, én pedig két machetés között, a fal mellett állva nézelıdtem tovább. Mi is van az épület jobb oldalán? Mielıtt beléptem volna, körbejártam a kinemasketchet. Láttam, hogy jobb és bal oldalon is kijáratok vannak. Balról faasztalok állnak egy kerthelyiségnek imitált kocsma udvarán. Csupán azért nem kerthelyiség, mert kert nincs, két oldalról viszont a magasba szöknek a régi, kopottas házfalak, s az udvar fölött nincs tetı. Jobbról kis szekérbejáró található, két keréknyommal, ezen az oldalon közelebb van a szomszéd bérház, mint a másikon. Négy-négy ajtó. Várnom kellett. Pár perc, és ismét felgyulladt a villany. Mozgás indult meg a teremben, a hátsó kiszolgálórészen üres söröskorsók cseréltek gazdát, s némi tömény is kivándorolt a nézıtérre. Az élı színházi elıadás kezdete kissé húzódott, én pedig az ajtókat számoltam. Szemben négy. Itt, jobboldalt… Négy. Számra oké, s nem több. Valami mégsem volt rendben. Oldalra pillantottam, megérzés volt. Az egyik machetés engem bámult. Ahogy nekem feltőntek ık, úgy neki is feltőnt, hogy se ital nincs a kezemben, se a színpadon történteket nem figyelem túlságosan nagy igyekezettel. Elindult felém, de a tömeg erıteljesen lelassította. Én is elindultam feléje. Nem tudom, voltak-e már hasonló helyzetben. Nem egy szimpla verekedésre gondolok, hanem arra, hogy mennek egy lényegében ismeretlen bolygón (amelynek eddig csak a növényvilágával ismerkedtek meg), s jön szembe egy kézifegyveres alak, akitıl nem tudhatják, milyen reakcióra számíthatnak – mivelhogy nem ember. Minden civilizált – értsük ez alatt az őrhatalommá válást – fajnak lehet tudni a reakcióiról, viselkedésérıl és ingerületátvivı sebességérıl valamit, ha más nem, hát az alapján, ahogy és ahol találkozunk velük a kozmosz egy belakott sarkában. De egy ismeretlen, belsı fejlıdési fázisában toporgó faj ismeretlen szokásoktól és viselkedéstıl vezérelt egyede mit fog éppen tenni, ha megütöm… Nos, majd kiderül. Alakváltók, erre külön felhívta a figyelmemet Candance. Nem csupán az amazonok, de a férfiak is. Két alakban létezhetnek. Vajon verekedés közben szokás errefelé külsıt váltani? Elı jön az állat a vér szagára?

Egy rövid jelenet volt éppen soron, akkor fejezıdött be, amikor a machetés és én karnyújtásnyi közelségbe értünk. Fél fejjel magasabb volt nálam, kisebb hegynek beillett, s a vállára fel lehetett volna pakolni egy olyan automobilt, amilyet itt láttam az utcán. Mélyen ülı tekintetével úgy méregetett, mint hentes a bordát, bárddal a kezében: mekkorát is szeljek le belıle? A jelenetnek vége szakadt, s a szemfüles ügyelı lenyomta a villanyt. Én meglendítettem a mellettem álló férfi karját, történetesen épp egy olyan kart, melynek öklében egy félig telt korsó volt. Finoman küldtem útjára, ahogy a szél felragadja az avart a földrıl. A kar gazdája annyira meglepıdött, hogy ellenállás nélkül megindíthattam kezét, és a korsó alulról telibe találta a machetést. Reccsenésre számítottam, mint minden meszes vázzal rendelkezı jófajta humanoid esetében. És tessék, az elsı meglepetés itt ért: nem reccsent az állkapocs, hanem kissé eldeformálódott csupán. Ekkor ismét megküldtem a korsót, amelyet meghökkent gazdája az ütést követıen kitartott, s mivel ez sem tőnt elégnek, lefejeltem a machetést, ahogy illik. Reccsenés most sem volt, ám a fazon szó nélkül összeesett. – Ezt jól megcsinálta – mondtam a söröskorsó gazdájának, aki némán meredt a pohár tört fülére, amit még szorongatott. Mielıtt leverik rajta, továbbálltam. Elhúztam egy másik machetés mellett, aki a vászon fekete-fehér vibráló fényében csak annyit láthatott, hogy valaki egy korsóval leütötte a társát. Kikerültem, mint kiborgkutya a sintértechnikust, és meg sem álltam a vászonig. Annak bal alsó sarkából néztem fel az ócska, özönvizet idézı filmre… mintha harminc rendır – csendır, katona – kergetett volna egy csavargót. A téma az egész világegyetemben benne van a burleszk tárházában. Anarchista világokon van csak fordítva, de ott utol is érik a rendırt, és felhúzzák a lámpavasra. Állítólag jó poén. Ismét felkapcsolódott a villany, és átdübörgött a színpadon négy rendır és a filmbeli csavargó hús-vér alteregója. Megálltak középen, és egy fergeteges némajátékot adtak elı. A mozgás és a  játék átütı keverékét, amelyben a csavargó állandóan kisiklott az egyenruhások keze közül. És akkor már tudtam, miért ide jöttem. Nem volt sehol rejtett átjáróra utaló fehér fénycsík vagy kijárt padlórész. Csupán pár sötét folt a színpad oldalán, egy deszka felsı részén. Ujjnyomok. Pár koszos ujjnyom, amelyeket ujjak ezrei hagytak ott. İrködött azonban elıtte valaki. – Merre? – kérdezte morózusan a legutolsó machetés. A rejtett lejáratra mutattam. – Arra tilos – mondta. – Miért? – Nincs belépıd, kispajtás. – Gondolja? – Csak rád kell néznem. Fülig ért a szája. Arra jutottam, hogy elsıként megpróbálok békés kapcsolatot kialakítani vele. Ezzel eddig nem volt hiba: beszélgettünk, s a kommunikáció alapkövetelmény. – Hol lehet szerezni? Elgondolkodott. – Mondjuk nálam. Biccentettem. – Aha. Hogyan? – Küldj a padlóra! Az elég belépı, ha ki tudod nyitni az ajtót. Ennyit a kommunikációról. Ez egy fejjel volt magasabb nálam, azaz biztosan elérte a hét lábat. Súlyra százötven kiló lehetett. Ha meg kellett volna saccolnom az óvodai jelét, akkor medvére tippeltem volna. Vagy orrszarvúra. – Kettıt ütök, és nyakamon a többiek – néztem körül. – Mondjuk úgy, ez egy nehezített helyzet – vigyorgott.

Annyit nem ért meg a helyzet, hogy a késemet használjam. Úgy gondoltam, sokkal hálásabb, ha a közönségnek játszom. Felugrottam a színpadra, és amúgy guggoló helyzetben, félfordulatból elrúgtam a machetés arcát. Kemény fiú volt, nekifordult a falnak, ám ugyanazzal a mozdulattal vissza is pattant róla, és miután megtámaszkodott a színpadon, ugrott volna fel rá. Gondoltam, segítek. Megragadtam a ruháját a vállrészénél, és már ugrott, amikor rántottam. Hogy könnyebben menjen, megtámasztottam a lábammal, és lendületbıl átdobtam magam felett. Gyönyörő ívet írt le, és a vászonnak csapódott. Azt a fal elé feszíthették ki, mert dübbent egy jó nagyot, és rázkódott az egész. A közönség figyelme felénk fordult, és a kinemasketch két improvizatív elıadója egybıl elnyerte tetszésüket. A machetés felugrott, kicsit lassabban, mint ahogy az elıbb mozdult, és támadott. A közönség ırjöngött, és visszatartotta a többi helyi segéderıt. Kis tolongás támadt a falak mentén, de sok pacifista crollt  gyız alapon sikerült visszatartani a machetéseket. Ellenfelemet elıbb egy nyakra, majd egy fülre helyezett ütéssel próbáltam meg megállítani, de errefelé ez a két pont kevéssé érzékeny, mint nálunk. Illett volna beszakadnia a dobhártyájának, és némi vérrel kevert liquor-folyadéknak távoznia a hallójáratból, de semmi nem történt. A machetés kicsit megingott, de visszanyerte az egyensúlyát – egy embernek ez sem sikerült volna. Kezdtem úgy érezni, hogy egy gumibábot csépelek. Aztán felötlött, hogy az elızı ır esetében az orr volt az érzékeny pont, s most is arra támadtam. Egy fél perc alatt lerendeztem a szituációt, és az ır kiterült, mint molekulárisan rendbe szedett perzsaszınyeg a Kidarrithi Kereskedelmi Szövetség bankigazgatóinak szobája elıtt – lábtörlıként. Átugrottam felette, és le a színpadról. Néhányan – akik elértek – megveregették a vállamat, ugyanakkor elıretörtek a machetések. Én kinyitottam a titkos lejárót, és bevetettem magam a színpad hátterének világába. Lefelé vezetı fa lépcsıfokokra bukkantam. A közepén jártam, amikor fönt a színészek ismét  játszani kezdtek; kezdtek ; a show-nak folytatódnia folytatódni a kell. Mélyre jutottam, de legalábbis egy másik épület alá. Elmaradtak a fönti hangok, a falak, melyek anyaga átváltott téglába, elnyelték a zajt. S hamarosan azt is megértettem, miért. Mert az alagút végén különleges mulatság fogadott. Tánc. Egy hatalmas teremben, amely valamiféle légópince lehetett, legalább kétszáz férfi tartózkodott, három kis csoportban. A fal mellett tízen-tizenketten dobokat vertek, eszeveszett, pergı ritmusban, és a csoportok közepén páran félmeztelenül táncoltak rájuk. Nos, ha fönt tömény volt a szag, akkor itt lent külön életre kelt, és keményen molesztálta az embert. Mit mondjak, nem erre számítottam. Aztán két kéz nehezedett a vállamra. Beértek a machetések. Nekem ez elég is volt. Amúgy fel kellett volna hívnom magamra a figyelmet, így megtették mások.

7.

Hamarosan kiderült, hogy a táncosok itt lent a cantogne elnevezéső önvédelmi harc populáris formáját gyakorolták, mintegy bemelegítésként. A cantogne megjelenésének okai kísértetiesen hasonlítottak a brazil capoeira megjelenésének okaira, ha a mozdulatok annyira nem is voltak könnyedek és légiesek. A capoeira anno a tizenkilencedik században az elnyomott brazíliai rabszolgák kellemes és fölöttébb hasznos tánca volt. Kellemes, mert miután a belüket kidolgozták napi tizenkét órában a cukornádültetvényen, és az esti kaja-fejadag maximálisan egy tizenhárom éves, szeplıs, brit kislánynak lett volna elegendı, kimentek a szállásuk elé a térre, és korgó

gyomruk ritmusát berimbau, atabaque,  pandeiro s egyéb, nehezen megjegyezhetı nevő, kezdetleges ütıhangszer és csörgı segítségével elnyomva táncba kezdtek. És hasznos, mert ezek után jobban tudtak aludni. Persze ezek mellett volt még egy apró praktikus oka a capoeira kialakulásának: mivel a küzdıtechnikák gyakorlása tiltva volt a rabszolgáknak, ezért a feketék táncnak álcázták azt. A cantogne is hasonló okokból alakult ki a Moreau-n. Csakhogy mivel itt nem a bırszín határozta meg a társadalmi helyzetet, ahogy hajdanán Amerikában, hanem a nemi hovatartozás, így a cantogne a férfiak által gyakorolt mozgássor lett. Késıbb megtudtam azt, hogy a Moreau-n a férfiak nem hordhatnak lıfegyvereket, csupán akkor, ha valamely hivatásos hadsereg tagjai, és az engedély nélküli fegyverviselést a végtagok egyikének levágásával büntetik. A negyedik eset után a  javíthatatlan visszaesıt, miután már se keze, se lába nincs, a fejétıl fosztják meg. Kérdés, mit kezdhet egy kezetlen-lábatlan nyomorék egy fegyverrel úgy, hogy ötödjére is bíróság elé jusson. Ezt el se tudtam képzelni addig, amíg nem láttam. Egyszóval a közember egyfajta fegyvert tarthat magánál, és azt sem fegyverként, hanem a mindent benövı, gyorsan burjánzó dzsungel elleni harcban használhatja csupán: ez az a machetéhez hasonló, rövid nyelő kés, amit a fenti ıröknél láttam. És a férfiak nem tanulhatnak semmilyen önvédelmi technikát, kivéve persze az uralkodó amazonok által erısen megvetett, erısen atavisztikus és brutálisan primitívnek tőnı cantogne-t. De hát ez is tánc! Ebben viszont benne található az összes önvédelmi mozdulat. A kép természetesen késıbb állt össze bennem, akkor ott, a pincében csak én álltam az ırök karjának súlyától terhelten, és vártam, hogy valaki mondjon valamit, miféle össznépi mulatságba is csöppentem. A mulatság mindenesetre idılegesen félbeszakadt, miután a machetések tömegükkel magukra vonták a figyelmet. Normális esetben ugyanis fent kellett volna maradniuk. A dobosok abbahagyták a dobolást, a csörgısök a csörgést, és bár pár táncost még vitt a lendület egy kis ideig, a pincében viszonylagos csend és nyugalom lett hirtelen. Egy napbarnított, karcsú férfi vált ki a tömegbıl. Félmeztelen volt, akárcsak a többiek, a teste csillogott az izzadtságtól, izmai feszültek és remegtek az addigi erıkifejtéstıl. Ahogy közelített, két dolgot figyeltem meg rajta: az egyik tüzes, fekete tekintete volt, a másik a vállára tetovált pumaszerő macskafajta szecessziós jellegő rajzolata. – Ki ez? – kérdezte a hátam mögé pillantva, amikor elıttem megállt. – Leütötte Estosót – morogta mögöttem valaki. – A színpadon, fent. A pumás férfi körbefordult. – Ismeri valaki? Senki nem válaszolt. Ekkora csend utoljára akkor vett körül, amikor Az öröklét nyomában-ról menekülve felrobbant mögöttem egy légzsilip, és percekre megsüketültem, csak halk sercegést hallottam, miközben olvadoztak a falak és sikoltozó emberek szaladgáltak mellettem – némelyik az őrhajó belsejébe, némelyik a mentıkabinok felé. Az izzó tekintető férfi körbehordozta tekintetét az összegyőlteken. – Senki nem ismeri? – tette fel még egyszer a kérdést. Most még sercegés sem kísértett. Ha voltak errefelé a gerendázatban szú-szerő élılények, hát azok gyorsan elvonultak meditálni, jógázni vagy tai-chit gyakorolni, mindegy, csak némasággal  járjon. Ekkor a férfi végre rám nézett. – Ki vagy? – kérdezte. – Ha az arcom nem ismerıs senkinek – kérdeztem vissza mosolyogva –, a nevem mirıl árulkodna? A vállam felé nyúlt, hogy megnézze, milyen állatot viselek magamon. A teremben kivétel nélkül mindenkinek ott volt a totemállat a vállára tetoválva. Még magamon tudtam a machetések kezét, és nem mozdultam. Esélyem se lett volna. A pumás férfi mozdulata azonban megállt félúton.

Tekintetünk egybekapcsolódott. – Menj középre! – mondta aztán, és fejével intett. – Duvier majd megküzd veled. Na most Duvier lehetett az az alak, aki Estosótól – akit fent nagy nehezen leütöttem – megörökölhette a medvés vagy orrszarvús óvodai szekrényét, ám kétszer akkora jelet kellett kitennie rá, lévén ı maga is kétszer akkora, mint Estoso. Nem sokat tévedtem, Duvier vállán egy medve ágaskodott. Néztem a dobosokat, ahogy eligazítják a lábuk között a hangszert. Néztem a táncolókat, akiknek szemében különös, kegyetlen fény gyúlt. Itt komolyra fordultak a dolgok. Lehet, hogy valaki meghal. Duvier nekikezdett a készülıdésnek, megcsavargatta derekát, ujjait ropogtatta. A pumás lágyan mosolygott. Kegyetlenül, mindentudóan. Mint egy ragadozó. Aztán meglendültem, és orron rúgtam a melákot. Úgy dılt el, ahogy a fenyıfák a Tunguzka meteorit becsapódásakor Szibériában hajdanán, s úgy tarolt, mint a neurotranszmitteres bowlinggolyó egy kétszázbábus, mentálerısített pályán. A pumás Duvier repülését figyelte, majd a padlónak csapódását és csúszását… aztán lassan, nagyon lassan felém fordította a fejét. Valaki egy machetét nyújtott neki. – Megváltottam a belépımet ide, amikor leütöttem Estosót – mondtam. – Nem verekszem még egyszer. Egy övön cigisdobozt pillantottam meg, és mivel karnyújtásnyi távolságra volt, hát megszereztem. A gazdája nem mozdult, várta, mi lesz, megöl-e a pumás. Valószínőleg nem akart elébe menni a dolgoknak. Kivettem egy cigit, amely inkább apró szivarnak tőnt, a számba dugtam, és atomlángon meggyújtottam – mint már említettem, ez a technikai apróság véletlenül nálam maradt fenti életembıl. – Él – mondta valaki az ájult Duvier mellett térdelve. A pumás nem vette el a machetét. A cigimet nézte. Nagyot szívtam belıle, és a füstöt megküldtem a mennyezet felé. AZ illata visszaidézte a mindennapos világ – őrkastélyok, csillagerıdök, lézerfegyverek, harcászati számítógépek, energiapajzsok, mentálzárak és croll ırök – hangulatát. Már majdnem jól éreztem magamat.  – Azt rágni kell – jegyezte meg a pumás. Meghökkent tekintetemre válaszként a cigire bökött. – Rágni kell. lehetett volna… Megnéztem. Rágni is lehetett volna… – Próbálja ki így – biccentettem.  Már  beleavatkoztam egy érintetlen világ fejlıdésébe. Mi lesz még itt?! – Adhatok tüzet. – Tartsa meg! – felelte szárazon. Intett a zenészeknek. Félrehúzták Duvier-t a fal mellé, és folytatódott a cantogne. A pumás tetoválást viselı karizmatikus férfit Noisarnak hívták, és annak a testırezrednek volt a parancsnoka, amelybe olyannyira be akartam kerülni. Bichette hercegnıt védték. Két dolog motiválta, amikor a kinemasketch alatti cantogne-ban részt vett: az egyik a férfiúi önérzet, hogy adjon valamit a tudásából azoknak is, akik nem katonák. A másik, hogy szemmel tartsa azokat, akik potenciálisan a hercegnı életére törhetnek. Tanított és figyelt. Kézben tartotta mindazokat, akik az ellenségei lehettek volna. – Különleges mozgása van – állapította meg a cantogne után, amikor a kiürült kinemasketchépületen átvágtunk. A többiek az elıadásról távozókkal mentek el, mi azonban hátramaradtunk, engem Noisar tartott vissza. Miközben vártunk, nem szólt, csak figyelt. – Legfeljebb nem annyira mindennapos – feleltem. – A megnevezésem fermaine10. 10

 fermaine (moreau-i): századosnak megfelel ı rang

– Nem annyira mindennapos, fermaine. – Kövessen! Kimentünk a moziépületbıl, és átvágtunk pár macskaköves utcán (tévedés ne essék, ez nem köves macskát jelent). A sarkokon kintornások tekergették verklijüket, furcsa furulyák és fúvósok adta zenét szólaltattak meg. Az utcákat betöltötte a látszólag céltalanul járkáló, lézengı tömeg. A nık sokkal jobban öltözöttek voltak, ritkán láthatóak gyalog, legfeljebb csak azokon a részeken, ahol elegánsabbnak tőnt a házak, paloták homlokzata. Ott viszont férfi volt kevés. A sikátorokban ószeres kajabált a magasba fel, de láttam kártyajóst, élı szobrot, s a világegyetem megannyi, általam már letőntnek hitt csodáját. Pantomimest is vártam, de nem botlottam bele… ettıl függetlenül lehet, hogy léteztek. A ház, amelybe végül is beléptünk, jellegtelen, sárga falú épület volt. Fehérre festett ajtók és ablakok, melyeket egyszerő kovácsoltvas takart. Bent is egyszerőség uralkodott: viszont sok, nagyon sok ember tartózkodott az épületben az ott elhelyezett kör alakú asztalok körül – mind egyenruhában. Noisar átnavigált a kantinon, amelynek közönsége látható tisztelettel nézett fel ránk, és csak az tartotta ıket vissza a felugrástól, hogy Noisar nem viselt egyenruhát. Aztán átmentünk egy udvaron, és egy folyosón végig, majd fel az emeletre. Egy kis irodába jutottunk el, Noisar ott elém tolt egy széket, majd egy fali szekrénybıl két poharat és egy üveg italt vett elı. A poharak kristálypoharak voltak, az ital mézszínő, mint a legjobb konyak, ám kérdéses, errefelé mibıl készül a tömény alkohol. – Iszik velem? – Természetesen, fermaine. Töltött, mindkét pohárba félig. Azután a kezembe nyomta az egyiket, ı maga pedig felült asztalának a szélére. – Üdvözlöm Dealonnerie-ben – emelte meg az italt. Húzóra lenyomta, és magam is úgy tettem. Konyakhoz hasonlított, csakhogy csípıs volt, mint a génmódosított csilipaprika. Leégett a nyelvem, porrá omlott a gégém és hajszálnyivá zsugorodott a nyelıcsövem. Noisar komótosan maga mögé helyezte a poharat, figyelt arra, nehogy a papírok egyikére rakja, majd teljes figyelmével felém fordult. – És most mesélje el, hol tanulta a cantogne-nak ezt a válfaját! Gondban voltam. Nem ismertem annyira a helyi viszonyokat, hogy ihletetten füllentsek, viszont azt mégsem mondhattam el, hogy innen hatszáz fényévnyire ismertem egy félvér spanyolt, akivel együtt túszkodtunk a Cerberuson, és volt pár hónapom a capoeira és a snorrer-féle11 módosult kungfu helyi változatát elsajátítani. – Elhagyott gyerek vagyok, kitettek az erdıben – mondtam a kristálypoharat forgatva, és a rajta átszőrıdı fényt szemlélve. – Egy remete nevelt fel, embert nem is láttam tizenöt éves koromig. Tıle tanultam mindazt, amit tudok. – Hol él ez a remete? – Két éve eltemettem. Elgondolkodott. – Mit akar kezdeni magával? – kérdezte. Úgy véltem, ideje nagyot dobnom. – Be akarok kerülni Bichette hercegnı testırségébe. Töltött magának még egy pohárral. Felhajtotta, majd leszállt az asztal sarkáról, megkerülte azt, és leült a székébe. Papírlapot húzott maga elé, mintha csak olvasnivalója lenne. – Vetesse fel magát a századba, és vételezzen egyenruhát a raktárban! Szerencséje van, holnapután indul az újoncok kiképzése. Lelépni! 11

snorrer: mutáns emberi faj, amelynek ısei harmincezer évvel ezel ıtt hagyták el a Földet. Tudatos géncserére törekedtek más mutáns fajokkal, a 20. századi ufonautáknak betudott emberrablások egy része hozzájuk köthet ı. A gilleth- mutáns háborúba a legels ık között sodródtak bele.

– Értettem, fermaine! Még nem tudtam, merre megyek, de ez volt a legkevesebb. Az ajtónál azonban megállított a hangja. – És tanuljon meg tisztelegni! Mi is a neve, újonc? – York. York Ketchikan, fermaine. – Ketchikan újonc! Estére mindenem megvolt, ami egy gárdistának meglehet: felszerelés, fegyver, ágy, barátok és ellenségek. Egy napom volt, hogy körülnézzek a kaszárnyában, és azt kell mondjam, bizonyult olyan remek helynek, mint némely börtönöm. Sosem voltam eleddig egyetlen hadseregnek sem újonca, de láttam éppen eleget ahhoz, hogy tudjam, mit kell tennem. Csupán a helyi sajátosságokat kellett eltanulnom. Nem véletlenül nem szolgáltam katonaként, holott két túszkodás között lazán elmehettem volna egyenruhásnak. Nem volt hozzá tehetségem. Ez nem vicc. A katonásdi abból áll, hogy elfogadom a parancsokat és belesimulok a rendszerbe. Nem lehet az ember homokszem egy jól mőködı gépezetben, mert a gépezet felırli, hogy nyoma sem marad. Nos, túsznak lenni ugyanilyen, ám egyvalami a véremmé vált a hivatásos túszkodás tizenkilenc éve alatt: hogy életben maradjak, néha tönkre kell tennem a gépezetet, ez pedig nem megy máshogy, csak ha az ember homokszem lesz benne. Érezhetı a különbség, nem? Az elsı moreau-i, aki szóba állt velem, egy újonc volt és a Roubust nevet viselte. Roubust olyan széles volt, hogy a vállára biztosan el lehetett volna helyezni még egy-egy kart jobbról-balról, és elsı körben nem is találtak neki inget a raktárban, úgy kellett valakit elfuttatni valahová. Az ı ágya állt az enyémnek a balján. A második moreau-i szintén újonc volt, ıt Cratnek hívták, iszonyatosan csúnya volt még emberi mércével mérve is, és fegyverbolond. Az ágya jobbról közelítette az enyémet. A harmadik a kiképzıtiszt, M. Fairbond gardre12. İ nem egyszerően szóba állt velünk, hanem leüvöltött minket, és vélhetıen nem volt szüksége ágyra, mert a vérfarkasok éjszaka nem alszanak. Az elsı gondok egyébként a belépési nyilatkozat kitöltésénél adódtak. – Születési helye? – kérdezte az írnok. – Nem tudom. A szeme sarkából rám pillantott. Kihúzta. – Ideje? – Nem tudom. Ismét egy pillantás. – Törzse azért van? – Igen, van. – Gardre. – Igen, van, gardre. – Megosztja velem? Mindig is utáltam az arroganciának ezt a fajtáját. Még egy ok, amiért nem lettem katona. – Ha rákérdez, gardre… Kicsit dobolt az asztalon ujjaival, és méregetett. – Nem lesz itt könnyő dolga – jelentette ki aztán. – Ha más nem is, de én mindenképpen megnehezítem a beilleszkedését. Az életét, mindenestül. – Biztosra veszem, hogy örömet fog okozni önnek, gardre – feleltem a legnagyobb tisztelettel. – Bizonyítsa be nekem, hogy kettınk közül ön a férfiasabb alkat! Nem lennék tisztességes, ha elhallgatnám, hogy ekkor már tudtam: ez egyfajta sértés errefelé. A cinizmus kivételes forrása az, ha olyan párhuzamokra bukkanunk a különbözı civilizációk között, 12

gardre (moreau-i): talán az ırmesteri rang áll legközelebb hozzá

amelyeknek az ellentéte máshol homlokegyenest ellenkezıt jelent. Kár, hogy ezt rajtam kívül senki sem élvezi, de azt kell mondanom, meglehetısen magányos gyerekkorom volt – akiket megkedveltem, általában kihaltak mellılem –, így aztán semmi gond, ha egyedül kell viccelıdnöm. – Vannak újoncok, akik nem lesznek a hadsereg tagjai, mert meghalnak  – emelkedett fel a gardre, akit, ha jól emlékszem, Brosse-nak hívtak. – A tétovázók általában megnyomorodnak, a pimaszok meghalnak. – Tisztelem a tapasztalatát, gardre – mondtam még tiszteletteljesebben. – Éppen ezért szeretnék ıszinte lenni önnel, akár a mentorommal. Meglepıdött. Sokan nem tudják kezelni az iróniát. – Mondja! – köpte ki elırehajolva. – Aki egy hadseregben szolgál, bármikor meghalhat – mosolyogtam. – Rangoktól és beosztásoktól függetlenül. Elvörösödött, aztán ordítani kezdett. Kicsit üvöltözött, és a mögöttem állók többsége meg is ijedt. Én perverz elégedettséget éreztem. Most mondják, fejjel-a-falnak típusú alkat vagyok. Enélkül nem választana valaki ötéves korában jobb foglalkozást, mint a hivatásos túszkodás tucatnyi világegyetem leggyilkosabb háborújában? – Te ırült vagy – mondta késıbb, amikor ágyaztunk, Crat. Rágyújtottam. Mindenkinek járt egy doboz cigi – egy hétre. – Tudom… – Szeretnék elköltözni mellıled. – Rajta! A lényeg: Brosse gardre egyetlen kérdésre tudtam válaszolni, és ez a nevem volt. Még volt egy dolog, amit el kellett végeznem. – Van tőd? – kérdeztem a raktárost. – Minek? – kérdezett vissza mogorván. – Megerısítem a nadrág varratait. Hülyének nézett, de nem számított. Aztán takarodó után vittem a tőt, az atomlángos öngyújtómat, és elvonultam a mosdóba. Leakasztottam egy tükröt a csapok egyike fölül, és beültem a budiba. És miközben kint mindenki az igazak álmát aludta, a felforrósított tővel egy nagymacskát, amolyan tigrisfélét tetováltam a vállamra, oda, ahol a többiek hordták a totemállatuk rajzát.

III. 9.

Bichette hercegnı úgy húzta maga mögött vörös szoknyáját, midın átviharzott a termen, mint egy véres csíkot. Lobogott a ruha nehéz selyme, és beterítette a márványpadlót. Hullámzott, mint valami véres folyam, amely nem egy ember, de egy istennı mélyen vágott sebébıl buggyan ki. Az ablakok nyúlt fényei elfeküdtek a földön, sıt, a freskókra is felkapaszkodtak, az alkonyi szín pedig tovább vérezte a fogadótermet, hol Chelouve királynı az audienciát tartotta Glandléból hazatérı nagykövet asszonyának. A nagykövet asszony az audiencia során teljesen megszabadult ruháitól, és úgy térdelt meztelenül a trónszék mellett, hogy arca a királynı ölében nyugodott. Hátán karmolásnyomok húzódtak, nyakába hosszúkás csíkot vágott vastag aranyláncának lenyomata, fojtás nyomai. Chelouve királynı egy farkaskarom-kesztyőt viselt jobbján, és melle sőrőn emelkedett fel-alá. Arcán verejték fénylett. Amikor Bichette belépett a terembe, a királynı nem lökte el a nagykövet asszonyt, hanem perverz mosoly ült ki arcára. Tudta, hogy lánya mértékkel és kevéssé a nyilvánosság elıtt őzi a testi örömöket, amelyek pedig f ıképp a hatalom megnyilvánulásai. A szeretkezés nem csupán élvezet, ha valaki a trón közelében van, hanem hatalmi kérdés is, az akarat és alázat viszonyrendszerének megnyilvánulása a rideg intellektualitástól kezdve a brutális ösztönök szintjéig bezáróan. Chelouve királynı Bichette érkezését figyelte, tekintetével követte nyomon a trónörökös-nıt. És gúnyosan mosolygott. A hercegnı lassított léptein. Győlölte az anyját, győlölte, mert mindent megengedhetett magának, s győlölte, mert ıt pedig mindenben korlátozni igyekezett. A hercegnı tudta azt is, hogy az anyja lenézi ıt, amiért a nyilvános szeretkezéseken csak oly ritkán vesz részt, és most már sajnálta, hogy nem jelentette be magát elıre… Bár ez amúgy sem változtatott volna a királynı napi tervén vagy az esetleges szeretkezések ritmusán. Chelouve azonban mintha meggondolta volna magát, eltolta a nagykövet asszony fejét ölétıl, és a combjára húzta szoknyáját, a harisnyakötı felsı része alá. A nagykövet asszony felnézett a királynıre. Chelouve intett. A nagykövet asszony felmarkolta ruháit, majd megfordult, és így egyenesen szembetalálkozott Bichette-tel. Fejet hajtott a hercegnınek, ami felkeltette a királynı dühét, noha tudta, egyszerő udvari etikettrıl van szó.  Miért?… Mivel érdemelte ki ez ez a szuka a tiszteletet? Bichette hercegnı az aranytrón elé lépett, haragos arccal feltekintett a királynıre, és azt mondta: – Nem kell a testırség! Chelouve királynı kiismerhetetlen tekintettel meredt lányára. Csattant az ajtó, már csak ketten maradtak a teremben: anya és lánya, királynı és hercegnı. És hat testır a három ajtónál, de ık nem

számítottak. – Nem érdekel – mondta ki nyíltan Chelouve. Hangja kemény volt, és vágott, akár a tőzben edzett, legélesebb kard. És az ı szava igazán tudott ölni. – A parancsomra elkísérnek! Vigyáznak  rád… – Van saját testırségem – mondott ellent Bichette hercegnı határozott hangon. Érezni lehetett, hogy a szavak mögött óriási düh feszül. – Semmi szükségem nincs anyám katonáira. – Sosem lehet elég a biztosításból ellenséges földön. – Ellenséges földnél az ellenséges szív sokkal veszélyesebb. Nem egyszerő ellenkezés volt ez, hanem határozott akarat. Ha anyja testırsége kíséri el Fleurire hercegnıhöz, soha nem fog visszatérni. Soha. Holtan fogja végezni a folyó fenekén, egy mocsár mélyén, vagy elvágott torokkal valamelyik törzsi faluban. És vége a diplomatikus megközelítésnek, a játékoknak, a kerülgetésnek. Felnıtt már, veszélyt  jelent az anyja szemében. szemében . Nem gyermek, hanem a trón várományosa. váromán yosa. Nem véletlenül hagyta életben a királynı a legutolsó lánygyermekét. Kell neki valaki helyette. Bichette sorsáról már akkor döntött, és a hercegnı jól tudta ezt. Nem is ivott vagy evett semmit úgy, hogy elıtte nem kóstolta meg szolgái közül az egyik. Éjszaka négyen vigyáztak álmára, és a testırök ott voltak, amikor öltözött, étkezett, fürdött vagy éppen szükségét végezte. Ott voltak mindenütt, és nem egy, nem kettı, hanem legkevesebb négy. – Nem kérdı jelezheted meg a királynı döntését – mutatott lányára Chelouve. – Sem jogod, sem hatalmad nincs, hogy megkérdı jelezd! A szavam mindenki számára szent, még annak is, aki méhembıl támadt és most ellenemre jön. – Ellenedre? Mit vártál, anyám? Te, ki úgy neveltél, mintha a legutolsó férfiszajhád magjából származnék. Mintha csak valami ócska lovászfiú eresztette volna beléd a magját egy részeg éjszakán, amikor mindenkivel összefeküdtél. Lehetne sörényem és patám is, azok után, és én mégsem kérdı jeleztem meg semmilyen rezzenésed és mozdulásod… De a testırségedbıl nem kérek! Sem most, sem máskor. Megvan a magam serege, és azokkal megyek, ha a világ tartóoszlopai össze is dılnek, ha az állatok között megfordul a világ rendje, és ız eszik farkast, akkor is! Chelouve királynı felkacagott. Alászállt trónszékének magasából. Egészen közel jött lányához. – Túlélted gyermekkorod, legyen ez elég! Nem sok hercegnıvel esett meg. Tekints erre úgy, mint kegyelmem végtelenségére! – Ó, uralkodók között nem hallatszik az idık szava, valóban – felelte gúnyosan Bichette hercegnı. – Errefelé nem úgy kezelik a lánygyermeket, mint a polgárosodott családokban. – A felvilágosult gyermeknevelés lehet a polgárok passziója, de nem az uralkodóké vagy a nemesi házaké – vágott vissza a királynı. – Tudom, anyám. Tapasztaltam! Véres rituálé mindegyik szülésed! Félelem a jövıtıl, melyben te már nem vagy benne! – Birodalmak roskadnak össze, ha az, aki az élen áll, nem elég erıs. És az erı nem csupán az alattvalók, hanem a leszármazottak kordában tartását is jelenti. – Ez nem erı, ez az ölés perverziója. A véré. Néha úgy hiszem, jobban szereted a gyilkolást, mint azt, ha meghágnak! Bichette lihegett, és hátrébb lépett, amikor anyja megvillanó tekintettel feléje indult. Ott álltak egymással szemben pár pillanatig és a csend olyan átható volt, mint az ózon illata, ha a közelben villám csap be. Bichette kényszerítette magát, hogy a haragját visszaszorítsa. Idejött, hogy meggyızze anyját, nem kell a testırsége, és ehelyett olyan szópárbajba keveredtek, amellyel csak megnehezítette a helyzetét. Anyja nyilvánvalóan nem hagyja, hogy a nyakék az ı kezébe kerüljön. Fél. És jogosan fél. Chelouve királynı finoman megnyalta ajkát, majd kivillantotta mosolyát. Hangja csöpögött a kedvességtıl.

– Ó, pedig a dugást jobban kedvelem. A vér csak kellék, felpezsdíti a játékot. – Gyermekeid vére? – Ó! – Chelouve felkacagott. – Épp az hányja ezt a szememre, akit életben hagytam. Inkább megköszönnéd, kis Bichette! Képzeld el, ha nıvéreid vagy húgaid most mind a trónért állnának sorba! Mi lenne veled? – Sötét és gyilkos világ a tied! – Királynıvé nem a nyakék teszi a trónörököst, hanem a Farkasasszony misztikus ereje. Benned nincs meg ez az erı, kis Bichette, hiába hordod magadon a származásunk totemét. Átváltozhatsz, persze, de sosem leszel olyan mint én, vagy anyáink bármelyike. – Az igazi erı a szívben lakozik, anyám! – Bichette megint csak elvesztette önuralmát. Parttalan vitába sodródott, most mégsem tudta elhallgatni véleményét, pedig tisztában volt vele, hogy feleslegesen beszél. Az anyja a lelke mélyén nevet rajta, amikor a lánya így kitárulkozik. – Megdöbbent, hogy anyámnak a testiség fontosabb, mint a szerelem vagy a család. Az igazi farkasok falkában járnak, anyám, a leghatalmasabb mind közül, magányos. Sosem ébrednek érzések a szívében, csupán a lába köze határozza meg, kit enged közel magához! Sosem lesz erıs! – Szerelem?! – Chelouve a hitetlenség és irónia hangjával ejtette ki ezt a szót. – Nincs más, mint a nı sóvárgása a kéjért, és ha ezt nem elégítheti ki, akkor lerombolja maga körül a világot! A kielégítés egyik módja nem más, mint brutális párharc az élvezet eléréséért egy pszichésen és intellektuálisan erıtlen nemővel, aki társadalmilag ráadásul alá van vetve a nınek; a másik módja pedig szenvedélyes energiák kijátszása két nı között. A szerelem az elragadtatás legfelsıbb foka utáni elernyedés pillanata, semmi köze a másikhoz, legyen az nı vagy férfi. – Az a fajta szerelem, amirıl anyám beszél, nem más, mint hormonháztartásának biológiai szükséglete. Amirıl én beszélek, az pedig az asztrálisan fénylı képzelet! Villámlás két ember között. A királynı nagyvonalúan legyintett. – Mégis, kis Bichette, a te szerelmi misztériumod középpontjában is ott áll az aktus! Sosem voltál szerelmes, lányom, de még csak egy jó szeretıt sem sikerült szerezned! Valld be, a szerelmi vonzalmat akkor érzed leginkább, amikor egy remek szeretkezés végeztével izzadtan hátrahanyatlasz a párnára. Az érzelmi intenzitás csúcsát a testi fáradtság mélypontján, a kéj elérése után tapasztalod! Nézz olyankor a másik szemébe, vagy azokéba, akik téged szemléltek. Mindenki „szeret”. Szeretnek. – Szándékosan kevered a test és a lélek orgazmusát. – Puha vagy a trónhoz, és túlságosan szentimentális – Chelouve el akarta söpörni ellene szóló lánya önbizalmát. – Harminc éve uralom ezt az országot, tudom, mi kell, és mivel kell elérnem azt, hogy hatalmas legyen. A megértés, a szeretet és a boldogság mint lágy hullámok, alámossák a sziklát. Lágyan ostromolnak, de hegyeket döntenek idıvel a tengerbe. Te, lányom, semmit nem értesz a hatalom gyakorlásából. Rettegsz, látom rajtad. Testırökkel veteted körbe magad, és megvonod azt magadtól, ami nıvé teszi a nıt… Ki vagy te? Senki. Soha nem jutsz a hatalom közelébe, mert ha én nem is leszek, elıbb ér oda valaki más. Csak az árnyékomban létezhetsz,  jegyezd meg jól, csak az árnyékomban árn yékomban és általam. Menj tehát el a gyöngysorért, vedd ved d át, aztán hozd h ozd vissza ide, és amikor térden állva, fejed lehajtva átadod, akkor még a szemed is hunyd be, mert a hatalom fénye nem való a te szemednek. És ha ezt megteszed, hosszan és boldogan élhetsz, mint a birodalom második hatalmassága. Kapsz egy palotát a tengerparton, viheted a testıreidet, és végre szabadon széttárhatod a lábad. Akkor talán megtudod, mi az élet. Most csak elfolyik belıled a vér, amikor az Aguillon megtelik, elfolyik, mint akármelyik polgárosult szukának. Elfolyik, de meg nem szólal, fel nem avat. A hercegnı mély lélegzetet vett, és sikerült visszanyernie önuralmát annyira, hogy nem azt mondta ki, amit szíve szerint mondott volna, hanem amit elıre eltervezett. – Nem a döntést kérdı jelezem meg, hanem a testırséged elhivatottságát. – Feléd?

– Feléd, ó anyám! Vajon kellıképp hőek hozzád? Chelouve felkacagott. Kacagásától elkárhoztak a teremben kísértı ısök. – Hát láss csodát! Odalépett az ajtót jobbról ırzı testırhöz, és kivonta a kardját. A férfi meg se rezzent. Chelouve királynı meglendítette a kardot, és lefejezte saját testırét. A fej lebillent a törzsrıl, és obszcén csattanással ért földet, pattant vissza, s megint fel és vissza, majd gurult, míg meg nem állapodott. A nyakból vér lövellt elı, ahogy a szív dobbant, végül a test lassan leroskadt. – Ezek az én testıreim! – kiabálta eszét vesztve Chelouve királynı. Már idegesítette lányának fecsegése, gyenge próbálkozása, és hogy vitázott vele. Idegesítette, és idegessége agresszivitásba csapott át. Odalépett a másik testırhöz, a baloldalt állóhoz. Az már tudta, mi vár rá. Meg se rezzent. – Az én testıreim! – kiáltotta a királynı, és a férfi szemébe nézett. A mozdulatlanság és a hit tovább tüzelte, istennek érezte magát. A kardot a testır mellkasába szúrta, és perverz örömmel figyelte, mint akad meg, szakítja át a bordát, és csúszik be a lágy részek közé. Vér fröccsent a szemébe, amikor kirántotta a pengét, és feltartotta. – Az én testıreim! Mutass náluk önfeláldozóbbat! Az istennı jükért élnek és halnak! haln ak! Bichette szeme résnyire szőkült. Mindenre számított, mindent elıkészített. Felkapta szoknyájának szélét, és az ajtóhoz sietett. Kilökte az ajtószárnyakat, és intett. Most az ı testırei léptek be, és egy hatéves fiúgyermeket hurcoltak magukkal. – İt – mutatott rájuk Bichette. – İket, ha már a kard a kezedben van, anyám! – Ki ez a gyermek? – Chelouve mintha kijózanodott volna kicsit. Bichette a palotaterem túloldalán ırt állókra pillantott. Gárdistáid egyikének gyermeke. Az apja ott áll az ajtóban, szemközt. Nem az életedért, de csupán szeszélybıl, öld meg a gyermekét! Kedvtelésbıl! A királynı sötét tekintettel fordult meg és nézett a testırre. Aztán eldobta a véres kardot, ami kemény csörgéssel ért földet a trón közelében. Chelouve komótos léptekkel a testır elé sétált, és miközben a férfi rezzenéstelen tekintetét leste, kihúzta annak kardját a hüvelyébıl. Lassú, sikoltó lélegzetvétellel szabadult ki a csupasz penge. A királynı látható élvezettel nyújtotta el a mozdulatot. Aztán a kardot a szeme elé emelte, kettejük közé, és megvillantotta visszfényét a férfi szemében. Annak csak a szembogara szőkült össze, a szemhéja meg se rezzent. A test reagált, az elme uralkodott a tudatos reakciók fölött. A királynı diadalittasan indult a gyermek felé. Most sem sietett. Bichette a testırt nézte. Tudta, tudta, hogy a férfiban óriási érzelmek feszülnek, és a fiát mindenkinél jobban szereti. Mindenkinél? Talán a kötelességénél is. A hercegnı tudatosan választotta ıt, hő emberei útján tájékozódott róla. Nem most találta ki, régóta talonban volt a lehetıség, de most jött el az ideje, hogy fel is használja. Bichette nem véletlenül érkezett akkor, amikor ez a férfi volt szolgálatban. Chelouve a gyermek fölé magasodott. – Nézd, kis Bichette, mit jelent az uralkodás! – suttogta. – Fájdalmat és gyönyört. És ne hidd, hogy ezek a szerepek leosztattak. Lehet, hogy nekem fáj, és övé a gyönyör. Chelouve felemelte a kardot. – Nézd a gyermek arcát, és gondolkodj el ezen!… Szellı sem rezdült a teremben. A királyné körülnézett. Diadal ült tekintetében. Azután lesújtott. Lesújtott, nem egyszer, de tucatnyiszor. Az elsı csapással kettészelte a gyermeket, aki fejhangon sikoltott, és megpróbálta karját feje fölé kapni, de túl lassú volt, túl lassú! A második csapása hulltában érte el a fiút, és levágta kezét, a harmadik fektében. Elválasztotta a fejét a testtıl. A negyedik keresztben vágta át, és a királynı eszeveszett dühvel darabolta tovább… Vér ömlött mindenfelé, belsıségek türemkedtek elı, szabdaltattak fel. Izmok hasadtak, csontok roppantak a vágások súlya alatt és a kard élétıl ketté, s véres massza maradt csupán gyermekbıl és

öltözetbıl… A hercegnıre fojtó ködként telepedett a kín. Szinte fulladozott a látványtól, pedig hozzászokhatott volna már, ó, hozzászokhatott volna már. Vérben ázva emelkedett fel Chelouve királynı. – Nincs kérdés és nincs kétkedés – sikoltotta. Haja arcába hullt és a vörös tincsek égéshez hasonló csíkokat festettek a királynı púderezett ábrázatára. Vonásai kezdtek átalakulni, a ragadozó készülıdött, ısi énje akart kitörni belıle, de Chelouve most nem engedte ki az állatot. Most nem! – Nincs más, csak a leghatalmasabb dicsısége! És mindenki meghal, aki kétkedik! Mindenki meghal, aki mást akar, mindenki meghal! Elpusztítom, írmagja sem marad. Soha! Soha! Felemelt karddal viharzott át a palotatermen. Lépteinek zaja visszaverıdött a falról, fekete árnyéka végigsuhant a freskók alakjainak döbbent arcán. A gyermek apja felé rohant. – Ha királynı vagy, az odaadásról szól az élet – kiáltotta hátra. A vérszag megrészegítette, elragadta, messzire röpítette. – Az áldozatról! Áldozatokról, halottakról. Halottakról, akik sosem éltek, de dicsıségesen halnak meg érted! Elıretartotta a fegyvert, és beleszaladt vele a férfi mellkasába. – De légy nagylelkő! – suttogta Chelouve átszellemülten. – Ne hagyd életben azt, aki szenved, és érted szenved! Dicsıség az áldozatért és az áldozatnak! Az áldozatnak, amit úrnıdért vállaltál. A testır holtan esett össze. Bichette hercegnı veszített.

10.

– Ez egy Vainqueur RK-42-es gépkarabély – mondta M. Fairbond gardre a kiképzés hatodik napjának délelıttjén, miután az alaki dolgokat már tudtuk, hogyan kellene jól csinálni, elvertük egymást szabadharcban, és túl voltunk egy tizennégy órás erınléti túrán. Felemelte a fegyvert. – A súlya alig négy kilogramm13, 7.52-es mérető. Egyszerő, nagy tőzerejő, hatékony. Hatszáz lövésre képes percenként. Egy biztos kézben négyszáz méterig lehet rá számítani. Ez lesz a barátjuk, kedvesük és ırangyaluk egyszerre. Az illatával kelnek, és azzal is fognak feküdni. Simogassák, becézzék, az életüket fogja megmenteni. Ez a másik – felemelt egy kisebb, rövidebb gépkarabélyt – a Déelai gépkarabély. Mint látják, rövidebb, mint a Vainqueur RK-42-es. Ha kézbe veszik, arra is rájönnek, hogy könnyebb majdnem másfél kilogrammal. Az 5.76-os lıszert sokkal nagyobb kezdısebességgel lövi ki, mint a Vainqueur a 7.52-est, ami azt jelenti, hogy ez kis lıtávon pusztítóbb. Ha áthatolhatatlan dzsungel tornyosul maguk elé, és a feladatuk a mocsár legdzsuvásabb helyére szólítja önöket, vigyék a Déelai T2-est. Elméletben kilencszáz töltényt lök ki percenként, csak bírják tárral! – Letette a Déelait is, majd ránk nézett. – Maguk a legszerencsésebbek a világon. Két ilyen szeretıvel bármit elérhetnek, amire csak férfiember vágyik. Noisar az udvar elsı emeleti ablakában állt, s hallgatta a gardre szavait. Valószínőleg ezredszer, hiszen M. Fairbond ezeket minden újonckiképzésnél elıadhatta már. Mi, újoncok harmincketten ott álltunk makulátlanul tiszta, élére vasalt egyenruhában, Vainqueur RK-42-essel a vállunkon, és mi is rezzenéstelenül figyeltük az elıadást. Mi azonban elıször hallottuk. Ahogy a többieket néztem, fegyvert is most láttak elıször ilyen közelrıl. – Most kimegyünk az elsı lıgyakorlatukra – folytatta a gardre. – Még nem érdemelték meg a fegyvert. Még rá se nézhetnének, nemhogy elsüssék, de jó vagyok magukhoz. Tudják meg, milyen kézben tartani! Tudják meg, milyen érzés letenni és sóvárogni utána, mert jó ideig nem lesz ezután szerencséjük hozzá. Harmincketten vannak, de sokkal kevesebben fognak itt állni, amikor vége lesz a kiképzésnek. Akik kibuknak, azzal a tudattal kell leéljék az életüket, hogy megvolt a lehetıségük 13

A könnyebb érthet ıség kedvéért a mértékegységeket, őrméretet s egyéb fegyverjellemz ıket átszámítottam földi mértékegységekre. (AS)

elérni a legcsodálatosabb dolgot, ami nyomorult életükben megadathatott, de elszúrták. Kevesek voltak. Puhányok, gyengék. Érdemtelenek. Noisar eltőnt az ablakból, hogy kicsivel késıbb megjelenjen az udvaron. M. Fairbond gardre vigyázzt üvöltött, s mi megcsapkodtuk a fegyvert, majd tetovált vállunkra helyeztük a kezünket, és összecsaptuk a bokánkat. Noisar állt a kiképzıszakasz élére, s kivitt minket a laktanyából a lıtérre. Nem kellett messzire mennünk, ám ezen a rövid úton is annyi irigykedı tekintettel találkoztunk, amennyit még életemben nem láttam. Ez nem is csoda, eleddig nem sokak lettek volna a helyemben – a hivatásos túsz helyében. Ennek ellenére nem akartam továbbra sem katona lenni. Nem vonzott az elit. A lıtéren hatosával feküdtünk le a földre, magunk mellé fektettük a Vainqueur RK-42-est, és átöleltük, mint egy valódi szeretıt. Egyelıre hővös volt, aztán majd felmelegszik – tényleg, mint egy valódi szeretı. Kétszáz méternyire volt a céltábla, azon megfelelı színkörök, azokat kellett eltalálni egyes lövésekkel. Parancsszóra lıttünk, s utána új sor feküdt le. Nem veszıdtek a céltáblák kicserélésével. Az utolsó elıtti körben voltam benne, névsor szerint haladtunk ugyanis. Amikor megkaptuk a parancsot a lövésekre, éreztem még egy jelenlétet mögöttem: Noisar állt oda. Amit nem láttam: egy távcsıvel. Ellıttem a hat töltényt, majd magam mellé fektettem a gépkarabélyt, úgy, ahogy illik. Noisar levette a távcsövet a szemérıl, és hallgatott. A gardre várt, mikor adhat felállj parancsot. – Gardre – mondta halkan Noisar, miközben elnézett valahová oldalra, a távolba –, adjon az újoncnak még hat töltényt, és cseréljék ki elöl a lıpapírt! Kaptam még hat töltényt, és közben az egyik tisztes elırevágtatott kicserélni a lılapot vadiújra. Az új töltényeket is ellıttem, ahogyan az elızı hatot. Most már M. Fairbond gardre is úgy figyelt, mint vércse a mezı fölött. A lövések után ismét csak csend következett, majd Noisar hasonlóan halk hangon, mint az elıbb, megkérdezte: – Gardre, mennyi volt a maga mindenkori legjobb lıeredménye? – Hetven, fermaine. – És mennyit teljesített az újonc most? – Hatvankilencet, fermaine. – Aha. A többi újoncnak milyen a teljesítménye? – Két esetben eltalálták a lılapot. – Mindenki? – Nem fermaine. Összesen. – Köszönöm, gardre. Miután visszatértünk a laktanyába, Noisar hívatott. Miután megfelelıen lejelentkeztem, körbesétált. Most eszébe sem jutott leültetni vagy éppen itallal kínálni. – Vannak ıstehetségek – kezdte aztán, miután megállt velem szemben, és egyenesen a tekintetembe mélyedt. – Vannak ıstehetségek a mővészetekben, a szobrászatban vagy éppen a költészetben. Vannak ıstehetségek a sportokban vagy éppen a cirkuszban. A táncban vagy a cantogne-ban, hogy mást ne mondjak. De nem a lövészetben. Senki nem lı tizenkettes kört élete második és harmadik töltényével egymás után. És nem ér el hatvankilencet a második sorozatával. Hallgattam. Még nem hangzott el kérdés. – Maga szerint? – M őkedvelı vagyok csupán, ami a mővészeteket illeti, fermaine – válaszoltam. – A cirkuszhoz nem értek, a többi pedig jórészt állóképesség kérdése. – Értem. Hol tanult meg lıni? – A remete, aki felnevelt, katona volt egykor. Volt egy Vainqueur gépkarabélya, fermaine. Noisar a kitárt ablakhoz lépett, és kinézett a kaszárnya terére, ahol az újoncok verték a díszlépéseket, a készenlétisek pedig harci gyakorlatokat tartottak párban. – Maga szerint meddig lehet hülyének nézni egy embert? – kérdezte Noisar társalkodó hangot

megütve. – Embere válogatja, fermaine – mondtam. – Van egy olyan érzésem, hogy akkor járnék a legjobban, ha lelövetném. – Megteheti, fermaine, és megeshet, hogy igaza van. Erre felém fordult. – No és merre is nevelkedett tizenöt éves korában? Mondtam neki egy kisvárost Dealonnerie-tıl háromszáz mérföldre, közvetlen a határon. Nem volt nehéz: egy térkép függött mögötte a falon. – És hogyan hívták a maga remetéjét? Mondtam neki egy nevet is. – Melyik törzsbıl származott? Ez kényesebb kérdés volt, nem tudtam, milyen irányban mozoghatok. Mindenesetre megneveztem egy vadkanhoz hasonló emlıst, amit passzív szókincsemben találtam meg hirtelen. Fogalmam sem volt, pontosan hogy néz ki, és létezik-e ilyen totemmel rendelkezı törzs. Lehet, hogy szerencsém volt, Noisarnak szeme sem rebbent. Egy papírra felfirkantotta mindhárom válaszomat. – Tudja, mi ez? – tartotta aztán fel a papírt. – A válaszaim, fermaine. – Nem. Haladék. Leléphet, újonc! Közvetlen utánam Noisar hívatta M. Fairbond gardrét. – Kerestessen utána ennek  a veterán katonának, és kérdezısködjenek itt, ezen a területen felıle! Állítólag két éve halt meg. Hajtsanak fel nekem egy sírt, egy embert, aki találkozott vele, egy házromot, amiben élt, mindegy! Érdeklıdjenek a közeli törzsi varázslóknál, ismerték-e. A határvidék összes mozdítható katonája induljon a nyomába! – Igenis, fermaine! – A gardre biccentett. Noisar leült a székébe, és onnan nézett fel a gardréra. – No és mi a véleménye a mi különleges újoncunkról? – A kezdetektıl figyelem,  fermaine, ahogy meghagyta. Figyelem és figyeltetem – válaszolta M. Fairbond. – Azt kell mondanom, kilóg a sorból, mint férfitánckarból a nıi szólista. A tegnapelıtti szabadkezes harcban minden ellenfelét a földre küldte. Sosem láttam még ilyen mozgástechnikát. Elıször azt hittem, a tengerentúlról hozta… – Aztán? – Azután elvetettem ezt. Természetellenes. A neve is szokatlan. – Nem egyszerően több annál, amit mutat – gondolkodott el Noisar. – Valami különleges dolog van a háttérben. – Lelövessem? – Nem. Nem – intett türelmetlenül Noisar. – Ha másért nem, a küzdıtudásáért érdemes lenne életben hagynunk, de… de biztos kiderül róla még egy s más. Ha most lelı jük, a hátterét nem ismerjük meg. S ahonnan ı jött, többen is jöhetnek. – A contreire-ek közül? Noisar felnézett. – A contreire csak mendemonda. Veszélyes mendemonda, de csupán mendemonda. Aki contreire-nek  vallja magát, többnyire falusi surmó, vagy intellektuelek közül való pozır. Golyófogó. Nem, gardre, itt más húzódik meg a háttérben. – Ha kell, bármikor lelövethetem. – Értékelem a készségességét. – Köszönöm, fermaine! – Ma este, miután az Aguillon felkelt, vigye ki az újoncokat terepre! – mondta hirtelen Noisar. – Dolgoztassa meg ıket! Vezesse a mocsárba a csapatot! – Behozhatnak valamilyen fertızést…

– Nem számít. Csak egyre figyeljen, a mi Ketchikan újoncunkra! Tapogassuk ki a teljesítıképességének és a tudásának határait! – Úgy lesz, fermaine. – Ne sajnálja! – Eszembe se jutott, fermaine. Noisar elmosolyodott. – Nem is tudom, hogyan feltételezhettem…

11.

Noisar díszegyenruhát öltött, és feltette kitüntetéseit, hadi érmeit. Ügyelt rá, hogy a csizmája csillogó legyen, a gombjai fényesek és ruhája ránctalan. Bichette hercegnı kérette. A  fermaine sejtette, miért. Ahogy végigsietett a palotán, két hang kísérte csupán: az egyik a csizma kopogása, a másik a friss bır nyekergı hangja. Ez az audiencia titokban zajlott, neki a hátsó bejáraton kellett jönnie, és kiürített folyosók fogadták. – Jöjjön, Noisar! – intett a hercegnı, amikor eléje eresztették a férfit. Aprócska budoárjának közepén ült, egy kis fonott széken. Noisar térdre ereszkedett elıtte, és fejet hajtott. Majd felnézett, de térdelı helyzetben maradt. – Itt az idı, amire készültünk. A testırparancsnok jól tudta, mire céloz a hercegnı. Nagyon is jól tudta, de nem mutatta jelét annak, hogy ez milyen mélyen érinti. Hiszen katonák és barátok lemészárlásáról beszélnek most. Noisar azonban Bichette hercegnı testırségének fermaine-je volt. Elsısorban katona, s csak utána ember. – Mikor? – Csak ennyit kérdezett. – Holnap éjjel. Álljon fel! A fermaine bólintással köszönte meg a kegyet. – Indulnunk kell a nyakékért, és anyám szándékai szerint az ı testırsége kísérne el az útra. S ha így lenne, sosem térnék vissza a gyöngyökkel. Rákényszerített a döntésre, és én nem habozom megtenni azt, amit meg kell tennem. Talán még jobb is így. Utána rögtön elindulhatunk Fleurire éjgrófnıhöz, és a következı teliholdkor már a kezembe vehetem a Fenség Gyöngyeit. Készüljön, Noisar! Nehéz éjszaka áll ön elıtt. – Felségedért mindent! – hajtott fejet Noisar. – Most csupán egy éjszakát! Egyetlen egyet! Bichette a tükre felé fordult, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. A  fermaine azonban nem mozdult. – Van még valami, Noisar? – kérdezte a hercegnı, és a tükörbıl egy futó pillantást vetett a gárdisták vezetı jére. – A királynı?… – kérdezte Noisar. – Nem hiszem, hogy túl kellene élnie leghőségesebb katonáinak és szeretıinek a halálát – felelte szárazon a hercegnı. A fermaine meghajolt, és így hátrált ki a budoárból. Tiszta sor. Tudta, mit kell tennie. Emlékeznek, mit mondtam a géprıl és a homokszemrıl? Én nem katona akartam lenni. Nekem a gyöngy kellett. Nem tudtam akkor még, minek nevezzem magam, egy azonban biztos volt, nem akartam katona lenni. Ezért aztán a kiképzés hatodik napjának délutánján átdobbantottam a kerítésen, hogy megnézzem magamnak a kastélyt. Lehet, hogy célszerőbb lett volna este menni, de az esténket már elígértem M. Fairbond gardrénak. Megyünk egy kis mocsártúrára.

Nem akartam sokat lófrálni, éppen csak másfél óra pihenınk volt, az elsı a kiképzések délutánján, és gondoltam hasznosan fogom eltölteni. A kastély ott volt a tıszomszédságban, a kerítés nem jelentett akadályt, ahogy az ırök kijátszása sem – gyakorlatot szereztem már ilyesmiben. A park hatalmas volt, buja és burjánzó, remek fedezéket nyújtott, szinte láthatatlanul jutottam el az épületig. Pár lófráló alakba ugyan belebotlottam, ilyenkor igyekeztem céltudatos katonának látszani, aki siet valamerre; senki nem állított meg. Az épület életem legkülönlegesebb kastélya volt. Tudom, éppen csak betöltöttem a huszonnégyet, és sokan azt mondhatnák, hogy huszonnégy évesen még ne szedegesse elı az ember a batyujából a tapasztalatokat, legf ıképpen pedig ne állítsa sorba ıket. Legutóbb ezt egy kardvívó lecke elıtt kaptam meg a Mestertıl, utána meg az orvostól, akinek megpróbáltam tanácsot adni, hogyan kösse be a Mester mellkas-sebét. Szóval a kastély a lehetı legkülönösebb volt: lágyan magasba szökı tornyokkal, ívelt faltámaszokkal, színes tetıvel, megannyi apró, hasonlóképp színes ablakkal, buja vízköpıkkel. Azokban a férfi uralta világokban, ahol megfordultam, a paloták, őrkastélyok, platóerıdök mind-mind monumentálisak voltak, brutálisan egyszerőek és félelmet keltıek. Látszott, hogy itt nıi építész álmodta meg a falakat és az oromzatot, mintha a park fölött lebegett volna az egész épület. Felmásztam a falon egy elsı emeleti nyitott ablakig, és máris bent voltam a palotában. Mit kerestem? A tudást. Tudnom kellett valamit a palotáról, a kastélyról, az itt élıkrıl… Az újoncok mindegyike parasztgyerek volt, alig tudtak valamit ezekrıl a dolgokról. Nem voltak jók információgyő jtéshez. Csak mendemondákat ismételgettek, amilyeneket lefekvéskor hallhattak nagyapjuktól. Ezekben Chelouve királynı mint Farkasasszony, mint a Nagy Anya, mint Isteni Kéjnı vagy mint a Borzalom Asszonya jelent meg; Bichette hercegnı pedig a tőz mellett a parázs, a napfényben lobogó fáklya, aki vár és vár… A tiszteket nem kérdezhettem; mindegyik sasszemmel figyelt, kivéve Brosse gardrét, aki keselyőtekintettel méregetett, és láttam rajta, hogy azon töri a fejét, milyen íze lehet a májamnak. Szórakoztatott. A palota folyosóján csupán a katonákat kellett elkerülnöm, mert ık esetleg rákérdeztek volna, mit keresek itt, az elıkelıségeket nem. Megint csak úgy tettem, mint akinek megbízatása van. Céltudatosan haladtam elıre. Óriási utat jártam be így, kissé rohanó léptekkel. Gyorsan kiismertem magam a palota alaprajzában. Körbejártam a tróntermet, a lakosztályokat, Bichette hercegnı elszeparált szárnyát… de még a cselédszállásokat is. Könnyő dolgom volt, a palota szimmetrikusan épült fel. Aztán egyszer megláttam egy nıt úgy bemenni egy terembe, hogy nem jött ki onnan, és a következı ajtónyitáskor nyoma sem volt. Így bukkantam rá a rejtett folyosórendszerre. Ha lehet, azt még jobban meg szerettem volna ismerni, mint a palotának a belakott részeit. Végigtapogattam a lambériát, majd megtaláltam a titkos ajtó után a titkos zárat is. A csatom és az atomlángos öngyújtóm segítségével könnyedén kinyitottam. Miközben ott bolyongtam, számoltam a lépéseimet, és megpróbáltam a fejemben lévı térképre berajzolni a járatokat. Nagyjából sikerült. Ám a haszna mégsem ez volt ennek a kis kirándulásnak. Hanem egy kihallgatott beszélgetés. Óvatosan mozogtam, és csak ott léptem ki a rejtett járatokból, ahol nem hallottam hangokat a túloldalon. Ahol beszéltek, onnan továbbmentem. Kivéve egy helyet, ahol az elsı szó megragadott. Gyilkosság. Nem szeretem ezt a szót. Harc, csata, háború kegyetlen szavak, de sokkal tisztességesebbek, mint a gyilkosság kifejezés. – Bichette hercegnı meggyilkolásához elıbb a testıreit kell eltávolítanunk – mondta egy erıteljes nıi hang. Uralkodáshoz szokott, kissé éneklıs hangon mondta. Drámai, koloratúrszoprán. – Az élükön Noisarral.

– Igenis, úrnı! – mondta erre egy férfi. Nocsak, nocsak! – És mi lesz a nyakékkel, amit a hercegnınek adnak csak át? – Ez egy második nıi hang volt. Lágyabb, érdeklıdıbb. De ez a lágyság nem jelenti azt, hogy mögém engedtem volna egy tırrel, ha netalántán véletlenül felbosszantom. Ettıl a hangtól is a hideg futkározott a hátamon. – Ha a hercegnı halott, Fleurire éjgrófnınek mást kell választania. Nincs egyéb lehetısége, hiszen Bichette nem fog életre kelni a kedvéért. És akkor majd találnak mást, aki nekünk jobban megfelel. – Mikor? – kérdezte ekkor megint csak egy férfihang. – Készítse elı holnap estére! – Úgy lesz! – Elmehet, és ne hibázzon! Kisvártatva ajtó csukódott. Én a rejtekfolyosó falának dıltem, és az öngyújtómmal játszadoztam. – Nem hozná vissza a nyakéket – hallatszott a falon túlról. – Tudom, Brillarde. A kis szuka nem elég erıs ugyan, de találékony, és most már talán elég elszánt is. Nem fogadta el a katonáimat kísérınek. Tudtomra adta, hogy nem indul velük útnak. Máshogy viszont nem engedhetem el. – A nı felkacagott, szerintem megfagyott körülötte ekkor a levegı. – Vége a dalnak. De soha nem hittem volna, hogy Fleurire fogja az okot szolgáltatni neki. – Az éjgrófnı meghasonlást akar. – Lefutott játszma. De nem felejtem el neki. Csak legyen a kezemben ismét az a nyakék, és Aguillon legteljesebb arcára fogadom, hogy kamatostul megfizetek mindenkinek, aki részt vett a tolvajlásban! Candance-et megtaláltad? – Még nem, úrnım. Minden varázslatos eszközt bevetettem, de nem akadok a nyomára. Csak sötétséget látok. Néha egy furcsa nı körvonalait, akinek az illata megül az orromban napokra…  Infini Sacré. – Egyet azonban tisztán érzek. Mégpedig hogy a gárdistáid sosem akadnak nyomára. Nagyon… nagyon jó a rejtekhelye. Ki lehet ez a távolbalátó nı, aki képes ily messzire tekinteni? Brillarde a neve. Rá kell kérdeznem valakinél. Ismertem pár médiumot, álomjóst, távolhatót, voyageurt, meg persze ott vannak azok az undorító  pszichikusok  vagy éppen a Pszichagogoszok14… Létezik és mőködik az ESP15, ezt mi, emberek százszázalékos biztonsággal tudjuk a Novus Ordo Seclorum hatalomra jutása óta. Miért ne lennének e világnak is ilyen különleges képességő tagjai? Ha belegondolok, még ez a legkevésbé hihetetlen dolog, de mindenképpen az alakváltás mögött kullog. – És látok egy férfit is! – mondta Brillarde. – Óvakodj, királynı, az ismeretlen férfiaktól! A másik felkacagott. – Óvakodjanak ık tılem! Brillarde, elég, ha látsz, a többit bízd rám! – Ahogy óhajtod, úrnım. A hangok közeledtek felém, s a titkos ajtó túloldalán kaparászást hallottam. Valaki kulcsot illesztett a zárba. Gyorsan el kellett tőnnöm onnan, mert különben nem csak egy látomásban futunk össze. Illetve mit is beszélek, fut össze ı velem! Hiszek a látomásokban, sejtésekben, sugallatokban, ám azok többnyire válaszutakhoz kapcsolódnak, és most nem akartam válaszutat. Itt, a rejtekfolyosón semmiképp. 14

A pszichikus a világegyetem fajai között az egyik leger ısebb pszichés tulajdonsággal bíró, értelmes hüll ıfajta. Nevüket e tulajdonságról, és kivételesen nem formájuk vagy felfedez ı jük (értsd: emberi kapcsolatteremt ı jük) után kapták. A Pszichagogoszok velük szemben egy módosult tudatállapotban él ı szekta tagjai, melyek feladatuknak a halotti lelkek túlvilágra kísérését tartják. 15 ESP: extraszenzoriális percepció, azaz érzékeken kívüli érzékelés.

Kint a folyosón aztán elıvettem a cigarettás paklimat, és rágyújtottam egy beugróban, ahol féligmeddig takartak az ablak elıtt lógó vastag brokátfüggönyök. Átgondoltam, mihez kezdjek. Rész vegyek-e a játszmában, s ha igen, melyik oldalon, vagy hagyjam a dolgokat egyszerően megtörténni. Éppen idıben érkeztem vissza a kaszárnyába ahhoz, hogy le ne késsem a mocsárba indulást. Nem kellett különösen rákészülni, mentünk úgy, ahogy voltunk, egész napi mocskunkkal együtt. A tiszta ruhától és az ápolt testtıl megbolondulnak az állatok a dzsungelban, és mi nem akartuk elkerülni ıket. A szívemre vettem volna, ha kimaradok egy ilyen buliból. Noisar sietısen haladt visszafelé is. Igyekezett nem gondolni a feladatra, és a környezetét fürkészte. Ezzel két dolgot kerülhetett el: egyrészt azokat a járıröket, szolgákat, akik errefelé jártak, másrészt nem égette lelkét az elkövetendı gyilkosságok súlya. Nem, nem a királynıt sajnálta. Neki Bichette hercegnı volt az istennı je, ez nem is lehetett másképp. Hanem azokat a testıröket, akiknek jó részét ı képezte ki. Akik a királynıre vigyáznak, s akiket elıbb meg kell ölni, hogy a királynı közelébe jussanak. A sötétség leple alatt, titokban, hátulról. El ezekkel a gondolatokkal! Noisar egy ablaknál megtorpant. Körbetekintett, szemöldökét összevonta. Majd megindult a brokátfüggönyök felé, bal kezét elıretartva, hogy félreránthassa ıket, jobbját pedig kardján nyugtatva. Elrántotta a függönyt. Senki nem volt mögötte. Noisar ismét a levegıbe szagolt. Most erısebben érezte a bagó illatát, mint az elıbb. De nem megrágott bagóét, hanem meggyújtott bagóét, éppen úgy, mint ahogy ott lent, a kinemasketch alatt, a cantogne termében. A fermaine arca elkomorodott. Aztán folytatta útját a kaszárnya felé.

12.

Miután visszatértünk a mocsárból, az újoncok fele ágynak esett. Ketten már a mocsárban meghaltak, marás végzett velük. Ketten a kórházban fejezték be evilági pályafutásukat, s ott is az elkülönítıben, mert fertızésveszélyt jelentettek. Mások is elkapták a fertızést, ık lehet, hogy kilábaltak belıle, lehet, hogy nem, ezt nem tudhatom, mert éjjel elhagytam a laktanyát. Hajnalban, visszatéréskor hívatott Noisar. Úgy vonultam be elé, ahogy a mocsárból kiléptem. Amikor összecsaptam a bokám, fél kiló sarat szórtam szét a szobában, és még vagy fél kiló lepotyogott rólam a beszélgetés során. – A maga számára véget ért a kiképzés – mondta nekem. Idegesnek láttam. – Megindokolná, fermaine? – Velünk jön. – Noisar a háta mögött található térképre bökött. – Bichette hercegnı egy veszélyes útra indul, és szinte az egész testırsége elkíséri. Maga és még ketten velünk fognak jönni az újoncok közül. – Köszönöm a lehetıséget, fermaine.  – Nem katonaként – mondta. – Fegyvert nem kapnak. Maga az én segédem lesz, a másik két újonc pedig konyhai szolgálatot fog adni. – Miért éppen én, fermaine? – Nem maga mondta, hogy szeretne a testırségbe bekerülni? Vegye úgy ezt az utat, mint a

testırség elıszobáját! Mosakodjon meg, vételezzen jelvényt, majd jelentkezzen nálam! Alkonyatkor eligazítás, éjfélkor indulás. Hajóval indulunk, le a Mignaron. Bírja a vizet, ugye? – Tudok úszni. – Remek, egy magafajtából nem is nézné ki ezt az ember. Fáradt? – Nem jelent megterhelést, fermaine. – Nem is várok mást. Ismét megköszöntem a lehetıséget, és egy intésre távoztam. Elértem, amit akartam, de korántsem leszek láthatatlan. Többen fognak figyelni rám, mint egy sztriptíztáncosnıre a börtönbálon.

IV. 13.

Alkonyatkor eltőntek a kaszárnya régi, kipróbált katonái. Eltőntek az udvarról, a kantinból, a folyosóról és a hálótermeikbıl is. Mintha csak mindannyian felhúzták volna ujjukra a láthatatlanná tevı győrőt, vagy kaptak volna ajándékba egy-egy álcázó-berendezést a Különleges Őrszolgálattól. Persze mindkét lehetıséget elvetettem, s így maradt a mindennapi magyarázat: riadóztatták az ezredet. Nos, ha itt is riadóztatták, meg a királynı is harcra készül, ma este hosszan fognak ropogni a fegyverek. – Lesz egy kis zőrzavar ma este a palotában – mondtam Roubustnak. – Van kedvetek körülnézni arrafelé, és szerezni egy-egy személyre szabott fegyvert? Összenéztek Crattel az ágyam felett. – Mit szemeztek? – kérdeztem. – Tökös legénynek érzitek magatokat, vagy sem? – Most éltük túl a mocsarat – morogta Crat. – Akarok egy fegyvert, persze, de… A palota veszélyesebb hely a mocsárnál is. Gárdistaként szeretnénk meghalni, nem pedig szökött újoncként. Elvigyorodtam. Jó gyerekek voltak, de cseppet sem katonák. – Mi a különbség a golyók között? Roubust vállat vont, s ezzel fél testét megmozgatta. – Ez a kaszárnya hamarosan még veszélyesebb lesz – mondtam. Crat ideges lett. – Honnan veszed ezt? – Iszunk egy sört? Átmentünk a kantinba. – Ki az a Brillarde? – kérdeztem lazán séta közben, mintha csak lényegtelen dologról akarnék beszélgetni, míg átérünk a tök üres udvar egyik végébıl a másikba. Mert persze hogy az újoncok körletei voltak a legtávolabb a kantintól. Roubust csuklani kezdett. Az arcára nézve megállapítottam hogy a név emlegetésére elsápadt. Remek! Egy ilyen benga állat, mint ez a srác itt, az ájulás szélére kerül, ha feldobok egy nevet. – Neki mi köze az egészhez? – kérdezte Crat. – Semmi. Itt most férfimókáról van szó. Csak kíváncsi voltam, ki is az a Brillarde, mert hallottam a nevét. – Te tényleg messzirıl jöttél! – Na, ne húzzál! – morogtam. – Ha tudod, mondd, ha nem, akkor meg köss csomót a nyelvedre! Ne rajtam élezd! – Rendben. Brillarde a királynı boszorkánya. Chelouve mellett a második hatalmasság az udvarban. A királynı ágyasa és tanácsadója. Úgy hírlik, hogy esténként férfivérben fürdik, hogy szép maradjon, amiben lehet is valami, mert állítólag közel ötvenéves, és egy szem ránc nincs az arcán.

Boszorkány? Mennyivel jobban hangzik, hogy „voyageur kis szociopata beütéssel”. A fejlettebb civilizációknak sokkal jobb a PR-juk. Boszorkány. – Találkoztál vele? – İseim óvjanak tıle! Nem, és nem is akarok soha! Benyomtam a kantinajtót. Elzúgott egy légy elıttünk. Tisztán hallottam a zümmögést, akkora csend fogadott minket. Csak hárman voltunk, meg a kantinos, aki miután kiszolgált bennünket, az üres rekeszeket tologatta a raktárban. Roubust lenyomott egy fél korsó mélyvörös sört a torkán. Idegesen nézett ránk, még a rózsaszín habot is elfelejtette letörölni az orra alól. Nyugodtan beszélhettünk. – Miért lesz veszélyes hely a kaszárnya? – érdeklıdött Crat. Rágyújtottam egy cigire. Csak néztek. Ekkor már nagyon nem érdekelt, mit szólnak, a cigaretta volt az egyetlen, ami összekötött a világőrrel. Körülbelül úgy éreztem magam itt lent, mintha bezártak volna egy holovetítıbe. Lehet, hogy ezért is mozgósítottam magam, utáltam csak bámészkodni. – Mit gondoltok, hova lett az ezred? – Gyakorlatoznak. – Hallottatok már mozgósításról? Ismerıs volt nekik a fogalom valahonnan, de azért biztos, ami biztos, elmagyaráztam. Mire a végére értem, már kezdték érteni, mire célzok, anélkül, hogy ki kellett volna mondanom: Noisar összecsapásra készül. Csendben ültek pár percig. – Ki ellen? – Ki ellen lehet szüksége a hercegnınek a gárdistáira? Még nagyobb lett a csend, csak farekeszek csikorgása hallatszott – az is a raktárból. – Fegyvert lehetne szerezni? – kérdezte az ajkát nyalogatva Crat. Mintha csak a mézesmadzagot kapta volna el. – Úgy van – válaszoltam. Az apró, csúnya emberke nem tudott nemet mondani a fegyverek ígéretére. – A harcban sok halott lesz, és a halottak nem kérik vissza a fegyverüket. Én megyek a palotába, jöttök-e velem? – İrület, de jól hangzik! – Mit akarsz ott? – Roubust is kezdett ráállni. – Elrabolni Bichette hercegnıt. – Miért? – Baja ne essék. – Vigyáznak rá a gárdistái. – Csakhogy ık nem tudják, hogy nem merénylet készül a hercegnı ellen, hanem nyílt háború. Egy egész ezred fogja lerohanni a palotaszárnyat. Figyeljetek, elmondom, mit kell tennetek ahhoz, hogy én nyugodtan el tudjam rabolni Bichette-tet!… Éjszaka mindhárman dobbantottunk. Át a kerítésen, át pár macskaköves utcán, ahol húszlépésenként a modern világ elsı csodája vetette sárgás fényköröket kellett kerülgetnünk csupán, mert ember egy szál se volt. Mintha mindenki megérezte volna, hogy a mai este veszélyeket rejt. Crat morgott. – Mi a baj? – kérdeztem egy sötét kapualjban, ahol már ráláttunk a palota kertjének kovácsoltvas kapujára és a mintegy tucatnyi ırre, aki ott posztolt. – Győlölöm ezeket a… hogy is hívják ıket? – Izzók. – Izzókat.

– Miért? – Miért? – kérdezett vissza felháborodottan, és lehúzta, szinte letépte a válláról a zubbonyt. – Hát ezért, barátom! Egy bagolyszerő állat képét láttam. – A Vadászbaglyok közül származom. Ha ezek a vackok elterjednek, és nem csupán a városokban használják majd ıket, az olyan totemtörzsek, mint az enyém, a világ egy kicsiny szegletébe fognak visszahúzódni. A ragadozók éjjeli fajták általában. A hold fényénél élnek és vadásznak. Aguillon szentsége egyenrangúvá teszi a hímeket és a nıstényeket, mert a vadászat közös. Ha megszüntetjük a sötétséget, a növényevıké lesz a világ, és akkor jaj nekünk, ragadozóknak, jaj nekünk, férfiaknak! És jaj neked is – intett a vállam felé, ahol a totemállatkám kuporgott az ingem alatt. Nem mondtam el neki, hogy az én fajom a Földön neurofiziológiai szempontból közelebb áll a növényevıkhöz, mint a ragadozókhoz. – A modern technika, ami e világra születik, kiöli az igaz ösztönöket! Ez az izzó is, csak átok! – Úgy beszélsz, mint egy contreire – rótta meg Cratet Roubust. – Mindegy – legyintett kedvetlenül Crat. – Ne figyeljetek rám! Nem is tudtam, hogy ebben a kis moreau-iban ekkora tőz rejlik. Alkalomadtán meg kell kérdeznem Roubustot, mi is az a contreire, de e pillanatban nem volt erre idı. Elvezettem ıket ahhoz a falrészhez, ahol elızı nap bejutottam a palota kertjébe. Most még csak másznom se kellett, Roubust feldobott elıbb engem, aztán Cratet a fal tetejére, majd felhúztuk ıt, s máris kerítésen belül voltunk. Crat állt élre az éjszakai parkban, és biztos léptekkel átvezetett minket a fák és bokrok árnyai között a palotáig, ahol aztán megcsáklyáztunk egy nyitott ablakot, és fürgén felkúsztunk a második emeletre. Bichette a palota jobb szárnyában lakott. A titkos ajtók kinyitásához most már nem kellett meglágyítanom az öngyújtóval a zárat, a délután folyamán helyre kis tolvajfelszerelést hoztam össze kidobott ócskaságokból a kaszárnyában. Mindhárman beosontunk a rejtett járatba, és a jobb szárny felé vettük az irányt. Roubust és Crat fedezett hátulról. Gond nélkül eljutottunk a palota túloldaláig. Ott a menekülési útvonal két fontos pontjára állítottam a két újoncot. Fegyverük csak machete volt, de ebben a szők térben amúgy sem sok hasznát vették volna puskáknak. Pontosan lıni sem tudtak, de a lövedékek sem fordultak volna be a sarkokon. Én éppen elindultam a hercegnı lakosztályához, amikor kitört a harc. Kicsit elkéstem.

14.

Noisar kék zubbonyos gárdistái mint életre kelt árnyak cserkészték be a Chelouve királynı budoárjánál ırt álló testıröket. A falak mentén osontak, a sarkokban bújtak meg, összehangolt mozdulatokkal nyomultak elıre a palotában, kihasználva minden apró rejteket, berendezési tárgyat, s csupán kézmozdulatok voltak, melyek mozgásukat összerendezték. Az elsı szakasz feladata a királynı megsemmisítése volt. A második a palota hátsó oldalához simuló kaszárnyát kerítette be. Elnémították az ıröket, majd géppuskaállványokat és aknavetıket állítottak fel a kapukkal szemközt. Úgy mozogtak, mintha az éjszaka gyermekei lettek volna, se hang, se villanás nem árulta el ıket. Felkészültek a kaszárnyában tartózkodók lemészárlására. A harmadik szakasz Chelouve menekülési útvonalára állt fel, hogyha a királynıt menekíteni próbálnák, ott csapjanak le rá. És várták a jelet. Ugyanezekben a pillanatokban Chelouve királynı szürke egyenruhás katonái bekerítették a kaszárnyát, ahol a mi kiképzésünk zajlott. Felkúsztak a falakra, elvágták az ırök torkát, és meghúzódtak a fal tetején. Páran a kapuhoz mentek, csendesen és érzelemmentesen likvidálták az

ott posztolókat. Átvették a helyüket. Teljes csendben zajlott mindez. A palotában bekerítették a jobb szárnyat, és elvágták a folyosókon a menekülési útvonalakat. Közeledtek Bichette hercegnı lakosztályának az ajtajához. Noisar nem tudta ezt, mint ahogy a szürke ruhás királynıi testırök parancsnoka, Corde fermaine sem sejtette, hogy támadás készül ellenük. Noisarnak már csak a tőzparancsot kellett volna kiadnia, ám a fermaine katona volt, nem gyilkos. Katonát küldött Chelouve gárdistáinak kaszárnyájához, aki bedörömbölt az ajtón, és a gárdisták parancsnokát kereste. Azzal a válasszal tért vissza Noisarhoz, hogy Corde  fermaine alszik, és meghagyta, hogy ne zavarják. Noisar ezt nem hitte el. Azonnal elküldött egy szakaszt Bichette lakosztályának megerısítésére. İk voltak azok, akik Chelouve királynı katonáiba botlottak, és kezdetét vette az öldöklés minden parancs nélkül. Megszólaltak a Déelai gépkarabélyok. A palota pillanatokon belül olyan lett, mint a felbolydult méhkas. A királynı udvaroncainak csak kis része bújt meg, nagyobb része menekült. A pánik vakká és süketté teszi az embereket, a menekülık többsége lazán beleszaladt a tőzvonalba. Sebesültek és haldoklók vonaglottak a palota színes márványkövein. Ha egy pillanatra megszőnt valamely részen a gépfegyverek kelepelése, sikoltások kánonját lehetett hallani. A nık meg különösen hajlamosak sikongatni, ahelyett, hogy csöndben maradnának. Kint mély basszussal kontrázott rá a fegyverek hangjára a gránátvetı, majd fülsértıen éles kattogással a mitrailleuse. Brillarde-ot hat irányból hat gyertya vette körül. Vöröses lángjuk mágikus táncot járt a falakról figyelı, mozdulatlan vadállatok – ragadozók és zsákmányállatok – testén, pofáján. Brillarde nem emberi alakjában állt a gyertyák között, hanem egy hatalmas, éjfekete madárként, amely akár holló is lehetett volna, ha tizedekkora. A boszorkány vastag csırérıl vér csöpögött alá. Lábával egy emberi testen, vagy inkább testben taposott, amelynek belsıségeit már teljesen kivájta, felfalta. Felfalta a lágy részeket, fürdött a márványkövekre kifolyt vérben: fekete tollait mézes, fekete folyadék ragasztotta össze. Amikor megszólaltak a fegyverek, Brillarde összerezzent. Boszorkányként mestere volt az alakváltásnak, sokkal, de sokkal gyorsabban lett emberré, mint bárki más, beleértve a királynıt is. pár pillanat múlva már mezítelenül állt a vérmocskos és halál-hővös holttestnél. Ahogy tollait az elıbb, úgy most bırét is vörös ragacs borította. Brillarde végigsimított haján, kiszorította belıle a vért: a hajszálak csomóinak végén kövér cseppek jelentek meg és hullottak alá. Aztán a boszorkány mozdult, hogy menjen királynı jéhez, aki mellett ott o tt a helye, de elcsúszott a véres kövön. Géppuskasorozat verte végig a szobáját. Az ajtóba hatalmas lyukakat szaggattak a lövedékek: Noisar gárdistái jobbnak látták kívülrıl szétlıni Brillarde szentélyét, mielıtt benyomulnak. A boszorkány átkúszott a holttesten, amely élıként a vacsoráját a börtönben költötte el – mielıtt ı is vacsorává lett volna. Brillarde nem törıdött azzal, amin átgázolt. Nem rémisztették az üres szemgödrök, a szag, semmi. Ragadozó volt. Amikor a gárdisták belökték az ajtót, nem látták a boszorkányt sehol. Az ablak azonban nyitva állt, és a szellı lágyan mozgatta a függönyöket. A boszorkány elrepült. Futásnak eredtem, nem törıdtem Crattel és Roubusttal. Fontosabb volt most a hercegnı lakosztályához idıben odaérnem. Az elsı helyen, ahol ki akartam jönni a rejtekfolyosóból, remegı szakácsnık és konyhalányok fogadtak. Rám néztek, amikor elıbukkantam, és láttam, hogy most nem a férfit nézik, hanem kék zubbonyomat. Nem megvetés ült a szemükben, hanem félelem. Itt most nem ember voltam, hanem ragadozó. Egy pillanatra átéreztem, hogy a férfiak miért akarnak a hadseregbe bekerülni oly nagyon. Visszahúzódtam a rejtekjáratba, és rohantam tovább. Eggyel arrébb lesz Bichette lakosztálya.

Csak találgattam, mert a fejemben lévı alaprajzok azért nem voltak annyira pontosak. Egy ajtóval arrébb egy katona fogadott. Kilöktem a titkos ajtót, egyenesen bele a gárdista hátába. Nem a mi kékes zubbonyunkat hordta, hanem a királynıi szürkét. Amikor hátrafordult, már a könyökhajlatomban volt a nyaka. Ketten a folyosó túloldalán felénk fordultak, és emelték a gépkarabélyt. Én fogtam a katonát, és vonszoltam a járatba, de csak a fejét. Aztán elengedtem, ráhúztam egy energikus mozdulattal a vastag ajtót a nyakára, majd kilöktem a folyosóra. A fegyverét elmartam, de akkor már golyók csapódtak a fal festményeibe mellettem, így ismét csak a  járatban kötöttem ki. – Fogd! – A Déelait a lihegve érkezı Crat kezébe nyomtam. Talán a harmadik ajtó. Az már jó volt. Nem vacakoltam vele, mert sikítást hallottam a túloldalról. Nekivetettem a hátam a falnak, és két lábbal tapostam bele a rejtekajtóba. Azzal együtt zuhantam ki, éppen akkor, amikor a királynı szürke gárdistái rátörtek a hercegnıre. Szerencsére egyenesen a hercegnı lábához gurultam. Megfogtam a bokáját, és elrántottam: elhasalt, mint a partra hajított lepényhal. Fegyver dörrent elöl, aztán felugatott a Déelai mögöttem: Crat megtalálta a ravaszt, és meghúzta. Ezzel egy idıben kint a folyósón is kitört a harc: megérkeztek Noisar kék gárdistái Bichette védelmére. A királynı katonái két tőz közé szorultak, már ha Crat esetében lehet beszélni hatékony tőzerırıl. Húztam a hercegnıt a titkos járat felé. Még mindig az volt a legbiztonságosabb hely. Crat tárja kiürült, mi pedig a fal védelmében lihegtünk. – Gyorsan, el innen! – Ha nincs több töltény, aligha lehet feltartani Chelouve katonáit. Erre fognak hátrálni Noisar emberei elıl. Egy pillanatra kikukkantottam, hogy mennyire is kell sietnünk. A királynı emberei éppen akkor vertek vissza egy kisebb rohamot, egyelıre nem hátráltak. A bejárati ajtó romjain át viszont láttam, ahogy Brosse gardre mellkasát cafatokra tépik a lövedékek. Bátor volt vagy ırült, nem tudom, de nem is nyilatkozom, hiszen elfogult vagyok vele szemben. Úgy vélem, nem igazán kedvelt, de a halálát akkor sem kívántam. Majd alkalomadtán meggyászolom. Rohantunk a járatban arra, amerre a szabadságot sejtettem. Bárkit, ismétlem, bárkit nehéz úgy menekíteni, hogy közben egy kilencven centi széles folyosón kell elırerángatnunk. Ha pedig az illetı nagyestélyit visel, csapkodja a kezemet, és még vitatkozni akar, szinte lehetetlen. Mi ebbıl a tanulság? Hogy ne menekítsünk ki hercegnıket szorongatott helyzetükbıl? Meglehet. Nekem mindenesetre ott, a rejtekjáratban ez kattogott csak az agyamban. Soha többé. Chelouve gárdistái felfedezték, hogy a titkos járatokban is lehet mozogni. Lehet, hogy nem tudtak róluk, mindenesetre most utánunk nyomultak, és lövöldözni kezdtek. Porzott a fal körülöttünk, szerencsére leginkább a mennyezetet lıtték, nem tudom, mi okból. Nyilván azért, mert ilyen szők járatban, futás közben a csípılövések nem lehetnek éppen pontosak. Visszarángattam Roubustot, hogy hátulról fedezzen minket. Nagy esélye volt arra, hogy baja essék, lévén nem volt lıfegyvere, csak a machetéje, de reménykedtem benne, hogy kitalál valamit. m. Átpasszíroztuk magunkat mellette, és hallottam, ahogy azt morogja: rajtam nem jutnak át, úrn ı m. Bichette nem törıdött vele, mert éppen bokán akart rúgni. Nem követtem figyelemmel Roubust ténykedését, az azonban bizonyos, hogy velıtrázó üvöltések töltötték be a járatot nem sokkal késıbb – mögöttünk. Amikor legközelebb hátrapillantottam, egy gigászi medvével találtam magam szemközt. Rohadtul meglepıdtem. A medve betöltötte az egész járatot. Roubust így fedezett minket a testével. Alakot váltva azonban többet is kibírt: állati teste erısebb volt az emberinél, egy golyó megakadt az izmai között, de meg se kottyant neki. Rávigyorodtam, mire felhörrent.

– No, nem én vagyok az ellenfél – közöltem vele. Kicsit hallgatóztunk. – Mindenkit szétszedtél? Megint csak hörrenés volt a válasz, és ezt igenként értelmeztem. – Kék ruhát visel – kiabált Bichette. – De sosem láttam! Ki?… Hogy ne kelljen válaszolnom, megrántottam, és ismét szaladni kezdtünk. Roubust mögöttünk lihegett. Futás közben a tájékozódó képességem elmaradt valahol, így fogalmam sem volt, merre járunk. Elhatároztam, hogy a következı rejtekajtónál kimegyünk a járatból. Kezdtem csapdában érezni magam. Vagy valamiféle patkánykísérletben. Tettem, ahogy elhatároztam. A következı rejtekajtó egy üres fogadóteremre nyílt. A falakon itt is festmények, ámde nem állatokat, hanem lakmározó nıket ábrázoltak. – Az étkezı – mondta Bichette hercegnı, és teljesen átvette az irányítást. – Most átmegyünk a bálterembe, és utána le az alsóbb szintekre. – Ez nem lesz ennyire egyszerő, hercegnı. – Azért vannak itt, hogy megvédjenek, nem? Most magyarázzam meg neki? – Nem, mi elrabolni szerettük volna. – Micsoda? – El akartam rabolni, hogy az anyja gárdistái ne ölhessék meg. Idegesen hessintett egyet. – Mi a különbség? Most is ezt teszi. Kimenekít innen. – A különbség lényeges – feleltem. – Ha kimenekítem, azt lényegesen finomabban teszem, mintha elrabolnám. Vágtába váltott át. És még a cipısarka is úgy kopogott, hogy a palota mindkét szárnyában hallhatták, akik éppen nem lövöldöztek. Elkaptam a kezét, és visszarántottam. – Csendesebben, hercegnı! – Ne parancsolgasson! – felelte gıgösen. Crat rohant vissza. İ már az étkezı közepénél járt. – Jön egy egész szakasz! – Maci, kifelé! – intettem Roubustnak. Az étkezı két oldalánál paravánok álltak, amelyek mögött a tálalóasztalokat állították sorba. Amint Roubust kilépett a rejtekjáratból, becsaptam annak az ajtaját, és a hercegnıt a paravánok mögé löktem. Jött Crat és a medve is. – Be az asztal alá! Crat még csak-csak befért, de Roubust nem. Lenyomtam a hercegnıt. – Gyerünk az ajtóhoz! – intettem Roubustnak. Négykézlábra ereszkedett, és átvágtattunk a bálterembe vivı ajtóhoz. A medvét beállítottam az ajtószárny mögé, én magam a másik oldalra álltam, és kézbe vettem a machetét. Felemeltem a kezem, hogy majd intek a medvének, és egyszerre támadunk. Kinyílt az ajtó. Roubust azonnal támadt. Az elsı behatolót – aki szerencsére szürke egyenruhában volt – azonnal felnyársalta. A másodiknak csak a kezét szakította le, és nyomult tovább, kifelé. Eltorlaszolta azonban az egész ajtót. Amikor kiugrottam, csupán egy hely volt, ahol átjuthattam: a medve lába alatt. Lendületet vettem… Csúszik a márvány, nem gond. Az elsı királynıi gárdistát alulról szúrtam hasba. Csúszás közben, ahogy a hátamon siklottam kifelé. A következınek a combját szakítottam fel, vér lövellt arcomba: artériát találtam el. Félvakon pattantam fel. Rám alig figyeltek, színtelen kis pont voltam a hatalmas és brutális medve mellett. Vagy hatan támadtak Roubustra közvetlen közelrıl – szerintem akkor sem lett volna esélyük, ha

nem vagyok ott, így azonban még annyi idejük sem maradt, hogy ıseik szelleméhez vagy totemjeikhez imádkozzanak. Mindet megöltük. Roubust még kicsit elszórakozott volna a holttestekkel, de visszarángattam a terembe. Ugyanis ismét lépteket hallottam a folyosófordulón túlról. Amikor azonban megfordultam, Bichette állt mögöttem. Crat mellette ácsorgott, és megvonta a vállát. Felkaptam két Déelait, és behúztam az ajtókat. A medvének mutattam, hogy csendesebben morogjon. És ekkor természetesen a hercegnınek ismét beszélhetnékje támadt. Noisar  fermiane számára nem kellett sok, hogy átlássa a helyzetet. Nem csak ık támadnak, de ıket is támadják. Chelouve királynı is erre az estére idızítette a leszámolást. Embereinek egy részét azonnal visszarendelte a királynı gárdistáinak kaszárnyája mellıl. Hiszen ott úgysem lehetnek most sokan. Azok azonban már a palota bejáratánál harcba keveredtek az ellenséges erıkkel. Chelouve katonái az ablakokban vettek fel harcállást, és onnan lıtték Bichette kék egyenruhás testırségének tagjait. Noisar gárdistái fedezéket kerestek, egy részük megpróbált más pontokon át bejutni a palotába. Kint feléledt a város. Nem lehetett eltitkolni, hogy összecsaptak a királynı és a hercegnı gárdistái. Dealonnerie polgárnıi azonban nem óhajtottak részt venni a Farkasasszonyok ütközetében. Noisar a palota második emeletén elhaladt két verekedı állat mellett. A férfibecsület és a katonai etika egyaránt tiltotta, hogy két állat küzdelmébe valaki ember alakban, fegyverrel szóljon bele. Noisar pedig most nem akart átváltozni. Érezte a gerince mentén elıretörı késztetést, de visszaszorította. Itt és most az irányítására van szükség és nem a nyers erejére. Maga mögött hagyta a kardfogút és a párducot. Hadd küzdjenek! Nem használta pisztolyát. Ismerte a kardfogút, az ı embere volt. Ha ezt túléli, megrovást fog kapni. Régebben, mielıtt a lıfegyverek elterjedtek volna a seregben, egy-egy csata általában ember-állat vegyes küzdelem volt. Kardokat, tıröket, korbácsot használtak az emberek, a fegyverüket vesztettek pedig alakot váltva foggal marcangolták, karommal tépték szét ellenfelüket. Véres ütközetek voltak, amelyekben általában gyızött a gyilkos g yilkos ösztön harc közben. Ám mióta vannak lıfegyverek, az gyız, aki az ösztöneit jobban kordában tudja tartani. Mert ugyan most nem avatkozott közbe Noisar, de ha a párduc gyızne, és utána reá támadna, akkor a fermaine fegyverrel védené meg magát. És a Déelai vagy bármely marokfegyver bizony hatásosabb gyilkos, mint a párducállkapocs vagy -mancs. A modern korok átka… Noisar óvatosan haladt tovább. A feladat Chelouve királynı megsemmisítése volt. Oda tartott, azokhoz a gárdistáihoz, akik ezt a feladatot kapták. Tárazás hangját hallotta, az ellenfelet azonban nem látta sehol. Nem akarta, hogy saját embere lı je le. – Noisar fermaine vagyok! – kiáltotta elıre. – Azonosítót kérek, katona! Röpke csend követte szavait. – Micsoda véletlen, fermaine! – jött aztán a válasz. Noisar leresztette a pisztolyát, és elırelépett. – Hát nem alszik, fermaine? – kérdezte. Chelouve királynı gárdistáinak parancsnoka lépett elı. – Ekkora zajban? – kérdezte mosolyogva. És néha megesik, hogy ember alakban sem használ a katona lıfegyvert. Betört Chelouve királyné ablaka, és egy hatalmas, fekete madár jelent meg a tört keretben, a

színes üvegcserepek között. A királyné farkas képében tombolt a szoba közepén. Állatias dühében azt sem nézte, mit tesz. Szintén vér borította, csakhogy itt a kéj csúszott át gyilkolásba, amikor a fegyverropogás megzavarta a legfontosabb pillanatban, kielégülés elıtt pár másodperccel. Chelouve felmordult, a hollóra függesztette tekintetét, majd nekiugrott. A madár felrebbent az ágy tetejére, és onnan ugrott le. A levegıben változott át emberré. Szemvillanás alatt, amilyen gyorsan senki nem képes átváltozni ezen a világon. A farkas hátára zuhant, és kemény marokkal megragadta füle alatt a szırt, míg másik kezével átölelte. Chelouve visszakapta volna a fejét, harapott volna, de nem bírta a nyakát megfordítani. Nem is a kar ereje tartotta vissza, hanem egy különös, hirtelen beálló merevség. – Megnyugszol, úrnım – suttogta a boszorkány. – Megnyugszol, mert ha nem, az most a halálodat jelenti. A farkas morgott és rázkódott, de csillapodott dühe. – Nagy a vész, és ez most nem a harc ideje, hanem a menekülésé – suttogott tovább Brillarde. – Nyugodj meg! Megsimogatta az állatot, amely még egyszer-kétszer megremegett, majd leült a földre. – Változz vissza! Brillarde ott volt végig, míg a királynı emberi alakot öltött. Ott tartotta a karjában a véres uralkodónıt, akinek tekintete még mindig zavaros volt. Brillarde hatalma nyugtatta meg, nem a szavai. Külsı erı csendesítette le, nem saját akarata. A mezítelen Brillarde simogatta a királynı testét, és hipnotikus erejével tartotta tisztán az agyát. Simogatta a királynıt, arcát, nyakát, mellét. Nem alább. Sietniük kellett volna, de nem tehették. És ha most kapkod, az nem vezet jóra. Kint egyre hangosabb volt a csatazaj. Az ellenség közelített. – Nyugodj meg, úrnım! – suttogta Brillarde. Chelouve királyné felnézett. – Adj egy csókot, Brillarde! A boszorkány pedig megcsókolta. Tudta, hogy ez kell. A katonabakancsok döngése már a közvetlen közelünkbıl hallatszott. Csupán egy vékony ajtó takart minket, és ha Bichette tovább handabandázik, végünk. A hercegnı nekem feszült. Vagy fogalma sincs arról, mi történik körülötte, vagy nem hiszi el, hogy bántódása eshet. – Engedjen el! – kiáltotta, és öklével ütött. Hogy elhallgattassam, hirtelen elkaptam a nyakánál fogva, és magamhoz rántottam. Megcsókoltam. A lélegzete is elakadt ekkora törvénysértést látva… tapasztalva. Mélyen behatoltam ajkai közé a nyelvemmel. Elıször az ı lélegzete akadt el, aztán amikor a nyelve megindult, én szédültem meg. A katonák továbbhaladtak a folyosón. Hallottam, hogy egy pillanatra megtorpannak. Hallgatóznak… Talán a csend arról gyızte meg ıket, hogy itt már nincs keresnivalójuk. Azt fel sem tételezem, hogy megijedtek a rengeteg vértıl és a nyilvánvaló mészárlás nyomaitól. A csóknak vége szakadt. – Ezért… – lihegte. – Ezért kivégeztetem. – Ezért az is megéri – mondtam úgy, hogy azt sem tudtam, mit mondok. Ennyit arról, hogy egy csata közepén álltunk. Ekkor vettem észre, hogy szorítom. Elengedtem. – Az érintésért is kivégeztetem – mondta, és kapkodva megigazította öltözékét. – Azt csak egyszer lehet – feleltem. Beugrottak a hangok és a harcok zajai. – Tudja, ezzel megmentettem az életét. – Ne legyen nagyképő! – A csatára gondolok. – Ja, úgy! İ is észrevette, hol vagyunk. – Katona, végezze a dolgát! – mondta parancsolóm.

Mintha eddig nem azt tettem volna. Mindegy. Tovább mentettem Bichette hercegnı életét. Crat és Roubust fedezékében szaladtunk a szabadság felé.

15.

– Örülök, hogy felébredt, fermaine – mondta Noisar.  – Örülök, hogy felébredtem,  fermaine – biccentett Corde. A pisztolyt nézte Noisar kezében. Noisar is lepillantott, és elmosolyodott. Az övtáskába csúsztatta a fegyvert, és kivonta a kardját. Corde fermaine hasonlóképpen tett. Lassan köröztek egymás körül, azután összecsaptak. Párbaj volt ez két úriember között, olyan párbaj, aminek tartották a szabályait. Nem avatkozhatott bele senki, és nem váltottak alakot közben. Nem parasztgyerekek küzdelme volt, hogy állatok képében tépjék-marják egymást. Tiszt csapott össze tiszttel. Két testır rohant erre Noisar ezredébıl. A  fermaine továbbparancsolta ıket. Amazok a szemük sarkából mély tiszteletet sugárzó pillantást vetettek hátrafelé, mielıtt rákanyarodtak volna egy keresztfolyosóra. Amikor a királyné szembıl érkezı katonái lemészárolták ezt a két testırt, s ık nyomultak erre, Corde fermaine is más harcokba küldte ıket. Mindkét parancsnok mestere volt a kardnak. Támadások és hárítások megkomponáltnak tőnı mozdulatsorából állt harcuk, a pengét legtöbbször nem is lehetett látni, csupán a villanását. Azután egy összecsapásban Corde elırelendült, kardjának hegye egy villanásnyival késıbb indult, mit kellett volna. Talán a robbanás volt az oka, amely megrázkódtatta a palotát, és amely a királynı gárdistáinak kaszárnyája felıl jött. Noisar elırelépett, és pengéjével utat talált ellenfele testébe. Corde a földre csúszott. Kezét gyomrán tartva ült ott pár pillanatig. Ujjai közül vér bukott elı. – Én meghalok – mondta aztán tiszta hangon. Felemelte tekintetét. – De a gárdistáim harcolnak tovább. Ha esetleg veszítene, Noisar, meneküljön el! Ne jusson az én sorsomra! Csúnyább halála lenne… Noisar tisztelgésre emelte véres kardját, és így állt pár pillanatig. Aztán megfordult, és rohant arrafelé, amerre a leghangosabb volt az összecsapás zaja. Corde megüvegesedı tekintettel nézett utána. A fermaine életereje lassan szállt el, s haláltusája közben megpróbálta fölvenni ıseinek alakját, hogy illı formában térjen rá útjukra. Félig sikerült csak, s miután eldılt, egy hiúzember holttestét láthatták az arra rohanók. Megpillantásakor sokan megálltak tisztelegni Noisar gárdistái közül is. Bichette hercegnı megtorpant. – Nem fogok menekülni – mondta. – Csakugyan? – kérdeztem, miután én is befékeztem. Már kezdtem unni az örökös vitát. Roubust csak tíz-tizenöt lépés után vette észre, hogy megálltunk. Meglepıdve pillantott vissza ránk. – És mit óhajt, hercegnı? – Szembenézek az anyámmal! A hercegnı megnyomta a fal egy pontját, amely semmiben nem különbözött a falfelület többi száz négyzetméterétıl, és kitárult egy rejtekajtó. Belépett, s nem tehettünk mást, mint hogy követtük vissza a falak mögé. Ott aztán a hercegnı megint megérintett valamit és a rejtekfolyosóból egy még rejtekebb járat nyílt meg. Dohos levegı csapott arcomba, pókhálók ezrei lengedeztek az ajtónyitás támasztotta huzatban. Bichette beugrott a lyukba – ez a legjobb szó –, aztán jöttem én, harmadjára Roubust… és senki más, mert a hatalmas medve beszorult a járat nyílásába. Hallottam, ahogy Crat kint szentségel.

Roubust azonban se elıre, se hátra nem volt képes megmozdulni. Bichette nem várt rájuk. Szők és sötét helyen haladtunk, mit haladtunk, szaladtunk! Szerintem a hercegnı – Farkasasszony lévén – jól látott a sötétben. Én viszont nem. Engem a falak tartottak egyenesben, mindkét oldalról a vállamat súrolták. Nem kellett látnom, viszont tönkretettem a kincstári zubbonyt. Éreztem, ahogy pár percnyi futás után foszlani kezd. Bichette feldúlt lihegését mindvégig hallottam. Igyekeztem nem lemaradni. Az utunk végén csak azért nem rohantam bele a hercegnıbe, mert kinyílt a fal egy szakasza, és megpillantottam kilépni a rejtek-rejtekfolyosóból. Ugrottam, és nyomtam kifelé a bezárulni igyekvı ajtót. Kisurrantam a résen, és egy kis fülkében találtam magam, lakkozott fa és virágok illatát éreztem. Egy szekrényben voltunk, illetve annak hátsó, titkos részében. Itt is ki kellett nyitni egy kisajtót, ezen keresztül jutottunk be Chelouve királynı budoárjába. Bichette kezében akkor észrevettem egy hajtőt, a hercegnı jobb híján azzal akart harcba szállni anyja ellen. Láttam tekintetében a tüzet, s tudtam, ezzel együtt nagyon veszélyes fegyver az a hajtő. Nálam ott volt a gépkarabély, de ıszintén megvallva, akkor és ott nem voltam biztos benne, hogy kettejük harcába be kell-e avatkoznom. Idegen vagyok errefelé, és a családhoz sem tartozom, rendezzék le a dolgot maguk! Háborúba még rendben van beszállni, de egy családi vitába!… A végén mindenki rád fog haragudni, akármit teszel is. Jobb a semlegesség. Követtem a hercegnıt. A budoárt a padlótól a mennyezetig finoman kidolgozott dombormővek borították. A lábam alól, a márványlapokról vékony állatvésetek bámultak fel rám, az oszlopokról arany figurák, egy egész farkasfalka nézett. A falakon nık különbözı szeretkezı pózban, de férfi egy se. Középen állt az ágy, szintén aranyozott lábakon, selyembaldachinnal, hímzéses takaróval. Összhatását tekintve a szoba kellemes, kicsit túlf őtötten erotikus lett volna, ha nincs az a rengeteg vér ott mindenfelé. Bichette úgy forgott körbe, mint egy őrállomás, amelynek kilıtték a gravitációs központját. – Nincs itt, megszökött! – mondta hitetlenkedve. Hisztérikusan felkacagott. – Az anyám lelépett! Én a szétmarcangolt nıi holttestet bámultam. Állati tépıfogak nyomát viselte a vállán, karján, combján és… a nyakán. Üveges tekintete a mennyezetre meredt. Már halott volt, amikor még mindig marcangolták testét, a falakat beterítı vérbıl ugyanis arcára is jutott, és egyik nyitott szeme fölött, a gödörben vékonyan megült és megdermedt. Mintha csak valamiféle vörös szemüveget kapott volna. Ez az apróság tette igazán brutálissá a halálát. Így jár az, aki vadállattal játszik. Hiheted, hogy a barátod, szövetségesed, de ha feldühítik, nem tudhatod, mikor fordul ellened. Nem kegyetlenség ez, hanem a vér szava. Kint sortőz dörrent, mire fel elrántottam a hercegnıt a budoár közepérıl, és egy rockandrollos fordulattal bepördítettem az ágy mögé. Átbukott az ágy sarkán, és elhasalt, majd lepottyant a földre, biztos fedezékbe. Így akartam, de feltehetıen majd mentegetızhetek. A kinti sortőz nyomán forgáccsá töredezett szét mindhárom ajtó közepén a zár körül a fa. A zárak eldeformálódva szakadtak ki az ajtóból, amely egyszerre kivágódott, és Noisar tört be embereivel. Óriási hangzavarral érkeztek, felszólításokat kiabáltak, amelyben azt tudatták, mit kell tennünk, ha életben akarunk maradni. Persze nem ránk számítottak. Leengedtem a fegyvert, és felemelkedtem. Még mindig takartam a hercegnıt, Noisar elsı pillanatban nem is látta meg. Amikor viszont felismert, olyan döbbenet ült ki az arcára, amely még az azt követı haragot is felülmúlta egy pillanat erejéig. – Mit keres itt? – kérdezte komoran a  fermaine. Nem mondta a katonáinak, hogy le a fegyverekkel. – Hol van Chelouve királynı?

Elsı pillanatban azt hihette, hogy a királynıt jöttem kimenteni szorult helyzetébıl, sıt, talán már meg is tettem. Aztán meglátta a padlóról feltápászkodó, szoknyáját igazgató Bichette hercegnıt a hátam mögött. A hercegnırıl a föld felé fordított Déelai gépkarabélyomra vándorolt tekintete, és ekkor lassan intett a gárdistáknak, hogy lazítsanak. – Noisar! – vett egy mély levegıt a hercegnı. – Ez az embere a földre taszított. Példásan büntesse meg! – Nem az emberem, hercegnı, csupán egy újonc. – Hát már az embere. Megmentette az életemet, ezért kinevezem a gárda tagjává. – A hercegnı kikerült, és fújt egyet. – Anyám megszökött. Noisar arcán átsuhant valami, amit nem értettem. Talán amolyan megvilágosodásszerő villanás volt. – Chelouve királynı nincs itt? – Nem is volt. – Elnézést, hercegnı, azonnal jönnie kell! – Megragadta a nıt a könyökénél fogva, a bıréhez nem érhetett hozzá, majd elıretolta. Tekintete körberebbent a szobán. Ekkor én is megéreztem valamit, ami leginkább egy tavaszillatú fuvallat átlibbenésére hasonlított. Gáz! A szoba telítıdik gázzal! Megszédültem, megéreztem a hatását, és láttam, hogy Bichette hercegnı léptei is megbicsaklanak. A gárdisták tartották magukat, de nem hiszem, hogy azért, mert keményebb fiúk nálam. A gáz nehezebb a levegınél! Szerencsére még nem lélegeztünk be annyit, hogy elájuljunk. Talán a szétlıtt és berúgott ajtóknak köszönhetjük az életünket. – Vissza! – üvöltötte Noisar a nagykövet asszony holtteste felett állva. – Vissza a kaszárnyába! – A folyóhoz – helyesbített Bichette. – Már csak a nyakék megszerzése segíthet rajtunk. – A folyóhoz! – adta tovább a parancsot Noisar. Utánam nyúlt, hogy elkapjon. Nem akart semmit, csupán az arcomba üvölteni a parancsát, ám kiélezett reflexeim nem hagyták, hogy elérjen, öntudatlanul is félreütöttem a kezét, és mellé fordultam. Noisar torkában megakadt a szó, és kellett pár szívdobbanás, hogy tudatosítsuk magunkban: csupán beszélni akarunk egymással. Illetve ı mondani akar valamit nekem. – Menjen a Szuhonnejre! – szőrte a szót a fogai között. – Nem tudom, ki maga, de menjen a hajóra, és ott várjon rám! Bichette hercegnı tágra nyílt szemmel bámult minket az ajtóból.  – El kell mennünk, hercegnı – hajolt feléje egyik gárdistája. – Csak a hajón tudhatjuk önt biztonságban. A hercegnı bólintott, majd a testırezred fedezékében visszavonult a palotából egy hajóra. Én összeszedtem még a két, tőzkeresztségen átesett bajtársamat. – Nem hittem, hogy sikerülni fog – mondta Crat a palota kapujában. A vasalt kerítés kifordult sarkaiból, s az ırök holtan feküdtek oldalt, elöl, hátul. Mindenütt. A park egy részlete lángolt, akárcsak elöl némely utca. – Na, most adj egy cigarettát! És adj hozzá tüzet is! Itt az ideje, hogy kipróbáljam, milyen elszívni… Meggyújtottam neki a cigit, és a szájába nyomtam. Szívott egyet, aztán hosszan köhögött. – Ez irtó szar – mondta. – Sose mondtam, hogy jó – vigyorodtam el, és elindultam a folyó felé. Elpöckölte a csikket, és Roubusttal együtt jött utánam. Amikor már távol jártunk, megmozdult a sötétség egy szelete mögöttünk, mint valami fuvallat, lágy szellı. Halk szisszenés hallatszott, majd alakot öltött a semmi: éjsötét páncélban ott állt a lobogó lángok árnyai között egy nem evilági lény. Mereven bámult utánunk, aztán egyszerően eltőnt, láthatatlan lett ismét. Olyat látott nemrég, aminek semmi keresnivalója ezen a bolygón.

Egy különleges öngyújtó az.

V. 16.

Bizony, menekülésként hatott a távozásunk, Noisar és emberei alaposan elcseszték a puccsot. Kiirtották ugyan a királynı testırségét, maga a királynı azonban életben van valahol. Most nem tud a nyomunkba küldeni senkit, de elıbb-utóbb összeszed e célból egy hadsereget. Én nem a nyakékért mentem volna Bichette helyében, hanem a királynıt kutattam volna fel… nem értettem az okokat, de biztosan ott húzódtak az események mögött. Az aprócska gızhajó, amellyel elindultunk Dealonnerie-bıl a Mignar folyón, annak torkolata felé, a Szuhonnej nevet viselte. Mint kiderült, Szuhonnej egy nagy testő viharmadár volt, felelıs azért, hogy az esıs évszak a megfelelı idıben elkezdıdjön, majd érjen véget pontosan akkor, amikor kell, egy perccel se tartson tovább a kelleténél. Pontosítok. Nem a viharmadár-faj elnevezése Szuhonnej, hanem a fajra, mint totemállatra visszavezethetı törzsnek egy kiemelkedı alakja, aki valami remekbe szabott dolgot tett a régmúltban. Elmesélték, hogy mit, de a havi vérzés emlegetésénél már nem nagyon érdekelt a dolog, és utóbb el is felejtettem. A hajó fából készült, ám kívülrıl vaslemezek borították a hajótestet. Volt a kazánház mellett egy árboca is, amit ezen az úton nem nagyon használtunk. Inkább a hajócsavarra támaszkodtunk. Örültem, hogy a folyami hajósok legalább a lapátkerekes korszakon túljutottak. Nekem úgy tőnt, a páncélozás újszerő errefelé, mert a vértezet megvolt ugyan, de hasonló, páncélborítású hajók legyızésére alkalmas ágyúkat nem találtam. A fedélzeten mindössze két darab 20 centis ágyú állt. Mondjuk ezek legalább robbanó lövedékeket lıttek ki. – Hoztam magammal két segédet konyhai munkára,  fermaine! – mondtam Noisarnak, amikor már a fedélzeten voltunk. – Gondolom, akiket ön kiválasztott, nincsenek itt. Kissé ideges volt. – Honnan veszi ezt? – kérdezett vissza. – Ég a kaszárnya… – A fejemmel Dealonnerie egyik tündöklı vörös fényt árasztó negyede felé intettem. Noisar egy pillanatig szemlélte a távoli vészt hordozó fényeket, majd felém fordult. Akkor már ismét az a katona állt elıttem, akit megismertem. – Kik azok? – Roubust és Crat újoncok! – Igazítsa el ıket! – Igenis, fermaine! – Ketchikan! – Igen, fermaine? – Ha bármi olyat tesz, ami nem tetszik, azonnal megölöm. Mosolyogtam, biccentettem, mentem a két újoncot eligazítani. Éreztem a hátamban Noisar tüzes tekintetét. Roubust és Crat fehér kis köténykéket kaptak, és mehettek a konyhára. Nem így képzelték el

elımenetelüket a hadseregben, de ezért is hálásak voltak, mert jobb hadtáposnak lenni egy hajón, mint halottnak akárhol. Pár órával késıbb, nem sokkal hajnal után Bichette hercegnıtıl érkezett egy szíves invitálás. Összekaptam magam, mert éppen a legszebb álmomból ragadtak ki, és mentem. Mint kiderült, a hercegnı köszönetet akart mondani nekem. A hajó legszebb lakosztályában fogadott, ami a palotabeli budoárjának tizede lehetett csupán, viszont ötször annyian szorongtak benne: Bichette, Noisar, M. Fairbond gardre és testırök testırök hátán. Mindemellett telezsúfolták elegáns bútorokkal: állt ott bárszekrény, tükör, pipereasztal, étkezıasztal, fotelek, amolyan trónszerő alkalmatosság is, egy ébenfekete állóóra, és még sok más. Az órának minden négyzetcentimétere egy-egy fafaragási csoda volt. Az asztal márványlapját mesterségesen erezték, beleöntött arannyal. A minta egy farkast formázott. Hátul egy hatalmas ágy állt, párnákkal és selyemmel borítva, elıtte függöny ezüstkarnison; a kabin egyszerre volt háló és fogadószoba. Összevertem a bokám, a mennyezet alatt megcsörrent az üvegcsillár. – Tartozom önnek – mondta kimérten Bichette hercegnı. – Mondja, mit kér jutalmul! Nem sokat gondolkodtam. – Ki az a Candance? Leesett az álla. – Micsoda? – Információt kérek öntıl, hercegnı – mondtam, és a gárdisták tekintetének kereszttüzében elırébb léptem. – Ki az a Candance? Megnyalta a szája szélét, ez nagyon erotikus mozdulat volt – anyja vére csordogált ereiben. Noisarra nézett. Valószínőleg elıléptetésre gondolt vagy pénzjutalomra, amikor a tartozás kiegyenlítésén töprenghetett. Valószínőleg. A fermaine összevonta szemöldökét, megint csak kétségeket ébresztettem benne. Hát, ha sokáig együtt leszünk, megeshet, hogy összenı a szemöldöke. – Mi folyik itt, Noisar? – kérdezte a hercegnı. – Én is szeretném tudni, úrnım! – mondta a gárdaparancsnok, aztán hozzám fordult. – Miért ér többet a tudás vagyonnál vagy rangnál, Ketchikan gárdista? – Mert segít életben maradni – mondtam a fermaine szemébe nézve. – Mi köze egy… parasztlegénynek Candance-hez? – kérdezte idegesen Bichette. – Úgy vélem, Ketchikan gárdista nem parasztlegény – felelte Noisar úgy, hogy nem nézett a hercegnıre. Még mindig a tekintetemet fürkészte, mintha csak a koponyám mélyére látna általa. – Hanem kicsoda? – Ezt titkolja! – Mondja el nekünk! – intett ingerülten a hercegnı. – Négyszemközt szívesen, úrnım – mosolyodtam el. – Szó sem lehet róla – mondta Noisar. Bichette azonban hallgatott. A fermaine erre gyorsan megfordult. – Mondja, úrnım, hogy szó sem lehet róla! – Menjenek ki, Noisar! – intett a hercegnı. – Nem engedhetem… – Vigye a katonáit is! – Meggondolatlanság, úrnım, hogy… – Fermaine! Noisar dühösen morrant egyet. – Igenis, úrnım! Intett, és hamarosan egyedül maradtam Bichette hercegnıvel. Az ablakon túl ekkor kelt fel a nap, és bearanyozta a reggelt.

Bichette nem egyenesedett fel trónnak kinevezett díszes faszékérıl, csupán elırehajolt. Én katonamód álltam és nem rezzentem. Vártam, hogy elkezdje. Ha nıuralom van, hát tessék irányítani. Hol másutt, ha nem itt? – Maga megcsókolt. – Máshogy nem maradt volna csendben, hercegnı – mosolyogtam. – Valahogy el kellett hallgattatnom, és erıszakot mégsem alkalmazhatok a birodalom hercegnı jével szemben! Hallgatott. – Kivégeztethetném, ehelyett jutalmat ajánlok. – Örülök, hogy ízlett a csók. Tényleg megdöbbent. – Maga valóban nem parasztgyerek! Ki maga? A contreire-ból jött? Kezdett idegesíteni ez a contreire. Fogalmam sem volt, kik is vannak benne, de akárhányszor nem ide illıt teszek vagy tesz valaki más, egybıl contreire-tagságot sütnek rá. – Nincs közöm hozzájuk. – Nem tiszteli a nıket. – Tisztelem ıket. Mint egyenrangúakat! – Vigyázzon, mert bekiáltom az ıreimet! Ez lázadó beszéd! Még a contreire filozófiáján is túlmegy! – Kiáltsa! – Közelebb léptem. – Tudni akarta, miért érdekel Candance. Mert el akarom kapni. Utol akarom érni, el akarom fogni. Egy férfi egy nıt. Valóban nem vagyok parasztgyerek. Jól bánok a fegyverekkel, ismerem a harci technikákat, tudok sok mindent, amit mások nem, ismerem a világegyetem titkainak jó részét… Többet, mint bárki más ezen a hajón, de ebben a birodalomban is. Sötét titkokat és felemelıket. – Még egy lépés. – Ki vagyok? Valaki, aki sokat megjárt és látott. Aki győlöl dolgokat, de ugyanakkor képes mélyen szeretni. Aki tud harcolni azért, amit akar, és harcolni az ellen, amit rossznak tart… Nem akartam ide jönni, de most itt állok. Önnel vagyok és ön mellett. – Már éreztem forró leheletét. Nem tudom, mi ütött belém, de akartam ezt a n ıt. – A magáé vagyok, minden tudásommal… Idejöttem egy nyakékért, és most nem akartam a nyakéket, de ezt a nıt mindennél jobban. Gyönyörő volt, de a szépségen túl ott lebegett körülötte az elemi vadság, valamiféle természet adta dinamizmus, mint egy illatfelhı. Ha behunyom a szemem is érzem jelenlétét, ahogy egy szellemi princípiumét egy igazlátó. İ hajolt elıre, ı tapadt a számra, ahogy a Moreau-n illik. Ám én öleltem át és én fordítottam le a földre. Más volt ez a szeretkezés, mint amit eleddig átélhetett, és más volt, amit én eddig valaha átéltem. Már csak azért is, mert az extázis csúcspontján nem engedtem farkassá átalakulni. Küzdöttünk, és emberi alakban érte az orgazmus – elıször életében.

17.

A vidéket, amelyen a Mignar, s így utunk is átvezetett, áthatolhatatlanul sőrő dzsungel borította. Ha nem a folyón vagyunk, nem jutunk elıbbre. Így is elıfordult, hogy a hajó kéményének machetével kellett utat vágni a víz fölött összehajló növényszövevényben. – Magam mellett akarlak tudni! – jelentette ki ellentmondást nem tőrı hangon Bichette a selyempárnák közepén elnyúlva. – Kinevezlek fermaine-né. – Nem – feleltem. – Noisar a fermaine. Évek óta szolgál téged. Én csak most kerültem melléd. – Nem hagylak meg alárendeltjeként. Láttam, hogy a palotában hogy nézett rád. – Noisar jól végzi a dolgát, csak érted aggódik. Gyanakvó, de csupán érted az, mert az életedre vigyáz. Leszek a személyes testıröd, rang nélkül, ha akarod.

Ujjai végigtáncoltak a mellkasomon. – Még nem kaptam meg a jutalmamat – figyelmeztettem. A keze egy pillanatra megállt, aztán újra elindult útján. Játékosan, öntörvényően. Bichette hercegnı megértette. – Ez nem volt elég jutalom? – Nincs az a tett, amivel ezt ki lehet érdemelni – feleltem mosolyogva. – Úgy van – mondta határtalan önbizalommal. – Ez kegy volt, nem jutalom! – Most négyszemközt vagyunk. İ is elmosolyodott. – Mesélj nekem Candance-rıl! – kértem. – Nem szívesen… Csak azért, mert nem az én tévedésem és kudarcom volt, hanem anyámé. Anyámé, aki meg akart öletni… – Megint megakadt. Nem csodálom, én is rossz néven venném, ha a közelebbi családtagjaim holtan akarnának látni. Idegennél ezzel nincs gond, na de a család! Még szerencse, hogy egyetlen rokonomat sem ismerem. – Candance az egyik legelbővölıbb nı volt, akivel találkoztam. Amikor megérkezett az udvarba, egy szempillantás alatt meghódított mindenkit szellemességével és hevességével. Lelke, mint az acél, de izzó acél. Lángolt minden szava. Anyám is rögtön a kegyeibe fogadta, pedig idegenekkel szemben mindig gyanakvó. Kíváncsi voltam, használt-e Candance mentálerısítıt. Mert ez a Candance nem az a Candance volt, akit én megismertem az Éljünk Leszbián!. Vagy mégis? – Tudtátok, honnan származott? – Azt mondta, a Régorien-hegységbıl. Hogy ott van egy kis birtoka. Azt a földet nem olyan rég foglaltuk vissza, és elég kaotikusak a viszonyok arrafelé. – Elhittétek neki, amit mondott? Bichette keserően elmosolyodott. Ez a mosoly elıre jelezte a történet második felét: az uralkodó család csalódott Candance-ben.  Lehet, hogy mégis mégis az én Candance-em Candance-em volt? – Elhittük neki, miért ne hittük volna? Harcos amazonnak tőnt, jól forgatta a fegyvert. Volt egy technikai újítása is, amivel erısebbé tette a seregünket. Anyám örült neki. – A mitrailleuse? – Honnan tudod? – Bichette megvonta a vállát. – Egyrészt titkoljuk a meglétét, jó, ha van mivel meglepni a szomszédokat, ha azok agresszióra vetemednének birodalmunkkal szemben. Másrészt sem anyám, sem senki más nem hirdette, hogy Candance hozta a mitrailleuse leírását hozzánk… Anyám ki akarta sajátítani a dicsıséget, Candance pedig belement. Jó játékos volt, nagyon is jó! – Mi történt aztán? – Jó szeretı is volt – mondta még keserőbben Bichette. – Egy idı után már nem tudtam, anyám tartja-e kézben ıt, vagy ı az anyámat. Kapott egy birtokot Dealonnerie közelében, tartozott hozzá pár falu, egy város és egy fürdıhely. Néhány éve vezettük el arrafelé a vasutat… szóval gazdag hely volt, nagyon gazdag, és ha Candance jó gazdatisztet rak a birtok élére, a vagyona néhány éven belül a legnagyobb hatalmasságok közé emeli. De nagyratörıbb volt ennél, és sokkal, de sokkal mohóbb. És tudod, mi a legérdekesebb? Megráztam a fejem. – A hatalom sem elégítette ki. Anyám mellett lehetısége nyílott életek fölött dönteni, kis híján háborúba sodorta az országot, és anyám ezt sem akadályozta volna meg… Veszélyes nı volt, mert nem tudom a mai napig sem, mi az, amivel meg lehetett volna nyerni. Vagyont és hatalmat dobott el magától, amikor ellopta a Fenség Gyöngyeit… – Bichette felült az ágyon, testérıl lehullott a takaró. Annyira fölhúzta magát Candance-en, hogy innia kellett valamit. A bárszekrényhez ment, és megnyomott egy gombot. Kinyílott egy kis elektromos ajtó, és elıkúszott a kínálat. Töltött magának, és visszatelepedett mellém. – Ellopta a nyakéket? – kérdeztem vissza. – El, a szuka! De semmit nem tud kezdeni vele! Semmit. Nyakba veheti, hordhatja, de hatalma

nem lesz tıle. Nincs a világon ember, akinek dicsekedhetne vele, vagy el tudná adni. – Nagyobb ez a világ, mint gondolod – morogtam magam elé. – Egyetlen trónkövetelı sem tudja megfizetni, ám ha mégis eladná áron alul, akkor bolond lenne, mert a birtokából ugyanúgy megélhetett volna, és a világ legnagyobb királynı jének szeretı jeként mindent elérhetne. Nem értem… – Candance-nek a kaland kellett – mondtam. – Kalandornı. Biccentett. – Ez magyarázat, de… de nem elég magyarázat. Az ösztöneim azt súgják, van még valami, amit nem tudok… – Rám nézett. – És most azt is súgják, szinte üvöltik, hogy te mesélhetnél, York. Kicsit haboztam csak. – A hercegnıd vagyok – mondta Bichette figyelmeztetı hangon. A kedvesség helyébe némi agresszió költözött, nem volt szokásban errefelé, hogy megvárakoztassák a válasszal vagy bármi egyébbel a birodalom második asszonyát. Talán csak az elsı tehette ezt meg. – Hercegnım! – Meghajoltam ültömben. – Candance-nek nincs birtoka a Régorien-hegységben, semmi egyebe nincs egy hajónál. De már régen nem ezeken a vizeken evez, a világ túlfelén múlatja idejét. Bichette ezen elgondolkodott. Sokáig hallgatott, majd hátradılt az ágyon, és az egyik kispárna sarkát kezdte csavargatni. – Te keresed ıt? – kérdezte aztán. aztán. – Elıbb-utóbb rátalálok – feleltem kétértelmően. – Azt akarom, hogy öld meg – mondta. – Nem érdekel, hogyan, de öld meg! Kellemetlen. Mit lehet erre válaszolni? – Értem, hercegnım! Szerencsére hozzászokott ahhoz, hogy amit parancsként kimond, az úgy is lesz. Más nı biztos hozzátette volna: ígérd meg. S én vagy megígérem, akkor viszont teljesítenem is illik, vagy elbukom a kapcsolatot. Aztán megeshet, hogy ha visszatérek az Éljünk Leszbiá!-ra, már nem is lesz kifogásom a dolog ellen. – De addig – mondta Bichette –, szeress még! Nem is minden parancsa olyan kellemetlen. Ja, és hogy hogyan lehet elkerülni, hogy egy moreau-i asszony az élvezet csúcsán át ne változzon a totemállatává, legalábbis testben ne, csupán lélekben – nos, felesleges megosztanom a dolgot bárkivel is. Mert mire ez a bolygó elér az őrkorszakba, errefelé már dúlni fog a férfiúi egyenjogúság, és visszaszorul az ösztönlét a tudatalattiba. Rengeteg diplomás neurológus fog vigyázni a psziché helyes egyensúlyára. vel szeretkezni. Önök sosem fognak ilyen nı vel Ha mégis, vigyázzanak rá!

18.

Szóltak a dobok a hajó fenekén, ırült módon verték a zenészek az ütemet, a pihenısök meg táncoltak, tomboltak… Nem a cantogne szépen koreografált mozdulatai voltak ezek, hanem elemi erejő vonaglások az idegeket stimuláló, atavisztikus, ısi ritmusra. Már-már vallási rítus volt ez a tánc, elragadtatott állapot, egy lépésre csak az istenélménytıl. A fal mellett állva néztem a vadul táncoló légiósokat, s rájöttem, hogy a Moreau-n a tánc, a dobok, a ritmus szabadítják fel a férfiakat a nıuralom alól – percekre, órákra. Noisar megérintette a vállamat, és jelezte, hogy menjünk ki. Bent valóban lehetetlen lett volna beszélgetni.

– Miért keres? – kérdezte Noisar, miután a hajógyomorból felsétáltunk egy keskeny vaslépcsın a fedélzetre. Kint csillagos égbolt fogadott minket és friss levegı, a folyó túl szélessé vált itt a kanyarulatban ahhoz, hogy a dzsungel benı je. Susogott, sziszegett, recsegett-ropogot re csegett-ropogottt az erdı, néha felüvöltöttek a ragadozók s felsikoltott egy-egy áldozatuk. Az éjszakai ıserdı neszei. A dobok nem hallatszottak fel idáig, jó volt a szigetelés. Ezen a világon különösen ügyeltek a szigetelésre, nehogy a durva zene vagy az illetlen szó bántsa a nıi füleket. – Miért olyan fontos az a nyakék? – Lehet, hogy hallgatnom kellett volna a gardréra – mondta Noisar –, és egyszerően le kellett volna lövetnem magát. – Gyızni a királynın sokkal fontosabb lett volna – mondtam. – Maga is tudja, fermaine, hogy futni hagyni az ellenséget nem szerencsés. Engedni, hogy összeszedje magát kifejezetten veszélyes. Az pedig már egyenesen bőn, hogy ugyanakkor mi magunk nem készülünk fel az ellencsapásra. Meddig lehet menekülni? – Melyik hadseregben szolgált? – kérdezte ekkor Noisar. – Nem szolgáltam egyetlen egy hadseregben sem – feleltem nyugodtan. – Az igazat mondom. – Én pedig nem tudom, miért, de most hiszek magának. – A korlátnak dılt, és a dzsungel fekete vonalát nézte. – Mit akar itt? – Itt és most Bichette hercegnıt védem. Válaszoljon nekem  fermaine! Miért olyan fontos az a nyakék? Hallgatott, csupán azt nem tudtam, miért. Ismerte a választ, megadhatta volna nekem rögtön. Éreztem a levegıben. Késıbb rájöttem, hogy azon töprengett, ki lehetek én, honnan jöhettem, hogy nem tudom, mit jelent a birodalom számára, Chelouve királynınek vagy éppen Bichette hercegnınek az a nyakék. Mert minden világban máshogy és mással kenik fel az uralkodókat. Vagy éppen más és más hatalmi jelvényeik vannak. Hol egy korona, hol győrő, hol palást vagy egyéb, szimbólumokkal teleszıtt öltözék, ouroborosz, aranyjogar, esetleg a modern csillagközi birodalmakban energiaglória, mentálaktív koponyaimplant, berillium-achát trón… Sorolhatnám. A Moreau-n az uralkodás legitimitását a nyakék jelenti. Egy kétsoros, harminchat gyöngybıl álló nyakék, melyen a gyöngyök mindegyikének felszínét állatábrázolás díszíti. Hatalmi jelvény és szentség. Aki a nyakába veszi, és a Farkasasszony totem jelét hordja a vállán, az az a z uralkodó. Bichette vagy Chelouve. Chelouve vagy Bichette. Nincs köztes út. Noisar akkor elmondta. Van, hogy hülyének érzik magukat, amikor valami nyilvánvaló dolgot nem tudnak? Mondjuk, hogy a zöld gombot kell megnyomni a falon a zsilip kinyitásához, vagy a vöröset a harcálláspont f ıkonzolján a plazmaágyú elsütéséhez. Totális lebukás. Mintha nem tudnák a Földön, hogy mi is az a Coca-Cola. Egy ír közösségben a whiskey. Vagy fogalmuk sem lenne a Vatikáni Szabadállamban, ki is volt Jézus Krisztus. Ragozzam? Szerintem fölösleges. Most már tökéletesen értettem, Noisar miért bánta meg azt, hogy nem lövetett le. Én voltam a nagybetős Idegen. Az ember, akirıl még csak sejteni sem lehetett a múltját. Egyébiránt ha én állok önmagammal szemközt, tuti, hogy pisztolyt dugok a számba, és addig faggatom magamat, mígnem köpök. Ha pedig nem, meghúzom a ravaszt. Biztos, ami biztos. Noisar ehhez képest példamutató önuralomról tett tanúbizonyságot. – Értem – csak ennyit mondtam. Ez a szó lassan szállóigémmé lesz. – Érti? – Igen. – Hát ez van…

Együtt néztük a dzsungel sötétjét. İ szólalt meg elıször, úgy éjfél tájékán. – Ez a Candance… – Igen? – A kezdetek kezdetétıl veszélyes volt a királynıre, és Bichette hercegnıre is. Chelouve királynı tisztában volt ezzel. Izgatta a dolog. Élvezte a helyzetet. Úgy tett, mintha elhinné Candance meséjét, amit magáról állított. Pedig biztosan tudta, hogy nem lehet igaz. Mi utánanéztünk, én és Corde fermaine… Chelouve királynı testırezredének parancsnoka. Semmit nem találtunk róla a Régorien bércei között, ahogy gyanítom, magáról sem találnánk semmit, ha keresnénk ott, ahová hazudta magát és a remetéjét, aki elméletileg felnevelte. Szóval nem bíztunk benne, és tudtuk, hogy nem bírjuk kézben tartani a történéseket, ha valami baj adódik, ha valamire elszánja magát az a nıszemély. A katonáink külön figyeltek rá, mindenütt megkettıztük az ırséget, oda is állítottunk embert, ahol soha sem posztolt. Mégis tehetetlenek lettünk volna, ha akart volna valamit, mint ahogy tehetetlenek voltunk, amikor meg is lépte a dolgot. Igazi rémálom volt. Igazi rémálom. Szerencsére csak egy tolvaj volt, nem gyilkos. Átéreztem Noisar tehetetlenségének görcsét. – És azután? – Nem tudtuk megakadályozni, hogy egy intim pillanatban meg ne szerezze a királynıi nyakéket, de azonnal a nyomába szegıdtünk. Menekült, s mi üldöztük. Fleurire éjgrófnıhöz futott, aki viszont elég gátlástalan volt ahhoz, hogy kijátssza a tolvajt, és megszerezze tıle a Fenség Gyöngyeit, és elég számító, hogy ezt a maga hasznára fordítsa. – Mi tett Fleurire éjgrófnı? – Üzent az udvarba, hogy önként visszaszolgáltatja a nyakéket. Nem önzetlenség volt ez, hiszen úgyse lehetett volna uralkodó. Fleurire nem Farkasasszony, hanem Éjpárduc. Nem kért vagyont sem, vagy földet, sem szolgálókat, semmit. Viszont volt egy kikötése: nem adja át küldöncnek, katonának, miniszternek vagy nagykövetnek. Csak Bichette hercegnınek. Aki majd elviszi azt anyjának. Minden a helyére került. Fleurire jó játékos volt. Tudta, hogy érik az összecsapás anya és lánya között. Ezt akarta kiprovokálni. Ha Bichette gyız, Fleurire nyeregben van. Ha Chelouve királynı, akkor az ı kegyétıl és a gyızelem nagyságától függıen számíthatott volna díjazásra. Hiszen végsı soron visszaadta a nyakéket, s végsı soron megteremtette a megfelelı okot a leszámolásra. – Ha a hercegnı a nyakába veszi a gyöngysort, ı lesz a birodalom királynı je – mondta Noisar  fermaine, és megfordult, hogy engem figyelhessen. A korlátra támaszkodott. – Ezért megyünk most Fleurire éjgrófnıhöz. – Chelouve királynı utánunk fog jönni. – Minden bizonnyal. És Fleurire éjgrófnı a kialakult helyzetben nem biztos, hogy önként átadja majd a hercegnınek a gyöngyöket. Mert ez esetben nyíltan kell választania a királynı és a hercegnı között. – Ha megtudja, hogy mi történt Dealonnerie-ben. – Megtudja. – Mibıl? Ahogy nézem, különlegesen elzárt területen lakik! – Elfeledkezik, Ketchikan, a távíróról! A távíróról! – Ó, a távíró! A modernizáció csodája! Nem vágták el a vezetékeket? Úgy nézett rám, mint kánya a verébre, ami errefelé igazán életképes hasonlat. – Ezer és ezer hadifogoly ásta ki a helyet annak a föld alatti vezetéknek, amely behálózza birodalmunkat. Ebben a pillanatban motorzúgást hallottunk a magasból. Noisar fermaine felpattant, és hatalmas léptekkel rohant fel a hídra. Az emberei azonban nélküle is tudták a dolgukat: amikor meghallották a motor hangját: a Szuhonnej teljes sötétségbe borult. Késın. Hiába voltak gyorsak: szerencsétlenségünkre a nyílt vízen messzire látszhatott a fényünk. Különösen, ha valaki a levegıben közelített.

Egy duplaszárnyú felderítıgép követte fentrıl a folyó vonalát, valószínőleg minket keresve. És megtalált. Másnap déltájban megjelent a magasban egy léghajó, és gyújtóbombákat szórt ránk. Noisar a hajótatra felállíttatta a Candance tervei alapján készült mitrailleuse-ök  egyikét, és megszórták a léghajót fémdarazsakkal. A heveder futását nézve úgy számoltam, a géppuska körülbelül négyszáz lövedéket bír percenként kilıni. A léghajó ezer méter magasságban lehetett, és Bichette légiósai jól céloztak: hamarosan átlyuggatták a szivar alakú testet. Az egyik lövedék becsapódásánál szikra keletkezhetett, mert hamarosan azt láttuk, hogy a léghajó ellobban, mint egy rossz fáklya. Kigyulladt, s pillanatok alatt lángolt az egész szerkezet. Gyorsan veszített magasságából, már az erdı felett volt közvetlen, amikor összeroppant a hajótest. Kigyulladt a dzsungel. Soha ennél nagyobb hangzavart; még leányiskolai bálon sem, amikor megjelenik a színpadon egy szteroidokon felnıtt chippendale-fiú vagy egy habosított izmú szintetikus. Visítás, rikácsolás, kerregés, károgás, csivitelés, ahány állatfaj, annyi hang, s ahány torok, annyi vészkiáltás. Tanúja voltam már annak, hogy bogarak, pókok sikítottak, és egy ıserdıben igencsak sok bogár és pók él. A dzsungel kigyulladt, és nem aprócska tőz volt ez, nem elszigetelt kis folt, amit a nedvességgel teli növényi szövetek legyızhetnek vagy utóbb elhal a mocsárban. Belekapott a fákba, felhízott rajtuk, és terjedt. A következı napok folyamán egyre nıtt, csak azért, hogy legyen még valami, ami elıl a kanyargó folyón menekülnünk kell. Nem hiszem, hogy ezek után még egyszer léghajót használnának bombázásra.

19.

Egy lángoló erdınél tökéletesebb jelzés nem kell annak, aki a nyomunkat akarja felkutatni. Nappal vastag, fekete füst kavargott mögöttünk a levegıben. Kora délután sötétbe borult a folyónak az a szakasza, amelyen haladtunk: a füstgomoly eltakarta a napot. Éjjel vörösben úszott az égbolt alja, és éjjel-nappal hallatszott a haldokló erdı felıl a lángra lobbant fák recsegése-ropogása, ahogy felemésztette ıket a tőz. A lángok sebesen nyomultak utánunk nem volt vissza, csak elıre. Ám nem is állt szándékunkban visszatérni Dealonnerie-be. – Minden zsigeremben azt érzem, hogy menekülnöm kell – mondta Crat a távoli tüzet nézve. Hát, nem mehetett könnyen errefelé a civilizálódás. Melegedni a tábortőznél, a fém felfedezése… Az itteni Prométheusz egy szörnyarcú nı16, aki a tőzzel nem megajándékozta, hanem ijesztgette a moreau-iakat. Az itt élıket túlontúl markában tartja az ösztönlét. – Hogy bírod a konyhát? – kérdeztem. Értette a célzást. – Ott is inkább felmosok. Crat, ha nem a konyhában teljesített szolgálatot, általában a fedélzeten, a mitrailleuse mellett tartózkodott. Imádta a nehézgéppuskát, simogatta, beszélt hozzá. A gárdisták némelyike megengedte, hogy beüljön mögé, és csendesen mosolygott a háttérben. Egyszer Noisar is látta ezt, és nem szólt. Nem tudom, azért, mert ha felesleges, minek egzecíroztatni a katonákat, vagy azért, mert arra gondolt, ha minden gárdista meghal, jó lesz a kis konyhasegéd is a fegyver mögött. Két napig csend volt, ez alatt a két nap alatt, ha nem Bichette mellett voltam, a környéket fürkésztem vagy a szabadnapos gárdistákat figyeltem. Néztem vad táncukat, és hallgattam a dobok dobhártyarepesztı ritmusát. Atavisztikus ütemük bennem is megmozgatott valamit, pedig ıseim földje fényévekre volt innen, genetikai leírásunk – a földieké és a moreau-iaké – pedig biztosan 16

A moreau-i mitológiában Veille néven ismert.

távolabb állt egymástól, mint a varacskos disznó és a pehelyréce DNS-e. Persze sok minden nem a genetikán múlik, mert ellenpéldát is tudok: Krisztus és Adolf Hitler genetikai kódja egy ezrelékben különbözött csak. Ne mondják azt, hogy a kor volt más! Habár egyszer azt hallottam, hogy a nadrág teszi agresszívvá a férfiakat. A nadrág, mert ott szorít, ahol nem szabadna. Lehet, hogy van benne valami: a Moreau történelmében nem voltak igazán nagy háborúk, csak kisebb összetőzések. A nıi uralkodók nem nagyon akartak felégetni mindent, viszont gyakorta megsértıdtek egymásra, és akkor odacsaptak. Érdekes a párhuzam a központi leszállópályák baleseti statisztikájával: a nık vezette őrsiklók sokkal gyakrabban okoznak karambolt, de mindig csak kicsit koccannak. Férfiak ritkábban okoznak balesetet, de azok aztán igazi durranások. Jut eszembe: vizsgálta valaki az őrbalesetek okozóinak öltözékét derékon alul? Szóval Krisztus tógában járt, Hitler pedig müncheni konfekcióba öltözött – a behavioristák dörzsölhetik a markukat. Genetika, Jézus, nadrágok, statisztika – ilyenek fordultak meg a fejemben. Unalmas volt a hajóút eleje. A léghajó lelövése utáni harmadik nap reggelén mitrailleuse kelepelésére ébredtem, ez azonban a kisöccse volt annak, amit mi kezeltünk. Kiugrottam Bichette mellıl, és futtában öltöztem. Sejtésem beigazolódott, amikor a fedélzetre értem: három duplaszárnyú repülı körözött felettünk, és idınként könnyőgéppuskával söpörték végig a folyót és a fedélzetet. Az ajtó mellett egy halott gárdista feküdt, a mellkasát szétszaggatta egy sorozat, s kis híján le is fejezte; a fél nyaka hiányzott, láttam a nyelıcsövét kikandikálni. Kikaptam a kezébıl a Vainqueur RK-42-es gépkarabélyt, és az egyik repülı felé fordítottam. Addig lıttem, míg ki nem ürült a tár. A repülı füstcsíkot húzva tért vissza a folyó fölé, ám nem adta fel, amíg motorja teljesen le nem állt, jött újra és újra, és rendre megsorozott minket. Szólt a mi nehézgéppuskánk is megállás nélkül. Amikor a hevedert tartó gárdistát eltalálták, azonnal másik ugrott a helyére. – Csak kóstolgatnak minket – jött oda hozzám Noisar. Egy golyó feltépte a vállán a zubbonyt, de csupán súrolta. Az ilyen esetek mindig figyelmeztetik az embert arra, bármilyen jó is lehet a fegyverek, önvédelem vagy a duma terén, szerencsére is szüksége van a túléléshez. Ezen a reggelen hat gárdistának nem volt szerencséje. – Helyezzen fel páncéllemezt a mitrailleuse elé, fölé – ajánlottam – és a két oldalára, hogy védjék az embereit! – Bichette hercegnı gárdistái nem gyáva férgek, hogy páncéllapok mögé bújjanak, ha harcról van szó. Egy kis ideig azon töprengtem, vajon mi történhetett. Aztán rájöttem, hogy semmi. Noisar  fermaine a legvégsıkig a tisztesség és a bátorság híve, és az acéllemezben búvóhelyet  lát. Viszont értelmes, meg fogja érteni… – Javítson ki, ha tévedek, de ez nem keltetı-hajó, ahol a tojásból csak úgy kibújnak a gárdistái. Ha holnap vagy holnapután is meg akarja védeni a hercegnıt, miközben naponta jó pár repülı ránk támad… Ennyi elég volt. – A páncél meg fogja nehezíteni az irányzást – mondta elgondolkodva, de már nem állt ellent. A megjegyzése inkább konstruktív együttgondolkodás volt. – Vágasson nézırést a frontlemezbe! Van lemeze a hajón elég, nem? Biccentett. – Mindkét mitrailleuse számára. – Mire gondol? – kérdeztem. – Hogy nem ártana megosztanom magával pár gondolatot. Jöjjön! Levezetett a kabinjába, ahol az asztalon egy térkép volt kiterítve. Alaposan megtört a hajtogatás mentén, és valaki jegyzetelt is rá, feltehetıen a fermaine. Noisar elküldetett M. Fairbond gardréért. A gardre alaposan meglepıdött, amikor meglátott a térkép felett. Rámosolyogtam. Nincs harag. – Hívatott, fermaine! – Kissé merevre sikerült a vigyázz és a tisztelgés.

– Kerüljön ide, gardre! – intett Noisar. – A Mignar következı hatvan kilométeres szakaszán feltehetıen támad néhány problémánk. M. Fairbond gardre rám pillantott. – Ketchikan… úr azért van velünk, mert Bichette hercegnı személyes testırének nevezte ki, és bármennyire különösnek is tőnik, egy csapatban harcolunk. Ismernie kell minden fenyegetı veszélyforrást.  – Semmit nem tudunk róla – morogta a gardre. – Legyen türelemmel, gardre! Annak is eljön az ideje. – Noisar a folyó egy szakaszára mutatott. – Jelen pillanatban itt tartózkodunk. A folyó felsı szakaszán, azaz mögöttünk, ég a dzsungel. A léghajót itt lıttük le, és a megfigyelések, a váltakozó szélirány és a számításaim szerint a tőz már közel negyvenezer négyzetkilométert elpusztított. Persze lehet, hogy alábecsültem a terület nagyságát, és a pusztulás mértéke nagyobb, jóval nagyobb, de ez mindegy… a lényeg az, hogy nem tudunk visszafordulni. Bólintottam. – És nem is akarunk. – Most nézzünk elıre! – Noisar lassan húzta ujját a térképen a folyásirány szerint. – Hatvan kilométer, és a Mignar találkozni fog a Surde-dal. Itt. A Surde – most ezt követte visszafelé – a Dealonnerie feletti hegységben ered. Miután kiért a hegyek közül, és folyóvá szélesült, elfolyik egy hágót ırzı erıdítés mellett, amelyben kétszázhúsz katona található. Felteszem, hogy Chelouve királynı parancsára mozgósították ıket. A közeli városban, ez Noclaste, rekvirálhattak hajót. Szolgáltam ott pár éve, és ahogy a települést ismerem, maximum egy vagy két uszályt szerezhettek. Úgy vélem, itt foglalnak el lesállást, a két folyó találkozásánál. – Küldjön ki felderítıket! – Megtörtént. Egy Vöröskeselyő törzsbıl származó gárdistám elrepült felderíteni a folyótorkolatot. Nem tért vissza, és már nem is fog. Nem áldozok fel mást, a gépfegyverekkel könnyedén leszedhetik ıket. Chelouve királynı katonáinak jó része tehát most lefelé hajózhat a folyón, ha nem éppen lesben áll már az összefolyásnál. Közelharcra kell számítanunk elsısorban, megpróbálják majd elfoglalni a Szuhonnejt. – Van valami terve, fermaine?- kérdezte a gardre. Nem hatotta meg a harc emlegetése. – Sajnos a rendelkezésünkre álló erıforrások korlátozottak. Van egy mitrailleuse a hajó orrában, egy pedig a fedélközben becsomagolva, aztán két 20 centis ágyúnk, illetve egy gránátvetı, amit majd felállíttatok. Mindenki rendelkezik kézifegyverrel, azaz egy Vainqueur RK-42-es gépkarabéllyal, és a fegyverraktárban van pár Déelai is. Ezzel kell elhárítanunk a támadást. Mennyi a harcra fogható ember, gardre? – Jelen pillanatban negyvenkét használható gárdistánk van illetve a szakácsok, kazánf őtık, és a Szuhonnej tisztjei. Mindezekkel együtt ötvenhárom, és mi hárman, fermaine. – Rendben. Fegyverezzen fel mindenkit, és lehetıség szerint az elkövetkezendı pár órában pihenhessen az emberek jó része! Osszon ki italt és cigiket! Rágjanak! – Rám pillantott. – Vagy gyújtsanak rá. De folytatom! A torkolat után a Surde vize miatt a folyó gyorsabb lesz. Kiszélesedik a medre, megszaporodnak a zátonyok, és erısebb lesz a sodrás. A torkolat felé közeledve partra kell szállnunk, mert a folyó zuhatagossá válik. Méghozzá itt. – Egy zuhogójel mellett járt most a mutatóujja. – Kikötünk, és elhagyjuk a hajót. Kétnapos gyaloglás következik, optimális esetben ennyi idı kell, hogy elérjük Fleurire éjgrófnı székhelyét, Ginan városát. Nem lesz könnyő ez a terep sem, és nem szabad hagynunk, hogy bárki is utánunk eredhessen. Ezért aztán a Surde és a Mignar találkozásánál mindenkit, ismétlem, mindenkit el kell pusztítanunk. Nem hagyhatunk túlélıket, és nem ejthetünk foglyokat. Értették? – Igen, fermaine – mondta keményen M. Fairbond gardre. Én megint csak biccentettem. – Van-e valami terve vagy elképzelése ezek hallatán, Ketchikan? – A Szuhonnej orr-részére , a víz alá felszerelhetnénk egy döf ı-kost… – Értetlenül néztek rám. – Ez egyfajta döf ı-orr, amivel oldalba kaphatjuk az uszályok egyikét, ha elénk kerül. A Szuhonnej, gondolom, könnyebben manıverezik egy uszálynál, és ha szerencsénk van, mindkét ellenséges

hajót elsüllyeszthetjük anélkül, hogy a legénységük átjönne a mi hajónkra. A Vainqueur-ökkel egy ideig mindenesetre visszatarthatjuk ıket. Nem könnyő a döf ı-kossal hajózni, és lehet, hogy késıbb akadályozni fog minket, de ebben az esetben jó szolgálatot tehet. – Le tudna rajzolni egy ilyen döf ı-kost? Leskicceltem nekik a térkép szélére. Milyen jó, hogy érdekelt gyerekkoromtól fogva a haditechnika története! A döf ı-kosról kábé tíz éve vagy talán még régebben olvashattam egy hajózási történelemkönyvben. Nincs új a napok alatt. – Nem lesz könnyő – morogta a gardre. – De ha kikötünk egy kis idıre, és kivágunk hozzá való fát, azt beborítjuk vaslemezekkel, akkor… akkor talán megvalósítható. Egy kevés késedelmet fogunk szenvedni. – Nem sürgıs az ellenség csapdájába befutnunk – ült le egy székbe Noisar. – Természetesen készítek egy alaposabb tervrajzot – ajánlottam. – Még pár nap, és ön megújítja a modern harcászatot – mosolygott a fermaine. – Van még valami – mondtam, mintha meg sem hallottam volna. – Nem ismerem a folyót. Túlélném, ha vízre szállnék, és megelızném a Szuhonnejt? A gardre tekintetén láttam, hogy legszívesebben azonnal f ıbe lıne. Ott ült benne a kétség. Azt hitte, áruló vagyok. – Nem akar Bichette hercegnı mellett maradni? – Nem. Noisar viszont mintha megkönnyebbült volna a nemleges válaszom hallatán. – A Szuhonnej mentıcsónakjaira gondol? – kérdezte. – Talán. – Mit akar? – Ellenfeleinknek a gyengéje a hajó, ha jól sejtem. Ha legalább az egyiket elsüllyesztem, sokkal  jobbak lennének az esélyeink. – Ehhez kevés egy ember egy csónakban, Ketchikan. Veszélyes a folyó. Nem tud megbirkózni egyedül a vízzel és az állatokkal. Tele van aligátorokkal, vízi-kígyókkal és alemerekkel17 . Értem, mire gondol, de az embereim nincsenek hasonlókra kiképezve. Ügyesek a nyílt harcban, de ilyen… – kereste a szót – ilyen… – Kommandós akcióban… – Kommandós akcióban? Mi az? – Csupán egy idegen elnevezése a feladatnak. – Ilyen kommandós akcióban nem hiszem, hogy lehetne rájuk bizton számítani. – Van egy másik ötletem – mondtam hirtelen. Valóban volt, és most jutott eszembe. – Ha egy kommandót  nem tudunk felállítani, van-e a harcra fogható negyvenhárom embere közül olyasvalaki, aki totemtörzsénél fogva levihet engem a Surde-ig? – Tudja – Noisar megvillantotta a fogait: mosolygott, amivel meglepett –, nem hittem azoknak a híreszteléseknek, hogy maga ırült. Tudom, hogy különlegesen gondolkodik, hiszen nem közénk való, de azt kell mondanom, hogy ennél erısebb kifejezésre van szükség, és ez valóban az ırültség. Van ilyen emberem. Arras az  Alemer  törzs jelét viseli magán… Nem tudom, mit mondjak. Szerencséje van? Már ha ez valóban szerencse. – Mennyit tud nélkülözni kovadinamitból? – Elég két hajó elsüllyesztéséhez. Elvigyorodtam. Úgy meredtünk egymásra, vigyorogva, mint két diák, aki az iskolát készül felrobbantani. Természetesen az egész tanári karral együtt. – Nem is kell több. Ha három hajó van, a harmadikkal csak el tudnak bánni. Noisar M. Fairbondhoz fordult. 17

alemer  (moreau-i): a Földön nincs ennek megfelel ı állatfaj. Olyan kétélt őek, amelyek hasonlóképp páncélosak, mint az aligátorok, ám formájukat tekintve leginkább a tintahalakra hasonlítanak. Remek színváltó képességgel rendelkeznek, többnyire vízbe hullott, korhadó fadarabnak álcázzák magukat, így vadásznak.

– Gardre! Ismertesse össze Ketchikant Arras közlegénnyel! A jó öreg gardre lenyelte, amit mondani készült. Nem hiába! Ez a fegyelem. – Nyugodjon meg, gardre! – tettem a vállára a kezem. Megrezzent, de nem mozdult. Önuralomból ötös. Megváltoztattam a véleményem: valamire mégiscsak jó a hadsereg. – A királynı katonái tudják, hogy jövünk, és mivel összeszámolták már a palotában a halottakat, nagyjából azt is tudhatják, hányan vagyunk. Ha áruló lennék, nem sok új információval szolgálhatnék számukra. Viszont ha elmegyek innen Arres közlegény hátán utazva, akkor távol leszek Bichette hercegnıtıl, és rá biztos nem jelentek veszélyt. Érti? M. Fairbond tekintete megrebbent. – Menjenek! – mondta Noisar. Kifelé azonban megállított még egy szóra. – Tudja, milyen párhuzam ötlött fel bennem? – kérdezte. – Hallgatom, fermaine! Egy pillanatra ingerültség futott át az arcán, talán mert a hivatalos megszólítást alkalmaztam. Lehet, hogy számára szentségtörésnek hatott a számból? – Két újdonsült kifejezést hallottam az elmúlt idıben, amit nem igazán ismertem. Nem vagyok költı, tehát nem ismerhetek minden szót, de ezek furcsábbak annál, mintsem egy költı kitalálhatja ıket. Az egyik a mitrailleuse volt. A másik ez a kommandós akció. A mitrailleuse-t  még megszokta a fülem, de ez a kommandó nagyon szokatlan hangzású. A maga nyelvébıl van? – Igen, fermaine. – Minek tagadjam? – Rendben. – bólintott. – És ilyen rajtaütéseknél használják? Mélyen a szemébe néztem. Okos ember volt. Ha van ilyen kifejezésünk, akkor kifejlesztettük ezt a harcmodort. Nem is sejtette, honnan jöttem, de próbálkozik megmérni minket. – Ne fáradjon,  fermaine – mosolyodtam el. – Remélhetıleg rajtam és Candance-en kívül soha, senki mástól nem hall majd ilyen idegen szót a hazájában. Soha, senkitıl. És távoztam. Bichette nem akart elengedni. Megparancsolta, hogy maradjak. Egy hercegnı errefelé nincs hozzászokva ahhoz, hogy nemet mondjanak neki, és én nem is mondhattam nemet. Ha megteszem, a folyosó végéig nem érek el. Sıt, szerintem a kabinból nem tudom kitenni a lábam. Mit ne mondjak, jól esett az aggódása. Átöleltem, megcsókoltam, levetkıztettem, felizgattam – nem ebben a sorrendben, hanem hol ezt, hol azt –, majd az ágyra döntöttem; játszani kezdtünk, elıbb ı győrt maga alá, aztán én ıt. Kikötözött, szeretkeztünk, kikötöztem, szeretkeztünk, elélvezett… és úgy hagytam, az ágyhoz béklyózva. Rohantam Arras közlegényhez, hogy most indulunk, vagy soha. Azonnal elindultunk.

20.

Arras elsı pillantásra kiismerhetetlen alak volt. Tulajdonképpen másodikra is annak bizonyult, és a végén sem tudtam eldönteni, hányadán állok vele. Viszont pontosan azt tette, amit parancsoltak neki. – Fogja a hevedert, és a megfelelı pillanatban rakja rám! – mondta a hajókorlátnál állva. Keze a hágcsón nyugodott. – Ne késlekedjen, különben megfojtom! Tudja, a puhatestőek agya fejletlenebb az emlısökénél. Miközben a Szuhonnej kikötött, és egy tucatnyi gárdista kiment kiválasztani és kivágni egy döf ıorrnak megfelelı fát, Arras levetkızött mezítelenre, és beleereszkedett a vízbe. A szemem láttára átváltozott azzá a valamivé, aminek tetoválását a vállán hordta. Az átváltozás harmincadik másodpercében, amikor már magára öltötte az alemer -alakot -alakot , , de még védtelen volt, a nyakába

helyeztem a bırszíjat, áthurkoltam az állkapcsán, és megkötöttem az elsı két végtagja mögött. Tökéletesen felkantároztam. Aztán ráültem. Arras közlegénybıl akkor kitört az állati ösztön. Nagyon nem akart megtőrni magán, de szorosan fogtam a pórázát. Vergıdött, forgott, végtagjaival csapkodott, igyekezett megragadni, majd a vízbe fojtani. Elmerült volna, le a folyó fenekére, ha a kantár végét fel nem dobom a hajó fedélzetére Roubustnak. İ tartotta vissza Arrast attól, hogy eltőnjön a Mignar mélyén. Vizes lettem az utolsó porcikámig. Hosszú és kegyetlen percek múltán, amikor már mindketten teljesen kifáradtunk, az ösztönök helyét átvette a tudatosság egy minimális foka. Felülkerekedett a katona, és teljesítette a parancsot, amit a  fermaine meghagyott neki: elsıként is megtőrt magán, majd elindult a két folyó találkozásához. Kapaszkodtak már farönkbe egy folyó habjain lovagolva? Kevesen hajlandók erre. Az őr több kihívást jelent azok számára, akik eleve a szupercelluláris, a féregvezetékek, a felfedezendı zsákvilágok korában, esetleg a gilleth-mutáns háború zőrzavarában nıttek fel. Mi egy aprócska folyó milliónyi világ veszélyéhez képest! Sokan hajlamosak lenézni a bolygófelszíni természeti erıket. Persze csak addig, míg akad a kezük ügyében egy őrhajó, amivel gyorsan elstartolhatnak a felszínrıl, mondván, minek hadakozni azzal, ami nem ér fel egy igazi veszéllyel. Ragadjanak csak ott egy folyó tetején vagy egy erdıtőzben, garantáltan rájönnek, hogy az a világ a leggyilkosabb az ember (és más faj) számára, amelyikben amaz felnevelkedett. Nem a világőr. Ha Arras éppen a vízzel sodródott, nem volt semmi gond. Ha úszott, nehezebb volt a hátán megmaradnom a kantárok ellenére is: az egész teste hullámzott, és lökésszerően haladt elıre. Kapaszkodtam és köpködtem a vizet órákon keresztül. Csak az jelentett felüdülést, ha aligátor nyomult utánunk, vagy kígyó. Arras most kerülte ıket, de amikor egy aligátor nekünk rontott, lazán megfojtotta. A vízi-kígyót meg én intéztem el a késemmel. Arras a kígyó után gond nélkül visszaengedett a hátára. Kezdtük egymást megszokni és… tisztelni. A Surde-Mignar összefolyást elérve úgy saccoltam, két óra elınyünk van a Szuhonnejjel szemben: ennyi idınk lesz az ellenséges hajók felkutatására és megsemmisítésére. Nem sok, de legfeljebb igyekszünk. Amikor már láttuk a másik folyó torkolatát, és iszapos vizét, amely sárgára festette a Mignart, akkor az alemer  a part menti fák árnyékába navigált. A lelógó ágak takarásában, lassan, óvatosan sodródtunk elıre. Feltételeztük, hogy ellenfeleink elrejtıztek, és lesbıl akarnak támadni. Persze nem könnyő két hajót elrejteni, hamar meg is találtuk ıket. Ennek bírtam örülni. Annak azonban nem, hogy az egyik ugyan uszály volt, a másik azonban valamilyen elıttem ismeretlen hajófajta. – Mi a fene az? – kérdeztem az alemert. Arras beszélni próbált, legalábbis nekem ez a benyomásom támadt, amikor apró, gyöngyszerő buborékok törtek fel a vízbıl, finom, pezsgı hang kíséretében. – Egy szót se értek – közöltem vele fapofával. A különleges állat rám emelte mind a négy szemét, majd lassan formálódni kezdett. Értékes perceket veszítettünk, de szükségem volt a gárdista tudására. Hamarosan ott guggolt mellettem mezítelenül a part menti iszapban. – Egy monitor18 – suttogta. – Páncélozott hadihajó. Folyókon használják, elınye, hogy kicsi a merülése. Képtelenség elsüllyeszteni, még ha az összes kovadinamitot felhasználja, akkor is. Olyan fedélzeti ágyúi vannak, amelyek komoly kárt tehetnek a Szuhonnejben. Látja azt a kupola alakú tornyot? Ez a hajó forgatható lıtoronnyal van ellátva. Ez az elsı ilyen hajónk, a Proncer , nem tudom, hogyan kerülhetett ide. Nagyon veszélyes! 18

Moreau-i elnevezése somposer. Mivel ennek a hajótípusnak van földi megfelel ı je, ezen a nevén nevezem. Ez a vértezetes hajótípus egyébként az amerikai Polgárháborúban (1861-1865) John Ericson által épített Monitor elnevezés ő hajóról kapta a nevét. (AS)

– Rendben – mondtam. – Kezdjük akkor az uszállyal! Süllyesszük azt el! Oda kell vinnie az oldalához. Ha most visszaváltozik alemerré, ugye nem játsszuk el még egyszer azt, amit a hajó alatt? – Nem. El fogok menni, de hamarosan visszatérek. Nyugodjon meg! – Halálosan nyugodt vagyok. Arras visszatért a vízbe, s elmerült benne nyakig. Már láttam, hogyan lesz belıle alemer, ehelyett inkább az uszályra és a monitorra figyeltem. Kerestem a gyenge pontjaikat. Mindkét hajót frissen vágott faágakkal fedték be, hogy valamennyire elrejtsék a kutakodó szemek elıl. A part mentén húzódtak meg, lombárnyékban. Az uszályon két mozdulatlan ırt láttam, a monitoron egyet sem, viszont volt két lövegtornya, elöl egy és hátul egy. A monitoron nem volt árboc, és alig emelkedett fedélzete a víz fölé. Ezért volt szükségem Arrasra. Odatempózhatnék magam is a hajókhoz, de ha csak egyszer is felemelkedem a felszínre levegıért, erısen megnövelem a lebukás esélyét. Az alemer  azonban odaúszik velem a víz alatt, s olyan gyorsan, hogy kibírom egy levegıvétellel. Arras visszatért. Most nem volt szükség kantárakra és hevederekre, csak ide mentünk a szomszédba. Elıvettem a dinamitot, belenyomtam a gyújtózsinórt, majd az egészet becsomagoltam egy viaszos vászonba. Közvetlen a vízszint fölé fogom felerısíteni, de a víz alatt viszem oda. Megkapaszkodtam az alemerben. A víz koszos volt és zavaros, én nem sok mindent láttam, de nem is nekem kellett látnom. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a fejem valami fán koppan. Nos, az volt az uszály. Arras felemelkedett a vízfelszínre, közvetlen a hajófal mellett. Mintha csak egy fatörzs lett volna, igyekezett még takarni is. Lassú mozdulatokkal, nehogy árulkodón megcsobbanjon a víz, felerısítettem a dinamitot az oldalfalra, majd elıvettem az öngyújtómat. Micsoda mák, hogy nálam maradt! – Arras! – súgtam az alemernek mielıtt meggyújtottam volna a kanócot. – Ezek után nem kifelé megyünk, hanem egyenesen a monitor túloldalához. A kanóc meggyújtása után volt megközelítıleg egy percünk. Elég idı ahhoz, hogy átússzunk a monitorhoz, és megkerüljük. A robbantás eltereli az ırök és a lıtoronyban ülık figyelmét egy pillanatra. Nem lehet nem idenézni. Ezalatt feljutok a fedélzetre, és legalább az egyik lıtornyot elintézem. Az volt a szándékom, hogy kirobbantom a toronyból az ott ülıket. A monitort nem tudom megsemmisíteni, de a fegyverei közül legalább az egyiket használhatatlanná teszem. Meggyújtottam a kanócot, és visszahasaltam az alemer  széles hátára. Lebukni azonban nem tudtunk. Egy vízi-kígyó úszott el mellettünk. Legalább tizenkét méter hosszú volt, akkora fejjel, mint a felsıtestem. Ha kiakasztják errefelé az állkapcsukat a kígyók, ha nem, ez lazán lenyel engem, és mellém köretnek az alemert. Persze csak abban az esetben, ha észrevesz. Észrevett. Halkan sercegett mögöttem a meggyújtott kanóc. A kígyó megfordult, rögtön tudtam, amint testének középsı része eltávolodott tılünk. Kifelé fordította, hogy a fejével visszakanyarodhasson. Bonyolult dolog kígyónak lenni, de bizonyos környezetben meglehetısen hatásos. Egy gondolat villant át az agyamon, amikor a kígyófej pár méterrel elıttünk a víz felszínén feltőnt, és belepillantottam abba a két rideg, fekete gombszembe: ez most a királynı gárdistája, vagy tényleg, valóban egy igazi, teljes hosszában eredeti vízi-kígyó? Abban a pillanatban, amint ránk támadt, mindegy volt. Fel akartam nyúlni, hogy lecsípjem a kanóc végét, mert már sejtettem, hogy az egy perc túl rövid lesz ezt a problémát lerendezni, amikor Arras meglódult, és a mélybe rántott. A kígyó meglendült, és utánunk tolta undorító pofáját. A tízméteres farok késlekedés nélkül követte. Utálok vakon vezetni. Annál csak egy a rosszabb: vakon menekülni. Ám kénytelen voltam

becsukni a szemem, mert amint kinyitottam, rögtön telement homokkal. Két másodperc, és úgy éreztem, zacskónyi táskák nıttek a szemem alá, és legalább tíz kiló folyami sóder van bennük. Az alemer menekült, én kapaszkodtam. Fogalmam sem volt, merre megyünk, le vagy föl, jobbra vagy balra. Csak reméltem hogy az ısi formát magára öltı Arras nem felejti el azt az apróságot, hogy én nem vagyok sem hal, sem kétélt ő ! Nekem nincs kopoltyúm vagy bırlégzésem. Számoltam a másodperceket. A kígyó utolért minket, éreztem Arras mozgásán. Hirtelen váltott egymás után többször is, majd megrándult. Éreztem a víz hullámzásán, ahogy hátulról meg-megtaszított egy-egy löket. Valami érdes ért a bırömhöz, na erre már akkor is kinyitottam volna a szemem, ha sziklatömbökkel van tele a folyó. Abban a pillanatban az alemer  eltőnt alólam, azaz egy gyors rántással kikapták a kezem és a lábam közül. Két ragadozó küzdelmének a közepében lebegtem. Egy tízkarú, csápos, fatörzsszerő valami félig egy kígyó hatalmas pofájában az életéért küzdött. De nem kifelé igyekezett, hanem mintha befelé mászott volna: a csápjait betolta a gigászi pofába, és megpróbálta a gyilkos állkapcsot szétfeszíteni. A kígyó tekergızött, forgott, csavarodott körülöttem, és szinte elszédültem a látványtól. Oldalba vágott, arrébb taszított. A machete után nyúltam, ami alapfelszerelés itt, és ami az övemen függött. Kivontam, és gondolkodás nélkül beletoltam a kígyó testébe. Az megrándult, a machete rövid nyele kiszakadt ujjaim közül, és elnyerte a folyóvíz szürkesége. Elkaptam a kígyótestet, hogy legalább egy biztos pont legyen a kezem között. Kisvártatva, egy ellentétes irányú tekergı mozgás közben megpillantottam a visszafelé érkezı machetét. Elkaptam, kirántottam, majd oda vágtam, ahol éppen voltam. Sárgásbarna folyadék folyt ki a szúrt résbıl, majd feloldódott a vízben. Megláttam az alemert, mintha kiszabadult volna, de kevesebb csápja volt a megszokottnál. Elsodródott mellettem, majd szembetalálkoztam a kígyó fejével. A pontszemek most az alemert  figyelték. Ismét csak a machetéhez folyamodtam, és oldalról vágtam bele a fejbe, karnyi hosszúságban kettészelve a bırt a kígyó bal oldalán. Erre a vízi szörny kivágódott, és menekülésbe fogott. Hagytam, hadd menjen. Amúgy is úgy feszített a tüdım, azt hittem, ott menten megfulladok. Sejtettem, merre a felszín, jó nagy rúgásokkal igyekeztem felfelé, és az utolsó pillanatban értem ki a levegıre. Majdnem megfulladtam a víz alatt, mégis úgy éreztem, mintha tábortüzet gyújtottak volna a tüdımben. Mennyi ideig lehettem lent? A választ rögtön megkaptam: felrobbant a dinamit. Egy percet sem töltöttem víz alatt. Hihetetlen. Lebukáskor nem tudtam levegıt venni, még jó, hogy eddig kibírtam. Nem volt azonban megállás: a robbanás félig megsüketített és tehetetlen testként sodort el. Jöttek a hullámok, a legelsı felkapott, és a monitor felé taszított. Ott feküdtem a hullám hátán, és csak az nem láthatott, aki nem akart. Nekicsapódtam a páncélozott hajónak, és abban a pillanatban tüzet nyitottak rám a part menti fák egyikérıl. Egy sasszemő ır lehetett. Az uszály elleni akció viszont sikerrel járt: a hajótest gyorsan merült alá. Katonák tőntek fel a fedélzeten, és a vízbe vetették magukat. Láttam, hogy ismét jön a kígyó. Nem gárdista volt ezek szerint. Hamarosan kiderült, hogy ez nem az a kígyó, amelyet megsértettem, másfajta volt bırének a rajzolata. Pár percen belül tucatjával nyüzsögtek a vízi-kígyók a süllyedı uszály körül. Zsákmányra vadásztak. Nem éreztem magam zsákmányállatnak, felkapaszkodtam tehát a monitorra. A lıtoronyból is tőz alá vettek egy kisebb gépkarabéllyal. Szerencsémre a fán ülı katona úgy gondolta, hogy a monitor legénysége majd végez velem. İ ettıl kezdve a vizet lıtte, hogy bajtársai életét mentse.

Elhasaltam a központi torony fedezékében, és kitapogattam a hátamon a táskámat. Ott volt még. És ott volt a dinamit is. Gyorsan kiborítottam a maradékot, és sorra gyújtottam meg a kanócaikat. Amikor a karabély elhallgatott, elgurítottam az elsıt a monitor orra felé. Nem sok kárt tehet a lıtoronyban, de nagyot pukkan és szép fényes. A robbanás után egy pillanattal megküldtem a másodikat, de immár kiemelkedve a fedezékem mögül, és megcélozva az egyik nézırést. Nem találtam: a dinamit lepattant róla, és szintén a fedélzeten explodált. Még két dobásom volt. A következı sikerült. Éppen csak behullott a nézırésen a dinamitköteg, és pár szívdobbanás múlva felrobbant. A lıtoronyban tompa dörejként hatott a robbanás, füst csapott fel. A páncél az illesztések mentén néhol kihajlott, esélyük sem volt az ott tartózkodóknak a túlélésre. A maradék dinamitot a víz felé hajítottam el úgy, hogy még a levegıben robbanjon. Kiszakított valami húsosat a felszínen, nem tudtam mi az, de nem is akartam megtudni. Leugrottam a monitorról, elsı lépésben egy kígyó hátára, majd elrugaszkodtam, és a vízbe csobbanva sebes karcsapásokkal a part felé vettem az irányt. A víz nyüzsgött a kígyóktól, engem mégis elkerültek. Talán szerencsém volt, talán a sebesültekre, fuldoklókra mentek rá elıször. A könnyő préda mindig vonzóbb. A lényeg az, hogy partot értem. Az elsı dolgom volt, hogy felugrottam a fára az ırhöz, aki rám lıtt, és kiszedtem az ágak közül. Kígyóeledel lett belıle is. Én pedig maradtam a fán, és vártam. Néhány óra múlva egy sas jelent meg a magasban. Akkorra az uszály már a folyó mélyén pihent, sok jó katona pedig kígyók gyomrában emésztıdött. A királynı emberei többször is rálıttek a hatalmas madárra, jól megszórták gyilkos fémdarabkákkal. Gyorsan felfedeztem a második ırt, és egyetlen lövéssel leszedtem a fa tetejérıl. A folyó túlpartján, a lombok között megbújtak még ketten, de nem kellett sok idı, hogy egy-egy célzott lövéssel ıket is elcsendesítsem. Jó karabély a Vainqueur RK-42-es. Megbízható. Nem sokkal késıbb megérkezett a Szuhonnej. A monitor egy lövegtornyával is rátámadt. A Szuhonnej fordult, és oldalba kapta a monitort döf ı-orrával. Sok kárt ugyan nem tett benne, mert a döf ıkost két méterrel a vízszint alá tették, a monitornak pedig csupán háromméteres volt a merülése, de Noisar átvette a kezdeményezést. Az ı gárdistái voltak azok, akik rátámadtak az ellenfélre, s nem viszont. Némi csata és géppuskaropogás után a monitort elfoglalták és elsüllyesztették. Telepakolták dinamittal, majd beterelték a hajótestbe a legénységet, és rájuk zárták az ajtókat. Nem hagytak túlélıket. Arras sem került elı többé. Segítıkész alemeremet örökre eltelte a folyó.

21.

Bichette hercegnı úgy tett, mintha annyira nem is várta volna a visszaérkezésemet, de én tudtam, hogy majd meghalt az izgalomtól. A kikötözés óta nem mutatkozhatott aggódónak, sıt, inkább haragos pózt kellett magára öltenie. Az ablak mellett ült, és kifelé bámult a kicsinyke kerek résen át, szerintem azonban semmit nem látott odakint. Befelé figyelt. Amikor behúztam magam mögött az ajtót, váratott egy keveset, majd egyik kezével intett, hogy foglaljak helyet a lábánál. Leültem az asztal túloldalára. Megvillant a tekintete, késpengényire feszült az ajka. Ha most bekiáltja a katonáit, akkor ölnöm

kell. Dicséretre méltó önuralomról tett tanúbizonyságot. Higgyék el, hogy ıszintén értékeltem. Felém fordult, és feltette mindkét kezét az asztalra. Az egyikben egy összetekert bırkorbácsot tartott. Akaratlanul is elmosolyodtam, és ez egy pillanatra felbıszítette megint, majd határozottá tette. – Elgondolkodtam azon, lehetek-e jó uralkodó, ha nem tudok túllépni a személyes vágyaimon és érzéseimen – mondta. – Létezik-e olyan, hogy uralkodó és nı úgy, hogy az elıbbinek parancsolnia kell az utóbbi fölött. – Néha a férfiagy parancsol a férfiszívnek, ha ezt felvillanthatom párhuzamként – válaszoltam. Dühödten legyintett. – A férfinak nincs se szíve, se agya! A férfi farokból és izomból áll. És ez elég is neki. Így nem okoz különösebb problémákat. – Valóban? – Valóban – villant meg a tekintete. – Ha problémát okoz, leszaggattatom a farkát, és szálanként tépetem le az izmait a csontjairól. – Megteheted, de a problémák általában a lélekben terpeszkednek el. Ezzel csupán a saját lelkedet sérted meg. – De jólesik. Jobbnak láttam visszavonulót fújni. Igazából azért, mert erre nem tudtam mit mondani. – Anyámnak bezzeg megy! – csapott hirtelen a korbáccsal az asztalra Bichette. – Ott a nı uralkodik. A nı parancsol a királynınek, és ettıl olyan átkozottul jó uralkodó. Mindig azt teszi, amit akar, és meg sem fordul a fejében, hogy ezt bárki is rosszallja. Úgy él, ahogy neki tetszik, uralkodik mindenen és mindenkin, lesik a rezzenését. Annyira… annyira… nıies! – Te ugyanolyan átkozottul nıies vagy – mondtam. – Igaz, hogy a korbács nem áll neked olyan  jól, mint anyádnak, de d e a mozdulataidban és a mosolyodban több a nıies báj, mint a királynı összes kiszámított mozdulatában. – Nem is találkoztál vele! – Mibıl gondolod? – Mert akkor már nem élnél. Hopp, lebuktam. Elnevettem magam. – Ha trónra kerülsz, más típusú királynı leszel, de ne is akarj ugyanolyan lenni, mint ı! – De ha ı jól csinálja! – Olyan keserőség csengett a hangjában, hogy megdöbbentem. Felálltam és odaléptem mellé. Letérdeltem, megfogtam a kezét. El kellett engednie a korbácsot, és rám kellett néznie. – Ne legyenek kétségeid, Bichette! – mondtam halkan. – Nem olyan rég volt egy álmom. Egy fegyvert fogtam a kezemben, ismeretlen fegyvert. Nem is golyót lıtt ki, hanem fénysugarakat, amolyan fényfegyver volt. Elıttem állt egy mesterlövész, aki tökéletesen kezelte a fegyvert. A világ legjobb lövésze volt, nyugodt, megingathatatlan. Acélkező. Mindenki tudta róla, hogy a világon a legjobb, és legendák énekelték meg tudását. Én elhatároztam, hogy úgy fogok lıni, ahogy ı. Bele a cél közepébe. Kilométerekrıl is hajszálpontosan. Rezzenéstelenül, mintha nem is lélegezne célzás közben, mintha nem is élne. Elkértem tıle a fegyvert, ı pedig odaadta. Aztán kézbe fogtam a fegyvert, céloztam, és… és egyszerre rácsúszott a kézfejemre a zubbonyom ujja. Visszatoltam, betérdeltem, céloztam. Megint rácsúszott. Visszatoltam, de nehezen ment, mintha kartonpapírból lenne, majd pedig mintha acéllemezbıl. Tudod, mirıl árulkodott ez az álom? Megrázta a fejét. – Hogy ne akarjak más fegyverével lıni. Ne akarjam más eszközeit használni. Ne akarjak más lenni. Legyek az, ami ténylegesen vagyok. Legyél uralkodóként is az, aki vagy! A lényeg az, hogy magad szerint a legjobban csináld, és akkor senki nem vet rád követ. Ne legyenek kétségeid, csak tedd, ami a legjobb! Akkor is, ha nem az, amit anyád tenne. Nézett, merın nézett, talán nem is engem, hanem a fejemen át a padló deszkáit, talán azokon is

túl a vizet, a vízen is túl a folyó mélyét. – Annyira érdekes – szólalt meg aztán. – Mi? – Most beszélek elıször férfival. – Elszakította tekintetét a folyó fenekétıl, és elmosolyodott. – Nem is tudom, miért nézek el neked ennyi mindent. Ez volt a végszó. A fejemen át lehúzta rólam az inget, majd felállt és széttárta karját. Hagyta, hogy kibontsam f őzıs-gombos ruhájából, megfosszam bugyijától és mindenféle egyébtıl, amit a kiszabadítása után módszeresen magára vett. Amiben meg akart büntetni. Csatok, láncok, bırök és szalagok milliói tartották fenn testén a nehéz öltözéket. Ledöntöttem az ágyra, és hagyta, hogy birtokba vegyem a testét. A düh és az elkeseredés, amit órákon át érlelt magában, most átszakította a korlátokat, és ırült szeretkezésbe csapott át. Mohó volt és követelızı, de ugyanakkor mindent adott. Kérés, kérdés nélkül, és olyan helyzetekbe is belement, amikbe hercegnıként nem biztos, hogy belement volna. Izgalmas volt és gyönyörő, hosszú idın át. Az elsı orgazmust még kibírta ember alakban, de a második elıtt már többet akart. – Változzunk át! – nyögdécselte szeretkezés közben. Éreztem, hogy közeledik a csúcshoz, csak úgy vibrált az ágyéka. Arcán felhıgomolyként szaladt át egy hullám, hirtelen megvillant két hatalmas szemfog. – Át! Akarom látni a karmaidat, a tépıfogadat, a vadságot a szemedben – nyöszörögte Bichette. – Még ne! Ne tedd! – suttogtam a fülébe. – Neked nem lehet akaratod – lihegte, és ívben megfeszült. Szemhéja felpattant, és Bichette meglódult, nem egy nı, de egy vadállat erejével. A levegıben fordított meg úgy, hogy lábának kulcsolása Semmit sem vesztett erejébıl. Egy szemvillanás alatt alul találtam magam, és ı ziláltan hajolt fölém. – Férfiak, az ı kemény önuralmukkal… Gárdisták… Tizenkilenc évig tanultam túlélıtechnikákat, hogy megvédjem magam, ha valaki rám támad bármilyen fegyverrel vagy fegyver nélkül. Ám a nıi akarat ellen nem voltam felvértezve. Itt küzdelem lesz. Láttam az arcán, hogy elszánta magát. Füle kihegyesedett, tekintetébe beköltözött az éjszaka, ezüstfényő csillogással. Egész testében remegett, arcán ragadozó-mosoly jelent meg, de lehet, hogy nem is mosoly volt, hanem a változás kezdete. Éreztem, hogy körmei belém vájnak, és karommá keményednek. Nem várhattam tovább. Elkaptam mindkét karját, és magamhoz rántottam. Ölelı karjaimban tartottam, és nem eresztettem, alig kapott levegıt. Vonaglott, morgott, harapott. Nem érdekelt. Oldalra döntöttem. Az átváltozás kezdeti szakaszában lábának ölelése megszőnt, s nem volt nehéz dolgom most nekem átkulcsolni a testét. Éreztem csupasz bırömmel a bıre alatti hullámzást, csontok és izmok átrendezıdését. Lélegzete arcomba csapott, felgyorsult szívverését mellén és mellemen át is éreztem az én szívemmel együtt dobogni. Belém mart volna, ha nem kapom el állát, s ugyanakkor nem termek a hátán. Ráültem, és teljes testsúlyommal szorítottam lefelé. Nem azért küzdött, mert ki akart szabadulni. Azért küzdött, mert élvezte. Azért küzdött, mert meg akart kapni. Leszorítottam, majd egyik kezemmel a fejét belenyomtam a párnába. Kényszerítettem rá, hogy elıre nézzen, az állóórára. Tekintetét arra szegezte, és én, miközben még mindig lenyomtam testét, másik kezemmel gyors, villanásszerő vonalakat húztam nedves, fekete orrocskájától az óra felé. Közben ráhajoltam, és varázsszavakat suttogtam a fülébe. Fogalmam sem volt, hogy hat rá a hipnózis, aztán éreztem, hogy elernyed. Folytattam a suttogást, és a vadállat ott alattam szőkölni kezdett, lihegett, és egész testében rázkódott. Csak beszéltem hozzá, nyugtattam a hangsúlyommal és izgattam a szavaimmal. Simogattam selymes szırét. Vicsorított, de most már barátságosan, mint egy álomban. Úgy morgott, mintha csak dorombolni akarna, és szőkölt egészen addig, amíg meg nem kapta azt, amire

vágyott. Hosszú, kemény orgazmust. Akkor aztán öleltem egy kis idıre még, majd azt mondtam: – Ébredj fel, kedvesem! Lassan felengedtem testét. Elıbb nem mozdult, majd megrezzent, de most másképp. Bichette hercegnı hipnotikus transza oldódni kezdett. Kimerülten dıltem le mellé. Meg se rezzent, lassan azonban visszaformálódott, arcának farkasvonásai átalakultak annak a gyönyörő nınek a vonásaivá, aki Bichette hercegnı emberi alakja volt. Villogó agyarai csendes mosollyá szelídültek, tekintetének tüze fátyolos lett, boldog és álmos csillogással. A hasán feküdt: bundás hátáról mintha elillant volna a szır, selymes tapintású, izzadságfényő bıre lett ismét. Csatakos arcomat, nyakamat, vállamat bővölte szótlan. – Még soha nem feküdtem le ugyanazzal a férfival többször egymás után – suttogta. – Ebben anyámra… hasonlítok… – És mély álomba zuhant. Néztem egy kicsit, és simogattam a hátát, majd betakartam, és felöltöztem. Nem tudtam volna nyugodtan feküdni, és elszenderülni. Túlságosan felizgatott ez a szeretkezés. Úgy döntöttem, kimegyek, belekóstolok a friss levegıbe. – Maga mindent túlél? – kérdezte Noisar. A folyosón botlottam bele, mélán rágcsált egy cigarettát. Hogy mit jelentett a kérdése, csak késıbb világosodott meg számomra, amikor Crat sodródott oda mellém a fedélzeten. – A gárdisták a pihenın már a kivégzésedre készülnek – vigyorgott a kis muki. Ettıl némiképp elfogadhatóbbak lettek a vonásai. – Mialatt megszabadították a köteleitıl a hercegnıt, állítólag ötvenszer megígérte, hogy áthúzat a hajó alatt. – Nekem nem említette – feleltem flegmán. – Gyorsabban kellene járjon a gárdisták keze szabadításkor. – Mondják, zseniálisak a csomóid. Szóljak lent, hogy ne nagyon készüljenek? – Mulatni akarnak? – A gyızelem után mindig jár egypár jó szó, meg valami kis pia. És mivel te nem igazán vagy közülük való, nem nagyon sajnálnak. – Majd túlteszem magam rajta! Öblögessék el a bádogpoharaikat, aztán tegyék vissza a polcra! Ma nem lesz kivégzés. – Biztos? Vigyorogva néztem rá. – Hacsak be nem ajánlok valakit. Visszavigyorgott. – Tippem mindig lesz… – és ment mosogatni. Az éjszaka eseménytelenül telt, s nekem elég volt négy-öt óra alvás. Hajnalban ismét csak felsétáltam a fedélzetre, és a tovaúszó partot figyeltem, amelyen megült a hajnali ködpára, s amelybıl úgy lógtak ki a nyálkás liánok, mint csimbókos hajkorona egy olajtóban fürdetett szintetikus prosti fejérıl. Aki éjjel vadászott, már nyugovóra tért, s aki nappal él, az még aludt; a nap legcsendesebb idıszaka volt ez, csupán a felszín csobbant egyet-egyet: nagy halak, esetleg  jóllakott vízi-kígyók vízi-kí gyók teste verte fel a hullámokat. hullámo kat. Vízen lebegı, korhadt fatörzsek úsztak el mellettünk, s én majdnem rájuk kiáltottam, hogy „Arras!”, vagy legalábbis kedvem lett volna rájuk kiáltani. Lehet, hogy nem is halt meg a gárdista, csak dezertált? Aztán felpillantottam a holdra, amely a hajnal vékony, vöröslı csíkja ellenére is fent ült az ég harmadánál. Az Aguillon arca lassan-lassan kikerekedett. Egy madárcsapat röpült el elıtte – valószínőtlen volt az egész, hogy itt vagyok. – Aguillon szeszélyes istennı – szólalt meg mellettem Noisar halkan. – Talán mellettünk van,

talán ellenünk… Erre nem volt okosságom. – Telihold elıtt fogunk Fleurire éjgrófnıhöz megérkezni – folytatta Noisar. – Szerintem nem sokat tud az éjgrófnırıl, hiszen láthatóan tájékozatlan a viszonyainkban… Elmondom mi vár ránk, és ha támad valamiféle ötlete, szóljon csak nyugodtan! – Azt hittem, zavarják az ötleteim. – Nem az ötletei zavarnak, hanem maga, Ketchikan – mondta Noisar nyíltan. – Az ötleteit kedvelem. Jó katonaember mindig szeret újat tanulni. Ki tudja, mi menti meg az életét egyszer… – Vagy mi miatt harap f őbe máskor. Noisar erre felnevetett. – Remek mondás! Ezt megjegyzem. Magát nem nagyon zavarja, hogy lépten-nyomon lebukik, ugye? – Már kezdem élvezni – mosolyodtam el. – Hm. Vallja be, nem is remete nevelte fel! – Nem remete nevelt fel. Okos katona volt, megelégedett ennyivel. Valami csobbant elıttünk a vízben, egy óriási hal lehetett. Láttam, hogy Noisar teste megfeszül, és tekintete a vizet kutatja, majd a  fermaine kiengedett és megnyugodott. Ezek szerint csak egy hal volt. – Fleurire éjgrófnı nem Farkasasszony, de ugyanúgy az éjszaka szülötte ı is, mint a királynı vagy a hercegnı – kezdte Noisar. – Amikor a Fenség Gyöngyei eltőntek, és utóbb kiderült, hogy Candance lopta el ıket, minden tartományt és várost értesítettünk arról, ki a tolvaj. Candance akkor éppen Fleurire éjgrófnı tartományán utazott át, alighanem a tengerhez tartott, hajóra akart szállni. A tartomány úrnı je úgy vélte, helyesebb, ha nem a királynıi gárdát értesíti, hanem a maga kezébe veszi az ügyeket, és lecsapott Candance-re a maga külön gárdájával. Gyıztek vagy sem, de a nyakéket megszerezték, Candance viszont megszökött, és azóta sem akadunk nyomára. Én úgy vélem, Fleurire eltette láb alól, és azt mondta, hogy él és szökésben van, ezzel a királynı figyelmét is megosztja kissé, és lebegtet egy bármikor bevethetı adut. De az is lehet, hogy Candance a börtönében sínylıdik. – Szabadon jár-kel – morogtam. – Nincs Fleurire éjgrófnınél, erre mérget vehet, és nem is halt meg. – Ha maga mondja!… Fleurire ugyanakkor a helyzetet a Farkasasszonyok közti viszony kiélezésére használta ki. Megüzente az udvarba, hogy csak Bichette hercegnınek adja át a gyöngyöket. A királynı úgy döntött, a saját gárdájával küldi el a nyakékért. Ez Bichette hercegnı biztos halála lett volna, s így elfogadhatatlan. Szembefordult a két Farkasasszony, anya és lánya. Bichette kishúga még kiskorú, de lehet ı a trónörökös, ha Bichette meghal, nem vész ki a törzs. Chelouve királynı mindenre felkészült. – Mi ebbıl Fleurire haszna? – Tudnivaló, hogy Chelouve királynı kemény kézzel irányítja az országot, és sejthetı, hogy… khm… Bichette hercegnı lágyabb emberbarátibb kormányzást fog bevezetni. – Férfibarát uralkodást? Noisar most nevetett fel igazán hangosan. – Nem. Bichette hercegnı nem tagja a mesebeli contreire-nek, Chelouve királynı pedig igazán  férfibarát  uralkodást vezetett be… nincs testır, aki meg ne ízlelte volna a barátságát, s aki elveszítette, az már biztosan nincs az udvarban vagy az élık sorában. Nem. Az emberbarátibb kormányzás kevesebb vért   jelent Dealonnerie-ben és az udvar közvetlen közelében. Fleurire éjgrófnınek ez határozottan kedvezne. – Kezdem kapiskálni. Chelouve királynı nem rajong az éjgrófnıért. – Nem, még csak nem is kapiskálja. Ha a királynı eltőnik a színrıl, Fleurire éjgrófnı elszabadulhat. Most csak azért fogja vissza magát a tartományában, mert a királynıi parancsokat

teljesítenie kell. De ha a királynı meghal, mert valamilyen oknál fogva gyengébbnek bizonyul Bichette hercegnınél, az éjgrófnı elszabadul. Vérbe fullad a birodalomnak ez a szeglete. – Aha. És most Chelouve királynı elıl Fleurire éjgrófnıhöz menekülünk, s megpróbáljuk úgy megszerezni tıle a Fenség Gyöngyeit, hogy minden valószínőség szerint nem fogja átadni, hiszen a királynı él. Noisar csak biccentett. – Mekkora serege van az éjgrófnınek? – Egy tartományi légió és egy különleges század. – Kommandósok? – vigyorodtam el. Noisar nemet intett. – Nıvérek. – Mifelénk a nıvérek általában szentéletőek. – Errefelé harcolnak. Maguknál a kommandósok közé milyen totemmel kerülhetnek be katonák? – Nálunk a legjobb a SAS. Berregést hallottunk nyugatról, s mindketten hátrafordultunk. A hangból ítélve egyetlen repülıgép közeledett. Az ır is fordította a mitrailleuse-t. Nem láttuk, mi az, egyrészt a sötétség, másrészt a füst miatt. Arrafelé a csillagokat sem lehetett látni. Elhúzott felettünk egy duplaszárnyú, de nem lıtt ránk. Felderítı volt. Mi nem nyúltunk puskához, csak megnéztük ıt, s követtük tekintetünkkel, ameddig lehetett. – Mire számíthatunk még? – kérdeztem Noisart. – Ha Chelouve királynı meghallja a hírt, hogy nem sikerült elpusztítani bennünket, még több katonát küld utánunk. Véleményem szerint már mozgósított is mindenkit. A Surde járható vízi út, lehet, hogy újabb hajók tucatjai csorognak le rajta. Ha a Mignar két partja is kiég, ezen a folyón sem lesz akadálya követni minket. Tudják, hogy a vízesésnél kell partra szállnunk, és oda fognak jönni. A dzsungelban próbálnak meg utolérni minket. – Van valami, ami az ı esélyeiket növeli? Úgy értem, képesek lesznek utolérni minket? – Bichette hercegnıvel lassabban fogunk haladni, mint ık. Igen, lehetséges, hogy beérnek minket. – Mi van a Mignar vízesés utáni szakaszával? – Teljességgel hajózhatatlan. – Hát, akkor így próbáljuk meg! Noisar rám vigyorgott. – Én is így gondoltam. – Aztán összecsapta a bokáját. Bichette hercegnı érkezett, hosszú szoknyájától azonban itt sem vált meg: egy gárdistának ıt kísérve az volt a feladata, hogy a szoknyát kiszabadítsa a marasztaló élek, kiszögellések és egyebek fogságából. – Hercegnı, a fedélzet veszélyes az ön számára… – kezdte Noisar. Bichette egy intéssel elhallgatatta a gárdatisztet. – Olyan régóta nem voltam friss levegın – mondta, és mélyeket lélegzett, mint akinek tényleg hiányzott a természet. – Megfulladok ott lent. Meghallgatom a jelentéseket, aztán hallgatom a fegyverropogást, és megint csak meghallgatom a jelentéseket. Gondolja, fermaine, hogy ez engem hosszú távon kielégít? Még mindig ég az erdı? – Sajnos igen. – Igen, igen, látom már. Nem tehetünk ellene semmit? Itt állunk ezen a hajón, ami Szuhonnejr ı  ıl  kapta a nevét, és nem tehetünk semmit az erdıért? – Az esıs évszak még messze, hercegnı, és egyikünk sem képes vihart támasztani. Én is nemet intettem. Most én sem. A hercegnı továbbsétált, és a hajó közepén állva megpillantotta a páncélozott mitrailleuse-t. Meghökkent.

– Mondja, fermaine, miért bújnak el a gárdistáim holmi vaspáncél mögé? Noisar röpke pillantást vetett rám. – A páncél elsısorban a fegyvert védi, hercegnı – válaszolta aztán. – A két mitrailleuse  jelen pillanatban pótolhatatlan a számunkra, és ha eltalálják, könnyen használhatatlanná válhat. – Ja, vagy úgy! – Ám most már tényleg megkérem, hercegnı, hogy fáradjon vissza a kabinjába. Megígérhetem, hogy két nap múlva elı jöhet onnan. – Miért, mi lesz akkor, fermaine? – Partra szállunk.

VI. 22.

Chelouve királynınek minden idegszála azt súgta, azt sikoltotta, hogy ha nem tesz valamit Bichette ellen, akkor az az uralkodásának a végét jelenti. A királynı nem tudta volna megfogalmazni ezt az érzést, de nem is akarta, ı világéletében arra törekedett, hogy cselekedjen. Chelouve úgy érezte, hogy egész teste viszket, égeti a ruha, gyomrában egy kı van, a szívét pedig láthatatlan kezek markolásszák. Alig kapott levegıt. Átfordult az ágyon, belemarkolt a selyemtakarókba. – Brillarde – sikoltotta a királynı a budoár mennyezete felé. – Brillarde! Azonnal kinyílt az egyik ajtó, és belépett az udvari boszorkány. A két testır, aki a királynı mellett meztelenül hevert az ágyban, egy szó nélkül kapta fel ruháját a földrıl, és menekült ki a terembıl. Éjszakai szolgálatuk véget ért. Nem kellemes az ilyen ébredés, esetenként sokkal derősebb; a királynı nagyon hálás szokott lenni egy remekül összehozott éjszaka után. Úgy jutalmazott, ahogy büntetett: mértéktelenül. A boszorkány rájuk sem nézett, mint egy könnyed virágszirom a szél szárnyán, lebegett az ágy felé. – Úrnım, itt vagyok. Chelouve remegve ült fel az ágyon. – Megfulladok. Brillarde a királynı homlokára tette hővös kezét, a másikkal pedig megtámasztotta a tarkót. Hátranyomta Chelouve fejét, s a királynı úgy érezte, a dübörgés elhalkul agyában, és a görcse is oldódik. Lassan csillapodott a zihálása. – Elég lesz. Brillarde elhátrált. – A közelében van, ugye, Brillarde? A közelében van. – Egyre közelebb – bólintott a boszorkány. – Nem sikerült ıket megállítanunk a Surde és Mignar találkozásánál. A folyón már nem érjük utol ıket, a Mignar egy szakasza a tőzvész miatt még mindig hajózhatatlan, a Surde túl lassú. Hamarosan kikötnek. – Fleurire! – Ajánljunk neki valamit! – Nem. Soha. Nem adok semmit azért, ami az enyém. Széttaposom. Lesöpröm a föld színérıl, ha a nyakék csak egy pillanatig is érinti Bichette bırét! – A királynı felpattant az ágyból, és magára kanyarított egy vörös selyemköpenyt. – Képtelen vagyok nyugodtan ülni és várni, Brillarde! Képtelen vagyok karba tett kézzel nézni kifelé az ablakon, és várni, hogy a pilóták milyen hírrel térnek vissza. Ha ugyan visszatérnek. A keze ökölbe szorult, és rácsapott az egyik oszlopra. Azon is Ompatissan Farkasasszony arcának közepére.

Ompatissan felüvöltött az égi mezıkön haragjában. – Nem jó ötlet, úrnım – mondta a boszorkány, aki sejtette, mi következik. – Ha mindig mérlegelném a cselekedeteimet, soha nem lépne elırébb a birodalom – kiáltott fel a királynı. – Úgy érzem, Fleurire éjgrófnı meggyızéséhez vagy megbüntetéséhez rám van szükség. És ott akarok lenni, amikor Bichette megérkezik. Látni akarom a lányomat, amint megérkezik a Fenség Gyöngyeiért. A szemébe akarok nézni, amikor értük nyúl. Látni akarom vérben fetrengeni és megdögleni! A boszorkány köpenye ujjába rejtette kezét, s úgy várt. Chelouve királynı hamar belelovalta magát a haragba. Szenvedélyes természete volt. Most mégsem hagyta ısi énjét elıtolakodni. – Az éjjel az egyik gárdista azt mondta, el tudok jutni Fleurire-hez. Hamarabb, mint a folyón Bichette. De legalábbis vele egy idıben. Hogyan lehetséges ez? – A földön élık ne akarjanak repülni – mondta Brillarde. – Hagyjuk meg azt a levegıég madarainak! – Ha azt tanácsolod, hogy ne szálljak repülıre, nem érdekel a tanácsod, Brillarde. – Egy egész hadosztály tart Ginan felé. – Mikor érkeznek meg? A boszorkány sóhajtott. A válasz nem fog tetszeni a királynınek. – Két nappal Bichette hercegnı megérkezése után. De ha Fleurire éjgrófnı ott tartja Ginanban a hercegnıt, elérhetjük a lányodat… Ezért kellene felajánlani az éjgrófnınek valamit. – Két nap! Két nap! Nem lehet elıbb? – Vasúton semmiképp. Elégséges haderıt pedig sem léghajón, sem repülın nem tudunk a térségbe szállítani. – Mondtam én, hogy semmire se jók ezek a modern technikai vackok. És ha mégis repülıre szállok? – Félek, úrnım, akkor sem ér oda idejében, és egyedül lesz egy ellenséges városban. A csapatokat vasúton viszont utolérheti. És ha Fleurire éjgrófnı megtudja, hogy a Farkasasszony is odatart Ginanba, nyilván körültekintıbben fog bánni a Fenség Gyöngyeivel, és nem teszi le akárkinek a kezébe. Chelouve királynı, elıször életében, hajlott a csillapító szóra. – Készítsék elı a páncélozott kocsimat! – intett. – És te is velem jössz, Brillarde! – Nem is képzeltem másképp – mosolyodott el a boszorkány. – Nem szeretnék lemaradni a pillanatról, amikor Bichette hercegnı megbőnhıdik szembeszegüléséért. Chelouve királynı kitárta a palota ablakát, és kinézett a millió színben játszó parkra. A levegı édes és fojtó illatot hozott feléje, ezerszámra tündököltek lent a virágok, és közöttük is száz és száz különbözı fajú orchidea. – Minden nap szép, amely ígéretekkel van teli – mondta. Egy óra múlva készen állt a vasúti szerelvény, amely Ginanba volt hivatott szállítani a királynıt és boszorkányát. Hat másik kocsit kapcsoltak hozzá. Négyben gárdisták ültek, kettı szállítóvagon volt, amelyekre gránátvetık és mitrailleuse-ök  kerültek. A hadvezetés állandó légi felderítést rendelt a vonat mellé. Mert ugyan senki nem mer a birodalomban nyíltan a királynıre támadni (Bichette hercegnın kívül), kockáztatni akkor sem szabad. Chelouve királynı és Brillarde vörös szınyegen mentek a szerelvény ajtajához, amit két gárdista tárt ki elıttük. A vonat vörös és arany színben pompázott, a gárdisták vörös-szürke díszegyenruhájukat hordták. Aztán megszólalt a jelzıkürt, és a szerelvény kicsattogott az állomásról, aminek tetejét egy Anémon nevő mérnök zseniális álma nyomán acélszerkezetes váz tartotta. Pár éve maga Chelouve királynı avatta fel az épületet, majd az ı parancsára gyilkolták meg a mérnököt. Mert férfiember ne akarjon különösebbet álmodni, mint egy nı. És a királynı ment Ginanba, hogy elsöpörjön mindenkit, aki ellene szegült.

23.

Valami fölött elsiklott a figyelmem. Két napig úgy jártam-keltem a hajón, hogy éreztem: nem csíptem meg egy fontos szálat. Kutattam az emlékeztemben, visszaidéztem a beszélgetéseket. Valamikor, éreztem, volt egy pillanat valamelyik beszélgetés során, amikor megdobbant egy ér a halántékomban, és vadul dübögni kezdett a koponyámban egy gondolat, ami aztán elhalt. Sikertelenül próbáltam meg felidézni. Ilyenkor az ember megpróbál hangulatokat, érzéseket megragadni, hogy azok mentén jusson elıbbre. Beszélgettem a gárdistákkal, lementem Crat és Roubust mellé a konyhára, ott voltam Bichette mellett, és még M. Fairbond gardrét  is felkerestem, és cigarettával majd tőzzel kínáltam – hátha. Hát nem. Candance járt az eszemben, aki visszaküldött, hogy megszerezzem azt, amit ı ellopott, amit aztán tıle elloptak. Szép kis zőr. Eltöprengtem azon, hogy ha a nyakék közelében leszek, mit fogok csinálni. Átadom Bichette-nek, hogy királynı lehessen, és esetleg legyızhesse az anyját? Az életét  jelentené. Vagy elviszem elvisz em innen a nyakéket egy eg y hazudós és tolvaj nınek, és gazdaggá teszem? İszintén szólva nem nehéz a választás – akár rám is süthetik, hogy végletesen romantikus vagyok, nem érdekel, a húszas éveiben a férfi még megengedheti magának, – állítólag –, de attól félek, hogy van egy ütıkártya még Candance tarsolyában. Hogy mást ne mondjak, a segítsége nélkül nem tudok errıl a bolygóról elmenni. Márpedig nem itt szeretném letölteni az életemet. Persze jó a nıuralom – ha én diktálok. Így azonban… Leugrottam a hajó fenekébe is, hogy részt vegyek egy cantogne-on. Komolyan táncolni szerettem volna. Lehet, hogy a bezártság érzése tette, hiszen hiába az égbolt kéklett a fejem felett a nap nagy részében, mégiscsak egy úszó börtönben voltam; de lehet, hogy a tehetetlenség, a várakozás feszültsége nyugtalanított. Valamiféleképp le kellett vezetnem a bennem győlı energiákat. A pihenıs gárdisták estefelé mindig tánccal ütötték el az idıt. Kicsit kilógtam közülük, kis kört alkottak körülöttem, amikor leérkeztem, de nem zavart. Sosem jártam capoeirát, sem cantogne-t, de arra gondoltam, ha a kung-fu megfelel pofozkodásra ugyanúgy, mint a capoeira vagy a cantogne, akkor táncnak sem lehet olyan rossz. Persze ha egy kínai meglátott volna, biztos idegösszeomlást kap, ám a világegyetem már pár évszázada a kozmolizáció állapotában van, kultúrák olvadnak bele kultúrákba, nyelvek és civilizációk olvadnak fel, mint vaníliafagylalt a forró kávéban – szóval szerintem elkövethetı ilyesfajta átalakítása bármely tradicionális rendszernek. Akár a kung-funak is. Elıször persze abbahagyták a katonák a táncot, azután a hangulat oldódott, és az ütemet tapssal is megtámogatták Bichette hercegnı gárdistái. Beszálltak páran mellém, és onnantól kezdve egymást figyelve párban táncoltam mindig. İk a cantogne mozdulataival forogtak, rúgtak, szálltak, én a kung-fu csattogós, repkedıs mozdulataival válaszoltam a figuráikra. Szóltak a dobok, az íjhúrok, s az ütem visszhangzott a hajó aljában. Alaposan leizzadtam. Rögtön az elején ledobtam az ingemet és lerúgtam a cipımet. Csorgott rólam a víz, átáztatta a kincstári királykék nadrágot. Nem érdekelt. Verejtékcseppek marták a szememet, hát lehunytam. Tombolni akartam. Sok tombolnivalóm volt. Tizenkilenc év. Egy iszonyatos háború zőrzavara. Egy háborúé, amely jóval a születésem elıtt kezdıdött, és amely kis híján romba döntötte a világegyetemet. Senki nem tudja sem most, sem a jövıben feltérképezni a hatásait, mert ugyan véget ért, de még mindig zajlik. Ha a látható világegyetemben nem is harcolnak, a mögöttes világokban igen. Ha ezen a koron gyızött is a józan ész, és

beköszöntött a béke korszaka, mi van a múltban és a jövıben? A világegyetem egykorú, de nem egy korban létezik. A legkülönösebb paradoxon. Isteni tréfa. Örültem, hogy táncolhatok, s úgy hiszem, a gárdisták látták ezt rajtam. Táncoltak velem. Fogalmam sincs, meddig voltam közöttük. Akkor eszméltem magamra, amikor a fedélzeten, a korlát tövében ücsörögtem, és fázni kezdtem. A kezemben volt az ingem, és felhúztam lúdbırös vállamra. Nem sok haszna volt, csak felszívta a  jéghideg verejtéket, és azzal együtt tapadt rám. Feltápászkodtam – minden ízemben remegtem –, majd elindultam a kabinomba, törölközni és inget cserélni. Mosakodásról csak hajnalban lehet szó: este nem látja az ember, mit is húz fel a vödörrel együtt a folyóból. Nem értem le azonban a kabinomig. Egy gárdista toppant elém. – Mit akarsz? – kérdeztem fáradtan. – Te nem közénk tartozol. Ezt tudtam én is, így hát fáradtan bólintottam. – No és? – Hallottam már renegátokról – mondta. – Olyanokról, akik már nem állatok, csupán emberek. Nem voltam annyira feldobva, hogy legyőrjem cinizmusomat. – Jó neked. Én csupán olyanokról hallottam, akik emberként is csak állatok tudnak lenni. Közel hajolt hozzám, és megszagolt. Járt az orra, éreztem szuszogását. Ha nı lett volna – tessék, itt a Moreau-n minden róluk szól, most mégsem nı áll velem szemben! –, még tetszik is. De nem nı volt, hanem egy fekete szemő, vágott arcélő, gyanakvó gárdista. Bichette hercegnı hő katonája. Férfi. – Te nem az vagy, aminek mutatod magad! És megnyalta a nyakamat. Reflexbıl szájon akartam vágni, de elhajolt. Nem támadott, hátralépett. Megdöbbent, láttam rajta. Én is, látta rajtam. – Nem Vértigris vagy – suttogta. – Nincs totemed. Nincs istened. Most végre megtudhattam, minek is nézek ki. Ám nem örültem neki. Győlöltem az egész világot. Nem a háború miatt, nem az elmúlt évek miatt. A jelenért. A mostért. Lilyt, Candance-et és magamat, hogy beleugrattak ebbe az ırültségbe. Ez volt az a pillanat, amikor nem kaland volt többé a kaland. Kivontam az övembıl a machetét. A gárdista tekintete megvillant. Kivonta ı is a fegyverét. Ölnöm kellett, hogy élhessek. Az éjszaka és a Mignar bőnöm tanúi. Egyik sem fecseg. A partraszállás nem éppen úgy sült el, ahogy terveztük. Kérdezhetik, mi lehet nehéz egy partraszállásban. Átbillentjük a pallót a hajó korlátján, és ezzel áthidaljuk a vízi jármő és a part között húzódó távolságot. Fellépünk a pallóra, végigdöngetünk rajta, majd megvetjük a lábunkat a földön. Könnyőnek tőnik. Egy nı pedig nem okozhat gondot, ha negyven jól képzett katona áll rendelkezésünkre a probléma megoldásakor. Igazából nem is Bichette okozta a problémát, hanem a nem várt fogadóbizottság. A vízesés fölött két kilométerrel volt egy kikötésre alkalmas, kiépített móló. Nem túlzottan fényes, csupán egy hosszú, lapos gerendaváz, de ez is éppen megfelelt. Mögötte kis fabódé és egy némileg megtisztított partszakasz. – A vadászok kiemelik a csónakjaikat, és leviszik a vízesés alá – mondta nekem Noisar a kikötés közben. – A gárda itt hagyja a hajóit, mi csak a folyó felsı szakaszát használjuk. Ha lejjebb kell  jutnunk, gyalog megyünk. meg yünk. Mint most is. Innen már hallani lehetett a vízesés tompa moraját, ebbıl ítélve elhittem neki, amit mond. – Jut eszembe! Eltőnt egy katonám. Nem látta?

– Dezertálhatott? – Minden megeshet, de inkább azt hiszem, hogy meghalt. Talán vízbe fulladt. – Talán… A partra nyomult egy szakasz, és biztosította a partraszállásunkat. Körkörös védelemben álltak fel. A többiek azután levitték a két mitrailleuse-t. A fegyverek egyenként negyven-negyven kilót nyomhattak. A súlyos páncéllemezek fenn maradtak a hajón. Aztán lekerült a felszerelés, élelem és egy hordszék. Végül a gárdisták lekísérték Bichette hercegnıt. İ kétnapos rábeszélésem nyomán most rövidebb szoknyát öltött; ezzel is lesz gond, de korántsem akkora, mint vérvörös uszályával. Noisar felültette a hordszékre, amely fölött könnyő váz feszült s a vázon szúnyogháló. Éppen csak elindultunk az erdıbe, amikor az ösvényen elénk toppant valaki. – Ki a parancsnok? – kérdezte fennhangon. Túlontúl merész volt a tekintete. Az ilyeneket vagy a határtalan önbizalom készteti ırültségekre, vagy valamiféle adu, amit az ingujjukban tartogatnak. Noisar elırelépett. – Álljon félre az utunkból! – szólt nagyon, nagyon halkan. – Á, fermaine, örömmel üdvözlöm a területünkön. Noisar keze a pisztolytáska felé nyúlt, majd megállt félúton, mert valami a bordái közé szúrt. A  fermaine meglepıdve pislantott oda: Crat állt az oldalánál, és egy Vainqueurt szorított neki. Én balról kerültem meg Bichette hordszékét, és nemkülönben meglepıdtem. – Mi ez, Crat? – kérdeztem. – Maradj ott, York, ha nem akarod, hogy a fermaine döglött nagyvad legyen. – Engem nem zavar. – A hercegnıt is legalább fél tucat puska veszi célba. Messzirıl ugyan, de legalább egy golyó biztosan eltalálja. Értettük, lecsillapodtunk. – Mit akar? – kérdezte Noisar. – A gárda tagja lenni? Láttam rajta, hogy viccelıdik. Ez volt az elsı alkalom, és – valljuk be – nem is sikerült tökéletesen, de azért én értékeltem. Crat nem. – Nem érdekel a gárdája. Nekünk a hercegnı kell. – Nekünk? Potyogni kezdtek körülöttünk az emberek. Olyan sokan voltak, ha tüzelni kezdünk rájuk, a veszteségeik ellenére is a nyakunkon vannak egy szempillantás alatt. Viszont ha tényleg tüzelünk, az elsı halott Noisar, a második pedig a hercegnı. Ezt nem vállaltuk fel. – Ismerje meg, fermaine, kikbıl is áll a contreire! Hát, ha kíváncsi voltam eddig, mi is az a contreire, most elsı kézbıl tudhatom majd meg. Késıbb beszélgetésbe bonyolódtam Crattel. – Sajnálom, York, hogy így alakult. – Nem számít – feleltem. – Tedd túl magad rajta! Csendesen jött a jobb oldalamon. Szép párt alkottunk egymás mellett: ı a hátára vetett géppuska szíját szorította, az én kezemet meg azok a szíjak szorították, amiket ı és az elvbarátai fölkötöztek rám. – Én úgy érzem, te szimpatizálsz a mi elveinkkel. Csak még nem tudatosítottad magadban. A contreire nem egy szekta, nem dögevık közössége, vagy renegátok győ jtıhelye, hanem egy polgárjogi mozgalom. A társadalmi egyenlıségért küzd. Benned van kurázsi. Itt az ideje, hogy kimondd: nem kell a királynık és hercegnık uralmából. – Nem kell – morogtam. – Látod! Elsıként ki kell mondani az óhajunkat. Ez nagy elırelépés volt! – Igen, biztos vagyok benne. Néztem az elıttem haladó libasort. A hercegnı gárdistáit kötélre f őzték. A kezükre bilincs került, és azokon egy láncot húztak át. Közölték velük, ha bárki is alakváltással akarna kiszabadulni, azt még azelıtt levágják, hogy átformálódna. Roubust és én – nyilván, mert Crat barátai voltunk –, csak

köteleket kaptunk, azt is csak a kezünkre, és nem kellett beállnunk a csörgı-zörgı sorba. A contreire katonái a foglyok mellett haladtak, és ıket nem csupán az különböztette meg az elfogott gárdistáktól, hogy láncok helyett kardot és puskát hordtak, hanem az is, hogy kivétel nélkül szoknyát viseltek. Szoknyát! Sokan voltak, legalább nyolcvanan. Egy részük a foglyokra ügyelt, a másik az ösvényre belógó ágakat csapdosta a machetéjével. Addig nem is volt gond, amíg a hivatalos úton haladtunk, ám aztán le kellett térnünk róla, és patakmederben meg láthatatlan ösvények vonalát követve sorjáztunk elıre a dzsungelban. – Tudod, nagyon sokan vagyunk – folytatta Crat. – Azok, akik a legjobban hisznek a céljainkban, elvonultak az erdı mélyére, és felépítettek ott egy erıdöt. Szabadon élnek, ahogy senki apáik és nagyapáik közül. És küzdenek a nıuralom ellen az utolsó vérükig – Mik a célkitőzéseitek? – Szabad férfiállamot akarunk! Hogy hordhassunk mi is szoknyát! Valahogy nem tudtam a mozgalmat egy lapon említeni a szüfrazsettekkel, pedig valami hasonlóra törekedtek: kitörni a rájuk akasztott, nemet jelölı címke alól, és egyenrangú tagjaivá lenni a társadalomnak. Be szépek is az ideák, ha az ember átgondolja ıket! – töprengtem. Közben majd megszakadtam a röhögéstıl, amikor a szoknyáscsipkés pasikra néztem. – És mit akartok tenni, ha egyszer hagynak érvényesülni benneteket? Ezen elgondolkodott. – Hallatni a szavunkat! – Ezen már túl vagyunk – legyintettem. – Elméletben legalábbis. Most azt mondd meg, ha megvan a férfiállam, mit fogtok csinálni a szabadságotokkal? – Elfogadtatjuk a zenénket. Szabadon szólhat az utcákon, tereken és a kávéházakban. – Aha. Szép program! Sok-sok halláskárosult lesz az országotokban. – Mi is vihetünk oltár elé nıt, nemcsak a nı minket. Elhelyezkedhetünk az értelmiségi pályákon, lehet majd férfi is tanár vagy orvos. Lesz saját újságunk! Arra gondoltam, hogy a Moreau-n hamarosan újságárusoknál az ÖKM, az Ösztrogénnel Kezeltek Magazinja, no és a CKM, a Ciciket Kapott Macsók lapja. A Xenoplayboy – öt mellő földönkívüli lányok és hosszú nyelvő pasik – majd csak késıbb jelenhet meg errefelé, ahhoz csatlakozni kell az őrbe kirajzottak nagy-nagy családjához. Mekkora lesz akkor majd a meglepetés! – Hivatalosan is hordhatunk fegyvert. – Crat a Vainqueur-re csapott. – Sokat számít ám! Minden ember egyenlı lesz, és úgy kormányozzuk az államunkat, hogy abba mindenki beleszólhat. – Ha lesz újságotok, rakjátok a fejlécbe, hogy „Világ férfinépei, egyesüljetek!” – Látod, ez jó ötlet! Tudtam, hogy megérted a contreire céljait! Tudom, hogy jó polgárjogi aktivista válik majd belıled, ha teljesen leszámolsz a nıkkel szemben érzett kisebbrendőségi érzéseddel. A kezemhez nyúlt, hogy kioldja a kötést rajta. – Crat! Ne oldozd ki a béklyómat! Megdöbbenve emelkedett fel. – Miért? – Mert azon nyomban képen foglak törölni, elveszem a puskád, és lövöldözni kezdek. – Miért?  – Mert ekkora baromságtól kikattanok, és te faszulsz elsıként, mert te mondtad ezt a baromságot, aztán meg a többiek, mert ık valószínőleg el is hiszik. Mennyi idı alatt érünk az erıdötökbe? – Estére ott vagyunk. – Remek. Hagyj elmélkedni! Erre sértıdötten elvonult.

24.

A contreire tagjai nagy munkában voltak éppen, amikor az erıdjüket elértük: a cókmókjukat szedték össze és csomagoltak. Az erdıtőz olyan közel járt már, hogy ki kellett üríteni lakhelyüket, nem bízhatták az idı járás vagy a totemısök szeszélyére életüket. A szörnyő pusztulás – ahogy a tőz mohón felfalja, benyeli a fákat, bokrokat – hangjai jól hallatszottak, és láttam, hogy aggódó tekintettel néznek fel az emberek minden egyes esetben, amikor a távoli faóriások mélyrıl jövı robajjal, pernyeszálakat húzva maguk mögött, elhasalnak. Az erıd egyébként nem valamiféle kezdetleges fatákolmány volt, udvaron rohangáló tyúkokkal és kis kerttel a falak tövében. Modern, már-már várszerő építménybe léptünk be, külsı falait kövekbıl emelték, és csupán a házak épültek bent fagerendákból és deszkákból. A tornyokban párosával álltak az ırök, és mindenhol ott pihent mellettük egy-egy mitrailleuse. Távcsövekkel fürkészték az erdıt. Egy kis házhoz vezettek, amelyben a nyitott ajtón át megpillantottam egy rádió adó-vevıt. Hatalmas készülék volt, akár harmincöt kilót is nyomhatott. Az elıretolt ırhelyekkel tarthatták így a kapcsolatot. – Ha nem verekszel, leveszem rólad a bırszíjakat – mondta Crat. Roubustról már levették. Noisar ott állt elıttünk, és alaposan felmérte az erıdöt. A többi gárdistával egyelıre nem sokat tököltek: egy föld alatti börtönbe kísérték le ıket. Bichette hercegnıt pedig hordszékestıl együtt bevitték a legdíszesebb épületbe és rázárták az ajtót. Rab vagy sem, contreire ide vagy oda, mégiscsak tiszteletben tartották azt, hogy nı. Nem mondtam semmit. Crat várt egy kicsit, aztán kioldozta a kezemet. Látta, hogy a ház bejárata felé pislogok, és ı is bekukkantott. – Tetszik, mi? Vezeték nélküli, hordozható rádió, izzókatódos csövekkel és négy akkumulátorral. Zseniális találmány! VHF frekvenciatartományban mőködik, az összes járırünknél van egy. – Az ultramagas frekvencia nehezebben zavarható és nagyobb a hatótávolsága – mondtam. – Miért nem azt használjátok? Csak pislogott. – Honnan tudsz errıl? – Elemi fizika. – A zavarásról. Ez a mi találmányunk. Az egyik bajtársunk két évet dolgozott a tökéletesítésén. Vállat vontam. – Minden felfedezés a levegıben van. Korszellem. Zeügeist, Legfeljebb itt is feltalálhatták. Noisar a csuklóját masszírozta. Kioldozták az ı kezét is, de két oldalról rögtön közre is fogták, és vitték. Ahogy az egyik contreire-tag mondta: kihallgatásra. – Korszellem, mi? – vetette oda, amikor elhaladt mellettem. – Crat, beszélni akarok azzal, aki az erıdöt vezeti, vagy titeket irányít – mondtam. – Lucer fermaine most kérette magához a fermaine-t – mondta. – Utána minden bizonnyal tudsz beszélni vele. – Remek. Akkor bemegyek Bichette-hez. – Azt tilos. – Elıbb-utóbb ki fogok nyírni mindenkit. A szemembe nézett, nyelt egyet, aztán azt mondta: – De neked elintézhetem. Pár perc múlva tényleg beengedtek a hercegnıhöz, akit megnyugtattam, hogy a contreire a látszat ellenére sem olyan veszélyes, és elıbb-utóbb tovább fogunk menni, vagy velük, vagy nélkülük. Bichette nem is a fogság miatt aggódott. Azt hiszem, fel sem fogta, hogy veszélyben van, és talán igaza volt: errefelé a gondolata sem merül fel a nıgyilkosságnak. Nem, Bichette csak a nyakék miatt idegeskedett. Rágta a körmét. – Érzem, hogy anyám ide tart – mondta.

– Ide? – Tudod, mirıl beszélek! – csattant fel. – Fleurire éjgrófnıhöz megy majd. Meg akar elızni. – Személyesen? – Érzem! Ennél több bizonyosság nem kellett neki, és ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? Elıször is  jobban ismeri az anyját, anyját , mint én, másodsorban pedig pedi g bolond minden férfi, aki ak i nıvel vitatkozik. A kérdést, hogy bolond vagyok-e, tapintatból nem tettem fel magamnak. Ha nem lennék bolond, most nem lennék itt, a Moreau dzsungelének mélyén. Ránk nyitottak, hogy Lucer fermaine látni óhajt. Kerültük egymást Noisarral, aki kifelé menet kicsit megviseltebben nézett ki, mint befelé. Összegörnyedve jött ki, mintha a veséjét verték volna, szája és szemöldöke felrepedt, a vér rászáradt az arcára. – Van valami tanácsa? – kérdeztem tıle abban a pillanatban, amikor ellépett mellettem. A tekintetében vidám szikra csillant. – Soha ne mondja, hogy soha! Lucer fermaine elıtt sok minden hevert. Elıször is egy térkép, aminek az oldalára egy döf ı-orrot rajzoltak, aztán egy skicc a mitrailleuse-ök  elé és fölé helyezett páncéllemezekrıl. Mindkét rajz az enyém volt. – Azt hallottam, hogy maga szívja a cigit. – Ez volt az indítás. – Fújni nehéz. – Meggyújtja és elszívja. – Ezzel fogok bekerülni a történelemkönyvekbe. A  fermaine akkora volt, mint egy elefánt. A füle is akkora volt. Az orra is. Nem tudom, élt-e errefelé elefánt, de ha igen, biztos egy elefántos törzsbıl származott. Elém toppant, felnéztem rá. Ez is ritkán esett meg, ha emberek között voltam. Leginkább csak magasra nıtt idegen fajoknál. – Ó, a történelem – sóhajtott fel teátrálisan. – Szokott olvasni? – Mire gondol? – Históriai munkákat. – A Moreau történelme eleddig kiesett az érdeklıdési körömbıl. – Kár-kár! – Összetette a kezét, és a fölött tekintett rám. – Képzelje el, vannak olyan renitens történetírók, nıi történetírók, akik elképzelhetınek tartják, hogy a törzsi társadalmak korában, bizonyos kultúrákban patriarchális viszonyok uralkodtak. Hihetetlen, mi? El is hallgattatták ıket, és munkáik titkos iratok részét képezik. Titkosabbak, mint a hadászati jelentések vagy a kémek beszámolói. Mert azok csak egy csata vagy pár szerzıdés végkimenetelét befolyásolják, de a renitens történetírók a társadalom felépítményét döngetik. A hatalom, Chelouve királynı titkosrendırsége nem riad vissza a gyilkosságoktól sem, hogy a patriarchális társadalom eszméjét elhallgattassa. Csakhogy a technikai fejlıdés bizonyítottan a férfiak mőve. Az agy fejlıdésének vizsgálata arra az eredményre vezetett, hogy a nık verbálisan, a férfiak pedig manuálisan fejlettebbek, természetes hát, hogy mi vagyunk a jövı kulcsai. Az agy vizsgálata? Hm. A Moreau orvostudománya fejlettebb, mint a haditechnika. Legalábbis az elsı világháborús földi viszonyokhoz mérve. – Szerintem súlyosan túlértékeltek azok az akadémiai tudósnık, akik azt mondják, a civilizáció fejlıdése csak a nıknek tudható be. – Lucer  fermaine merın nézett. – A prehisztorikus idık elsı eszközeit is biztosan a férfiak alkották meg, de legalábbis azok tökéletesítését a férfiak végezték el. Gondolja meg! Évezredeken keresztül azt verték belénk, hogy a nıknek kell vezetniük a társadalmat. Az ı kezükben van jó helyen a hatalom. Aztán kiderül, hogy a fejlıdés nekünk köszönhetı. Mit szól hozzá? – Kér egy cigit? Ideges lett. – Nem. Nem dohányzom.

– De én rágyújthatok? – Mi? Persze! Csak ne rágja! Nem bírom a látványát. Gusztustalan. Az erıdben be is tiltottuk a nyilvános cigarettarágást. Csak a kijelölt helyeken szabad dohányozni. Rágyújtottam. – Hol tartott? Kiesett a szerepébıl egy pillanatra, bámulta a füstölgı cigiszálat, de rögtön azután szélesen elvigyorodott. – Jó! Ez nagyon jó! A technikai fejlıdésrıl beszéltem. A történelem elıtti népeknek nem volt írásos kultúrájuk. Nem maradtak fenn bizonyítékok a patriarchális társadalomról, de a tiszta logika sokat segít a folyamatok kibogozásában. Látja, erre sem képesek a nık! Egyszóval a technikai fejlıdés megindulása után bekövetkezı gazdasági fejlıdés szintén a férfiakra hárult. A családfenntartás mellett a kétkezi munkát igénylı feladatok ellátása lett elsısorban a férfiak dolga. A kulturális viszonyokat ezzel ellentétben a nık alakították ki, és mivel a leszármazást matriarchális alapokon tartották számon, és a kulturális folytonosságot is a nık képviselték, lassan uralmuk alá hajtották a férfiakat. – És mi, férfiak, ezt hogy hagyhattuk? – Mi? – Kezdett szétesni a gondolatmenete, pedig bizonyosan nem nekem adja elı elıször. – Ezen lépjünk túl! Mindenesetre legyen annyi elég, hogy a földmővelés kezdeteikor a férfiak a földekre kényszerültek, a település perifériájára, míg a nık megmaradtak a család és a közösség középpontjában, az otthonban és a faluban. – És mi van az ösztönénnel? – Az ösztönénnel? – Az állati alakkal. – Persze! Az állatvilágban a hímek a szebbek, színesebbek, díszesebbek. Erısebbek. A harcok és az utódgondozás jó része is ránk hárul. Kiemelkedı a szerepünk, erre gondol, ugye? Ám a civilizáció kialakulásának folyamán a díszesség mit sem számított. A férfiak tudatosan visszaszorították az ösztönénjüket, ahogy ma is ezt tesszük. Mindannyian tudjuk, hogy a nık hamarabb kivetkıznek önmagukból. Ez a kivetkızés, ez a primitív vadság tartotta meg ıket a tudatosságra törekvı, magasabb szellemi síkon mozgó férfiak felett. A nyers ösztönerı, ahogy az egyik legnagyobb nıi pszichoanalitikus, Meria Fousser mondja. Vagy ahogy maga fogalmazott: az ösztönén. – Érdekes teória! – szívtam meg a cigit. – Nem csupán érdekes, de a modern kutatások fényében igazolható. Ma már a pszichoanalízis olyan területeket tár fel a gondolkodás mechanizmusait vizsgálva, amelyek a legısibb valónkról mutatnak hiteles és igaz képet a tudomány tükrén át. Az orvostudomány, vagy ez az új ágazat, a genetika még félelmetesebb mélységekbe vezet. Az archeológia alapjait most fektetik le; mi lesz itt, ha megkezdıdnek az elsüllyedt világokat érintı feltárások! Lesz ám még csodában részünk, ezerszám. – Milyen törzsbıl származik? – A Viharkeselyők közül. Puff, mégsem elefánt. – Azért mondtam el magának mindezt, hogy lássa, a mi polgárjogi mozgalmunk nem elmebetegek vagy idealisták mozgalma. Ez a jövıbe mutató út. A contreire a haladás jelképe, az egyenjogúság fáklyavivı je, a férfiak reménysége. Nem telik tel ik bele sok idı, és férfiak milliói fognak csatlakozni hozzánk. Elsöpörjük a régmúltat, a matriarchális tradíciókat! Mindenki szabadon élhet és áldozhat az ısi törzs oltára elıtt. Crat pár szóban tájékoztatott arról, hogy maga nem akármilyen férfi. Én ezt most tapasztalhattam. Álljon be közénk! Szükségünk van ilyen kemény harcosokra. A fejlıdés zászlóvivı je lehet. Eszembe ötlött, mit tanácsolt Noisar fermaine. – Zászlóvivı? Én? – kérdeztem vissza.

– Úgy van! – Lucer fermaine csak úgy ragyogott. Átszellemült arcára tekintve megállapíthattam, hogy lelkes ırültekbıl errefelé sincs hiány. – Leveti régi énjét, és közöttünk újjászületik. Választ egy nevet a mozgalmunkban, és senki sem tudja megbosszulni magán, sem a családján, hogy beállt közénk. Többé nincs hatalma senkinek maga fölött. A régi világ számára elveszik, hogy feltámadjon az újban. – Lehetek Che Guevara? – Lehet. Minden lehet, csak akarja! És a történelem emlékezni fog a férfiúi egyenjogúság harcosaira. – Vagy Jézus Krisztus? James Bond? – Magán múlik! – Lucer a vállamra tette hatalmas lapátkezét. – Ez már apróság. Nem a nevünk határoz meg minket. Mi adunk arcot a nevünk mellé. Biccentettem. – Meg aztán mi, ragadozók tartsunk össze – tettem hozzá. – Tökéletesen igaz! És nem utolsó, hogy szabadon vadászhat az erdıben, ha közénk áll. Senki nem bünteti meg, ha véres pofával jön haza. Ezzel aztán végképp levett a lábamról. – Mit teszünk ezután? – kérdeztem. – Evakuáljuk az erıdöt. – Lucer  fermaine hangja elkomorodott, ahogy gyakorlati kérdésekre terelıdött a szó. – Sajnos a tőzvész miatt új helyet kell keresnünk magunknak. A következı órákban mindent felpakolunk. A baj csak az, hogy a dzsungelban nem használhatunk szállítójármőveket, így a legszükségesebbeket visszük csupán el. – Fleurire éjgrófnı jelen pillanatban a Fenség Gyöngyeinek birtokosa. A contreire nem akarja megszerezni a nyakéket? – Kevesen vagyunk hozzá. Elsı a fegyverek és a felszerelés mentése, aztán egy új, biztonságos hely felépítése. Nem megyünk bele öngyilkos akciókba. Ebbıl tudhattam, hogy a contreire nekem nem lesz szövetségesem. Mielıbb le kell lépnem innen. Lucer fermaine még egyszer a vállamra tette a kezét. – Üdvözlöm a mozgalomban! És most menjen segíteni a felszerelés összepakolásánál, fiam! Mentem.

25.

Finom, szürke pernye hullott a magasból éppen, amikor kiléptem Lucer fermaine irodájából. Egy széllökés forróságot hozott nyugatról. A nyakunkon volt az erdıtőz, nem vitás. Követett minket napokon át, és most utolért. Egy csapat már elindult. Kerekeket szereltek a mitrailleuse-ök  alá, hátukra vettek egy-egy hatalmas zsákot, és kivonultak a kapun. Mi egy vékony, háromkerekő szekérre hatosával összekötött karabélyokat pakoltunk fel. A szekér elé egy lóforma állatot fogtak be, vastag bıre volt és erıs lába, valószínőleg át tudott törni rakományával a dzsungelen. Ezen kívül még nyolc ilyen szekér várt arra, hogy teljesen megpakolják. A könnyő dolgokat, ruhadarabokat, edényeket, egyéb használati tárgyakat a gyerekek, de legalábbis a suhancok dolga volt menteni. Különös társaság győlt össze itt: a legfiatalabb, ha nyolc éves lehetett, a legöregebb nyolcvan. – Hova megyünk? – kérdeztem Cratet. – Catharide dombjára – felelte. – Szent hely, tulajdonképpen egy kopár szikla, ami védelmet fog majd nyújtani nekünk. Nem csupán képzeltem, de egyre melegebb lett.

Elindítottuk a szekeret, volt azonban pakolnivaló még éppen elég. Mentek a gyerekek és az öregek is. Lucer fermaine kiállt barakkja elé, és nagy hangon vezényelte le a költözködést. Senki nem idegeskedett, mindenki pontosan elvégezte a feladatát, annak ellenére, hogy a végén már az erıd falai fölött is megjelentek a lángok. – Szép kis tüzet okoztunk – szólalt meg mellettem Roubust. A lángnyelveket nézte, és azt, hogy perzselıdnek feketére a hatalmas fák levelei. – Már egy egész tartománnyi erdı leégett. Ha nem lesz esı egyhamar, kiég minden. – Miért álltál melléjük? – kérdeztem tıle. Rám bámult. – Ki mondta, hogy melléjük álltam? Körülnéztem. Crat éppen ládákat húzott ki a fegyverraktárból. Reméltem, hogy a dinamitot nem a végére tartogatták. – Nem állunk le! – üvöltötte ekkor Lucer fermaine. – Gyorsan, gyorsan, mindjárt itt a tőzvész! Úgy kúszott fel a fákra a tőz, mintha csak egy fürge állat lenne. Tíz-húsz-harminc ember magas óriásokat kebelezett be. Ellobbantak a száraz ágak, majd hatalmas füstöt eregetve megpörkölıdtek, összeaszalódtak a zöldek. Egy lángoló ág ötven méter magasról hullott be az udvarba. Nagyot csattant a földön. Darabjaira hullt szét, szikraesıvel borította be az udvart, és apró kis gyújtósokkal szórta meg a faépületeket. Nincs tovább. A távolban négy katona kikísérte ideiglenes börtönébıl Bichette hercegnıt. A hercegnı nadrágot viselt, és karmolt, rúgott, harapott. Megeshet, hogy kényelmetlennek találta a ruhadarabot, felrakták egy lóra, és odakötözték. Egy ıszülı férfi megfogta a ló kantárját, ketten pedig az állat mögé álltak, és együtt gyorsan kimasíroztak az erıdbıl. Részben megnyugodtam. Legalább a hercegnınek nem esik bántódása. És hogy így lekötözték, ı sem tud bajt okozni. – Nem hagyunk itt semmi fontosat! – üvöltötte Lucer  fermaine. Visszazavart egy fiatal srácot valamiért egy házba. A ház teteje éppen akkor gyulladt ki. – Kifelé innen! – tolult ugyanakkor a számra. – Az erıdnek vége! Irány Catharide dombja! Kifelé! Puff. Még egy faág hullott be. Nem sokkal mellettem ért földet, egy pillanatra megcsapott a forróság, és a bırömön éreztem a szikradarabkákat. A fenébe, szeretnék már egy tengerparton, a napon leégni, nem pedig egy tőzvészben vagy raktártőzben! Üdítı változatosság lenne. Ketten egy rádiót cipeltek elıttem. Majdnem megszakadtak. Fiatalok voltak, talán a húszat, ha betöltötték. – Tegyétek le! – mondtam nekik. – Futás, az életetekért! – Nem lehet – nyögte az egyik. – Roubust, segíts! A hatalmas melák felkapta a rádiót, és vitte a kapu felé. Balról hatalmas reccsenést hallottam. Megdılt egy fa, neki az erıd falának. A kıfal megtartotta ugyan, de egy lángoló lombkorona került pontosan a fejünk fölé. Sorra gyulladtak ki a faházak száraz deszkafalai. – Nem hagyhatunk itt egyetlen fegyvert sem! – kiabálta Lucer fermaine. A jó példával maga járt elöl. Az egyik udvarra kiborult ládából öt vagy hat Vainqueur gépkarabélyt kanyarított a hátára. – Egy töltényt sem! A szervezettség felbomolni látszott. Nem csoda, tőzesı hullt az égbıl, és egyre sőrőbb lett a füst. Odarohantam Lucerhez. Észrevette, hogy milyen lazán mozgok. – Vegyen a hátára fegyvereket! – parancsolta. – Hol vannak a foglyok? – kérdeztem. – Nem érünk rá velük törıdni! Mindent felemészt a tőz! Elkaptam az ingét, és az arcomhoz húztam. Mellettünk a földbe csapódott egy tőzcsomó.

Madárfészek. Egy baromi nagy madár fészke. – Éppen ezért, maga marha! – üvöltöttem bele a képébe. – Hol vannak? – A pincében. Annyira meglepıdött, hogy kibökte a választ. Ellöktem, és rohantam a pince felé. Akkor már folyamatosan hullottak a magasból apró kis lánglobok, mintha csak valamiféle szemetelı tőzesıben futottam volna. Meggyulladt a vállam, rácsaptam, fekete, perzselt folt maradt a tenyerem alatt. Lesz ebbıl még tőzzuhatag is. Sietnem kell! Megtaláltam a pincelejárót. Akkora lakat volt rajta, mint a fejem. Tessék! Ha hiányzik a monumentalitás ebbıl a világból, akkor majd a contreire elhozza azt. Elsı dühömben belerúgtam az ajtóba, majd nekifeszültem a lakatnak. Bíztam benne, hogy rozsdás valahol a zár, vagy szúette, rothadt az ajtó. Sajnos jó munkát végeztek a lakatosok és az asztalosok is. Visszavágtattam a Vainqueurös ládához. Lucer  fermaine akkor próbált elindulni tizenkét gépkarabéllyal a vállán. Majd összeroskadt a súlyuk alatt, de nem adta fel. Felragadtam egy karabélyt, a láda mellıl meg egy harminc lıszeres szekrénytárat, és nem törıdve a kiáltásával, visszaszáguldottam a pincéhez. A bezárt gárdisták a rúgásom hallatán lendületbe jöttek, és tucatnyi ököl verte, nyomta belülrıl az ajtót. Táraztam. – Hátra! – üvöltöttem. – Hátra! Két rövid sorozattal szétlıttem a zárat. Az ajtót belülrıl nyomták ki. – Kifelé! – elkaptam az elsı embert, és megrántottam. A többieket is mind löktem a szabadság felé. Nehezen mozdultak, és egy pillanatig nem értettem, hogy miért. Nem tudták, merre kell menni. Felpillantva láttam, hogy az udvart füst üli meg, és a füstön, mint a kinemasketch vásznán, vibrálnak a lángok. – Arra van a kapu! – mutattam. – Futás! Rajta, rajta! Szedjétek a lábatokat, mert leég a szır a hátatokról! Noisar sereghajtóként került elı. Elém toppant, és egy hosszú pillanatig rám meredt. – Arra van a kapu. – Neki is megmutattam. – A hercegnı? – Már kimenekítették. Menjen arra, amerre a többiek, ott megtalálja! – Tartozom magának! – Azzal elnyelte a füst. Vigyorogva néztem utána, egészen addig, amíg fel nem merült bennem a kérdés, mit is keresek én itt? Ekkor felrobbant valami az udvar túloldalán. A robbanás meglökött, nekiperdültem a falnak. A légnyomás meglódította a füstöt, és a lángokat is. A súlyukat vesztett, égı faágak megdobódtak, fölöttük vad táncba kezdtek a lánglobok, a füstbıl pedig ördögi örvények formálódtak ki. Talpra kecmeregtem, és fegyverrel a kezemben rohantam a kapu felé, legalábbis amerre a kaput sejtettem. Valami reccsent a fejem fölött, s én balra mozdultam. Kiváló érzékkel; a helyemre egy fél fa csapódott be. Persze pokoli lángokkal égett, mintha csak egy üzemanyagtartályba mártották volna bele a tőzvész elıtt. Azt hiszem, káromkodtam és szentségeltem. Valaki meghallotta, akinek nem kellett volna. Amikor feltápászkodtam a földrıl, egy hihetetlen alakot láttam kibontakozni a tőzbıl és füstbıl. Éjfekete, fényes páncélt viselt, mint egy középkori lovag, ám olyan könnyedén mozgott benne, mintha selyembıl lenne. Az arcát sisak fedte. Leeresztett rostéllyal jött, de nem rácsos rostélya volt, hanem egybefüggı, mint egy harcászati rendszer monitora. Ott és akkor megesküdtem volna rá, hogy a sisak és a páncél a testének a része. A figura nagyon nem illett bele ebbe a világba. Azonnal aktivizáltam a Pheselton-féle testpajzsom összes védelmi rendszerét.

Utána vettem észre, hogy a páncélosnak nincs lába! Elsı pillanatban úgy tőnt, hogy a tőzfolyamból jön ki, azon gázol át, ezért nem látom a lábát. Csak másodjára tudatosult, hogy alsótestének csupán vékony körvonalát látom, és azon át az irtóztató lángokat. Átverte a szememet, mert maga a páncél is visszatükrözte a tőz fényét, így alig lehetett eldönteni, hol kezdıdik, és hol végzıdik az alak. Megállt elıttem, mutatóujját rám szegezte. – Azonnal hagyja el a Moreau-t! – Kemény basszusa volt, határozott, érzelemmentes hangja. – Nem megy – vontam vállat. Ekkor a mutatóujjára kisebbfajta ágyú ömlött rá. Ahogy az esı lemossa a sarat a domboldalról, úgy hullámzott a páncél felülete a kézfejére, és formálódott fegyverré. Az alak az elsı figyelmeztetés után azonnal lıtt. A testpajzsom felfogta a lövést. Általában közvetlen a testfelület fölött hárít a védelmi rendszer, most azonban egy hatalmas buborékot láttam magam körül elpukkanni. A buborékból minden f őst eltőnt, és szivárványszín hullám vett körbe egy pillanatra. A jelek arra utaltak, hogy a figura egész egyszerően ki akart emelni ebbıl a dimenzióból. A tér-idı folyamatossága megbomlott, amit büntetlenül nem lehet megtenni, legalábbis ha az ember elhibázza, akkor annak vannak következményei. Mielıtt a multiverzumok örvénylı energiája helyreállt volna, úgy csapott szét a tértorzulás tucatnyi szála, térrepedése, mint valami kacskaringó korbács. Húsz méteres körben óriási darabokat ragadott ki a kozmosz e pontjából, árkot vájt a földbe, kettészelte a kıfal egy pontját, és egy tíz centi vastag darabot eltőntetett belıle. A lyuk megmaradó éle élesebb volt, mint bármiféle három-ultrahangsoros borotva. A kisülı energiakígyó szétrobbantott egy faraktárt, pedig éppen csak elérte. Kettévágott egy itt hagyott vasketrecet. Átcsapott az alakra is, és megtaszította hátra. Pajzs villant fel körülötte is, semmi baja nem esett. Két hátralépés után ismét tüzelt, ám más fegyverrel próbálkozott. Ha ki nem tud ragadni innen, akkor hamuvá éget, de legalábbis megpróbálja kitapogatni a Pheselton teljesítıképességének határait. Áldottam, hogy szakítok idıt a fejlesztésekre, és hogy Candance kívánsága ellenére magamon hagytam. Repültem vagy harminc métert. Egy barakk tetejére zuhantam, ami azonnal beroskadt alattam, és narancsszín pokol ölelt körbe. A testpajzs a tőz minden hı jét is elnyelte, a magam kis zárt gömbjében semmi bajom nem eshetett… Hittem, amíg meg nem pillantottam megint a páncélost. Kilıttem rá az egész tárat a Vainqueurbıl. Abban reménykedtem, hogy talán belehal a röhögésbe. Esélyem sem volt vele szemben. Akkor már egy egészen másfajta fegyverrel közeledett, és valahogy nem akartam letesztelni, mennyit is bír a testpajzsom. Remekül ellenáll a legtöbb fegyvernek, amit emberek, mutánsok, gillethek, crollok, bármik használnak, amiket ismerünk. Akiknek ismerjük a fegyverarzenálját. De ki tudja, milyen apróságokkal szerelte fel a Corps de Invisible Armée a maga katonáit? Oldalt felrobbant még egy barakk, és faforgáccsal terített be minket. Csak úgy záporoztak a törmelékek. A páncélos körül ismét felizzott a levegı. Nekem semmim nincs, amivel a pajzsa mögé tudnék hatolni. Ebben a pillanatban menekülıre fogtam a dolgot. És mivel ez a moreau-i civilizáció még nem rendelkezik azokkal a jármővekkel, amelyekkel pillanatok alatt el lehet tőnni akár ebbıl a valóságból is, hát maradt, amije ıseimnek is kezdetektıl fogva volt: a lábam. Belevetettem magam a füstbe, és rohantam a többiek után. Reménykedtem benne, hogy a páncélos alak nem követ oda, ahol jelenlétének tanúi is lehetnek. Hiszen ha erre nem ügyelne, már eltehetett volna láb alól. Mert biztos voltam benne, hogy nem most akadt rám. De úgyis visszatér.

26.

Catharide dombja valóban jól kitalált búvóhely volt. Egy szikladarab a dzsungel közepén, amely nem sokkal emelkedett ki ugyan a fák közül, ám a tetején nem akadt semmi tőzveszélyes anyag, csak fehér, csupasz sziklák. És ami még jobb: a sziklák között egy barlangbejárat. Oda húzódtak be a menekülık a felszerelésükkel és az állataikkal. Mire odaértem, Noisar gárdistái már mindenkit sakkban tartottak frissen rekvirált fegyvereikkel. Mégiscsak ık voltak a profik: miután utolérték a contreire menekülı tagjait, lefegyverezték a hátul haladókat, és a barlangba benyomulva mindenki mást is. Azokat, akik éppen a felszerelés megfelelı elhelyezésével foglalták le magukat. Meglepetésemre Roubust is ott állt a gárdisták között, és egy Vainqueurt szorongatott. – Én helyeztettem oda M. Fairbond gardréval maga mellé, hogy szemmel tarthassuk – mondta Noisar, amikor látta, hogy felfedezem Roubust mozdulatai mögött a szakszerőséget. Maga nem újonc volt, az már az elsı pillanattól bizonyosnak látszott. – Most meglepett – feleltem. – Semmiség a maga meglepetéseihez képest. Megköszöntem a dicséretet. Pár gárdista eltorlaszolta a barlang bejáratát, nehogy a füst betolakodjon ide. Oldalt felfedeztem egy különös kis embert, aki szótalanul ült távol a contreire polgárjogi aktivistáitól. A meglepı nem is ez volt, hanem az, hogy nem volt rajta semmiféle öltözék. Körülbelül hatvanas lehetett, arcát hosszú szakáll, testét ritkásabb szırzet borította. Ember volt, csak szırös. És nem volt rajta semmiféle totemjel! A gárdisták rá nem fogtak fegyvert, sıt, mintha kicsit távolabb álltak volna tıle, mint a foglyoktól. Aztán felfigyeltem rá, hogy a hercegnı a barlang átellenes sarkában összegörnyedve ücsörög. Ez sem lehet véletlen. Bichette rám pillantott, és tekintetében félelem ült. Odamentem hozzá megvigasztalni. – Látod? – suttogta a fülembe. A pucér öreg felé pillantott. Biztos nem a pucérságától vagy a nemi szervétıl rémült meg ennyire. – Látom, persze. Ki az? – Nincs rajta totemjel – suttogta, mintha titkot közölne. – Azt is látom. A hercegnı megütközve nézett rám, és abban a pillanatban rájöttem, hogy megint valami nyilvánvaló dologról nem tudok. Az öregnek sámánszerő kinézete volt: elhanyagolt külsejő, különös öreg, aki körül vibrál a levegı, holott semmit nem tesz, csak van. De vajon minek tartják a moreau-iak? – İ a barlang lakója. Egy orákulum. Persze, hogy azonnal beszélni akartam vele. Azt ugyan nem tudtam, hogyan kell megközelíteni, de reménykedtem, hogy férfiemberek között nem olyan szoros az etikett, mint a nıknél. Elindultam az orákulum felé. Noisar elkapta a karom. – Beszéljen vele tisztességgel! Szent ember. – Megnyugodhat. Az orákulum csak akkor emelte rám a tekintetét, amikor már közvetlen elıtte álltam. Hosszan nézett, és zavarba ejtı tekintetétıl már akkor sem szabadulhattam volna, ha lelépek mellıle, és inkább M. Fairbond gardréval kezdek el diskurálni a fegyverekrıl és robbanószerekrıl. – A szellemek megsúgták, hogy eljössz – közölte egyszer csak az öreg. – Ülj le! Lezökkentem mellé. Ha a szellemvilág bejelentett az orákulumnál, akkor semmi gond, még csak kérdésekkel sem kell fárasztanom magam. Így aztán vagy egy félórát hallgattunk egymás mellett, mert az öreg meg az istennek se akart

megszólalni. – A gárdistákat is elıre jelezték? – kérdeztem jó idı elmúltával. Torlasz ide vagy oda, a barlangban igencsak felmelegedett a levegı. Kint valódi pokol tombolhatott. Úgy látszik, Lily mindig meghozza nekem a forró helyzeteket. Az öreg biccentett. – Mindent. – Múlt és jövı?… – Múlt és jövı. Ebben a pillanatban megéreztem, hogy nehéz lesz. Az orákulum azonban, mintha csak rá akarna cáfolni a megérzésemre, rögtön felélénkült. Felém fordult, végigmért. Megérintette a vállamat, ahol a tetoválásom volt. Nem húzta le az inget, azon keresztül nyomta meg a vállam. Erıs, csontos ujja a bırömbe nyomódott. Magamon éreztem pár száz tekintetet. Szinte sütöttek. A hátamat, az oldalamat meg a vállamat pirította kereszttüzük. Bár a vállamat lehet, hogy az orákulum ujja égette. – Nincs rajtad jel – mondta rekedten a szent öreg. – Orákulum vagy, de nem úgy nézel ki. Miért álcázod magad? – Nem vagyok orákulum – mondtam. A nem létezı jelrıl jobbnak láttam nem beszélni. Az orákulum lehunyta a szemét. – Sok-sok alakot látok… A szellemek mondták, hogy az égi világból jössz, de nem közülük származol. Mondták, hogy sokan meg fognak halni melletted. Ezzel nem dobta fel a napomat. – Tévedhetnek – válaszoltam. – Nem. Ezzel meg vitatkozni nem lehetett. – Milyen szellemek voltak ık? – Állatısök. Régi, elfeledett állatısök, akik fent laknak a csillagokban. – Nem viseltek páncélt? – kérdeztem csak úgy találomra. Elméletileg lehetséges, hogy a CIA hülyíti az öreget, csak azt nem tudtam, miért. – Nem, a páncélos emberek most nem jöttek el. – Oké. – Nem, látom, nem érted – felém fordult. – Én a szellemiség embere vagyok, nem a szellemeké. Nem médium vagy boszorkány, vagy olyan nıszemély, aki holtakat idéz meg, hogy faggassa ıket. Látok és hallok a világból sok mindent, amit nık nem hallanak, de a férfiak jó része sem. Néha állatistenek szólnak hozzám, holott nem óhajtom ıket, néha különös álmok törnek rám, holott nem vágyom rájuk. Én a világ ıseredı jét kutatom, az abszolútumot, a matéria, a világ örvénylése örv énylése mögött meghúzódó szent történelmet. Nem boszorkány vagyok és nem spiritiszta, de nem is a terjedı Tudomány-isten megszállottja. Csupán egy gondolkodó. Meglepıen tiszta és értelmes volt a hangja. Magamban el kellett ismernem, hogy becsapott a külsı. A gondolat néha nem ott fészkel, ahol várnánk, sıt, többnyire nem ott fészkel. Képes kihajtani mocsokban, sárban, vérben és izzadságban. Nagy gondolkodók, a szellem emberei néha kazánf őtık, néha tisztítómunkások. Néha bányában dolgoznak. Esetenként könyvtárosok, vagy ha a hatalom kiőzi ıket fészkükbıl, egyszerő raktárosként igyekeznek elszürkülni – külsıleg, hogy belül annál tisztább izzással ragyoghassanak. Eltőnnek a világ elıl, néha a világ számőzi ıket. A két akarat többnyire találkozik: kivonulni az egzisztenciális létbıl, és kivetni valakit a hatalom erıszak-struktúrájából. De ez sem számít, mert vet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban.” ahogy mondják: „csak mulandó m ő vet – A fizika korát éljük. Túlléptünk az emóciókon, és a férfiszellem valamiképp beszivárgott a nıi világba. A matéria tudatosul, a gyermek felnı, az anya testébıl tudatos élet sarjad. Odaenged minket a világ tüze, a gondolat mellé. Ezért vagyok én itt. Hogy melegedjek és lopjak a parázsból.

De nem matematikai magyarázatot keresek, a világ nem állandó elemek zárt egyensúlyú rendszere. – Kozmogenezis – mondtam. Elhallgatott. Csendesen ült. – Te nem errıl a világról származol – mondta. – Nem orákulum vagy, igazat szóltál. Te látogató vagy valahonnan máshonnan. Egy Gondolat. – Gondolathoz képest elég nagyot tudok ütni. Ököllel. – A világnak két arca van. Egy külsı arca, a viszonylatoknak egy tranziens rendszere, és mögötte egy zárt, immanens rendszer. Az örök forgás és változás mögött egy bensıbıl adódó tulajdonság. Érted, mirıl beszélek, fiam? Hát, legkevésbé itt vártam volna ilyen mértékő eszmefuttatást. Le is izzadtam, de ráfogtam a kint pusztító tőz hı jére a dolgot. Pedig ez a szent öreg lángolt. Elsıre sámánnak tőnt, de mostanra megértettem, hogy valóban orákulum. Nem az állatszellemeknek hódol, hanem a szellemnek. İ is igazat mondott. – Mit nem veszek észre? – kérdeztem. Ekkor már tudtam, hogy mégis kérdeznem kell. – Önmagad. – Ahhoz ki kellene lépnem magamból. – Remek válasz. Akkor megmondom, mire figyelj – emelte fel ujját figyelmeztetıen az orákulum. – Holnap telihold. Ebben a pillanatban aztán megértettem, hogy miért is éreztem az úton végig hiányt a gondolataim között, milyen lényeges dologról feledkeztem el! Bichette-re néztem. Nem egyszerően összegörnyedve ült, hanem a hasát fogva! – Az átváltozás éjszakája és a vér hetének18 kezdete – suttogta a szent öreg. – Nem a te idıd… Ez nem a te idıd lesz. – Ez nem az én hónapom – morogtam magam elé. – Mit nekem még pár nap! Meglepetésemre felkuncogott. – Túl akarod élni? – kérdezte. – Hát, nem sok kedvem van hozzá, hogy farkasfogak tépjenek szét. – Nem is a farkasoktól tartasz – legyintett. – A páncélos emberek. Azok vannak ott a gondolataid között. Mert úgy véled, elınyben vannak veled szemben. – İk repülnek, én nem. Az orákulum megint nevetett. – Energia! A világot energiacsatornák összessége teszi élıvé! Mindegy most, az eredetüket mibıl származtatjuk, s a Tudomány mennyire mélyen fedi fel majd a titkot, vagy a transzcendencia mennyire nyilvánul meg a kiválasztottakon keresztül. Te fókuszálod az energiát! Kérdezem én, miért akarsz kiríni ebbıl a környezetbıl, amikor az élı rendszernek ugyanúgy része vagy itt is, mint bárhol másutt a világegyetemben? Itt is otthon vagy! Ezzel felállt, és nevetve távozott. Vékony testén átütöttek a csontok. Legyintett a barlang sötétjének, és felkuncogott megint. Meztelen öregembert ugye nem illik hátulról letámadni, földre nyomni és megöklözni? Mert úgy éreztem, rajtam nevet. Kulcsot adott valamihez, s ezt most élvezi. Persze megeshet, hogy ez a kulcs nem abba a zárba illik, amelyik most elıttem áll, de nem hívnák orákulumnak, ha nem tudna valamit. A fenébe a különleges képességő emberekkel! Hogy ne legyek rettenetesen ideges, inkább gyakorlati feladat után néztem. Ellenıriztem a többieket. A gárdisták megkezdték a töltények és a szekrénytárak kihajigálását a tőzbe. Jókora durranások következtek egy-egy dobás után. A gépkarabélyokat és marokfegyvereket meghagyták a ládákban, azokhoz nem nyúltak. A foglyok idegesen meredtek maguk elé, némelyek tanácstalanul ácsorogtak és bámulták a szürke falakat. Lucer fermaine valamit magyarázott egy kis csoport közepén: biztos nem a kitörést szervezte, ahhoz nem illett a metakommunikációja.

Hajnalban eleredt az esı, és órákon keresztül zuhogott. Ha kinéztem a barlang bejáratán át, csak az összefüggı vízfüggönyt láttam. Múlt az idı, kint semmi nem változott, azt sem tudtam, mikor múlt el dél, és hajlott az idı délutánba. Az erdıtüzet mindenesetre szétverte az esı. Amikor csillapodott az égi áldás, Noisar kiadta a parancsot a készülıdésre. A contreire-tagokat  beterelték a barlang hátsó részébe, a festmények alá. Az orákulum távolabb rágcsált valami fakéregdarabot. Noisar odament hozzá, letérdelt mellé. Kérdezett valamit, az öreg pedig hosszan válaszolt, miközben párszor felém pillantott. Most sajnáltam, hogy nem tudok szájról olvasni. Idegesített, hogy nem tudom, mit árul el beszélgetésünkbıl a fermaine-nek. – Mit csinál velük? – kérdeztem Noisart, miután csatlakozott a katonáihoz. – Itt hagyom ıket – mondta halkan, hogy csak én hallhattam. – Kétszáz lázadó egy dzsungel mélyén. Nem számottevı erı. Nem vagyok mészáros. Intett az embereinek, hogy menjenek. Azok vállukra vették fegyvereiket, és engedelmesen kimasíroztak a barlangból. Két teljes napot vesztettünk a contreire és a tőzvész miatt. Ezért aztán egy idıben értünk Ginanba Chelouve királynıvel és boszorkányával.

VII. 27.

Lehangoló volt a tőz pusztította vidéken haladni. Fatörzsek elszenesedett csonkjai meredeztek, amerre a szem ellátott, itt-ott füstkígyó tört az égnek. Mindent hamu és pernye borított, amely az esı után ragadós mocsokká állt össze a mélyedésekben. Fáradtszürke volt az ég, és a távolban összeolvadt a földdel. A hamu alatt néhol megbújt egy-egy parázsfészek, de ez már nem támad föl. Az elsı pihenıre Noisar  fermaine  jócskán az éjszakába merülve adta ki a parancsot. p arancsot. Ekkor már fel-feltünedeztek körülöttünk zöld foltocskák, ép bokorcsoportok. A gárdisták szótlanul ültek le a f őre, elıcsomagoltak némi kaját, és ettek vagy cigit rágcsáltak. Noisar sem egyiket, sem másikat. A térképet tanulmányozta a holdfénynél. – Mondjon nekem valamit Aguillonról! – kértem. – Ha nem mondta volna, hogy nem remete nevelte, sıt, nem volt semmiféle remete, most elhinném, hogy a világtól elzártan nıtt fel – szólt a válasza. – Semmit nem tud Aguillonról? Bevallottam. Sóhajtott. – Melyik bolygón nıtt fel? – kérdezte fejcsóválva. Most nem tudtam, ez költıi kérdés, vagy tényleg tud valamit. Ismét elátkoztam az orákulumot. – İsi mitológiáink szerint a világot valaha két farkasasszony uralta. Az egyik a düh, harag és kétségbeesés megtestesítı je volt, ez Ompatissan, a másik maga a kedvesség és a szeletet, ı Aguillon. Akkor még nem volt se föld, se ég, se tengerek, csupán a két Farkasasszony. Ompatissan egyszer csak megkívánta Aguillont, aki ugyan szerette Ompatissant, de szerelemmel és nem testiséggel. Ompatissan cselt eszelt ki, megszülte Bellírt, a férfifarkast, majd megteremtette a világosságot, hogy a férfifarkas láthatóvá legyen. A férfifarkas rátámadt Aguillonra, aki erre megteremtette a sötétséget, hogy elbújhasson. Ám Ompatissan felruházta a farkast az éjszakai látással. Aguillon teremtett hegyeket és erdıket, Ompatissan pedig síkságot és tengert, hogy a menekülésnek gátat szabjon. Aguillon ekkor emberré vált, Bellír azonban kiszagolta. Aguillon végül Ompatissanhoz menekült, aki szintén emberi formát öltött, nyugodt álomba ringatta Aguillont. Különös kozmogónia. – Aguillon végül rájött, hogy az egész Ompatissan csele volt, és könnyeket hullajtott, amelyek gyöngyökké váltak. Elbújt az éjszakába bánatában, és a férfifarkas ekkor talált rá. Az aktus után a vérzı Aguillon az égre menekült, nıi leszármazottai azonban azóta is rendre véreznek, amikor eljı az ı éjszakája. Ompatissan pedig megteremtette az állatokat, hogy Bellírnek legyen mire vadásznia, és ne érezze magát egyedül. – És hogyan dolgozták fel a nık, hogy a modern tudomány kiderítette: a hold ennek a bolygónak a kísérı égiteste, nem pedig egy Farkasasszony éji megtestesülése? – A vérzésük nem szőnt meg. Erre csak a varázsszavam maradt.

– Értem. – De az elsı távcsöveket összetörték pár száz éve, a feltalálóikat pedig kivégezték. Kígyókkal maratták meg ıket. Hm. A férfiak teljesen más kivégzési módszereket kultiválnak. Ez olyan… természetközeli. – Megtámadjuk a várost? – Alig ötvenen vagyunk. Fleurire éjgrófnınek csak a személyes testırsége, a Nıvérek Rendje négyszer ekkora. Sok embert veszítettünk a palota megtámadásakor. Az embereim mindegyikének van egy gépkarabélya, többnyire Déelai, és körülbelül tíz Vainqueur RK-42-es, nekem és a gardrénak  emellett egy-egy marokfegyverünk. A csapat rendelkezik két mitrailleuse-zel, és némi kovadinamittal. Lıszerrel vagyunk egyedül jól ellátva, köszönhetıen a contreire-nek. Nincsen  jármővünk, legfeljebb valamilyen élıerı vontatta szállítójármővet tudnánk zsákmányolni, automobilon feltőnıek lennénk civilben. A ginani palota alaprajzát ismerem, tanulmányoztam az elmúlt napokban. Nagy pontossággal az ırök elhelyezkedését is meg tudom saccolni, és a városban a csapathelyezkedéseket. De ezek természetesen változhatnak. Mindezeket egybevéve nem gondoltam nyílt támadásra, legalábbis nem Ginan vagy a tartományi palota ellen. Talán magát Fleurire éjgrófnıt kellene elkapnunk, a falakon kívül. – Ez sem rossz ötlet – mondtam. Kihallotta a hangomból, hogy lenne egy javaslatom. – A maga kommandója hogyan csinálná? – Beszivárognék a városba. – Azt tudja, hogy ha bármely civil ruhás férfinál fegyvert találnak, azonnal kivégzik? – Katonák. Ez pedig háború. Noisar merın nézett. – Beszivárogna… – És jó lenne kiválasztanunk egy gárdistáját, akinek olyan nıies alkata van, mint a hercegnınek. – Megvillant a szeme. – Tudnia kell azonban – mondtam –, hogy minden valószínőség szerint meghal, akit kiválaszt. – Katonák. Maga mondta. Ez pedig háború. Egész éjjel mentünk, és másnap is egész nap. Az út második felét ismét ép és élettıl lüktetı dzsungelban tettük meg. Egy ideges kígyó majdnem meg is mart. Utunkba esett egy aprócska tanya, ott ruhát szereztünk. Jó nagy ingeket és gatyákat, meg egy szekeret. Kellett valami, amin a fegyvereket elrejtjük, és becsempésszük. Alkonyatkor azután feltőnt Ginan, Fleurire éjgrófnı tartományának f ıvárosa.

28.

Senkit nem kaptak el a kapuknál. Talán nem számítottak rá, hogy ezt a módszert választjuk a bejutásra. Talán miután két napra eltőntünk, azt hitték, odavesztünk a tőzben. Talán Chelouve királynı érkezése foglalta le ıket. Mi is láttuk a díszes vonatot begördülni a városba. Nem lehetett nem észrevenni azt a rengeteg katonát, a gépkarabélyokat, a mitrailleuse-öket – Candance ajándékát e civilizációnak. Ismét csak eszembe jutott Candance és Lily. A végsı összecsapás elıtt állunk, lassan ideje jeleznem nekik. Nem lesz könnyő értem jönniük, a Corps de Invisible Armée bizonyosan szemmel tart. De az Éljünk Leszbia! meghívása még messze van, elıbb a nyakéket kellene megszereznünk. Szóval átgázolni Fleurire éjgrófnı nıi gárdistáin, a királynı hadseregén, a boszorkányon, és a legvégén Noisaron és Bichette katonáin. Illetve hol még a vége! Mert csak ezután jön a CIA. Még felsorolni is sok. Eredetileg az volt az elképzelésem, hogy beszivárgunk, majd a Bichette hercegnı ruháját viselı katona kicsalja Fleurire palotájából a testırség egy részét, és mi a többiekkel benyomulunk oda a

nyakékért. Szétlövünk mindent és mindenkit, aztán lelépünk Ginanból. A királynı megjelenése felborította azonban a terveket. Ám nem jelentett megoldhatatlan problémát. Csak pár perc kellett, hogy Noisar fermaine-nel M. Fairbond gardre asszisztálása mellett új tervet kovácsoljunk. – Amikor rám adták a contreire erıdjében a nadrágot, nem hittem volna, hogy egyszer majd magamtól veszem vissza – fújt mellettünk a hercegnı. Jönni akart, nem lehetett a falakon kívül leültetni és biztonságban tudni. – És azt sem hittem, hogy az egyik gárdistámon ugyanolyan jól fog állni az én ruhám, mint rajtam. – Gyönyörő és izgató vagy abban a nadrágban – mosolyodtam el. Nem állhattam meg, hogy fel ne pillantsak rá. – Tényleg? – mosolygott vissza. Aztán a lába közé nyúlt, és meghúzta a nadrágot lefelé. – De azért kényelmetlen. Hogyan bírtok ilyet viselni, amikor még azt is ott hordjátok? – Szoknyát nem hordhatunk, úrnım – morogta Noisar. Nem oda koncentrált, hanem a tervet rágta át, úgyhogy nem figyelt akaratlan szavaira. Csak azután tudatosult benne, hogy tiszteletlen volt, miután kicsúszott a száján. – Elnézést, hercegnı, tiszteletlenségemért – állt fel rögtön a  fermaine. – Nem számít! – legyintett Bichette. Kicsit lazult az utóbbi napokban. Vagy miattam, vagy a nadrág miatt. – Nem a ruha teszi a különbséget. – Én azért jól el tudom rendezni, nem okoz gondot – vigyorodtam el. – Az zavarna, ha a szél alulról birizgálná. Menni fog, Noisar? – Sok mindent nem látok tisztán, de próbáljuk meg – felelte a fermaine. Ezek után a tervnek megfelelıen elküldte pár gárdistáját, hogy vadásszák le Chelouve királynı néhány testırét. Titokban és csöndesen, úgy, hogy lehetıség szerint ne vegyék ıket észre. Ha eddig nem tudták meg, hogy Ginanban vagyunk, egyelıre ne is jöjjenek még rá. Egy félóra múlva a testırök visszatértek. Öt szürke gárdistaruhát hoztak, amire lecserélték civil öltözéküket. A hercegnıi ruhás katona is felsorakozott mellénk. Bichette idıközben nyugtalan lett és kötekedı. Változott hangulata. Sokszor megvillant vonásain a fájdalom. Nem sok kedvünk volt bevinni a tőzvonalba, ezért azután Noisar javasolta a hátramaradást. – Csak nem képzeli, fermaine, hogy elbújok? – kérdezte a hercegnı. Noisar sóhajtott. – Ez nem elbújás – feleltem komoran. Kellett a katonának a segítség a hercegnı meggyızéséhez, ráadásul ı nem beszélhet olyan keményen, ahogy én szólok alkalomadtán Bichette-nek. Mellesleg én sem beszélhetnék úgy vele. – A célhelyszínen gyalogosan mozgunk, ezért a mitrailleuse-nek  tárolóhely szükséges. Ide mindenképpen kell egy ember, mert nem hagyhatunk ırizet nélkül semmit Ginanban. A harcokból egyetlen gárdistát sem célszerő kivonni, mert amúgy is kevesen vagyunk a palota bevételéhez, logikus tehát a következtetés, hogy neked kell maradnod, és fegyverrel vigyáznod a felszerelésre. Bichette üres tekintettel nézett, majd kicsit biccentett. Már puhult. Noisar még a lélegzetét is visszafojtotta. Addig üsd a vasat, amíg meleg, mondták hajdanán a kovácsok. Manapság az járja, hogy addig lı j bele a croll dögébe, amíg a földön hever. Folytattam. – A tárolóhelynek azonban más célja is van. Ez egy lesállás, és mint minden lesállás, fedezéket biztosít nem csupán a fegyvereknek, de a visszatérı katonáknak is. No mi ezt most a menekülési útvonalunk mentén állítjuk fel, és a lehetı legfontosabb, hogy ez az útvonal tiszta legyen. Az is feladata az ott ırködınek, hogy ezt biztosítsa. Értesz engem, Bichette? A te feladatod az egyik legfontosabb ebben az ütközetben. És egyedül leszel. Egyes-egyedül kell helytállnod! – Rendben – válaszolta most már határozottan a hercegnı. – Ha ennyire fontos, akkor maradok. Noisar félrehúzott.

– Gratulálok – mondta szárazon. – De ugye azt nem képzelte, hogy egyedül hagyom a hercegnıt? – Építsen ki kicsit fölötte egy másik lesállást! Oda aztán elhelyezheti egy emberét. – Akkor csapjunk a lovak közé! Egy elhagyatott sikátor ócska kis kapualjában felállítottuk Bichette ırhelyét, és titokban mögötte az udvarban egy másikat. Ide is került egy mitrailleuse, meg oda is. Ellenıriztük a fegyvereket, majd Noisar  fermaine megtartotta az utolsó eligazítást. A f ı cél Chelouve királynı. Mert ha a királynı halott, Fleurire éjgrófnı csak Bichette hercegnınek adhatja át a nyakéket. Az éjgrófnı nem tud vele mit kezdeni. Viszont ha a nyakék nálunk, de a királynı él, Bichette hercegnınek menekülés lesz az élete, és a katonái elıbb-utóbb elfogynak mellıle. Mindenki megértette. A királynınek vesznie kell. Azután a civil ruhás gárdisták közül egy négyf ıs támadó csoport elindult használhatatlanná tenni a hírközlési vonalakat. Mi, többiek pedig elindultunk megszerezni a Fenség Gyöngyeit, a királynıi hatalom alapját és  jelképét. Aguillon teljes pompájában, kerek arcával trónolt fent az égbolton. Fényénél szinte olvasni lehetett volna, tejfehér világossága, ezüstös derengése védıfóliaként telepedett rá a városra. Ginan sokban különbözött Dealonnerie-tıl. Ha a különbséget zongorázni lehetne, akkor Dealonnerie Debussy, Ginan pedig Bartók. Dealonnerie-ben sokkal több volt a játékosság, az élet élvezete, itt túlsúlyban voltak a sötét zugok, és egyfajta misztikus homály ereszkedett le a házak közé az éjszakával. Még az sem segített, amikor kigyulladtak az utcai lámpák, és sápadt hálót terítettek a macskakövekre és a málló házfalakra. A szürke egyenruhát viselı öt gárdistánk nyíltan lépkedett végig az utcákon, mi pedig úgy követtük ıket, ahogy a macska suhan az ereszek és háztetık magányában. Halkan és szinte láthatatlanul. Fleurire éjgrófnı palotája elıtt aztán mi, civilek, hátramaradtunk, hamis gárdistáink viszont felemelt fejjel bemasíroztak a nagykapun, hogy a kocsiúton haladva eljussanak a megközelítıleg száz méterre álló palota bejáratáig. Az ır fegyvert fogott ugyan rájuk, de csak rutinból tette, míg másik társa gombnyomással nyitotta ki a kovácsoltvas szárnyakat. Mindketten nık voltak. – Nık védik Fleurire palotáját? – kérdeztem. – Hiszen mondtam – suttogta Noisar. – A Nıvérek. Figyelemre méltó hasonlóság ötlött fel bennem. Egy régi földi, pontosabban szólva szentpétervári történet jutott az eszembe. – Tudja, hogy fog ez bevonulni a történelembe, Noisar? Az Éji Palota ostroma. Nem értette. Senki nem fogja érteni akkor sem, ha a moreau-iak a történelmükkel együtt kirajzanak majd az őrbe. Ám nekem tetszett a párhuzam. – Na – bokszoltam bele a vállába. – Ne várjuk meg a  Hajnalt! Ekkor aztán kiállt a hercegnıi öltözéket viselı gárdista, és mintha csak Anasztázia hercegnı19 szelleme lenne, elindult a kapu felé. A kapuban ırt álló gárdista ırült módjára hajolt egy kis tölcsér fölé, hogy tudassa a palotában lévıkkel, mit lát. Én elıvettem a zsebembıl a Candance-Lily párostól kapott kis jelzıkészüléket, és kettétörtem. Jöhetnek a lányok! Két órám van, se több, se kevesebb. Aztán még valamit megtettem: bekapcsoltam a Pheselton-testpajzsomat. Jöhetnek a Corps de  Invisible Armée katonái is. Persze ennek a két csapatnak a jelenése szigorúan Noisar fermaine és gárdistáinak mősorán túli szám volt. Hogy azt ne mondjam – ráadás. Hát akkor: banzai! 19

York itt az orosz Romanovok leszármazottjára gondol, akinek apját és testvéreit kivégezték a kommunisták az 1917-es forradalom után. Történetünk idejekor már Anasztázia, és 23. századi reinkarnációja is halott.

29.

Az történt, amire számítottunk. A palotából hamarosan két szakasz Nıvér masírozott elı, és ık nem a kocsibehajtón, hanem a kerten, virágokon átgázolva, de szabályos rendben rohantak kifelé. Hercegnıi kosztümöt viselı gárdistánk rögtön felkapta szoknyáját, és menekülıre fogta a dolgot. Az ırök a levegıbe lıttek, Bichette gárdistája mégis megúszta. Természetesen ha el nem kapják. Emberünk elszaladt egy távolabbi sikátor felé, Fleurire testırei pedig követték. Kiabáltak utána olyasmiket, hogy „állj!” vagy „álljon meg, hercegnı!”, de a mi gárdistánk egyelıre nem hajlott a jó szóra. Ketten közülünk ugyanakkor letérdeltek, rövid sortőzre állították a Vainqueur RK-42-eseiket, és célba vették a kapuıröket. Vártak. Kis idı múlva a palotából rövid sorozatok hangja szőrıdött ki. Szintén Vainqueur RK-42-esek. Mellettem elsütöttek két gépkarabélyt, és Fleurire éjhercegnı két fekete-ezüst zubbonyos katonája vérmocsokkal terítette be az ırbódé belsejét. – A kapuhoz! – intett Noisar fermaine embereinek. Meggörnyedve szaladtunk át a házakat és a palota külsı falát elválasztó téren. Aztán be a palotaudvarra. Senkit nem hagytunk hátra a kapuban, minden emberre szükségünk volt. Majd a hírközlési központból érkezık dolga lesz nekünk megtisztítani a terepet visszafelé. Chelouve királynı és Brillarde elégedetten hallgatták Fleurire szavait: Bichette hercegnınek nyoma veszett a pusztító erdıtőzben. A királynı légi felderítése sem akadt a nyomára, ezt a hír távírón érkezett Dealonnerie-bıl Chelouve után. Aztán felugattak a folyosón a fegyverek, és mindhárom nı arcáról egy pillanat alatt lehullott a mosoly, mintha csak valami famaszk lett volna. Fleurire megpördült, és az ajtóhoz száguldott. Feltépte, és kikiáltott a folyosóra. – Mi történik kint? – A királynı gárdistái megtámadták a palotát! Az éjgrófnı dühtıl sápadtan pördült meg. İrálló Nıvérei fegyverüket súlyba lökték, hogy megcélozzák úrnı jük védelmében védel mében a királynıt és boszorkányát, ám nem volt elég idejük cselekedni, Brillarde már magára öltötte holló-alakját, és kitárt szárnnyal röppent a két ajtónálló felé. Erıs szárnyaival, lendületével elsodorta ıket, majd az egyik nyakához kapott. Erıs csırét belevájta a nyak puha részébe, megragadta és összeroppantotta vele a testırnı gégéjét. Aztán karmával a másik arcára szállt, és pillanatok alatt lefosztotta a csontról a húst. A fekete ruhás gárdistanı velıtrázó halálsikolya hangosabb volt a fegyverek dörejénél is. Chelouve közben visszarántotta Fleurire éjgrófnıt az ajtóból. Fleurire védekezni akart, és felemelte kezét, hogy királynı jének arcába üt, de a holló ekkor ek kor ıt is a földre sodorta, és rátelepedett a mellére. Chelouve egészen közel hajolt az éjgrófnıhöz. Elég közel, hogy suttogó hangját a másik jól hallja. – Játszani akarsz velem, Fleurire? Játszani? Brillarde szívesen kikapja a szemgolyóidat, és elszórakozik velük… Tanuld meg, hogy velem nem lehet játszani! Az éjgrófnı próbálta tartani a méltóságát, de ilyen helyzetben az nem megy könnyen. – Megölhetsz… – Miért tenném? – kérdezte a királynı. – Remekül vezeted ezt a tartományt, szép a palotád, tisztelnek, félnek tıled. Annyira hatalmas vagy, hogy még velem is megpróbáltál szórakozni. Nem foglak megölni, mert akkor sosem tudnád meg, mit veszítettél. A sötétség a te lételemed, a totemed Éjpárduc. Hát megkapod tılünk az örök sötétséget! Brillarde egészen közel tolta csırét az éjgrófnı szeméhez.

– Ne tedd, úrnım! – Fleurire felismerte vesztett helyzetét. – Egy okot mondj! – Elmondom, hol a nyakék! – Meg fogom találni anélkül is! – Nem kell fárasztanod magad a kereséssel. Elmondom, hol van, menj érte magad, és fogadd el nyilvános bocsánatkérésem! Chelouve elgondolkodott. Fleurire évek óta bele-belemart az ı királynıi hatalmába. Merész volt, túl merész. Önfejő, és szeretett önállónak mutatkozni. Ha letaszítja a tartomány élérıl az éjgrófnıt, azzal erejét bizonyítja. Ha megalázza, azzal a hatalmát. – Nyilvános bocsánatkérés? – kérdezett vissza a királynı. – Igen. A királynı intett a hollónak, hogy menjen arrébb. Brillarde leszállt Fleurire mellérıl, és nyomban visszaváltozott emberré. A testérıl lehasadt ruhák helyett azonban újak után kellett néznie. – Fleurire! – Chelouve rideg mosolyában száz skorpió mérge bujkált. – Hibát követtél el, amikor a nyakék birtokában úgy gondoltad, hogy megszabhatod, kinek is adod oda. Holnap vonatra szállunk, és visszatérünk Dealonnerie-be! És az udvar elıtt fogsz a bocsánatomért esedezni. – Igen, királynım – nyögte az éjgrófnı. Szakadatlan járt közben az agya. – Ne is gondolkozz kibúvón – mosolyodott el Chelouve. – Brillarde! A pıre boszorkány elıvarázsolt valahonnan egy tırt, és az éjgrófnı mellé térdelt. A tır élével kioldotta a ruha f őzı jét a mellrésznél, és felfedte Fleurire bal mellét. Ezek után tenyérnyi hosszan vágást ejtett rajta. Az éjgrófnınek összerándult az arca, de nem szólt. Brillarde a szájába nyúlt, megnyálazta ujjait, és a nyálat szétkente a seben. – Ameddig meg nem teszed, amit parancsoltam, ez a seb vérezni fog – mosolygott Chelouve. – Ha ellenemre vagy, egyszerően kivérzel. És most áruld el, hol van a nyakék? Utána pedig menj, és tegyél rendet a palotádban, mert nem az én gárdistáim támadtak rátok, az bizonyos. Szóval, hol vannak a Fenség Gyöngyei? Fleurire éjgrófnı megmondta. A palota bejáratán könnyedén túljutottunk: az ajtónál álló Nıvérek inkább befelé figyeltek. İket Roubust és egy másik gárdista kapta el, elroppantották csigolyájukat. Roubust mintha kicsit tétovázott volna a döntı lépés elıtt, majd miután lefektette a holttestet a fal tövébe, láttam, hogy egy izzadságcsepp gördül le a hatalmas ember orrán. – Mi van veled? – kérdeztem csendesen, miközben a többiek besorjáztak az épületbe. – Hát, bántani egy nıt, barátom… – Roubust megcsóválta a fejét. – Harcban katonát ölni, az rendben! – İ is katona volt. – De nı! Rájöttem, hol a gond. A férfiakat errefelé úgy kondicionálják, hogy a nık a társadalom felsıbbrendő, érinthetetlen kasztja. Civil férfi még fegyvert sem hordhat. A háborúkat ugyan férfiakból álló seregek vívják meg, de egymás ellen harcolnak. Most Roubust-nak egy érinthetetlen lényt kellett likvidálnia. – Ne remegjen a kezed, mert a következı, ha teheti, beléd lı! – mondtam. – Tudom. Akkor már mi is bent voltunk az épületben. A hatalmas elıtérben, ahol kétoldalt finoman forduló lépcsısor vitt föl az emeletre, egyenesen fülsértı volt a lövések zaja: az épület akusztikája sokszorosan verte vissza a sorozatok ropogását. A lépcsı tetejére érı katonák szétrebbentek a falak mellé. Noisar kézjelekkel küldte ki ıket a keresztfolyosóra, ahol a tőzpárbaj folyt.

A hercegnı gárdistái egymást fedezve nyomultak be a palota belsejébe, és azonnal harcba is keveredtek. Az volt a parancsuk, hogy a szürke ruhás gárdistákat öljék elsısorban, ha már bent vagyunk. Itt már az éjgrófnı fekete-ezüst öltözető katonái idıleges szövetségeseink. A folyosón térdeltem én is, és a szürke ruhás katonákra tüzeltem. Az éjgrófnı seregének nıtagjai meglepıdve fogadták a hirtelen érkezett segítséget, és nem lıttek ránk – gondolom addig, amíg mi sem lövünk rájuk. Noisar egy tárcsere közben rám vigyorgott, és tudtam, ez most az elégedettség jele volt nála. Bevált a tervünk. Beküldtünk az Éji Palotába öt katonát, akik azt a látszatot keltették, hogy Chelouve királynı, miután megtudta, hogy Bichette hercegnı a városban van – erre szolgált kis cselünk a kapuk elıtt –, erıvel akarná megszerezni a nyakéket, és bosszút akarna állni Fleurire kettıs játékáért. Hihetı volt a dolog, ez megtörténhetett volna a valóságban is. Sıt, lehet, hogy Chelouve királynı készült is rá. Majd megkérdezem, ha élve elkaptuk. Bár nem valószínő, hogy hagyja magát foglyul ejteni. És most itt térdelünk a palota folyosóján, és Fleurire gárdistáinak segítünk felszámolni Chelouve királynı testırségének támadását, vagy heves ellenállását – ahogy tetszik. Minden megfogalmazás attól függ, mennyire látjuk a történtek mozgatórugóit. És hogy ki fogja írni a történelemkönyvet errıl az idıszakról. Tárat cseréltem én is, és intettem Roubustnak, hogy fedezzen. İ megszórta a folyosót, én meg a lambéria beugróit kihasználva nyomultam elıre. Körülöttem a földön rengeteg szobortöredék, festménydarab, faszilánk hevert, halottak kevésbé. Az ütközet elején leginkább az épület szenvedte meg a dolgot. Aztán megakadtunk. Szembıl betoltak a folyosóra egy mitrailleuse-t. – Ezek nem normálisak! – jegyezte meg mellettem valaki. Igaza volt, de figyelembe kell venni, hogy szemben szürke egyenruhások voltak, nem az éjgrófnı fekete zubbonyosai. Azaz vendégek, akiknek nem számított semmi. Nekik pedig mindegy volt, kit találnak el elöl, ha ık a mitrailleuse mögött állnak. Megszólalt a nehézgéppuska, és kis híján megsüketültem. Aki tehette, az a szobákba, oszlopok mögé, vagy a lépcsıházba menekült vissza. A mitrailleuse megállás nélkül szórta a lövedékeket, a fal vakolata szinte mindenünnen ledobódott, az oszlopok szétforgácsolódtak, por és füst töltötte be a folyosót. A saját hangomat nem hallottam volna, ha elüvöltöm magam, akkor sem. Nem csoda, ezzel a fegyverrel másfél kilométerre lazán el lehet lıni, ezek meg egy harmincméteres folyosószakaszon használják. Mögöttünk szintén felugatott egy mitrailleuse. Arrafelé egy teremben végzıdött a folyosó, és a terem túloldalán, az ajtóban állították föl Chelouve katonái a nehézgéppuskát. Hallottam, amint leszakad a csillár, és éles csörömpöléssel megadják magukat az ablakok, sorban egymás után. Noisar mutatta, hogy elıre lezárult az út. Stílusosan elhúzta torka elıtt a kezét. Igen ám, csakhogy a másik irányba is. Ha pedig visszaszorulunk a lépcsıházba, az életben nem  jutunk be a palotába még egyszer. Nem volt mit tenni, meg kellett mutatnom magamat. Tudtam, hogy nem lesz könnyő, ahogy orkánerejő széllel szembe menni sem könnyő. A vállamra kanyarítottam a Déelait, és felálltam. Leporolgattam az öltözékem, ilyen mocskosan mégsem illik kilépni a halál elé. Noisar és akik észrevették, hogy készülıdöm, biztos ırültnek néztek. Vettem egy nagy levegıt, és elıléptem a fedezékembıl, azaz az ajtókeret mögül, ahol ücsörögtem eddig. Megindultam elıre. Kellett a szürke ruhásoknak pár másodperc, amíg megpillantottak a lıporfüstön át, és arrébb fordították egy leheletnyit a mitrailleuse csövét.

Nem mondom, hogy nem éreztem meg, amikor az elsı pár lövedék belém csapódott. Azaz az elsı másodpercben pontosan nyolc lövedéket kaptam be, és utána csak peregtek, peregtek a másodpercek, elöl meg futott a heveder megállás nélkül. A mitrailleuse mögött ülık azon csodálkozhattak, hogy miért nem találnak el, Noisar gárdistái meg azon, hogy a fenébe szóródnak le rólam a nehézgéppuska lövedékei. Mert úgy pattogtak  jobbra-balra, mintha jó szántóvet s zántóvetıként el akarnám ıket vetni a márványpadlóba. No, kicsit tévedtem, a Pheselton fejlesztıi jó munkát végeztek. Nem orkánként tolt hátra a becsapódó lövedékek nyomatéka, hanem csupán kisebbfajta széllökésként20. Minden probléma nélkül mehettem elıre, csak kissé meg kellett vetnem a lábamat. Azután elöl is észrevették, hogy nem lınek mellé. A megdöbbenés pillanatában a golyók elkerültek, és a falat verték szét a fejem mellett: jutott a szemembe-fülembe vakolat éppen elég. Kis híján rájuk kiáltottam, hogy pontosabban célozzanak, de a szám is tele volt porral. Kiléptem a folyosó közepére, és a fegyver csöve akkor már követett, ismét a mellemen kopogtak a lövések. A mitrailleuse kezelı je megpróbálta megprób álta belıni a fejemet is, érdekes élmény volt a Pheselton védelmében szemeznem a szétroncsolódó lövedékekkel. Gyorsan fogyott a harminc méter, és a végén egyre gyorsabban. Láttam, ahogy szellemszerő szürke alakok libbennek szét a mitrailleuse mögül; egy, csak egy ember maradt ott: a lövész. Az utolsó lépéseknél azonban már mindössze bénultan figyelt, kicsit rázogatta a nehézgéppuskát, de nem lıtt. – Bellír! – mondta, amikor elé értem, és térdre rogyott elıttem. Mármint hogy engem farkasnak nézett? Annak a farkasnak, akit Ompatissan teremtett a mitikus idıkben? Levettem a vállamról a Déelait, és fejbe vertem. Elfeküdt. A többiek mind elpárologtak. Míg én elöl lefoglaltam Chelouve királynı gárdistáit, Noisar hátul lefegyvereztette a hasonlóképp bénultan figyelı Nıvéreket, Fleurire katonáit. Heten voltak csupán, de gondot, azt adtak. – Keressen nekik két emberével egy zárható, rácsos termet, gardre! – adta parancsba Noisar. – Kötözzem meg ıket, fermaine? – kérdezett vissza M. Fairbond. – Annyi idınk nincs! De legyen körültekintı, nem akarok velük még egyszer találkozni! Eljutottunk a második emeletre vezetı lépcsısor aljához. Ez csupán egyetlen, széles lépcsı volt, a tetejérıl lıttek ránk. Olyan mindegy volt már! Elindultam a lövedékek között, lıporban és vakolatporban. Mögöttem öt-tíz méterrel lemaradva ott nyomultak Noisardöbbent Noisar döbbent gárdistái. Ha eddig ragadozók voltak a fiúk, hát akkor most mindegyik hallá változott: csak tátogni tudtak. Megküldtem néhány ijesztésnek szánt sorozatot a fentrıl tüzelı szürke ruhás gárdisták felé, csak hogy lássák, én ugyan sérthetetlen vagyok, ık viszont nem azok. Mire felértem a lépcsı tetejére addigra el is tőntek. Olyan üres volt a folyosó, mintha csak buli után, hajnali hét lenne. Máshol azért még ropogtak a fegyverek. Alighogy befordultam azonban a második emeletre, a semmibıl, a levegıbıl vagy a vékonyka füstbıl egy fekete páncélos alak bontakozott ki. Nocsak, ha nincsenek tanúk, elıkerülnek a fiúk? Mint sötétben a csótányok. Csak míg a csótányok állítólag a Földrıl származnak, ezek a fiúk az Isten se tudja, honnan jönnek. Lehet, hogy túlfeszítettem náluk a húrt a mostani mutatványommal? Szólni sem tudtam, mert a CIA-katona keze elsült, én összecsuklottam, és tizenöt métert repültem hátra. Úgy húztam el fejmagasságban a lépcsı tetejére érı Noisar elıtt, mintha csak 20

A Pheselton-testpajzs megalkotója Sir Bob Pheselton. A pajzsot els ısorban az energiafegyverek ellen fejlesztették ki, majd a folyamatos kutatások és módosítások eredményeképpen a 30. század elején odáig jutottak, hogy szinte minden ismert fegyver ellen védelmet nyújt. A harcászati rendszer jelen esetben érzékeli a használó felé száguldó lövedéket, felméri méretét, súlyát, a becsapódás erejét, de legf ıképpen is azonosítja. A becsapódási ponton azután ellenerıt fejt ki, illetve a lövedék erejét, a robbanást vagy egyéb hatásait elnyeli vagy térgörbületbe taszítja. Ezek után a lövedéket oldalra szórja, hogy a pajzsvisel ıt ne zavarja semmi lövésirányban, ha viszonozni akarná a tüzet.

alacsonyan szálló kacsa lettem volna. Azért kacsa, mert csak hápogtam. A fermaine elémbukott, és belıtte a folyosót. A semmit lıtte. A folyosó üres volt. A gárdisták fedezték, míg mellém jött. Letérdelt, és komoran megnézett. – Ki lıtt magára? – Repülni tanulok – lihegtem. A mellkasomat akkora ütés érte, mintha egy pöröllyel találtak volna el. Ha köpök, szerintem vért köpök. – Egy Vértigris ne akarjon repülni – morogta. Ideges volt, mert sok mindent nem értett. Én viszont megtudtam, hogy az orákulum nem mondott rólam semmit. Noisar felsegített a földrıl. – Hogyan tovább? – kérdeztem. – Merre van Fleurire hálója? – Az amarra – intett Noisar jobbra. – De a fogadóterembe megyünk. A királynı és mindenki más ott lesz. – Maga és a katonái arra mennek, igen – biccentettem. – De én a nyakékért indulok. – Az éjhercegnı budoárjába? Az is a fogadóteremben lesz. – Ugyan, Noisar! Hol tartják a nık az ékszereiket? És ekkor leesett neki. Láttam az arcán, ahogy ez a bronzbırő férfi elsápad: ólomszürke lett a bıre. A tekintetében düh villant. – Maga csak ezért jött, ugye? – kérdezte haragosan. – A nyakék kell, mint Candance-nek. Maga nem Candance-et üldözi, hanem ugyanolyan tolvaj, mint ı. A gyöngyök kellenek. Nem válaszoltam. Noisar elıkapta a pisztolyát, és egyenesen a homlokomnak szegezte. Így néztük egymást egy pillanatig. – Nem tud lelıni, fermaine – mondtam csendesen. Azért megpróbálta. Az egész tárat kiürítette. Ha nincs pajzsom, már az elsıtıl szétfröccsen az agyam. Így meg csak álltam mereven, és néztem, miközben azt hittem, a dobhártyám átszakad. Kattant a pisztoly. Tíz golyó van egy tárban. Noisar dühödten lihegett. Azután leeresztette a fegyvert. – Nem tudom, hogyan csinálja, de elkapom. Menjen a nyakékért, és szerezze meg, ha az kell! De a totememre mondom, hogy egyszer elkapom! Új tárat lökött a pisztolyba, immár a katonái felé fordulva, és kiadta a parancsot: irány a trónterem. Pár másodperc múlva egyedül maradtam a folyosón. A palota ostromának lövései messzire hallatszottak. Szálltak az éjjeli város felett, átjutottak a falakon, ajtókon, ablakokon, takarókon… Ginan polgárai felriadtak. A mozgolódást, tanácstalanságot, rémületet ott is lehetett érezni, ahol éppen nem járt ember. Hirtelen kifakult a holdfényes, csillagos égbolt, ahogy a lámpák, mécsesek sorra kigyulladtak az ablakok mögött. Suttogás és kivehetetlen neszezés támadt a holt sarkokban is, ezer és ezer ember hangjának visszaverıdése, megriadt patkánylábak surranása. Bichette hercegnı a lövéseken túl hirtelen megérezte a város nyugtalanságát, és ez úgy hatott rá, mint valami kényszerítı erı Mennie kell! A hercegnı felállt és kinyújtóztatta tagjait. A kényelmetlen érzés azonban, amit bırén és zsigereiben, lelke legmélyéig érzett, nem múlt el. Gyomra összerándult. Nem, ez nem a havi ciklus görcse volt, ez az egész testét emésztı, görcsös vágy, hogy menjen, induljon. Nem ülhet itt tétlenül! Morgó hang tört fel torkából. Mély, gyomorból jövı hördülés. Viaskodott önnön magával. Menni akart, mennie kellett! Aztán egyszerre kihúzta magát. Mintha megvilágosodott volna. – Hercegnı vagyok – mondta hangosan. – Azt teszek, amit akarok. Átlépett a csomagokon, és át a mitrailleuse elé felhúzott álcaruhán. Elindult kifelé a kapualjból, a

sikátorba. Járt már Ginanban, pontosan tudta, merre kell mennie. – Hercegnı! Egy hang szólította meg a sötétségbıl. Mögüle. Bichette megfordult. Egy gárdistája lépett ki az árnyékok közül a holdfény fellazította félhomályba. – Hercegnı, veszélyes most kilépni az utcára. Kérem, maradjon itt! Bichette tekintete élettelen volt. Mintha a hercegnı nem értette volna meg katonájának szavát. Nem reagált. A gárdista elismételte. Bichette ekkor rájött, hogy ez a férfi rá vigyázott. Ott bújt meg valahol hátul, a zárt udvar törmelékei között, és az volt a feladata, hogy rá vigyázzon. A méreg tízszeres erıvel tört fel belıle. Felnagyította mindaz a feszültség, amit magában érzett, és felnagyította Aguillon hatalma is. Morgás tört fel torkából, és arca nyúlni kezdett. – Kérem, hercegnı, ne! – mondta a gárdista. – Hercegnı, kérem! A válla szinte eltőnt, a ruha lágyan csúszni kezdett bırén lefelé. Mindeközben Bichette hamvas bırén finom, bársonyos szırszálak ütköztek ki, karja furán megtört, ujjai visszahúzódtak a tenyérbe. A hercegnı meggörnyedt. – Kérem, hercegnı, uralkodjon magán! – A gárdista hátrált egy lépést. Ez csak olaj volt a tőzre. Bichette szeme feketén villant, és a hold fényénél egyszerre látszott: hosszú, hegyes fülek vetnek árnyékot arcára. Megvillantak a hercegnı tépıfogai. A ruha teljesen lehullott róla, de nem meztelenséget tártak fel, hanem egy vadállatot, egy hatalmas Farkasasszonyt. A Farkasasszony pedig támadott.

30.

Nincs semmi bajom az egyedülléttel. A magány az ihletett alkotások magzatburka, a filozófusok intravénás kanülje, írók, festık, zenészek suttogó múzsája; megtermékenyítı erı, amely úgy csepegteti a gondolatot az elmébe, ahogy a férfierı magja a nıi méhbe eljut. Magányban a leghangosabb a lelkiismeret, a legmerészebb a gondolat száguldása és a legbátrabb a fantázia. És egyedül lehet a legjobban aludni. A gond az, hogy nem gondolkodni, filozofálni, verset írni vagy szundítani akartam. És amire a legkevésbé vágytam: találkozni a Corps de Invisible Armée kihelyezett tagozatának bármelyik gárdistájával. Ez utóbbit jelen esetben még sikerült elkerülnöm. Óriási mázlim volt: egy szusszanást hallottam, aminek nyomán az egyik leszakadt kép mögött egy eszmélıdı katonára bukkantam. Szürke egyenruhája elárulta, hogy Chelouve királynı gárdistája, a seb pedig a vállán arról tanúskodott, hogy hően szolgálja úrnı jét. Talpra rángattam. Sziszegett és nyögött. – Gyerünk! – nógattam. Megfordítottam: a lövedék átment a vállán. A seb nem nagyon vérzett. A fickó használható. Nem szerettem volna egyedül maradni. – Szedje a lábát! – Mit akar? Rám nézett. Poros arcában szinte ledként villogott a tekintete. – Irány Fleurire éjgrófnı hálója! El fog kísérni a grófnıhöz.

Lassabban haladtunk együtt, mint én egyedül, mégis inkább biztonságban éreztem magam. Chelouve gárdistája fél szemmel méregetett, de ment elıre. Néha noszogatni kellett, olyankor kicsit meglöktem a Déelai tusával, de ez aprócska kellemetlenség volt a Corps de Invisible Armée okozta kellemetlenségekhez képest. A palota ezen szárnyában kicsit személyesebbek lettek a képek és a hangulat, mint a bejáratnál, innen sejtettem, hogy jó irányba tartunk. Noisar  fermaine leírása tökéletes volt: egyszer sem fordultunk rossz irányba. Persze ez az én memóriámat is dicséri. Fleurire éjgrófnı hálója elıtt senki nem állt ırt – ez lehet jó jel, de lehet rossz is. Én reménykedtem benne, hogy jól számoltam: minden nı a hálóba viszi legféltettebb ékszerét, kiváltképp, ha ilyen hatalmas az otthona. És talán nem volt még ideje átadni a királynınek. Ha eddig taktikázott Chelouve királynıvel és Bichette hercegnıvel szemben, ma este sem tehetett másképp. Elsı este nem adja át a gyöngyöt. Addig nem, míg ki nem csikar valamit a királynıbıl. A katonára vigyorodtam. – Ott a királynı je! – mutattam. – Hol? – Megfordult. Tarkón vágtam, elájult. Én pedig belöktem a háló ajtaját. Egy baromi nagy holló ült az ágy tetején, és a csırében ott volt a gyöngysor. A holló az emberi mitológiákban nem mindig a rossz jelképe. Mert dögevı, sokfelé azt tartják, hogy a gonosz szolgája, a háború madara, gyász hírnöke, a sötétség metaforája. Némely mitológiában viszont a tőz hordozója, küldönc vagy próféta. A görögök szerint fehér volt eredetileg, és fokozatosan sötétedtek be a tollai az állandó rossz hírek miatt. Ha meg kellett volna saccolnom, ez a holló melyik mitológiából termett itt, én bizony a hullákra és dögökre gondoltam volna. Istenemre mondom, nem is sejtettem, hogy Brillarde, Chelouve királynı boszorkánya milyen totemtörzsbıl származik, mégis rögtön tudtam, kivel állok szemben. Mellette aztán megpillantottam a királynıt. – Jó estét, hölgyeim! – Becsuktam magam mögött az ajtót, és a fegyverem rájuk szegeztem. A holló leejtette a gyöngysort a szınyegre. – Ki ez a… férfi? – kérdezte a madarat látható megdöbbenéssel a királynı. – York Ketchikan, Bichette hercegnı gárdistája – füllentettem. – Bichette, Bichette… – ingatta a fejét Chelouve. – Több lányt nem fogok szülni. Hálátlanok. – Rám nézett. – Fiút meg amúgy sem érdemes a világra hozni. Rettenetesen nehéz helyzetben voltam. Sakkban tartottam a madarat és a királynıt, de nem f őlött a fogam a hidegvérő gyilkossághoz. Pedig parancsba volt adva a gárdistáknak. Döntöttem. Elviszem a Fenség Gyöngyeit, ıket meg elengedem. Legyen valami sikerélménye Noisar katonáinak is. – Kérem, Chelouve, vegye fel a gyöngysort, és lassan hozza ide! A királynı meg sem mozdult.  Lehet, hogy nem nem hallgat a nevére? nevére? Elismételtem még egyszer, és a nyomaték kedvéért intettem a fegyverrel is. – Hogy mer így szólni hozzám? – kérdezte a királynı. Belelıttem a háta mögött álló, hatalmas tükörbe. A fénylı, ezüstszín lap szétrobbant, nagyobb cserepei egyszerően a földre dıltek, a kis szilánkok pedig szétszóródtak. A lövedékek szinte súrolták a királynı karját. – Nem fogom még egyszer kérni. – A holló ekkor felborzolta szárnyát, és kissé megrázta a fejét. A Déelai csövét most feléje fordítottam. – Nyugalom, kismadár! Maradj az ágyon! Rám pillantott, és tekintete megakadt rajtam. Éreztem, ahogy tudatával az agyamba próbál hatolni, és ellenálltam próbálkozásának. İsrégi tudaterısítı módszer volt, Porzana mágus tanította nekem, amikor hétéves voltam, ezer és ezer fényévvel, s világok százaival arrébb. Sokszor vettem már hasznát. Rájött, hogy nem tud felettem hatalmat szerezni. Furcsa, röfögı károgás bukott ki belıle. Chelouve királynı közelebb lépett. Át a gyöngysoron. Nem vette fel.

– Maga nem gárdista. Maga nem Bichette-et szolgálja. – A levegıbe szimatolt, mint valami vadállat. – Nem érzem a szagát. TaIán… renegát? Nem, mert azoknak is más a szaguk. Szúrós szaguk van, mint valamiféle borzbőz. Ha élveznek, akkor pedig csípıs akár egy egzotikus f őszer. Ki maga? Úgy éreztem, tartozom neki az igazsággal. – Candance kért fel, hogy szerezzem vissza a nyakéket. – A szuka! – A szeme villámokat szórt, s egy pillanat alatt elvörösödött. – Szerezze vissza? A Fenség Gyöngyei mindig is a törzsemet illették. A Farkasasszonyok királynı je viseli évezredek óta. Szerezze vissza? Hol az a dög, átharapom a torkát! – Nagyon messze innen – vigyorodtam el. – Nem csodálom, hogy elmenekült. Mindenütt kerestetem, és elıbb-utóbb rátalálok. – Rá ugyan nem. – Brillarde-ra pillantottam. – Viszont hamarosan láthatja, mert ide tart. Chelouve keze ökölbe szorult, ám a királynı a fegyveremre való tekintettel visszafogta magát. A holló viszont elırelendült, és rám ugrott. A Déelai iszonyatos hangosan sült el a kezemben. A lövedékek a hollónak csapódtak, de láttam, hogy alig-alig érik el: annyira erıs volt a tollazata, hogy a fegyver csupán megkarcolta, a golyók lepattogtak róla, mint valami pajzsról. Megtépték, de nem ártottak neki lényegesen. Egy pillanat alatt eltakarta elılem az egész szobát széttárt szárnyával. Elém került a csıre, láttam megkeményedett kantárját a csıre felett, homlokát és két hatalmas gombszemét. Ennyire közelrıl még sosem láttam a halál madarát. Azóta úgy érzem, többet nem is akarom. Kiverte a kezembıl a fegyvert, én pedig lebuktam a földre. A levegıbe csapott csırével. Emelte a lábát, hogy rám lépjen, én pedig két lába közé gördültem, és onnan vetıdtem elıre. Topogott, fordult utánam, de megragadtam farktollait, és ahogy felálltam, húztam fölfelé. Semmire nem mentem vele, képtelenség volt kibillenteni egyensúlyából, viszont ı sem tudott elkapni, mert arra kellett figyelnie, hasra ne essen. Ugrott egyet, aminek elég komikus volt a hatása. Villanást láttam a szemem sarkából: Chelouve királynı ugrott rám egy tırrel. Mielıtt hozzám ért volna, hasba rúgtam. Összecsuklott, és egy jósasztalnak zuhant. Parfümös üvegek tucatjai omlottak a nyakába. A királynı arcán különös felhı szaladt át, és ajka mintha nyúlni kezdett volna. Nem tudtam többet figyelni rá, mert a holló visszafordult, és felém csapott a csırével. A farkát a feje felé rántottam, így nem ért el, mert egész testének fordulnia kellett. Patthelyzet volt. Egy hollóval táncoltam egy hálószobában. Nem változhatott vissza emberré, mert azon mód magam alá győröm. Nagyobb testi erıvel rendelkeztem, mint ı. Ráléptem a gyöngyökre, éreztem, ahogy sercegnek a bakancs talpa alatt. Nem lehetett bajuk, mégis kényelmetlenül éreztem magam. Jobban kell figyelnem. Morgást véltem hallani a hátam mögül. Ez gyorsan ment. Chelouve királynı gyorsabban változott át farkassá, mint a lánya. Persze meglehet, hogy ez a hold hatása. Mindegy. Két ilyen ellenféllel szemben nem nyerhetek csatát, tennem kell valamit! Az ágy védıtakarója után nyúltam, és lerántottam. Fekete selyem ágynemő volt alatta, ízléses hímzéssel díszítve. Nem érdekelt. Meglendítettem a védıtakarót, feladatához illıen komoly súlya volt, és ráterítettem a hollóra. Ezek után a hátára ugrottam, átkaroltam a letakart fejet, és megpróbáltam padlóra vinni. Nem könnyő egy ekkora madárral birkózni. Óriási erı volt benne, szinte természetfeletti. Chelouve akkor már ott ólálkodott körülöttünk, de pont Brillarde szárnycsapdosása miatt nem bírt közelebb férkızni hozzánk. Vicsorított, félelmetes fogait villogtatta. Olyan győlölettel nézett, hogy csak attól le kellett volna rohadnia a húsomnak a csontjaimról. Aztán mégiscsak eldıltünk. A tükörcserepek közelében. Egy villanásra megpillantottam arcomat tucatnyi példányban visszatükrözıdni. Hirtelen ötlettıl vezéreltetve megragadtam egy tükördarabot. Tenyerembe mélyedt, felszakította a húsomat. Én pedig fogtam, és betoltam két tollcsomó közé. Bevágtam vele a madár bıre alá.

Elıbb megmerevedett, majd még hevesebb csapkodásba kezdett. Ültem rajta, és fél kézzel nyiszáltam, toltam a tükördarabot belé olyan mélyre, amilyen mélyre csak lehetett. Éreztem vérét a kezemre folyni, éreztem, hogy az izzadság átüt ingemen. Vízben és vérben úsztam. Világosság és sötétség váltakozott körülöttem ahogy a szárnyak emelkedtek, szétnyíltak. Ugrált a világ, és a hang… a hang, amit a holló kiadott, egészen az agyam legmélyéig megborzongatott. Aztán a szárnyak egyike, a fölsı egyszerre csak nyitva maradt görcsbe merevedett a magasban. A csapkodás megszőnt, a madár nem ugrált többet, hanem rángott. Én pedig csak nyiszáltam a húst, és még több vér ömlött elı a tollak alól. Még két erıtlen rúgás, és a kinyújtott szárny elernyedt, a padlóra hullott. Remegı lábbal álltam fel. A farkas nyüszítve nézte döglött boszorkányát és szeretı jét. Kellett pár pillanat, hogy felfogja a felfoghatatlant: egy férfi legyızte Brillarde-ot. Amikor támadt, már a kezemben volt a Déelai. Nem ugrottam érte, inkább rázuhantam. Azt a mozgássort ugyanis nem lehet ugrásnak nevezni. Felmarkoltam a gépkarabélyt, és már akkor elsütöttem, amikor fordultam. Porzott a fal, kicsit szétlıttem a csillárt. Ijesztésnek szántam a sorozatot, de Chelouve csak egy pillanatra torpant meg. Nekem esett, én meg neki, és rádıltem. Magam sem tudom, hogyan győrtem le, de sikerült. Rövid küzdelmünk úgy fejezıdött be, hogy a Déelai Chelouve királynı farkaspofájában volt, én pedig az oldalán térdepeltem. Egy aprócska mozdulat, és minden elrendezıdik. Egy ujjmozdulat, és a csatának vége. Mégsem tehettem meg. Ha lelövöm Chelouve királynıt, abban a pillanatban a nyakamon a Corps de Invisible Armée. Az ágy felé nyúltam, és a selyemtakarót megrántottam magam felé. Erıs selyemkötelek f őzték össze a végénél. Elbontottam a csomót, és fél kézzel, meg a fogam segítségével kihúztam a kötelet. Mindeközben a Déelait továbbra is Chelouve farkaspofájában tartottam, és ha lehet, még keményebben nyomtam a térdemmel. Ha annak idején én kötözöm meg Harry Houdinit21 valamelyik bemutatója elıtt, hát biztos belehal. Mert amit itt fél kézzel elkövettem, az maga volt „a” kötözés. Houdini esetében mindkét kezemet használhattam volna. Valahogy – megismételni biztosan nem tudnám – áthúztam a selyemkötelet a Farkasasszony feje alatt, és helyes kis nyakörvet kötöttem belıle úgy, hogy a gépkarabély maradt a helyén. Aztán lassan, nagyon lassan felálltam. A Déelait Chelouve-ra szegeztem. A Farkasasszony kimerülten lihegett, mint aki megadta magát, de én tudtam, hogy ez csak látszat. Ha elfordítom a fegyverem egy villanásnyi idıre is, azonnal rám támad. – Álljon fel! – parancsoltam. Maga alá húzta mellsı jét, és tette, amit mondtam. – Nem élve kell, tehát bármelyik pillanatban készen állok lelıni magát – folytattam. Szándékosan nem tettem hozzá, hogy királynı, érezze, én nem úgy tekintek rá, mint az úrnımre. – Bármikor, bármelyik helytelennek érzett rezdülésénél meghúzhatom a ravaszt. Kicsit morgott, de különben jól viselkedett. – Fel fogom venni a földrıl a nyakéket – mondtam, és azzal a kezemmel, amellyel a selyemkötelet tartottam, lenyúltam a szınyegen heverı, felfoghatatlan értékő kincsért. – Most pedig kimegyünk az ajtón, át a fogadóterembe. Ha van kedve, visszaváltozhat emberré. Menet közben még beszélgethetünk is. Nem volt kedve, ez azonnal látszott rajta. A nadrágom zsebébe csúsztattam a nyakéket. Nem ez volt az a hely és idı, amikor gyönyörködnöm lehetett volna benne. Aztán megrántottam kicsit a kötelet, hogy jelezzem a királynınek, indulhat. 21

Harry Houdini: szabadulóm ővész és illuzionista. 1876-ban született Budapesten Weisz Erik néven. A „Bilincsek Királya”-ként is emlegették. Különleges képességér ıl sok legenda járta. 52 évesen halt meg, két gyomorütés következtében fellép ı vakbélgyulladásban.

Ment elöl, én pedig mögötte. Kinyitottam az ajtót. Nem néztem vissza a hollódögre, semmi emlékezetre méltó nem volt benne. Chelouve kisomfordált az ajtón a folyosóra, én követtem. Ekkor esett a nyakamba a szürke ruhás, sebesült gárdista, aki ahelyett, hogy elrohant volna a tábori szanitéchez, megvárt a budoár elıtt. A karomra zuhant, egyenesen a Déelai csövére. Sebesült karjával átölelt, a másikkal kirántotta a királynı pórázát a kezembıl. – Fuss… – kiáltotta úrnı je felé, de nem tudta befejezni, mert olyan szerencsétlenül esett rám, hogy a fegyver elsült. A csıbıl kicsapó rövid sorozat jókora lyukakat ütött bele, és messzire hajította a testet. Ez alatt az idı alatt a királynı meglódult, és a legközelebbi sarok irányába rohant. Minden nagyon gyorsan történt. Fordítottam utána a fegyvert de ugyanakkor fél szememmel a falakat figyeltem, mikor jelenik meg a páncélos alak, és hol. Lıttem, de az elsı sorozat mellé ment. Távolabb földet ért a halott katona. A következı lövésemnél a fegyver üresen kattant. A királynı eltőnt egy sarok mögött, mielıtt tárat cserélhettem volna. Chelouve megszökött.

31.

Noisar  fermaine és gárdistái már a fogadóterem elıtt belebotlottak a fekete-ezüst egyenruhás katonákba. A Nıvérek Fleurire éjgrófnıt védték, aki a palotából nem akart elmenekülni. A behatolók folyamatosan szorították vissza a Nıvéreket, akik nem rendelkeztek elég tőzerıvel: a kezdet kezdetén Chelouve királynı szürke ruhás gárdistái elvágták az útvonalat a felsı emeleti fegyverraktár felé. Noisar azonban lassúnak találta az elırenyomulást, és parancsot adott az egyik választófal felrobbantására. Bichette hercegnı egy gárdistája a megfelelı pontokon elhelyezte a dinamitot, aztán mindenki hátrahúzódott. A robbanásnál támadt résen át Noisar és emberei egy hosszúkás díszterembe jutottak, mely leginkább totemisztikus ünnepek helyéül szolgált. Falait feketére festették, a mennyezet alatt vert ezüst szalagok kanyarogtak. Ezüstbevonatúak voltak a székek és az asztalok lábai, ezüstbıl készültek a gyertyatartók, edények és egyéb használati tárgyak. A terem középen egy megemelt ezüstmedence állt, mely rituális tisztálkodás helyszínéül szolgált. Háromnegyed részéig teletöltették kristálytiszta, illatos vízzel, jelezve, hogy Fleurire ezen az estén, ha nem éppen így alakulnak a dolgok, ahogy alakultak, megtisztította volna testét. A gárdisták nem törıdtek a teremmel, sem értékes tárgyaival. Végigrohantak a fal mentén, majd a bejárati ajtót kirúgva közvetlen közelrıl támadtak rá a Nıvérekre. Azok visszaszorultak a fogadóterembe. Az ajtókban elég volt két-két katona, hogy egy kis idıre feltartsa az ellenséget. Rövid sorozatokkal késztették ismét megtorpanásra Bichette hercegnı gárdistáit. – Ha máshol nem megy, itt kapjuk el ıket! – rendelkezett az éjgrófnı. Félszáz katonája vette körül, de így is elvesztek a teremben, ahová több mint ezer vendég befért egy-egy bál alkalmával. Fleurire öltözékét bal melle fölött már átáztatta a vér. A Nıvérek némelyike gondterhelten szemlélte a baljós foltot. Az éjgrófnı látta ezt.  – Engem ne féltsetek! – mondta sötéten. Finom vonásai között egy gyönyörő szép párduc gyilkos akarata húzódott meg. – Vegyetek fel harcállást a szobrok és díványok mögött! Mindenhol, ahol fedezékben vagytok! Aztán beengedjük ıket. Nincsenek sokan, nincsenek annyian, mint mi.

– Akkor mészárlás lesz. Fleurire szeme alatt megrándult egy alig észrevehetı izom. – Akkor mészárlás lesz – biccentett az éjgrófnı. – Nem félünk a vértıl, igaz? Feltárta a bal mellét, ahol egy sebbıl vér szivárgott. A vér vörös gyöngyökként állt össze, mielıtt legördült a hamvas bırön. – Ki tart a vértıl? – kérdezte kiáltva Fleurire. Elszántság csillant a tekintetekben. A Nıvérek  fermaine-ja táguló orrlyukakkal közeledett. Fleurire beleegyezıen bólintott, mire a parancsnok belenyalt a vérbe. A Nıvérek elfoglalták helyüket a teremben. Fleurire körbejárt, és akit csak lehetett, belekóstoltatott a vérébe. Ebben a csatában az elszántabbak fognak gyızedelmeskedni. Az elszántak, az ırültek, akikben tőz ég… És bennük ez a tőz lángolt, lángolt, mintha csak folyékony magma lüktetne ereikben. – Vissza! – kiáltotta Fleurire. A bejáratot tartó Nıvérek szétrebbentek, közeli fedezékbe ugrottak. Noisar emberei élén berobbant a díszterembe. Nyakamba kaptam a lábam, és a csörrenésre sem néztem vissza, amely a CIA-katona megjelentét kísérte. Bevágódtam egy másík sarok mögé, idıben ahhoz, hogy elkerüljem a vakító lövedéket amit a páncélos fickó utánam küldött. Szemközt helyes kis lyukat robbantott a méter vastag falba. Felpattantam, és rohantam, ahogy csak bírtam. Nem olyan régen még én voltam a moreau-iaknak a megérthetetlen borzalom azzal, hogy túléltem a mitrailleuse lövedékeit. Hát én is megéreztem a borzalomnak az irracionálishoz kötıdı válfaját, amikor a Corps de Invisible Armée második katonája kivált elıttem a fal vonalából. Rögtön oldalt fordultam, de késın, elkapott egy lövés, és éreztem, hogy hirtelen az összes belsı szervem a szétrobbanás határán áll. A Pheselton harcászati központja, kis, körömnyi csip a bıröm alatt, sercegni kezdett, és helyes kis kockát égetett a húsomba. Némely rendszer leállt. Ha még egy lövést kapok, végem. Nem tudom, hogy mit használtak, de erre a fegyverre nem voltam felkészítve. Bevágódtam egy nyitott, duplaszárnyú ajtón. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Nem is néztem meg. Amikor megfordultam, láttam, hogy a páncélos katona átlép a zárt ajtószárnyakon, mintha azok ott sem lennének, és emeli a fegyverét. Nem késlekedtem, egyenesen ráugrottam. Átrepültem a testén, ahogy ı az ajtón az elıbb átlépett. Kivágódtam a folyosóra, majd rögtön elhasaltam. Jól számítottam: mellmagasságban egy fényes villanás húzott el, és a szemközti fal is szétrobbant. Olyan lesz ez a palota elıbb-utóbb, mint az ementáli sajt. Oldalra görögtem, és máris futottam tovább. Cikcakkban, és ajtókon be, aztán ki, aztán megint be, és át mindenen, amit nem lehet fedezéknek használni. Rohantam, ahogy tudtam. Rémálom volt az üres folyosón, termekben szaladni. Nem csak úgy mondom: valóban rémálomként hatott a fekete páncélos alakok megjelenése a semmibıl, falakból, oszlopokból, képekbıl. Nem egy volt, de legalább tucatnyi. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a Déelai a kezemben egy füstölgı, formátlan fémcsomó. Fogalmam sem volt, mikor lett használhatatlanná, talán akkor sem vettem volna észre, ha ráolvad a kezemre. Elhajítottam. Kerültem a nyílt terepet, kis helyeken mellettem kell lenniük, hogy eltaláljanak, hacsak az egész szárnyat el nem akarják pusztítani. Szerencsére nem akarták. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy hirtelen csend vesz körbe, és sehonnan nem kelnek ki

szellemalakok. Megtorpantam. Most valaki lát engem. Valaki lát engem, a CIA-katonák eltőnésére csak ez lehet a magyarázat. Körbeforogtam. Ki van itt? – York! – kiáltotta egy ismerıs hang. Roubust. Hej, de örültem most ennek a nagy meláknak! A gárdista félrelökött egy félig tört szobrot, átgázolt a romokon, és vigyorogva közeledett. Aztán leolvadt az arcáról a mosoly, és megállt tılem tisztes távolságban. – Mi van? – kérdeztem. – Tényleg te vagy Bellír? – érdeklıdött tisztelettudóan. – Egy frászt – feleltem tömören. – Csak van egy jó trükköm. Ismét elvigyorodott, és közelebb  jött. – Megtaníthatnád. – Hát, meglehet, hogy most már nálam sem mőködik… Mit keresel itt? – Felszámoltam egy ellenálló szakaszt. Hittem neki, láttam, hogy képes rá. – Rendben. – A zsebemben ott volt a nyakék, mégis itt tartott valami. Elmehettem volna, szólhattam volna neki, hogy maradjon mellettem, tudom, hogy ott maradt volna, és akkor a CIA sem zaklat. Mégsem akarózott megszökni innen. Csak úgy. Fő alatt elsunnyogva. – Noisar fermaine tudod, hol van? – A fogadóteremben – válaszolta Roubust. – Oda indult, én menet közben leszakadtam róluk, mert balról megtámadtak minket. Ott kell lenniük. – Menjünk értük! – intettem. – Értük? – Van egy olyan érzésem, hogy segítségre szorulnak. Roubust a fegyverére csapott. – Akkor mit állunk itt? Mentünk a fogadóterembe. Bichette hercegnı ugyanekkor lépte át a palota kapuját. Kint jókora bámész tömeg állt, amely megnyílt elıtte, amikor elhaladt. A tömeg azonban kint maradt a kapuk elıtt, és a hercegnı egyedül jött tovább. Lágyan suhogott mögötte a ruha selyme. Csak a szája volt véres.

32.

A fogadóterem jókora hodály volt, és díszes, ahogy annak lennie kell. Emelt szintő hátsó részén asztalok és egy óriási kandalló állt, míg lent, a falak mentén különbözı, mesterien kifaragott nıi és állatalakos szobrok voltak láthatók. Élethő kidolgozás, mégis egy igazi mővész eleganciájával. Többet adtak, mintha csak az élet szolgai másolatai lennének. Amikor Roubusttal megérkeztünk, csend ülte meg a termet, de vészterhes csend. Noisar két gárdistájával a helyiség közepén állt, a nyílt téren. Körülötte legalább negyven éjfekete párduc körözött. A három katona folyamatosan szemmel tartotta a párducokat, azok meg ıket. Csapdában voltak. Amikor megjelentünk, egypár párduc azonnal felénk vetıdött. Nem ugrottak nekünk, csak körbevettek minket, győrőbe fogtak. Járni kezdtek körülöttünk, forogtak, s mindeközben arra kényszerítettek minket, hogy beljebb menjünk a terembe. – Párducokkal táncol,  fermaine? – kérdeztem gúnyosan, de nem néztem felé. Az állatokat figyeltem. Nyugodtságukban, mozdulataik kecsességében, kimértségében gyilkos és rideg

fenyegetés rejlett: „ha lankad a figyelmed, megöllek!” – Mit keres maga itt? – kérdezett vissza. – Nem találta meg a nyakéket? – Itt van a zsebemben – válaszoltam. – Gondoltam, szólok, hogy ne keresse tovább. – Ha elviszi, életem végéig hajtani fogom. – Ne haragudjon, de a helyzetet nézve, az nem lesz hosszú idı. – Akárcsak magának. A párducok összetereltek minket. A három gárdista közelébe érve megpillantottam M. Fairbond gardre holttestét is azon a pár lépcsıfokon, ami a terem két szintjét összekötötte. Egy fejébe csapódó golyótól lelte halálát. – Hogy jutottak idáig? – kérdeztem Noisart, aki pisztolyát egyik állatról a másikra irányozta. – T őzpárbajba keveredtünk – morogta. – Sok emberem elhullott, aztán a Nıvéreknek elfogyott a töltényük, és elı jöttek párducként. párduckén t. – Errefelé csak párducnık lehetnek gárdisták? – Igen. Az Éjpárduc totemtörzsbıl, ahonnan Fleurire is származik. Ezért Nıvérek. – És melyik Fleurire? Noisar vállat vont. – Egyik a sokból. Körbetekintettem a kecses nagymacskákon. Képtelenség megkülönböztetni ıket. Talán csak egy párduc tudná megtenni. Ahogy a hullámzó hátakat bámultam, megszédültem. Mintha tenger vett volna körbe, ritmusosan hullámzó, fekete tenger. És ezt akarták a párducok: hogy elszédüljünk, elbambuljunk, kiessen figyelmünk egy pillanatra. Óvatos tánclépésekkel – szememet a nagymacskákra függesztve – M. Fairbond gardre holttestéhez hátráltam. Lehajoltam a marokfegyveréért. Noisar megengedett egy pillantást felém. – Kilencmilliméteres félautomata. Tízlıszeres szekrénytárral. Negyven méterig elég pontosan lehet használni. Kivettem a gardre övébıl két tárat. Fél szemmel megnéztem, mennyi lıszer van benne, majd csıre töltöttem a fegyvert. – Megy ez magának – mondta Noisar szárazon. – Mondja csak, fermaine! Miért nem lövik ki ezeket a dögöket? – A hadviselésnek is megvannak a maga szabályai – felelte. – Nem lövünk állatra, ha az nem támad. – És ez megfelel a maga etikettjének? – intettem a tekergı párducokra. Egy fekete szempárral találkozott a tekintetem, az állat gyorsan visszahúzta a fejét. Meg akartam jegyezni, melyik is volt az, de pár másodperc múlva elvesztettem szem elıl. – Ha lankad a figyelmük, szétszedik magukat. Ha pumává változik, szétszedik. Hol itt a fairplay? Hol játszanak ık becsületesen? A fermaine nem válaszolt. Lassan oldalazni kezdtem a kijárat felé, és hirtelen megsőrősödtek a lábamnál az állatok. Nem támadtak, csak áthághatatlan élı akadályként tornyosultak elém. – A háborúban nem sok szabály képes versenyben maradni azzal az eggyel, hogy „éld túl” – folytattam. – Ha nem vagy erısebb, légy okosabb! Ezek a nık most okosabbak magánál, Noisar! Elkaptam Roubust döbbent tekintetét.  – Fairplay – morogta Noisar. – Zeitgeist. Mitrailleuse. Különös nyelv a magáé. – Nekem most van tíz töltényem – mondtam. – Kövessenek! – Nem teheti – morogta Roubust az orra alá. Noisar megköszörülte a torkát. – Rendben. – Felkészültek? Senki nem válaszolt, de nem is vártam választ. Meghúztam a ravaszt.

A lábam elıtt forgolódó párduc egyenesen a szeme közé kapta a golyót. Rögtön lıttem a mellette állóra is, az is összerogyott. A harmadik lövésem mellé már több fegyverhang is társult, a párducok kimért hullámzása pedig összetöredezett, hirtelen lett és rendezetlen. Támadásba lendültek. Arra lıttem, amelyiknek a tekintetét éppen megpillantottam. Ha egy felém fordult, golyót kapott. Noisar sem késlekedett, és a gárdisták sem nagyon tétováztak: az elsı lövések után ıket is megtámadták. Ha élni akartak, öltek. Hatalmas mészárlást vittünk végbe. Roubust megállás nélkül forgatta a gépkarabélyt, és lıtt mindenre, még a párduchullákra is. Amíg tárat cseréltem, fedezett. Nem tartott sokáig, tizenöt-húsz másodpercig. A negyven párducból talán tíz maradt életben, azok is mind sebesülten. Elhúzódtak a távolba, és rájuk már nem lıttünk… elkezdtek visszaváltozni emberré. Az egyik gárdista remegett az idegességtıl, neki Noisar kivette a kezébıl a fegyvert. Roubust alig talált be az új szekrénytárral a Déelaiba. Én is töltöttem, és ismét a gardre készletébıl. Aztán csak néztük a haldokló, vérhabot köpı vagy éppen halálba merevedı párductestek fölött a meztelen és sebesült Nıvéreket. Egyikük elırebotorkált, és a párducok egyikéhez lépett. Lerogyott mellé, és fejét maga felé fordította. – Fleurire éjgrófnı halott – jelentette színtelen hangon. Noisar rám emelte a pisztolyát. Megint csak a homlokom közepére. – Tegyünk most is egy próbát? – kérdezte. – Mit szólna hozzá, ha megküzdenénk, úgy cantogne-módra? – A gyöngysor nem játék, őrbıl jött ember! – Ó, hát kikövetkeztette – mosolyodtam el. Bámult. – Hát mégis igaz. Megremegett a palota. Mint egy földrengésnél, olyanok voltak a lökéshullámok. Amikor Noisar keze megremegett, elkaptam a csuklóját, és kifordítottam belıle a fegyvert. A  fennaine fordult és rúgott, én pedig kitértem. Most én fogtam rá fegyvert. Folyamatossá vált a rezgés. – Nyugodjon meg! – mondtam. – A nyakéket odaadom Bichette-nek. – Miért? – kérdezte Noisar sötéten. – Mert választhatok – feleltem. – És ez az én választásom. Ekkor felvonyított az udvaron egy farkas. Nem. Nem egy. Kettı. Az ablakhoz rohanva két dolgot láttunk. Lent két gyönyörő farkas esett egymásnak, fent meg egy repülı szerkezet lebegett. Felismertem benne az Éljünk Leszbiá!-t  Leszállni készült a parkra, és óriási mérető csáklyákkal rögzítette magát a földhöz és a palotához. Pár csáklya az épület falában kapaszkodott meg. Olyan volt, mintha egy hatalmas pók hirtelen több tucat hely felé lıné ki hálóját. Fölötte egy még hatalmasabb őrhajó lebegett, de nem lıtte ki Candance és Lily őrjármővét. Ha megteszi, az egész városnak kaszáltak, olyan lesz, mint egy atomrobbanás. Éppen ezért csak fekete energialeplet borított rá, vizuálisan lefedve a helyiek elıl. Ginan lakói nem láthatták, hogy mi horgonyzott le a palotájuk udvarán. Úgy éreztem, a lent zajló csatába nincs jogom beleavatkozni, a fenti eseményekbe meg nem is tudtam volna. Maradtam hát az ablakban. A két Farkasasszony kerülgette egymást, majd nekiugrottak a másik torkának. Tépték, marták ellenfelüket, hatalmas szırcsomókat szakítottak ki a másikból. A végén mindkettı súlyos sebektıl vérzett. Noisar a másik ablaknál állt. İ sem lépett közbe. Ez a küzdelem most az uralkodásért folyt, s ha megsegíti Bichette hercegnıt, az lehet, hogy gyız, de nem köszöni meg a segítséget. Soha nem

tudja bebizonyítani, hogy a nélkül is gyızött volna. Hogy trónra termett. – Ha Chelouve gyız, felılem viheti – jegyezte meg halkan Noisar. – Tudja, melyik a hercegnı? – kérdeztem. Számomra megkülönböztethetetlenek voltak. – Nem. Az egyik farkas végül fölébe kerekedett a másiknak. Torkát állkapcsa közé szorította, és átharapta. Harapta, és közben rázta a testet, amelybıl egyre inkább szállt el az élet. Lélegzetvisszafojtva álltunk az ablakban. A gyıztes elhátrált a halottól, és felüvöltött. Üvöltött Aguillon felé, és a csillagok felé. İsi mítoszok voltak elrejtve hangjában, szent borzadály, az átváltozás titka. Hihetetlenebb és félelmetesebb volt ez a múlt, mint a két, ide nem illı, idegen őrhajó. A Farkasasszony az üvöltés végén felegyenesedett, szıre mintha visszahajlott volna bıre alá. Hajkoronája összezsugorodó füle alól tört elı. Kikaptam a zsebembıl az atomlángos öngyújtót, és Noisar felé dobtam. Automatikusan elkapta. – Mi ez? – kérdezte, holott tudta. – Tegye el! – kiáltottam az egyre erısödı dübörgésben. – Ha egyszer a földönkívülirıl mesél, legyen mivel alátámasztania a szavait! Csak aztán rá ne szokjon a dohányzásra! – Miért? – Egészségtelen. Kiugrottam az ablakon. Bichette anyja holtteste fölött állt. Gyönyörő volt, és nagyon is emberi. Odalépetem hozzá, és a kezébe nyomtam a nyakéket. – A tied – mondtam. Zavaros tekintettel nézett, nem hiszem, hogy felismert ott, abban a pillanatban. Azt sem fogta fel, mit adtam neki. Egy csókot nyomtam az ajkára, és elindultam az Éljünk Leszbia! felé. Tudom, hogy durva a szakításnak ez a formája, de az élet néha kegyetlen. Aztán megeshet, hogy csupán durvának hat, de valójában így a legfájdalommentesebb. Valljuk be, egy-egy kapcsolat végén sokkal jobb lenne, ha tudnánk, hogy a másik az őrbe távozott. Candance materializálódott elıttem. Megragadta az ingemet, és megrázott. – Mi a szart csinál, Mr. Ketchikan? – sziszegte az arcomba. Ellökött. – Az a nyakék az enyém! Hátat fordított, rohant volna a dermedten ácsorgó Bichette-hez. – Egy fenét – mondtam, és leütöttem. Egész jól ment, nem az elsı volt a mai nap, akivel ez megesett. Mármint hogy én ütöm le. – Húzz fel! – intettem az őrhajó hasa felé. Tudtam, hogy Lily lát engem. Egy pillanat múlva már a vezérlıben álltam. – Indulj! – mondtam. – És Candance? – nézett rám kétségbeesve. – Indulj, Lily, vagy szétlövöm a fejed! – A homlokához szorítottam az ebben a környezetben özönvíz elıttinek tőnı pisztolyt. – Mit gondolsz, meddig fog asszisztálni ez a dög itt felettünk a mi kis moreau-i kalandunkhoz? Kioldotta a horgonyláncokat, majd rohamstarttal szökkentünk fel a földrıl. Átszakítottuk az energialeplet, majd a Moreau atmoszféráját, aztán a sztratoszférát is, és örömöm határtalan volt, amikor a sőrő sötét kozmoszban találtuk magunkat. De csupán egy pillanatig. Ötven vagy hatvan hajó tőnt fel körülöttünk, mintha csak a semmibıl jelennének meg. Tulajdonképpen így is volt, csakhogy nem ennek a világegyetemnek a semmijébıl, hanem valamely mögöttes univerzumból, vagy a mélyőrbıl – ez szabad szemmel eldönthetetlen volt. A mőszereket meg ilyenkor nem igazán figyeli az ember. Mármint erıs kereszttőzben. Lily nyomta az Éljünk Leszbiá!-t  elıre, és engem nem érdekelt hogy leszbikusok vagy biszexek

vagy homokosok vannak a hajón, nekem az Éljünk! volt most a legfontosabb. Aztán a kinti hajók fele a másik felét kezdte lıni. – Kis segítség – nevetett rám Lily, de ez még nem az a felszabadult nevetés volt, amit  jókedvében követ el az ember. Szinte éreztem, hogy hog y a súlya húzza lefelé. Két őrhajó rögtön szarrá is ment mellettünk. Az elsı pillanatok után tudtam már, melyek a Corps de Invisible Armée hajói, és melyek érkeztek a védelmünkre. Az elıbbiek voltak azok, melyeken karcolás sem látszott, az utóbbiak pedig sorra robbantak szét. – Barátok? – kérdeztem. – Zsoldosok – vonta meg a vállát. – Inkább vezess! Vezetett is, mint valami őrbeli ámokfutó. Kikerültünk a körbıl, és még egészben voltunk. – Milyen zsoldosok ezek? Egy tisztességes hajójuk sincs! – kámpicsorodtam el visszapillantva. – Neked az Isten hajói sem lennének elég jók – vágott vissza. – Ketten vagyunk a kulimászban, úgyhogy ami nekem nem jó, az ezen a hajón senkinek nem jó. Mi ez a piros villogás itt? – Automata önmegsemmisítı. Ha tér- vagy idıtorzulást észlel, abban az eonban felrobbanunk. Mit gondolsz, miért nem piszkált a Moreau légkörében minket a CIA? Az egész partvidéket elsüllyesztettük volna. – Én ezt most kikapcsolnám. – Tedd! Lily az Aguillon mögé fordult be, és azt hiszem, átnyomta a mélyőr-kapcsolót a vezérlıfalon, mert hirtelen sok minden meglódult kint is, meg bent is. Ezt nem szabadna ilyen gyorsan! Utóbb kiderült, hogy az elıre és pontosan kiszámított belépési koordinátákon tette mindezt. Túléltük.

33.

Egyszóval nem volt gyöngy nyakékünk, és nem lettem gazdagabb, mint addig. Legfeljebb tapasztalatokban, mondhatná bárki, de erre meg nem válaszolok semmit, mert az amúgy sem  jelenhet meg nyomtatásban. nyomtatásb an. A Desirée szép kis bolygó, visszatértünk tehát oda. Elsı körben kivettünk egy szobát a tengerparton. Olyan szállodában, amelynek a tetején nem nyikorgott a plazmaüteg forgás közben. Aztán lementünk a tengerpartra napozni. Meztelenül. – Nem bánod, hogy ott hagytad Candance-et? – kérdezte Lily. – Nem. Nem is ıt féltem, hanem a bolygót. – Átgondoltam. – Igen. Szerintem Candance megtalálja ott a számítását. A Moreau lakóit jobban kell félteni tıle. Lily felnevetett. – Neked sose volt szimpatikus! – Nem volt semmi bajom vele – vontam vállat. – Legfeljebb csak az utolsó percben. Na, visszatérsz a pasikhoz? Áthajolt a nyugágyból, és megcsókolt. – Egy idıre mindenképp – mondta aztán. Összeborultunk, és egy idı után azt vettem észre, hogy pecsenyére sült a hátam és a fenekem. Én valahogy mindig megpörkölıdöm e mellett a nı mellett… Csak késıbb tudtam meg, hogy Candance-et besorozta a Corps de Invisible Armée. Túl jó volt a moreau-ikanak. De ez már egy másik sztori.

Anthony Sheenard és Harrison Fawcett Mysterious Universe világának rövid kronológiája A világegyetem kialakulását szabályozó kollektív szupertudat (a Láthatatlanok) manifesztálja az anyagvilágot. Kr. e. cca. ötmilliárd évvel: A Naprendszer kialakulása, késıbb életfeltétetek a Phaeton (ma kisbolygóövezet) mágikus, és a Föld anyagi létsíkján. Kr. e. 500000:  A kylingek  csatát vesztve ún. zsákvilágokba, mögöttes univerzumokba menekülnek, visszavonulásuk idıleges. Kr. e. 70000-50000: A von Anstetten és a de Huse dinasztiák uralkodása a Phaetonon. Az uralkodódinasztiák eredetileg okkult hatalommal bíró hüllık (megairák). Az İrzık (wrajk  kiválasztottak) emberkísérleteket végeznek a Földön. Kr. e. 50000 k.: A Phaeton kozmikus (mágikus) katasztrófáját megelızıen az İrzık a menekülık egy részét áttelepítik a Földre. Mu és Atlantisz kialakulása, az emberek és a phaetoánok  (ejtsd: pétoánok) keveredése, amit az emberiség ısi mítoszai is megénekelnek. Kr. e. 30000 k.: A megtisztulás kora. Nagy földi kivándorlás, őrhajók tízezreivel és wrajk  segítséggel mutáns fajok hagyják el a Földet. Kr. e. 9600 k.: A Nagy Okkult Hasadás korszaka. A mitikus „aranykor” vége, a legısibb folyóvölgyi civilizációk kialakulásának kezdete a Földön. Kr. u. 33: A Krisztus-esemény. A Katedrális lezárja a kort. 2125 után: Az energiaháborúk kora. 2190: Az Új Világrend (Novus Ordo Seclorum) megalakulása. A NOS elnevezés a hatalmas ipari konglomerátumok vezette nemesi beütéső politikai szövetségre is átvezetıdik (Konföderáció), és a technokrata-arisztokratikus hatalom elıszeretettel használja magára. 2245: William Suger (Szenoi) létrehozza a Katedrálist. 2380-tól: A  Novus Ordo Seclorum hanyatlásának kezdete. A Konföderáció külsı hódításokban akarja levezetni a belsı válságot. Egy fiatal, paranormál képességekkel megáldott vadászpilóta testvérpár (,,Bowman”-testvérek) felbukkanása. 2395: A Katedrális és a von Anstettenek találkozása. A Societas Klein megalakulása és elszakadása a Katedrálistól. 2405: A von Anstettenek nyílt megjelenése a Földön, a NOS bukása, a Dominátus kezdete. A Katedrális illegalitásba vonul. 2410: I. von Anstetten törvényei a legális kivándorlás megfékezésére. Megalakul a Praetoriánus Gárda, az elsı f ıparancsnok Gin „Bowman”. 2552: III. Nagy Anstetten a galaxis berillium-achát trónján. A mágikus tudományok betiltása, a feketecsuklyás okkult testırség megalakulása. 2605: IV. von Anstetten, a „démoncsászár” kerül a galaxis trónjára. 2634: Brett Shaw, késıbbi praetoriánus gárdaezredes születése. 2674-2680: A Dominátus hanyatlásának kezdete, a megaira von Anstettenek bukása. A Societas Klein utolsó megjelenése a galaxisban. 2680 után: A császárság és a galaxis kisebb-nagyobb birodalmakra hullik.  Nathanel népe megjelenik a galaxisban, hogy ellensúlyozza a szupercivilizációkat. 2700-2800: Átmeneti kor I. (a megfigyelık kora) 2749: A Stoicheia születése. Új Alkímia. 2800-2900: Átmeneti kor II. (a kolóniaháborúk kora) Az ısrobbanás kora:

A gilleth-mutáns háború kirobbanása. Pár éven belül az egész galaxisban elharapóznak a harcok, és átterjednek a háttérvilágokra is. 2950 k.: York Ketchikan megszületik egy nemesi családban. 2974: A gilleth-mutáns háború vége. 2997: A Láthatatlanok „lehelete” szétárad a Megrezbıl. 3002-3006: York Ketchikan és a Katedrális idıutazásai. York és Brett Shaw találkoznak. 3006: A tudás. 3010-tıl: A Demiurgoszok legyızése, a Láthatatlanok megnyilatkozása. A villnegronok  megpróbálják a tér szövedéke mellett az idı szövedékét is meghajlítani, hogy megvalósulhasson az örökkévalóság, s ekkor megnyílik minden kapu és átjáró… 2905: