A VÉR ÉNEKE
HOLLÓÁRNYÉK-TRILÓGIA ANTHONY RYAN
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS #
ELSŐ RÉSZ
#
VERNIERS ELBESZÉLÉSEI
Számos néven ismerték. Bár még a harmincadik életévét sem töltötte be, a történelem máris seregnyi titulussal ruházta fel: a királyság pallosának hívta az eszelős király, aki e veszedelmet ránk szabadította, és Ifjú Sólyomnak nevezték azok, akik minden lépését követték a háború viszontagságain keresztül. Cumbraeli ellenségei Sötétkardnak ismerték; és, mint megannyi évvel később megtudtam, a Nagy Északi Erdőségek rejtőzködő törzsei Beral Shak Ur, azaz Hollóárnyék néven említették. Ám az én népem egészen más elnevezést adott neki, és ez a név zengett a fejemben a reggelen, amikor a kikötőbe hozták. Reménységünk Gyilkosa. Hamarosan meghalsz, és én végignézhetem a haláltusádat, Reménységünk Gyilkosa! Habár szemmel láthatóan legtöbbünk fölébe tornyosult, meglepve vettem tudomásul, hogy a róla szóló legendák ellenére korántsem óriás, és erős arcvonásait csak a legnagyobb jóindulattal lehetett volna csinosnak mondani. Vaskos alkata mellőzte a költők által megénekelt roppant izmokat, és csak egyetlen vonása csengett igaznak a mendemondákból: szénfekete szeme. Tekintete ragadozószerűen fúródott az enyémbe. Azt mesélték, képes belelátni az ember lelkébe, és titok nem maradhat rejtve előtte. Soha nem hittem az efféle mesebeszédben, ám a legendák rémével szemtől szemben állva megértettem, mások miért adnak hitelt efféle babonaságnak. A birodalmi őrség népes különítménye kísérte a foglyot. A lándzsájukat készenlétben tartó katonák a rabot szorosan közrefogva
ügettek, és szúrós szemmel kémlelték a tömeget, rendbontók után kutatva. Ám a csőcselék néma maradt. Az emberek megálltak, és megbámulták az utcán elhaladó lovasokat, nem harsantak kiáltások, és nem röppentek kődarabok sem. Eszembe jutott, hogy a nép jól ismeri ezt a férfit: rövid ideig maga vezette a várost, és parancsolt a falak közt állomásozó idegen hadnak. A városlakók arcán mégsem tükröződött gyűlölet vagy bosszúvágy. Leginkább csak kíváncsinak tűntek. Mit keres ez errefelé? Miért van még egyáltalán életben? A lovas kompánia a mólónál lefékezett, és a hátasáról leszálló foglyot a kikötőben veszteglő hajóhoz vezették. Sietve eltettem a feljegyzéseimet, és felálltam a fűszereshordóról, amelynek tetejét alkalmi pihenőhelyemül választottam. Odabólintottam a lovasok parancsnokának: – Üdvöz légy, uram! Az őrség sebhelyes állú, a déli birodalomra jellemző, ébenfekete bőrű veterán tisztje gyakorlott szertartásossággal viszonozta a bólintásomat. – Verniers uram. – Remélem, sima utatok volt, uram. A kapitány vállat vont. – Néhány fenyegetés itt-ott. Dzsesszeriában be kellett törnünk néhány koponyát. A helyiek fel akarták lógatni Reménységünk Gyilkosát a templomtoronyra. Meglepődtem a felségsértésen. A császár rendeletét a fogolyszállító karaván útvonalába eső összes városban kidobolták, és a napnál is világosabb parancsot nem lehetett félreérteni: Reménységünk Gyilkosának nem eshetett bántódása. – A császár hallani fog a rendbontásról – ígértem. – Ahogy kívánod, uram, bár semmiség az egész. – A parancsnok a rabhoz fordult. – Verniers uram, ezennel átadom neked a császári
foglyot, Vaelin Al Somát. Tartózkodón odabiccentettem a magasra nőtt férfinak. Fejemben egyre visszhangzott a név: Reménységünk Gyilkosa, Reménységünk Gyilkosa... – Üdvöz légy, uram! – préseltem ki magamból a köszöntést. Átható, vizsgálódó fekete szeme egy percre megtalálta az enyémet. Egy szempillantás erejéig eltűnődtem rajta, vajon igazak-e a róla szóló, hihetetlen mesék, valóban varázserejű-e a vadember tekintete. Tényleg képes kicincálni az igazságot ellenfelei lelkéből? A háború óta megannyi történet keringett Reménységünk Gyilkosának titokzatos képességeiről. Állítólag értette az állatok nyelvét, parancsolt a Névtelennek, és kénye-kedvére fordította az időjárás alakulását. Pengéjét levágott ellenségeinek vére edzette, így csatában soha el nem törhetett. Ám a legrémisztőbb szóbeszéd szerint népével együtt a halottakat imádták, és elődeik árnyaival társalogva meg tudtak idézni mindenféle ocsmányságot. Nemigen hittem ezekben a badarságokban, hiszen ha az északiak tényleg ilyen hatalommal bírnak, miként lehet, hogy hadseregünk megsemmisítő vereséget mért rájuk? – Uram – köszöntött Vaelin Al Soma. Érdes hangjánál csak idegen kiejtése volt fülsértőbb. Tömlöcben tanulta az alpirit, és hangja színezetét minden bizonnyal száz meg száz csata, fegyvercsörgés és halálsikoly köszörülte ilyen bántóra. Az egyik ilyen ütközetben veszett oda legjobb barátom, és vele együtt a birodalom ragyogó jövője is. Az őrség parancsnokához fordultam: – Miért van megbilincselve a fogoly? A császár parancsa szerint a legnagyobb tisztelettel kell vele bánni. – A népnek nem tetszett, hogy béklyóitól megfosztva utazik – magyarázta a parancsnok. – Ő maga javasolta, hogy a
kellemetlenségek elkerülése végett verjük bilincsbe. – Odalépett Al Somához, és levette a béklyót. A nagydarab harcos sebhelyes kezével dörzsölgette a csuklóját. – Nagyuram! – kiáltott valaki a tömegből. Megfordulva egy potrohos emberkére lettem figyelmes, aki fehér kaftánban igyekezett felénk. Arca gyöngyözött a szokatlan erőfeszítéstől. – Nagyuram, csak egy percre! A parancsnok keze a szablyájához vándorolt, de Al Soma szemében nem látszott ijedelem, és mosolyogva köszöntötte a pocakost. – Aruan kormányzó! Az illető lefékezett, és egy csipkekendőbe törölte az arcát. Baljában hosszú, vászonba csavart tárgyat vitt. Odabiccentett a parancsnoknak és nekem, de a fogolyhoz intézte a szavait. – Nagyuram, sosem gondoltam, hogy viszontlátlak! Hogy szolgál az egészséged? – Jól, kormányzó. Hát a tiéd? A kövér férfi színpadiasan fellendítette a jobb karját. A csipkekendő a hüvelykjéről lógott, és a többi ujját egytől egyig ékkövekkel berakott gyűrűk díszítették. – Már nem vagyok kormányzó. Manapság szegény kalmárként tengetem az életem. A kereskedelem sem a régi, de azért elboldogulunk. – Verniers uram – fordult felém Al Soma –, bemutatom Holus Nester Aruant, Lines város egykori kormányzóját. – Üdvöz légy, uram! – köszöntött Aruan rövid meghajlás kíséretében. – Üdvöz légy te is, uram! – válaszoltam udvariasan. Tehát Reménységünk Gyilkosa ettől az embertől foglalta el a várost. A háború után erős kritika érte Aruant, amiért a becstelenség okán önkezével nem vetett véget az életének, de a császár (Isten tartsa meg
bölcsességében és kegyelmében) irgalmat tanúsított irányában, amikor fény derült az ostrom különös körülményeire. Irgalma azonban nem terjedt ki a kormányzósági tisztség folytatására. Aruan visszafordult Al Soma felé. – Örömömre szolgál, hogy jó egészségben talállak, uram. Írtam a császárnak, és kegyelemért könyörögtem. – Tudom, leveledet felolvasták a tárgyalásomon. Jól ismertem a tárgyalásról készült feljegyzéseket. Amikor a védelem a Reménységünk Gyilkosa által tanúsított szokatlan nagylelkűséget és emberséget taglalta, citálta Aruan levelét, amit a férfi élete kockáztatásával juttatott el az udvarba. A császár türelmesen hallgatta, majd kihangsúlyozta, hogy a fogoly a bűnei és nem erényei miatt áll a bíróság előtt. – Leányod hogy van? – érdeklődött a rab. – Kiválóan. Idén nyáron frigyben adja a kezét egy hajóács gyarló fiának. De hát mit tehet a szegény apa? Hála neked, legalább életben van, hogy összetörje a szívemet. – Örülök. A frigynek, nem az összetört szívednek. Ajándékot nem adhatok, csak őszinte jókívánságaimat. – Magam azonban ajándékkal érkeztem, nagyuram. Aruan két kézzel feltartotta a vászonba bugyolált valamit, és furán zord kifejezés ült az arcán. – Úgy hallottam, hamarosan szükséged lesz erre. Az északi tétovázott, ám végül átvette a csomagot, aztán sebhelyes kezével leoldotta a kötelékeket. A vászon alatt idegen stílusú kard lapult. A hüvelybe dugott penge méterhosszú lehetett és nyílegyenes, nem olyan, mint az alpiri katonák hőn szeretett, hajlított szablyái. Árva abroncs ívelt körbe a markolaton marokvédő gyanánt, és a fegyver egyetlen éke az egyszerű, acél markolatgömb volt. A markolaton és kardtokon látható karcolások hosszú, háborúzással
töltött esztendőkről meséltek. A férfi nem holmi szertartási kardot tartott a kezében, és erőm menten elhagyott, amikor rájöttem, hogy ez a saját fegyvere. Az a fegyver, amivel a partjainkra érkezett. A kard, ami Reménységünk Gyilkosává tette. – Képes voltál megőrizni, uram? – köptem az elképedt szavakat Aruannak. A pocakos kalmár ridegen felém fordult. – A becsület így kívánta, uram. – És én hálás vagyok érte – vágott közbe Al Soma, mielőtt dühömnek további utat adhattam volna. Megforgatta a levegőben a hüvelyébe dugott kardot, és az őrség parancsnoka megdermedt, amikor az északi ujjnyira kihúzta a pengét a tokjából és hüvelykével megérintette az élét. – Még mindig éles. – Jól gondját viseltem. Rendszeresen olajoztam és éleztem. Ám van nálam még egy apróság. – Aruan kinyújtotta a kezét. Tenyerén egyetlen rubintkő csücsült, egy közepes méretű, mívesen metszett ékkő, ami egykor nyilván a családi gyűjtemény értékes részét képezte. Ismertem Aruan hálájának pontos történetét, de a vadember iránt tanúsított nyilvánvaló nagyrabecsülése és a kard gyomorforgató jelenléte igen feldühített. Al Sorna nem jutott szóhoz, csak a fejét rázta. – Kormányzó, nem... Közelebb léptem, és halkan odaszóltam neki: – Északi, ez az ember nagyobb tisztelettel adózik neked, mint amit megérdemelsz. Ha visszautasítod a követ, azzal mélyen megsérted, s a becsületeden is csorba esik. Futólag rám emelte éjfekete szemét, majd Aruanra mosolygott. – Nem utasíthatom vissza nagylelkű ajándékodat – szólt, azzal elvette az ékkövet. – Becses kincsként őrzöm majd meg. – Remélem, hogy nem sokáig – kacagott Aruan válaszképpen. –
Az ember csak akkor őrzi a kincseit, amikor a szükség nem kívánja, hogy túladjon rajtuk. – Te ott! – harsant egy kiáltás az egyik közelben horgonyzó hajóról. A meldenei gálya evezőinek számából és a hajótest szélességéből egyértelműen kiderült, hogy a jármű kereskedelmi célokra épült, és nem a legendás hadihajóik egyike. Hosszú fekete szakállú, köpcös ember integetett az orrból. A fejére tekert vörös kendő alapján a kapitány lehetett. – Hozzátok fel a fedélzetre a Reményölőt, alpiri kutyák! – kiáltotta a megszokott meldenei udvariassággal. – Ha tovább veszteglőnk, lekéssük a dagályt. – Várnak a szigetek – figyelmeztettem a foglyot, miközben nekiláttam összeszedni a holmimat. – Ne haragítsuk magunkra a kapitányt! – Tehát igaz – nyugtázta Aruan. – Tényleg elmész a szigetekre, uram, és megvívsz az úrhölgy életéért? Hirtelen rájöttem, miért találom olyan visszataszítónak a kalmár hanghordozását. Túlzottan behízelgőn hangzott. – Igazad van, uram – felelte Reménységünk Gyilkosa, majd röviden kezet rázott Aruannal, odabiccentett az őrparancsnoknak, és felém fordult. – Indulhatunk, nagyuram. ♦♦♦ – Lehet, hogy a császárod legfőbb talpnyalói közé tartozol, te firkász – bökött mellbe a kapitány az egyik ujjával –, de ez a hajó az én birodalmam. Választhatsz, hogy a priccseden alszol, vagy a főárbochoz kötözve utazol. Megmutatta elfüggönyözött szállásunkat a rakodótér hátsó részében, a tathoz közel. Az egész hajófenék állott tengervíztől bűzlött,
amibe a rakomány sokféle szaga keveredett: émelyítő, édeskés gyümölcsillat, szárított hal bűze, és a Birodalom ezernyi híres-neves fűszerének aromája. Alig sikerült megállnom, hogy ne öklendezzem. – A nevem Verniers Alishe Someren, birodalmi krónikás, legfőbb írástudó és a császár nagyra becsült szolgája – feleltem, bár a szám elé tartott kendő némiképpen eltompította a szavaimat. – A hajós nagyurak megbízottjaként és a császári fogoly kísérőjeként tartózkodom a hajón. Mutass némi tiszteletet, alávaló kalóz, máskülönben rövidest húsz gárdistával találhatod magad együtt, akik a legénység előtt fognak megkorbácsolni! A kapitány közelebb hajolt. Alig hittem, de a szájából dögletesebb bűz áradt, mint a hajófenékből. – Akkor legalább lesz huszonegy hullánk, amit kidobhatunk a bálnáknak, amikor kifutunk a kikötőből, firkász. Al Soma a lábával kipróbálta a padlón fekvő egyik derékaljat, aztán futólag körbepillantott. – Megteszi. Azonban ételre és vízre is szükségünk lesz. Ezt hallva elveszítettem a türelmemet. – Komolyan azt gondolod, fogoly, hogy ebben a patkánylyukban fogunk megaludni? Hisz ez undorító! – Látnod kellene a tömlöcöt, uram. Ott is van patkány bőven. – A császári fogoly visszafordult a kapitányhoz. – A vizeshordót az előfedélzeten tartjátok? A visszataszító férfi tömzsi ujjával bozontos szakállába túrt, és némán bámult az északi jövevény arcába. Láthatólag azt latolgatta, vajon gúny tárgyává vált-e, és hogy képes lenne-e végezni a fogollyal, ha rákényszerülne. Az észak-alpiri partokon az a mondás járja: egy kobrának hátat fordíthatsz, de egy meldeneinek soha. – Tehát te vagy az a szerencsés, aki összemérheted a kardforgató tudásodat a Pajzzsal? Ilderában húsz az egy ellen fogadnak a
bajnokra. Mit gondolsz, tegyek rád egy rézgarast? A Pajzs a szigetek legélesebb pengéje: szablyájával röptében vágja ketté a legyet. – Szárnyaló hírneve már megelőzte – mosolygott Al Soma. – A vizeshordó? – Itt van. Napi egy ivótökkel merhetsz belőle, többel nem. Majd pont a legénységem maradjon szomjan az ilyenek miatt, mint ti? Ételt meg kaptok a csónaknál, ha nem bánjátok, hogy a hozzánk hasonló mocskokkal kell ebédelni. – Ettem már rosszabbakkal is. Ha kell még egy evezős, rendelkezésedre állok. – Eveztél már, mi? – vetette oda neki a kapitány. – Egyszer. A szakállas felmordult. – Elegen vagyunk. – Hátat fordított és menni készült, de még egyszer hátraszólt a válla fölött: – Egy órán belül kifutunk. Ne legyetek láb alatt, amíg el nem hagyjuk a kikötőt! – Szigetvilági vadember! – füstölögtem magamban, és nekiláttam kipakolni a holmimat. Kikészítettem a lúdtollamat és tintámat. Mielőtt letettem magam a derékaljra, benéztem alá, patkány után kutatva. Levelet készültem írni a császárnak. Teljes részletességgel tudatni akartam vele, miféle sértés ért az imént. – Annyi bizonyos, hogy ez a kutya többet nem talál menedéket az alpiri kikötőkben! Vaelin Al Soma leült, és nekidőlt a hajódeszkáknak. – Beszéled a nyelvemet? – kérdezte, északi beszédre váltva. – Nyelveket tanulmányozok – válaszoltam, szintén északi szavakkal. – A Birodalom mind a hét nyelvét folyékonyan bírom, továbbá öt másikon is megértetem magam. – Lenyűgöző! Ismered a seordah beszédet is? Felpillantottam a pergamenből. – A seordah beszédet?
– A Nagy Északi Erdőségben élő seordah sil nyelvét. Hallottál már róluk? – Nem mondhatnám, hogy kimerítő ismeretekkel rendelkezem az északi barbárokat illetően. Eleddig nem láttam értelmét komolyabban foglalkozni a témával. – Tanult emberhez képest elégedettnek látszol tudatlanságodban. – Egész nemzetem nevében szólok, amikor azt mondom: bárcsak ilyen boldog tudatlanságban leledzenénk, és sohasem hallottunk volna rólad! A férfi félrebillentette a fejét, úgy tanulmányozta az arcomat. – Gyűlöletet hallok a hangodban? Rá sem hederítettem. Tollam sebesen siklott a pergamenen. Éppen a császári levelezés ceremoniális nyitómondatait körmöltem. – Ismerted őt, nem igaz? – folytatta Vaelin Al Sorna. A penna megállt a kezemben. Nem bírtam a szemébe nézni. – Személyesen ismerted a Reménységet. Letettem a tollat, és feltápászkodtam. Hirtelen elviselhetetlennek éreztem a raktér bűzét és a vadember közelségét. – Igen, ismertem – feleltem reszelős hangon. – Mindannyiunk felett való volt. A Birodalom valaha élt legnagyobb uralkodója vált volna belőle. De nem ezért hallasz gyűlöletet a hangomban, északi. Azért gyűlöllek, mert Reménységünk a barátom volt, és te elvetted az életét. Sietősen a fedélzetre vezető lépcső felé vettem az utam, és elindultam felfelé. Életemben először éreztem úgy, bárcsak harcos lehetnék, izmok dagadnának a karomon és kőszív ülne a mellkasomban; bárcsak karddal vehetnék véres bosszút. De elérhetetlen messzeségben láttam mindezt. Testem csinosságához erő nem párosult, és gyors elmémbe nem szorult kegyetlenség. Sohasem harcoltam. Így tehát nem ismerhettem meg a bosszú ízét. Csak annyit
tehettem, hogy szemtanúja leszek a gyilkosa kínhalálának, és megírom Reménységünk történetének hivatalos befejezését, császárom kedvére és könyvtárunk örök igazságának dicsőségére. ♦♦♦ Hosszú órákig támasztottam a hajókorlátot. Néztem, mint olvad az észak-alpiri föveny zöldes vize az Erinei-tenger sötétkékjébe. A fedélzetmester ütemesen verte a dobot az evezősöknek, és utazásunk megkezdődött. Amint elhagytuk a partot, a kapitány kibontatta a fővitorlát, és egyre sebesebben száguldottunk. A hajó orra késként szelte a lágy hullámokat, és a meldenei szárnyas kígyót, a gyarló kutyák számos tengeri istenségének egyikét ábrázoló, hagyományos, faragott orrszobor habtajték felhőjében dugta a víz alá sokfogú pofáját. Az evezősök két órán át húzták a lapátokat, de végül a fedélzetmester pihenjt vezényelt, és a férfiak bevonták az evezőket, és csapatostul étkezni mentek. Az ügyeletes legénység a fedélzeten maradt, és ellenőrizte a vitorlakötélzetet, illetve hozzálátott elvégezni a tengerészélet véget nem érő feladatait. Egyik-másik matróz oda-odapillantott rám, de egyik sem próbált szóba elegyedni velem, s én hálával adóztam nekik ezért a kegyért. Már több mérföldre jártunk a kikötőtől, amikor egyszer csak fekete uszonyok hasogatták fel kés gyanánt a tenger színét. Az árbockosárból azonnal vidám kurjantás hallatszott: „Bálnák!" Nem lehetett megmondani, hányan vannak, ahhoz túl gyorsan és túl könnyeden cikáztak a tengerben. Olykor feljöttek a felszínre, hogy párafelhőt köpjenek az égre, majd visszacsusszantak a felszín alá. Csak amikor közel kerültek, akkor csodálhattam meg több mint hétméteres hosszukat orruktól a farkukig. A déltengereken már volt szerencsém delfinekhez. Az ezüstösen csillogó, játékos állatokat
egyszerűbb mutatványokra is meg lehetett tanítani. Ezek a teremtmények azonban a legkevésbé sem hasonlítottak rájuk: a vízben suhanó, roppant árnyékok balsejtelmek sorát ébresztették bennem, a természet közömbös kegyetlenségére figyelmeztettek. A tengerészek ezzel szemben láthatólag másként szemlélték őket. Úgy kiáltoztak nekik a kötélzetről, mintha régi cimborákat köszöntenének. Mintha még a kapitány állandóan összeráncolt homloka is némileg kisimult volna. Az egyik gyilkos bálna látványos tajtékgejzírt köpve tört át a víz színén, és félúton a levegőben tengelye körül megcsavarodott, aztán akkora robajjal érkezett vissza a tengerbe, hogy a hajó is belerázkódott. A meldeneiek ordítva adtak hangot tetszésüknek. „Ó, Seliesen – gondoltam magamban –, micsoda költeményt alkottál volna eme látvány dicséretére!” – Szentként tisztelik őket – szólalt meg a hátam mögött egy hang. Megfordultam. Reménységünk Gyilkosa csatlakozott hozzám a korlátnál. – Azt tanítják, hogy amikor egy meldenei hullámsírba vész, az orkák elviszik a lelkét a világ peremén túli, végtelen óceánba. – Ostoba babonaság! – húztam fel az orromat. – A te népednek is megvannak a maga istenei, nemdebár? – A népemnek igen, ám nekem nem. Az istenek mítoszba illő hősök, gyermekeknek való, vigasztaló mesék. – Hazámban hamar megkedveltetnéd magad ezekkel a szavakkal. – Csakhogy nem a te hazádban vagyunk, északi! És ha rajtam múlik, én soha nem is leszek. Újabb állat emelkedett ki a tengerből, majd jó háromméternyit megmutatott a testéből, mielőtt visszazuhant volna a mélybe. – Különös – tűnődött Al Sorna. – Amikor a mi hajóink szelték ezeket a vizeket, az orkák rájuk sem hederítettek, és csak a meldeneiek
felé vették az irányt. Talán ugyanaz a hitük, mint a szigetek lakóinak. – Talán – feleltem. – Vagy egyszerűen örülnek az ingyen halnak. – Az orr felé bólintottam, ahonnan a kapitány éppen lazacot dobált a tengerbe. A gyilkos bálnák olyan sebesen buktak rá a zsákmányra, hogy szemem követni sem tudta őket. – Mit keresel itt, Verniers uraság? – szegezte nekem a kérdést a vadember. – Miért téged küldött a császár? Hisz nem vagy te foglár. – A császár kegyesen utat adott a kérésemnek, hogy szemtanúja lehessek közelgő párbajodnak. És persze, hogy Emeren úrhölgyet a hazájába kísérjem. – Azért jöttél, hogy meghalni láss. – Azért jöttem, hogy feljegyezhessem az eseményt a birodalmi gyűjtemény részére. Végül is én volnék a birodalmi krónikás. – Magam is hallottam. Fogva tartóm, Gerish, nagy csodálója volt a népemmel vívott háború történetének, amit az alpiri irodalom legkiválóbb darabjának tartott. Művelt embernek számított, ahhoz képest, hogy egész életét a tömlöcben töltötte. Órákig ült a cellám előtt, és oldalt oldalra halmozva olvasott nekem fennhangon. Főként a csataleírásokat szerette. – A mélyreható kutatómunka a történészmesterség alapja. – Kár, hogy a történetedben oly sok minden hibádzik. Megint azt kívántam, bárcsak egy harcos erejével bírnék. – Hibádzik? – Az apró részletek a helyükön vannak, a nagy többségük legalábbis. Kivéve persze, hogy könyved szerint a Farkaslégiót vezényeltem. Valójában persze a Harmincötödik Gyalogezrednek parancsoltam, akiket a birodalmi őrségben csak Farkasfuttáknak neveznek. – Ha visszatértem a fővárosba, mindenképpen megjelentetem a
javított kiadást – feleltem hűvösen. Az északi lehunyt szemmel kutatott az emlékei között. – Janus király hadjárata az északi parton csak az első lépés lett volna egy nagyobb cél, az egész Birodalom csatolása felé vezető úton. Szó szerint idézett. Meglepett kivételes emlékezőtehetsége, de a világért sem árultam volna el neki. – Egyszerű tényt közöltem ezzel – jegyeztem meg. – Mindenki tudja, hogy azért jöttél a partjainkra, hogy megkaparintsd a Birodalmunkat. Janus megveszekedett őrült volt, ha azt hitte, a terve sikerülhet. Al Soma a fejét rázta. – Az északi kikötőket akartuk megkaparintani. Janus ki akarta sajátítani az erinei-tengeri kereskedelmi útvonalakat. És őrültnek nem mondhatnám. Öreg volt és kétségbeesett, az igaz, de őrült nem. Döbbenten hallottam a hangjában az együttérzés melegét. Elvégre Janus elárulta őt: Reménységünk Gyilkosának legendája feketén-fehéren beszámolt róla. – És mire alapozod mindezt? – Ő maga mondta nekem. – Ő maga mondta? – nevettem. – Ezernyi kutatói levelet írtam birodalmad minden nagykövetének és hivatalnokának, akit csak hírből is ismertem. A kevéske válasz, amiket kaptam, egy részletben megegyezett: Janus soha senki előtt nem fedte fel a terveit, még a családja tagjai sem tudtak róluk. – És te mégis azt állítod, az egész Birodalom kellett neki. – A logika segítségével ezt szűrtem le a rendelkezésemre álló bizonyítékokból. – Meglehet, hogy logikus következtetés, de hogy hibás, az is biztos. Janus mellében királyi szív dobogott: kőkemény és jéghideg szíve segítették uralkodói döntéseit. De sohasem mondtam volna mohónak
vagy álmodozónak. Jól látta, hogy királysága nem volna képes annyi katonát előállítani és annyi vagyont összehordani, amivel meghódíthatja a Birodalmat. A kikötők kellettek neki. Azt mondta, csak azok árán biztosíthatjuk a jövőnket. – Miért osztott volna meg veled ilyen bizalmas részleteket? – Mert... volt egy megállapodásunk Sok mindent elmesélt, amit az enyémen kívül emberi fül nem hallhatott. Parancsait gyakran csak úgy hajtottam végre, ha előtte elmagyarázta őket. Ám úgy hiszem, a legtöbbször csak kellett neki valaki, akinek kiöntheti a szívét. Néhanapján még a királyokat is legyűri a magány. Különös érzés kerített hatalmába: az északi tudta, hogy iszom minden szavát, hogy szomjazom minden egyes részlet után. Nőttön-nőtt az iránta érzett tiszteletem, ahogyan megvetésem is. Kihasznált, azt akarta, hogy írjam meg a történetét. Hogy miért, azt nem pontosan értettem, bár sejtettem, hogy Janusszal és a szigeteken tervezett párbajjal kapcsolatos. Talán könnyíteni szeretett volna a lelkén, mielőtt eléri a vég, örökül hagyni az igazságot, hogy az utókor ne csak Reménységünk Gyilkosaként emlékezzen rá. Tenni akart egy utolsó elkeseredett próbálkozást arra, hogy megváltsa a saját maga és halott királya lelkét. Hagytam, hadd nyúljon a csend, és végignéztem, mint fogyasztják el az orkák ajándék halvacsorájukat, és indulnak csapatostul keletnek. Végül, amikor a nap már erősen közeledett a láthatár felé és az árnyékok meghosszabbodtak, így szóltam: – Mesélj el mindent!
ELSŐ FEJEZET
S
űrű ködpára ült a talaj fölött azon a reggelen, amikor Vaelin apja elvitte fiát a Hatodik Rendházba. A gyerek elöl ült a nyeregben, kezei erősen markolták a kápát. Élvezte az utat. Atyja ritkán vitte lovagolni. – Hová tartunk, apámuram? – kérdezte, midőn apja az istállóhoz vezette. A megtermett férfi nem felelt, de a keze egy pillanatra megállt a levegőben, amikor a nyerget készült feltenni egyik csatalovára. Mivel már hozzászokott, hogy atyja nem válaszol a kérdéseire, Vaelin nem tulajdonított nagy jelentőséget a hallgatásának. A harci mén patái hangosan kopogtak az utcakövön, és a ház lassan elmaradt mögöttük. Kis idő múltán áthaladtak az északi kapun. Ketrecbe zárt holttestek lógtak odafentről, és a levegő megtelt a rothadás gyomorforgató bűzével. Már régen megtanulta, hogy nem kérdezheti meg, mivel érdemelték ki a szerencsétlenek ezt a szörnyű büntetést: azon kevés kérdések egyike volt ez, amit apja szíves örömest megválaszolt, ám történetei nyomán Vaelin verejtékezve és könnyes szemmel nézett az éjszaka elébe, és az ablakhoz verődő ágak legkisebb zajára is nyüszítve riadt fel, hátha tolvajok, lázadók vagy a Sötétséggel cimboráló tagadók akarják éppen elragadni. A kockakő a falakon túl hamar vad gyepre változott, és az
apja sétagaloppra, majd vágtára ösztökélte a hátast. Vaelin izgalmában hangosan nevetett. Ám rögvest bűntudata támadt öröme felett. Anyja éppen két hónappal azelőtt tért meg az árnyak közé, és atyja bánata fekete fellegként nehézkedett az egész házra. A szolgák gondosan ügyeltek minden szavukra, és lassanként a látogatók is elmaradtak. Azonban Vaelin a maga tíz évével gyermeki szemmel látta a halált: hiányzott az anyja, ám távozása rejtélyes űrt, a felnőtt világ legnagyobb talányát hagyta maga után. Bár néha pityergett, azt maga sem igen tudta, miért, és ugyanúgy lopkodta a süteményeket a szakácstól, mint addig, ugyanúgy játszadozott fakardjaival az udvaron. Percekig vágtáztak még, mielőtt az apja lefékezte a paripát, de Vaelin keservesen rövidnek találta az utat; örökké akart volna száguldani. Megállapodtak egy roppant vaskapu előtt. A rács három ember magasan emelkedett, és minden vaspálca tetején méretes tüske ijesztette el a hívatlan vendégeket. A kapu csúcsán vasból öntött alak állt, egy harcos, mellkasa előtt hegyével lefelé tartott pallossal, fonnyadt koponyaarccal. A kapu két oldalán húzódó falat csaknem olyan magasra építették, mint a vasrácsot. Bal kéz felől, egy alacsony fából ácsolt haranglábról rézharang függött. Vaelin apja leszállt, aztán a fiát is leemelte a nyeregből. – Miféle hely ez, apámuram? – kérdezte a legényke. Suttogva ejtette a szavakat, kérdése mégis kiáltásnak tetszett. A csend és a köd szorongást ültetett a szívébe, nem tetszett neki a kapu, és az alak, amit a tetejében látott. A gyermekek ösztönös bizonyosságával tudta, a néma szemüreg hazugság, megtévesztés. A vasszobor őket figyelte, és várt. Apja nem felelt. Odalépett a haranghoz, majd tőrét övéből előhúzva, a markolatgombbal megszólaltatta a réz
alkalmatosságot. A zaj gáládul belehasított a csendbe. Vaelin a fülére tapasztotta a kezét, amíg a lárma el nem ült. Amikor felnézett, apja éppen előtte állt. – Vaelin – szólt a férfi, hangja akár a köszörű, egy harcos hangja. – Emlékszel a jelmondatra, amit tanítottam neked? Családunk hitvallására? – Igen, uram. – Mondd! – „A hűség egyetlen erősségünk.” – Igen. A hűség egyetlen erősségünk. Emlékezz erre! Emlékezz rá, hogy a fiam vagy, és hogy akaratom szerint itt kell maradnod. Sokféle dolgot tanulsz majd ezen a helyen, és a Hatodik Rend a tagjává fogad. De mindig is az én fiam maradsz, és engedelmeskedsz a döntéseimnek. A kapu mögött megcsikordult a kőzúzalék, és a rémült Vaelin egy csuklyás alakra lett figyelmes a rács mögött. Már várt rájuk. Arca nem látszott a ködben, de a fiú önkéntelenül is összerándult, mert érezte, hogy vizslatják, méricskélik. Az apjára felpillantva nagydarab, erős állú férfit látott, őszülő szakállal és arcába metszett, mély árkokkal. Valami újat látott a szemében, valamit, amit még sohasem tapasztalt, és így megnevezni sem tudott. Sok-sok évvel később ezernyi férfi arcán viszontlátta a kifejezést és régi barátjaként üdvözölte azt: félelemnek hívták. Csak most vette észre, milyen szokatlanul fekete az apja szeme, sokkal sötétebb, mint anyjáé volt. Élete hátralévő részében mindig így emlékezett rá. Mások legfőbb hadúrként, a királyság első pallosaként, Beltrián hőseként, a király megmentőjeként és egy híres fiú atyjaként ismerték. Vaelinnek mindig egy ijedt ember maradt, aki otthagyta a fiát a Hatodik Rendház kapujában.
Érezte, hogy apja nagy keze a hátának nyomul. – Menj, Vaelin! Menj oda hozzá! Nem fog bántani. Hazug! – gondolta magában dühödten, és kényszerű útján a kapu felé lába csíkot húzott a földön. A csuklyás arca egyre jobban látszott. Hosszú, keskeny fejében halványkék szemek ültek, és vékony ajkát szorosan összezárta. Vaelin azon kapta magát, hogy elvész a tekintetében. A hosszúarcú viszontbámulta őt, és mintha észre sem vette volna az apját. – Mi a neved, fiú? – A hangja lágyan fuvolázott, akár egy sóhaj a ritka ködben. A fiú maga is meglepődött rajta, de a hangja nem remegett, amikor válaszolt: – Vaelin, uram. Vaelin Al Soma. A vonalszerű ajkak mosolyra húzódtak. – Nem vagyok úr, fiam. Gainyl Arlynnal, a Hatodik Rend aspektusával beszélsz. Vaelin jól eszébe véste édesanyja megannyi tanítását az etikettről, ami most hasznára vált. – Elnézésedet kérem, aspektus. Horkantást hallott a háta mögül, és megfordult. Apja ellovagolt, a csatalovat hamar elnyelte a köd, a puha földnek verődő paták dobogása lassan beleveszett a csendbe. – Nem jön vissza, Vaelin – szólt hozzá a vékonyarcú aspektus. Már nem mosolygott. – Tudod, miért hozott el ide? – Hogy sokféle tudományt megtanuljak itt, és a Hatodik Rend tagjává váljak. – Igen. Ámde bárki is legyen, aki eljön hozzánk, férfi vagy fiú, akaratából, csakis a saját akaratából léphet be ide. Hirtelen vágy ébredt benne, hogy elmeneküljön a ködbe. Elfuthatna. Találna magának egy csapat haramiát, akik
befogadnák, az erdőben élne, megannyi kalandban lenne része. Majd árvának tetteti magát... A hűség az egyetlen erősségünk. Az aspektus szeme szenvtelenül vizslatta tovább, de Vaelin tudta, hogy a legapróbb gondolatot is látja kisfiús elméjében. Később eltűnődött, hány meg hány, álnok apa által iderángatott vagy idecsalt fiú futott el, és ha igen, vajon megbánták-e döntésüket. A hűség egyetlen erősségünk. – Be szeretnék jönni, kérem – felelte az aspektusnak. Könnyek szöktek a szemébe, de kipislogta őket onnan. – Szeretnék megtanulni sokféle dolgot. Az aspektus kinyújtotta a kezét, és kinyitotta a kaput. Vaelin észrevette, hogy ujjain sebhelyek éktelenkednek. A férfi intett neki, hogy lépjen be a nyitott vaskapun. – Jöjj, Ifjú Sólyom! Most már a testvérünk vagy. ♦♦♦ Vaelin hamar rájött, hogy a Hatodik Rendház igazából nem ház, hanem inkább valamiféle erőd. A gránitfalak sziklaszirtek gyanánt emelkedtek körülötte, midőn az aspektus a főkapuhoz vezette. Vaskos íjakkal felszerelt, ködbe vesző árnyalakok járőröztek az oromzaton, és kifejezéstelen tekintettel pillantottak le a fiúra. A bejárat íves kapuján felhúzva állt a rostély, hogy áthaladhassanak alatta, és a két őrségen álló pikás, mindketten tizenhét esztendős novíciusok, tiszteletüket kifejezve mélyen meghajoltak, amikor az aspektus elment előttük, ő alig vett róluk tudomást, és átvezette Vaelint az udvaron, ahol a többi tanonc a kockakőre szóródott szalmát sepregette. Vasra hulló kalapács csengése hallatszott a kovácsműhelyből. Már
látott várakat, nem is egyet: apja és anyja egyszer még a király udvarába is elvitték. Akkor a legjobb ünneplőjébe öltöztetett fiúcska unottan feszengett, miközben az Első Rend aspektusa a királyi szív nagylelkűségét ecsetelte hosszasan és színtelen hangon. Ám a palota szobrokkal és faliszőnyegekkel megrakott, fényesen kivilágított útvesztője csiszolt márványból épült, és az ember megnézhette a saját arcát a katonák tükörfényes mellvértjében. A király várpalotája nem bűzlött a trágyától és füsttől, és nem leselkedett benne száz meg száz sötét kapualj, amelyek kétségkívül mind a fiatal fiúkra veszélyes titkokat őriztek. – Mondd el, mit tudsz a Rendünkről, Vaelin! – utasította az aspektus, miközben a főépület felé vezette. A fiú az édesanyja leckéiből idézett: – A Hatodik Rend az igazság kardját forgatja, és lesújt a Hit és a királyság ellenségeire. – Nagyon jó – dicsérte az aspektus, és hangjából meglepetés érződött. – Jól megtanultad a leckéd. De mi az, amivel mi itt foglalkozunk, és amit a többi Rend nem művel? Vaelin keservesen kutatott emlékezetében a válasz után. Időközben elérték a központi vártornyot, és két tizenkét év körüli fiúra lett figyelmes, akik fakardokkal küzdöttek. A kőrisfából faragott fegyverek csak úgy csattogtak a döfések, vágások és hárítások gyors váltakozásában. A két fiú egy fehér krétával húzott kör közepén csatázott, és minden egyes alkalommal, amikor küzdelmükben a kör peremére szorultak, tanítójuk, egy borotvált fejű, csontsovány férfi rájuk vert a nádpálcájával. A versengésükben elmerült küzdőfelek épp hogy csak összerándultak az ütésekre. Az egyikük elvétett egy kitörést, és ellenfele sújtása a fején csattant. A fejsebéből ömlő
vértől elvakulva hátratántorodott, majd keményen a krétakörre zuhant, mire megint csak kivívta tanítója pálcasuhintó haragját. – Harcoltok, uram – felelt Vaelin az aspektusnak. Az erőszak és vér látványától hangosan kalapált a szíve. – Igen – torpant meg az aspektus, és letekintett rá. – Harcolunk, ölünk. Nyílzáporral és tűzözönnel dacolva várfalakat mászunk meg. Csatalovak és lándzsaerdő ellenében álljuk a rohamot. Átverekedjük magunkat a pikák és dárdák bozótján, hogy megszerezzük ellenségünk zászlaját. A Hatodik Rend harcol, de miért harcol? – A királyságért. Az aspektus leguggolt, és arcuk egy vonalban úszott. – Igen, a királyságért, de mi az, ami még a királyságnál is több? – A Hit? – Mintha nem volnál biztos benne, Ifjú Sólyom. Talán mégsem tudsz annyit, mint hittem. A háta mögött a tanító talpra rángatta a sérült fiút, és szitokzuhatagot bocsátott rá: – Te kétbalkezes, lomha agyú, szarevő paraszt! Vissza a körbe! Ha még egyszer elesel, gondoskodom róla, hogy soha többé ne kelj fel! – „A Hit a történelmünk és a lelkünk egésze – szónokolt Vaelin. – Amikor megtérünk az Innentúlra, lényegünk összeolvad az eltávozottak lelkével, akik útbaigazítást adnak ebben a világban. Cserében mi tiszteljük őket, és hittel adózunk nekik.” Az aspektus felhúzta egyik szemöldökét. – Jól ismered a katekizmust. – Igen, uram. Édesanyám gyakran okított.
Az aspektus arca elkomorodott. – Az édesanyád... – kezdte, de aztán elhallgatott, és arca visszaváltozott a korábbi lárvaszerű, érzelemmentes álarcra. – Ne említsd többet anyádat! Sem pedig apádat, vagy egyéb rokonaidat! Most már nincsen családod a Renden kívül. A Rendhez tartozol. Értesz engem? A megvágott fejű fiú megint elesett, és a mestere nekilátott elnáspángolni. A pálca fegyelmezett, egyenlő erősségű csapásokkal emelkedett és süllyedt. A tanító csontvázszerű arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni. Vaelin már látta ezt az arckifejezést az apjánál, amikor a szíjjal fegyelmezte egyik kutyáját. A Rendhez tartozol. Meglepetésére vad szívverése lelassult, és a hangja sem remegett, amikor válaszolt az aspektusnak: – Értem. ♦♦♦ A mestert Sollisnak hívták. Szikár, viharvert arcában szürke, hideg, fürkésző kecskeszem ült. Vetett egy pillantást Vaelinre, és nekiszegezte a kérdést: – Tudod-e, mi az a döghús, fiú? – Nem, uram. Sollis mester közelebb lépett, és fenyegetően tornyosult fölé. Vaelin szíve továbbra sem óhajtott gyorsabban verni. Az elesett fiút pálcájával csépelő, koponyaarcú tanító képe fortyogó dühvé változtatta a félelmét. – Halott hús – folytatta Sollis mester. – A csatamezőn hagyott hús, amit a varjak falnak fel és a patkányok rágnak szét. Ez vár rád is, fiú. Döghús.
Vaelin nem válaszolt. Sollis kecsketekintete megpróbált a lénye mélyére hatolni, de a fiú tudta, hogy nem lát félelmet. A mester feldühítette, de nem ijesztette meg. Kilenc másik fiút osztottak be ugyanabba a hálóterembe az északi torony padlásán. A vele többé-kevésbé egykorú gyerekek vagy magányosan, elhagyatva szipogtak, vagy szélesen vigyorogtak, arcukon a szülőktől való elválás újdonságának izgalmával. Sollis felsorakoztatta őket, és pálcájával megcsapott egy tagbaszakadt fiúcskát, aki túl lassúnak bizonyult: – Szedd a lábad, trágyakobak! Egyesével megszemlélte őket, és néhányukhoz közelebb lépve sértéseket vágott a fejükhöz. – A neved! – vetette oda egy magas, szőke fiúnak. – Nortah Al Sendahl, uram. – Nem uram, hanem mester, húgyagyú! – Továbblépett a következő újonchoz. – A neved! – Barkus Jeshua, mester – felelte az imént megvesszőzött nagydarab fiú. – Látom, Nilsaelben igavonó lovakat tenyésztenek! És így tovább, míg a sárga földig lehordta mindegyiküket. Végül hátralépett, és rövid beszédet intézett a fiatal fiúkhoz. – A családotoknak nyilván megvolt rá az oka, hogy ide küldött benneteket. Hőst akartak faragni belőletek, azt akarták, hogy dicsőséget hozzatok rájuk, hencegni akartak veletek a sörvedelés és kurvázás közben, vagy egyszerűen csak meg akartak szabadulni egy visító ördögfiókától. Nos, felejtsétek el őket! Ha kellettetek volna nekik, most nem lennétek itt. Most már a miénk vagytok, a Rendhez tartoztok. Megtanultok harcolni, és a halálotok napjáig irtjátok majd a királyság és a Hit ellenségeit. Semmi más nem számít. Semmi mással nem kell
törődnötök. Nincsen családotok, nincsenek álmaitok, nincsenek terveitek a Rendtől függetlenül. Levetette velük a priccsükre fektetett, durva gyapjúzsákot, amit futólépésben kellett levinniük a torony véget nem érő lépcsőjén, majd át az udvaron az istállóig, ahol pálcaütések viharában megtöltötték szalmával. Vaelin biztosra vette, hogy a nádpálca többször nyalogatta a hátát, mint a többieknek, és azt gyanította, Sollis készakarva a régebbi, nedvesebb szalma felé tereli. Amikor a zsákok megteltek, a mester visszakergette a fiúkat a toronyba, ahol feltették a szalmával megtöltött batyukat az ágyukul szolgáló fakeretekre. Majd újra futás következett, ezúttal a vár alatt húzódó pincébe, ahol Sollis felsorakoztatta őket. Lélegzetük párállott a hűvös levegőben, és hangos zihálásuk bántón verődött vissza a falakról. A tágasnak látszó pince téglából épült, boltíves járatai a szélrózsa minden irányában komor feketeségben végződtek. Amikor Vaelin a feneketlen, vészterhes árnyak közé bámult, félelme újra feléledt. – Előre nézz! – Sollis váratlanul lecsapó pálcája hurkát növesztett a karjára, és a fiú visszanyelte feltörni készülő fájdalmas zokogását. – Új csapat, Sollis mester? – érdeklődött valaki vidám hangon. Hatalmas testű férfi bukkant elő a sötétből. Sonkaszerű kezében olajlámpás pislákolt. Vaelin azelőtt még sohasem látott ilyen széle-hossza egy embert A jövevény tekintélyes testét lepedő méretű ruha takarta, amelynek sötétkék színe a többi mesterére emlékeztetett, ám a mellrészén egyetlen hímzett vörös rózsa ékeskedett. Sollis mester ruházata mindennemű díszítésnek híján volt. – Egy újabb szarkupac, Grealin mester – felelte Sollis lemondón a hatalmas férfinak.
Grealin húspogácsa-arcán röpke mosoly villant. – Minő szerencséjük van, hogy óvó kezed alatt nevelkedhetnek! Pillanatnyi csend következett, és Vaelin feszültséget érzett a két férfi között, ezért jelentőségteljesnek találta, hogy kettőjük közül Sollis szólalt meg először. – Felszerelésre van szükségük. – Hogyne – lépett közelebb Grealin, hogy alaposan szemügyre vegye őket, hatalmas testéhez képest furán könnyed léptekkel; úgy tetszett, mintha kicsivel a kockakő fölött lebegne. – Fel kell fegyverezni a kis harcosokat a jövő csatáira. – Még mindig mosolygott, de a fiúkat fürkésző szeme komor maradt. Vaelin újra az apjára gondolt, arra, hogyan nézett, amikor együtt mentek a lóvásárra, és a kupecek rá akarták tukmálni a csatalovaikat. Az apja körbejárta az állatot, és közben arra okította a fiát, hogyan állapíthatja meg, mit ér egy harci mén: mutatta neki a vaskos izomzatot, amitől a csatamén tettre kész az ütközetben, de lassú a rohamban, és elmesélte, hogy a legjobb lovakban maradnia kell némi szeszélynek azután is, hogy betörték őket. „A szemét nézd, Vaelin! – mondta neki. – Olyan lovat keress, aminek tűz parázslik a szemében!” Vajon a mester is ezt kereste most, a tüzet a szemükben? Valamit, amiből kiderül, melyikük bírja tovább, és hogyan teljesítenek majd a rohamban, vagy a csetepatéban? Grealin megtorpant egy Caenis nevezetű, törékeny testalkatú fiúcska mellett, akinek Sollis legkegyetlenebb szidalmait kellett elviselni. A nagydarab férfi merőn nézett le rá, és a gyermek félszegen csoszogott ide-oda. – Mi a neved, kicsiny harcos? – kérdezte Graelin. Caenis válaszadás előtt nyelt egy nagyot.
– Caenis Al Nysa, mester. – A1 Nysa. – A kerek mester elgondolkozott – Vagyonos nemesi család az, ha nem tévedek. Délen földekkel, házasság révén a Hurnish-házzal rokon. Messzire vetődtél az otthonodtól. – Igen, mester. – Nos, egyet se félj! A Rendben új otthonra találtál. – Háromszor megveregette Caenis vállát, amitől az egy kissé hátrahőkölt. Sollis pálcája után nyilvánvalóan még a leggyengédebb érintéstől is félt. Grealin továbbment, kérdéseket tett fel a fiúknak, és mindegyiket biztatta, miközben Sollis a nádpálcájával ütemesen verte csizmába bújtatott lába szárát. A bot bőrön koppanó tak-tak-takja végigvisszhangzott a boltíves pincén. – Azt hiszem, a te nevedet már tudom, kicsiny harcos – magasodott a hústorony Vaelin fölé. – Al Soma. Apáddal együtt harcoltam a meldenei háborúban. Nagyszerű ember. Pont úgy festesz, mint ő. Ám Vaelin csapdát sejtett, és nem habozott. – Nekem nincsen családom, mester. Csak a Rend. – Az ám, csakhogy a Rend maga a család, kicsiny harcos! – Grealin kuncogásfélét hallatott, amint továbblépett. – Úgyhogy úgy tekints Sollis mesterre és reám, mint nagybátyáidra! – tette hozzá, és még hangosabban kacagott. Vaelin lopva a nádpálcás tanítóra pillantott, aki most már leplezetlen gyűlölettel nézte Grealint. – Kövessetek, kis lovagok! – hívta a fiúkat a hústorony a feje fölé emelt lámpással, miközben egyre mélyebbre hatolt a pincefolyosón. – Ne kószáljatok el, a patkányok nem kedvelik a látogatókat, és van olyan, amelyik nagyobbra nőtt nálatok. – Megint felkacagott. Vaelin mellett Caenis torkát elhagyta egy
apró sikoly, és tágra nyitott szemmel bámult a feneketlen sötétbe. – Ne hallgass rá! – suttogta neki Vaelin. – Itt lenn nincsenek patkányok! Túl tiszta hely ez, itt nem találnak élelmet. – Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy így van, de legalább bátorítóan hangzott. – Fogd be a szád, Soma! – Sollis pálcája megsuhintotta a levegőt a feje fölött. – Mozgás! Követték Grealin mester lámpását a pince üres feketeségébe. A lépések zaja és a férfi nevetése egyfajta valószerűtlen, visszhangzó egyveleggé olvadtak össze, amihez Sollis nádpálcájának csattanásai szolgáltak ellenpontként. Caenis tekintete folyamatosan ide-oda cikázott, bizonyára óriáspatkányok után kutatott. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megérkeztek a durva téglafalba ágyazott, tömör tölgyfa ajtóhoz. Grealin türelemre intette őket, és kulcsát az övéről leakasztva kinyitotta az ajtót. – És most, apró emberkék – kezdte, amint szélesre tárta előttük a tölgyajtót –, felfegyverezlek benneteket a jövő csatáira. A barlangszerű helyiségben kardok, lándzsák, íjak, kopják és száz meg száz egyéb fegyver csillogott a fáklyafényben végtelen hosszú állványokon, és a falak mentén számolatlanul álltak a hordók meg a lisztes és gabonás zsákok. – Ez itt az én kis birodalmam – mondta nekik a mester. – Én vagyok a pince ura és a fegyvertár őre. Egyetlen olyan babszem vagy nyílhegy sincs ebben a raktárban, amit meg ne számoltam volna, mégpedig kétszer. Ha valamire szükségetek van, tőlem kell beszereznetek. És nekem feleltek, ha elveszítitek. – Vaelin észrevette, hogy a férfi mosolya nyomtalanul eltűnt.
Felsorakoztak a raktár előtt, és Grealin egyesével átadta nekik a batyujukat, tíz egyforma, ismeretlen tárgyaktól dagadó muszlinzsákot. – Rendünk ajándéka, kisemberek – tudatta velük Grealin kedélyesen, és minden fiú lába elé lerakott egy zsákot. – A következőket találjátok a batyuban: egy azraeli fakardot, egy tizenkét ujj hosszú vadászkést, egy pár csizmát, két pár pantallót, két gyapjúinget, egy köpönyeget, egy köpönyegcsatot, egy erszényt, persze üresen, és egy ilyet... – Grealin mester feltartott valamit a lámpás fényébe, ami lágyan himbálózott egy láncon a narancs ragyogásban. Medál volt, ezüst korong, a közepén a Rendház kapuját őrző, koponyafejű harcos alakjával. – Ez a Rendünk pecsétje – folytatta a mester. – Az ábrázolás Saltroth Al Jenrialt, Rendünk első aspektusát jelképezi. Mindig magatokon viseljétek: álmotokban, mosakodáskor, mindig, kivétel nélkül! Bizonyos vagyok benne, hogy Sollis mester sokféle büntetést ismer azoknak a fiúknak, akik elmulasztják felvenni. Sollis nem szólt, a csizmáját csapkodó pálca azonban minden szónál ékesebben beszélt. – A másik ajándékom nektek egy-két jó tanács: az élet a Rendben kemény, és gyakran igen rövid. Néhányótok nem fog eljutni a végső próbatételig, talán egyikőtök sem, és azok, akik elnyerik a bennmaradás jogát, egész életüket távoli erdőkben töltik majd, vademberek, banditák vagy eretnekek ellen vívott, véget nem érő háborúkban. Akinek szerencséje lesz, meghal, akinek nem, megnyomorodik. Azon kevesek, akik tizenöt évi szolgálat után is életben maradnak, megkapják a saját osztagukat, vagy visszatérhetnek ide, hogy tanítsák a következő nemzedéket. A családotok ilyen életet szánt nektek. Első látásra
talán nem tűnik megtiszteltetésnek, pedig az, ezért hát becsüljétek meg magatokat, hallgassatok a mestereitekre, tanuljátok meg, amit tanítani tudunk nektek, és mindig maradjatok hűek a Hithez! Emlékezzetek a szavaimra, és hosszú életetek lesz a Rendben! – Újra elmosolyodott, és széttárta kövér kezét. – Ennyit mondhatok nektek, kicsiny harcosok. Most szaladjatok, hamarosan úgyis találkozunk, amikor elveszítitek értékes ajándékaimat. – Felkacagott, és eltűnt a raktárban, de visszhangzó nevetése követte a fiúkat, amint Sollis pálcájától űzve futólépésben távoztak a pincéből. ♦♦♦ Az embermagasságú cölöpöt legfelül vörösre, középen kékre, az alsó részén pedig zöldre festették. Körülbelül húsz ilyen pózna állt elszórva a gyakorlótéren, kínzatásuk néma tanúiként. Sollis egy-egy cölöp elé állította őket, és a fakarddal szüntelenül csépelniük kellett a mesterük választotta, különböző színű sávokat. – Zöld! Vörös! Zöld! Kék! Vörös! Kék! Vörös! Zöld! Zöld... Vaelin karja már az első néhány percet követően hasogatott, de azért lengette a fakardot, amilyen keményen csak tudta. Barkus néhány ütést követően egy pillanatra leejtette a karját, amiért valóságos pálcazivatart kapott. Szokásos mosolya eltűnt az arcáról. – Vörös! Vörös! Kék! Zöld! Vörös! Kék! Kék... Vaelin felfedezte, hogy a karja nagyot rándul az ütéstől, ha az utolsó pillanatban nem dönti meg a kardot, így a penge inkább végigsiklott a cölöpön, mint hogy tompa ütődéssel nekicsapódjon. Sollis egy pillanatra csak nézte, majd felmordult,
azzal továbblépett Nortah-hoz, akit megbüntetett, mert a kék helyett a vöröset találta el. – Nyisd ki a füled, te beképzelt bohóc! – A pálca a fiúcska tarkóján csattant, és Nortah nagyokat pislogva megszabadult a könnyeitől, miközben tovább püfölte a cölöpöt. A mesterük órákig hajtotta még őket, és pálcája élesen válaszolgatott a póznáknak csapódó fakardok testes puffanásainak. Kis idő múltán a másik kezükbe vétette velük a fegyvert. – A Hatodik Rend testvérei két kézzel harcolnak – tudatta velük. – Egyetlen gyáva testvér sem szállhat ki a harcból csak azért, mert elveszítette az egyik karját. Egy újabb végtelennek tűnő óra következett, de aztán a mester megálljt vezényelt és felsorakoztatta őket, ő maga pedig fakardra cserélte a pálcáját. Az övékéhez hasonlóan azraeli stílusú fegyver egyenes pengéje alatt másfél tenyér hosszú markolat és gomb nyugodott, amit vékony fémpánt vett körbe a harcos ujjainak védelmére. Vaelin tudott valamicskét a kardokról: édesapja az étkezőcsarnokban, a kandalló fölött tartotta a gyűjteményét. A gyermeket mindig erősen vonzották a fellógatott fegyverek, de soha nem merészelt hozzájuk érni. Azokat persze nagyobbra kovácsolták, mint ezeket a fából faragott játékszereket: a méternyi vagy annál is hosszabb pengék megkoptak a használattól, és a csiszolt élek kovácsköszörűtől származó egyenetlenségei ékesen beszéltek a csatamezőn beszerzett megannyi kopásról és ütődésről. Volt ott egy kard, ami a többinél is jobban vonzotta a tekintetét. A falon magasra akasztott penge hegye éppen az orrára mutatott. A gyűjtemény legtöbb darabjához hasonló azraeli kard egyszerű fegyvernek látszott, és hiányzott belőle a többire jellemző míves kialakítás,
ám azokkal ellentétben nem javították, s így fényesre csiszolt felületén az acélt elcsúfító összes hiba, karcolás és horpadás azonnal szembetűnt. Nem merte megkérdezni róla az apját, így édesanyjánál próbálkozott, persze szintúgy reszketve a választól, hiszen az asszony köztudottan gyűlölte férjura kardjait. A szalonban akadt rá, ahol a nő, szokásához híven, éppen olvasott. Betegségének korai szakaszában járt, és a fiú képtelen volt elfordítani a tekintetét anyja beesett arcáról. Mosolyogva fogadta a beóvakodó fiút, és megpaskolta a mellette üresen maradt helyet. Szerette megmutogatni a könyveit, és míg a gyerek a képeket nézegette, anyja a Hitről és a királyságról mesélt neki. Vaelin türelmesen hallgatta Hűséges Kerlis történetét, akit örök halálra kárhoztattak, mert megtagadta az eltávozottak útmutatását, de amikor a nő kis időre megszakította a mese fonalát, megszólalt: – Anyám, miért nem köszörülted ki édesapám a kardját? Az asszony abbahagyta a mesélést, de nem nézett fel a könyvből. A csend csak nyúlt és nyúlt, Vaelin pedig már azon tűnődött, anyja előveszi-e édesapja jól bevált módszerét, és figyelmen kívül hagyja a fiát. Már azon volt, hogy szabadkozik és engedélyt kér a távozásra, amikor az édesanyja megszólalt: – Apád akkor kapta azt a kardot, amikor beállt a király hadseregébe. Sok éven át harcolt azzal a fegyverrel a királyság gyermekéveiben, és amikor a háború véget ért, Janus a királyság pallosává ütötte apádat. Ezért neveznek téged is Vaelin Al Somának, nem pedig egyszerűen csak Vaelin Somának. A pengén látható nyomok azt mesélik, miként lett az apád az, aki ma is. Ezért őrzi meg a fegyvert eredeti formájában. – Soma, ébresztő! – Sollis parancsszava azonnal visszarántotta a jelenbe. – Te leszel az első, kis patkány! – szólt
oda a mester Caenisnek, és mutatta, hogy a vékonydongájú fiú álljon elébe, néhány lépésnyi távolságban. – Én támadok, te védekezel! Addig csináljuk, amíg egyikőtök ki nem véd egy csapást. Ekkor Sollis olyan sebesen lódult meg, hogy úgy tetszett, mintha a körvonalai elmosódnának, és kinyújtott karddal bevitt döfése még azelőtt találta el a mellén, és terítette ki Caenist, mielőtt a fiú felemelhette volna a saját fegyverét. – Szánalmas, Nysa – jegyezte meg kurtán a mester. – Te következel, hogy is hívnak... Dentos! A megszólított markáns arcú, sima hajú, nyakigláb kölyök erős nyugatrenfaeli kiejtéssel beszélt, amit a mester láthatólag igen kevéssé tudott elviselni. – Úgy küzdesz, ahogy beszélsz! – közölte a levegőért kapkodó fiúval, aki a földre került, miután a mester kőrisfa kardját a bordái közé döfte. – Jeshua, te jössz! Barkusnak sikerült elugrani az első villámgyors szúrás elől, de hárítása nem állta útját a mester kardjának, így az egy alacsony suhintással kiseperte alóla a lábát. A rá következő két fiú pillanatok alatt földre került, ahogy Nortah is, és bár neki csaknem sikerült ellépni a döfés elől, Sollis mestert ez sem győzte meg. – Nem elég jó – véleményezte, aztán Vaelinhez fordult. – Essünk túl rajta, Soma! A fiú beállt a helyére, és várt. Sollis tekintete az övébe fúródott. Hideg, sápadt szeme figyelmet követelőn, bénító módon bámult rá... Vaelin nem gondolkodott, csak cselekedett. Oldalra lépve felemelte a kardját, ami éles csattanással hárította Sollis döfését. A fiú hátralépett, és felkészült a következő csapásra.
Megpróbálta kizárni a többiek néma döbbenetét, hogy csakis Sollis következő próbálkozására figyelhessen, amit nyilván a megalázottság tüze fut majd. De a mester nem támadott. Sollis egyszerűen eltette a fakardját, és megmondta nekik, hogy szedjék össze a holmijukat, és kövessék őt az ebédlőbe. Miközben átkeltek a gyakorlótéren, Vaelin félve figyelte a mester szemét, a nádpálca csapását megelőző, váratlan villanást keresve, de a férfi marcona magatartása nem változott. Még mindig nem hitte el, hogy a mester egyszerűen lenyeli a sértést, és megfogadta, hogy az elkerülhetetlen büntetés nem éri majd váratlanul. ♦♦♦ Az étkezés tartogatott némi meglepetést a számukra. A csarnok tömve volt ifjú tanoncokkal, és a fiatalok szokásos gúnyolódásai és pletykái elviselhetetlen zsivajjá fokozódtak. Az asztalokat korcsoportok szerint rendezték el: a legzsengébbek az ajtóhoz közel, a legnagyobb huzatban foglaltak helyet, míg az idősebbek a túloldalon, a mesterek asztala mellett ültek, összesen harminc mester tartózkodott a teremben. A kemény tekintetű, néma férfiak bőrén sebhelyek, itt-ott ólomszínű égések éktelenkedtek. Az asztal végén ülő, kenyeret és sajtot majszoló mesternek például mintha az egész fejbőrét leperzselték volna. Csak Grealin mester nevetett teli torokból, egyik vaskos mancsában jókora csirkecombot szorongatva. A többiek nemigen törődtek vele, bár a mellette ülők udvariasan bólogattak a szellemeskedését hallgatva. Sollis az ajtóhoz legközelebb álló asztalhoz vezette, és leültette őket. Néhány korukbeli fiú már előttük helyet foglalt. Pár héttel korábban érkeztek, és a mesterek már kezelésbe vették
őket. Vaelinnak egyáltalán nem tetszett felsőbbrendű vigyorgásuk, meg ahogy böködték egymást, és rájuk mutogattak. – Azt beszéltek, amit akartok – tudatta velük Sollis. – De az ételt a szátokba tegyétek, és ne dobáljátok szét! Egy órát kaptok. – Majd lehajolt Vaelinhez, és halkan odasúgta neki: – Ha verekszel, ne törj csontot! – Azzal otthagyta őket, és csatlakozott a többi mesterhez. Az asztalt roskadásig púpozták egészben sült csirkékkel, pitékkel, gyümölccsel, kenyérrel, sajttal, sőt tortákkal megrakott tálakkal. A lakoma éles ellentétben állt a Rend addig tapasztalt sanyarú szokásaival. Vaelin csak egyetlenegyszer látott ennyi ételt együtt: a királyi palotában, és akkor sem engedték, hogy sokat egyen. A fiúk percekig csak némán ültek, részben az asztalra halmozott étel mennyisége láttán, részben a helyzet furcsasága miatt; elvégre idegenek voltak egymásnak. – Hogyan csináltad? Vaelin felnézett. A húsos nilsaeli fiú, Barkus intézte hozzá a kérdést a kettőjük közt emelkedő süteményhegy fölött. – Tessék? – Hogyan védted ki a csapást? A többiek is kérdőn, minden idegszálukat megfeszítve bámulták. Nortah kendőt szorított a Sollis ütése nyomán felsértett, vérző ajkához. Vaelin nem tudta eldönteni, irigységet vagy neheztelést lát-e a szemében. – A szemével csinálja – felelt nagy sokára, aztán a vizeskancsóért nyúlt, és megtöltötte a tányérja mellett álló, egyszerű bádogkupát. – Mit csinált a szemével? – faggatta Dentos, aki éppen a tálból kivett zsömlét tömte a szájába. Morzsák záporoztak a
szájából, ahogy beszélt. – Csak nem azt akarod mondani, hogy a Sötétség van a dologban? Nortah felnevetett, aztán Barkus is, de a többiek ijedtnek tűntek a Sötétség említésétől, kivéve Caenist, aki éppen szerény csirke- és krumpliadagjával foglalatoskodott, és ügyet sem vetett a beszélgetésre. Vaelin kényelmetlenül feszengett a tekintetek kereszttüzében. – Megdermeszt a szemével – magyarázta. – Rád bámul, te visszabámulsz, aztán rögvest támad, amikor te még azon tűnődsz, vajon mit forral a fejében. Ne a szemét nézzétek, hanem a lábát és a kardját. Barkus beleharapott egy almába, és felmordult. – Igazad lehet. Én úgy éreztem, mintha megdelejezett volna. – A’ meg mifene? – kérdezte Dentos. – Olyan, mint a mágia, de valójában csak szemfényvesztés az egész – felelte a zömök fiú. – Tavaly a nyáridei vásáron volt egy ember, aki el tudta hitetni az emberekkel, hogy disznók. Rávette őket, hogy túrják a földet, röfögjenek, meg trágyában hemperegjenek. – Hogy? – Nem tudom, valami trükkel. Valami fura holmit lóbált a szemük előtt, és halkan beszélt hozzájuk, aztán mindent utasítását végrehajtották. – Gondolod, hogy Sollis mester is képes ilyesmire? – kérdezte a Jennis nevezetű fiúcska, akit Sollis korábban szamárhoz hasonlított. – Hitünkre, ki tudja? A Rendek mesterei, főként itt, a Hatodikban, sokféle Sötét praktikát ismernek. – Barkus méltatón feltartotta a csirkecombot, mielőtt beleharapott. – Úgy
látszik, a főzéshez is értenek. Szalmán kell aludnunk, és óránként megvernek, de közben szépen felhizlalnak. – Az-az – értett egyet Dentos. – Mint Sim bácsikám kutyáját. A beálló csend jelezte, hogy a hozzászólást senki sem tudta hová tenni. – Sim bácsikád kutyáját? – puhatolta Nortah. Dentos pitével teli szájjal bólintott. – Morgót. A legjobb harci kutya vót a nyugati országrészbe’. Tízszer győzött, mielőtt tavaly télen az ellenfele végül feltépte a torkát. Sim bácsikám igencsak kedvelte azt a kutyát. Négy gyerkőce is vót, ugye, három asszonytól, de a kutyát jobb’ szerette mindnél. Inkább azt etette, mint a kőikéit. Meg a legjobbat adta neki, ugye. A gyerekek zabkását kaptak, az a dög meg marhasültet zabált. – Kényszeredetten felnevetett. – A vén rohadék! Nortah még mindig nem értette. – De mit számít az, hogy mivel eteti a kutyáját egy renfaeli paraszt? – Így jobban harcol – felelte Vaelin. – A jó élelem erős izomzatot fejleszt. A harci méneket is a legjobb kukoricán és zabon tartják, nem pedig a mezőn legeltetik. – Az asztalon heverő étel felé biccentett. – Minél jobban tartanak minket, annál jobban harcolunk. – Majd Nortah szemébe nézett – És ne nevezd parasztnak! Itt mindannyian parasztok vagyunk. Nortah állta a tekintetét. – Nincs jogod főnököt játszani, Al Sorna. Az igaz, hogy a legfőbb hadúr fia vagy, de... – Senki fia sem vagyok, és te sem. – Vaelin kivett egy zsömlét. Egyre hangosabban korgott a gyomra. – Nekünk többé
nincs apánk. Némaságba burkolóztak, és inkább az ételükkel foglalkoztak. Kis idő múltán az egyik asztalnál verekedés tört ki, az ökölcsapások és rúgások felhőjében tányérok és étel szóródott szerteszét. Néhányan készséggel csatlakoztak a csetepatéhoz, mások csak álltak és ordítva szurkoltak a verekedőknek, ám a legtöbben ülve maradtak, és olyanok is voltak, akik fel sem néztek a tányérjukból. Még percekig zajlott a dulakodás, mielőtt az égett fejbőrű mester odalépett, és jókora furkósbotját félelmetes hatékonysággal lengetve rendet tett. Megnézte a legvadabb verekedők sérüléseit, letörölte a vért az orrukról és ajkukról, aztán visszaküldte őket az asztalhoz. Az egyik a csetepatéban eszméletét veszítette, és két fiúval levitette a gyengélkedőre. A társalgás hamarosan visszatért a megszokott medrébe, mintha mi sem történt volna. – Vajon hány csatában lesz részünk? – töprengett hangosan Barkus. – Nagyon sokba – felelte Dentos. – Hallottátok a kövér mestert. – Azt mondják, a királyság belviszályai örökre elcsendesedtek – vélte Caenis. Először szólalt meg, és még most is félve mondta el a véleményét. – Talán soha többé nem lesz csata, amiben harcolhatunk. – Mindig lesz újabb háború – ellenkezett Vaelin. Ezt az édesanyjától tanulta, aki valójában egy veszekedés során vágta az apja fejéhez. Azelőtt történt, hogy a hadúr utolsó útjára készült, még mielőtt az édesanyja megbetegedett volna. A király küldönce másnap lepecsételt levéllel érkezett. Az apja elolvasta, nekilátott összeszedni a fegyvereit, és utasította az istállószolgát, hogy készítse elő a legjobb csataménjét. Vaelin anyja zokogott,
és mindketten bementek a szalonba, hogy ne a gyerek előtt kelljen civakodniuk. Nem hallotta az apja szavait, mert a férfi halkan békítette az asszonyát, de a nő nem engedett. – Amikor visszatérsz, az ágyam közelébe ne gyere! – köpte fortyogó dühvel. – Bűzlesz a vértől! Az apja erre még mondott valamit, ugyanazzal a nyugodt hangvétellel. – A múltkor is ezt mondtad. Meg azelőtt – vágott vissza az asszony. – És legközelebb is ezzel jössz majd. Mindig lesz újabb háború! Kis idő múltán újra eleredtek a könnyei, és csend lett a házban. Apja megjelent a folyosón, meglapogatta a gyermeke fejét, aztán kilépett várakozó lovához. Négy hónappal később, amikor visszatért, Vaelin felfigyelt rá, hogy a szülei külön szobában alszanak. Az étkezés után áhítat következett. A tányérokat leszedték, és a tanoncok némán ültek, míg az aspektus a termet betöltő, tiszta, zengő hangon felolvasta a Hit tételeit. Sötét hangulata ellenére Vaelin meglepően felemelőnek találta az áhítatos szavakat, az anyjára és hite erejére gondolt, ami hosszú betegeskedése idején sem csökkent. Röviden eltűnődött rajta, vajon akkor is ide került volna-e, ha édesanyja még élne, és legbelül érezte, hogy ő ezt soha sem hagyta volna. Amikor az aspektus végzett a felolvasással, egypercnyi néma elmélyülésre buzdította a novíciusokat, és hogy fejezzék ki hálájukat az Eltávozottaknak áldásukért. Vaelin szeretetét küldte az édesanyjának, és segítségéért fohászkodott az elkövetkező megpróbáltatások közepette. Közben könnyek fojtogatták.
♦♦♦ Hamarosan kiderült, hogy a Rend legfőbb szabálya szerint a legfiatalabbak kapták a legfárasztóbb munkákat. Ennek megfelelően, az áhítatot követően Sollis az istállókhoz masíroztatta a fiúcsapatot, ahol orrfacsaró órákat töltöttek az állások kiganézásával. Aztán ki kellett talicskázniuk a trágyát a Smentil mester kertjében bűzlő halmokra. A hórihorgas Smentil híján volt a beszéd képességének, így földtől fekete kezével kétségbeesetten hadonászva és fura, torokból feltörő morgásokkal irányította őket, a mordulások hangmagasságával jelezve a cselekedeteik helyességét vagy helytelenségét. Sollisszal másképpen közölte mondandóját: a mester látszólag azonnal megértette a bonyolult kézjeleket. A hatalmas kertrendszer legalább két hold földön terült el a falakon kívül, káposzta, tarlórépa és egyéb zöldségek hosszú, katonás soraival. Smentil kőfallal körülvett, kis gyümölcsöst is nevelt, és így a tél végén éppen metszéssel foglalatoskodott. A tanoncoknak össze kellett gyűjteni a levágott vesszőket gyújtásnak. Kosarakban vitték a rözsét a várba, amikor Vaelin összeszedte a bátorságát, és egy kérdést intézett Sollishoz. – Mester, miért nem beszél Smentil mester? Pálcázásra számított, de Sollis egyetlen lesújtó pillantásra korlátozta a büntetést. Percekig némán caplattak, de végül a férfi azt morogta: – A lonak kivágta a nyelvét. Vaelin akaratlanul is megborzongott. Már hallott a lonakról, mindenki hallott róluk. Apja kardgyűjteményének legalább egy darabja a lonak elleni hadjáratból származott. A messzi északi hegységekben lakozó vademberek előszeretettel támadtak rá a
renfaeli gazdaságokra és falvakra, és derűs vérszomjjal erőszakoskodtak és öldököltek. Volt, aki farkasembereknek nevezte őket, mivel állítólag szürke bundát és agyart növesztettek, és ellenségeik húsán lakmároztak. – Hogy lehet, hogy még mindig életbe’ van, mester? – érdeklődött Dentos. – Tam bácsikám is a lonak ellen harcót, és aszonta, azok senkit se hagynak életbe’, akit elfognak! Sollis élesebb pillantást vetett Dentosra, mint amivel Vaelint sújtotta. – Megszökött. Bátor és ötletes ember, és öregbíti Rendünk hírnevét. No de most már eleget csevegtünk! – Nádpálcájával végighúzott Nortah lábán. – Szedd a lábad, Sendahl! A munkás órák után újra kardgyakorlatok következtek. Ezúttal utánozniuk kellett Sollis mozdulatsorait. Aki elrontotta, annak teljes erejéből kellett futnia a gyakorlótér körül. Először minden próbálkozásuk kudarcba fulladt, és igen sokat futottak, de végül már többször sikerült végrehajtaniuk a feladatot, mint ahányszor elrontották a mozdulatokat. Amikor sötétedni kezdett, Sollis pihenőt vezényelt, és visszatértek az ebédlőbe a tejből és kenyérből álló vacsorára. Keveset beszéltek, mert még a beszélgetéshez is túl fáradtnak érezték magukat. Barkus elsütött néhány viccet, és Dentos egy másik nagybátyjáról mesélt, de alig érdekelt valakit. Az étkezés után Sollis futólépésben zavarta fel őket a szobájukba vezető lépcsőn, majd az ajtó előtt felsorakoztatta az erejüket vesztett, ziháló fiúkat. – Első napotok a Rendben ezennel a végéhez ért – szólt hozzájuk. – A Rend szabályai szerint reggel elhagyhatjátok a Rendházat, ha úgy kívánjátok. Innentől sokkal nehezebb lesz, úgyhogy jól gondoljátok végig a döntéseteket.
Otthagyta őket a gyertyafényben, lihegve, kavargó gondolatokkal a fejükben. – Mit gondótok, reggelre tojást kapunk? – mélázott Dentos. Később, amikor Vaelin a szalmaágyán forgolódott, kimerültsége ellenére sehogyan sem jött álom a szemére. Nem Barkus horkolása tartotta éberen. A fejében ott zsongott mindaz, ami egyetlen nap alatt fenekestül felforgatta az életét. Édesapja eltaszította magától és beadta erre a helyre, ahol a verés mindennaposnak számított és az újoncok ízelítőt kaptak a halálból. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy apja gyűlölte, hiszen halott feleségére emlékeztette, és ezért el akarta tüntetni a szeme elől. Nos, gyűlölni ő is tudott, a gyűlölethez könnyebb út vezetett, és majd a gyűlölet fűti, ha már édesanyja szeretete nem volt rá képes. A hűség az egyetlen erősségünk. Némán felnevetett megvetésében. A hűség legyen csak a te erősséged, apám! Az enyém a gyűlölet lesz. Valaki sírdogált a sötétben, és könnyeket hullajtott szalmavánkosára. Talán Nortah? Vagy Dentos, esetleg Caenis? A zokogás elhagyatott, magányos ritmusa szépen kiegészítette Barkus horkolásának katonás fűrészelését. Vaelinnak is sírni támadt kedve, könnyeket ontani és önsajnálatban fetrengni, de a könnyek nem jöttek. Éberen feküdt tovább tehát, és olyan fájdalmasan vert a szíve a gyűlölet és harag egymást kergető érzéseitől, hogy azt hitte, menten kiszakad a mellkasából. A páni félelemtől csak gyorsabban vert, miközben verejték gyöngyözött a homlokán és megállíthatatlan izzadságpatakok áztatták a mellkasát. Borzasztó, elviselhetetlen érzés volt. Ki kellett jutnia innen, el kellett menekülnie erről a helyről... – Vaelin! Csak egyetlen hangot hallott. Egyetlen szó csendült a
sötétségben. Egy tiszta, igaz szó. Lüktető szíve azon nyomban lelassult, és a priccsén felülve nyitott szemmel pásztázta a homályt. Nem ébredt benne félelem, mert felismerte a hangot. Édesanyja hangját. Árnya eljött hozzá, hogy vigasztalja, hogy megmenekítse. Azután már nem jelentkezett többet, bár még egy óráig hegyezte a fülét. Egyetlen további szó sem hangzott fel. Legbelül mégis tudta, hogy jól hallotta. Anyja eljött hozzá. Visszadőlt a kényelmetlen, szúrós derékaljra, és a fáradtság végül felülkerekedett rajta. A zokogás is abbamaradt, és még Barkus horkolása is lágyabban muzsikált. Vaelin háborítatlan, álomtalan álomba zuhant.
MÁSODIK FEJEZET
E
gy évet töltött el Vaelin a Rendben, mire először embert ölt. Egy teljes év forgott le a keménykezű mesterek kegyetlen leckéivel és büntetéseivel tűzdelt, véget nem érő taposómalomban. Az ötödik órában ébredtek, és a karddal kezdtek. Órákig vagdalkoztak a fakardokkal a gyakorlótér cölöpjei között, hárították Sollis mester támadásait, és utánozták az egyre bonyolultabb mozdulatsorokat. Vaelin még mindig elsőként védte ki a mester csapásait, de Sollis gyakran utat tört magának a védelmén, és a földre kényszerítette a kékre-zöldre vert, bosszús fiút. Jól megtanulták, hogy ne engedjenek a mester delejes tekintetének, de persze Sollis sok más trükköt is ismert. Feldriánon csak karddal gyakorlatoztak, de ildrián napján íjászatra került sor, és Csekrin mester, egy izmos, halk szavú nilsaeli utasításait követve gyermekméretű íjaikból nyilakat eresztettek a céltáblába. – Az egész a ritmuson áll vagy bukik, fiúk – okította őket. – Illeszt, feszít, lő... Illeszt, feszít, lő... Vaelinnek nem ment az íjászat. Nehezére esett felhúzni a fegyvert, és célozni sem volt egyszerű, ráadásul a húr kikezdte az ujjhegyeit, és karja sajgott az izomláztól. Nyílvesszői gyakran ütődtek a céltábla peremébe, de még gyakrabban egészen célt
tévesztettek. Rettegett a naptól, amikor ki kell állnia az íjpróbát, és négy nyilat kell húsz lépésről a céltábla közepébe lőnie annyi idő alatt, amíg egy eldobott selyemkendő a földre hull. A feladat lehetetlennek tűnt. Dentosról hamar kiderült, hogy ért az íjászathoz, és vesszői igen ritkán tévesztettek célt. – Korábban is próbáltad már, fiam? – érdeklődött Csekrin mester. – Igen, mester. Drelt bácsikám tanított. A hűbéres nagyúr szarvasaira vadászott, amíg le nem vágták az ujjait. Vaelin legnagyobb sajnálatára Nortah bizonyult a második legjobb íjásznak: nyilai rendszeresen a céltábla közepébe fúródtak. Kettőjük ellentéte elmélyült az első közös ebéd óta, és a szőke fiú gőgje sem segített a helyzeten. Gúnyosan vigyorgott a többi fiú ügyetlen próbálkozásain, ráadásul a hátuk mögött, és a többiekkel szemben állandóan a családjáról beszélt, a családi birtokokról, a számtalan házról, azokról az időkről, amikor az apjával, saját elmondása szerint a király első miniszterével vadászni és lovagolni járt. Apja tanította meg az íj használatára is, tiszafából faragott hosszúíjjal vadásztak, mint a cumbraelik, és nem a népük körében közkedvelt, hagyományos kőris-szaru összetett íjjal. Nortah mindent összevéve jobb fegyvernek tartotta a hosszúíjat, hiszen az apja is amellett tette le a voksát. Úgy tűnt, Nortah apjának mindenről megvolt a saját véleménye. Oprián napján botoztak, amit Haunlin mester, az étkezőben látott égett koponyájú férfi okított nekik. Saját testmagasságukkal megegyező hosszú fabotokkal küzdöttek, amit később a tömeges összecsapásokban lecseréltek a Rend használta másfél méter hosszú alabárdokra. Haunlin erőteljes embernek bizonyult, mosolygós volt, és szeretett énekelni.
Gyakorlatozás közben gyakran dalolt vagy kántált katonadalokat és szerelmes balladákat. Hangja pontossága és tisztasága egy dalnokra emlékeztette Vaelint, akit egyszer a királyi palotában hallott énekelni. A fiú hamar megtanulta a botforgatást, és szerette, ahogyan a fegyver fütyül a kezében, szerette a fogását. Olykor még a kardnál is szívesebben választotta, mert könnyebben lehetett kezelni, és valahogy tömörebbnek is tűnt. Ragaszkodása a bothoz tovább mélyült, amikor kiderült, hogy Nortah egyáltalán nem ért hozzá. Ellenfele ütései gyakorta kiverték a kezéből a fegyverét, és minduntalan tompán lüktető ujjait szopogatta. Hamar megtanulták rettegni kigrián napját, amikor hosszú órákat töltöttek az istállóban trágyalapátolással, vaspatkók rúgását és ingerült lovak harapását kerülgetve, és a falakon függő számtalan lószerszámot tisztogatták. Rensial mester, az istálló ura előszeretettel alkalmazta a nádpálcát, és eme gyakorlata mellett még Sollis pálcahasználata is kifejezetten visszafogottnak tűnt. – Azt mondtam, hogy vakard, nem azt, hogy simogasd, agyalágyult! – kiáltott rá Caenisre, és a pálcája vörös hurkákat hagyott a fiú nyakán, aki épp egy kengyelt fényesített. A fiúkkal vadul bánt, de a lovakat dédelgette: a fülükbe suttogott és szerelmesen kefélte a szőrüket. Vaelint különösképpen dühítette a férfi üres tekintete. Rensial mester a lovakat választotta az emberek helyett, keze folyamatosan remegett, és gyakran megtörtént, hogy mondandóját félbeszakítva, motyogva odébbállt. A tekintete mindent elárult: Rensial mester megőrült. Retrián volt a fiúk kedvenc napja, ilyenkor Hutril mester a vadonról mesélt nekik. Hosszú kalandozásokra vezette őket az erdőben és hegyek között, megismerkedtek a biztonsággal
elfogyasztható növényekkel, és azokkal, amelyeket nyílhegyre kenve méregként lehet használni. Megtanultak kova nélkül tüzet gyújtani és csapdával nyulat fogni. Órákig hevertek az aljnövényzetben, és megpróbáltak láthatatlanná válni, amíg Hutril le nem vadászta őket, ami általában néhány percen belül bekövetkezett. Vaelint rendre utolsó előttinek találta meg, míg Caenis tudott a legtovább elrejtőzni. Az összes fiú közül ő bizonyult a legrátermettebbnek a szabad ég alatt, főként a nyomkövetésben jeleskedett, pedig sok fiú erdőn-mezőn nőtt fel. Amikor kint maradtak éjszakára, mindig Caenis tért vissza először élelemmel. Hutril mester azon kevesek közé tartozott, akik soha nem használták a pálcát, mégis komoly büntetéseket szabott ki. Egyszer a csapda legalkalmasabb elhelyezésén civakodó Nortah-nak és Vaelinnek csupasz hátsóval kellett végigszaladnia egy csalánligeten. Hutril csendes bizonyossággal beszélt, és ritkán mondott többet annál, amennyit feltétlenül kellett, inkább a mesterek által előszeretettel használt jelbeszéddel közölte a mondandóját. A nyelv hasonlított a néma Smentil mester és Sollis társalgásában használtra, ám a kevésbé bonyolult jeleket a közelben ólálkodó ellenség vagy préda esetére találták ki. Vaelin és Barkus gyorsan tanult, de Caenis szinte azonnal magába szívta a tudást: vékony ujjai kísérteties pontossággal formálták a titokzatos üzeneteket. Képességei ellenére Hutril mester furcsamód távolságtartóan viselkedett a fiúval, a dicsérettel is szűkmarkúbban gazdálkodott, ha dicsérte egyáltalán. Az éjszakai kalandozások során Vaelin sokszor azon kapta a mestert, hogy a tábor túlsó végéből Caenist bámulja, de a tűz fényében nem lehetett értelmezni az arckifejezését.
Heldriánon, a legnehezebb napon mindkét kezükben súlyos kővel futottak körbe-körbe a gyakorlótéren, átúsztak a jéghideg folyón, vagy fegyvertelen harcmodort tanultak Intris mestertől. Az alacsony, de villámgyors férfi orra eltörött, és több foga is hiányzott. Felfedte előttük a rúgás és ökölcsapás rejtelmeit, hogy miként csavarjanak egyet az öklükön az utolsó pillanatban, miként emeljék először a térdüket, majd nyújtsák hozzá a lábukat, miként védjék ki a támadójuk csapását, buktassák fel vagy vessék át a vállukon az ellenfelüket. Kevesen élvezték igazán a heldriáni gyakorlatokat, mindig túl sok zúzódással távoztak ahhoz, hogy jóízűen költsék el a vacsorát. Csak Barkus érezte elemében magát, mert a fiú hatalmas tömege ideális volt a megpróbáltatások semlegesítésére: látszólag nem érzett fájdalmat, és senki nem szeretett párban lenni vele, ha küzdelemre került a sor. Eltrián a pihenés és az elmélyülés napja lett volna, ám a legfiatalabbaknak ez a mosodában vagy a konyhában való fárasztó tevékenykedést jelentett. Ha szerencséjük volt, kerti munkára választották ki őket Smentil mester mellé, ahol legalább elcsenhettek egy-két almát. Ilyenkor, a Hit estéjén persze áhítat és katekizmus várta őket, és egy teljes órán keresztül ültek lehajtott fejjel a saját gondolataikba merülve, vagy átadták magukat az álom mindent elsöprő csábításának. Ez számított a szinte legveszélyesebb mulasztásnak, hiszen akit ilyenkor szunyókáláson kaptak, annak a legkeményebb verést kellett elviselni, és egész éjszaka járőrözhetett a falon köpönyeg nélkül. Vaelin kedvenc napszaka a lámpaoltás előtti óra volt. A kölcsönös ugratásból senki sem maradhatott ki, és a harsogó nevetés lármájában mindennemű fegyelem szertefoszlott. Dentos
a bácsikáiról mesélt, Barkus a vicceivel vagy a mesterek utánzásával nevettette meg a társait, az általában csendes Caenis pedig az általa ismert ezer és egy történet egyikét mesélte nekik, míg a többiek a kardforgatást vagy a jelbeszédet gyakorolták. Vaelin több időt töltött vele, mint a többiekkel, mert a vékony fiú hallgatósága és éles elméje valahogy az édesanyjáéra emlékeztette. Caenis meglepődött a baráti közeledésen, de hálásnak tűnt a társaságért. Vaelin azt gyanította, a Rendhez való csatlakozás előtt magányos élete lehetett: szemmel láthatóan nem szokott hozzá, hogy más fiúkkal együtt éljen. Habár egyikük sem nagyon beszélt a korábbi életéről. Nem úgy Nortah: a többiek dühös kifakadásai és a mesterek verései ellenére sem sikerült levetkőznie ezt a szokását. Most már nincsen családod a Renden kívül. Vaelin megértette, hogy az aspektus igazat mondott. Lassan családdá kovácsolódtak, és egymáson kívül senkijük sem maradt. ♦♦♦ Az első próbatételre sunterin havában került sor, csaknem egy évvel azután, hogy Vaelin először betette a lábát a kapun. A mesterek keveset árultak el nekik a futáspróbáról azon kívül, hogy ezen a próbatételen csapták ki a Rend legtöbb novíciusát. Kimasíroztatták őket az udvarra a hasonló korú fiúkkal, mind a kétszáz újonccal együtt. Hozniuk kellett az íjukat, egy tegeznyi nyilat, egy vadászkést, vizeskulacsot, de ezektől eltekintve semmi egyebet. Az aspektus röviden visszamondatta velük a Hit tételeit, aztán tudatta velük, hogy mire számíthatnak. – A futáspróbán kiderül, ki az, aki közületek valóban
alkalmas arra, hogy a Rendünket szolgálja. Eddig abban a kiváltságban volt részetek, hogy egy éven át szolgálhattátok a Hit ügyét, de a Hatodik Rendben a kiváltságokat ki kell érdemelni. Hajón felviszünk benneteket a folyón, és különböző helyeken kiteszünk a parton. Holnap éjfélre vissza kell érnetek ide. Az, aki nem érkezik meg időre, megtarthatja a fegyvereit, és kap három aranykoronát. Azzal elöljárójuk odabiccentett a mestereknek, és távozott. Vaelin félelmet érzett, bizonytalan volt a saját képességeit illetően, de ezt nem árulta el a társainak. Teljesítenie kellett a próbát, hiszen nem volt hová mennie. – A folyópartra futólépésben! – vakkantotta el a parancsot Sollis. – Ne lazsálj! Szedd a lábad, Sendahl, nem valami szaros bálteremben vagy! A parti mólónál három hatalmas, feketére festett és vörös vászonvitorlájú, lapos dereglye várakozott. Gyakori látványnak számított az ilyen hajó a Corvien torkolatában, az uszályok szenet szállítottak a part mentén a déli bányákból Varinvár ezer meg ezer kandallójába. A folyami hajósokat külön emberfajtának ismerték, akik a nyakukban fekete sálat, a bal fülükben meg ezüstkarikát viseltek. Amikor éppen nem a dereglyéken szorgoskodtak, ezek a rossz hírű hajósok a kocsmákban vedeltek és verekedtek, és nem egy azraeli anya figyelmeztette a lányát ezekkel a szavakkal: „Légy jó kislány, vagy folyami hajós lesz a férjed!” Sollis váltott néhány szót az egyik uszály kapitányával, egy vézna emberrel, aki gyanakvóan bámulta a fiúk néma gyülekezetét, aztán a kezébe nyomott egy teli pénzes zacskót, és ráripakodott az újoncokra azzal, hogy szálljanak fel és csoportosuljanak a fedélzet közepén.
– És semmihez se nyúljatok, agyatlanok! – Sohase’ szálltam még tengerre – szólalt meg Dentos, amikor leültek a kemény fedélzetdeszkákra. – Ez nem a tenger – vetette oda Nortah. – Ez itt a folyó. – Jimnos bácsikám tengerésznek állt – folytatta Dentos, mintha meg sem hallotta volna Nortah megjegyzését. A legtöbben egyébként így viseltettek iránta. – Sose gyütt vissza. Anyum aszonta, elnyelte egy bálna. – Mi az a bálna? – kérdezte Mikehl, a kövérkés renfaeli fiú, akinek a több hónapnyi megerőltető gyakorlatozás ellenére sikerült megőriznie túlsúlyát. – Az egy nagy tengeri állat – felelte Caenis, aki úgy tűnt, majdnem mindenre tudja a választ. Megbökte Dentost. – És nem eszik embert. A bácsikádat valószínűleg cápa ölte meg. Némelyik bálnaméretűre nő. – Na és te honnan tudod? – vigyorgott gunyorosan Nortah. Minden alkalommal így tett, amikor Caenis kifejtette a véleményét. – Láttál már olyat? – Igen. Nortah elhallgatott, az arca lángba borult, és a vadászkésével nekilátott egy meglazult faszilánkot kipiszkálni a fedélzetdeszkák közül. – Mikor, Caenis? – noszogatta Vaelin a barátját. – Mikor láttál cápát? A fiú kurtán elmosolyodott, pedig nem volt szokása. – Úgy egy éve, az Erinei-tengeren. Az apám... Egyszer kivitt a tengerre. Sokféle lény él a tengerben, fókák és orkák, meg annyi hal, hogy meg sem lehet számolni. És cápák is. Az egyik odaúszott a hajónkhoz. Több mint tíz méter hosszú volt orrától a farkáig. Az egyik tengerész szerint orkákat és bálnákat esznek,
meg persze embert is, ha szerencsétlenségedre éppen a vízben lubickolsz, amikor arrafelé úszkálnak. Azt mesélik, az orrukkal kilukasztják és elsüllyesztik a hajókat, aztán meg belakomáznak a legénységből. Nortah megvetően fújt egyet, de a többieket lenyűgözte, amit hallottak. – Kalózokat is láttál? – faggatózott Dentos sóvár pillantással. – Aszongyák, az Erinei-tenger telis-teli van velük. Caenis megrázta a fejét. – Kalózokat nem. A háború óta nem zaklatják a királyság hajóit. – Milyen háború óta? – kérdezte Barkus. – A meldenei óta, amiről Grealin mester beszél egyfolytában. A király flottát küldött, hogy porig égesse a meldeneiek legnagyobb városát, és mivel az erinei kalózok többsége meldenei származású, most már békén hagynak bennünket. – Nem lett volna több értelme a flottájukat porig égetni? – tűnődött Barkus. – Akkor egy kalóz sem maradt volna. – Új hajókat mindig lehet építeni – magyarázta Vaelin. – A város lerombolása olyan fájó emléket hagy, ami apáról fiúra öröklődik. Így biztosan nem felejtenek el minket. – Meg lehetett volna ölni mindet – vélte Nortah sértődött hangon. – Ha nincsenek kalózok, nincs kalózkodás sem. Sollis pálcája a semmiből sújtott le, és a kezén találta el, amitől azon nyomban elengedte a fedélzetbe szúrt kését. – Azt mondtam, ne nyúlj semmihez, Sendahl! – Azzal Caenis felé fordította a tekintetét. – Szóval nagy hajós vagy, Nysa? A megszólított fiú lehajtotta a fejét. – Csak egyszer hajóztam, mester. – Vagy úgy? És mi volt az úti cél?
– A Wensel-sziget. Az... khm, az egyik utasnak arrafelé akadt dolga. Sollis felmordult, majd lehajolva kiszabadította Nortah kését a deszkából, és odadobta neki. – Tedd el, taknyos! Hamarosan szükséged lesz egy éles pengére. – Te ott voltál, mester? – kérdezte ekkor Vaelin. Egyedül ő mert kérdést feltenni a férfinak, a vesszőzés komor ígérete ellenére is. Sollis olykor szívesen beszélt, máskor azonban hamar eljárt a keze. Nem lehetett kitalálni, milyen kedve van, amíg fel nem tettek neki egy kérdést. – Ott voltál, amikor a meldenei város a földig égett? Sollis Vaelinre villantotta tekintetét, és világos szeme megtalálta a fiúét. Egy kérdés pislákolt benne, valamiféle kíváncsiság. Most először jött rá, hogy a férfi valószínűleg azt hiszi, gyermekként is többet tud nála, hogy apja sok csatáról mesélt neki, és ezért egyfajta burkolt lenézés lapul a kérdéseiben. – Nem – felelte a mester. – Akkoriban az északi határnál állomásoztam. Grealin mester biztosan szívesen válaszol bármilyen kérdésetekre azzal a háborúval kapcsolatban. – Odébb lépett, és lecsapott egy fiúra, aki túl közel merészkedett egy kötélcsomóhoz. ♦♦♦ A dereglyék a folyó hosszú kanyarulatát követve északnak tartottak, és Vaelin terve hamar szertefoszlott, miszerint egyszerűen követi majd a folyópartot a Rendházig. Túl sokáig tartott volna az út. Ha időben akart visszaérni, át kellett vágnia az erdőn. Viszolyogva szemlélte a fák sötét tömegét. Bár Hutril
mester tanításai során megismerkedtek az erdővel, egyáltalán nem találta kellemesnek a fák között, vaksötétben botorkálás gondolatát. Tudta, egy magafajta fiú milyen könnyedén eltévedhet a sűrűben, hogy aztán órákig körbe-körbebarangoljon. – Dél felé tarts! – suttogta a fülébe Caenis. – Az északcsillaggal ellentétesen. Dél felé menj, egészen a folyóig, aztán kövesd a partot a mólóig! Ott át kell úsznod. Vaelin ránézett, de Caenis éppen az eget bámulta ártatlanul, mintha meg sem szólalt volna. Végigpillantva társai unott arcán, nyilvánvalóvá vált, hogy ők nem hallották a tanácsot. Caenis csak neki segített, a többieknek nem. Úgy háromórányi ringatózás után nekiláttak kiszállítani a fiúkat. Az ünnepélyesség legkisebb jele nélkül, Sollis véletlenszerűen kiválasztott egyet, és utasította, hogy ugorjon át a mellvéden, aztán ússzon ki a partra. A csoportjukból először Dentosnak kellett menni. – Találkozunk a Házban, Dentos! – bátorította Vaelin. A renfaeli ezúttal szótlanul, bizonytalan arccal visszamosolygott rá, aztán íját a vállán átvetve kiugrott a hullámok közé. Gyorsan kiúszott a folyópartra, ott megállt, hogy lerázza magáról a vizet, aztán egy kurta integetést követően eltűnt a fák között. Utána Barkus következett, aki egy darabig színpadiasan egyensúlyozott a korláton, mielőtt egy hátraszaltóval a vízbe csobbant volna. Néhányan megtapsolták. Sollis ezután Mikehlt választotta, aki nem kevés idegességgel vette tudomásul, hogy ő következik. – Nem biztos, hogy ilyen messzire tudok úszni – dadogta, miközben a sötét sodrással szemezett. – Akkor csendesen fulladj bele – tanácsolta neki a mestere, és
átlökte a mellvéden. A pufók kölyök hangos csobbanással érkezett a vízbe, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire kicsivel odébb, köpködve és karjaival kapálva felbukkant, majd lélekjelenlétét visszanyerve a part felé indult. A soron következő Caenis biccentve fogadta Vaelin jókívánságait, aztán egyetlen szó nélkül átugrott a korláton. Utána Nortah jött. Erősen küzdött, hogy kordában tartsa jól látható félelmét, és így szólt Sollishoz: – Mester, ha nem térek vissza, szeretném, ha az apám tudná... – Neked nincsen apád, Sendahl. Befelé! A fiú lenyelte a békát, azzal a korlátra felhúzódzkodva pillanatnyi habozás után leugrott. – Sorna, te jössz! Vajon bírt-e bármilyen jelentőséggel az a tény, hogy utolsónak maradt, és így a leghosszabb utat kellett megtennie? Odalépett a mellvédhez. Íjhúrja élesen belevágott a mellébe, és tegezszíját is szorosabbra húzta, nehogy elvesszen a folyóban. Mindkét kezét a korlátra helyezte, és nekikészült az ugrásnak. – Nem segíthetsz a többieknek, Sorna! – szólt utána Sollis. A többi fiúnak nem mondott ilyesmit. – Csak igyekezz vissza! Hogy ők miként térnek haza, az legyen az ő bajuk. Vaelin összeráncolta a homlokát. – Nem értem, mester... – Jól hallottad. Akármi is történjék velük, az az ő sorsuk, nem a tiéd. – A fejével a folyó felé mutatott. – Indulj! Nyilvánvalóan nem akart többet elárulni, így a korlátot erősen megragadva Vaelin átlendítette magát, és lábbal előre a vízbe zuhant. Azon nyomban lélegzetelállító hidegség ölelte körül. Egy pillanatra páni félelem vett rajta erőt, amikor a feje
alámerült, de aztán erős rúgásokkal elindult felfelé. A felszínen áttörve magába szívta a levegőt, majd a part felé indult, ami egyszeriben sokkal távolabbinak tűnt. Mire kiverekedte magát a kavicsos partra, a dereglye már messze járt. Mintha látta volna, amint Sollis mester a korlát mellett áll és utánabámul, de nem lehetett biztos benne. Leakasztotta a nyakából az íjat, aztán a húrt mutató- és hüvelykujja között végigfuttatva kinyomta belőle a vizet. Csekrin mester szerint a vizes íj húr annyit ér, mint a lábatlan kutya. Leellenőrizte a nyilakat is, meggyőződve róla, hogy a víz nem hatolt át a tegez viaszosvászon tömítésén, majd, hogy a kése is a derekán lóg még. Kirázta a vizet a hajából, aztán végigfuttatta a tekintetét a fákon, de mindenfelé csak sűrű árnyakat meg lombot látott. Tudta, hogy dél felé néz, de éjszaka minden bizonnyal úgyis elvéti az irányt. Ha Caenis tanácsa szerint akart cselekedni, alkalmasint fára kellett másznia, hogy lássa az északcsillagot, ami nem túl könnyen kivitelezhető a sötétben. Szerencsére a nyári melegben került sor a próbatételre, most mégis vacogott a lubickolástól. Hutril mester azt tanította nekik, hogy tűz híján legjobban egy kiadós futás szárítja meg a ruházatot, hiszen a test melege gőzzé alakítja a vizet. Egyenletes tempóban nekiiramodott, és nem sietett, mert bizton tudta, hogy az elkövetkező órákban minden erejére szüksége lesz. Egyhamar az erdő hűvös, sötét sűrűjében találta magát, és ösztönösen az árnyakat pásztázta, amely szokást a vadászattal és rejtőzködéssel töltött számtalan óra során sajátított el. A fejében tisztán csengtek Hutril szavai: Az okos ellenség némán, az árnyak közt rejtőzik. Leküzdötte hirtelen támadt borzongását, és szaladt tovább.
Egy teljes órán át kocogott egyenletes iramban, és nem hallgatott sajgó lábizmai egyre hangosabb sirámára. Az elpárolgó folyóvíz helyén hamar a saját verejtéke csörgött, és már nem fázott. Olykor a napra pillantva meghatározta irányát, és erőnek erejével elhessegette az érzést, hogy a kelleténél gyorsabban telik az idő. Nem tudta elfogadni a gondolatot, hogy egy maréknyi pénzzel az erszényében kiteszik a kapun. Villanásnyi időre, rémálomszerű jelenetben látta, amint ott áll az apja küszöbén, és az érméket szánalmasan magához szorítva esdekel a belépésért. Elhessegette a fejéből a képet, és szaladt tovább. Úgy nyolc kilométer után megpihent. Egy kidőlt fatörzsön gubbasztva, zihálva nagyokat húzott a kulacsából. Elmélázott, vajon a társai merre járhatnak. Vajon hozzá hasonlóan futásnak eredtek, vagy még mindig a fák között bolyongnak? Nem segíthetsz a többieknek! Figyelmeztette vagy fenyegette a mester? Persze az erdő tele volt mindenféle veszéllyel, de a Rend fiainak, akiket megkeményített a több hónapos kiképzés, semmitől sem kellett tartani. Röviden eltöprengett ezen, de mivel nem talált választ a kérdéseire, bedugaszolta a kulacsot, és az árnyakat fürkészve felegyenesedett... Aztán félúton mozdulatlanná dermedt. A farkas tízlépésnyire tőle ült a hátsó lábán, és élénkzöld szeme néma kíváncsisággal mustrálta a fiút. A szokatlanul nagy termetű állat bundája szürkés-ezüst fénnyel csillogott. Vaelin még sohasem látott farkast ilyen közelről, inkább csak a hajnali ködben loholó, halovány árnyakként emlékezett rájuk, de itt, a városfaltól nem messze még az is ritkaságszámba ment. Megdöbbentette, micsoda óriási teremtménnyel akadt össze: a bunda alatt dudorodó izmok roppant erőre utaltak. Vaelin
visszabámult rá, és a farkas félrebillentette a fejét. A fiú nem érzett félelmet. Hutril mester annak idején elárulta nekik, hogy a csecsemőrabló, pásztorfiúkat megcincáló farkasokról szóló történetek csupán mesék. A farkas békén hagy, ha te is békén hagyod őt – tanította mindig. Mégis, óriásira nőtt ez az állat, na és a szeme... A ragadozó némán, mozdulatlanul ült, lágy szellő borzolta felfújt, ezüstszürke bundáját, és a fiú ifjú szívében megmozdult valami. – Gyönyörű vagy – súgta az állatnak. A farkas egy pillanat alatt elillant, megfordult, és olyan gyorsan eltűnt az aljnövényzetben, hogy ha akarja, akkor sem tudja követni. Szinte zajt sem csapott. Vaelin akkor jött rá, hogy mosolyog. A fejébe véste a farkas emlékét, és érezte, hogy sosem fogja elfelejteni. ♦♦♦ Urlishnak nevezték a Varinvár északi falaitól a renfaeli határhegyekig húzódó, harminc kilométer széles és száztíz kilométer hosszú erdősávot. Egyesek szerint a király igen szerette az erdőséget, valahogyan rabul ejtette a szívét. A király parancsa nélkül még fát sem lehetett kivágni belőle, és csak azok a családok telepedhettek le, akik már több mint három nemzedék óta ligeteiben éltek. Vaelin nem tudott túl sokat a királyság történelméről, de azt már hallotta, hogy egykor háború dúlt itt: egy teljes napon és éjszakán át csatáztak fái között a renfaeliek és azraeliek. Az utóbbiak nyerték az összecsapást, Renfael ura kénytelen volt térdet hajtani Janus király előtt, és utódait onnantól kezdve hűbéres nagyúrnak nevezték, akiknek
járadékot és katonákat kellett juttatni a királynak, amikor az felszólította erre vazallusát. Édesanyja mesélte el Vaelinnek mindezt. A gyermek addig rágta a fülét, hogy regéljen neki az apja hadjáratairól, míg az asszony végül engedett az unszolásnak. A férfi itt, az Urlishban nyerte el a király elismerését, és itt ütötték a királyság pallosává. Anyja nem bocsátkozott részletekbe, és mindössze annyit árult el, hogy az apja nagy harcosnak számít, és egykor nagyon bátor tettet hajtott végre. A fiú azon kapta magát, hogy futás közben az aljnövényzetet pásztázza, és fém csillanását kutatja. Azt remélte, talál valami emléket a csatából, mondjuk egy nyílhegyet, talán tőrt, vagy akár egy egész kardot! Nem hitte, hogy Sollis beengedne bármiféle emléktárgyat a Rendházba, így nekilátott számba venni a Házban található rejtekhelyeket... Pang! Lebukott, odébb gurult és fürgén felállt, aztán egy tölgyfa törzse mögé rejtőzött. A nyílvessző sziszegve szaggatta a páfrányok lombját. Az íjhúr pengése félreérthetetlen figyelmeztető jelként szolgált a Rend ifjú novíciusának. Erőnek erejével lecsitította dübörgő szívverését, és a fülét hegyezte, hátha további árulkodó zajokat hall. Vadásszal akadt volna össze? Talán valaki szarvasnak nézte. Azonnal sutba dobta a gondolatot. Egy vérbeli vadász első látásra meg tudna különböztetni egy fiatal fiút egy szarvastól. Valaki az életére tört. Most vette csak észre, hogy íját ösztönösen lekapta a válláról, és vesszőt illesztett a húrra. Hátát nekitámasztotta a fatörzsnek, várt és hallgatózott. Hagyta, hogy az erdő elárulja neki, milyen fenyegetéssel néz szembe. Hutril szavai visszhangoztak a fejében: A természet beszél hozzánk. Ha
megtanuljátok a nyelvét, sohasem tévedtek el, és váratlanul senki sem lephet meg benneteket. Kinyitotta a fülét, és beengedte az erdő hangjait, a szél sóhajtását, a levelek zörgését, az ágak ropogását. A madarak elhallgattak. Tehát a ragadozó közel járt. Vagy egyedül, vagy csapatostul közelített. Remélte, hogy elárulja egy száraz ág roppanása, vagy egy csizma bőrtalpának csikordulása a talajon, de semmit sem hallott. Ha ellensége éppen feléje közelített, akkor igencsak értett hozzá, hogyan mozogjon néma csendben. De nem csak a hallását használhatta, és az erdő sokféle dologról mesélhetett neki. Becsukta a szemét, és hosszan beszívta a levegőt az orrán keresztül. Ne horkants, mint disznó a vályúnál! – figyelmeztette egyszer Hutril mester. – Adj időt az orrodnak, hogy válogasson az illatok között! Légy türelmes! Tehát hagyta, hadd végezze el az orra a munkát. Harangvirágillatot érzett, ami rothadó növényzet és állati ürülék szúrós szagával keveredett... és verejték bűzével. Emberi verejtékével. A szél balról jött, és magával hozta a nehéz pézsmaillatot. Nem tudta eldönteni, hogy az íjász megállt, vagy mozog éppen. Aprócska hang volt, alig több egy ruhadarab surrogásánál, de Vaelin kiáltásnak hallotta. A térdét rogyasztva kiugrott a tölgy mögül, aztán egyetlen mozdulattal felhúzta az íjat és eleresztette a nyílvesszőt, majd visszaiszkolt rejtekébe. Örömmel hallotta, hogy odakint valaki meglepetésében és fájdalmában felhördül. Egy pillanatig habozott. Maradjak vagy meneküljek? Erős késztetést érzett, hogy fusson, hogy az erdő sötét ölelésében találjon menedékre. Persze tudta, hogy nem menekülhet. A Rend tagjai nem menekülnek – mondta egyszer Sollis.
Kilesett a tölgyfa mögül, és először nem is látta meg a páfrányszőnyegből úgy tizenöt lépésnyire függőlegesen kikandikáló, sirálytollas vesszőt. Felhelyezett egy másik nyilat a húrra, aztán guggolásban közelített, miközben a szeme folyamatosan újabb ellenségeket keresett, a füle tobzódott az erdő zenéjében, és az orra megállás nélkül szimatolt. A fickó koszos zöld pantallóban és tunikában feküdt az aljnövényzetben, kezében kőrisfa íj, varjútollas nyílvesszője a húrra téve. A kardja a hátára erősítve, a csizmaszárában kés, és a torkában Vaelin vesszője. Már nem élt. Közelebb lépve a fiú észrevette a nyaki sebből kiáramló vér egyre terebélyesedő pocsolyáját. Rengeteg vért látott. A nagy vivőeret találtam el – döbbent rá a fiú. – És én még azt hittem, rosszul célzok! Magas, éles hangon felnevetett, aztán összegörnyedt és hányt, majd négykézlábra ereszkedve megállíthatatlanul öklendezett. Beletelt néhány percbe, mire a döbbenet és a hányinger elmúlt, és tisztábban gondolkozhatott. Ez az ember, ez a halott ember megpróbálta megölni. De miért? Hisz soha életében nem látta. Útonálló lehetett talán? Erdőlakó haramia, aki azt hitte, könnyű áldozatra talált a magányos fiúban? Kényszerítette magát, hogy újra a halottra nézzen, megfigyelte a csizmája anyagát és a ruhája szegélyét. Tétovázott, de aztán felemelte támadója íjhúron nyugvó jobb kezét. Íjászkéz volt: a durva tenyér és a megvastagodott bőr az első két ujjhegyén egyértelműen erre utalt. Ez az ember íjászattal kereste a kenyerét. Vaelin nem hitte, hogy egy közönséges rabló ilyen gyakorlott céllövő vagy ilyen jól öltözött volna. Hirtelen gyomorforgató gondolat ötlött az eszébe: Ez is része
a próbának? Egy pillanatra majdnem el is hitte, hogy igaz. Hisz kell ennél jobb megoldás a gyengék kigyomlálására? Teleszórják az erdőt orgyilkosokkal, aztán megnézik, ki marad életben. Mennyi aranyat megspórolhatnának ezzel! Ám valahogy nem tudta elhinni. A Rend brutális szabályok szerint élt, de híján voltak a gyilkos szándéknak. Akkor meg ki ez a férfi? Megrázta a fejét. Attól nem oldódik meg a rejtély, ha itt álldogál. Ahol egy gyilkos lapult, ott lehetett több is. Vissza kellett térnie a Rendházba, hogy kikérje Sollis mester tanácsát... Már ha túléli. Remegve felállt, aztán nagyot köpve kitisztította a száját, majd vetett még egy utolsó pillantást a holttestre. Azon tanakodott, elvegye-e a fickó kardját vagy kését, de érezte, hogy hiba volna. Valamiért azt gyanította, talán később még le kell tagadnia a gyilkosságot. Éppen ezért kihúzta volna a nyílvesszőt a halott nyakából, de nem tudta rávenni magát, hogy megrángassa a húst. Végül megelégedett azzal, hogy a vadászkésével levágja a tollazatot, hisz a sirálytoll egyértelműen elárulta volna, hogy a gyilkos a Rend tagja. Újra le kellett küzdenie a hányingerét, amikor megfogta a nyílvesszőt, a hegy beakadt valami keménybe, és a nyílvessző cuppogó hangot adott, amikor fűrészelte. Gyorsan ment, de Vaelinnek egy örökkévalóságnak tűnt. Zsebre vágta a tollazatot, és elhátrált a hullától, csizmájával széttaposta a nyomokat, aztán sarkon fordult, és futásnak eredt. Úgy érezte, mintha a lábát ólomba öntötték volna, és többször megbotlott, mire a teste újra rátalált arra az egyenletes, szökellő futásra, amit a gyakorlótéren töltött hosszú hónapok alatt elsajátított. Mindegyre elméjébe villantak a halott férfi élettelen,
megereszkedett vonásai, de irgalmatlanul elnyomta azokat magában. Megpróbált megölni! Nem fogok sajnálni olyasvalakit, aki gyermekek életére tör. De csak nem tudta kiverni a fejéből édesanyja apjához intézett, haragos szavait: Bűzlesz a vértől! ♦♦♦ Az éjszaka mintha varázsütésre ereszkedett volna az erdőre. Bizonyára azért érezte így, mert rettegett tőle. Minden árnyékba íjászokat képzelt, és nemegyszer vetődött fedezékbe a képzelt gyilkosok elől, akikről közelebbről kiderült, hogy csak bokrok és fatönkök. Mióta végzett az orgyilkossal, csak egyszer állt meg pihenni: egy bükkfa széles törzse mögé rejtőzve sietve meghúzta a kulacsát, miközben a szeme vadul cikázott, vélt ellenségeket vizslatva. Biztonságosabbnak tűnt futni: a mozgó célpontot nehezebb eltalálni. De a sötétség leszálltával ez a csalfa biztonságérzet is egy csapásra elillant, és mintha valami szakadék felé futott volna, ahol már bármelyik lépés fájdalmas zuhanást hozhat. Kétszer elesett, a fegyverei és félelmei hálójába gabalyodva elnyúlt a földön, mire elfogadta, hogy innentől kénytelen sétálva folytatni az útját. Tisztásokat keresve és fatörzsekre felhúzódzkodva az északcsillag iránymutatását követte. Így kiderítette, hogy rendületlenül halad dél felé, de hogy mekkora távolságot tett már meg, és még mennyi van hátra, azt nem tudta megállapítani. Egyre mélyülő kétségbeeséssel kémlelt előre, remélve, hogy a fák között meglátja a folyó ezüstös szalagját. Ám amikor legközelebb lefékezett, hogy tájékozódjon, tüzet vett észre. Egyetlen narancsszínű folt pislákolt az erdőlomb feketéskék tömegében.
Fuss tovább! Már majdnem engedelmeskedett az ösztönös parancsnak. Megfordult és lépett egyet dél felé, de megtorpant. A Rend egyetlen ifjú tagja sem gyújthatott tábortüzet a próbatétel alatt, egyszerűen nem lett volna rá idejük. Véletlen volna tehát? Talán a király erdészei táboroztak le éjszakára. De valami legbelül, egy baljós morajlás elméje legmélyén azt súgta, mindez igen kétséges. Fura érzés volt, majdnem olyan, mintha zenét hallana. Megfordult, levette az íját és nyilat tett a húrra, aztán óvatosan közelített. Érezte, hogy kétszeresen is kockáztat: egyrészt azzal, hogy megnézi a tüzet, másrészt mert késlekedik, amikor már nincsen sok ideje hátra, hogy visszatérjen a Rendházba. Ámde bizonyosságot akart. A fényfolt egyhamar tábortűzzé, a feneketlen sötétségben pislákoló narancsvörös lángok csomójává erősödött. Megállt, és újra megnyitotta fülét az erdő éneke előtt, majd addig keresgélt az éjszakai harmónia szólamai között, míg rá nem bukkant a hangokra. Férfiak. Felnőttek. Ketten. Vitáznak. A Hutril mestertől tanult vadászlépésekkel közelebb óvakodott. Hajszálnyira felemelte a földről az egyik lábát, majd előre- és oldalra csúsztatta, aztán mielőtt újra letette volna, óvatosan végigtapogatta a földet, áruló ágakat, gallyakat keresve. Ahogy közeledett a táborhoz, a hangok egyre jobban kitisztultak, és megerősítették a gyanújában. Két férfi vitatkozott a tűz fényében. – Még mindig vérzik! – nyivákolta egy önsajnálattól csöpögő hang. Nem látszott a beszélő arca. – Nézzed má’, úgy ömlik belőle, mint egy megdöfött disznóból... – Akko’ ne piszkáld, te szaragyú! – sziszegte egy másik férfihang dühösen. Vaelin csak ezt az utóbbi fickót látta. A
zömök férfi a tűz jobb oldalán ült. A hátára kötött kard és a keze ügyében tartott íj látványától jeges borzongás futott végig a fiún. Tehát nem véletlen. A csizmába bújtatott lábak között nyitott zsák feküdt a földön, és a haramia annak tartalmát bámulta meredten, miközben fáradt sértéseket vágott a társa fejéhez. – Az a kis fattyú! – folytatta a láthatatlan nyafogó, mint aki nem is hallja vaskos társa dorgálását. – Halottat játszott az alattomos, sunyi féreg! – Figyelmeztettelek, hogy szívósak a kis dögök! – mondta a másik. – Belelőhettél vóna egy másik vasat is, mielőtt közelebb mész. – De há’ pont torkon kaptam, nem? Elég kellett vóna, hogy legyen. Felnőtt férfiak ettő’ úgy eldőlnek, mint egy zsák krumpli. Ez a kis szaros persze nem! Bácsak tovább életbe’ tartottuk volna... – Te gusztustalan állat! – Nem volt méreg a zömök fickó szavaiban. Egyre inkább lefoglalta, amit a zsákban látott, és homloka szélesebbnél szélesebb redőkben futott össze. – T’od, még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ő a’... Vaelin vad szívverését csitítva a zsákra fordította a tekintetét. Nyugtázta, milyen kerek, és látta az alsó felét bepiszkító, sötét foltot is. Hirtelen beléhasított a jeges felismerés, és attól félt, menten elájul. Az erdő forgott körülötte, és visszafojtott egy kiáltást, ami nyilvánvalóan azonnal a halálát okozta volna. – Hadd lám! – lépett oda a panaszkodó férfi, és Vaelin most először pillantotta meg az arcát. Az alacsony, inas bandita hegyes orra magányos szirtként meredt, és gyér szakállat viselt csontos állán. Bal karját a jobbal fogta, és vékony ujjai között
vértől csepegő rongyot tartott. – Ő lesz a’. Nem lehet más – vélte kétségbeesetten. – Hallottad, mit mondott a másik! Másik? Vaelin erősen hegyezte a fülét. Még mindig háborgott a gyomra, de szívében nőttön-nőtt a harag. – A hideg futkosott a hátamon tőle – válaszolt a zömök fickó vállat vonva. – Akkor se hittem vóna neki, ha azt mondja, kék az ég. – Újra belenézett a zsákba, aztán benyúlt, és kiemelte a tartalmát. A hajánál fogva megfordította a csöpögő fejet, és megszemlélte az eltorzult vonásokat. Vaelin újra elhányja magát, ha maradt volna valami a gyomrában. Mikehl! Ezek megölték Mikehlt! – Lehet, hogy ő a’ – töprengett hangosan a köpcös. – A halál megváltoztatja az ember arcát. Csak nem látom a családi hasonlóságot. – Brak tudná. Ő a saját szemivel látta a fiút. – A vékony hangú férfi újra közelebb jött a tűzhöz. – Ho’ van egyáltalán? Már rég itt kéne lennie! – Ja – értett egyet a másik, aztán visszatette a zsákba a trófeát. – Nem hiszem, hogy megjön. A nyafogó egy pillanatra elhallgatott, majd azt motyogta: – Ezek a kis rendházi szarosok... Brak... Tehát így hívták. Vaelin nem tudta, lesz-e valaki, aki gyászmedaliont visel majd Brak emlékére, özvegye, anyja vagy öccse hálát mond-e az életéért és sok jóságért meg bölcsességért, amit maga mögött hagyott ebben a világban. Ám mivel az orgyilkos Brak gyermekekre lesett az erdőben, hogy megölje őket, a fiú nemigen hitte, hogy volna ilyen ember. Senki sem sír majd utána... ahogyan ezért a kettőért sem fognak. Szorítása erősödött az íj markolatán, és a fegyvert felemelve megcélozta a köpcös torkát. Előbb ezt öli meg, aztán jöhet a másik. Kap egy
nyilat a lábába, vagy a hasába, annyi elegendő lesz, aztán kifaggatja, majd végül vele is végez. Mikehlért. Valami felmordult az erdő sűrűjében, valami, ami már egy ideje ott rejtőzködött, valami halálos. A fiú megpördült és felhúzta az íját, de elkésett. Kemény izomtömeg vágódott neki, és Vaelin elterült a földön, a fegyver pedig kiesett a kezéből. A késéért nyúlt, és ösztönösen rúgott, de rúgása csak a levegőt érte. Miközben feltápászkodott, sikolyokat hallott, valaki fájdalmában és félelmében felordított, valami folyadék loccsant a fiú arcára, és csípte a szemét. Megtántorodott, és vér ízét érezte. Vadul törölgette a szemhéját, és elhomályosult tekintettel nézett szét a mostanra elcsendesedett táboron. Vérfoltos pofa fölött ülő, sárga szempár villogott a tűz fényében. A tekintet belefúródott az övébe, a sárga szempár egyet pislantott, aztán a farkas már ott sem volt. Összefüggéstelen gondolatok bucskáztak Vaelin fejében. Idáig követett... Gyönyörű vagy... Követett, hogy végezhessen ezekkel az emberekkel... Gyönyörű farkas... Megölték Mikehlt... Nem látszik a családi hasonlóság... ELÉG LEGYEN EBBŐL! Fegyelmet erőltetett a gondolatok zuhatagszerű áradására, és mélyen beszívta a levegőt, majd amikor már megnyugodott, közelebb merészkedett a tábortűzhöz. A zömök férfi a hátán feküdt, és kezével a torka felé nyúlt, ami már nem volt a helyén. Arcára ráfagyott a félelem. A nyafogó fickónak sikerült néhány menekülő lépést tennie, mielőtt elérte a vég. A feje a vállával éles szögben kicsavarodott. Bűz áradt felőle, és tisztán látszott, hogy a rettegés végül utolérte. A farkasnak nyoma sem volt. Csak a lomb susogott a szélben. Vaelin vonakodva a köpcös fickó lábánál fekvő zsákhoz
lépett. Mitévő legyek Mikehllel? ♦♦♦ – Mikehl meghalt – tudatta Sollis mesterrel a víztől csöpögő arcú Vaelin. Útközben a Rendház felé eleredt az eső, és a dombra felkapaszkodva bőrig ázott. A kimerültségtől és a vadonban történtek hatásától ledermedve csak a legfontosabb szavakat volt képes kinyögni. – Orgyilkosok az erdőben... Sollis odanyúlt, és megtámogatta a szédelgő gyereket, aki hirtelen úgy érezte, hogy a lába kezdi felmondani a szolgálatot. – Hányan? – Hárman. Ennyit láttam. Halottak. – Azzal átadta a mesterének a nyílvesszőről levágott tollazatot. Sollis megkérte Hutrilt, hogy figyelje a kaput, és bekísérte Vaelint. Ahelyett, hogy a fiúk szobájába vitte volna az északi toronyba, a saját szállására vezette, a déli fal egyik bástyájában meghúzódó, kis hálóterembe. Tüzet rakott, aztán szólt Vaelinnek, hogy vegye le átázott holmiját, és mikor a lángok beleharaptak a tűzhely hasábjaiba, adott neki egy takarót, amiben megmelegedhet. – És most – nyújtott át neki egy meleg tejjel teli csuprot – meséld el, mi történt! Mindent, amire emlékszel. Ne hagyj ki semmit! A fiú mesélt a farkasról, meg a férfiról, akit megölt, aztán a nyafogóról és a köpcösről... végül Mikehlről. – Hol vannak? – Nem értem, mester... – Mikehl... maradványai.
– Elástam. – Vaelin visszatartotta a mindent elsöprő borzongást, és ivott még a tejből. Az ital szinte égette a bensőjét. – Felkapartam a földet a késemmel. Nem tudtam, mi mást tehetnék vele. Sollis mester bólintott, és a gyerek kezében tartott tollakra pillantott. Hűvös tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. Vaelin körbenézett a helyiségben. Kevésbé volt kopár, mint amire számított. Fegyverek lógtak a falon: egy alabárd, egy hosszú, vashegyű lándzsa, valamiféle kőfejű bunkó, meg több különböző fajta tőr és kés. A polcokon könyvek sorakoztak, és a porréteg hiánya jelezte, hogy Sollis mester számára nem csak dekorációk. A túlsó falon egy fakeretre feszített kecskebőr faliszőnyegféleség függött, az irhát pálcikaemberek és ismeretlen jelképek sorozatai díszítették. – Lonak harci zászló – felelte kimondatlan kérdésére Sollis. Vaelin elfordult, úgy érezte magát, akár egy kém. Meglepetésére azonban a mester folytatta. – A lonak fiúgyermekek még zsenge korban harcos csapatok tagjaivá válnak. Minden csapatnak megvan a maga zászlaja, és az osztag minden tagja a saját vérével esküszik, hogy utolsó leheletéig védelmezi azt. Vaelin letörölt egy vízcseppet az orráról. – Mit jelentenek a jelképek, mester? – Felsorolják az osztag csatáit, hogy hány ellenséget győztek le, milyen jutalmat kaptak a főpapnőjüktől. A lonak szenvedélyesen rajong a történelemért. A gyermekeket megbüntetik, ha nem tudják visszamondani a klánjuk történetét. Állítólag a világ egyik legnagyobb könyvtárát építették fel, bár senki emberfia nem látta még. Imádják a meséket, órákig ülnek a tűz körül, és hallgatják a sámánokat. Főként a hősköltemények kötik le a figyelmüket, a túlerővel
szemben küzdő harci csapatokról szóló regék, bátor magányos harcosok legendái, akik elveszett talizmánok után kutatnak a föld gyomrában... erdőben farkas segítségével orgyilkosokat legyőző fiúk történetei. Vaelin szúrós szemmel nézett a férfira. – Ez nem kitalált történet, mester. Sollis újabb fahasábot dobott a tűzre, és a szikrák szerteszét repültek a kandallóban. Megpiszkálta a tűzifát, és amikor válaszolt, nem pillantott Vaelinre. – A lonaknak nincsen szava a titokra. Tudtad ezt? Számukra minden egyaránt fontos, mindent leírnak, feljegyeznek, aztán újra és újra elmesélnek. A Rendünk nem hisz ebben. Harcoltunk már olyan csatában, ahol több mint százan maradtak ott a csatamezőn, de egyetlen szót sem jegyzett fel róla senki. A Rend harcol, de legtöbbször az árnyékban, dicsőség és jutalom reménye nélkül. Nincsenek zászlóink. – Bedobta Vaelin tollazatát a lángok közé. A nedves madártoll felszisszent, aztán összegöndörödött és semmivé lett. – Mikehlt medve vitte el, ami igen ritka az Urlishban, de az erdő mélyén még mindig kóborol néhány példány. Te megtaláltad a maradványait, és jelentetted nekem. Holnap Hutril mester elhozza azokat, és elesett testvérünket átadjuk a tűznek, miközben hálát adunk neki élete ajándékáért. A fiú nem érzett döbbenetet, de még csak meglepetést sem. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy többről van itt szó, mint amit a mestere elmondott neki. – Miért figyelmeztettél, hogy ne segítsek a többieknek, mester? Sollis tovább bámulta a tüzet, és Vaelin már úgy vélte, nem is fog válaszolni, amikor a férfi végül megszólalt.
– Amikor a Rendnek adományozzuk életünket, minden kapcsolatot megszakítunk a vérünkkel. Mi elfogadjuk ezt, a világ azonban nem. Olykor még a Rend sem nyújthat menedéket a falainkon kívül dúló viszályok ellen. Nem tudunk mindig megvédeni. Nem a többiekre vadásztak. – Az ökle kifehéredett a piszkavason, ahogy a zsarátnokot piszkálta, és az izmok ugráltak az arcában az elfojtott dühtől. – Tévedtem. És Mikehl fizette meg az árát. Az apám – gondolta Vaelin. – A halálomat akarták, hogy azzal ártsanak neki. Akárkik is ezek, nem ismerik az apámat. – Mester, mit gondolsz a farkasról? Miért akarna nekem segédkezni egy farkas? Sollis mester letette a piszkavasat, és elgondolkodva dörzsölte az állát. – Na, ezt én sem értem. Sokfelé jártam már, és sok fura dolgot láttam, de emberölő farkast még nem, ráadásul nem vadászott, mert nem falta fel az áldozatait. – Megrázta a fejét. – A farkasok nem így élnek. Valami másról van itt szó. Valamiről, amihez a Sötétségnek van köze. Vaelin reszketése egy pillanatra felerősödött. A Sötétségnek. A szolgák használták ezt a szót apja házában, általában suttogva, és amikor azt hitték, senki sem hallja őket. Ezt a szót emlegették az emberek, amikor olyasmik történtek, amiknek nem lett volna szabad megtörténni: vérjeggyel az arcukon született csecsemők, macskát ellő kutyák, és a tengeren legénység nélkül sodródó hajók. A Sötétség. – Két testvéred még előtted visszaért – szólalt meg nagy sokára Sollis. – Legjobb lesz, ha elmeséled nekik, mi történt Mikehllel. A meghallgatás véget ért. Látszott, hogy Sollis nem árul el
többet. Olyan nyilvánvalóan látszott, hogy a fiú elszomorodott. Sollis mester sok történetet ismert, és bölcsesség lakozott a fejében, sokkal szélesebb ismeretekkel bírt annál, hogy miként kell helyesen fogni egy kardot és milyen ívben lehet kimetszeni egy ember szemét, de Vaelin azt gyanította, kevesen hallották beszélni. Többet akart hallani a lonakról, harcos csapataikról, meg főpapnőjükről, tudni akart a Sötétségről, de Sollis mereven, gondolataiba merülve bámult a tűzbe, ahogyan apja is tette megannyi alkalommal. Így hát felállt, és azt válaszolta: – Igen, mester. Kiitta a maradék tejét, aztán a takarót magára terítve és nedves ruháit felnyalábolva az ajtó felé indult. – Senkinek ne beszélj erről, Sorna! – Parancs csattant Sollis hangjában, az a hangszín, amit pálcája lendítése előtt alkalmazott. – Senkiben se bízz meg! Olyan titok ez, ami a halálodat okozhatja. – Igen, mester – ismételte meg a fiú. Kilépett a hideg folyosóra, és az északi torony felé vette az irányt. Összegörnyedve, reszketve igyekezett, és azon tűnődött, vajon az erős hidegben összeesik-e, mielőtt eléri a lépcsőt, de a Sollis mestertől kapott forralt tej éppen elég meleget és táplálékot nyújtott, amivel kitarthat az útján. Dentos és Barkus már a szobában voltak, amikor beesett az ajtón. Mindkettő a priccsén hevert, arcuk ékesen árulkodott elcsigázottságukról, de érkeztére furamód mindkettő megelevenedett, és felugrottak az ágyukról, hogy hátba veregessék, és erőltetett viccekkel köszöntsék. – Utat tévesztettél a sötétben, mi? – nevetett Barkus. – Könnyen legyőzhettem volna ezt itt, ha nem kap el a sodrás. – Sodrás? – kérdezte Vaelin, akit zavarba ejtett a társai
hangjából áradó melegség. – Túl korán keltem át – magyarázta a tagbaszakadt fiú. – Feljebb, a folyó szűkületénél. Azt hittem, nekem annyi. Pont a kapuval szemben vergődtem ki a partra, de Dentos már ott volt. Vaelin az ágyára dobta a ruháit, a tűz mellé húzódott és sütkérezett a melegében. – Te értél vissza elsőnek, Dentos? – Igen. Biztos voltam benne, hogy Caenis lesz az első, de még nem került elő. Ez Vaelint is meglepte, hiszen hallgatag társuk erdőjáró képességei mindegyikükét megszégyenítette. Ám ennek ellenére híján volt Barkus erejének és Dentos sebességének. – Legalább a többi csapatot legyőztük – vélte Barkus, a velük egykorú fiúkra célozva. – Egyikük sem került még elő. Micsoda lusta népség! – Az már igaz – értett egyet a renfaeli. – Találkoztam néhányukkal útközben. Olyan elveszettnek tűntek, mint szűz a bordélyban. Vaelin összeráncolta a szemöldökét. – Mi az a bordély? A másik kettő kaján pillantást váltott, és Barkus másra terelte a szót. – Kicsempésztünk néhány almát a konyhából. – Félrehúzta a takaróját, hogy megmutassa a zsákmányt. – Meg pitét. Jó kis lakomát csapunk, ha a többiek ideérnek. – A szájához emelt egy gyümölcsöt, és jókorát harapott belőle. Mindnyájan lelkes tolvajokká lettek. A lopás általánosan elfogadott szokásnak számított, a legkisebb érték is rövid idő alatt eltűnt, ha a tulajdonosa nem rejtette el alaposan. A derékaljba tömött szalmát már régen felváltották a különböző lába-kelt anyagok és
puha állatbőrök, amikre a fiúk csak rá tudták tenni a kezüket. A lopást általában szigorúan büntették a Rendházban, de az erkölcstelenségről és becstelenségről tartott hegyi beszédek híján csakhamar rájöttek, hogy a Rend nem is igazán azt büntette, aki lopott, hanem azt, akit rajtakapott. A legtermékenyebb tolvajok rangsorában Barkus szerepelt az első helyen, főként ami az ételt illette, és közvetlenül utána jött a ruhadarabokra szakosodott Mikehl... Mikehl. Vaelin az ajkába harapott, és a tűzbe bámult. Eltűnődött, miként fogalmazza a hazugságot. Rossz dolog – határozta el végül. – Nehéz a barátoknak hazudni. – Mikehl halott – bökte ki végül. Nem jutott eszébe kedvesebb megfogalmazás, de aztán visszahőkölt a hirtelen beállt csendtől. – El... elvitte egy medve. Én... én találtam meg, már ami maradt belőle. – A háta mögött Barkus kiköpte a szájában tartott almadarabot. Ruhaanyag súrlódott, ahogy Dentos lehuppant a priccsére. Vaelin összeszorított foggal folytatta. – Hutril mester holnap visszahozza a testét, hogy a tűznek adhassuk. – Fahasáb pattogott a tűzben, a fagyoskodásnak csaknem teljesen nyoma veszett, és a hő csiklandozta a bőrét. – Hogy hálát adhassunk az életéért. A másik kettő nem szólt. Gondolta, hogy Dentos sír, de nem tudta rávenni magát, hogy megforduljon, és megbizonyosodjon róla, valóban így van-e. Kis idő múltán felállt a tűztől, és odament a priccséhez, kiterítette a ruháit száradni, levette az íját, és félretette a tegezt. Kinyílt az ajtó, és belépett Nortah, eső áztatta, de diadalittas ábrázattal. – Negyedik lettem! – ujjongott. – Biztos voltam benne, hogy
utolsónak érek vissza. – Vaelin még sosem látta vidámnak, és most zavartan szemlélte a belépőt. Az sem tetszett neki, hogy Nortah szemmel láthatóan észre sem vette a bánatukat. – Pedig el is tévedtem kétszer – nevetett, és az ágyára dobta a holmiját. – Farkast is láttam. – A tűzhöz lépett, és előrenyújtott kézzel szívta magába a meleget. – Úgy megijedtem, hogy mozdulni sem bírtam. – Farkast láttál? – kérdezte Vaelin. – Úgy bizony! Hatalmasra nőtt a kutyafattya. Bár azt hiszem, addigra már belakmározott. Véres volt a pofája. – Milyen medve volt? – fordult oda Dentos. – Mi van? – Fekete vagy barnamedve? A barnák nagyobbak és veszélyesebbek. A feketék általába nem mennek ember közelébe. – Nem medve. – Nortah nem értette. – Farkast mondtam. – Nem tudom – válaszolta Vaelin Dentosnak. – Nem láttam. – Akkor honnan tudod, hogy medve ölte meg? – Mikehlt egy medve kapta el – magyarázta Barkus Nortah-nak. – Hát a marásnyomokból – válaszolta Vaelin, és rájött, hogy a hazugság sokkal nehezebb, mint képzelte. – Darabokra tépte. – Darabokra? – kiáltott fel Nortah undorodva. – Mikehl darabokban volt? – Mer’ a bácsikám aszonta, az Urlishba’ nincsenek barnák – folytatta Dentos tompán. – Csak északabbra. – Le merem fogadni, hogy az a farkas csinálta – suttogta döbbenten Nortah. – A farkas ette meg Mikehlt. Engem is elkap, ha nem lett volna tele a bendője. – A farkasok nem esznek embert – emlékeztette Dentos.
– Lehet, hogy veszett volt – omlott a priccsére megrendülten az imént még diadalittas fiú. – Kis híján megevett egy veszett farkas! És így ment még sokáig. A vizsgázók egyenként megérkeztek. Vizesen léptek be, de megkönnyebbültnek látszottak, hogy kiállták a próbát, ám a hírek hallatán lehervadt az arcukról a mosoly. Dentos és Nortah farkasokról és medvékről vitázott, miközben Barkus kiosztotta kevéske lopott zsákmányát, amit bénult csendben elfogyasztottak. Vaelin beburkolózott a takaróba, és megpróbálta kiverni a fejéből Mikehl ernyedt, élettelen vonásait és a halott hús tapintását a zsákon keresztül, amikor a sekély sírt kaparta a földbe... Órákkal később hideg verejtékben ébredt. Az álom foszlányai szerteszaladtak, ahogy szeme hozzászokott a sötéthez. Hálásan űzte őket: a fejében kavargó utolsó képeket legjobb lett volna elfelejteni. A többiek mélyen aludtak, Barkus ezúttal lágyan szuszogott, és a fahasábok némán parázslottak a kandallóban. Kimászott az ágyból, hogy felélessze a tüzet, mert a szobában uralkodó sötétség jobban megijesztette, mint az erdő homálya. – Nincs több tűzifa, testvér. Megfordult, és Caenist látta, aki az ágyán ült. Vizes ruhái nedvesen csillogtak az ablaktáblák között beszűrődő, tompa holdfényben. Arca árnyékban volt. – Mikor jöttél vissza? – kérdezte Vaelin, és erősen dörzsölte elzsibbadt kezét. Sosem hűlt még ki ennyire. – Nemrég. – Caenis kongó, örömtelen dünnyögésében nyoma sem volt érzelemnek. – Hallottad, mi történt Mikehllel? – tudakolta Vaelin, és róni kezdte a szobát, hátha a mozgással visszatér az élet eltompult
izmaiba. – Igen – felelte a másik. – Nortah szerint farkas csinálta, Dentos szerint medve. Vaelin összeráncolta a szemöldökét. Mintha gúny csengett volna ki testvére hangjából. Nem foglalkozott vele. Mindannyian másként fogadták a halálhírt. Mikehl legjobb barátja, Jennis például teli torokból nevetett, és nevetése nem akart abbamaradni. Olyannyira kacagott, hogy aztán Barkusnak kellett egy pofonnal észhez téríteni. – Medve – bizonygatta az átfázott fiú. – Biztos ez? – Mintha Caenis megmoccant volna, és Vaelin úgy képzelte, kérdőn félrefordítja a fejét. – Dentos szerint te bukkantál rá. Biztosan nagyon csúnya volt. Mikehl sűrű vére összegyűlt a zsák fenekén, átszivárgott a szöveten és bemocskolta a kezét... – Amikor visszajöttem, azt hittem, itt talállak. – Vaelin még szorosabban magára tekerte a takarót. – Még a kertben fogadtam Barkusszal, hogy mindenkit megelőzöl. – Ó, valóban úgy lett volna. De valami elterelte a figyelmemet. Rejtélyes dolgot láttam az erdőben, talán te segíthetsz nekem megfejteni a rejtvényt. Mondd, te hogyan értelmeznél egy halott embert, nyíllal a torkában? Tollazat nélküli nyílvesszővel. Vaelin többé nem tudott uralkodni a remegésén, és a takaró lecsúszott a válláról a földre. – Úgy hallottam, az erdő tele van haramiákkal – motyogta vacogó fogakkal. – Ez igaz. Úgy tele van, hogy másik kettőt is találtam. Bár nem nyíllal ölték meg őket. Talán medve végzett velük, mint Mikehllel. Talán ugyanaz a medve.
– Ta-talán. – Mi történik itt? Vaelin feltartotta a kezét, és remegő ujjait nézte. Ez nem a hideg hatása. Inkább... Hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy mindent elmondjon Caenisnek, hogy megszabaduljon a szívét nyomó tehertől, hogy beavassa a titkába. Végül is barátok voltak. Legjobb barátok. Ki másnak mondhatta volna el? A rá vadászó orgyilkosok gyűrűjében szüksége lesz egy barátra, aki vigyáz rá. Majd együtt leküzdik őket... Senkiben se bízz meg... Olyan titok ez, amely a halálodat okozhatja. Sollis szavai megkötötték a nyelvét, és megerősítették elhatározásában. Igaz, hogy Caenist a barátjának tekintette, mégsem mondhatta el neki az igazat. A dolog már túlontúl nagyra nőtt, túl komoly jelentőséget hordozott ahhoz, hogy elférjen holmi fiatal fiúk egymásnak elsuttogott titkai között. Visszatérő akaraterejével remegése is alábbhagyott. Nem is volt már olyan hideg. Az erdőben töltött éjszaka rémülete és borzalmai nyomot hagytak a lelkében, egy sebet, ami talán sohasem gyógyulhat be, de úgy döntött, hogy szembeszáll vele, és legyőzi. Nincs más megoldás. Felvette a földről lehullt pokrócát, és visszamászott az ágyra. – Az Urlish tényleg veszélyes hely – mondta. – Jobb lesz, ha leveszed a vizes ruhát, testvér. Sollis mester megnyúz a pálcájával, ha a megfázástól holnap nem tudsz gyakorlatozni. Caenis mozdulatlanul, némán ült tovább, és lassú, sziszegő sóhaj hagyta el a száját. Aztán felkelt, nekilátott vetkőzni, és a megszokott rendben rakta le a ruhadarabjait, gondosan eltette a fegyvereit, majd becsusszant az ágyába. Vaelin hátradőlt és azon rimánkodott, ragadja el a kimerültség, álmokkal és mindennel együtt. Arra vágyott, hogy
végre véget érjen az éjszaka, hogy a hajnalpír melegét érezhesse, ami leégeti a lelkére telepedett vért és rettegést. Ez tehát a harcos sorsa? Egy árnyak közt reszketve leélt élet? Caenis alig hallhatóan suttogott, Vaelin mégis minden szavát hallotta. – Örülök, hogy élsz, testvér. Örülök, hogy kijutottál az erdőből. Bajtársiasság – döbbent rá. – Az is a harcos élete. Megosztod az életedet azokkal, akik meghalnának érted. A félelem és a gyomrában érzett émelyítő nyomás nem enyhült, de legalább a bánat éle tompult valamelyest. – Én is örülök, hogy jól vagy, Caenis – suttogta vissza neki. – Sajnálom, hogy nem tudok segíteni a rejtély megoldásában. Beszélj inkább Sollis mesterrel! Később soha nem volt képes megfejteni, vajon nevetést vagy sóhajt hallatott akkor Caenis. Sok évvel azután arra gondolt, mennyi szenvedést megspórolt volna magának és másoknak, ha pontosan hallja, ha bizonyosan kiderül, hogy egyik, vagy másik. Akkor sóhajnak hallotta, és szó szerint értelmezte a szavakat, amiket a fiú utoljára még hozzátett: – Úgy vélem, a jövőnk számos rejtélyt tartogat még. ♦♦♦ Másnap máglyát emeltek a gyakorlótéren. Az erdőből vágták a fát, és Sollis utasításai szerint tornyozták egymásra a rönköket. Arra a napra felmentést kaptak az edzés alól, de a munka így is elég nehéznek bizonyult. Vaelin izmai még órákkal azután is fájtak, hogy az újonnan vágott faanyagot feltették a Rendházba tartó szekérre, de ellenállt a késztetésnek, hogy megfogalmazza a
panaszait. Mikehl megérdemelt legalább egynapi kemény robotot. Hutril mester kora délután tért vissza, póniján szorosan becsomagolt rakománnyal. Amikor a kapu felé tartva elment mellettük, a fiúk abbahagyták a munkát, és némán bámulták a zsákba csomagolt testet. Ez még megismétlődik – eszmélt rá Vaelin. – Mikehl csak az első volt. Ki lesz a következő? Dentos? Caenis? Vagy én? – Meg kellett volna kérdeznünk – szólalt meg Nortah, amikor a mester átment a kapun. – Mit? – érdeklődött Dentos. – Hogy farkas vagy med... – Lebukott, de épp hogy csak elkerülte a fahasábot, amit Barkus vágott hozzá. A mesterek kora este a máglyára fektették a testet, és a fiúk mind a négyszázan felsorakoztak a gyakorlótéren, csendesen, saját csapataik társaságában. Sollis és Hutril lemásztak, és az aspektus lépett elő. Lángoló fáklyát tartott magasra csontos, sebhelyes kezében. A máglya mellé állva, kifürkészhetetlen arccal végignézett az egybegyűlt tanoncokon. – Azért jöttünk ma ide, hogy végső útjára kísérjük a porhüvelyt, ami elesett testvérünket életében hordozta – szólt, és Vaelin ismét elcsodálkozott azon képességén, hogy az egész tömeg számára érthetően hallatja nyugodt hangját. – Azért jöttünk ma ide, hogy hálát mondjunk a kedvességéért és bátorságáért, és megbocsássunk neki gyengesége óráiért. A testvérünk volt, a Rend szolgálatában esett el, és ez a megtiszteltetés mindnyájunkat elér egyszer. Most már az eltávozottakkal van, szelleme velük együtt vezérel minket a Hit szolgálatában. Foglaljátok őt most gondolataitokba, mondjátok el hálátokat és bocsássatok meg neki, emlékezzetek rá most és mindörökké!
Leeresztette a fáklyát a farakáshoz, és a farönkök közötti résekbe illesztett almafa gyújtóshoz érintette a lángot. A tűz hamarosan egyre magasabbra csapott, füst szállt fel, és az édes almaillat egykettőre elveszett az égő hús bűzében. A lángokat bámuló Vaelin megpróbált emlékezni Mikehl kedvességére és bátorságára, hogy nemes és részvétteli emléket vihessen magával a szertartásról, de ehelyett mindig az a nap ötlött az eszébe, amikor Mikehl Barkusszal szövetkezve borsot tett egy abrakos zsákba az istállóban. Rensial mester feltette a zsákot az egyik újonnan beszerzett csődör orrára, és az állat az orrlikából kiáradó takonyzuhatag közepette kis híján halálra rúgta. Az bátor tett volt? Kemény büntetést kaptak, az szent igaz, bár a csínytevők megesküdtek volna rá, hogy megérte a verést. Az eset csakhamar kicsusszant Rensial mester zavaros elméjéből, és elmerült emlékezetének ködös mocsarában. Figyelte, amint a lángok egyre emelkednek, és felemésztik a hajdanán barátjához tartozó megcsonkított húst és csontot, és arra gondolt: Sajnálom, Mikehl. Sajnálom, hogy miattam haltál meg. Sajnálom, hogy nem tudtam a segítségedre sietni. Ha erőmből telik, egy nap megtalálom azt, aki odaküldte az embereit, és keservesen megfizet az életedért. Hálám veled száll a sírba. Körülnézett, és azt látta, hogy a legtöbben már elszállingóztak vacsorázni, de a saját csoportja még mindig ott vesztegelt, még Nortah is, bár sajnálkozás helyett inkább unalom ült az arcán. Jennis némán zokogott, két karjával átölelte magát, és könnyek csorogtak az arcán. Caenis rátette a kezét Vaelin vállára. – Menjünk enni! A testvérünk már eltávozott. A megszólított bólintott. – Éppen arra gondoltam, ami az istállóban történt.
Emlékszel az abrakos zsákra? Caenis kurtán elvigyorodott. – Emlékszem. Irigy voltam, hogy nem nekem jutott hamarabb eszembe. Visszabandukoltak az étkezőbe. Barkus maga után húzta a még mindig hüppögő Jennist, a többiek pedig megosztották egymással emlékeiket Mikehlről, miközben a tűz tovább égett a hátuk mögött, és felemésztette testvérük testét. Reggelre a maradványokat valaki eltakarította, és csak egy fekete hamukör maradt a fűben. A rá következő hónapokban és években aztán az is egészen elhalványult.
HARMADIK FEJEZ7ET
T
eltek-múltak a napok: az újoncok edzettek, harcoltak, tanultak. A nyár őszbe váltott, aztán zuhogó esővel és csípős szelekkel lesújtott a tél is, amelyekből csakhamar az ollanasur havi, Azraelre oly nagyon jellemző hóviharok kerekedtek. A gyászceremónia után a barátok ritkán említették Mikehl nevét. Soha sem feledték el, de nem is beszéltek róla. Mikehl elment. Amikor pedig a tél kezdetén a regruták újabb csapata masírozott át a kapun, fura érzés kerítette őket hatalmába: innentől már idősebbnek számítottak, és nem ők, hanem mások kapták a legküzdelmesebb feladatokat. Az újonnan érkezőket nézve Vaelin azon tűnődött, vajon annak idején ő is ilyen magányos gyermeknek nézett-e ki. Egyvalamivel tisztában volt: már kinőttek a gyermekkorból, többé egyikük sem mondhatta magát kisfiúnak. Mások lettek, megváltoztak. Nem hasonlítottak többé más tanoncokra. És ő még a másoknál is másabb volt: egy vérbeli gyilkos. Az erdőben történtek óta éjszakáit lidércek zavarták, és sötét rémálmaiban verejtékezve, reszketve forgolódott a priccsén, míg Mikehl csüggő, élettelen arca egyre korholta, amiért nem mentette meg. A kísérteties jelenetekben olykor a farkas is meglátogatta, az állat a pofáján csorgó vért nyalogatva, némán bámulta őt, és szemében egy kérdés forgott, de Vaelin nem
tudott rájönni, mit akar kérdezni. Az orgyilkosok összemart, véres arca is kísértette, és gyűlölettel teli vádakat köptek felé, amitől a fiú, dacos kiáltások közepette, vadul eszmélt álmából: – Gyilkosok! Férgek! Remélem, megrohadtok! – Vaelin? – Általában Caenis ébredt fel először a kiabálásra. Néha a többiek is, de legelőször Caenis. A fiú ilyenkor mindig azt hazudta, hogy az anyjáról álmodott, miközben bűntudattal küzdött, hiszen az ő emlékét használta az igazság elfedésére. Beszélgettek egy ideig, amíg Vaelint kimerültsége vissza nem rántotta az álomba. Caenis a történetek valóságos tárházának bizonyult, az igazhitűek minden regéjét ismerte, és emellett sok másikat is, például a király élettörténetét. – Janus király nagy ember – bizonygatta folyton. – Karddal és a Hittel építette fel a királyságot. – Mindig szívesen meghallgatta a történetet, miként találkozott Vaelin Janus királlyal, és hogyan borzolta meg a magas, vörös hajú államférfi a gyermek bozontját, miközben mélyről feltörő kacagás kíséretében azt mondta neki, „Remélem, az apád karját örökölted, fiam.” Vaelin valójában alig emlékezett a királyra, alig múlt még nyolcéves, amikor édesapja maga előtt tolta a palotában rendezett audiencia alkalmával. De jól emlékezett a fényűző palotára és az egybegyűlt nemesek gazdag viseletére. Találkozott Janus király fiával és lányával is, a tizenhét év körüli, komoly tekintetű legénnyel és a Vaelinnel egykorú kisleánnyal, aki morcosan bámulta apja hosszú, hermelinszegélyű palástja mögül. A királyné éppen az azt megelőző nyáron hunyt el, és a király szíve állítólag úgy megszakadt, hogy soha többé nem fog újraházasodni. Vaelin jól emlékezett rá: amikor a király újabb vendéget köszöntött, a
lányka, akit édesanyja hercegnőnek nevezett, elidőzött még a fiú előtt, és miután tetőtől talpig végigmérte, csúfondáros mosoly kíséretében így szólt: „Nem megyek hozzád. Koszos vagy.” Azzal az apja után szaladt, és vissza sem nézett. Felzengett Vaelin édesapjának ritkán hallható nevetése: „Egyet se félj, fiam! Nem is kárhoztatnálak arra, hogy elvedd.” – Hogy nézett ki? – kérdezte Caenis izgatottan. – Tényleg két méter magas, mint ahogy beszélik? Vaelin megvonta a vállát. – Magasnak tűnt. Nem tudom, milyen magas valójában. És fura vörös foltok világítottak a nyakán, mintha megégett volna. – Hétéves korában megtámadta a vöröskéz – tudatta vele Caenis, ezúttal már mesemondó hangján. – Tíz nap és tíz éjjel sínylődött vért izzadva olyan kínok között, amelyek egy felnőttel is végeztek volna, de a betegség végül enyhült, és Janus felerősödött. Még a vöröskéz sem tudta elvinni, ami egyébként egyetlen családot sem kímélt az országban. Gyermek létére a nyavalya nem tudta megtörni a szellemét. Vaelin feltételezte, hogy barátja az apjáról is sok történetet ismer, hiszen a Rendben eltöltött hónapok alatt szembesült a legfőbb hadúr valódi hírnevével, de sohasem faggatta erről Caenist. A mesemondó számára barátjának apja legenda volt, az Egyesítési Háborúkban a király jobbkezeként küzdő hősalak. Vaelin azonban csak a lovasra emlékezett, aki két évvel azelőtt eltűnt a ködben. – Hogy hívják a gyermekeit? – tudakozódott a mindentudótól. Valami okból kifolyólag a szülei sohasem meséltek neki az udvari életről. – A király fia és a trón örököse Malcius herceg, állítólag szorgalmas és kötelességtudó fiatalember. A lánya Lyrna
hercegnő, aki szépségében sokak szerint egy napon még édesanyján is túltesz majd. Vaelint olykor zavarta a Caenis szemében égő tűz, amikor a királyról és a királyi családról mesélt. Egyedül csak ekkor simult el a homlokán minduntalan jelenlévő, elmélkedő ránc, mintha ilyenkor nem is gondolkodna. Vaelin azok arcán látott hasonló kifejezést, akik hálát mondtak az eltávozottaknak, mintha valóságos énjük egy pillanatra elhagyta volna a testüket, hogy csak a Hit maradjon. ♦♦♦ A tél előrehaladtával egyre vastagabb hótakaró fedte a tájat, és elkezdődött az edzés a vadonpróbára. Hutril mesterrel egyre hosszabb köröket tettek az erdőben, a férfi egyre részletesebben és sietősebben okított, és addig futtatta őket a hóban, mígnem minden tagjuk sajgott, a lazításért és figyelmetlenségért kiosztott kemény büntetésről nem is beszélve. De a fiúk is érezték, hogy fontos minél többet megtanulniuk. Mostanra már elég régóta tartózkodtak a Rend kötelékében ahhoz, hogy az idősebbek ellássák őket egy-két jó tanáccsal és figyelmeztetéssel, általában a jövőbeli, élénk színekkel ecsetelt veszélyekre vonatkozóan. Legfőképp a vadonpróbáról meséltek: Azt hitték, az erdő örökre elnyelte, de a rá következő évben megtalálták a testét egy fához fagyva... Megpróbált tűzbogyót enni és kiköpte a máját... Hiúz fészkébe tévedt, és a beleit a kezében tartva támolygott elő... A történetek kétségtelenül túloztak, de mind egy alapvető igazságról beszéltek: nem telt el úgy év, hogy néhány fiú ne hagyta volna ott a fogát a vadon próbáján. Amikor eljött az ideje, egy hónapon keresztül kis
csoportokban vitték ki őket a Rendházból, nehogy összeverődjenek és segédkezzenek egymásnak a megpróbáltatások során. Ezt a próbatételt minden fiúnak egyedül kellett kiállnia. Először rövid hajóutat tettek a folyón felfelé, aztán hosszan kocsiztak az Urlishon túli, ligetes-dombos vidéken vezető, behavazott, jellegtelen úton. Hutril nyolc kilométerenként megállította a szekeret, és bevitte az egyiküket a fák közé, majd kis idő múltán visszatérve újra felvette a szárat. Amikor Vaelin következett, a mester egy védett vízmosásban csordogáló, kis patak mellett vezette. – Nálad van a kovád? – kérdezte. – Igen, mester. – Zsineg, íjhúr, takaró? – Igen, mester. Hutril bólintott, majd egy pillanatra elidőzött. A lélegzete párafelhőkben szállt fel a fagyos levegőben. – Az aspektus üzenetet küldött velem – szólt kis idő múltán. A fiú különösnek találta, hogy a mester kerüli a tekintetét. – Azt mondja, mivel valószínű, hogy amint elhagyod a Ház biztonságát, vadászni fognak rád, visszatérhetsz velem, és a próbát kiálltnak tekintjük. Vaelin szóhoz sem jutott. Nem értette az aspektus ajánlatát, és azon is felettébb meghökkent, hogy először hallott egy mestert az erdőben átélt megpróbáltatásairól beszélni. A próbatételeket nem szadista tanítók agyalták ki az évek során, hogy azzal kínozzák tanítványaikat. A próbák a rendtartás részét képezték, a Hatodik Rend alapítója négyszáz évvel azelőtt adta írásba őket, és ezek a szabályok azóta egyetlenegyszer sem változtak. Többet jelentettek puszta örökségnél: a Hit tételeként tekintettek rájuk. Gyötörte az érzés, hogy a próbatétel elől
meghátrálni, ám a Rend kötelékében maradni nem csupán csalárdság volna, nem csupán a barátai iránt érzett tisztelet hiányát bizonyítaná, de felérne a hitkáromlással. Ahogy ezen tűnődött, újabb gondolat ütött szöget a fejébe: Mi van, ha ez is egy próbatétel? Mi van, ha az aspektus csak látni akarja, vajon készakarva elkerülnék-e egy megpróbáltatást, amin a fivéreimnek át kell mennie? Ám amikor Hutril mester lesütött szemébe nézett, látott valamit, és rögtön tudta, hogy az aspektus ajánlata őszinte. Hutril szégyenkezett. Sértésnek vette az ajánlatot. – Nem szívesen ellenkezem az aspektus véleményével, mester – kezdte a fiú –, de kötve hiszem, hogy orgyilkosok járnák a hegyeket télvíz idején. Hutril ismét bólintott, aztán halk, megkönnyebbült sóhajt hallatott, és halovány mosoly jelent meg az ajkán. – Ne kóborolj messzire, figyelmezz a hegyek szavára, és csak a legfrissebb nyomokat kövesd! – Azzal a vállára vette az íját, és nekivágott a kocsihoz vezető, hosszú útnak. Vaelin figyelte, amint távolodik, és a kiadós reggeli ellenére nagyon éhesnek érezte magát. Örült, hogy megragadta az alkalmat, és indulás előtt lopott egy kis kenyeret a konyháról. Hutril tanításainak megfelelően azonnal nekilátott menedéket építeni. Talált egy rést két szikla között, amiket falként használhatott, és fát gyűjtött a tetőhöz. A környéken volt néhány felhasználható ág, de hamarosan további gallyakat kellett vágnia a környező fákról. A menedék hátoldalát hóból építette, tömör kockákká formázva, ahogyan tanulta. Mikor készen lett, megjutalmazta magát egy kis cipóval, amit farkaséhsége ellenére kis falatokban harapott le, és alaposan megrágott. Azután tüzet kellett raknia. A menedék bejárata előtt kis
köveket rendezett el köralakban, majd a közepéből kimerve a havat az üreget megtöltötte apró gallyakkal és veszőkkel, amiket már az átnedvesedett háncs lehúzásával előkészített. Kovájának néhány szikrája elég volt, és máris meglehetősen élénk tűz felett melengethette a kezét. Étel, menedék, meleg – tanította nekik Hutril mester. – Ez a három tartja életben az embert. Minden más felesleges fényűzés. Az első éjszakát nyugtalanul töltötte a kuckóban. Az üvöltő szelek és metsző hideg ellen alig nyújtott védelmet a bejáratra terített takaró. Elhatározta, hogy másnap sokkal erősebb borítást készít, és azzal töltött el hosszú órákat, hogy hangokra fülelt a szélben. Azt mesélték, a szelek elkalandoznak az Innentúlba, és ott az eltávozottak arra használják őket, hogy üzeneteket küldjenek velük az igazhitűeknek. Az emberek órákig álldogáltak hegyoldalakon, hogy kihallják a szél zúgásából elveszített szeretteik bölcs avagy megnyugtató szavait. Vaelin még sohasem hallott ilyen szavakat a szélben, és azon tűnődött, kiét csípné el először. Talán édesanyja szólna hozzá, bár az asszony a Rendben töltött első éjszaka óta egyszer sem adott hírt magáról. Mikehl hangját talán, vagy az orgyilkosokét, akik a szélbe kiáltják gyűlöletüket? Ám aznap éjjel a szél nem beszélt hozzá, és Vaelin hánykolódva jeges álomba dermedt. Másnap nekiállt vékony gallyakat gyűjtögetni, amelyeket ajtóvá fonhatott. Fárasztó és nehéz elfoglaltságot választott, amitől már így is merev ujjai fájdalmasra fagytak. A nap hátralévő részét vadászattal töltötte, íjhúrra illesztett vesszővel fürkészte a hóban hagyott nyomokat. Úgy hitte, éjszaka szarvas haladhatott át a vízmosáson, de a nyomok túlzottan elhalványodtak ahhoz, hogy követhesse őket. Új kecskenyomokat is talált, de azok olyan meredek emelkedőhöz
vezettek, amit naplemente előtt esélye sem volt megmászni. Végül meg kellett elégednie a búvóhelyéhez túl közel oldalgó néhány varjúval, aztán kihelyezett néhány csapdát az óvatlan nyulaknak, akik olthatatlan vágyat éreznek arra, hogy kimerészkedjenek a hóba. Megkopasztotta a varjakat, és a tollakat megtartotta gyújtósnak, aztán nyársra húzva megsütötte a madarakat a tűz fölött. A száraz és kemény húst tépve megértette, miért nem számít a varjú ínyencfalatnak. Amint leszállt az éj, keveset tehetett azon kívül, hogy összegubózik a tűz mellett, és megvárja, amíg leég, aztán lefekszik a menedékében. A vesszőajtónak nagyobb hasznát vette, mint a takarónak, de a hideg még így is egészen a csontjáig hatolt. A hasa hangosan korgott, de a szél még a korgásnál is hangosabban üvöltött, és még mindig nem hallott benne hangokat. Reggel mellé szegődött a szerencse, mert fogott egy hónyulat. Büszke volt a zsákmányra. A nyíl pont akkor kapta telibe az állatot, amikor az az ürege felé iszkolt. Egy órán belül megnyúzta és megtisztította, aztán nagy élvezettel megsütötte a tűzön. Tágra nyílt szemmel bámulta a hólyagzó nyúlbőrön végigfolyó zsírt. Inkább éhségpróbának kellene nevezniük ezt a próbatételt – vélte, miközben a hasa újabb szemérmetlenül hangos korgást hallatott. Megette a hús felét, a többit pedig eltette egy faodúba, amit rejtekhelynek választott. Megfelelő magasságra helyezkedett el a földtől, fel kellett másznia ahhoz, hogy elérje, és maga a fa túl vékonykára nőtt ahhoz, hogy elbírja egy portyázó medve súlyát. Nagy erőfeszítések árán sikerült csak ellenállnia a kísértésnek, hogy egy ültő helyében felfalja az egész húst, de tudta, ha megeszi, másnap esetleg egyáltalán nem jut élelemhez. A nap hátralévő részében vadászott, de nem járt sikerrel.
Csapdái továbbra is bosszantóan üresen tátongtak, és meg kellett elégednie néhány gyökérrel, amelyeket a hó alól ásott ki. A gyökérebéd persze a fél fogára sem volt elég, és sokáig kellett főznie, mire megpuhultak, de legalább az éhségét csökkentették valamelyest. A szerencse azonban ismét kedvezett neki, amikor talált egy jallin-gyökeret: a fogyasztásra alkalmatlan növényi rész különösen rossz szagú nedvét felhasználhatta ételkészlete és menedéke bemázolására a portyázó farkasok és medvék elleni küzdelemben. Újabb eseménytelen vadászat után a búvóhelye felé tartott, amikor úgy istenigazából eleredt a hó, és a szél hamarosan hóviharrá kavarta a pelyheket. Sikerült visszaérnie, mielőtt a hóréteg túlzottan megvastagodott volna az úton, és a vesszőajtót szilárdan a bejárat elé illesztve, a kesztyűnek használt nyúlszőrbe dugva melengette a kezét. A hófúvás kellős közepén nem gyújthatott tüzet, és nem tehetett mást, mint hogy végigüli. Reszketve hajlítgatta az ujjait a kesztyűben, hogy elűzze a lassan beálló zsibbadást. A szél most vadabbul süvöltött, mint valaha, és a hangokat szokás szerint az Innentúlban hagyta... Mi volt ez? Lélegzetét visszatartva fülelt. Egy hang. Egy hangot hozott a szél. Némán és mozdulatlanul ült, és várta a hangot. A szél folyamatosan, dühítően ordított, és minden újabb hangszín mintha újabb titokzatos kiáltást hordott volna. Halkan lélegezve várt, de hiába. Megrázta a fejét és újra lepihent, és olyan kicsire húzta össze magát a takarója alatt, amilyenre csak tudta... – ...átkozott... Úgy ugrott fel, mint akit zsinegen rángatnak. Egy csapásra ébren volt. Ezt nem lehetett félrehallani. Hangot hozott a szél.
Újra hallotta, ezúttal gyorsabban, de az süvöltésben csak szófoszlányok jutottak el a füléig. – ...hallasz? Légy átkozott... semmit sem bánok! ...bánok... Az elmosódott hang egyértelmű dühöt hordozott, ez a lélek a gyűlölet üzenetét küldte a túloldalról. Neki szólt talán? A félelem jéghideg marok gyanánt ragadta üstökön. Az orgyilkosok azok, Brak és a másik kettő. Reszketett, mint a nyárfalevél, de nem a hidegtől. – ...semmit! – dühöngött a hang. – Semmit... amit... semmit! Hallasz? Vaelin azt hitte, ismeri a félelmet, azt hitte, az erdőben elszenvedettek megkeményítették, védelmet adtak neki a rettegés ellen. Hát tévedett. A mesterek meséltek olyan férfiakról, akik összevizelték magukat a rettegés szorításában. Mostanáig nem hitte, hogy ez igaz lehet. – ...magammal viszem a gyűlöletet az Innentúlra! Ha az életemet átkoztad, a halálomat ezerszer fogod átkozni... A fiú reszketése egyszerre abbamaradt. Halálomat? Miféle eltávozott lélek beszél a haláláról? Akkor rádöbbent a nyilvánvaló igazságra, és zavar futott végig rajta. Örült, hogy senki sincs vele, aki láthatná. Valaki odakint küzd a viharban, miközben én itt lapulok. Ki kellett ásnia magát, mert a hóvihar méternyi torlaszt fújt az ajtaja elé. Néhány pillanat múlva kikecmergett a tomboló viharba. A szél késként hasította a köpönyegét, mintha csak vékony papírból készült volna, és a hó úgy marta a bőrét, mintha szögeket hajítanának az arcába. Szinte semmit sem látott. – Hahó! – kiáltotta, de a szavait rögvest el is sodorta a szélroham, amint elhagyták az ajkát. Mélyen beszívta a levegőt, havat nyelt, majd újra próbálkozott. – HAHÓ! KI VAN OTT?
Valami megmozdult a hóförgetegben, egy halovány alak a tömör fehérségben. Azelőtt eltűnt, hogy megértette volna, mit lát. Újabb levegőt véve, egyik lábát a másik után kirántva a jeges hótorlaszból arrafelé küzdötte magát, amerre az alakot vélte látni. Többször térdre esett, mire rájuk talált: két alak ült egymásba kapaszkodva a hóviharban. Az egyik nagy, a másik kicsi. – Keljetek fel! – kiáltotta nekik Vaelin, a nagyobbikat noszogatva. Az felmordult, és oldalra fordult, mire hódarabok hulltak le a dérbe fagyott arcról, és két világoskék szem világított rá a jéggé dermedt álarcból. Vaelin hátrahőkölt. Még soha sem találkozott ilyen erőteljes pillantással. Még Sollis mester tekintete sem tudott ennyire a lélek mélyére hatolni. A keze önkéntelenül megragadta a kést a köpönyege alatt. – Ha itt maradtok, perceken belül halálra fagytok! – kiáltotta. – Van menedékem. – Arrafelé integetett, amerről jött. – Lábra tudsz állni? Az idegen szeme továbbra is mozdulatlanra fagyott arcból meredt rá. Ez az én szerencsém! – gondolta búsan a fiú. – Csak én bukkanhattam rá egy őrültre a hóvihar közepén. – Tudok menni. – A férfi hangja nem volt több mordulásnál. A másik, kisebb alak felé biccentett. – Ennek segíts! Vaelin odafordult az apró alakhoz, és fájdalmasat nyögve lábra állította. Ahogy kiegyenesedett, félrecsúszott a második idegen csuklyája, és láthatóvá vált egy sápadt, tündérszerű arc és egy gesztenyebarna bozont. A lány csak egy pillanatig tudott megállni a saját lábán. A következő percben erőtlenül a fiúnak dőlt. – Gyerünk – mordult fel a férfi, azzal megfogta a lány egyik karját, és a saját válla köré kanyarította. Vaelin a másik kart
ragadta meg, és együtt visszaevickéltek a menedékbe. Egy örökkévalóságnak tűnt, a vihar mintha minden eddiginél veszettebbül tombolt volna, és a fiú tudta, hogy ha egy másodpercre is megállnak, a biztos halál nem késhet soká. Amikor elérték a búvóhelyet, Vaelin félrekaparta a bejárat elé fújt újabb hótorlaszt, és belökte a lányt, aztán jelzett a férfinak, hogy kövesse. Amaz megrázta a fejét: – Előbb te, fiú. Az idegen ellentmondást nem tűrően mordult, és Vaelin tudta, hogy nincs értelme vitázni, sőt valószínűleg halálos kimenetelű volna odakinn időzni. Bemászott a menedékbe, útközben mélyebbre taszigálva a lány testét, és a lehető legszorosabban melléfeküdt. A férfi gyorsan követte őket, testtömegével szűkössé téve a helyet, és Vaelin vesszőfonat ajtajával eltorlaszolta a rést. Együtt feküdtek, és összekeveredő leheletük hamar megtöltötte a menedék légterét. Vaelin tüdeje égett a hóviharon való áttörés erőfeszítésétől, és a keze megállíthatatlanul remegett. Bedugta a köpenye alá, remélve, hogy elháríthatja az elkerülhetetlen fagysérülést. Ellenállhatatlan fáradtság vett rajta erőt, látása elhomályosult, és elvesztette az eszméletét. Utoljára még látta, ahogy a férfi a vihart kémleli az ajtó egyik résén keresztül. Mielőtt a fáradtság végleg elragadta volna, még hallotta, hogy az idegen azt motyogja magában: – Még egy kicsit tovább... Csak egy kicsit tovább. ♦♦♦ Amikor felébredt, hasogatott a feje, és a napfény éles pászmája a tetőn keresztül éppen a szemébe vágott, amitől fájdalmasan
felnyögött. A mellette fekvő lány megmoccant álmában, és egyik csizmája kék foltot hagyott a fiú sípcsontján. A férfi nem volt odabenn. Erős, étvágygerjesztő illat szűrődött be az ajtón. Vaelin úgy döntött, kinéz. A férfi zabkekszet melegített a tábortűzön egy vas serpenyőben. Az illatra fájdalmasan megkordult a fiú éhes gyomra. A jégálarctól megszabadult felnőtt vékony arcát mély ráncok szabdalták. A viharban a tekintetét elködösítő düh mostanra szétfoszlott, és vidám barátságosság ragyogott a helyén, amitől Vaelin rögtön zavarba jött. Az illető a harmincas évei közepén járhatott, de a korát nehéz volt pontosan megtippelni, mert elmélyült arcvonásai és tekintetének súlya jelentős élettapasztalatról meséltek. A fiú tartotta a tisztes távolságot, mert félt tőle, hogy ha túl közel kerül, azonnal elragadja a kétszersülteket. – Visszamentem a holminkért – magyarázta a férfi, két hófödte csomagra mutatva. – Tegnap néhány kilométerre innen le kellett tennünk. Túl nagy volt a súly. – Kivette a tűzből a serpenyőt, és Vaelin felé nyújtotta. A fiú nyála összefutott a szájában, de megrázta a fejét. – Nem tehetem. – Szóval a Rendbe tartozol, mi? Vaelin a vágyakozástól némán csak bólintott. – Mi másért is élne idekinn egy magadfajta fiú. – A férfi szomorúan megrázta a fejét. – Mégis, ha te nem segítesz, Sella és én már rég a hó alatt feküdnénk. – Felkelt, és Vaelin felé lépett, a kezét nyújtva neki. – Köszönetem, fiatalúr. Vaelin elfogadta a feléje nyújtott kezet, és ahogy megszorította, érezte a tenyér egészét beborító bőrkeményedést. Harcos? Az idegent végigmérve, nemigen hitte. A mesterek
jellegzetes járással jártak, és csak rájuk jellemző módon szóltak. Ez a férfi különbözött tőlük. Megvolt benne az erő, de nem úgy nézett ki. – Eriin Ilnis – mutatkozott be a fickó. – Vaelin al Soma. A férfi felvonta az egyik szemöldökét. – Akár a legfőbb hadúr családneve. – Igen, ezt már én is hallottam. Eriin Ilnis bólintott, és annyiban hagyta a dolgot. – Hány napod van még hátra? – Négy. Ha addig nem halok éhen. – Akkor ezennel fogadd bocsánatkérésemet, hogy megzavartunk próbatételedben. Remélem, nem rontottuk az esélyeidet. – Hacsak nem segítetek, nincsen jelentősége. A férfi leguggolt, hogy elfogyassza a reggelijét. Vékony késével porciókra vágta a kekszet, aztán egyesével a szájához emelte a darabkákat. Vaelin nem bírta tovább nézni, és elsietett a rejtekhelyhez, hogy elővegye a nyúlhúst az odúból. Vastag hótakarón kellett keresztülfúrnia magát, de hamarosan a zsákmányával együtt tért vissza a táborba. – Évek óta nem láttam ilyen vihart – töprengett Eriin félhangosan, miközben Vaelin nekilátott megsütni a húst. – Annak idején rossz jelnek vettem, amikor az idő haragosra váltott. Mindig úgy hittem, háború vagy járvány következik. Most már csak a rossz időt látom benne. Vaelin úgy érezte, mondania kell valamit, hogy elterelje a figyelmét a folyamatosan dörömbölő gyomráról. – Járvány? A vöröskézre gondolsz? De hát nem vagy olyan öreg, hogy a saját szemeddel láthattad volna.
A férfi alig észrevehetően elmosolyodott. – Én... sokfelé jártam már. A járvány több országban pusztít, sokféle különböző alakban. – Hányban...? – erősködött Vaelin. – Hány országban jártál már? Eriin megsimogatta szürke sörtés állát, úgy töprengett a válaszon. – Őszintén szólva, nem tudnám megmondani. Láttam az Alpiri Birodalom dicsőségét és a leandrei templomok romjait. Róttam a Nagy Északi Erdőség árnyas gyalogösvényeit és a végtelen sztyeppéket, ahol az eorhil sil népe hatalmas jávorszarvasokra vadászik. Láttam megannyi várost, szigetet és hegycsúcsot. De bármerre megyek, mindig, mindenhol egy vihar kellős közepén találom magam. – Nem a királyságból való vagy? – Vaelin nem tudta mire vélni a dolgot. A férfi kiejtése magánhangzóinak fülsértő idegenségétől eltekintve egyértelműen azraelinek tűnt. – Ó, dehogyisnem, itt születtem. Varinvártól öt mérföldre van egy falu, olyan kicsi hely, hogy még neve sincs. Ott megtalálod a rokonaimat. – Miért jöttél el onnan? És mi okból jártál annyifelé a világban? A férfi megvonta a vállát. – Sok időm volt, és nem jutott jobb az eszembe. – Miért kiabáltál olyan dühösen tegnap? Eriin élesen feléje fordult. – Hogy érted? – Hallottalak. Azt hittem, a szélben utazó hangok szólnak hozzám, hogy egy eltávozott üzen. Dühös voltál, így találtam rád.
Eriin arcán mélységes, csaknem rémisztő bánat árnyéka suhant végig. Olyan engesztelhetetlen bánaté, hogy Vaelin újra eltűnődött rajta, vajon nem egy őrült életét mentette-e meg. – Amikor az ember a halállal dacol – kezdte Eriin –, sok badarságot összehord. Amikor majd a Rended teljes jogú tagjává válsz, bizonyosan a legkülönfélébb ostobaságokat fogod hallani a haldoklók szájából. Ekkor kilépett a menedékből a lány, vállán kendővel, és kábán pislogott a napfényben. Most, hogy rendesen megnézhette magának, Vaelin alig tudta elszakítani a tekintetét róla. Arcának tökéletes alabástrom oválisát világos gesztenyebarna fürtök keretezték. Néhány évvel idősebbnek és egykét hüvelykkel magasabbnak látszott a fiúnál, aki rájött, hogy jó ideje nem látott lányt, és kényelmetlenül feszengett ettől. – Sella – köszöntötte Eriin a teremtést. – Van még a csomagomban, ha éhes vagy. A lány szűkre szabott mosolyt villantott, aztán óvatos pillantást vetett Vaelinre. – Ez itt Vaelin Al Sorna – mutatta be a férfi. – A Hatodik Rend novíciusa. Köszönettel tartozunk neki. A lány jól leplezte, de megmentője látta, hogy minden izma megfeszül a Rend említésére. Vaelinhez fordult, és arcán üres mosollyal gyors, bonyolult körökben mozgatta a kezét. Néma – döbbent rá a fiú. – Azt mondja, szerencsések vagyunk, hogy egy ilyen bátor lélekre akadtunk itt a semmi közepén – fordított Eriin. Valójában a lány persze azt mondta: Mondj neki köszönetet, és menjünk! Vaelin úgy határozott, megtartja magának, hogy érti a jelbeszédet. – Szívesen – felelte hangosan. A lány biccentett, aztán a
csomagokhoz lépett. Vaelin nekilátott a reggelijének, és koszos ujjakkal lapátolta be a szájába az ételt. Még azzal sem törődött, hogy Hutril mester ezt látva minden bizonnyal elborzadna. Miközben ettek, Eriin és Sella jelbeszéddel társalogtak. A jeleket olyan gyakorlottsággal és természetességgel formázták, ami szégyenben hagyta a Smentil mester utánzására tett saját ügyetlen próbálkozásait. De beszélgetésük sebessége ellenére Vaelinnek feltűnt, milyen idegesen mozog a lány keze, és milyen visszafogottak, nyugtatóak Eriin mozdulatai. Tudja, kik vagyunk? – kérdezte a lány. Nem – felelte a férfi. – Csak egy gyerek. Bátor és okos, de még csak gyermek. Harcolni tanítják őket. A Rendjükben nem mesélnek nekik más hitekről. Sella fürge, bátortalan pillantást vetett Vaelinre, és ő zsíros ujjait nyalogatva visszavigyorgott rá. Megöl minket, ha rájön? – kérdezte a lány Erlint. Ne feledd, hogy megmentette az életünket! – A férfi keze megállt a levegőben, és Vaelinnek olyan érzése támadt, mintha erőnek erejével kerülné a tekintetét. Azonkívül ő más – folytatta. – A Hatodik Rend többi tagja nem olyan, mint ő. Miben más? Több van benne. Több érzés. Nem látod? Sella megrázta a fejét. Csak a veszélyt érzem. Már napok óta. Megállt egy pillanatra, és ráncok jelentek meg sima homlokán. És a legfőbb hadúr nevét viseli. Igen. Szerintem a fia lehet. Hallottam róla, hogy beíratta a Rendbe, amikor a felesége meghalt. A lány mozdulatai egyre vadabbak, követelőzőbbek lettek. Indulnunk kell, most azonnal!
Eriin mosolyt erőltetett az arcára, és Vaelinre nézett. Nyugodj meg, máskülönben gyanút fog! A fiú felállt és a patakhoz ment, hogy megmossa a kezét. Menekültek – gondolta. – De mi elől menekülnek? És mi ez az egész a más hitekről? Nem először kívánta, hogy valamelyik mestere mellette lehessen, és utat mutasson. Sollis vagy Hutril tudnák, mit kell tenni. Eljátszott a gondolattal, hogy valamilyen módon itt kellene marasztalnia őket. Valahogy leteperni és megkötözni őket. A lánnyal könnyen ment volna, de Eriin felnőtt, erős férfiként már gondot jelenthetett. Azonkívül arra gyanakodott, a fickó ért a küzdelemhez, még akkor is, ha nem a katonák foglalkozását űzi. Annyit tehetett, hogy megfigyeli a beszélgetésüket, hátha többet tud meg. A szag véletlenül ütötte meg az orrát. A megforduló szél a lóverejték gyenge, ám semmire sem hasonlító bűzét hozta. Az állat biztosan közel jár, ha én is érzem. Többen vannak. Dél felől közelednek. Sietősen felmászott a vízmosás déli peremén, és a közeli hegyeket kémlelte. Csakhamar észrevette őket: lovasok sötét csapata érkezett délkelet felől, alig több mint fél kilométerre járhattak. Öten vagy hatan lehettek, három vadászkopóval. Most megálltak, nehéz volt kivenni, mit csinálnak, de ebből a távolságból Vaelin úgy látta, arra várnak, hogy a kutyák megtalálják a szagot. Sétát erőltetve magára visszatért a táborba, ahol a lány komor arccal piszkálta a tüzet, Eriin pedig az egyik batyuja szíját húzta meg éppen. – Hamarosan útra kelünk – tudatta vele a férfi. – Már így is elég bajod volt miattunk. – Északnak mentek? – érdeklődött Vaelin.
– Igen. A renfaeli partra tartunk. Sellának ott él a családja. – Te nem vagy családtag? – Csak barát és útitárs. Vaelin bebújt a menedékbe, és kihozta az íját. Érezte, miként válik egyre feszültebbé a lány, ahogy felhúrozta a fegyvert, és a vállára dobta a tegezt. – Vadásznom kell – magyarázta. – Hogyne. Bárcsak adhatnánk a saját ételünkből. – A próbatétel idején senkitől sem fogadhatok el segítséget. Mellesleg, biztosan nektek is minden falatra szükségetek van. A lány keze ingerülten megmozdult. Milyen igaz! – Nos, akkor indulunk is – kezdte Eriin, és kezet nyújtott. – Még egyszer, köszönjük, fiatalúr. Ritkán találkozik az ember ilyen nemes lélekkel. Hidd el, én csak tudom... Vaelin keze megmozdult, és bár a mozdulatok ügyetlennek tűntek az övéikhez képest, a jelentést nem lehetett félreérteni: Lovasok délről. Kutyákkal. Miért? Sella a szája elé kapta a kezét. Arca halottsápadtra vált a félelemtől. Eriin ujjai közelebb kúsztak az övén hordott késhez. – Ne csináld! – tanácsolta a fiú. – Inkább meséld el, mi elől futtok, és ki üldöz! A két jövevény kétségbeesett pillantást váltott. A lány ujjai idegesen mozogtak ide-oda; megpróbált úrrá lenni a késztetésen, hogy jeleket írjon velük. Eriin megragadta a kezét, talán azért, hogy megnyugtassa, vagy hogy elnémítsa. – Tehát tanítják nektek a jeleket – jelentette ki színtelen hangon. – Sok mindent tanítanak nekünk. – A tagadókról is tanítottak valamit? Vaelin összeráncolta a homlokát, mert eszébe jutott az apja
egyik ritkán adott magyarázata. Először látta a városkaput és a falra akasztott ketrecekben rohadó testeket. „A tagadók hitkáromlók és eretnekek, fiam. Tagadják a Hit igazságát.” – És tudod-e, mi történik a tagadókkal, Vaelin? – Megölik és kasokba zárva kiakasztják őket a falra. – Élve akasztják ki, és hagyják éhen halni őket. A nyelvüket kivágják, hogy sikolyaik ne zavarják a járókelőket. Csak mert egy másik hitet követnek. – Nincsen másik hit. – De igen van, Vaelin! – Eriin hangja engesztelhetetlen éllel csattant fel. – Mondtam neked, hogy sokfelé jártam már a világon. Számtalan hit és számtalan istenség létezik. Többféleképpen lehet az istent imádni, mint ahány csillag van az égen. A fiú megrázta a fejét, mert az érv nem győzte meg. – Tehát azok vagytok? Tagadók? – Nem, én ugyanazt a Hitet követem, mint te. – Eriin kurta, keserű nevetést hallatott. – Végül is nem sok egyéb lehetőségem van. De Sella más úton jár. Hite más, mint a miénk, de ugyanolyan igaz. Ám ha a reánk vadászók elfogják, megkínozzák és megölik. Ezt igazságosnak tartod? Úgy gondolod, minden tagadónak hasonló sorsra kellene jutni? Vaelin megnézte magának a lányt. A félelem eluralkodott az arcán, ajka remegett, de a szemében nem látszott rettegés. Pislogás nélkül az övébe bámult, a delejes tekintet mintha kutatott volna valami után. Sollis mester jutott eszébe az első kardlecke után. – Nem tudsz rászedni – mondta neki. A lány nagy levegőt vett, lágyan kiszabadította a kezét Eriin fogásából, és jelekkel a következőt mondta:
Nem akarlak rászedni. Keresek valamit. – Mit? Valamit, amit eddig nem láttam. – Sella Erlinhez fordult. – Segít nekünk. Vaelin kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de a szavak elhaltak az ajkán. A lánynak igaza volt. Segíteni akart nekik. Nem bonyolította túl a döntést, egyszerűen így érezte helyesnek. Segít nekik, mert Erin őszinte ember és bátor, Sella pedig gyönyörű és meglátott valamit benne. Segít nekik, mert nem érdemlik a halált. Odalépett a menedékéhez és kivette aj allingyökeret. – Tessék – dobta oda a férfinak. – Vágd félbe, és a levét kend a lábadra és kezedre! Kinek a szagát fogták a kutyák? Eriin gyanakodva megszimatolta a gyökeret. – Mi ez? – Elfedi a szagotokat. Melyőtöket követik? Sella meglapogatta a mellkasát. Vaelin most először nézte meg jobban a lány nyakában függő selyemkendőt. Rámutatott, és jelezte, hogy adja oda neki. Az édesanyámé – tiltakozott a lány. – Akkor biztosan örül majd neki, hogy megmentette az életedet. Pillanatnyi habozás után levette a nyakából az anyagot és átadta, Vaelin pedig a csuklójára kötötte. – Ez undorító! – panaszkodott Eriin, amikor a jallingyökér levét a csizmájára kente. Arca eltorzult a mindent átható bűztől. – A kutyák is pont így gondolják. Miután Sella is bekente a saját csizmáját és kezét, a legény bevezette őket az erdő legsűrűbb bozótjába. A tábortól nyíllövésnyire a talaj mélyebben feküdt, ahol két ember
biztonságosan meghúzhatta magát, de az elrejtőzéshez a gyakorlott szemek elől vajmi kevés esély lett volna ott. Vaelin remélte, akárki is kutat utánuk, nem kerül elég közel ahhoz, hogy észrevegye. Amikor a menekültek elhelyezkedtek a gödörben, Vaelin elvette a jallingyökeret, és a maradék nedvet rácsorgatta a földre és az őket körülvevő lombokra. – Maradjatok itt, és feküdjetek csendben! Akkor se fussatok, ha meghalljátok a kutyaugatást! Ha egy órán belül nem térek vissza, induljatok el és tartsatok délnek két napig, aztán kanyarodjatok nyugat felé, követve az északra vezető, part menti utat! Ne menjetek városok közelébe! Éppen indulni készült, amikor Sella utánanyújtotta a kezét, de megállt, mielőtt elérte volna az ujjait. Mintha félt volna megérinteni a fiút. Szemük újra találkozott, és ezúttal nem holmi kérdés forgott a tekintetében, hanem hála fénylett benne. Röviden visszamosolygott a lányra, aztán nekiiramodott, és teljes erejéből futásnak eredt a vadászok irányába. A ritka növényzet szinte egybeolvadt a szemében, és teste sajgott az erőfeszítéstől. Fájdalmáról tudomást sem véve szaladt tovább, a csuklójára kötött kendő csapkodott a szélben. Öt percig rohant teljes erőből, mire meghallotta a kutyákat. Ahogy közelebb kerültek, a távoli, magas csaholás éles, fenyegető ugatássá mélyült. Vaelin kiválasztott egy jól védhető helyet egy kidőlt nyírfatörzs tetején, aztán gyorsan lekapta a kendőt a csuklójáról, a nyakába kötötte, és bedugta az öltözéke alá. Majd feszesre húzott íjjal várt. Lélegzete párázott a hidegben, ahogy mély belégzések közepette remegő tagjaival küzdött. A kopók hamarabb megtalálták, mint ahogy arra számított. A három négylábú sziluett úgy húszlépésnyire robbant ki az
aljnövényzetből, és csattogó sárga fogakkal, havat kapálva száguldottak felé. Egy pillanatra megdöbbent, amikor meglátta őket: még sohasem találkozott ilyen fajtával. Szélesebbek, izmosabbak és gyorsabbak voltak, mint bármilyen általa ismert kutyafajta. Ezekhez képest még a Rend kenneljeiben tartott renfaeli ebek is kezesbáránynak tűntek. A legfélelmetesebbnek azonban a szemük bizonyult: a metsző, sárga tekintetek izzottak a gyűlölettől, és mintha valami belső tűz világított volna bennük. A kutyák acsarkodó, nyáltól csepegő fogakkal közeledtek. Az első nyílvessző nyakon találta az egyiket, és az állat meglepett, szánalmas nyikkanás kíséretében végigbucskázott a hóban. Vaelin újabb nyilat fogott, de a második eb már azelőtt rávetette magát, hogy a vesszőt kihúzhatta volna a tegezből. Az éles körmök belevájtak a mellkasába, és az ocsmány fej ösztönösen úgy fordult, hogy villogó fogsorát az áldozat nyakára csattinthassa. A támadás erejétől Vaelin hátrazuhant, az íj kirepült a kezéből, de jobbjával kirántotta az övéből a kését, és amint a háta fájdalmas döccenéssel a földre érkezett, felfelé döfött. A kutya lendületének hála a penge porcokat áttörve, mélyen az állat bordái közé fúródott, éppen a szívébe. Sűrű fekete vérfolyam tört fel a pofájából. A hányingerrel küszködve Vaelin csizmáját a rángatózó test alá helyezte, és lerúgta magáról a dögöt, azzal odébb gördülve felpattant, úgy várta a harmadik kutya rohamát. De az nem jött. Az állat lelapított füllel, fejét a földre hajtva, tekintetét elfordítva várakozott. Nyüszített, felemelte izmos testét, közelebb merészkedett, majd újra a földhöz lapult, és különös, félénk ám egyben várakozó kifejezéssel pillantott Vaelinre.
– Remélem, gazdag vagy, fiú! – szólalt meg egy mély, goromba hang. – Jössz nekem három kutyával! Vaelin késsel a kezében megpördült. Elhanyagolt külsejű, köpcös figura lépett ki a bozótból. Ziháló mellkasa jelezte, hogy erősen futott a kutyái után. Azraeli kard simult a hátának, és mocskos, sötétkék köpenyt viselt. – Két kutyával – helyesbített a fiú. A férfi bosszús tekintetet vetett rá, és kiköpött, majd könnyed, gyakorlott mozdulattal hátranyúlt, és kihúzta a kardját. – Ezek volári rabszolgakutyák, te kis szaros! A harmadikkal most már semmit sem kezdhetek! – Közelebb lépett: a lábát a jól ismert táncoló mozdulattal tette a hóra, kardhegyével lefelé mutatott, karját kissé behajlította. A kutya ekkor mély, fenyegető morgást hallatott. Vaelin odakapta a pillantását, mert azt hitte, újra támadni készül, de meglepetésére az eb a kardforgató idegenre szegezte gyűlölettől átitatott, sárga tekintetét, és remegő pofája látni engedte kivicsorított agyarait. – Nézd meg! – kiáltott a férfi Vaelinre. – Most nézd csak meg, mit tettél! Négy évembe került beidomítani ezeket a mocskos férgeket! Vaelin hirtelen rádöbbent, kivel van dolga, bár már akkor fel kellett volna ismernie, amikor először meglátta a férfit. Lassan felemelte a bal kezét, hogy megmutassa, fegyvertelen, azzal benyúlt az ingébe, és előhúzta a medálját. Feltartotta, hogy a férfi jobban láthassa. – Bocsánatodat kérem, testvér. A fickó arcán egy pillanatra bizonytalanság tükröződött, de láthatólag nem a medál látványától jött zavarba, hanem azt
latolgatta, vajon még így is végezhet-e a Rend egy tagjával. Miközben így tanakodott, a kérdést eldöntötték helyette. – Tedd el a kardod, Makril! – csattant egy harsány utasítás. Vaelin megfordult, és egy lovast látott kiléptetni a fák közül. A nyeregben ülő, karvalyorrú férfi szívélyesen odabólintott neki, miközben közelebb noszogatta a hátasát. Azraeli szürke vadászló volt a déli vidékekről, erőszakossága helyett az erőnlétéért tisztelt, hosszúlábú fajta. A lovas néhány lépésre a gyerektől lefékezett, és szemében minden jel szerint őszinte jóindulattal tekintett le Vaelinre. A fiú megfigyelte köpenye fekete színét: tehát a Negyedik Rend tagja. – Jó napot neked, ifjú testvérem! – köszöntötte a markáns arcú férfi. Vaelin visszabólintott, és eltette a kését. – Neked is, mester! – Mester? – húzta félmosolyra a száját a köpenyes. – Aligha. – Lepillantott a megmaradt kutyára, ami ellenségesen morgott rá. – Attól tartok, hívatlan társat adtunk neked, ifjú testvérem! – Társat? – A volári rabszolgakutya rendhagyó fajta. Olykor hihetetlenül vad, ám ugyanakkor szigorú hierarchia uralja az életét. Megölted az állat falkavezérét, és azt is, amelyik a helyére léphetett volna. Most téged tart falkavezérnek. Túl fiatal ahhoz, hogy megvívjon veled a rangért, így egyelőre megingathatatlan hűséggel adózik neked. Vaelin megnézte magának a kutyát. Acsarkodó, nyáladzó izom- és agyarcsomót látott, pofáján sebhelyekkel, bundájában sár és ürülék száradt keverékével. – Nekem nem kell – szólalt meg végül. – Már túl késő, te kis piszok – motyogta Makril a háta
mögött. – Ugyan hagyd már, Makril! – feddte meg a határozott arcélű férfiú. – Elvesztettél néhány kutyát, majd szerzünk újakat. – Lehajolt, és a kezét nyújtotta Vaelinnek. – Tendris Al Forne, a Negyedik Rend tagja és az Eretnekvizsgáló Tanács hűséges szolgája. – Vaelin Al Sorna – rázta meg a feléje nyújtott kezet a fiú. – A Hatodik Rend konfirmálás előtt álló novíciusa. – Persze, persze – ült vissza a nyeregbe Tendris. – Vadonpróbán, ugyebár? – Igen, testvér. – Nem irigylem a Rended próbatételeit – mosolygott együtt érzőn Tendris. – Emlékszel még a próbákra, testvérem? – kérdezte Makrilhoz fordulva. – Csak a rémálmaimban jutnak eszembe – morogta a másik, miközben a tisztás körül körözött, szemét a földre szegezve. Olykor leguggolt, és a nyomokat vizsgálgatta a hóban. Vaelin Hutriltól is gyakran látta ezt, de ő sokkal kecsesebben csinálta. Hutril mester békés töprengéssel végezte a dolgát, amikor nyomokat olvasott, Makril ezzel szemben folyamatosan, nyughatatlanul izgett-mozgott. A paták ropogása a havon további három testvér érkezését jelezte a Negyedik Rendből. Tendrishez hasonlóan mind azraeli vadászlovakon ültek, és kemény arcuk olyan emberekre utalt, akik egész életüket vadászattal töltik. Röpke kézmozdulattal köszöntötték Vaelint, amikor Tendris bemutatta a fiút, aztán továbbmentek, hogy átfésüljék a környéket. – Talán áthaladtak errefelé – szólt oda nekik Tendris. – A kutyák biztosan más szagot is fogtak a vacsorának való, fiatal testvérünkön kívül.
– Megkérdezhetem, mit kerestek, testvér? – érdeklődött Vaelin. – Királyságunk és Hitünk mételyét, Vaelin – válaszolta bánatos arccal a férfi. – Hitetleneket. Engem és társaimat terhel e feladat. Azokra vadászunk, akik megtagadják a Hitet. Téged talán meglep, hogy léteznek ilyenek, de elhiheted nekem, nagyon is így áll a helyzet. – Itt nincs semmi – szólt közbe Makril. – Se nyomok, semmi, amit a kutyák kiszagolhattak volna. – Átverekedte magát egy mély hófúváson, és Vaelin elé állt. – Kivéve téged, testvér. A fiú a homlokát ráncolta. – Miért követnének engem a kutyáid? – Találkoztál valakivel a próbatétel során? – kérdezte Tendris. – Talán egy férfival és egy nővel. – Erlinre és Sellára gondolsz? Makril és Tendris egymásra néztek. – Mikor? – kérdezte az eretnekvadász komoran. – Két napja. – A fiú büszke volt rá, mennyire igaznak hatott a hazugsága. Egyre nagyobb gyakorlatot szerzett a csalárdságban. – Szakadt a hó, és menedékre volt szükségük. Felajánlottam nekik az enyémet. – Ártatlanul Tendrisre pillantott. – Rosszul tettem, testvérem? – A kedvesség és nagylelkűség sohasem rossz, Vaelin – mosolygott a másik. Vaelint igencsak zavarta, hogy a mosoly őszintének látszott. – Még mindig a táborodban időznek? – Nem, másnap reggel elmentek. Keveset beszéltünk, igazából a lány egy szót sem szólt. Makril felhorkantott, és örömtelen nevetést hallatott. – Mert nem tud, fiú. – Ezt ő adta nekem. – Vaelin előhúzta a selyemkendőt az
inge alól. – Hogy megköszönje, amit értük tettem, legalábbis a férfi ezt mondta. Nem láttam benne semmi rosszat. Nem ad meleget. Ha rájuk vadásztok, a kutyáid talán ezt a szagot érezték. Makril közelebb hajolt, és kitágult orrlyukakkal, a fiú szemébe meredve megszimatolta a puha anyagot. Egy szavamat sem hiszi – döbbent rá a fiú. – Említette a férfi, merre tartanak? – faggatózott Tendris. – Északnak, Renfaelbe. Azt mondta, a lánynak ott él a családja. – Hazudott – vágott közbe megint a nyomkereső. – Nincs annak semmiféle családja. – Vaelin mellett a kutya morgása egyre mélyült. A férfi lassan elhátrált, és a fiú eltűnődött, miféle kutya az, ami félelmet kelt a saját gazdájában. – Vaelin, most nagyon fontos, hogy helyesen válaszolj – dőlt előre Tendris a nyergében, és mereven tanulmányozta a fiú arcát. – A lány megérintett téged? – Hogy érted azt, hogy megérintett, testvér? – Akár csak egy pillanatra is. Vaelin emlékezett rá, milyen tétován nyújtotta felé Sella a kezét, és rájött, hogy egyáltalán nem ért hozzá, bár a tekintete olyan érzést váltott ki, mintha megérintette volna, odabenn. – Nem. A férfi visszadőlt a nyergébe, és elégedetten bólintott. – Akkor nagy szerencséd volt. – Szerencsém? – A lány tagadó boszorkány, fiam – válaszolt a lovas helyett Makril, aki a nyírfarönkre leülve éppen cukornádat majszolt, ami valahonnan ráncos kezében termett. – Kacsójának egyetlen érintésével megronthatja a szívedet.
– Testvérünk azt akarja mondani – magyarázta Tendris –, hogy ennek a lánynak különös hatalma van, egy olyan képesség, amit a Sötétség táplál. A hitetlenek eretneksége olykor különös módokon mutatja magát. – Képessége? – Jobb, ha nem terhelünk a részletekkel. – Tendris megrántotta a szárat, a tisztás szélére vezetve a hátasát, és nyomokat keresett. – Tehát azt mondod, tegnap hagyták el a táborodat? – Igen, testvér. – Megpróbált nem Makrilra pillantani, mert tudta, hogy a zömök nyomkereső szúrós, kétkedő szemmel vizslatja. – Északnak mentek. – Mmm. – Tendris Makrilra pillantott. – A kutyák nélkül is követhetjük őket? A másik vállat vont. – Talán. De nem lesz könnyű a tegnap éjjeli vihar után. – Nagyot harapott a cukornádból, aztán elhajította. – Körülnézek a hegyektől északra. A legjobb lesz, ha a többiekkel nyugatnak és keletnek mentek. Megpróbálhattak visszakanyarodni, hogy elveszítsük a nyomukat. – Vetett még Vaelin felé egy utolsó, ellenséges pillantást, aztán futólépésben eltűnt a fák között. – Ideje, hogy útra keljek, ifjú testvérem – szólt Tendris. – Bizonyosan találkozunk még, amikor már kiálltad a próbáidat. Ki tudja, talán lesz hely a társaságomban egy bátor szívű, éles szemű fiatal testvérnek. Vaelin a két kutya hullájára pillantott. Vércsíkok szennyezték a fehér hótakarót körülöttük. Ezek megöltek volna. Erre valók. Nem nyomkövetésre. Ha megtalálták volna Erlint és Sellát... – Ki tudja, milyen utakon vezérel minket a Hit, testvérem –
válaszolta az eretnekvadásznak, de háborgó gyomra miatt a hangja közömbösen kongott. – Igaz, igaz – bólintott Tendris, mint aki egyetért a bölcsességgel. – Nos, a jószerencse legyen veled! A fiú olyannyira meglepődött terve sikerén, hogy a férfi egészen a tisztás széléig jutott, mire eszébe jutott megkérdezni: – Testvér! Mit csináljak ezzel a kutyával? Tendris hátranézett a válla fölött, miközben vágtára sarkantyúzta a hátasát. – Ha van egy kis eszed, végzel vele. Ha bátor vagy, megtartod. – Nevetve búcsúra emelte az egyik kezét, ahogy lova felgyorsított és hófelhőt vert, ami elhomályosította a téli napot. A fiú visszanézett a kutyára. Az állat imádattal teli szemmel pillantott fel rá, hosszú, rózsaszín nyelve nyálcsíkot csorgatva lógott a pofájából. Vaelin megint megütközött az orrán található sebhelyek számát látva. A fiatal állatnak nyilvánvalóan eddig is nehéz sorsa lehetett. – Karcos – mondta neki. – Karcosnak foglak hívni. ♦♦♦ A kutyahús keménynek és inasnak bizonyult, de Vaelin már rég nem válogatott abban, mi kerül a hasába. Karcos folyamatosan vonyított, amíg Vaelin felvágta a nagyobbik dögöt a tisztáson és kimetszette az egyik nagydarab combját. Végig tisztes távolságot tartva szemlélte, ahogy a fiú visszacipeli a táborába a zsákmányt, és a húsból vágott csíkokat megsüti a tűzön. Csak amikor az ebéd elfogyott és a fiú elrejtette a maradékot az odúban, akkor merészkedett közelebb, és bátorítást keresve Vaelin lábát szimatolta. Akármilyen vad tulajdonságokkal
rendelkeztek is a volári rabszolgakutyák, a kannibalizmus nem szerepelt közöttük. – Nem tudom, mivel foglak etetni, ha nem eszed a saját fajtádat – töprengett félhangosan a fiú, miközben tartózkodva megpaskolta Karcos fejét. Az állat szemlátomást nem szokott hozzá a becézgetéshez, mert az első érintésektől ijedten elhúzódott. Már egy órája a táborban tartózkodott, főzött, tüzet rakott, eltakarította a havat a menedékéről, és sikeresen ellenállt a késztetésnek, hogy megnézze, Eriin és Sella még mindig az üregben rejtőzködnek-e. Amióta csak Tendris elbúcsúzott, kellemetlen érzés gyötörte, mintha a férfi egy kicsit túl könnyedén elhitte volna a válaszát. Persze lehet, hogy tévedett. Olyasfajta rendtestvérnek látszott, aki megingathatatlan a Hitben. És ha valóban így volt, el sem tudta volna képzelni, hogy a hittestvére hazudik neki, ráadásul egy tagadó védelmében. Másrészről viszont lehetett-e teljesen híján a cinizmusnak olyasvalaki, aki az egész életét az eretnekek üldözésével töltötte? És amíg nem kapott választ ezekre a kérdésekre, nem kockáztathatta, hogy megnézze a menekülteket. A szél süvítése semmire sem figyelmeztette, a vadon hangjai sem riasztották, hogy támadástól kell tartania, mégsem hagyta el a tábort, és így a kutyahúson rágódva azon töprengett, mitévő legyen váratlanul jött ajándékával. Karcos furán vidám állatnak bizonyult ahhoz képest, hogy emberek levadászására és leölésére idomították. Jött-ment a táborban, botokkal és a hó alól kiásott csontokkal játszott, aztán odahozta őket Vaelinnek, aki hamar megtanulta, hogy feleslegesen fárasztja magát, ha el akarja venni az állattól a
játékszereit. Még távolról sem volt benne biztos, hogy meg akarja tartani a kutyát, ha visszatér a Rendbe. Csekril mester, a kennelek őre valószínűleg nem örülne, ha egy ilyen bestia kerülne a kedvenc ebei közelébe. Még valószínűbb, hogy rendtársai azon nyomban elvágják az állat torkát, amint megjelennek a kapunál. Délután vadászni indult újdonsült társával az oldalán, és újabb eseménytelen kutatásra számított, de Karcos csakhamar nyomot talált. Rövid vakkantás kíséretében nekilódult, és nagyokat ugorva száguldott a hóban, Vaelin kisebb-nagyobb nehézségekkel utána. Rövidesen rá is talált a nyomok eredetére: egy kis termetű őz feküdt jégbe fagyva a fák között, kétségtelenül a hóviharban veszett oda. Furamód érintetlen volt. Karcos türelmesen várakozott a tetem mellett, és félve nézte a közeledő Vaelint. A fiú kibelezte a tetemet, és a belsőségeket odadobta Karcosnak, ám a kutya kirobbanó öröme meglepte: boldogan csaholva, csattogó állkapoccsal nyelte a húst. Vaelin visszavonszolta az őzet a táborba, és furcsán megváltozott körülményein töprengett. Kevesebb mint egy nap alatt az éhhalál széléről odáig jutott, hogy bőséges élelmiszerkészlet állt a rendelkezésére, ennyi húst igazából meg sem tudott enni addigra, mire Hutril mesterrel vissza kell térnie a Rendházba. Gyorsan leszállt az éj; a felhőtlen, holdfényes éjszaka kékes-ezüst lepellé változtatta a havat. Amerre a szem ellátott, csillagok ragyogtak. Caenis meg tudta volna nevezni az összes csillagképet, de Vaelin csak a legismertebbeket találta meg az égbolton: a Kardot, a Szarvasbikát, a Szüzet. Barátja egyszer elmesélt neki egy legendát, amely szerint a csillagokat az első eltávozottak lelke vetette az égboltra az Innentúlból, ajándék gyanánt a jövő nemzedékei számára, hogy mintáik útmutatást nyújtsanak nekik az élet dolgaiban. Sokan azt állították, hogy
képesek olvasni az égre rótt jelekből: az ilyenek piactereken és vásárokon gyülekeztek, és egy maroknyi rézpénzért cserébe kínálták útmutatásaikat. Éppen a dél felé irányuló Kard jelentésén töprengett, amikor rossz előérzete jeges bizonyossággá változott. Karcos megfeszült, és kissé felemelte a fejét. Sem illat, sem hang, semmiféle figyelmeztetés nem jelezte a veszélyt, de valami nem stimmelt. Vaelin megfordult, és a válla mögött hátranézett a mozdulatlan lombokra. Egy hangot sem ad – csodálkozott el félelemmel vegyes tisztelettel. – Egy orgyilkos sem lehet ilyen ügyes. – Ha éhes vagy, testvér – szólt bele a némaságba –, elég hús van itt mindkettőnk számára. – Azzal visszafordult a tűzhöz, és rakott rá még néhány hasábot, hogy magasan lobogjon. Kis idő múltán csizmák csikordultak a havon, és Makril lépett el mellette, hogy leguggoljon vele szemben, aztán a tűz felé nyújtotta a kezét. Nem nézett a fiúra, de haragos tekintettel méregette Karcost. – Meg kellett volna ölnöm ezt az átkozott dögöt – morogta. Vaelin bebújt a menedékbe, és kivett egy adag húst. – Őz. – Odalökte Makrilnak. A köpcös a késére szúrta a húst, és kövekből kis halmot emelt, ami biztonságosan a tűz fölött tartotta a szeletet, aztán kiterítette a derékalját, és leült. – Szép éjszakánk van, testvérem – kezdte Vaelin. Makril csak mordult egyet, és csizmáját levéve dörzsölni kezdte a lábát. A szagtól Karcos felkelt, és odébb somfordált. – Sajnálom, hogy Tendris testvér nem hitt a szavamnak – folytatta a fiú. – Ő hitt neked – felelte Makril, majd kivett valamit a
lábujjai közül, és bedobta a tűzbe, ahol a kis tárgy pattogott és sistergett. – Ő a Hit igaz szolgája. Ám én csak egy gyanakvó, utcán nevelkedett korcs vagyok. Ezért tart maga mellett. Ne érts félre, sok mindenhez ért, a legjobb lovas, akivel valaha találkoztam, és hamarabb kicsikar bármilyen értesülést a tagadóktól, mint hogy ki tudnád fújni az orrod, de bizonyos értelemben ártatlan. Megbízik az igazhitűekben. Mert szerinte minden igazhitű ugyanabban hisz, amiben ő. – De te nem. Makril a tűz mellé tette csizmáját száradni. – Én vadász vagyok. Nyomok, jelek, csapások, szagok a szélben, a vér áramlása, amikor üldözök valamit... Ez az én hitem. A tiéd micsoda, fiú? Vaelin vállat vont. Csapdát gyanított Makril őszinteségében; a férfi talán rá akarta venni, hogy bevalljon neki valamit, amit jobb elhallgatni. – Én a Hitet követem – válaszolta, és meggyőződést csempészett a hangjába. – A Hatodik Rend tagja vagyok. – A Rendben sok testvér él, és mind különbözők, mind más életutat találnak a Hitben. Ne áltasd magad azzal, hogy a Rend tele van erényes férfiakkal, akik minden ráérő idejüket az eltávozottaknak szentelik. Katonák vagyunk, fiú. A katonaélet pedig kemény, élvezetekben szegény, de kínokban gazdag. – Az aspektus egyszer azt mondta, különbség van a katona és a harcos között. A katona fizetségért vagy hűségért küzd. Mi a Hitért harcolunk, és háborúval áldozunk az eltávozottaknak. Makril arca komor álarcot öltött, hajjal keretezett, csontos maszkká változott a tűz sárga fényében. A szeme a távolba meredt, szomorú emlékeket kutatva. – A háború? A háború nem más, mint vér és szar, és
fájdalomtól félőrült férfiak, akik az anyjukért kiáltozva kivéreznek. Nincs benne semmi dicsőség, fiam. – Felemelte a tekintetét, és a szeme találkozott Vaelinével. – Majd meglátod, te szerencsétlen kis fattyú, a saját szemeddel fogsz látni mindent. Hirtelen nyugtalanság vett erőt a fiún, és újabb hasábot tett a tűzre. – Miért vadásztatok arra a lányra? – Tagadó. Mégpedig a legrosszabb fajta, aki képes elcsavarni az erkölcsös férfiak szívét. – Rövid, gúnyos nevetést hallatott. – Én azt hiszem, biztonságban vagyok tőle. – Miben áll a képessége? Makril megfogdosta a húst, aztán nekilátott a vacsorának. Lassan evett, egy olyan ember gyakorlott, öntudatlan módján, aki nem élvezi az ételt, csupán tápanyagnak fogyasztja. – Sötét történet ez, fiú – felelte két harapás közben. – Rémálmaid lesznek tőle. – Már így is vannak. Makril felhúzta az egyik bozontos szemöldökét, de semmit sem fűzött hozzá a megjegyzéshez. Ehelyett végzett az étkezéssel, és a batyujából elővett egy kis bőrflaskát. – Rendtestvérek cimborája – magyarázta, és meghúzta a kulacsot. – Cumbraeli pálinka vörösvirággal. Megőrzi a tüzet az ember hasában, amikor az északi határon egy fal tetején őrködve várja, hogy a lonak vademberek elnyiszálják a torkát. – Odanyújtotta a flaskát Vaelinnek, de az csak megrázta a fejét. A tömény szeszek használatát nem tiltotta a Rend, de a hithűbb mesterek nem nézték jó szemmel az ilyesmit. Azt mondogatták, minden, ami eltompítja az érzékeket, a Hitnek is gátat vet, és minél kevesebbre emlékezik valaki az életéből, annál kevesebbet vihet magával az Innentúlra. Makril testvér szemmel láthatóan
nem osztotta ezt a véleményt. – Tehát a boszorkányról akarsz hallani. – Nekidöntötte a hátát egy sziklának és bele-belekortyolt a kulacsába. – Nos, a lányt állítólag a Tanács parancsára tartóztatták le, mert hittagadó praktikákat jelentettek róla. A vádak általában légből kapott badarságok: az emberek azt állítják, hangokat hallottak az Innentúlból, amik nem az eltávozottaktól származnak, meg hogy a vádlott betegeket gyógyított meg, állatokkal paráználkodott, meg effélék. Általában csak az ijedt parasztok átkozzák egymást szerencsétlen sorsukért, de egyszer-egyszer az ember kifog egy olyat, mint ő. – Történt egy kis galiba a falujában. A lány Renfaelből költözött ide az apjával. Nem nagyon közösködtek másokkal, és az apa írnokként kereste a kenyerét. Egy helyi földbirtokos azt akarta, az írnok hamisítson meg neki néhány tulajdoni okmányt, hogy elsimíthasson valami öröklött legelővel kapcsolatos tulajdonvitát. A férfi visszautasította az ajánlatot, és néhány nappal később fejszével a hátában találták meg. Mivel a földbirtokos a helyi békebíró kuzinja volt, nyomozást nem végeztek. Két napra rá a fickó besétál a kocsmába, bevallja a bűnét, és fültől fülig elvágja a saját torkát. – És a lányt tették felelőssé érte? – Úgy tűnik, látták őket együtt aznap, ami azért is különös, mert már azelőtt is gyűlölték egymást, hogy az a rohadék megölte volna az apját. Azt állítják, megérintette a fickót, röviden meglapogatta a karját. Csak rontotta a helyzetet, hogy néma és hogy idegenek voltak a faluban. Azzal sem nyert sok hódolót, hogy egy kicsit túl csinos és egy kicsit túl okos. Mindig is rebesgették, hogy valami nincsen rendjén vele. De hát mindig ezt mondják.
– És letartóztattátok? – Jaj, dehogy. Tendris és én csak szökevényekre vadászunk. A Második Rend testvérei kutatták át a házát, és tagadó tevékenységre utaló bizonyítékokat találtak. Tiltott könyveket, istenképeket, gyógynövényeket és gyertyákat, a szokásos holmit. Kiderült, hogy ő és az apja nap- és holdimádók, egy jelentéktelen szekta tagjai. Általában elég ártalmatlanok, hiszen nem próbálnak meg másokat a saját hitükre téríteni, de hát a tagadó az tagadó. Elvitték a Feketetoronyba. A rá következő éjjel megszökött. – Megszökött a Feketetoronyból? – Vaelin nem zárta ki, hogy a másik esetleg csak packázik vele. A főváros központjában álló alacsony, visszataszító Feketetorony köveit a környező kohókból kiáramló korom mocskolta be, és állítólag akit oda bevittek, nem látta meg újra a napvilágot addig, amíg a bitóra nem vitték. Ha valaki eltűnt, és a szomszédok hallották, hogy a Feketetoronyba került, többé nem kérdezgették, mikor tér haza, igazából többé nem is említették a nevét. És soha senki nem szökött meg. – Ez meg hogyan lehetséges? – csodálkozott Vaelin. Makril jókorát kortyolt az italából, aztán egy kérdéssel felelt: – Hallottál már valaha Shasta testvérről? A fiú emlékezetében ott motoszkált néhány cifra történet, amit az idősebb fiúk meséltek. – Shastáról, a Fejszéről? – Róla. A Rendben legendás hírű, nagydarab barom, a karja akár a fatörzs, az ökle olyan, mint a kötözött sonka. Állítólag több mint száz embert megölt, mire a Feketetoronyba vitték. Igazi hős volt... és a legostobább tökfilkó, akivel valaha találkoztam. Rosszindulatból is kijutott neki, főleg, mikor az
italhoz nyúlt. Na, ez a fickó lett a lány börtönőre. – Én úgy hallottam, hatalmas harcos, aki nagy szolgálatot tett a Rendnek – vetette ellene Vaelin. A nyomkereső felhorkantott. – A Rend éppen a Feketetoronyban helyezi nyugovóra az ereklyéit, fiú. Azok, akik túlélik az első tizenöt évüket, de túl ostobák vagy őrültek ahhoz, hogy mesterek vagy parancsnokok váljanak belőlük, a Feketetoronyba kerülnek, ahol életük végéig eretnekeket őriznek, még akkor is, ha szart sem értenek hozzá. Sok Shastát láttam már: undorító, erőszakos agyalágyultakat, akiknek nincs több ész a fejében, mint ami a következő csatához vagy söröskorsóhoz kell. Általában nem élnek túl sokáig, így nem okoznak nagy gondot, de ha elég nagyok és erősek, nem illannak el egyszerűen, és tovább rontják a levegőt, mint valami kellemetlen szag. Shasta elég sokáig rontotta a levegőt, így a Feketetoronyba került, a Hit engem úgy segéljen. – Tehát – tapogatózott óvatosan a fiú – ez a barom nyitva hagyta a cellaajtót, és a lány kisétált. Makril felnevetett, éles, kellemetlen kacajjal. – Nem egészen. Átadta neki a főkapu kulcsát, aztán levette a falról a fejszéjét, és nekilátott levágni a többi őrségben lévő testvért. Tíz emberrel végzett, mire az egyik íjász elég nyilat lőtt bele ahhoz, hogy lelassítsa. De még azután is megölt két embert, egészen addig, amíg ki nem belezték. Fura ez az egész: állítólag mosolyogva múlt ki, és utoljára még azt mondta: „Megérintett.” Vaelin rájött, hogy ujjai Sella kendőjének bonyolult mintáival játszanak. – Megérintette? – kérdezte, és elméjében felötlöttek a barna hajfürtök meg tündérszerű vonások. A férfi meghúzta a flaskát.
– Ezt mesélik. Mert Shasta nem tudta, miféle sötét nyavalya bujkál a lányban. Ha megérinti az embert, örökre a rabszolgájává teszi. A fiú lázasan forgatta a fejében a Sellával való találkozás során történteket. Belöktem a menedékbe. Megérintettem?Nem, be volt bugyolálva... Bár hozzám nyúlt, ha nem is a kezével... Éreztem a fejemben. Így érintett meg? Lehet, hogy ezért segítettem neki? Hirtelen késztetése támadt, hogy további részleteket tudjon meg Makriltól, de tudta, hogy hiba volna. A nyomkereső már így is gyanút fogott. Mivel igencsak a kulacsa fenekére nézett, nem lett volna bölcs dolog tovább faggatni. – Tendrisszel azóta követjük – folytatta Makril. – Immár négy hete. Ennél közelebb még sohasem kerültünk. Az az akasztófavirág tehet róla, akivel menekül. Esküszöm, jó sokat fog visítani, mielőtt kinyírom. – Felkacagott, és folytatta az ivást. Vaelin keze egyre közelebb kúszott a késéhez. Mélyen megundorodott Makril testvértől, túlzottan az erdei orgyilkosokra emlékeztette. És ki tudja, milyen következtetéseket szűrt le magában. – Nekem azt mondta, Erlinnek hívják. – Eriin, Rellis, Hetril... Több száz néven ismerik. – Ki ez az ember? Makril látványosan megvonta a vállát. – Ki tudja? Csak annyi bizonyos, hogy segít a tagadóknak. Elbújtatja őket, segít nekik megszökni. Mesélt az utazásairól? Az Alpiri Birodalomtól a leandrei templomokig... Vaelin már a kés markolatát szorította. – Mesélt. – És tetszett, amit hallottál? – böffentett a férfi, hosszan és
mélyen. – Én is utazgattam ám. Bizony, hogy utazgattam. A Meldenei-szigeteken, Cumbraelben, Renfaelben. Széles e birodalomban mindenfelé öltem én a lázadókat és eretnekeket. Férfiakat, nőket, gyerekeket... A fiú kése már félig kicsúszott a hüvelyéből. Tökrészeg. Nem lesz túl nehéz. – Egyszer Tendrisszel találtunk egy egész szektát. Egész családok hajlongtak az istenük előtt egy pajtában, a Martishe-erdőségben. A társam méregbe gurult, és olyankor nem ajánlatos vele vitatkozni. Megparancsolta, hogy zárjuk be az ajtókat, és az egész épületet locsoljuk be lámpaolajjal. Aztán kovát gyújtott... Sohasem gondoltam, hogy a gyerekek ilyen hangosan tudnak sikoltozni. A kés már majdnem teljesen kibújt a tokjából, de Vaelin keze megállt. Meglátott valamit: ezüstös gyöngyök csillogtak Makril szakállában. A férfi sírt. – Olyan sokáig sikoltoztak... – A szájához emelte a kulacsát, de nem talált benne semmit. – A francba! – Morgolódva, dülöngélve talpra állt, aztán elbotorkált a sötétbe. Kis idő múltán a hóban sercegő vizelet jellegzetes hangja hallatszott. Vaelin tudta, hogy ha meg akarja tenni, most kell megtennie. Elmetszeni a szemétláda torkát, miközben hugyozik. Méltó vég lett volna a gazfickónak. Hány gyermekkel végez még, ha élni hagyom? De a könnyek zavarták a képet. A könnyek azt igazolták, Makril valójában gyűlöli a munkáját. És a Rend testvére. Hamis cselekedetnek tűnt megölni valakit, akinek a sorsában egyszer talán maga is osztozni fog. Hirtelen meggyőződés ébredt benne, egy kemény, csillapíthatatlan elhatározás. Harcolok, de nem ölök. Megölöm azokat, akik a csatamezőn szembeszállnak velem, de ártatlanokat nem gyilkolok. Sohasem fogok gyermekeket ölni.
– Hutril még mindig ott van? – motyogta Makril, aki eközben visszatámolygott, és ledőlt a nyughelyére. – Még mindig tanítja nektek, kis szarosoknak a nyomolvasást? – Ott van. És mi hálával fogadjuk a bölcsességeit. – Megcseszheti a bölcsességeit! Fogadjunk, nem tudod, hogy egyszer nekem ígérték azt a munkát. Lilden parancsnok szerint a Rend nem látott még nálam jobb nyomolvasót. Azt mondta, amikor aspektus lesz, elvisz a Rendházba, és vadonmestert csinál belőlem. Aztán a hülye barom kapott egy meldenei szablyát a hasába, és Arlynt választották meg. Az meg sohasem kedvelt, a szaros kis szentfazék. Hutrilt, a Martishe-erdőség legendás néma vadászát tette meg tanítónak. Engem meg elküldött Tendrisszel eretnekekre vadászni. – A hátára dőlt, szeme félig lecsukódott, és a hangja suttogássá halkult. – Soha nem akartam ezt csinálni. Csak meg akartam tanulni a nyomkövetést... Mint az öregem... Csak nyomkövető akartam lenni... Vaelin végignézte, amint elalszik, aztán fát tett a tűzre. Karcos visszamerészkedett a táborba, és miután vetett néhány óvatos pillantást Makril felé, lefeküdt a Vaelin mellé, ő pedig a kutya fülét vakargatta. Nem akart még aludni, mert tudta, hogy álmaiban lángoló pajtákat és sikoltozó gyerekeket látna. Bár a vágy, hogy végezzen Makrillal, már elpárolgott, továbbra sem szívesen osztotta meg a menedékét a férfival. Egy óráig nézegette a csillagokat, Karcossal a lába mellett. A tűz túloldalán Makril részeg bódulatban, némán aludt. Furamód egyetlen hangot sem adott ki, egy horkantás vagy mordulás sem hagyta el a száját, még a levegőt is halkan vette. Vaelin eltűnődött, vajon tanulta-e, vagy hosszú évek szolgálatával sajátította el ezt a néma szunnyadást. Nem kétséges, ez a képesség mindenképpen meghosszabbította az ember életét.
Amikor az álom már a szemhéjára telepedett, visszahúzódott a búvóhelyére, és a kutyát maga és az ajtó közé fektetve bebújt a takarójába. Úgy gondolta, Makril nem azért jött vissza, hogy végezzen vele, de jobban tette, ha résen van. A férfi bizonyosan nem próbálja megtámadni, ha előbb a kutyán kell átverekednie magát. Közelebb bújt az állathoz, és a testmelegét érezve már örült, hogy megtartotta. Rosszabbul is járhatott volna annál, hogy egy rabszolgakutyát tud a barátjának. ♦♦♦ Makril reggelre eltűnt. Vaelin alaposan körülnézett, de semmi jel nem utalt arra, hogy a nyomkereső egyáltalán a közelben járt volna. Várakozásának megfelelően a mélyedést, ahol Sellát és Erlint hagyta, üresen találta. Kivette a nyakából a lány kendőjét, és az anyagba szőtt bonyolult mintákat, az aranyszállal rótt jeleket tanulmányozta. Néhányat felismert, a félholdat, a napot, egy madarat, de a többi semmire sem hasonlított. Valószínűleg a tagadó hite jelképeiként szolgáltak. Ha pedig ez igaz, meg kellett volna szabadulnia tőle. Ha a mesterek megtalálják nála, kemény büntetésre számíthat, talán nem is csak egyszerű verésre. De olyan szépen kidolgozott, kecsesen szőtt holmi volt, az arany szál szinte újként csillogott. Tudta, hogy Sella szörnyen bánná, ha elveszítené, végtére is az édesanyjától kapta. Felsóhajtva bedugta a kendőt a ruhaujjába, és némán kérlelte az eltávozottakat, nyújtsanak biztos utat a menekülőknek, akármerre is legyenek éppen. Gondolataiba veszve elindult visszafelé a táborba. Ki kellett találnia, mit
mondjon Hutril mesternek, és időbe telt, mire gondosan megszerkeszti a hazugságait. Karcos valamivel előtte haladt, és játékosan habzsolta a havat. ♦♦♦ Úton hazafelé a Rendházba Hutril mester a szokásosnál is csendesebb volt. Egyedül Vaelin utazott a szekéren, és amikor a többiekről kérdezett, a mester csak felmordult: – Rossz év. A vihar. A fiú megborzongott, aztán a társaival kapcsolatos, rémült gondolatait elnyomva felmászott a kocsira. Hutril elindult, Karcos pedig követte őket a hóba vájt, mély szekérnyomban. Hutril némán végighallgatta a fiú történetét, és kifejezéstelen tekintettel meredt Karcosra, miközben a fiú végigbukdácsolt részben képzeletbeli elbeszélésén. Nagyjából azt mesélte a mesternek, amit Tendrisnek is, de kihagyta belőle Makril visszatérését. Hutril egyedül akkor adta jelét, hogy figyel, amikor a fiú megemlítette a nyomkereső nevét. A mestere felhúzta az egyik szemöldökét. Máskülönben egy szót sem szólt, és miután a fiú befejezte a mondandóját, hagyta a csendet végtelenre nyúlni. – Khm, azt javaslom, vigyük magunkkal a kutyát a Rendházba, mester – próbálkozott a fiú. – Talán Csekril mester hasznát veszi. – Azt majd az aspektus eldönti. Menj be! Először olybá tűnt, az aspektusnak még ennél is kevesebb mondanivalója lesz. Nagy tölgyfaasztala mögött ülve, összeillesztett ujjbegyei fölül szótlanul bámult Vaelinre, amíg az megismételte a meséjét és kétségbeesetten reménykedett, hogy
minden részletet helyesen ad elő. A sarokban gubbasztó Sollis mester jelenléte nem enyhítette a kínjait. Vaelin addig csak egyszer, egy pergamen kézbesítése okán járt az aspektus lakosztályában, és most úgy találta, a mindenütt jelenlévő könyv- és papírhalmok azóta csak magasabbak lettek. Több száz kötet lehetett bezsúfolva a szobákba, a tornyok a padlótól a mennyezetig értek, és a fennmaradó helyet tekercsek és szalaggal megerősített kötegek foglalták el. A gyűjtemény mellett még édesanyja könyvtára is hitványnak tűnt. Vaelin meglepődött, mennyire nem törődik senki Karcos megjelenésével. A mesterek figyelmét más kötötte le, egyébként pedig még a legjobb napokon is nehéz volt kivívni az érdeklődésüket. Sollis még akkor találkozott vele az udvaron, amikor lemászott a szekérről. Kegyesen megajándékozta Karcost egy érdektelen, undorodó pillantással, majd így szólt: – Nysa és Dentos már visszatértek, a többieket holnapra várjuk. Hagyd itt a felszerelésed, és kövess az aspektus lakosztályába! Beszélni akar veled. Vaelin azt feltételezte, a rendfőnök magyarázatot követel, amiért egy nagytestű, vérszomjas állattal tért vissza, és amikor az aspektus jelentést kért tőle, elismételte a történetét. – Jól tápláltnak tűnsz – nézte meg magának a férfi. – A fiúk általában soványabban és rosszabb bőrben jönnek vissza. – Szerencsém volt, aspektus. Kar... a kutya kiszagolt egy viharban kimúlt őzet. Nem gondoltam, hogy megszegem a próbatétel szabályait, hiszen minden a vadonból szerzett eszközt felhasználhattunk. – Nem is. – Az aspektus összekulcsolta hosszú ujjait, és az asztalra fektette a kezét. – Ötletes megoldás volt. Kár, hogy nem segíthettél Tendris testvérünknek a kutatásában. Ő a Hit egyik
legértékesebb szolgája. Vaelin az égő gyerekekre gondolt, és kierőszakolt magából egy őszinte bólintást. – Valóban, aspektus. Hitbuzgalma nekem is feltűnt. Sollis valamiféle hangot hallatott mögötte, de Vaelin nem tudott rájönni, nevetés vagy megvető horkantás volt-e. Az aspektus elmosolyodott, ami igen furán festett a vékony arcon, de a mosoly bánatosnak bizonyult. – Történt egy pár... esemény a falainkon kívül, mióta elkezdődött a próba. Ezért is hívattalak ide. A legfőbb hadúr elhagyta a király szolgálatát. Ez okozott némi zavart a királyság békés életében, mert a köznép igen kedvelte a hadvezért. Ezt felismerve és hálából a szolgálataiért a király kegyet biztosított neki. Tudod-e, mi az? – Ajándék, aspektus. – Igen, királyi ajándék. Bármi, amit a királynak hatalmában áll adni. A hadúr kiválasztotta a neki tetsző kegyet, és a király minket kért meg, hogy teljesítsük. Attól az apróságtól eltekintve persze, hogy a király nem parancsol a Rendünknek. A királyságot védelmezzük, de a Hitet szolgáljuk, és a Hit a királyság felett való. A király mégis minket kért meg, és nem olyan könnyű elutasítani egy király kérését. Vaelin feszengett. A rendfőnök mintha várt volna tőle valamit, de nem tudott rájönni, mit. Végül, amikor már elviselhetetlenné vált a csend, így szólt: – Értem, aspektus. Arlyn futó pillantást váltott Sollisszal. – Tényleg érted, Vaelin? Tudod, mit jelent mindez? Már nem vagyok a hadúr fia – gondolta magában. Nem volt benne biztos, mit érez mindezzel kapcsolatban, igazából azt sem
tudta, érez-e valamit. – A Rend testvére vagyok, aspektus. A kinti történésekhez semmi közöm, amíg le nem tettem a kardpróbát, és feladatot nem kapok a Hit védelmében. – Ittléted a legfőbb hadúr elkötelezettségének a jele volt a Hit és a királyság iránt – magyarázta Arlyn. – De az apád többé már nem hadúr, és vissza kívánja kapni a fiát. Vaelin eltűnődött, miért nem érez örömet vagy meglepetést. Sem a szíve nem dobbant meg, sem a gyomra nem facsarodott bele az izgalomba. Mindössze tompa zavar támadt benne. A legfőbb hadúr vissza kívánja kapni a fiát. Tisztán élt még emlékezetében a paták tompa dobogása a nedves fűben, ami egyre messzebbről és messzebbről hallatszott a reggeli ködben, és az apja szavaiban rejtező, szigorú parancs: A hűség egyetlen erősségünk. Erőnek erejével az aspektusra emelte a tekintetét. – Te is így kívánod, aspektus? – Az most nem számít, hogy én mit kívánok. Sollis mester kívánsága sem, bár mindenesetre hangot adott neki. Nem, ez a döntés a tiéd, Vaelin. Ahogyan a király nem parancsolhat nekünk, az is Rendünk kincsként őrzött alaptétele, hogy a novícius nem kerülhet a falakon kívülre, hacsak meg nem bukik egy próbán vagy meg nem szegi a Hit szabályait. A király a te kezedbe helyezte a döntést. A fiú visszafojtott egy feltörni készülő, keserű kacajt. Döntést? Az apám egyszer már döntött. Most én döntök tehát. – A legfőbb hadúrnak nincsen fia – mondta az aspektusnak. – És nekem nincsen apám. A Hatodik Rend testvére vagyok. Itt a helyem. Az aspektus az asztalára vetette a tekintetét, és hirtelen
öregebbnek tűnt, mint amilyennek Vaelin valaha is látta. Hány éves lehet? Nehéz volt megállapítani. Ugyanolyan ruganyosan mozgott, mint a többi mester, de megnyúlt arcát kikezdték a szabad ég alatt töltött hosszú évek, és tekintetében nyomot hagyott élemedett kora és élettapasztalatának súlya. Továbbá szomorúság tükröződött benne, szánakozással ízlelgette Vaelin válaszát. – Aspektus – szólt közbe Sollis. – A fiúnak pihenésre van szüksége. Az aspektus felpillantott, és fáradt, öreg tekintete találkozott Vaelinével. – Ha ez az utolsó szavad. – Igen, aspektus. A férfi elmosolyodott akkor, de látszott, hogy csupán az arcára erőlteti az örömöt. – Felvidítod a szívemet, fiatal testvérem. Vidd a kutyádat Csekril mesterhez, aki, úgy hiszem, szívélyesebben fogadja majd, mint gondolnád! – Köszönöm, aspektus. – Én köszönöm, Vaelin. Most távozhatsz. ♦♦♦ – Volári rabszolgakutya! – lehelte Csekril mester áhítattal, amikor Karcos felbámult rá, és kissé félrefordította sebhelyes fejét. – Már vagy húsz éve egyet sem láttam. A sovány, harmincas évei közepén járó Csekril mester mozdulatai szaggatottabbnak és kevésbé kiszámítottnak tűntek, mint a többi mesteré, és leginkább az óriási hivatástudattal gondozott kutyák mozgását tükrözték. Köntöse is piszkosabb
volt, mint bárki emberfiáé: föld, szalma, húgy és kutyapiszok keveréke szennyezte be. A mester fojtogató bűzt bocsátott ki magából, de láthatólag nem bánta, és a legkevésbé sem foglalkozott azzal, másokat sért-e a megjelenése. – Tehát azt mondod, megölted a falkatársait? – kérdezte Vaelintől. – Igen, mester. Makril testvér szerint most engem tekint falkavezérnek. – Ó, igen, ebben igaza van. A kutyák farkasok, Vaelin. Falkában élnek, de ösztöneik eltompultak, és a falkák csak ideig-óráig tartanak. Gyorsan elfelejtik, ki a vezér és ki nem. De a rabszolgakutyák mások. Elég farkasvér folyik még az ereikben ahhoz, hogy tartsák a falkarendet, ám minden létező farkasnál vérszomjasabbak. Évszázadokkal ezelőtt így tenyésztették ki őket. Csak a legrosszabb természetű kölyköket pároztatták tovább, és egyesek szerint a Sötétség praktikái is közrejátszottak a tenyésztésben. Valahogyan megváltoztatták őket, többek lettek, mint kutyák, de kevesebbek, mint farkasok, és most mindkettőtől különböznek. Amikor megölted a falkavezért, ez az állat téged választott vezérének, mert erősebbnek és rátermettebbnek találtattál. Azért ez nem minden esetben történik így. Annyi bizonyos, hogy szerencsés vagy, fiatalember! Csekril kivett egy kis darab szárított marhahúst az övén függő erszényből, és lejjebb hajolva odanyújtotta Karcosnak. Vaelin észrevette, milyen vonakodó, félénk mozdulatokat tesz a mester. Fél! – döbbent rá elborzadva. – Fél Karcostól! A hatalmas eb óvatosan szagolgatta a húst, és közben bizonytalanul a fiúra pillantgatott. – Látod? – kérdezte Csekril. – Tőlem nem veszi el. Nesze! – dobta oda a húsdarabot Vaelinnek. – Próbáld most te!
A fiú odatartotta az ínyencséget az állatnak, mire az egy szempillantás alatt kikapta a kezéből, és lenyelte. – Miért hívják rabszolgakutyának, mester? – A voláriak rabszolgatartó nép. Amikor számos rabszolgájuk közül valamelyik elszökik, visszahozzák, és levágják a két kisujját. Ha ismét megszökik, a rabszolgakutyákat küldik utána. Azok már nem hozzák vissza a rabszolgát, csak a gyomrukban. Nem egyszerű egy kutyának megölni egy embert. Az ember erősebb, mint azt gondolnád, és ravaszabb, mint a róka. Csak olyan kutya képes megölni egy embert, amelyik erős és gyors, de ugyanakkor ravasz is, továbbá gonosz, nagyon gonosz. Karcos lefeküdt Vaelin lábához, és a csizmájára tette a fejét. Farka lassú ritmust kopogott a kőpadlón. – Barátságosnak tűnik. – Veled az is. De ne feledd, ez a kutya gyilkos! Arra tenyésztették, hogy öljön. Csekril mester a kennelként szolgáló, nagy raktárhelyiség végébe ment, és kinyitott egy rekeszt. – Itt tartjuk majd – szólt hátra a válla felett. – Jobb lesz, ha te vezeted be, egyébként nem marad meg itt. Karcos engedelmesen követte Vaelint, és bement a rekeszébe, majd tett egy rövid kört a szalmán, mielőtt leült. – Neked kell majd etetned is – folytatta a férfi. – Ganézni és így tovább. Naponta kétszer. – Persze, mester. – És mozgásra is szüksége lesz. Sok mozgásra. A többi kutyával nem vihetjük ki, mert megölné őket. – Majd én gondoskodom róla, mester. – A fiú bement az alacsony ketrecbe, és megvakarta a kutya fejét, amitől az állat
nyálas szeretetrohamot zúdított rá, és csaknem ledöntötte a lábáról. Vaelin nevetve letörölte az arcáról a kutyanyálat. – Nem tudtam biztosan, örülsz-e majd neki, mester. Azt gyanítottam, végezni akarsz majd vele. – Végezni vele? Hitemre, dehogyis! A kovács eldobna egy művészien megmunkált kardot? Új vérvonalat indítunk. Megannyi kölyköt nemz majd, akik remélhetőleg öröklik az erejét, de könnyebben kezelhetőek lesznek. A fiú még egy óráig a kennelben maradt, megetette Karcost, és gondoskodott róla, hogy az állat kényelembe helyezhesse magát új környezetében. Amikor eljött az idő a búcsúra, a kutya nyüszítésétől majd megszakadt a szíve, de Csekril mester szerint jobban tette, ha hozzászoktatja az állatot az egyedülléthez, ezért miután bezárta a ketrecajtót, már nem fordult vissza hozzá. Karcos addig vonított, amíg szem elől nem veszítette újdonsült gazdáját. ♦♦♦ Az este csendesen telt, valami kimondatlan feszültség uralkodott a hálóteremben. A barátok megosztották egymással megpróbáltatásaik és éhezésük történetét. Caenis Vaelinhez hasonlóan jóllakottabbnak tűnt, mint amikor elhagyta a Rendházat. Állítása szerint először egy ősöreg tölgyfa odvában húzta meg magát, de rögvest rátámadt egy dühös bagoly. Dentos, aki soha nem számított túlsúlyosnak, de most a szokottnál is soványabban tért vissza, egy nyomorúságos hétig küzdött az éhezéssel, gyökereken tengődött, és mókust meg madarat fogyasztott, ha el tudta kapni őket. Akár a mesterek, a barátok sem nagyon lepődtek meg Vaelin történetén. Mintha a
viszontagságok közönyt szültek volna. – Mi az a rabszolgakutya? – kérdezte Caenis tompán. – Egy volári fajta – motyogta Dentos. – Ocsmány férgek. Harcba’ se használhatók, mer’ a gondozóik ellen fordulnak. – Vaelin felé fordult, és tekintetében hirtelen támadt érdeklődés pislákolt. – Hoztál magaddal valami ételt? Az éjszakát egyfajta kimerült kábulatban töltötték. Caenis a vadászkését élezte, míg Dentos a Vaelin köpenye alá rejtett szárított őzhúst rágcsálta. Lassan evett: korgó gyomor esetén a habzsolás csak hányással végződött volna. – Aszittem, ma sose lesz vége – szólalt meg nagy sokára Dentos. – Télleg aszittem, ott döglök meg. – Egy sem tért vissza azok közül, akikkel én kimentem – fűzte hozzá Vaelin. – Hutril mester szerint a vihar az oka. – Kezdem érteni, mér’ van olyan kevés testvér a Rendbe’. A következő napon talán az addigi legkevesebb büntetést kellett elszenvedniük. Vaelin arra számított, visszatérnek a kemény napirendhez, de helyette Sollis mester jelbeszédet tanított nekik délelőtt. A fiú gyér tudása ugrásszerű fejlődésnek indult, amióta látta Sella és Eriin gördülékeny jeleit, bár még mindig Caenis mögött kullogott. A délutánt kardgyakorlatokkal töltötték ki. Sollis mester új feladatot vezetett be, rohadt gyümölcsöt és zöldséget dobált rájuk szemkápráztató sebességgel, és a kardjukkal kellett elhárítani a bűzös lövedékeket. A szagos gyakorlatokat furán élvezetesnek találták, mindenképpen játékosabbnak tetszett, mint a többi, általában zúzódásokkal vagy orrvérzéssel végződő edzés. Kényelmetlen csendben költötték el a vacsorájukat; az étkező sokkal halkabbnak tűnt, a megannyi üres hely mintha gátat vetett volna a beszélgetésnek. Az idősebb fiúk együtt érző
pillantásaitól vagy bizarr vigyorától eltekintve senki sem tette szóvá a hiányt. Mintha Mikehl halálát élnék újra, csak a következmények ezúttal az egész Rendre kiterjedtek. Néhányan odavesztek és soha nem térhettek már vissza, másokat még hazavártak, és szinte tapintható volt a további lehetséges veszteségek felett érzett aggodalom. Vaelin és társai váltottak néhány morgolódó megjegyzést a délutáni edzéstől származó, trágyadombhoz hasonló szagukkal kapcsolatban, de nem igazán támadt kedvük viccelődni rajta. A köpenyük alá dugtak néhány almát és zsemlét, aztán visszatértek a hálótoronyba. Besötétedett, és a többiek továbbra sem jöttek. Vaelin egyre kétségbeesettebben úgy kezdte érezni, hogy a csapatukból csak ők hárman maradtak életben. Barkus már nem nevetteti őket többé, és Nortah sem untatja a barátait apja valamelyik alapvetésével. A gondolatra a hideg futkosott a hátán. Éppen bemásztak az ágyba, amikor a kőlépcsőn felhangzó léptek hallatán megdermedtek, és rettegéssel vegyes izgalommal tekintettek az ajtóra. – Két almát teszek rá, hogy Barkus az – fogadott Dentos. – Áll az alku! – Fogadta el Caenis a kihívást. – Hahó, mindenki! – köszöntötte őket Nortah vidáman, aztán belépett, és az ágyára dobta a holmiját. Vékonyabbnak tetszett, mint Caenis és Vaelin, de nem érte el Dentos csontsoványságát. A szeme vöröslött a kimerültségtől. Mindenek ellenére derűsnek, vagy éppenséggel diadalittasnak látszott. – Barkus visszajött már? – kérdezte, amint kibújt a ruhájából. – Még nem – felelte Caenis, és Dentosra vigyorgott, aki utálkozóan lebiggyesztette az ajkát. Vaelin észrevett valamit az újonnan érkezőn, amikor a fiú
áthúzta az inget a fején. Egy nyakláncot, amit mintha furcsa, karomszerű díszekből fűztek volna. – Azt meg hol találtad? – kérdezte, a nyakékre mutatva. Nortah arcán önelégültség villant, a diadal és izgalom keveréke. – Medvekarmok – válaszolta. Vaelin csodálta a fiú fesztelen viselkedését, és elképzelte, hány hosszú órába került begyakorolnia. Úgy döntött mindenesetre, hogy hallgat róla, és ezzel ráveszi Nortah-t, hogy magától mesélje el. Sajnos Dentos megelőzte. – Találtál egy medveköröm-füzért – mondta. – Na és akkor mi van? Levetted valami szerencsétlenről a hóviharban, mi? – Nem. Egy medve karmából csináltam, amit megöltem. Folytatta a vetkőzést, és érdektelenséget színlelt, de Vaelin látta, mennyire élvezi a pillanatot. – Egy nagy fenét öltél te meg egy medvét! – villantott csúfondáros mosolyt Dentos. Nortah vállat vont. – Hiszed vagy sem, nekem egyre megy. Ismét némaságba burkolóztak. Dentos és Caenis nyilvánvaló kíváncsiságuk ellenére sem voltak hajlandók feltenni a nyilvánvaló kérdést. A pillanat hosszúra nyúlt, és végül Vaelin úgy döntött, túl fáradt ahhoz, hogy feloldatlanul hagyja a feszültséget. – Kérlek, testvér – szólt a fiúhoz –, meséld el, hogyan öltél medvét! – Egy nyilat varázsoltam a szemébe. Kedvet kapott egy őzhöz, amit meglőttem. Nem hagyhattam. Aki azt mondja, a medvék alszanak télen, hazudik. – Hutril mester szerint kizárólag kényszerűségből ébrednek.
Nagyon különös medvével találkozhattál, testvér. Nortah különös pillantást vetett rá: a tőle megszokott hűvös lenézésbe ezúttal tőle szokatlan bizonyosság vegyült. – Meg kell hogy mondjam, meglep, hogy itt talállak, testvér. Találkoztam egy vadásszal az erdőben. Durva ember, annyi bizonyos, és ha jól ítéltem meg, részeges is. Sok érdekes történetet mesélt nekem a nagyvilágról. Vaelin nem válaszolt. Úgy döntött, nem beszél a többieknek a király kegyéről, de úgy látszott, Nortah nem hagy neki más választást. – A hadúr elhagyta a király szolgálatát – szólt közbe Caenis. – Mi is hallottuk. – Állítólag azt kérte a királytól, hogy visszakaphassa a fiát a Rendtől – csatlakozott Dentos. – De mivel a hadúrnak nincs fia, hogy kaphatná vissza? Tudják – döbbent rá a fiú. – Azóta tudják, hogy visszajöttem. Ezért hallgattak annyira. Azon tűnődtek, vajon mikor fogok elmenni. Sollis mester bizonyára csak ma mondta meg nekik, hogy maradok. Eltűnődött, vajon lehetséges-e titkot tartani a Renden belül. – Talán igaz – fűzte hozzá Nortah. – A legfőbb hadúr fia, ha volna neki ilyen, bizonyára örülne egy ilyen lehetőségnek, hogy elmenekülhet innen és visszatérhet a családja kebelére. Mi persze hiába várunk egy ilyen ajánlatra. A csend eluralkodott a teremben. Dentos és a szőke fiú veszedelmes pillantásokat vetettek egymásra, és Caenis zavartan feszengett. Végül Vaelin tette fel a következő kérdést: – Szép íjászmunka, testvér. Nyilat lőni egy medve szemébe. Támadott? Nortah dühét visszatartva, fogát összeszorítva préselte ki a
választ: – Igen. – Akkor az is dicsőségedre válik, hogy nem veszítetted el a lélekjelenléted. – Köszönöm, testvér. Neked is van valami történeted? – Találkoztam két menekülő eretnekkel, az egyik képes volt megszédíteni a férfiak elméjét, megöltem két volári rabszolgakutyát, és megtartottam egy harmadikat. Ja, és találkoztam a tagadókra vadászó Tendris és Makril testvérekkel. Nortah az ágyra dobta az ingét, közönyös arccal, izmos karját csípőre téve állt. Csak csodálni lehetett az önuralmát; alig látszott rajta a csalódás, de Vaelin azért észrevette. Diadalmas éjszaka elébe nézett, hiszen megölt egy medvét, ráadásul úgy alakult, hogy ellenfele is elhagyja a Rendet. Ehelyett Vaelin visszautasította a lehetőséget, amiről Nortah mindig is álmodott, és kalandjai mellett a másik fiú vadászgyőzelme is eltörpült. Ahogyan nézte rendtársát, megütközött izmos felépítésén. A tizenhárom éves legényen már jól látszott, milyen férfivá cseperedik majd: kellemes vonásai csak még jobban kihangsúlyozták kidolgozott izmait. Egy fiú, akire büszke lehet az apja, a király minisztere. Ha a Rend falain kívül élte volna életét, az udvaroncok csodáló pillantásaitól kísért románcok és kalandok sora várt volna rá. Így azonban háborúval, nyomorral és nehézségekkel megvert, a Hit szolgálatában eltöltött életre kárhoztatták. Egy olyan életre, amit nem ő választott. – Elhoztad a bundáját? – kérdezte Vaelin. Nortah idegesen ráncolta a homlokát. – Mi van? – A medvéét. Lenyúztad a bőrét? – Nem. A vihar éppen akkor kerekedett, és nem tudtam
volna visszavonszolni a búvóhelyemre, így csak levágtam a mancsát, hogy később felhasználjam a körmeit. – Bölcs döntés, testvér. És szép teljesítmény. – Nem is t’om – vágott közbe Dentos. – Szerintem Caenis sas-bagoly találkozása is elég kalandosan hangzott. – A bagoly? – háborodott fel Vaelin. – Én rabszolgakutyát hoztam vissza magammal. Baráti egyetértésben civódtak egy darabig, még Nortah is beszállt epés megjegyzéseivel Dentos soványságát illetően. Újra családdá kovácsolódtak, de valaki még mindig hiányzott. A szokásosnál később aludtak el, mert köszönteni szerették volna a következő visszatérőt, ám a fáradtság felülkerekedett az izgalmon. Vaelin ez egyszer nem álmodott, és amikor felébredt, rémült kiáltással tette, és keze önkéntelenül vadászkéséhez kapott. Megdermedt, amikor meglátta a szomszéd priccsen ülő súlyos árnyékot. – Barkus? – szólította meg álomittas hangon. Halk mordulás hallatszott, és az alak nem mozdult. – Mikor érkeztél meg? Még mindig nem jött válasz. Barkus mozdulatlanul ült, és némasága riadalmat szított Vaelin szívében. A fiú feltápászkodott, küzdve a mélyről feltörő vággyal, hogy visszabújjon a takarója mélyére. – Jól vagy? Továbbra is csak a csend válaszolt, és olyan sokáig elhúzódott, hogy a fiú már azon gondolkodott, Sollis mesterért szalad, de Barkus nagy végtére azt válaszolta: – Jennis halott. Hátborzongató hangjából minden érzelem kiveszett. Barkus az a fajta fiú volt, aki mindig érzett valamit: örömet, dühöt vagy
meglepetést, minden érzelme kiült az arcára és beköltözött a hangjába. De a hanghordozása most semmi ilyesmit nem közvetített, csupán a száraz tényeket. – Egy fához fagyva találtam rá. Nem volt rajta a köpenye. Azt hiszem, így akarta. Amióta elvesztettük Mikehlt, nem volt a régi. Mikehl, Jennis... Hányan lesznek még? És ki marad legutoljára? Dühösnek kellene lennem – gondolta. – Hiszen még gyerekek vagyunk, és ezek a próbák az életünket követelik. De nem érzett haragot, csak kimerültséget és bánatot. Miért nem tudom gyűlölni őket? Miért nem gyűlöltem meg a Rendet? – Feküdj le, Barkus! – súgta a barátjának. – Reggel majd hálát adunk testvérünk életéért. A másik megrázkódott, és átkarolta magát, mint aki fázik. – Félek, hogy mit látok majd, ha lehunyom a szemem. – Én is. De a Rendet szolgáljuk, és ezért a Hit védelme alatt állunk. Az eltávozottak bizonyára nem akarják, hogy szenvedjünk. Azért küldik az álmokat, hogy vezéreljenek, nem azért, hogy bántsanak. – Éhes voltam, Vaelin. – Könnyek csillogtak Barkus szemében. – Éhes voltam. És nem gondoltam arra, hogy szegény Jennis halott, vagy hogy hiányozni fog, vagy bármi. Csak átkutattam a ruháját, hátha találok benne valami élelmet. Nem volt nála, így megátkoztam. Átkoztam a halott testvéremet. Vaelin magatehetetlenül ült és nézte, amint Barkus zokog a sötétben. A vadonpróba – gondolta. – Inkább a szív és a lélek próbatétele. Az éhség sokféleképpen próbára tesz bennünket. – Nem te ölted meg Jennist – szólt egy idő után, próbálva vigaszt nyújtani. – Nem átkozhatsz meg egy lelket, ami megtért az eltávozottakhoz. Ha a testvérünk hallott is téged, megértette,
milyen terhet ró rád a próbatétel. Sokáig győzködte, míg végül Barkus egy órával később lefeküdt, nem állhatott ellen tovább égető kimerültségének. Vaelin is visszatelepedett az ágyába, de tudta, hogy ezek után nem jön álom a szemére, és a másnapját az ügyetlenség és zűrzavar ködéből szemléli majd. Sollis mester holnaptól újra a pálcához nyúl – jutott eszébe. Éberen feküdt, és a próbatételről meg a halott barátjáról gondolkodott, aztán Selláról meg a zokogó Makrilról és Barkus könnyeiről morfondírozott. Vajon a Rend eltűrte az ilyesfajta gondolatokat? Hirtelen egy kéretlen, hangos vágy fészkelte be magát a fejébe, hogy egészen megütközött rajta: Menj vissza az apádhoz, és azt gondolhatsz, amit csak akarsz! Nyugtalanul vonaglott a priccsén. Honnan jöhetett ez? Vissza az apámhoz? – Nekem nincsen apám. Csak akkor jött rá, hogy hangosan mondta ki a szavakat, amikor Barkus nagyot nyögve a másik oldalára fordult. A szoba túlfelében Caenis is felriadt, és mélyen felsóhajtva a fejére húzta a takarót. Vaelin vigaszt keresve egyre jobban összegömbölyödött az ágyában, és az álmot híva, kétségbeesetten kapaszkodott a gondolatba: Nekem nincsen apám.
NEGYEDIK FEJEZET
A
tavasz sötétzöld lombruhában érkezett meg a nemrégiben még hófödte gyakorlótérre, ahol a fiúk Sollis szárnyai alatt munkálkodtak, és képességeik száma zúzódásaikkal együtt, napról napra gyarapodott. Onasur havának végén új elem épült be oktatásukba: a tudás próbájára készültek Grealin mester útmutatásával. Mindennap lemasíroztak a barlangszerű pincébe, ahol a padlón ülve hallgatták a Rend történetének meséit. Grealin jól beszélt, egy született mesemondó képességével elevenítette fel a nagy tettek, hősiesség és igazságszolgáltatás jeleneteit, amit az újoncok elragadtatott csendben hallgattak. Vaelinnek is tetszettek a mesék, bár rajongását némiképpen tompította a tény, hogy csakis bátor felfedezésekről és nagy csatákról szóltak, és valahogy sohasem az erdőben üldözött vagy a Feketetoronyba zárt tagadókról. Grealin minden lecke végén kérdéseket tett fel nekik arról, amit hallottak. Azok, akik jól válaszoltak, édességet kaptak, ám akik nem tudtak felelni, azoknak is csupán egy szomorú fejrázás vagy néhány bánatos megjegyzés lett osztályrészük. Minden tanítójuk közül Grealin mestert tudhatták a legkevésbé erélyesnek, sohasem pálcázta meg őket, és büntetéseit szavakra és kézmozdulatokra korlátozta. Nem káromkodott vagy szitkozódott, mint a többiek kivétel nélkül,
még a néma Smentil mester is, akinek keze figyelemreméltó pontossággal formálta a válogatottnál válogatottabb trágárságokat. – Vaelin – szólította, miután elregélte a Baslen-vár ostromát az Első Egyesítési Háború idején. – Ki védte a hidat, hogy testvérei időközben bezárhassák mögötte a kaput? – Nolnen testvér, mester. – Nagyon jó válasz, Vaelin, vegyél egy árpacukrot! A fiú azt is megfigyelte, hogy akármikor édességet adott nekik, magát is mindig megkínálta kettővel. – Nos tehát – folytatta a mester, és méretes pofazacskói beleremegtek, ahogy az árpacukrot ízlelte –, hogy hívták a cumbraeli sereg parancsnokát? – Végigtekintett rajtuk, áldozatra lesve. – Dentos? – Ööö... Verlig, mester. – Ó, atyám! – tartott a magasba egy karamellát a mester, és szomorúan megrázta busa fejét. – Dentos nem kap jutalmat. Igazából erről jut eszembe, ifjú testvérem, hány jutalmat is kaptál ezen a héten? – Egyet sem – motyogta a fiú. – Bocsáss meg, mit is mondtál? – Egyet sem – ismételte meg Dentos hangosabban, és kiáltása végigvisszhangzott a boltíves mennyezeten. – Egyet sem. Így van. Egyet sem. Rémlik, hogy a múlt héten sem kaptál, igazam van? A kérdőre vont fiú olyan arcot vágott, mint aki szívesebben senyvedne Sollis pálcaütései alatt. – Igen, mester. – Mmmm... – Grealin bedobta a karamellát a szájába, és az álla fel-le járt, ahogyan élvezettel rágta az ínyencséget. – Kár.
Ezek a karamellák igazán fenségesek! Caenis, talán te felvilágosítasz bennünket. – Baslen ostrománál Verulin parancsolt a cumbraeli seregnek, mester. – Caenis mindig azonnal és mindig helyesen válaszolt. Vaelin olykor azt gyanította, ugyanolyan jól ismeri a Rend történetét, mint a mesterük, ha nem jobban. – Helyes. Vegyél egy cukrozott diót! – A szemét! – füstölgött később Dentos a nagyteremben, amikor vacsorájukat fogyasztották. – Az a kövér okostojás! Kit érdekel, ha nem tudom, mit csinált valami seggfej kétszáz évvel ezelőtt? Mit változtat az bármin? – A múlt leckéi vezérelnek minket a jelenben – idézte Caenis. – Hitünket megerősíti elődeink tudása. A sértődött fiú gyilkos tekintetet lövellt felé az asztal fölött. – Szakadj le rólam! Csak azért mondod, mert téged annyira kedvel az a hájfej. „Igen, Grealin mester – imitálta meglepő tehetséggel Caenis halk hangját a Szarzsák-háti csata két napig tartott, és több ezer hozzánk hasonló szegény ördög hagyta ott a fogát. Adj egy cukorsüveget, mester, és a seggedet is kitörlöm!” A Dentos mellett ülő Nortah csintalanul felkuncogott. – Vigyázz a szádra, Dentos! – figyelmeztette a másik. – Vagy mi lesz? Halálra untatsz egy másik átkozott történettel a királyról és a kölkeiről...? Caenis mozdulatai szinte elmosódtak, ahogy tökéletesen képzett atlétaként átugrott az asztal fölött, és csizmás lábával Dentos arcába taposott. Vér fröccsent a megtámadott fiú hátrabicsakló fejéből, és a küzdőfelek összegabalyodva a földre zuhantak. Küzdelmük rövid ideig tartott, de annál vérszomjasabbra sikerült: kemény munkával elsajátított képességeik veszélyes küzdőfeleket varázsoltak belőlük, így a
verekedéseket még a legádázabb ellentétek esetén is megpróbálták elkerülni. Mire szétszedték őket, Caenisnek hiányzott egy foga és kificamodott az egyik ujja. Dentos sem végezte szerencsésebben: az orra eltört, és több bordája komolyan megzúzódott. Mindkettőt Henthal mesterhez, a Rend gyógyítójához vitték, aki befoltozta őket, miközben a fiúk mogorván szemlélték egymást két szemközti priccsről. – Mi történt? – faggatta Sollis mester Vaelint, miközben odakint vártak. – Egy kis testvérek közötti nézeteltérés, mester – felelte a másik helyett Nortah. Ez volt a bevett válasz ilyen esetekben. – Nem téged kérdeztelek, Sendahl! – förmedt a fiúra a tanító. – Menj vissza az étkezőbe! Te is, Jeshua! Barkus és Nortah értetlen pillantást vetettek Vaelinre, aztán gyorsan távoztak. A mesterek általában nem avatkoztak a tanoncok közötti vitákba. A fiúk elvégre fiúk, és a fiúk verekszenek. – Nos? – kérdezte újra Sollis, amikor a többiek eltűntek a sarkon. Vaelin egy pillanatra késztetést érzett, hogy hazudjon, de a Sollis tekintetében izzó dühöt látva meggondolta magát. – A próba, mester. Caenis bizonyosan kiállja, ám Dentos nem. – Akkor hát mit fogsz tenni? – Én, mester? – A Rend kötelékében mindnyájunknak különböző szerep jut. Vannak, akik harcolnak, mások eretnekek nyomai után kajtatnak keresztül-kasul a királyságban, megint mások árnyékba húzódva végzik titkos munkájukat, néhányan
tanítanak, és egy kis hányad, egy igen kis hányad pedig vezetővé válik. – Azt akarod, hogy... vezessem őket, mester? – Az aspektus szerint ez a te szereped, és ő ritkán téved. – A válla fölött Henthal szobája felé pislantott. – A vezetést pedig nem lehet megtanulni úgy, ha végignézed, hogy a testvéreid véresre verik egymást. És úgy sem, hogy hagyod őket megbukni a próbán. Tedd helyre a dolgokat! Sarkon fordult, és egyetlen további szó nélkül elmasírozott. Vaelin kőfalnak hajtotta a fejét, és mélyen felsóhajtott. Vezetés? Nincsen nekem elég bajom? – Minden évben egyre kegyetlenebbek lesztek – mondta neki Henthal mester vidáman, amikor belépett. – Régebben a harmadévesek csak kék foltokat hagytak egymáson. Láthatólag túl jól okítunk benneteket. – Hálásak vagyunk a bölcsességedért, mester – biztosította felőle Vaelin. – Beszélhetek a testvéreimmel? – Ahogy kívánod. – A gyógyító vattalabdát nyomott Dentos orrához. – Tartsd itt, amíg eláll a vérzés! Ne nyeld le a vért, mindig köpd ki! És használj tálat! Ha összecsöpögteted a padlómat, azt fogod kívánni, bárcsak a testvéred végzett volna veled. – Feszült csendben hagyta ott őket. – Hogy érzed magad? – kérdezte Vaelin Dentostól. Dentostól csak valami cuppogó nyekergés telt: – E’tőt. Vaelin azután Caenishez fordult, aki sután fogta bekötözött kezét. – És te? Amaz bekötözött ujj ára sandított. – Henthal mester visszaugratta a helyére. Állítólag fájni fog
még néhány napig. Holnap biztos, hogy nem tudok még kardot fogni. – Elhallgatott, aztán felköhögött és kiköpött egy adag vért a priccse melletti tálkába. – Ki kellett húzni, ami megmaradt a fogamból. Vattát tett bele, aztán vörösvirágot adott a kínra. – És használ? Caenis arca összerándult. – Nem igazán. – Az jó. Megérdemled. Harag villant a fiú szemében. – De hát hallottad, mit mondott... – Hallottam. Azt is, hogy te mit mondtál előtte. Tudod, hogy gondjai vannak, mégis kioktatod. – Dentoshoz fordult. – És te, neked meg több eszed lehetne, mint hogy provokálod. Van épp elég lehetőségünk a gyakorlótéren, hogy sebesüléseket okozzunk egymásnak. Ha mindenképpen bántani akarjátok egymást, ott csináljátok! – ’Edühít! – fröcsögte a törött orrú. – ’Indig okoskodig! – Akkor próbálj meg tanulni tőle! Ő tud dolgokat, és neked pont arra van szükséged. Nincs rátermettebb ember, akit megkérhetnél. – Leült a nyakigláb fiú mellé. – Jól tudod, hogy ha nem állod ki a próbát, elküldenek. Ezt akarod? Visszamenni Nilsaelbe a kutyás nagybátyádhoz, és a kocsmai részegeknek mesélni, hogy majdnem bebocsátást nyertél a Hatodik Rendbe? Fogadni merek, hogy le lesznek nyűgözve. – Kobj le, Baelin! – Dentos előrehajolt, és hagyta, hogy egy nagy vércsepp az orrából a lába előtti tálba csöppenjen. – Mindketten tudjátok, hogy nem kellett volna itt maradnom. Tudjátok, miért maradtam mégis? – Mert gyűlölöd az apádat – felelte Caenis, egy pillanatra feledve a megszokott egyezményt.
Vaelin, aki eddig nem is sejtette, hogy érzelmei ennyire nyilvánvalóak, visszanyelte a kikívánkozó replikáját. – Képtelen voltam csak úgy elmenni. Nem élhettem úgy a Renden kívül, hogy mindig arra várjak, egyszer megtudom, mi történt veletek, és azon rágódjak, hogy ha ott lettem volna, talán nem történik meg. Elvesztettük Mikehlt, és elvesztettük Jennist. Több embert nem veszíthetünk el! – Felkelt, és az ajtó felé indult. – Többé már nem vagyunk kisfiúk. Semmire sem kényszeríthetlek benneteket. Az egész rajtatok áll. – Sajnálom – állította meg Caenis. – Sajnálom, amit az apádról mondtam. – Nincsen apám – emlékeztette a fiú. Caenis felnevetett, mire bőséges vér szivárgott az ajkából. – Tényleg nincs, ahogyan nekem sincs. – Megfordult, és megdobta Dentost a véres ronggyal. – Na és te, testvérem? Neked van apád? A megszólított hosszasan és erősen kacagott, arca szinte bíborba váltott. – Akkor se smenném meg a nyomovútat, ’a egy váda avanyat kannég tőve! Sokáig nevettek még együtt. A fájdalom elmúlt, és feledésbe merült. Nevettek, és soha nem beszéltek róla, mennyire fájt. ♦♦♦ Magukra vállalták a feladatot, hogy tanítgassák Dentost. Grealin mestertől szinte semmit sem sajátított el, ezért a gyakorlatok után minden este elmeséltek neki egy történetet a Rend múltjából, és neki vissza kellett mondania, újra és újra, amíg már kívülről nem tudta. Fáradságos, verejtékes munkának
bizonyult, ráadásul a gyakorlatozást követően végezték, amikor mindenki már csak aludni vágyott. Mindenesetre komor elhatározással tették a dolgukat. A munka dandárja Caenisre esett, mint a csapat legnagyobb tudású tagjára, aki szorgalmasan, ám némileg türelmetlenül végezte a feladatát. Rendszerint nyugodt természetét a végsőkig próbára tette Dentos rosszul működő emlékezete, ami egyszerre csak néhány részletet volt hajlandó befogadni. Barkus, akinek tűrhető rendhagyományi ismereteit azért nem lehetett kimerítőnek nevezni, főként a viccesebb mesékre szorítkozott, mint például Yelna testvér legendájára, aki fegyverek híján messze földön híres, ártó párájú szellentésével tette ártalmatlanná az ellenfelét. – Nem fogják a fingadozó testvérről kérdezni – szólt közbe undorodva Caenis. – De talán mégis – vágott vissza Barkus. – Ez is a történelmünk része, nem? Mindenki meglepetésére Nortah bizonyult a leghatékonyabb tanítónak, aki lényegre törő mesemondásával kísérteties módon elérte, hogy Dentos többre emlékezett. Ahelyett, hogy egyszerűen elregélte volna a történeteket és elvárta volna, hogy a barátja szóról szóra megismételje, mesélés közben meg-megállt és kérdéseket intézett Dentoshoz, amivel arra késztette, hogy elgondolkodjon a történeten. Félretette megszokott gunyorosságát, és kikerülte a számtalan kínálkozó alkalmat, amikor nevethetett volna tanítványa butaságán. Vaelin általában kritikusan állt hozzá Nortah minden szokásához, de azt még neki is el kellett ismernie, hogy a többiekkel egyenlő mértékben elkötelezte magát a csoportjuk életben tartása mellett. A Rend hétköznapjait így is elég volt elviselni, és a barátok nélkül talán nem is sikerült volna. Bár a módszerei
gyümölcsözőnek bizonyultak, Nortah szűkre szabta a mesék tárházát. Míg Barkus a humort részesítette előnyben, és Caenis a Hit erényeit bemutató tanmesék híve volt, addig Nortah a tragédiák iránt vonzódott. Élvezettel mesélte a Rend vereségeit, Ulnar fellegvárának elestét, a sokak által valaha élt legnagyobb harcosnak tartott Lesander halálát, akinek egy nő iránt érzett tiltott szerelme lett a végzete, mert a szépasszony az ellensége kezére juttatta. Nortah szomorú történetei mintha soha nem akartak volna véget érni, Vaelin újakat is felfedezett köztük, és olykor azon tűnődött, talán csak kitalálja őket a szőke testvér. A fiú, akinek gyarapodó feladatai mellett még Karcos gondozását is meg kellett oldania minden áldott este, elvállalta, hogy a hét vége felé leellenőrzi Dentos tudását, és egyre gyorsuló sebességgel vágta neki a kérdéseit. Gyakran mindhiába, mert ugyan Dentos felkészültsége nőttön-nőtt, de sok-sok évnyi boldog tudatlanságot kellett most ellensúlyoznia alig néhány hét alatt. Azért legalább Grealin mestertől kapott néhány jutalomfalatot, aki felhúzott szemöldökére korlátozta a meglepődését. Prensur havában már csak néhány nap volt hátra a vizsgáig, és a mester tudatta velük, hogy a leckék a végükhöz értek. – A tudás alakít minket, ifjú testvérek – szólt hozzájuk, és a mosoly ez egyszer hiányzott az arcáról. Hangja is teljesen komolynak tűnt. – A tudás tesz minket azzá, akik vagyunk. Amit tudunk, befolyásolja minden tettünket és minden döntésünket. A következő néhány napban gondolkodjatok el mélyen arról, amit itt tanultatok, ne csak a neveken és évszámokon, hanem a történések okain és jelentésén! Minden, amit tőlem hallottatok, Rendünk summázása, tettei és létezése jelentőségéről szól. A tudáspróba sokak számára a legnehezebb
próbatétel. Egyetlen próba sem teszi ennyire védtelenné a fiatal lelkeket. – Aztán ismét mosolygott, ezúttal ünnepélyesen, majd visszanyerte szokásos jó kedélyét. – Nos hát, lássuk az utolsó jutalmakat az én kis harcosaimnak! – Elővett egy nagy zsák édességet, és a tanítványok sorain végiglépkedve minden felfordított tenyérbe belepottyantott egy maroknyi cukorkát. – Élvezzétek, kis emberek! A Rend testvérei ritkán jutnak ilyen élvezetekhez. – Nehéz szívvel felsóhajtott, majd elfordult, és lassan visszatotyogott a raktárba, bezárva maga mögött az ajtót. – Ez meg mit jelentett? – kérdezte Nortah. – Grealin testvér nagyon fura alak – vonta meg a vállát Caenis. – Adok neked egy mézespirulát egy cukorbab helyett. A másik felhorkantott. – Egy cukorbab legalább három mézespirulát ér! Vaelin ellenállt a cserélgetés csábításának, és az édességeit levitte a kennelhez. Karcos boldogan hentergőzött a földön, és csaholva kapkodta a levegőbe dobált nyalánkságot. Egyet sem tévesztett szem elől. ♦♦♦ A próbára feldrián reggelén került sor, két nappal a nyári napforduló előtt. Azok, akiknek sikerül kiállniuk a próbatételt, nemcsak a Rendben maradás jogát nyerték el, de elmehettek a Varinváron rendezett nagy nyáridei vásárra is, és így bekerülésük óta első alkalommal kerülhették el a Rend vigyázó szemeit. Akik azonban megbuktak, kézbe kapták az aranyaikat és mehettek, amerre láttak. Ez egyszer az idősebb fiúk sem szolgáltak komoly figyelmeztetésekkel vagy gunyoros
megjegyzésekkel. A tudáspróba említésére mogorva arckifejezéssel, vagy fájó ökölcsapásokkal válaszoltak. Vaelin nem értette, mi dühítette fel őket ennyire, hiszen az egész vizsga csupán egy pár kérdésből állt. – Melyik testvér utazott végig a Nagy Északi Erdőségen? – kérdezte Dentost, miközben az étkező felé tartottak. – Lesander – felelte a másik beképzelt arccal. – Ez túl könnyű. – Ki volt a Rend harmadik aspektusa? A felelő megállt, és összeráncolt homlokkal kutatott az emlékei között. – Carlist? – Most kérdezed, vagy állítod? – Állítom. – Jó. Helyes a válasz. – Vaelin dicsérőn hátba verte, és folytatták útjukat az udvaron át. – Dentos, testvérem, azt hiszem, kiállod a mai próbát. Délután kellett megjelenniük a vizsgán, a déli fal egyik terme előtt sorakoztak. Sollis szigorúan a lelkükre kötötte, hogy viselkedjenek, és bejelentette, hogy küldjék az első novíciust: Barkust. A fiú el akart sütni egy viccet, de a mester arckifejezése láttán jobb belátásra tért, és mindössze röviden meghajolt, aztán belépett a terembe. Sollis bezárta mögötte a tömör tölgyfaajtót. – Itt várjatok! – parancsolta a többieknek. – Amikor készen vagytok, menjetek az étkezőbe! – Azzal távozott, és a tanítványok némán farkasszemet néztek a szilárd ajtóval. – Azt hittem, ő fog kérdezni – szólalt meg Dentos feltűnően halkan. – Hát nem úgy néz ki a dolog – felelte Nortah, majd odalépett az ajtóhoz, és rátapasztotta a fülét a fára.
– Hallasz valamit? – suttogta Dentos. Nortah megrázta a fejét, és felegyenesedett. – Csak valami távoli motyogást. Túl vastag az ajtó. – Benyúlt a köpenye alá, és elővett egy két tenyér méretű, fenyőből faragott, karcos felületű táblát, a közepén hüvelyknyi átmérőjű fekete pöttyel. – Ki akar játszani? Az elmúlt néhány hónapban a kések elnevezésű játék lett a kedvenc elfoglaltságuk. Az egyszerű ügyességi versenyben felváltva próbálták a dobókésüket olyan közel hajítani a tábla közepéhez, amennyire csak lehetséges. A győztes elnyerte a táblából kiálló többi kést. A játékot aztán bonyolítani is lehetett, például a táblát fel lehetett akasztani egy falra, olykor kötélen lógatták le egy tetőgerendáról, és a mozgó célpontot kellett eltalálni. Máskor meg feldobták a levegőbe, vagy megpörgették. A dobókések egyfajta kiegészítő fizetőeszköznek számítottak a Rendben, szívességekre cserélték őket, és nőttön-nőtt azon testvérek népszerűsége, akik hatalmas készleteket halmoztak fel a késekből. A fegyverek egyébként egyszerű, olcsó, háromszög pengéjű, tömpe nyelű eszközök voltak, alig nagyobbak, mint egy nyílhegy. Grealin mester kezdte el osztogatni őket a harmadik év elején, tízet minden fiúnak, és félévente megújította a készletet. Nem kaptak hozzá használati útmutatót, az idősebbektől lesték el a játékszabályokat. Nem okozott különösebb meglepetést, hogy a legjobb íjászok értek el igazán nagy sikereket a játékban. Dentos és Nortah büszkélkedhetett a legtöbb darabbal, míg harmadikként Caenis követte őket. Vaelin tízből csak egy játékot nyert meg, de tudta, hogy folyamatosan fejlődik, Barkusszal ellentétben, aki képtelen volt egyetlen összecsapásban is felülkerekedni. Éppen ezért féltve őrizte a kis fegyvereit, annak ellenére, hogy mindig egyre többet szerzett,
mert kiváló érzékkel cserélgette késekre gyakori tolvajkiruccanásaiból származó zsákmányait. – A szaros, rohadt mindenit! – füstölgött Dentos, amikor kése szikrákat szórva a tábla mögötti falba csapódott. Pillanatnyi idegállapota jól láthatóan nem kedvezett a célzóképességének. – Kiestél – jelentette be Nortah. Ha egy játékos elvétette a táblát, kiesett a játékból, és zálogba kellett adnia a kését. Vaelin következett, és kését a kör külső peremébe mélyesztette, ami megszokott teljesítményéhez képest jobb dobásnak számított. Caenis kése beljebb talált, de Nortah nyerte meg a fordulót, mert dobókése csupán egyujjnyira kerülte el a középpontot. – Egyszerűen túl jó vagyok ebben a játékban – nyilatkozta, miközben kihúzta a késeket a fából. – Tényleg abba kellene hagynom, nem igazságos veletek szemben. – Ne legyen olyan nagy a pofád! – köpött felé Dentos. – Már ezerszer megvertelek. – Csak olyankor, amikor hagyom – felelte a szőke fiú békésen. – Ha néha nem hagynám, sose jönnél vissza többet. – Te akartad – kapott ki egy kést az övéből Dentos, és ugyanazzal a mozdulattal elhajította. Vaelin még soha nem látott ilyen jó dobást: a kés markolatig belefúródott a tábla közepébe. – Na ezt csináld utánam, pénzes fiú! Nortah felvonta az egyik szemöldökét. – Látom, ma rád mosolyog a szerencse, testvér. – Szerencse a seggem! Na dobsz, vagy nem? A kihívott fél vállat vont, kivett egy kést, és gondosan megcélozta a táblát. Aztán lassan felemelte a karját, majd olyan gyorsan csapta előre, hogy a mozdulat elmosódott, és a
dobófegyver ezüstje csillámolva pörgött a cél felé. Fémnek ütődő fém csengése hallatszott, és Nortah kése lepattant Dentoséról, majd néhány lépésnyire onnan földet ért. – Van ilyen... – szólt a fiú, és a késéért indult. A penge hegye egészen kicsorbult. – A tiéd, azt hiszem – nyújtotta Dentosnak. – Legyen döntetlen! Eltaláltad volna a közepét, ha a késem nem lett volna útban. – De útban volt, és nem találtam el. – Addig tartotta felé a kést, amíg a másik végül el nem vette. – Ezt soha nem cserélem el. Ez lesz a szerencsetalizmánom, úgy bizony! Mint Vaelin selyemkendője, amiről azt hiszi, nem vettük észre. Amaz bosszúsan felhorkantott. – Hát nem lehet titkom előttetek, szarzsákok? A fennmaradó időt repülőtáblával töltötték. Vaelin feldobta a céltáblát levegőbe, és ők úgy hajították rá a késeiket. Ebben a játékban mindig is Caenis jeleskedett, és öt új kést szerzett, mire Barkus előkerült a vizsgáról. – Azt hittük, örökre benn maradsz – köszöntötte Dentos. A másik kurta, bizonytalan mosollyal válaszolt, aztán egy szó nélkül megfordult, és gyorsan elsomfordált. – A francba – lehelte Dentos, és gondosan felépített magabiztossága láthatólag köddé vált. – Bátorság, testvér! – lapogatta meg a vállát Vaelin. – Hamarosan túl vagy rajta – biztatta, de a hangja elárulta idegességét. Barkus viselkedése nyugtalansággal töltötte el, és eszébe jutott, milyen makacs némasággal feleltek az idősebb fiúk, amikor a próba kérdése felvetődött. Miközben ezen tűnődött, Grealin szavai visszhangoztak a fülében: egy próba sem teszi ennyire védtelenné a fiatal lelkeket.
Erőt vett magán, miközben az ajtó felé közelített, és száz meg egy lehetséges kérdés röppent át az agyán. Ne felejtsd el – mondta magának nyomatékosan –, Carlist a Rend harmadik aspektusa volt, nem a második. A korábbi vezetőt két nappal beiktatása után megölték. Nagy levegőt vett, és erőnek erejével megszüntette a remegést a kezében, amint lenyomta a súlyos réz ajtókilincset és belépett. A jellegtelen terem kicsinynek tűnt, alacsony, boltíves mennyezettel és egyetlen keskeny ablakkal. Gyertyák égtek mindenütt, de korántsem oszlatták szét a nyomasztó félhomályt. Három ember ült a tömör tölgyasztal mögött, az ő sötétkék köntösétől különböző színű talárban, három ember, akik nem a Hatodik Rendhez tartoztak. A fiú zaklatottsága nőttön-nőtt, és nem tudta véka alá rejteni ijedelmét. Miféle vizsga ez? – Vaelin – köszöntötte az egyikük, egy szürke ruhás, szőke asszony. Szívélyesen mosolyogva az asztal előtt álló székre mutatott. – Kérlek, foglalj helyet! A fiú nyugalmat erőltetett magára, és leült. A három idegen némán vizslatta, és lehetőséget adtak rá, hogy maga is felmérje őket. A zöld ruhás, kövér és kopasz férfi álla és szája körül gyér szakáll futott körbe, és bár nem tetszett olyan testesnek, mint Grealin mester, nem is sugárzott belőle az a belső erő, mint a tanítóból. Rózsaszín, húsos arcán verejték csillogott, és tokája fel-le ugrált. Egy tál cseresznye állt az asztalon a keze mellett, és az ajkán végigfutó vörös lé egyértelműen árulkodott róla, hogy folyamatos gyönyörűségét leli a falatozásban. Kíváncsisággal és jól észlelhető megvetéssel szemlélte Vaelint. Vele ellentétben a fekete taláros férfi csontsovány volt, bár az ő fejtetője is kopaszon csillogott. Arckifejezését Vaelin még a kövér illetőénél is aggasztóbbnak találta: ugyanazt a vérszomjas vakhitet látta
rajta, mint Tendris testvér mosolyba fagyott álarcán. De leginkább az asszony keltette fel az érdeklődését. Harmincas éveiben járhatott, és szögletes arcát aranyszőke haj keretezte, ami bájosan a vállára lógott, és valami homályos emléket ébresztett a fiúban. Ám leginkább kedves, együttérzéstől fénylő szeme tűnt fel Vaelinnek. Sella sápadt arca rémlett fel előtte, és az arcán látott kedvesség, amikor a lány megállta, hogy hozzáérjen. Azonban Sella akkor szemlátomást rettegett, míg ezt az asszonyt nehezen tudta elképzelni hasonló kiszolgáltatott helyzetben. Megmagyarázhatatlan erő áradt belőle, ugyanaz az erő, mint az aspektusból és Sollis mesterből. El kellett kapnia a tekintetét, hogy ne bámulja csodáló szemmel a nőt. – Vaelin – kezdte ismét az asszony. – Tudod-e, kik vagyunk? Nem volt értelme találgatni. – Nem, hölgyem. A kövér férfi felmordult, és bedobott egy cseresznyét a szájába. – Egy újabb ostoba kis tacskó – méltatlankodott csámcsogva. – Hát a mészárláson kívül semmit sem tanítanak nektek? – Arra tanítanak, miként védjük meg az igazhitűeket és a királyságot, uram. A hájpacni szájában megállt a falat, és megvetése hirtelen színtiszta haraggá változott. – Majd meglátjuk, mit tudsz a Hitről, fiatalember! – Az én nevem Elera Al Mendah – vette vissza a szót az aranyhajú nő. – Az Ötödik Rend aspektusa vagyok. Ezek itt aspektustársaim: Dendrish Hendril a Harmadik Rendből – mutatott a zöld ruhásra –, és Corlin Al Sentis a Negyedikből. – A
vékony férfi higgadt ünnepélyességgel bólintott. Vaelin elképedt az illusztris társaság láttán. Három aspektus: mind ugyanabban a teremben, és mind vele beszélnek. Tudta, hogy megtisztelve kellene éreznie magát, de helyette csak egyre mélyülő, jeges bizonytalanságot érzett. Mit kérdezhetnek tőle a többi Rend aspektusai a saját Rendje történelméről? – Bizonyára a Hatodik Rend elképesztő meséivel és számtalan vérfürdőjével kapcsolatos, nehezen elsajátított tudáson jár a fejed – szólt hozzá Dendrish Hendril, és egy szépen hímzett keszkenőbe köpte a cseresznyemagot. – A mestereid félrevezettek, fiam. A mi kérdéseink nem a rég halott hősöket vagy a feledésre ítélt csatákat érintik. Nem ilyen tudásra vagyunk kíváncsiak. Elera Al Mendah aspektustársa felé fordította mosolygó arcát. – Szerintem ideje volna elmagyarázni részletesebben, miben áll ez a próbatétel, legkedvesebb testvérem. Dendrish Hendril szeme összeszűkült, de válasz helyett inkább újabb cseresznyéért nyúlt. – A tudás próbája – folytatta a nő Vaelinhez fordulva – egyedülálló abban a tekintetben, hogy minden novíciusnak le kell tennie, bármelyik Rendbe is tartozzon. Nem az erő, nem is a képességek vagy az emlékezet próbája ez. Inkább az ismereteké, az önismereté. Ahhoz, hogy híven szolgáld a Rendet, többre van szükség a fegyverforgatásnál, ahogyan az én Rendem szolgáinak sem csak a gyógyítás mesterségét kell ismerni. A lelkünk tesz azzá, akik vagyunk, és lelkünk vezérel bennünket a Hit szolgálatába. Ez a próbatétel megmutatja nekünk, ahogyan neked is, hogy ismered-e saját lelked természetét. – És ne is próbálkozz a hazugsággal – figyelmeztette a kövér
aspektus –, itt nem hazudhatsz. Azonnal megbuksz a vizsgán, ha megpróbálod. Vaelinen egyre jobban eluralkodott a bizonytalanság. Hisz éppen a hazugságai adtak neki biztonságot. A hazugság a túlélés alapvető eszközévé vált. Eriin és Sella, a farkas az erdőben, és a megölt orgyilkosok. Minden titkát hazugságok mögé rejtette. A páni félelemmel küzdve valahogy sikerült bólintania. – Értem, aspektus. – Nem, nem érted, fiam. Majd betojsz a nadrágodba. Szinte érzem a szagát. Elera aspektus mosolya némileg megtört, de a figyelmét továbbra is a fiún tartotta. – Félsz, Vaelin? – Ez már a próba, aspektus? – A próba akkor kezdődött, amikor beléptél a terembe. Kérlek, válaszolj! Nem hazudhatsz. – Én... aggódom. Nem tudom, mire számítsak. Nem akarok kilépni a Rendből. Dendrish Hendril felhorkantott. – Inkább félsz az apád színe elé állni. Gondolod, örülni fog neked? – Nem tudom – felelte a fiú őszintén. – Az apád vissza akart kapni – folytatta Elera. – Ebből nem úgy látszik, hogy törődik veled? Vaelin fészkelődött. Olyan régóta kerülte és elfojtotta az apjával kapcsolatos emlékeket, hogy nehezen viselte a kérdezősködést. – Nem tudom, az mit jelent. Már azelőtt is alig ismertem, hogy idehozott. Gyakran járt idegenben, a király háborúit vívta,
de akkor is keveset beszélt velem, amikor hazatért. – Tehát gyűlölöd? – kérdezte Dendrish Hendril. – Ezt meg tudom érteni. – Nem gyűlölöm. Nem ismerem, ő nem a családom. A családom itt van, a falak között. A sovány aspektus, Corlin Al Sentis vette át a szót. Hangja bántón, reszelősen szólt: – Megöltél egy embert a futáspróba alatt – mondta, és vad tekintete Vaelinébe fúródott. – Élvezted? Vaelin megdöbbent. Tudják! Mi mást tudnak még? – Az aspektusok megosztják egymással az értesüléseiket, fiam – közölte vele a kövér férfi. – Így marad fenn a Hit. Egy a célunk, egy a hitünk. A királyságunkat is erről nevezték el. Jobb, ha ezt az eszedbe vésed. És ne félj: a mocskos kis titkaid biztonságban vannak nálunk. Most felelj az aspektus kérdésére! Vaelin nagy levegőt vett, és mellkasában dübörgő szívét csitítva visszagondolt a futáspróbára, a csapódó íjhúr zengésére, ami megmentette az életét, a férfi mozdulatlan, ernyedt arcára, a feltörni készülő epére, amikor késével nyiszálta a nyílvessző tollazatát... – Nem. Nem élveztem. – És bánod-e? – faggatózott tovább Corlin Al Sentis. – Az az ember megpróbált megölni. Nem volt más választásom. Nem bánhatom, hogy életben maradtam. – Tehát csak ezzel törődsz? – kérdezte Dendrish Hendril. – Hogy életben maradj? – Törődöm a testvéreimmel is, meg a Hittel és a királysággal... – Törődöm még Sellával, a tagadó boszorkánnyal és Erlinnel, aki segített neki a menekülésben. De nem mondhatnám, hogy te, aspektus, oly nagyon tetszenél nekem!
Feszülten várta a feddést vagy büntetést, de a három aspektus nem szólt semmit, csak kifürkészhetetlen pillantásokat váltottak egymással. Hallják a hazugságokat – jött rá Vaelin –, de a gondolatokat nem. Eltitkolhatott, amit csak akart, nem kellett hazudnia hozzá. A csend majd pajzsként védi. Elera aspektus következett, az eddigi legbántóbb kérdéssel. – Emlékszel az anyádra? A fiú feszengését hirtelen felváltotta a harag. – Amikor belépünk ebbe a házba, örökre hátrahagyjuk a családunkat... – Ne pimaszkodj, fiú! – csattant fel Hendril aspektus. – Mi kérdezünk, te válaszolsz. Ilyen egyszerű. Vaelin állkapcsa fájt, annyira összeszorította, nehogy kicsússzon rajta egy ingerült válasz. Haragját visszatartva azt hörögte: – Persze hogy emlékszem az anyámra. – Én is emlékszem rá – felelte Elera aspektus. – Jó asszonynak ismertem, aki sokat feláldozott, hogy hozzámehessen az apádhoz és a világra hozhasson téged. Hozzád hasonlóan a Hit szolgálatát választotta. Egykor az Ötödik Rend nővéreként tevékenykedett, és nagyra tartották gyógyító tudását. Mesterasszony lett volna a házunkban. Talán idővel még aspektus is. A király parancsára apád seregével tartott a cumbraeli felkelés leverésére. A Szellemek Csatája után találkozott sebesült apáddal. Amikor a sebeit gondozta, szerelem gyűlt kettejük közt, és elhagyta a Rendet. Tudtad ezt? A döbbenettől bénult Vaelin csak a fejét rázta. A Rendházon kívül töltött gyermekévek a tudatos tagadás munkájának köszönhetően elhalványultak, de arra emlékezett, hogy olykor gyanakodott szülei különböző származására: apja nyelvtani
hibái és elnyelt hangzói szöges ellentétben álltak anyja egyenletes, precíz beszédével. Az apja az asztali illemet sem igen ismerte, gyakran semmibe vette a tányérja mellé letett kést és villát, és kézzel nyúlt az ételhez. Őszinte zavar tükröződött az arcán, amikor az édesanyja gyengéden megfeddte: „Kérlek, kedvesem, ez nem kaszárnya!” De Vaelin álmában sem gondolta volna, hogy az anyja egyszer régen a Hit szolgálatában állt. – Ha még mindig élne – rántotta vissza Elera aspektus hangja a jelenbe –, hagyná, hogy a Rendnek szenteld az életedet? Szinte ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy hazudjon. Tudta jól, mit mondott volna az édesanyja, mit gondolt volna a kék köntös láttán, a gyakorlatoktól felsebzett kezéről és arcáról, mennyire bántotta volna mindez az asszonyt. Ám ha kimondja, valósággá válik, és többé nem rejtőzhet előle. Tudta, hogy csapdába csalják. Azt akarják, hogy hazudjak – döbbent rá. – Hogy elbukjak a próbán. – Nem – felelte egyszerűen. – Gyűlölte a háborút. – Tehát kiderült. Olyan életet élt, amit az anyja sohasem kívánt volna neki. Megbecstelenítette az édesanyja emlékét. – Ezt ő mondta neked? – Nem nekem, az apámnak mondta. Nem akarta, hogy hadba menjen a meldeneiek ellen. A vérszagra panaszkodott. Nem akarta volna, hogy ilyen életet éljek. – Ettől hogyan érzed magad? – kérdezgette tovább Elera. Maga is meglepődött, amikor gondolkodás nélkül kibökte: – Bűnösnek. – És mégis maradtál, pedig lett volna lehetőséged elmenni. – Úgy éreztem, itt a helyem. A testvéreimmel. Hogy meg kell tanulnom, amit a Rend taníthat nekem. – Miért?
– Mert... azt hiszem, ez az, amire teremtettem. A Hit ezt kívánja tőlem. Úgy ismerem a kardot és a botot, ahogyan a kovács ismeri a kalapácsát és üllőjét. Van erőm, gyorsaságom és eszem és... – Tétovázva elhallgatott. Tudta, ki kell mondania a szavakat, még ha gyűlöli is hallani őket. – És tudok ölni – bökte ki az asszony szemébe nézve. – Tudok habozás nélkül ölni. Harcosnak születtem. Csend honolt a teremben, csak Dendrish Hendril cuppogtatott egy cseresznyét a szájában. Vaelin végigtekintett az aspektusokon, és elképedve látta, hogy egyik sem akar a szemébe nézni. Elera Al Mendah viselkedése billentette ki a legjobban. A nő az asztalon összekulcsolt kezét bámulta, és úgy nézett ki, mint aki menten sírva fakad. Végül Dendrish Hendril törte meg a hallgatást. – Ennyi elég lesz, fiú. Elmehetsz. Kifelé menet ne beszélj a társaiddal! Vaelin bizonytalanul felállt a székről. – Vége a próbának, aspektus? – Igen. Gratulálok, sikerült. Biztos vagyok benne, hogy jól szolgálod majd a Hatodik Rendet. – Maró gúnytól csöpögő hanglejtése egyértelműen jelezte, hogy mondandóját nem bóknak szánja. A fiú elindult az ajtó felé, és örült, hogy menekülhet. A teremben uralkodó hangulat egészen a lelkére telepedett, már nehezen viselte az aspektusok fürkésző tekintetét. – Vaelin testvér. – Corlin Al Sentis jeges, rekedt hangja megállította a kilincsért nyúló kezét. Visszanyelt egy keserű sóhajt, és erőnek erejével megfordult. Corlin Al Sentis fanatikus pillantása szinte felnyársalta. – Igen, aspektus?
– Megérintett? A fiú persze tudta, kiről van szó. Bolondság volt azt hinni, hogy megszabadulhat, mielőtt válaszolt volna erre a kérdésre. – Sellára gondolsz, aspektus? – Igen, a gyilkos Sellára, a tagadóra, a Sötétség beavatottjára. Segítettél neki és annak az árulónak a vadonban, nem igaz? – Csak később tudtam meg, kicsodák, aspektus. – Igazat mondott, hogy elfedje a hazugságot. Érezte, hogy verejték üt ki rajta, és azon imádkozott, ne látsszon az arcán. – Idegenek voltak, akik eltévedtek a hóviharban. Az Irgalmasság tana azt tanítja, úgy bánjunk az idegenekkel, mintha a saját testvéreink volnának. Corlin Al Sentis kissé felemelte a fejét, rezdületlen nézése számító hunyorítássá szűkült. – Nem tudtam, hogy az Irgalmasság tanát is tanítják itt. – Nem tanítják, aspektus. Az... édesanyám megtanította nekem az összes tételt. – Igen, ő igen irgalmas asszony volt. De nem válaszoltál a kérdésemre. Nem kellett hazudnia. – Nem érintett meg. – Tudod, milyen hatalommal bír az érintése? Hogy mit tesz a férfiak lelkével? – Makril testvér tudatta velem. Valóban szerencsés vagyok, hogy megmenekültem tőle. – Valóban. – Az aspektus tekintete meglágyult, de csak egészen kissé. – Talán úgy érzed, hogy ez a próba kemény volt, de ne feledd, ami a jövőben vár rád, még ennél is keményebb. Az élet sohasem könnyű a Rendedben. Sok testvéred már azelőtt az
őrület vagy a csonkítás rabjává válik, mielőtt az eltávozottak elszólítanák őket. Erről van tudomásod? Vaelin bólintott. – Igen, aspektus. – A javadra szól az, hogy akkor is maradtál, amikor elmehettél volna úgy, hogy nem esik csorba a becsületeden. Áldozatodat a Hit oltárán nem fogjuk elfelejteni. Valami megmagyarázhatatlan okból a szavak fenyegetésnek hangzottak, fenyegetésnek, aminek az aspektus talán nem is volt tudatában. De kényszerítette magát, hogy így válaszoljon: – Köszönöm, aspektus. Amikor kilépett, halkan bezárta maga mögött az ajtót, és nekidöntötte a hátát, hatalmasat sóhajtva megkönnyebbülésében. Egy pár pillanatig észre sem vette, hogy a többiek mind rámerednek, főként Dentos. – Hitem, segíts! – lehelte a fiú Vaelin arckifejezése láttán. A fiú kihúzta magát, de érezte, milyen gyenge a mosoly, amit sikerült nagy nehezen az arcára erőltetnie. Elindult, és erőnek erejével lassította menekülő lépteit. ♦♦♦ A próbatétel mindenki feje fölött sötét felhőt hagyott, Dentos kivételével. Caenis nem beszélt, Barkus egyszavas válaszokat adott, Nortah erőszakossá vált, míg Vaelint olyannyira elárasztották emlékei az anyjáról, hogy a lelki nyomorúság ködében tapogatózva bukdácsolt végig a napján. Maradékokat dobált Karcosnak, és figyelmen kívül hagyta a kutya játszadozási kísérleteit, majd csatlakozott a többiekhez a gyakorlótéren egy teszetosza késdobáló játékra. – Micsoda nagy szar vót ez az egész! – morgott Dentos,
akinek egyedüliként sikerült megőriznie a jó hangulatát, vagy valami olyasmit. Az ég felé hajította a kését, ami beleállt a Barkus által feldobott táblába, őrömét, ha lehet, még bosszantóbbá tette, hogy látszólag ügyet sem vetett társai lehangoltságára. – Nem is kérdeztek a Rendről, csak az anyámmal jöttek, meg hogy hol nőttem fel. Az a nő, Elera vagy kicsoda, azt akarta tudni, van-e honvágyam. Mintha visszamennék abba posványba! Felvette a táblát, dühösen rángatva kihúzta a kését, aztán feldobta a fakorongot Nortah-nak. A kés olyannyira célt tévesztett, hogy csaknem Dentost is fejen találta. – Hé! – Ne beszélj a próbáról! – sziszegte Nortah sötét fenyegetést hordozó hangon. – Mi van? – nevetett a másik, és őszintén nem értette, mit rosszat tett. – Végül is mind átmentünk, nem? Még mind itt vagyunk, és együtt megyünk a vásárra. Vaelin eltűnődött, miért is nem eszmélt rá eddig, hogy mindannyian kiállták a próbát. Mert nem tűnt sikernek – ütött belé a felismerés. – Egyszerűen nem akarunk beszélni róla, Dentos – felelte a szőke fiú. – Nekünk nem ment olyan könnyen, mint neked. Jobb lenne, ha nem emlegetnénk ezután. A többi csapatból összesen hat fiúnak nem sikerült letennie a vizsgát, és el kellett hagyniuk a Rendet. Másnap reggel végignézték, ahogyan a megbukottak görnyedten bandukolnak kifelé a ködben, vállukon kevéske motyójukkal, amit megtarthattak. Zokogás visszhangzott végig az udvaron. Nem lehetett megmondani, melyikük sír, hogy csak egy fiú búcsúzik könnyekkel, vagy mindegyik. Hosszú ideig hallatszott, még
akkor is, amikor már eltűntek szem elől. – Na én nem sírnék, annyi bizonyos – fűzte hozzá Nortah. A fal tetején ültek, szorosan a köpönyegükbe burkolózva. A napot várták, hogy oszlassa szét a ködpárát, és hogy az étkezőben előkerüljön a reggeli. – Vajon merre tartanak most? – töprengett hangosan Barkus. – Van egyáltalán hová menniük? – A királyi őrségbe – felelte Nortah. – A katonaság dugig van a Rendből kitett tagokkal. Talán ezért gyűlölnek minket annyira. – Lószar az egész – mordult fel Dentos. – Én t’om, hová mennék. Egyenesen a kikötőbe. Felkéredzkednék egy nyugat felé tartó nagy kereskedőhajóra. Fantis bácsikám egészen a Távolnyugatig elment egy olyanon, és szemétgazdagon jött haza. Selyem, gyógyszer. Az egyetlen gazdag ember a falunkba. Éppenségge’ nem sokat ért vele: egy évre rá feldobta a talpát. Valami kikötői ringyótól összeszedte a vérbajt. – Én úgy hallottam, a hajósélet nem élet – vágta rá Barkus. – Rossz az étel, megkorbácsolnak, napkeltétől napnyugtáig dolgoztatnak. Akár itt a Rendben, az ételt leszámítva. Én szerintem az erdőbe mennék, és híres zsivány lenne belőlem. Lenne egy saját bicskásbandám, de nem vágnánk el az emberek torkát. Csak ellopnánk az aranyukat meg az ékszereiket, de azt is csak a gazdagoktól. A szegényeknek nincs semmijük, amit el lehetne lopni. – Látszik, hogy sokat gondolkodtál rajta, testvér – fűzte hozzá szárazon Nortah. – Az embernek előre kell gondolkodni az életben. Na és te? Hová mennél? A kérdezett visszafordult a még mindig reggeli ködbe
burkolózó kapu felé, és vonásain olyan mélyről feltörő vágyódás uralkodott el, amit Vaelin még sohasem látott rajta. – Haza – felelte halkan. – Egyszerűen csak haza.
ÖTÖDIK FEJEZET
N
éhány héttel a tudáspróbát követően Sollis mester az udvaron át egy nagy, visszhangzó terembe kísérte a tanítványokat, amit megtöltött a forróság és az olvadó fém füsttel keveredő átható szaga. Odabenn Jestin mester várt rájuk, a Rend ritkán látott főkovácsa. Az erőt és magabiztosságot sugárzó, tagbaszakadt férfi a mellkasa előtt összefont karral állt a műhelyben. Szőrös testét számos rózsaszín sebhely borította, ahol a kiloccsanó olvadt fém a bőrébe égett. Vaelin eltűnődött, vajon az életerőtől duzzadó férfi egyáltalán érzett-e fájdalmat. – Jestin mester kovácsolja majd a kardotokat – tudatta velük Sollis. – A következő két hétben az ő útmutatásával munkálkodtok és segédkeztek a fegyverek elkészítésében. Mire elhagyjátok a műhelyt, mindőtöknek saját kardja lesz, amit addig fogtok hordani, amíg a Rend kötelékébe tartoztok. De vigyázzatok: Jestin mester nem olyan kedves természetű és megbocsátó, mint én, úgyhogy jól figyelmezzetek a szavára! A kováccsal egyedül maradva némán álltak, míg a férfi végigmérte őket. Világoskék szeme egyesével végigsiklott rajtuk. – Te – bökött egyik vastag, fekete ujjával Barkusra, aki éppen egy kazalnyi frissen kovácsolt alabárdot szemlélt. – Te már jártál kovácsműhelyben.
A fiú nem válaszolt egyből. – Az ap... Egy nilsaeli kovácsműhely mellett nőttem fel, mester. Vaelin felhúzott szemöldökkel fordult Caenishoz. Barkus szigorúan tartotta magát a szabályokhoz, és keveset mesélt a gyermekkoráról, ha mesélt egyáltalán, így meglepve fedezték fel, hogy apja iparosként kereste a kenyerét. A mesteremberek fiai ritkán kerültek a Rendhez, a biztos jövővel megáldott utódoknak nem kellett másutt boldogulást találnia. – Láttál már kardot megmunkálás közben? – kérdezte Jestin. – Nem, mester. Csak kést, meg ekevasat, lópatkót és szélkakast. – Rövid kacajt hallatott. Jestin mester ajka azonban nem húzódott mosolyra. – A szélkakas kacifántos holmi – felelte. – Nem minden kovács tudja megcsinálni. Csak a kovácsmestereket engedik ilyesmi közelébe. A céh szabálya így kívánja: a szél énekét értő fém formázása nagy ügyességet igényel. De hisz tudtad ezt, nem? Barkus elfordította a fejét, és Vaelin rájött, a kovács valahogy szégyenbe hozta a fiút. Valami történt kettejük közt: valami, amit a többiek nem érthettek. Az egész a kovácsműhelyt és az itt gyakorolt mesterséget érintette, de tudta, hogy a barátja úgysem mondaná el. A maga módján éppen annyi titkot őrzött, mint bármelyikük. – Nem, mester. – Csak ennyit válaszolt. – Ez a hely – tárta szét a karját a férfi úgy, mintha magához akarná ölelni az egész műhelyt –, ez a hely a Rend tulajdona, de hozzám tartozik. Itt én vagyok a király, az aspektus, a parancsnok, az úr. Ez itt nem a játszadozás, nem az ugratás helye. Annál inkább a munkáé és tanulásé. A Rend megkívánja,
hogy megismerjétek a fémművesség művészetét. Ahhoz, hogy ügyesen forgassátok a fegyvereteket, meg kell értenetek, hogyan készült, részt kell vennetek a fegyvert életre hívó munkafolyamatban. Az itt készített kardok sok évig fogják megmenteni az életeteket és védelmezni a Hitet. Ha jól dolgoztok, olyan fegyveretek lesz, amiben megbízhattok, ami élessége folytán még az acéllemezt is átvágja. Ha azonban rosszul végzitek a dolgotokat, a kardotok az első csatában kettétörik, és meghaltok. Még egyszer Barkusra nézett, és merev, hideg tekintetében mintha kérdés jelent volna meg. – A Hit minden erőnk forrása, de szolgálatához acélra van szükségünk. Az acéllal adózunk a Hit oltárán. Jövőtök az acél, és jövőtök a vér. Értitek-e? Mindannyian igent mormoltak az orruk alatt, de Vaelin érezte, hogy a kérdést igazából Barkusnak intézték. A nap hátralévő részében szenet lapátoltak a tűzhelybe, és összefogott vasrúdkötegeket emeltek le, majd vittek be a műhelybe az udvaron álló, jól megrakott szekérről. Jestin mester az üllőnél állt, kalapácsa folyamatos, ritmikus csengés-bongással zengett, és csak néha nézett fel, hogy a szikraeső közepette utasításokat adjon. Vaelin komornak, monotonnak találta a munkát, torkát érdesre marta a füst, és hallását eltompította a kalapács véget nem érő lármája. – Már értem, miért nem akartad kovácsműhelyben eltölteni az életedet, Barkus – mondta a bajtársának, amikor a nap végén fáradtan caplattak a hálótermük felé. – Azt meghiszem – csatlakozott Dentos, és a jobb karját dörzsölte. – Inkább egy teljes nap íjászat. Barkus nem felelt, és az éjszaka további részében is néma
maradt, nem kapcsolódott be fáradt zsörtölődésükbe. Vaelin alig hallotta a barátait, mert az elméje még mindig tele volt Jestin mester kérdéseivel – a megfogalmazottakkal és a tekintetében látottakkal egyaránt. ♦♦♦ Másnap ismét a műhelyben folytatták. Ezúttal kokszos zsákokat emelgettek, cipeltek, ráncigáltak a fűtőanyagraktárként szolgáló nagy helyiségbe. Jestin keveset beszélt, és figyelmét az előző nap behozott vasrudak egyenkénti vizsgálatának szentelte: mindegyiket feltartotta a fény felé, végighúzta az ujját rajtuk, és vagy elégedetten felmordulva visszatette a halomba, vagy mérgesen cöcögve egy kisebb, ámde egyre növekvő halom selejt tetejére helyezte azokat. – Mit keres? – kérdezte Vaelin nyögve, miközben újabb zsákot dobott be a raktárba. – Az egyik vasdarab ugyanolyan, mint a másik, nem? – Szennyeződéseket – pillantott Barkus a mesterre. – A rudakat egy másik műhelyben, a mesterünknél valószínűleg kevésbé rátermett kezek kovácsolták. Azon bosszankodik, hogy az a másik kovács túl sok rossz minőségű vasat tett a keverékbe. – Honnan látja? – Inkább érzi. A rudak sok összekalapált rétegből állnak, amit összecsavartak és kilapítottak. A kovácsolás mintát hagy a fémen. Egy jó kovács pedig csupán a minta alapján el tudja különíteni a minőségi rudakat a gyengéktől. Még olyan kovácsokról is hallottam, akik kiszagolják a jó minőséget. – Te meg tudod csinálni? A tapogatásra gondolok, nem a szagolgatásra.
Barkus nevetett, de Vaelin keserűséget érzett a hangjában. – Ha ezer évig élnék, akkor sem lennék rá képes. Délben megjelent Sollis mester, és elhajtotta a fiúkat egy kis kardgyakorlatra, mondván, hogy ápolni kell a megszerzett képességeket. A műhelyben végzett kemény munkától a novíciusok lelassultak, és a nádpálca ezúttal többször sújtott le, mint rendesen, bár Vaelin úgy találta, már nem csíp annyira, mint annak idején. Röviden elgondolkodott, vajon Sollis kezd-e ellágyulni, és rögtön elvetette a feltételezést. Nem a mester lazított a gyeplőn, ők keményedtek meg. Formára vert minket – villant a fejébe. – Ő a mi kovácsunk. ♦♦♦ – Ideje begyújtani a tűzhelyet – mondta nekik Jestin, amikor visszatértek a sietősen bekebelezett ebéd után. – A tűzhellyel kapcsolatban egy dolgot sohasem szabad elfelejteni. – Feltartotta két nagy kezét. Láthatóvá váltak a kötélszerű izmokkal megrakott karjait elcsúfító sebhelyek. – Forró. Kiüríttetett velük több zsáknyi kokszot a tűzhelyt alkotó téglagyűrűbe, aztán utasította Caenist, hogy tüzelje fel a fűtőanyagot, amihez be kellett mászni az alkotmány alá, és meg kellett gyújtani a tölgyfáról vágott rözsét a résben. Vaelin biztosan ellenállt volna, de a megszólított fiú tétovázás nélkül, égő kanóccal a kezében kúszott be a lyukba. Néhány pillanattal később koromfeketén, de épen mászott elő. – Jól meggyúlt, mester – jelentette. Jestin ügyet sem vetett rá, inkább leguggolt, és megleste az egyre növekvő lángot. – Te! – biccentett Vaelinnek. Soha nem nevezte őket a
nevükön. Úgy tűnt, nem szereti a figyelmét ilyen felesleges apróságokra fecsérelni. – A fújtatóhoz! Te is! – fordította az ujját Nortah felé. Barkusnak, Dentosnak és Caenisnek a helyükön kellett várni a következő utasítást. Tompa végű, jókora kalapácsát magához véve Jestin mester felemelte az egyik vasrudat az üllő melletti halomból. – Az azraeli kardpenge három rúdból készül – okította a fiúkat. – Egy vastag középsőből és két szélsőből, amik az élét adják. Ebből – mutatta fel a kezében lévőt – lesz az egyik élrúd. Meg kell formázni, mielőtt összedolgozzuk a többivel. Az él kovácsolása a legnehezebb a kard részeiből, vékonynak, de erősnek kell lennie, feladata, hogy vágjon, de az is, hogy ellenálljon egy másik penge csapásának. Nézzétek meg a fémet, figyeljétek meg jól! – Mindegyik fiúnak odatartotta a rudat. Durva hangja furamód delejesen zengett. – Látjátok a fekete szemcséket? Vaelin ránézett a fémre, és kis fekete pontokat látott a vas sötétszürkéjében. – Csillagezüstnek nevezik, mert élesebben fénylik, mint a nap, amikor a lángba tesszük – folytatta Jestin. – De mégsem ezüst, hanem egyfajta vas, egy ritka vas, amit a föld gyomrából nyerünk, akár az összes többi fémet, úgyhogy a Sötétségnek nincsen hozzá köze. De a Rend kardjai ezért ellenállóbbak, mint más kardok. Ezzel a pengétek olyan csapásoknak is ellenáll majd, amitől mások darabokra törnének, és ha ügyesen forgatjátok, átvágja a láncinget és a páncélt is. Ez a mi titkunk, őrizzétek jól! Jelzett a fujtatónál álló fiúknak, hogy kezdjék meg a pumpálást, és figyelte, amint az erőfeszítéseik nyomán narancsvörös ragyogás üti fel a fejét a kokszhalom mélyén. – Na most – emelte meg a kalapácsát. – Jól figyeljétek, mit
csinálok, és próbáljátok megtanulni! Vaelin és Nortah erősen izzadva nyomták a fújtató nehéz fanyelét, és a műhelyben uralkodó hőség minden behívással egyre erősödött. A levegő folyamatosan ritkult, és a légzés maga is nehézkessé vált. Csináld már, a Hit szerelmére! – nyögött fel magában Vaelin, mert verejtékben úszó karja már sajgott az erőfeszítéstől, de Jestin mester csak várt és várt. Végül a kovács arcára elégedettség költözött, és egy vasfogóval a tűzbe nyomta a rudat. Megvárta, amíg a vas közepe, majd az éle is átveszi a narancsvörös izzást, aztán kivette, és az üllőre helyezte a rudat. Először gyengébben ütötte meg az anyagot, egészen halk koppintásokkal, amelyek nyomán aprócska szikrafelhők szálltak fel. Aztán istenigazából nekilátott: a kalapács dobszószerű ritmusra járt fel és alá, szikraeső tört fel a kovács körül szökőkútszerűen, és a nehéz szerszám olykor szinte elmosódott a lendítés sebességétől. Különös módon az izzó rúd eleinte alig változott. Talán egy kissé megnyúlt, mire Jestin visszatette a tűzbe, és jelzett a fiúknak, hogy fújtassanak erősebben. A dolog látszólag eltartott vagy egy óráig, de igazából csak tíz perc telt el. Jestin mester ütötte a rudat, betette a tűzbe, megint kalapálta. Vaelin a gyakorlótér megnyugtató környezetébe kívánta magát, a fagyott talajon puszta kézzel küzdeni is jobb lett volna, mint ez. Amikor a mester jelzett nekik, hogy abbahagyhatják, mindketten eltámolyogtak a tűztől, és kidugták a fejüket az ajtón, nagy kortyokban nyeldekelve az édes illatú levegőt. – Ez a rohadék meg akar ölni minket – panaszkodott Nortah. – Vissza! – mordult fel Jestin mester, és a fiúk
kénytelen-kelletlen bementek. – Hozzá kell szoknotok a valódi munkához. Idenézzetek! – Feltartotta a rudat, ami eredeti hengeres alakját elveszítve méter hosszú, háromszög keresztmetszetű fémdarabbá változott. – Ez itt egy él. Most még durvának látszik, de mire összeforrasztjuk a testvéreivel, rendeltetésének megfelelően éles és fényes lesz. Dentos és Caenis átvették a fújtatót, és Jestin mester a másik élen kezdett el dolgozni. A kalapács csengése ellenpontozta reszelős zihálásukat. Amikor a másik rúddal is készen lett, a mester nekilátott a vastag központi rúdnak, egyre keményebb és gyorsabb ütéseket mérve az anyagra, és csapásai nyomán a vas az élekhez hasonló hosszúságúra nyúlt. Végül Jestin egy kiemelkedő gerincet formázott a darab közepére, és mire elkészült, a két fújtatósegéd kis híján ájultan esett össze. Barkus és Vaelin folytatták a feladatot. A kovács egy kapoccsal az alján összefogta a három vasrudat, aztán felkészült az összemunkálásukra. – Az összeforrasztás a kardkovács valódi próbája – tudatta velük. – A mesterség legnehezebb része. A túl kemény ütés elrontja a pengét, ha azonban túl gyengén kopogtatják, a vasrudak nem olvadnak össze. – Vaelinre és Barkusra sandított. – Keményen húzzátok, hadd izzon az a tűz! Nincs lazsálás! Pumpálás közben Vaelin csak azon rimánkodott, minél hamarabb kijuthasson innen, de észrevette, hogy Barkus a mesterre szegezi a tekintetét, és közben szünet nélkül emelte és ejtette a karját, a fájdalommal látszólag mit sem törődve, és teljes figyelmét lekötötte az üllő tetején kibontakozó folyamat. Vaelin először nem értette, mi olyan érdekes ebben, hiszen csak egy vasdarabot kopácsoló férfit látott. Nem tartotta valami nagy látványosságnak, semmi titokzatosságot nem árasztott.
Ám amikor követte Barkus tekintetét, egyre jobban lebilincselte a semmiből előbukkanó kardpenge, a három összeolvadó rúd látványa. Olykor a szélek csillagezüstje fellobbant, amikor Jestin mester kivette a pengét a tűzből, és olyan fényesen ragyogott, hogy el kellett kapnia a szemét. Próbálta hinni, amit a kovács a csillagezüst természetes eredetéről mondott, de nem mindig sikerült. – Te ott! – biccentett a mester Nortah felé, amikor befejezte a hegy kialakítását. – Hozd közelebb a vödröt! A fiú engedelmesen közelebb vitte a súlyos vödröt az üllőhöz. Színültig volt, és víz loccsant a lábára, amikor a helyére tette. – Ez sós víz – mondta nekik a kovács. – A tengervízben hűtött penge mindig erősebb, mint az, amit édesvízben edzenek. Húzódjatok hátrébb, forrni fog! Keményen megragadta a penge alján található markolattüskét, és belevágta a vasat a vödörbe. A víz gőzölgött és kavargott, ahogyan átvette a vas hőjét. Addig tartotta benne, amíg a forrás alább hagyott, aztán kivette a gőzölgő pengét, és magasra emelte, hogy jobban megnézhesse magának. A vas megfeketedett, korommal szennyeződött be, de a mester elégedettnek tűnt. Az élek egyenesek lettek, és a hegye tökéletesen szimmetrikusan helyezkedett el. – Na – folytatta –, most kezdődik az igazi munka. – Caenishez fordult. – Mivel te gyújtottad meg a tüzet, ez a tiéd lesz. – Ööö... – A fiú nyilván nem tudta eldönteni, vajon ez megtiszteltetés-e, vagy inkább átok. – Köszönöm, mester. Jestin a műhely másik végébe vitte a pengét, és letette egy padra egy nagy, pedál hajtotta köszörűkő mellé. – Az újonnan kovácsolt kard csak félig született meg –
tudatta velük. – Élezni, csiszolni, fenni kell. – Caenist odaállította a köszörűkőhöz, és a pedállal beindítva az eszközt, „egy-kettőt, egy-kettőt” kántálva megmutatta, hogyan kell megfelelő tempót diktálni rajta, majd meghagyta neki, hogy növelje a sebességet, és illessze a pengét a kőhöz. A váratlanul kicsapódó szikraesőtől Caenis ijedten hátrahőkölt, de Jestin utasítására folytatta. A behemót a helyes irányba vezette a tanonca kezét, aztán megmutatta, hogyan húzza a pengét a kövön, amivel egész hosszában leköszörülhette a fegyvert. – Ez az! – morogta, amikor a fiú már elég magabiztosan mozgatta a kardot. – Tíz percig így folytasd mindkét élen, aztán mutasd meg, mire jutottál! Te meg te, irány a fújtatóra! Így dolgoztak és izzadtak a műhelyben. Hét hosszú napon át fújtattak és köszörültek, aztán kicsiszolták a pengét, mire a kormos felület végül már ezüst módjára csillogott. A sebesülést egyikük sem úszta meg. Vaelin kézfején élénk hússzínű folt árulkodott az olvadt fém eltévedt cseppjéről, és saját égő bőrének szaga semmihez sem hasonlítható rosszullétet keltett. A többiek mind hasonló sérüléseket szenvedtek. Dentos járt a legrosszabbul, akinek szikra hullt a szemébe, mert nem elegendő műgonddal kezelte a köszörűt. A fémszilánkok fekete sebhelyet hagytak a bal szeme körül, de a látása szerencsére nem csorbult. A kimerültség, a végzetes balesetek veszélye és a munka egyhangúsága ellenére Vaelint lenyűgözte a fegyverkovácsolás folyamata. Gyönyörűséget talált benne: elragadtatta a pengék fokozatos születése Jestin mester kalapácsa alól, a köszörűre helyezett él érzete és a csiszolt penge mintája, a kékesszürke acél sötétebb színű örvényei, mintha a tűzhely lángja valahogyan belefagyott volna a fémbe. – A rudak összeforrasztásától van – magyarázta Barkus. – A
különböző fémek összeolvasztása nyomot hagy. Gondolom, a Rend kardjainál a csillagezüst csak kihangsúlyozza a mintát. – Nekem tetszik. – Vaelin a fény felé tartotta a félig csiszolt pengét. – Érdekes. – Csak fém. – Barkus felsóhajtott, aztán visszafordult a kőhöz, ahol éppen a saját kardját élezte. – Hevíted, ütöd, alakítod. Nincs ebben semmiféle titokzatosság. Vaelin figyelte, hogyan munkálkodik a barátja a keréknél, kezének értő mozdulatait, ahogyan tökéletesre csiszolja a pengét. Amikor ő következett, Jestin még azzal sem törődött, hogy megmutassa, hogyan kell, egyszerűen csak a kezébe nyomta a pengét, és odébbállt. Valahogyan a kovács ösztönösen érezte Barkus képességét. Keveset beszéltek, alig váltottak több szót kurta mordulásoknál vagy az orruk alatt elmormolt igeneknél, mintha már hosszú évek óta együtt dolgoztak volna. Ám Barkuson nem látszott, hogy élvezné a munkát. Igaz, hogy készségesen csinálta, és a tudása mindenkit szégyenben hagyott, ennek ellenére az arcára egyfajta komor kitartást tükröző, merev arckifejezés ült, akárhányszor csak betette a lábát a kovácsműhelybe, és ez csak a gyakorlótéren vagy az étkezőcsarnokban oldódott fel. A következő napon nekifogtak a markolatok illesztésének. Az előre elkészített, szinte teljesen egyforma eszközöket Jestin mester tette fel a pengékre, majd három, a markolattüskén átvert vasszeggel erősítette azokat a helyükre. Végül lecsiszolták a szegek fejét, hogy a vasak egybeolvadjanak a tölgyfa nyéllel. – Munkátok ezennel befejeződött – közölte velük a mester a nap végeztével. – A kard a tiétek. Vegyétek jó hasznát! – Ez egyszer már csaknem úgy beszélt, mint a többi mester, de aztán egyetlen szó nélkül sarkon fordult. A fiúk kardjukat fogva,
tétován álldogáltak, és nem tudták, mondaniuk kell-e valamit válaszféleképpen. – Ööö... – szólalt meg Caenis. – Köszönjük a bölcsességedet, mester. Jestin feltett az üllőre egy félkész lándzsafejet, és nekilátott fújtatni. – Nagyon hasznos időt... – kezdte megint Caenis, de Vaelin oldalba bökte, és az ajtóra mutatott. Amikor kifelé sorakoztak, a mester megszólalt: – Barkus Jeshua. Megálltak, és Barkus bátortalan arckifejezéssel odafordította a fejét. – Mester? – Az ajtóm mindig nyitva áll előtted – folytatta Jestin anélkül, hogy feléje fordult volna. – Hasznát venném egy kis segítségnek. – Sajnálom, mester – felelte a fiú színtelen hangon. – A gyakorlatozás mellett nem sok időm marad. A férfi eleresztette a fújtatót, és a lándzsahegyet a tűzbe nyújtotta. – Én itt leszek, a tűzhely is itt lesz, ha egyszer megelégeled a vért és a szart. Mi itt leszünk. ♦♦♦ Barkus aznap este nem ment le a vacsorához, pedig ilyen nem nagyon történt még, amióta együtt éltek a Rendházban. Vaelin a fal tetején talált rá, amikor hazafelé tartott Karcos ketrecétől. – Hoztam neked egy kis maradékot – nyújtotta át a batyuba kötött pitét és almákat.
A társa köszönetképpen bólintott. Tekintete a folyóra szegeződött, ahol egy dereglye éppen Varinvár felé tartott. – Tudni akarod, ugye? – kérdezte Barkus egy kis idő múltán. A szokásos viccelődő hangnak nyoma sem volt, és Vaelin döbbenten vette tudomásul, hogy a barátja fél. – Csak ha el akarod mondani – válaszolta vigasztalón. – Mindannyiunknak megvannak a maga titkai. – Mint neked azzal a kendővel. – Sella holmijára mutatott, ami most is a társa nyakában lógott. Vaelin jól begyűrte az inge alá, aztán megütögette a barátja vállát, és megfordult, hogy lemásszon a falról. – Tízéves voltam, amikor először megtörtént – kezdte a mogorva fiú. Vaelin tétovázva várta a folytatást. Barkus a maga módján ugyanolyan zárkózott tudott lenni, mint bármelyikük. Vagy beszélt, vagy nem, a noszogatás nem sokat használt. – Az apám kiskorom óta maga mellett tudott a kovácsműhelyben – folytatta kisvártatva a fiú. – Imádtam nézni, ahogy a fémet formálja, lenyűgözött, ahogy izzott a vas a tűzhelyben. Egyesek szerint a kovácsok titokzatos munkát végeznek, de számomra minden olyan egyértelmű volt, olyan könnyű. Egyből értettem az egészet. Az apámnak alig kellett valamit megtanítania nekem. Egyszerűen csak tudtam, mit kell tenni. Már azelőtt láttam, milyen formát ölt a fém, hogy lesújtott volna a kalapáccsal, előre láttam, az a bizonyos ekevas átvágja-e a földet, vagy beakad, vagy hogy egy patkó leesik-e a ló patájáról néhány nap leforgása alatt. Az apám is büszkén szemlélte mindezt. Nem szeretett beszélni, nem úgy, mint én, a beszélőkémet az anyámtól örököltem, de tudtam, nagyon büszke rám. Azt akartam, hogy még büszkébb legyen. Tele volt a fejem
formákkal, kések, kardok, fejszék alakjával, amik mind csak arra vártak, hogy valaki kikovácsolja őket. Pontosan tudtam, hogyan kell elkészíteni azokat, hogy milyen arányban ötvözzem a fémeket. Ezért hát egy éjjel belopóztam a műhelybe. Gondoltam, csinálok egy apró holmit, egy vadászkést. Télidei ajándékba az apámnak. Elhallgatott, és kibámult az éjszakába. A dereglye egyre messzebb hajózott a folyón, és a fedélzeten álló hajósok halovány sziluettje kísértetiesen derengett az orrlámpás fényében. – És elkészítetted a kést. De az apád... – próbálkozott Vaelin. – Ó, nem. Nem haragudott. – Barkus hangja keserűségtől csöpögött. – Megijedt. A pengét újra és újra visszahajtottam önmagára, hogy megerősítsem. Az él olyan vékony lett, hogy egyaránt elvágta volna a selymet vagy áthasította volna a páncélt. Fényesre csiszolt felületében pedig úgy láttam magam, mint egy tükörben. – A fiú ajkán ködlő félmosoly olyan hamar tűnt el, ahogyan megjelent. – Bedobta a folyóba, és megtiltotta, hogy bárkinek is meséljek róla. Vaelin értetlenül nézett. – De hát büszkének kellett volna lennie. Egy ilyen kés, és ráadásul a fia készítette. Mitől ijedt meg? – Az apám sok mindent látott élete során. A földesúr seregével utazott, szolgált kereskedőhajón a keleti tengereken, de olyan kést még nem látott, amit hideg tűzhelyen izzítottak. Vaelin egyre kevésbé értette. – De hát akkor hogyan...? – A társa arcát látva elhallgatott. – A nilsaeli nagyszerű nép. Szívós, nagylelkű, vendégszerető emberek. De a Sötétségtől mindennél jobban tartanak. A falumban egyszer élt egy asszony, aki érintéssel gyógyított, legalábbis ezt mesélték róla. Nagyra tartották a munkáját, de
mindig féltek tőle. Amikor kitört a vöröskézjárvány, semmit sem tehetett, tucatnyian haltak meg, a betegség minden faluból elvitt valakit, de őt sosem támadta meg. A falubéliek rázárták a háza ajtaját, aztán meggyújtották. A romok még mindig ott állnak, senkinek sem volt mersze oda építkezni. – Hogyan kovácsoltad azt a kést, Barkus? – Nem igazán tudom. Emlékszem, hogy kalapáccsal a kezemben ütöttem a fémet az üllőn, emlékszem rá, amikor feltettem a markolatot, de akárhogy is töröm a fejem, nem emlékszem rá, hogy meggyújtottam volna a tüzet. Mintha a munka kezdetekor elveszítettem volna magam, mintha csak eszköz lettem volna, akárcsak a kalapács... Mintha valami más munkálkodott volna rajtam keresztül. – Megrázta a fejét, az emlékek szemmel láthatóan felkavarták. – Apám azután már soha többé nem engedett be a műhelybe. Elvitt az öreg Kalushoz, a lótenyésztőhöz, és elmesélte neki, hogy minden próbálkozása ellenére soha nem lesz belőlem kovács. Havonta öt rézpénzt fizetett neki, hogy kitanuljam a lókupecséget. – Meg akart védeni. – Tudom. De gyermekként nem így éltem meg. Azt hittem... megijedt attól, amit tettem, és aggasztotta, hogy talán valamilyen módon szégyenbe hozom. Még az is megfordult a fejemben, hogy irigykedik. Így hát elhatároztam, hogy megmutatom, mire vagyok képes. Vártam, amíg elvitte a holmiját a nyáridei vásárra, és akkor visszamentem a műhelybe. Nem sok alapanyagot találtam, csak néhány régi lópatkót és szegeket. A legtöbb dolgát elvitte, hogy eladja a vásáron. De felvettem, amit ott hagyott, és csináltam belőlük valamit... Valami különlegeset. – Mit? – kérdezte Vaelin, és lelki szeme előtt hatalmas
pallosok és csillámló fejszék jelentek meg. – Egy napkakast. Vaelin a homlokát ráncolta. – Micsodát? – Olyat, mint egy szélkakas, csak a szél iránya helyett a nap irányát mutatta. Mindegy, merre járt a nap, mindig lehetett tudni, mennyi az idő, még olyankor is, amikor felhők takarták az eget. Amikor lement a nap, a napkakas a föld felé mutatott, és a föld alatt tovább követte az égitest mozgását. Szép is lett, lángnyelvek csaptak ki a nyélből, meg minden. Vaelin elképzelte, milyen hasznos lehetett egy ilyen holmi, és milyen zúgolódást váltott volna ki a Sötétségtől megrettent emberek körében. – Mi lett vele? – Nem tudom. Gondolom, az apám beolvasztotta. Amikor visszatért a vásárról, ott álltam előtte, és nagyképűen mutattam, mit készítettem. Megmondta, hogy csomagoljak. Az anyám a nagynénémnél járt éppen, így nem kellett neki magyarázkodnia. Csak a Hit tudja, apám mit mesélhetett neki aztán, amikor hazatért és engem nem talált otthon. Három napig utaztunk szekéren, aztán hajóval mentünk Varinvárig, végül ide hozott. Váltott néhány szót az aspektussal, aztán otthagyott a kapunál. Figyelmeztetett, ha bárkinek valaha is elmondom, mire vagyok képes, bizonyosan megölnek. Azt mondta, itt biztonságban leszek. – Felnevetett. – Nehéz elhinni, hogy szívességet akart tenni nekem. Néhanapján úgy gondolom, eltévedt az Ötödik Rend felé tartó úton. Vaelin kiűzte a fejéből a lópaták dübörgését, és Sella meséjére emlékezve így szólt: – Igaza volt, Barkus. Ne mondd el senkinek! Valószínűleg
nekem sem kellett volna. – Miért? Csak nem meg akarsz ölni te is? Vaelin komoran elmosolyodott. – Ma nem. Társas némaságba burkolózva álltak a fal tetején, és figyelték a dereglyét, amíg be nem fordult a folyókanyarba, és el nem tűnt szem elől. – Azt hiszem, tudta – szólalt meg végül Barkus. – Jestin mester. Szerintem érezte, mire vagyok képes. – Honnan tudhatna ő ilyesmit? – Mert én is ugyanezt éreztem őbenne.
HATODIK FEJEZET
M
ásnap az új kardjukkal gyakoroltak. Vaelinnek úgy tűnt, szinte az egész lecke arról szólt, hogyan szíjazzák úgy a hátukra, hogy a váll fölött hátranyúlva ki lehessen rántani. – Szorosabbra, Nysa! – húzta meg Sollis mester Caenis szíját, amivel fájdalmas nyögést váltott ki a fiúból. – Ha a csatában lazul ki, kínos élményben lesz részed. Nem tudod levágni az ellenséget a saját kardövedben botladozva. Több mint egy órát töltöttek azzal, hogy megtanulják a kardrántás helyes és villámsebes módját. Nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek Sollis bemutatójából látszott. A hüvelykujjukkal kellett félretolniuk a fegyvert a hüvelybe szorító bőrszíjat, anélkül, hogy késlekednének vagy a penge megvágná az ujjukat. Első próbálkozásaik olyan ügyetlenre sikerültek, hogy Sollis kétszer körbefuttatta őket a téren. Kardjuk szokatlan súlya folytán nehézkesen mozogtak. – Gyorsabban, Sorna! – csapott oda pálcájával a mester. – Te is, Sendahl! Szedd a lábad! Utasította őket, hogy próbálják meg újra. – Csináljátok jól! Minél hamarabb a kezedben tudod a kardot használatra készen, annál kevésbé valószínű, hogy valami szarházi a szemed láttára ontja ki a beledet.
További futkosásra és pálcaütésekre volt szükség, mire a mester megelégedett az eredménnyel. Valami okból Vaelinnek és Nortah-nak tartogatta haragja legjavát, mert a nádpálca sokkal többet csattant rajtuk, mint a többieken. Vaelin feltételezése szerint valami régen elfeledett kihágás miatt kellett vezekelniük. Sollisnak gyakran jutott eszébe valami múltbéli vétség hetekkel vagy hónapokkal később. A lecke végeztével felsorakozva hallgatták a bejelentését. – Holnap, ti kis szarosok, szabadon elmehettek a nyáridei vásárra. Elképzelhető, hogy a városi suhancok erőfitogtatásból belétek kötnek. Próbáljátok kímélni az életüket! A helyi lányok egészen másféle kihívást láthatnak bennetek. Kerüljétek őket! Sendahl, Sorna, ti itt maradtok. Megtanuljátok, hogy a gyakorlótéren nem lazsálunk. A csalódottság és igazságtalanság súlyától földbe döngölt Vaelin szája tátva maradt. Nortah azonban megfogalmazta az érzéseit. – Ez valami rohadt vicc! – kiáltotta. – A többiek ugyanolyan rosszul teljesítettek. Miért nekünk kell itt maradni? Később az ágyán ülve, kékre-zöldre vert állát simogatva, a haragja ugyanolyan vadul lángolt, mint annak előtte. – Az a piszok mindig jobban gyűlölt engem, mint titeket. – Mindenkit egyaránt gyűlöl – vélte Barkus. – Csak most ti ketten kerültetek terítékre. – Nem. Azért van, mert az apám a király legfőbb minisztere. Biztos vagyok benne. – Ha az apád olyan nagy ember, hogyhogy nem vett még ki a Rendből? – kérdezte Dentos. – Hiszen utálsz itt lenni. – Honnan tudjam? – robbant ki a szőke Nortah-ból. – Nem én kértem, hogy ebbe a szargödörbe küldjön! Nem én akartam
halálra fagyni, közel tízszer megöletni és naponta egyszer megveretni magam, parasztok között élni ebben a disznóólban... – Nyomorult arccal elhallgatott, és a priccsén összegömbölyödve fejét a párnába fúrta. – Azt hittem, a tudáspróbán útnak eresztenek – folytatta a párna alól tompa hangon, inkább önmagának, mint a társainak. – Amikor beleláttak a szívem igazságába. De az az átkozott asszony azt mondta, pont ott vagyok, ahol a Hit szerint lennem kell. Még hazudoztam is mindenfélét, de nem akartak kiebrudalni. Az a disznó Hendril azt állította, a Hatodik Rend jól jár egy magamfajta származású taggal a sorai között. Elhallgatott, de nem bújt elő. Barkus elindult, hogy vállon veregesse, de Vaelin egy biccentéssel megállította. Kihúzta a kis tölgyládát az ágya alól, amit talán még Sella kendőjénél is gondosabban őrzött, és amit egy gondatlanul a kapu előtt hagyott kalmárszekérről lopott. Kinyitotta, és elővette az évek során talált, nyert vagy lopott pénzét tartalmazó bőrerszényt, aztán odadobta Caenisnek. – Hozzatok nekem egy kis karamellát! És egy puha csizmát, ami jó a lábamra. ♦♦♦ A hajnallal érkező pára áttetsző, kékes függönyként borult a mezőkre, és csak a nyári napra várt, hogy felégesse. Vaelin és Nortah nyomorúságos csendben gubbasztottak a reggelijük mellett, miközben a többiek megpróbáltak nem túl izgatottnak mutatkozni, mint akik nem is várják annyira, hogy elmehessenek a vásárra. – Mit gondolsz, medvék is lesznek? – kérdezte Dentos
mintegy mellékesen. – Valószínű – felelte Caenis. – Mindig vannak medvék a nyáridei vásáron. A részegek pénzért birkóznak velük. De van más is. Amikor legutoljára ott jártam, egy alpiri varázsló kígyót táncoltatott a fuvolájával. Vaelint is minden évben elvitték a vásárra, mielőtt az apja beadta volna a Rendbe, és élénken éltek benne az emlékek a táncosokról, zsonglőrökről, árusokról, akrobatákról és a hangok és szagok zűrzavara közepette feltáruló ezernyi egyéb csodáról. Eddig nem is gondolta, milyen nagyon szerette volna újra látni mindezt, hogy megérinthessen valamit a gyermekkorából, és lássa, valóban olyan-e a színek vidám örvénylése, mint amire emlékezett. – A király is ott lesz – szólt oda Caenisnek, emlékezetébe idézve a távolról megpillantott királyi sátrat, ahonnan Janus és családja követte figyelemmel a tornapályán játszódó vetélkedést. Lovas versenyek, birkózás, ökölvívás, íjászat szerepeltek a sportesemények sorában, és a győztesek piros szalagot nyertek el, amit a király saját kezűleg nyújtott át nekik. Szegényes jutalomnak tűnt ennyi vesződés után, de a nyertesek mindig maradéktalanul boldognak tűntek. – Talán most sikerül elég közel kerülnöd hozzá, hogy a csizmája alá feküdhess lábtörlőnek – incselkedett Nortah rosszkedvűen. – Ne is tagadd, hogy szeretnéd! Caenist nem zaklatta fel a maró gúny. – Nem az én hibám, hogy te nem jöhetsz, testvérem – felelte nyugodtan. Úgy tűnt, Nortah újabb sértésen gondolkodik, de helyette csak félretolta a tányérját, felállt az asztaltól, és haragos maszkba fagyott arccal kikullogott a csarnokból.
– Nem tudja megemészteni – vélte Barkus. A reggeli után Vaelin az udvaron elköszönt a barátaitól. Jólesett neki, hogy erőlködve ugyan, de fenntartották a tétovázás látszatát. – Én... – kezdte Caenis – ...szívesen itt maradok, ha kívánod. Vaelin meghatódott az ajánlattól, mert tudta, mennyire vágyik rá Caenis, hogy láthassa a királyt. – Ha nem mész, honnan szerzek új csizmát? – Kezet fogott mindegyikkel, aztán integetett a főkapu felé tartó testvéreknek. Bement a kennelbe Karcoshoz, és meglepetésére kiderült, hogy a rabszolgakutya összebarátkozott egy azraeli farkaskutyaszukával. A nőstény eb csaknem olyan marmagassággal bírt, mint Karcos, de közel sem dagadtak úgy az izmai. – Néhány éjszakával ezelőtt mászott be Karcos ketrecébe – mesélte Csekril mester. – Csak az eltávozottak tudják, hogyan sikerült neki. Csoda, hogy a kan nem végzett vele azonnal. Úgy tűnik, jól jött neki a társaság. Együtt hagyom őket, hátha pár hónap múlva almunk is lesz tőlük. Vaelint látva Karcos a megszokott módon viselkedett, és boldogan ugrált a gazdájára. A szuka óvatos tekintettel szemlélte a jövevényt, de aztán, Karcos közvetlen viselkedését látva, megnyugodott. Vaelin maradékokat dobált nekik, és megfigyelte, hogy a szuka addig nem eszik, amíg a rabszolgakutya le nem nyelt néhány falatot. – Fél Karcostól – jegyezte meg. – Jó okkal – bólogatott Csekril vidáman. – Ennek ellenére mégsem lehet távol tartani tőle. A szukák gyakran csinálják ezt: kiválasztanak maguknak egy kant, és akármit csinál a másik, nem tágítanak mellőle. Vérbeli nők, nem? – kacagott. Vaelin,
akinek fogalma sem volt, miről beszél a mester, udvariasságból vele nevetett. – Tehát nem mentél a vásárra? – folytatta a férfi, és továbbmenve ételt dobott a három nilsaeli terriernek, amelyek a kennel túlsó végében kaptak helyet. A megtévesztően bájos állatok rövid, hegyes orra és nagy barna szeme simogatásra csábított, de ha valaki túl közel nyújtotta a kezét, vérszomjasan utánakaptak. Csekril vadnyúlvadászatra tartotta őket, amiben nem akadt párjuk. – Sollis mester úgy vélte, lustálkodtam a kardgyakorlat alatt. Csekril helytelenítően ingatta a fejét. – Sosem leszel igazi testvér, ha nem dolgozol keményen. Persze az én időmben a lazsálók lovaglóostorral kaptak. Tíz korbácsütés járt az első kihágásért, majd tíz másik minden újabb alkalommal. Évente elveszítettünk tíz-tizenkét testvérünket, csak a korbácsolás miatt. – Érzelgősen nagyot sóhajtott. – Azért kár, hogy kihagyod a vásárt. Jó kis kutyákat árulnak ott. Magam is kilátogatok, miután itt végeztem. Bár elég nagy lesz a tömeg a kivégzés miatt. Tessék, tessék, kis szörnyetegek! – Húst dobott a terrierek ketrecébe, amitől a kutyák egyből csaholásban és morgásban törtek ki, ahogy küzdöttek az ételért. Csekril kuncogva szemlélte őket. – Kivégzést mondtál, mester? – Hogy? Ja, igen, a király akasztja a legfőbb miniszterét. Árulás és korrupció. A szokásos történet. Na azért lesz olyan nagy tömeg. Az egész királyság gyűlöli azt a férget. Merthogy adókat vet ki. Vaelin szája kiszáradt, és a szíve a torkában dobogott. Nortah apját. Kivégzik Nortah apját. Ezért nem engedett el minket
Sollis. Engem is itt marasztalt, nehogy valakinek feltűnjön... Hogy itt legyek, amikor megkapja a hírt. Jobban megnézte magának Csekril mestert. – Sollis mester járt errefelé ma reggel? Csekril nem tekintett rá, még mindig a kutyáira mosolygott. – Sollis mester nagyon bölcs ember. Jobban kellene értékelned a bölcsességét! – Nekem kell megmondanom neki? – préselte ki magából a fiú. Csekril nem válaszolt, csak továbbra is belógatta a sonkaszeleteket a ketrec rácsai között, és fel-felkuncogott, amikor a terrierek felugrottak érte. – Ööö... – dadogott Vaelin, majd a torkát köszörülve az ajtó felé hátrált. – Ha megbocsátasz, mester, én most... Csekril oda sem pillantva búcsút intett neki, és szeretetteljesen nevetett a marakodó kutyák láttán. – Kis szörnyetegek... Az udvaron átkelve Vaelin már-már úgy érezte, a felelősség súlya a földre kényszeríti. Hirtelen gyűlöletet érzett az aspektus és Sollis iránt. Vezetés? – gondolta keserűen. – Megtarthatjátok! De egy másik gondolat is befurakodott a fejébe, egy alattomosan növekvő gyanú, amint vonakodva mászta a toronyszobába vezető csigalépcsőt, és lelki szeme előtt újra és újra látta az étkezőből kilépő Nortah arcát. Akkor csak haragot észlelt rajta, de most rájött, hogy valami más is volt ott: egy elhatározás, egy döntés... Amint belévillant a felismerés, megtorpant. Hitemre, csak azt ne! A maradék lépcsőfokokat már kettesével szedte, berobbant a szobába, és félelemmel átitatott hangon kiáltotta:
– NORTAH! Sehol senki. Talán az istállónál van. Szereti a lovakat... Aztán meglátta: az ablak nyitva állt, és több takaró meg lepedő is hiányzott az ágyakról. Az ablakon kihajolva észrevette a jó kétemeletnyi mélyen himbálózó, alkalmi kötelet, amely végétől még további másfél emeletnyi zuhanás vezetett az északi kaputorony tetejéig, onnan pedig még egy jókora ugrás a földre. Nortah-nak aligha jelentett kihívást, ahogyan egyiküknek sem. A reggeli ködpára leple alatt könnyebben elillant a falon őrködő testvérek orra elől, akiknek egyébként is valószínűleg a hamarosan bekebelezendő reggelijükön járt az eszük. Egy röpke pillanatra felmerült benne, hogy megkeresi Sollist vagy az aspektust, de elvetette a gondolatot. Nortah kemény büntetést kapna, és egyébként is már fél óra előnyre tett szert. Mellesleg Vaelin azt sem tudta, vajon a feljebbvalói a Rendházban tartózkodnak-e. Nem lehetetlen, hogy ők is ellátogattak a vásárra. Felvetődött egy harmadik lehetőség is, amely iszonytatóan tisztán csengett a fejében: Mi lesz, ha ő ér oda először? Mi lesz, ha látja? Vaelin gyorsan magához vett egy vizeskulacsot, néhány kést, aztán a hátára kötötte a kardját. Az ablakhoz lépett, keményen megragadta Nortah kötelét, és elkezdett ereszkedni. Amint sejtette, könnyen ment a dolog, és néhány pillanat alatt földet ért. A felszívódott köd miatt óvatosnak kellett lennie, ezért a falhoz lapulva megvárta, míg a pártázat mögött őrködő testvér, egy unott arcú, tizenhét éves kamasz odébb sétál, és csak akkor iramodott neki teljes erőből, az erdő fáit megcélozva. A gyakorlótéren meg sem kottyant volna a távolság, hiszen az erdő nyíllövésnyire volt, de a fallal a háta mögött egy kilométernek tűnt: minden másodpercben fennhangon elharsogott riadóra
vagy íjhúr pattanására számított. Ebből a távolságból kevés testvér tévesztette volna el a célt. Így tehát megkönnyebbülve tért be a fák hűs árnyat adó rejtekébe, és lassította az iramot. Még így is gyorsabban futott, mint ami kényelmes lett volna, de nem vesztegethette az időt. Úgy egy kilométeren át a fák között szaladt, aztán rákanyarodott az országútra. Soha nem látott még ilyen tömeget ezen az úton. Púposan megrakott szekereken gazdák zötyögtek a vásáron eladni kívánt portékájukkal, és népes családok tették meg az utat egyszer egy évben, hogy megtekintsék a tornát és egyéb látványosságokat. Ráadásul idén a miniszter kivégzése szokatlan vonzerőt kölcsönzött az eseménynek. A vándorokat cseppet sem csüggesztette a szomorú esemény, éppen ellenkezőleg. Vaelin mindenütt derűs, nevető arcokat látott, még egy favágókkal teli szekér mellett is elhaladt, legalábbis a fejszéik alapján favágóknak ítélte a férfiakat, akik rekedt gúnydalt ordítottak: #
Artis Sendahlnak hívták A sóvár vén kecskét De Janus pénze elfogyott S a kecskének nyakát szegték #
– Ne olyan sietősen, Rendházi fiú! – kiáltott utána az egyik favágó, és inogva a magasba emelte kőpalackját. – Addig nem nyiszálják el a vén fattyú nyakát, míg mi oda nem érünk. Valakinek fel kell vágni a fát is a tűzhöz! – Társai ordító hahotázásban törtek ki, de Vaelin nem torpant meg. Elnyomta magában a késztetést, hogy kiderítse, miként aprítaná a fát a részeg fickó törött ujjakkal.
Már azelőtt meghallotta a tompa morajlást, hogy odaért volna a következő dombhoz. Több ezernyi hang zsongott egyszerre. Gyermekként valami láthatatlan szörnyetegnek vélte, és rémülten bújt édesanyja ölelésébe. „Csitt, csitt – vigasztalta anyja a haját simogatva, és lágyan elfordította a gyermek fejét, amikor felértek a dombtetőre. – Nézd, Vaelin! Nézd ezt a sok embert!” Gyermeki szemmel úgy tűnt, mintha a királyság minden egyes alattvalója összegyűlt volna a Varinvár előtt elterülő, széles síkságra, hogy együtt élvezzék a nyár áldását. A hatalmas tömeg több holdnyi területet töltött meg. Most elképedve vette tudomásul, hogy még annál is nagyobb a tolongás, mint ahogy emlékezett rá: a város nyugati falának teljes hosszában gyülekeztek az emberek. A több ezernyi lélegzet párája és a főzőtüzek füstje összekeveredett a tömeg fölött, és sátrak meg élénk színű ponyvák emelkedtek ki a testek szőnyegéből. Szinte feldolgozhatatlan látványnak bizonyult mindez egy fiúnak, aki az elmúlt négy évét a Rendház magányos erődjében töltötte. Hogyan találom meg ebben a zűrzavarban? – tűnődött. A háta mögött ismét felhangzott a részeg favágók dalárdája, akik még mindig a miniszter halálán örvendeztek. Ne őt keresd! – ébredt rá hirtelen a megoldásra. – Keresd a bitót: ott lesz ő is! ♦♦♦ Fura érzés rohanta meg, amikor belépett a tömegbe. Izgalom és a felindultság keveredett benne, ahogy elborították a lökdösődő testek és ismeretlen illatok hullámai. Mindenütt árusok kínálgatták a portékájukat, édességektől a cserépedényekig, de kiáltásaik alig hallatszottak az állandó zajtól. Itt-ott csomókba
verődtek a nézők a mutatványosok, zsonglőrök, akrobaták és szemfényvesztők körül, akik jutalmul hurrázást és tapsot, vagy gúnyos kacajt kaptak. Vaelin megpróbált a feladatára koncentrálni, de így is megbámulta a szokatlanabb látványosságokat. Volt ott egy hatalmas izomzatú ember, aki tüzet lehelt, meg egy sötét bőrű fickó selyemkaftánban, aki érméket varázsolt elő a nézelődők füléből. Vaelin percekig bámészkodott, mire eszébe jutott, miért jött, és a szégyentől lángoló arccal továbbindult. Amikor újfent megállt, hogy megcsodáljon egy derékig meztelen női akrobatát, hirtelen könnyű ujjak tapintását érezte a köpenye alatt. A kutató kéz ügyesen, majdhogynem észrevétlenül végezte a dolgát. Baljával elkapta a betolakodó csuklóját, előrerántotta az illetőt, aztán elgáncsolta. A zsebtolvaj nagyot puffant a földön, és fájdalmasan felnyögött. Egy apró termetű, sovány, rongyokba öltözött kisfiú kuporgott előtte. Vaelinre felnézve kivicsorította a fogát, majd a szabad kezével odakapott, mint aki kétségbeesetten szabadulni akar. – Na, te kis tolvaj! – nevetett egy ember csúfondárosan a tömegből. – Több eszed is lehetne, mint hogy pont egy rendtestvérrel kezdesz ki! A Rend említésére a fiú megkétszerezte a szabadulásra tett erőfeszítéseit, és karmolta, harapta Vaelin kezét. – Öld meg, testvér! – javasolta egy másik járókelő. – Legalább eggyel kevesebb haramia lesz a városban. A fiú rá sem hederített a tanácsra, hanem felemelte a földről a kis zsebest. Nem esett nehezére, mert a csont és bőr fiúcska szinte alig nyomott valamit. – Ezt még gyakorolnod kell – mondta neki. – Eresszé’, te rohadék! – köpött feléje a gyerek, és vadul
rángatta a karját. – Nem is vagy igazi tesvér, csak olyan kisfiú tesvér! Asszed, jobb vagy nálam? – Alaposan el kéne verni ezt a kölköt – vélte megint valaki a tömegből, és előlépett, hogy lekeverjen egyet a sikertelen zsebtolvajnak. – Ne avatkozz bele! – utasította az idegent Vaelin. A kövérkés, sör áztatta szakállú és ködös tekintetű részeg kurtán végigmérte a fiatal rendtestvért, és sietősen odébbállt. Tizennégy évesen Vaelin már a legtöbb ember fölé magasodott, és teste a Rend kiképzésének köszönhetően szélesre, ugyanakkor karcsúra edződött. Végignézett a kibontakozó drámára összeverődött tömegen. Mind gyorsan továbbmentek. Nem csak tőlem tartanak – vonta le a következtetést. – Félnek a Rendtől. – Eressz, te kutyapecér! – kiáltotta a fiúcska. A félelem és a harag eltorzították a hangját. Kimerült a rángatózástól, és erőtlenül lógott Vaelin szorításában, korommal szennyezett vonásait elfacsarta a tehetetlen düh álarca. – Van néhány pajtim, akikkel nem akarod összeakasztani a bajszod... – Nekem is vannak barátaim – felelte a fiú. – Történetesen éppen az egyiket keresem. Mondd, merre van a bitó? A kisfiú arca értetlen grimaszba fagyott: – Hogy mi? – A bitó, ahol a király miniszterét akasztják. Merre találom? Az ifjú tolvaj szemöldöke számító ívben felszaladt a homlokára. – Mennyit ér a’ neked? Vaelin megacélozta a szorítását. – Egy törött csuklót. – Szemét rendtestvér – motyogta durcásan a legényke. – Törjed csak a csuklóm, ha akarod! Törjed el az egész karom!
Mifenét számít úgyis? Vaelin a szemébe nézett. A félelmen és haragon túl meglátott benne valamit, amitől ellazította a markát: dacolást. A fiúcska büszkesége felülkerekedett saját rettegésén. A rongyos, szakadt öltözékű utcagyerek meztelen lábfejét sár borította. Talán semmi egyebe sincsen, mint a méltósága. – Le foglak engedni. De ha menekülsz, elkaplak. – Közelebb emelte magához, míg arcuk egy magasságban nem került. – Hiszel-e nekem? A fiú kissé hátrahőkölt, és a feje buzgón bólogatott. – Öhöm. Vaelin letette, és eleresztette a csuklóját. Látta, miként küzd a zsebtolvaj a menekülés ösztönös vágya ellen. A kisfiú a csuklóját dörzsölve hátrált. – Hogy hívnak? – kérdezte tőle a rendtestvér. – Frentis – felelte a fiúcska óvatosan. – Hát téged? – Vaelin Al Soma. – A gyerek tekintetében a felismerés szikrája villant. Még ő, a városi ranglétra legalján élő is hallotta a legfőbb hadúr nevét. – Tessék! – Vaelin előhalászott egy dobókést a zsebéből, és odavetette a fiúnak. – Csak ennyim van. Kapsz még másik kettőt, ha odavezetsz a bitóhoz. A koldusfiú kíváncsian meredt a fegyverre. – E’ meg mi? – Kés. Dobni kell. – Meg lehet ölni vele valakit? – Csak sok gyakorlás után. A kölyök megérintette a kés hegyét, majd fájdalmasan cöcögve megnyalta vérző ujjhegyét, amikor rájött, hogy élesebb, mint amilyennek látszik. – Megtanítsz rá – motyogta szájába dugott ujjal. –
Megtanítsz, hogy köll dobni, én meg megmutatom a bitót. – Megmutatod, és én megtanítalak – zárta le az egyezkedést Vaelin. Látva a fiú bizalmatlan arckifejezését, hozzátette: – A szavamat adom. A rendtestvér becsületszava képviselt némi súlyt Frentis képzeletében, és így a gyanúja enyhült valamelyest, de azért nem teljesen. – Erre – mondta, azzal hátat fordított, és belépett a tömegbe. – Kövess! Vaelin a nyomában maradt, olykor szem elől tévesztette a tolongásban, de néhány lépéssel odébb rátalált. Az utcagyerek türelmetlenül álldogált, és az orra alatt mormogva sürgette. – Oszt nem tanítják nektek, hogy köll követni valakit? – kérdezte, amint átverekedte magát a medvetáncoltató körül összegyűlt nézőseregen. – Azt tanítják, hogyan kell harcolni – felelte Vaelin. – Nem vagyok... hozzászokva ennyi emberhez. Négy éve nem jártam a városban. – Szerencsés flótás! Én a jobb mogyorómat is odaadnám, csak hogy örökre elmehessek ebbül a leprafészekbül. – Sosem jártál másfelé? Frentis arckifejezése elárulta, mekkora badarságot kérdezett. – Ja persze, meg van egy saját folyami hajóm is! Oda mék, ahová csak akarok! Egy örökkévalóságnak tűnt, mire átküzdötték magukat a tömegen, de egyszer csak Frentis lecövekelt, és a kőhajításnyi távolságban emelkedő fakeretre mutatott. – Na, itten van, ni! Itt fogják a szerencsétlent kinyuvasztani. Minek nyírják ki amúgy? – Nem tudom – válaszolta Vaelin őszintén. Átadta a fiúnak a
két másik kést, ahogy ígérte. – Eltrián estéjén gyere el a Rendházhoz, és megtanítalak, hogyan használd ezeket! Az északi kapunál várakozz, majd én eléd megyek! Frentis bólintott, és a kések egy szempillantás alatt eltűntek a rongyai alatt. – Akkor hát nézni akarod? Az akasztást... Vaelin egyre távolodott, szeme a tömeget fürkészte. – Remélem, nem. Jó negyedóráig keresgélt, megnézett minden arcot, Nortah-ra utaló nyomok után kutatott, de semmit sem talált. Kár volt annyira meglepődnie, mind értették a módját, miként kell elkerülni a kutató szemeket, amivel bárhol felismerhetetlenné válhattak, olyanok lettek, mint bárki más a tömegből. Megállt egy bábjáték előtt, és az idegesség egyre nagyobb görccsé nőtt a gyomrában. Hol lehet? – Ó, áldott eltávozottak! – kántálta a bábos áltragikus hangvétellel. A zsinórokat szakértő kézzel huzigálva kétségbeesett testtartásba buktatta a színpadon álló fabábut. – Mindig is hitetlen valék, de még a magamfajta nyomorult sem érdemel ily sorsot! Kerlis, a hitetlen. Vaelin jól ismerte a történetet, anyja egyik kedvence volt. Kerlis megtagadta a Hitet, és ezért örök életre kárhoztatott, amíg az eltávozottak bebocsátást nem engedtek neki az Innentúlba. Állítólag egyre csak rótta a világot, és kereste a Hitét, de sohasem találta meg. – Te magad írtad sorsodat, hitetlen! – zengte a bábos, és megbiccentette az eltávozottakat jelképező, fából faragott fejeket. – De nem mi ítélkezünk. Magad által ítéltetsz meg. Találd meg Hited, és bebocsátunk... A bábos ügyességét és a bábuk míves kialakítását csodáló
Vaelin néhány pillanatra elkalandozott, de aztán erőnek erejével a tömeg felé fordította a fejét. Keresd! Itt van. Itt kell lennie. Kutatása azonban abbamaradt, amikor megakadt a szeme egy arcon. Egy harmincas éveiben járó, vékony, csontos arcú, bánatos tekintetű férfién. Egy ismerős arcon. Eriin! – bámult a fiú döbbenten. – Visszajött. Megőrült talán? Erlint mintha teljesen lekötötte volna a bábelőadás, szomorú tekintete szinte elveszett a látványban. Vaelin nem tudta, mitévő legyen. Beszéljen vele, vagy inkább ügyet se vessen rá? ... Esetleg megölje? Rémülettől űzött, sötét gondolatok cikáztak az agyában. Segítettem neki és a lánynak. Ha elkapják... Sella arcának derengése és a nyaka körül viselt kendő józanságot kölcsönzött a gondolatainak. Menj tovább! – döntötte el. – Biztonságosabb, ha észre sem veszed... Eriin ekkor felnézett, a tekintete találkozott Vaelinével, és a rémült felismeréstől elkerekedett a szeme. Arcán a zavarodottság és a feltörő érzelmek kiolvashatatlan vegyülékével még egyszer visszasandított a bábelőadásra, aztán sarkon fordult, és eltűnt a tömegben. A fiú ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy kövesse, kiderítse, Sella jól van-e, de amint elindult, kiáltás harsant a háta mögött, amit egymásnak akasztott pengék csengése követett. A bitótól úgy ötvenlépésnyire történt valami. A tömeg összesűrűsödött a zavart okozó esemény körül, és Vaelinnek át kellett verekednie magát rajta. Fájdalmas mordulások és sértések jelezték az útját, mert nagy igyekezetében elfelejtette az udvarias viselkedés szabályait. – Mit csinált? – kérdezte az egyik nézelődő. – Be akart törni a lezárt területre – felelte egy másik hang. – Igen különös! A Rend testvéreitől nem vár ilyesmit az ember. – Gondolod, hogy őt is felakasztják?
Végre kikeveredett a bámészkodók sorából, és lecövekelt. Az események éppen az orra előtt zajlottak. Öten voltak, a Huszonhetedik Lovasság katonái, mindegyiküknek egyetlen fekete farktoll a tunikáján, amiről a nevüket kapták: Feketeölyvek. Állítólag a király kedvencének számítottak, mert nagy szolgálatot tettek Janusnak az Egyesítési Háború idején. Gyakran kapták azt a megtisztelő feladatot, hogy nyilvános rendezvényeken vagy ünnepségeken felügyelhették a rendet. Az egyik, a legnagyobb termetű Feketeölyv izmos karját Nortah nyaka köré fonva tartotta, míg két társa megkísérelte lefogni a kezét. Egy negyedik kissé felemelt karddal hátrébb állt, készen rá, hogy lecsapjon. – Tartsátok már azt az anyaszomorítót, a Hit szerelmére! – kiáltotta a társainak. Mindőjüket zúzódások és vágások díszítették, ezek szerint Nortah nem adta könnyen a szabadságát. Az ötödik Feketeölyv a földön térdelt, és vérző karját fogta. Arca elszürkült a fájdalomtól, és a harag eltorzította a vonásait. – Öljétek meg a rohadékot! – hörögte. – Megnyomorított! Látva, hogy a feltartott fegyverű férfi mind jobban hátrahúzza a karját, Vaelin gondolkodás nélkül cselekedett. Egyetlen megmaradt dobókése még azelőtt elhagyta a kezét, mielőtt felfogta volna, hogy egyáltalán kihúzta. Soha nem célzott még ilyen jól: a penge éppen a csuklója alatt találta el a katonát. A kard nagyot csörrent a földön, és a tulajdonosa a döbbenettől tátott szájjal bámulta a karját átszúró, fényes fémdarabot. De Vaelin már lendületbe jött, és a kardja kicsusszant a hátán viselt hüvelyből. Amikor észlelték a rohamot, az egyik férfi eleresztette Nortah karját, és a saját, övre erősített kardja
után nyúlt. Nortah a lehetőséget felismerve a férfi arcába vágta a könyökét, és a Feketeölyv pont beletámolygott Vaelin repülőrúgásába. Az erősen vérző orrú és szájú katona néhány lépésnyit hátrafelé botladozott, majd nagy puffanással a földre esett. Nortah előkapott az övéből egy dobókést, és hátraszúrt vele, éppen a nyakát fojtogató férfi combjába, aki így kénytelen volt elengedni. Vaelin közelebb ugrott, és kardgombjával halántékon vágva leterítette a férfit. A harmadik Feketeölyv is eleresztette Nortah karját, és kihúzott karddal hátrált. A fegyver hegye egyikükről a másikukra szegeződött. – Meg... – habogta – ...megszegitek a király békéjét! Le vagytok... Nortah vakító sebességgel mozdult. A kard alá bukott, és öklét a katona arcába vágta. Két ütéssel később már ez a férfi is a földön hevert. – Ölyvek? – köpött ki a szőke testvér az öntudatlan katonára. – Inkább birkák! – Vaelin felé fordult, és szemében feszült elkeseredés ragyogott. – Köszönöm, testvér! Most gyere! – Vadul az emelvény felé fordult. – Meg kell mentenünk az ap... Vaelin ütése a füle alatt érte. Sok kínt kiálltak, mire megtanulták Intris mestertől a helyes módszert. Az ütéstől az áldozat elveszítette az eszméletét, de nem esett rajta maradandó sérülés. Vaelin letérdelt a barátja mellé, és megtapintotta a nyaki verőeret. – Sajnálom, testvérem – suttogta, majd eltette a kardját, és felnyalábolta a földön fekvő Nortah-t. Nagy nehezen a vállára emelte. Vaelin nagyobbra nőtt, mint az eszméletlen fiú, testvére mégis jelentősen leterhelte, amikor elindult vele a döbbent arcú
nézelődők felé. Egyikük sem szólt egy szót sem, amikor intett, hogy húzódjanak félre. – Megállj! – A kiáltástól a csend úgy tört szerteszét, mintha üvegből lett volna, és a tömeg néma döbbeneté egyszerre zavarodott morajlásnak adott utat. „Ketten elintéztek öt Feketeölyvet...” „Még sohasem láttam ilyesmit...” „Árulásnak számít megütni egy katonát. A király ediktuma kimondja...” – ÁLLJ! – csattant fel újra a kiáltás, és átvágott a tömeg zaján. Körülpillantva Vaelin egy lovast vett észre, aki hátasát megsarkantyúzva a bámészkodók közé léptetett, és lovaglóostorral maga körül vagdalkozva gyorsította a haladását. – El az útból! A király parancsára! El az útból! A tömegen átjutva lefékezte a lovát, és Vaelin rendesen megnézhette magának. Magas férfi volt, fekete renfaeli telivér csatalovon. Ceremoniális egyenruhát viselt, tunikájában fekete tollal és a fején rövid tollforgós tiszti sisakkal. Frissen borotvált arca remegett a dühtől a sisakrostély alatt. Mellvértjén egy négyágú csillag jelezte a rangját: eszerint a királyi őrség főtábornagyaként szolgált. A lovas mögött egy gyalogos Feketeölyv osztag közeledett, és a kardjukat kivonva szétoszlottak, aztán jól irányzott rúgásokkal és ütésekkel hátrébb kényszerítették a bámészkodókat. Némelyikük az elesett bajtársak segítségére sietett, miközben bosszúszomjas pillantásokat vetettek Vaelinre. A dobókéssel átszúrt csuklójú férfi gyakorlatilag zokogott a fájdalomtól. Látva, hogy nem menekülhet, Vaelin lágyan lefektette Nortah-t a földre, és ellépett mellőle. Úgy helyezkedett, hogy a barátja és a lovas között legyen.
– Mi ez az egész? – kérdezte parancsoló hangon a tábornagy. – Csak a Rend vonhat felelősségre – felelte a fiú. – Válaszolj, taknyos kis Rendtestvér, vagy a belednél fogva lógatlak fel a legközelebbi fára! Néhány Feketeölyv közelebb lépett, de Vaelin ellenállt a késztetésnek, hogy előrántsa a kardját. Nem tudta volna mindet legyőzni, legalábbis úgy nem, hogy egyet sem öljön meg közülük, és azzal nemigen segített volna Nortah-n. – Megtudhatom a nevedet, jó uram? – kérdezett vissza az időt húzva, és kétségbeesetten fohászkodva, hogy ne remegjen a hangja. – Először te mondd meg a tiédet, taknyos! – Vaelin Al Soma. A Hatodik Rend testvére, konfirmáció előtt. A név hullámként futott végig a tömegen. „Sorna...” „A hadúr fia...” „Tudhattam volna, kiköpött mása...” A lovas szeme összeszűkült a név hallatán, de dühös arckifejezése cseppet sem változott. – Lakrhil Al Hestián – mutatkozott be. – A királyság Huszonhetedik Lovasezredének főtábornagya, szolgálatodra. – Közelebb noszogatta a hátasát, és a magasból bámult le Nortah ernyedt testére. – És ez itt? – Nortah testvér – válaszolta a fiú. – Nekem azt mondták, megpróbálta kiszabadítani az árulót. De vajon miért tenne ilyet a Rend tagja? Tudja – döbbent rá Vaelin. – Tudja, kicsoda Nortah. – Azt nem tudnám megmondani, főtábornagy. Én csak annyit láttam, hogy a katonáid ki akarják végezni a testvéremet,
és közbeléptem. – Kivégezni, a seggemet! – köpte az egyik Feketeölyv dühtől vöröslő arccal. – Ellenállt a törvényes letartóztatásnak! – A Rendből való. – A fiú Al Hestiánhoz intézte a szavait. – Csakúgy, mint én. Mi csak a Rendnek tartozunk felelősséggel. Ha valamilyen gyanú merült fel ellenünk, azt az aspektusunknak kell jelenteni. – Mindenkit kötnek a király törvényei, fiú – válaszolt Al Hestián nyugodtan. – Testvért, katonát, hadurat. – Keményen Vaelin szemébe bámult. – És a testvéreddel együtt felelni fogtok azért, amit tettetek. – Intett az embereinek. – Ne nyúlj a fegyveredhez, mert különben csak az eltávozottaknak felelhetsz a tetteidért! Alighogy a Feketeölyvek nekiindultak, Vaelin felemelte a kezét, és megragadta a kardmarkolatát. Azt remélte, ha néhányat megsebesít, elég zűrzavart okoz ahhoz, hogy Nortah-val elillanhassanak a tömeg takarásában. A Rendhez persze már nem térhettek vissza ezek után, semmi keresnivalója nem volt a Házban olyannak, aki szembeszállt a királyi őrséggel. Útonállóként élni biztosan nem is olyan rossz – gondolta. – Csak nyugalom, fiam! – figyelmeztette egy harcedzett arcú veterán őrmester. Lassan közelített, alacsonyan tartott karddal, amit bal kezében tőr egészített ki. Lábmozdulatai és könnyed egyensúlya alapján ő látszott a legveszélyesebb ellenfélnek. – Hagyd azt a kardot, ahol van! – utasította. – Nincs szükség további vérontásra. Beviszünk és mindent szépen, úriemberekhez illőn elsimítunk. Látva a féktelen haragot a Feketeölyvek arcán, a fiú nem remélt úriemberekhez illő bánásmódot. – Nem akarok vért ontani – tudatta az őrmesterrel. – De ha
kényszerítenek... – Telik az idő, őrmester – forgatta a szavakat lassan Al Hestián, és előredőlt a nyergében. – Vess véget ennek a... – Nahát, milyen szép jelenet! – zengett egy hang a tömegből. Az emberek vonakodva, tiltakozó kiáltások közepette szétváltak, hogy utat engedjenek három tülekedő alaknak. Vaelin szíve nagyot dobbant. Barkus érkezett, két oldalról Caenis és Dentos támogatásával. A nagydarab fiú nyájasan mosolygott a Feketeölyvekre. Ezzel szemben a két másik az évek kemény gyakorlatozása során elsajátított, koncentrált vérszomjjal nézte a katonákat. Mindhárman meztelen pengével álltak ott. – Milyen szép jelenet – folytatta Barkus, miközben közrefogták Vaelint. – Egy egész raj kopasztásra kész ölyv. – Tűnj el innen, fiam! – vakkantott rá Al Hestián. – Ne üsd az orrod más dolgába! – Hallottuk a mozgolódást – fordult Barkus Vaelinhez, szóra sem méltatva a főtábornagyot. Hátrapillantott a földön fekvő Nortah-ra. – Kilopózott, mi? – Igen. Ma van az apja kivégzése. – Hallottuk – bólintott Caenis. – Csúnya egy ügy. Állítólag jó ember. Hiába minden, a király igazságos, és biztosan megvannak a maga indokai. – Ezt Nortah-nak mondd – szólt közbe Dentos. – Szegény ördög! Ezek látták el a baját? – Nem – vallotta be Vaelin. – Nem jutott jobb az eszembe. Csak így tudtam megállítani. – Sollis mester egy hétig fog csépelni minket – morgott Dentos. Elhallgattak, és a Feketeölyveket szemlélték, akik
farkasszemet néztek velük. Szemükből rosszindulat sugárzott, de nem jöttek közelebb. – Félnek – értette meg Caenis. – Jól is teszik – így Barkus. Vaelin megkockáztatott egy pillantást Al Hestián irányába. A főtábornagy, aki nem szokta meg, hogy ellenszegülnek neki, remegett az indulattól. – Te! – mutatott az egyik lovasságira. – Eridj Hintil parancsnokért! Mondd meg neki, hogy hozza ide a különítményét! – Egy egész különítményt? – mosolygott Barkus. – Igazán megtisztelsz bennünket, nagyuram! A tömegből innen-onnan nevetés hallatszott, amitől Al Hestián haragja még magasabb hőfokra hágott. – Ezért megnyúzatlak benneteket! – kiáltotta majdhogynem rikoltva. – Ne higgyétek, hogy a király könnyű halált engedélyez nektek! – Már megint az apám nevében intézkedsz, főtábornagy? Magas, vörös hajú fiatalember jelent meg a bámészkodók sokaságából. Mértéktartó öltözékét minőségi anyagból készítették, és volt abban valami különös, ahogyan szétvált előtte a tömeg. Minden polgár a földre sütötte a szemét, lehajtotta a fejét, néhányan fél térdre ereszkedtek. Vaelin megdöbbenve látta, hogy Caenis és az ölyvek is így tesznek. – Térdeljetek, testvérek! – sziszegte Caenis. – Tisztelettel adózzatok a hercegnek! Hercegnek? A magas fiatalemberre pillantva Vaelinnek eszébe jutott a komoly fiú, akit a király palotájában látott annyi évvel azelőtt. Malcius herceg azóta csaknem elérte apja magasságát és szélességét. A királyi testőrség tagjait kereste, de
egyet sem látott. Egy herceg, aki a népe körében jár-kel – tűnődött meglepetten. – Vaelin! – suttogta Caenis sürgetőn. Amikor fél térdre ereszkedett, a herceg intett a kezével. – Nincs szükség letérdelni, testvér. Kérlek, álljatok fel, mindannyian! – Rámosolygott a térdeplő tömegre. – Sáros a föld. Na most, uram – fordult a tábornagyhoz. – Miféle rendbontás ez itt? – Árulókat fogtunk, fenség – válaszolta Al Hestián mesterkélt hangon, és felemelkedett sáros bal térdéről. – Ezek a fiúk rátámadtak az embereimre, hogy megszöktessék a foglyot. – Aljas hazug! – robbant ki Barkusból. – A testvéreink segítségére siettünk, amikor láttuk, hogy megtámadják őket... – Elhallgatott, mert a herceg felemelte a kezét. Malcius némán szemlélte a jelenetet, végigtekintve a sebesült Feketeölyveken és a mozdulatlan Nortah-n. – Te, testvér! – szólt Vaelinhez. – Tényleg áruló vagy, ahogyan a főtábornagy állítja? – Én nem vagyok áruló, fenség – válaszolt, próbálván kirekeszteni a hangjából a dühöt vagy a félelmet. – És a testvéreim sem. Csak a védelmemre keltek. Ha valakinek felelnie kell az itt történtekért, egyedül én vagyok felelős. – És elesett társad – lépett közelebb Malcius herceg, különösen szúrós szemmel tekintve a szőke fiúra –, ő nem felelős? – Az ő kezét a bánat vezérelte – hebegte Vaelin. – Az aspektusunk majd gondoskodik megfelelő büntetésről. – Komolyan megsérült? – Ütést kapott a fejére, fenség. Egy órán belül felébred. A herceg tovább fürkészte Nortah-t, majd elfordult, és halkan így szólt:
– Amikor felébred, mondd meg neki, hogy magam is gyászolok. Odalépett Al Hestiánhoz. – Ez nagyon komoly ügy, főtábornagy úr, nagyon komoly. – Igen, fenség. – Olyannyira súlyos, hogy a teljes ítélethozatal elodázhatja a kivégzést, amit nem szívesen magyaráznék meg a királynak. Hacsak te nem óhajtod a saját szavaiddal elmondani neki. A1 Hestián szeme találkozott a hercegével, és a kölcsönös ellenségesség sütött mindkettőjük tekintetéből. – A világért sem szeretnék visszaélni a király drága idejével – károgta összeszorított állkapcsa mögül. – Hálás vagyok, hogy megérted. – A herceg a Feketeölyvekhez fordult. – Vigyétek a sebesülteket a királyi sátorhoz, ahol a király orvosa majd a gondjukat viseli! Főtábornagy, úgy hallottam, a nyugati kapunál verekedő részegeket láttak, és azonnali megjelenésedre számítanak. Nem is akarlak tovább tartóztatni! A1 Hestián meghajolt, és visszaszállt a lovára. Úgy léptetett el Vaelin és társai mellett, hogy tisztán le lehetett olvasni az arcáról a megtorlás ígéretét. – El az útból! – kiáltotta, és lovaglókorbácsával az emberek közé cserdített. – Vidd haza a testvéredet! – szólt ismét Vaelinhez a herceg. – Ne felejtsétek elmesélni az aspektusotoknak, mi történt itt, nehogy más szájából hallja először! – Elmeséljük, fenség – fogadkozott a fiú, és olyan mélyre hajolt, amennyire csak tudott. Száz lépéssel odébb felhangzott egy egyenletes, monoton dobütem. Az emberek elhallgattak, ahogy egyre hangosodott.
Vaelin egy sor lándzsahegyet pillantott meg a nép feje fölött, ami egyszerre mozgott a ritmussal. Lassan közeledtek a bitófa sötét sziluettje felé. – Vigyétek! – parancsolta a herceg. – Akár eszméletlen, akár nem, nem lenne szabad itt lennie. Amikor áttolakodtak a néma tömegen, Vaelin és Caenis Nortah ernyedt testével, Dentos és Barkus ékként utat törve az emberek között, a dobütéseknek hirtelen vége szakadt. Olyan sűrű némaság ereszkedett a térre, hogy a várakozás súlya szinte a földbe préselte fiúkat. Különös, távoli zaj hallatszott, amit fülsiketítő üdvrivalgás követett. Ezernyi ököl emelkedett a magasba, és félőrült boldogság tükröződött az arcokon. Caenis leplezetlen undorral mérte végig az ünneplő tömeget. Vaelin nem hallotta a szájáról lehulló szót, de ajkainak formája így is elárulta: – Söpredék... ♦♦♦ Amint visszaértek a Ház falai közé, Nortah ápolását a mesterek gondjaira bízták. A többi fiú félszeg tekintetén és a tanítók haragos arcán egyértelműen látszott, hogy a kalandjuk híre megelőzte őket. – Gondját viseljük – vette át Csekrin mester Nortah-t, és izomkötegektől duzzadó karjába emelte az ájult fiút. – Ti most menjetek a szobátokba! Ne jöjjetek ki, amíg parancsot nem kaptok rá! Ne beszéljetek senkivel, amíg parancsot nem kaptok rá! Annak érdekében, hogy biztosan betartsák az utasításokat, Haunlin mester elkísérte őket az északi toronyba. Az égett bőrű
tanító a körülmények miatt ezúttal nem volt a megszokott dalos kedvében. Amikor rájuk zárult a helyiség ajtaja, Vaelin biztosra vette, hogy a férfi őrt áll odakinn. Most meg foglyok lettünk? – tűnődött. Letették a holmijukat, és vártak. – Szereztél nekem csizmát? – kérdezte Vaelin Caenist. – Igazán sajnálom, de nem volt alkalmam... Vaelin vállat vont. A csend elviselhetetlenül hosszúra nyúlt. – Barkus majdnem megdugott egy ringyót a sörsátor mögött – bukott ki Dentosból. Sosem tudta elviselni a hallgatást. – Jó kis zsíros darab vót. A csöcse mint a dinnye, nem igaz, testvér? Barkus epésen a bajtársára meredt a szoba végéből. – Fogd be! – figyelmeztette színtelen hangon. Megint csend következett. – Tudjátok, hogy ha elkapnak, az egyet jelent a kiebrudalással? – kérdezte Vaelin Barkustól. A Varinvári és a környező falvak lányai olykor nagy hassal vagy visító gyerekkel jelentek meg a kapunál. Az aspektus ilyenkor sietős nászszertartásra kényszerítette a bűnbe esett testvért, aztán átadták neki a járandóságát, kiegészítve egy arannyal az asszonynak, és eggyel a gyereknek is. Furamód néhányan boldognak tűntek, hogy ilyen körülmények között küldik világgá őket, mások azonban foggal-körömmel bizonygatták ártatlanságukat. A Második Rend igazságpróbája hamar bizonyságot nyújtott az ilyen esetekben. – A francba, én nem csináltam semmit! – fröcsögött Barkus. – Csak ledugtad a nyelvedet a torkán – nevetett Dentos. – Megittam néhány sört. Mellesleg Caenis kapta a legtöbb figyelmet. Vaelin az említetthez fordult, és lassú pírt látott felkúszni a
barátja arcára. – Tényleg? – Enyhe kifejezés. Teljesen rámásztak. „Ó, hát nem édes?” Vaelin visszafojtott egy kacajt, mire Caenis még vadabbul elpirult. – Biztos vagyok benne, hogy férfiasan ellenállt. – Nemtom – elmélkedett Dentos. – Még néhány perc, és kilenc hónap mű’va a kapuba’ várhatjuk a csinos fattyait. Szerencse, hogy valami részeg arra járt, és kiabálni kezdett a Feketeölyvekről meg a rendtestvérekről. A csetepaté említése újra némaságot varázsolt a szobába. Végül Barkus törte meg a csendet. – Ugye nem ölik meg? ♦♦♦ Már besötétedett odakinn, mire kinyílt az ajtó, és beviharzott Sollis mester, arcán mindent elsöprő haraggal. – Sorna – szólt rekedt dühvel. – Velem jössz! A többiek vegyék magukhoz a vacsorájukat, aztán lefekvés! A fiú alig bírta megállni, hogy ne érdeklődjön Nortah felől, de látva a tanító villámokat szóró szemét, inkább hallgatott. Követte a lépcsőn le az udvarra, aztán a nyugati falhoz, és végig azt leste, mikor veszi elő Sollis a nádpálcát. Úgy hitte, az aspektus lakosztályába viszik, de a mester ehelyett a gyengélkedőbe vezette, ahol Henthal mester Nortah-val foglalatoskodott. Ágyban feküdt, félig behunyt szeme a semmibe révedt. Vaelin ismerte ezt a tekintetet: olykor a komoly sérüléseket elszenvedett fiúknak erős orvosságra volt szüksége, ami elvitte a fájdalom élét, de cserébe elvágta a lábadozót a
világtól. – Vörösvirág és árnyszirom – magyarázta Henthal mester, amikor a látogatók beléptek. – őrjöngött, amikor magához tért. Csúnyán megütötte az aspektust is, mire lefogtuk. Vaelin az ágyhoz lépett, és szíve elnehezült a testvére láttán. Olyan gyengének tűnik! – Rendbe jön, mester? – kérdezte. – Láttam már ilyet. Az őrjöngést, a vergődést. Általában azokkal történik, akik eggyel több csatát láttak a kelleténél. Hamarosan elalszik. Amikor magához tér, kicsit erőtlennek fogja érezni magát, de a régi önmaga lesz. A fiú Sollishoz fordult. – Az aspektus meghozta ítéletét, mester? A férfi Henthalra pillantott, aki bólintott, és elhagyta a helyiséget. – Nem lesz szükség ítéletre... – De hát megsebesítettük a király katonáit... – Igen, és ha jobban figyeltetek volna a tanításaimra, meg is ölhettétek volna őket. – A főtábornagy... – Itt nincs hatalma. Nortah megszegte a parancsot, amiért büntetést érdemelne. Ám az aspektus úgy érzi, már így is elég büntetést kapott. A te esetedben a parancsszegés a testvéred védelmében történt. Nincsen szükség ítéletre. Sollis mester az ágy mellé lépett, és kezét a kábult fiú homlokára tette. – Amikor a vörösvirág hatása elmúlik, lemegy a láza. Ennek ellenére érezni fogja a fájdalmat, mint egy kés pengéjét, amit a hasába szúrtak és megcsavartak. Az ilyen fájdalom férfit faraghat egy fiúból, vagy szörnyeteget csinálhat belőle.
Véleményem szerint a Rend elég szörnyeteget látott már. Vaelin akkor megértette a mester haragjának okát. Nem ránk dühös. A királyra, amiért ezt tette Nortah apjával, és amit ez a fiúval tett. Mi vagyunk a kardjai, amiket formára kalapált. A király kicsorbította az egyik kardját. – Testvéreimmel gondját viseljük – ígérte a mesternek. – A fájdalma a miénk is lesz. Segítünk neki elviselni. – Gondoskodj róla, hogy így legyen – nézett fel a tanító, és tekintete a szokásosnál is komolyabb üzenetet hordozott. – Amikor egy testvér rossz útra tér, a csorbát csak egyféle módon lehet kiköszörülni. De testvér ne öljön testvért. ♦♦♦ A barátja csak másnap reggel tért magához. Nyögése felébresztette az éjszakát mellette töltő Vaelint. – Mi? – nézett körül Nortah ködös tekintettel. – Mi ez...? – Vaelint meglátva elhallgatott, megtapogatta a púpot a tarkóján, és az emlékezés fénye visszatért a szemébe. – Megütöttél – mondta vádlón. A borzalmas emlékek lassan tértek vissza, és Nortah arcából kifutott a vér. Végül láthatólag meggörnyedt a bánat súlya alatt. – Sajnálom, Nortah. – Vaelinnek nem jutott eszébe jobb. – Miért állítottál meg? – suttogta a barátja a könnyei fátylán keresztül. – Megöltek volna. – Akkor jó szolgálatot tettek volna nekem. – Ne mondj ilyet! Kétlem, hogy apád lelke boldogan élne az Innentúlban, tudva, hogy te is hamarosan követed oda. Nortah némán zokogott. Száz meg száz üres vigasztaló szó
halt el csírájában Vaelin ajkán. Nincsenek rá szavaim. Erre nincsenek szavak. – Végignézted? – kérdezte végül a társa. – Sokat szenvedett? Vaelin újra hallotta a csapóajtó zörgését és a tömeg őrjöngő zsivaját. Micsoda rémületes emléket visz magával az Innentúlba, aki végighallgatja, hányan örvendeznek a halálának! – Gyorsan vége lett. – Azt mondják, lopott a királytól. Az apám sohasem tett volna ilyet. Nagyra tartotta a királyt, és hűségesen szolgálta. Barátja csak egy vigaszt adhatott: – Malcius herceg azt kéri, adjam át neked, hogy ő is gyászol. – Malcius? Ő is ott volt? – Segített nekünk, és megparancsolta az Ölyvöknek, hogy engedjenek el minket. Azt hiszem, felismert téged. Nortah arckifejezése ellágyult, és szeme a semmibe révedt. – Kisfiúként együtt lovagoltunk. Malciust apám okította, és gyakran láttam az otthonunkban. Apám sok nemes házbéli fiút tanított. Állami ügyekben és diplomáciai kérdésekben nem akadt nála bölcsebb ember. – Nortah a közeli asztalra tett kendőért nyúlt, és letörölte a könnyeit. – Mi az aspektus ítélete? – Úgy érzi, már eleget bűnhődtél. – Akkor még annyi vigaszom sem lehet, hogy elengednek erről az átkozott helyről. – Mindketten apánk kívánságára kerültünk ide. Én tiszteletben tartottam az apám kívánságát, pedig máig sem tudom, miért adott be a Rendbe. A te apádnak is jó oka lehetett, hogy ideküldött. Ezt kívánta életében, és most már, hogy az eltávozottakkal van, ez így is marad. Talán neked is tisztelettel kellene adóznod a kívánsága előtt. – Tehát itt sorvadjak el, miközben apám birtokait
elkobozzák, és a családom földönfutóvá lesz? – Ha mellettük vagy, kevésbé válnak földönfutóvá? Van vagyonod, amivel kisegíted őket? Gondolj bele, milyen életed lenne a Renden kívül! Egy áruló fia, aki ellen bosszúvágy fűti a király katonáit. A családodnak elég gonddal kell megbirkóznia úgy is, hogy te nem vagy velük. A Rend többé nemcsak a börtönöd, hanem a menedéked is. Nortah visszadőlt az ágyba, és a kimerültség és gyász keverékével bámulta a mennyezetet. – Kérlek, testvér, hagyj magamra egy kicsit! Vaelin felállt, és az ajtóhoz ment. – Ne felejtsd el, hogy nem vagy egyedül! A testvéreid nem hagyják, hogy a bánat áldozatul ragadjon. – A szobából kilépve megállt az ajtó előtt, és hallgatta Nortah őszinte, fájdalomból fakadó zokogását. Mennyi kín! Eltűnődött rajta, ha a saját apja ment volna a bitóra, vajon ő is ilyen keményen küzdött volna, hogy megmentse? Sírtam volna egyáltalán? ♦♦♦ Még aznap éjszaka kivette Karcost a kennelből az északi kapuhoz, ahol apportírozást játszottak, miközben Frentisre, a tolvaj utcakölyökre várt, aki dobókés-leckére ígérkezett. Karcos minden egyes nappal egyre erősebb és gyorsabb lett. Csekril mester darált marhából, csontvelőből és pépes gyümölcsből álló eledele még több izmot ragasztott a csontjaira, és a Vaelinnel folytatott vég nélküli edzéstől inas és erős lett. Vérszomjas megjelenése és zavarba ejtő mérete ellenére ugyanaz a boldog, nyalakodó, túlméretezett kölyökkutya maradt. – Nem szoktad kivinni az erdőbe? – Caenis lépett elő a
kaputorony melletti árnyékból. Vaelin megijedt, mert nem érzékelte a testvére jelenlétét, de Caenis általában ügyesen rejtőzködött, és perverz örömet lelt a többiek megrémítésében. – Nem tudnál leszokni erről? – kérdezte Vaelin. – Próbálok. Karcos labdával a szájában szaladt oda hozzájuk. Vaelin lába elé ejtette, majd üdvözlésképp megszaglászta Caenis csizmáját. A testvér bizonytalanul meglapogatta az eb fejét. A többiekhez hasonlóan soha nem veszítette el az állat iránt érzett alapvető félelmét. – Nortah még alszik? Vaelin megrázta a fejét. Nem akart Nortah-ról beszélni, akinek könnyeit látva még mindig nehezen múló görcsöt érzett a gyomrában. – Az elkövetkező néhány hónap kemény lesz – sóhajtott Caenis. – Ahogyan mindegyik az. – Vaelin a folyó felé dobta a labdát, Karcos pedig vidám csaholással vetette utána magát. – Sajnálom, hogy nem láthattad a királyt. – Legalább a herceget láttam. Az is elég. Micsoda nagyszerű ember lesz belőle! Vaelin lopva a barátjára pillantott. A jól ismert csillogás játszott társa szemében, de ő nem értett egyet a fiú vak hűségével. – Tényleg... lenyűgöző férfi. Biztosan remek király válik belőle egy napon. – Igen, dicsőségre visz minket. – Dicsőségre? – Persze. A királynak tervei vannak, terjeszkedni kíván, talán egészen az alpiri birodalomig. Csaták lesznek, Vaelin.
Hatalmas, dicsőséges csaták, és mi látni fogjuk őket, harcolni fogunk bennük. A háború nem más, mint vér és szar... Nincs benne semmi dicsőség. Makril szavai voltak ezek. Vaelin tudta, hogy mit sem jelentenének Caenisnek. A fiú nagy tudással rendelkezett, és gyakran ijesztően gyorsan vágott az esze, de álmodozónak született. Ezernyi történetet raktározott a fejében, és mindet az utolsó szóig elhitte. Az összes hőst, gaztevőt, bajba került hercegnőt, szörnyet és mágikus erejű kardot. Ott éltek a fejében, és összekeveredtek a saját emlékeivel. – Azt hiszem, más az elképzelésünk a dicsőségről, testvér – zárta le Vaelin a társalgást, amikor Karcos hatalmas ugrásokkal, pofájában a labdával visszatért. Vártak még egy órát, de a Frentis nem érkezett meg. – Bizonyára eladta a késeket – vélte Caenis, miután Vaelin elmesélte a teljes történetet. – Gondolom, grogtól részegen elhasalt valami kanálisban, vagy eljátszotta őket. Szerintem többé nem látod. Visszamentek az istállóhoz, és Vaelin feldobta a labdát a levegőbe Karcosnak. – Én szeretném azt hinni, hogy cipőre költötte a pénzt – summázta Vaelin, hátrapillantva a kapu felé.
MÁSODIK RÉSZ
VERNIERS ELBESZÉLÉSE
– Vérrózsa volt az, ugye? – tudakoltam. – Az a főtábornagy a nyáridei vásáron. – Al Hestián? Ő volt – felelte Reménységünk Gyilkosa. – Bár csak később, a háborúban kapta ezt a nevet. Húztam egy vonalat a pergamenre vetett szöveg alá, és ráeszméltem, hogy kis híján elfogyott a tintám. – Egy pillanat – szóltam, és felálltam, hogy a ládámhoz lépve elővegyek egy újabb üvegcsét és néhány további ív pergament. Már több oldalt teleírtam; féltem, hogy a készletem hamarosan megcsappan. Tétovázva álltam a láda előtt, mert a gyűlöletes kardot annak támasztva találtam. Látva a zavaromat, Reménységünk Gyilkosa elvette, és a térdére fektette a fegyvert. – A lonak babonája szerint megölt ellenségeik lelke beleszáll a fegyverükbe – szólalt meg a vadember. – Nevet adnak a harci bunkóknak és késeknek, mert úgy hiszik, a Sötétség megszállja ezeket a háborúra alkotott szerszámokat. De a kard az csak kard. Nem a penge gyilkol, hanem az ember. Miért mondta el nekem mindezt? Azt akarta, hogy még jobban gyűlöljem? Látva a kard markolatán nyugvó erős, sebhelyes kezét, eszembe jutott, miként vetette alá magát a birodalmi őrség kemény kiképzésének Seliesen, miután a császár hivatalosan is elnevezte Reménységünknek, és miként szerzett jártasságot a szablya és lándzsa forgatásában. „A Reménységnek harcosnak kell lennie – közölte velem. – Az istenek és az emberek egyaránt így kívánják.” A
birodalmi őrség a tagjai közé fogadta, és együtt lovagoltak a voláriak ellen a Janus támadását megelőző nyáron. Bátorságáért megéljenezték a katonák, ám mindez jottányit sem ért Reménységünk Gyilkosa ellen. Tudtam, hogy egyszer eljön az a perc, amikor az északi elmeséli az iszonyatos nap eseményeit, és bár sokan elregélték már nekem a történéseket, borzadállyal vegyes izgalommal vártam, hogy Al Sorna szájából hallhassam őket. Visszaültem, és kinyitottam az üvegcsét, belemártottam a tollat a tintába, és kisimítottam az új pergamenlapot a fedélzet deszkáin. – A Sötétség – kezdtem. – Mi az? – A te néped, úgy hiszem, varázslatnak hívja. – Ők talán varázslatnak, ám én babonaságnak. Te magad hiszel az ilyesmiben? Egy pillanatra elgondolkodott, és olybá tűnt, gondosan megválogatja a szavait. – A világ olykor addig ismeretlen arcát mutatja felénk. – Sok történet kering a háborúról, sokféle mesebeszéd tulajdonít varázserőt az északiaknak, legfőképpen neked. Egyesek szerint Véres Hegy csatájánál varázslattal homályosítottad el a katonáink elméjét, és boszorkánysággal jutottál át Linesh falain. A férfi szája alig láthatóan, kajánul megrándult. – Nem volt semmiféle varázslat Véres Hegynél, csak emberek, akik az esztelen harag ködében a biztos halálba rohantak. Linesht illetően pedig egy szarszagú kikötői csatorna aligha számít boszorkányságnak. Mellesleg, ha a királyi őrség valamelyik parancsnoka a Sötétség erőinek igénybevételét javasolná a katonáinak, percek alatt egy fán lógva találná magát. A Sötétséget szorosan a Hitet megtagadó hiedelmekhez kötik. Újra elhallgatott, és az ölében fekvő kardra pillantott. – Van egy történet, szívesen elmesélem. Egy történet, amit a
gyermekeinknek mesélünk, hogy figyelmeztessük őket a Sötétség veszélyeire. Felhúzott szemöldökkel nézett rám. Bár történésznek, és nem mítoszok vagy mesék gyűjtőjének tekintem magam, az efféle elbeszélések gyakran fényt deríthetnek az események igazára, már csak azzal is, hogy bemutatják a sokak által valóságnak gondolt kényszerképzeteket. – Mondd! – válaszoltam egy vállrándítás kíséretében. Amikor ismét megszólalt, hangja új színt kapott. A mesemondó komor, ám magával ragadó beszédével szólt. – Jöjjetek közelebb és hallgassátok a Boszorkány fattyának meséjét! Mesém nem a törékeny szívűeknek vagy gyenge hólyagúaknak szól. Nincsen ennél szörnyűségesebb és rémisztőbb történet, és amikor befejezem, talán a nevemet is átkozzátok majd, amiért elmondtam nektek. – Vén Renfael legsötétebb erdeinek legsötétebb szegletében, még a királyság előtti időkben állt egy falu. És ebben a faluban élt egy boszorkány, aki szemrevaló volt, de a mellében feketébb szív dobogott, mint a legsötétebb éjszaka. Édes és kedves arcát mutatta a falubelieknek, de gonosz lelke irigységet hordozott. Mert vágy vezérelte ezt az asszonyt, a hús csábítása, az arany csábítása, a halál csábítása. A Sötétség korán elragadta őt, és ő készakarva vetette oda magát az alávaló romlásnak. Megtagadta a Hitet, és így hatalmat nyert, a férfiak feletti hatalmat, kiknek vágyait felkorbácsolta, és akiket bűnös dolgokra vett rá. – Először is a falu tiszttartójára, egy kedves, jó emberre vetette ki a hálóját, aki kemény munkával, pénzecskéjét félretéve meggazdagodott, és így felkeltette a boszorkány vágyakozását. A gonosz némber mindennap elment a férfi hivatala előtt, ravaszul illette magát előtte, és addig táplálta a vágy lángjait, mígnem vadul
dühöngő tűzzé növekedtek. A vágy tüze pedig elemésztette a férfi józan eszét, aki ráállt a boszorkány Sötétség sugallta tervére: ölje meg a saját feleségét, és a némbert vegye a helyére. Így hát egy végzetes éjszakán a tiszttartó egy Vadásznyila nevezetű mérget szórt a feleség vacsorájába, aki másnapra megszűnt lélegezni. – A tiszttartó feleségét beteges, középkorú asszonynak ismerték, így a falu természetes dolognak gondolta a halálát. Persze a boszorkány tudta, mi az ábra, és amikor a szegény meggyilkolt feleséget átadták a lángoknak, a könnyei mögé rejtette örömét, de közben Sötét hatalmával csalogatva a férfit: „Ajándékozz meg, és a tiéd leszek". És a tiszttartó megajándékozta: szép paripát, arany- és ezüstékszereket adott neki, de a boszorkány okos volt, és mindet visszautasította. Aztán felháborodást színlelt: még hogy egy idősebb férfi ilyen fiatal nőnek udvaroljék, ráadásul ilyen kevéssel a megözvegyülése után! Hogy kínozta, hogy csalogatta! Csak azért, hogy aztán minden közeledését visszautasítsa. Nem kellett sok hozzá, és a szegény férfi elméje megbomlott. A boszorkány vágyainak Sötét csapdája elől az erdőbe menekült, és fellógatta magát egy magas tölgyfa legmagasabb ágára. Előtte azonban még leírta borzalmas tettét, és a boszorkányt nevezte meg őrülete okozójának. – A falubéliek persze egy szavát sem hitték, olyan bájos, olyan kedves volt a fiatal nő. Úgy hitték, a tiszttartó nyilván beleőrült a fiatalabb asszony iránt érzett vágyba. A lángok közé vetették a testét, és megpróbálták elfeledni a rémületes eseményt. Ám a boszorkány még nem végezte be gonosz üzelmeit, mert a szeme megakadt a falu kovácsán, egy erőskezű, erősszívű, szép emberen. Ám még az ő erős szívét is el tudta csavarni a némber Sötét hatalma. – A nő kiköltözött a faluból, hogy fürkész szemek ne láthassák alávaló praktikáit. Ahogy a férfiak szívét ellenére tudta fordítani, úgy fordította a szél irányát is, és amikor a kovács szenet égetett az
erdőben, a boszorkány északi szélvihart korbácsolt, ami lecsapott a hegyekből, és a kovács kénytelen-kelletlen a boszorkány kunyhójában talált menedéket. Bár a férfi ellenállt neki hatalmas erejével, mégis kényszerítette, hogy vele háljék, és e fekete nászból született később rémületes fattya. – A szégyen törte meg a varázslatot, egy jó ember szégyene, aki elárulta a feleségét. A szégyentől a kovács másnap reggel már nem hallotta a boszorkány mámorító szavait, hanem szaladt vissza a faluba, ahol ostoba módra senkinek nem szólt arról, ami történt. – És a boszorkány csak várt. A fekete mag nőttön-nőtt a hasában, és a boszorkány csak várt. A tél nyárba fordult, és nagyra nőtt a gabona, és a boszorkány csak várt. Aztán, amikor aratásra élezték a kaszákat, és ocsmány teremtménye kimászott a lába közül, a tettek mezejére lépett. – Olyan vihar tört a falura, amilyet sem azelőtt, sem azután nem láttak soha: hamuszürke fellegek borították be az eget északtól délig kelettől nyugatig és a fellegek roppant szelet meg esőt hoztak terhes hasukban. Három hétig zuhogott az eső és dühöngött a szél, és a falubéliek rémülten bezárkóztak a házaikba. Amikor vége lett, kimerészkedtek a földekre, de minden terményük tönkrement. Abban az évben az éhezés gabonáját aratták le. – Az erdőben keresgéltek tovább, hogy gyomrukat vadakkal töltsék meg de a boszorkány Sötét varázslata messzire űzte azokat. A gyermekek sírtak az éhségtől, az öregek egyesével betegedtek meg és tértek meg az Innentúlba, és eközben a boszorkány vígan élt az erdei kunyhóban, mert neki és a fattyának mindig volt mit enni, a Sötétségben jártas asszony könnyedén csapdába ejtette a vadakat. – Végül meghalt a kovács szeretett édesanyja is, és a férfi előállt az igazsággal. Bevallotta a tettét a falu előtt, és elmesélte a boszorkány terveit, meg hogy bűbájának áldozatul esve ő nemzette a jól táplált
fattyat, amit a banya keresztül-kasba hordozott az erdőben, boldog nevetésével a falubéliek éhező gyermekeit gúnyolva. Az emberek megegyeztek, hogy kiűzik a boszorkányt. – Először fekete hatalmával csillapította őket, hazugságokat vágva a kovácsfejéhez, a lehető legborzasztóbb vétséggel vádolva a férfit: hogy erővel tette a magáévá. De most már az emberek is látták az igazságot, meghallották méregtől csöpögő rágalmait, észrevették szemének ördögi villanását, ami elárulta a csinos arcocska mögött rejtező gonoszt. És így történt, hogy lángoló fáklyákkal előhívták a lakából, aztán felgyújtották a kunyhóját igazságtevő haragjukban. Az asszony az erdőbe menekült, gaz kőikét mellére szorította, és minden álságosságot feledve nyíltan átkozta őket... és bosszút esküdött. – Így történt, hogy míg a falubéliek visszatértek otthonukba, és mindent megtettek, hogy túléljék a közelgő telet, a boszorkány az erdő sötét mélyén talált menedéket, egy olyan rejtekhelyet, ahová ember addig sohasem tette be a lábát. Itt kezdte el okítani fattyát a Sötétség dolgaira. – Teltek-múltak az évek, és a falu eltemette a halottait, de nem adta fel a küzdelmet. Évek szálltak tova, és a boszorkány mesévé lett, amit hideg estéken regéltek, hogy megijesszék a gyermekeket. A gabona cseperedett, az évszakok szép sorban követték egymást, és úgy látszott, minden újra rendben van a világban. Milyen vakok voltak, milyen mezítelenül álltak a közelgő vihar előtt! Mert a boszorkány szörnyeteget nevelt a fattyából, aki az erdőben elvadult, nyúzott, rongyos fiúcskának nézett ki, de valójában annyi Sötétséggel töltekezett fel, amennyit az anyja csak belé tudott tölteni, először mellének romlott tejével, másodszor bűzlő menedékükben átadott tanításaival, harmadszor pedig a saját vérével. Mert feláldozta magát: ez a boszorkány, ez a gyűlölködő asszony kést fogott és
megnyitotta az ereket a csuklóján, és megitatta fiát, amikor az már elég idős lett. És ivott a fiú: hosszan és erősen szívta a vért, amíg a boszorkányból semmi egyéb nem maradt, mint üres héj, és fekete lelke eltávozott az ürességbe, ahová a hitetlenek térnek meg. Ám távozását megédesítette bosszúja közelgő beteljesülésének tudata. – A fattyú az állatokkal kezdte, a hőn szeretett házikedvenceket az éjszaka leple alatt vezette el, és reggel halálra kínozva találtak rájuk. Aztán következtek az üszők és a disznók: a fejük karóra tűzve bukkant fel a falu négy sarkában. A rémült emberek, akik el sem tudták képzelni, miféle veszély fenyegeti őket, az éjszaka leszálltával őrszemeket állítottak, fáklyákat gyújtottak és fegyvereket helyeztek a kezük ügyébe. Nem sokra mentek mindezzel. – Az állatok után a gyermekeket vitte el, elrabolta a karonülőket és a csecsszopókat bölcsőjükből, amennyit csak talált, és mind szomorú véget értek. A falubéliek dühükben és őrült féltésükben bevették magukat az erdőbe, a vadászok nyomokat kerestek, tűvé tettek minden ismert búvóhelyet, csapdákat állítottak a szörnyetegnek. De semmit sem találtak, és ez így folytatódott, ősszel és télen, nappal és éjszaka tovább szedte halálos áldozatait. Aztán, amikor a tél jégmarokba szorította a falut, a fattyú megmutatkozott nekik. Fényes nappal egyszerűen besétált a faluba. Mostanra oly nagyon féltek tőle, hogy egy ujjal sem mertek hozzányúlni, hanem könyörögtek neki. Könyörögtek a gyermekeikért és a saját életükért, mindenüket odaajánlották, ha békét hagy nekik. – És a boszorkány fattya nevetett. Nem úgy, ahogyan a rendes gyermekek nevetnek, és nem olyan nevetés volt ez, ami emberi torokból árad. És a nevetésből tudták, hogy végük van. – A fattyú villámot idézett, és a falu a lángok martaléka lett. Az emberek a folyóhoz futottak, de a boszorkány fattya addig duzzasztotta a vizet, hogy a gátak átszakadtak, és az áradás elvitte a falubelieket.
De a fiú bosszúvágyát még ez sem elégítette ki, ezért szélvihart idézett a messzi északról, ami jégbe fagyasztotta őket. És amikor a jég megkeményedett, a fattyú végigsétált rajta, amíg meg nem találta az apja, a kovács örök időkre megmerevedett, rémülettől eltorzult arcát. – Senki sem tudja, mi lett vele, bár egyesek szerint van egy hely, ahol egyszer falu állott, és ezen a helyen, hideg éjszakákon nevetés hallik az erdőből. Mert ez történik azokkal, akik teljesen átadják magukat a Sötétség hatalmának: az életből soha nem szabadulhatnak, és az Innentúl is örökre zárva marad előttük. Al Sorna elhallgatott, és töprengő arccal lenézett a kardjára. Úgy éreztem, fontosságot tulajdonít ennek a képtelen történetnek. Olyan komolysággal adta elő a mesét, ami valami általam kifürkészhetetlen jelentőségről árulkodott. – És te elhiszed ezt a mesét? – tudakoltam. – Azt mondják, legbelül minden regében ott rejtőzik az igazság magva. Talán egyszer egy hozzád hasonló tanult ember kiderítheti e mese valóságát. – Nem foglalkozom a népköltésekkel – tettem félre a pergament, amire leírtam A boszorkány fattyának meséjét. Csak sok évvel később vettem megint elő, de akkor már keservesen bántam, hogy nem cselekedtem a javaslata szerint. Új pergamenért nyúltam, és várakozón tekintettem rá. Az északi elmosolyodott. – Most elmesélem, hogyan találkoztam először Janus királlyal.
ELSŐ FEJEZET
P
rensur havának vége felé a rendtestvérek elkezdték a lovaglást. Két év alatti csődörökön edzettek, fiatal lovasoknak való, ifjú lovakon. Rensial mester felügyelte a párosítást. Végletes viselkedése valamelyest enyhébbnek mutatkozott ezen a napon, bár folyamatosan magában motyogott, miközben a hátasukhoz vezette a fiúkat. – Igen, magas, igen – töprengett Barkust nézve. – Erős állat kell ide. – Ruhaujjánál fogva odébb rángatta a fiút, és a legnagyobb lóhoz vezette, egy jól megtermett, legalább tizenhét kézfejnyi, gesztenyebarna csődörhöz. – Keféld le a szőrét, és ellenőrizd le a patkóját! Caenis gyors kinézetű, sötétbarna paripát kapott, Dentos egy zömök almásderest. Nortah hátasa teljesen fekete volt, fehér csillaggal a homlokán. – Gyors – motyogta Rensial mester. – Gyors lovas, gyors ló. – A fiú némán szemezett az állattal. Visszatérése óta a legtöbb dologhoz ezzel a csendes szemlélődéssel viszonyult. Mindössze vállvonogatással vagy üres közönnyel felelt a többiek unszolására, hogy szállna be beszélgetéseikbe. Egyedül a gyakorlótéren elevenedett meg, ahol újdonsült kegyetlenséggel forgatta a kardot és alabárdot, és okozott kisebb sebesüléseket a társainak.
Vaelin maga egy keménykötésű, vöröses pej lovat kapott, sebhelyekkel a horpaszán. – Betört – közölte vele Rensial. – Nem saját nevelés. Vadló az északi vidékekről, de van még benne egy kis tűz. Irányítani kell! A ló kivicsorította a fogát a fiú láttán, és rányihogott. Vaelin gyorsan hátralépett a köpetzuhatag elől. Azóta nem lovagolt, hogy eljött az apja házából, és kissé idegenkedett a feladattól. – Ma gondozzátok, holnap megülitek őket – rendelkezett Rensial mester. – Ha elnyeritek a bizalmukat, a hátukon visznek benneteket a háborúban, bizalom nélkül azonban otthagyjátok a fogatokat. – Az őrült férfi elhallgatott. Látva, hogy a mester szeméből kivész az értelem, ami általában újabb motyogásrohamot vagy erőszakos dühkitörést jelzett, gyorsan bevezették a lovakat az istállóba. Másnap reggel kezdődött a lovaglás, és a rá következő négy hétben nem is csináltak egyebet. A kicsi gyermekkora óta lovagoló Nortah bizonyult a legügyesebbnek, minden versenyben lehagyta a többieket, és viszonylag könnyedén vette a Rensial elméjéből kipattanó legnehezebb terepeket is. Csak Dentos állhatott ki ellene, aki úgy ült a nyeregben, mintha oda született volna. – Nyáron minden hónapban elmentem a versenyekre – magyarázta. – A szüleim csinos kis pénzt kerestek azzal, hogy rám fogadtak. Azt mondták, egy söröslóval is megnyerném a futamokat. Caenis és Vaelin egyenlő rangú lovasoknak bizonyultak, ha nem is lehetett őket a lovaglás mesterének nevezni. Barkus is gyorsan tanult, ha szemlátomást nem is élvezte annyira a leckéket.
– Olyan a seggem, mintha ezernyi kalapáccsal verték volna kékre – panaszkodott egyik este, és hassal előre feküdt le az ágyra. A többiek hamar jó viszonyt alakítottak ki az állataikkal, elnevezték őket, és megismerték a viselkedésüket. Vaelin Csulának keresztelte a lovát, tekintve, hogy a fiú legjobb próbálkozásai ellenére a paripa mást sem csinált, mint hogy leköpte. Örökösen mogorván viselkedett, kiszámíthatatlanul ki-kirúgott, és váratlanul, kék-zöld foltokat okozva rángatta a fejét. A bestia alapvető erőszakosságán mit sem segített az engesztelésképpen felkínált cukornád vagy alma. Egyedül az vigasztalta Vaelint, hogy Csula a többiekkel még ocsmányabbul viselkedett. Tulajdonságai ellenére jól vágtázott, és a harci gyakorlatokban sem ismert félelmet. Frontális rohamban gyakran utánaharapott a másik állatnak, és sohasem húzódozott a tömeges csetepatétól sem. Megerőltető lovasharc leckéik alatt meg kellett próbálniuk a másikat lándzsával vagy karddal kibillenteni a nyeregből. Nortah lovaglótudása és újra felfedezett harci kedve révén társai sokszor bucskáztak le a hátasuk nyergéből, és alkalomadtán kisebb sérüléseket is szereztek. A lovas íjászat nehéz mesterségét is tanítgatták nekik, amiről szintén az alig egy év múlva sorra kerülő lovaspróbán kellett számot adniuk. Vaelin még a legjobb pillanataiban is bajos harceszköznek találta az íjat, de egyenesen lehetetlennek gondolta, hogy képes lesz valaha nyilat lőni egy szalmabálába húsz lépés távolságból a nyeregben hátrafordulva. Nortah ezzel ellentétben már az első próbálkozásakor sikerrel járt, és azóta egyetlenegyszer sem tévesztett célt. – Meg tudsz tanítani? – kérdezte tőle Vaelin egy újabb katasztrofális eredménnyel járó edzést követően. – Rensial
mester utasításait elég nehéz követni. A másik azzal a kifejezéstelen tekintettel bámult rá, amit egy ideje már megszoktak tőle. – Azért, mert az öreg egy dadogó félnótás – felelte. – Annyi bizonyos, hogy nagyon zavarodott ember – értett egyet Vaelin mosolyogva. Nortah ezt nem méltatta válaszra. – Szóval ha tudnál segíteni... A szőke fiú vállat vont. – Ha kívánod. Hamar kiderült, hogy nincsen titkos módszer, egyszerűen csak gyakorolni kell. Mindennap, az esti étkezés után egy órát vagy még annál is többet töltöttek a nyeregben. Vaelin hiába próbálta eltalálni a célt, így Nortah utasította, mit csináljon. – Ne emelkedj ki annyira a nyeregből, mielőtt elengeded a nyilat...! Húzd a húrt egészen az álladhoz...! Csak akkor ereszd el a nyilat, amikor a lovad patái elhagyják a földet...! Ne célozz olyan alacsonyan...! – Öt teljes napba került, mire Vaelin meg tudta lőni a szalmabálát, és másik három kellett, mire a karja olyan bizonyosságot szerzett, hogy szinte minden alkalommal eltalálta a célfeketét. – Köszönet, testvér – hálálkodott egyik éjszaka, amikor a lovaikat visszavitték az istállóhoz. – Kötve hiszem, hogy a segítséged nélkül sikerült volna ráérezni az ízére. Nortah kifürkészhetetlen tekintettel nézett rá. – De hát tartoztam neked, nem? – Testvérek vagyunk. Köztünk nincsen értelme a tartozásnak. – Mondd, te tényleg elhiszed ezt a sületlenséget, ami kijön a szádon? – Nem csöpögött méreg a szavaiból, csak a színtiszta kíváncsiság hallatszott rajta. – Testvérnek nevezzük egymást, de
nem ugyanaz a vérünk. Egyszerű fiúk vagyunk, akiket belekényszerítettek ebbe a Rendbe. Sohasem jut eszedbe, milyen lett volna, ha odakint találkozunk? Barátok lettünk volna, vagy ellenségek? Az apáink nem szerették egymást, tisztában vagy vele? Remélve, hogy a csend véget vet a beszélgetésnek, Vaelin csak megrázta a fejét. – Bizony. Egyszer kiskoromban találtam egy rejtekhelyet az apám házában, ahol kihallgathattam a találkozóit. Gyakran beszélt az apádról, és korántsem hízelgő szavakkal. Az volt a véleménye, hogy felkapaszkodott paraszt, akinek nincs több ész a fejében, mint egy szekercének. Azt mondta, Somát egy bezárt teremben kellene tartani addig, amíg a háború meg nem követeli a szolgálatait, és nem értette, miért hallgat a király egy ilyen ökör tanácsaira. Mostanra már lefékezték a hátasukat, és egymással szemben álltak. Nortah szemében a szokásos harci vágy ragyogott. A feszültséget megérző Csula hátravetette a fejét és izgatottan felnyerített. – Készakarva ingerelsz, testvér – tapogatta meg a lova nyakát Vaelin –, de elfelejted, hogy nekem nincsen apám, így a szavaid nem jelentenek semmit. Miért van, hogy mostanában csak a csatában leled örömed? Miért szomjazol így rá? Segít feledni? Könnyít a kínon? Nortah megrántotta a kantárszárat, irányba fordította az állatot, és elindult az istálló felé. – Semmit sem könnyít. De az igaz, hogy segíti a feledést, legalábbis egy kis ideig. Vaelin megsarkantyúzta a lovát, és könnyű vágtában megelőzte a barátját.
– Akkor talán egy verseny is segít! – Teljes vágtára gyorsított, és a főkapu felé tartott. Nortah természetesen egy teljes hosszal megelőzte, de közben mosoly játszott az arcán. ♦♦♦ Jenislasur havában, egy héttel Vaelin megünneplés nélküli tizenötödik születésnapját követően, az aspektus magához szólította. – Most meg mi van má’ megint? – csodálkozott Dentos. Reggelinél ültek, és beszéd közben morzsákat köpött szét az asztalon. Az asztali etikett szemlátomást túl nagy kihívást jelentett számára. – Nagyon kedvelhet, mer’ szinte ki se jössz a lakosztályából! – Vaelin az aspektus kedvence – fűzte hozzá Barkus tettetett komolysággal. – Ezt mindenki tudja. Egyszer ő lesz itt aspektus, majd meglátjátok! – Na kopjatok le! – dorgálta őket Vaelin, és egy almát a szájába dugva felállt az asztaltól. Fogalma sem volt róla, miért hívja a Rend vezetője, megint az apját vagy saját személyi biztonságát érintő bizalmas ügyről lehetett szó. Gyakran eltűnődött rajta, az idő múlásával milyen kevéssé zaklatják fel ezek a félelmek. Az elmúlt hónapokban a rémálmai is alábbhagytak, és hideg fejjel tudott visszatekinteni a futáspróbán történtekre, bár a szenvtelen elmélkedés korántsem oszlatta el a rejtélyt. A gyümölcs nagyobb részét elrágcsálta, mire odaért az aspektus ajtajához, és kopogás előtt a köpenyébe rejtette a csutkát. Majd később odaadja Csulának, amiért kétségtelenül egy adag lónyál lesz a jutalma.
– Lépj be, testvér! – hallatszott az aspektus hangja. A rendfőnök a folyóra néző, vékony ablak előtt állt, és jól ismert félmosolyával köszöntötte a fiút. Vaelin tiszteletteljes biccentése félúton megakadt. Valaki más is tartózkodott a szobában: egy rongyokba öltözött, csontsovány fiú, aki önfeledten lóbálta a székről lelógó sáros, mezítelen talpát. – Ő á! – kiáltott fel Frentis, amikor Vaelin belépett. – Aki engem inpi... inpirá’t! A hadúr fija. – Ez a legény senkinek sem a fia – javította ki az aspektus. Vaelin némán elkáromkodta magát, aztán bezárta az ajtót. Dobókést adni egy utcakölyöknek, micsoda szégyen! Nem ezt várják el egy testvértől... – Ismered ezt a fiút, testvér? – érdeklődött az aspektus. A fiú Frentisre sandított, és lelkesedést látott az arcát borító piszokréteg alatt. – Igen, aspektus. Nemrégiben segítségemre volt egy... kényes ügyben. – Na ugye! – kiáltott fel sietősen a fiúcska. – Én montam! Montam, hogy ismerem! – Ez a fiú bebocsátást kért a Rendünkbe. Kezeskedsz érte? Vaelin döbbenten meredt az utcagyerekre. – Be akarsz lépni a Rendbe? – Ja! – vetette oda Frentis, és csaknem ugrált izgalmában. – Be akarok! Testvér akarok lenni. – Meg vagy... ? – Vaelin lenyelte, hogy „húzatva”, és helyette mély lélegzetet véve az aspektushoz fordult. – Mi takar, hogy kezeskednem kell érte? – Ennek a fiúnak nincsen családja. Senki sem állhat ki mellette, és senki sem helyezheti hivatalból a Rend gondjaiba. A szabályaink kimondják, hogy minden újoncért kezeskednie kell a
szülőnek, vagy árvák esetén egy híresen szilárd jellemű személynek. A fiú téged jelölt meg. Kezeskedni érte? Erről még soha senkitől sem hallott. – Értem is kezeskedett valaki, aspektus? – Persze. Az apám beszélt velük, mielőtt idehozott. Hány nappal vagy héttel előtte szervezte meg az egészet? Mióta tudta már úgy, hogy egy szót sem szólt nekem? – Mondd’eg neki, hogy jó testvér leszek! – unszolta Frentis. – Hogy segítettem rajtad. Vaelin mély levegőt vett, és belenézett Frentis izgatott és egyben kétségbeesett szemébe. – Beszélhetek vele négyszemközt, aspektus? – Hogyne. A főépületben leszek. Amikor az aspektus távozott, az utcagyerek újrakezdte. – Meg kell mondanod neki! Monddeg neki, hogy jó testvér leszek... – Azt hiszed, ez valami játék? – vágott közbe Vaelin, és közelebb lépve megragadta a Frentis beesett mellkasát fedő rongyokat, aztán fenyegetőn odahúzta magához. – Mit remélsz itt? Biztonságot? Menedéket? Ételt? Hát nem tudod, miféle hely ez? Frentis szeme elkerekedett a félelemtől, behúzta a nyakát, és egész halk hangon azt mondta: – Ha itt képzik a testvéreket, nem? – Igen, kiképeznek. Vernek, és mindennap meg kell küzdenünk egymással. Olyan próbákat kell kiállnunk, amikben csaknem otthagyjuk a fogunkat. Tizenöt évesen több sebhely van rajtam, mint a királyi őrség veterán katonáin. A saját csapatom tíz fiúval indult, most már csak öten vannak. Mit kérsz
tőlem? Hogy adjam a beleegyezésem a halálodhoz? – Eleresztette, és visszafordult az ajtó felé. – Ezt nem tehetem. Menj vissza a városba! Ott hosszabb életed lesz. – Ha visszamegyek, estére má’ halott vagyok! – kiáltotta Frentis félelemmel terhes hangon. Visszacsuklott a székre, és nyomorultan zokogott. – Nincs hová mennem. Ha elküldesz, halott vagyok. Hunsil legényei biztos, hogy kinyírnak! – Hunsil? – Vaelin keze tétovázott az ajtókilincsen. – Ő futtatja a bandákat a negyedbe’. A zsebesek, ringyók meg a késesek mind neki fizetnek, havonta öt rezest. Múlt hónapba nem tuttam fizetni, oszt a legényei helybe’ hagytak. – És ha most sem tudsz, megöl? – Ahho’ má’ késő. Mosmá’ nem a pénzről szól. A szemiről. – A szeméről? – Igen. A jobb szemiről. Má’ nincs meg neki. Vaelin nagyot sóhajtva visszafordult az ajtótól. – A kések, amiket tőlem kaptál... – Ja, nem várhattam, hogy megtaníccs. Magam gyakorótam. Egész jól is ment. Gondoltam, kipróbálom Hunsilon. Megvá’tam a kocsmája előtt a sikátorba’. – Ügyes dobás volt, ha kiszúrtad vele a szemét. Frentis gyenge mosolyt villantott. – Igazából a nyakára céloztam. – És tudja, hogy te tetted? – Tuggya az, tuggya. A kutyafattya mindent tud. – Van valamennyi pénzem. Nem sok, de majd kérek a testvéreimtől. Kifizetünk neked egy helyet egy kereskedőhajón. Lehetnél mondjuk hajósinas. Egy hajón nagyobb biztonságban lennél, mint itt. – Arra is gondótam, csak nem akarok. Nem szeretem a
hajókat, má’ attól rosszul vagyok, ha ladikon át kell kelnem a folyón. Meg úgy hallottam, a matrózok mindenfélét csinának a hajósinasokkal. – Biztosan békén hagynak, ha mi gondoskodunk róla. – De én testvér akarok lenni. Láttam, micsinátatok azokkal az Ölyvekkel. Te meg az a másik. Még sose láttam ilyet! Én is tudni akarom, hogy kell! Olyan akarok lenni, mint ti! – De miért? – Mer’ leszel tőle valaki. Számítasz. Még mindig arró’ fecsegnek a kocsmákba’, hogy a hadúr fia megfutamította a feketéket. Majdnem olyan híres letté’, mint az öreged. – És te is ezt akarod? Híres akarsz lenni? Frentis kényelmetlenül feszengett. Látszott, hogy nem gyakran kérdezik a véleményét, és zavarta a kérdezősködés. – Nemtom. Akarok lenni valaki, csak nem zsebes. Nem csinálhatom azt egész életembe’. – Itt viszont nem vár rád más, mint a korai halál. Frentis abban a pillanatban kisfiúból átváltozott valami mássá. Hirtelen olyan súllyal nehézkedett rá a kor és a tapasztalat, hogy Vaelin szinte kisgyermeknek érezte magát egy öregember társaságában. – Mindig is csak ennyi járt nekem. Megtehetem ? – vívódott a fiú. – Van jogom erre kárhoztatni? Egy szempillantás alatt megválaszolta a kérdést. Legalább neki volt választása. És ő úgy döntött, hogy ide jön. Vajon mire kárhoztatom, ha elzavarom? – Mit tudsz a Hitről? – kérdezte Vaelin. – Az emberek azt gondóják, e’ történik velünk, amiko’ meghalunk. – És mi történik velünk, amikor meghalunk?
– Találkozunk az eltávozottakkal, és azok... há’ segítenek rajtunk. Nem kifejezetten a Hit tételei, de a lényeg benne van. – És hiszel is benne? Frentis vállat vont. – Asszem. Vaelin lehajolt, és az utcakölyök szemébe fúrta a tekintetét. – Amikor az aspektus megkérdezi, ne csak azt hidd, hanem biztosan tudd! A Rend elsőként a Hitért harcol, és csak másodsorban a királyságért. – Kiegyenesedett. – Menjünk, és keressük meg! – Megmondod neki, hogy engedjen be? Az anyám lelke bocsásson meg! – Igen. – Nagyszerű! – ugrott talpra Frentis, és az ajtóhoz szaladt. – Köszönöm... – Ne köszönd! Soha ne köszönd! A legényke kérdő tekintetet vetett rá. – Jó, akkor nem köszönöm. Mikor kapok kardot? ♦♦♦ Kellett még három hónap, amíg Frentist felvehették az új regrutákkal együtt, így addig munkát adtak neki. Apró-cseprő ügyeket intézett, a konyhában vagy a gyümölcsösben dolgozott, és seperte az istállót. Kapott egy priccset az északi toronyszobában a fiúkkal, mert az aspektus úgy érezte, ha egyedül kellene laknia egy másik hálóteremben, az barátságtalan fogadtatásra utalna. – Ez itt Frentis – mutatta be Vaelin a többieknek. – Újonc
testvér. Év végéig velünk fog lakni. – Elég idős? – kérdezte Barkus, és végigmérte a kisfiút. – Tiszta csont és bőr. – Ezt neked, dagi! – vicsorgott rá Frentis válaszul, aztán hátrahúzódott. – Milyen elragadó! – vélte Nortah. – Saját utcakölkünk van! – Miér’ velünk alszik? – akarta tudni Dentos. – Mert az aspektus így parancsolja, és mert szívességgel tartozom neki. És te is, testvér – pillantott Nortah-ra. – Ha nem segített volna nekem, most egy falra akasztott ketrecben lógnál. A szőke fiú fejet hajtott, de egy szót sem szólt. – Ezt verted főbe – kiáltott fel Frentis. – Ő késelte combon azt a Feketeölyvet. De jó kis szúrás vót az! Eszerint nekünk meg lehet késelni őket? – Nem. – Vaelin a priccséhez ráncigálta, Mikehl régi ágyához, ami a fiú halála óta üresen állt. – Ez lesz itt a te helyed. Grealin mestertől a pincében tudsz ágyneműt szerezni, majd leviszlek hozzá. – Kardot is tőle kapok? A többiek felnevettek. – Kapsz kardot, ne félj! – kacagott Dentos. – Olyan szép kőrisfa kardot még nem láttál! – De én igazit akarok! – erősködött morcosan a gyerek. – Azt ki kell érdemelni – intett az ujjával Vaelin. – Nekünk is ki kellett. Na most, a lopásról akarok veled beszélni. – Nem fogok lopni. Annak má’ vége, esküszöm! A többiek megint nevetésben törtek ki. – Jó kis testvér lesz belőle! – kacagott Barkus. – A lopás itt... – kereste a megfelelő szót Vaelin – elfogadott, de vannak bizonyos szabályok. Tőlünk sohasem lophatsz,
ahogyan a mesterektől sem. Frentis gyanakvó tekintettel mérte végig. – E’ most valami próba? Vaelin összeszorította a fogát Kezdte érteni, miért kedvelte annyira Sollis mester a pálcáját. – Nem. Lophatsz a rendtársaidtól, feltéve, hogy az illetők nem mesterek, vagy a csoportodból valók. – Micsoda? És senkit se érdekel? – Ó, dehogynem. Ha elkapnak, megnyúznak, de az csak a rajtakapásért jár, nem a lopásért. Halovány mosoly jelent meg Frentis ajkán. – Csak egyszer kaptak el. Többet nem történik meg. ♦♦♦ Ha Vaelin azt remélte, Frentis hamar kiábrándul a Rendbéli élet szigorából, tévednie kellett. A fiú boldogan teljesítette a rá osztott feladatokat, úgy cikázott a Rendházban, mint a szélvész, feszülten figyelt a gyakorlatozásnál, és egyfolytában nyúzta a többieket, hogy tanítgassák. Általában szívesen teljesítették a kérését, és kardvívásra meg fegyvertelen harcmodorra okították. A késdobálásban nem sok edzést igényelt, és csakhamar Dentos és Nortah méltó ellenfelévé vált a játékban. A lehetőségen felbuzdulva késdobáló bajnokságot rendeztek, és szép kis summát söpörtek be a késekből, aztán egyenlő arányban elosztották azokat. – Hogyhogy nem tarthatom meg? – sírta Frentis, amikor a zsákmányt számolták. – Még nem vagy igazi testvér – oktatta ki Dentos. – Amikor az leszel, megtarthatod, amit nyertél. Addig mi is részesedünk a
nyereményből. Vedd úgy, hogy ez a fizetség önzetlen tanításunkért! A legmegdöbbentőbb azonban mégis az volt, hogy Frentis cseppet sem tartott Karcostól. Míg a többi fiú óvatosan közeledett a kutyához, ő boldog tudatlanságban birkózott vele, és kacagott, amikor az állat a legkisebb erőfeszítés nélkül dobálta ide-oda könnyű testét. Vaelin először aggódott, de aztán látta, hogy Karcos óvatosan játszik: Frentisen egyetlen karcolás vagy sebesülés sem esett. – A kutyának a fiú csak egy másik kölyökkutya – magyarázta Csekril mester. – Valószínűleg azt hiszi, a te kölyköd. A fiú idősebb testvérének gondolja magát. Frentis arról is hamar nevezetes lett, hogy egyedül ő maradt ki Rensial mester veréseiből. Valami fura oknál fogva az istállómester sosem emelt kezet rá, csak rámutatott az elvégzendő feladatra, aztán csendben szemlélte a tevékenykedő fiút. Arckifejezése ilyenkor még a szokásosnál is furább színeket öltött: a zavar és bánat keveréke az arcvonásain arra késztette Vaelint, hogy amikor lehetett, távol tartotta Frentist az istállóktól. – Mi a baja Rensial mesternek? – kérdezte egyik este a fiúcska, amikor Vaelin éppen a hárítás alapjait tanította neki. – Va’mi baj van a fejével? – Kevéssé ismerem – válaszolta Vaelin. – Mindent tud a lovairól, annyi bizonyos. Hogy a fejében mi játszódhat le, arról csak annyit, hogy a Rend küzdelmes élete olykor fura dolgokat művelhet az ember elméjével. – Gondolod, hogy egyszer veled is e’ lesz? Vaelin nem válaszolt, inkább Frentis feje felé vágott, amit az utcagyerek épp hogy kivédett a fakardjával.
– Figyelj jobban! – vakkantott rá Vaelin. – A mesterek nem lesznek olyan elnézőek, mint én! Gyorsan eltelt a két hónap Frentisszel. Életvidámsága és vakbuzgósága átsegítette őket fájdalmaikon, és még Nortah is új életre ébredt a fiú jelenlétében. A szőke rendtestvér íjászatra tanította. Mint Dentosszal a tudáspróba előtt, ismét kiderült, milyen remek tanító Nortah. Míg a többiek, Barkusszal az élen, alkalomadtán kifejezésre juttatták, hogy elegük van Frentisből, Nortah-t mintha végtelen türelemmel áldotta volna meg az élet. – Jó lesz – mondta Frentisnek, amikor a kisfiúnak sikerült a vesszőjét lépésnyi távolságba lőni a céltáblától. – Próbáld meg a húr feszítésével egyidejűleg a fát is tolni, úgy könnyebben meghajlik az íj. Nortah-nak köszönhetően Frentis volt az egyetlen, aki az első hivatalos gyakorlás alkalmával eltalálta a céltáblát. – Nem maradhatok veletek? – kérdezte Frentis a csoportja hálótermébe költözése előtti éjszakán. – A saját csoportodban kell élned – felelte Vaelin. A kennelben álltak, és Karcost figyelték, aki védelmezőn őrködött vemhes szukája felett. Most senkit sem engedtek a közelébe, mert a párja állapota erőszakossá tette. Még Csekril mestert is megtámadta, ha túl közel merészkedett. – De miér’? – kérdezte Frentis. Síró hangját már elhagyta, de a panaszkodó él még megmaradt. – Mert nem lehetünk veled a kiképzés idején. Testvérekre lelsz a fiúk közt, akikkel holnap találkozol. Együtt fogjátok átvészelni a próbákat. Így mennek a dolgok a Rendben. – Na és ha nem kedvelnek máj’? – Kedvelnek, nem kedvelnek; ezek a dolgok nem sokat jelentenek itt. A testvéreket összefűző kötelék túlmegy a
barátságon. – Vaelin oldalba bökte a fiúcskát. – Ne aggódj! Már most többet tudsz náluk, tőled fognak segítséget kérni, csak ne légy túl fennhéjázó. – De te és a többiek is fogtok tanítgatni? Vaelin megrázta a fejét. – Haunlin mester gondjaira leszel bízva. Mostantól ő tanít téged. Mi nem avatkozhatunk közbe. Igazságos ember, ritkán veszi elő a nádpálcát, hacsak nem húzod ki nála a gyufát. Ezt ne felejtsd el! – De azért még lophatok nektek? Vaelin eddig bele sem gondolt ebbe az apróságba. Bizony hiányolni fogják Frentis fesztelen beszerzőkészségét. Most bőven volt ruhájuk, pénzük, talizmánjaik, késeik és ezernyi különböző holmi, ami elviselhetőbbé tette az életet a Rendben. Adott szavához híven Frentist sohasem kapták el, bár a többi fiú azonnal felismerte, hogy Frentis érkezése egybevág az eltűnt értéktárgyak felszaporodásával. Mindez egy különösen ocsmány verekedésbe torkollt az étkezőben egyik este, de szerencsére képességeik és erejük révén most már meg tudták védeni magukat, még az időseb rendtársaktól is, és az eset nem ismétlődött meg, bár Sollis mester meghagyta Vaelinnek, hogy egy kis időre csillapítsa Frentis beszerzőkedvét. – Mostantól a saját csoportodnak kell lopnod – tudatta a gyerekkel némi bánattal a hangjában. – De velünk továbbra is cserélgethetsz. – Aszittem, mosmá szóba se állhatunk. – Azért továbbra is beszélhetünk. Találkozzunk itt minden eltrián este. – Szerinted Csekril mester nekem adja az egyik kölyköt? Vaelin Karcosra nézett. A kutya tekintetében ellenségesség
villogott, és minden tagja pattanásig feszült. Tudta, hogy még ő maga is kapna egy-két harapást, ha megkísérelne bemenni a ketrecbe. – Szerintem ezt nem Csekril mester fogja eldönteni.
MÁSODIK FEJEZET
A
télidei ünnep után, weslin havának közepén érkezett el az idő a csetepaté próbájára. A kardokat fafegyverekre cserélték, és az ötven-egynéhány azonos korú fiút két egyenlő számú kontingensre osztották. Egy lándzsára vörös zászlót kötöttek, és azt szúrták a gyakorlótér fagyott földjébe. Vaelin meglepődött, hogy látja a többi mestert a gyakorlótér peremén, még Jestin mester is ott állt, pedig a kovács igen ritkán hagyta el a műhelyét. – A háború a mi szent feladatunk – szólt hozzájuk az aspektus, amikor a fiúk felsorakoztak előtte. – Ezért jött létre a Rendünk. A Hit és a királyság védelmében harcolunk. Ma csatát fogtok vívni. Az egyik kontingens megpróbálja megszerezni a zászlót, a másik megakadályozza ezt. A mesterek megfigyelik a csatát. Annak a testvérnek, aki nem bizonyítja bátorságát és rátermettségét a küzdelemben, holnap el kell hagynia a Rendet. Küzdjetek jól, és ne feledjétek, amit tanultatok! Halálos csapásokat használni tilos. Amint az aspektus letért a hevenyészett csatamezőről, a két kontingens zaklatottsággal vegyes izgalommal méregette egymást. Tudták jól, mit jelent mindez: hiába a fakard, hiába a halálos ütésekre vonatkozó tiltás, véres napnak néztek elébe. Sollis mester előrelépett, és átadott egy köteg vörös szalagot
Vaelin csapatának, aztán meghagyta, hogy kössék a szalagot a bal karjukra. Haunlin mester fehér szalagokat osztott ki az ellenséges csapatnak. – Ti támadtok – magyarázta Sollis –, és a fehérek védekeznek. Akkor van vége a csatának, amikor egyikőtök megérinti a lándzsát. Amíg a fehér szalagosok laza védelmi vonalba fejlődtek a lándzsa előtt, Vaelin három idegent vett észre a nézőtéren, akiket az aspektus formális üdvözléssel fogadott. Két férfi érkezett, az egyik széles és nagydarab, a másik vékony és inas, fején hosszú, szélfútta fekete hajjal. A harmadik alak apróbbnak tűnt, és prémekbe burkolózva kapaszkodott a nagydarab férfiba. – Kik ezek, mester? – kérdezte Sollistól, amikor megkapta a szalagját. – A próbával foglalkozz, fiam! – kevert le neki egyet dühösen a tanító. – Az életedbe kerülhet, ha ma nem figyelsz. Amikor mindenki feltette a szalagot, úgy száz lépésre felálltak a védőkkel szemben. Mintha most többen lettek volna. – Mi legyen, Vaelin? – kérdezte Dentos, és várakozva pillantott a barátjára. A csapatkapitány éppen vállat akart vonni, amikor észrevette, hogy mindenki várakozva néz rá, nemcsak a saját csoportjának tagjai, hanem az összes fiú. Egyedül Nortah képezett kivételt: jókedvűen a levegőbe dobálta a fakardját, majd elkapta. Unottnak tűnt. Vaelin kétségbeesetten törte a fejét valami terven, a harcmodort tanították nekik a Rendben, de harci taktikákat nem. Hallott már bekerítő hadműveletekről meg frontális támadásokról, de igazából nem tudta, miként működnek. A legtöbb történet hősi testvérekről szólt, akik saját erejükből vívtak ki győzelmet, és még azok is inkább városokat
ostromoztak meg hidakat védtek, nem egy lándzsát akartak elrabolni. A lándzsa... Egyáltalán mi értelme van a lándzsának? – Vaelin – noszogatta Caenis. – Ez igazából nem is egy csata – gondolkodott a fiú hangosan. – Mi van? A csaták nem érnek véget azzal, hogy valaki ráteszi a kezét egy lándzsára. Azok addig folytatódnak, amíg az egyik sereg fel nem morzsolja a másikat. Ezért hívják ezt a csetepaté próbájának. Csak látni akarják, hogyan verekszünk. A lándzsa semmit sem jelent. – Egyenesen nekik megyünk – emelte fel a hangját, és remélte, hogy egyszerre tűnik magabiztosnak és határozottnak. – Megrohamozzuk a védvonal közepét, keményen és gyorsan betörünk, és miénk a lándzsa. – Nem tűnik valami kifinomult hadicselnek, testvér – szólt közbe Nortah. – Át akarod venni a vezetést? Nortah mosolyogva meghajtotta a fejét. – Álmodni sem mernék róla. Biztos, hogy jó tervet eszeltél ki. – Felfejlődni! – kiáltotta a csapatának Vaelin. – Szorosan egymás mellé! Barkus, te elöl leszel velem, és Nortah, te is. – Kiválasztott még két izmosabb fiút, akiket az erőszakosságukról ismert. – Caenis, Dentos, maradjatok közel, és verjétek vissza őket, amikor a lándzsáért megyünk. A többiek pedig: hallottátok az aspektust. Ha nem akarjátok reggel a kezetekbe kapni a pénzeteket, rohamozzatok, válasszatok ki egy ellenséget, döngöljétek a földbe, aztán keressetek egy másikat! Az egybehangzó üdvrivalgás meglepte: a vad kiáltást a magasba emelt fakardok erdeje tette még hangsúlyosabbá, ő is feltartotta és meglengette a saját fegyverét, ordított, és
összességében idétlenül érezte magát. Hihetetlen módon a többiek erre még hangosabban mennydörögtek, és néhányan még a nevét is elkezdték kiáltozni. Ilyen szellemben folytatták, miközben megközelítették az ellenséget. Először csak könnyű sétában haladtak, de a két tábor közti húzódó távolság néhány szívdobbanásnyi idő alatt felére zsugorodott. „Vaelin! Vaelin!” Az alkalmi hadvezér kocogásra váltott, és remélte, hogy képes elég erőt tartalékolni a harchoz. „Vaelin! Vaelin!” A fiúk közül néhányan most már artikulálatlanul üvöltöttek, Caenisszel az élen. Ahogy a fele utat megtették, tempójuk egyre gyorsult. A kis hadsereg szemmel láthatóan alig várta, hogy rávesse magát az ellenségre. Néhányan futásnak eredtek. – Nyugodtan! – kiáltotta oda Vaelin. – Maradjunk együtt! „Vaelin! Vaelin!” Körülnézett, és dühtől elfacsarodott arcokat látott. Félelem – döbbent rá. – Harag mögé rejtik a félelmüket. Vaelin nem érzett dühöt. Igazából legfőképpen azon aggódott, nehogy megsebesüljön. Még csak nemrég vette ki a varratot a legutóbbi vágásból, amit a lóról lebukva szerzett. „Vaelin! Vaelin!” Most már mind futottak, és az alakulat széteséssel fenyegetett. Dentos az utasítás ellenére legelöl rohant, és szédült lelkesedéssel ordított hozzá. A Hit szerelmére! Vaelin is futásnak eredt, és az ellenségre szegezte a kardját. – Támadás! TÁMADÁS... A két csapat csontot roppantó erővel ütközött egymásnak.
Vaelin úgy érezte, mintha fának ment volna a vállával, és felborított egy-két védőt. Először úgy látszott, a rohamuk ereje utat vág egészen a lándzsáig, mivel öt-hat védő azonnal a földre bukott a csapat egyesült tömegétől, és Barkus átgázolt az elesetteken, szemével a zsákmányon. Ám ellenfeleik hamar összeszedték magukat, és nemsokára már mindkét oldal olyan barbárul vagdalkozott, amit azelőtt soha nem láttak. Két fiú egyszerre támadt Vaelinre, és olyan vérszomjasan forgatták kőrisfa kardjaikat, mintha minden vívóleckéjüket elfelejtették volna. Vaelin hárított egy ütést, kitért egy másik elől, aztán visszakézből suhintva ledöntötte a lábáról az egyik ellenfelét. A másik feléje szúrt, de eltúlozta a mozdulatot, és a kinyújtott karját Vaelin a sajátja alá szorította, majd lefejelte a fiút, amitől az megtántorodott, és elesett. A csata vadul dúlt tovább, és ahogy a lég megtelt az egymásnak csattanó fakardok és a fájdalomkiáltások hangzavarával, Vaelin egyre nehezebben követte az eseményeket. Az idő széttöredezett, és a küzdelem mintha egymástól különálló, kínt okozó verekedések sorozatává vált volna, amiben csak néha-néha vette észre a bajtársait. Barkus két kézzel forgatta a kardját, és csapásai viszolyogtató reccsenésekkel érték utol azokat, akik meggondolatlanul közelebb merészkedtek. A vérző homlokú Dentos elveszítette a kardját, és egy fejjel magasabb fiúval vívott ökölcsatát, de nyerésre állt. Caenis az egyik ellenfele hátára ugrott, és kardjával fojtogatta, aztán földre kényszerítette, de az egyik védő csizmaorra pont fejen találta, és elterült a földön. Vaelin átvágta magát a csatározó fiúkon, hogy a segítségére siessen. Caenist a hátán fekve találta, a barátja éppen az imént még fojtogatott ellenfél csapásait próbálta kivédeni. Vaelin gyomron rúgta a
támadót, aztán halántékon csapta a fakardjával, az pedig a földre zuhant, majd egészen a csata végeztéig ott maradt. – Élvezed a dicsőséget, testvér? – kérdezte Caenist, aztán lehajolt, és a kezét nyújtotta neki. – Bukj le! – ordított a Caenis. Vaelin fél térdre hullt, és érezte a fejét kis híján elkerülő kard szelét. Körbefordulva a lábával kigáncsolta támadóját, és az elbukó fiú orrába csapott a fakarddal. Ezután együtt, hátukat egymásnak vetve küzdöttek, és átbukdácsoltak eszméletlen vagy megsebesült bajtársaikon és ellenfeleiken, mire már csak néhány lépés választotta el őket a lándzsától. Az egyik védő megkésett esélyt látott rá, hogy a bátorságát fitogtassa, és vadul ordítva, vagdalkozva nekik támadt. Caenis kivédte az első vágást, mire Vaelin a földre küldte a fiút egy vállára mért csapással, ami olyan erősre sikeredett, hogy még maga is összerezzent a csont reccsenése hallatán. Aztán vége lett. Nem maradt több ellenfél, nem volt kit leküzdeni. Csak sebesült fiúk támolyogtak és hörögtek a földön mozdulatlanul fekvő társaik között. Nem messze állt Nortah, kezében a lándzsával. Vér ömlött az arcát és fejét borító sebekből. Amikor Vaelin közelebb lépett hozzá, elmosolyodott. Kövér, vörös csepp növekedett felhasadt ajkán. – Jó terv volt, testvér! Vaelin elkapta az eldőlő fiút. Olyan fáradtnak érezte magát, mint még soha, a két karja akár az ólom, és a vérengzés eredményeképpen fájó görcs maradt a gyomrában. Rájött, hogy még azt sem tudja pontosan, mennyi ideig tartott az egész. Talán egy óráig küzdöttek, vagy csak néhány percig. Mintha valami különösen fárasztó rémálomból ébredt volna. Örömmel nyugtázta, hogy Barkus és Dentos azon legények között van,
akik még a saját lábukon állnak, bár Dentos csak azért tudott talpon maradni, mert Barkus húsos kezével fogta a nyakát. – Mit mondtál, testvér? – kérdezte Barkus a mesterek kedvéért, és közelebb hajolt, mintha Dentos szavait hallgatná, bár a nyakigláb fiú nem úgy nézett ki, mint aki képes bármiféle beszédre. – Igen! Nagyszerű küzdelem volt! – A próbának vége! – vágott át Sollis mester a mezőn. – A sebesülteknek segítsetek eljutni a gyengélkedőbe. Az eszméletleneket hagyjátok a helyükön, majd a mesterek gondoskodnak róluk. – Gyerünk – mondta Vaelin Nortah-nak. – Hadd foltozzanak össze! – Az bizony jó lenne – felelte a szőke testvér. – Csak éppen nem biztos, hogy tudok járni. – Újra megtántorodott, és Vaelin elkapta. Caenisszel együtt lesegítették a gyakorlótérről a kezében még mindig a lándzsát szorongató fiút. Barkus követte őket, karjában Dentosszal, akinek a lába nyomot húzott a sárba. – Vaelin testvér – szólt oda az aspektus a három idegen oldalán. A fiú megállt, és erősen iparkodott, nehogy elengedje Nortah-t. – Aspektus? – Vendégeink találkozni kívánnak veled. – A rendfőnök a három idegenre mutatott. Vaelin most már tisztán látta, hogy a legkisebb alak egy lány, aki a nagy emberhez hasonlóan fekete állatprémbe burkolózott. A fiúval egykorú lehetett, de termetre sokkal kisebb. Halovány bőre és fekete haja kivételes szépséggé tették. Alig vette észre a fiút, mert figyelmét teljesen lekötötte a félig eszméletlen Nortah. Vaelin nem tudta eldönteni, hogy tekintetében csodálat vagy félelem tükröződik-e.
– Vaelin testvér, bemutatom Vanos Al Myrnát – kezdte az aspektus. A nagydarab ember közelebb lépett, és a kezét nyújtotta. Vaelin esetlenül megrázta, miközben Nortah kis híján kicsúszott a szorításából. Caenis megdermedt a nagy ember nevének hallatán, de Vaelinnek nem jelentett semmit. Mintha egyszer az apja említette volna az anyjának, nem sokkal azelőtt, hogy legfőbb hadúrrá ütötték, de a fiú nem tudott visszaemlékezni, mivel kapcsolatban. – Ismertem az apádat – szólt hozzá Vanos Al Myrna. – Nekem nincsen apám – felelte a fiú gépiesen. – Mutass némi tiszteletet Vanos nagyúrnak, Vaelin! – dorgálta meg az aspektus szigorúan mosolyogva. – A királyság pallosa, és várúr az Északi Végekről. Megtiszteltetés őt magunk közt tudni. Alig látható mosoly játszott Al Myrna ajkán. – Jól harcoltál – dicsérte. Vaelin Nortah felé biccentett. – A testvérem jobban harcolt. Övé lett a lándzsa. A férfi elmélyülten tanulmányozta Nortah-t, és Vaelin rájött, hogy a várúr az ő apját is ismerte. – A fiú félelem nélkül küzd. Ez nem mindig kívánatos tulajdonság egy harcosban. – Mind félelem nélkül szolgáljuk a Hitet, uram. – Ez a válasz jól sikeredett – mondta magának. – Bárcsak ne lenne hazugság! A várúr elfordult, és a hosszú hajú, vékony férfi felé intett. A lányhoz hasonlóan sötét hajkorona keretezte sápadt arcát, de vonásai különböztek: két magasan ülő arccsontjához jókora sasorr tartozott. – Hadd mutassam be a barátomat, Hera Dakrilt a seordah sil népéből.
Seordah. Vaelin sosem gondolta, hogy egyszer a saját szemével lát egy seordah-t. A titokzatos nép tagjai állítólag sohasem merészkedtek elő a Nagy Északi Erdőség menedékéből, és kerülték az idegeneket. A seordah sil miatt volt, hogy a királyság népei sötét és titokzatos helynek tartották az erdőt, és miattuk merészkedtek olyan ritkán árnyas fái közé. Megannyi történet mesélt szerencsétlen utazókról, akik betévedtek az erdőségbe, és sohasem kerültek elő. Hera Dakril üdvözlésképpen bólintott. Arckifejezését nem lehetett kiolvasni. – És ez – húzta közelebb a leányt Vanos nagyúr – a lányom, Dahrena. A bemutatott Vaelinre mosolygott, és ő nem értette, mitől lett hirtelen olyan nyirkos a tenyere. – Testvér, csak te nem sérültél meg a küzdelemben. Vaelin rájött, hogy a lány igazat beszél. Mindene fájt, és valószínűleg még másnap reggel is fog, de egyetlen karcolás nem sok, annyi sem esett rajta. – Rám mosolygott a szerencse, hölgyem. A lány aggódó szemét ismét Nortah-ra vetette. – Rendbe jön? – Nincs semmi baja – szólt közbe Caenis tartózkodó hangon. A félájult harcos felemelte a fejét, kábultan a lányra pillantott, és zavarodottan ráncolta a homlokát. – Egy lonak? – Vaelin felé fordította a fejét. – Északon vagyunk? – Pihenj, testvér! – tapogatta meg a vállát Vaelin, és megnyugodva látta, hogy Nortah feje ismét előrebukik. – A testvérem nem önmaga – szabadkozott a lánynak. – A nevében is elnézést kérek. – No de miért? Hisz az vagyok, lonak – felelte a törékeny
teremtés. Az aspektushoz fordult. – Konyítok némileg a gyógyításhoz. Ha valahogy segíthetek... – Nagyon hozzáértő orvosunk van, hölgyem – válaszolta a rendfőnök. – De nagyra értékeljük az aggodalmadat. Megfordult, és az öregtorony felé tartott, nyomában a várúrral, ám a többiek még maradtak. Hera Dakril hosszasan rájuk meredt. A Barkus karjában roskadozó Dentosról Caenis véres orrára, majd az ernyedt testű Nortah-ra nézett, és máskülönben kifürkészhetetlen tekintete most egyértelmű undort tükrözött. – II Lonakhim hearin mar durolin – szólt szomorúan, és odébbállt. Dahrena, az apró termetű lány mintha zavarba jött volna a seordah szavaitól, és röviden még egyszer végigpillantott rajtuk, mielőtt ő is követte volna a férfiakat. – Mit mondott? – kérdezte tőle Vaelin, és a lány megtorpant. A teremtés habozott, és Vaelin arra gondolt, Dahrea menten hiányos nyelvtudására hivatkozik, bár szemlátomást értette a szavakat. – Azt mondta, „a lonak még a kutyákkal is jobban bánik”. – Igaz ez? A lány alig észrevehetően összeszorította az ajkát és haragosan összeráncolta homlokát, majd elfordult. – Gondolom. Nortah feje hátragördült, és a fiú Vaelinre vigyorgott. – Milyen csinos – sikerült kinyögnie, mielőtt végleg kidőlt. ♦♦♦ – Hogyhogy az Északi Végek várurának lonak lánya van? – kérdezte Vaelin a mellette álldogáló Caenist.
A falon őrködtek az éjfél utáni őrségen. Hátrányt jelentett, ha valaki már négy évet eltöltött a Rendnél, mert rendszeresen őrséget kellett állni. Igen kevesen jelentek meg ezen az éjszakán az őrhelyükön, lévén, hogy a legtöbb fiú a gyengélkedőbe kényszerült, vagy mint Barkus esetében, komoly sebesülései pihenésre kárhoztatták. A csata után megvárta, mire a hálótermükbe érnek, és csak aztán mutatta meg a hátán végighúzódó, mély vágást. – Szerintem valamelyik szeget ütött a fakardjába – nyögte. Lefektették Nortah-t, és a lehetőségekhez képest lemosdatták. Szerencsére a vágásai nem tűntek túl súlyosnak, így csupán fejkötözés mellett döntöttek, és hagyták, hadd aludja ki magát. Dentos rosszabbul járt: az orra valószínűleg újra eltört, és folyamatosan álom és ébrenlét között hullámzott. Vaelin leküldte a gyengélkedőbe, Barkusszal együtt, akinek sebét úgysem tudták volna összevarrni. Az elkínzott Henthal mester ágyba dugta Dentost, és útnak eresztette Barkust, miután a vágását összeöltötte és bekente korrfaolajjal, egy bűzös, de annál jótékonyabb hatású fertőtlenítő balzsammal. A fiúk az alvó Nortah mellett hagyták, aztán jelentkeztek őrségre a falon. – Vanos Al Myrna – kezdte Caenis – nem egyszerű eset. De hát az árulást sohasem könnyű megérteni. – Árulást? – Tizenkét esztendeje elűzték az Északi Végekről. Senki sem tudja biztosan, miért, de állítólag ellenállt a király utasításának. Akkoriban hadúrként tevékenykedett, és bár Janus kegyelmes és igazságos, nem tűrhette az engedetlenséget egy ilyen magas rangú udvaroncától. – És mégis életben van. Caenis vállat vont.
– A király messze földön híres az irgalmáról. Egyébként pedig azt beszélik, veszedelmes háború dúlt északon, túl az erdőn és a síkságokon. Állítólag Al Myrna visszaverte a jégen átkelő barbárok hadát. Magam persze kevés hitelt adok ennek a történetnek, de talán azért jött, hogy beszámoljon a királynak győzelméről. Ő volt a legfőbb hadúr apám előtt – döbbent rá Vaelin. Most már eszébe jutott a dolog, annak ellenére, hogy fiatalon hallotta, amikor az apja egyik hazatérésekor elmesélte otthon, hogy a király kinevezte legfőbb hadúrnak. Az édesanyja bezárkózott a hálótermébe, és zokogott. – És a lánya? – váltott témát, hátha szétoszlathatja a kellemetlen emléket. – Állítólag lonak gyerek. Az erdőben talált rá. A seordah harcosok megtűrik arrafelé. – Bizonyára nagy tiszteletnek örvend a körükben. Caenis megvetően horkantott. – A vademberek tisztelete vajmi keveset számít, testvér. – Az Al Myrnával érkezett seordah nem tartja valami sokra a szokásainkat. Az ő szemében talán éppen mi vagyunk vademberek. – Túl sokat adsz a szavára. A Rendünk a Hitre alapul, és a Hit felett nem ítélkezhet egy hozzá hasonló senkiházi. Bár az igazat megvallva, érdekel, miért hozta magával a várúr. – Nem hiszem, hogy minket bámulni jött. Valószínűleg dolga volt az aspektussal. Caenis szúrós szemmel pillantott rá. – Dolga? Mi dolga lehetne vele? – Nem zárhatod be a füled a falakon túl történő események előtt, Caenis. A legfőbb hadúr lemondott a rangjáról, a
minisztert kivégezték. A toronyúr délre utazik. Biztosan jelent valamit mindez. – Ebben a királyságban mindig történik valami. Ezért is születik annyi rege. Háborús regék – gondolta magában a fiú. – Talán más céllal jött, személyes ügyben – folytatta Caenis. – Például? – Azt állította, a hadúr a bajtársa volt. Talán látni akarta, hogy megy a sorod. Az apám küldte volna? Miért? Hogy megnézze, élek-e még? Hogy mennyit nőttem? Hogy megszámolja a sebhelyeimet? Vaelinnek vissza kellett fojtania a mellében lázongó, jól ismert keserűséget. Miért gyűlölnék egy idegent? Nekem nincsen apám, tehát nincs kit gyűlölnöm.
HARMADIK FEJEZET
M
ásnap reggel csak két fiú kapta kézhez a pénzét. Mindkettő súlyos gyávaságról és ügyetlenségről tett tanúbizonyságot a csata folyamán. Vaelin úgy találta, nem érte meg annyi vért kiontani és annyi csontot törni, de hát a Rend sohasem kérdőjelezte meg a saját szertartásait, elvégre csak a Hitnek tartoztak felelősséggel. Nortah hamar felépült, Dentos úgyszintén, de Barkus mély sebhelye egész hátralévő életére megmaradt. A téllel együtt megérkezett a hideg is, és a fiúk komolyabb leckéket kaptak. Sollis mester kardgyakorlatai soha nem látott összetettséget mutattak, és az alabárdleckék a szoros hadrendben történő támadásra fektették a hangsúlyt. Megtanultak csapatban menetelni és hadmozdulatokat végrehajtani, és megismerkedtek a szedett-vedett csoportokból fegyelmezett hadsorokat varázsoló parancsokkal. Nem volt könnyű ezeket elsajátítani, így sokukra igen gyakran sújtott le a nádpálca, mert összekeverték a bal oldalt a jobbal, vagy mert kiestek a ritmusból. Több hónapnyi kemény edzés kellett hozzá, hogy úgy érezzék, tudatosan cselekszenek, de a mesterek csak további hosszú hónapok múltán tűntek elégedettnek az eredménnyel. Eközben a lovaglás sem maradt el, bár erre már csak a szürkületi órákban jutott idő. A folyóparton végigfutó és a
Rendház falait megkerülő, hat kilométeres versenypályán, nehéz terepen és akadályokon át kellett megfelelniük Rensial mester különleges követelményeinek. Vaelin az egyik ilyen esti verseny alkalmával találkozott a kislánnyal. Éppen egy kidőlt nyírfatörzsön akart átugratni, de elnézte a magasságot. Csula a rá jellemző rossz modorral felágaskodott, és a fagyott földre hányta lovasát. A fiú hallotta távolodó társai nevetését. – Te átkozott vadállat! – dühöngött feltápászkodva és a derekát dörzsölve. – Ha nem vigyázol, eladlak egy gyertyaöntőnek! Csula kivicsorította a fogsorát, és patájával megkapálta a földet, majd odább ügetett, és nekilátott békésen rágcsálni a bokrokat. Rensial mester egy tisztább pillanatában óva intette a tanítványait attól, hogy emberi érzelmeket tulajdonítsanak egy állatnak, aminek akkora az agya, mint a vadalma. „A lovak csak más lovak iránt éreznek valamit – okította őket. – Soha nem ismerhetjük meg a gondjaikat és vágyaikat, ahogyan ők sem ismerhetik meg az emberek gondolatait.” Most, Csula feléje fordított hátsóját nézve Vaelin úgy vélte, hogy akár igaz mindez, akár nem, a lova kísértetiesen utánozza az emberre jellemző tulajdonságok egyikét, a közönyt. – A lovad nem nagyon kedvel. Vaelin szeme hamar megtalálta a hang forrását, és keze önkéntelenül a fegyveréhez kapott. A hideg miatt vastag prémekbe burkolózó kislány úgy tízéves lehetett. Fehér arca leplezetlen kíváncsisággal fordult a fiú felé. Egy terebélyes tölgyfa törzse mögül bújt elő, halványsárga virágokat szorongatott kesztyűs kezében. Télszirom. Bőségesen elszaporodott a környező erdőben, és a városi emberek gyakran
kijártak, hogy szedjenek belőle. Vaelin nem sok értelmét látta, hiszen Hutril mester szerint a virágot sem gyógyításra, sem étkezésre nem lehetett felhasználni. – Gondolom, szívesebben lenne a pusztán – felelte Vaelin, miközben odalépett a kidőlt fatörzshöz, és ráült, hogy megigazítsa elcsavarodott kardövét. Meglepetésére a kislány odament, és mellé telepedett. – Alornis vagyok – közölte. – A te neved pedig Vaelin Al Soma. – Így van. – A fiú a nyáridei vásár óta hozzászokott, hogy egyre többen felismerték, és bármikor a város közelébe merészkedett, mutogató ujjakkal és bámuló tekintetekkel találkozott. – Anyácska szerint nem lenne szabad szóba állnom veled – folytatta Alornis. – Tényleg? És miért nem? – Nem tudom. Azt hiszem, apácska nem örülne neki. – Akkor lehet, hogy tényleg nem kellene. – Jaj, nem csinálom én mindig azt, amit mondanak. Rossz kislány vagyok. Nem játszom kislányos játékokat. Vaelin elmosolyodott. – Hogy érted? – Nem szeretek varrni, meg babázni, és olyan dolgokkal foglalkozom, amikkel nem lenne szabad. Képeket rajzolok, és okosabb vagyok, mint a fiúk, amitől azok butának érzik magukat. Vaelin már csaknem elnevette magát, de észrevette, hogy a kislány komoly arccal, feszülten tanulmányozza. Kényelmetlenül kellett volna hogy érezze magát, de ehelyett furán megnyerőnek találta az érdeklődést.
– Télszirom – mutatott a virágokra. – Ilyet szabad szedned? – Igen. Lerajzolom őket, és felírom a nevüket. Már van egy egész kötetre való rajzom virágokról. Apácska megtanította a nevüket. Te ismered a virágokat és növényeket? – Néhányat. Tudom, melyik mérgező, meg hogy melyiket lehet megenni, és hogy melyik jó gyógyszernek. A kislány a kesztyűs kezében tartott virágokra nézett, és a homlokát ráncolta. – Ezeket meg lehet enni? A fiú megrázta a fejét. – Nem. És gyógyításra sem jók. Igazából semmire sem jók. – De hát a természet szépségét hirdetik – válaszolta Alornis, és sima homlokán megjelent egy keskeny vonal. – Akkor csak jók valamire. Vaelin nem tudta megállni, felnevetett. – Ez igaz. – Körbepillantott, és a kislány szüleit kereste. – Csak nem egyedül jöttél ki az erdőbe? – Anyácska is az erdőben van. Én elbújtam a tölgyfa mögé, hogy meglessem a lovakat. Nagyon vicces volt, amikor leestél. Vaelin Csulára pillantott, mire a ravasz állat a másik irányba fordította a fejét. – A lovam is így gondolta. – Mi a neve? – Csula. – Ez undorító. – Ő is az, de van egy kutyám, ami még nála is rondább. – Hallottam a kutyádról. Olyan nagy, mint egy ló, és egy napon és egy éjszakán át verekedtél vele, mire végre magadhoz szelídítetted a vadonpróbán. Más történeteket is hallottam ám! Leírom őket, de el kell dugnom a könyvet anyácska és apácska
elől. Azt is hallottam, hogy egyedül leterítettél tíz embert, és már kiválasztottak a Hatodik Rend következő aspektusának. Tíz embert?! Legutóbb még csak hét volt. Harmincadik életévemre száz lesz belőle. – Csak négyet – mondta a lánynak. – És nem egyedül csináltam. Aztán meg a következő aspektust sem lehet kiválasztani, amíg a régi meg nem hal, vagy le nem mond. Továbbá a kutyám nem akkora, mint egy ló, és nem is birkóztam vele egy teljes napon és éjszakán át. Ha öt percre birokra kelnék vele, veszítenék. – Vagy úgy. – Alornis csalódottnak látszott. – Akkor át kell írnom a könyvemet. – Sajnálom. A kislány megvonta a vállát. – Amikor kicsi voltam, anyácska azt ígérte, hogy egyszer majd velünk fogsz lakni, és a testvérem leszel, de aztán nem jöttél. Apácska szomorú volt. Gyomorforgató zavar vett erőt a legényen. Egy pillanatra mintha megfordult volna vele a világ, a föld annyira inogni kezdett alatta, hogy kis híján leesett a fatörzsről. – Micsoda? – ALORNIS! – Egy asszony sietett feléjük az erdőből, göndör fekete hajú, egyszerű gyapjúköpenybe bújt, szép arcú asszony. – Alornis, gyere ide! A kislány ingerülten lebiggyesztette az ajkát. – Most el fog vinni. – Igazán sajnálom, testvér – szabadkozott a nő kifulladva, amikor közelebb ért, aztán kinyújtotta a karját, és magához húzta a kislányt. Az anya szembetűnő felindultsága ellenére Vaelin észrevette, milyen gyengéden bánik a lányával. Két
karját védelmezőn ölelte. – A lányom nagyon kíváncsi fajta. Remélem, semmivel sem sértett meg. – Alornisnak hívják? – tudakolta a fiú, és közben zavara bénító zsibbadássá változott. Az asszony egyre szorosabbra fonta a karjait a kislány körül. – Igen. – És a te neved, hölgyem? – Hilla. – A nő magára erőltetett egy mosolyt. – Hilla Justil. A név semmit sem mondott neki. Nem ismerem ezt az asszonyt. Látott valamit az anya arcán, valamit a lánya iránt érzett aggodalmon felül. Felismert. Ismeri az arcomat. A kislány felé fordította a tekintetét, és gondosan tanulmányozta a teremtést. Szép arcú, mint az anyja, ugyanaz az áll, ugyanaz az orr... de a szeme más. Sötétbarna. Olyan erővel tört rá a felismerés, akár egy jégvihar, és menten elfújta a zsibbadást, hogy valami hideg és kemény érzést ültessen a helyébe. – Hány éves vagy, Alornis? – Tízéves és nyolc hónapos – válaszolta a kislány tétovázás nélkül. – Tehát majdnem tizenegy éves. Én is tizenegy voltam, amikor az apám idehozott. – Észrevette, hogy Alornis keze üres. Elejtette a virágot. – Sosem értettem, miért tette, amit tett – folytatta, aztán lehajolt, és vigyázva, nehogy eltörje a virágszárat, felvette a télszirmokat, majd odaguggolt velük a kislány elé. – Ezt itt ne hagyd! – Rámosolygott, és Alornis visszamosolygott. Vaelin megpróbálta az emlékezetébe vésni az arcát. – Testvér... – kezdte Hilla. – Nem tanácsos errefelé időznötök. – A fiú felegyenesedve a lovához lépett, és szorosan megragadta a kantárszárat. A ló
megérezhetett valamit lovasa hangulatából, mert tiltakozás nélkül hagyta, hogy felszálljon a nyeregbe. – Ez az erdő igen veszélyes télen. A jövőben máshol szedjetek virágot! Figyelte, amint Hilla a félelmével küzdve még szorosabban fonja a lánya köré a karját. Végül a nő megszólalt: – Köszönöm, testvér, ígérem, így lesz. Vaelin vetett még egy utolsó pillantást Alornisra, aztán vágtára fogta Csulát. Ezúttal tétovázás nélkül átugratta a fatörzset, és bedübörögtek az erdőbe, hátrahagyva az anyát és a lányát. Sosem értettem, miért tette... Most már tudom. ♦♦♦ Teltek-múltak a hónapok, és a téli fagy tavaszi olvadásnak adta át a helyét, Vaelin pedig keveset beszélt. Gyakorolt, nézte, hogyan születnek meg Karcos kölykei, Frentis vidám történeteit hallgatta, megülte rossz természetű lovát, és szinte egy szót sem szólt. A hidegség mindig vele tartott: a fagyos üresség, amit az Alornisszal való találkozás óta magában hordozott. Mindig maga előtt látta a kislány arcát, a sötétbarna szemeket. Tíz év és nyolc hónap... Az édesanyja nem egészen öt évvel azelőtt távozott el. Tíz év és nyolc hónap. Caenis próbált beszédbe elegyedni vele, egyik meséjével kicsalni belőle a régi énjét. Az Urlish-erdő csatáját regélte el, amikor Renfael és Azrael seregei egy napon és egy éjszakán át verekedtek egymással. Még azelőtt történt, hogy a királyság létrejött volna, amikor Janust még nagyúrnak és nem királynak szólították, és a négy hűbéruradalom veszettül civakodott egymással. De Janus bölcs szavával, éles fegyverével és a Hit
erejével egyesítette őket. Éppen a Hitet mindenek fölé helyező király látomása hozta be a képbe a Hatodik Rendet. A Rend rohama áttört a renfaeli védvonalon, és döntő győzelmet aratott. Vaelin egy szó nélkül hallgatta végig a regét. Már korábban is hallotta, elejétől a végéig. – ...és amikor Therost, a sebesült és megláncolt renfaeli nagyurat a király elé hozták, az megvetőn a király szemébe köpött, mondván, inkább meghal, mint hogy térdet hajtson egy ilyen felkapaszkodott taknyos előtt. Janus kacagása mindenkit meglepett. „Nem kell térdelned, testvér – mondta –, sem pedig meghalnod. Holtan aligha venném hasznodat a királyságban.” Theros nagyúr erre azt válaszolta... – „A te királyságod csak egy elmekóros álma” – vágott közbe Vaelin. – És a király újfent nevetett, aztán egy napon és egy éjszakán keresztül vitáztak, míg a vita végül társalgássá szelídült, és Theros nagyúr megértette a király elképzelésének nagyszerűségét. Azóta is a király leghűségesebb vazallusa. Caenis arca lehervadt. – Ezek szerint már meséltem neked. – Jó párszor. A folyóparton ültek, és figyelték, ahogyan Frentis és a csoportja Karcos kölykeivel játszadozik. A szuka összesen hatot ellett, négy kan és két szuka kölyköt. Veszélytelen szőrlabdacsoknak látszottak, amikor az anyjuk végignyalta őket a kennel padlóján. Aztán persze gyorsan növekedtek, és mostanra feleakkorára duzzadtak, mint az apjuk. Frentisnek megengedték, hogy elnevezze őket, bár a névválasztások némileg ötlettelennek bizonyultak. – Gyilkos! – rikkantott egy botot lóbálva a kedvenc kutyájának, az alom legnagyobb kölykének. – Ide, pajti!
– Mi a baj, testvér? – kérdezte Caenis. – Miből adódik ez a némaság? Vaelin csak figyelte, ahogyan a kölyökkutya felborítja Frentist, és végignyálazza az arcát. – Szeret itt lenni – merengett. – A Rendbéli élet bizonyosan jót tett neki – értett egyet a barátja. – Mintha egy fejjel magasabb volna, mióta itt van, és gyorsan tanul. A mesterek is szeretik, mert soha semmit nem kell neki kétszer elmondani. Nem hiszem, hogy valaha megvesszőzték volna. – Vajon milyen lehetett az élete azelőtt, ha így kedveli ezt a helyet? – Vaelin feldúlt arccal fordult beszélgetőtársa felé. – Ő döntött így. Velünk ellentétben ő választotta, hogy itt legyen. Nem rideg szülei tuszkolták be a kapun. Caenis közelebb jött, és lehalkította a hangját. – A te apád vissza akart kapni, Vaelin. Ezt soha ne felejtsd el! Frentishez hasonlóan te is választottál. Tíz év és nyolc hónap... Anyácska azt ígérte, hogy egyszer majd velünk fogsz lakni, és a testvérem leszel... de aztán nem jöttél... – Miért? Miért akart visszakapni? – Megbánásból? Bűntudatból? Miért tesz egy férfi bármit is? – Az aspektus szerint a jelenlétem a Rendben az apám a Hit és a királyság iránti elkötelezettségét bizonyítja. Ha összetűzésbe került a királlyal, kérése talán mindennek az ellentétét jelentette. Caenis ábrázata gyászos kifejezést öltött. – Olyan kevésre tartod, testvér. Igaz, azt tanultuk, hogy hagyjuk hátra a családunkat, de nem jó dolog, ha egy fiú gyűlöli az apját. Tíz év és nyolc hónap... – Ismernem kellene ahhoz, hogy gyűlöljem.
NEGYEDIK FEJEZET
N
yáron elérkezett a különböző Rendekben munkálkodó testvérek és nővérek hagyományos, egy hétig tartó cseréje. A Rendek tagjai maguk választhatták ki, mely másik Rendbe akarnak ellátogatni. A Hatodik Rend fiai általában a Negyedikével cseréltek helyet, hiszen konfirmáció után velük alakították ki a legszorosabb kapcsolatot. Vaelin ehelyett az Ötödik Rendet választotta. – Az Ötödiket? – Sollis mester homlokráncolva nézett rá. – A Test, a Gyógyítás Rendjét választod? Oda kívánsz menni? – Igen, mester. – Mi a fenét remélsz ott megtanulni? És ami még fontosabb, mit akarsz adni cserébe? – Pálcájával megpaskolta Vaelin kézfejét, amin nyomot hagytak a hosszú évek harci gyakorlatai és Jestin mester olvadt fémjei. – Ezek nem gyógyításra valók. – Az indokaimat hadd tartsam meg magamnak, mester. – Tudta, hogy a fenyítést kockáztatja, de hát a nádpálca már réges-régen elveszítette fájdalmas harapását. Sollis felmordult, és továbbment a soron. – És te, Nysa? A testvéreddel tartasz a betegek és gyengék babusgatásában? – Engem a Harmadik Rend érdekel, mester. Sollis hosszan a fiú szemébe nézett. – Firkászok és könyvkukacok azok. – Szomorúan megrázta a
fejét. Barkus és Dentos a legbiztonságosabbnak ígérkező Negyedik Rend mellett döntöttek, míg Nortah, ragyogó örömmel az arcán, a Másodikat választotta. – Az Elmélyülés és Megvilágosodás Rendje. – Sollis hangja üresen kongott. – El akarsz tölteni egy teljes hetet az Elmélyülés és Megvilágosodás Rendjében? – Úgy érzem, a lelkemnek jót tenne a nagy misztériumokon való gondolkodás, mester – felelte a szőke fiú, és őszinte mosolyra villantotta tökéletes fogsorát. Vaelinnek hosszú idő óta először nevethetnékje támadt. – Úgy érted, egy hétig a seggeden akarsz csücsülni – vetette ellene Sollis. – A meditációt általában ülőhelyzetben végzik, mester. Vaelinből kiszaladt egy kacaj. Nem tehetett róla. Három órával később, amikor a negyvenedik körét futotta a gyakorlótéren, még mindig kuncogott. ♦♦♦ – Vaelin testvér? – A kapunál álló szürke köpenyes öregember vékony volt és kopasz, de gyöngysorszerű fogai makulátlanul fehéren világítottak. Úgy mosolygott, mint Nortah, de a mosoly szívből jött. Az idős testvér egyedül állt a kapunál, és éppen azon ügyködött, hogy eltüntessen egy sötét foltot az udvar kockakövéről. – Jelentkeznem kell az aspektusnál – felelte a fiú. – Igen, mondták, hogy jössz. – Az idős testvér felemelte a kallantyút, és kitárta a kaput. – Ritka dolog, hogy a Hatodik Rend testvére hozzánk jön tanulni. – Egyedül vagy, testvér? – lépett be a kapun a fiú. –
Gondolom, egy ilyen helyen égető szükség volna az őrségre. A Hatodikkal ellentétben az Ötödik Rend háza a városfalon belül helyezkedett el. Az ormótlan, kereszt alapterületű épület kiemelkedett a déli negyed nyomorából, és meszelt falaival fényes fáklyaként világított a folyóparti mólóknál egymás hegyére-hátára halmozott, szürke viskók között. Vaelin még sohasem járt a környéken, de hamar megértette, miért nem kerültek arrafelé olyanok, akiknek akadt valami ellopnivalója. Az árnyékos sikátorok és szeméttől fulladozó utcácskák bonyolult hálózata szinte tálcán kínálta a rablótámadások lehetőségét. Vaelin óvatosan szedte a lábát a mocsokban, mert nem akart összepiszkított csizmával jelentkezni a Rendházban. Némán átlépett az előző éjszakai grogtól bódultan szendergő alakokon, ügyet sem vetve a garatra felöntött vagy éppenséggel túlontúl józan elemek érthetetlen kiáltásaira. Egyik-másik sarkon fásult szajhák vetettek rá érdektelen pillantásokat, de meg sem próbálták felkínálni neki a szolgáltatásaikat, hiszen a Rend tagjai általában üres zsebbel jártak-keltek. – Jaj, sohasem zargatnak bennünket – válaszolta az öreg. Amikor bezárta a kaput, Vaelin észrevette, hogy nincsen rajta lakat. – Őt teljes éve őrködöm már itt, és még soha semmi baj sem volt. – Akkor miért kell őrködni egyáltalán? Az öreg értetlen pillantást vetett rá. – Ez itt a Gyógyítás Rendje, testvér. Az emberek segítségért jönnek hozzánk. Valakinek fogadnia is kell őket. – Vagy úgy. Hogyne. – Azért itt van velem az én jó öreg Zsókám. – A vén rendtestvér bement az őrházként szolgáló kis téglaépületbe, és jókora tölgyfa fütykössel tért vissza. – Csak a biztonság
kedvéért. – Átadta Vaelinnek, és várakozva pillantott rá, mint aki a szakember véleményére kíváncsi. – Ez... – A fiú megemelte a furkósbotot, röviden meglengette, és visszaadta. – Ez egy igazán kiváló fegyver, testvér. Az öreg boldognak tűnt a választól. – Magam faragtam, amikor az aspektus megbízott a kapu őrzésével. Az a helyzet, fiam, hogy a kezem túlságosan belefásult a sok csont összeillesztésébe és seb összeöltésébe, így már nem voltam rá alkalmas többé. – Az öreg hátat fordított, és futólépésben elindult a Rendház felé. – Gyere, gyere! Elviszlek az aspektushoz. – Régóta vagy a Rendben, testvér? – érdeklődött Vaelin, és követte az aggastyánt. – Még csak öt éve, kivéve persze a tanulás éveit. Rendházi életem nagyobb részét a déli kikötőkben töltöttem. Én mondom neked, nincs olyan vérbaj vagy egyéb nyavalya ezen a földön, amit a tengerészek ne tudnának elkapni. Ahelyett, hogy a Rendház széles ajtajához vezette volna, az öreg megkerülte az épületet, és megállt az oldalsó bejáratnál. Odabenn hosszú, dísztelen folyosó nyílt, amelyen valami egyszerre savas és édes illat uralkodott. – Ecet és levendula – vette észre az öreg Vaelin fancsali képét. – Megszünteti az ártó gőzöket. Elhaladtak számos terem előtt, amikben a fiú szinte csak üres ágyakat látott, aztán beléptek egy padlótól mennyezetig fehér porceláncsempével kirakott, kör alakú helyiségbe. Egy meztelen, rángatózó fiatalember feküdt a csarnok közepén álló asztalon. Két markos szürke csuhás testvér fogta, amíg Elera Al Mendah aspektus a férfi hasán tátongó, durván bekötözött sebet
vizsgálta. A fiatalember sikolyait egy szájába tömött bőrszalag fojtotta le. Több kör alakban, lépcsőzetesen elhelyezett padsorral rendezték be a termet. Ezekről különböző korú és nemű, szürke ruhás rendtagok követték figyelemmel a folyamatot. Ruha surrogása hallatszott, amikor a testvérek Vaelin felé fordították a tekintetüket. – Aspektus – emelte fel a hangját az öreg, és a visszhang elképesztő erővel verődött vissza a csarnok faláról. – Vaelin Al Sorna, a Hatodik Rend testvére. Elera rendfőnök felpillantott a beteg sebéről. Ragyogó mosolyát némileg csorbították a homlokán vonalban végigfutó élénkpiros vérpettyek. – Vaelin, hogy megnőttél! – Aspektus – viszonozta a fiú a köszöntést egy ünnepélyes bólintás kíséretében –, megérkeztem, szolgálatodra. Az asztalon fekvő férfi háta ívben megfeszült, és gyászos nyöszörgés szűrődött ki a szájpecek mögül. – Egy rendkívül sürgős eset közepette találtál rám – folytatta Elera aspektus, azzal elvett a közeli asztalról egy ollót, hogy levágja a beteg sebét takaró, mocskos kötést. – Ezt a férfit korán reggel hasba szúrták. Állítólag egy fiatal hölgy kegyeivel kapcsolatos nézeteltérés volt az oka. Tekintettel a vérében található sör és vörösvirág mennyiségére, nem adhatunk neki fájdalomcsillapítást, mert belehalna. Így sajnos szenvednie kell, amíg dolgozunk. – Félretette az ollót, és kinyújtotta a kezét. Egy fiatal, szürke ruhás nővér hosszú pengéjű műszert helyezett a tenyerébe. – A fájdalmait csak fokozza – folytatta Elera aspektus –, hogy a fegyver hegye beletört a sebbe, és ki kell vennünk. – Felemelte a tekintetét a padsorokra, és végignézett a
hallgatóságon. – Meg tudja mondani valaki, hogy miért? A nézők többsége felemelte a kezét, és az aspektus egy ősz hajú emberre mutatott az első sorban. – Innis testvér? – A fertőzésveszély miatt, aspektus. A törött penge elmérgesítheti a sebet, ami így elfekélyesedhet. Ráadásul közel eshet valamelyik vérérhez vagy szervhez. – Nagyon jó, testvér. Ezért alaposan meg kell vizsgálnunk a sebet. – A fiatalember fölé hajolt, majd a vágás széleit bal kezével széttárva, jobb kezével betolta a szondát a sebbe. A férfi sikolyától a szájpecek kiugrott a helyéről, és az ordítás betöltötte a termet. Elera rendfőnök hátrább húzódott, és a két markos testvérre pillantott. – Fogjátok erősen, testvérek! A fiatalember vadul dobálta magát, sikerült kiszabadítania az egyik karját, és az asztal lapjának verte a fejét. Őrülten rugdalózó lábával csaknem eltalálta az aspektust, aki kényszerűségből tett néhány lépést hátrafelé. Vaelin az asztalhoz lépett, és a fiatalember szájára tapasztotta a kezét, az asztalra nyomta a fejét, és közelebb hajolva a szemébe nézett. – A fájdalom – mondta neki, szemébe fúrva a tekintetét. – A fájdalom egy láng. – A férfi szeme elkerekedett a rettegéstől a rávetődő harcos keze alatt. – Figyelj! A fájdalom egy láng a fejedben. Nézd! Nézd a lángot! – A férfi Vaelin tenyerére lihegte forró leheletét, de a vergődés lanyhult. – A láng kisebbedik. Összement. Még mindig fényesen ragyog, de most már kisebb. Látod? – Vaelin közelebb hajolt. – Látod? A fiatalember bólintását alig lehetett észrevenni. – Figyelj oda rá! Ne engedd megnőni!
Ott tartotta az asztalon, és folyamatosan beszélt hozzá, miközben az aspektus a seben dolgozott. A férfi nyöszörgött, és elkapta a tekintetét, de Vaelin mindig újfent visszahozta a figyelmét, míg végül fém koppant tompán a serpenyőben, és Elera aspektus megszólalt: – Tűt és bélhúrt, Sherin nővér! ♦♦♦ – Sollis mester jó tanárnak bizonyult. Az aspektus lakosztályában ültek. A helyiség még az Arlyn aspektusénál is jobban tele volt zsúfolva könyvekkel és papírosokkal. Ám míg a Hatodik Rend fejének helyisége kaotikus zűrzavarban leledzett, ebben a szobában takarékos és minden részletre kiterjedő rend uralkodott. A falakat egymást fedő rajzok és képek borították, rajtuk lenyúzott bőrű és húsú emberi testek valósághű, már-már arcpirító ábrázolásai. A fiú szeme önkéntelenül is visszatért a rendfőnök asztala mögé kiakasztott képre, amely egy széttárt karú és lábú, ágyéktól nyakig felhasított férfit ábrázolt. A kép minden egyes szervét szakértő pontossággal mutatta a félrehúzott sebszélek között. – Hogy érted, aspektus? – kérdezte Vaelin, és elszakította a tekintetét a faltól. – Az általad használt fájdalomcsillapítási módszerre gondolok – magyarázta a nő. – Mindig is a legnagyobb tudású tanítványomnak tartottam Sollist. – Tanítottad a mestert, aspektus? – Igen. Évekkel ezelőtt együtt szolgáltunk az északkeleti határnál. Az eseménytelenebb napokon a megnyugvást és fájdalomkezelést elősegítő technikákat tanítottam a Hatodik
Rend testvéreinek. Csak hogy elüssem valamivel az időt. Sollis mester figyelt a legodaadóbban. Ismerték egymást, együtt szolgáltak. Még a gondolat is nevetségesnek hatott, hogy ők ketten valaha szóba elegyedtek egymással, de hát az aspektusok sohasem hazudtak. – Hálás vagyok Sollis mester bölcsességéért, aspektus. – Ez tűnt a legártalmatlanabb válasznak. Vaelin szeme ismét a képre vándorolt, és a nő is hátrapillantott rá a válla felett. – Figyelemreméltó alkotás, nemde? A Harmadik Rendbéli Benril Leniál mestertől kaptam. Egy hetet töltött itt nálunk a betegek és frissen elhunytak megrajzolásával. Azt mondta, olyan képet szeretne alkotni, ami megragadja a lélek szenvedését. A vöröskéz emlékére készülő freskójához rajzolt előtanulmányokat. Persze szívesen engedtünk kérésének, és amikor készen lett, a vázlatokat a Rendünknek adományozta. Ezekkel tanítom meg a novíciusoknak a test rejtelmeit. A régebbi könyveink ábrázolásai nem ilyen pontosak. – Visszafordult a fiú felé. – Jó munkát végeztél ma reggel. Úgy hiszem, a többi testvérünk és nővérünk sokat tanult a példádból. A vér látványa nem zavart? Nem lettél rosszul, nem szédültél? Viccelt netán? – Hozzászoktam a vér látványához, aspektus. Az asszony tekintete egy pillanatra elhomályosodott, de aztán visszatért a szokásos mosolya. – Ki sem tudom fejezni, mennyire örül a szívem, hogy láthatom, milyen erős fiatalember lettél, és hogy az együttérzés nem veszett ki a lelkedből. De kérlek, mondd el, miért jöttél hozzánk? Nem hazudhatott, ennek a nőnek nem.
– Úgy gondoltam, itt választ találok a kérdéseimre. – És milyen kérdéseid vannak? Semmi értelme nem volt köntörfalazni. – Mikor nemzett az apám fattyút? Miért küldött a Hatodik Rendbe? Miért törtek orgyilkosok az életemre a futáspróba idején? Az asszony lehunyta a szemét, és arca rezzenetlen maradt. Egyenletesen, nyugodtan lélegzett. Néhány percig így ült, és Vaelin már azt hitte, a beszélgetésnek vége, amikor meglátta. Egyetlen könnycsepp gördült végig a nő orcáján. Fájdalomcsillapítási technika – gondolta Vaelin. Elera aspektus kinyitotta a szemét, és tekintetét a fiúéra szegezte. – Sajnos nem válaszolhatok a kérdéseidre, Vaelin. Mindenesetre szívesen vesszük a szolgálataidat. Úgy hiszem, sokat fogsz tanulni. Kérlek, jelentkezz Sherin nővérnél a nyugati szárnyban! ♦♦♦ Kiderült, hogy Sherin nővér az a fiatal nő, aki az aspektusnak segédkezett a csempézett csarnokban. Amikor a fiú rátalált a nyugati folyosóból nyíló egyik helyiségben, a nő éppen kötéseket csavart egy sebesült férfi derekára. A férfi bőre egészségtelen, szürke színt öltött, és egész testén vékony verejtékréteg csillogott, de a légzése kiegyensúlyozottnak tűnt, és nem látszott rajta fájdalom. – Életben marad? – érdeklődött Vaelin. – Úgy hiszem – válaszolta a nővér, aztán egy csattal odafogatta a kötést, és egy nagy mosdótálban megmosta a kezét.
– Bár ebben a Rendben megtanultuk, hogy a halál olykor kicselezi a számításainkat. Vedd azokat! – biccentett a halomba rakott véres ruhákra. – Ki kell tisztítani őket. Viselnie kell majd valamit, amikor kiengedjük innen. A mosodát a déli szárnyban találod. – Mosodát? – Igen – fordult szembe vele a fiatal nő, és ajkán alig látható mosoly jelent meg. Bár Vaelin derekasan küzdött ellene, képtelen volt nem észrevenni a nő alakját. Sudár termetét csak kihangsúlyozták hátrafogott, sötét és hullámos fürtjei. Arcán még ott virított a fiatalság dísze, de a tekintete valahogy az éveit meghazudtoló tapasztalatról árulkodott. Az ajka gondosan formálta a szavakat. – A mosodát. Vaelin zavarba jött, mert nem tudta levenni a szemét az arccsontok kecses ívéről, az ajkak telt formájáról és az ellenszegülésre felkészült, okos szemek fényéről. Sietve összeszedte a ruhákat, és lement a mosodába. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy nem neki kell kimosnia a véres holmit, és Sherin nővér hűvös modora után kissé hátrahőkölt a gőztől fulladozó mosoda testvéreinek fogadtatásától. – Vaelin testvér! – mennydörögte egy hatalmas, medveforma férfi, akinek szőrös mellkasán verejték gyöngyözött. A keze pöröly gyanánt csattant a fiú hátán. – Már tíz éve várom, hogy egy testvér a Hatodik Rendből átlépje a küszöbünket, és amikor végre megtörténik, hát nem a leghíresebb fiukat küldik? – Örömmel jöttem, testvér – biztosította felőle Vaelin. – Ki kell mosnom ezeket a ruhákat... – Ugyan, ostoba beszéd! – A véres rongyok kiszakadtak a kezéből, és az egyik nagy kőkádba repültek, ami fölé mosodai dolgozók görnyedtek. – Majd mi megcsináljuk! Gyere, testvér,
hadd mutassalak be a többieknek! A nagy emberről kiderült, hogy nem testvér, hanem mester. Amikor éppen nem mosodaszolgálatot végzett, Harin mester a csontokról okította a novíciusokat. – A csontokról, mester? – Igen, fiam. Csontokról. Hogy miként működnek, miként illeszkednek. Miként lehet meggyógyítani őket. Annyi vállcsontot visszatettem már a helyére, hogy a számát sem tudom. Az egészet csuklóból kell csinálni. Majd neked is megtanítom, mielőtt elmész, hacsak előbb el nem töröm a karodat. – Nevetése könnyedén megtöltötte a tágas termet. A többi testvér és nővér Vaelin köré gyűlt, és a számos, megjegyezhetetlen nevű ember mind zavarba ejtő lelkesedéssel és nagy csomó kérdéssel fogadta a fiút. – Mondd, testvér – kezdte egy Curlis nevű, vékony ember –, igaz, hogy a kardjaitok csillagezüstből készülnek? – Csupán legenda, testvér – füllentett Vaelin, mert emlékezett az ígéretre, amit Jestin mesternek tettek. – Mestermunka van mögöttük, de egyszerű acélból vannak. – Tényleg a vadonban kell élnetek? – kérdezte a Henna nevezetű fiatal, kövérkés nővér. – Csak tíz napig. Ez is része a próbatételeinknek. – Igaz, hogy ha nem sikerülnek a próbák, kitesznek a Rendből? – Ha életben maradsz addig – felelte Vaelin helyett Sherin nővér, aki a karját összefonva állt az ajtóban. – Így van, testvér? Sok rendtársatok vész oda a próbatételek során, nem igaz? Alig tizenegy éves fiúk. – A kemény életmód kemény edzést igényel – felelte Vaelin. – A próbatételeink készítenek fel bennünket a Hit és királyság
védelmének feladatára. Sherin felvonta az egyik szemöldökét. – Ha Haron mester nélkülözni tudja további jelenlétedet, testvér, fel kellene mosnod az oktatóterem padlóját. Így felmosás következett. Majd az előadóterem után Vaelin felmosta a nyugati szárny összes termét is, és amikor készen lett, Sherin nővér tiszta szesz és víz elegyét főzette fel vele, amibe be kellett áztatnia az aspektus által használt fémeszközöket. A fürdő állítólag megelőzte a fertőzéseket. A nap hátralévő része ehhez hasonlatos tevékenységekkel, takarítással, mosással, súrolással telt. Kemény tenyere hamar elnyűtt a robottól, és a bőre kivörösödött a szappantól és a keféléstől. Végül Sherin engedélyezett neki egy rövid ebédszünetet. – Mikor tanulom meg, hogyan kell gyógyítani? – kérdezte az oktatóteremben, miközben a nő fehér gyolcsra terítette ki a fémeszközöket. Vaelin két órát töltött a tisztításukkal, és most vakítóan ragyogtak a tetőablakon beáramló fényben. – Semmikor – felelte a nővér, fel sem nézve a munkájából. – Dolgozni fogsz. Ha úgy gondolom majd, hogy nem vagy útban, hagyom, hogy végignézd, amikor egy beteget kezelek. Vaelin agyán átvillant néhány lehetséges válasz. Volt köztük szitokszó és furfangos felelet egyaránt, de mindtől ugyanúgy nyűgös gyereknek tűnt volna. – Ahogy kívánod, nővér. Mely órában lesz szükséged rám? – Itt találkozunk az ötödik órában. – Sherin félreérthetetlenül beleszimatolt a levegőbe. – Mielőtt munkára jelentkezel, alaposan mosdj meg, ami talán elveszi majd ezt a bántó testszagot. A Hatodik Rend tagjai sosem fürdenek? – Háromnaponta megmártózunk a folyóban. Nagyon hideg a vize, még nyáron is.
A nővér nem szólt, inkább kihelyezett egy különös kinézetű műszert a gyolcsra. Csavarszerű alkalmatosság fogta össze az eszköz két párhuzamos pengéjét. – Az micsoda? – kérdezte a fiú. – Bordaterpesztő. A segítségével hozzá lehet férni a szívhez. – A szívhez? – Olykor a szív megszűnik dobogni, de lágy dörzsöléssel újra be lehet indítani. A fiú a fiatal nő kezére pillantott. A karcsú ujjak kimért pontossággal dolgoztak. – És te képes vagy erre, nővér? Sherin megrázta a fejét. – Ezeket a praktikákat még nekem is tanulnom kell. Az aspektus azonban ismeri a módját. Kevés beavatkozás van, amit ne tudna elvégezni. – Egy nap majd téged is megtanít. A nő rávillantotta gyanakvó arcát. – Egyél, testvér! – Te nem eszel? – Én később szoktam étkezni, mint a többiek. Van még egy kis dolgom itt. – Akkor én is maradok. Ehetünk együtt. Csak egy röpke pillanatra állt meg a keze az acéltálon, amit éppen sikált. – Köszönöm, de egyedül szeretek enni. Vaelin még azelőtt visszanyelte a bosszankodó sóhajt, hogy elhagyta volna a torkát. – Ahogy kívánod.
♦♦♦ Vacsoraidőben a Rend tagjai további kérdésekkel rohamozták meg, és a kíváncsiságuk kereszttüzében szinte már visszasírta Sherin nővér érdektelenségét. Az Ötödik Rend mesterei egy asztalhoz ültek a tanítványaikkal, így Vaelin az egyik novícius csoporttal együtt Harin mester asztaltársaságába került. Meglepődött a sokféle különböző életkorú újonc testvér láttán. A legfiatalabb még alig múlt tizennégy, míg a legidősebb már egyértelműen az ötvenes éveiben járt. – Az emberek gyakran életük delén túl csatlakoznak a Rendhez – magyarázta Harin mester. – Én is csak harminckét éves koromban jöttem el ide. Előtte a királyi őrségnél szolgáltam, a Harmincadik Gyalogezrednél, Véres Vadkanoknak is neveztek minket. Bizonyára hallottál a különítményről. – Hírnevükre valóban rászolgáltak – hazudta Vaelin, hiszen sohasem hallott az ezredről. – Sherin nővér mióta van itt? – Kisgyermekkorától fogva. A konyhán kezdte, de tizennégy éves koráig nem állt be a novíciusok sorába. Az a legkorábbi életkor ugyanis, amivel jelentkezni lehet. Nem úgy, mint a te Rendednél, ugye? – Ez egy a számos különbség közül, mester. Harin jóízűt kacagott, és beleharapott egy csirkecombba. Az Ötödik Rend nagyjából ugyanazt fogyasztotta, mint a Hatodik, de mindenből kevesebbet szolgáltak fel. Vaelin egy pillanatra zavarba jött, amikor a megszokott sebességgel falta a hatalmas adagokat, és az asztaltársaság többi tagja elképedt arccal fordult felé. – A Hatodikban gyorsan kell enni – magyarázkodott. – Ha
túl sokáig vár az ember, minden eltűnik az asztalról. – Hallottam, hogy büntetésből éheztetnek benneteket – vágott közbe Henna nővér, a mosodában megismert pufók lány, aki rendszerint még a többieknél is körmönfontabb kérdések özönével árasztotta el, és amikor Vaelin felnézett, mindig elkapta a tekintetét. – A mestereink sokkal gyakorlatiasabb módszerekkel büntetnek, mint az éheztetés, nővér. – Mikor kell életre-halálra megküzdeni? – kérdezte a cingár Innis. A kérdést olyan őszinte kíváncsisággal tette fel, hogy Vaelin nem tudott megharagudni érte. – A kardpróbára a hetedik évben kerül sor. Ez az utolsó próbatételünk. – Utolsó vérig kell egymással verekednetek? – Henna nővér döbbentnek tűnt. A fiú megrázta a fejét. – Három elítélt bűnözővel kell megküzdeni. Gyilkosokkal, rablókkal, ilyesmikkel. Ha megvernek, az azt jelenti, minden bűnükből feloldozást nyertek, hiszen az eltávozottak nyilvánvalóan nem engedték be őket az Innentúlba. Ha azonban mi győzzük le őket, alkalmasnak ítéltetünk arra, hogy kardot viseljünk a Rend szolgálatában. – Kegyetlen, mégis egyszerű szabály – fűzte hozzá Harin mester, majd óriásit böfögött, és megpaskolta a hasát. – A Hatodik Rend szokásai bár durvának tűnhetnek nekünk, gyermekeim, de ne feledjük, hogy csak testvéreink állnak a Hit és annak ellenségei között! A múltban megannyi csatát vívtak a védelmünkben. Ha nem segítenek, nem volnánk itt, hogy gondozhassuk és gyógyíthassuk az igazhitűeket. Ezt soha ne
feledjétek! Az asztal körül ülők egyetértésüket mormogták, és a társalgás végre egyéb ügyekre terelődött. Az Ötödik Rend testvéreit főként a kötszerek, gyógyhatású növények, különbözőféle és fajta betegségek és a fertőzés végeérhetetlen témája izgatta. Vaelin bizonytalan volt, haragudjon-e rájuk, amiért ilyen nyíltan kellett beszélnie a kardpróbáról, de meglepetésére csak valami halovány, körülírhatatlan izgalmat érzett. A Rendben töltött legelső napoktól kezdve tudta, hogy egyszer át kell esnie rajta, ahogyan mindegyiküknek. A minden évben megrendezett eseményt a város lakossága is szabadon nézhette, és bár a Rend novíciusainak tiltott volt a részvétel, Vaelin annál több történetet hallott már a hosszúra nyúló tusákról és azokról a szerencsétlen testvéreiről, akiknek nem sikerült kiállni a végső próbatételt. Ám ha összevetette azzal, amit már eleddig megtapasztalt a Rendben, a kardpróba csak egynek tűnt a sok veszély közül. Talán éppen ezért találták ki a próbatételeket, hogy érzéketlenné tegyék őket a veszéllyel szemben, hogy úgy fogadják a félelmet, mint életük rendes velejáróját. – Nálatok is vannak próbák? – kérdezte Harint. – Nem, fiam. Nekünk nem kell próbatételeknek alávetni magunkat. A novíciusok a Rendházban töltik első öt évüket, mialatt megtanulják a szokásainkat. Sokan elhagynak minket ezután, vagy az aspektus és a mesterek tanácsolják el őket közülünk, de akik velünk maradnak, megszerzik a gyógyítás képességét, és a tudásuknak megfelelő feladatokat kapnak. Én magam például húsz évet töltöttem a cumbraeli fővárosban, és a kis igazhitű közösséget szolgáltam. Nehéz dolog azok közt élni, akik tagadják a Hitet, testvérem.
– A király rendelete szerint a cumbraeliek testvéreink a királyságban, feltéve, hogy a saját hűbéruradalmuk határain túl nem terjesztik a vallásukat. – Ugyan már – köpött ki Harin mester. – Lehet, hogy a király kardja a királyságba kényszerítette Cumbraelt, de a cumbraeliek mindegyre azon iparkodnak, hogy előtérbe helyezzék hitkáromló szokásaikat. Megannyi alkalommal akartak már megtéríteni az istenfélő papok. Most is határaikon kívül vándorolnak, hogy elterjesszék eretnek vallásukat az igazhitűek között. Attól tartok, a Rendednek és az enyémnek sok dolga akad még Cumbraelben az eljövendő években. – Bánatosan megrázta busa fejét. – Nagy kár. A háború borzalmas dolog. Vaelin kapott egy cellát a déli szárnyban. A helyiségben mindössze egy ágy és egy szék állt. Gyorsan levetkőzött, aztán becsusszant a takaró alá, és élvezte a tiszta, ropogós ágynemű ismeretlen, ámde magasztos érintését. A kényelem ellenére nehezen jött álom a szemére. Harin mester kifakadása Cumbrael ellen kellemetlen húrokat pendített meg benne. A háború borzalmas dolog. Mégis bujkált valami a mester szemében, ami mintha alig várta volna, hogy kitörjön a háború, és feleméssze az eretnek hűbéruradalmat. Sherin nővér ridegsége is aggasztotta. A fiatal nő nyilvánvalóan semmiféle közösséget nem akart vállalni vele, és nem sokra tartotta a Hatodik Rend életvitelét. Ez érdekes módon mégsem zavarta annyira Vaelint. Elhatározta, hogy másnap elnyeri a bizalmát. Panaszkodás és kérdezés nélkül megtesz mindent, amit a nővér kér tőle. Gyanús volt, hogy Sherin nem tisztelt semmi mást, csak a munkát. Azonban leginkább Elera aspektus makacs hallgatása
tartotta ébren. Olyannyira biztosra vette, hogy választ kap a kérdéseire, hogy a visszautasítás fel sem merült benne. Tudja – gondolta égető bizonyossággal. – Akkor meg miért nem mondja el? Ilyen és ehhez hasonló kérdések bucskáztak a fejében, amikor elaludt, és az álmok sem hoztak megnyugvást. ♦♦♦ A hajnal első sugarainál erőnek erejével kikászálódott az ágyból, alaposan megmosdott az udvari vályúnál, és jóval az ötödik óra előtt jelentkezett munkára. Sherin előtte érkezett. – Hozz kötszert a raktárból! – utasította a fiatal nővér. – Hamarosan gyógyulást kereső emberek tolonganak majd a kapunál. – Homlokráncolva lépett el mellette. – A szagod... most már legalább valamelyest elviselhetőbb. Vaelin Nortah cselével élt, és mosolyt erőltetett az arcára. – Köszönöm, nővér. Először egy merev ízülettel küzdő öregember jelent meg, aki vég nélkül tudott mesélni matrózként töltött éveiről. Sherin udvariasan hallgatta, miközben balzsamot dörzsölt az öreg tagjaiba, majd otthonra is adott neki egy tégellyel. Utána egy remegő kezű, véreres szemű, vékony fiatalember következett, aki alhasi fájdalmakról panaszkodott. Sherin nővér megtapogatta a hasát, aztán a verőeret a csuklóján, majd néhány kérdést követően kijelentette, hogy az Ötödik Rend nem látja el vörösvirággal a szenvedélybetegeket. – Te rendházi ribanc! – köpött felé a férfi. – Vigyázz a szádra! – Vaelin elindult, hogy kipenderíti, de a nővér haragos pillantása megállította. Sherin nyugodtan állt és tűrte, hogy a fiatalember egy teljes percig szitkozódjon, óvatos
pillantásokat vetve a markos rendtestvérre. Végül a vörösvirág rabja kiviharzott a helyiségből, de káromkodásai még sokáig visszhangzottak a folyosón. – Nincs szükségem testőrre – mondta Vaelinnek a nővér. – Ebben a házban nem szívesen élünk a képességeiddel, testvér! – Sajnálom – préselte ki a bocsánatkérést összeszorított foggal a fiú, és ezúttal nem sikerült magára erőltetnie a Nortah-mosolyt. Mindenféle ember felbukkant aznap a Rendházban: férfiak és nők, anyák gyermekekkel, nővérek testvérekkel; vágásokat, zúzódásokat felvonultatok, fájdalmakkal küzdők és fertőzött betegek. Sherin mintha ösztönösen tudta volna, kinek milyen gyógymódra van szüksége. Szünet nélkül dolgozott, és mindegyiket egyformán gondos ellátásban részesítette. Vaelin árgus szemekkel figyelt, utasításra kötszert vagy gyógyszert hozott, és megpróbált tanulni, de lebilincselte Sherin személye, a nővér munka közben átalakuló arca, komolysága és óvatossága, ami az emberek közelében egy csapásra együttérzéssé és humorrá változott át. Viccelt és együtt nevetett a betegeivel, akiknek nagy részét már jól ismerte. Ezért jönnek hozzá – jött rá Vaelin. – Mert érdekli a sorsuk. Így aztán minden erejét beleadta a munkába, anyagokat hozott, nehéz tárgyakat cipelt, lefogta a rettegőket és az ijedteket, tétova szavakkal vigasztalta a sebesültekkel érkező anyákat, nővéreket és gyermekeket. A legtöbb embernek mindössze egy kis gyógyszerre vagy egypár öltésre volt szüksége, míg mások, Sherin visszatérő betegei idült kórokkal érkeztek, és ellátásuk sok időbe telt, mivel a nővér kérdéseket tett fel és tanácsokat adott. Két súlyos esettel is találkoztak aznap. Az első alkalommal egy összeroncsolt hasú embert hoztak be, aki kisétált
egy elszabadult szekér elé. Sherin megtapogatta az ereket a nyakán, aztán két öklét a férfi szegycsontjára téve, ütemesen nyomta a mellkasát. – Megállt a szíve – magyarázta. Addig folytatta, mígnem vér folyt ki a férfi száján. – Vége. – Hátralépett az ágytól. – Hozz egy taligát a raktárból, testvér, és vidd le a halottasházba! A déli szárnyban találod. És mosd le a vért az arcáról! A családja biztosan nem így akarja utoljára látni. Vaelin látott már halottat azelőtt, de a nővér érzelemmentes szavai meglepték. – Ennyi? Semmit sem tudsz tenni érte? – Egy féltonnás szekér ment át a hasán, péppé nyomta a beleit, és porrá törte a gerincét. Semmit sem tehetek. A második komoly sérültet a királyi őrség hozta be estefelé. A zömök fickónak számszeríj lövedék ütötte át a vállát. – Sajnálom, nővér – szabadkozott az őrmester, miközben két katonatársával feldobták a sérültet az asztalra. – A világért sem rabolnám az idődet ezzel, de a parancsnok ellátja a bajunkat, ha megint egy hullával térünk vissza. – Kíváncsi pillantást vetett Vaelin sötétkék csuhájára. – Rossz Rendházban jársz, testvér. – Vaelin testvér azért van itt, hogy megtanulja a gyógyítás fortélyait – tudatta vele Sherin, és az izmos sebesült fölé hajolt, hogy megvizsgálja a sebét. – Húsz lépésről érte a lövés? – kérdezte. – Inkább harmincról – szívta meg az orrát büszkén az egyik katona, és felmutatta a fegyverét. – Ráadásul futás közben találtam el. – Vaelin – morogta az őrmester, és bámuló szeme tetőtől talpig végigmérte a fiút. – Al Sorna, igaz? – Így hívnak.
A három katona felnevetett. A kellemetlen hahotázást hallván Vaelin már sajnálta, hogy aznap reggel a cellájában hagyta a kardját. – A fiatal rendtestvér, aki egyes-egyedül ellátta tíz Ölyv baját – kezdte a fiatalabbik járőr. – Magasabb vagy, mint gondoltam. – Nem voltak tízen... – helyesbített volna Vaelin. – Bárcsak ott lehettem volna! – vágott közbe az őrmester. – Ki nem állhatom azokat a francos Ölyveket, ahogy parádéznak fel-alá a városban! Állítólag bosszút forralnak. Vigyázz magadra! – Mindig vigyázok. – Testvér – vágott közbe Sherin nővér –, szükségem lesz bélhúrra, tűre, egy szondára és egy fűrészfogú késre, valamint vörösvirágra és korrfaolajra. A balzsamra, nem a lére. Ja, és hozz egy új tál vizet is! Megtette, amit kértek tőle, és hálás volt, hogy meglóghat a járőrök árgus pillantásai elől. A raktárban telerakott egy tálcát a kért felszereléssel, aztán visszatért a fogadóterembe, ahol felfordulás várta. A zömök fickó talpon volt, és húsos marka éppen Sherin torkát szorította. Az egyik katona a földön fetrengett, késsel a combjában. A másik kettő kivont karddal, dühödten fenyegette a gazfickót. – Most szépen kisétálok innen – ordította vissza nekik a köpcös fickó. – Nem mész sehová! – vakkantotta az őrmester válaszképpen. – Engedd el a nővért, és meghagyjuk az életed! – Ha visszamegyek, Egyszemű kicsinál! Álljatok félre, vagy kitekerem ennek a ringyónak a... A raktárhelyiségből felhozott fűrészes kés nehezebb volt, mint amihez Vaelin szokott, de ezt is játszi könnyedséggel dobta
el. A férfi fedetlen torka jó célpontnak tűnt, de haláltusájában el is törhette a nővér nyakát. Ezért inkább az alkarját célozta meg, és amikor a penge befúródott, a gazfickó nyomban eleresztette a fiatal nőt, aki a padlóra esett. Vaelin a tálcán lévő szerszámokat nagy csörömpöléssel elhajítva átugrott az ágyon, aztán néhány az arcába és mellkasába irányított, jól elhelyezett ütéssel leterítette a köpcöst. – Ne! – krákogta Sherin a padlóról. – Ne öld meg! Vaelin a padlón heverő, üres tekintetű férfire pillantott. – Miért tenném? – Felsegítette a nőt. – Megsérültél, nővér? Amaz megrázta a fejét, és elhúzódott tőle. – Tegyük vissza az ágyra – szólt rekedten. – Őrmester, kérlek, segíts átvinni a bajtársadat a szomszéd helyiségbe! – Szívességet tettél volna a fattyúnak, ha kinyírod, testvér! – mordult fel az őrmester, miközben egy másik járőrrel talpra segítették a katonát. – Holnap lesz az akasztás. Vaelin erőlködve felemelte a fickót a földről. Olyan súlya volt, mintha az egész teste merő izomból lett volna. A bűnöző felnyögött, amikor a rendtestvér az ágyra lökte, és felpattant a szemhéja. – Hacsak nem rejtegetsz egy másik kést valahol – morogta neki Vaelin –, maradj veszteg! A férfi szeméből sütött a gyűlölet, de nem felelt. – Ki ez az Egyszemű? – kérdezte Vaelin. – Miért akar holtan látni? – Tartozom neki – felelte a fickó verejtékben úszó, a fájdalomtól összeráncolt arccal. Vaelinnek eszébe jutott a történet, amit Frentis az utcai életről mesélt, és a célt tévesztett dobókés, ami miatt a Rendben keresett menedéket.
– Mennyivel sarcol? – Három arannyal, de hátralékom van. Mindenki tejel, és Egyszemű nem szereti, ha valaki nem szívvel-lélekkel fizeti a részét. – A fickó felköhögött, és vér folyt az állára. Vaelin vizet töltött neki, és a szájához tartotta a kupát. – Az egyik barátom mesélt egy emberről, aki egy kisfiú dobókésének köszönhetően elveszítette a szemét. A köpcös lenyelte a vizet, és abbamaradt a köhögés. – Frentis. Bárcsak az a kis szaros megölte volna. Egyszemű azt mondja, élve megnyúzza, ha egyszer megtalálja. Vaelin elhatározta magában, hogy egy nap meg kell keresnie ezt a híres-neves Egyszeműt. Közelebbről megnézte a férfi vállába fúródott számszeríj lövedéket. – Miért lőtt meg a járőr? – Rajtakaptak, amint kifelé jöttem a raktárból egy zsák fűszerrel. Ráadásul jó fogás volt. Kereshettem volna rajta legalább hat aranyat. Egy zsák fűszer miatt fog meghalni – döbbent rá Vaelin. – Meg azért, mert ledöfte a járőrt, és meg akarta fojtani Sherint. – Mi a neved? – Gallis. Falmászó Gallisnak neveznek. Nincs olyan magas hely, ahová ne tudnék feljutni. – Hunyorogva felemelte a karját, amiből még mindig kiállt a kés. – De úgy látszik, hogy többé nem mászom. – Felnevetett, aztán összerándult a fájdalomtól. – Van nálad vörösvirág, testvér? – Készíts egy tinktúrát, testvér. – Sherin nővér visszatért, nyomában az őrmesterrel. – Egy rész vörösvirág és három rész víz. Vaelin megütközött a lány nyaka láttán, ami Gallis szorítása nyomán skarlátszínűre sötétedett.
– Meg kellene nézetni – tanácsolta. A fiatal nő szemében harag villant, és látszott rajta, hogy visszafojt egy dühös replikát. Nem tudta, hogy vajon azért haragos, mert tévedett, vagy mert a fiú megmentette az életét. – Kérlek, hozd a tinktúrát! – hörögte rekedten. Sherin egy óráig munkálkodott Gallis sebesülésén. Beadta neki a vörösvirágoldatot, aztán a nyílszárat félbevágva, majd a seb kitágításával a szakállas hegyet kiszabadítva kivette a nyilat a vállából. A férfi ráharapott egy bőrövre, hogy tompítsa az ordításait. Aztán a karjába állított kés következett. Ez valamivel nehezebbnek bizonyult, hiszen a fegyver fontos véredényekhez közel fúródott be, de végül tíz percen belül az is kicsusszant. Sherin nővér bekente korrfabalzsammal, majd összevarrta a sebet. Gallis addigra már elájult, és az arcszíne is sokat vesztett pirospozsgásságából. – Sok vére elfolyt – tudatta a nő az őrmesterrel. – Most nem lehet mozgatni. – Túl sokáig nem várhatunk, nővér – ellenkezett a katona. – Holnap reggel a bíró színe előtt a helye. – Kegyelemre semmi esély? – tudakolta Vaelin. – A szomszédban fekszik egy megkéselt emberem – felelte az őrmester –, ráadásul ez az anyaszomorító megpróbálta megfojtani a nővért. – Én nem emlékszem ilyesmire – tiltakozott a nővér, miközben a kezét mosta. – Hát te, testvér? Ér egy zsák fűszer annyit, hogy egy ember életét vegyék érte? – Én sem. Az őrmester arca egyre sötétebb pirosban játszott. – Ez az ember közismert tolvaj, egyébként pedig részeges és a vörösvirág rabja. Mindnyájunkkal végzett volna, hogy
kijuthasson innen. – Vaelin testvér – szólt Sherin. – Mikor helyes embert ölni? – Az élet védelmében – válaszolt azonnal a fiú. – Embert ölni minden egyéb esetben a Hit ellen való. A katona szája lebiggyedt az undortól. – Vajszívű rendházi pojácák... – motyogta, majd kikullogott a helyiségből. – Ugye tudod, hogy így is, úgy is felakasztják? – kérdezte Vaelin. Sherin kivette a kezét a vérrel keveredő vízből, és a fiú átnyújtotta a törölközőt. Aznap először nézett Vaelin szemébe, és a fiú háta végigborsódzott a hangjából kiszűrődő elszántságtól. – Az én kezem között senki sem halhat meg. ♦♦♦ Vaelin aznap este nem ment le vacsorázni, mert tudta, hogy cselekedetei csak megnövelték a hírnevét, és nem volt képes szembenézni az elragadtatott kérdések záporával. Így hát Sellin testvérnél húzta meg magát az őrházban. Az öreg kapuőr szemmel láthatóan örült a társaságnak, és tartózkodott a nap eseményeit érintő kérdésektől, amiért a fiú igen hálás volt. Ehelyett Vaelin unszolására mesélt az életéről az Ötödik Rendben, és bebizonyosodott, hogy nem kell harcosnak lenni ahhoz, hogy valaki kivegye a részét a háborúból. – Ezt a Tengeri lidérc fedélzetén szereztem – mutatta az alkarján éktelenkedő, fura patkó alakú sebet Sellin. – Egy meldenei kalóz hasát foltoztam éppen, amikor a fickó felült, aztán se szó, se beszéd, csontig mélyesztette belém a fogát.
Azután történt, hogy a hadúr porig égette a városukat, úgyhogy jó oka volt rá. A hajó legénysége mindenesetre bedobta a tengerbe. – Elfintorodott az emléktől. – Mondtam nekik, hogy ne tegyék, de az emberek szörnyű dolgokra képesek, amikor forr a vérük. – Hogy kerültél hadihajóra? – Jaj, hát évekig Merlish flottaúr személyi orvosaként szolgáltam. Mindig igen kedvelt, amióta kigyógyítottam a vérbajból. Rendes, öreg kapitány volt. Úgy szerette a tengert, mint az anyját, imádta a tengerészeket, még a meldeneieket is tisztelte, úgy tartotta, a legjobb tengerészek a világon. Majd meghasadt a szíve, amikor a hadúr lerombolta a városukat. Szép kis szóváltásba kerültek miatta, azt elmondhatom. – Vitáztak? – A történet kíváncsivá tette Vaelint. Sellin azon kevesek közé tartozott, akik nem a legfőbb hadúr fiaként utaltak Vaelinre. Mintha az öreg boldog tudatlanságában nem is hallott volna erről az apróságról, bár olyan régóta állt már a Hit szolgálatában, hogy valószínűleg mi sem lehetett egyszerűbb, mint családi kapcsolataik alapján különbséget tenni az emberek között. – Bizony ám – folytatta Sellin. – Merlish flottaúr mészárosnak és ártatlanok gyilkosának nevezte, aki örökre szégyenbe hozza a királyságot. A vita fültanúi azt hitték, a hadúr kardot ránt, de mindössze annyit mondott: „A hűség az egyetlen erősségem, uram.” – Sellin felsóhajtott, és belekortyolt a vizestömlőjébe, amiben talán ugyanaz az ital kotyogott, amit Makril a rendtestvérek cimborájának nevezett. – Szegény, öreg Merlish. Az egész utat hazafelé a kabinjába zárkózva töltötte, és még kikötés után sem lehetett rávenni, hogy jelentsen a királynak. Nem sokkal azután meghalt, egy távolnyugati úton
feladta a szíve. – Láttad? – kérdezte Vaelin. – Láttad a lángoló várost? – Láttam. – Sellin alaposan meghúzta a tömlőt. – Láttam bizony. Az ég kilométerekre kivilágosodott. De nem a látvány borzolta a legjobban az idegeket, hanem a hangok. Több mint egy kilométerre horgonyoztunk onnan, de úgy is hallottuk a sikolyokat. Több ezernyi férfi, asszony és gyermek sikoltozott a tűzben. – Megborzongott, és újra meghúzta a flaskát. – Sajnálom, testvér. Nem kellett volna rákérdeznem. Sellin vállat vont. – Már régen történt, testvér. Nem lehet mindig a múltban élni. Csak tanulni kell belőle. – Az öreg kipillantott a sötétedő udvarra. – Jobb, ha lassan visszatérsz, máskülönben nem kapsz vacsorát. Vaelin az étkezőcsarnokban talált rá Sherin nővérre, aki szokásához híven egyedül falatozott. Letolásra számított vagy egyenesen arra, hogy a fiatal nő visszautasítja, amikor leül mellé, de Sherin meg sem szólalt. A konyhások sokféle ételt felhalmoztak az asztalon, de a nővér megelégedett egy kis tál kenyérrel és gyümölccsel. – Szabad? – kérdezte a fiú a többi ételre mutatva. A nő csak vállat vont, ezért Vaelin szedett a sonkából és csirkéből, aztán farkaséhesen nyelte az ételt, amivel kiérdemelt egy viszolygó pillantást Sherintől. Elvigyorodott, és bűnös módon kiélvezte a fiatal nő nyugtalanságát. – Éhes vagyok. Sherin elfordította a szemét, de mintha egy mosoly árnyéka suhant volna át az arcán. – A Hatodik Rendben nem szokás egyedül étkezni. Saját
csoportjaink vannak, együtt élünk, együtt eszünk, együtt harcolunk. Jó okkal nevezzük egymást testvérnek. De úgy tűnik, itt másként mennek a dolgok. – A testvéreim és nővéreim tisztelik a magányomat – felelte a nő. – Mert különleges vagy? Mert olyat tudsz, amit ők nem? Sherin beleharapott egy almába, és nem felelt. – Hogy van a tolvaj? – kérdezte Vaelin. – Jól, jól. Felvitték az emeletre. Az őrmester két embert állított az ajtaja elé. – Felszólalsz az érdekében a tárgyaláson, nővér? – Természetesen. Bár az is sokat lendítene az ügyön, ha te szintén megszólalnál. Úgy érzem, a szavad nagyobb súllyal esne a latba, mint az enyém. A fiú vízzel leöblített egy nagy falat sonkát. – Miért törődsz olyan nagyon egy magafajta bűnözővel? A nővér arca mozdulatlanná dermedt. – Te miért törődsz olyan kevéssé vele? Néhány percig csend uralkodott az asztalnál. Végül Vaelin megszólalt: – Tudtad, hogy az édesanyám is itt tanult, nővér? Csakúgy, mint te. Aztán elhagyta az Ötödik Rendet, és hozzáment az apámhoz. Nekem soha nem mesélt az itteni életéről. Válaszokat keresve jöttem el ide, meg akartam tudni, kicsoda volt ő, ki vagyok én, kicsoda az apám. De az aspektus hallgat. Ehelyett melléd rendelt, ami igazából már magában is egyfajta válasz. – Válasz? Mire? – Ha másra nem is, arra a kérdésre biztosan, hogy ki volt az anyám. Talán részben arra is, hogy én ki vagyok. Én nem hasonlítok rád, nővér. Nem vagyok gyógyító. Ha lehetőségem
lett volna rá, megölöm ma azt az embert. Korábban is öltem már. Te senkit sem tudnál megölni, és az anyám sem lett volna képes rá. Ilyen ember volt ő. – És az apád? Több ezernyi férfi, asszony és gyermek sikoltozott a tűzben... A hűség az egyetlen erősségem. – Olyasvalaki volt, aki felégetett egy várost csak azért, mert a királya megparancsolta neki. – Eltolta magától a tányért, és felállt az asztaltól. – Felszólalok Gallisért a bíró előtt. Az ötödik órában találkozunk. ♦♦♦ Reggelre úgy alakult, hogy jelenlétükre nem tartottak igényt a bíróságon, Gallis ugyanis az éjszaka folyamán megszökött. Az őrök arra léptek be a szobájába, hogy az ágy üres és az ablak nyitva áll. A fal odakint három emelet magas volt, látható kapaszkodók nélkül. Vaelin kihajolt az ablakon, és megszemlélte az udvart odalent. – Falmászó Gallis – mormolta az orra alatt. – Azokkal a sebekkel elméletileg még járni sem tudott volna. – Sherin nővér lépett mellé, és szintén kitekintett a falra. Vaelin egyszerre részegítőnek és kényelmetlennek találta a közelségét, de a lány nem zavartatta magát. – Sosem fogok rájönni, hogyan sikerült neki. – Sollis mester szerint az ember nem ismerheti meg a valódi erejét, amíg nincsen életveszélyben. – Az őrmester azt mondta, levadássza, ha napokba telik is. – A nővér elhúzódott mellőle, és Vaelinben a zavarodottság és
sajnálkozás érzései kavarogtak. – El is hiszem, hogy megteszi. Vagy így esik, vagy amikor legközelebb találkozom vele, újabb sebesüléssel fogják bevonszolni a kapun, amit majd nekem kell meggyógyítani. – Ha van egy kis esze, felkéredzkedik egy hajóra, és alkonyatra már messze jár. Sherin megrázta a fejét. – Az emberek egykönnyen nem hagyják itt ezt a várost, testvér. Mindegy, milyen veszély fenyegeti őket, maradnak, és itt élik le az életüket. Visszafordult az ablakhoz. A déli városnegyed éppen ébredezett, kéményfüst szállt fel a sápadt hajnali égboltra, hogy naplementéig ott lógjon majd. Az egyre rövidülő árnyékok közül kibontakoztak a szeméttel és ürülékkel bemocskolt, szendergő részegekkel, hajléktalanokkal és mákonyos révületben álmodókkal pettyezett utcák. Már hallatszott a veszekedés és gyűlölködés távoli lármája, és eltűnődött, vajon aznap hányan lépnek be a kapun. – Miért? – kérdezte. – Miért maradnak egy ilyen helyen? – Én is itt maradtam – felelte a nő. – Ők miért ne tennék? – Te itt születtél, nővér? Sherin bólintott. – Szerencsémre két év alatt végeztem a tanulással. Az aspektus felajánlotta, hogy a királyság bármely általam kívánt pontján elhelyezkedhetem. Ezt választottam. Tétova hangjából kitűnt, hogy valószínűleg Vaelin az első ember, akinek ennyi mindent elárul a múltjából. – Mert ez... az otthonod? – Mert úgy éreztem, itt kell lennem. – A fiatal nővér az ajtóhoz lépett. – Sok munka vár ránk, testvér.
♦♦♦ Az elkövetkező néhány nap keménynek bizonyult, de azért nem panaszkodhatott, főként azért, mert Sherin nővér társaságában tölthette el. A sebesültek és betegek folyamatos áradata elegendő lehetőséget biztosított csekély gyógyító tudásának kiterjesztésére, mert a nővér is elkezdte okítani, például a vágások összeöltésének leghatékonyabb mintáira, vagy hogy mi a legjobb gyógynövénykeverék a gyomor és a fej bántalmaira. Ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Sherin képességeivel sohasem rendelkezhet: a nővérnek olyan tévedhetetlen szeme és füle volt a betegségekhez, amelyhez csak a saját kardtudását hasonlíthatta. Szerencsére többé már nem kellett bemutatnia vívótudását, mert a betegek erőszakossága jelentősen csökkent az első naphoz képest. A déli negyedben elterjedt a híre, hogy a Hatodik Rend egy tagja tartózkodik a Rendházban, így a kétesebb alakok bölcsen lakatot tettek a szájukra, és visszafogták kegyetlenkedő hajlamaikat. Egyedül a testvérek és nővérek folytonos csodálata zavarta az Ötödik Rendben. Továbbra is késő este, Sherin nővér társaságában költötte el vacsoráját, de nem kellett hozzá sok idő, és hamarosan a novíciusok csapata akaszkodott rájuk, akik lelkesen kérték Vaelint, mesélne életéről a Hatodik Rendben, vagy arról, miként mentette meg Sherin nővért. Az eset alig néhány nap alatt kisebb legendává nőtte ki magát. Mint mindig, most is Henna nővér volt a legfigyelmesebb hallgatóság. – És nem féltél, testvér? – kérdezte a lány, és nagy barna szeme elkerekedve nézett fel rá. – Amikor az a nagydarab fickó meg akarta ölni Sherint? Nem ijesztett meg? Mellette Sherin, aki eddig néma közönnyel tűrte a
vacsorájánál alkalmatlankodókat, most nagy zajjal a tányérjára ejtette a kését. – Meg... megtanultam uralkodni a félelmemen – felelte Vaelin, és ahogy kimondta, rögtön rájött, milyen nagyképűnek hangzik. – Persze nem olyan jól, mint Sherin nővér – folytatta gyorsan. – ő végig nyugodt maradt. – Jaj, hát őt semmi sem hozza ki a béketűrésből – legyintett Henna. – Szóval miért nem ölted meg, testvér? – No de nővér! – kiáltott fel Curlis testvér. A pufók lány lesütötte a szemét, és pír ömlött végig az orcáján. – Elnézést – motyogta. – Semmi gond, nővér – paskolgatta meg a kezét Vaelin feszélyezetten, amitől a lány még jobban elpirult. – Vaelin testvérnek és nekem hosszú napunk volt – szólalt meg Sherin. – Szeretnénk békében elkölteni a vacsoránkat. Bár a fiatal nő nem bírt mesteri ranggal, a többiek engedelmesen hallgattak a szavára, és a kis nézősereg hamar szétszéledt. – Tisztelnek – jegyezte meg Vaelin. A lány vállat vont. – Talán. De nem szeretnek. A legtöbb testvérem irigy és neheztel rám. Az aspektus figyelmeztetett, hogy talán így lesz. – Hangja nem árulkodott aggodalomról. Egyszerűen csak tényt közölt. – Lehet, hogy túl keményen ítéled meg őket, nővér. Talán ha több időt töltenél velük... – Nem az ő kedvükért vagyok itt. Azért jöttem az Ötödik Rendbe, mert így tudok segíteni azokon az embereken, akiken segítenem kell.
– Nincs idő barátkozásra? Nincs egy lélek, akiben megbízhatsz, aki segítene viselni a terhet? Kérdéséért tartózkodó pillantást kapott cserébe. – Magad mondtad, testvér: itt másként mennek a dolgok. – Nos, lehet, hogy mit sem számít, de remélem, tudod, nővér, hogy engem a barátodnak tekinthetsz. A fiatal nő nem válaszolt, csak ült egy helyben, szemét félig kiürült tányérjára szegezve. Vajon az anyám is így érezte magát? – Ttűnődött Vaelin. – A képességei ugyanígy elszigetelték a többiektől? Őrá is nehezteltek a társai? Nehezen tudta elhinni. Az édesanyjában kedves, melegszívű, nyílt asszonyra emlékezett. Soha nem zárkózott volna be annyira, mint Sherin. Sherint az tette ilyenné, ami a falakon kívül történt vele – döbbent rá. – Valamit látott odakinn a déli negyedben. Az anyám élete másképp alakult. Valami szöget ütött a fejébe, valami, amire addig sohasem gondolt. Hogyan élt, mielőtt beköltözött a Rendbe? Mi volt a családneve? Miért nem tudok semmit a nagyszüleimről? A váratlan gondolattól vezérelve felállt az asztaltól. – Aludj jól, nővér! Reggel találkozunk. – Holnap van az utolsó napod itt, ugye? – kérdezte a lány, és felpillantott rá. A szeme furán ragyogott, mintha könnyek csillogtak volna benne. Vaelin megfeddte magát a képtelen elképzelésért. – Való igaz. Remélem, tanulhatok még valamit, mielőtt elmegyek. – Persze – fordította el a tekintetét Sherin. – Hogyne. Aludj jól, testvér! – Te is, nővér.
♦♦♦ Nem jött álom a szemére. Térdét maga alá húzva gubbasztott, és az iménti felismerésén töprengett. Miként lehet, hogy semmit sem tud az édesanyja múltjáról? Az Ötödik Rend nővéreként élte az életét, aztán hozzáment az apjához, fiút szült neki, majd meghalt. Csak ennyiről volt tudomása. Ha már itt tartott, az apját pont ilyen kevéssé ismerte. Hogyan élt korábban a bátorságáért királyi kitüntetésben részesült katona, később legfőbb hadúr, városégető, egy fiú és egy másik anyától született leánygyermek apja? Vaelin jottányit sem tudott arról, hol született a férfi, hogy a nagyapja vajon katona vagy földműves volt-e, vagy egyik sem. A megannyi kérdés szélvészként zúgott a fejében. Lehunyt szemmel összpontosított a légzésére, ahogyan Sollis tanította nekik. A képességet bizonyosan az Ötödik Rend aspektusától tanulta, ami persze további kérdéseket vetett fel. Koncentrálj! – feddte meg magát. – Lassan és egyenletesen szedd a levegőt! Egy órával később, amikor a szívverése már lelassult, és a fejében valamelyest csitult a zűrzavar, halk, de szűnni nem akaró kopogás zavarta meg. Belebújt az ingébe, és kinyitotta az ajtót. A félszegen mosolygó Henna nővér állt a folyosón. – Testvér – kezdte a lány, és hangja alig emelkedett suttogás fölé –, felébresztettelek? – Nem aludtam. – Nem lehet, hogy további történetek miatt jött ide. – Későre jár, nővér. Bármit is szeretnél, nem várhatna reggelig? – Szeretnék? – A lány mosolya kiszélesedett, és mielőtt a fiú elejét vehette volna, becsusszant mellette a cellába. – A bocsánatodat szeretném kérni, mai meggondolatlan szavaimért.
Vaelin lehiggadt szíve ismét kalapálni kezdett. – Nincs miért bocsánatot kérni... – De igen, van! – suttogta Henna szenvedélyesen, és közelebb lépett. Vaelin önkéntelenül hátrahúzódott, és a hátával benyomta az ajtót. – Olyan ostoba teremtés vagyok, butaságokat beszélek. Meggondolatlan dolgokat. – Még közelebb jött, és a fiú testéhez préselte a sajátját. Méretes kebleinek érzetétől Vaelint azonnal kiverte a veríték, és lágyéka kéretlenül ébredezett. – Mondd, hogy megbocsátasz! – követelőzött a lány remegő, elcsukló hangon, és a fiú mellkasára hajtotta a fejét. – Mondd, hogy nem gyűlölsz! – Ömm... – Vaelin valami megfelelő válasz után kutatott, de az élet a Rendben nem készítette fel ilyesmikre. – Persze hogy nem gyűlöllek. – Kedvesen Henna vállára tette a kezét, és erőltetett mosollyal eltolta magától. – Ne kínozd magad ilyen apróságok miatt! – De bizony, hogy kínzom! – biztosította a lány elfúló suttogással. – Gyötör a gondolat, hogy megbántalak, pont téged... – Szégyenkezve elfordította a fejét. – Nem viselhetem el. – Túl sokat adsz a véleményemre, nővér. – Vaelin keze az ajtókilincset kereste a háta mögött. – Most menned kell... A lány a mellkasára tette a kezét, és végigsimította az izmokat az ing alatt. – Olyan kemény... – döngicsélte. – Olyan erős... – Nővér! – Vaelin megfogta a lány kezét. – Ez nem... Henna erre megcsókolta. Közel nyomakodott, és az ajka a fiúén volt, mielőtt az felfoghatta volna, mi történt. Túláradó érzés ragadta magával, szokatlan melegség ömlött végig a testén. Ez nem helyes – gondolta, miközben a lány nyelve az ajkai közt kutakodott. – Le kell állítanom. Most rögtön... Véget kell vetnem
neki... Rögvest... Egy hang sietett a segítségére. Először távolról hallotta: a szélfútta, gyászos zaj bekéredzkedett az ablakon, és Henna nővér kérlelhetetlen ajkai miatt csaknem figyelmen kívül hagyta, de valami ismerősen csengett benne. Vaelin habozva hátralépett. – Mi a baj? – kérdezte Henna, és lehelete csiklandozón hullott a fiú ajkaira. – Hallod ezt? Egy alig látható ránc jelent meg a lány homlokán. – Nem hallok semmit. – Kuncogva közelebb nyomakodott. – Csak a kalapáló szívemet, meg a tiédet... A hang egyre erősödött, és félreérthetetlenül őt hívta. – Farkasüvöltés. – Farkas? Itt a városban? – Henna megint kuncogott. – Csak a szél, vagy egy kutya... – A kutyák nem így vonyítanak. És nem is a szél. Farkas. Egyszer láttam egy farkast az erdőben. – Pont mielőtt egy orgyilkos megpróbált végezni velem. Könnyű lett volna nem észrevenni, ha nem tanulmányozta volna évekig az ellenfelei arcát a gyakorlótéren, a támadást jelző finom rezdüléseket és rándulásokat keresve. És most meglátta a lány arcán, az elhatározás villanását a szemében. – Nem kellene ilyesmin aggódnod, testvér – nyugtatta Henna, és felemelte a bal kezét, hogy végigsimítsa Vaelin arcát. – Hagyd a csudába a gondjaidat, majd én segítek... A jobb kezében tartott kés a villámnál is sebesebben csusszant elő a köntöse alól, és a holdfény megvillant a fiú nyaka felé közelítő pengén. Gyakorlott mozdulat volt, egy szakavatott gyilkos pontosságával végrehajtott csel. Vaelin kitért előle, és a kés végigkarcolta a vállát. Jobb
tenyerével mellkason taszította a lányt, amitől az nekiesett a szemközti falnak. Gyorsan visszapattant azonban, arcán macskaszerű vérszomjjal, és magasra ugorva és megpördülve Vaelin feje felé rúgott, majd a mozdulatot folytatva a késével a fiú hasa felé vágott. Az kitért a rúgás elől, és elkapta támadója csuklóját, majd nagyot csavart rajta. Reccsenés hallatszott, és Vaelin leküzdötte viszolygását. Nem lány, nem is nővér, hanem ellenség! Henna szabad ökle ütésre lendült, és a fiú orrcsontjára célzott. A tenyerét mereven, bütykeit befeszítve tartotta: a Sollis mester tanította gyilkos ütések egyik fajtájára készült. Vaelin félrekapta a fejét, így a homlokát érte a csapás. Lerázta magáról a csípős fájdalmat, aztán keményen torkon ragadta, s a falhoz szorította a támadóját. Az kapálózott, sziszegett, végigkarmolta Vaelin arcát. Hátrafeszítette a csapdába esett nővér fejét, érezte, mint feszülnek meg a nyaki csigolyák, aztán felemelte a földről, és mind jobban szorította, hogy ne kapálózzon annyira. – Nagyon ügyesen verekszel, nővér – jegyezte meg. Egy kínnal telt, haragos hörgés hagyta el a merénylő torkát. Henna bőre szinte izzott a tenyerében. – Talán elmesélhetnéd, hol tanultad, és miért érezted szükségét, hogy rajtam gyakorold! A kivörösödött arc maszkjából villogó élénk szemek a Vaelin ingébe tépett hasadékra, és az alatta húzódó, könnyű vágásra tévedtek. Szája visszataszító, rosszindulatú mosolyra ferdült. – Jól érzed magad, testvér? – köpte reszelős hangon, és a nyála kifröccsent. – Már... nincs... időd... megmenteni őt... Akkor megérezte a forróságot a szívében, új verejtékréteg ütött ki a bőrén, és két oldalról valamiféle szürke homály úszott be a látóterébe. Méreg! Mérgezett a penge!
Közelebb hajolt a nőhöz úgy, hogy arcuk néhány ujjnyira került egymástól, és belenézett a gyűlölködő szempárba. – Megmenteni kicsodát? A borzasztó mosoly groteszk nevetéssé erősödött. – Egykoron... heten... voltak! – vágta rá a gyilkos, és gyűlölettel telt szeme úgy világított, mint lámpás az éjszakában. Hirtelen hátravágta a fejét, kinyitotta a száját, majd olyan erősen összecsattintotta az állkapcsát, hogy az összeütköző fogak hangos kattanást hallattak. Tekeregni kezdett Vaelin szorításában, megállíthatatlan reszketés vett rajta erőt, aztán hab tört elő a szájából. A fiú engedett a szorításán, és Henna a padlóra omlott, ahol tovább rángatózott, és lába a kőpadlón csattogott. Végül elcsendesedett, és csak feküdt ott, tágra nyitott, élettelen szemmel. Vaelin csak bámulta, verejtékező homlokkal, és a mellkasában ébredező forróság tűzzé erősödött. Méreg a pengén... Nincs időd megmenteni... Egykoron heten voltak... Nincs időd megmenteni őt... Megmenteni őt... MEGMENTENI! Az aspektust! Odalépett a falra akasztott kardjához, kitépte a hüvelyből, aztán végigrohant a folyosón, egészen a csigalépcsőig. Méreg a pengén... Mennyi ideje maradt? Kiűzte a fejéből a baljós gondolatot. Elég időm lesz! – határozta el magát ádázul, és hármasával szedte a felfelé vezető lépcsőket. – Elég időm lesz! Az aspektus lakosztálya a legfelső szinten helyezkedett el. Pillanatokon belül felért, és végigfutott a folyosón. Előtte derengett a rendfőnök ajtaja, és úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. Ezüst fény villant az árnyékok közül. A félhold alakú
acélnak le kellett volna hasítani a fejét, olyan sebességgel és ügyességgel sújtott vele a merénylő. Vaelin kitért előle, majd bukfencbe vetődve továbbgurult. Érezte a kard szelét, ahogy a fegyver átszelte a levegőt a feje fölött. Talpra ugrott, aztán ugyanazzal a mozdulattal hárított, és a kardpenge csengve csapódott neki a sajátjának. Megpördült, fél térdre ereszkedett, kardforgató karját egész hosszában kinyújtva. Izmai belerezegtek, ahogy a fegyvere húsba metszett, a vágást tompa fájdalomkiáltás és a kőre hulló vércseppek esőszerű hangja kísérte. Támadója fekete gyapjúöltözéket viselt, álarcot a száján és az orrán, szemhéját és homlokát korommal kente be. A padlón fekve a combján esett mély vágást szorította, és szeme nem haraggal, hanem rémült meglepetéssel nézett fel Vaelinre. A fiú a nyakát elmetszve végzett vele, aztán az artériákból spriccelő vérszökőkútban fetrengve hagyta ott, mert futott tovább. A mellében tomboló láng mostanra a kínok poklává erősödött, a látása elhomályosult, de az aspektus néhány lépés távolságban magasodó, furán hullámzó ajtajára szegezte a szemét. Megbotlott, a falnak csapódott, aztán durva mordulással, magát átkozva továbbment. MENTSD MEG! Két újabb penge csapódott ki a feketeségből. Ez a sötét ruhás támadó mindkét kezében rövid kardot tartva, szélmalomként kaszaboló mozdulatokkal jött neki. Vaelin kivédte az első két vágást, hátralépve hagyta, hogy a következő sújtások végigsuhogjanak a levegőn egyujjnyira az orrától, majd belépett a férfi hatókörébe, és pengéjét a bordák alatt felfelé, a szívbe irányítva egyetlen döféssel megölte. A fekete ruhás megrázkódott, vér tolult fel a torkán, aztán élettelen babaként lógott Vaelin kardján. A súlya lehúzta a fiút, és a fegyver
markolatig elmerült a hullában. Sűrű, iszamós piros vér borította be a karját, és eláztatta a padlót. A szagtól biztosan öklendezett volna, ha a méreg nem dühöng annyira a vérében. Fáradt... vagyok. Nekidőlt a holttestnek, hirtelen soha nem ismert fáradtság ólomsúlya nyomta le a földre. A mellében enyhült a fájdalom, és a helyére mindent elborító álmosság költözött. Olyan fáradt vagyok... – Nem nézel ki valami jól, testvér. Az arc- és testnélküli hang az árnyak közül szólalt meg. Álom? – tűnődött. – Egy utolsó álom a halál előtt. – Látom, Henna benézett hozzád – folytatta a hang. Kőpadlót karcoló kardpenge csikordulása hallatszott. Ez nem álom. Vaelin összeszorította a fogát, és ujjai körbefonták a kard markolatát. – Már halott! – kiáltotta bele a sötétségbe. – Biztos vagyok benne. – A hang jámboran szólt. Semmilyen különleges kiejtés vagy ismertetőjegy nem színesítette. Nem volt tanult, vagy nyers. – Kár. Mindig is szerettem ezt az álcáját. Olyan csodálatosan gonosz volt. Legalább ágyba vitted előbb? Az tetszett volna neki. Alig lehetett észrevenni a pillanatnyi feszültséget a beszédhangon, de Vaelin megérezte, hogy a láthatatlan orgyilkos végzetes támadásra készül. Az erőfeszítéstől remegve feltápászkodott a térdéről, és kirántotta a kardját a hullából. Túl sokáig tétovázik – jött rá. – Akkor kellett volna megölnie, amikor sebezhető voltam. Arra vár talán, hogy a méreg elvégezze helyette a piszkos munkát? – Félsz – morogta Vaelin a sötétségnek. – Tudod, hogy nem győzhetsz le. Csend. Csend és sötétség uralkodott, amit csak a
kardpengéről a padlóra hulló vércseppek koppanásai törtek meg. Nincs több időm – gondolta elhomályosuló tekintettel, és valami félelmetes, jeges zsibbadás kúszott fel a végtagjaiba. – Nem várhatok tovább. – Egykoron – folytatta, de beszédhang helyett holmi száraz csikorgás tört fel a torkából, ezért a többit már kiáltotta: – Egykoron heten voltak! Zárak és reteszek kattantak a háta mögött a félhomályban, amit az ajtóvasak nyikorgása követett, és az aspektus kidugta az ajtónyíláson nyájas, kissé haragos, gyertyafény megvilágította arcát. – Mi ez a zaj? A kés hosszában pörögve érkezett a semmiből. A halálosan pontos dobás a rendfőnök szeme felé tartott végzetes bizonyossággal. Vaelin kardforgató karja mintha ólomból lett volna, amint pengéjét ívesen felhozva félreütötte a kést, ami másfelé folytatta az útját, aztán pörögve eltűnt a sötétben. Nem látta a férfit, ahogy az eldobott kés után vetődik, de érezte, tudta. Válasza ösztönösen, tudattalanul és villámgyorsan jött. Megpördült, mindkét kezével a kard markolatán, maradék erejét beleadva a csapásba. Nem is érezte, ahogyan a penge nyakon kapja a támadót, inkább csak hallotta, mintsem látta a falakat és mennyezetet megfestő vérgejzírt, amikor a fej nélküli hulla tett még néhány lépést, mielőtt összehanyatlott volna. Azután már csak az alvás mindent uraló, elkerülhetetlen szüksége létezett. A padlókövek hűvösen simogatták az arcát, és a melle lassuló ütemben járt. Azon tűnődött, vajon farkasokról fog-e álmodni... – Vaelin! – Erős kezek ragadták és rázták meg, talpak dobogtak a padlón, egyre több hang csatlakozott a döbbent
kiáltások dühöngő folyamához. Felháborodottan felnyögött. – Vaelin! Ébredj! – Valami kemény csapódott az arcának, amitől összerezzent. – Ébredj! Ne aludj! Hallasz? A kifürkészhetetlen hangok tovább örvénylettek. – Hívjátok Sherin nővért, most azonnal!... Vigyétek az oktatócsarnokba! ... Azokat hagyjátok, már halottak! ... Mivel mérgezték meg? ... Ezt egy késpenge csinálta... Hol a kés? – Bocsánatot akart kérni – dadogta Vaelin segítőkészen. – Bejött a szobámba... Elkapott volna, ha nincs a farkas... – Nézzétek meg a celláját! – Ez már Sherin hangja volt, de élesebben és rémültebben csengett, mint valaha is hallotta. – Keressétek a kést, de ne érjetek a pengéhez! További távoli hangok zajongtak, és úgy érezte, mintha vinnék, aztán a padló hidegét felváltotta a kezelőasztal simasága. Felnyögött, és zavaros elméje várta a fájdalmat. – Halott? – kérdezte az aspektus. – Mi az, hogy halott? – Méreg lehetett. – Harin mester dörgő basszusa válaszolt neki. – A fogában rejtette el a labdacsot. Régóta nem láttam már ilyesmit. Vaelin úgy döntött, kinyitja a szemét, de csak összeolvadó, koromfekete árnyakat látott. Pislantott, és a látása kitisztult annyira, hogy felismerje Sherin nővért, aki kitágult orrlyukkal Henna kését szimatolta. – Vadásznyila! – kiáltott a nő. – Dzsofrilgyökérre lesz szükségünk! – De hisz az megölheti! – Vaelin tudta, hogy meg kellene lepődnie az aspektus rémült hangján, de elméjében megfogalmazódott egy kérdés, amit mindenképpen fel akart tenni. – Ha nem próbáljuk meg, meghal! – vágott vissza Sherin, és az arca ijedtnek tűnt, mintha megütötték volna, de egyben
kemény elhatározás tükröződött rajta. – Fiatal és erős! Kibírja! Szünet következett, és egy kétségbeesett sóhaj. – Hozzátok a gyökeret, és sok vörösvirágot... – Nem – szakította félbe Sherin. – Az csökkenti a hatást. Nem kell vörösvirág. – Hitemre, nővér! – Harin mester otromba alakja először került Vaelin látószögébe. – Tudod te, mit művel az a gyökér az emberrel? – A nővérnek igaza van – hagyta rá az aspektus szorongó hangon. – Aspektus? – szólalt meg Vaelin. Az asszony odalépett hozzá, kezébe szorította a kezét, és ujjai a homlokát simították. – Vaelin, kérlek, feküdj nyugton! Orvosságot kell beadnunk neked, hogy meggyógyulj. Sajnos fájni fog... Légy erős! – Aspektus – küzdött a fiú, hogy megőrizze egyre tompuló látását. – Kérlek, mondd meg: hogy hívták az anyámat? ♦♦♦ Vardrián. A név átzengett a fájdalom viharán. Vardrián. Az édesanyja neve. A családi neve. Verejték fürösztötte a fiút, a mellkasa kohóként fűtötte, sötétség borult a látására, de a név itt tartotta, lehorgonyozta ebben a világban. Sherin nővér bőrszíjat kötött a karjára, és a dzsofriloldatot egyenesen a vivőerébe fecskendezte egy hosszú tű segítségével. Azonnali kín hasított a testébe. A szoba szétrepedt és megszűnt létezni, az aspektus csitító szavai elhallgattak, Sherin ijedt arca homályos folttá koszolódott, és egyre távolodott.
Vardrián. Különös módon a fájdalom mellett az idő végtelennek tűnik, és a szenvedés minden pillanata a végtelenbe nyúlik. Vaelin tudatában volt, hogy a háta ívben megfeszül, akár az íj, és hol összefüggéstelenül beszél, hol önkívületben őrjöng, miközben erős kezek az asztalon tartják. Tudta mindezt, de nem érezte. Az egész valahol messze történt, valahol a fájdalom országán túl. Ildera Vardrián. Az édesanyja. Egyszerű név, egy név nemesség vagy dicsőség nélkül, egy név a mezőről vagy az utcáról. Akárcsak az apját, édesanyját is a tehetsége emelte ki az ismeretlenségből. Különleges volt. Hirtelen tisztán látta az arcát, mosolyának fénye, a szeméből áradó jóindulat szétoszlatta a sötétet. Világítótoronyként ragyogott a szenvedés tengerén, utat mutatott az akaraterejének, az élni akarás vágyának. Nem tudta, mennyi ideig tartott, mennyi időbe telt kimerítenie magát. Később elmesélték, hogy megsebesítette az Ötödik Rend legmarkosabb testvéreit, megpróbálta megharapni az aspektust, a legocsmányabb és legborzalmasabb dolgokat ordította, de ő erről mit sem tudott. Csak a név lebegett előtte. Ildera Vardrián. A név mentette meg.
ÖTÖDIK FEJEZET
lmában nem ismert fájdalmat. Álmában lágy aranyfény áradt be az ablaktáblán, és Sherin nővér mosolya sugárzón ragyogott le rá. – Túlélted – súgta a nő. – Tudtam, hogy így lesz. Álmunkban... Álmunkban kimondhatjuk, amit gondolunk. – Gyönyörű vagy – mondta a jelenésnek. A nővér mosolyából kacagás lett. – Félrebeszélsz, testvér. Próbálj meg aludni, pihenésre van szükséged. Odakint veszélyes kinézetű fiatalemberek várakoznak, akik megharagszanak rám, ha nem gyógyulsz meg. – Menjünk el együtt! – folytatta Vaelin gondolkodás nélkül, az álom szabadságában. – Megszökhetnénk. Keresnénk egy csendes zugot a világban, ahol te gyógyíthatnál, én pedig megtanulnék valami mást a gyilkoláson kívül... – Ssss... – Sherin az ajkára tette az ujját, mosolya eltűnt. – Kérlek, Vaelin... – Semmit sem éreztem, amikor megöltem azokat az embereket. Semmit. Ez nem helyes. – Megmentetted az aspektust. Nem volt más választásod. A fekete ruhás a combsebét szorongatta; amikor a kardom a nyakába metszett, halk, szinte gyermeki nyögdécselés tört fel a torkából.
Á
– Szégyent hoztam az édesanyámra. Hozzá képest semmi sem vagyok. – Nem, ne mondj ilyet! – Sherin keze a homlokát cirógatta, egyre közelebb hajolt Vaelinhez, és lágy csókot nyomott az ajkára. – Oltalmazó vagy, harcos, aki a gyámoltalanok védelmében küzd. Erős vagy és igazságos. Ezt soha ne felejtsd el! És én mindig itt leszek, ha szükséged van rám. Csak hívj, és minden tudásom a tiéd. Az álom halványulni kezdett, és a kimerültség lehúzta a semmibe. – Inkább csak menjünk el együtt innen... ♦♦♦ Fájdalomra ébredt. Nem a dzsofrilgyökér okozta agóniára, hanem a kimerült izmok és a kiszáradás együttes lüktetésére. Különös alakú, barnásvörös foltok éktelenkedtek a lepedőjén, és a vállán ejtett mérgezett seb továbbra is csípett. A szemhéja leereszkedett, és az álom ölelő karja hívogatta... Észrevette, hogy nincs egyedül. Sollis mester a helyiség sarkában ült karba tett kézzel. Kardját a térdére fektette. Szeme kivörösödött az átvirrasztott éjszakától. – Sok időbe telt felébredned! – szólította meg Vaelint. – Sajnálom, mester – brekegte kiszáradt torokkal a fiú. Sollis felállt, az ágy melletti asztalhoz lépett, és vizet töltött neki a méretes agyagkancsóból. – Tessék – tartotta a fiú ajkához a kupát. – Kis kortyokban, ne vedeld! A víznek jobb íze volt, mint életében bármikor. Elárasztotta a száját, és végigömlött száraz torkán.
– Köszönöm, mester. – Sherin nővér szerint óránként legalább egy kupával meg kell innod. Nagyon szigorú utasításokat adott a gondozásodra vonatkozóan. Sherin... Menjünk el együtt innen... Újfajta fájdalom hasított a mellkasába, és azt kívánta, bárcsak sohasem álmodta volna az álmot. Szinte belehalt a tudatba, amire most ébren döbbent rá: hogy mindez nem a valóságban történt. Végigtekintett a lepedőjén esett foltokon. – Fel kellett vágniuk a testemet? – Ijesztő kép jelent meg lelki szemei előtt, amelyben a bordaterpesztőt a mellkasába ékelik. – Állítólag a dzsofrilgyökértől az ember vért izzad. Azt mondják, részben ebben áll a tisztító hatása. – Sollis közelebb húzta a szoba sarkában álló széket, és leült az ágy mellé. – Tudnom kell, mi történt itt. Vaelin elmondta neki, egyetlen részletet sem hagyott ki. A mester csendben figyelt, alig húzta fel a szemöldökét annál a résznél, amikor Henna nővér látogatást tett a fiú szobájában, és higgadt arccal hallgatta Vaelin beszámolóját az életmentő farkasüvöltésről. Egyedül akkor moccant meg, amikor tanítványa megemlítette az orgyilkosok jelmondatát: Egykoron heten voltak. Csak a szeme rezdült, de a tekintet mindent elárult. Tudja – vélte Vaelin. – Tudja, mit jelent, és le merem fogadni egy zsák aranyban, hogy nem fogja elárulni nekem. Sollis a többit is közömbösen hallgatta végig, és csak néhány kérdést tett fel. – És hogyan írnád le az orgyilkosokat? – Értettek a fegyverforgatáshoz, de a taktikához nemigen. Megmérgeztek, legyengültem, le kellett volna rohanniuk, hogy végezzenek velem. Ehelyett egyesével támadtak rám, mindig
lesből. Sollis némán ült, és a hallottakat emésztette. Vaelint lehúzta az álom, de erőnek erejével nyitva tartotta a szemét. A novíciusok nem aludhattak a mesterük jelenlétében. – Sherin nővér visszajön még? – kérdezte Vaelin, és reménykedett benne, hogy a csendet megtörve sikerülhet ébren maradnia. – Sze... szeretném tudni, meddig leszek ágyhoz kötve. – A sebesülteket ápolja. Egy darabig bizonyosan elfoglalt lesz. Az elmúlt két napban zavargások történtek a városban. Az elmúlt két napban. Két teljes napon át izzadt, és álmodott. – Zavargások, mester? – Az emberek zúgolódtak. Amikor elterjedt a támadások híre, a nép a tagadók összeesküvéséről pletykált. Hamarosan mindenki tudni vélte, hogy a cumbraeliek titkos serege bujkál a csatornákban, akik éjszaka mindnyájunkat megölnek majd álmunkban. – A mester undorodva megrázta a fejét. – Az ostobák képesek mindent elhinni, ha eléggé be vannak rezelve. Vaelin nem értette. – Több támadás is történt? – Nem csak Elera Al Mendah életére törtek. A Negyedik és Második Rend aspektusai halottak. A többiek szerencsére megúszták. Hendrahl aspektus súlyosan megsebesült, de a kés nem volt elég hosszú, és így nem érte el a szívét a vastag háj alatt. Vaelin beleszédült abba, amit hallott. Hihetetlennek tűnt, hogy két aspektust is megöltek. Jól emlékezett Corlin Al Sentis rendfőnökre a tudáspróbáról: a komor, ünnepélyes arcú férfi az erdőben történtekről kérdezgette. Alig hitte, hogy méreg és kés lett a veszte. A gondolatmenet újabb kérdéshez vezetett: – És Arlyn aspektus?
– Jól van. Három gyilkost küldtek ellene. A merénylők alagutat vájtak a pincébe, ahol Grealin mesterrel találták magukat szemközt. Mindig hibát követnek el azok, akik alábecsülik egy kövér ember harci képességeit. – Soha nem hallott még Sollis szájából ilyen dicséretet a raktár őréről. – Megsérült? – Csak zúzódásokat szenvedett. Bár nagyon bántotta, hogy egyet sem tudott életben tartani és válaszokat kicsikarni belőle. – A testvéreim? – Mindannyian jól vannak. Nortah testvérnek sikerült magát mindössze két nap után kicsapatnia a Második Rendből. A többiekről annyit, hogy Caenis testvér kitüntette magát a Hendrahl aspektust megkéselő orgyilkos megölésével, a többiek pedig nagyon úgy tűnik, hogy részegen hortyogtak egy kád sörtől, amikor Corlin aspektus szomorú véget ért. A Hatodik Rend novíciusainak fele a Negyedik Rendházban lebzsel, és mégis orgyilkosok metszik el a rendfőnök nyakát, aztán elillannak, mielőtt még bárki is észrevenné őket. Komoly büntetések következnek. Vaelin visszadőlt az ágyra, mert hirtelen legyűrte a fáradtság. – Bocsáss meg, mester – motyogta még utoljára –, amiért nem fogtam el őket élve. A méreg valamelyest eltompította a gondolkodásomat... – Azzal elsodorta az álom, és Sollis mester keskeny, kifejezéstelen arca homályba szürkült. ♦♦♦ Barkus dühöngött, Dentos viccelt, Nortah kacagott, Caenis pedig alig szólt egy-két szót. Vaelin csak most jött rá, mennyire
hiányoztak neki. – Az egész olyan átkozottul zavaros! – vélte Barkus, és az értetlenségtől ráncba szaladt a homloka. – Mármint, mi a fene folyik itt? – Annyi bizonyos, hogy az ellenség beférkőzött közénk – felelte Caenis. – Óvatosnak kell lennünk. – De mégis miért? Miért akarná bárki is az aspektusok vesztét? Vaelin még mindig fáradtnak érezte magát, a vágás a karján kékes színű sebhellyé sötétedett, és a dzsofrilgyökér okozta kínok tompa csiklandássá halványultak a tagjaiban. A délelőtt folyamán több látogató benézett hozzá. Harin mester esetlenül bókolt neki, és megeresztett egy-két erőltetett, mennydörgő kacajt. Vaelin érzékelte, hogy a nagy ember örül az ő megmenekülésének, de bánatos Henna árulása miatt. A lány amolyan kedvencnek számított a csoportjában. Sellin testvér több mint egy órát maradt, és göcsörtös kezével furkósbotját szorongatva állította, hogy szívesen elkente volna vele az orgyilkosokat, ha alkalma adódik. Vaelin előtt egy pillanatra felvillant egy elvágott torkú, öreg testvér az őrházban, de elhessegette a képet, és inkább így szólt: – Bölcsen tették, hogy messzire elkerültek, testvér. – Az aggastyán boldognak tűnt a dicsérettől, és megígérte, hogy másnap visszatér a saját készítésű gyógyító levesével. Mások is benéztek, de Sherin nővér feltűnően kerülte a gyengélkedőt, és Vaelin aggódva gondolt arra, miféle ostobaságokat zagyválhatott össze álmában. – Hogy van Frentis? – kérdezte. – Dühös – felelte Nortah. – Nem tudja, mit kezdjen a haragjával. Már három verekedésből kellett kirángatnunk. Kérte
az aspektust, hadd jöjjön velünk, de büntetésként istállószolgálattal tölti a napot. – Tartsátok rajta a szemeteket, amikor visszatértek! Nem szeretem, ha egyedül marad Rensiallal. Üzenem, hogy jól vagyok, és hamarosan hazamegyek. És kössétek a lelkére, hogy mindennap nézzen be Karcoshoz! Nortah bólintott. Senki sem mondta ki, de egyértelműnek vették, hogy Vaelin távollétében ő vezeti a csapatukat. – Azt mondják, négyükkel végeztél – mondta. – Szép teljesítmény. – Hárommal. Volt egy lány is, aki évekig nővérnek adta ki itt magát. Öngyilkos lett, amikor rájött, hogy nem tud végezni velem. – Egy lány? – Halovány, gonosz mosoly játszott a szőke fiú ajkán, és Vaelin sebére sandított. – Milyen közel engedted magadhoz, testvér? – Túl közel. – De olyan lecke volt, amit eztán nem feledek. – Nillin testvér több mint tizenkét évig szolgált a Harmadikban – vette át a szót Caenis. – Három nyelvészeti kötet szerzőjeként és a novíciusok nyelvtanáraként egyik legmélyebben tisztelt tudósuknak számított. És mindeközben végig arra várt, hogy végezhessen Dendrahl aspektussal. – Az a kövér fattyú hálás lehet neked, hogy még mindig életben van – vélte Nortah. – Hogy jöttél rá egyébként? – Nem én jöttem rá. Éppen egy könyvet vittem vissza, amit az aspektustól kaptam kölcsönbe. Berúgtam az ajtót, amikor meghallottam az ordítását. – Elhallgatott, és komor hangulata jól láthatóan még sötétebbé vált. – Nillin testvér keményen küzdött a maga negyvenhét évéhez képest. – Hogyan győzted le? – kérdezte Dentos.
– Nem volt nálam fegyver, nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá a Harmadik Rendben. A puszta kezemet kellett használnom. – Nem lehetett könnyű – vágta rá Barkus. – Fegyvertelenül egy késessel szemben. – Ügyes volt a fickó, de... – vont vállat Caenis. – Nem olyan ügyes, mint mi – fejezte be a gondolatot Vaelin. A barátja bólintott. – Ami rögtön felveti a kérdést, miért vártak a támadásokkal addig, míg a Rendek tömve vannak a Hatodik fiaival? – Az egésznek nincs semmi értelme – ásított nagyot a szőke testvér. – Bár azt megértem, miért akarták holtan látni a Második Rend aspektusát. Ha egyetlen percig tovább kellett volna hallgatnom az unalmas vénember fecsegését, magam fojtom meg. – Ezért küldtek el? – kérdezte Vaelin. Dentos felvihogott, és Nortah mosolyában ez egyszer őszinte vidámság bujkált. – Félreértés történt az egyik nővérrel. Úgy tűnik, a gyógyító testdögönyözésnek vannak határai. Legalábbis valami ilyesmit mondott, mielőtt pofon vágott, és kimenekült a helyiségből. Vaelin hagyta nevetni őket néhány pillanatig, majd közbeszólt. Egyesével mindegyikük szemébe nézett, miközben beszélt. – Én nem tudom, mi történt itt, testvéreim. Ugyanúgy mit sem értek az egészből, mint ti. De azt tudom, hogy veszélyes korban élünk, és csak egymásban bízhatunk. Figyelmezzetek Sollis mester szavaira, engedelmeskedjetek az aspektusnak, és mindenekelőtt vigyázzatok egymásra! Kinyílt az ajtó, és belépett Sherin nővér egy tál gőzölgő
vízzel. Egész nap most először látta a fiatal nőt. – Kifelé mindenki! – parancsolta a nővér. – Ideje, hogy Vaelin testvér megmosakodjon, és így is épp elég régen vagytok már itt. – Megmosakodjon, mi? – emelte fel az egyik szemöldökét a magas, szőke fiú. Vaelin észrevette, miként méri végig tetőtől talpig a nővért. – Remélem, nagyon alaposan lemosdatod, nővér! Nortah ugyanazt a fáradt, érdektelen pillantást kapta, amit a szerelmes hangulatú részegek a vizsgálószobában. – Menj és játssz a kardoddal máshol, testvér! Fanyar mosollyal az arcán Nortah követte a többieket. – A barátodra ráférne egy illemtanlecke – jegyezte meg Sherin, miközben letette a tálat az ágy mellett álló asztalkára. – A viselkedése nem illik a Hit szolgájához. – A Rendemben sokféle különböző testvér él, és egyesek illendőbben viselkednek másoknál. Sherin megvonta a vállát, de egy szót sem szólt, csak belemártotta kendőjét a vízbe, és nekilátott lehúzni a takarót. – Elég erős vagyok, hogy magam mosakodjak, nővér – folytatta a fiú, és kedvesen, de határozottan belekapaszkodott az ágytakaróba. A fiatal nő elgondolkodva nézett rá. – Hidd el, testvér, nem tudsz nekem olyat mutatni, amit ne láttam volna már. Szerinted ki mosdatott, amikor eszméletlenül feküdtél? Vaelin messzire űzte a kényelmetlen gondolatot, és nem eresztette a takarót. – Most már erősebbnek érzem magam. – Ahogy kívánod. – Visszadobta a tálba a mosdatórongyot, és hátralépett. – Ha ilyen erős vagy, találkozhatsz ma az
aspektussal. Érdeklődött felőled. A déli órában megtalálod a kertben. Segítek neked, már ha képes vagy elviselni a segítségemet. Anélkül hagyta el a helyiséget, hogy hátrapillantott volna. Beletelt egy percbe, mire Vaelin rájött, hogy megsértette. ♦♦♦ Az Ötödik Rend kertjei több hold gazdag földet foglaltak magukba, ahol a testvérek és nővérek a munkájukhoz olyannyira fontos ezerféle füvet és gyógynövényt gondozták. A kerteket többnyire négyszögek sorozata alkotta, a zöld és barna színek egyhangú sakktáblája, de itt-ott színes szigetek, virágágyak és cseresznyefák pompáztak. – Nálunk is vannak kertek – mesélte Vaelin Sherinnek, miközben a nővér a parcellák közti kavicssétányokon vezette. A lába és mellkasa még mindig igencsak sajgott, és jobban rátámaszkodott a nő vállára, mint szerette volna, mert tudta, hogy a közelsége kellemetlenül érinti a nővért. Sherin egy szót sem szólt, amikor délben megérkezett a szobájába, hogy lekísérje az aspektushoz, ráadásul feltűnően kerülte a fiú tekintetét. – Semmi esetre sem ilyenek – folytatta Vaelin, amikor a nő nem válaszolt. – Smentil mester gondozza őket, leginkább egyedül. Csak jelbeszéddel adja a tudtunkra, amit akar, mert a lonak kivágta a nyelvét... – Befogta a száját. Sherint nem találta beszédes kedvében. A fiatal nő lecövekelt néhány kisebb virágágyás mellett. Elera aspektus karcsú alakja a virágok között hajlongott. – Az aspektus majd felsegít a szobádba – húzódott el Sherin, hagyván, hogy a fiú karja lehulljon a válláról.
– Köszönöm, nővér. Amaz bólintott, és hátat fordított. – Nővér – nyúlt utána Vaelin, és megfogta a csuklóját. – Csak egy pillanatra. Sherin félénken elhúzta a kezét, de maradt, és óvatosan pillantott a fiúra. – Nem is köszöntem meg – kezdte Vaelin –, hogy megmentetted az életemet. – Ez a munkám, testvér. – Amikor... gyógyultam, különleges álmokat láttam. Azt hiszem, talán mondtam is fura dolgokat, olyasmiket, amiket egyébként sohasem mondanék. Ha összehordtam valami... sértőt... – Semmit sem mondtál, testvér – emelte fel a tekintetét a nő, a szemébe nézett, és kierőszakolt magából egy mosolyféleséget. – Legalábbis semmi sértőt. – Szorosan összefonta a karját a mellkasa előtt, és a mosoly lehervadt az arcáról. – Te hamarosan visszatérsz abba a szörnyű Rendházba, és elmész harcolni valami szörnyű háborúba. Nem... talán sohasem beszélünk többé. Vaelin önkéntelenül közelebb lépett, és megragadta a nővér kezét. – Beszélünk még, ígérem! – Vaelin! – Elera aspektus a virágoskert peremén állt, kezében apró metszőkéssel. A mosolya vakítón ragyogott. – Már sokkal erősebbnek tűnsz. – Sherin nővér ápolásának hála, aspektus. – Valóban. Értékes segítséget nyújt, ahogyan az ideje is elég értékes. – Bocsáss meg, aspektus – hajtotta meg a fejét Sherin. – Nem akartam tétlenkedni...
– Semmi gond, nővér. Ám a város felbolydult. Attól tartok, a képességeidre ma is nagy szükség lesz. Sherin bólintott, búcsúpillantást vetett a gyengélkedő legényre, aztán szomorú mosollyal az ajkán eleresztette a kezét, mielőtt visszaindult volna a Rendház felé. Vaelin nézte, amíg el nem tűnt szem elől. – Mit tudsz a virágokról, Vaelin? – Elera Al Mendah kérdésére a fiú visszafordult, majd belekarolt az aspektus felkínált karjába, aki bevezette a virágoskertbe. – Hutril mester megtanított rá, hogyan ismerjük fel a mérges növényeket. Azt mondta, porrá törve a nyíl hegyére lehet kenni őket. – És van egy húgom, aki szereti a télszirmot. – Igazán hasznos tudás lehet. Tudod-e, ez micsoda? – Az asszony megállt egy sor bíbor virág előtt, amelyeknek fura, ívelt fejét négy hosszú szirom keretezte. – Még soha nem láttam ilyet, aspektus. – Marli orchidea, az Alpiri Birodalom déli csücskéből. Igazából ez egy keresztezett fajta. Magam kereszteztem a mi honos orchideánkkal, hogy növeljem a télállóságát. A mi klímánk ugyanis hidegebb, mint amihez az élőhelyén szokott. Gyakran van ez így a növényekkel: ha kiveszik őket a földből, amiben növekszenek, elhervadnak és elpusztulnak. Vaelin úgy érezte, az aspektus figyelmeztetni akarja valamire, leckét kapott valamiből, amit igazán nem akart hallani. – Értem, aspektus. – Úgy vélte, a nő ezt a választ akarja hallani. – Sherin különleges lány – folytatta a rendfőnök. – Ugyanis ő törődik az emberekkel. Jobban törődik, mint a legtöbben, még a Rendünk testvéreinél és nővéreinél is. Talán éppen innen ered a
tehetsége. És bizony nagyon tehetséges, bizonyos dolgokban már túltesz rajtam, de neki ne áruld el, hogy ezt mondtam! Az ilyen tehetség óhatatlanul elszigeteli az embert. Vannak, akik nem veszik az időt vagy a fáradságot, hogy erről az oldaláról is megismerjék. De te más vagy, és a sejtéseim beigazolódtak. Ezért helyeztelek mellé. Ám arra nem számítottam, hogy ilyen erős kötelék alakul ki köztetek. – Úgy tudom, a barátság nem tiltott dolog a Hit szolgái között. Elera aspektus felvonta a szemöldökét a pimasz replika hallatán, de nem tolta le a fiút. – A barátság minden esetben értékes kötelék. Azonban nem akadályozhatja a szerepet, amit a sors neked és Sherinnek szánt. Sherin nővér ugyanazt jelenti ennek a Rendnek, amit te a tiédnek. – És milyen szerep volna az? – A jövő. Alapvető fontosságú, hogy ezt mindketten megértsétek. Az édesanyád nem értette, vagy nem akarta érteni. A szerelem ezt teheti az emberrel, megvakítja, és az illető szem elől téveszti a Hit által kijelölt utat. – Biztos vagyok benne, hogy az anyám tudta, mit cselekszik. Az asszony arca megrándult a keserű válasz hallatán. – Igen, tudta. Nem kifogással éltem, csak sajnálom, hogy így történt. A legjobb barátom volt, Vaelin. Amikor idekerültem, ő tanított. Nélküle semmit sem tudnék. Az aspektus megállt egy egyszerű fapadnál, és hellyel kínálta a fiút. Vaelin a pihenőért hálásan letelepedett, mert úgy érezte, a lába bármelyik percben felmondhatja a szolgálatot. – Megkérdezhetem, aspektus, mit tudtál meg az orgyilkosokról?
A nő megrázta a fejét. – Nem sokat. Megvizsgáltuk a testeket, de semmi érdemlegeset nem találtunk azon kívül, hogy mindegyikük mérgezett labdacsot rejtett el a foga között, akárcsak Henna nővér. Az arcukat senki sem ismerte fel. A királyi őrség és a Negyedik Rend vizsgálatot indított. Nagyon is valószínű, hogy hamarosan válaszokkal fognak előállni. Különös módon nem nagyon érdekelte merénylői személyazonossága, ahhoz képest, hogy nem olyan régen halálos veszélyből szabadult. – Nem félsz, hogy mások újra próbálkoznak, aspektus? Az asszony összeráncolta a homlokát, mintha ez a gondolat eddig fel sem ötlött volna benne. – Ha jönnek, jönnek. Keveset tehetek ellene. A Hit arra tanít, hogy elfogadjuk a dolgokat, amiken változtatni nem tudunk. – Henna nővér régóta élt köztetek. Árulása biztosan fáj. – Árulása? Kétlem, hogy valaha is hűséggel szolgálta volna ezt a helyet. Hát akkor hogyan árulhatta volna el? Azt tette, amiért ideküldték. Igazából lenyűgöz az elszántsága, annyi évig élt hazugságban, és egyetlenegyszer sem ingott meg, egyszer sem hullt le az álarc. – Mondott valamit, mielőtt meghalt. „Egykoron heten voltak.” Tudod, mit jelenthet, aspektus? Valami végigfutott a nő arcán, de nem ugyanaz a felismerés, mint Sollis esetében. Inkább félelmet vélt felfedezni rajta, de olyan gyorsan eltűnt, ahogy megjelent. – Sok kérdésed van ma, Vaelin. Úgy tűnik, a mi beszélgetéseink már csak ilyenek. Egy újabb ember, aki semmit sem árul el nekem.
– Bocsáss meg, aspektus. A rendfőnök könnyed nevetéssel eloszlatta a fiú aggodalmát. – Azok után, amit értem tettél, úgy érzem, legalább egy válasszal tartozom neked. Kérdezz tehát, de ne feledd, csak egy kérdésedre adok feleletet! Csak egy kérdésre. Szinte gonoszságnak tűnt, mintha macska játszadozott volna az egérrel. Ezernyi kínzó kérdésre akart választ kapni, de pillanatnyi lázas gondolkodás után megállapodott egynél, ami már hónapok óta foglalkoztatta. – Mit tudsz a húgomról? – Ó. – Az aspektus egy pillanatra elhallgatott. A sajnálat ráncai jelentek meg a homlokán. – Tudom, hogy okos kislány, hogy a szülei nagyon szeretik. Tudom, hogy több mint tíz évvel ezelőtt született. – Amikor még az édesanyám is élt. Az aspektus felsóhajtott. – Vaelin, nem akarok fájdalmat okozni, de meg kell értened, hogy nem minden frigy végződik jól. Az édesanyád és édesapád nagyon szerették egymást, de ugyanakkor nagyon különböztek is egymástól. Az anyád gyűlölte a háborút, eleget látott belőle a szolgálata alatt, de elfogadta az apád hadúri kinevezését, mert szerette őt, és mert igazságos embernek ismerte, aki kordában tartotta a királyi őrség legrémesebb kihágásait. Ám a harmadik meldenei háború idején rájött, hogy nem bírja továbbra is lenyelni a békát. Hallotta, ura milyen parancsot kapott, és kérlelte, hogy ne teljesítse. De apád engedelmeskedett a királyának. – A város. – Férfiak, asszonyok és gyermekek sikoltoztak a tűzben. – Igen. Mindkettejüket kísértette az eset, és véget vetett a
szövetségüknek. Anyád elfordult az urától. Apád pedig egyre több időt töltött távol az otthontól, de azt nem tudom, hogyan ismerte meg a nőt, aki lánnyal ajándékozta meg. Ám amikor az édesanyád meghalt, és te bekerültél a Hatodik Rendbe, a házába vitte őket. Engedélyt kért, hogy újraházasodhasson és a jog szerint is a gyermekévé tegye a kislányt, de a király elutasította a kérelmét. A hadúrnak ugyanis példát kell mutatnia az emberek előtt. Nem sokkal később az apád elhagyta a királya szolgálatát. – Az anyám tudott a kislányról? – Nem hiszem. Körülbelül ebben az időben romlott meg az egészsége. Olyannyira aggódott a jövőd miatt. – Egyik kezével kifésült egy hajtincset a fiú homlokából. – Nagy reményeket táplált az irányodban. Annyi jót tett, annyi embert meggyógyított, és mégis rád volt a legbüszkébb. – Akkor örülök, hogy nem láthatta, mivé lettem. A pofon az ő gyorsaságához képest lassan csattant az arcán, de olyan váratlanul érte, hogy nem sikerült kivédenie. – Soha ne mondj ilyet! – Az asszony hangjában harag zengett, miközben a fiú az ütés égető helyét dörzsölte. – Mivé lettél? Egy bátor fiatalemberré, aki megmentette az életemet. Sherin nővéréről nem is beszélve. Tudom, hogy anyád lelke dalra fakad a büszkeségtől, ha arra gondol, mivé lettél. – Gyilkos vagyok. Csak ehhez értek. – Harcos vagy, a Hit szolgálatában. Ezt soha ne felejtsd el! Lehet, hogy a cím most még nem mond neked semmit, de idővel fog. – Ő nem ezt akarta. Az apám bedugott arra helyre, hogy beköltöztethesse a ringyóját a házunkba... – Nem az ő döntése volt. – Akkor a királyé. Elkötelezettségének jele...
– Édesanyád kívánta így a halálos ágyán. Vaelin megint úgy érezte, mintha megütötték volna, csak ezúttal még jobban fájt. A feje zúgott, az agyában egymást kergették a gondolatok. HAZUGSÁG! Hazudik! Az anyám sohasem akarta volna így! – Vaelin? A fiú felállt a padról, odébb támolygott, és hasztalan küzdött a bensőjéből feltörő szédüléssel és zavarral. Gyenge lába csak néhány lépés erejéig vitte, aztán összeesett. Értékes orchideákat tiport össze, és meglepetésére patakzottak a könnyek a szeméből. – Vaelin. – Az asszony a karjában tartotta, és ringatta, ahogy zokogott. – Sajnálom, de tudnod kellett. – Miért? – suttogta az asszony keblére hajolva. – Miért tett volna ilyesmit? – Mert elég bátor volt hozzá, hogy a szívébe tekintsen és meglássa, milyen férfinak születtél. Imádkozott az eltávozottakhoz, hogy az ő tehetségét örököld, hogy gyógyítóként éld le az életedet, de ahogy nőttél, nyilvánvaló lett, hogy édesapád vére csörgedezik az ereidben. Apád fiaként nagyon másféle életed lett volna: szolgálat, de nem a Hit, hanem a király szolgálatában. A király számolt veled a terveiben, tudtad ezt? Idővel nagyon hasznossá válhattál volna a számára. Édesanyád már elveszített egy férjet a király taktikái miatt, és nem akarta, hogy elveszítse a fiát is. Amikor az egészsége egyre romlott, rájött, hogy nem tud megvédeni, és az apád mindig is engedelmeskedni fog a királyának. Jól ismerte Arlyn aspektust a cumbraeli háborúkból, és megkérte, hogy fogadjon be téged. Amaz persze beleegyezett, pedig összetűzést kockáztatott a koronával. Az édesapád dühöngött, amikor Ildera elárulta neki, haragja borzasztó méreteket öltött, de az anyád haldoklott, és a
haldokló utolsó kívánságát teljesítendő megígérte neki, hogy elhoz a Rendbe, amikor ő már nem lesz. Ezt az utolsó cselekedetet még végrehajtotta az iránta tanúsított hűségből. A hűség egyetlen erősségünk... Hűség a királynak... Hűség egy elárult asszonynak... Vaelin hangja suttogássá halkult. Titkok törtek fel a bensőjéből. – Egyszer hallottam az édesanyámat, amikor a félelemtől reszketve feküdtem az első éjszakámon a Rendházban. Hallottam, amint a nevemen szólít. Az aspektus szorosabbra fonta körülötte a karját. – Annyira szeretett. Amikor a karjába tettelek, szinte ragyogott a boldogságtól. A fiú zavarodott arccal kissé elhúzódott. Elera elmosolyodott, és homlokon csókolta. – Én segítettelek a világra, Vaelin Al Sorna. És micsoda szép nagy, visító húsgombóc voltál! Kérdések. Még mindig megannyi kérdés! De valahogy belenyugodott, hogy kimondatlanul maradnak. Egyelőre megelégedett az aspektus válaszaival. Az asszony a karjában tartotta, amíg a könnyei alábbhagytak, aztán visszasegítette a Rendházba. Két nappal később az Ötödik Rend tagjainak szívélyes búcsúja közepette hagyta ott őket. Sherin nővér nem képviseltette magát, aspektusa az azt megelőző napon a déli partra küldte, ahol az újabb lázongások sok sebesülttel jártak. Majdnem öt évnek kellett eltelnie, hogy Vaelin újra lássa a Rend fiatal nővérét.
HATODIK FEJEZET
V
aelin néhány nap alatt felépült. Nyoma sem maradt a támadásnak, kivéve, hogy hideg reggeleken fel-felköhögött, és egész életén át óvakodott a túlzottan szerelmes nőktől, ami miatt a Hatodik Rend testvérének persze nem túl gyakran kellett aggódnia. A Rendbe való visszatérését a mesterek kiszámított közönye kísérte, ami éles ellentétben állt az Ötödik Rend tagjainak szívből jövő búcsújával. Testvérei persze másként viselkedtek, zavarba ejtő aggodalommal ugrálták körbe, egy teljes hétig ágyba kényszerítették, és minden adandó alkalommal ételt tömtek belé. Még Nortah is csatlakozott, bár Vaelin egyfajta szadizmust fedezett fel a szőke fiú mozdulataiban, ahogyan párnákat tuszkolt a háta mögé és a kanalat a szájába erőltette. Frentis mindegyiken túltett: az összes szabad percét a toronyszobában töltötte, aggódva figyelte a lábadozót, és a köhögés vagy a rosszullét legkisebb jele is felkavarta. Megkapta első vesszőzését is Sollistól, mert nem jelent meg a kardgyakorlaton. Akkor is éppen Vaelin hirtelen felszökött lázán idegeskedett. Végül az aspektus tiltott területnek nyilvánította a hálótermet a fiúcska számára, kicsapás terhe mellett. Amikor Vaelin eléggé felépült ahhoz, hogy segítség nélkül is elhagyja az ágyát, első útja a kennelbe vezetett, ahol Karcos
agresszív örömmel fogadta. Ledöntötte a lábáról és kőkemény, érdes nyelvével lefetyelte az arcát, miközben sebesen cseperedő kölykei izgatottan csaholva tolongtak az apjuk körül. – Szállj le rólam, te bestia! – nyögött Vaelin, és nagy nehezen levetette a mellkasáról a kutya tömegét. Karcos felnyüszített a visszautasítás láttán, de aztán szeretetteljesen a fiú mellkasára fektette a fejét. – Tudom... – vakargatta Vaelin az eb füle tövét. – Te is hiányoztál nekem. Amikor benézett az istállóba, meglepve tapasztalta, hogy Csula is köszönti visszatérése alkalmából. Két teljes percig tartott, és Rensial mester állította, hogy ilyen hosszú szellentést még nem hallott lótól. – Átkozott gebe! – motyogta a fiú, és répát tartott a csődör pofájához. – Hamarosan lovaspróba lesz. Ne hagyj cserben, rendben? Caenist íjászedzés közben találta: azon dolgozott, hogy növelje az adott idő alatt kilőhető nyílvesszők számát, így készülve az íjpróbára. Vaelin szemében a barátjának aligha lehetett szüksége a gyakorlásra, a keze szinte elmosódott, ahogyan nyilat nyíl után eresztett bele a harminclépésnyire fellógatott céltáblába. Vaelin íjásztudása is fejlődött valamicskét, de sejtette, hogy soha nem lesz képes Caenis után csinálni, amit a fegyverével művel. Ráadásul Dentos és Nortah még őt is túlszárnyalta. – Kissé mellément – vélte Vaelin, annak ellenére, hogy a tévedés mértéke szinte észrevehetetlen volt. – A legutolsó egy leheletnyit balra csapódott be. – Igaz – értett egyet Caenis. – Olyan negyven nyílvessző után romlik a célzó képességem. – Hátrahúzta az íjhúrt, a gondosan kidolgozott izmok megfeszültek a karjában, aztán
elengedte a vesszőt, ami a céltábla közepébe állt. – Na, valamivel jobb. – Meg akartalak kérdezni arról az orgyilkosról, akit megöltél. A barátja arca elsötétült. – Már számtalanszor elmeséltem, neked is, a többieknek és a mestereknek is. Mint ahogy te is biztosan számtalanszor elregélted a te történetedet. Vaelin nem tágított. – Mondott valamit, mielőtt meghalt? – Igen, mondott. „Húzz innen, fiú, vagy kibelezlek!” Aligha hősi énekbe való mondat, nem igaz? Azon gondolkodtam, megváltoztatom, amikor megírom a regét. – Meg akarod írni? – Persze. Egy nap megírom a Hit szolgálatában tett erőfeszítéseinket. Úgy érzem, Rendünk sajnálatosan kevés feljegyzést őriz a saját történetéről. Tudod, hogy egyedül a mi Rendünknek nincsen saját könyvtára? Új hagyományt szeretnék teremteni. – Újabb nyilat lőtt a céltáblába, aztán gyors egymásutánban utánaküldött még kettőt. Vaelin észrevette, hogy valóban romlott az eredménye. Nem olyan könnyű megölni valakit, vagy beszélni a gyilkosságról – ébredt rá az igazságra. – Te kedvelted ezt a Nillin testvért? – Érdekes ember volt, sok történetet ismert, bár utólag belegondolva leginkább az ősi meséket kedvelte. Óénekeknek hívják őket. A Hit megszilárdulása előtti regék vérről és háborúról, no meg a Sötétségről. A Sötétségről... Egy farkasról az erdőben, egy ablak alatt vonító farkasról. – Egykoron heten voltak. Nem tudod, mit jelenthet ez?
Caenis addigra ismét megfeszítette az íját, de lassan visszaengedte a húrt. – Hol hallottad ezt? – Henna nővér mondta, mielőtt bevette a mérget. Mit jelent, testvér? Tudom, hogy nem ismeretlen előtted. A barátja levette a nyilat az íjról, és visszadugta a csípőjén hordott tegezbe, aztán lassan leeresztette a fegyvert. – Egy történetben hallottam. Az Óénekekhez hasonló mondában, de ez a rege a Hittel foglalkozott. Az az igazság, hogy eddig nem adtam túl sok hitelt neki. Ritkán mesélik, és a Rendünk gyűjteményében nem esik róla szó. – Miről nem esik szó? – Ma hat Rend szolgálja a Hitet, de egyszer régen állítólag heten voltak. A Hit első napjaiban, amikor a Rendek megalakultak és az aspektusok kiválasztásra kerültek, létezett egy Hetedik Rend is. A Rendek megalakulásának célja a Hit egy-egy aspektusának szolgálata lett, ennek megfelelően a Rendeket vezető testvért vagy nővért aspektusnak nevezik. Úgy mondják, a Hetedik Rend a Sötétség Rendje, amelynek tagjai a misztériumokat kutatták, hogy az ott megszerzett tudással és hatalommal szolgálják a Hit ügyét. A Sötét praktikák gyakorlása hagyományosan a tagadó szekták sajátja, de ha ennek a történetnek hinni lehet, egyszer régen a Hitünk része volt. A történet szerint száz év elteltével válság ütötte fel a fejét. A Hetedik hatalma nőttön-nőtt, és Sötét tudását a többi Rend leigázására használta, azt állítva, hogy felfedezéseik közelebb vitték őket az eltávozottakhoz, most már hallják a hangjukat, és képesek jobban értelmezni akaratukat és útmutatásukat. Szerintük ez alapján jogot formálhattak arra, hogy iránymutatással szolgáljanak a többi Rend számára, és
befolyással rendelkezzenek a Hit dolgaiban. Ezt a többiek persze nem tűrhették, a Hit a Rendek közti egyensúlyra alapul, egyik sem helyezheti magát a másik fölébe. Így hát háború tört ki az igazhitűek között, és igen sok vérontás közepette a Hetediket elpusztították. Állítólag akkora viszály kerekedett, hogy a négy hűbéruradalomra szakadt királyságot nem is sikerült a nagy Janus király idejéig egyesíteni. Hogy igaz-e mindebből valami, azt nem lehet megmondani. Ha igaz is, több mint hatszáz éve történt, és a korból fennmaradt kevéske könyv nem említi az eseményeket. – És te mégis fejből tudod a mondát. – Ismersz, testvér – mosolyodott el Caenis. – Mindig is szerettem a regéket. Minél színesebb, annál jobb. – De hiszed is, igaz? – Vaelin hirtelen meglátott valamit a barátjában, a halovány mosolyban, abban, amilyen készségesen elmesélte a történetet. – Te már tudtad. Tudtad, hogy a Hetedik áll az egész mögött. – Sejtettem. Vannak történetek, igazából csak mendemondák, amelyek szerint a Hetedik Rend igazából nem oszlott fel, hogy titokban mindig is létezett, és csak a visszatérésre vár, hogy átvegye a rég áhított hatalmat. – Menjünk a sejtésünkkel Sollis mesterhez és az aspektushoz! Nekik is hallaniuk kell róla. – Már hallottak róla, testvér. Tudattam velük a gyanúmat, amint visszajöttem ide. De olyan érzés kerülgetett, hogy semmi újat nem mondtam nekik. Vaelin visszagondolt Sollis arckifejezésére, amikor Henna szavait ecsetelte neki, és hogy Elera aspektus mennyire nem akart beszélni az esetről. Tudják – döbbent rá. – Mindannyian tudják. Az aspektusok évszázadok óta őrzik a titkot. Egykoron heten
voltak. És a Hetedik vár, és terveket sző. Tudják. A verőfényes nap ellenére hirtelen jeges dermedtség költözött a tagjaiba. – Köszönöm, hogy megosztottad velem, amiről tudomásod van, testvér – fonta össze a karját a mellén, és reszketve átkarolta magát. – Mindig is így lesz, Vaelin. Tudod, hogy köztünk nincsenek titkok. ♦♦♦ Két hónapra rá következett a lovaspróba. Lóháton kellett megtenni másfél kilométer erdőben és rázós terepen, majd három nyílvesszőt három céltábla közepébe ereszteni a nyeregből. Senkit sem lepett meg, hogy Nortah kiválóan teljesített a próbatételen, minden eddiginél gyorsabban és ügyesebben végzett a feladattal. A többieknek is jól ment a próba, még Barkusnak is, akit Vaelinhez hasonló lovaglótudása a legutolsók közé sorolt. A csoport tiszteletbeli vezetője kezdettől fogva nehézségekkel találta szemben magát. Csula a szokásos ingerlékeny formáját hozta, és csak komoly fenyegetésáradat után vette a fáradságot, hogy vágtázzon. A pályát a legrosszabb eredménnyel kínlódták végig, és Vaelin íjkezelése a nyeregből éppen csak hogy elégségesnek találtatott, de legalább kiállta a próbát. Ez egyszer egyetlen testvér sem bukott el, és a vacsora dévaj ünnepléssé nőtte ki magát, becsempészett sörrel és bőséges ételdobálással kiegészülve. Másnap reggel büntetésképpen úsztak egyet a jéghideg folyóban, és futottak öt kört a gyakorlótér körül teljes erőből, anyaszült meztelenül. Egyikük sem gondolta úgy, hogy nem érte meg.
A következő két hétben még több hír érkezett a falakon túl történő lázongásokról és felfordulásról. Dühös csőcselékek vélt vagy valós tagadókat fogtak le és koncoltak fel, több százan meghaltak, és a királyi őrség alig bírt rendet tenni az emberek között. Végül a nyár őszbe csúszott át, és a kedélyek lecsendesedtek. A félelmek ellenére nem történt újabb gyilkosság, nem bújt elő az utcák alól az állítólagosan ott rejtőző cumbraeli sereg, és valójában még az eretnek hűbéruradalom is nyugodtabb arcát mutatta, mint a közel egy évtizednyi küzdelemben. A Tüzek Nyara, ahogyan később nevezték el, lassan az emlékek ködébe veszett, és csak halottakat, gyászt és hamut hagyott maga után. ♦♦♦ A két várományos aspektust bevezették a terembe. Vaelin még sohasem látta a harmincas éveiben járó nőt, de a szúrós tekintetű férfit már igen. Az asszonyt Liesa Ilnien mesterként mutatták be a Második Rendből. A homokszín talárba öltözött, egyszerű és békés nő higgadtan nézett az egybegyűltek szemébe. A Negyedik Rendbéli fekete taláros Tendris Al Forne tekintetében ezzel szemben olyan mérvű vadság ült, ami már-már kihívónak minősült. A fura vidámság, amit Vaelin három évvel azelőtt látott a tekintetében, mostanra eltűnt, és csak a fanatizmus maradt, összeszűkült szemmel vizslatta az egybegyűlteket, és egy pillanatra meghökkent, amikor a fiú kurtán bólintott neki. Arlyn aspektus Vaelint és Caenist választotta ki maga mellé kíséretnek a beavatási ceremóniára. A két fiatalember testőrként tartott vele, mivel a Rendházban nem maradt konfirmált testvér, akit ne szólítottak volna el a királyságban tapasztalt
folyamatos zavargások. Ám az aspektus valójában azért is vitte őket magával, hogy megismerjék a többi Rend Hithez való viszonyát. A konklávé a Harmadik Rend tárgyalótermében gyűlt össze, egy boltíves mennyezetű, hosszú padokkal felszerelt csarnokban. Az aspektusok mellett a Rend idősebb mesterei is képviseltették magukat, és választásuk beleszámított a közös döntésbe. Caenisnek és Vaelinnek azonban nem volt kétsége a saját véleményüket illetően. – Álmodni sem mertem volna, hogy egyszer eljöhetek ide, testvér – súgta Caenis a barátjának rajongó hangon. Szinte remegett az izgalomtól, amikor helyet foglalt Arlyn aspektus mögött. – Jelen lehetünk két új aspektus kiválasztásánál. Kiváltság, annyit mondhatok! Vaelin észrevette, hogy testvére jó adag pergament és szenet hozott magával. – Már el is kezdted a Caenis testvér regéjét? – Igazából az Öt testvér meséje címet akarom adni neki. – Hat testvér, ha Frentist is beleszámoljuk. – Ne aggódj, ő is kap néhány oldalt. Silla Colvis, az Első Rend aspektusa is megjelent, a Rend húsz-egynéhány fehérbe öltözött mesterével egyetemben. A hatvanéves vagy annál is vénebb férfiak arcát mély ráncok szántották, és látszólag teljesen elvesztek az elmélkedésben, vagy egyszerűen csak aludtak. Elera aspektust csak három testvére és két nővére kísérte el, és Vaelin elszontyolodott, amikor látta, hogy Sherin nincsen közöttük. Dendrish Hendrahl találkozása saját halálával jól láthatóan rajta hagyta a bélyegét a kövér férfin. Korábban disznószerűen rózsaszín bőre most sápadt szürkében játszott, és szeme úgy
elsüllyedt arcának húsos tömegében, mint két, puha tésztába nyomott kavics. Több mestert hozott magával, mint más aspektusok, és a harmincnál is több férfi egyvalamiben megegyezett: ugyanaz az elviselhetetlen bűz lengte körül őket. Amikor a húsos aspektus észrevette Caenist, csak egy röpke pillanatra gyulladt a felismerés lángja a szemében, de semmiféle módon nem üdvözölte az életét megmentő fiatalembert. Vaelin neheztelést érzett az aspektus viselkedésében. Biztosan úgy marja, mint a méreg, hogy az egyikünk mentette meg az életét. – Ez a két személy azért járult a gyülekezet elé, hogy elismerjük érdemeiket – kezdte Silla aspektus a Rendek összegyűlt képviselőinek. – A Hit megköveteli, hogy összegyűljünk, és megvitassuk érdemeiket. Először kérdések következnek. Dendrish Hendril felemelte a kezét, és Lliesa Ilnienhez intézte a kérdését. – Szegény megsiratott aspektustársunk, akinek a helyére pályázol, nővérem – elhallgatott és hangosan beleköhögött egy csipkés zsebkendőbe –, ...csaknem húsz évig szolgált a Második Rend aspektusaként. Úgy gondolod, hogy hasonló tapasztalattal tudsz munkálkodni a helyén? Az asszony habozás nélkül válaszolt, és a szavak könnyedén, pontos ritmusban áradtak az ajkáról. – Az aspektusnak nincsen szüksége tapasztalatra. Az aspektus olyan testvér vagy nővér, aki a legjobban megtestesíti Rendje értékeit. – Ezek szerint úgy gondolod, hogy a Rended értékeinek megtestesítője vagy? – kérdezte az aspektus, és arca vörösödni kezdett, bár Vaelin úgy érezte, kissé tetteti a haragját. – Úgy érzem, személyem megítélése mindenben a magam
dolga – válaszolt Liesa Ilnien mester. – A Hit arra tanít bennünket, hogy saját magunk bírái legyünk, hiszen ki ismerné nálunk jobban a lelkünket? – Liesa mester – kezdte Elera aspektus, mielőtt Hendrahl válaszolhatott volna. – Sokat utaztál a királyságban? – Mind a négy hűbérségben jártam, és eltöltöttem egy évet misszióban az Északi Végeken, ahol a Hitet terjesztettem a nagy síkságok lovas népei körében. – Nemes cselekedet. És sikerrel jártál? – Sajnos a lovas népek kerülik az idegeneket, és megrögzötten ragaszkodnak a téveszméikhez. Amennyiben megajánljátok nekem az aspektusi címet, reményeim szerint további missziókat küldök északra. A Hit olyan áldás, amit a határainkon túl is terjesztenünk kell. – Ez a törődés a külvilág dolgaival – vette át a szót Silla aspektus – nem ellentétes a Rended alapelveivel? Hiszen a Második mindig is a szemlélődés és elmélkedés bástyájának számított, és országunk megannyi vihara érintetlenül hagyta. Nem szenvedne-e csorbát eme fontos munka, ha a Rended többet foglalkozna a rideg anyagi világgal? – Ahhoz, hogy valaki szemlélődjön, kell valami, amit meg lehet szemlélni. A tapasztalás nélküli élet nem ad lehetőséget az elmélyülésre. Azok, akik nem éltek, nem képesek az élet misztériumain elmélkedni. Vaelint meggyőzte a nő logikája, de látta az egybegyűlt mesterek ingerültségét. Vita visszafogott moraja töltötte meg a csarnokot. Caenis lázasan körmölt mellette. Arlyn aspektus felemelte a kezét, és a tömeg zajongása azonnal abbamaradt. – Liesa mester, mit gondolsz, miért ölték meg az
aspektusodat? Az asszony egy pillanatra lehajtotta a fejét, és a bánat árnya suhant át az arcán. – Vannak, akik ártani akarnak a Hitnek – emelte fel a fejét, hogy Arlyn szemébe nézhessen, és kimért hangja enyhén remegett. – Hogy kik lehetnek, vagy miért tennének ilyesmit, azt el sem tudom képzelni. Ekkor felszólalt a mellette álló Tendris Al Forne, aznap este először. – Ha nővérünk nem tudja elképzelni, kik akarnak csapást mérni ránk, talán én segíthetek. – Még nem került rád a sor – mutatott rá Silla aspektus. – Mutass némi tiszteletet a gyülekezetnek, fiatalember! – hordta le Dendrish kissé zihálva. Vaelin észrevette, hogy vércseppek villannak a keszkenőjén. – Nem célom tiszteletlennek lenni – válaszolta Al Forne. – Csak az igazsággal tudok szolgálni, de úgy látszik, egyesek félnek azt kimondani. – És milyen igazság volna az? – szólt közbe Elera aspektus. A1 Forne elhallgatott, és mély levegőt vett, mintha erőt akarna gyűjteni. Caenis széndarabja várakozva lebegett a pergamen fölött. – Önelégültek vagyunk – bökte ki végül Al Forne. – Legyengültünk. A Hatodik Rend egyszer régen csak a Hit ellenségeivel küzdött, most a királyság határain járőrözik a korona kénye-kedve szerint, miközben az egyre gyarapodó létszámú tagadó szektákra pedig senki sem figyel. – Az Ötödik Rend egykor csak azoknak kínálta gyógyító tudását, akik a Hit igaz szolgáinak mondhatták magukat, de most mindenki, még a hitetlenek felé is kitárják a karjukat,
miközben azok megerősödnek abbéli meggyőződésükben, hogy nyugodtan szervezkedhetnek ellenünk, és mi mégis meggyógyítjuk őket. – A saját Rendem annak idején több száz évre visszamenő feljegyzéseket őrzött a tagadó szektákról és gyakorlatokról, de ezek nem egészen három hónapja megsemmisítésre kerültek, mert kellett a hely a királyi számvetéseknek, amit ma kötelesek vagyunk őrizni. Tudom, hogy szavaim feldühítenek egyeseket ebben a teremben, de higgyétek el, testvéreim, túl szorosan hozzáláncoltuk a Hitet ehhez a királysághoz és koronás főjéhez. És pontosan ezért támadtak meg bennünket, mert az ellenségeink látják a gyengeségünket, ha mi nem is. A csendet szinte tapintani lehetett. Egyedül Dendrish aspektus elfúló dühe törte meg a némaságot, akinek sikerült annyit kinyögnie: – Idejössz elibénk, és ránk ontod ezt a... ezt az eretnekséget, és még te akarsz aspektusi rangot? – Azért álltam ki elétek, hogy elmondjam az igazságot abban a reményben, hogy Hitünk visszatérhet a saját régi ösvényére. A jóváhagyásotokra pedig nincsen szükségem. Senki mást nem jelöltek mellettem, és senki más nem fog ide kiállni a színetek elé. A Hit tételei kimondják, hogy csak véleményformálási jogotok van a rangra emelésem előtt. Igazam van, Silla aspektus? Az idős aspektus mereven bólintott ősz fejével. Döbbenetében vagy felháborodásában meg sem tudott szólalni. – Akkor íme, véleményt formálhattatok. Köszönöm a figyelmeteket. Kérlek, figyelmezzetek a szavaimra! Most vissza kell térnem a Rendembe, mert sok a teendőm. – Meghajolt, aztán serényen kimasírozott a teremből. A konklávé egy emberként hördült fel haragjában, az
egybegyűltek talpra ugrottak, és haragjukban Al Forne távolodó hátának intézték szidalmaikat. „Eretnek,” „áruló” – repültek a szitkok. A férfi nem fordult meg. Anélkül ment ki a csarnokból, hogy lassította volna lépteit, vagy akár csak hátrapillantott volna. A felfordulás változatlan erővel forrongott tovább, cselekvésre felhívó szavak harsantak a morajlás fölött, és egyik-másik aspektus egyenesen azt követelte Arlyntól, fogassa le Al Fornét, és vitesse a Feketetoronyba. Arlyn aspektus azonban mindvégig némán ült a helyén. Vaelin észrevette, hogy Caenis elhasználta a tartalék pergamenlapokat is, és lázasan kotorászik a zsebében. – Történt már ilyen valaha? – kérdezte Vaelin, de hangosabban kellett kiáltania, hogy a barátja meghallja. – Még soha – felelte Caenis. Egy darabka pergament előhúzva újra írni kezdett, és csakhamar az egészet beborította a betűivel. – A Hit történetében még soha.
HETEDIK FEJEZET
A
z ősz végül magával hozta az íjpróbát is. A novíciusok megint csak mindannyian kiállták a próbatételt. Ahogy az sejthető volt, Caenis, Nortah és Dentos kiemelkedő eredménnyel végeztek, míg Barkus és Vaelin megfeleltek, legalábbis a Rend követelményei szerint. Jutalmul engedélyt kaptak, hogy kivonuljanak a nyáridei vásárra, amit a zavargások miatt két hónappal később rendeztek meg. Vaelin és Nortah inkább azt választották, hogy hátramaradnak. Egyes híresztelések szerint az Ölyvek nem tudták elfelejteni sérelmeiket és nem lett volna értelme megaláztatásuk helyszínén kiprovokálni belőlük valamiféle megtorlást. Mellesleg Nortah sem kívánt apja vesztőhelyén megjelenni. Az egész napot az erdőben, vadászattal töltötték Karcossal, és a rabszolgakutya csalhatatlan orra kisvártatva őzhöz vezette őket. A szőke fiú ötven lépésről nyilat eresztett az állat nyakába, de ahelyett, hogy elvitték volna a tetemet a konyhába, úgy döntöttek, a helyszínen feldolgozzák, és a fák közt töltik az éjszakát. Élvezték a kellemes estét az erdőben, a kora őszi levelek zöldes-bronzszínű takaróként borultak az erdőtalajra, és napfénypászmák szurkálták át a ritkuló lombot. – Rosszabb helyen is lehetnénk – vélte Vaelin elégedetten, miközben levágott egy csíkot a tábortűzön megsütött
őzcombból. – Az otthonomra emlékeztet – dobott Nortah egy darabka húst a kutyának. Vaelin magában meglepődött Nortah szavain. Apja halála óta a barátja ritkán beszélt a Rend előtti életéről. – Hol van az otthonod? Merrefelé laktál? – Délen, a Hebril-folyó határolta háromszáz holdnyi területen. Az apám háza a Rihl-tó partjára épült. Gyermekkorában még vár volt, de aztán sokat változtatott rajta. Több mint hatvan szobával rendelkeztünk, és az istálló negyven lovat tudott befogadni. Gyakran lovagoltunk az erdőben, amikor éppen nem Varinváron járt a király ügyében. – Mondta neked, milyen munkát végez a királynak? – Sokszor mesélte. Azt akarta, hogy tanuljak. Azt mondta, egy nap úgy fogom szolgálni Malcius herceget, ahogyan ő szolgálta Janus királyt. Családunk szerepéből kifolyólag a király legfőbb tanácsadója lettem volna. – Kurta, keserű nevetést hallatott. – Mesélt valamit a meldenei háborúról? Nortah rásandított. – Arra gondolsz, amikor az apád felégette a városukat? Csak egyszer említette. Azt mondta, a meldeneiek már úgysem gyűlölhetnének jobban minket, meg hogy elegendő figyelmeztetést kaptak, hogy hagyják békében a hajóinkat és a part menti városainkat. Az apám gyakorlatias embernek számított, nem nagyon aggasztotta, hogy porig égett a város. – Nem árulta el, miért ad be a Rendbe, ugye? Nortah megrázta a fejét. Későre járt, és a tűz fénye élesen visszatükröződött a szeméből, de komor arca árnyékok közé veszett.
– Azt mondta, a fia vagyok, és az a kívánsága, hogy belépjek a Hatodik Rendbe. Emlékszem, azt megelőzően egész éjszaka veszekedett az anyámmal, ami azért tűnt fel, mert különben sohasem vitáztak, igazából nem is beszéltek. Reggel anyám nem jelent meg az asztalnál, és búcsút sem mondhattam neki, mielőtt a kocsi elvitt otthonról. Azóta sem láttam. Némaságba zuhantak, és Vaelint gondolatmenete olyan kérdésekre vezette, amiket, úgy vélte, jobb nem feltenni. – Tudom, mire gondolsz – leplezte le Nortah. – Nem is gondoltam semmire... – De igen. És igazad van. Az apám azért küldött el a Rendbe, mert a tiéd is beadott téged. Meséltem neked, hogy rivalizáltak, de nem tudod a teljes történetet. Az apám ki nem állhatta, egyenesen gyűlölte a legfőbb hadurat. Egy időben úgy tűnt, másról sem tud beszélni, mint hogy a helyzete mennyire meggyengült a miatt az utcán nevelkedett mészáros miatt. Bántotta, hogy az apád népszerű az emberek körében, mert ő ezt soha nem érhette el. Nemesi származásával sohasem tartozott közéjük, de az apád közember volt, aki a saját jogán emelkedett ki a névtelenségből. Az, hogy ideküldött téged, a Hithez és a királysághoz való hűségét jelképezte, és ezt a nyilvános áldozatot csak egyféleképpen lehetett felülmúlni. – Sajnálom... – Ne szabadkozz! Te ugyanannyira az apád áldozata vagy, mint én az enyémé. Évekbe került, mire megértettem, miért tette. Egy napon csak úgy felvillant a fejemben a megoldás. Feláldozott, hogy jobban helyezkedhessen az udvarban. – Ferde, vidámság nélküli mosoly jelent meg az ajkán. – De úgy látszik, a mi kedves királyunk fabatkát sem adott az áldozatra. Én nem az apám áldozata vagyok – gondolta Vaelin. – Az
anyám küldött ide, hogy megvédjen. De nem mondta ki, mert sejtette, hogy a másik nehezen viselné az igazságot. – Azért vicces ez az egész, nem gondolod? – folytatta Nortah egy kis szünet után. – Ha nem adnak be a Rendbe, minden bizonnyal ellenségek volnánk, az apáinkhoz hasonlóan. És a fiaink is ellenségeskednének, meg talán az ő fiaik is, és ez így menne örökkön-örökké. Így legalább még azelőtt véget ér, hogy elkezdődne. – Szinte elégedettnek tűnsz itt a Rend kötelékében. – Elégedettnek? Nem, csak elfogadom a helyzetet. Most ez az életem. Ki a megmondhatója, mit hoz a jövő? Karcos ásított, megvillantotta sárga agyarait a tűz fényében, aztán átvánszorgott Vaelin mellé, és odabújt hozzá, mielőtt letelepedett volna aludni. A fiú meglapogatta az oldalát, majd hátradőlt a derékaljon. Alakzatokat keresett a feje fölött ragyogó, hatalmas csillaggyűjteményben, és várta, hogy elragadja az álom. – Úgy... úgy érzem, tartozom neked – kezdte újra Nortah. – Tartozol? – Az életemért. Vaelin csak most jött rá, hogy a fiú köszönetet próbál mondani neki, már amennyire ez tőle tellett. Nem először tűnődött el, miféle ember vált volna a barátjából, ha az apja nem küldi el a Rendbe. A következő legfőbb miniszter? Vagy legfőbb hadúr? De kételkedett benne, hogy olyan emberré lett volna, aki elajándékozza a saját fiát, csak azért, hogy legyőzze ellenfelét. – Nem tudom, mit hoz a jövő – válaszolta végül a testvérének –, de úgy sejtem, lesz rá lehetőséged bőven, hogy leródd a háládat.
♦♦♦ A rendbeli élet furcsaságainak egyike volt, hogy a falak közt eltöltött évekkel egyre nehezedett a kiképzés. Mintha a képességeiket egyre magasabbra kellett volna tornázni, mind tovább élezni, akár egy kardpengét. És amikor az ősz télbe csavarodott, a kardgyakorlatokra szánt idő megkettőződött, majd megháromszorozódott, végül szinte egyebet sem csináltak. Sollis mesteren kívül más nem tanította őket, a legfiatalabb újoncokat okító mesterek eltávolodtak és emlékekké halványodtak. A kard lett az életük. Nem volt titok, miért. A rá következő évben ki kellett állniuk a kardpróbát, ahol egy szál fegyverrel a kézben, életre-halálra szállnak majd szembe három elítélttel. A kardleckék a hetedik órában kezdődtek, és egész nap tartottak. Csak rövid időre szakították meg a gyakorlatozást, hogy délben ételt vegyenek magukhoz, egy röpke órára felvegyék az íjat, vagy lóhátra üljenek. Sollis mester minden reggel új mozdulatsorral kezdte. Villogó pengével, néhány szívdobbanásnyi idő alatt táncolta el a döfések, hárítások és vágások sorozatát, aztán utasította őket, hogy utánozzák. Akinek nem sikerült, kénytelen-kelletlen teljes erőből futott egy kört a gyakorlótér körül. Délutánonként fakardokra cserélték a fegyverüket, és különböző erőpróbák keretében lerohanták egymást. Ezekből mindnyájan egyre látványosabb kék-zöld foltokkal kerültek ki. Vaelin nem kételkedett benne, hogy ő a legjobb kardvívó mind közül. Dentosról mindenki tudta, hogy az íj mestere, Barkus a fegyvertelen küzdelemé, Nortah-nál nem lehetett jobb lovast találni, és Caenis úgy ismerte a vadont, akár egy farkas, de
a kard csak az övé volt. Nem lehetett szavakkal kifejezni a különleges érzést, ami átjárta: mintha a penge a saját testrésze, karja meghosszabbítása volna, és ragaszkodása a fegyverhez a végtelenségig élesítette a figyelmét az összecsapásban. Képes volt kiolvasni ellenfele arcából, mit tervez, még mielőtt az megmoccan, ki tudott védeni olyan sújtásokat is, amelyek másokat a földre teremtettek volna, és olyan védelmeken áttörni, amelyeknek minden körülmények közt meg kellett volna hiúsítaniuk a támadását. Sollis mester egy ideje már nem engedte, hogy a többiek ellen küzdjön. – Mostantól velem mérkőzöl – mondta neki fakarddal a kezében. – Megtisztelve érzem magam, mester – felelte a fiú. Sollis fegyvere a csuklójára vágott, és a fakard kirepült a szorításából. Vaelin megpróbált elhátrálni, de a mester túl gyorsan lépett, és a kőrisfa penge a rekeszizmának csapódott. Minden levegő elszökött a tüdejéből, és Vaelin a földre omlott. – Mindig tiszteld az ellenfeledet – szónokolt Sollis a többieknek de ne túlozd el a tiszteletet! ♦♦♦ A tél beálltával elérkezett az idő, hogy Frentis is megméresse magát a vadonpróbán, így a barátok összegyűltek az udvaron, hogy elbúcsúzzanak tőle, és ellássák néhány jó tanáccsal. – Ne menj barlangba! – tanácsolta Nortah. – Ölj le, és egyél meg mindent, amit csak találsz! – mondta neki Caenis. – Nehogy elhagyd a kovád! – figyelmeztette Dentos. – Ha viharba keveredsz – csatlakozott Vaelin is –, maradj a
menedékedben, és ne hallgass a szél szavára! Csak Barkus nem tudott mit mondani. Még mindig élénken élt benne Jennis megfagyott testének emléke a saját próbatétele idejéből, ezért mindössze barátságosan megpaskolta Frentis vállát. – Már alig várom – tudatta velük vidáman a legényke, miközben a vállára emelte holmiját. – Öt nap a falakon kívül. Se gyakorlatok, se nádpálcák! – Öt korgó gyomorral, vacogva végigszenvedett nap – emlékeztette Nortah. Frentis vállat vont. – Korábban is éheztem már. Fáztam is. Gondolom, gyorsan hozzá fogok szokni. Vaelin most döbbent rá, mennyire megerősödött kis barátja két éve történt belépése óta. Most csaknem olyan magasról nézett le rájuk, mint Caenis, és a válla szinte napról napra szélesedett. A testében beállt változás mellett a személye is átalakult. A beszédét kisfiúként színesítő, nyávogó hang szinte teljesen eltűnt, és a saját képességeibe vetett vakhittel fogadott minden kihívást. Nem csoda, hogy vezérnek választották a saját csoportjában, annak ellenére, hogy a kritikát gyakran csillapíthatatlan haraggal és olykor erőszakos megtorlással fogadta. Figyelték, amint felszáll a szekérre a többi fiúval. Hutril mester megpattintotta a gyeplőt, és kikormányozta a kocsit a kapun. Frentis széles vigyorral az arcán integetett barátainak. – Sikerülni fog neki – biztatta Caenis Vaelint. – De még hogy! – vágta rá Dentos is. – Az a fajta, aki kövérebben jön vissza, mint ahogy elvitték.
♦♦♦ A napok lassan teltek, a testvérek gyakorlatoztak, és ápolták a sérüléseiket, Vaelin aggodalma pedig napról napra nőtt. Négy nappal Frentis távozását követően a féltés vette át az uralmat gondolatai felett, csorbította kardforgató képességét, és elaltatta a figyelmét. Skarlátpiros hurkákkal tért vissza minden edzésről, de szinte észre sem vette azokat. Nem tudta lerázni magáról a beléakaszkodó gyanút, hogy valami nincsen rendben. Mostanra már jól ismerte az érzést, megtanult hinni a gondolataira boruló árnyéknak, ám az érzet ezúttal erősebben jelentkezett, és nem hagyta nyugodni, akár valami dallam, amit nem tud teljességében felidézni. Amikor eltelt az ötödik nap is, a kapunál találta magát, ahol szorosan összefogott köpönyegbe burkolózva leste az odakint gyülekező sötétséget, és várta, mikor jelenik meg a szekér, ami biztonságban visszahozza Frentist a Rendházba. – Mit művelünk mi idekint? – tudakolta Nortah. A szőke fiú arcát ez egyszer elcsúfította a csípős téli szél. A többiek már megtértek a toronyszobába. A napi edzés keményre sikeredett, keményebbre, mint amihez hozzászoktak, és még a vacsora előtt le kellett ápolniuk az újonnan szerzett vágásokat. – Frentisre várok – felelte Vaelin. – Te visszamehetsz, ha akarsz. – Nem azt mondtam, hogy fázom – motyogta Nortah, és maradt. Végül, amint a tiszta téli ég teljesen elsötétült, és feljöttek a csillagok, megjelent a szekér, és lassan zötykölődött a kapu felé, rajta Hutril mesterrel meg négy másik alakkal. Hárommal kevesebben ültek rajta tehát, mint ahányan öt nappal azelőtt
elindultak. Vaelin már azelőtt tudta, hogy Frentis nincsen rajta, hogy a kerekek az udvar kockakövén kopogtak volna. – Hol van? – kérdezte követelőzve Vaelin, amikor Hutril lefékezett. A mester merev, közömbös pillantással jutalmazta az udvariatlan kérdést. – Nem volt a helyén. – Csak ennyit felelt, miközben lemászott a szekérről. – Be kell néznem az aspektushoz. Maradj itt! – Azzal elcsattogott az aspektus lakosztálya felé. Vaelin tíz teljes percig várakozott, de aztán utánasietett. Hutril sokára került elő az aspektus szobájából, aztán egy pillantás nélkül elsétált a fiú előtt, elengedve a füle mellett annak kérdéseit. Az aspektus ajtaja zárva maradt, és Vaelin azon kapta magát, hogy odalép, és készül bekopogni. – Ne! – kapta el a csuklóját Nortah. – Megőrültél? – Tudnom kell! – Kénytelen leszel várni. – Mire? A csendre? Hogy nyom nélkül eltűnjön innen? Mint Mikehl vagy Jennis? Meggyújtjuk a máglyát, mondunk néhány szót érte, és egyikünket megint örökre elfelejtjük. – A vadonpróba nehéz feladat... – De nem neki! Neki az egész semmiség! – Ezt nem tudhatod biztosan. Nem tudhatod, mi történt a falakon kívül. – Azt tudom, hogy az éhség és hideg nem gyűrhette le. Túl erős volt ahhoz. – De mindezek ellenére csupán gyerek. Amilyenek mi is lehettünk, amikor kizavartak a hidegbe és sötétbe, hogy boldoguljunk magunkban, ahogy tudunk. Vaelin kitépte a csuklóját barátja szorításából, és tehetetlen
dühvel beletúrt a hajába. – Ő soha nem volt gyerek. A kövön csattanó csizmák zaja vonta magára a figyelmüket Sollis mester tartott feléjük a folyosón. – Ti ketten mit kerestek itt? – kérdezte haragos tekintettel, lefékezve az aspektus ajtaja előtt. – A testvérünk felől akarunk érdeklődni, mester – felelte Vaelin nyugodtan. Sollis szája megrándult dühében, de aztán megragadta a kilincset. – Itt várjatok! – parancsolta, aztán belépett. Csak öt percbe telt, de legalább egy órának tűnt. Váratlanul kinyílt az ajtó, a mester kidugta a fejét a folyosóra, aztán jelezte, hogy lépjenek be. Az aspektust az asztala mögött találták. Hosszú arcát a szokásos kifürkészhetetlen vonások uralták, és tekintetét úgy emelte Vaelinre, mintha a hamarosan végbemenő történéseknek nagyobb jelentősége volna, mint a fiú sejthetné. – Vaelin testvér – köszöntötte. – Tudsz róla, hogy Frentis testvérnek ellenségei volnának a falakon túl? Ellenségei... A fiú reményei lelohadtak. Megtalálta. Nem tudtam megvédeni. – Van valaki, aspektus – felelte bánattól átitatott hangon. – Varinvár bűnöző testvériségének vezetője. Nem sokkal azelőtt, hogy Frentis testvér belépett hozzánk, kést szúrt a gazfickó szemébe. Úgy hallottam, a haramia még mindig bosszút akar állni a történtekért. Sollis mester fáradtan felhorkantott, és Nortah ez egyszer szóhoz sem jutott. – És az nem jutott eszedbe – folytatta az aspektus –, hogy megoszd ezt az értesülést velem vagy a mestereddel?
Vaelin zsibbadtan, néma csendben rázta a fejét. – Öntelt barom! – mondta kimérten Sollis. – Igen, mester. – Ami megtörtént, megtörtént – sóhajtott az aspektus. – Van valami elképzelésed róla, hová vihette ez az egyszemű férfi a testvérünket? Vaelin felkapta a fejét. – Hát él? – Hutril mester talált egy testet, de nem Frentisé volt, ráadásul a Rend által használt vadászkés fúródott a szerencsétlen mellébe. Vad küzdelemre utaló nyomokat látott, vért is, de Frentis testvért nem találta meg. Valahogyan kiszagolták, hogy odakint van. Ostoba dolog volt azt hinni, hogy Egyszemű emberei nem találnak rá. Bizonyára követték a szekeret, és élve rabolták el. Falmászó Gallis szavai ötlöttek az eszébe: Egyszemű azt mondja, élve megnyúzza, ha egyszer megtalálja... – Majd én visszahozom – ajánlkozott, és szavaiból jeges bizonyosság csengett ki. – Megölöm azokat, akik elrabolták, és visszahozom őt a Rendnek. Élve vagy holtan. Az aspektus tekintete Sollis mesterre siklott. – Mire van szükséged? – kérdezte Sollis. – Fél napra a falakon kívül, a testvéreimre és a kutyámra. ♦♦♦ Karcos mintha tudta volna, mit várnak tőle, megszagolta a Frentis ágya alatt talált kalucsnit, és rövid vakkantás kíséretében azonnal nekilódult. Vaelin a Varinvár északi kapujához vezető útra vitte őket, majd elővette a ruhadarabot.
A rabszolgakutya szembeötlő örömmel ugrált, amiért végre a Rendházon kívül találta magát, de az élvezetet tompította valamelyest a legények komor hangulata. Teljes erőből futottak, nehogy szem elől tévesszék az állatot. Karcos kemény tempót diktált, amikor az útról lekanyarodva kacskaringós vonalban követte a szagot, egészen a Hínáros partjáig. Amikor odaértek, a kutya tétován toporgott az iszapban a sekélyesnél, és szánalmas vonítás tört fel a torkából, miközben orrával a folyóban lebegő dolog felé mutatott. Vaelin szíve mintha megállt volna, amikor meglátta a kék köpenyben, arccal lefelé fekvő testet. Beugrott a vízbe, és beljebb gázolt a holttest felé. Társai hamarosan csatlakoztak hozzá, és együtt a partra húzták, aztán megfordították a hullát. – Ez meg ki a szar? – lepődött meg Dentos. A halott férfi csak kicsivel nőtt nagyobbra Frentisnél, és himlőhelyes arcán friss vágás éktelenkedett. – Kivérzett – mutatta Nortah a hulla fehér bőrét, aztán ingét széttépve szúrt sebet talált az alhasán. – Talán a kistestvérünk keze nyoma. Vaelin levette a köpönyeget a férfiról, aztán átkutatták a testet, hátha kiderül, merre kell keresniük Frentist, de csak átázott pipadohányt találtak. – Öt ló járt erre – szólalt meg a vízparton guggoló Caenis, aki eközben a sárban felsejlő nyomokat vizsgálta. – Átkeléskor leesett a lováról, így minden értéket elvettek tőle, és itt hagyták elvérezni. – És én még azt hittem, a zsiványok csodálatra méltó népek – rázta a fejét Nortah. – Testvér! – Barkus oldalba bökte Vaelint, és Karcosra mutatott. Az állat a parti füvet szaglászta nagy szorgalommal.
Kicsivel később a rabszolgakutya felemelte a fejét, és ismét nekilódult, követve a folyó vonalát, miközben a fiúk a legjobb képességeik szerint a nyomában maradtak. Az eb a városfal előtt néhány száz lépésre megtorpant, és a földet felszántó, mély, párhuzamos nyomokat kerülgette. – Szekérnyomok – azonosította Caenis. – Kocsira tették, hogy átcsempésszék a kapun. Karcos elindult, és az északi kapu felé tartott. A városőrség tagjai meglepett képpel, de szó nélkül intettek, hogy átmehetnek. A Rend képviselőit sohasem állították meg. Vaelin nem lepődött meg, amikor Karcos a déli negyedbe vitte őket. Az utcákat többnyire üresen találták, a részegek és örömlányok szokásos csapataitól eltekintve, akiknek hirtelen máshol akadt dolguk, amint észrevették a Hatodik Rend öt tagját egy nagyon nagytestű kutya nyomában futni. Végül Karcos lecövekelt, és egész testében megfeszülve, mozdulatlanul állt, mint amikor együtt vadásztak, és új csapást mutatott a gazdájának. Az orra pontosan az egyik félhomályos sikátorban meghúzódó kocsma felé mutatott. A bejárat fölötti felirat hirdette a hely nevét: a Fekete vadkan. Halovány lámpafény szűrődött ki az ablakon, és a testvérek szesz fűtötte, dévaj nevetést hallottak kiszűrődni. Karcos halk, de annál vérfagyasztóbb morgásba kezdett. Vaelin letérdelt, és lágyan megpaskolta a fejét. – Maradsz! – utasította az állatot. A kutya szívszaggató vonítást hallatott, miközben a legények elindultak az ivó felé, de nem moccant. – Mi a terv? – kérdezte Dentos, amikor elérték az ajtót. – Gondoltam, megkérdezzük, merre van Frentis – felelte Vaelin. – Aztán szerintem kiderül, hogy olyan jó kiképzést
kaptunk-e, mint gondoljuk. A zajos jókedv azonnal elült odabenn, amint a mulatozó törzsvendégek észrevették a testvéreket. A szobányi mosdatlan és koravén arc a félelem és tapintható gyűlölet keverékével bámult rájuk. A pult mögött álló hatalmas, kopasz férfi még annál is kevésbé örült nekik. – Jó estét, uram – köszöntötte Nortah, és elindult a pult felé. – Micsoda kiváló intézmény ez itt! – Itten a Rendnek semmi keresnivalója nincs – mordult fel a csapos. Vaelin észrevette a felső ajkán csillogó verejtékcseppeket. – Nem kéne idegyünnötök, ha egysze’ nem vagytok idevalók. – Jaj, kedves uram, csak semmi aggodalom! – csapott Nortah a férfi vállára. – Nem akarunk mi bajt. Csak a testvérünket keressük. Azt, aki néhány éve kést dobott a főnököd szemébe. Légy jó, és mondd meg nekünk, merre találjuk, és életben hagyunk téged meg a vendégeidet is. Harag morajlott végig a tömegen, és a csapos megnyalta az ajkát. Kopasz fején most már egyértelműen izzadság gyöngyözött. A szeme a pillanat törtrésze erejéig jobbra siklott, mielőtt válaszolt Nortah-nak. – Itten nincsen semmiféle testvér. A magas szőke fiú rávillantotta legmegnyerőbb mosolyát. – Én nem így gondolom. Mondd, tudtad, hogy az ember több óráig életben maradhat még, miután felnyitották a hasát? Kínkeserves fájdalmak közepette, persze. Vaelin követte a csapos röpke tekintetét, de semmit sem látott az ideges vendégek csoszogó lábán és a poros padlódeszkákon kívül. Feltűnt neki egy tisztább terület a kandalló előtt. Amikor elindult, hogy jobban megnézze magának, egy férfi felállt az egyik asztaltól. Az izmos fickó széles
ujjperceiről és ferde orráról azonnal látszott, hogy ökölvívó. – Mit gondolsz, hová... ? Vaelin torkon ütötte anélkül, hogy lassított volna, aztán ott hagyta fulladozni a poros padlódeszkákon. Csikorgó széklábak hangzavara robbant a helyiségben, amint a kocsmatöltelékek haragosan káromkodva felugrottak az asztaluktól. Vaelin leguggolt, hogy megnézze a padló pormentes négyzetét, amiről hamar kiderült, hogy egy csapóajtó. Míves munka – morfondírozott, és ujjai végigsimították az alig észrevehető illesztéseket. – Nincs jogotok itten! – kiáltotta nekik a csapos, és kiegyenesedett. – Begyüsztök ide, oszt megütitek a fizetővendéget, meg fenyegetőztök itten! Nincs ez így rendjén! A fizetővendégek hangos mordulással jelezték egyetértésüket, és a többségük már felkészült a csetepatéra, különböző késekkel és fütykösökkel a kézben. – Rendházi fattyúk! – köpött ki az egyik, széles pengéjű kést villogtatva az ujjai között. – Oda tótátok a pofátokat, ahova nem köllött vóna! Méretre köll vágni őket, aszondom! Nortah kardja olyan gyorsan ugrott ki a hüvelyéből, hogy szabad szemmel nem is lehetett látni. A kés nagyot csörrent a földön, és a gazfickó döbbenten meredt levágott ujjaira. – Nem kéne szemtelenkedni, tisztelt uram! – figyelmeztette a szőke testvér könyörtelen hangon. A tömeg maradéka kissé hátrahúzódott, és a csend elmélyült. Csak a késes megcsonkított kezéhez szóló siráma, meg az ökölvívó hörgése hallatszott. Félnek – mérte fel a helyzetet Vaelin, miután végigtekintett az arcokon –, de nem eléggé ahhoz, hogy elmeneküljenek. És számbeli fölényben vannak. Az ujját a szájához tette, aztán füttyentett egy rövidet és
éleset. Arra számított, hogy Karcos az ajtóban jelenik meg, de úgy tűnt, a rabszolgakutya nem látja akadálynak az ablakot. Szerteszét repülő üvegszilánkok töltötték meg a helyiséget, és a hatalmas, acsargó sötét izomtömeg a kocsma közepén landolt, vérszomjasan azok után kapva, akik szerencsétlenségükre túl közel álltak. Az ivó pillanatok alatt kiürült, a két sérült vendéget és a csapost kivéve, aki egy méretes furkósbotot tartott a kezében, és a mellkasa hullámzott a félelemtől. – Miér’ vagy még mindig itt? – kérdezte Dentos. – Ha harc nélkül elfutok, megöl – felelte a kopasz. – Egyszemű reggelre már halott lesz – biztosította Vaelin. – Tűnj el innen! A csapos vetett rájuk még egy utolsó ideges pillantást, aztán eldobta a fütyköst, és futásnak eredt a hátsó ajtó felé. – Barkus – szólt Vaelin –, segíts! Vadászkéseiket beékelték a padló és a csapóajtó közti résbe, és felfeszítették. A nyílás egy homályosan megvilágított pincébe vezetett. Vaelin tűzfényt vett észre pislákolni a kőpadlón úgy kétembernyi mélységben. Hátralépett, kivonta a kardját, és felkészült az ugrásra. Karcos azonban újra szagot fogott, és nem látta értelmét sokáig vesztegelni. Elsuhant a gazdája mellett, és eltűnt a lyukban. Egy percnyi csend után a döbbenet és fájdalom kiáltásaiból és Karcos vadállati morgásából kiderült, hogy ellenségekre akadt. – Gondoljátok, hogy nekünk is hagy belőlük? – kérdezte Barkus összerezzenve. Vaelin leugrott az üregbe, a kőpadlón földet érve továbbgördült, majd a kardját előretartva kiegyenesedett. Testvérei gyors egymásutánban követték. A legalább húsz lépés
széles, tágas pince falain fáklyák világítottak, és jobbra egy alagút nyílt. Két feltépett torkú, izmos férfi holtteste feküdt a padlón. Karcos éppen az egyiken trónolt, és véres orrát nyalogatta. Vaelint meglátva vakkantott, aztán eltűnt az alagútban. – Még mindig megvan a szagnyom! – A fiú kivett egy fáklyát a falból, és a rabszolgakutya után eredt. Az alagút mintha végtelen hosszan nyúlt volna a föld mélyébe, bár valójában még csupán néhány perce követték Karcost. Egyszer csak hatalmas, boltíves teremben lyukadtak ki. Ősi építmény lehetett: a szépen rakott téglafal pontos ívben hajlott befelé, és egy pontban találkozott az elegáns mennyezeten. Kövezett lépcső vezetett le egy lapos, kör alakú területhez, amelyen széles tölgyfa asztal állt, rajta össze nem illő arany és ezüst étkészlettel. Hatan ültek az asztalnál, kezükben kártyával és az asztallapon szétszórt érmékkel, őszinte döbbenettel bámultak Vaelinre és a kutyára. – Ki a fene vagy te? – kérdezte fenyegetően az egyik, egy magas, halálsápadt alak. Vaelin észrevette a mellette álló székre akasztott számszeríjat. A többiektől kéznyújtásnyira kardok és fejszék. – Hol a testvérem? – mordult rájuk Vaelin. A magas férfi tekintete Vaelinről Karcosra siklott, aztán vissza. Megnézte magának a kutya véres állkapcsát, aztán láthatólag még jobban elfehéredett, amikor észrevette a fiú mögötti alagútból előbukkanó Barkust és a többieket. – Rossz helyen keresed, testvér – válaszolt a fickó, és Vaelin csodálta az akaraterejét, amivel úrrá lett remegő hangján. – Egyszemű nem igazán szereti a... – A férfi keze a számszeríj felé villant. Karcos izmok és acsargó fogak örvényévé vált, és az
asztalon átvetődve ráfogott a magas férfi torkára. A számszeríj lövedéke a mennyezet felé repült. A másik öt gonosztevő egy pillanat alatt talpon volt, megragadták a fegyverüket, és egyértelmű rettegésük ellenére nem mutattak hajlandóságot a menekülésre. Vaelin nem látta értelmét a további csevejnek. A jól megtermett fickó, akit megrohamozott, megpróbált balra cselezni, miközben alulról vágott volna Vaelin védelme mögé, de mozdulata túlontúl lassúra sikeredett, és a kard hegye elérte a nyakát, még mielőtt egyáltalán meglendíthette volna a fegyverét. A pengére felszúrva a szeme kidülledt, és vér szivárgott a szájából. A fiú visszahúzta a kardot, és ellenfele rángatózva a földre esett. Megfordulva azt látta, hogy testvérei már végeztek a másik néggyel. Barkus komor arccal törölgette a kardpengét a megölt férfi zekéjébe, miközben sűrű vértócsa növekedett a kőlapokon. Dentos térdelve erőltette ki a dobókését az ellenfele szegycsontjából, és mintha könnyeket pislogott volna ki a szeméből. Nortah megdermedt arccal, vértől csöpögő karddal bámult le az áldozatára. Egyedül Caenist nem érintette mélyen a dolog, lecsapkodta a vért a kardjáról, és néhányszor belerúgott a lábánál fekvő hullába, hogy meggyőződjön róla, él-e még. Vaelin tudta, hogy a barátja már ölt azelőtt, de még mindig zavarba ejtette a nyugalma. Ezek szerint nem csak én vagyok valódi gyilkos közöttünk? – morfondírozott. Karcos még egyszer, utoljára megroppantotta áldozata nyakát, és a nyakcsigolya hangos reccsenéssel elpattant. A holttestet eleresztve körbemasírozott a termen, és szimatoló orral kereste Frentis szagát. – Érdekes helyiség ez – vélte Caenis, és odalépett az egyik, a padlótól a boltíves mennyezetig emelkedő oszlophoz, aztán
végigsimította a téglát. – Szép, igényes munka. Manapság már nem látni ilyesmit a városban. Ez a hely tényleg ősi. – Én azt hittem, a csatorna része – vallotta be Dentos. Hátat fordított a megölt fickónak, és szorosan összefűzött karral állt, no meg reszketett, mintha fázna. – Ó nem, nem... – felelte Caenis. – Biztos, hogy másról van itt szó. Látjátok itt ezt a motívumot? – A téglába faragott, különös reliefre mutatott. – Könyv és toll. A Hit Harmadik Rendjének ősi jelképe, de már régen nem használják. Ez a hely a város korai napjaiban épülhetett, a Hit születésének idején. Vaelin figyelmét leginkább Karcos kötötte le, de Caenis szavai odavonzották a tekintetét. Körülnézett a teremben, és észrevette, hogy hét oszlop tartja a mennyezetet, és mindegyik talapzatán faragott jelkép díszeleg. – Egykoron heten voltak... – dörmögte az orra alatt. – Hát persze! – kiáltott fel izgatottan Caenis, és a termet körbejárva megvizsgálta az oszlopokat. – Hét oszlop. Bizonyítékra leltünk, testvér! Egykoron heten voltak. – Mit zagyváltok ti itt? – mordult fel Nortah, és a szín visszajött az arcába. Dentosszal ellentétben képtelen volt levenni a szemét levágott ellenfeléről. Kardjáról még mindig csöpögött a vér. – Hét oszlop van – ismételte meg a tudós testvér. – Az hét Rendnek felel meg. A Hit egyik ősi templomában járunk. – Megállt az egyik pillér előtt, és szemügyre vette a rá faragott jelképet. – Kígyó és serleg. Le merem fogadni, hogy ez éppen a Hetedik Rend címere. – Hetedik Rend? – emelte fel végre a tekintetét Nortah. – De hát Hetedik Rend nem létezik. – Most nem is – magyarázta Caenis –, de egyszer régen...
– Más napot válassz a mesére, testvér! – figyelmeztette Vaelin, majd Nortah-hoz fordult. – A pengéd elrozsdál, ha nem törlőd le. Barkus az asztalra halmozott kincseket nézegette, és végigfuttatta az ujjait az aranyon és ezüstön. – Jó kis holmi! – lelkendezett. – Hoztam volna egy zsákot magammal, ha tudom. – Kíváncsi vagyok, honnan szerezték – töprengett hangosan Dentos, kezében egy díszesen metszett ezüsttállal. – Lopták – felelte Vaelin. – Vigyetek, amit akartok, de ne terheljen le a túlsúly! Karcos rövid vakkantást hallatott, és orrával a gazdája bal keze felőli falra mutatott. Barkus megütögette a falrészt az öklével. – Csak fal. A kutya odakocogott, és orrával nekilátott a fal lábazatát szimatolni, aztán körmével a habarcsot kaparta. – Talán egy rejtekajtó – vélte Caenis, és végigfuttatta az ujjait a kiálló éleken. – Lehet, hogy van itt egy retesz vagy kar valahol. Vaelin kivette a fejszét az imént leölt férfi kezéből, és közelebb lépve belevágta a falba. Addig csépelte, mire egy kis lyukat vésett a téglafalba. Karcos ismét vakkantott, de a gazdájának nem volt szüksége a kutya érzékeire, hogy kitalálja, mi van a túloldalon. Így is épp elég jól érezte a gyomorforgatóan édes, romlott szagot. Összenézett Caenisszel, és együttérzést látott a barátja szemében. Frentis... Én is testvér akarok lenni... Olyan, mint te... Megkettőzte a fejszecsapások erejét, és a tégla és habarcs
szürkésvörös felhője beborított mindent. A testvérei a segítségére siettek azzal, ami éppen a kezükbe akadt: Barkus egy szekercével rontott neki a falnak, Dentos törött széklábbal. Hamarosan elég nagy lyuk tátongott rajta, hogy átférjenek. A téglapor mögül felbukkanó, hosszú és keskeny helyiséget fáklyák világították meg. Tompa fényük rémálomszerű jelenetre hullott. – A Hit szerelmére! – kiáltott fel Barkus döbbenten. A holttest a tetőről lógott fejjel lefelé, bokáját megláncolták, és karjait a mellkasán keresztben futó bőrszíj rögzítette a felsőteste mellett. Már több napja akaszthatták fel, a szürkülő hús renyhén lógott a csontjain. A nyakán tátongó seb jelezte a halál okát. A hulla alatt megfeketedett, száradt vérrel teli tál állt. További testek is lógtak a föld alatti teremben, mindegyikük nyakát elvágták, és tálat helyeztek alájuk. Lágyan himbálóztak a lerombolt falon beáramló fuvallatban. Elviselhetetlen bűz terjengett a helyiségben. Karcos összeráncolt orral szimatolta a levegőt beszennyező bomlást, és a lehető legtávolabb húzódott a testektől. Dentos az egyik sarokban öklendezett. Vaelin leküzdötte az ingert, és inkább egyik testtől a másikig haladt, rákényszerítve magát, hogy megnézze az arcokat. Csak idegeneket látott. – Mi ez az egész? – ámult Barkus a rosszulléttel küzdve. – Azt mondtad, ez a fickó csak egy egyszerű rabló. – Úgy tűnik, egy igen pénzéhes rabló – vetette közbe Nortah. – Ez nem a rablásról szól – ellenkezett halkan Caenis, és jobban megnézte magának az egyik felakasztott hullát. – Ez... valami egész más. – A földre helyezett, fekete vérrel teli edényre pillantott. – Valami egész más... – Mi... – kezdte Nortah, de Vaelin felemelt kézzel
elhallgattatta. – Hallgassátok! – sziszegte. Fura, távoli kántálás szűrődött be valahonnan. A szavakat nem lehetett kivenni. Vaelin követte az első hallásra férfihangnak tűnő éneklést egy falfülkéig, ahol résnyire nyitva álló ajtót talált. A kardot készenlétbe helyezve csizmája orrával kinyitotta az ajtót. Odabenn újabb termet talált, a nyers sziklába vágott és tűz vörös fényében fürdő csarnokot. Az óriásira nyúlt árnyékok között olyan látvány tárult a szeme elé, ami fojtott, döbbent kiáltásra késztette. Frentis egy fakeretre kötözve feküdt a vadul lobogó tűz előtt. Száját gondosan kipeckelték. Az anyaszült meztelen fiú felsőtestén vágások éktelenkedtek, és különös mintákat rajzoltak a bőrére. A vér szabadon folyt a sebekből. Nyitott, elviselhetetlen kínt tükröző szeme Vaelin láttán még jobban elkerekedett. Frentis mellett egy férfi állt, késsel a kezében. A csupasz mellű fickó brutális erejét egyértelműen jelezték kemény, kötött karizmai és széles, szögletes arca. Egy fél szemmel világító arc. A vak szemüreget sima, fekete kő töltötte ki. Tűhegynyi zsarátnok izzott a kő közepén, ahogy visszatükrözte a tűz fényét, amikor a férfi Vaelin felé fordult. – Nahát! – szólalt meg Egyszemű. – Itt jön a védelmeződ. Vaelin eddig soha nem akart valóban ölni, soha nem érzett igazi vérszomjat. Most azonban forrott benne a gyilkolásvágy, a düh éneke zümmögött az izmaiban, és eltompította a gondolkodását. Keze ökölbe szorult a kardmarkolaton, de amint előrelépett, hogy támadásba lendüljön... Nem tudta felidézni, mi történt, nem értette, miféle bénulás köti a tagjait. Csak abban volt biztos, hogy elterül a földön,
tüdejéből kiszalad a levegő, és kardja csörrenve a kőpadlóra hull. A keze és lába mintha jégbe fagyott volna. Megpróbált felállni, de nem talált kapaszkodót, és magatehetetlen részeg módjára kapált a karjával, miközben a félszemű férfi ellépett Frentis mellől. Kése sárgán villogott a tűz fényében, akár egy hatalmas, véres agyar. – Hé! – kiáltotta Barkus, és a többiekkel együtt rohamra lendült. – Eljött a halál órája, Egyszemű! A félszemű férfi mintegy mellékesen felcsapta a kezét, és tűzfüggöny emelkedett fel Vaelin testvérei előtt. A fiúk hátrahőköltek. A tűz betöltötte a két fal közti teret, a padlótól a mennyezetig, egyetlen, kavargó lángokkal tűzdelt, áttörhetetlen akadályt képezve. – Szeretem a tüzet – szólt Egyszemű, szögletes arcát Vaelin felé fordítva. – Gyönyörű, ahogy táncol, nem gondolod? Vaelin megpróbált benyúlni a köpenye alá a vadászkéséért, de a keze nem engedelmeskedett, csak remegett megállíthatatlanul. – Erős vagy – vélekedett a félszemű. – Az áldozataim általában meg sem mozdulnak. – Frentisre pillantott. A tágra nyílt szemű, lekötözött fiú vágásaiból vér szivárgott, és minden erejével a kötelékeinek feszült. – Érte jöttél – folytatta a gonosztevő. – Ő mondta, hogy eljössz, és az életemre törsz, Al Sorna, Feketeölyvek réme, orgyilkosok végzete, hadúr fia! Hallottam már rólad. Te vajon hallottál-e rólam? – Örömtelen mosoly villant fel az arcán. Vaelin maga is meglepve tapasztalta, hogy köpni még tud. A köpet a férfi csizmájára repült. A mosoly azonnal eltűnt. – Szóval igen a válasz. De mégis mit hallottál? Hogy zsivány
vagyok? Vagy holmi rablóvezér? Ez is igaz, persze, de nem a teljes igazság. Minden bizonnyal számos emberem vesztét okoztad, mire idáig eljutottál. Nem is csodálkoztál, hogy nem menekülnek? Hogy miért félnek tőlem jobban, mint tőled? A félszemű leguggolt Vaelinhez, és a fülébe sziszegte: – Idejössz a kardoddal, a testvéreiddel meg a kutyáddal, és még csak nem is sejted, mibe ütötted az orrod! Elfordította az arcát, amitől a fekete kő a szemüregében ismét lángfénnyel ragyogott. – Talán bocsánatos, ha tudatlanságodban úgy véled, valamiféle átok ejtett foglyul. De valójában ajándék ez, csodálatos ajándék, amiért hálás vagyok fiatal testvérednek! Ó, micsoda hatalmat kaptam tőle! A város mocska fölébe helyeztem magam a segítségével. Tolvajok és orgyilkosok királya lettem, ezüsttányérról eszem, és a legkívánatosabb ringyókkal csillapítom a vágyaimat. Mindenem megvan, amim csak lehet, de van valami, amit nem felejthetek, valami, amitől még álmomban sem találok nyugalmat... – Felkelt, és elindult Frentis felé. – Hogy egy mocskos utcagyerek kést dobott a szemembe. Az ifjú rendtestvér magatehetetlenül vergődött a kötelékeiben, és elnémított arcát eltorzította a düh és a gyűlölet. Vaelin hallotta a tompa trágár szitkokat, amiket a szájpecken át próbált kínzója felé köpni. – Tudnod kell, hogy a kedvenced egy szót sem volt hajlandó elárulni – szólt hátra a félszemű a válla fölött. – Büszke lehetsz rá. Nem adta ki a Rended titkait. Bár most, hogy személyesen itt vagy, úgy vélem, minden kérdésem megválaszolást nyer. – A kést Frentis mellére illesztette, aztán a hegyét félujjnyira a bőr alá tolva egy metszést eszközölt a mellkasától a bordakosárig. A fiú foga fehéren villogott a szájpecken, ahogy némán sikoltott.
Vaelin megpróbálta maga alá húzni a karját, a mellkasa alá behúzni jéghideg, zsibbadt tagjait, hogy aztán álló helyzetbe tornássza magát. – Ne is fáradj! – fordult vissza feléje a delejes gyilkos, kezében a véres késsel. – Biztosíthatlak, hogy szorosan megkötöztelek. Fogát összeszorítva Vaelinnek sikerült feltolnia magát a kőpadlóról. – Micsoda erő! – álmélkodott a gazfickó. – Persze nem hagyhatom. Ugyanaz a jeges bénultság gyűrte maga alá, elárasztotta a karjait és lábait, majd felkúszott a mellkasába és lágyékába. Kimerültén visszarogyott a kőre. – Érzed az erőmet? – állt fölébe Egyszemű. – Először megrémített, mert még a magamfajta is érzi a borzongást, amikor szakadékba bámul, de a rettegés elmúlik. – Feltartotta a Frentis vérével beszennyezett kést. – Most már ismerem a titkot. Megszereztem a tudást, amivel minden ellenségemmel szemben védelmet nyertem. – Ujját a pengére tette, letörölt egy vércseppet a fémről, és a szájába tette. – Ki gondolta volna, hogy ilyen egyszerű? Sok vért kell kiontani, ha az ember zsiványok fölött akar uralkodni. Az elmúlt néhány évben vérben fürödtem, mert csak áldozataim vére enyhítette a fiatal testvéred iránt érzett haragomat. És közben éreztem, mint nő a hatalmam. Most pedig már egy hozzád hasonló erős ellenség sem tehet semmit az akaratom ellenében. Úgy hallottam, a te végzeted másutt vár re... Kardját két kézzel a feje fölött markolva Caenis átugrott a tűzfalon. Földet érve azonnal lefelé hasított, és a penge válltól gyomorig keresztülvágta a félszeműt. A kard másik végén lógó
fickó arcán tökéletes döbbenet tükröződött. – A tűz hő nélkül – kiáltotta Caenis – nem is tűz! Amint a férfi holtteste a földre rogyott, Vaelin dermedtsége erejét veszítette, és a tűzfal egy szempillantás alatt eltűnt. A fiú érezte, hogy erős kezek emelik fel a földről, bár remegő tagjaiban még mindig zsibbadás honolt. Barkus és Nortah eloldozták Frentist, és kivették a pecket a szájából. A kötelékeitől megszabadult fiú tovább ordította gyűlölettől átitatott szavait a félszemű mozdulatlan hullája felé, aztán felkapta a kését, és újra meg újra beledöfte a testbe. – Rohadt fattyú! – ordította. – Azt hiszed, megvághatsz, te mocsok?! Vaelin intett a többieknek, hogy maradjanak, ahol vannak, és hagyta, hogy fiatal barátja addig szurkálja a holttestet, amíg a kimerültségtől végül össze nem esett a véres hulla fölött. – Testvér – szólította meg Frentist, a vállára terítve a köpenyét. – El kell látni a sebeidet.
NYOLCADIK FEJEZET
-S
herin nővér délre utazott – tudatta Vaelinnel Sellin testvér az Ötödik Rend kapujában, miközben gyorsan felmérte a Barkus és Nortah között lógó, vérző és eszméletlen Frentist. – Harin mester vette át a feladatait. Gyertek, testvérek! – Szélesre tárta a kaput, és intett nekik, hogy lépjenek be. – Elviszlek hozzá benneteket. Harin mester egy óráig varrta és ápolta a vágásokat a sérült fiú testén, de közben kizavarta a többieket a kezelőből, mert kéretlen tanácsaikkal és folyamatos kérdezősködésükkel zavarták a műveletet. Vaelin Elera aspektusba ütközött a folyosón. – Látom, nehéz nap van mögöttetek, testvérek – szólt az asszony. – Menjetek le az étkezőcsarnokba, és szolgáljátok ki magatokat! Csendben ettek, társalgásuknak gátat vetett az Ötödik Rend testvéreinek jelenléte a csarnokban. A gyógyító testvérek nagy szemeket meresztettek a kékbe öltözött, komor behatolókra. Néhány ismerős arc szívélyes üdvözlettel fogadta Vaelint, de csak kurta biccentést kaptak cserébe. Az asztalukon halomban állt az ételt, de a fiút elkerülte az étvágy. A félszemű mesterkedéseinek hála, keze még mindig enyhén remegett, és
nem tudta kiverni a fejéből a megkötözött, több sebből vérző Frentist. Elera aspektus egy órával később csatlakozott hozzájuk. – Harin mester szerint a testvéretek rendbe fog jönni. Néhány napig itt marad nálunk, amíg felépül. – Ébren van, aspektus? – A mester erős altatófőzetet adott be neki. Holnap reggel meglátogathatjátok. – Köszönettel tartozunk, aspektus. Megkérhetlek, hogy juttasd el az üzenetemet a Rendházunkba? Arlyn aspektus már bizonyosan várja a jelentésemet. Elera Al Mendah elküldte Sellin testvért az üzenettel, és kinyittatott egy hálótermet a megfáradt harcosoknak a keleti szárnyban. Vaelin ragaszkodott hozzá, hogy Frentis mellett virraszt, és Caenis úgy döntött, vele együtt várakozik, míg a többiek aludni tértek. Időtöltésképpen a fegyvereit tisztogatta. Kardját és késeit letette a földre, és aprólékos figyelemmel húzta végig a gyolcsot a gyertyafényben sárgán csillogó pengéken. Karcost egy üres istállóba zárták éjszakára, de a kutya az elé rakott étellel mit sem törődve, folyamatosan vonyított, és a szívszorító nyüszítés a falakon át is beszűrődött a testvérekhez. Vaelin a Frentistől elvett hosszú pengéjű kést nézegette, Egyszemű fegyverét, amivel a vágásokat ejtette fiatalabb rendtársa testén. Caenist illette volna a fegyver, de ő elfacsarodott arccal visszautasította. Vaelin valami megmagyarázhatatlan sugallatra megtartotta az ismeretlen fajtájú, ám míves kést, amelynek edzett pengéjéhez ezüstgombbal ellátott, tetszetős kidolgozású markolat csatlakozott. A marokvédőt idegen betűkkel vésett írás díszítette. Lerítt róla, hogy a tengerentúlon készült. Úgy tűnt,
Egyszemű keze messzire elért. – A tűz nem volt valódi – kezdte Vaelin. A hangja unottan és tompán zúgott a saját fülében, és valamiért a megcsömörlött Makril testvér és tüzes-véres meséi jutottak az eszébe. Caenis felpillantott a fegyvereiről, és bólintott, aztán tovább tisztogatta a pengéket. – A Sötétség – folytatta a fiú. – A vér, az adott neki hatalmat. Erre használta a testeket. Caenis ezúttal nem nézett fel, csak bólintott munka közben. Vaelin érezte, hogy a remegés visszatér a kezébe, és haragja ismét felhorgadt, amikor eszébe jutott az egyszeművel szembeni tehetetlensége. A bénultság, ami Caenist egyáltalán nem taglózta le. Caenis át tudott vetődni a Sötétség szította tűzön, és levágta a varázslatot előhívó gaztevőt. Sokkal többet tudsz, mint amit megosztasz velem, testvér – gondolta magában. – És ez mindig is így volt. „Köztünk nincsenek titkok” – eskette meg annak idején a barátja. Caenis fémet tisztogató keze egy pillanatra megállt. Szeme megtalálta Vaelinét, és egy szívdobbanásnyi időre megjelent benne valami, egy különös fény, ami elvált a megszokott szeretettől és tisztelettől, amit általában látott benne. Talán sértettség lehetett. Kinyílt az ajtó, és belépett Sollis mester, Elera aspektussal a nyomában. – Pihennetek kellene – szólt kurtán a mester, aztán az ágyhoz lépett, hogy közelebbről megnézze a mélyen alvó Frentist. Tekintetét végigfuttatta a mellkasát és karját takaró, átvérzett kötéseken. – A sebhelyek megmaradnak, aspektus? – Mély vágásokat szenvedett el. Harin mester ügyes kezű gyógyító, de... – Széttárta a kezét. – Csak ennyit tehettünk.
Szerencsére az izmai nem sérültek. Hamarosan felerősödik. – Meghalt az ember, aki ezt tette vele? – fordult a mester Vaelinhez. – Igen, mester – mutatott Caenisre. – A testvérem levágta. Sollis a csendes fiúra pillantott. – Képzett harcosnak tűnt ez az ember? – Igen, de nem a fegyverek terén, mester. – Caenis bizonytalanul Elera aspektusra pillantott. – Nyugodtan beszélhetsz – utasította Sollis. A fiú elmondott mindent, ami azóta történt velük, hogy kiléptek a Rendházból, a Fekete Vadkan Fogadótól a félszeművel való találkozásig a város gyomrában. – Az a férfi Sötét praktikákat gyakorolt, mester. Tűzvarázslatot idézett, és a puszta akaratával gúzsba kötötte Vaelin testvért. – És téged nem? – húzta fel egyik szemöldökét a tanítójuk. – Nem. Gondolom, megleptem azzal, hogy átláttam a káprázaton. – Meggyőződtél a haláláról? – Halott, ez biztos, mester – mondta Vaelin határozottan. Sollis és Elera futó pillantást váltottak. – Úgy hallom, az aspektus volt olyan kegyes, és hálótermet bocsátott a rendelkezésetekre – zárta le a beszélgetést a mester, és visszafordult a sérülthöz. – Bizonyosan megbántódna, ha nem vennétek hasznát. Amikor rájöttek, hogy voltaképpen kitessékelték őket, felálltak, és az ajtóhoz léptek. – Senkinek se beszéljetek erről! – parancsolta nekik Sollis, mielőtt elhagyták a gyengélkedőt. – És valahogyan hallgattassátok el azt az átkozott kutyát!
♦♦♦ Reggel Sollis mester részletesen kikérdezte a barátokat, merre találja Egyszemű búvóhelyét és a Hit ősi föld alatti templomát. Vaelin felajánlotta, hogy elkíséri, de csak mogorva visszautasítást kapott. Amikor az idős férfi megelégedett a magyarázatokkal, megparancsolta nekik, hogy térjenek vissza a Rendházba. – Frentis testvér... – kezdte Vaelin. – Ugyanolyan hamar meggyógyul akkor is, ha ti a gyakorlótéren vagytok, ahová tartoztok. A kardpróba mindössze nyolc hét múlva esedékes, és még egyikőtök sem készült fel. Így hát Sollis nélkül caplattak vissza a Rendházba. A tanítójuk újfent figyelmeztette őket a hallgatásra, aztán elment, hogy megvizsgálja az események helyszínét. Karcos tiltakozva vonított, amikor elvezették az Ötödik Rendházból, és Vaelin sokáig győzködte az ebet, mire velük tartott. Vaelin szemében a toronyszoba mintha összement volna a távollétükben. A rettegés és rejtélyek éjszakája összezsugorította. Olyan lett, akár egy gyermek hálóterme, bár már régen nem érezte magát gyermeknek. Elrakta a felszerelését, és lefeküdt keskeny ágyára. De amikor becsukta a szemét, a félszemű által megidézett tűzfalat és Frentis megkínzott testét látta. Azt hittem, hogy sokat tanultam itt – gondolta –, de valójában semmit sem tudok. ♦♦♦ Frentis csoportjának tagjai kérdésekkel tolongtak, de Vaelin a mester utasításait szem előtt tartva azt hazudta, hegyi oroszlán
támadta meg a fiút a vadonpróba idején, az Ötödik Rendházban lábadozik, és napokon belül visszajön hozzájuk. Sollis maga nem tudatta velük a kutatása eredményeit. Visszatérését követően az aspektus sem hívatta magához Vaelint. Frentis elrablása csak még egy meg nem történt esemény lett a Rend történetében. A Rend harcol, de legtöbbször az árnyékban. Az évek múlásával a fiú egyre több igazságot talált Sollis mester egykori szavaiban. Frentis sem beszélt az esetről, miután újra átlépte a Rendház kapuját, hanem zavarba ejtő életkedvvel vetette bele magát a gyakorlatozásba. Mintha azzal akarná meg nem történtté tenni az elszenvedett kínzásokat, hogy fikarcnyit sem ad a fájdalomra. A viselkedése is megváltozott: kevesebbet mosolygott, és míg a régi Frentist mindenki szószátyárnak ismerte, most leginkább csak hallgatott. Türelme is hamarabb elfogyott, és a mestereknek számos verekedésből kellett kirángatniuk. Még a csoportja többi tagja is mintha tartott volna tőle. Csak Karcos és Vaelin társaságában emlékeztetett a régi önmagára, és lelkesen tanította a kis kutyakölyköket. Ám még ilyenkor sem beszélt a megpróbáltatásairól, annak ellenére, hogy Vaelin többször rajtakapta, amint a bőrébe forrt sebeket simogatja elgondolkodva, mintha a jelentésüket akarná kitalálni. – Fáj? – kérdezte pártfogója egy este. A kutyusok kifáradtak a Hutril mesterrel való egész napos erdei edzést követően, és csak arra volt erejük, hogy lustán elkapdosták a kenneljükbe dobált finomságokat. Frentis elrántotta az ujját az ingéről. – Némileg. Napról napra kevésbé. Elera aspektus adott egy kenőcsöt, ami segít valamennyit. – Az én hibám... – Felejtsd el! – csattant fel Frentis.
– Ha elmeséltem volna az aspektusnak, amit tudok... – Mondom, hogy felejtsd el! – Frentis feszült arccal bámult a kennelbe. Egyik kedvenc kiskutyája, Gyilkos megérezte a hangulatát, és odajött hozzá, a kezét nyalogatva. – Már halott... – folytatta valamivel nyugodtabban Frentis. – Én meg nem. Ezért inkább hagyjuk! Nem lehet kétszer megölni. A tél hidege ellen szorosan a köpönyegükbe burkolózva, együtt sétáltak vissza a toronyba. A hideg ellenére az évszak már átadta magát a tavasznak, és a környező fák nekiláttak felölteni zöld lombruhájukat. – Jövő hónapban lesz a kardpróba – váltott témát Frentis. – Nem izgulsz? – Miért? Izgulnom kellene? – Már régen lefogadtam a teljes késgyűjteményembe, hogy két perc alatt kinyírod mindhárom ellenfeledet. Inkább arra gondoltam, ami a győzelmed után történik. Elküldenek valahová, nem? – Úgy tudom. – Szerinted szolgálhatunk majd együtt valahol a konfirmálásom után? Örülnék neki. – Én is, de nem hiszem, hogy van beleszólásunk a dologba. Az biztos, hogy jó ideig nem látjuk majd egymást. Az udvaron álldogáltak, és Vaelin úgy érezte, mintha fiatal barátja valami mást is akarna mondani. – Én... – habozott Frentis, és közben idegesen rugdosta a földet a lába hegyével. – Hálás vagyok, amiért annak idején kiálltál értem – nyögte ki végül. – Örülök, hogy a Rendben lehetek. Nem kell többé aggódnod miattam. Mostantól bármi is történjék velem, nem kell, hogy rosszul érezd magad miatta, és nem kell megmentened.
– Te nem tennéd ugyanezt, ha én kerülnék szorult helyzetbe? – Az más. – Nem, pontosan ugyanaz. – Vaelin vállon veregette a barátját. – Pihend ki magad, testvér! Még alig tett néhány lépést, amikor Frentis mondott valami különöset. A fiú szinte csak suttogott, de Vaelin megtorpant. – Még elpusztít minket a Várakozó. Vaelin megfordult. Frentis meggörnyedt a köpenyében, két karjával önmagát ölelve, arcára nyugtalan kifejezés ült. Nem nézett Vaelin szemébe. – Hogy? – kérdezte. – Ő mondta nekem – rázkódott össze Frentis. Látszott, hogy újraéli Egyszemű kazamatájában elszenvedett kínjait. – Feldühödött, amikor nem meséltem neki engedelmesen mindarról, amit tudni akart. Egyre csak a próbákról faggatott, meg hogy milyen tudást kapunk itt a Rendben. Úgy tűnt, azt képzeli, a Sötétség praktikáiba avatnak be minket. De én nem köptem neki. Ezért folytatta a metszegetést, aztán odasúgta: „A Várakozó elpusztítja a hőn szeretett Rendedet, fiú.” A Várakozó... – Azt megmondta, hogy mit jelent? – Újra vagdosni kezdett, és elájultam. Éppen akkor sikerült felélesztenie, amikor előbukkantatok a semmiből. – Az aspektusnak beszéltél erről? Frentis megrázta a fejét. – Nem t’om, miért. Csak úgy éreztem, hogy rajtad kívül senki másnak nem mondhatom el. Vaelinen borzongás futott végig, de semmi köze sem volt az egyre erősödő hideghez. Egy pillanatra az erdőben, a futáspróbán találta magát, és a Mikehl személyéről vitázó
gyilkosokat hallgatta ki. A másik... Hallottad, mit mondott a másik. A hideg futkosott a hátamon tőle. – Ne mondd el másnak! – utasította Vaelin. – Egyszemű semmit sem súgott a füledbe. – Nézte, ahogy a gyerek vacog a köpenyében, és kierőltetett magából egy mosolyt. – Az az ember őrült volt, a szavai mit sem számítanak. De azért jobb, ha ez köztünk marad. Ha elmesélnénk a testvéreinknek, az csak félreértésekre adna okot. Nézte, amint Frentis bólint, aztán lassan odébbáll. A legényke továbbra is a köpenye alatt ölelte magát, és ujjai minden bizonnyal a sebhelyeket tapogatták. Vajon álmodik ma éjjel? – gondolta Vaelin, és bűntudattal vegyes megbánás hasított belé. – Miért is nem én öltem meg Egyszeműt?
KILENCEDIK FEJEZET
A
kardpróba reggelén eleredt az eső. A felhőszakadás sárrá alakította a földet, és ha lehet, még jobban elkedvetlenítette őket. A próbatételt Varinvár északi negyedében rendezték egy finoman megmunkált gránitból emelt arénában, amelyet elkoptatott a kor és az elemek kitartó ostroma. Vaelin senkit sem ismert, aki tudta volna, mióta vagy miért áll a városban az egyszerűen csak Körnek nevezett épület. Most, hogy jobban megnézte magának, rájött, mennyire hasonlít a hét Rend föld alatt felfedezett templomára, a lépcsősorok alá kanyarodó tartóoszlopok a föld alatti helyiségek nemes ízlését tükrözték. Itt-ott díszítéseket vett észre a kőművesmunkán, az ismeretlen építők megkopott, bonyolult vonalai a templom jobban megőrződött faragásaira emlékeztettek. Vaelin felhívta rájuk Caenis figyelmét is, miközben Sollis mester bevezette őket az oszlopok árnyékába, de a barátja válasz helyett csak felmordult. Ezen a napon még őt is túlzottan lekötötte az előtte álló feladat, mintsem hogy élvezze a különös látnivalót. Vaelin látta a rettegést és bizonytalanságot a testvérei arcán, de magában nem találta meg az érzelmeket. Egyszerűen nem érzett olyasmit, amitől Dentos kihányta a reggelijét, és Nortah fehér arccal és összeszorított szájjal várakozott. Nem félt, és nem tudta megmondani, miért. A nap folyamán összeméri az erejét
három fegyveressel. Megölik őt, vagy ő végez velük. A halál közelsége jéggé kellett volna hogy dermessze a velőt a csontjában. Talán éppen a helyzet egyszerűsége vette el a rettegés élét. Nem voltak kérdések, rejtélyek, titkok. A nap végén élni fog, vagy meghal. De annak ellenére, hogy nem érzett félelmet a megpróbáltatás gondolatára, valami mégis kínozta, a lelke legmélyén egy vékony hangocska olyan szavakat suttogott, amelyeket nem akart hallani: Talán azért nem félsz a próbától, mert éppen ínyedre váló. Akaratlanul is eszébe jutott a tudáspróba, a borzasztó igazság, amit az aspektusok kihúztak belőle. Tudok ölni. Tudok habozás nélkül ölni. Harcosnak születtem. A megölt emberek képe suhant el előtte: az íjász az erdőben, az arc nélküli merénylők az Ötödik Rendházban, a félszemű pribékjei. Igaz, hogy nem tétovázott elpusztítani őket, de vajon élvezte is? – Itt várjatok! – Sollis mester bevezette őket egy, a főkaputól messzebb eső helyiségbe. A vastag falak ellenére is hallották a Kör nézőseregének morajlását. A kardpróba népszerű eseménynek számított a városban, de csak a tehetősebbek tudták kifizetni a jegyet, ezért általában a királyság gazdagabb polgárai jöttek el a háromnapos látványosságra, és gyakran hatalmas összegekben fogadtak az erőpróbák kimenetelére. A napból származó bevételt az Ötödik Rendnek adományozták, akik a betegek ápolására fordították azt. Vaelin akarata ellenére elmosolyodott a sors fura fintorán. – Mi olyan vicces? – kérdezte ingerülten Nortah. Vaelin megrázta a fejét, és leült egy kőpadra. Húsz testvért soroltak a csoportjába. A tíz-tizenegy évesen a Rendbe került háromszáz fiúból megmaradt ötven rendtestvér az elmúlt két napban végigment a próbán. Tíz az életét vesztette, és nyolc
másikat olyan súlyosan megnyomorítottak, hogy többé nem szolgálhatták a Rendet. A többiek heteken túl gyógyuló, komoly sérülésekkel végeztek. A kapun kibicegő sérült és velejükig megrendült testvérek látványa jelentős súlyt képviselt a legtöbbek által érzett rettegésben. Mindőjük közül szemlátomást csak Vaelint és Barkust nem gyötörte ilyen súlyosan a próbatétel gondolata. – Cukornádat? – kínálgatta a zömök fiú, helyet foglalva a társa mellett. – Köszönöm, testvér. – A friss cukornád émelyítően édes volt, de legalább elterelte a figyelmét a komor hangulatról. – Vajon ki lesz az első? – kérdezte Barkus egy perccel később. – Hogy választják ki? – Sorsoltunk – felelte a kérdésére az ajtóban álló Sollis. – Nysa, te vagy az első. Gyerünk! Caenis merev arccal bólintott, és felkelt a padról. Amikor megszólalt, a többiek alig hallották a hangját: – Testvérek... – kezdte, aztán elszorult torokkal elhallgatott. – Én... – Egy darabig még dadogott, mielőtt Vaelin elkapta a karját. – Tudjuk, Caenis. Hamarosan találkozunk! Mi mindannyian. Felálltak mind az öten, és megragadták egymás kezét. Dentos, Barkus, Nortah, Vaelin és Caenis. A fiú emlékezett kisfiúkori énjükre. A kövér és ügyetlen Barkusra. A vékony és félénk Caenisre. A hangos és szószátyár Dentosra. A mogorva és sértődött Nortah-ra. Mostanra csak árnyékuk maradt az előtte álló zord fiatalemberekben. Erősek lettek. Gyilkossá váltak. Azokká, amit a Rend csinált belőlük. Ezzel valami véget ér – döbbent rá. – Akár élünk, akár halunk, ezzel a pillanattal minden örökre megváltozik.
– Hosszú utat tettünk meg – szólalt meg Barkus. – Sosem gondoltam, hogy ilyen messzire eljutok. Nélkületek nem is sikerült volna. – Egy pillanatot sem bánok – csatlakozott Dentos. – Mindennap hálát mondok a Hitnek, hogy helyet csinált nekem a Rendben. Nortah arca feszült volt, erősen ráncolta a homlokát, ahogy megpróbált úrrá lenni a félelmén. Vaelin azt hitte, nem fog beszélni, de a következő pillanatban a szőke fiú megszólalt: – Remélem... mindannyian túléljük. – Túl. – Vaelin mindnyájukkal kezet fogott. – Ahogy mindig is. Jó küzdelmet, testvérek! – Nysa – jelzett Sollis megint az ajtónyílásból. Türelmetlennek tűnt, és Vaelin meglepődött, hogy egyáltalán elnézte nekik ezt a kis időhúzást. – Gyerünk! ♦♦♦ Vaelin csak várt és várt, hogy kiderüljön, melyik barátja marad életben. Kénytelen volt ráébredni, hogy e várakozás különleges kínjai mellett még a dzsofrilgyökér-főzet okozta szenvedés is eltörpült. Sollis mester egyesével szólította a testvéreit, ami után nem sokkal a tömeg üdvrivalgásban tört ki, és a morajlás hangulata a küzdelem alakulásának megfelelően változott. Egy kis idő múltán rájött, hogy a tömeg tetszésnyilvánításából látatlanul is meg tudja állapítani a harc menetét, ha a győztest nem is tudta belőle előre megjósolni. Némelyik erőpróba gyorsan véget ért, Caenisé például pillanatok alatt befejeződött, és Vaelin nem tudta eldönteni, ez vajon jót vagy rosszat jelent. Mások versengése hosszabbra nyúlt. Barkusnak és Nortahnak több
perces csatározást kellett kiállnia. Dentos ment utoljára Vaelin előtt. Kierőltetett magából egy mosolyt, megragadta a kardmarkolatát, és anélkül követte Sollis mestert, hogy akár egyszer is hátranézett volna. A tömeg éljenzéséből ítélve a harc eseménydúsra sikeredett, mert a rekedt ordítás után a nézők elnémultak, és ez több ízben megismétlődött. Amikor az utolsó zajhullám is végigsöpört az arénán, Vaelin nem tudta eldönteni, barátja megúszta-e ép bőrrel. Járj szerencsével, testvér – küldte felé a gondolatait a kiürült helyiségből. – Talán hamarosan találkozunk. A keze már fájt, úgy szorította a markolatot, és az ujjpercei kifehéredtek a bőrszíjon. Most már félek végre? – morfondírozott –, vagy csak lámpalázam van? – Sorna – szólt be Sollis az ajtóból, és olyan jelentőségteljesen nézett a fiú szemébe, amit Vaelin addig még nem látott nála. – Eljött az idő. A küzdőtérre vezető folyosó hosszúnak tűnt, hosszabbnak, mint Vaelin képzelte. Az idő gonosz játékot űzött vele, ahogy a kőfalú járatban gyalogolt. Az út talán csak egy percig tartott, de örökkévalóságnak érezte. Eközben a tömeg lármája egyre erősödött, és mire kilépett az aréna homokjára, mintha színtiszta zajban fürdött volna. A koncentrikus körökben elhelyezkedő, lépcsőzetesen emelkedő padsorokon vagy tízezren ültek, és egy emberként üvöltöttek neki odafentről. Nem látott arcokat a tömegben, a nézők egyetlen forrongó, mutogató embermasszává olvadtak össze. Nem bánták a zuhogó esőt sem, ami szélfútta függönyként korbácsolta a nézőteret. Vér keveredett a küzdőtér homokjával, amit elgereblyéztek, hogy ne keletkezzenek pocsolyák. Bár az eső
már kifakította a színét, a meggyvörös foltok még így is elütöttek az aréna talajának zöldessárgájától. Három férfi várt rá a homokon, kezükben azraeli kardokkal. – Két gyilkos és egy erőszaktevő – mutatta be őket Sollis. Vaelin úgy vélte, mestere hangja a tömeg lármája miatt remeg. – Megérdemlik a halált. Nincs kegyelem. Figyelj a magas fickóra, úgy látszik, tudja, hogyan kell fogni a kardot! Vaelin kiválasztotta a három közül a legmagasabbikat. A középkorú, rövid hajú férfi könnyű terpeszben egyensúlyozva várakozott, két lába a vállával egy vonalba esett, kardját egyelőre leeresztette. Képzett harcos – vonta le a következtetést a fiú. – Ez egy katona. – Katona vagy gyógyító, egyre megy. Ma a bűneiért felel. – Eltelt egy hosszú pillanat, aztán Sollis hozzátette: – Jó szerencsét, testvér! – Köszönöm, mester. Kihúzta a kardját, átadta a hüvelyt tanítójának, majd kényelmes tempóban kigyalogolt a küzdőtér közepére. Amint a nézők meglátták, kétszeres erővel ordítottak, és Vaelin elkapott egy-két szót: „Sorna! ... ölyvvadász! ... Nyírd ki őket, fiú!” Ellenfeleitől úgy tízlépésnyire lecövekelt, és hűvösen végigmérte mindegyiket, miközben a tömeg lármája fokozatosan a feszülten várakozók csendjévé csitult. Két gyilkos és egy erőszaktevő. Nem néztek ki gaztevőknek. A bal oldali borotválatlan arcú, ijedt figura remegő kézzel fogta a kardját, miközben az eső dobolt a fején. Erőszaktevő – döntötte el Vaelin. A jobb oldalon álló fickó testesebbnek látszott. Mélyen ráncolt szemöldöke alól tekintetét a legényébe fúrta, miközben jobb kezével forgatta a kardját, mire esővíz csapott szerteszét.
Mondott valami érthetetlent, és vizet köpött az ajkáról. Talán valami átok volt, vagy kihívás, de a szavakat elnyelte az eső és a szél zaja. Gyilkos. A katona nem mutatott félelmet, és nem is érezte szükségét, hogy csapkodjon a kardjával, vagy hangot adjon az erőszakosságának. Egyszerűen csak várt, figyelő tekintete egy pillanatra sem lankadt, és ugyanazzal a laza kardvívó terpesszel állt, amit Vaelin is oly jól ismert. Hozzá van szokva az öléshez, annyi bizonyos. De valóban gyilkos? A jobb oldali fickó támadott először, ám Vaelin is éppen erre számított. A gazember rohamra lendült, könnyen hárítható döfésre készülve. A fiú a védés lendületét kihasználva körívben metszve visszacsapott a karddal a férfi nyakára. Igen ám, de a bűnöző gyorsan észbe kapott, így kikerülte a sújtást, és megúszta egy vágással az egyik orcáján. A bal oldali alak ki akarta használni ellenfele lekötött figyelmét, és ordítva, feje fölé emelt karddal rárontott, és a vállára akart sújtani. Vaelin elfordult, és a fickó pengéje a vállától alig egyujjnyira hasította a levegőt, majd belecsapódott a homokba. A fiú kardhegye az elítélt álla alatt hatolt be, és a nyelvén és csontjain átvágva az agyában állapodott meg. Vaelin gyorsan kihúzta a kardot, aztán hátralépett, mert tudta, hogy a katona ezt a pillanatot választja a támadásra. Jól irányzott, gyors szúrás, gyilkos döfés egyenesen a mellbe. Ám a fiú pengéje elkapta a fegyver hegyét, és felfelé kényszerítette, amivel szabaddá vált az út a katona mellkasa felé. Vaelin villámgyorsan felelt a kardjával, olyan gyorsan, amivel bármelyik testvérét megcsípte volna, de a magas férfi szemlátomást gond nélkül kivédte. Visszahelyezkedett enyhén guggoló pozícióba, kardját a föld fölött lógatva, tekintetét minduntalan a fiún tartva.
A köpcös megpróbálta egyik kézzel összefogni széthasított arcát, és tántorogva, vadul imbolygó karddal érthetetlen szitkokat köpött a véres ajkai közül. Vaelin úgy tett, mintha a magas fickó felé indulna, és a lába szára felé vágott, hogy távol tartsa, aztán olyan gyors mozdulatsorral rontott a köpcösre, ami háríthatatlan volt, bár az megpróbálkozott egy széles ívű védekező vágással, de a fiú alá gurult, és háton szúrta a gyilkost. A kardja átdöfte a férfi szívét, és a mellcsontot átütve előbukkant a mellkasából. Vaelin a fickó hátának nyomta a lábát, és éppen jókor taszította le a pengéről, mert le kellett buknia a magas elítélt vágása elől. Úgy képzelte, látja, amint a penge kettéhasít egy esőcseppet. Messzebbre húzódtak egymástól, és összegabalyodó tekintettel egyre csak köröztek. Beletelt némi időbe, amíg a köpcös kilehelte a lelkét: ott gyötrődött és káromkodott az eső áztatta homokon, mígnem elfogyott a levegője, és aztán már csak feküdt élettelenül az esőben. Vaelint hirtelen elfogta a jól ismert érzés, hogy valami hibádzik. Már korábban is érezte: az erdőben, az Ötödik Rendházban, ahol Henna nővér az életére tört, amikor arra várt, hogy Frentis visszatérjen a vadonból. Volt valami ebben a harmadik ellenfélben, kemény tekintetében, izmai felépítésében, egész lényében, mégpedig egy borzasztó felismerés: Ez az ember nem elítélt. Ez az ember nem gyilkos! Hogy honnan tudta, nem lehetett megmondani. De ennél erősebben még sohasem érezte, és nem kételkedett az érzés igazában. Megállt, és kardhegyét leeresztve kihúzta magát. Sziklaszilárd arcában a megfeszített izmok elernyedtek. Most először vette észre a bőrét jeges tűkkel szurkáló, zuhogó esőt. A magas férfi szemöldöke összeszaladt. Nem értette, a fiú miért
adja fel a harcos pózt, és miért ereszti le a kardot. Az eső csendesen mosta le a vért a pengéről. Vaelin feltartotta a bal kezét, és a széttárt ujjai a béke jelét formázták. – Kiva... Nyurga ellenfele villámként támadott, kardját nyílegyenesen Vaelin szívének szegezve. Ilyen gyors támadást még Sollis mestertől sem látott, és a fiú halálra volt ítélve. Valahogy azonban mégis sikerült kifordulnia a roham elől, így csak a ruhája bánta, és a kard hegye csak megkarcolta a mellkasát. A magas férfi szépen Vaelin vállára hajtotta a fejét. Szeméből eltűnt az eltökéltség, szája résnyire kinyílt, de hang nem jött ki rajta, a bőre pedig gyors iramban sápadt. – Ki vagy te? – súgta a fülébe Vaelin. A férfi tántorogva hátralépett, és a fiú kardja visszataszító reccsenést hallatva szabadult ki a mellkasából. A katona lassan térdre esett, saját kardjával tartva magát, és állát a markolatgombra támasztotta. Vaelin látta, hogy a szája mozog, ezért mellé térdelt, hogy hallja a szavakat. – A... feleségem... – lehelte ellenfele. Magyarázatképpen hangzott. A szeme egy pillanatra megint találkozott Vaelinével, és az észrevett valamit a tekintetében. Talán bocsánatkérést, vagy megbánást. Elkapta az előrezuhanó testet, és érezte, ahogyan az élet egy rövid borzongás kíséretében elhagyja a férfit. A karjában tartotta a halott katonát, miközben az eső megállíthatatlanul zuhogott, és a tömeg bömbölő elismerése véres áradatként söpört végig az arénán.
♦♦♦ Vaelin azelőtt nem ismerte a részegséget. Most úgy találta, igen kellemetlen érzés, hasonló ahhoz, amikor egyszer gyakorlatozás közben jókora ütést kapott a koponyájára, csak ezúttal a tompaság tovább tartott. A sör keserű volt a szájában, már az első kortytól undorodó fintorba facsarta az arcát. – Majd hozzászoksz – biztatta Barkus. A városfal nyugati szakaszánál álló tavernát főként kimenős őrszemek és helyi kereskedők látogatták. Úgy tűnt, az ivó vendégei egyelőre békében hagyják az öt rendtestvért, persze nem állhatták meg, hogy dicsérő szavakkal ne illessék Vaelint. – Ilyen jó fogadást még nem kötöttem! – emelte a kupáját egy vidám képű öregember. – Szép kis summát kerestem ma rajtad, öcsém! Tíz az egyhez tettem rád, pedig úgy nézett ki, bekrepálsz... – Fogd be! – szólt rá az öregre Nortah határozottan. Szorosan bekötözött alkarját a nyakából lógó kendő tartotta, de a tekintetében forrongó fenyegetés láttán a vénember elsápadt, és egy szó nélkül leült. Kerestek egy üres asztalt, és Barkus odahozta az italokat. A vádliján éktelenkedő vágás miatt kissé sántított, és jelentős mennyiségű sört löttyintett ki úton a söntéstől visszafelé. – Idétlen marha! – mordult fel Dentos. – Legközelebb én hozom az italt. – Egyedül ő úszta meg a próbatételt egyetlen karcolás nélkül, bár szeméből riadt fény világított, és gyakran pislogott, mintha nem merné lehunyni a szemhéját, nehogy valami ijesztőt lásson. Caenis csendesen szopogatta a sörét, és értetlenül ráncolta a homlokát.
– Oly nagyon vágyódnak az emberek az ital után, hogy azt hittem, jobb íze lesz. – Álla vonalán nyolc öltés éktelenkedett. A sebet ellátó Ötödik Rendbéli testvér nem hagyott kétséget felőle, hogy élete végéig meg fog látszani. – Nos – emelte fel kupáját Nortah –, mind itt vagyunk. – Igen. – Dentos is magasra tartotta az övét, és nekikoccintotta Nortah porciójának. – Igyunk... arra, hogy itt vagyunk! Ittak, és Vaelin is kénytelen-kelletlen ledöntötte a sörét. – Lassan a testtel, barátom! – figyelmeztette Barkus. Vaelin némán bámulta a kupája fenekén az üledéket. Érezte, hogy a többiek kényelmetlen pillantásokat váltanak. Csúnya jelenet játszódott le Sollis és közte. Vaelin tudni akarta, ki volt a magas férfi, de csak kurta választ kapott. – Egy gyilkos. – Nem lehetett gyilkos! – kötötte az ebet a karóhoz a fiú, és egyre növekvő haragja leégette az udvariasság álarcát. Haldokló ellenfelének arckifejezése még élénken élt a fejében. – Mester, ki volt az a férfi? Ki tartotta olyan fontosnak, hogy megöljem? – A városi őrség minden évben elénk hoz egy csapat elítéltet – válaszolta Sollis, és türelme a végéhez közeledett. – Közülük választjuk ki a legerősebb és legképzettebb harcosokat. A személyazonosságuk nem a mi dolgunk. És nem is a tiéd, Soma. – A mai napon az! – Vaelin lépett egy lépést a mester felé, és haragja nőttön-nőtt. – Vaelin! – ragadta meg a karját figyelmeztetőleg Caenis. – Ma megöltem egy ártatlan embert – köpött a fiú Sollis felé, aztán barátja nyugtató kezét lerázva tovább közeledett. – Miért? Hogy megmutassam, tudok ölni? Azt már így is tudtad. Te választottad, nem igaz? Tudtad, hogy velem fog megküzdeni?
– A próbatételnek semmi értelme, ha könnyű. – KÖNNYŰ? – Vörös köd telepedett a fiú agyára, és keze a kardmarkolatra tévedt. – Vaelin! – kiáltott neki Dentos újfent, aztán Nortah-val a fiú és a mester közé léptek, Barkus pedig lefogta hátulról, miközben Caenis a kardforgató kezét szorította. – Vigyétek a szemem elől! – parancsolta a mester, miközben a legények a kijárat felé tuszkolták az indulattól összefüggéstelenül hadaró Vaelint. – Estére kimenőt kaptok. Segítsetek a testvéreteknek megnyugodni! Vaelin kételkedett benne, hogy megnyugodni legjobban a sörtől lehet. A dühe mit sem halványult, ráadásul most még a szoba is forgott vele. – Derv básikám több sört t’ott meginni ’gyültő helybe’, mint bárki – szólt közbe Dentos a fejét lógatva a negyedik korsója után. – Minden nyár’dei vásálon ve’sent rende’tek. Az emberek messziről gyüttek, hogy kihíják. Egyik se tutta megve’ni. Öt évig vót egyhuztombá sörivóbajnok. Hat évig is le’tett vórí, ha télen nem issza magát halára. – Elhallgatott, és feltört belőle egy férfiembert meghazudtoló böfögés. – A hülye barom. – Nem élveznünk kellene az estét? – kérdezte Caenis, két kézzel az asztalba kapaszkodva, mintha attól félne, hogy felborul. – Én élvezem – vigyorgott Barkus. Ingén végigfolyt az ital, és észre sem vette az állán csörgő sörpatakokat, amikor meghúzta a kupáját. – Két testvér... – mondta Nortah. Már több mint egy órája motyogott zavarosan a próbatételről. A többiek számára annyi derült ki, hogy három áldozata közül kettő testvér volt, állítólag mindkettő elítélt bűnöző. – Ikrek... azt hiszem. Ugyanúgy néztek
ki, még az utolsó leheletüket is ugyanúgy fújták ki... Vaelin gyomra kellemetlenül buggyant egyet, érezte, hogy mindjárt elhányja magát. – Kilépek egy percre – dünnyögte, aztán felállt és az ajtó felé indult, de lába mintha elfelejtette volna, hogyan kell egyenes vonalban járni. A kinti levegő lehűtötte a tüdejét, és a hányingere csillapodott valamelyest, de még így is kénytelen volt a csatorna fölé hajolni néhány percre. Amikor készen lett, a taverna falának döntötte a hátát, és lassan lecsúszott a kockakőre. Lehelete gőzölgött a hidegben. A feleségem – súgta az ellenfele. Talán éppen őhozzá fohászkodott. Vagy egy utolsó emléket hívott elő, azon iparkodva, hogy magával vigye a képét az Innentúlba. – Akinek ennyi ellensége van, annak nem szabad ilyen kiszolgáltatott állapotban mutatkoznia. Egy férfi állt előtte. Az átlagos magasságú fickónak dagadtak az izmai, és mélyen árkolt, sovány arcából szúrós szemmel nézte az elgyengült fiatal harcost. – Eriin – szólította meg Vaelin, és eleresztette a kése markolatát. – Szinte semmit sem változtál. – Vaksin tekintett körbe az utcán. – Elájultam volna, vagy tényleg itt vagy? – Itt vagyok – nyújtotta a kezét a férfi –, és azt hiszem, mára eleget ittál. Vaelin megfogta a felkínált kezet, és nehézségek árán álló helyzetbe tornászta magát. Meglepve vette észre, hogy legalább fél fejjel magasabb Erlinnél. Amikor legutoljára találkoztak, még alig ért fel a kalandor válláig. – Mindig is gondoltam, hogy idővel magasra nősz – jegyezte meg a férfi. – Sella? – tudakolta a fiú.
– Amikor utoljára találkoztunk, jól volt. Tudom, hogy úgy kívánja, köszönjem meg a nevében is, amit értünk tettél. Harcolok, de nem ölök. Élesen villant az emlékezetébe fiatalkori elhatározása, az ígéret, amit magának tett, miután megmentette a vándorokat. Megölöm azokat, akik a csatamezőn szembeszállnak velem, de ártatlanokat nem gyilkolok. Milyen üresnek, milyen naivnak tűntek most a szavak. Undorral emlékezett vissza Makril testvér véres történeteire, és eltűnődött, vajon még mindig különbnek számít-e a megfásult embervadásznál. – Megtartottam a sálat. – Vaelin kellemesebb dolgokra kívánta terelni a gondolatait. – Elvinnéd neki? – Ügyetlenül kotorászott a köpenye alatt. – Nem hiszem, hogy megtalálnám Sellát, még akkor sem, ha akarnám. Mellesleg szerintem azt szeretné, hogy megtartsd. – Karon fogta Vaelint, és elvezette az ivótól. – Sétáljunk egy kicsit! Kitisztul tőle a fejed. Egyébként is sok mesélnivalóm van. Végigsétáltak a nyugati városnegyed kiürült utcáin, kanyargó útvonalat róva az egymás mellett sorakozó műhelyek között, amiktől a kisiparos negyed a nevét kapta. Mire elérték a folyót, Vaelin rájött, hogy a koponyája mélyén erősödő lüktetés és egyensúlya fokozatos visszatérése együttesen azt jelentik, az alkohol veszít a hatásából. Megálltak a víz melletti vontatóúton, és lepillantottak a tintafekete folyam örvényein játszó holdfényre. – Amikor először jártam itt – kezdte Eriin –, a folyó úgy bűzlött, hogy a közelébe sem lehetett menni. A csatornák megépítése előtt ugyanis a város minden mocska itt kötött ki. Most meg olyan tiszta, hogy szinte inni lehetne belőle. – Láttalak – szólalt meg felelet helyett Vaelin. – Négy éve a
nyáridei vásáron. Bábjátékot néztél. – Dolgom volt arrafelé. – A hangszínéből tudni lehetett, hogy nem fogja elárulni, miféle dolga akadt a vásáron. – Túl sokat kockáztatsz azzal, hogy a városban jársz. Makril testvér valószínűleg még mindig rád vadászik. Nem az a fajta, aki könnyen feladja. – Igaz, tavaly télen el is kapott. – Akkor meg hogyan...? – Hosszú történet. A lényeg az, hogy bekerített egy renfaeli hegyoldalon. Küzdöttünk, én veszítettem, és ő elengedett. – Elengedett? – Igen. Magam is meglepődtem. – Mondta, hogy miért teszi? – Nem nagyon mondott semmit, csak ott hagyott megkötözve éjszakára, míg ő maga a tűz mellett eszméletlenre itta magát. Idővel elájultam a veréstől, amit kaptam tőle. Amikor reggel felébredtem, a kötelékeimet valaki eloldozta, Makrilnak pedig se híre, se hamva. Vaelinnek eszébe jutottak a férfi könnyei. Talán rosszul ítéltem meg. Talán jobb ember, mint aminek kinéz. – Láttalak ma küzdeni. A nyomás egyre nőtt Vaelin fejében. – Gazdag lehetsz, ha tudtál jegyet venni. – Aligha. Van egy bejárat a Körbe, amiről kevesen tudnak. Egy járat vezet a falak alatt, ahonnan jól látszik a küzdőtér. Csend állt be, és hosszúra nyúlt. A fiú nem kívánta megvitatni a próbatételét, és egyre jobban lefoglalta a sejtés, hogy hamarosan újra hánynia kell. – Azt állítottad, el akarsz mondani valamit – törte meg végül a hallgatást, azt remélve, hogy a beszélgetés eltereli a figyelmét a
gyomrában ébredező rosszullétről. – Az egyiknek, akit megöltél, felesége is van. – Tudom, ő maga mondta. – Erlinre pillantva Vaelin észrevette a férfi szigorúan vizsgálódó pillantását. – Ismerted? – Nem túl jól. Inkább a feleségét. A múltban segítséget kaptam tőle. A barátaim között tartom számon. – Tagadó? – Te annak neveznéd, ő jobb szereti tallózónak hívni magát. – És a férje is ezt a... hitet követi? – Jaj nem. Urlián Jurahlnak hívták. Egyszer Urlián testvérnek nevezték. Csakúgy, mint te, a Hatodik Rend kötelékébe tartozott, de ő inkább a feleségével, Illiah-val akart élni. Nem hiába küzdött olyan jól. – Azt hittem, katona. – Miután otthagyta a Rendet, hajóácsnak állt. Nagy tiszteletet vívott ki magának, és saját műhelyt vezetett, ahol dereglyéket állítottak össze. Állítólag a folyó legjobb dereglyéit. Vaelin bánatosan megrázta a fejét. Úgy szolgáltam a Hitet, hogy megöltem egy ártatlan hajóépítőt. – Mit keresett ott az arénában? Tudom, hogy nem lehetett gyilkos. – Az egész a lázongások idején történt. Néhány városi kiszimatolta, hogy Illiah más hitet követ. Nem tudom, hogyan, talán a kisfia kotyogta ki játék közben. A gyerekek még vakhittel bíznak az emberekben. Tízen jöttek el érte, és kötelet is hoztak Urlián megölt kettőt, megsebesített további hármat, a többiek elmenekültek, de amikor visszatértek, a városi őrséget is magukkal hozták. Lefegyverezték Urliánt, és a feleségével együtt a Feketetoronyba zárták.
– A gyermekükkel mi lett? – A csetepaté közepette apja parancsára elbújt. Most biztonságban van, a barátaimnál. – Ha Urlián a feleségét védte, akkor nem számít gyilkosnak Ezzel a bíróságnak is tisztában kellett lennie. – Kellett volna. De a bíróság barátai igen gazdagok, és nem szeretik elszalasztani a lehetőségeiket. Tudtad-e, hogy aligha érte volna meg fogadni a túlélésedre? Az ellenfeleid igen csekély eséllyel indultak. Ám Urliánnal a küzdőtéren érdemes volt aranyat tenni erre a valószínűtlen esélyre. Felajánlották neki, hogy vallja meg bűneit, és bizonyosan kiválasztják a próbára, mivel a Rend mesterei azonnal kiszúrják, hogy ért a kardhoz. Ha pedig megöl téged, a feleségével együtt szabadon távozhatnak. Vaelin egy csapásra kijózanodott. A hányinger nyom nélkül elillant a jeges felismerés hatására. – A felesége még mindig a Feketetoronyban van? – Ott. Mostanra már biztosan hallotta, milyen véget ért a férje. Félek, ha arra gondolok, mit tesz magával gyászában. – Ennek a bírának és gazdag barátainak neve is van? – Mit tennél, ha elárulnám neked a nevüket? A fiú Eriin szemébe fúrta jeges tekintetét. – Mind egy szálig megölöm őket. Hisz ezt akarod, nem? El akarsz indítani a bosszú útján. Nos, megkapod. Csak add meg a neveket! – Félreértettél, Vaelin. Nem szomjazom a bosszút. Egyébként sem tudnád mind megölni őket. A nemesi családok sok védelmezőt, testőrt vesznek maguk köré. Talán egyet sikerülne, de nem mindet. És Illiah akkor is a Feketetoronyban várna a sorsára, ha téged levágnak. – Akkor miért meséled el nekem mindezt, ha úgysem tudom
jóvátenni? – Felszólalhatsz érte. A szavad nagy súlyt hordoz. Ha elmennél az aspektusodhoz, és elmagyaráznád... – Az asszony tagadó. Nem segítenek neki, amíg fel nem adja eretnek hitét. – Arra persze nem lesz hajlandó. A lelke szorosabban kötődik a hitéhez, mint azt el tudnád képzelni. Akkor sem tagadhatná meg a tallózó tanokat, ha akarná. Együtt érző embernek ismerem az aspektusodat, Vaelin. Majd ő felszólal érte. – Még ha fel is szólal, a Feketetornyot a legutolsó konklávé óta már nem a Hatodik Rend tagjai őrzik, a Negyediké a feladat. Tendris aspektussal pedig személyesen találkoztam, és ő bizonyosan nem fog segíteni egy bűnbánatot nem gyakorló tagadón. – Vaelin visszafordult a folyó felé, és tehetetlen düh fortyogott a mellkasában. Egyre csak Urlián rohamosan sápadó, feleségét hívó arcát látta maga előtt. – Tehát semmit sem tehetsz? – faggatózott a kalandor. Lemondónak tűnt, és a fiú megértette, hogy Eriin az utolsó szalmaszálba kapaszkodva jött el hozzá, ráadásul tettével jelentős kockázatot vállalt. – Nagyfokú bizalmat szavaztál nekem azzal, hogy idejöttél. Köszönöm. – Már épp eleget láttam ahhoz, hogy egyből felismerjem a jó ember szívét. – A férfi ellépett a folyótól, és kezet nyújtott. – Sajnálom, hogy ilyen sötét dolgokkal terheltelek. Most magadra hagylak. – Ahogy felnövök, egyre inkább ráébredek, hogy az igazság sohasem terhes. Inkább ajándék – rázta meg Vaelin a feléje nyújtott kezet. – Mondd a neveket! – Nem akarlak a saját halálodba kergetni.
– Nem fogsz, bízz bennem! Kitaláltam valamit.
TIZEDIK FEJEZET
A
keleti kaput választotta, mert úgy gondolta, arra járnak a legkevesebben. A palotát persze a kései óra ellenére is túl jól őrzik, és túl sok pletykás száj kapta volna fel a hírt, hogy Vaelin Al Sorna megjelent a kapunál, és audienciát kért a királytól. – Húzz el innen, fiú! – vetette oda neki az őrmester, és még arra sem vette a fáradságot, hogy elődugja a fejét az őrházból. – Aludd ki magad! Vaelin rájött, hogy bizonyára olyan szagot áraszt, akár egy sörfőzde. – Vaelin Al Sorna vagyok a Hatodik Rendből – erőltetett némi tekintélyt a hangjába, mintha minden joga meglenne a palota kapuján kopogtatni. – Meghallgatásra jöttem Janus királyhoz. – Hitemre! – sóhajtott felbőszülve a katona. Kilépett, és merev tekintettel végigmérte a fiút. – Tudod, hogy korbács jár azért, ha valaki hamis nevet ad meg a királyi őrség tagjának? Az őrmester háta mögött megjelent egy fiatalabb kapuőr, és meglepett, sőt áhítatos szemet meresztett Vaelinre. – Ööö, őrmester... – De késő van, és jó kedvemben találsz – Az őrmester összeszorított ököllel elindult a fiú felé, és fehér borostás arca
ékesen árulkodott a küszöbönálló erőszakról. – Ezért csak jól elverlek, aztán mehetsz a dolgodra. – Őrmester! – erősködött a fiatal katona egyre sietősebben, és elkapta feljebbvalója karját. – Ő az. Az öreg a közkatonára pillantott, aztán vissza Vaelinre, és jól megnézte magának. – Biztos vagy benne? – Ma reggel a Körben voltam szolgálatban, nem igaz? Tényleg ő az. Az őrmester ökle elernyedt, ám az arca még nem derült fel. – Mi dolgod a királlyal? – Azt csak neki mondhatom el. Fogad, ha megtudja, hogy itt vagyok. És biztosan dühös lesz, ha meghallja, hogy elküldtek a kaputól. – Jól sikerült kis hazugság! Gondolatban háton veregette magát. Valójában nem tudhatta, hogy a király egyáltalán fogadja-e, vagy sem. Az őrmester végiggondolta. Sebhelyei a hűséges szolgálat kemény éveiről meséltek, és Vaelin rádöbbent, biztosan haragos, amiért valaki éjnek idején rátör kényelmes, öregeknek való kvártélyában. – Tolmácsold jókívánságaimat és bocsánatkérésemet a kapitánynak – fordult vissza a fiatalabbikhoz –, aztán ugraszd, hogy látogatónk van! Óvatos csendben álltak, és nézegették egymást, miután az őrszem eltűnt a nagy tölgyfakapuba ágyazott, aprócska ajtó mögött. – Hallottam, megöltél öt tagadó orgyilkost az aspektusvérengzés éjszakáján – mordult fel végül az őrmester. – Ötvenet. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a kisajtó megnyílt, és
kibújt rajta a fiatal gárdista, nyomában egy ápolt fiatalemberrel, aki a király lovas gárdistáinak egyenruháját hordta. Röviden felmérte a fiút, azután a kezét nyújtotta. – Vaelin testvér – üdvözölte enyhe renfaeli kiejtéssel. – Nirka Smolen kapitány, szolgálatodra. – Elnézésedet kérem, hogy felébresztettelek, kapitány – kezdte a fiú, kissé elképedve a fiatalember makulátlan öltözékétől. A csizmafényétől kezdve bajuszának elegáns vonaláig minden arról mesélt, hogy ez a férfi szeret odafigyelni a részletekre. Nem úgy nézett ki, mint akit most ugrasztottak az ágyából. – Ugyan, semmiség! – mutatott Smolen kapitány a nyitott ajtóra. – Mehetünk? Amit Vaelin a palota keleti szárnyában látott, nem igazolta csillogó gazdagságról szóló gyermekkori emlékeit. Átkeltek egy kis udvaron, aztán betértek egy gyolccsal letakart festményekkel és porlepte ládákkal teli folyosólabirintusba. – Ezt a szárnyat főként tárolásra használjuk – magyarázta a kapitány, miután észrevette vendége értetlen arckifejezését. – A király sok ajándékot kap. Követte a tisztet a járatok és kamrák hálózatán át, mígnem egy nagy, pepita padlójú terembe értek, a falon pompázatos festményekkel. Azonnal lekötötték a figyelmét. A hatalmas képek mind csatajeleneteket ábrázoltak. A környezet mindegyiken más volt, de ugyanaz a központi alak szerepelt rajtuk: egy jóképű, lánghajú férfi fehér csataménen, feje fölött magasra tartott karddal. Janus király. Bár csak homályosan emlékezett a királyra, nem rémlett neki, hogy ilyen erős az álla és ilyen széles a válla. – A királyságot egyesítő hat csata – mutatott a festményekre
Smolen kapitány. – Benril Leniái mester munkái. Több mint három évig készültek. Vaelinnek felrémlett, hogy Benril mester egyéb munkáit már látta Elera aspektus termében. Az aprólékos részletesség miatt a feltárt belső szervek mintha valódiak lettek volna. Itt sehol sem látta ugyanazt a józan átláthatóságot. A festő élénk színeket választott, de nem élőket, a háborúzó katonák ábrázolása valószerűnek tűnt, de valahogy mégis mesterkéltnek látszottak, mintha egyáltalán nem is harcolnának, csak modellt állnának a festőnek. – Nem a legjobb művei, ugye? – folytatta Smolen. – Az a helyzet, hogy parancsba kapta a munkát. Úgy hiszem, kevéssé rajongott a témáért. Láttad már a vöröskéz áldozatait megörökítő freskóját a Nagykönyvtárban? Lélegzetelállító alkotás. – Soha nem jártam még a Nagykönyvtárban – felelte Vaelin, és arra gondolt, Smolen kapitánynak és Caenisnek lenne miről beszélgetni. – Pedig látnod kéne. A királyság büszkesége. Most el kell vennem a fegyvereidet. Vaelin kikapcsolta a köpönyegét, aztán a fodrai között rejtőző négy dobókéssel együtt átnyújtotta. Lecsatolta a kardját, leakasztotta az övéről a vadászkését, és kivette a keskenypengéjű tőrt a bal csizmájából. – Szép darab! – Smolen kapitány megcsodálta a tőrt. – Alpiri? – Nem tudom. Egy halotté volt. – Ezek itt fogják várni, hogy visszatérj értük. – Smolen letette a fegyvereket a közeli asztalkára. – Senki sem fog hozzájuk nyúlni. – Azzal egy csupasz falhoz lépett, és lökött
egyet rajta. A mechanizmus befelé fordította a falrészt, és előtűnt egy sötét, rejtett csigalépcső. – Kövesd a lépcsőt felfelé. – Ott van benn? – kérdezte a fiú. Arra számított, hogy trónterembe vagy fogadóterembe viszik. – Ott bizony. És jobb, ha nem várakoztatod. Vaelin köszönetképpen bólintott, és beóvakodott a lépcsőházba. A falba illesztett olajlámpások tompa fénybe burkolták a lépcsőket, és a félhomály rosszabbodott, amikor a kapitány bezárta mögötte az ajtót. Az utasításnak megfelelően elindult felfelé, csizmája hangosan kopogott a szűk térben. A csigalépcső tetején egy résnyire nyitott ajtót talált, amely körvonalait élesen kirajzolta a helyiségből kiszűrődő lámpafény. Az ajtó nagyot nyikordult, amikor Vaelin belökte, de az íróasztalnál görnyedő férfi nem nézett fel. Egy pergamentekercs fölé hajolt, és tolla megállás nélkül dolgozott rajta, szarkalábas írást hagyva maga után. Az alak idősnek látszott, a hatvanas éveiben járhatott, de válla megőrizte a fiatalkori szélességét. Hosszú haja az arcába lógott. A valamikor még vörös bozont mostanra megőszült, de itt-ott megőrzött még egy kevéske rezes fényt. A férfi egyszerű lenvászon inget viselt, aminek az ujján tintafoltok éktelenkedtek, és összes dísze a jobb kezének középső ujján hordott arany pecsétgyűrű volt, rajta egy felágaskodó lovat ábrázoló címerrel. – Fenség – kezdte a fiú, és fél térdre ereszkedett. A király felemelte a kezét, jelezve, hogy álljon fel, aztán egy közeli székre mutatott. Közben a lúdtoll tánca nem maradt abba a pergamenen. Vaelin odalépett a székhez, amin könyv- és tekercshalmok tornyosultak. Tétovázott egy percig, de aztán gondosan felnyalábolta az iratokat, a padlóra tette azokat, és csak azután ült le.
Várt. Egyedül a király tollának sercegése hallatszott. Vaelin eltűnődött, megszólaljon-e, de valami azt súgta, jobb lesz hallgatni. Beszéd helyett körbenézett a helyiségben. Korábban azt hitte, Elera aspektus lakosztályánál nem lehet jobban telezsúfolni egy termet könyvekkel, de a király szobája még azt is felülmúlta. A kötetek hatalmas rakásokban sorakoztak a fal mellett, és csaknem a mennyezetig értek. A könyvtornyok között dobozokban tekercseket tartottak, némelyikük már hámlott, és félig megette az idő vasfoga. A helyiség egyetlen díszítőelemeként a királyság kandalló fölé akasztott térképe szolgált, felületét szarkalábas betűkkel rótt, rövid jegyzetek borították. Furamód a jegyzetek egy része piros tintával íródott, mások pedig feketével. A térkép peremén pedig valamiféle jegyzék szerepelt, tételeit feketével írták, de aztán pirossal áthúzták. Hosszú lista volt. – Az apád fizimiskáját, de anyád gondolkodását örökölted. Vaelin tekintete visszaugrott a királyra. A férfi már letette a tollát, és hátradőlt a székében. Zöld szeme ravaszul csillogott csontos, viharvert arcából. Vaelin akárhogy is akarta, nem tudta levenni a pillantását a király nyakát borító, élénkvörös foltokról, a gyermekkori vöröskézjárvány emlékeiről. – Fenség? – dadogta. – Apád okosnak számított a háború dolgában, de más tekintetben sajnos olyan buta volt, mint a föld. Az édesanyád azonban majdnem mindenhez kiválóan értett. Az ő arcát láttam viszont az imént, amikor a térképemet nézegetted. – Bizonyosan hálás lett volna, ha tudja, milyen jó véleménnyel vagy felőle, fenség. A király felvonta az egyik szemöldökét.
– Ne hízelegj nekem, fiam! Arra bőségesen tartok talpnyalókat. Mellesleg, neked nem áll jól. Ebben legalábbis olyan vagy, mint az apád. Vaelin érezte, hogy elvörösödik, és lenyelte a feltörni készülő bocsánatkérést. Igaza van. Nem vagyok udvaroncnak való. – Bocsásd meg, hogy így rád törtem, fenség. Segítségért jöttem hozzád. – A legtöbben azért jönnek. Bár cserében általában szemérmetlenül drága ajándékokat hoznak, és órákig hajbókolnak. Te hajlandó vagy megalázkodni előttem, fiatal testvér? – A király ajka kurta, vidámságot nélkülöző mosolyba csavarodott. – Nem. – Vaelin észrevette, hogy a reszketése elszáll, és jeges düh lép a helyébe. – Nem vagyok, fenség. – És mégis elém járulsz ebben az istentelen órában, és követelőzöl. – Nem követelőzöm. – De akarsz tőlem valamit. Vajon mi lehet az? Pénz? Kétlem. A szüleidnek semmit sem jelentett, úgyhogy meg merem kockáztatni, neked sem. Talán egy lánykérésben segítsek? Kiszemeltél valami fehércselédet, de az apja nem akarja egy nincstelen Rendházi fiúhoz adni? – A király félrefordította a fejét, és Vaelin arcát fürkészte. – Nem, aligha. Akkor mi lehet? – Az igazság. Igazságtétel egy meggyilkolt embernek, igazságtétel a családjának. – Meggyilkolták, mi? És kicsoda, ha szabad kérdeznem? – Én, fenség. Ma megöltem egy embert a kardpróbámon. Ártatlanul halt meg, hamis ítéletet hoztak rá, hogy szembeszállhasson velem a próbatételen. A játékosság eltűnt a király arcáról, és valami sokkal
komolyabb és nehezebben értelmezhető jelent meg rajta. – Mesélj! Vaelin elmondta elejétől a végéig, Urlián letartóztatását, a felesége bebörtönzését a Feketetoronyba, valamint a felelősök, az Urliánt elítélő bíró, Jentil Al Hilsa, és a két haszonleső nemesember, Mandril Al Unsa és Haris Estián nevét. – És te honnan tudod mindezt? – érdeklődött a király, amikor a fiú befejezte a történetet. – Ma eljött hozzám egy ember, valaki, akiben megbízom. – Vaelin habozott. Bátorságot gyűjtött a kockázathoz, amit vállalnia kellett. – Egy férfi, aki sokat tud a királyságban élő tagadók bajairól. – Vagy úgy. Rendtagságod ellenére fura alakokkal barátkozol. – A Hit arra tanít, hogy az ember elméje mindig nyitva álljon az igazság előtt, akárhol is bukkanjon rá. – Úgy látszik, anyád találó szavait is megörökölted. – A király elővett egy új pergament az asztalán álló rakásból, belemártotta a tollát egy üvegcse fekete tintába, és leírt egy rövid passzust. Aztán ingujjába törölte a toll hegyét, vörös tintába dugta, és jegyzéket rótt a szöveg alá. Az egész iratot bonyolult aláírással zárta, aztán fogott egy gyertyát és a pecsétviasztömböt. A lángot a tömbhöz tartva viaszt csöppentett a pergamen aljára. Finoman megfújta a plecsnit, és belenyomta a gyűrűjét. – Minden alkalommal, amikor a nevemet adom egy ilyen irathoz – szólt, miközben letette a tollát –, javítanom kell a térképemet is. – A fiú megint a falon lógó atlaszhoz fordult, és megnézte magának a feketével írott, pirossal áthúzott szavakat. Nevek – döbbent rá. – Emberek nevei, akiket megölt. Nortah apja is
ott van köztük valahol. – Kivégeztetem ezeket az embereket – folytatta az uralkodó –, az alapján, amit most elmondtál. Nem lesz tárgyalás, a király szava mindenek felett való. A családjaik gyűlölni fognak érte, de mit sem számít, hiszen egyébként is elveszem a birtokukat, és földönfutóvá teszem őket. Vaelin a király szemébe nézett, hátha kiderül, hogy az egész csak ámítás, de nem látott megtévesztést az uralkodói tekintetben. – Nem lenne szabad megbüntetni egy egész családot egyetlen tagja bűneiért. – Pedig a nemesekkel így kell bánni. Ha meghagyod a vagyonukat, előbb vagy utóbb ellened használják fel azt. Nem utolsósorban, ismerem ezeket az embereket és a pereputtyukat. Többnyire alattomos, mohó fajta. Illeni fog hozzájuk a nyomor. – Sokat adsz a szavamra, fenség. Hiszen akár hazudhatok is... – Nem hazudsz. Harminc éve vagyok a trónon. Megtanultam felismerni a hazugságot. A király igazsága kemény igazság – szűrte le magában Vaelin. Vajon ő maga el tudja majd viselni? Az uralkodó tekintetét látva rájött, hogy nincs más választása. A dolog már akkor eldőlt, amikor kinyitotta a száját. – És a férfi felesége? – Nos, az már nem megy olyan könnyen. Az asszony tagadó, aki nem bánja bűneit. Tendris aspektus kétségtelenül azt szeretné, hogy kalickában lógjon a városfalról. Persze lehet, hogy még előbb életét veszíti a kihallgatás alatt. – Fenség, te vagy az ország királya és a Hit bajnoka. Kell lennie valami befolyásnak, amit...
– Kell lennie? – Janus arckifejezésében a harag és a mulatság keveredett. – Ma este megtettem, amit kellett – mutatott a halálos ítéletre, amit megírt. – A király feladata igazságot tenni ott, ahol csak tud. Megölöm ezeket az embereket, mert megszegték a birodalom törvényét, és mert megérdemlik a végzetüket. Az áldozat feleségének bűnei azonban kívül esnek igazságszolgáltatásom határán. Így nem az a kérdés, mit kell tennem, hanem az, hogy mit tehetek, amennyiben szolgálja a céljaimat. Ezért, Vaelin Al Soma, mondd meg, hogyan szolgálhatja a céljaimat, ha megmentem az asszony életét. A nevedet használtad, hogy bejuss ide. Nincs más mondanivalód? Anyám, bocsáss meg! – Tudom, hogy fenségednek azelőtt tervei voltak velem, hogy apám beíratott volna a Rendbe. Amennyiben megfelel neked, alávetem magam az akaratodnak, ha életet szavazol Urlián feleségének. A király az asztalán álló kristálykancsóért nyúlt, és vörösbort töltött a poharába. – Cumbraeli száraz, tízéves. A királyi cím egyik előnye a degeszre tömött borospince. – Átnyújtotta a kancsót Vaelinnek. – Kérsz-e belőle? A fiú feje még mindig sajgott a sörházi tivornyától. – Nem, köszönöm, fenség. – Az apád sem ivott velem soha. – A király lassan kortyolta a borát. – De ő soha nem is akart üzletet kötni velem. Én parancsot adtam, ő pedig teljesítette. – A hűség egyetlen erősségünk. – Igen, jó kis jelmondat. Az egyik legjobb, amit kitaláltam.
Én választottam neki. Még a sólymot is, a családi címerbe. Igazából viccnek szántam. Apád gyűlölte a solymászást, elvégre inkább nemesembernek való időtöltés. – Megint meghúzta a borospoharat, aztán tintafoltos ingujjával letörölte az ajkát. – Tudod, miért hagyta el a szolgálatomat? – Úgy hallottam, nézeteltérés támadt köztetek, mert meg akart házasodni, és mert törvényesíteni kívánta a lányát. – Úgy, szóval már hallottál róla, mi? Biztosan megrendültél. Való igaz, hogy visszautasítottam apád kérését, és nagyon feldühödött. De igazából úgy hiszem, akkor döntötte el, hogy elhagy, amikor meg kellett ölnöm a főminisztert. Évekig marták egymást, de amikor Al Sendahl lopása kiderült, egyedül apád szólalt fel az érdekében. Persze ennek ellenére meg kellett halnia. Kár érte, mert kevesen ismerték annyira a pénzügyeket, mint Artis Al Sendahl. – Kisfiúkorom óta szolgálok együtt a fiával, fenség. Soha nem hitte el, hogy az apja engedély nélkül nyúlt az erszényedbe. – Nem is pénzt lopott, hanem hatalmat. A hatalom pedig szörnyen pusztító dolog, Vaelin. Ahhoz, hogy jól tudj vele bánni, ugyanannyira kell gyűlölnöd, mint amennyire szereted. Artis nagyúr ezt sohasem értette meg igazán, és amikor már csak becsvágya irányította a tetteit, és ez a királyság békéjét veszélyeztette, megöltem. – És elvetted a családja vagyonát? – Persze. Azért gondoskodtam róla, hogy a felesége és a lányai ne szenvedjenek hiányt, mert úgy éreztem, ennyivel tartozom neki. Al Myrna várúr volt olyan kedves, és befogadta őket, földet adott az asszonynak az Északi Végeken, persze álnéven. A nemeseknek nem szabad azt hinniük, hogy lágyszívű vagyok.
– Testvérem fájdalmát nagyban enyhítené, ha elmondhatnám neki mindezt. – Ebben biztos vagyok. De nem fogod elmondani. A király letette a poharát, nyögve megdörzsölte elmacskásodott lábát, aztán a tűzhely fölé akasztott térképhez lépett. – Az Egységes Királyság. Négy, egykoron háború és gyűlölet szaggatta hűbéruradalom, amelyek a hozzám való hűségben egyesültek. Persze valójában nem így van. Nilsael eladta magát, mert megunta, hogy néhány évente hadseregek tarolják le a földjét takarmányozás céljából. Renfael csatában elveszítette a lovagjai felét, és Theros nagyúr tisztán látta, hogy ha tovább folytatja a viszálykodást, csakhamar elveszítheti a másik felét is. Cumbrael egyaránt gyűlöl és retteg tőlem, de a Hitet talán még nálam is jobban féli, és addig hűséges hozzám, amíg a vallásunkat távol tartom tőle. Ezt a birodalmat vértengerre építettem, és rajtad keresztül biztosíthattam volna, hogy nem szakítja szét magát, amikor majd meghalok. – Így van: nagy terveim voltak veled. A legfőbb hadúr és az Ötödik Rend korábbi mesterének közös fia. Mindkét szülőd a nép köréből került ki, és te lettél volna a kapocs, ami az egyszerű embert a családomhoz kötheti, nemcsak Azraelben, hanem az összes hűbéruradalomban. És amikor a közemberek szívét megnyertem, és a nemeseik háborúba hívták volna őket, eszük águkban sem lett volna engedelmeskedni nekik. Valóban terveim voltak veled, Ifjú Sólyom. – Bánatosan felsóhajtva tanulmányozta a térképet. – De az anyád saját terveket szőtt. Amikor meggyőzte Arlyn aspektust, hogy vegyen be a Hatodik Rendbe, testvért csinált belőled, aki hűséges a Hithez, de nem hozzám.
– Fenség, ha azt kívánod, hogy hagyjam el a Rendet... – Már túl késő. Mindenki számára nyilvánvaló volna, hogy a parancsomra hagytad el Hitedet. Ha a Rendet megfosztanám leghíresebb fiától, az keveset lendítene a népszerűségemen. Nem, azoknak a terveknek már régen befellegzett. Vaelin a szavakat keresgélte, mondani akart egy érvet, amivel biztosíthatná a király támogatását. Nem hagyta nyugodni az eshetőség, hogy Urlián feleségét vallatásnak és lassú kínhalálnak teszi ki. Vad tervek suhantak át az agyán, miközben a páni félelemmel küzdött: belopózhatna a Feketetoronyba, és kiszabadíthatná, a testvérei bizonyosan segítenének, bár valószínűleg mindnyájukra a biztos halál várna... – Nem én voltam az első, tudod? – folytatta halkan a király. Vaelin észrevette, hogy a térkép margójára kapart rövid listát nézegeti. – Öten megelőztek. – Janus a listán szereplő öt névre koppintott. – Öt király volt, amióta Varin elvezette elődeinket erre a földre, a seordah-t az erdőkbe, a lonakot a hegyekbe űzte. És ötszáz év óta még egyetlen család sem mondhatta magáénak a királyságot több mint egy nemzedéken keresztül. – Malcius herceg jó ember, fenség. – A hentesem is jó ember, fiú! – dühödött fel hirtelen az uralkodó. – Valamint az istállómesterem, meg az a fickó is, aki a trágyát söpri a palota udvaráról. A fiam jó ember, ez igaz. Ám a királyi feladathoz több kell puszta jóságnál. Úgy terveztem, hogy trónra lépésekor te mellette leszel, és megteszed, amire ő nem képes. Most már csak egy megoldás maradt: olyannyira felduzzasztom a birodalmat, hogy akik ártani akarnak neki, rettegjenek szörnyű méretétől, hiszen összeomlásakor agyontiporná őket. Visszatért a székéhez, és lassan, merev tagokkal leült.
– Így hát új tervet kell készítenem, és te, Vaelin Al Soma testvér, ismét a céljaimat fogod szolgálni. – Nekilátott turkálni az egyik papíroshalomban, majd kihúzott egy nyaláb fekete viasszal lepecsételt iratot. – Tendris aspektus temérdek munkát ad hűséges nyaggatásával, és alázatosan kérlel, hozzak új rendeleteket, amelyek segítségével eredményesen szállhat szembe a hitetlenek jelentette veszedelemmel. Ebben például – választotta ki a király a legfelső papírost – azt javasolja, a királyi őrség korbácsoljon meg minden olyan alattvalót, aki nem tudja parancsra felmondani a Hit tételeit. – Tendris aspektus hitbuzgalma messze földön ismert, fenség. – Tendris aspektus megszállott. De még egy megszállottal is lehet alkudozni. – Janus felemelt egy másik dokumentumot, és olvasni kezdte: – „Alázatosan emlékeztetni óhajtom Fenségedet azokra az egyre szaporodó jelentésekre, melyek szerint a hitetlenek mind nagyobb számban gyülekeznek a Martishe-erdőségben. A legmegbízhatóbb forrásból értesültem róla, hogy ezek a népek a cumbraeli istenhit követői, és megátalkodott eretnekek. Felfegyverkeztek, és a jelentések szerint eltökélten és borzasztó kegyetlenséggel állnak ellen a kiűzésükre irányuló mindennemű kísérletnek. A legnagyobb tisztelettel könyörögve kérlek, Fenség, figyelmezz értesüléseimre, és tégy lépéseket az ügyben!” A király félredobta a pergament. – Erről mit gondolsz? – Az aspektus azt szeretné, ha fenséged kiküldené a királyi őrséget a Martishe-erdőségbe, és a tagadók írmagját is kiirtaná. – Így van. Mintha a katonáimnak jobb dolga sem volna annál, hogy hónapokig szaladgáljanak az erdőben, ahol minden
fa mögül cumbraeli íjászok leselkednek rájuk. Nem, a királyi őrség a Martishe közelébe sem mehet. De te igen. – Én, fenség? – Igen. Rá fogom venni Arlyn aspektust, hogy bocsásson rendelkezésünkre egy kisebb különítményt, akik beveszik magukat a Martishe-ba, és te is köztük leszel. Egy Linden Al Hestián nevezetű fiatalember pedig úgyszintén. Ismered? – Al Hestián? – Vaelinnek eszébe villant a miniszter kivégzésének napján a nyáridei vásáron korbáccsal csapkodó, dühös férfi. – Egyszer találkoztam egy ilyen nevű főtábornaggyal. – Lakrhil Al Hestián a Huszonhetedik lovasezred főtábornagya. Jó katonatiszt, és vagyonosabb nemeseim egyike. Csakúgy, mint egykori főminiszterem, ő maga is nagyra törő álmokat dédelget, főleg, ha a sarjáról van szó. Idősebb fiáról, Lindenről. Vaelin érezte, hogy az aggodalom összerántja a gyomrát. – A fiáról, fenség? – Linden kiváló fiatalember, sokféle csodálatra méltó, többek között katonai tehetséggel, bár sajnos az alázat és az értelem nem szerepel közöttük. Sok barátja van, vagy még inkább a csodálok és talpnyalók söpredéke veszi körül. Semmi sem vonzza úgy a döglegyeket, mint a vagyon és a gőg. Linden jelenleg nagyra tartott udvarom kedvence: tornákat nyer, hölgyeket visz az ágyába, és párbajokat vív. Igazából az untig ismételt történet Egy fiatalember korán hírnévre és sikerre tesz szert, aztán hinni kezd a saját legendájában, amin csak ront édesapja nagyravágyó természete. Az udvar legnépszerűbb tagja, népszerűbb, mint a saját fiam, aki sohasem értett az alakoskodáshoz. Nem múlik el nap, hogy ne kérne valaki, adjak a
fiatal Al Hestiánnak valami feladatot, amivel bizonyíthatja, mennyit ér, és elindulhat a dicsőség felé vezető úton. Így hát adok is. A királyság pallosává teszem, és megparancsolom, hogy alakítson ezredet, akikkel kivonul a Martishe-ba, és kiirtja az erdőséget megszálló tagadókat. Sajnos, attól tartok, hosszú és fáradságos hadjáratra számíthat, melynek végén – a király gondolkodóba esett úgy –, hat hónap múlva, az ifjú tragikus véget ér a tagadók támadásában. A tekintetük találkozott, és Vaelin gyomra fájdalmasan megcsavarodott a haragtól és kétségbeeséstől. Micsoda megveszekedett bolond vagyok! – jött rá. – Egér létemre a bagollyal akartam egyezséget kötni! – És Urlián feleségével mi lesz, fenség? – kérdezte rekedt hangon. – Úgy hiszem, Tendris aspektus jobb hangulatban lesz, ha elmesélem neki a martishe-i hadjárat terveit, főként azért, mert te is a részese leszel. Nagyra tart téged. Felszólalok az asszonyért, elmondom a bíráinak, hogy meg vagyok győződve a megváltás sikeréről, feltéve, hogy ő sem vall az ellenkezőről. Így holnap estére már szabad lehet. – Mi a biztosíték, hogy ő és a fia jó bánásmódban részesülnek? – Vaelin kényszerítette magát, nehogy elrántsa a tekintetét. – Ha részt veszek a hadjáratban. – Al Myrna várúr bizonyosan talál még helyet egy vagy két menekültnek. Északon kevés különbséget tesznek hívők és tagadók közt. – Janus visszafordult az asztalához, felemelte a tollát, és kisimított egy pergament. – A következő néhány napban megkapod a parancsaidat. – Nekilátott a levélnek; a lúdtoll elnyúlt betűket karmolt a lapra. Vaelin csak egy pillanat múlva jött rá, hogy elmehet. Felállt.
Nem tudta, a haragtól vagy a bánattól, de szédült. – Köszönöm hogy időt szántál rám, fenség – préselte ki a torkán, és az ajtó felé indult. – Ne feledd, Ifjú Sólyom – mondta még a király, anélkül hogy felnézett volna a lapról –, ezzel a küldetéssel még nincs vége. Szerepelsz a terveimben. Ez csak a kezdet. Én parancsolok, te pedig végrehajtod. Ma ilyen alkut kötöttünk. – Felpillantott, és ismét belenézett a fiú szemébe. – Megértetted? – Tökéletesen, fenség. A király még egy pillanatig rajta tartotta a tekintetét, aztán egy szó nélkül visszatért a levélhez. Vaelin távozott. ♦♦♦ Smolen kapitány odakint várt rá, amikor előbukkant az álfal mögül. – Vége a látogatásnak, testvér? Vaelin bólintott, összeszedte a fegyvereit az asztalról, aztán gyorsan felszerelkezett, mert erős vágyat érzett rá, hogy elhagyja a palotát. Időre volt szüksége, hogy gondolkodhasson. A király alkuja összezavarta a gondolatait. Követte Smolent az elfeledett ajándékokkal teletömött, ezernyi folyosón át, miközben elméjében egyre csak az uralkodó szavai forogtak: Szerepelsz a terveimben. Ez csak a kezdet. – Ha megbocsátasz, itt most magadra hagylak – cövekelt le a kapitány egy folyosón, ami Vaelin emlékezete szerint a keleti kapuhoz vezetett. – Sürgős intéznivalóm akadt egyebütt. A fiú a járat homályos végét kémlelte, aztán visszafordult Smolenhez, és enyhe feszélyezettséget észlelt a férfi arcán. – Sürgős intéznivaló, kapitány?
– Igen – köhintett a fiatalember. – Elég sürgős. – Tett egy lépést hátra, katonásan meghajolt, aztán elsietett arra, amerről érkeztek. Vaelin még egyszer megnézte magának az előtte húzódó homályos folyosót, és a szíve egyre erősebben vert, amihez kellemetlen veszélyérzet párosult. Tőrbe csalnak – állapította meg. – A királynak ezek szerint megbízhatatlan szolgái is vannak. Megfordult a fejében, hogy a kapitány után indul és kényszeríti, menjen csak előtte, akármi is várjon rá, de végül nem tudta rávenni magát. Hosszú éjszaka állt mögötte. Mellesleg később úgyis megtalálja, ha akarja. Tenyerébe csúsztatott egy dobókést a ruhája ráncai közül, és elindult előre a folyosón. Arra számított, támadói a legsötétebb sarokban várnak rá, a folyosó végénél, de amikor odaért, semmi sem történt. Egy feketébe öltözött orgyilkos sem ugrott rá görbe szablyával, hogy a vérét vegye. Ehelyett enyhe illat terjengett a levegőben, alig érezhető, édes aroma, akár a virágoké egy forró nyári napon... – Úgy mesélték, jóképű vagy. A hang felé pördült, és a kés már félig kirepült a kezéből, de aztán meglátta a hang forrását. A lány félig az árnyékok takarásában állt. Sikerült az utolsó pillanatban félrerántania a kezét, és a kés célt tévesztve, tompa koppanással állt bele a falba, egy hüvelyknyire a lány feje mellett. Amaz röviden a fegyverre pillantott, majd kilépett a fényre. Vaelin látott már szép nőket azelőtt, és mindig úgy tartotta, Elera aspektus a legszebb asszony, akivel valaha is találkozni fog, de ez a lány más volt. Minden porcikája a tökéletességet hirdette: hibátlan porcelán bőre, arcának lágy íve és hajának ragyogó aranyvöröse. – De nem tűnsz annak – folytatta a lány, ahogy félrehajtott fejjel közelebb lépett, és élénk zöld szeme érdeklődve fürkészte a
fiút. – Azért az arcod érdekes. – Kinyújtotta a kezét, és ujjai cirógatásra készültek. Vaelin hátralépett, mielőtt a lány megérinthette volna. Fél térdre ereszkedett, és mélyen meghajolt. – Fenség. – Kérlek, állj fel! – szólt Lyrna Al Nieren hercegnő. – Nem lehet rendesen beszélgetni, ha a földre szegezed a szemed. Vaelin felemelkedett. Várakozva a hercegnőre pillantott, és megpróbálta megzabolázni csodáló tekintetét. – Sajnálom, ha megijesztettelek – szabadkozott a lány. – Smolen kapitány volt olyan kedves és értesített a látogatásodról. Gondoltam, beszélhetnénk. A fiú semmit sem szólt. Rossz előérzete nem enyhült. A találkozás valami ismeretlen veszélyt hordozott. Tudta, hogy kifogást kellene találnia és elbúcsúzni, de nem jöttek a szájára szavak. Azt akarta, hogy a lány beszéljen hozzá, közel akart lenni a csodálatos teremtéshez. Ez a vágya viszont azonnali, mély megbánásba fordult. – Meg kívántam nézni a mai összecsapást – folytatta a hercegnő. – Az apám persze nem engedett. Állítólag rendkívül mozgalmas küzdelem volt. Nortah-t is megszégyenítő módon, teli szájjal mosolygott, és színlelt őszinteségét tanítani lehetett volna. Azt reméli, hogy hízelgése zene lesz füleimnek – jött rá Vaelin. – Mit kívánsz tőlem, fenség? Smolen kapitányhoz hasonlóan nekem is sürgős dolgom van másfelé. – Jaj, ne orrolj a kapitányra! Általában igen rendesen végzi a dolgát. Attól tartok, teljesen elrontom. – Megfordult, és odalépett, ahol a fiú dobókése meredt ki a falból. Küszködve kihúzta. – Szeretem a csecsebecséket – nézegette a pengét, és
végigfuttatta törékeny ujját a fémen. – Lépten-nyomon ékszereket kapok mindenféle fiatalemberektől. Fegyvert azonban még egyikük sem ajándékozott nekem. – Tartsd meg! És ha most megbocsátasz, fenség... – Meghajolt és megfordult, hogy távozik. – Nem bocsátok meg – felelte neki a lány színtelen hangon. – Még be sem fejeztük a beszélgetésünket. Gyere – intett neki a dobókéssel, és ellökte magát a faltól. – Sétálunk egyet a csillagok alatt, csak kettesben. Mintha egy dal szereplői volnánk. Egyszerűen elmehetnék – döbbent rá a fiú. – Nem állíthatna meg... vagy igen? Miután röviden végigfuttatta az elméjén, majd elvetette a lehetőséget, hogy megküzd az elfogására kirendelt őrszázaddal, követte a hercegnőt. A lány egy félreeső alkóvba rejtett ajtóhoz vezette, aztán benyitott, és intett neki, hogy menjen előre. A fal túloldalán elterülő kertecske virágágyai még a gyér holdfényben is figyelemreméltó szépséget sugároztak. A virágok végtelen sokfélesége még Elera aspektus kertjét is túlszárnyalta. – Igazából napfényben érdemes megnézni – szólalt meg Lyrna hercegnő, aztán bezárta az ajtót, és ellépett a fiú mellett, hogy megnézzen egy rózsabokrot. – És mivel az év vége felé járunk, a kedveseim kezdenek összemenni a hidegben. Kecsesen hullámzó köntössel odalépett a kert közepén álló alacsony kőpadhoz. Vaelin megpróbálta elterelni a figyelmét azzal, hogy szemével ismerős növények után kutatott a virágágyakban. Egy kis juharfa alatt találta meg, amit keresett, sárga bimbók képében. – Télszirom. – Ismered a virágokat? – A hercegnő hangja meglepetésről árulkodott. – Úgy hallottam, a Hatodik Rend testvérei a háború
mesterségén kívül semmi egyébhez nem értenek. – Sokféle dolgot tanulunk. A lány leült a padra, és felemelt kézzel az ágyásokra mutatott. – És, tetszik a kertem? – Igazán szép, fenség. – Amikor kicsi voltam, az apám megkérdezte, mit szeretnék télidei ajándékként. A palotában nőttem fel, így soha nem lehettem egyedül, mindig őrök, gardedámok és tanítók vettek körül, így hát egy olyan helyet kértem, ahol egyedül lehetek. Ide hozott. Akkor üres udvarként árválkodott, és én kertet varázsoltam belőle. Senki mást nem engedek ide, és soha senkinek nem mutattam még meg ezt a helyet. Eddig. – Figyelmesen tanulmányozta a fiú arcát, és válaszra várt. – Meg... megtisztelve érzem magam, fenség. – Örülök. És ha már beavattalak a kis titkomba, talán te is rám bízhatod a sajátodat. Mi dolgod volt az apámnál? Először úgy érezte, semmit sem szabad elárulnia a lánynak, de tudta, hogy valójában nem hagyhatja figyelmen kívül. Sokféle különböző hazugság futott át az agyán, de gyanította, hogy a hercegnő az apja éles szemét örökölte, és átlátna rajtuk. – Nem hiszem, hogy Janus király örülne neki, ha bárkinek is elmondanám – felelte pillanatnyi gondolkodás után. – Valóban? Akkor kénytelen leszek találgatni. Kérlek, válaszolj igazul! Rájöttél, hogy az egyik férfi, akit megöltél, kényszerűségből szállt be a küzdelembe, és eljöttél az apámhoz, hogy igazságot tegyen. Igazam van? – Sokat tudsz, fenség. – Így van. Sajnos azonban mindig kiderül, hogy mégsem tudok eleget. Az apám teljesítette a kérésedet?
– Kegyesen igazságot tett. – Ó. – Vaelin enyhe sajnálatot hallott ki a lány hangjából. – Szegény Al Unsa úr. Mindig megnevettetett a szelleméji bálon, ahogy végigbotladozott a táncparketten. – Biztosra veszem, hogy a közös szép emlékek vigaszt nyújtanak majd neki a bitón, fenség. A lány mosolya eltűnt. – Szívtelennek tartasz? Talán az is vagyok. Sok urat ismertem az évek során. Mosolygó, kedves embereket, akik édességekkel és ajándékokkal halmoztak el, dicsérték a szépségemet, csak azért, hogy az apám kegyeiben járjanak. Néhányukat elzavarta, másokat megtartott a szolgálatában, és megint másokat megöletett. Vaelin rájött, hogy a saját apja is ezek között lehetett, és eltűnődött, vajon a lány ugyanúgy felébresztette-e a hadúr bizalmatlanságát, mint most a fia esetében. – Az apámtól is kaptál ajándékokat? – Az apádtól mindössze rideg pillantásokat kaptam. Bár annyira talán nem volt rideg, mint az anyád tekintete. Úgy hiszem, tartott tőlem, az apám kettőnket érintő terve miatt. – Kettőnket, fenség? A hercegnő felhúzta a szemöldökét. – Össze akartak adni minket. Nem tudtad? Összeadni? Micsoda elképesztő, nevetséges gondolat! Összeadni egy hercegnővel! Ezzel a hercegnővel. Gyermekkorából még emlékezett a palotai látogatások alkalmával megismert, tapintatlan kislányra. Nem megyek hozzád. Koszos vagy. Tényleg így akarta a király a családjához láncolni? – Nem, nekem sem tetszett az ötlet – fűzte hozzá a hercegnő,
olvasva a gondolataiban. – De most már elegáns megoldásnak tartom. Az apám tervei gyakran csak évek múltán fedik fel valódi céljukat. Ebben az esetben a fivérem mellé akart állítani téged úgy, hogy közben a saját pozíciómat is megerősíti. Mi ketten vezettük volna az uralkodó kezét. – Talán a fivérednek nem is lesz szüksége vezetésre. A lány az égre emelte tökéletes arcát, és a látványos csillagseregletet tanulmányozta. – Idővel elválik. Többet kellene ide kijönnöm. Igazán szép innen az ég. – Odafordult a fiúhoz, és arca komolyságot tükrözött. – Milyen érzés kioltani egy életet? Hangjából egyszerű kíváncsiság hallatszott ki. Vagy nem volt tudatában, milyen sértőt kérdez, vagy nem is érdekelte. Furcsamód, Vaelint nem zavarta. Még soha senki nem kérdezett tőle ilyesmit. Pedig a választ túlságosan is jól tudta. – Olyan érzés, mintha szennyfolt esett volna az ember lelkén. – És te mégis tovább gyilkolsz. – A mai napig... szükségből. – És az apámhoz jössz, hogy csillapítsd a bűntudatodat. Vajon milyen árat kért cserébe? Gondolom, a szolgálatába fogadott. Tudnánk mit kezdeni egy kémmel a Hatodik Rendben. Kémmel? Bárcsak ennyin múlna. – Fenség, csak azért hívtál ide, hogy egyszerű kérdéseket tegyél fel, amikre már magad is tudod a választ? Meglepetésére a lány felkacagott. Gazdag, őszinte nevetése végigcsengett a kicsiny udvaron. – Milyen üdítő veled lenni! Nem bókolsz, nem dalolsz dalokat, és nem szavalsz költeményeket. Egy párját ritkító ember bárminemű kellem és számítás nélkül! – Lepillantott a kezében tartott dobókésre. – És az egyetlen, akinek sikerült
megijesztenie. Mint mindig, most is csodálattal kell adóznom apám előrelátásán. – Kényelmetlenül egyenes tekintetet vetett Vaelinre, aki farkasszemet nézett vele, bármilyen nehezére esett is. – Egyszerű mondanivalóm van a számodra – folytatta a lány. – Hagyd el a Rendet, szolgáld az apámat az udvarban és a háborúkban, és idővel a királyság pallosa válhat belőled! Akkor pedig beteljesítjük a kettőnk számára kijelölt sorsot. Vaelin figyelmesen vizslatta a hercegnő arcát. Gúnyt, csalárdságot keresett a vonásaiban, de csak komolyságot talált. – Azt kívánod, hogy frigyre lépjünk, fenség? – Eleget kívánok tenni apám akaratának. – Az apád úgy hiszi, ez a terv már a múlté. Neki már mit sem használna, ha elhagynám a Rendet. Ha követném a javaslatodat, a király akarata ellenében cselekednék. – Majd én beszélek vele. Többnyire megfogadja a tanácsaimat, és meg fogja látni a bölcsességet a szavaimban. Akkor Vaelin meglátta a csillogást a szemében. Rossz közérzete elmélyült, amikor rájött, hogy Henna nővér szemében látta utoljára ezt a fényt, mielőtt az megpróbálta megölni. Nem rosszindulat volt, inkább vággyal keveredő számítás. De míg Henna a halálára vágyott, a hercegnő ennél többet akart, és a fiú kételkedett benne, hogy mindössze boldog hitvesévé kívánt volna válni. – Igen megtisztelsz, fenség – felelte hivatalos hangon. – De bizonyára megérted, hogy a Hit szolgálatába állítottam életemet. A Hatodik Rend testvére vagyok, és ez a találkozó korántsem helyénvaló. Igen hálás volnék, ha engedélyeznéd a távozásomat. A lány lesütötte a szemét, és fanyar mosoly játszott az ajkán.
– Hogyne, testvér. Kérlek, bocsáss meg, hogy feltartottalak! A fiú meghajolt és indulni készült, de a hercegnő megállította az ajtónál. – Sok dolgom van, Vaelin. – Hangjában ezúttal sem dévajság, sem szenvelgés nem bujkált. Komolyan és őszintén szólt. A valódi hangja – gondolta a fiú. Megállt az ajtónál, de nem fordult meg. Várt. – Amit meg kell tennem, könnyebben ment volna, ha mellettem állsz, de mindezek ellenére véghezviszem. És nem tűrök akadályt az utamban. Jól figyelj a szavaimra: nem szeretném, ha ellenségek lennénk! A fiú hátrapillantott. – Köszönöm, hogy megmutattad a kertedet, fenség. A hercegnő biccentett, aztán az ég felé fordította a tekintetét. Vaelin tehát engedélyt kapott a távozásra. A leggyönyörűbb nő állt előtte, akit valaha látott, egy holdfényben fürdő szépség. Igazán megkapó látvány volt, de Vaelin azt kívánta, bárcsak soha többé ne kellene rávetnie a tekintetét.
HARMADIK RÉSZ
VERNIERS ELBESZÉLÉSE
A mesélő elhallgatott, de tollam folytatta lázas munkáját a pergamenen. Tíz tekercs hevert körülöttem, amelyeket már megtöltöttem a történetével. Odakinn leszállt az éj, és csak a fejünk fölötti gerendáról himbálózó egyetlen lámpás adott némi világosságot. A csuklóm sajgott a több órányi körmöléstől, és a hátam keservesen tiltakozott, ahogy az asztalomul szolgáló hordó fölé hajoltam. Fikarcnyit sem törődtem vele. – Nos? – noszogattam az északit. Al Soma lámpásfényben úszó, komor arca a messzeség felé fordult, és tekintete a távolba veszett. Újra szóltam, s csak akkor figyelt fel kérdésemre. – Szomjas vagyok – nyúlt a vizeskulacsért, amelyet a kapitány engedélyével korábban feltöltött a hordóból. – Öt esztendeig nem beszéltem napi egy-két szónál többet. A torkom bánja. Letettem a lúdtollat, és a hajótest deszkáinak dőlve kinyújtóztattam fájó gerincemet. – Láttad még azután? – érdeklődtem. – Találkoztál még a hercegnővel? – Nem. Gondolom, mivel visszautasítottam, többé nem vette a hasznomat. – Az ajkához emelte a kulacsot, és meghúzta. – De az évek során hírneve megelőzte, legendás szépsége és jó szíve messze földön ismertté vált. Gyakran látták a város szegényebb negyedeiben és a királyság messzi szegleteiben: alamizsnát nyújtott a szűkölködőknek, új iskolákat alapított, és betegházakat építtetett az
Ötödik Rendnek. Sok nemesember udvarolt neki, de minden ajánlatra nemet mondott. Állítólag a király megharagudott rá, amiért nem sikerült megfelelően nagy hatalmú férjet találnia, de bármennyire is fájlalta a lány, még az apja akaratát sem teljesítette. – Gondolod, azóta is rád vár? – Az események tragikus szépsége megmozdított valamit írói lelkemben. – Talán jótéteményekkel gyógyítja sajgó szívét, tudván, hogy csak ezzel nyerheti el a tetszésedet. Bár az is igaz, hogy valószínűleg azt hiheti, hogy meghaltál. Al Soma hitetlenkedve, derült ábrázattal pillantott rám. A következő pillanatban felkacagott. Mélyen zengő nevetése tompán, ám hosszan visszhangzott a raktérben. – Egy napon, uram – szólt, amint jókedve alábbhagyott –, ha az isteneid átkot szórnak a fejedre, talán találkozhatsz Lyrna hercegnővel. Ha így lesz, fogadd mega tanácsomat, és fuss az ellenkező irányba, amilyen gyorsan csak tudsz. Attól tartok, a te szívedet túl könnyen összetörné. Odadobta nekem a vizeskulacsot. Gyorsan meghúztam, remélve, hogy így leplezhetem hirtelen támadt mérgemet. A hercegnőről előadott meséje egy felettébb értelmes és kötelességtudó asszonyt láttatott, aki apja akarata szerint kíván cselekedni, és híven szolgálja népét. Úgy éreztem, egy ilyen nővel sok megbeszélnivalónk volna. – Azért nem házasodott meg, mert egy férj csak hátráltatná céljai elérésében – javított ki Vaelin Al Soma. – Jó cselekedetei pedig azt a célt szolgálják, hogy elnyerje a közemberek kegyeit. Ha maga mellé állítja őket, velük együtt hatalmat szerez. Ha van is szíve, az a hatalomért, és nem a szenvedélyért dobog. Magamban elhatároztam, hogy saját kutatásaim útján fogom megismerni Lyrna hercegnő élettörténetét. Minél többet mesélt ez az északi, annál erősebben vágytam rá, hogy lássam a hazáját. Úgy sejtettem, ő kevéssé rajong az általa leírt kultúra művészeti és
tudományos vívmányaiért, ám én magam szomjaztam az efféle részleteket. Bele akartam lapozni a Nagykönyvtár köteteibe, és saját szememmel kívántam látni Benril Leniál mester vöröskézjárványt megörökítő freskóit. Majd meghaltam, hogy láthassam a Kör ősi köveit, ahol a vadember három férfi vérét ontotta. Eddig úgy gondoltunk az Egységes Királyság népeire, mint írástudatlan barbárokra, és sok vérszomjas harcosuk igazság szerint nem is vitte többre ennél. De most már értettem, hogy az igazság jóval árnyaltabb. Néhány órácska alatt többet tudtam meg a birodalmukról, mint a háború kutatásával eltöltött megannyi év során. Al Soma felébresztett bennem valamit: egy új, minden eddigi munkámnál nagyobb és gazdagabb történelemkönyv megalkotásának vágyát. Meg akartam írni az országa történetét. – A király megtartotta az ígéretét? – tudakoltam. – Igazságot tett a Feketetoronyba zárt asszony esetében? – Az általam megnevezett személyeket másnap kivégezték. Az asszonyt és a fiát még azon a héten szabadon engedték, és elszállították az Északi Végekre. – Elhallgatott, és bánat telepedett az arcára. – Indulása előtt meglátogattam, Eriin megszervezte a találkozót. A bocsánatáért esedeztem, ő leköpött, és gyilkosnak nevezett. Felvettem a tollam, és lejegyeztem a szavait, bár a „leköpött” kifejezést bátorkodtam a „megátkozott a tagadó istenek minden hatalmával” fordulatra cserélni. Amikor úgy adódik, szeretek csöppnyi színt adni a történeteimhez. – És te is megtartottad a szavad? – erősködtem. – Megtetted, amit a király parancsolt? Megölted Linden Al Hestiánt? Az északi lenézett térdén nyugvó kezére, és megmozgatta az ujjait. Az erek és izmok jól láthatóan kidagadtak a sebek pókhálója alatt. Egy gyilkos keze – gondoltam, és jól tudtam, hogy pillanatok
alatt ki tudná szorítani belőlem az életet. – Igen – válaszolta. – Megöltem.
ELSŐ FEJEZET
A
tiszafából faragott cumbraeli hosszúíj felajzatlan állapotban több mint másfél méteres volt. Kétszáz lépésre lőtte ki a nyílvesszőt, de a lövedék szakavatott kézben háromszáz lépésre is elrepült, közelről pedig átlyukasztotta a vaspáncélt. A Vaelin kezében tartott fegyver a megszokottnál vastagabbnak tűnt: a simára csiszolt markolat gyakori használatról árulkodott. Az íj éles szemű gazdája alig néhány perce röpített acélhegyű vesszőt Martin Al Jelnek mellvértjébe. Al Jelnek, a megnyerő modorú fiatal nemesember szerette a költészetet, és megvolt az a némiképp fárasztó szokása, hogy állandóan a jegyeséről beszélt, aki állítólag Azrael, ha nem az egész világ legszebb és legszeretetreméltóbb szüze. Sajnálatos módon sohasem láthatja már viszont a kedvesét. Tágra nyitott szeméből az élet utolsó szikrája is elillant. Kínhalála jeleként vér és hányadék szennyezte a száját, hiszen a cumbraeli íjászok dzsofrilgyökér és viperaméreg keverékébe mártották nyilaikat. Az íj tulajdonosa néhány lépésre onnan hevert törött gerinccel, karjában Vaelin lövedékével. Egyenesen a búvóhelyéül szolgáló nyírfa lombjából zuhant le. – Sehol semmi – szólalt meg a Caenis és Dentos között baktató Barkus. – Úgy tűnik, egyedül volt. – A lábával megbillentette a halott íjász fejét, majd letérdelt, és nekilátott
megfosztani a hullát az értékeitől. – Hová lett a többi katona? – nézett körbe Dentos. – Szétszóródtak – felelte Vaelin. – Minden bizonnyal a táborban találjuk meg őket. – Gyáva férgek! – pillantott le Dentos Martin Al Jelnekre. – Tán nem szerették? Én például nemesi születése ellenére elég rendes fickónak tartottam. – Ez az állítólagos ezred a varinvári tömlöcök mélyéről összeszedett söpredékből áll, testvér – emlékeztette a társát Caenis. – Önmagukon kívül senki iránt sem éreznek hűséget. – Megtaláltad a lovát? – kérdezte Vaelin. Nem szívesen cipelte volna a halottat a hátán a táborig. – Nortah ment el érte – tápászkodott fel Barkus a holttest mellől, tenyerében a hullánál talált néhány rézpénzt csörgetve. Odadobta a cumbraeli tegezét Vaelinnek. A nyilakat koromfeketére festették, és a tollazat hollótollból készült. Ellenségeik szerették rajta hagyni a kézjegyüket áldozataikon. – Megtartod? – bólintott az íj felé. – A városban akár tíz ezüstöt is kaphatok érte. Vaelin nem szívesen adta volna oda a fegyvert. – Gondoltam, megpróbálom kitanulni a csínját-bínját. – Sok sikert! Ezek az anyaszomorítók egész életükben ezt gyakorolják. Hűbéruruk napi edzésre buzdítja őket. – Barkus a tenyerében tartott rézpénzekre pillantott. – Bár nem fizet valami sokat nekik. – Ez a nép nem az uráért, hanem az istenéért harcol – tudatta vele Caenis. – A pénz jottányit sem érdekli őket. Levették Al Jelnek páncélját, és feltették a lova hátára. Nortah ráütött Barkus kezére, amikor társa ujjai a halott pénzeszacskójára tévedtek.
– De hát neki úgysem kell! – A Hit szerelmére, hét hónapja eljöttünk a Rendházból – vágott vissza neki Nortah. – Már nem kell lopnod! Barkus vállat vont. – Rossz szokás. Hét hónapja – gondolta döbbenten Vaelin, miközben elindultak visszafelé a táborba. Hét hónapja vadásztak a cumbraeli tagadókra a Martishe-erdőségben, Linden Al Hestián és újonnan toborzott gyalogezrede támogatásnak csak nagy jóindulattal nevezhető közreműködésével. A parancsnok pedig a király titkos utasítása ellenére még mindig feltűnően jó egészségnek örvendett. Vaelin már egy teljes hónapja késlekedett a megvalósítással. Baljós alkuja óráról órára mind nagyobb súllyal nehezedett a vállára. Kedvét csak tovább rontotta a lehangoló környezet. Az Urlish-erdősséggel ellentétben a Martishe sötét sűrűjében a fák olyan közel nőttek egymáshoz, hogy a terület helyenként áthatolhatatlanná vált. Ráadásul lépten-nyomon rajtaütésre tökéletesen alkalmas üregek és vízmosások nehezítették a terepet, amelyek miatt hátra kellett hagyniuk a lovaikat, és mindenhová felajzott íjjal mentek. Csak a különítmény nemesi származású tisztjei közlekedtek továbbra is lóháton, ám így könnyű célponttá váltak a fák között ólálkodó cumbraeli íjászoknak. A Linden Al Hestiánt elkísérő tizenöt fiatal nemes közül négy már otthagyta a fogát, három pedig úgy megsebesült, hogy ki kellett menekíteni őket. Az embereiknek még ennél is rosszabb sors jutott: hatszázat soroztak be és kényszerítettek az ezredbe, de ennek egyharmada már meghalt. Lemészárolták őket, vagy eltévedtek az erdőben, és sokan közülük kétségtelenül az első adandó alkalommal odébbálltak. Máskor meg hetek óta
eltűnt bajtársaikat találták meg a hóba fagyva, vagy fához kötözve és halálra kínozva. Ellenségeik nem vették hasznát a foglyoknak. A veszteségek ellenére a Hatodik Rend maroknyi különítménye azért néhány kisebb győzelmet is aratott. Egy hónappal azelőtt Caenis egy húszfős cumbraeli csoport nyomán vezette őket. A cumbraeliek egy patak mentén menekültek, ami okos húzás lett volna, de Caenist nem lehetett vele megtéveszteni. Órákig követték ellenségeiket, míg azok megálltak pihenni. A sziklaarcú, szarvasbőr nadrágba és cobolyprémbe öltözött férfiak hosszúíjaikat a hátukra vetették, nem számítottak támadásra. Az első sortűz végzett a csapat felével, mire a többiek menekülőre fogták a patakparton. A rendtestvérek kivont karddal levadászták őket. Egy sem úszta meg, de nem is kértek kegyelmet. Caenisnek igaza lett: ezek az emberek az istenükért harcoltak, és nem féltek meghalni érte. Néhány kilométerrel odébb feltűnt az egyszerű karósánccal körbekerített tábor. Amikor először letáboroztak, éjjeli őrjáratot küldtek ki, amivel sajnos csak annyit értek el, hogy az ellenségnek alkalma nyílt egy kis éjszakai íjászgyakorlatra. Így hát Linden Al Hestián arra kényszerült, hogy néhány fa kivágásával cölöpsáncot emeljen a tábor köré, így most kihegyezett fatörzsek fenyegető gyűrűje meredezett a Martishe kevés tisztásainak egyikén. Vaelin és rendtestvérei ki nem állhatták a párás, nyomasztó környezetet, és idejük legnagyobb részét a fák között töltötték. Kis csapatokban járőröztek, mozgó táborokat vertek, és halálos fogócskát játszottak a cumbraeliekkel, míg Al Hestián katonái a sánc mögött húzták meg magukat. Hetek óta a Martin Al Jelnek vezette kitörés volt az első, és az embereket még akkor is korbáccsal kellett
fenyegetni, hogy kimasírozzanak a kapun. Akárhogy is, egyetlen nyílvessző kellett hozzá, hogy mindannyian menekülőre fogják. Zömök testű, zúzmarás szemöldökű, vad tekintetű rendtestvér várakozott a kapunál. Oldalánál lihegett roppant méretű, szürke-tarka bundájú korcs kutyája, amelynek ijesztő pillantása még a gazdáján is túltett. – Makril testvér – köszöntötte Vaelin a férfit egy kurta meghajlás kíséretében. A fickó nem sokat adott a formaságokra, de a különítmény vezetőjeként kijárt neki a tisztelet, főképp Al Hestián katonái előtt, akik a kapu körül lábatlankodtak. Ijedt szemük folyamatosan Al Jelnek holtteste és a sötét lombkorona között járt, mint akik bármelyik percben az árnyékok közül felszisszenő nyílvesszőkre számítanak. Vaelin jól titkolta meglepetését, amikor az aspektus a Rendházban a szobájába hívta, és ott találta Makrilt. Négyszögletű vörös kendőt tartott a tenyerén, és nyers arcán töprengő kifejezés ült. – Ti ketten ismeritek egymást, ha nem tévedek – kezdte a rendfőnök. – A vadonpróbán találkoztunk, aspektus. – Makril testvér a martishe-erdőségi hadjárat kinevezett parancsnoka. Kérdés nélkül teljesítitek a parancsait. Kiderült, hogy kevesen ismerték úgy az erdőt, mint Makril, kivéve persze Hutril mestert, akit azonban nem tudtak nélkülözni a Rendházban. A különítmény több mint harminc tagja, egytől egyig az északi határvidékről származó, tapasztalt férfiak, Vaelinhez hasonlóan tartottak Makriltól, de a mogorva parancsnok hamarosan bizonyította, hogy ért a stratégiához, még ha a vezetési módszerei hagytak is némi kívánnivalót maguk után.
– Egyetlen rohadt óra telt el! – morogta Makril. – Két napig kellett volna járőröznötök délen. – A1 Jelnek emberei megfutamodtak – felelte Nortah. – Nem lett volna sok értelme maradni. – Téged meg ki kérdezett, takonypóc? – A parancsnok egyiküket sem szívelhette igazán, de legtöbb mérgét Nortah-nak tartogatta. Mellette korcs kutyája, Szimat egyetértőn felmordult. Vaelin elképzelni sem tudta, hol találta Makril az állatot, de Karcos után szemlátomást feladta a rabszolgakutyákkal való próbálkozást, és a fellelhető legnagyobb és legrosszabb természetű ebre esett a választása. Több katonájuk is csúnya sebesüléseket szerzett már attól, hogy megsimogatták a kutyát, vagy a szemébe néztek. Nortah hasonló rosszallással viszonozta Makril tekintetét. Vaelin folyamatosan azon aggódott, mi történik, ha ezek egyszer kettesben maradnak. – Úgy véltük, testvér, legjobb lesz hazahozni a holttestet – magyarázta Vaelin. – Majd mi magunk őrjáratozunk éjszakánként. Makril a legényre fordította haragos tekintetét. – A katonák közül is visszatértek néhányan. Azt mondják, úgy ötven mocsadék ólálkodik odakinn az erdőben. – Makril mindig ezzel a szóval utalt a cumbraeliekre. – Hányat sikerült elkapni? Vaelin felemelte a kezében tartott hosszúíjat. – Egyet. A férfi bozontos szemöldöke összefutott mérgében. – Ötvenből egyet? – Egyből egyet, testvér. Makril nagyot sóhajtott.
– Jobb lesz, ha jelentjük őuraságának. Már fogalmazhatja is a következő levelet. A magas növésű és jóképű Linden Al Hestián uraság mosolygós volt, és sohasem hagyta el a humora. Bátran küzdött a csatában, és egyaránt jól bánt a karddal és a kopjával. A király jellemzésével ellentétben gyorsan forgott az esze, és látszólagos gőgje csupán az olyan fiatalemberekre jellemző viselkedésnek bizonyult, akik rövid idő alatt sokra vitték és nem látták értelmét, hogy titkolják elégedettségüket. Bánatára Vaelin megkedvelte a fiatal nemest, bár be kellett ismernie, hogy vezetőnek kevéssé volt alkalmas. Természetéből egyszerűen hiányzott a kegyetlenség. Sokszor fenyegette korbáccsal az embereket, de a katonák nyilvánvaló gyávasága, részegeskedése és a fegyelem hiánya ellenére még egyszer sem váltotta be az ígéretét. – Testvérek! – köszöntötte őket széles mosollyal, amikor a rendtársak megérkeztek a sátrához, de a mosoly elhalt az ajkán, amint észrevette a ló hátán átvetett testet. Úgy látszik, a menekülő katonák egyike sem vette a fáradságot, hogy elújságolja neki, mi történt. – Részvétem, nagyuram – kezdte Vaelin. A két férfi gyermekkorától fogva jó barátnak számított. Linden Al Hestián a holttesthez lépett, és bánatos arccal megsimította a barátja haját. – Harc közben érte a halál? – kérdezte elfúló hangon. Vaelin látta, hogy Nortah kinyitja a száját, ezért gyorsan közbevágott. A szőke rendtestvér szeretett komiszkodni, amikor Al Hestiánról volt szó, és gondolkodás nélkül sértegette a parancsnokot. – Nagyon bátran küzdött, uram.
Martil Al Jelnek valójában úgy zokogott, mint egy gyermek, amikor a nyílvessző a belébe fúródott. Két kezével görcsösen, kétségbeesetten kapaszkodott Vaelinbe, ahogy az élet fénye elillant a szeméből, és gyomortartalma kibukott a száján. Biztosan mondani próbált valamit, de csak érthetetlen zagyválás tört fel epétől fulladozó torkából. Talán a szeretteinek próbált üzenni. Most már sohasem derül ki. – Bátran küzdött... – ismételte meg Al Hestián halovány mosollyal az ajkán. – Mindig is bátor volt. – Az emberei elfutottak – vetette közbe Nortah. – Egyetlen nyíl láttán úgy szaladtak, mint a nyulak. Ez az ezred Azrael söpredéke! – Elég! – mordult rá Makril. Ekkor megérkezett Krelnik őrmester, és elegánsan szalutált Al Hestiánnak. A mokány katona közel járt ötvenedik életévéhez, és csúnyán sebhelyes arca összhangban állt az emberek körében szerzett szörnyűséges hírnevével. Suhanckora óta szolgált a királyi őrségben, és legújabb besorozásakor Al Hestián bölcsen megtette a harcedzett katonát a fegyelemért felelős főtörzsőrmesternek. De minden erőfeszítése ellenére Nortah jellemzése nem tévedett: az ezred nem volt több gyülevész csőcseléknél. – Szólok, hogy építsék a máglyát, uram – ajánlkozott Krelnik őrmester. – Ma este át kell adnunk a testét a tűznek. A1 Hestián bólintott, és ellépett a tetem mellől. – Köszönöm, őrmester. És nektek is, testvérek, hogy visszahoztátok. – Elindult a sátrához. – Makril testvér, Vaelin testvér, szabad egy percre? A sátor nem kérkedett a többi nemesember kvártélyában található pompával. Minden rendelkezésre álló helyet fegyverek
és páncélok foglaltak el, amelyeket Al Hestián maga tisztított és fényesített. A legtöbb nemes egy vagy két szolgát hozott magával a hadjáratra, de Hestián egyedül látta el magát. – Foglaljatok helyet, testvérek! – mutatott a székekre, és odalépett egy kis hordozható íróasztalhoz, ahol az ezredparancsnok feladatkörébe tartozó tetemes papírmunkát végezte. – Levél a királytól – emelt fel egy felnyitott borítékot. Vaelin szíve kellemetlenül megdobbant a királyi pecsét láttán. – „A1 Hestián nagyúrnak, a Harmincötödik Gyalogezred parancsnokának, Janus Al Neiren királyi őfenségétől – olvasta a parancsnok. – Uram, kérlek, fogadd gratulációmat, amiért ilyen hosszú ideje tartod ezrededet a csatamezőn. Nálad kevésbé rátermett kapitányok nyilván egy kézenfekvőbb megoldást választottak volna, és minél előbb a végére járnak ennek a királyi ügynek a Martishe-erdőségben. Te azonban láthatólag valami sokkal kifinomultabb haditervet dédelgetsz, olyat, amelynek szálait innen a messzeségből még én sem tudom kibogozni. Bizonyára emlékszel rá, hogy Arlyn aspektus kegyesen a rendelkezésedre bocsátotta a Hatodik Rend különítményét, akiknek ugyanakkor bizonyosan egyéb feladatot is találna a Rendházban. Úgy hallottam, korábbi haduram fia is köztük van, és biztos vagyok benne, hogy örökölte apjától a szerencsés tulajdonságot, miszerint mihamarabb végrehajtja királya parancsait. Talán meg kellene tárgyalnod a terveidet a rendtestvérekkel, akik a jövőt tekintve nagylelkű tanáccsal szolgálhatnak.” Vaelin döbbenten vette észre, hogy remeg a keze, így a köpenye alá rejtette. Remélte, elhitetheti a többiekkel, hogy csak a hidegtől reszket úgy. – Nos hát, testvérek – folytatta Al Hestián, és őszinte
kétségbeeséssel nézett rájuk –, úgy tűnik, a tanácsotokat kell kérnem. – Én már sok ízben elmondtam a véleményemet, nagyuram – válaszolta Makril. – Korbácsoltass meg néhány embert, a leglustábbakat és leggyávábbakat toloncold ki a kapun fegyver nélkül, és adj szabad kezet Krelnik őrmesternek a fegyelmezésben! A1 Hestián a halántékát dörzsölte. Homlokára kiült az aggodalom. – Ezekkel az intézkedésekkel aligha nyerem meg az embereink szívét. – Tojok a szívükre! Ritka az olyan parancsnok, aki meg tudja nyerni magának a katonákat. A legtöbben a félelem útját választják. Érd el, hogy tartsanak tőled, és tisztelni fognak! Aztán talán végre dologhoz látnak, és megölnek néhány cumbraelit. – Őfelsége hangvételéből úgy vettem ki, csak néhány hetünk van, hogy elvégezzük itt a dolgunkat. És a király elképzeléseivel szemben bevallom, semmi különlegesebb haditervem nincsen Feketenyíl és csapatai elfogására. Még ha meg is fogadom a javaslatodat, több időre lesz szükségünk, hogy győzelmet arassunk ebben az elátkozott erdőben. Feketenyíl. A hét hónap leforgása alatt ejtett egyetlen rabtól csikarták ki a nevet. Nortah lőtte meg az íjászt. Élt még egy pár óráig, és ellenségei felé köpött gyűlölködő szavai közepette istenéhez imádkozott, fogadja be a lelkét és bocsásson meg neki, amiért elbukott. Csak nevetett a testvérek kérdésein, hiszen nincs olyan fenyegetés, ami megijeszt egy haldoklót. Végül Vaelin elküldte a többieket, és kulacsával a kézben leült a sebesült mellé.
– Vizet? A férfi szemében dac lángolt, de életadó vérének elszivárgása miatt olyan őrjítő szomjúság marta a torkát, hogy inkább visszanyelte az elutasító szavakat. – Semmit sem húzol ki belőlem! – Tudom. – Vaelin az íjász szájához tartotta a kulacsot. – Gondolod, hogy az istened megbocsát neked? – Nagy a Világatya kegyelme. – A haldokló hevesen beszélt, szinte köpte a szavakat. – Jól ismeri a gyengeségeimet és az erényeimet egyaránt, és mindkettőért szeret. Vaelin figyelte, amint a férfi megragadja az oldalába fúródott vesszőt, és halk nyöszörgés hagyja el az ajkát. – Miért gyűlöltök annyira? – erősködött a fiú. – Miért öltök meg minket? A férfi kínnal telt hörgése keserű, rekedt nevetéssé változott. – Ti miért öltök minket, testvér? – Megszegtétek az egyezményt. Uratok aláírta, hogy a hűbéruradalmatok határain kívül nem terjesztitek istenetek tanításait... – Sem határok, sem egy hamis hit szolgái nem állhatják az ő szavainak útját! Feketenyíl azért hozott ide minket, hogy megvédjük az embereket, akiket eretnek tanaitok szolgálatában ki akartok irtani. Tudta, hogy a békeegyezmény merő árulás, gonosz istenkáromlás... – Az íjász hangja elfúlt, és megállíthatatlan köhögésroham tört rá. Vaelin megpróbált további értesüléseket kicsikarni belőle, de a férfi már csak az istenéről zagyvált, és szavai egyre összefüggéstelenebbek lettek, ahogy csepp csepp után mind gyorsabban távozott belőle az élet. Hamarosan elájult, és néhány percre rá a légzése is leállt. Vaelin csak akkor jött rá, hogy meg kellett volna kérdeznie a nevét.
– És te, Vaelin testvér? – Al Hestián kérdése visszarepítette a jelenbe. – Úgy látszik, a királyunk bízik az ítélőképességedben. Javaslatod szerint mivel vethetünk véget ennek a hadjáratnak? Fújd le az egész átkozott színjátékot, és irány haza! A gondolat kimondatlan maradt. Al Hestián nem hagyhatta el az erdőt győzelem nélkül, vagy anélkül, hogy őt nevezzék győztesnek. És a király sem kívánja, hogy elhagyja az erdőt – jutott eszébe. – Volt egy egyezségünk, és nekem is be kell váltanom az ígéretemet. Ki a megmondhatója, hogy a fenség nem vonja vissza a segítségét? – Feketenyíl íjászai lépten-nyomon gyötrik az embereidet, amikor azok elhagyják a tábort – válaszolta. – De engem és a testvéreimet nem, mert ebben az erdőben mi vagyunk a vadászok, és a cumbraeliek félnek tőlünk. Az embereidnek is vadásszá kell válni, legalábbis azoknak, akiket meg lehet tanítani a helyes fogásokra. Makril felhorkantott. – Ezt a csőcseléket még arra sem lehetne megtanítani, hogy egyenesen hugyozzon, nemhogy vadászni! – Biztosan vannak tanulékonyak közöttük, hiszen a Hit azt mondja, még a legalantasabb sárban is találhatunk értékes köveket. Azt javaslom, válogassunk ki úgy harminc embert. Kiképezzük őket, és onnantól nekünk tartoznak engedelmességgel. Megszervezzük a hajtóvadászatot, aztán felderítjük és elpusztítjuk Feketenyíl egyik táborát. Amikor learatják az első győzelmüket a cumbraeliek ellen, a többi katona is kedvet kap majd a dologhoz. – Elhallgatott, és összegyűjtötte az erejét ahhoz, amit mondani akart. – Uram, még könnyebben menne mindez, ha személyesen vezetnéd a rajtaütést. A katonák tisztelik az olyan vezetőt, aki kiveszi a részét az őket fenyegető veszélyből. – És persze sok minden történhet egy hajtóvadászat
zűrzavarában, ahol mindenfelé kósza nyilak röpködnek... A1 Hestián az állán növő gyér szakállát simogatta. – Makril testvér, te egyetértesz ezzel a tervvel? Makril oldalvást Vaelinre sandított, és sűrű szemöldökét gyanakvón összehúzta. Érzi, hogy valami sántít – jött rá a fiú. – Kiszimatolta, akár egy szagot fogott kopó. – Megér egy próbát – felelte végül Makril. – Bár megtalálni a táborukat, az nem lesz egyszerű. A mocsadékok mindig ügyesen eltüntetik a nyomaikat. – De hát a Hatodik Rend tagjai nemhiába a királyság legjobb nyomolvasói – vélte a parancsnok. – Ha fellelhető ez a tábor, ti rátaláltok, ebben biztos vagyok! – A megoldási javaslattól felélénkülve a térdére csapott. – Köszönöm, testvérek, a terv jól hangzik! – Felállt, lekapta a széktámláról farkasprém köpenyét, és a vállára terítette. – Lássunk munkához, sok a dolgunk! ♦♦♦ Szinte egy katona sem rendelkezett családnévvel. Leginkább régi tolvajnevükről voltak ismeretesek: Zsebes, Vöröskés, Gyorskezű és így tovább. A harminc tanonc kiválogatása egyszerűen történt. Az egész ezredet megfuttatták a cölöpsánc körül, és azokat választották, akik a legtovább bírták. A végére háromszor tíz katona állt előttük, akik gyűlölködve pillantottak Makrilra, aki az életüket mostantól irányító rendszabályokat sorolta. – Bárki, akit engedély nélkül részegen találunk, korbácsot kap. Aki egynél többször lerészegedik, elhagyja az ezredet. Ha bármelyik húgyagyú közületek azt hiszi, ez szabad hazautat
jelent, jobb, ha az eszébe vési, hogy gyalog és fegyverek nélkül kell kisétálnia a Martishe-ból. – Makril elhallgatott, hogy mindenki jól megértse a szavai jelentőségét. Egy magányos ember a Martishe-ban fegyver nélkül hamar fához kötve, kibelezve találhatta magát. – Jól jegyezzétek meg, amit most mondok, nyomorult tolvaj mocskok! – morogta Makril. – Al Hestián nagyúr engedélyt adott a Hatodik Rendnek, hogy belátásunk szerint képezzünk ki benneteket! Mostantól mi rendelkezünk az életetekkel. – Én nem erre jelentkeztem – motyogta duzzogva egy sárgás arcú ember az első sorban. – Állítólag a király szolgála... Makril ökle egy szempillantás alatt vágódott a férfi állába, aki azonnal összeesett. – Barkus testvér! – vakkantotta, miközben átlépett a földön fekvő alakon. – Tíz korbácsütést ennek az embernek! És nem kaphat rumot egy hétig! – Haragosan végigpillantott a többi tanoncon. – Ki akarja még megvitatni a szolgálat feltételeit? ♦♦♦ Caenis és Dentos másnap azzal a paranccsal lopakodott ki az erdőbe, hogy találják meg a cumbraeli tábort, míg az emberek edzenek. A korbácstól való rettegés és a halálfélelem elég elrettentő erővel bírt, és a fegyelem és erőfeszítés megsokszorozódott. A tanoncok serényen teljesítették a parancsokat, kilométereket futottak a hóban, kékre-zöldre verték egymást a kard- és birkózóleckéken, és tiszteletteljes csendben hallgatták Makrilt, aki az erdei túlélés alapjaira tanította őket. Egy kicsit túl tisztelettudónak és túl félszegnek mutatkoztak, és Vaelin tudta, hogy a rettegő katona általában
rossz katona. – Rá se ránts! – tanácsolta neki Makril. – Amíg jobban tartanak tőlünk, mint azoktól a mocsadékoktól, jól végzik a dolgukat. Vaelin a vívásoktatást vállalta, míg Barkus primitív és féktelen szabadkézi stílusával keltett félelmet. Nortah hamar lemondott arról, hogy íjászatra tanítsa a férfiakat, mert mind az erejük, mind az ügyességük hiányzott hozzá, és ehelyett a számszeríjra fordították a figyelmüket, amit még a legügyetlenebbek is megtanulhattak néhány nap alatt. Az első hét végére kis csapatuk zokszó nélkül lefutott nyolc kilométert, már nem féltek, ha a cölöpsáncon kívül kellett tölteniük az éjszakát, és a legtöbben a számszeríjjal eltaláltak egy húsz lépésre elhelyezett célpontot. Kardforgató képességük és alapvető harci tudásuk még mindig gyerekcipőben járt, de Vaelin bízott benne, hogy ahhoz eleget tanultak, hogy legalább az első találkozást túléljék Feketenyíl embereivel. Vaelint most is megelőzte a hírneve, és a katonák a félelem és csodálat keverékével tekintettek rá. Olykor-olykor váltottak néhány szót Nortahval és Barkusszal, de Vaelin jelenlétében némán tették a dolgukat, mintha egyetlen rossz szó is a halálukat okozhatná. Félelmüket csak elmélyítette a fiú sötét hangulata; hamar elvesztette a türelmét, és fájdalmas ütéseket osztogatott a kardleckékhez használatos bottal. Néha még maga is úgy vélte, egyre jobban emlékeztet Sollisra. Ettől sem lett jobb a kedve. A1 Hestián is együtt edzett az emberekkel, futott velük, és ugyanúgy szenvedett a gyakorlatozás közben szerzett sebesülésektől. Ügyes kardforgatónak bizonyult, és magassága meg ereje révén Barkusszal is birokra kelhetett. Eközben végig buzdította a katonáit, talpra rángatta és maga után vonszolta a
lazsálókat a futások alkalmával, aztán megtapsolta gyér eredményüket a kardgyakorlatokon. Vaelinnek is szemet szúrt a növekvő tisztelet, amivel a fiatal nemesembert körbevették, és míg eddig „taknyos agyalágyultnak” nevezték a háta mögött, most már egyszerűen csak „uraságként” utaltak rá. Az emberek még mindig igencsak lógatták az orrukat, és nem szívelhették a rendtestvéreket, de Al Hestián kiérdemelte a szolidaritásukat. Vaelin nézte, ahogy a fiatalember a katonáival viaskodik, és érezte, hogy rosszkedve, ha lehet, még jobban elmélyül. Gyilkos! A belső hang a kiképzés első napján szegődött mellé. A halk, mindentudó lelkiismeret borzasztó igazságokat duruzsolt a fejében. Orgyilkos! Semmivel sem vagy jobb, mint az a piszok, aki megölte Mikehlt. A király ölebe lettél... – Mit gondolsz, testvér? – Al Hestián lépdelt feléje a hóban. Arca kivörösödött az erőfeszítéstől, ugyanakkor derűlátás ragyogott rajta. – Jól megy nekik? – Még legalább tíz nap, nagyuram – felelte Vaelin. – Sokat kell még tanulniuk. – De rohamosan fejlődnek, nem gondolod? Most már legalább olyanok, mint az igazi katonák. Inkább közönséges céltáblák. Elfedik a csalárdságodat, jók lesznek csaléteknek a csapdádban! – Valóban, uram. – Kár, hogy Yallin testvér ezt nem érhette meg. – Yallin testvért a Negyedik Rendből küldték a hadjáratra. Személyesen Tendris aspektusnak jelentett a csapatok tevékenységéről, de az első néhány hetet a cölöpsáncon belül töltötte, mert alapvető fontosságúnak tartotta, hogy megtanítsa az Áhítat tételeit az embereknek. Sajnos nem sokkal ezután elkapott valami heveny bélgyulladást, ami hamarosan el is vitte. Mondhatni, nem sokan
hiányolták. – Azért az fura, hogy Tendris aspektus senkit sem küldött Yallin testvér helyett – fűzte hozzá Vaelin. Ál Hestián megvonta a vállát. – Talán túl veszélyesnek tartotta az utazást. – Talán. Vagy lehet, hogy nem is tud Yallin testvér haláláról. Szinte azt hihetnénk, valaki rendszeres jelentéseket küld Tendrisnek az elhunyt testvér nevében. – Micsoda képtelenség, testvér! – nevetett a parancsnok, és felállt, majd bátorító szavakat kiáltott oda egy csapat birkózónak. Miért nem lehetsz utálatosabb? Miért nem könnyíted meg a dolgomat? A hang azonnal, könyörtelenül rákontrázott: Úgy, tehát a gyilkosság könnyű is lehet?
MÁSODIK FEJEZET
-Ö
sszesen hetven ember – nyögte Dentos egy nagy adag sózott marhahússal a szájában. – Tizenöt kilométerre nyugatra innen. Jól megválasztották a helyet, a keleti oldalon vízmosás, délről sziklák, északról és nyugatról pedig meredek hegyoldalak határolják. Nehéz volna meglepetésszerűen rájuk támadni. A felderítők a kiképzés tizennegyedik napján tértek vissza. A tábortűz körül gyűltek össze Al Hestiánnal és Makrillal, és a támadást tervezgették. Caenis a kezében tartotta a cumbraeli tábor hevenyészett térképét. – Hetven cumbraelit nehezen győz le ez a csapat, testvér – vélte Barkus. – Még úgy is túlerőben lesznek, ha a testvéreimmel részt veszünk a támadásban. – Minden rendtestvér legalább három cumbraelivel ér fel – felelte Makril. – Mellesleg a meglepett ellenséget még azelőtt le lehet vágni, hogy kardot rántana. – Elcsendesedve megszemlélte Caenis térképét, és tömpe ujját végighúzta a tábor keleti oldalához vezető völgykatlan vonalán. – Ezt itt mennyire őrzik? – Napközben három íjásszal – felelte a testvér –, éjszaka öttel. Úgy látszik, Feketenyíl óvatos ember, és sejti, hogy sötétben akarunk rájuk törni. Ámde van egy út befelé. – A tábor déli határán fekvő sziklacsoportra mutatott. – Annyira közel
tudtam lopakodni, hogy éreztem a pipadohány füstjét. De csak egyvalaki tud ott bejutni. Ha többen megyünk, észrevesznek. – Öten őrzik a legjobb bejáratot, és csak egyvalaki tudja kinyitni a többieknek a kaput – morfondírozott Makril. – Már ha sikerül észrevétlenül átjutni a táboron. – Szedtünk el tőlük fegyvereket és ruhákat – vetette közbe Vaelin. – A sötétben talán elhiszik rólam, hogy én is közülük való vagyok. – Úgy érted, rólam – ajánlkozott Caenis. – Öt embert egyedül... – Ahogy Makril testvér is mondja, a meglepett ellenséget könnyebb megölni. Mellesleg, egyedül én tudom az utat. – Igaza van – értett egyet Makril. – Majd én felvezetem a testvéreket a vízmosásban. Uram – pillantott Al Hestiánra –, azt javaslom, vidd a csapatodat a déli bejárathoz, és várjatok, amíg meg nem halljátok a támadás első lármáját, aztán rohamozzatok! A többség velünk lesz elfoglalva, így pont onnan kapjátok oldalba őket, ahonnan a legkevésbé számítanak rá. A parancsnok bólintott. – Jó terv, testvér! – Akkor én is Al Hestiánnal tartok – jelentette be Vaelin. – Az emberek minden bizonnyal kevésbé ódzkodnak majd a rohamtól, ha a Rendből is tart velük valaki. Makril összehúzott szeméből látszott, hogy a gyanúja még nem ült el. Tudja – sziszegte a hang a fejében. – A többiek sosem gyanakodnának, de ő tudja. Kiszagolta rajtad, mint a vért! – Jobb lesz, ha inkább Sendahl és Jeshua tart az urasággal – tanácsolta Makril, és Vaelinre függesztette szúrós szemét –, a te kardodra szükség lesz, amikor betörünk a táborba. – Az emberek jobban félnek Vaelintől, mint bármelyikünktől
– vélte Barkus. – Ha ott van velük, kevésbé valószínű, hogy futásnak erednek. – Én pedig szíves örömest harcolok Vaelin testvér oldalán – lelkendezett Al Hestián. – Kiváló ötlet! Makril lassan visszafordította a tekintetét a térkép felé. – Ahogy kívánod, uram. – A tábor északi oldalára mutatott. – Ha minden jól megy, a hegyoldalon lefelé, a folyó irányában fognak menekülni. Ott elfoghatjuk őket. Ha az eltávozottak is úgy akarják, mindet foglyul ejtjük. – Felnézett, és az arca hirtelen vad kifejezést öltött. – Akárhogy is, kemény és véres kaland lesz. A mocsadékok nem kérnek kegyelmet, és nem is kegyelmeznek senkinek. Csak közelharcban, karddal tudjuk legyőzni őket, nem szabad hagyni, hogy elővegyék az íjukat. Értesd meg a katonákkal, uram, hogy a vereség egyenlő a halállal! Innen nincs visszaút: vagy mi öljük meg őket, vagy ők pusztítanak el minket. Összecsavarta a térképet, és felállt. – Ötórányi pihenés után indulunk. A sötétben támadunk, hogy a járőrök ne szúrhassanak ki minket. Tizenöt kilométer nagy távolság a hóban, erőltetett menet lesz. Aki engedély nélkül megszólal, vagy nem tartja a lépést, annak elvágjuk a torkát. Nincs rum, amíg el nem intéztük az ügyet. – Odadobta a térképet Caenisnek. – Testvér, te vezeted a sort! ♦♦♦ A menet a végsőkig igénybe vette a katonák erejét, de a biztos halál ígérete elég volt, hogy mozgásban tartsa őket. A Rend testvérei masíroztak a sor élén, nyílvesszővel az íjhúron, szemüket az erdő sötét árnyékain tartva, cumbraeli felderítők
után kémlelve. Bár Feketenyíl emberei éjszakánként meglepték a tábort, és tüzes nyilakat lődöztek át a sánc fölött, a kellemetlen látogatások elmaradoztak, miután Caenis és Makril rászoktak, hogy sötétedés után vadászni indulnak. Négy éjszaka alatt négy íjat gyűjtöttek be. A cumbraeliek ezek után már ritkán merészkedtek közel, így a menet zavartalanul folytathatta útját. Nyolcórányi kemény masírozás után elérték a tisztást, ahonnan egy lejtőn felfelé eljuthattak a cumbraeli tábor alatt fekvő sziklás dombokig. Jobbra tőlük nyílt a vízmosás sötét torka, ahová Makrilnak kellett vezetnie a rendtestvérek különítményét. Nem sokat tétováztak. Makril a jószerencse jelét vetette az ujjaival, aztán a tizennyolc testvér laza alakzatban futásnak eredt a tisztáson. Szükségetek van valamire? – jelzett Vaelin Caenisnek. A testvére megrázta a fejét, és előhúzott egy zsineget cobolyprém zekéjéből. Jól állt neki az álruha, amit egy hosszúíj és egy övébe dugott szekerce egészített ki. A kardját azért felcsatolta a hátára. Ellenségeik sok azraeli kardot zsákmányoltak már Al Hestián katonáitól, ezért nem tartott tőle, hogy elárulja vele magát. Szerencsés utat, testvér! – jelzett Vaelin, és megérintette Caenis vállát. Az röviden elvigyorodott, és már ott sem volt. Teljes erejéből futott a sziklákig. Nem lesz baja! – nyugtatta magát Vaelin. A Martishe-ban eltöltött idő alatt újra megcsodálhatta a barátja különleges képességeit. A Grealin mester óriáspatkányos meséitől remegő, vékony fiúcska nyurga, halálos harcossá nőtte ki magát, aki szinte semmitől sem félt, és ha kellett, habozás nélkül ölt. Megcsikordult a háta mögött a hó. Al Hestián guggolt le mellé.
– Mit gondolsz, mennyi időnk van, testvér? – suttogta. Vaelinnek nehezére esett leküzdenie a fiatal nemesember őszinte ábrázata láttán feltörő bűntudatot. Azt reméled, nem jön rá, hogy te tetted – sziszegte örökké jelenlévő, rejtőzködő bírája. – Azt reméled, a barátság hazug ígéretével tér meg az Innentúlba... – Úgy egy óránk, uram – felelte a nemesnek. – Vagy kevesebb. – Legalább az emberek pihenhetnek addig. – Hátrament a katonákhoz, bátorító szavakat mormolva nekik. Vaelin megpróbált nem odafigyelni, és helyette a sziklák tompa körvonalát figyelte. Az ég még sötétbe burkolózott, de a láthatáron már megjelent a napfény eljövetelét hirdető kék sáv. Makril a hajnali támadást szorgalmazta, hiszen a vízmosás torkában álló őrök bizonyára elfáradnak az őrség végére. Vaelin igyekezett kordában tartani szapora légzését, és a pillanatokat számlálva figyelte, mikor volna a legalkalmasabb mozgásba hoznia a gyilkos tervet. Elhessegette a szándékának gátat vető gondolatokat, és erősebben megmarkolta az íjat. Amikor már legalább félóra eltelt, odalépett Al Hestiánhoz, és a fülébe súgta: – Bizonyos, hogy őrök állnak a szikláknál. A testvérem békén hagyja őket, nehogy felverjék az egész tábort. Bár biztosan nincsenek túl sokan, nyilaikkal azért még megritkíthatják a sorainkat. – Felmutatta az íját. – Előremegyek, és gondoskodom róla, hogy ne zavarjanak meg, amikor támadunk. Al Hestián is felállt. – Veled megyek! Vaelin határozottan megmarkolta a fiatal férfi alkarját. – Rád itt van szükség, nagyuram!
Al Hestián végignézett emberei feszült, nyúzott arcán, és vonakodva bólintott. – Hogyne. Vaelin mosolyt erőltetett az arcára. – A reggelinket már Feketenyíl sátrában költjük el. Hazug! – Járj szerencsével, testvér! Képtelen volt belenézni a szemébe, ezért csak bólintott, és futva elindult a sziklák felé. Néhány szívdobbanásnyi idő alatt odaért, és elrejtőzött a hóból kikandikáló, szendergő óriásokra hasonlító kövek mögött. Körbepillantott, őrszemeket keresett, de egyet sem talált. A tábor felől enyhe füstszagot érzett, de nem harsant riadó. Caenisnek még el kellett érnie a vízmosásnál álló őröket. A tegezébe nyúlt, és előhúzott egy gyolcsba tekert nyilat. A takaró alatt hollótollal felszerelt, koromfekete vessző lapult, egy cumbraeli nyíl, amelyet még a szegény Al Jelnekkel végző íjásztól vett el, és amivel gyilkos tervét készült véghezvinni. Egyetlen nyílvessző okozza majd Al Hestián nagyúr halálát, miközben hősiesen vezeti katonáit az ellenség tábora felé. Igazán szép halál! – incselkedett a hang. – Az apja biztosan büszke lesz rá. Emlékszel még, mit mondtál? Emlékszel, mit fogadtál? Harcolok, de nem ölök... Hagyj békén! – vágott vissza a fiú. – Megteszem, amit meg kell tennem! Nincs más választásom. Nem szeghetem meg a királlyal kötött egyezséget. A keze remegve tette a nyilat a húrra, a szíve vadul dobolt. Elég! Megmozgatta az izmait, hogy elűzze a remegést. Megteszem, amit megkell tennem. Máskor is öltem már. Mit számít még egy gyilkosság? A háta mögül tompa zaj hallatszott: fémpáncélok távoli
kongása, aztán íjhúrok pengése és ijedt kiáltások. Hamarosan csatazaj visszhangzott a tisztásról, és Vaelin látta, amint Al Hestián előbújik a fák takarásából, és rohamra indul. A fiatal nemesembert könnyen meg lehetett ismerni: magasra tartott karddal, lobogó köpennyel rohant az élen, több lépéssel emberei előtt. Vaelin hallotta, ahogy noszogatja őket. Fura elégedettséggel szemlélte, ahogyan az egész csapat követi a parancsnokot, mert tényleg arra számított, hogy a döntő pillanatban többen elmenekülnek. Mélyen belélegezte a tüdejét égető, jéghideg levegőt. Felemelte az íjat, és megfeszítette a húrt. A hollótoll csiklandozta az arcát, és a nyílhegy Al Hestián egyre közeledő alakjára irányult. Gyilkolni könnyű – döbbent rá, és hagyta, hogy az íjhúr lassan kicsússzon az ujjai közül. – Mintha csak elfújnék egy gyertyát. Valami felmordult a sötétben. Valami megmoccant a csikorduló hóban. Valamitől felállt a szőr a tarkóján. Tűzként lobbant fel benne a régről ismert, baljós érzés, és a remegés visszatért a kezébe. Leeresztette az íjat, és megfordult. A farkas kivicsorította az agyarát. Élesen villant a szeme a félhomályban, és sörénye ezüst tüskékben meredezett. Amikor a tekintetük összetalálkozott, az állat morgása enyhült valamicskét, és támadó állásából felegyenesedve ugyanazzal a csendes határozottsággal vizslatta Vaelint, mint megannyi évvel azelőtt a futáspróbán. A pillanat a végtelenségig nyúlt. Vaelint lebilincselte a farkas pillantása, moccanni sem tudott, és egyetlen gondolat zengett a fejében: Mit csinálok én itt? Hisz nem vagyok gyilkos! A farkas egyet pislantott, megfordult, majd mint ezüst villanás a jég felhőjében végigvágtatott a havon, végül egy
szempillantás alatt eltűnt. A1 Hestián csapatának ordítása visszarántotta Vaelint a valóságba. Mire odafordult, már a sziklánál jártak. Húszlépésnyire onnan feltűnt egy cobolyprémbe öltözött alak, és hosszúíját kifeszítve pont Al Hestián mellére célzott. Vaelin nyila hason találta. Pillanatokon belül elérte a cumbraelit, és tőrével megadta a kegyelemdöfést. – Köszönöm, testvér! – kiáltott oda a parancsnok, miközben elügetett mellette, úton a tábor felé. Vaelin félredobta az íjat, és a kardját kivonva utánavetette magát. A táborban halál és lángok uralkodtak. A cumbraeliek egyébként rendtestvérekhez mérhető íjásztudása közelharcban mit sem ért. A lángoló sátrak között mindenfelé az alulmaradt emberek holttestei hevertek a hóban. Egy sebesült cumbraeli botladozott elő a füstből, hasztalan, vérző karját maga mellett lógatva, és az ép kezében tartott szekercével hadonászva rátámadt Al Hestiánra. Az könnyed mozdulattal kitért a fegyver elől, aztán pallosával levágta a támadót. Egy másik a rettegéstől elkerekedett szemmel vetette rá magát Vaelinre, és hosszúpengéjű vadkanozó lándzsájával egyenesen a mellkasára célzott. Vaelin lebukott a döfés elől, majd a lándzsanyelet megragadva közelebb húzta, és kardjával felnyársalta a fegyver gazdáját. Erre Al Hestián egyik katonája is rohamra lendült, és pengéjét a cumbraeli mellébe vágta. Győzelemtől mámoros kiáltása összekeveredett a többiek ordításával, akik a parancsnokukat követve mindenkit megöltek, aki élt és mozgott. Vaelin Al Hestián nyomában maradt, és követte a füstbe. Al Hestián gyors egymásutánban levágott két embert, ám egy harmadik társuk a hátára ugrott, és lábával a nemes mellkasát átfogva magasra emelte a tőrét. Vaelin dobókése a hátán találta
el a fickót, mire Al Hestián lerázta magáról a fájdalomtól rángatózó támadót, és pallosával végighasította a mellkasát. A parancsnok köszönetképp néma tisztelgésre emelte a kardját, aztán továbbfutott. A vérontás egyre vadabb méreteket öltött. A csapat átverekedte magát a táboron, levágta a néhány megmaradt, védekezésre képes cumbraelit, és megkéselte a földön fekvő sebesülteket. Vaelin rémálomba illő jelenetek mellett haladt el: az egyik katona magasra tartotta ellensége levágott fejét, és a leomló vérzuhatagban fürösztötte az arcát; három férfi felváltva vagdalt egy földön fetrengő negyediket; nevető katonák álltak körül egy cumbraelit, aki kétségbeesetten próbálta visszatömködni a beleit a hasán tátongó lyukba. Látott már részeg katonákat azelőtt, de a vértől megrészegülteket még soha. A hónapokig tartó rettegés és keserűség után Al Hestián emberei teljes elégtételt vettek a kínzóikon. Végül Vaelin utolérte Al Hestiánt, amint az egy fiatal cumbraeli felett állt tétován. A térdeplő fiú nem lehetett több tizenöt esztendősnél. Lehunyt szemmel, fegyvereit maga mellé fektetve, kezét maga előtt összekulcsolva imádkozott. Vaelin elfúló lélegzettel lefékezett, és letörölte a vért a kardjáról. A folyó irányából fegyvercsörgést és harci kiáltásokat hallott. Testvérei éppen Feketenyíl utolsó harcosaival végeztek. A nap egyre gyorsabban emelkedett az égbolton, és vörös fénybe vonta a szörnyűséges látványt. Mindenütt testek hevertek, sok sebesült még rángatózott és vonaglott kínjában, vércsíkok szennyezték be a havat a lángoló sátrak között. Al Hestián katonái tétlenül kóvályogtak a pusztítás közepette, fosztogatták a halottakat, és leszúrták a sebesülteket. – Mitévők legyünk vele? – kérdezte a nemes. Komor arcát
verejték és hamu sávjai mocskolták be. Az embereiben felhorgadt vérszomj nem ragadt át rá, szemlátomást nem élvezte a gyilkolást. Vaelin legbelül megkönnyebbült, hogy eltántorodott a királlyal kötött megállapodástól. Nem fog örülni – figyelmeztetett az örökké éber belső hang. Majd én számot adok Janusnak – felelte. – Elveheti az életemet, ha az kell neki. Legalább nem gyilkosként halok meg. Vaelin a gyerekre pillantott. Az imádkozó cumbraeli meg sem hallotta ellenségei társalgását, és ügyet sem vetett a halál mindent elárasztó jelenlétére, csak az imára figyelt. Valami ismeretlen nyelven beszélt, és a fohász lágyan, szinte énekelve ömlött az ajkáról. Vajon azért kérlelte istenét, hogy fogadja be a lelkét, vagy hogy menekítse meg a biztos haláltól? – Úgy tűnik, megvan az első foglyunk, uram. – Megbökte a kölyköt a csizmájával. – Állj fel, és hagyd abba a zagyválást! Az rá sem hederített, hanem változatlan arccal folytatta az imát. – Azt mondtam, állj fel! – Lehajolt, és megragadta a fiúcska ruháját. Ebben a pillanatban lágy szellőt érzett a tarkóján, és valami elsuhant a füle mellett. Húsba vágódó nyílvessző tompa csattanását hallotta, és felnézve azt látta, hogy Al Hestián felhúzott szemöldökkel bámul a vállából kiálló, feketére festett rúdra. – Hitemre! – lehelte, aztán a hóba zuhant, és a tagjai máris vad rángatózásba fogtak a vérével keveredő méregtől. Vaelin megpördült, és a felporzó hó sávjára lett figyelmes egy közeli csalitosban. Harag száguldott végig az elméjén, vörös köd homályosította el a látását, és minden erejét beleadva az íjász után vetette magát. – Te ott! – kiáltott oda egy katonának. – Ide, az uradhoz!
Azonnal gyógyító kell neki! Teljes erejéből berohant a fák közé, és minden érzékét megnyitotta az erdő éneke előtt. Balról a hó alig hallható roppanását érzékelte, és arrafelé vette az irányt, kitágult orrlyukai mélyen beszívták a félelem szülte izzadság átható szagát. Még soha ennyire élénken nem élt benne az erdő zenéje, soha ennyire nem ragadta magával az ölésvágy. Nyál gyűlt a szájába, és minden gondolat kiürült az elméjéből, a vérszomjat kivéve. Hogy meddig vadászott így, nem tudta volna megmondani; elmosódott fák és félig felfogott illatok álomszerű suhanásában haladt előre, ahogy zsákmánya egyre mélyebbre csalta az erdőben. Fáradhatatlanul futott, nem érezte a megerőltetést. Csak a vadászat és a préda járt a fejében. Az erdő éneke megváltozott, amikor beért egy kis tisztásra. A hajnalt köszöntő madárdal eltompult, elcsendesedett valami hívatlan jelenlétnek köszönhetően. Vaelin zakatoló mellkasát csillapítva megtorpant, és minden érzékével tapogatózott, a legkisebb rezdüléseket is megfigyelte. A tisztást szépen megvilágította a kelő nap fénye, és a közepén a sugarak megcsillantak egy fura alakú kövön. Valamiért magára vonta Vaelin figyelmét, és már kevéssé összpontosított az erdő dalára. A melléig érő, keskeny kő talapzat lapos teteje durván gombaformájúvá szélesedett ki, és félig benőtték a kúszónövények. Közelebbről megszemlélve rájött, hogy nem természetes képződmény, hanem a Martishe-ban szétszórva fellelhető szikladarabok egyikéből faragott, ember alakította darab. Ha érzékei kevésbé élesednek ki, nem hallja meg az íjhúr aprócska nyikordulását. Lebukott, a nyíl pedig éppen a feje fölött húzott el: a levegőt suhogva átszelő fekete csík gyanánt.
Az íjász kiugrott a bokrok közül, magasra tartott szekercével támadt rá, és éles, barbár harci kiáltás hagyta el a torkát. Vaelin kardja belevágott a csuklójába, mire a szekerce pörögve, a lemetszett fegyverforgató kézzel együtt messzire röpült. A visszakézből ezután végrehajtott suhintás megnyitotta a támadó torkát, és a fickó halálra döbbent arccal hátratántorodott. Pillanatok alatt kivérzett. Vaelint egyszerre minden ereje elhagyta, és az üldözéstől sajgó tagjai ólomként húzták lefelé. Vére vadul dobolt a fülében, és levegőért kapkodott. Eltámolygott a kőig, aztán a földre csúszott, és semmi mást nem kívánt, csak hogy aludhasson. A szeme ekkor észrevette az íjász hulláját. A mélyen árkolt, élettelen vonások sokat látott emberről árulkodtak. Feketenyíl volna? – tűnődött Vaelin, de túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy a férfi kilétére utaló tárgyak után kutasson. Ahogy ott ült, mellére hajtott állal, az erdő zenéje visszatért, és a madárdal hangosabbnak tűnt, mint valaha. Hirtelen meleg kúszott be a tagjaiba, és amikor felriadva körülnézett, ragyogó napfény fürösztötte a tisztást. Különös módon a nap már a zeniten járt, és rájött, hogy nyilván elszundított. Ostoba! Talpra kászálódott, és moccanó keze már majdnem leseperte a havat a köpenyéről... Igen ám, de nem talált havat. Sem a köpönyegén, sem a csizmáján. A földet sem takarta fehér paplan, és a fákat sem öltöztette zúzmarás köntös. A talajt friss zöld fű borította, és a fák bőséges lombkoronája ringatózott a szellőben. A levegőből kiveszett a tél éles lehelete, és a lombsátoron át sötétkék eget pillantott meg. Nyár... nyár van! Hüledezve nézett körül. Feketenyíl teste, ha egyáltalán ő volt az ismeretlen támadó, eltűnt. A figyelmét lefoglaló faragott kő most nem büszkélkedett futónövénybundával, hanem annak
mutatta magát, ami eredetileg lehetett: a szürke gránitlap teteje tökéletesen sima volt, a közepén található, kör alakú bemélyedéstől eltekintve. Közelebb lépett, és kinyújtotta a kezét, hogy ujjával végigsimítja a kő felületét. – Nem szabad megérinteni. Megpördült, és kirántott kardját a hang irányába tartotta. A középmagas asszony egyszerű, szőtt köntösben lépdelt felé, amelynek mintájához hasonlót még sohasem látott. Hosszú, fekete haja zuhatagként omlott le a vállán, és sötét boltíve alatt éles csontú, sápadt arc világított. De leginkább az asszony tekintete tűnt fel neki, vagy még inkább az, hogy nem volt neki. A szemgolyók pupillák nélkül, tejszerű-rózsaszínen csillogtak. Ahogy a jelenés közelebb ért, Vaelin finom vérerek pókhálójára lett figyelmes, ami keresztül-kasul szőtte a szemeket, mintha két vörös márványgolyó volnának, amelyek merőn néznek a halovány mosolyra húzódó száj fölött. Vak talán? De hogyan lehet vak? Annyit megállapított, hogy a nő látja őt, hisz észrevette, hogy meg akarta érinteni a követ. Az asszony vonásait szemlélve a lelke mélyén megmoccant valami emlékféle: egy komor arcú, fejét szomorúan rázó, karvalyorrú férfi, aki valami Vaelin számára ismeretlen nyelven beszélt. – Seordah – szólalt meg a fiú. – Te a seordah sil népéből vagy. Az asszony mosolya kiszélesedett. – Igen. A te neved pedig Beral Shak Ur, a marelim sil népéből. – Széttárta a karját, és szinte átölelte az egész tisztást. – És ez itt a találkozónk helye és ideje. – A... a nevem Vaelin Al Sorna. – A megilletődött fiatalember nehezen nyögte ki a szavakat. – A Hatodik Rend testvére vagyok.
– Valóban? Az meg micsoda? A fiatalember értetlenül bámult a nőre. A seordah elszigetelt népnek számított, de akkor meg hogyan beszélhette a nyelvét? – Kardommal és erőmmel a Hitet szolgálom – magyarázta Vaelin. – Vagy úgy: még mindig... – Közelebb jött, és homlokát ráncolva, fejét félrefordítva sandított a legényre. A vörös márványgolyók pislogás nélkül vizslatták. – Mily fiatal vagy még! Mindig azt hittem, idősebb leszel, amikor először találkozunk. Még annyi tennivalód van, Beral Shak Ur. Bárcsak azt mondhatnám, könnyű utad lesz! – Talányokban beszélsz, hölgyem. – Vaelin végignézett a lehetetlen nyári ruhába öltözött erdőn. – Ez az egész csak egy álom, a fejemben élő káprázat! – Ezen a helyen nincsenek álmok. – Az asszony ellépett mellette, és a kőlaphoz ment, aztán kinyújtott kézzel megérintette a közepén található kör alakú mélyedést. – Itt csak az idő létezik és az emlékezet. Mindkettő a kőbe zárva nyugszik, míg az évszázadok fel nem őrlik, és csak por marad belőle. – Ki vagy te? – kérdezte követelőn Vaelin. – Mit akarsz tőlem? Te vezettél el ide? – Magadat vezetted. – A nő visszahúzta a kezét, és odafordult a fiúhoz. – Hogy én ki vagyok? A nevem Nersus Sil Nin, és sok mindent akarok, de ezeket te nem tudod megadni nekem. Vaelin rájött, hogy még mindig a kezében szorongatja a kardját. Ostobának érezve magát, gyorsan visszadugta a hüvelyébe. – Hová lett a férfi, akit megöltem? – Megöltél egy embert, ezen a helyen? – A nő lehunyta a
szemét, és szomorúság költözött a hangjába. – Mily nagyon elhagyott az erőnk! Reméltem, hogy tévedek, hogy a látomásom csak vaklárma. De ha vért lehet ontani ezen a helyen, akkor valóban megtörtént. – Kinyitotta a szemét. – A népemet szétszórták, ugye? Az erdőkben rejtőznek, és ti lassan kiirtjátok őket? – Nem tudod, mi lett a népeddel? – Kérlek, csak válaszolj a kérdésemre! – A seordah sil a Nagy Északi Erdőségekben él. Az én népem nem jár arrafelé. Nem vadászunk a seordah-ra. Állítólag tartanak tőlük. Még jobban, mint a lonaktól. – A lonak? Ezek szerint ők is túlélték a fajtád megjelenését. Gondolhattam volna, hogy a főpapnő talál valami megoldást. – Újra a fiú felé fordította vak szemét. A fürkésző tekintet elemi erővel söpört végig rajta, és Vaelin balsejtelmei fellángoltak. De az érzés ezúttal nem holmi veszélyre figyelmeztetett, inkább olyan volt, mintha nem találná a helyét, vagy mintha egy sziklaszirtre felkapaszkodva lenyűgözné az alant elterülő látvány. – Tehát – fordította oda az egyik orcáját Nersus Sil Nin –, hallod a véred énekét? – A vérem énekét? – A bizsergés, ami az imént végigjárt... Már korábban is érezted, igaz? – Sokszor. Többnyire veszély idején. Már... több ízben megmentette az életemet. – Akkor szerencsésnek mondhatod magad. Kegyes ajándék ez. – Ajándék? – Nem tetszett neki, ahogy az asszony a szót mondta. Mintha valami ismeretlen súly nehezedett volna rá, és
ez felébresztette az aggodalmát. – Azt hittem, egyszerűen a túlélés ösztöne. Hogy minden embernek van ilyen. – Minden embernek van, az igaz, de nem mind hallják olyan tisztán, mint te. És a vér énekében több rejlik, mint egyszerű figyelmeztetés. Idővel majd megtanulod felismerni a dallamát. Vér éneke? – Azt állítod, valamilyen módon megfertőzött a Sötétség? A nő szája mosolyra rándult. – A Sötétség? Vagy úgy: ti ezt a nevet adjátok mindannak, amitől féltek, és amit meg sem próbáltok megérteni. A vér éneke lehet sötét, Beral Shak Ur, de fényesen is ragyoghat. Beral Shak Ur... – Miért nevezel így? Van saját nevem. – A hozzád hasonlók úgy gyűjtik a neveket, mint más a trófeákat. Nem minden neved lesz ilyen hízelgő. – Mit jelent? – Az én népem hisz abban, hogy a holló a változás hírnöke. Amikor a holló árnyéka vetül a szívedre, az életed megváltozik. Vagy jobbra fordul, vagy rosszabbra, azt nem lehet megmondani. Mi beralnak hívjuk a hollót, és shaknak az árnyékot. És te, Vaelin Al Sorna, a Hit harcosa, magad vagy a Holló Árnyéka. A különös érzet, a nő által vér énekének nevezett zene még mindig ott zengett benne. Ezúttal felerősödött, és bár Vaelin nem találta kellemetlennek, azért óvatossá tette. – És a te neved mit jelent? – Én Szél Dala vagyok. – A népem úgy hiszi, hogy a szél magával sodorja az eltávozottak hangját az Innentúlról. – Akkor a te néped többet tud, mint amennyit kinéztem
belőlük. – Ez itt – mutatott körbe a fiú a tisztáson –, ez itt a múlt, ha jól sejtem. – Úgy is mondhatjuk. Ez az én emlékem a helyről, a kőbe zárva. Én zártam a kőbe, mert tudtam, hogy egy nap eljössz és megérinted a sziklát, és mi ketten találkozhatunk. – Milyen régen történik mindez? – Sok-sok nyáridővel a te életed előtt. Ez a föld még a seordah sil és a lonak birtoka. Nem kell hozzá sok, és a néped, a marelim sil, a tenger gyermekei, partra szállnak a földünkön, és elveszik tőlünk az országunkat, mi pedig visszahúzódunk az erdőkbe. Láttam mindent. A te képességed a vér énekében rejlik, az enyém pedig a látás, ami áthatol az idő homályán. Csak akkor lát a szemem, amikor ezt a tudást használom. Ezt az árat fizetem a csodálatos látásért. – Most is látsz? Tehát én most... – kereste a szavakat kétségbeesetten Vaelin – ...puszta látomás vagyok csupán? – Úgy is mondhatjuk. Nekünk találkoznunk kellett. És találkoztunk is. – Azzal a nő megfordult, és elindult a fák felé. – Várj! – nyúlt utána Vaelin, de a keze a levegőt markolta. Ujjai úgy hatoltak át az asszony köntösén, mintha ködből volna. Megbabonázva meredt a távolodó látnokra. – Ez az én emlékem, nem a tiéd – szólt hátra Nersus Sil Nin anélkül, hogy megfordult volna. – Neked itt nincs hatalmad. – Miért kellett találkoznunk? – A vér éneke egyre élesebb hangszínen zümmögött, és ajkára tolta a kérdést. – Mi célod volt azzal, hogy idehívtál? A tisztás peremén a nő visszafordult, és ünnepélyes arcán szinte kedvesség tükröződött.
– Meg kellett ismerned a nevedet. ♦♦♦ – VAELIN! Pislogott, és az egész eltűnt: a nyári nap, a zöld fű a csizmatalpa alatt, Nersus Sil Nin és őrjítő talányai. Mintha a föld nyelte volna el. A régmúlt nyár forrósága után a hideg levegő bénító erővel harapott a bőrébe, és el kellett takarnia a szemét, mert a fehér hó elvakította. – Vaelin? – Nortah állt fölötte, és vonásain zavarodottság és aggodalom keveredett. – Megsérültél? Vaelin a kőnek vetette a hátát, amit újra növények borítottak. – Csak... pihennem kellett egy kicsit. – Elfogadta a szőke testvér kinyújtott kezét, és felrántotta magát. Barkus a közelben éppen átkutatta az idős íjász holttestét. – Idáig követtetek? – kérdezte Nortah-t. – Caenis nélkül nem ment valami könnyen. Kevés nyomot hagysz magad után! – Caenis megsérült? – Karcolás esett a karján, amikor legyűrte az őrszemeket. Nem olyan csúnya, de azért pihennie kell vele. – Hogy végződött a csata? – Hatvanöt cumbraeli hulláját számoltuk össze. Sonril testvér elveszítette az egyik szemét, és Al Hestián öt embere megtért az eltávozottakhoz. – Nortah tekintetében ugyanaz a tompaság látszott, mint amikor Frentis keresésének idején először ölt embert. Caenishez és a többiekhez képest a szőke dalia mintha nem tudta volna
megszokni a gyilkolást. Örömtelen nevetést hallatott. – Győztünk, testvér... Vaelin felidézte a füle mellett elsuhanó nyílvessző hangját, és a nedves csattanást, ahogyan a lövedék Linden Al Hestián húsába fúrta magát. Győzelem... Olyan érzés, mint a legrosszabb vereség. – Sokáig húzta? Nortah a szemöldökét ráncolta. – Kicsoda? – A1 Hestián nagyúr. Sokat szenvedett? – Azóta is szenved, a szerencsétlen fattya. A nyíl nem ölte meg. Makril testvér mindenesetre nem biztatott azzal, hogy túléli. A haldokló pedig téged szeretne látni. A fiú visszafojtotta a bűntudat borzongását. Másfelé figyelt, hogy elnyomja az érzést, és odalépett az íjász hullájánál szorgoskodó Barkushoz. – Találtál nála valamit, amiből kiderül, ki volt? – Nem sokat. – A zömök rendtestvér fürgén eltüntetett a zsebében pár ezüstpénzt, és kivett egy köteg papirost az idegen férfi vállán lógó bőrtarisznyából. – Levelek. Ezekből majd megtudunk valamit. Nortah átvette az iratokat, és a szemöldöke a homlokára szaladt, amikor elolvasta az első néhány sort. – Mi áll benne? – érdeklődött Vaelin. Szőke társa gondosan összehajtogatta a lapot. – Olyasmi, ami csak az aspektusra tartozik. De azt hiszem, ez a mi kis háborúnk hamarosan kinövi az erdőséget.
♦♦♦ Az elszürkült, verejtéktől nyirkos arcú Linden Al Hestián uraság farkasprém ágyán feküdt, és hörögve kapkodta a levegőt. Makril testvér kivette a nyilat a sebből, és gyógynövényes kötést tett rá, hátha kicsalhatja a mérget, de mindez csak a fiatal nemesember megnyugtatására szolgált, mert az életét már nem lehetett megmenteni. Tiltakozása ellenére vörösvirágot erőltettek belé, ami tompította a fájdalmát, de a vérében tomboló méreg így is elég kínt okozott neki. Az emberek sátrat emeltek fölébe, és az odabenn uralkodó bűz a dzsofrilgyökér gyötrelmes hatását juttatta Vaelin eszébe. – Uram... – szólította meg a fiú Al Hestiánt, ahogy leült mellé. – Testvér... – A mosoly árnyéka jelent meg a fiatalember szürkés ajkán. – Azt mondják, követted Feketenyilat. Elkaptad? – Már... az istenével lakomázik – felelte Vaelin, bár igazából nem tudta biztosan, ki lehetett az íjász. – Akkor hazamehetünk, ugye? A király elégedett lesz, nem igaz? Vaelin belenézett a férfi szemébe, és látta a kínt és a rettegést, a bizonyosságot, hogy számára nincs hazatérés, mert hamarosan eltávozik ebből a világból. – Elégedett lesz – ismételte. A1 Hestián visszahanyatlott a prémekre. – Megölték a fiút. Mondtam, hogy hagyják, de miszlikbe vágták. Még csak fel sem kiáltott. – Bosszút akartak állni. A katonák nagyra tartanak téged, uram. Ahogyan én is. – És az apám még figyelmeztetett, hogy vigyázzak veled.
– Hogy mondod, uram? – Sokat vitáztam az apámmal, nagyban különbözünk. Igazából meg kell vallanom, hogy akár az apám, akár nem, ki nem állhatom. Olykor azt gondolom, gyűlöl, mert nem vagyok olyan nagyra törő, mint ő. És a nagyravágyók mindenütt ellenséget látnak, főként az intrikákkal bővelkedő udvarban. Mielőtt elindultam a hadjáratra, híreszteléseket duruzsolt a fülembe: azt rebesgették, hogy valaki állítólag a halálomat akarja. Nem árulta el, hogy kicsoda, de óva intett tőled. Azt rebesgették, hogy valaki a halálomat akarja... Úgy látszik, a hercegnő nem tétlenkedett. – Hogy miért akarnád a vesztemet, azt el sem tudom gondolni – folytatta kíntól reszelés hangján Al Hestián. – Kérlek, mondd el neki! Mondd el neki, hogy barátok voltunk! – Majd te magad elmondod. Al Hestián erőtlenül felkacagott. – Ne próbálj feleslegesen a kedvemben járni, testvér! Van egy levél a sátramban. Azelőtt írtam, hogy elindultunk volna. Hálás volnék, ha gondoskodnál róla, hogy célba érjen. Egy... egy ismerős hölgynek szól. – Egy hölgynek, uram? – Igen. Lyrna hercegnőnek. – Elhallgatott, és szomorúan felsóhajtott. – Azért jöttem el ide, hogy végre elnyerjem a kezét. Apja végre áldását adhatta volna a kézfogónkra. Vaelin összeszorított foggal átkozta a saját ostobaságát. Amióta csak találkozott Al Hestiánnal, sejtette, hogy Janus jellemzése mellőzte a valóságot, de mindvégig nem értette a terv valódi célját. Ezek szerint meg kellett szabadítani a hercegnőt a nemkívánatos kérőtől.
– A hercegnő bizonyosan igen bánta, hogy ilyen veszélyes küldetésre indulsz. – Lyrna erős fiatal hölgy. Azt mondta nekem: a szerelem kockáztasson mindent, vagy vesszen mindörökké. Sok dolgom van, és semmiféle akadályt nem tűrök az utamban... Vaelint elöntötte az öngyűlölet hulláma. Hercegnő, kettőnknek sikerült megölni egy igen jó embert! – Van egy öcsém, a neve Alucius – folytatta a nemesember. – Szeretném, ha megkapná a kardomat. Mondd meg neki... mondd meg, hogy legjobb, ha sohasem húzza ki. Úgy találom, a háború nem a legkellemesebb időtöltés... – Elhallgatott, és az arca összerándult, mert újabb fájdalomhullám söpört végig a testén. – Lyrna... Ne mondd el neki, hogy így... – A1 Hestián hangja elfúlt, egész testében megremegett, aztán vér folyt végig az állán. Vaelin kinyújtotta a kezét, hogy segítsen, de csak tehetetlenül nézhette a prémek közt rángatózó fiatal férfi kínszenvedését. Végül nem bírta, és kimenekült a sátorból. Odakinn Makrilba futott, aki a kulacsával a kezében a tűznél ült, és a rendtestvérek barátját szopogatta. – Semmi remény? – kérlelte Vaelin. – Semmit sem tehetünk? A különítmény parancsnoka alig nézett rá. – Több vörösvirágot nem adhatunk neki, és ha megmozdítjuk, meghal. Az Ötödik Rend egy tagja segíthetne enyhíteni a kínjait, de az életét még egy gyógyító sem menthetné meg. Vaelin összerezzent, amikor a mögötte lévő sátorból ordítás hallatszott. – Nesze – nyomta a kezébe Makril a kulacsot. – Eltompítja a zajokat. – Nem hagyhatjuk így szenvedni!
A zord férfi felpillantott, és mélyen a fiú szemébe nézett. Még mindig gyanakvás sütött belőle, mintha ösztönösen érezte volna Vaelin bűntudatát. Egy kis idő múlva elfordította a fejét, és felállt. – Segítek rajta. – Ne! – fordult Vaelin a sátor felé. – Ne... Az én feladatom. – A torkát. Úgy lesz a leggyorsabb. Kétlem, hogy egyáltalán érezni fogja. A fiú bólintott, aztán zsibbadtan visszament a sátorhoz. A király végül csak gyilkost faragott belőlem. Amikor belépett, Al Hestián elhomályosult tekintettel, tétován pillantgatott körbe, és csak akkor tért belé vissza az élet, amikor észrevette a tőr villanását. Egy pillanatra félelem csillogott a szemében, de aztán felsóhajtott, hogy a bánattól vagy a megkönnyebbüléstől, már soha nem derült ki. Vaelin szemébe nézett, aztán elmosolyodva bólintott. A fiú a karjába vette a férfi fejét, és a nyakára fektette a kés élét. A1 Hestián megszólalt, átpréselte a szavakat az arcát eltorzító fájdalom grimaszán: – Örülök... hogy... te voltál az... testvér.
HARMADIK FEJEZET
s ezeket a leveleket Feketenyílnál találtátok? – Az aspektus két szétnyitott tenyere úgy terült az asztalon heverő papírlapokra, akár két sápadt pók. Hosszúkás arcát jelentőségteljesen Vaelin és Makril felé fordította, és villogó szemmel vizslatta őket. Ijesztően festhettek: a Martishe-erdőségből hazavezető, tizenkét napos menettől mocskosan és nyúzottan álltak a rendfőnök előtt, de Arlyn ügyet sem vetett a kinézetükre. A jelentés végighallgatása után elkérte a leveleket, és szeme fürgén ugrált sorról sorra. – Úgy hisszük, a fickó Feketenyíl lehetett, aspektus – válaszolta Vaelin. – Persze nem tudhatjuk biztosan. – Igen. Talán ha legközelebb várnál azzal a halálos csapással, testvér. – Hanyag voltam, aspektus. Kérlek, bocsáss meg! Arlyn alig látható fejrázással elhessegette a bocsánatkérést. – Ismeritek a levelek tartalmát? – Sendahl felolvasta nekünk – felelte Makril. – A Rend tagjain kívül más is hallotta, mi áll bennük? – Al Hestián emberei aznap este dupla rumadagot kaptak. Nem hiszem, hogy bármit is hallottak volna. – Jó. Add át a testvéreidnek, hogy senkivel sem beszélhetnek erről, még egymással sem. – Összefogta a papirosokat, aztán az
-É
asztalán álló, tömör faládába zárta őket, és a helyére csúsztatta a nehéz lakatot. – Bizonyára elfáradtatok, testvérek. A Rend nevében köszönöm a Martishe-ban tett szolgálataitokat. Makril testvér, továbbra is parancsnokként erősítünk meg a kötelékünkben. Egyelőre itt maradsz a Rendházban. Sollis mester a déli partokon vezényel egy csapatot, ahol a helyi csempészek egyre erőszakosabban állnak ellen a király adószedőinek. Beállsz a helyére. Remélem, emlékszel még annyira a kardforgatásra, hogy kezdőknek tanítsd. – Hogyne, aspektus. – Vaelin testvér, te pedig holnap reggel a nyolcadik órában jelentkezz az istállóknál! Velem jössz a palotába. ♦♦♦ – Gratulálok, testvér! – fogalmazta meg dicséretét Vaelin, miközben a gyakorlótér felé tartottak, ahol Al Hestián emberei állomásoztak. A katonák nem kaptak kvártélyt, így az aspektus a Rendházban biztosított szállást. A fiú gyanította, hogy azért nem gondoskodtak az elhelyezésükről a városban, mert a király nem számított rá, hogy egyáltalán hazatérnek. Makril megtorpant, és némán fürkészte a fiatalember arcát. – Parancsnok lettél és mester – folytatta Vaelin, mert kellemetlenre nyúlt a csend. – Igazán szép előmenetel! A zömök férfi kitágult orrlyukkal közelebb lépett hozzá, és mélyen beszívta a levegőt. Vaelin ellenállt a késztetésnek, hogy előrántsa a vadászkését. – Sose’ bírtam a szagod, testvér – tudatta vele Makril. – Van benne valami természetellenes. És most bűzlesz a bűntudattól. Vajon miért? – A választ meg sem várva sarkon fordult, és
elindult. Köpcös alakja lassan beleveszett a félhomályba. Rövidet Rittyentett, mire a kutyája előkerült valahonnan az árnyékok közül, és együtt folytatták útjukat a torony felé. A toronyszobát, ahol Vaelin annyi évig lakott a társaival, most újoncok foglalták el, így az ezreddel szállásolták el a csapatot. Testvéreit a tűz körül találta meg. Éppen martishe-i történeteikkel traktálták Frentist. – ... úgy ment át két emberen, mint kés a vajon – mesélte Dentos. – Esküszöm, hogy egyetlen nyílvessző volt! Még sohasem láttam ilyet. Vaelin leült Frentis mellé. A fiatalabb rendtestvér lábánál összegömbölyödött Karcos azonmód feltápászkodott, és odabújt hozzá, a tenyerébe fúrva az orrát. Vaelin megvakargatta a fülét, és ráébredt, mennyire hiányzott neki a rabszolgakutya, de mégsem bánta, hogy nem vitte magával. Az erdő kiváló játszótér lett volna az állatnak, de úgy érezte, már így is elég emberi vért kóstolt. – Az aspektus megköszönte a szolgálatunkat. – Vaelin a tűz felé nyújtotta a kezét. – Senkinek sem beszélhetünk a talált levelekről. – Miféle levelekről? – kérdezte Frentis, mire Barkus hozzávágott egy félig elrágott csirkecombot. – Mondta, merre megyünk legközelebb? – érdeklődött Dentos, és adott egy kupa bort a Vaelinnek. Az megrázta a fejét. – Holnap elkísérem a palotába. Nortah horkantott, és teletöltötte a száját borral. – Sötét praktikák nélkül is láthatjuk a ránk váró jövőt! – A szavak harsányan, de torzul törtek fel teli szájából, és vörös csík folyt végig az állán. – Cumbraelbe megyünk! – Talpra állt, és a
levegőbe emelte a kupáját. – Először az erdő, aztán a hűbéruradalom! Elvisszük a Hitet azoknak a tagadó kutyafattyaknak! Akár tetszik nekik, akár nem! – Nortah... – nyújtotta a kezét Caenis, hogy visszarángassa, de a szőke harcos lerázta magáról. – Nem mintha nem mészároltunk volna le már elég cumbraelit! Csak a saját kezemmel vagy tízet öltem le abban az átkozott erdőben! És te, testvérem? – fordult kissé bizonytalan mozdulattal Caenis felé. – Le merem fogadni, hogy te győztél! Szerintem legalább kétszer annyit nyírtál ki, mint én! – Most Frentisre emelte részeg tekintetét. – Sajnálhatod, hogy nem voltál velünk, pajtikám! Több vérben fürödtünk, mint a régi ismerősöd, Egyszemű! A fiatalabb testvér tekintete elsötétedett, és amikor egész testében megfeszült, Vaelin elkapta a vállát. – Igyál még egyet, testvér! – tanácsolta Vaelin Nortah-nak. – Segít elaludni. – Aludni? – huppant vissza a földre a szőke harcos. – Mostanában nem alszom valami jól. – Odatartotta a kupáját Caenisnek, hogy töltsön még, és komor ábrázattal bámulta a tüzet. Kényelmetlen csendben feszengtek egy darabig, ezért Vaelin megörült, amikor az egyik szomszéd tábortűz mellett lantmuzsika kezdő dallamai hangzottak fel. A zenész bizonyára valami halott cumbraelinél találta a hangszert, és feltűnő tehetséggel játszott rajta. A dallamos, ugyanakkor szomorkás melódia hallatán az egész tábor elcsitult. Az előadó hamarosan kisebb hallgatóságot tudhatott maga körül, és belefogott a „Harcos siráma” nevezetű közismert énekbe:
#
A harcos éneke magányos dal Tűzzel teli és gyorsan hal Megannyi elesett barátról szól Vérfolyókról és vesztes csatákról... #
A katonák hangos tapssal jelezték tetszésüket, és kiabálva ráadást kértek. Vaelin átvágott a kis tömegen. Egy olyan húszéves forma, keskeny fizimiskájú fiatal férfi zenélt. Felismerte benne a harminc kiválasztott egyikét, akik megvívták a végső küzdelmet az erdőben. A homlokán éktelenkedő varrt seb tanúskodott helytállásáról. Hiába törte a fejét Vaelin, szégyenkezve kellett rájönnie, hogy a kiképzés idején nem vette a fáradságot, hogy megtanulja a nevüket. Talán a királyhoz hasonlóan ő sem remélte, hogy életben maradnak. – Nagyon jól játszol – dicsérte a lantost. A fiatal férfi félszegen mosolygott. A katonák még mindig tartottak Vaelintől, és kevesen próbáltak meg beszédbe elegyedni vele, a legtöbben pedig mindenáron kerülték a pillantását. – Fiatalabb koromban egy dalnok mellé szegődtem segédnek, testvér – felelte a zenész. Kiejtése különbözött a bajtársaiétól. Precízen ejtette a szavakat, és iskolázott hanghordozása elütött a bűnözők durva tolvajnyelvétől. – Akkor meg hogyan lettél katona? A férfi vállat vont. – A mesteremnek volt egy lánya. Az egybegyűltek cinkosul felröhögtek. – Akárhogy is, jól megtanított – zárta le a kérdést Vaelin. –
Mi a neved? – Janril, testvér. Janril Norin. Vaelin észrevette Krelnik őrmestert a tömegben. – Bort ezeknek az embereknek, őrmester! Frentis testvér majd elvisz Grealin mesterhez, a pince őréhez. Mondd meg neki, hogy a legjobb nedűt küldje, én majd rendezem a számlát! A katonák egyetértőn dörmögtek. Vaelin előhalászta a pénzeszacskóját, és Janril tenyerébe ejtett néhány ezüstöt. – Játssz tovább, Janril Norin! Valami vidámat, ünnepléshez méltót! – Mit ünneplünk, testvér? – ráncolta a homlokát a dalnok. A fiú bátorítólag a vállára tette a kezét. – Hogy élünk, ember! – Felemelte a kupáját, aztán az egybegyűltekhez fordult. – Igyunk arra, hogy élünk! ♦♦♦ A király egy csiszolt márványpadlójú teremben hívta össze miniszteri tanácsát. A mennyezetet aranylevelek és bonyolult fonatminták díszítették, a falakon mindenfelé elsőrangú festmények meg faliszőnyegek lógtak A királyi őrség kikent-kifent katonái vigyázzban álltak a tanács hosszú, négyszögletes asztala körül. Janus király egyáltalában nem hasonlított arra a tintával bemocskolt ujjú öregemberre, akivel Vaelin megkötötte szomorú egyezségét. Ezúttal az asztal közepén, a főhelyen ült, a vállára hermelines palást terült, a homlokán aranypánt nyugodott. Miniszterei mellette kétoldalt foglaltak helyet. A tíz fényűző, vagy éppen köznapi gúnyába bújt férfi árgus szemeket meresztett az Arlyn aspektus mellett álló, jelentését előadó Vaelinre. Nem messze, egy kisebb asztalnál
ült két írnok, és minden elhangzott szót lejegyzeteltek. Janus ragaszkodott hozzá, hogy pontosan megörökítsék a tanácskozások minden egyes történését, ezért érkezéskor, mielőtt még leülhettek volna, az összes tanácstagnak érthetően el kellett mondania a nevét és a beosztását. – És a férfi kiléte, akinél ezeket a leveleket találtátok – folytatta a király –, továbbra sem ismert? – Nem maradtak foglyok, akik azonosíthatták volna, fenség – felelte a fiú. – Feketenyíl emberei nem éltek fegyverletételi jogukkal. – A1 Molnar nagyúr – nyújtotta a leveleket a király a balján ülő, méltóságteljes embernek, aki a tanácskozás előtt Lartek Al Molnar néven, pénzügyminiszterként mutatkozott be. – Te is ugyanolyan jól ismered Mustor hűbérúr kézírását, mint én. Látsz valami hasonlóságot? A miniszter is alaposan megvizsgálta a leveleket. – Sajnálatos módon, fenség, az üzenetek szerzőjének kézírása olyannyira hasonlít a hűbérúréra, hogy semmi különbséget sem tudok felfedezni közöttük. Továbbá a szövegezés is az övé. Még az aláírás nélkül is megismerném, hogy ő írta. – De miért? – szólalt fel Al Junril flottaúr, a király jobb keze felől ülő, nagy termetű, szakállas férfi. – Hitemre, nemigen szívelhetem Cumbrael hűbérurát, de azt meg kell hagyni, hogy a helyén van az esze. Mi végre adja a nevét egy olyan üzenethez, ami szabad áthaladást biztosít a királyságunkat elpusztítani vágyó fanatikusoknak? – Vaelin testvér – fordult Al Molnar a fiatalemberhez. – Hosszú hónapokig csatáztál az eretnekekkel. Jól tápláltnak tűntek? – Nem gyengítette őket az éhség, uram.
– És a fegyvereik? Jó minőségű fegyverekkel harcoltak? – Míves íjakat és edzett acélt láttunk náluk, bár a leölt katonák holmiját is összeszedték. – Tehát sem felszerelésben, sem ellátmányban nem szenvedtek hiányt, a tél kellős közepén, amikor még vadat is nehéz felhajtani a Martishe-ban. Úgy vélem, fenség, ez a nevezett Feketenyíl biztos támogatást élvez. – És most már azt is tudjuk, ki támogatja – szögezte le egy harmadik miniszter, Keiden Al Telnar, a király gazdasági minisztere, aki Janus után a második legpompásabb öltözékben jelent meg a tanácskozáson. – Mustor nagyúr elásta magát. Már régóta kongatom a vészharangot, hogy alázatos békéje csupán az árulását hivatott elkendőzni. Ne felejtsük el, hogy a cumbraelieket csak a legvéresebb vereségek után sikerült a királysághoz csatolni. Mindig is gyűlöltek bennünket, no meg hőn szeretett Hitünket. Az eltávozottak most feltárták az igazságot Vaelin testvér előtt. Fenség, esedezem, hogy tégy pontot az ügy végére... A király felemelte a kezét, és a szónok elhallgatott. – A1 Genril uram – fordult Janus egy jobb felől helyet foglaló, ősz szakállú úriemberhez. – Mint országunk bíróságainak legfőbb bírája és a tanács legbölcsebb tagja, kérlek, ítéld meg, elegendő bizonyítékot szolgáltatnak-e ezek a levelek ahhoz, hogy Mustort törvényszék elé idézzük? A legfőbb bíró elgondolkodva simogatta ezüstös szakállát. – Amennyiben jogi szempontból nézzük a dolgot, fenség, azt mondanám, további vizsgálatnak kell alávetni a leveleket, és a vádak az eredmények fényében alakuljanak. Ha egy embert árulás vádjával hoznának elém, ezen bizonyítékok alapján nem küldeném a bitóra.
A1 Telnar uraság ismét szót kért, de a király leintette. – Miféle vizsgálatnak, uram? A1 Genril nagyúr felvette a leveleket az asztalról, és röviden végigfutotta őket. – Látom, hogy eme üzenetek Cumbrael határain való szabad átlépést biztosítanak a felmutatójuknak, és arra kötelezik a hűbéruradalom katonáit és hivatalnokait, hogy minden segítséget megadjanak az illetőnek. És amennyiben az aláírás és pecsét valódi, a hűbérúr maga jegyezte a dokumentumokat. Ám nem szerepel rajtuk az engedélyek viselőjének neve. Valójában még annak az embernek a nevét sem ismerjük, aki a haláláig őrizte őket. Amennyiben valóban a hűbérúr írta ezeket az üzeneteket, vajon Feketenyílnak akarta átadni őket, vagy ellopták talán, hogy valami egész más célra használják fel? – Akkor tehát – szólt közbe Al Molnar úr – ha jól értem, a hűbérurat kell kihallgatnunk az ügyről? A főbíró tétovázott a válasszal, és feszült arcából látszott, hogy nagy jelentőséget tulajdonít a saját szavainak. – Igen, úgy hiszem, jogos ez a követelésünk. Hirtelen kinyílt a terem ajtaja, és Smolen kapitány lépett be. Vigyázzba vágta magát a király előtt, és feszesen tisztelgett. – Megtaláltad? – kérdezte Janus. – Igen, fenség. – A bordélyban vagy a vörösvirág-palotában? Csak a katona két gyors pislantása árulkodott a kérdés kényességéről. – Az előbbiben, fenség. – Szóra tudjuk bírni? – Éppen nagy erőkkel józanodik, fenség. A király felsóhajtott, és fáradtan megdörzsölte a homlokát.
– Nos, jó. Hozzátok be! Smolen szalutált, és elhagyta a termet, majd kisvártatva visszatért egy fényűző, ám összekoszolt öltözékben tántorgó emberrel. A férfi olyan óvatos tyúklépéssel közlekedett, mintha attól tartana, hogy bármelyik percben hasra eshet, és vörös szeme, meg nyúzott, borostás képe sokórányi kéjelgésről árulkodott. Úgy látszott, a negyvenes éveiben jár, de Vaelin fiatalabbnak gondolta, olyannak, akit a szenvedélyei öregítettek meg ilyen természetellenesen. A férfi megállt Arlyn aspektus mellett, felületes biccentéssel köszöntötte, aztán látványosan, bár kissé bizonytalan testtartással meghajolt a király előtt. – Fenség! Milyen megtisztelő, hogy újra a színed előtt állhatok. – Cumbraeli kiejtéssel beszélt. Janus az írnokaihoz fordult. – Vegyük írásba, hogy Sentes Mustor nagyúr őkegyelmessége, Cumbrael Hűbéruradalom örököse és Janus király udvarának cumbraeli nagykövete megjelent a színünk előtt! – A férfira fordította a tekintetét. – Mustor uram, hogy érzed magad ma reggel? A1 Telnar uraság undorodva felhorkantott. – Nagyon jól, fenség – felelte a cumbraeli. – Városod mindig szívélyes fogadtatásban részesít. – Ennek örülünk. Arlyn aspektust már ismered. Ez a fiatalember mellette Vaelin Al Sorna testvér, aki nemrég tért vissza a Martishe-erdőségből. Mustor félve pillantott Vaelinre, és hivatalosan bólintott, de a hangja továbbra sem vetkőzte le erőltetett vidámságát. – Úgy: a penge, aki tíz aranyat nyert nekem a kardpróbán! Igazán örvendek a szerencsés találkozásnak, fiatalúr! A fiú visszabiccentett, de nem szólt. A kardpróba említése
rendszerint elrontotta a kedvét. – Vaelin testvér iratokat hozott elibénk. – A király elvette a leveleket Al Genril úrtól. – Érdekes kérdéseket felvető iratokat. Úgy hisszük, a róluk alkotott véleményed segíthet értelmezni a tartalmukat. – Vaelin észrevette, hogy Mustor uraság egy pillanatra habozik, mielőtt előrelép, hogy átvegye a papirosokat a király kezéből. – Ezek itt útlevelek – mondta, miután átnézte az iratokat. – Melyeket atyád írt alá, nem igaz? – kérdezte Janus. – Úgy... úgy tűnik, ez a helyzet, fenség. – Akkor talán meg tudod magyarázni nekünk, miként lehetséges, hogy Vaelin testvér egy cumbraeli eretneknél találta őket a Martishe-erdőségben. Mustor pillantása a rendtestvérre siklott, és Vaelin félelmet fedezett fel a véreres szemekben. A cumbraeli végül ismét a királyra emelte a tekintetét. – Fenség, az apám sohasem adna ilyen tartalmú iratokat egy lázadó kezébe! Csak arra tudok gondolni, hogy ellopták őket. Vagy talán hamisítványok... – Lehet, hogy az apád jobb magyarázattal szolgálhat. – Nem... nem kétlem, hogy így van, fenség... Ha esetleg írnál neki... – Nem írunk. Ide fog jönni. Mustor akaratlanul is tett egy lépést hátrafelé, és a félelem most már leplezetlenül kiült az arcára. Szemmel láthatóan nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Próbára tétetett, és kevésnek találtatott. – Fenség... – dadogta. – Az apám... Nem helyes, hogy... A király hosszú, fáradt sóhajt préselt ki magából. – Mustor nagyúr, két háborút vívtam a nagyapáddal és
bátor, ravasz ellenségnek találtam. Soha sem kedveltem, de nagyra tartottam, és olybá tűnik, örülhet, hogy ma nincs köztünk, és nem kell a részeges, kurvapecér unokája gágogását hallgatnia, amikor a hűbéruradalmat csak egy hajszál választja el a háborútól. – Közelebb intette Smolen kapitányt. – Mustor nagyúr további intézkedésig a palotánk vendége marad. Kérlek, biztosíts neki megfelelő szállást, és gondoskodj róla, hogy ne zavarják hívatlan látogatók! – Te is tudod, fenség, hogy az apám nem fog eljönni – jelentette ki Mustor. – Nem lesz alkalmad kikérdezni. Börtönözz be, ha akarsz, de semmit sem érsz el vele. Nincs olyan apa ugyanis, aki éppen a kedvenc fiát küldi az ellensége karmai közé. A király nem szólt, hanem egy átható pillantást vetett a cumbraelire. Meglepődtél! – jött rá Vaelin. – Nem gondoltad, hogy lesz mersze felszólalni. – Majd meglátjuk, mit lép az apád – felelte a király. Odabiccentett Smolennek, és Mustor nagyurat kivezették a teremből. Két őr csatlakozott hozzájuk. Janus visszafordult az írnokaihoz. – Fogalmazzatok levelet Cumbrael hűbérurának! Parancsoljuk, hogy jelenjen meg nálunk három héten belül! – Hátratolta a széket, és felállt. – A tanácskozásnak ezennel vége. Arlyn aspektus, Vaelin testvér, kövessetek! ♦♦♦ A király lakosztályában minden a rendről árulkodott, a csempézett padlóra terített, díszes szőnyegektől a széles tölgyfa asztalra tett papirosokig. Vaelint semmi sem emlékeztette a nyolc hónapja látott, könyvekkel és tekercsekkel telezsúfolt
rejtekszobára, amit Smolen mutatott meg neki. Ott végzi a munkáját – jött rá a fiú –, de elhiteti az emberekkel, hogy itt dolgozik. – Kérlek, testvérek, üljetek le! – A király két székre mutatott, és letelepedett az íróasztala mögé. – Kértek valami frissítőt? – Nem szomjazunk – válaszolta Arlyn aspektus nyugodt hangon. Nem foglalt helyet, és Vaelin követte a példáját. A király pillantása elidőzött az aspektuson egy darabig, aztán a fiatalabb rendtestvérhez fordult, és ajka mosolyt formált a szakálla alatt. – Jól jegyezd meg ezt a hanghordozást, fiú! Semmi tisztelet nincs benne, ugyanakkor nem is engedetlen. Jól teszed, ha megtanulod. Úgy sejtem, az aspektusod haragos. Vajon mivel érdemeltem ki a dühét? Vaelin Arlynra pillantott, aki kifejezéstelen tekintettel állt ott, és nem adott választ. – Nos? – erősködött Janus. – Mondd meg, testvér! Mi válthatta ki az aspektusod haragját? – Az aspektusom helyett nem beszélhetek, ő beszél helyettem. A király horkantva felkacagott, és tenyerével az asztal lapjára csapott. – Hallod ezt, Arlyn? Az anyja szavai. Tiszták, akár a csengettyű. Nem futkos a hideg a hátadon tőlük? Arlyn aspektus hangszíne változatlan maradt. – Nem, fenség. – Úgy, szóval nem... – Janus megrázta a fejét, aztán kuncogva az asztalán álló boroskancsóért nyúlt. – El is hiszem, hogy nem... – Töltött magának egy pohár bort, és hátradőlt. –
Az aspektusod – intézte Vaelinhez a szavait – azért haragos, mert azt hiszi, háborúba taszítom a királyságot. Úgy érzi, Cumbrael hűbérura inkább hagyja, hogy lecsapassam a fia fejét, de nem lépi át a határait. Hozzá kell tennem, Arlyn joggal hiszi mindezt. Így kénytelen leszek a királyi őrséget kiküldeni a hűbéruradalomba, és előkaparni onnan az uraságot. Ezt pedig csatározás és vérontás követi majd, városok égnek porig, és ezrek vesznek oda. És ezt az aspektus sajnálatos lépésnek tartja, annak ellenére, hogy harcos, és a halál nagymestere, annak minden alakjában. És mégsem szól egy szót sem. Mindig is így volt. Ismét csend lett, és a két férfi farkasszemet nézett egymással. Vaelin hirtelen megvilágosodott. Gyűlölik egymást. A király és a Hatodik Rend aspektusa látni sem bírják egymást. – Mondd, testvér! – folytatta Janus Vaelinhez intézve a szavait, de közben végig Arlynt nézve –, mit gondolsz, mit tesz a hűbérúr, amikor meghallja, hogy foglyul ejtettem a fiát, és őt a színem elé rendelem? – Nem ismerem az uraságot, fenség... – Nem túl ravasz fickó, Vaelin. Gondold végig! Merem állítani, hogy elég észt örököltél az anyádtól. A fiatalembernek nem tetszett, ahogy Janus lépten-nyomon az édesanyját emlegeti, de kierőszakolt magából egy feleletet. – Dühös lesz. Fenyegetésnek veszi a dolgot. Védekező állásba vonul, seregeket toboroz, és figyelteti a határait. – Jó. Mit még? – Olybá tűnik, két lehetősége van: vagy követi a parancsodat, vagy figyelmen kívül hagyja, és felkészül a háborúra. – Tévedsz, testvér, mert létezik egy harmadik lehetőség is. Támadhat. A teljes haderejével.
– Kétlem, hogy Cumbrael hadereje szembeszállhat a királyi őrséggel, fenség. – Igazad is van. Cumbraelnek nincsen több katonája, mint a hűbérúrhoz hűséges néhány száz ember. Azonban van neki több ezer íjászatban jártas jobbágya, akiket behívhat szükség esetén. Az pedig már ijesztő eshetőség. Én már csak tudom: fiatalkoromban átlovagoltam néhány nyílzáporon. Nincs azonban sem lovassága, sem gyalogsága. Igazából semmi esélye megtámadni Azraelt, vagy nyílt terepen kiállni a királyi őrség ellen. Cumbrael hűbérura korántsem imádni való ember, de annyi észt örökölt az apjától, hogy ismerje a saját gyengeségeit. A király ismét elmosolyodott, és egy békítő kézmozdulattal elfordult az aspektustól. – Ugyan már, ne aggódj annyira, Arlyn! Néhány héten belül követet küld egy behízelgő üzenettel, miszerint nem jöhet személyesen, és hihető, bár nem túl meggyőző magyarázatot ad a levelekre. Minden bizonnyal még egy arannyal teli ládát is küld ezek mellé. Engem pedig meggyőz az én bölcs és békeszerető fiam, hogy eresszük szabadon azt a részegest. Ezután kétlem, hogy a hűbérúr további útleveleket biztosítana a tagadó fanatikusoknak. De ami még fontosabb, nem felejti el, hogy hol a helye a birodalomban. – Ezt úgy értsem, fenség – szólt az aspektus –, hogy meg vagy győződve a hűbérúr bűnösségéről? – Hogy meg vagyok-e győződve? Nem. Ám valószínűnek tartom, hogy ő írta a leveleket. Talán nem olyan elvetemült tagadó, mint azok a balgák, akiket Vaelin testvér átküldött a tagadó túlvilágra a Martishe-ban, de azért gyengéd érzelmeket táplál az istene iránt. Most, hogy túl van az ötvenedik életévén, valószínűleg aggódik, vajon simán bejut-e az Örök Mezőkre.
Akárhogy is, nem sokat számít, ő körmölte-e azokat a leveleket, vagy sem, inkább a puszta létezésükben van a hiba. Most, hogy már napvilágra kerültek, nem tehettem mást, lépnem kellett. Így legalább a hűbérúr lekötelezve érzi magát a fiamnak, amikor Malcius trónra lép. Janus király gyorsan legurította a maradék borát, és felállt az asztaltól. – De elég az államügyekből! Más dolgom van veletek, testvérek. Gyertek csak! – Egy kisebb és kevésbé díszes, szomszédos terembe hívta őket, ahol a festmények és faliszőnyegek helyett kardok, száz vagy annál is több penge ékeskedett a falon. Néhányuk azraeli stílusúnak látszott, de a legtöbb fajtával Vaelin még sohasem találkozott. Embernyi hosszúságú, kétkezes pallosok lógtak ott, meg sarlószerű szablyák, amelyeknek pengéje csaknem tökéletes félkörben görbült, hosszú, tűszerű tőrök félgömb alakú marokvédővel, arany- és ezüstpengéjű fegyverek, amelyeknek gyenge lapja nyilvánvalóan nem harchoz készült. – Szépek, igaz? – büszkélkedett a király. – Már sok éve gyűjtöm őket. Néhányat ajándékba kaptam, a többit háborúban zsákmányoltam, és volt, amit azért vettem, mert egyszerűen megtetszett. Nagy ritkán elajándékozok egyet-egyet. – Vaelinhez fordult, és újra mosolygott. – Hozzád hasonló fiatalembereknek, testvér. Vaelin újra érezte a szorongást, ami a királlyal való első találkozás közben tört rá. A zavarba ejtő tudatot, hogy szerepe van valami nagyobb összefüggésben. A balsejtelem, amit Nersus Sil Nin a vér énekének nevezett, halkan most is ott duruzsolt a fejében. Ha kardot ajándékoz nekem... – A Hatodik Rend tagja vagyok, fenség. – Nehezére esett
viszonozni a király közömbös hangszínét. – A királyi kitüntetések nem valók a magamfajtának. – A király jutalmai pontosan a magadfajtának valók, Ifjú Sólyom – válaszolt a király. – Sajnos, általában kénytelen vagyok arra érdemteleneknek adni őket. Ám a mai nap kivétel. – Széles mozdulattal végigmutatott a kardgyűjteményen. – Válassz! Vaelin útmutatásért fordult az aspektushoz. Arlyn kissé összehúzta a szemét, de egyébiránt egyetlen ránca sem rezdült. Pillanatnyi hallgatást követően megszólalt, ugyanolyan nyugodt hangon, mint eddig, a tisztelet vagy az ellenségesség legkisebb jele nélkül. – A király a nagyrabecsülését fejezi ki irántad, testvér, ezzel pedig megtiszteli a Rendünket. Elfogadod az ajándékot. – De helyes ez, aspektus? Lehet valaki egyszerre rendtestvér és a királyság pallosa? – Korábban már megtörtént. Sok-sok évvel ezelőtt. – Az aspektus tekintete a királyról Vaelinre vándorolt, és némiképpen meglágyult, de a hangja nem adott helyt további vitának. – Elfogadod a király ajándékát, Vaelin testvér! Nem akarom! – gondolta a fiú dacosan. – Hisz fizetség, fizetség egy gyilkosságért. Ez a cselszövő vénember még jobban magához akar láncolni. De nem látott más kiutat. Az aspektus kiadta a parancsot. A király megjutalmazta. El kellett fogadnia a kardot. Egy tehetetlen sóhajt visszafojtva végigfuttatta a szemét a falakon, pillantását egyik fegyverről a másikra emelve. Eljátszott a gondolattal, hogy kiválaszt egy aranypengét, amelyen később akár túl is adhat, ha úgy alakul, de aztán úgy döntött, a legjobb, ha valami gyakorlati haszna is lesz az
ajándéknak. Nem látta értelmét azraeli kardot levenni, nemigen bizonyulhatott jobbnak a saját csillagezüstös pengéjénél, ám a külhoni fegyverek ormótlannak tűntek a szemében. Pillantása végül egy széles rövidkardra esett, amit egyszerű bronz markolatvédő és fanyél egészített ki. Levette a falról, próbaképpen suhintott vele néhányat, és úgy találta, hogy kényelmes tömege jó egyensúllyal párosul. A szépen megélezett acél fényesen csillogott, sérüléseknek nyoma sem látszott rajta. – Volári fegyver – tudatta vele a király. – Nem túl kecses, de hasznos kard, főként a csata hevében, amikor az ember nem tudja felemelni a karját. Jó választás. – Kitartotta a kezét, és Vaelin átadta neki a pengét. – Általában ünnepi keretek között zajlik az ilyesmi, mindenféle fogadkozással meg térdepléssel fűszerezve, de azt hiszem, ettől most eltekinthetünk. Vaelin Al Sorna, ezennel kinevezlek a királyság pallosának. Esküszöl-e a kardodra, hogy az Egységes Királyságot fogod szolgálni? – Esküszöm, fenség. – Akkor igazságosan használd! – Janus visszanyomta a fegyvert a kezébe. – Most pedig, hogy a királyság pallosa lettél, valami küldetést kell találnunk neked. Kinevezlek a Harmincötödik Gyalogezred parancsnokának. Mivel az aspektus kegyeskedett a Rendházban elszállásolni a zászlóaljat, azt hiszem, úgy illő, ha a Rend átveszi a parancsnokságot felette. Kiképzed a katonákat, és amikor eljön az ideje, háborúba vezeted őket. Vaelin az aspektusra nézett, de a megszokott közömbös vonásokon túl semmit sem látott rajta. – Bocsáss meg, fenség, de ha az ezred valóban a Rend irányítása alá kerül, Makril testvér alkalmasabb volna erre a feladatra...
– A híres-neves tagadóvadász? Nem értek egyet. Neki aligha adhatnék kardot. A királyi őrség ezredének csak nemesi rangra emelt férfiú parancsolhat. Mit gondolsz, mennyi idő alatt tudtok felkészülni? – Fenség, a Martishe-ban nagy veszteségek érték a csapatot. Az emberek fáradtak, és hetek óta nem kaptak zsoldot. – Valóban? – nézett a király Arlynra felvont szemöldökkel. – A Rend majd gondoskodik a kifizetésükről – szólalt meg az aspektus. – Így helyes, ha tényleg a parancsnokságunk alá kerülnek. – Igazán nagylelkű vagy, Arlyn. A veszteségek pótlására kedvetekre válogathattok a tömlöceimben, továbbá az utcáról is toborozhattok. Úgy hiszem, a híres Vaelin testvér parancsnoksága alá szép számmal jelentkeznek majd a legények. – Gyászos hangon felkacagott. – Kalandnak látják a háborút azok, akik első kézből még sohasem tapasztalták azt.
NEGYEDIK FEJEZET
-N
em kellenek erőszaktevők, sem gyilkosok, sem a vörösvirág megszállottai. – Krelnik őrmester egy biccentés kíséretében adta át a főfoglárnak a király parancsát. – Nyámnyilákat se hozzatok! Katonát kell faragnunk belőlük! – A börtönélet nem nagyon kedvez a testi erőnek – vetette ellene a foglár, miközben futólag ellenőrizte a pecsétet és átolvasta a levél tartalmát. – De őfenségének mindig a kedvébe’ járunk, főként mos’, hogy a királyság leghíresebb harcosát kűdte hozzánk. – Azzal olyan mosolyt villantott Vaelinre, amit egyszerre lehetett behízelgőnek vagy gunyorosnak nevezni; nem látszott pontosan a férfi arcát borító mocsok alatt. A fiatalember a szegényes öltözék és a testét borító szennyréteg miatt eredetileg rabnak nézte a főfoglárt, de hordószerű bendője és az övén csilingelő kulcscsomó aztán elárulta a rangját. A királyi börtön, az ősidőkben épült, egymással összeköttetésben álló erődítések hálózata a kikötőben helyezkedett el, ami két évszázaddal azelőtt, a városfalon kezdett munkálatokkal kiürült. Azonban az egymást követő uralkodók éppen alkalmasnak találták a barlangszerű, föld alatti termeket arra, hogy eltakarítsák az utcákról a város bűnöző elemeit.
– Olyan sűrűn nyiffannak ki a mocskok – mesélte büszkén a főfoglár –, hogy az ember má’ követni sem tudja. A nagyobbak és erőszakosabbak tovább bírják, mer’ megverekednek az ételér’, ugye. Vaelin a pince bejáratát őrző, tömör vasrácson túli sötétséget kémlelte, és erővel ellenállt a késztetésnek, hogy arcát a köpönyegébe rejtve védekezzen az orrfacsaró bűz ellen. – Sokan kerülnek innen a királyi őrségbe? – érdeklődött inkább. – Az attó’ függ, milyen rossz idők járnak. A meldenei háború idején maj’nem kiürültünk. – A kövér főfoglár kulcsa megcsörrent, amikor a rácshoz lépett, hogy kinyissa, és intett a négy közelben várakozó, jól megtermett őrnek. – Na lássuk, milyen fogásunk lesz ma! Alig száz ember került a hálóba. Mind az éhezés különböző stádiumaiban jártak, és rongyaikat vastagon fedte a sár, vér és mocsok vegyüléke. Vaksin pislogtak a napsütésben, és félve sandítottak a főudvart körülvevő falakon álló őrök felé, akik a rabokra irányították megtöltött számszeríjukat. – Ezeknél jobbat nem találtatok? – kérdezte hitetlenkedve a főfoglárt Krelnik. – Tegnap akasztás vót – vonta meg a vállát a gömbölyű fickó. – Nem lehet örökké itt tartani őket. Krelnik őrmester undorodó közönnyel megrázta a fejét, aztán a korbácsával nekilátott sort varázsolni a szedett-vedett szerencsétlenekből. – Rendet, söpredék! A királyi őrség nem veszi hasznotokat, ha nem tudtok egyenesen állni! – Addig gyötörte a rabokat, míg két sorba nem rendeződtek, aztán tisztelegve odafordult Vaelinhez. – Az újoncok készen állnak a mustrára, nagyuram!
Nagyuram. A cím még mindig furán hangzott. Nem érezte magát úrnak, a Hatodik Rend testvérének nézett ki. Nem volt földje, sem szolgái, de még vagyona sem, a király mégis lovaggá ütötte. Az egész hazugságnak tetszett, akárcsak az összes többi ámítás. Köszönetképpen odabólintott az őrmesternek, és végigsétált a soron. Nehezére esett belenézni a lépteit figyelemmel követő, ijedt szemekbe. Néhányuknak egyenesebb volt a tartása, egyesek tisztábbnak tűntek másoknál, megint mások meg olyannyira lefogytak és leépültek, hogy csodaszámba ment, ha egyáltalán meg tudtak állni a saját lábukon. Természetesen mindannyian bűzlöttek. Jól ismerte a sűrű, édeskés szagot. A saját haláluk szaga lengte körbe őket. Végigment a soron, de egyszer csak megtorpant. Az egyik szempár nem követte a mozgását, gazdája szemlesütve álldogált. Vaelin közelebb ment a gazfickóhoz. Magasabbnak, sőt, szélesebbnek is látszott a többi rabnál, és a mellén lógó petyhüdt hús egykori erős felsőtestet sejtetett, amelyet meggyengített a régóta tartó éhezés. Az alkarját takaró kosztól éppen hogy csak felsejlett egy rosszul összeforrt sebhely ránca. – Még mindig mászol? – érdeklődött Vaelin. Gallis felpillantott, és vonakodva a szemébe nézett. – Néhanapján, testvér. – Ezúttal mi miatt kaptak el? Újabb zsák fűszert loptál? Gallis nyúzott arcán átfutott egy mosoly. – Ezüstöt. Az egyik nagy házból. Sikerült is volna, ha a társam el nem veszíti az önuralmát. – Mióta vagy itt? – Egy, talán két hónapja. A tömlöcben nem nagyon lehet követni az idő múlását. Állítólag tegnap engem is felakasztottak
volna, csak tele volt a szekér. Vaelin a sebhelyre pillantott. – Fáj még? – Csak télen sajog egy cseppet. Ám még így is jobban mászok, mint bárki emberfia. – Jó, mert szükségem lesz egy falmászóra. – Vaelin közelebb lépett, és farkasszemet nézett a gazfickóval. – De tudnod kell, hogy még mindig neheztelek rád Sherin nővér miatt, úgyhogy meg ne próbálj megszökni! – Álmodni se mernék róla, testvér! Lehet, hogy közönséges tolvaj vagyok, de az ígéretem sziklaszilárd. – Gallis katonásan kidüllesztette a mellkasát, és hátrahúzta a vállát. – Megtiszteltetés együtt masírozni a híres... – Jól van – intette csendre Vaelin és hátralépett, aztán felemelte a hangját, hogy mindenki hallhassa. – A nevem Vaelin Al Sorna, a Hatodik Rend testvére, és a király jóvoltából a Harmincötödik Gyalogezred parancsnoka vagyok. Az uralkodónk kegyesen hozzájárult, hogy megválthassátok bűnötöket, ha a királyi őrségben szolgáltok. Cserébe az elkövetkező tíz évben a király utasítására meneteltek és harcoltok. Kaptok ellátmányt meg zsoldot, és kérdés nélkül teljesítitek a parancsaimat. Aki fegyelmezetlen vagy iszik, korbácsot kap. A katonaszökevényeket kivégezzük. Végignézett az arcokon, hogy megbizonyosodjon róla, hallották minden szavát, de csak tompa megkönnyebbülést látott rajtuk. Még a kemény katonasorsnak is szívesen alávetették magukat, csak ne kelljen visszamenni a tömlöcbe. – Krelnik őrmester! – Igen, uram! – Vidd őket a Rendházba! Dolgom van a városban.
♦♦♦ Az Al Hestián nemesi család székhelye az északi negyedben, a város leggazdagabb kerületében helyezkedett el. A vörös homokkőből épült, sokablakos udvarházat és a környező birtokot kegyetlen kinézetű vaslándzsákkal megerősített kőfal vette körül. A kapunál strázsáló, makulátlan öltözékű szolga gyakorlott érdektelenséggel hallgatta Vaelin mondókáját, majd türelmet kért, és bement a házba. Néhány perc múlva visszatért. – Al Hestián úrfi a kertben tartózkodik, a ház mögött, uram. Szívélyesen üdvözli önt, és arra kéri, csatlakozzon hozzá. – Hát a főtábornagy? – Al Hestián uraságot ma reggel a palotába hívták. Estig nem számítunk a visszatérésére. Vaelin megkönnyebbülten felsóhajtott. A rá váró megpróbáltatás annál fájdalmasabb lett volna, ha az öcs mellett az apával is találkoznia kell. Amikor átlépett a kapun, egy egész királyi osztagot talált a gyepen. Az egyik katona szép fehér kanca kantárszárát fogta. Komor kedve rögvest súlyosbodott, amint rájött jelenlétük okára. A katonák szertartásosan meghajoltak, amint elhaladt mellettük. Úgy látszott, kinevezésének híre gyorsan elterjedt. Viszonozta a meghajlást, és továbbsietett, mert alig várta, hogy túl legyen az egészen, és visszatérhessen a Rendházba, ahol elkezdhet az ezredével foglalatoskodni. Az ezredemmel. Megint elcsodálkozott rajta, hogy történhetett meg mindez. Még a tizenkilencet is alig töltötte be, és a király saját zászlóaljat bíz rá. Caenis azonnal felsorolta neki az ifjúkorban parancsnokságra emelkedett, híres harcosok nevét, de azért Vaelin még mindig alig hitte el a történteket. A palotából hazafelé az aspektust is
kérdezte a dologról, de a kérdezősködésére mindössze azt a választ kapta, hogy teljesítse a parancsot. Ám az Arlyn homlokát redőző, töprengő ránc arról árulkodott, a király döntése a rendfőnököt is meglepte. Az Al Hestián-villa kertje a tavaszi ébredés színeiben pompázó sövények és virágágyások végtelen labirintusának bizonyult. Egy juharfa árnyékában talált rá a két fiatalra, ahová behúzódtak a napfény elől. A hercegnő ugyanolyan elragadó volt, mint mindig, szépen rázta vörösarany fürtjeit, és sugárzó mosolyában fürösztötte a padon mellette ülő, őszinte arcú fiatalembert, aki egy könyvecskéből olvasott fel neki. A tizenöt esztendős, cingár Alucius Al Hestián csak egy kicsit hasonlított a bátyjára. Vállára omló, göndör fekete sörény keretezte finom és gyermeki, már-már nőies vonásait. Fekete gyászruhát viselt. Vaelin keményen megragadta a kezében tartott hosszúkard hüvelyét, aztán minden bátorságát összeszedve mély levegőt vett, és elindult a fiatalok felé. Amint közelebb ért, már hallotta a fiú dallamos hangját: – „Ne zokogj immár, kedvesem, ne gyászold keserű végemet, tekints a felhőkre messze fenn, s a nap szárítsa fel könnyedet...” Elhallgatott, amikor Vaelin árnyéka rájuk vetült. – A1 Soma uram! – állt fel Alucius, hogy köszöntse a vendégét, és a Vaelin által is szívesen került úri formaságokra ügyet sem vetve kezet nyújtott neki. – Micsoda megtiszteltetés! A bátyám a leveleiben sokat áradozott rólad! Vaelin magabiztossága egy szempillantás alatt elillant. – A bátyád nagylelkűsége nem ismert határt, uram. – Megrázta a fiú kezét, és kurtán meghajolt a hercegnő felé. – Fenség. Amaz kecsesen biccentett.
– Micsoda öröm téged viszontlátni, testvér. Vagy szólítsalak inkább nagyúrnak? A lány szemébe nézett, és kis híja volt, hogy hirtelen támadt haragja meggondolatlan szavakat préseljen ki belőle. – Ahogy tetszik, hercegnő. Lyrna látványosan úgy tett, mintha elgondolkodna. Az állát simogatta halványkékre festett körmeivel, amelyeken apró ékkövek csillogtak. – Azt hiszem, inkább továbbra is testvérnek nevezlek. Sokkal inkább tűnik... helyesnek. Hangjában bujkált valami. Vaelin nem tudta volna megnevezni, mit hall ki belőle: talán dühöt, amiért a fiú annak idején visszautasította, vagy egyszerűen csak gúnyolta a bolondot, aki nem kapott az alkalmon, hogy osztozzon az általa olyannyira áhított hatalomban. – Szép vers, uram – fordult Alucius felé, hogy arrafelé találjon menekvést. – Klasszikus? – Aligha. – A fiú zavartnak tűnt, és gyorsan félretette a könyvecskét. – Csak egy kis semmiség. – Ugyan már, ne légy ilyen szerény, Alucius! – korholta a hercegnő. – Vaelin testvér, abban a szerencsében van részed, hogy a királyság egyik legígéretesebb költőjének felolvasását hallhattad. Hiszem, hogy nagy hírnévre tesz majd szert az elkövetkező években. Alucius szégyenlősen megvonta a vállát. – Lyrna túloz. – Tekintete a Vaelin kezében tartott pallosra esett, és amint felismerte, bánat felhője telepedett az arcára. – Azt nekem hoztad, testvér? – A bátyád úgy kívánta, hogy a tiéd legyen. – Odanyújtotta neki a fegyvert. – Arra kér, soha ne húzd ki.
A fiú egy percnyi tétovázás után elvette a kardot, feszesen megragadta a markolatot, és vadság költözött az arcára. – Linden mindig könnyebben megbocsátott, mint én. A gyilkosai lakolni fognak. Erre megesküszöm. Egy kisfiú szavai – gondolta Vaelin, és hirtelen végtelenül öregnek érezte magát. – Szavak egy meséből vagy költeményből. – A bátyád gyilkosa már halott, uram. Nincs értelme bosszút állni. – A cumbraeliek küldték a harcosaikat a Martishe-ba, nemdebár? Még most is ellenünk fegyverkeznek. Az apám hallotta hírét. Cumbrael hűbérura küldte oda a Lindent lemészároló eretnekeket. Gyorsan kijutnak a hírek a palotából! – A király kézben tartja az ügyet. Biztos vagyok benne, hogy helyes irányba kormányozza a királyság hajóját. – Én egyedül a háború útját követhetem. – A fiú őszinteségében nem lehetett kétség, könnyek csillámlottak a szemében. Lyrna hercegnő lágyan a vállára tette a kezét, és vigasztalón így szólt: – Alucius, Linden sohasem akarta volna, hogy a gyűlölet terhe nyomja a szívedet. Figyelmezz Vaelin testvér szavaira: nem kell bosszút állnod! Tartsd meg Linden emlékét szívedben, és hagyd a kardját a hüvelyében, ahogy kívánta! Aggodalma olyan őszintének tűnt, hogy Vaelin mérge csaknem teljesen elpárolgott, de ekkor megjelent előtte Linden márványfehér arca, amikor a férfi torkára fektette a kést, és ez rögvest szétoszlatta a nagyrabecsülés csalfa felhőjét. Ám Aluciusra szemlátomást nyugtatólag hatottak álnok szavai, és a fiú haragja alábbhagyott annak ellenére, hogy könnyei tovább
patakzottak. – Kérlek, bocsáss meg, uram! – dadogta. – Most magányra van szükségem. Ám hamarosan... hamarosan beszélni szeretnék még veled. Szeretném, ha mindent elmesélnél a fivéremről. – A Hatodik Rend házában megtalálsz, uram. Szívesen válaszolok, bármilyen kérdéssel fordulsz is hozzám. Alucius bólintott, a hercegnőhöz fordulva gyors csókot nyomott az arcára, azzal zokogva elindult a ház felé. – Szegény Alucius! – sóhajtott Lyrna. – Már gyermekkorunkban is ilyen érzelmes volt. Ugye tudod, hogy jelentkezni fog a zászlóaljadba? Vaelin feléje fordult. A lány mosolya eltűnt, és remekbe szabott arca komolyságot tükrözött. – Nem tudtam. – Úgy hírlik, háború lesz. Alucius azt képzeli, egészen a cumbraeli fővárosig követ téged, ahol együtt bosszút álltok a hűbérúron. Nagyon boldog volnék, ha visszautasítanád a kérését. Még kisfiú, de férfiként sem hiszem, hogy jó katona válna belőle. Talán csak egy csinos hulla. – Csinos hullák nincsenek. Ám ha megkér, visszautasítom. A lány arca ellágyult, és rózsabimbó ajka kedves mosolyra görbült. – Köszönöm. – Akkor sem fogadhatnám el a jelentkezését, ha akarnám. Az aspektus úgy határozott, az ezred minden tisztje a Rendből kerüljön ki. – Értem. – Keserűség költözött a lány mosolyába, amint megértette, hogy Vaelin nem akar beszállni szívességjátékába. – Gondolod, hogy tényleg háború lesz? Hadba megyünk a cumbraeliek ellen?
– A király nem hiszi. – És te mit hiszel, testvér? – Azt hiszem, bíznunk kell a király jóslatában. – Mereven meghajolt, és indulni készült. – Nemrég az a szerencse ért, hogy találkozhattam egy barátoddal – folytatta a lány, és Vaelin megtorpant. – Sherin nővér, azt hiszem, így hívják. Warenhelyen vezeti az Ötödik Rend helyi gyógyító központját. Adományt vittem az apám nevében. Elragadó lány, csak éppen szörnyen elkötelezett. Megemlítettem neki, hogy összebarátkoztunk, mire megkért, hogy adjam át neked az üdvözletét. Habár úgy tűnt, azt gondolja, te már elfeledted. Ne válaszolj! Ne mondj neki semmit! A tudás a legfőbb fegyvere. – Nincs válaszod a számára? – kötötte az ebet a karóhoz Lyrna. – Elvitethetném neki a király küldöncével. Oly nagyon fáj látnom, ha egy őszinte barátság megszakad. Most már ragyogón mosolygott, ugyanúgy, ahogy azon az éjszakán a titkos kertecskében, és mosolya megingathatatlan magabiztosságról és koravén tudásról mesélt. Lyrna hercegnő szentül hitte, hogy ismeri Vaelin vágyait. – Örülök, hogy a sors ismét összehozott bennünket – folytatta a lány, amikor rájött, hiába vár feleletet. – Mostanában sokat gondolkodtam valamin, ami téged is érdekelhet. Vaelin továbbra sem szólt, csak dacosan farkasszemet nézett a fejedelmi teremtéssel, jelezve, hogy nem kíván részt venni a játékban. – Szenvedélyesen rajongok a rejtélyekért. Egyszer megoldottam egy matematikai feladványt, amelyen a teljes Harmadik Rend több mint egy évszázadig hiába gondolkodott. Persze sohasem árultam el nekik, hiszen nem illő, hogy egy
hercegnő túlragyogja a legnagyobb elméket. – Hangja ismét megváltozott, ezúttal keserűség költözött belé. – Éles elméd messze földön híres, hercegnő – felelte jobb híján Vaelin. A lány félrebillentette a fejét, mintha meg sem hallotta volna a bókot. – De mostanában nem tudok napirendre térni egy esemény fölött, amihez neked is igen sok közöd van. Az aspektus-vérfürdőről beszélek, bár el sem tudom képzelni, miért nevezik így, amikor csak ketten veszítették az életüket. – És miért foglalkoztat téged ez a kellemetlen eset, hercegnő? – Természetesen a rejtély, a talány miatt. Miért támadtak az orgyilkosok éppen azon az éjszakán, amikor a Hatodik Rend újoncai három különböző rendházban is vendégeskedtek? Kivételesen rossz stratégára utal! Akár akarta, akár nem, Lyrna felkeltette az érdeklődését. Valamit meg akar osztani velem. De miért? Milyen előnyre tesz szert ezzel? – És mire jutottál, hercegnő? – Van egy alpiri játék, amit kesetnek neveznek. A mi nyelvünkön ez annyit tesz, „ravasz”. Ezt az összetett játékot egy százmezős táblán játsszák huszonöt különböző bábuval. Az alpirik imádják a stratégiát, az üzlet dolgaiban és a háborúban egyaránt. Remélem, ezt az apám sem felejti el a jövőben. – Fenség, nem értem. A lány legyintett. – Mindegy is. Egy keset-játszma akár napokig is eltarthat, és ismerünk olyan bölcset, aki az életét tette fel arra, hogy a játék mesterévé váljon. – Jól sejtem, hogy te már túl vagy ezen, fenség?
Lyrna vállat vont. – Nem volt túl nehéz. Az egész a nyitáson múlik. Mindössze kétszáz variáció létezik, melyek közül a legsikeresebb a „hazug ember támadása”. Ezt a lépéssorozatot arra tervezték, hogy a játékos alapvetően védtelennek mutassa magát, de a rejtett offenzíva mindössze tíz lépés után győzelemre vezet, ha jól játsszák a játékot. A támadás kimenetele attól függ, sikerül-e elterelni az ellenfél figyelmét a tábla másik felén zajló, párhuzamos történéssel. A kulcs a titkolt offenzíva koncentrált végrehajtása: csak egy cél létezik a játékos előtt, a tudós leütése, ami nem éppen a legerősebb bábu a táblán, de a védelem szempontjából elengedhetetlen. Az ellenfél eközben persze meg van győződve róla, hogy egy széles fronton indított támadással néz szembe. – Az aspektusok megtámadása csak figyelemelterelésnek kellett – értette meg Vaelin. – Csak az egyikkel akartak végezni. – Talán. Vagy esetleg mindkettővel. Igazából, ha szabadabban alkalmazzuk az elméletet, te is lehettél a támadások célpontja, és az összes aspektus csak az ehhez szükséges áldozat. – Így véled? A hercegnő megrázta a fejét. – Minden elmélet feltételezésre épül. Ebben az esetben azt feltételezem, a támadásokat kiagyaló valakik a Rendeket és a Hitet akarták meggyengíteni. Ezt persze az aspektusok meggyilkolásával is elérhették volna, de a régiek helyébe újakat lehet kinevezni, mint ahogy Tendris Al Fornét is kinevezték, és nem minden alap nélkül való azt állítani, hogy az ő kinevezése éket vert a Rendek közé. Sikerült megmérgezni a viszonyt. – Azt állítod, az egész támadás arra irányult, hogy Al Fornét
kinevezzék a Negyedik Rend élére? A lány az égre emelte a tekintetét, és lehunyt szemmel élvezte a meleg napsugarakat. – Azt. – Veszélyes dolgokat mondasz, hercegnő! Az agyafúrt fiatal hölgy még mindig lehunyt szemmel elmosolyodott. – Ám csakis neked mondom el ezeket, és különben is, kérlek, hívj Lyrnának! A hatalom ígéretével semmit sem ért el. Most a tudással kísért. – Linden minek nevezett? A lány csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt elfordította volna az arcát a naptól, hogy a fiatalember szemébe nézzen. – Amikor kettesben maradtunk, Lyrnának hívott. Gyermekkori barátoknak számítottunk. Sok levelet küldött az erdőből, amelyekben mind leírta, mennyire nagyra tart téged. Sajgott a szívem, ahogy olvastam őket. – A szerelem kockáztasson mindent, vagy vesszen mindörökké. – Csak most jött rá, hogy a hangja megkeményedett a haragtól, és fenyegető kifejezés torzítja el az arcát. Azt is látta, hogy a hercegnő mosolya eltűnik. – Vagy nem ezt mondtad neki? Csak egy szempillantásig tartott, de mintha a megbánás árnyéka futott volna át a lány arcán, és most először bizonytalan remegés színesítette a hangját. – Sokat szenvedett? – Az ereiben száguldó méregtől fájdalomüvöltéseket hallatott, és vért izzadt. Azt mondta, szerelmes beléd. Azt mondta, csak azért ment a Martishe-ba, hogy elnyerje az apád beleegyezését és összeházasodhassatok. Mielőtt elvágtam a
torkát, megkért, hogy kézbesítsek neked egy levelet. Azonban amikor a testét átadtuk a lángoknak, elégettem az üzenetet. A hercegnő egy pillanatra lehunyta a pilláit. A szomorúság és a szépség szobrának tetszett. Ám amikor megint kinyitotta a szemét, a jelenés eltűnt, és válaszában nyoma sem volt érzelmeknek; – Mindenben az apám óhajait teljesítem, testvér. Ahogyan te is. A szavaiban rejlő igazság egy korbácsütéssel is felért. Bűntársak lettek, a gyilkosság örökre összekötötte őket. Nem saját kezűleg végzett Lindennel, az igaz, de a halálos nyíl útjába állította, ahogyan a hercegnő is útnak indította a Martishe felé. Most először jutott eszébe, hogy a király terve mindvégig ez lehetett. A gyilkosság komor terhe szörnyű bűntudattal fűzte össze őket. Most már látta, hogy a lány iránt tanúsított ellenségességgel csak önmagát ámította: nem akarta elfogadni, hogy részt kell vállalnia a bűnből. És mégis foggal-körömmel kapaszkodott a gyűlöletbe. Micsoda hideg, számító, megbízhatatlan némber! De még ennél is jobban gyűlölte a lány reá bocsátott, tartós igézetét; azt, hogy Lyrna a kisujja egyetlen mozdulatával is felkeltette az érdeklődését. Ekkor halovány villanást vett észre a lány tekintetében. Ezek szerint túlzottan sokatmondóan bámult rá. Félelem – ismerte fel a rejtőzködő fényt. – Csak egyetlen férfitól fél igazán. Újra meghajolt, és a bűntudat némi elégedettséggel keveredett a szívében. – Szíves engedelmeddel, úrnőm...
♦♦♦ A pufók és barátságos Gilma nővér mosolygós volt, és szüntelen vidámság szikrázott átható kék szemében. – A Hit szerelmére, fel a fejjel, testvér! – tanácsolta Vaelinnek, amikor először találkoztak, és játékosan belebokszolt a fiatalember állkapcsába. – Azt hihetnénk, a királyság minden gondja a te válladat nyomja. Már így is savanyú testvérnek neveznek. – Biztos, hogy kell gyógyító az ezredbe? – kérdezte Nortah. Gilma felnevetett. – Na, téged máris megkedveltelek! – morogta nehézkes nilsaeli kiejtésével, és immár kevésbé játékosan megütötte a szőke harcos karját. Vaelin titkolta csalódottságát. Kérése ellenére Elera aspektus nem tartotta alkalmasnak a feladatra Sherin nővért. Bár nem csodálkozott túlzottan a rendfőnök döntésén. – Mindent megadunk, amit kérsz, nővér. – Jobban is teszitek! – nevetett a nő. A megérkezése óta eltelt egy Hónapban Vaelin már megtanulta, hogy Gilma nevetett, amikor komolyan gondolt valamit, de közömbös hangon beszélt, amikor a szívének oly kedves maró gúnnyal élt. – A mai mérleg eddig két törött kar – kuncogott, és neheztelve megrázta a fejét, amikor Vaelin belépett a gyengélkedőnek berendezett nagy sátorba. Négy katonája feküdt az ágyakon, mind gondosan bekötözve szenderegtek. További kettőt éppen a nővér segédei láttak el, akiket Gilma a zászlóaljból toborzott magának. Meglepetésére két erőszakkal besorozott fickóra esett a választása. A gyors észjárású és ügyes kezű, ámde törékeny férfiakból úgyis rossz katona vált volna.
– Olyan keményen hajtod ezeket az embereket, hogy egy hónap múlva alig marad belőlük, aki csatába mehet az oldaladon! – A szokásos ragyogó mosoly ült az arcán, és kék szeme huncutul csillogott. – A háború komoly dolog, nővér. A gyenge kiképzéstől elpuhulnak, és még puhább hullákként végzik. A mosoly egy pillanatra megtört. – Tehát csata lesz? Háborúra számíthatunk? Háború. Mostanában mindenki ezt a kérdést tette fel neki. Négy hét telt el, amióta a király üzenetet küldött Cumbrael hűbérurának, és Janus azóta sem kapott választ. A királyi őrség a kaszárnyákban vesztegelt, és visszavonták a kimenőket. Aggasztó híresztelések kaptak lábra. A határon állítólag cumbraeli csapatok gyülekeztek, cumbraeli íjászokat láttak az Urlish-erdőségben, és mindenféle titkos tagadószekták forralták Sötétség-tüzelte, gonosz tervüket. A levegő megtelt a várakozás feszültségével, és Vaelin olyan keményen hajtotta az embereit, amennyire csak merte. Készen kellett állniuk arra az esetre, ha kitör a vihar. – Én is csak annyit tudok, mint te, nővér. Volt még vérbajosunk? – Azóta nem, hogy a hölgyek táborában jártam. A katonák között kitört vérbajjárványt sikerült visszavezetni az alig két kilométerre az erdőben letelepedett, vállalkozó kedvű kurtizánok táborához. Vaelin félt, mit szól majd az aspektus, ha megtudja, hogy szajhafészek települt a Rendház közelébe, ezért meghagyta Krelniknek, hogy szedje össze a legmegbízhatóbb embereket, és kergessék vissza a nőket a városba. Ám az öreg katona tétovázása és válasza meglepte: – Biztos vagy ebben, uram?
– Húsz emberem olyan beteg, hogy még gyakorlatozni sem tudnak, őrmester. Az ezrednek a Rend parancsol. Nem hagyhatom, hogy a katonák kiszökdössenek és... tiltott módon engedjenek szabad utat a vágyaiknak. Az őrmester pislantott, és ősz borostájú, sebhelyes arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni, ám Krelnik sejthetően éppen egy vigyort fojtott magába. A fiatalember olykor gyermeknek érezte magát, aki parancsokat osztogat a nagyapjának. – Ööö, tisztelettel, uram, az ezred a Rendhez tartozik, de az emberek nem. Ezek nem rendtestvérek, hanem katonák, és a katonák rendre-sorra szeretnének asszonyokhoz járkálni. Ha elvesszük tőlük ezt az... örömüket, bajra számíthatunk. Nem azt mondom, hogy nem tisztelnek téged, uram, mert nagyon is tisztelnek, csak hát ezek a fickók nem igazán a királyság krémjéből kerültek ki, és már így is eléggé meghajtottuk őket. Ha feldühödnek, még a végén az akasztás terhe mellett is elkezdenek sorban meglépni. – Na és a vérbajjal mi lesz? – Jaj, hát az Ötödik Rend sokféle gyógyírt ismer arra, uram. Gilma nővér majd elintézi. Küldd át azokhoz a lányokhoz, és már meg is oldódott a gondunk! Így hát elmentek Gilmához, és Vaelin hebegve előadta a kérését, miközben a nő jeges tekintettel méregette. – Szóval azt akarod, testvér, hogy bemerészkedjek egy szajháktól hemzsegő táborba, és gyógyítsam ki őket a vérbajból? – kérdezte hűvösen. – Természetesen katonai kísérettel. A nő elfordult, és lehunyt szemmel állt, miközben Vaelin erősen fontolgatta, hogy menekülőre fogja a dolgot.
– Öt évig tanultam a Rendházban – suttogta Gilma. – További négyet töltöttem az északi határokon, ahol vadembereket és jégviharokat kellett kiállnom. És mi a jutalmam? A királyság söpredékével élek, és a lotyóikat gyógyítom. – Megrázta a fejét. – Az eltávozottak átka ül rajtam... – Nővér, nem akartalak megsérteni. – Akkor jó! – felelte Gilma, és egyszeriben ragyogó mosoly ömlött végig az arcán. – Hozom a holmimat. Őrökre nem lesz szükség, de valakinek el kell kalauzolnia. – Felhúzott szemöldökkel nézett a fiatalemberre. – Te nem tudod az utat véletlenül, testvér? Vaelin arca összerándult, ahogy visszaemlékezett, milyen dadogva bizonygatta, hogy ő még nem járt arra. Krelniknek igaza lett, a vérbajos esetek meggyérültek, és az emberek elégedettnek tűntek, legalábbis amennyire elégedettek lehettek a rendtestvérek kegyetlen kiképzése közepette. Úgy döntött, az aspektust nem tájékoztatja a dologról, és hallgatólagos megállapodás alapján egymás között sem beszéltek az esetről. – Szükséged van valamire, nővér? – kérdezte Vaelin. – Átküldetek egy szekeret a Rendházadba a felszerelésért. – Egyelőre megfelelően fel vagyok szerelve. Smentil mester gyógynövénykertje nagy segítség. És a mester is olyan kedves alak. Jelbeszédre tanít, nézd! – Tett néhány mozdulatot pufók, ám fürge ujjaival, amivel nagyjából azt fejezte ki: Bosszantó koca vagyok. – Azt jelenti, „a nevem Gilma nővér”. Vaelin kifejezéstelen arccal bólintott. – Smentil mester jó tanár. Otthagyta a nőt a sebesültekkel, és kilépett a levegőre. Mindenütt katonák edzettek, és a rendtestvérei körül
csoportosultak, akik kínkeservesen azon voltak, hogy alig néhány hónap leforgása alatt átadják egy élet alatt elsajátított tudásukat. Gyakran dühítően nehezen ment a dolog. A regruták lassúnak és ügyetlennek bizonyultak, és még a csatározás legalapvetőbb fogásait sem ismerték. Testvérei erősen panaszkodtak, amikor megtiltotta nekik a nádpálca használatát. – Verés nélkül a kutyát sem lehet betanítani – hangsúlyozta Dentos. – Ezek nem kutyák – tiltakozott Vaelin. – Nem is fiatal fiúk, legalábbis a többségük nem. Büntessétek őket külön gyakorlatokkal vagy adjatok nekik alantas feladatokat, még a rumjukat is megvonhatjátok, ha kell, de verést nem engedek! Az ezred mostanra elérte teljes létszámát a tömlöcökből erőszakkal besorozott emberekkel és további újoncok folyamatos érkezésével, akik a király jóslatainak megfelelően Vaelin legendáját követve akartak katonának állni. Sokan nagy távolságokat utaztak, hogy jelentkezhessenek. – Legtöbbször a korgó gyomra készteti az embert, hogy felcsapjon katonának – fejtegette Krelnik őrmester –, ez a csapat azonban csak dicsőségre éhezik az Ifjú Sólyom alatt. Ahogy teltek-múltak a hetek, a katonák láthatólag megerősödtek a kiképzéstől, meg a korábban nem tapasztalt egészséges étrendtől. Daliásabban tartották magukat, gyorsabban mozogtak, nagyobb biztonsággal forgatták a fegyvereiket, na de azért még volt mit tanulniuk. Falmászó Gallis csaknem visszanyerte régi testi erejét, és a szajhák táborába tett látogatások után a kedve is jelentősen javult. Az ezred egyik mozgatórugója lett, gunyoros megjegyzéseivel gyakran megkacagtatta a bajtársait, azonban a gyakorlatozás idején bölcsen tartotta a száját. A rendtestvérek nem nyúlhattak
a pálcához, de ezernyi módját ismerték annak, miként lehet egy embernek fájdalmat okozni a párviadal zűrzavarában. Vaelinnek leginkább a katonák fegyelmezettsége tetszett: ritkán viaskodtak egymás között, soha nem kérdőjelezték meg a parancsot, és egyelőre nem történtek szökések. Még egyszer sem kellett korbácsolást vagy akasztást elrendelni, és rettegett a naptól, amikor nem lesz más választása. A háborúban majd minden elválik. Jól emlékezett a Martishe-ben töltött sanyarú napokra: akkor sokan döntöttek úgy, hogy inkább megkockáztatják a szökést a cumbraeliektől hemzsegő erdőn keresztül, mintsem hogy még egy napot eltöltsenek a cölöpsáncon belül. Nortah-t az erdőben találta meg, éppen az íj kezelését tanította a legizmosabb újoncoknak. A regrutákat mind kipróbálták a céltáblánál, ám a legtöbben még csak a tábla közelébe sem találtak a nyíllal. Az élesebb szemű újoncokból számszeríjasok lettek, de volt egy maroknyi csapat, akik elég ügyességről és erőről tettek tanúbizonyságot ahhoz, hogy tovább tanuljanak. Mindössze úgy háromtucatnyian voltak, ám még egy ilyen kisszámú íjász osztag is sokat lendíthetett az ezred haderején. Nortah ismét jó tanárnak bizonyult, tanítványai már mind eltalálták a céltábla közepét negyven lépésről, és egyik-másik olyan gyorsasággal tudta megismételni a mutatványt, amire általában csak a Rend tagjai voltak képesek. – Ne csókolózz a húrral! – utasította Nortah az egyik tanítványát, egy markos fickót, akire még Vaelin is emlékezett a tömlöcből. Draknak vagy Draxnak hívták, és ismert orvvadászként tengette az életét, míg a király erdészei el nem kapták egy frissen elejtett és kibelezett szarvassal az Urlishben. – Minden alkalommal a füledig húzd az íjat!
Drak vagy Drax beleadott apait-anyait, aztán eleresztette a nyilat, ami néhány ujjnyira a céltábla közepétől csapódott a táblába. – Nem rossz! – dicsérte a tanítója –, de még mindig kilengeted az íjkart, miután elereszted a húrt. Ne feledd, ez harci íj, most nem vadra mész vele! Kapd el újra a húrt, amilyen gyorsan csak tudod! – Észrevette barátja közeledtét, és összecsapta a tenyerét, hogy felhívja csapata figyelmét. – Rendben. Vigyétek messzebb a céltáblákat tíz lépéssel! Aki először beletalál a közepébe, este külön rumadagot kap! Megfordult, és díszes meghajlással köszöntötte Vaelint, miközben az emberei a céltáblákért mentek. – Üdvözletem, nagyuram! – Ne csináld ezt! – pillantott Vaelin a katonákra, akik nevetve, viccelve kihúzgálták a nyilakat a táblákból. – Milyen jó a kedvük! – Okkal. Van étel bőven, rum dögivel, és olcsó szajhák az erdőben rövid járóföldre innen. Ez több, mint amire a legtöbben valaha is számítottak. Vaelin jól megnézte magának a barátját, és ugyanazt a zavaros fényt látta a szemében, amit a Martishe óta egyfolytában. Szolgálaton kívül fáradtnak tűnt, és úgy viselkedett, mint aki valahol egész másutt jár, ráadásul túlzottan nagy kedvét lelte az emberek által esténként főzött szeszes kotyvalékokban. Vaelin nem először tartott ott, hogy elmeséli neki a családja sorsát, de mint mindig, a király parancsa most is gúzsba kötötte a nyelvét. Olyan idősnek látszik – gondolta a fiú. – Még húszesztendős sincs, de a szeme akár egy vénemberé! – Barkus merre lehet? – kérdezte. – Éppen alabárdoktatást kellene tartania. – A kovácsműhelyben. Alig tud mostanában elszakadni arról
a helyről. Mióta visszatértek a Martishe-ból, Barkus levetkőzte a vonakodását a fémektől, és bejelentkezett Jestin mesterhez. Azóta is hosszú órákat töltött a műhelyben, és fegyvereket kovácsolt az ezred számára. Grealin mester hatalmas arzenálja végtelennek tűnt, de még a pincében tárolt hatalmas mennyiséggel sem lehetett felszerelni a zászlóaljat úgy, hogy a Rend tagjainak is maradjon belőle. Vaelin nem tiltakozott, amikor Barkus újra felvette a kalapácsot, főként mivel olyan boldognak tűnt, csak hát bosszantotta, hogy barátja újdonsült kedvtelése elveszi az időt az ezredben vállalt kötelességeitől. Beszélnie kellett vele, ahogyan Nortah-val is. – Mennyit ittál tegnap éjszaka? Nortah vállat vont. – A hatodik kupa után már nem számoltam. Mindenesetre elég jól aludtam tőle. – Azt meghiszem – sóhajtott Vaelin, és már előre sajnálta, amit ezek után mondani kényszerült. – Nem bánom, ha egy férfi iszik, testvér, de te tiszti rangot kaptál ebben az ezredben! Ha mindenáron le akarsz részegedni, ne az emberek szeme láttára tedd! – De hát kedvelnek! – tiltakozott Nortah tettetett komolysággal. – „Gyere és vacsorálj velünk!” – mondják. – „Nem vagy olyan, mint az Ifjú Sólyom. Tőled nem vagyunk teljesen beszarva, nem bizony!” Még kurvázni is hívtak. Igazán meghatódtam! – Vaelin elképedt ábrázatát látva felnevetett. – Ne aggódj, azért idáig még nem süllyedtem! Mellesleg úgy hallottam, a táborban tett látogatás lángra gyújtja az ember nadrágját. Az ifjú ezredparancsok úgy döntött, jobb lesz nem
felvilágosítani a társát a megzabolázott vérbajjárványról. Az íjászok felé biccentett. – Mikor állnak majd készen? – Úgy hét éven belül olyan jók lesznek az íjjal, mint mi. Gondolod, a cumbraeliek hagynak nekünk elég időt? – Csak remélhetem. Úgy értettem, állni fogják a sarat? Harcolni fognak? Nortah az embereire nézett, de szeme a semmibe révedt. Minden bizonnyal éppen elképzelte őket a csatában, összevagdalva és véresen. – Harcolni fognak – válaszolta végül csendesen. – Szerencsétlen kutyaütők! Harcolni fognak, erre mérget veszek.
ÖTÖDIK FEJEZET
A
Martishe-ról álmodott. Éppen a tisztáson járt, és Nersus Sil Nin őrjítő talányait hallgatta, amikor Frentis felébresztette. Az asszony szeme a vörös márványos minták helyett ezúttal koromfeketén csillogott, mint a félszemű ember szemüregébe ültetett, gömbölyű kő. A tisztást melengető nyári nap vastag hórétegnek adta át a helyét, és a jéghideg levegő kés gyanánt metszett Vaelin húsába. Az asszony talányos szavai rosszindulatúan csengtek. – Ölni fogsz, és ölni újra, Beral Shak Ur – suttogta neki a nő émelyítő mosollyal, és két fekete szemgolyójában pontfények izzottak. – Látni fogod, miként arat a halál a vérvörös nap alatt. Ölni fogsz a hitedért, a királyodért és a tűz királynőjéért, amikor megjelenik neked. Legendád elterjed az egész földön, akár a vér éneke. Vaelin a hóban térdepelt, ujjait a tőre markolatára fonta. A pengén iszamós vér csörgött, és feketén csillámlott a holdfényben. A háta mögött egy halott hevert, érezte, ahogy a test hőjét elissza a hó. Ismerte az arcát is, tudta, hogy olyasvalaki, akit szeretett. És azzal is tisztában volt, hogy ő maga végzett vele. – Nem hittem, hogy így esik majd – dadogta. – Nem így akartam.
– Akarni nem elég. A sors végez helyettünk. A sors játékszere vagy, Beral Shak Ur! – Magam választom a sorsomat! – szegült a jósnő ellen, de a szavak gyengén, üresen hagyták el a száját, akárha egy gyerek dacolna közömbös szüleivel. Nersus Sil Nin gúnyosan, rekedten felkacagott. – A választás hazugság. A legnagyobb hazugság. A nő haragtól eltorzult vonásai elhalványultak, ahogy egy kéz rázta meg Vaelin vállát. – Testvér! Riadtan tért magához. Frentis sápadt arca úszott be homályos látóterébe. – Küldönc érkezett – hadarta fiatal barátja. – A palotából. Az aspektus hívat. Gyorsan felöltözött, és félig még a rémálom béklyójában a torony felé vette az irányt. A lakosztályában találta az aspektust, aki éppen egy királyi pecséttel ellátott üzenetet olvasott. – Cumbrael hűbérura halott – kezdte a rendfőnök bárminemű bevezető nélkül. – Úgy tűnik, a második fia megölte, és átvette a hűbéruradalom vezetését. Minden hűséges cumbraelit és istenük minden igaz szolgáját arra szólítja fel, hogy gyülekezzenek a zászlaja alatt, és buktassák meg a gyűlöletes elnyomót, Janus királyt. A Hit minden képviselőjét elűzi a hűbéruradalomból, azonnali kivégzés terhe mellett. Állítólag máris vannak olyanok, akik máglyán végezték. – Elhallgatott, és Vaelin arcát tanulmányozta. – Ugye tudod, mit jelent mindez? A hátborzongató következtetés nyilvánvaló volt. – Háború lesz. – Igen. Csaták jönnek és vér fog folyni, városok égnek majd
porig. – Az aspektus keserű arccal az asztalra dobta a király levelét. – Őfelsége összehívta a királyi őrséget. Az ezredünknek is az északi kapunál kell lennie, holnap délben. – Gondoskodom róla, aspektus. – Készen állnak? Vaelinnek eszébe jutottak Nortah szavai, amihez hozzávette a fegyelmükről alkotott saját elképzeléseit. – Harcolni fognak, aspektus. Ha több időnk lett volna, jobban küzdenének, de harcolni fognak. – Jó. Makril testvér egy harminc testvérből álló felderítő csapattal csatlakozik az ezredhez. Jobb szerettem volna, ha nagyobb különítményt tudunk biztosítani, de csapataink szétszóródtak a királyságban, és nincs időnk visszahívni őket. Az aspektus közelebb lépett, és arca olyan komolyságot tükrözött, amit Vaelin csak ritkán látott rajta. – Egy dolgot sohase felejts el: az ezrednek a király parancsol, de egyben a Rendhez is tartozik, és a Rend a Hit pallosa. A Hit pallosát pedig nem szennyezheti ártatlanok vére. Cumbraelben sok mindent látsz majd, borzalmas dolgokat. A cumbraeliek megtagadják a Hitet és hamis isteneknek áldoznak, de azért ők is a királyság alattvalói. Nagy kísértést érzel majd, hogy kiéld rajtuk a haragodat, hogy engedd embereidnek a helyiek gyötrését. Ellen kell állnod a késztetésnek! Az erőszaktevőket, tolvajokat és a cumbraeliek kínzóit meg kell korbácsolni, és fel kell akasztani. Emberséggel kell közeledned Cumbrael népéhez! Meg kell mutatnod nekik, hogy a Hit nem bosszúálló! – Így lesz, aspektus. A rendfőnök visszament az asztalához, és fáradtan leült. Ujjait összefonta az ölében, és szeme gyászosan ült nyúzott arcában.
– Reménykedtem benne, hogy nem kell újra végignéznem, amint háború szaggatja szét a királyságot – szólalt meg végül. – Ezért is álltunk annak idején Janus mellé. Ezért kötöttük a Hitet a koronához. A békéért, és... – mosoly futott át keskeny ajkán – ...az egységért. – Kétlem, hogy a király akarta volna ezt a háborút, aspektus. Arlyn élesen feléje fordult, a bánat elillant az arcáról, és csak a rendületlen magabiztosság maradt, amit Vaelin gyermekkora óta ismert. – Nem ránk tartozik, mit akart a király. Ne feledd a parancsaimat, Vaelin! Tarts ki a Hit mellett! Az eltávozottak vezessék a kezed! ♦♦♦ Az ezred palaszürke ég alatt masírozott ki a Rendház kapuján. A késő nyári nap dühös fellegek mögé bújt, és az időjárás tükrözte a katonák komor hangulatát. Tovább tartott összeszedni őket, mint Vaelin gondolta volna, és alig tudott uralkodni a dühén a város felé vezető úton. – Vedd fel, hígagyú! – mordult rá az egyik talpasra, aki szerencsétlenségére elejtette az alabárdját. – Az a fegyver többet ér, mint az életed! Őrmester, ennek az embernek ma este nem jár rum! – Igenis, uram. – Krelnik folyamatosan mellette maradt, és ijedt tisztelettel tekintett rá. Vaelin azt gyanította, az őrmester nem mindig a legnagyobb pontossággal hajtja végre a büntetéseit, de egészen máig szemet hunyt felette. Egy órával dél előtt elérték az északi kaput, és az út szélén
pihenőt tartottak. A katonák panaszkodtak a kemény menet miatt, de azért nem merték túlzottan felemelni a hangjukat. – Hol vannak? – nézett Barkus az üres síkságra. – Nem kellett volna az egész királyi őrségnek megjelennie? – Talán csak késlekednek – vetette fel Dentos. – Gyorsabban haladtunk, és előttük értünk ide. – Makril parancsnok biztosan tud valami válasszal szolgálni – bólintott Caenis a kapu felé, ahol vágtázó lovascsapata élén feltűnt a köpcös felderítő. – A királyi őrség a nyugati úton gyülekezik – fékezett le Makril porfelhőt kavarva. – A hadúr azt parancsolja, itt várjunk. – A hadúr? – csodálkozott Vaelin. Azóta nem volt hadvezére a királyságnak, hogy az apja elhagyta Janus szolgálatát. – A király Al Hestián főtábornagyot kérte fel a megtisztelő feladatra. Ő vezeti a királyi őrséget Cumbraelbe. Parancsot kapott rá, hogy a lehető leggyorsabban vegye be a fővárost. Al Hestián... Linden apjának kezébe került a királyi őrség. Vaelin most már azt kívánta, bárcsak találkozott volna a főtábornaggyal, amikor elvitte a kardot Linden öccsének. Most legalább tudná, vajon bosszúra szomjazik-e a férfi. Mert ha igen, az aspektus ártatlan cumbraelieket érintő félelmei beigazolódhatnak. Krelnik őrmesterhez fordult. – Az emberek takarékoskodjanak a vízzel. Ne gyújtsanak tüzeket. Nem tudjuk, meddig veszteglünk itt. – Igenis, uram. Fenyegető égbolt alatt várakoztak. Az emberek kisebb csapatokba verődve kockáztak és táblát dobáltak. Az ezred katonái lelkesen vetették bele magukat a Rend kedvenc
játékába. A dobókések itt is a fizetőeszközt helyettesítették, és a státusz kifejezésére szolgáltak, bár Vaelin gondoskodott róla, hogy egyéb szokások, mint az étkezői verekedés és a lopás, ne hagyományozódjanak át a csapataira. – A Hit szerelmére, Barkus! Az meg micsoda? Dentos hitetlenkedve bámulta a tárgyat, amit a rendtestvére a nyeregtáskájából varázsolt elő. A méter hosszú, csavart vasnyél és a kétélű szekercefej természetellenesen csillogott a gyér napfényben. – Csatabárd. Jestin mester segített kikovácsolni. Vaelin a fegyverre tekintett, és a vér éneke nyugtalan morajlásba fogott. Zaklatottsága csak nőtt azzal, amit testvére Sötét képességeiről tudott. – Csillagezüst van a pengében? – kérdezte Nortah, amikor körbeállták, hogy megcsodálják a fegyvert. – Hogyne. Persze csakis az élén. A nyél üreges, így könnyebb. – Feldobta a levegőbe a csatabárdot, ami megpördült, majd egyenesen a tenyerébe érkezett. – Látjátok? Ezzel egy verebet is le tudnék szedni az égről. Próbáljátok csak ki! Átadta a fegyvert Nortah-nak, aki megsuhogtatta. Szemöldöke meglepetten felszaladt. A csatabárd könnyedén siklott a levegőben. – Hallgassátok csak, mintha énekelne! – Újra meglengette a kétélű bárdot. Alig hallható, szinte dallamos zümmögés töltötte meg a levegőt. A vér éneke egyre mélyebben morgott Vaelin bensőjében, és az újdonsült parancsnok akarata ellenére is hátrébb húzódott Barkustól. Tompa rosszullét dörömbölt a hasában. – Ki akarod próbálni, testvér? – nyújtotta felé a szekercét Nortah.
Vaelin pillantása a csatabárdra esett, csillámló csillagezüst élére, meg a penge széles, középső részére, amelyen felirat díszelgett. – Nevet adtál neki? – kérdezte Barkust, de nem fogadta el a feléje nyújtott fegyvert. – Bendrának neveztem el. Az én kedves... Egy asszony után, akit ismertem. A szőke testvér közel hajolt a pengéhez. – Nem tudom kibetűzni. Miféle nyelv ez? – Jestin mester szerint volári. A kovácsok állítólag volári nyelven vésnek szövegeket a fegyverekre. Nem tudom, miért. – A voláriak a világ legjobb kovácsai – csatlakozott a társalgáshoz Caenis. – Állítólag először az ő népük olvasztott fémeket. A kovácsmesterség legtöbb titka tőlük származik. – Elég a csevegésből, fiúk! – szólt közbe Vaelin, mert hirtelen erős vágya támadt, hogy távol tudja magát a fegyvertől. – Térjetek vissza az osztagotokhoz! Ellenőrizzétek, hogy minden rendben van-e a felszerelésükkel. Egy óra múlva újabb csapat érkezett a kapun keresztül. A királyi őrség húszlovas különítménye ügetett feléjük, élükön egy délceg, vörös hajú fiatalemberrel hatalmas, fekete csataménen. Oldalán Vaelin a makulátlan öltözékű Smolen kapitányt ismerte fel. – Felfejlődni! – ugatta el a parancsot Krelnik őrmester. – Rendezett sorokba! Királyi látogatónk érkezett. Miközben az ezred vastag porfelhőt kavarva csapatokba szerveződött, és vigyázzba állt, a legény odament, hogy köszöntse a herceget. A fejedelmi látogató kísérete lefékezett, és Vaelin lehajtott fejjel fél térdre ereszkedett. – Fenség!
– Kelj fel, testvér! – köszöntötte Malcius herceg. – Nincs idő a formaságokra. Tessék! – Odadobott Vaelinnek egy tekercset a király pecsétjével. – A parancsaid. Ezzel az ezreddel további utasításig én rendelkezem. – Hátranézett a válla felett, és Vaelin észrevette az őrök sora előtt lovon ülő görnyedt, sárgás arcú, kivörösödött szemű, komor tekintetű alakot, akinek a kinézete arról mesélt, hogy túl régóta lehetett már szenvedélyei rabja. – Azt hiszem, már találkoztál Mustor urasággal – tette hozzá a herceg. – Valóban. Részvétem az édesapád miatt, nagyuram. – Ha Cumbrael trónörököse észre is vette a részvétnyilvánítást, nem adta jelét, és ásítva, kényelmetlenül feszengett a nyeregben. – Mustor nagyúr is elkísér minket – tudatta vele a herceg. Körbenézett, és megszemlélte a rendezett hadsorokat. – Indulhatunk? – Ahogy parancsolod, fenség. – Akkor ne késlekedjünk! Ha az északi úton megyünk, estére már a Hínáros hídjánál lehetünk. Vaelin fejben gyorsan kiszámolta a távolságot. Közel húsz kilométer, az északi úton, ami elkerüli a királyi őrség útvonalát. Elnyomta magában az elméjébe toluló kérdések özönét, és katonásan biccentett. – Rendben, fenség. – Mi előremegyünk, és letáborozunk. – A herceg megajándékozta egy röpke mosollyal. – Ma este beszélünk. Gondolom, magyarázatot szeretnél az egészre. Megsarkantyúzta a lovát és elvágtázott, személyes testőrsége szorosan mögötte maradt. Ahogy elporzottak mellette, Vaelin ismerős arcra lett figyelmes a lovasok között: a fiatalember gyermeki arcát fekete sörény keretezte. A tekintetük
röviden összetalálkozott, és az ifjú fiú őszinte szeme mintha megerősítést, beleegyezést keresett volna. Alucius Al Hestián. Tehát végül csatába megy a bátyjáért. Vaelin elfordult, és parancsszavakat harsogott. ♦♦♦ Már leszállt az éj, mire az ezred elérte a Hínáros-folyó széles zuhataga fölött átívelő fahidat. Vaelin elrendelte, hogy a katonák verjenek tábort, és állítsanak őröket. – Nincs rum, amíg ezzel nem végeztünk – utasította Krelnik őrmestert, miután leszállt Csuláról és kinyújtóztatta sajgó hátát. – Még több napi erőltetett menetre számíthatunk. Nem akarom, hogy az ital lelassítsa az embereket. A panaszkodókat küldd hozzám, őrmester! – Senki sem fog panaszkodni, uram – biztosította a veterán katona, azzal elmasírozott, és reszelős parancsszavak özönét ontotta a torkából. Vaelin az egyik idősebb rendtestvér gondjaira bízta Csulát, és elment megkeresni a herceget, aki csapatával egy fűzfa árnyékában, a híd közelében táborozott le. – Vaelin nagyúr! – köszöntötte Smolen kapitány hivatalos hangon, és szépen kivitelezett haptákba vágta magát. – Örülök, hogy újra látlak. – Kapitány. – A fiatalember még mindig fenntartásokkal viszonyult Smolenhez azután, hogy az részt vállalt a hercegnővel történő találkozó létrejöttében. Ám rossz modorra vallott volna felhánytorgatni neki mindezt, hiszen a férfiak általában túl könnyen belegabalyodtak Lyrna hálójába. – Meg kell hogy mondjam, igazán boldoggá tesz, hogy újra
katonai minőségemben menetelhetek – vallotta be a kapitány, aztán a tűz mellett gubbasztó, köpönyeges alak felé biccentett, aki mereven bámulta a lángokat és egy borosüveget szopogatott. – Éppen elég ideig bábáskodtam a hűbérúr felett. – Tehát Mustor uraság feladta a leckét? – Aligha. Feladatom leginkább abból állt, hogy biztosítsam számára a megfelelő bormennyiséget, és visszautasítsam a ringyókkal kapcsolatos követeléseit. Ha éppen egyikről sem beszél, nemigen mond semmit. – A kapitány a közelben felvert sátor felé intett. – A fenség megkért, hogy küldjelek be hozzá, amint megérkezel. A herceg az asztal fölé hajolt, és szemét az előtte kiterített térképre függesztette. A sátor sarkában ült Alucius Al Hestián, és felnézett a tekercsből, amire irkált. – Testvér! – köszöntötte szívélyesen a herceg Vaelint, és elébe jött, majd megrázta a kezét. – A katonáid jól meneteltek. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar megérkeznek. – Az ezred jó iramot diktál, fenség. – Örömmel hallom. Sok kilométert kell még megtenniük, mire elérjük az úti célunkat. – Visszalépett az asztalhoz, és Aluciusra pillantott. – Alucius, tölts egy kis bort Vaelin testvérnek! – Köszönöm, fenség, de a víz megteszi. – Ahogy kívánod. A fiatal költő kitöltött egy kupa vizet egy palackból, és átnyújtotta Vaelinnek. A szemét félig lesütötte, de arcán látszott, vágyik arra, hogy Vaelin tudomásul vegye a jelenlétét. – Örülök, hogy újra látlak, nagyuram! – Én is, uram. – Hangja közömbös maradt, de abból, ahogy Alucius hátrahőkölt, tudta, hogy az arca elárulja.
– Nézd meg a lovakat, Alucius! – kérte a herceg. – Vándor ingerlékeny, amikor nincs rendesen levakarva. – Igen, fenség. – A fiú meghajolt és kilépett a sátorból, de vetett még egy utolsó félszeg pillantást Vaelinre, mielőtt a sátorlapok összezárultak mögötte. – Könyörgött nekem – magyarázkodott a herceg. – Azt mondta, a parancsom ellenére is követni fogja a csapatot. Kineveztem fegyverhordozónak. Mi mást tehettem volna? – Fegyverhordozó, fenség? – Renfaeli szokás. A fiatal nemesek elszegődnek idősebb lovagok mellé, hogy megtanulják a háború mesterségét. – Elhallgatott, amikor meglátta az ezredparancsnok arckifejezését. – Látom, osztozol a húgom véleményében. – A bátyja nem így kívánta. A halálos ágyán meghagyta, mi legyen Alucius sorsa. – Igazán sajnálom. Egy férfinak a saját útját kell járnia az életben. – Egy férfinak valóban. De ő még csak fiú. Mindössze annyit tud a háborúról, amit a könyvekben olvasott. – Én alig voltam még tizennégy, amikor flottánkkal tartottam a Meldenei-szigetekre. Úgy gondoltam a háborúra, mint valami remek kalandra. Hamarosan rájöttem, milyen nagyot tévedtem. És hamarosan Alucius is ráébred erre. Az ilyen leckéktől érünk kisfiúkból férfiakká. – Legalább kapott kiképzést? – Az apja megpróbálta megtanítani vívni, de állítólag nincs hozzá érzéke. Megkértem Smolen kapitányt, hogy okítsa. – Smolen kapitány jó katona, fenség, de megtiszteltetésnek venném, ha magam taníthatnám a fiút. Malcius herceg egy percre elgondolkodott.
– Úgy: tehát a barátság továbbterjed az egyik testvérről a másikra? – Inkább kötelességnek mondanám. – Kötelesség? Arról én is tudok egy s mást. Nos, legyen. Tanítsd a fiút, ha úgy kívánod! Bár el sem tudom képzelni, mikor lesz erre időd. Idenézz! – Visszafordult a térkép felé. – A küldetésünk elég sok vesződséggel jár majd. A térkép teljes részletességgel mutatta Cumbrael és Azrael területeit, a déli partoktól a Nilsael határát képező, északi hegységig. – Jelenleg itt táborozunk. – A herceg a Hínáros nyugati elágazásán vert hídra mutatott. – Al Hestián hadúr pedig a nyugati úton vezeti a királyi őrséget a Martishe-tól északra fekvő gázlóhoz. Onnan egyenesen a cumbraeli fővárosba menetel, és hada kétségtelenül rémületet és lángoló falvakat hagy maga mögött. Az tűnik valószínűnek, hogy húsz napon belül eléri a fővárost, talán huszonöt is kell hozzá, ha a cumbraeliek nagyobb haderőt tudnak felvonultatni a csatamezőn. De semmi kétség afelől, hogy amikor megérkezik, Alltor égni fog, és megannyi ártatlan lélek pusztul a várossal együtt. – Malcius herceg Vaelin szemébe nézett, és rezzenéstelen tekintete sötét mondanivalót közölt. – A Hitünk Rendjei vajon örvendeznének vagy sajnálkoznának egy ilyen végkimenetelen, testvér? Az a sok szénné égett tagadó többé nem zaklatna minket. – A valódi igazhitűek nem örvendhetnek az ártatlanul kiontott vérnek, fenség. Akár tagadók véréről van szó, akár nem. – Akkor bizonyára te is egyetértesz abban, hogy még azelőtt elejét kell vennünk a vérengzésnek, mielőtt elkezdődne. – Hogyne. – Jó! – Malcius az asztalra csapott az öklével, és odalépett a
sátor bejáratához. – Mustor hűbérúr! Fáradj be, kérlek! Cumbrael ura nem jelent meg egyhamar a sátorban, és amikor bejött, borotválatlan arca még annál is nyúzottabb volt, mint amire Vaelin emlékezett. A férfi szemmel láthatóan a sárga földig itta magát, ezért annál meglepőbb hatást keltett reszketegségtől mentes hangja. – Vaelin testvér. Azt hiszem, gratulálnom kell. – Gratulálnod, uram? – A királyság pallosává üttettél, nemdebár? Úgy látszik, új rangra emelkedtél, csakúgy, mint én. – Hangjából sütött az öngúny. – Megismertettem Vaelin testvért a tervünkkel, Mustor nagyúr – tájékoztatta a férfit Malcius. – Ő is egyetért a küldetésünk céljával. – Ennek igazán örülök. Nem szívesen örökölnék egy hamuval és hullákkal teli hűbéruradalmat. – Úgy, úgy... – motyogta az orra alatta a herceg, azzal a térképhez lépett. – Mustor uraság volt olyan kedves, és ellátott minket a tudással, ami szerinte bizonyosan felfedi előttünk bitorló fivére harcrendjét. Míg a hadúr arra számít, hogy a fővárosban fog rátalálni, Mustor uraság biztos benne, hogy igazából itt leljük meg. – Ujját a térkép egy északi pontjára tette, az Azrael és Cumbrael természetes határvonalát képző Szürkecsúcsok egyik keskeny hágójára. Vaelin közelebb hajolt a rajzhoz. – De hát itt semmi sincs, fenség. Mustor hűbérúr kurtán felnevetett. – Amit keresünk, egyetlen térképen sincs rajta, testvér. Az apám és az apám apja, és azok ősei gondoskodtak róla. Fokvárnak nevezték el a helyet, és jó okuk volt rá. A
hűbéruradalom egyik legjobban védhető erődítményéről beszélünk, de meglehet, hogy nincsen ehhez hasonló építmény az egész királyságban. Falai tizenöt ember magasra épültek, és minden oldalról a körülötte elterülő táj fölébe emelkedik. Még egyszer sem foglalták el. A nyakamat merem rá tenni, hogy az én szegény, őrült fivérem oda vette be magát, nyilván száz-egynéhány leghűségesebb hívével. Minden bizonnyal fennhangon idéznek a Tízkönyvekből, és megkorbácsolják egymást bűnös gondolataikért. – Elhallgatott, és reménykedve nézett körül a sátorban. – Véletlenül nincs valami frissítőd, Malcius herceg? Úgy kiszáradt a torkom. A herceg lenyelte ingerült válaszát, és egyszerűen a kisasztalon álló üvegre mutatott. – Végtelenül kedves tőled... – Bocsáss meg, uram – kezdte Vaelin –, de ha olyan bevehetetlen ez a vár, hogyan férkőzhetünk közel a bitorlóhoz? – Családom legféltettebb titkával, testvér. – Mustor hűbérúr megnyalta az ajkát, miután nagyot Húzott a borospoharából. – Ááá, a Werlishe-völgy vörös aranya! Fejet hajtok a pincéd előtt, hercegem! – Újra kortyolt a pohárból, ezúttal hosszabban. – Miféle titok, uram? – erősködött Vaelin. A hűbérúr szemöldöke összeszaladt pillanatnyi zavarában. – Vagy úgy, a vár! Igen, családi titok van a birtokomban, amit csak az elsőszülött fiúra bíznak rá. Az erődítmény egyetlen gyenge pontja. Sok évvel ezelőtt, amikor az erődítmény még családunk fő székhelyének számított, egyik elődöm megrémült az alattvalóitól, és meggyőzte magát, hogy a Fokvár őrei az összeesküvők kezére játszanak, és meg akarják buktatni a hatalmát. Ebben a válságos pillanatban szükségét látta egy menekülő útvonalnak, és alagutat vágatott a hegybe, majd
miután a munkálatokban részt vevő összes bányászt megmérgezte, az alagút titkát elsőszülött fiára bízta. Ám a csalafinta sorsnak köszönhetően kiderült, hogy félelmeit csupán a vérbaj okozta, ami nemcsak az ember hímtagját, de az elméjét is megtámadhatja, és így néhány hónapon belül elvitte szegényt. – Kiürítette a borospoharat. – Igazán kiváló évjárat! – Tehát a hűbérúr elvezet minket az alagúthoz – folytatta a herceg, átvéve a szót a részegtől –, miáltal a katonáid megrohanják a várat, és őrizetbe vesszük, majd a király színe elé hurcoljuk a bitorlót. – Aligha sikerülhet, fenség – vetette ellene Mustor, és újra az üvegért nyúlt. – A fivérem alig várja, hogy feláldozhassa magát a Világatya oltárán. Ennek ellenére úgy vélem, Vaelin testvér és gyilkosai éppen alkalmasak a feladatra. – Nem értem, Mustor nagyúr – vallotta be az ezredparancsnok. – Az öcséd megölte az apádat, hogy bitorolhassa a hűbéruradalmi koronát, mégis bezárkózik egy távoli várba, míg a királyi őrség lerohanja a fővárosát. – Rentes öcsém vakhitű eszelős – felelte a vállát vonogatva a férfi. – Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az apám fejet hajt Janus király akarata előtt, titkos találkára hívta, és a Világatya dicsőségére szíven döfte. A legszenvedélyesebb papjai és követői nyilvánvalóan tapsoltak neki, de akárhogy is, Cumbrael nem tűrhet meg egy apagyilkost hűbéruraként. Akármit is gondol a köznép, az apám vazallusai nem követik Rentest. Összecsapnak a seregeddel, hiszen más esélyük nemigen maradt, de a hűbéruradalom védelmében, és nem a fivérem oldalán. Az öcsém pedig a várban lesz, máshová nem menekülhet. – És ha... eltávolítottuk a bitorlót? – kérdezte Vaelin. – Megszüntetjük a háború okát. De minden attól függ,
időben odaérünk-e. Malcius újra a térképre fordította a figyelmét, és ujjával vonalat húzott a Hínárostól a Fokvárat rejtő hágóig. – Legjobb becsléseim szerint az erődítmény úgy háromszáz kilométerre lehet. Ha győzedelmeskedni akarunk, időben kell odaérnünk, hogy még a hadúr is hírét vegye a sikerünknek. – Az asztalon nyugvó lepecsételt pergamenért nyúlt. – A király már megírta a parancsot a királyi őrségnek, hogy amennyiben a tervünk sikerrel jár, térjenek vissza Azraelbe. Vaelin gyorsan kiszámította a hágó és a cumbraeli főváros távolságát. Csaknem százötven kilométer, gyors lovon kétnapi út. Nortah-nak sikerülhet, talán még Dentosnak is. A nehezebb rész a várba eljutni. Az ezrednek legalább harminc kilométert kell megtennie naponta. – Képesek rá, testvér? – találta ki a gondolatait a herceg. Vaelin pillantása visszatért a térképen precíz sorban megrajzolt cumbraeli falvakra. Azon tűnődött, vajon a kis településeken hány embernek lehetett valami sejtése arról, micsoda pusztítás söpör végig a területükön hamarosan. A háború végeztével talán a térképet is újra kell rajzolni. Cumbraelben sok mindent látsz majd, borzalmas dolgokat. – Képesek, fenség – felelte Vaelin vak bizonyossággal. Ha kell, a hágóig korbáccsal a hátukban futnak majd. És meneteltek. Négy órákat megállás nélkül, napi tizenkét órát. Meneteltek. A Hínárostól északra fekvő füves sztyeppéken és dombos vidéken át a határvidéket jelző előhegységig. A menetből kilépő katonákat addig rugdosták, amíg lábra nem álltak, aztán veréssel mozgásra bírták őket. Azok, akik összeestek, kaptak fél napot a szekéren, de aztán vissza kellett állniuk. Vaelin kihirdette, hogy aki lemarad, készülhet az
eltávozottak viszontlátására, és fenyegetése eleddig működött. A mogorva emberek vállát húzták a fegyverek és egyéb felszerelések, hangulatukat tovább rontotta a meghatározatlan idejű rummegvonás, de egyelőre féltek, és ezért meneteltek. Vaelin minden éjszaka felkereste Alucius Al Hestiánt, és két hosszú órán át edzett vele. A fiú eleinte örült a lehetőségnek. – Megtisztelsz, uram – szólt komolyan, és úgy tartotta maga előtt pallosát, mintha seprűt fogna. Vaelin a csuklója egy villámgyors mozdulatával kiütötte a kezéből. – Ne megtisztelve légy, hanem figyelj oda! Vedd fel! Egy órával később nyilvánvalóvá vált, hogy Alucius olyan rossz kardforgató, amilyen kiváló poéta. – Kelj fel! – unszolta Vaelin, miután a kardja lapjával a földre teremtette. Még négyszer ismételte el a mozdulatsort, mindegyre a fiatal fiú lábára célozva, de Alucius egyszer sem vette észre. – Ööö... még gyakorolnom kell... – A fiú arca erősen vörösödött, és a megalázottság könnyei csillogtak a szemében. – Uram,, neked ehhez nincsen érzéked – szembesítette az igazsággal az ezredparancsnok. – Lassú vagy, ügyetlen, és nincsen ínyedre a csatározás. Könyörögve kérlek, folyamodj Malcius herceghez, hogy engedjen el a szolgálatából, és hazatérhess! – Lyrna vett rá erre? – Alucius most először ellenséges hangnemet ütött meg. – Meg akarsz védeni? Nos hát engem nem kell megvédeni, uram! A bátyám vére bosszúért kiált, és én bosszút állok! Ha kell, gyalog megyek a bitorló várába! Egy kisfiú szavai. Mégis erőt hordoztak, meggyőződés zengett bennük. – A bátorságod igazán hasznodra válik, uram, ám ha így
folytatod, a vesztedbe rohansz... – Akkor taníts! – Már megpróbáltam... – Nem próbáltad meg. Csak azt akartad elérni, hogy feladjam. Taníts rendesen, és akkor nem okollak tovább! Természetesen igazat beszélt. Vaelin úgy gondolta, egy-két óra megaláztatás elég lesz, hogy hazakergesse a gyereket. Tényleg megtaníthatja ennyi idő alatt? Észrevette, miként tartja Alucius a kardot, a testéhez közel, hogy ellensúlyozza a tömegét. – A bátyád fegyvere – ismerte fel a kékköves markolatgombot. – Igen. Azt gondoltam, megtisztelem az emlékét, ha ezt hozom magammal a háborúba. – Ő magasabb volt nálad, és erősebb is. – Vaelin egy pillanatra elgondolkodott, aztán belépett a sátrába, és a volári karddal tért vissza, amit Janustól kapott. Odahajította a fiúnak. – Nesze! A király ajándéka. Hátha ezzel jobban megy. Alucius továbbra is ügyetlenül harcolt, még mindig túl könnyen felült a cseleknek, de legalább valamelyest felgyorsult, kivédett néhány döfést, és sikerült egyszer-kétszer vissza is vágnia. – Ennyi egyelőre elég lesz – zárta le a gyakorlást Vaelin, látva a fiú ziháló mellkasát és a verejtéket a homlokán. – A legjobb lesz, ha mostantól a nyergedhez kötözöd a fivéred pallosát. Reggel kelj korán, és egy órán át gyakorold a mozdulatokat, amiket mutattam! Holnap este ismét találkozunk. Kilenc éjszakán át edzettek még, minden alkalommal erőltetett menetet követően, és Vaelin kilenc éjen keresztül
próbált meg kardvívót faragni a költőből. – Ne zárd el a penge útját, hanem fordítsd meg azt! – Csak mérgesebb lett, amikor észrevette, hogy úgy beszél, akár Sollis mester. – Nem jó, ha befogadod a vágás erejét, inkább térítsd el! Cselből a fiú hasa felé szúrt, aztán felkapta a pengét, és félkört rajzolva a lába felé vágott vele. Alucius hátralépett, és a kard alig néhány hüvelykre kerülte el a bőrét, de aztán a saját szúrásával viszonozta a csapást. Ügyetlen és könnyen hárítható mozdulat volt, Alucius egyensúlyát vesztve döfött, de legalább gyorsan mozdult. Saját kételyei ellenére Vaelint meglepte a sebessége. – Jó. Ennyi elég lesz mára. Élezd meg a fegyvered, és pihenj! – Ez már jobb volt, nem igaz? – kérdezte az ifjú Al Hestián. – Ugye már jobban csinálom? Vaelin a tokba dugta a kardját, és megveregette a fiú vállát. – Úgy látszik, mégis ott rejtőzik benned a harcos. ♦♦♦ A tizedik napon Makril testvér felderítői azt jelentették, a hágó már csak félnapi járóföldre van. Vaelin elrendelte, hogy az ezred táborozzon le, aztán előrelovagolt Malcius herceggel és Mustor nagyúrral, hogy megkeressék az alagút bejáratát. Makril csapata hátvédként követte őket. A zöld hegyek hamarosan átadták a helyüket a sziklatömbökkel teleszórt lankáknak, amelyen a lovak csak nagy nehezen kapaszkodtak fel. Csula egyre makrancosabban viselkedett, horkantott és vadul dobálta a fejét. – Micsoda romlott természetű hátasod van neked, testvér! – jegyezte meg Malcius herceg.
– Nem tetszik neki a terep – felelte Vaelin, miközben leszállt a nyeregből, aztán levette az íját és nyilait is. – Makril testvér egyik emberénél hagyjuk a lovakat, és gyalog megyünk tovább. – Kötelező? – kényeskedett Mustor. – Még kilométerekre vagyunk. – Renyhe arcvonásai arról árulkodtak, hogy ezt az éjszakát is átdorbézolta, és Vaelin csodálta, hogyan maradt nyeregben végig a menetelés alatt. – Akkor ne késlekedjünk, uram! Egy órán keresztül kapaszkodtak a fejük fölé magasodó, zsarnok Szürkecsúcsok irányába. A hegytetőn mintha örök köd ült volna, ami eltakarta a napot és egyöntetűen undok, acélos színűre festette a tájat. A nyár végi nap ellenére a levegő fagyosnak tetszett, és az émelyítő nyirkosság beszivárgott a ruhájukba. – Az Atyára, ki nem állhatom ezt a helyet! – zihálta Mustor, amikor megálltak pihenni. Egy sziklás kiszögellésnek döntötte a hátát, és lecsúszott a földre, aztán kidugaszolta a kulacsát. – Víz – tudatta, amikor észrevette a herceg helytelenítő pillantását. – Igazából azt reméltem, soha többé nem látom Cumbraelt. – Uram, te vagy országod trónörököse – hangsúlyozta Vaelin. – Fura kívánság, hogy ne akarj visszatérni a hazádba. – Ugyan már, soha senki sem gondolta komolyan, hogy egyszer a trónra kerülök. A dicsőséget gyilkos fivérem, Rentes érdemelte ki, akit az apám egyetlen fiaként szeretett. Biztosan majd megszakadt a szíve a vén kurafinak, amikor a papok elbolondították tőle az öcsémet. Mert hát mindig őt szerette jobban. Jobban bánt az íjjal, jobban a karddal, eszes volt, magas és jóképű. Huszonötödik születésnapjáig már három fattyat nemzett. – Nem tűnik valami istenfélő embernek – vetette közbe
Malcius herceg. – Nem is az. – Mustor hosszan kortyolt a kulacsból, amitől Vaelinben felmerült a gyanú, hogy talán víznél több is van benne. – De aztán kapott egy nyilat az arcába valami haramiákkal való csatározásban. Apám sebésze eltávolította a nyílhegyet, de a fivérem belázasodott, és napokig a halálán volt. Egyszer állítólag a szíve is megszűnt dobogni. Ám az Atya megkímélte, és amikor felépült, új ember lett belőle. A jóképű, tivornyázó, nőfaló harcosból a Tízkönyvek sebhelyes, elkötelezett híve vált. Elnevezték Igazpengéjű Rentesnek. Megtagadta a régi barátait, megannyi szeretőjét, és a leghitbuzgóbb, legszélsőségesebb papokkal vette magát körül. Elkezdett prédikálni, és szenvedélyes szövegeiben a halálos ágyán látott víziókról szónokolt. Azt állította, a Világatya szólott hozzá, és megmutatta neki a megváltáshoz vezető dicsőséges utat. Ennek nagy része persze abban áll, hogy ha kell, tűzzel és vassal áttérít benneteket, hitetlen pogányokat a Tízkönyvek tanításaira. Az apámnak nem maradt más választása: el kellett küldenie az udvartartásból, gyorsan növekvő követői táborával egyetemben. – Tehát úgy hiszi, az istenetek megparancsolta, hogy végezzen az apátokkal? – tudakolta a herceg. – Nem mindig érteni a fivérem kényszerképzeteit, olykor még a hívei is nehezen értelmezik az akaratát. De nem történhetett meg, hogy Cumbrael hűbérura megalázkodjék Janus király előtt, főként mivel az ő szemében ez a Martishe-erdőségben a szent harcosok ellen vívott, alattomos hadjáratból következett. Így hát elhívta az apánkat egy találkozóra. Azzal áltatta, hogy vissza akar térni a száműzetésből, majd testőrei távollétében végzett vele.
Elhallgatott és megint ivott, de tekintete közben Vaelinen nyugodott. – A besúgóim szerint most már jól ismerik a nevedet Cumbraelben, testvér. Meglehet, hogy Rentest Igazpengéjűnek nevezik, de a te neved Sötétkard lett. Az elnevezés az Ötödik könyvből, a prófécia könyvéből származik. Évszázadokkal ezelőtt egy látnok írt egy legyőzhetetlen, eretnek kardforgatóról: „Lesújt majd a szentéletűekre és kiirtja azokat, akik a Világatyának szolgálnak. Megismeritek majd a kardjáról, ami nem e világi tűzben fogant, és amit a Sötétség vezérel.” Sötétkard? Vaelin a vér énekére gondolt, és eszébe jutott, amit Nersus Sil Nin az eredetéről mesélt. Talán igazuk is van. Feltápászkodott. – Jobb lesz, ha indulunk. ♦♦♦ – Na, ezt toszhatjuk! – Makril testvér a földre köpött, éppen Mustor nagyúr lába elé. A hűbérúr hátralépett, és félelem villant a szemében. – Tíz éve még nyitva állt – panaszolta, és hangja ismét átcsapott a jól ismert nyávogásba. Vaelin bekukucskált az alagút bejáratán. Észre sem vették volna a szél kopasztotta sziklafalba ékelődött hasadékot, ha Mustor nem hívja fel rá a figyelmet. A bejárat félhomályában épp hogy ki lehetett venni Makril dühének okát: a földtől a mennyezetig hatalmas sziklák zárták le az alagutat. A kőrengeteget az ő kis csapatuk megmozdítani sem tudta volna. Makrilnak igaza volt, ezt az alagutat nem használhatták. – Nem értem – kényeskedett Mustor nagyúr. – Olyan jól
megépítették, ahogyan csak lehetett. Apámon és rajtam kívül senki sem tudott a létezéséről. Vaelin belépett a járatba, és végigsimította az egyik sziklatömb felületét. Egyik helyen simának tetszett, míg a másik oldalon durvának. Ujjai megtalálták a vésőnyomok peremét. – Ezt a követ már egyszer elmozdították. Ha nem tévedek, nem is olyan régen. – Úgy látszik, kitudódott a legnagyobb titkod, uram – pillantott Malcius a hűbérúrra. – Amennyiben, állításod szerint, az apád jobb szerette nálad a fivéredet, talán alkalmasnak találta arra, hogy a titkot is megossza vele. – Most mitévők leszünk? – kérdezte Mustor esdeklőn. – A Fokvárba nem vezet más út. – Csak az ostrom marad – felelte a herceg. – És erre sem időnk, sem emberünk, sem eszközeink nincsenek. Vaelin előbújt az alagútból. – Van itt egy kilátóhely, ahonnan megnézhetjük magunknak a várat anélkül, hogy észrevennének? Megmásztak egy veszélyes, keskeny és kövekkel teli kaptatót, de jól haladtak annak ellenére, hogy Mustor nagyúr folyamatosan a felhólyagzott lábáról panaszkodott. Végül egy függőleges szirt árnyékában megbúvó, szélvédett sziklaperemre értek. – Jobb lesz, ha lehúzzuk a fejünket! – tanácsolta a hűbérúr. – Kétlem, hogy az őrszemeknek ilyen éles lenne a látásuk, de semmit sem bízhatunk a véletlenre. – Odaóvakodott a kiszögellés mögé, és kikukucskálva a messzeségbe mutatott. – Ott van. Nem a legkifinomultabb építészeti alkotás. A Fokvárat nemigen lehetett szem elől téveszteni. A falak úgy emelkedtek ki a hegyből, akár a sziklából előtörő, csorba
lándzsahegy. Mustor nagyúr nem hazudott az építmény küllemét illetően. Semmiféle díszítés nem borította, sem szobrok, sem tornyok nem bonyolították a szerkezetét, és csak lőrések törték meg itt-ott a falak egyhangú síkját. Egyetlen, a cumbraeli isten szent fehér lángját ábrázoló zászló csattogott a szélben a kapubástyára kitűzött kopján. Az egyetlen odavezető út keskenyen és meredeken kanyargott felfelé a hágótól. A várfal tetejének szintjén leselkedtek, és Vaelin jól ki tudta venni a mellvédek mögött álló őrszemek légypiszoknyi feketéjét. – Látod, Vaelin testvér? – nyavalygott Mustor. – Bevehetetlen! Az ifjú ezredparancsnok közelebb merészkedett, aztán lenézett a vár alapjára. A kusza sziklák átmenet nélkül, sima falakban folytatódtak. A sziklák nem jelentenek gondot, de a falak? – Mit mondtál, milyen magas a fal, uram? ♦♦♦ – Biztos, hogy képes vagy rá? Falmászó Gallis bedugta a fejét a kötéltekercsbe, aztán a vállára tette a kötél egész tömegét, majd felnézett a magasban tornyosuló várra. – Szeretem a kihívásokat, nagyuram. Vaelin elfojtotta a kétségeit, és átnyújtott egy tőrt a férfinak. – Ha sikerrel jársz, talán elfelejtem, hogy valaha haragudtam rád. – Elég lesz az a kancsó bor is, amit ígértél, uram – vigyorgott Gallis, aztán a tőrt a csizmaszárába tolva a sziklafal felé fordult, és kezével végigsimította a követ. Ügyes ujjai ösztönösen
rátaláltak a fogódzkodókra a szabálytalan gránitfelületen. Kisvártatva már meg is kapaszkodott és elindult felfelé, aztán töretlen mozdulatokkal haladt a sziklafalon. Mintha a keze és a lába akaratlanul is megtalálta volna a kapaszkodókat és támaszokat. Kétembernyi magasságból lepillantott Vaelinre, és szélesen elmosolyodott: – Eddig könnyebb, mint egy kereskedő háza. A parancsnok figyelte, ahogy a szikláról átmászik az épített várfalra, és egyre kisebbedik, míg végül csak egy hatalmas fatörzsön kapaszkodó, apró hangyának látszott. Egyszer sem torpant vagy csúszott meg. Amikor Vaelin megnyugodott, hogy tényleg nem fog leesni, a félhomályban körülötte kuporgó testvéreihez és katonákhoz fordult. Nortah legjobb íjászai tartottak vele, meg Makril csapata, összesen húsz ember. Bizonyosan jóval kevesebben voltak, mint a bitorló testőrosztaga, de ha többen jönnek, azt kockáztatják, hogy észreveszik őket. Az ezred többi tagja a hosszú, hegynek vezető út alján várakozott. Ezúttal Makril testvér parancsnoksága alatt álltak, aki a kapu nyitásakor lovasrohamot tervezett Malcius herceggel egyetemben. Caenis gyalog követte volna a fő hadtestet. Amikor Vaelin magára vállalta a kapu elleni támadás vezetését, kénytelen volt végighallgatni Caenis bősz tiltakozását, mert a barátja egyre azt bizonygatta, hogy a parancsnoknak a katonák mellett a helye. – Azért küldtek, hogy végezzek a bitorlóval – felelte neki Vaelin. – El akarom fogni, lehetőleg élve. Így ráadásul alkalmam lesz szót váltani vele. Biztosan sok érdekeset mondhat. – Úgy érted, ki akarod próbálni, milyen éles a kardja – helyesbített Makril. – Az uraság meséi felkeltették a kíváncsiságodat, nem igaz? Tudni akarod, olyan jól küzd-e, mint
te magad. Tényleg ez volna a célom? – morfondírozott a fiatalember. Igazság szerint nem érzett késztetést, hogy összemérje az erejét az Igazpengéjűvel. Nem volt kétsége afelől, hogy legyőzi, ha szemtől szemben áll majd vele. Annyi azonban bizonyos volt, hogy találkozni akart vele, hallani akarta a hangját. Mustor története szöget ütött a fejébe. A bitorló úgy hitte, istene munkáját végzi, mint a cumbraeli, akinek végignézte a haláltusáját a Martishe-ban. Mi vezérli őket? Mi visz rá egy embert, hogy az istene nevében gyilkoljon? Ezenkívül pedig még valami más is hívta, amióta csak meglátta a Fokvárat. A vér éneke. Először alig érzékelhetően duruzsolt, de az éj leszálltával a zsongás felerősödött. Nem éppen figyelmeztetően, hanem inkább sürgetően dalolt: arra késztette Vaelint, hogy minél előbb fedezze fel, ami odabenn rejtőzik. Közelebb intette Nortah-t és Dentost, és suttogása párafelhőkben áradt ki a száján a hideg hegyi levegőben. – Nortah, vidd fel az íjászaidat a falakra! Öljétek meg az őröket, és fedezzétek az udvart! Dentos, a testvérekkel a kaputoronynál várjatok, aztán emeljétek fel a kaput, és tartsátok nyitva, míg meg nem érkezik az ezred. – Te addig hol leszel, testvér? – kérdezte felvont szemöldökkel a szőke vitéz. – Dolgom akad a várban. – Felpillantott Gallis töpörödő alakjára. – Nortah, az embereid nem sikolthatnak, ha lezuhannak a falról. Mondd meg nekik, hogy az eltávozottak nem fogadják be maguk közé a gyávákat. Járjatok szerencsével, testvéreim!
♦♦♦ Először Vaelin követte a kötélen Gallist. A szél a fülébe ordított, mint valami láthatatlan szörnyeteg, amely bármelyik percben lecibálhatja a falról. Karja égett az erőfeszítéstől, és kővé meredt ujjakkal szorította a kötelet, mire utolérte a falmászót. Az egykori tolvaj éppen a mellvéd kiszögellése alatt húzta meg magát, keze acélkapocsként szorította a peremet, lábát a falnak vetette. Vaelin elámult a férfi erején, nem sokan lettek volna képesek ilyen sokáig fenn tartani magukat ebben a helyzetben. Amikor a mellvédre kapaszkodva felhúzta magát a férfi mellé, Gallis bólintott köszöntésképpen. A parancsnok egy kézzel ragadta meg a csáklyát, és sietősen hajlítgatta jobb kezének ujjait, hogy életet leheljen beléjük. Kérdőn fordult a falmászóhoz. – Egyedül van odafenn – olvasta le Gallis szájáról, aki a mellvéd felé biccentett. – Unottnak tűnik. Vaelin felhúzta magát, hogy gyors pillantást vethessen a fal túloldalára. A köpenyébe burkolózó katona néhány lépésnyire állt, a mellvédek közti kis falrésbe húzódva. Lángoló fáklya sercegett a feje fölött a szélben, és szikrákat szórt az éjfekete semmibe. Az őrszem a falnak támasztotta a lándzsáját és az íját, és keményen dörzsölte a két kezét a hideg ellen. Lélegzete gőzölgött a levegőben. Vaelin a feje fölé nyúlva kihúzta a kardját, aztán mélyen beszívta a levegőt, és egyetlen összefüggő mozdulattal átvetette magát a mellvéden. A meglepetés erejére számított, és hogy az őrszem nem fuj riadót, de maga is meglepődött, mert a férfi még csak a fegyveréért sem nyúlt, csak állt ott döbbenten, amikor a csillagezüst penge elmetszette a torkát.
Vaelin finoman lefektette a testet az erődfal padlójára, aztán áthívta Gallist. – Tessék – suttogta neki, miközben levette a véres köpenyt a halottról és odadobta a falmászónak. – Vedd fel, és járkálj benne! Próbálj meg cumbraelinek kinézni! Ha a többi őr szóba elegyedik veled, öld meg őket! Gallis elfintorodott a vértől csöpögő ruhadarab láttán, de zokszó nélkül belebújt, majd a fejére húzta a csuklyát, hogy eltakarja az arcát. Lassan kisétált a kis alkóvból, és ahogy a kezét dörzsölte a köpeny alatt, egészen úgy nézett ki, akár egy unott őrszem, aki a falat rója egy hideg éjszakán. Vaelin a csáklyához lépett és egyszer, majd még kétszer erősen megrántotta a kötelet. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Nortah feje megjelent a fal fölött, és még tovább tartott, mire az emberei is felbukkantak. Dentos érkezett meg utolsónak, átverekedte magát a mellvéden, és lehuppant a padlóra. A keze nem a hidegtől reszketett úgy: sohasem bírta a magaslatokat. Vaelin fejben gyorsan megszámolta az osztagát, és elégedett mordulással vette tudomásul, hogy senki sem hiányzik. – Nincs idő pihenni, testvér – súgta Dentosnak, és talpra húzta. – Tudod, mi a dolgod. Ne csapj zajt! A két csapat szétvált, és ki-ki a maga dolgára ment: Nortah íjászai az íjhúrt felhúzva a fal tetején indultak el, míg Dentos a másik irányba, a kaputoronyba vitte az embereit. Hamarosan a távolból íjak kemény pendülése hallatszott. Nortah-ék végeztek az őrökkel. Néhány elfojtott riadókiáltás hallatszott, de senki sem ordított, és a mélyből nem jött válasz. Vaelin megtalálta az udvarra vezető lépcsőt, és lesietett rajta. Mustor némileg hiányosan írta le az erődítményt, eltompult elméje már nem tartotta meg a részleteket, de egy dologban biztos volt: hogy a
fivére a várúr termében, a Fokvár központi csarnokában tartózkodik majd, amit a főkapuval szemben lévő ajtón keresztül közelíthet meg. Vaelin sebesen mozgott. A vér éneke egyre hangosabban zengett a fülében, és a dallam ezúttal figyelmeztetést hordozott: találd meg! Amikor kinyitotta az ajtót, szembetalálkozott két egymás felé hajoló férfival, akik egy gyertyalángon osztozkodtak. Pipafüst tekergeti körülöttük. Kis asztalnál ültek, előttük egy félig elfogyasztott üveg pálinka, meg egy kinyitott könyv. Az első még akkor meghalt, amikor talpra ugrott, a kard a mellkasán találta el, és ezüstös villanással vágta át a húst és a csontot. A második kapuőrnek sikerült az övén lógó tőréhez kapnia, mielőtt Vaelin egy jól irányzott torokmetszéssel végzett vele. Nem ejtett tiszta vágást, és a fickó egy darabig még élt, szétroncsolt torkából hörgés tört fel. Vaelin a szájára tapasztotta a kezét, és vér buggyant ki az ujjai között, miközben a kardpengét keményen a férfi belébe döfte. A földre szorította, amíg rángatózott, és nézte, mint szökik el az élet a szeméből. A férfi zekéjébe törölte véres kezét, aztán körülnézett. Külön folyosóval ellátott, aprócska helyiség vezetett a vár belseje felé, balra pedig csigalépcső kanyarodott. Mustor szerint a bitorló csarnoka a földszinten lesz, így hát arrafelé indult, ezúttal már lassabban óvakodva előre, hiszen minden árnyas sarok veszélyt rejthetett. Hamarosan egy vastag tölgyfa ajtó előtt találta magát. Az ajtó résnyire nyitva állt, és fáklyafény szűrődött ki mögüle. Hány őr vigyáz rá? – morfondírozott Vaelin, és a keze már-már betaszította az ajtót. – Ez ostobaság! Meg kellene várnom a többieket... – Ám a vér éneke most már olyan hangosan követelőzött, hogy kénytelen volt belépni. TALÁLD MEG!
A faragott kőből épült termet senki sem őrizte. A mennyezetet tartó hat kőoszlopon túl a falak sötétségbe borultak. A terem túlsó végében ülő, széles vállú, magas férfi bal orcáját mély sebhely csúfította el. Meztelen penge feküdt a térdén keresztbe fektetve, és a marokvédő hiányáról Vaelin azonnal felismerte az egyszerű renfaeli stílust. A cumbraeliek messze földön híresek lettek az íjaikról, de állítólag nem sokat tudtak az acél megformálásának fortélyairól. A férfi egy szót sem szólt, csak némán, jelentőségteljesen bámulta az ajtón betérőt. Szemében nem tükröződött félelem. Most, hogy szembekerült a zsákmányával, a vér éneke valamelyest lecsillapodott és visszahúzódott az elméje mélyére, ahol kitartóan mormolt tovább. Pont ott vagyok, ahová vezérelt? – tűnődött a fiú. – Vagy ahol lennem kell? Akárhogy is, nem sok értelmét látta felesleges csevejnek. – Rentes Mustor! – masírozott bátran közelebb. – A király nevében felszólítalak, hogy felelj az árulás és gyilkosság ellened hozott vádjaira! Add át a kardod, és állj nyugodtan, míg megbéklyózlak! Rentes Mustor nem szólt, csak ült egy helyben, miközben Vaelin közelített. A fegyveréért sem nyúlt. Csak amikor Vaelin közelebb ért, akkor vette észre a férfi bal csuklójára tekert láncot. Szemével követte a fekete vasszemeket az oszlopok közti félhomályba. Mustor gyors, gyakorlott mozdulattal megrántotta a kezét, és a lánc ostorként pattanva szikrákat vetett a kőlapokon. Egy alak került elő a sötétségből, egy sudár test, bilincsbe vert kézzel, betömött szájjal. Térdre esett Mustor előtt, és mire Vaelin felfogta, hogy szürke csuhát és sötét hajzuhatagot lát, a bitorló talpra ugrott, és a nő torkának szorította a kardját. – Testvér – szólalt meg Mustor halkan, szinte bánatosan. –
Úgy hiszem, ti ismeritek egymást. A fiatal nő szeme kerekre nyílt, és rémülten, kérlelőn pillantott rá. Kiáltásait elfojtotta a szájpecek, de jelentésük nem veszett el a vad fejrázás közepette. A tekintete a fiatalember szemébe fúródott, és Vaelin tisztán kiolvashatta az üzenetét. Ne áldozd fel magad értem! A szájpecek és az azóta eltelt évek mit sem jelentettek. Bármikor, bármilyen alakban felismerte volna a nővért. Sherin!
HATODIK FEJEZET
-A
kardodat, testvér! – parancsolta Rentes Mustor nyugodt hangon. Haragot kellett volna éreznie, kétségbeesést, puszta indulatból elhajított dobókésnek kellett volna beékelnie magát Mustor karjába, kardpengéjének elmetszeni a gégéjét. De valami meggátolta, valami, ami egyre nagyobbra dagadt a szívében. Nem óvatosság volt, annak ellenére, hogy gyorskezű gazemberrel akadt össze. A bitorló sokkal sebesebben mozgott, mint Gallis annyi évvel azelőtt. Valami más lehetett az oka. Egy pillanatra zavart érzett, ám aztán rájött, mi készteti megtorpanásra. A vérdal zenéje megváltozott. A lágy duruzsolás nem szűnt a fejében, de ezúttal kiveszett belőle a jól ismert figyelmeztető él. Kardja nagyot csörrent a kövön Mustor lába előtt, és a zaj összekeveredett Sherin kétségbeesett, elcsukló zokogásával. – Lám – rúgta odébb a férfi a pengét –, ismét beigazolódott az Ő szava! – Tekintetét Vaelinre függesztette. – Dobd el a többi fegyvert is! Lassan! Az ezredparancsnok engedelmeskedett, a kések és a csizmájába rejtett tőr a sötét sarokba repültek. – Most fegyvertelen vagyok. Mi az oka, hogy így megfenyegeted a nővéremet?
Mustor a fiatal nő vörös arcára pillantott, mintha csak most jutna eszébe, hogy a nővér is a teremben van. – A nővéredet? Ő azt súgta, te másként gondolsz rá. A szeretőd, nem igaz? Ő a kulcs, amivel hozzáférhetünk Hited zárjához. – A Hitemhez nem férhetsz hozzá, nagyuram. Mindössze a kardomat dobtam a lábad elé. – Igen – bólintott Mustor, de hangjából bizonyosság áradt. – Amint azt ő is megmondta. Megörült? – töprengett Vaelin. A férfi szemmel láthatóan megveszett, de ettől már őrültnek is nevezhette? Eszébe jutott, mit mesélt Sentes Mustor az öccse megtéréséről. Azt állította, a Világatya szólott hozzá... – Az istened? Ő mondta, hogy ide fogok jönni? – Ő nem az én istenem! Ő a Világatya, aki a mindenséget teremtette, és végtelen szeretetében mindent tud és mindent ismer, még a hozzád hasonló eretnekeket is. És engem megáldott a hangjával. Figyelmeztetett az érkezésedre, meg hogy Sötét képességed révén végezni akarsz velem, bár bűnös büszkeségem azt diktálta, eme cselfogás nélkül szegüljek ellened. Ő vezérelt el ahhoz a misszióhoz, ahol rátaláltam a nőre. És minden úgy esett, ahogyan ő megjósolta. – Azt is megjósolta, hogy megölöd az apádat? – Az apám... – A bizonyosság eltűnt Mustor tekintetéből, és félszeg vonásokkal nagyokat pislantott. – Az apám letért az igaz útról. Elfordult a Világatya szeretetétől. – Tőled nem fordult el. Neked adta ezt a várat, nem? Útleveleket kaptál tőle, hogy sértetlenül utazhass idáig. Még családod féltve őrzött titkába, az alagút létezésébe is beavatott. Mindezt azért, hogy biztonságban légy. Kevés ember tudhat
magáénak ennyi szeretetet. És te a szívébe vágott pengével viszonoztad. – Letért a Tízkönyvek által kijelölt útról. Nem tűrhettem tovább, hogy támogatja eretnek királyságotokat. Cselekednem kellett... – Furcsa isten az olyan, aki megöleti veled a saját apádat. – HALLGASS! – ordította Mustor, és hangjába mérhetetlen bánat vegyült. Félrelökte Sherint, ahogy felemelt karddal Vaelinre rontott. – Hallgass! Tudom, ki vagy! Ne hidd, hogy ő nem osztotta meg velem a tudást! A Sötétség praktikáit űzöd. Nem bírod az Atya szeretetét. Nem tudsz te semmit! A vér éneke továbbra sem jelzett, még úgy sem, hogy a bitorló pengéje arasznyira járt Vaelin mellkasától. – Készen állsz? – kérdezte Mustor. – Felkészültél a halálra, Sötétkard? Az ifjú ezredparancsnok megfigyelte, hogy ellenfele kardhegye megremeg. Vörös szeme vizenyősen csillogott, és feszesen összeszorította az állkapcsát. – Készen állsz, hogy végezz velem? – kérdezett vissza. – Megteszem, amit meg kell tennem. – A férfi hangja rekedt lett, és összeszorított fogai között préselte ki a szavakat. Egész testében reszketett, mellkasa zihált, mintha csak háborúban állt volna önmagával. A fegyver hegye megremegett, de a halálos döfés csak nem akart megérkezni. – Bocsáss meg, amiért ezt mondom, uram – kezdte Vaelin –, de kétlem, hogy maradt benned szemernyi ölésvágy is. – Még egy gyilkosság – suttogta Mustor. – Egy utolsó. Ezt ígérte. Akkor végre megpihenhetek. Végre feltárulnak előttem az Örök Mezők, ahová korábban nem juthattam be. Ekkor csatazaj kelt a zárt ajtó irányából. A hirtelen
felharsanó, riadt kiáltásokat elnyomta a vaspatkók kopogása és az egymásnak csapódó acélfegyverek csengése. – Micsoda? – Mustor zavart pillantása a nehéz faajtóról Vaelinre esett, aztán vissza. – Mi ez az egész? Sötét látomást bocsátasz rám? Vaelin megrázta a fejét. – Az embereim megrohamozták a váradat. – Az embereid? – A férfi arca mély zavarodottságról árulkodott. – De hát egyedül jöttél! Ő azt mondta, egyedül leszel! – A kard leereszkedett, és Mustor hátrahőkölt. Tekintete kiüresedett, szeme a semmibe bámult. – ő azt mondta, egyedül leszel... Most öld meg! – kiáltotta egy hang Vaelin fejében, a hang, amit legjobb tudása szerint a Martishe-ban hagyott. A hang, ami Al Hestián halálát megelőzően folyamatosan gúnyolta. Könnyen eléred, vedd el a kardját, és törd el a nyakát! A hangnak igaza volt természetesen. Könnyű lett volna végezni vele. Akármilyen őrület homályosította is el Mustor elméjét, teljesen védtelenül hagyta. Csakhogy a vér éneke még mindig nem jelzett... És a bitorló szavai megannyi új kérdést vetettek fel. – Megtévesztés áldozata lettél, uram – magyarázta nyugtatólag Vaelin. – Akármi is az, ami a fejedben szól hozzád, csúnyán rászedett. Egy teljes gyalogos és lovassági zászlóaljjal érkeztem a várad ellen. Kétlem, hogy a halálom, vagy bárki halála könnyű belépést biztosít az Innentúlba. Mustor megtántorodott, és csaknem elesett. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, de abban a pillanatban teljesen rezzenéstelenül állt, mintha jégből lett volna kifaragva. Amikor újra megmozdult, az arcát eltorzító, mélyen gyökerező
zavarodottság eltűnt, és visszanyerte egy képességei teljes tudatában lévő ember vonásait. Egyik szemöldökét szörnyülködve felhúzta, de a szemében jeges gyűlölet izzott. És ekkor egy korábban már hallott hang sistergett elő a férfi szájából, és nyugodt bizonyossággal azt mondta: – Újfent megleptél, testvér! De ne hidd, hogy ezzel vége! Aztán az egész semmivé lett. Mustor arca ismét felvette a zavar álarcát. Nyilvánvalóvá vált, hogy a bitorló nincsen tudatában annak, ami az imént történt. Valami beférkőzött az elméjébe – döbbent rá Vaelin. – Valami, ami az ő hangján szól. Valami, aminek ő nincsen tudatában. – Rentes Mustor! A király nevében felszólítalak, hogy felelj az árulás és gyilkosság ellened hozott vádjaira! – Kinyújtotta a kezét. – A kardodat, ha szabadna, uram! Mustor lenézett a saját fegyverére, és megfordította a pengét. Az acél csillogott a fáklyafényben. – Mostam és mostam... Órákig csiszoltam a köszörűn... De még mindig látszik a vér... – A kardodat, uram! – ismételte meg az ifjú parancsnok kinyújtott karral, közelebb lépve. – Igen... – egyezett bele Mustor alig hallhatóan. – Igen, a legjobb lesz, ha elveszed... – Megfordította a fegyvert a kezében, és Vaelin felé emelte a markolatot. Sólyomszárny suhogásához hasonló hang hallatszott, Vaelin lágy szellőt érzett az arcán, és pörgő acél homálya suhant el a szeme előtt. A vér éneke bőszükén felordított, veszélyre figyelmeztetve. Olyan erővel dörrent fel benne, hogy kis híján térdre bukott. Ösztönösen a hátához lapuló, üres kardhüvelyhez kapott, de a hiábavalóság érzése vett erőt rajta, amint a szekerce beleállt Rentes Mustor mellébe. A becsapódástól a bitorló
felemelkedett a földről, aztán széttárt karral elterült a terem kőpadlóján. – Elkaptam a kurafit! – kiáltott fel Barkus, és kilépett az árnyak közül. – Szép dobás volt, ha szabad... Vaelin ütése éppen az állán találta el, és a rendtestvér megpördült, majd elbukott. – Már éppen feladta magát! – A vérdal forralta harag vadul kavargott a bensőjében, és a tenyere viszketett a kardjáért. – Már megadta magát, te kétbalkezes ökör! – Azt gondoltam... – Barkus vért köpött a kőre. – Azt hittem, meg akar ölni... Kard volt nála, nálad meg nem... Észrevettem a nővért... Nem tudtam. – Harag helyett inkább értetlenség tükröződött az arcán. Az ocsmány felismerés, hogy Vaelin kész lett volna ott és akkor végezni a testvérével, kiszorította belőle a dühöt. Lehajolt, és a kezét nyújtotta. – Gyere... Barkus felnézett rá egy pillanatra. Vörös duzzanat növekedett az állán. – Tudod, ez nagyon fájt. – Sajnálom. A nagydarab testvér megfogta a felé nyújtott kezet, és felrántotta magát. Vaelin végigtekintett Mustor mozdulatlan testén és a köré gyűlő sötét tócsán. – Nézd meg, jól van-e a nővérünk! – vetette oda Barkusnak, aztán odalépett a tetemhez. A gyűlöletes csatabárd még mindig kiállt a mellkasából. Ezért nem tudtam megérinteni? A vérdal valahogyan tudta, milyen célt szolgál majd? Azt remélte, marad némi élet Mustor testében, amivel választ lehel a Vaelin által feltett, gyilkos és csalárd istennel
kapcsolatos kérdésre. De a fény kihunyt a szemében, és ernyedt tagjai többé nem mozdultak. Barkus szekercéje túl jó munkát végzett. Letérdelt a test mellé, és visszaemlékezett a férfi dühös szavaira. Végre feltárulnak előttem az Örök Mezők, ahová korábban nem juthattam be. Mustor mellkasára tette a kezét, és halkan szavalni kezdett: – Micsoda a halál? A halál kapu az Innentúlba, ahol újra egyesülsz az eltávozottakkal. Vég és kezdet egyaránt. Féld és üdvözöld! – Aligha hiszem, hogy az ima helyénvaló. – Sentes Mustor, Cumbrael immáron egyetlen hűbérura harag és undor keverékével tekintett le az öccse testére. Fényes kard lógott a kezéből, és a mellkasa remegett az erőfeszítéstől. Vaelin elcsodálkozott rajta, milyen hamar odaért. Láthatólag nem vesződött azzal, hogy részt vegyen a csatározásban. – A Távozók Imáját szerette volna megkapni, a Tízkönyvekből. A Világatya szavait... – Az isten merő hazugság – idézte Vaelin durván. Felállt, és a lehető legkurtábban meghajolt a hűbérúr előtt. – Azt hiszem, az öcséd is tudta ezt. ♦♦♦ – Hányan? – Összesen nyolcvankilencen. – Caenis az udvaron heverő testek felé biccentett. – Nem kértek kegyelmet, és nem is kaptak. Csakúgy, mint a Martishe-ban. – Visszafordult az ifjú parancsnokhoz. Arcán komor kifejezés terült el. – Mi kilenc embert veszítettünk el. Tíz másik megsebesült. Gilma nővér
éppen a sebesülteket látja el. – Lenyűgöző eredmény! – fűzte hozzá Malcius herceg. A vállán szorosabbra húzta a prémgalléros köpönyeget, és vörös haja csapkodott a mellvéden végigsöprő, hideg szélben. – Ilyen kis veszteség ekkora túlerővel szemben. – A mi alabárdosaink és Nortah íjászai közé szorítva nem sok esélyük volt, fenség – vonta meg a vállát Caenis. – Mik a hűbérúr utasításai a cumbraeli halottakkal kapcsolatban? – kérdezte Vaelin a herceget. Mustor a csata végén látványosan eltűnt. Valószínűleg a vár borospincéjét ellenőrizte éppen. – Égessétek el, vagy dobjátok le őket a falakról! Nem hiszem, hogy a jelenlegi állapotában érdekli egyáltalán, mi lesz velük. – A herceg kemény hangon beszélt. A kapuostrom élén lovagolt, Alucius Al Hestiánnal szorosan a nyomában. A bitorló húsz-egynéhány követője rövid, de annál vadabb védekezést produkált az udvaron, amely közepette Alucius leesett a lováról, és eltűnt a csetepatéban. A csata után holttestek alatt találtak rá. Élt, de elveszítette az eszméletét. Rövid kardjára rászáradt a vér, és hatalmas púp nőtt a fején. Most ő is Gilma nővér kezelése alatt állt, de még azóta sem tért magához. Tíz napig játszik egy karddal, és azt hazudják neki, hogy harcos – gondolta Vaelin bűntudattal. – Jobb lett volna, ha az első nap a nyeregre kötözöm, és visszaküldöm a lovat a városba. Vaelin mélyen elfojtotta magában a bűntudatot, és odafordult Caenishez. – Tudsz valamit a cumbraeli halotti szertartásról? – Általában eltemetik a halottaikat. A bűnösöket azonban megcsonkítják, és hagyják megrohadni a szabadban. – Igazságosan hangzik – mordult Malcius herceg. – Alakíts csapatot! – hagyta meg Vaelin a barátjának. –
Szekéren vigyétek a hullákat a hegy lábához, és temessétek el őket! A térképen van egy falu öt kilométerre a hágótól délre. Küldj lovas hírnököt a helyi papért, ő majd elmondja a megfelelő imát. Caenis bizonytalan pillantást vetett a hercegre. – A bitorlót is temessük el? – Őt is. – Az embereknek nem fog tetszeni a dolog... – Kutyaszart se érdekel, mi tetszik nekik – fortyant fel Vaelin, de aztán leküzdötte magában a haragot, hiszen tudta, hogy csak az Alucius miatt érzett bűntudat kínozza. – Kérj meg önkénteseket! – sóhajtotta. – Dupla rumadag és egy ezüst jár az első húsz embernek, aki először jelentkezik. – Meghajolt Malcius felé. – Engedelmeddel, fenség, most dolgom van... – Tehát útnak indítottad a legjobb lovasaidat? – érdeklődött a herceg. – Nortah és Dentos testvért. Jó széllel a király parancsa két napon belül a legfőbb hadúr kezében lehet. – Jó. Nem örülnék neki, ha ez az egész küzdelem hiábavalónak bizonyulna. Vaelin lelki szeme előtt felrémlett Alucius őszinte és vörösre színeződött arca, miután órák óta próbálta elsajátítani a penge forgatásának tudományát. – Én szintúgy, fenség. ♦♦♦ A kölyök sápadt bőre nyirkos volt Vaelin tenyere alatt. Fekete haja rátapadt verejték áztatta fejbőrére. Mellkasa nyugodt ritmusú emelkedése és ereszkedése cseppet sem enyhítette az ifjú
parancsnok bűntudatát. – Hamarosan helyrejön – tette a kezét Sherin nővér Alucius homlokára. – A láza hamar lement, és már a púp is elmúlt a fejéről. Idenézz! – A fiatal fiú lehunyt szemére mutatott, és Vaelin észrevette, hogy a szemgolyók táncot járnak a zárt szemhéjak alatt. – Mit jelent ez? – Álmodik, tehát az agya nem sérülhetett meg. Néhány órán belül felébred, és bár borzalmasan fogja érezni magát, de legalább életben lesz. – A fiatal nő a szemébe nézett, és ragyogó mosolya melegséget sugárzott. – Nagyon örülök, hogy újra láthatlak, Vaelin. – Én is, nővér. – Úgy látszik, arra kárhoztattál, hogy lépten-nyomon megmentsd az életemet. – Miattam kerültél veszélybe. – A fiatalember körbepillantott a helyiségben, amit Gilma nővér ideiglenes ispotálynak rendezett be. A nő éppen a tűzhely mellett álldogált, és teli torokból nevetett. Éppen Janril Norin, az egykori dalnoksegéd karján esett sebet öltötte, miközben a balszerencsés trubadúr egyik szemérmetlen dalocskájával szórakoztatta. – Beszélhetünk? – kérdezte Vaelin Sherintől. – Szeretnék többet tudni a fogságodról. A nő mosolya lehervadt, de azért bólintott. – Hogyne. Kivezette a várfalra, távol a kíváncsi fülektől. Az udvaron az emberek a cumbraeli halottakat rakodták szekérre, és kissé erőltetetten, ámde nagy hangon ugratták egymást a száradó vér és merev végtagok közepette. Egyik-másik tétova járásából kitűnt, hogy Caenis engedélyezett nekik egy kis előleget a dupla
rumadagból. – Eltemetitek őket? – tudakolta a nővér. Meglepő módon sem döbbenet, sem undor nem színezte a hangját. Persze a halál látványa nem jelentett újdonságot a gyógyítónak. – Így tűnt helyesnek. – Kétlem, hogy akár a saját népük elföldelné őket. Vétettek az istenük törvénye ellen, nemde? – Ők nem úgy hitték. – Vaelin vállat vont. – Mellesleg, nem miattuk döntöttem így. Az ostrom híre hamar elterjed a hűbéruradalomban, és a cumbraeli fanatikusok mészárlásnak fogják titulálni az eseményeket. Ha kiderül, hogy tiszteletben tartottuk a temetési szokásaikat, talán enyhül a nép ellenünk érzett gyűlölete. – Majdnem úgy beszélsz, mint egy aspektus. – Sherin mosolya olyan sugárzó volt, olyan nyílt, hogy egyszerre régen érzett sajgás ébredt Vaelin mellkasában. A nővér megváltozott: az öt éve megismert tartózkodó, komoly lány magabiztos, fiatal nővé érett. Ám a bensője ugyanaz maradt, látszott abból, ahogyan Alucius homlokára tette a kezét, és ahogyan némán könyörgött a szájpecke mögül, amikor azt hitte, Vaelin feláldozza magát, hogy megmentse. Az együttérzés még mindig ugyanolyan forrón lángolt benne. – Mi ketten mintha mindig a királyság két ellenkező végén találnánk magunkat – folytatta a nő. – Tavaly az a szerencse ért, hogy megismerhettem Lyrna hercegnőt. Azt mesélte, jó barátok vagytok, így megkértem, adja át neked üdvözletemet. Barátok. Az a nő úgy hazudik, mint a vízfolyás. – Át is adta. – Látszott, hogy Elera aspektus nem árulta el Sherinnek, ők ketten miért vannak mindig olyan távol egymástól. Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, soha nem
is kell megtudnia. – Nem esett bántódásod? Mustor... nem zaklatott? – Csak néhány kék foltot szenvedtem, amikor elrabolt. – A nővér megmutatta a béklyó helyét a csuklóján. – De egyébiránt nem bántott. – Mikor fogott el? – Hét vagy nyolc hete. Talán még régebben. A vár falai közt nem számoltam az időt. Éppen akkor hívtak vissza Warenhelyről a Rendházba. Már alig vártam, hogy újra a régi feladatommal foglalkozhassam, de Elera aspektus új gyógymódok kutatását bízta rám. Halálosan unalmas feladat az, Vaelin. Vég nélkül őröltem a gyógyfüveket és kevertem a kotyvalékokat, amelyek nagy része igen visszataszító szagot áraszt. Panaszt emeltem az aspektus előtt, de azzal nyugtatgatott, hogy mélyebben meg kell ismernem a Rend működését. Akárhogy is, örültem, amikor küldönc érkezett a misszióból a hírrel, hogy kitört a vöröskézjárvány. Éppen egy olyan keveréken dolgoztam, ami reményt adhat a gyógyulásra, vagy legalábbis enyhítheti a betegek szenvedését. Így hát a helyi mester értem küldetett. Vöröskéz. A nyavalya szélvészként söpört végig a négy hűbéruradalmon, mielőtt a király megszilárdította a királyságát, és két pokolbéli év alatt több ezer életet követelt. Egy család sem menekülhetett előle, és nem volt olyan betegség, amitől ennyire rettegtek volna. Ám akkor már vagy ötven éve nem ütötte fel a fejét a királyságban. – Tőrbe csaltak. A nő bólintott. – Csak azért mentem, mert attól tartottam, a betegség megtelepszik. De nem találtam járványt, csak halált. Úgy
tetszett, a misszió kiürült, olyan furcsa némaság uralkodott odabenn. Mindenfelé halottak hevertek, de nem a vöröskéz gyűrte le őket. Összekaszabolták az embereket, még a betegágyban fekvőket is. Mustor követői már vártak rám, és senkinek nem kegyelmeztek. Megpróbáltam elfutni, de persze elfogtak. Megláncoltak, és ide hoztak. – Annyira sajnálom. – Ne bánkódj miatta! Fáj arra gondolnom, hogy úgy érzed, a te hibád. A szemük összetalálkozott, és a fiú mellkasa újra felsajdult. – Mondott neked valamit ez a Mustor? Valamit, ami megmagyarázná a tettét? – Csaknem naponta eljött a cellámba. Először mintha a jóllétem miatt aggódott volna, gondoskodott vízről és ételről, még könyveket és pergameneket is hozott, amikor kértem. És végig beszélt, mintha csak valami kényszer alatt állna, csakhogy nem sok értelmet lehetett kihámozni a szavaiból. Az istenéről áradozott, egész szakaszokat idézett a cumbraeliek által imádott Tízkönyvekből. Először azt hittem, meg akar téríteni, de aztán rájöttem, hogy nem is hozzám beszél. Nem érdekelte a véleményem. Csak ki kellett mondania bizonyos dolgokat, amiket nem beszélhetett el a követőinek. – Miféle dolgokat? – A kétség szavait. Rentes Mustor kételkedett az istenében. Nem a létezésében, hanem inkább a céljában. Akkor még nem hallottam, hogy megölte az apját, amit állítólag az istene késztetésére tett. Talán beleőrült a bűntudatba. Meg is mondtam neki. Szembesítettem vele, hogy ha azt hiszi, felhasználhat engem a te elpusztításodra, akkor igazán megbolondult. A tudtára adtam, hogy ha egyszer ideérsz, egy szempillantás alatt
végzel vele. Úgy látszik, tévedtem. – Sokatmondón nézett az ifjú parancsnokra. – Valóban megőrült, Vaelin? Az őrület hajtotta? Vagy... vagy valami más? Úgy érzem, többet tudsz, mint amit elárulsz. El akarta mondani neki. Feszítette a mellét a késztetés, a szükség, hogy megossza valakivel a farkast az Urlish-ben és a Martishe-ban, találkozását Nersus Sil Ninnel, a Várakozót, és a hangot, a hangot, ami már két halott ember szájából szólt hozzá. De valami visszatartotta. Ezúttal nem a vér éneke csendesítette el, hanem valami sokkal közérthetőbb dolog. Az ilyen tudás veszélyes lehet. És már így is elég veszélybe keveredett miattam. – Én csak egy kardforgató rendtestvér vagyok, nővér. Ahogy telnek az évek, rájövök, hogy egyre kevesebbet tudok. – Eleget tudsz ahhoz, hogy megmentsd az életem. Tudtad, hogy Mustor nem gyilkos alkat. Pedig amikor észrevettél engem, biztosra vettem, hogy meg vannak számlálva a percei... Büszkeséget éreztem miattad, amiért nem tetted meg. Akár őrült volt, akár nem, akár gyilkos, akár nem, nem éreztem gonosznak. Csak bánatosnak és meghasonlottnak. Odalentről lárma hallatszott, és Vaelin kipillantott az udvarra. A hűbérúr nagy hangon korholta Caenist, miközben a kezében tartott üvegből bor loccsant a kockakőre. Mustor borotválatlan arca nyúzottnak és zaklatottnak tűnt, és a locsogásából ítélve a szokásosnál is jobban felöntött a garatra. – Hadd rohaggyanak! Hallod-e, tessvér! Cumbraelben nem temessük a bűnössöket! Vágjátok le a fejükket, asztán a vajjak elintézik a többit... – Megcsúszott egy friss vértócsában, és nagy puffanással a kőre esett, miáltal bőségesen nyakon öntötte magát a borral. Kacifántos káromkodás hagyta el a száját, és elhessegette Caenis feléje nyújtott, segítő kezét. – Haggyad
megrohanni őket, hallod? Ez az én várram! Malssiuss herceg! Vaelinn tessvér! Ezazén várram! – Ki ez az ember? – kérdezte Sherin. – Mintha valami rágná belülről. – A cumbraeliek jog szerinti hűbérura, a Hit óvja őket! – Bocsánatkérő mosolyt villantott a nőre. – Most mennem kell. Az ezredem itt állomásozik, amíg megkapjuk a király parancsát. Makril parancsnok testvér majd visszakísér a Rendedbe, nővér. – Inkább maradnék egy darabig. Azt hiszem, Gilma nővér örülne egy kis segítségnek. Mellesleg kettőnknek még alig akadt alkalmunk beszélni. Sok mindent el akarok mondani. Megint ugyanaz a nyílt mosoly, és ugyanaz a sajgás a mellkasában. Küldd el! – utasította a belső hang. – Csak fájdalom származik abból, ha itt marad. – Vaelin nagyúr! – Mustor kiáltása visszarántotta a valóságba. – Merre vagy? Állíccsd meg az emberreidet! – Nekem is sok mesélnivalóm van – válaszolta, azzal sarkon fordult, és visszament a toronyba. ♦♦♦ Mustor hűbérúr először dühöngött, amiért Vaelin nem állt kötélnek a temetés lefújását illetően, és nagy hangon ismételte, hogy övé a vár, és a saját országában ő dönt. Amikor Vaelin egyszerűen felhívta a figyelmét saját, Hitben fogant szolgai viszonyára, miszerint neki nem kötelessége engedelmeskedni egy hűbéruradalom urának, a dühös Mustor komor hallgatásba burkolózott. Mivel a Malcius herceghez intézett könyörgése jutalmául is csak egy szigorú pillantást kapott, visszavonult halott öccse kvártélyába, ahol már előzőleg felhalmozta az erőd
borospincéjének tartalmát. Nyolc napig vesztegeltek még a Fokvárban, és aggódva várták a háború végét jelző üzenetet. Vaelin folyamatos edzéssel és a hegyekbe vezető őrjárattal foglalta le a katonáit. Az emberek nem nagyon morogtak, a győzelem és dicsőség érzése, valamint a várban és a halottaknál talált, a katona alapvető rablásvágyát kielégítő kincsek egyensúlyban tartották a közhangulatot. – Ha van győzelem, arany a zsebükben, meg néhanapján egy fehércseléd az ágyukban, bárhová követik a parancsnokukat – bölcselkedett az egyik este Krelnik őrmester. Sherin nővér ígéretének megfelelően Alucius Al Hestián gyorsan felépült. Másnap felébredt, és kiállta az agysérülést ellenőrző próbákat, bár a csatára nem emlékezett, ahogyan arra sem, miként szerezte a sebesülését. – Tehát halott? – kérdezte Vaelintől. Éppen az udvaron tartózkodtak, és az esti gyakorlatozást szemlélték. – A bitorló... – Igen. – Úgy gondolod, ő adta az útleveleket Feketenyílnak? – Elgondolni sem tudom, mi más módon kerülhettek hozzá. Úgy látszik, a hűbérúr minden követ megmozgatott, hogy megvédje a fiát. A köpenyébe burkolózó Alucius beesett arcával úgy festett, mintha egy öregember tekintene ki egy fiatal szemén. – Ennyi vérontás néhány levél miatt! – Megrázta a fejét. – Linden sírt volna, ha látja. – Benyúlt a köpönyegébe, és lecsatolta Vaelin rövid kardját. – Tessék – nyújtotta a markolatot. – Többé nem lesz rá szükségem. – Tartsd csak meg! Legyen ez az én ajándékom. Kell valami emlék a katonaidőből.
– Nem tehetem. Hisz a királytól kaptad... – És most neked ajándékozom. – Én nem... Nem volna szabad egy hozzám hasonlónak megkapnia. Látva, hogyan tartja a fiú remegő ujjakkal a fegyvert, eszébe jutott a vörös iszamós vér a pengén, amikor kihúzták Aluciust a hullahalomból. A háború mindig akkor mutatja a legádázabb arcát, amikor valaki először szembesül vele. – Ki más érdemelné jobban, mint te? – szólt, és lágyan eltolta magától a markolatot. – Akaszd a falra, amikor hazatérsz, aztán hagyd is ott! Nekem nem kell. Alucius ajka megmozdult, mintha mondana még valamit, de megzabolázta a nyelvét, és visszatette a kardot az övébe. – Ahogy kívánod, uram. – Megírod mindezt? Ez az egész megér egy verset? – Százat is, de kétlem, hogy egyiket is papirosra vetném. Ébredésem óta nem úgy jönnek a szavak, mint egykor. Pedig próbáltam előcsalni őket. Ültem a tollal és a pergamennel, de semmi sem történt. – Beletelik egy kis időbe, mire egy sebesült férfiba visszatér az élet. Pihenj sokat, és egyél jól! Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megszáll az ihlet. – Remélem – mosolyodott el haloványan Alucius. – Talán írok Lyrnának. Neki bizonyosan találok szavakat. Vaelin, aki maga is bőven talált volna szavakat, amiket elmondhatna a hercegnőnek, csak bólintott, aztán visszafordult a gyakorlatozó ezred felé, és kiadta a dühét egy emberen, aki túl magasan tartotta az alabárdját az adott védekező alakzatban. – Ereszd lejjebb, hígagyú! Hogyan akarsz kibelezni egy lovat, ha a levegőbe mutogatsz vele? Őrmester, még egy óra
edzést ennek az embernek! Az estéket Sherin társaságában töltötte. A várúr termében ülve megosztották egymással az elmúlt öt év történéseit. Kiderült, hogy a nő még nála is többet utazott és látott. Járt az Ötödik Rend misszióiban mind az öt hűbéruradalomban, és még hajóra is szállt, hogy eljusson az Északi Végek enklávéjába, ahol Al Myrna várúr kormányzott a király nevében. – A hideg idő dacára az a hely tele van élettel! – mesélte. – És annyi különféle ember él ott! A földművesek többsége a déli Alpiri Birodalom menekültje. Magasak, szép arcúak, sötét a bőrük. Állítólag magukra haragították a császárukat, és a kivégzéstől rettegve tengerre szálltak, ötven éve élnek az Északi Végeken. A várúr őrsége is ezekből verbuválódott. Rettegett hírük van. – Egyszer találkoztam Al Myrnával és a lányával. Nem hiszem, hogy megnyertem a lány tetszését. – A híres-neves talált lonak gyerekkel? Amikor ott jártam, nem tartózkodott otthon, éppen a seordah-val járta az erdőt. Az erdei nép nagy tiszteletben tartja őt és az édesapját. Az egésznek valami jéghordával vívott csata az oka. Vaelin mesélt a nőnek a Martishe-ban töltött hónapokról, és megosztotta vele Al Hestián halálának fájó emlékét. Mindeközben gyávának és hazugnak érezte magát, amiért hallgat a gyilkos összeesküvésről, amiből kivette a részét. – Kegyelemből cselekedtél, Vaelin – fogta meg a kezét a lány, és értőn nézett a bűntudattal átitatott tekintetbe. – Helytelen, a Hit ellen való dolog lett volna szenvedni hagyni. – Sok mindent tettem már a Hit nevében. – Vaelin sebhelyes kezére pillantott, ami olyannyira elütött a fiatal nővér selymes, fehér bőrétől. Egy gyilkos keze és egy gyógyító keze. Hitemre, miért
ilyen meleg a bőre? – Csak annyit tehetünk, hogy megkérdezzük magunktól, cselekedtünk-e valami rosszat a Hit miatt – mondta jelentőségteljesen Sherin. – Te cselekedtél, Vaelin? – Embereket öltem, akiket nem is ismertem. Voltak köztük gaztevők, orgyilkosok, söpredék egytől egyig. De olyanok is, mint a Fokvárban megbúvó, eltévelyedett fanatikusok. Összesen annyit lehetett a bűnük, hogy egy másik vallást követtek. Még a barátaim is lehettek volna, ha más időben, más helyen találkozunk. – Az itt élők gyilkosok voltak. Lemészárolták a Rendem egyik teljes misszióját, csak azért, hogy engem foglyul ejthessenek. Téged rávinne a lélek ilyesmire? Nem látja. – Az igazság felért egy arcul csapással. – Nem látja bennem a gyilkost. – Nem – válaszolta Vaelin, és valamiért ismét hazugnak érezte magát. – Nem vinne rá. ♦♦♦ Teltek-múltak a napok, és Vaelin egy ábrándba ringatta magát. A király és a Rend talán megengedi, hogy itt maradjon. Helyőrséget hozna létre a cumbraeli vidéken. Ő lehetne a vár ura, jelenléte mindig emlékeztetné a cumbraeli fanatikusokat arra, milyen árat kell fizetni a lázadásért. Sherin alapíthatna egy missziót a betegek ápolására ezen a távoli, keserű földön. Évekig szolgálhatnák együtt a Hitet és a királyságot boldog elszigeteltségben. Bár látta, hogy mindez lehetetlen, az álom ott bujkált az elméje legmélyén, és a ragyogó, csábító remény minden nappal egyre növekedett. Caenis a vár könyvtárát
vezetné, iskolát alapíthatna a helyi gyermekeknek, betűvetést tanítana nekik, és megismertetné velük a Hit igazságát. Barkus a kovácsműhelyben tevékenykedne, Nortah az istállóban, Dentos meg lehetne a vadászmester. Elhozná magával Karcost és Frentist a Rendházból. Tudta, hogy káprázat csupán, hogy minden este hazudik magának, amikor elhagyja Sherin társaságát. Mert nem akarta, hogy véget érjen, mert érezni akarta a mindent átjáró békét a nő társaságában, amilyen hosszan csak lehetett. Fejben még egy hivatalos üzenetet is megfogalmazott Arlyn aspektusnak, és újra meg újra átírta, de egyre halogatta a percet, amikor megkéri majd Caenist, hogy vesse papirosra. Hangosan kimondva rögtön kiderült, hogy képtelen ábránd csupán, és jobban esett az álmodozás. Hogy micsoda elnagyolt képzelgés, elejétől a végéig, az a kilencedik nap reggelén derült ki. Korán kelt, gyorsan megszemlélte a kapuőrséget, és végigsétált a mellvédeken, majd reggeli után nézett. A falakon az őröket jó kedvükben találta. A szolgálat ellenére gyaníthatóan megnyalták a rendtestvérek cimboráját. Egy pillanatra megállt, mielőtt folytatta volna útját az udvarra, és kiélvezte a magasztos látványt. Micsoda vad környék. Itt akarod leélni az egész hátralévő életedet? De legalább csendes. Áldásos csend uralkodik itt. Később még évekig emlékezett a pillanatra. A reggeli nap ragyogó sugaraira, amelyek ezüstös-kéken szikrázva verődtek vissza a környező hegycsúcsok friss haváról, a tiszta égre, az arcába vágó, éles szélre. Sohasem felejtette el ezt a képet, mielőtt minden megváltozott volna. Éppen el akart fordulni, amikor a szeme megakadt a völgyből felkapaszkodó, keskeny úton. Lovas közeledett rajta, mégpedig sebesen. Még ebből a távolságból is látszott az állat
lehelete, amint nagy nehézséggel küzdve ügetett. Dentos! – döbbent rá. – Dentos, Nortah nélkül! Fáradtságtól elszürkült arccal szállt le a nyeregből az udvar kövén, az arcán véraláfutás éktelenkedett. – Testvér – köszöntötte Vaelint a bánattól és kimerültségtől színtelen hangon. – Beszélnünk kell. – Megtántorodott, és Vaelin megfogta, nehogy elessen. – Mi a baj? – kérdezte követelőn. – Hol van Nortah? Dentos szája minden vidámságot nélkülöző vigyorra húzódott. – Sok-sok kilométerre innen, azt hiszem. – Arca elborult, és a földre sütötte a tekintetét, mintha nem merne Vaelin szemébe nézni. – A testvérünk megpróbált végezni a legfőbb hadúrral. Most szökevény, és a királyi őrség fele őt üldözi. ♦♦♦ – Csatáztunk – kezdte Dentos. Pálinkával felöntött, meleg tejet iszogatott a két keze között tartott kupából, a lakomázó csarnok tűzhelye előtt ülve. Vaelin behívta Barkust és Caenist, valamint Malcius herceget, hogy meghallgassák a testvér történetét. Sherin nővér balzsammal ápolta le a fiatal férfi sebét. – A cumbraeliek összeszedtek vagy ötezer embert. Úgy várták a királyi őrséget a Zöldtükör-gázlónál. Nem mondható nagy hadnak ilyen túlerővel szemben, de gondolom, időt akartak nyerni a városnak, amíg az megszervezi a védelmét. Sok királyi katonát levághattak volna az átkelésnél, de a hadúr csalafintaságára nem számítottak. A lovasságot felállította a déli parton, míg a gyalogság egyik felét a hajnali órákban lejjebb a folyón átküldte a túlpartra, ötven ember veszett oda a
sodrásban, mire átjutottak. Amikor megtámadták a cumbraeliek jobb szárnyát, azok még javában a nyilaikat csomagolták. Mire én és Nortah odaértünk, az egésznek vége lett. Olyan volt a környék, mint egy mészárszék. Még a folyó is egészen vörösre színeződött. Dentos elhallgatott, és belekortyolt a tejébe. Arca komorabbnak tetszett, mint eddig bármikor. – Az utolsó hajrában elfogtak néhány száz cumbraelit – folytatta. – Amikor megérkeztünk, a hadúr éppen a halálos ítéletet olvasta a fejükre. Ne hidd, hogy örült, amikor meghallotta, mi járatban vagyunk! – Átadtátok a király kézjegyes parancsát? – kérdezte Malcius. – Igen, fenség. Rápillantott a pecsétre, aztán magával hívott a sátrába. Amikor felolvastuk neki, azt akarta tudni, magunk is láttuk-e a bitorló testét, és hogy bizonyosan meghalt-e, meg ilyeneket. Nortah biztosította felőle, hogy halott, de a hadúr közbevágott, mondván, hogy egy áruló fiának szava annyit sem jelent neki, mint a disznószar. – És Nortah ezért akarta megölni? – kérdezte hüledezve Barkus. Dentos megrázta a fejét. – Felmérgesedett, az igaz, és úgy nézett ki, mint aki ott helyben agyonüti azt a kurafit, de nem tette. Csak összeszorította a fogát, és azt mondta: „Én senki fia sem vagyok, uram. A király parancsát hoztam, miszerint a háború véget ért. Engedelmeskedsz-e neki?” – Dentos elhallgatott, és a szeme a távolba révedt. – Testvér? – noszogatta Caenis. – Mi történt aztán? – A hadúr azzal vágott vissza, hogy nem fogad el tanácsot
egy nyikhajtól, és úgy szolgálja a királyt, ahogyan ő akarja. Mielőtt hazamasíroztatja a királyi őrséget ezen a hitetlen országon keresztül, igazságot kellett tennie azokon, akik fegyverrel keltek fel a korona ellen. – Folytatni akarta a foglyok kivégzését – találgatott Vaelin. Eszébe jutott, milyen arcot vágott Nortah, amikor visszatért a Martishe-ból, micsoda fáradt kétségbeesés ült a szemében, amikor italt vett magához, hogy enyhítse a szívében tomboló kínt. Elvisszük a Hitet azoknak a tagadó kutyafattyaknak. – Igen – sóhajtott Dentos. – Nortah pedig ellenkezett. Meg akarta győzni, hogy a király parancsa ellen való, amit tesz. A hadúr csak nevetett, és azzal vágott vissza, hogy a király üzenete nem rendelkezik arról, miként bánjon az elfogott tagadó söpredékkel. Megfenyegette Nortah-t, hogy ha nem takarodik el onnan, átküldi az Innentúlba az áruló apjához, akár testvér, akár nem. Vaelin lehunyta a szemét, és nagy nehezen megkérdezte: – Mennyire sérült meg a hadúr? – Nos, mostantól a bal kezével törli a seggét. – Hitemre! – lehelte Caenis. – A francba! – csatlakozott Barkus. – Miért nem végzett vele? – Vaelin nem értette. – Mert megállítottam. Sikerült eltérítenem a következő csapását. Könyörögtem neki, hogy adja fel a kardját. Nem hiszem, hogy meghallott. Elvesztette a józan eszét. Látszott a szemén. Mint a veszett kutya, csak arra tudott gondolni, hogyan vesse rá magát Al Hestiánra. Az a fattyú meg csak térdelt, és szótlanul nézte a keze helyét, meg a spriccelő vért. Megküzdöttünk. – Megérintette a zúzódást az arcán. – Veszítettem. A hadúr szerencséjére a katonái benyomultak, hogy
megnézzék, miféle csetepaté zajlik. Nortah megölt kettőt, és megsebesítette a többit. Újabbak szaladtak oda. Még néhányat átküldött az Innentúlba, aztán a lovához menekült. Sikerült átvágnia az egész táboron. Végül is ki gondolná, hogy egy testvér éppen most nyeste le a hadúr kezét? Én elszeleltem a zűrzavarban. Gondoltam, én sem leszek túl népszerű a körükben, amikor elül a por. Egy napig bujkáltam az erdőben, aztán elindultam a várba. Útközben hallottam hírét az őrült testvérnek, meg hogy a királyi őrség keresi. Utoljára állítólag nyugat felé látták. – Ami azt jelenti, hogy igazából másfelé tart – bólintott Barkus. – Sohasem kapják el. – Ez bizony sötét ügy, testvér – fordult a herceg Vaelinhez komor arccal. – A Rend védelmet nyújt a testvéreinek, de ez... – Megrázta a fejét. – A királynak nem lesz más választása, mint hogy vérdíjat tűz ki a fejére. – Akkor reméljük, a testvérünk hamar biztonságosabb vidékre jut – reménykedett Caenis. – A legjobb lovas a Rendben, és jól tájékozódik a vadonban. Nem kapják el egykönnyen... – Egyáltalán nem kapják el – vette át a szót Vaelin. Odalépett az asztalhoz, amelyen a kardja nyugodott, és gyorsan felcsatolta, majd szorosra húzta a szíjat, aztán magára terítette a köpönyegét. A hátában érezte Sherin tekintetét, de nem volt képes viszonozni azt. – Caenis testvér, átadom az ezred parancsnokságát. Küldj futárt Arlyn aspektushoz, és értesítsd, hogy Nortah testvér nyomába eredtem, és visszahozom az igazságszolgáltatás elé! Az ezred a király parancsáig itt várakozzon! – Utánamész? – Barkus elképedt. – Hallottad, mit mondott a herceg! Ha visszahozod, felakasztják. Hisz a testvérünk...
– A király parancsát megtagadó szökevény és Rendünk szégyene. Egyébként kétlem, hogy hagyná magát visszahozni. – Erőnek erejével Sherinre nézett, valami búcsúszó után kutatva, de semmi odaillő nem jutott az eszébe. A nő szeme nedvesen csillogott, és látszott rajta, menten elsírja magát. Sajnálom – akarta kinyögni, de szomorú kötelessége túl nagy súllyal nehezedett a szívére. – Egyébként miből gondolod, hogy megtalálod? – kérdezte követelő hangon Barkus. – Jobb lovas, mint te vagy, és a vadonban is jobban tájékozódik. De őt nem vezérli a vér éneke. Akkor kezdődött, amikor Dentos belefogott történetébe. Az egyhangú zúgás mindegyre felhorgadt, amikor Vaelin gondolatai észak felé fordultak. – Megtalálom. Meghajolt Malcius herceg előtt. – Engedelmeddel, fenség. – Csak nem egyedül akarsz nekivágni? – kérdezte döbbenten Malcius. – Attól tartok, ehhez ragaszkodom. – Visszanézett a testvéreire. Barkus szemében dühöt látott, Dentosében bánatot, és azon töprengett, vajon valaha megbocsátanak-e neki. – Vigyázzatok az emberekre! – mondta, azzal kimasírozott a teremből.
HETEDIK FEJEZET
-A
renfaeli Cardurin városa az északi hegység egyik előhegyére épült. A Csula nyergében ülő Vaelin higgadt poroszkálásban megközelítette a falakat, és megütközött a város bonyolult elrendezésén. Az egyre szűkülő, kikövezett utcák egyre meredekebben emelkedtek felfelé, és két oldalon magas, kocka alakú, agyagcserepes homokkő házak sorakoztak. A városban minden részlet összefüggött egymással, minden épületet járóhíd kötött össze egy másikkal, és a magasban elegáns boltívek húzódtak a falak közt. Mintha valami kőerdőn legeltette volna a szemét. A kapuban álló lándzsás őrszem tiszteletteljes bólintással jelezte, hogy beléphet. A Rend tagjait mindig is nagyra tartották Renfaelben, és ez a megbecsülés az Egyesítési Háborúkban sem szenvedett csorbát, annak ellenére, hogy az aspektusok a király pártját fogták. Az utca emberei vetettek néhány kíváncsi pillantást a kapun belépő rendtestvérre, de nem találkozott leplezetlenül bámulókkal, vagy döbbent arcokkal, amitől Varinvár utcáin rettegett. Csulát a kapu mellett hagyta egy istállófiúnál, aki pontos eligazítással szolgált, merre találja a Hatodik Rend misszióját. – Felfelé kell kapaszkodni egy darabon, testvér – figyelmeztette a fiú, azzal megragadta a ló kantárját, és már
mozdította a kezét, hogy megvakargassa a ló orrát. – Ne! – Vaelin időben elütötte az istállós kezét, így Csula fogai szerencsére a levegőben csattantak a fiú keze helyett. – Elég makrancos egy állat, és nagy utat tettünk meg az elmúlt két hétben. – Ó... – Az istállófiú hátralépett, és Vaelinre vigyorgott. – Lefogadom, hogy csak te tudsz bánni vele, mi? – Nem, engem is megharap. Csaknem a hegycsúcsig kellett másznia a Hatodik Rend missziójához, és a lovászfiú nem túlzott a meredek emelkedővel kapcsolatban. A lába már sajgott az erőfeszítéstől, mire megrángatta a kapu mellé függesztett harangot. A kisvártatva megjelenő, széle-hossza egy, bozontos szakállú testvér kék szeme ravaszul pillantott rá kócos szemöldöke alól. – Vaelin testvér? A megszólított a homlokát ráncolta meglepetésében. – Már vártatok, testvér? – Két napja egy futár érkezett lóhalálában a fővárosból. Az aspektus üzent a küldetéseddel kapcsolatban, és felszólított, adjak meg minden segítséget, ha megérkezel. Gondolom, hasonló parancsok mentek a királyság többi sarkába is. – Félreállt a kapuból. – Kérlek, fáradj be! Bizonyosan megéheztél. Végigvezette az utazót egy rosszul megvilágított folyosón, aztán egy lépcsősoron, majd egy újabb lépcsőn, és még egy másikon. – Artin parancsnok testvér, szolgálatodra – mutatkozott be a szakállas lépcsőmászás közben. – Elnézésedet kérem a lépcsők miatt. A renfaeliek az ezer híd városának nevezik Cardurint. Igazából a végtelen lépcsők városának kellett volna elnevezniük. – Megkérdezhetem, miért nincs őr a kapunál, testvér?
– Nincs rá szükség. Cardurin az egész királyság legbiztonságosabb városa. Még az erdőkben sem rejtőznek haramiák, ugyanis a lonak nem tűrné meg őket. – A lonak sem jelent veszélyt rátok? – Jaj, ide nem jönnek. Állítólag nem bírják a város bűzét. Úgy tartják, a rossz szag balszerencsét hoz. Amikor portyáznak, mindig a határ menti, kisebb településeket támadják. A harcos törzsfők két-három évente összeszednek néhány ezer embert, és egy nagyobb fosztogató hadjáratra indulnak, de még akkor sem merészkednek a városfal közelébe. Nemigen ismerik az ostrom fogalmát. Artin a misszió étkezőjeként szolgáló csarnokba vezette Vaelint, és felhozott neki egy tál ragut a konyháról. A vacsora után méretes térképet terített ki az asztalon. – A Harmadik Rendbéli testvéreink legújabb kiadása – magyarázta. – A határvidékek részletes leképezése. Ez itt – mutatott egy fallal körülvett város ábrájára – Cardurin. Közvetlenül északra találod a Skellan-hágót, a megerősített átjárót, amit háromosztagnyi testvérünk őriz. Ott egy menekült sem juthat át. Már a lonak is sok évtizeddel ezelőtt felhagyott a próbálkozással. – Hogyan jutnak le délre? – érdeklődött Vaelin. – A nyugati és keleti előhegységen keresztül. Hosszú utat tesznek meg, és azt kockáztatják, hogy észrevesszük őket, de nincs más választásuk, ha folytatni akarják a rablóhadjárataikat. Miből gondolod, hogy a testvéred beóvakodott a lonak földjére? Már nem a testvérem – jött a szájára, de időben megálljt parancsolt a nyelvének. Mélyen gyökerező haragot érzett, amikor Nortah-ra gondolt, de nem volt értelme kifejezésre
juttatnia az érzést. – Van olyan biztonságos útvonal, amin be lehet jutni? – kérdezett vissza anélkül, hogy válaszolt volna a parancsnok testvér kérdésére. – Olyan útvonal, amin egy magányos utazó észrevétlen maradhat... Artin megrázta a fejét. – A lonak mindig tudja, mikor lépjük át a határukat. Mindegy, hogy egyes-egyedül mégy a legkeményebb télben, vagy egy állig felfegyverkezett csapattal a nyár közepén. Valahogyan mindig értesülnek róla. Gondolom, a Sötétséghez van köze. Ezt tudnod kell, testvér. Ha odáig követed a szökevényedet, előbb vagy utóbb találkozni fogsz velük. Vaelin némán tanulmányozta a térképet, szeme az északi hegyláncot képező, csipkés hegycsúcsoktól és a lonak vidék közepétől a Skellan-hágóig vándorolt. A renfaeli hűbérúr egy évszázada erősítette meg az átjárót, mert belátta, hogy a lonak fenyegetés nem csupán egy púp a hátán, hanem valódi veszélyforrás. Amikor a nyugati dombságok felé fordította a figyelmét, a vér éneke felerősödött. Az ujja egy apró, ismeretlen jelentésű ábrára talált a térképen. – Ez micsoda? – A romba dőlt város? Oda nem fog bemenni. Még a lonak is messziről elkerüli. – Miért? – Mert rossz hely, testvér. Csupa rom és mezítelen kő. Csak messziről láttam, de még úgy is rám hozta a hideglelést. Van valami abban a levegőben... – Megrázta a fejét. – Egyszerűen csak rossz hely. A lonak Maars Nir-Uhlin Solnak, az Ellopott Lelkek Hegyének nevezi. Számos meséjük szól emberekről, akik betévedtek oda, és soha nem tértek vissza. Egy éve lehetett, hogy
a Negyedik Rend észak felé menekülő tagadókat üldözött. Új aspektusuk kinevezése után történt, és a Rendünk ugyebár megtagadta a további részvételt a tagadóvadászatban. Szóval, mindenáron be akartak hatolni a romba dőlt városba, azt állították, biztos forrásból tudják, hogy ott kell tovább kutakodniuk, persze nem árulták el, ki adta az ötletet. Figyelmeztetésem süket fülekre talált. „A Hit szolgáinak nem kell tartaniuk a vadak babonáitól” – verték a mellüket. Csak egyetlenegy tagjukat találtuk meg, vagyis inkább félig. Három hónappal később bukkantunk rá a hóba fagyva. Valami összemarta. Valami, ami hatalmas volt és rendkívül éhes. – Talán csak eltévedt, és halálra fagyott. Egy farkas vagy medve is rálelhetett a hóban fekvő testre. – A férfi arcára ráfagyott a sikoly, testvér. Sem élő, sem holt embert nem láttam még olyan arckifejezéssel. Az a valami élve fogyasztotta el. Nagyobb és gonoszabb teremtmény lehetett az, mint a farkasok. És a medvék sem hagynak olyan marásnyomokat. Vaelin visszafordult a térképhez. – Hány napi járóföld a romba dőlt város lóháton? Artin ravasz szeme összeszűkült. – Tényleg úgy hiszed, hogy ott megtalálod? Tudom, hogy ott megtalálom. – Hány nap lóháton? – Ha sietsz, három napon belül ott lehetsz. Küldök egy madárkát a falhoz, hogy szervezzenek kísérőcsapatot melléd. Az beletelhet néhány napba. Addig itt megpihenhetsz... – Egyedül utazom, testvér. Reggel indulok. – Egyedül? Lonakföldre? Testér, ez finoman szólva sem valami bölcs döntés.
– Az aspektus levele tartalmaz bármi tiltást arra vonatkozóan, hogy egyedül utazzam? – Nem. Mindössze meghagyja, hogy adjunk meg neked minden segítséget. – Nos – lépett el az asztaltól Vaelin, és barátságosan vállon veregette Artint –, bőséges segítséget nyújthattok egy jó alvással meg egy batyunyi útravalóval. – Ha egyedül mész oda, meghalsz – jelentette ki kerek perec Artin parancsnok. – Akkor reménykedjünk benne, hogy még előbb teljesítem a küldetésemet. ♦♦♦ Véget nem érő vízmosások törték meg a nyugati előhegyek sziklás, kopár sorát, és Vaelin ezeken kényszerült észak felé tartani. Megállíthatatlanul közeledett a tél, és a kemény, hideg szél egyre kegyetlenebből korbácsolta a hegyoldalakat. Csula minden eddiginél szeszélyesebben viselkedett. Minden alkalommal, amikor Vaelin fel akart ülni rá, a fejét dobálta meg prüszkölt, és rosszkedvét még a misszió raktárából származó cukoradagok sem javították. Vaelin az első napon alig haladt huszonöt kilométert, és egy kiálló szikla alatt táborozott. Köpönyegébe burkoltan gubbasztva ellenállt a kísértésnek, hogy Artin testvér figyelmeztetése ellenére tüzet gyújtson. Nehezen jött álom a szemére, és amikor végre elaludt, kusza rémálmok zavarták a nyugalmát, amelyekre a hajnal tompa ragyogásában sehogyan sem tudott visszaemlékezni. A vér éneke fátyolosan, de még mindig jól hallhatóan szólt benne, és a romba dőlt város felé vezette. Tudta, hogy Nortah ott vár rá.
Nortah... Visszatért a düh, a vérszomjas, kérlelhetetlen indulat. Hogyan tehette? HOGYAN TEHETTE? Azóta gyűlt benne a méreg, hogy Dentos előadta a történteket, és a szörnyű bizonyosság felhorgadt bensőjében, hogy neki kell levadásznia és megölnie a testvérét. Al Hestián hadúr levágott kezén azért nem nagyon tudott bánkódni, nehéz lett volna sajnálatot érezni egy ember iránt, aki védtelen rabokon akarta kitölteni gyászból fakadó haragját. No de Nortah... Nem adja olcsón az életét – döbbent rá jéghideg bizonyossággal –, harcolni fog, és én végzek vele. Elfogyasztotta a szárított, csíkokra vágott marhából álló reggelijét, és útnak indult a könnyű esőpermetben. Száron vezette Csulát, mert a köves talaj nem kedvezett a lovaglásnak. Csak néhány kilométert tett meg, amikor a lonak megtámadta. A fiú akrobatikus mozdulattal vetette ki magát a Vaelin fölött magasodó sziklák közül, majd a levegőben megpördülve a talpára érkezett, éppen a rendtestvér orra elé, egyik kezében harci furkóval, a másikban hosszú, ívelt késsel. Pőre mellkasa inas volt, akár egy agáré, és ránézésre úgy tizennégy-tizenhat esztendős lehetett. Fejét kopaszra borotválta, és bal füle fölött díszes tetoválás sötétlett. Sima, csontos arca feszülten várta az összecsapást, és éles hangon kihívó kiáltást hallatott egy olyan nyelven, amelyet Vaelin még sohasem hallott. – Sajnálom – válaszolta amaz –, nem értem. A lonak nyilván sértésnek vagy beleegyezésnek vette, mert késlekedés nélkül támadott. A feje fölé emelt furkósbottal a levegőbe ugrott, és kést tartó kezét hátrahúzta a vágáshoz. Szépen és pontosan hajtotta végre a jól begyakorolt mozdulatot. Vaelin ellépett a feléje sújtó furkósbot elől, félúton elkapta a lefelé hasító kést, és nyitott tenyérrel halántékon vágta a fiút,
aki eszméletlenül elterült. A keze már a kardján volt, miközben további ellenfeleket keresve körülkémlelt, és szeme a feje fölötti szirteket fürkészte. Ahol egy van, ott előkerül több is – emlékezett Artin testvér jó tanácsára. – Mindig többen vannak. Semmi sem moccant. Sem szagot nem hozott a szél, sem hangok nem zavarták meg az eső csendes zenéjét a köveken. Csula is szemlátomást nyugodtan állt, és jó kedélyűen csócsálta az eszméletlen fiú bőrbe bújtatott lábfejét. Vaelin elhúzta onnan, miáltal majdnem sikerült felrúgatnia magát, de aztán leguggolt, hogy megvizsgálja a fiút. Az rendesen lélegzett, és nem folyt vér a füléből vagy orrából. Az ifjú parancsnok úgy fektette, hogy ne fulladjon meg a saját nyelvétől, aztán a száron maga után húzta Csulát. Néhány újabb vízmosásokban eltöltött óra után megérkeztek az Artin által Kőüllőnek nevezett képződményhez. Soha nem látott, idegen táj tárult Vaelin szeme elé. A kopár sziklafennsíkot csak természetes esővízgyűjtő medencék tarkították, meg sziklacsúcsok, amelyek úgy emelkedtek ki a hullámzó felszínből, mint hatalmas, alakjukat vesztett gombák. Csak ámult, miféle természeti erő alkothatott ilyen látványt. A cumbraeliek azt állították, hogy istenük egy szempillantás alatt teremtette a földet és annak minden táját és élőlényét, de a sziklakiszögellések víz és szél koptatta csatornáit látva Vaelin tudta, hogy ez a hely évszázadok munkája nyomán vált ilyen különlegessé. Újra felült a lóra, és lépésben északnak indult. Naplementéig megtett még további tizenöt kilométert. Közel s távol a legnagyobb sziklatorony tövében táborozott, és újra köpenyébe bújva kereste az álmot. Szemhéja már éppen lezárult, amikor a
lonak fiú újra támadott. ♦♦♦ A legényke izzó dühvel, vadul karattyolt kiismerhetetlen nyelvén, miközben Vaelin a mellkasára tekerte a kötelet. Előbb persze hátrakötötte a kezét. Halántékán ronda duzzanat éktelenkedett, és ezúttal egy újabb is növekedett az orra alatt, ahol a fiatal ezredparancsnok bütykei találkoztak egy idegcsomóval, a fiú eszméletlenségét okozva. – Nisha ulniss se Serantim! – rikoltotta a fiú, és összevert arca a gyűlölet torz maszkjába fagyott. – Herin! Garnin! – Fogd már be! – tömött rongyot a szájába a fáradt Vaelin. Hagyta a lonakot a kötelékeiben vergődni, és elvezette Csulát. A félhold világossága ellenére vigyázott, hová lép. Addig ment, amíg már nem hallotta a fiú elfojtott sirámát. Lefeküdt egy gömbölyű szikla tövébe, és elaludt. ♦♦♦ Másnap reggel először köszöntötte napsugár, mióta nekivágott az útnak. A szabálytalanul váltakozó fénypászmák áttörtek a felhőfátyolon, játékosan bearanyozták az Üllő fagyott felületét, és árnyékokat vetítettek a sziklatornyok mögé. A kövek eső koptatta felszíne aranyosan csillámlott a ragyogásban. Gyönyörű! – sóhajtott fel gondolatban, és azt kívánta, bárcsak valami más oka volna a vándorútjának. Nehéz szíve mintha megtiltotta volna neki, hogy élvezettel tekintsen a tájhoz hasonló, egyszerű dolgokra. A Kőüllő további öt kilométer hosszan húzódott, és végül alacsonyabb hegyvonulatnak adta át a helyét, amit az északon
oly szívesen megtelepedő, törpefenyők pettyeztek. Csula kéretlenül is vágtába fogott, amint füvet érzett a patája alatt, és amint hátrahagyta az Üllő kíméletlenül sziklás talaját, nagyokat prüszkölt megkönnyebbülésében. Vaelin engedte, hadd fusson. Most először látta vidámnak a rossz természetű állatot, és élvezettel nézte, ahogy a hátasa fel-le vágtázik a dombokon és patáival felkapálja a nedves talajt. Estére megpillantották a széles fennsíkot, ahol a romba dőlt város várt rájuk. Vaelin az utolsó dombtetőn vert tábort, ahonnan jó kilátás nyílt a környező tájra, de úgy, hogy őt magát és lovát takarta a hegycsúcson növekvő törpefenyőliget. Egy alacsony ághoz kötötte Csulát, és nekiállt fát gyűjteni, majd az előre elhelyezett kőkörbe rendezgette a tűzifát, végül gyújtásnak fenyőkérget dugdosott a résekbe. Megcsapta a kováját, és addig fújta a szikrát, amíg a lángok bele nem kaptak a fába. Keresztbe tett lábbal, hátán a karddal várakozott. Íját a keze ügyében tartotta, a húrra illesztett nyílvesszővel. Már kora este felfedezte, hogy követik, így nem volt értelme betartani Artin tűzgyújtási tilalmát. Hamar leszállt az éj, és a felhős ég áthatolhatatlanná varázsolta a tűz fényén túl elterülő sötétséget. Egy óra múlva a lópaták puha hangja látogatóról árulkodott. A táborba belépő férfi legalább egy fejjel magasabbra nőtt Vaelinnél, széles válla vastag izomkötegekkel font karokban folytatódott, mellkasát derékig érő medvebőr mellény borította, és övén harci furkó, meg acélpengéjű szekerce függött. A deréköv alatt szarvasbőr pantallót és bőrcsizmát viselt. A vérszomjas lonak fiúhoz hasonlóan kopaszra borotvált fejét tetoválások borították, és a bonyolult, kacskaringós ábrák egyik halántékától a másikig terjedtek. Karjait még annál is több tinta színezte, fura, tüskéket
utánzó minták örvénylettek a vállától a csuklójáig. Beesett és szögletes arcából nem lehetett kitalálni a korát, de morcosan összevont szemöldöke alatt ülő, sötét és ellenséges tekintete sokévnyi tapasztalatról, és megannyi csatáról mesélt. Erős pónit vezetett, és a ló hátán átvetve szállított valamit. Valamit, ami rángatózott és nyögött a kötelékek szorításában. A lonak egyetlen összefüggő mozdulattal kirántotta a szekercét és a fütyköst az övéből, olyan gyorsan, hogy a keze elmosódott. Egy darabig csak pörgette őket. Vaelin arcát legyezte a fegyverek szele, és erőnek erejével ellenállt az ösztönös késztetésnek, hogy kivonja a kardját. A lonak közben a szemébe fúrta számító, fürkésző tekintetét. Végül elégedett mordulás kíséretében mindkét fegyvert a földre tette, nem messze a tűztől. Lépett egyet hátrafelé, és a béke jeléül felemelte a kezét, de tekintete azért ugyanolyan marcona maradt. Vaelin lecsatolta a hátáról a kardját, és maga elé tette, majd a lonakhoz hasonlóan felmutatta a tenyerét. Az idegen megint mordult egyet, a pónihoz lépve levette a hátáról a fiút, aztán minden teketória nélkül odahozta a tűzhöz, és lelökte a földre. – Ez a tiéd – mondta Vaelinnek. A mondatot erős idegen kiejtés színezte, de minden szót jól lehetett érteni. Az ifjú parancsnok a kimerültségtől kába, bőrszíjjal elnémított fiúra pillantott. – Nekem nem kell – felelte. A magas lonak egy pillanatig némán szemlélte az azraelit, aztán átment a tűz átellenes oldalára, és kitárta a tenyerét a lángok felé. – A népem körében, amikor egy idegen békével jön a tűzhöz, illik neki húst meg szomjat oltó italt adni. Vaelin odament a nyeregtáskájához, kivette a szárított
marhahúst és a vizestömlőjét, amelyeket a tűz fölött odavetett a lonaknak. Amaz a csizmájából kihúzott egy apró kést, és a húsból csíkokat vágva nekilátott sebesen falatozni. A tömlőt meghúzva azonban elfintorodott, és a földre köpött. – Hol van a bor, amit ti Merim Her olyannyira kedveltek? – követelőzött. – Ritkán iszom bort. – Vaelin a fiúra sandított. – Neki nem adsz? – Te döntőd el, hogy eszik-e. A tiéd. – Mert legyőztem? – Ha legyőzöl egy ellenfelet, és nem ölöd meg, onnantól hozzád tartozik. – És ha nem fogadom el? – Akkor addig fog itt feküdni, míg éhen nem hal, vagy fel nem falják a vadállatok. – El is vághatom a köteleit, és szabadon engedhetem. A lonak ezt hallva élesen felnevetett. – Számára már nincs többé szabadság. Mostantól ő már varnish: legyőzött, megsemmisült. Az én népem nem tartja többre, mint a kutyaszart, amibe belelép. – A férfi tekintete most a megkötözött fiúra vetült, és vad, kérlelhetetlen tűz égett benne. – Illő büntetés valakinek, aki az Ő szava ellen cselekszik, valakinek, akit túlzottan elvakít a büszkesége. Ha elvágod a köteleit, fegyverek és barátok nélkül kóborol majd ezen a vidéken. A népem többé nem áll szóba vele, és sehol sem talál menedéket. Újra Vaelinre fordította a tekintetét, és összeszorított állkapcsa meg vonalszerű ajkai nem haragról, hanem valami egész másról árulkodtak. Egy gyötrelmes érzésről, amit nem tudott leplezni. Aggódik! Félti a fiú életét.
– Ha az enyém – kezdte a rendtestvér –, azt csinálok vele, amit csak akarok? A lonak szeme egy pillanatra oda-vissza siklott a fiú és az azraeli között. Bólintott. – Akkor neked adom. Ajándékképen, amiért megengedted, hogy átkeljek a földeteken. A lonak arca továbbra sem tükrözött érzelmeket, de a szemében megkönnyebbülés látszott. – Ti Merim olyan puhányok vagytok! – vigyorodott el csúfondárosan. – Gyengék és gyávák. Csak az ad erőt nektek, hogy sokan vagytok, és az nem tarthat örökké. Egy nap visszakergetünk benneteket a tengerig, és a véretek pirosra festi a hullámokat. – Felállt, és odalépett a fiúhoz, aztán a csizmájába rejtett késsel elvágta a kötelékeit. – Elfogadom értéktelen ajándékodat, ha nem tudsz egyebet felajánlani. – Szívesen. A kötelektől megszabadult fiú ernyedten lógott a nagy ember karjában, aki talpra rángatta, és a saját nyelvén előadott szitokzuhatag közepette, irdatlan pofonokkal magához térítette. A megébredő vadóc tekintete Vaelin felé fordult, és újra vérszomj színezte vörösre az arcát. Minden ízében megfeszült, és felkészült egy újabb támadásra. A nagydarab lonak lekevert neki egy kemény pofont a kézfejével, aztán a vérző szájú fiút durván a várakozó póni felé lökte. Feltuszkolta az állat hátára, és szigorúan a hegyoldalra mutatott. A kopasz fiú egy utolsó, gyűlölködő pillantást vetett Vaelinre, azzal eltűnt a sötétségben. A harcos visszatért a tűzhöz, és mogorván ismét nekilátott a szárított húsnak. – Egy jó apa sokat szenved a fia miatt – jegyezte meg Vaelin. A lonak megint ellenségesen villantotta rá a szemét.
– Ne hidd, hogy ezzel leköteleztem magam neked! Ne hidd, hogy a fiam életéért cserébe biztonságban átkelhetsz a vidékünkön! Csak azért élsz, mert Ő úgy akarja. – Ő? A lonak undorodva megrázta a fejét. – Évszázadok óta harcoltok ellenünk, és lám, milyen keveset tudtok rólunk! Ő a mi vezetőnk és védelmezőnk, ő a bölcsességünk és a lelkünk. Ő a mi urunk és szolgálónk. Vaelinnek eszébe jutott álombéli találkája Nersus Sil Ninnel a Martishe-erdőben. Mit is mesélt a lonakról? Gondolhattam volna, hogy a főpapnő talál valami megoldást. – A főpapnő? Ő vezeti a törzsedet? – Főpapnő. – A lonak ízlelgette az ismeretlen szót. – Ez is csak olyan név, mint a többi. Fattyú nyelved nem képes leírni a szokásainkat. – Jól beszéled az én fattyú nyelvemet. Hol tanultad? A lonak vállat vont. – Amikor portyázunk, foglyokat ejtünk, annak ellenére, hogy kevés hasznukat látjuk. A férfiak túl gyengék, ritkán húzzák egy nyárnál tovább, az asszonyok meg beteges gyerekeket hoznak a világra. De egyszer elraboltunk egy szürke ruhás embert. Kellin testvérnek nevezte magát. Gyógyított és tanított. Idővel úgy megtanulta a nyelvünket, mint a sajátját, így én is megtanultam az övét. – Most hol van? – Múlt télen megbetegedett. Öreg volt, így kinn hagytuk a hóban. Vaelin már kezdte érteni, miért örvend a lonak nép közutálatnak. – Tehát a főpapnőd mondta, hogy engedj az utamra?
– A Hegyről jött a parancs. Egy Merim Her érkezik a földünkre, a legnagyobb harcosuk, a testvére vérét venni. Nem eshet bántódása. A testvére vérét venni... A főpapnő sokat tud. – Miért? – Ő nem magyarázkodik. A Hegyről kapott szavakat nem kérdőjelezzük meg. – A fiad mégis megpróbált megölni. – A fiúk tiltott cselekedetekkel keresnek maguknak hírnevet. Arról álmodozott, dicsőséget szerez azzal, ha megöl téged, ha késével legyőzi a Merim Her legélesebb pengéjét. Mivel haragítottam magamra az isteneket, hogy ilyen ostoba fiúval vertek meg? – Horkantott, aztán a tűzbe köpött. Felnézett az azraelire. – Miért kímélted meg az életét? – Nem volt szükség rá, hogy megöljem. Szükség nélkül ölni a Hit ellen való. – Kellin testvér beszélt a Hitetekről. Hazugság az egész, vég nélkül. Hogyan lehet az embernek hite, ha nincs istene, aki megbünteti a hitszegést? – Az isten merő hazugság, és egy hazugság nem büntetheti meg az embert. A lonak megint rágott, és közben a fejét rázta, majdhogynem bánatosan. – Hallottam a tűzisten, Nishak hangját, a füstölgő hegy gyomrába rejtett sötét lyukakban. Nem volt hazugság. Tűzisten? A fickó nyilvánvalóan isteni szózatnak hitte a barlangi visszhangot. – Mit mondott? – Sok mindent, ami nem tartozik rád, Merim Her! – Visszadobta a marhahúst és a vizestömlőt Vaelinnek. –
Balszerencsét hoz az emberre, ha a testvére vérét kívánja. Miért akarod megölni? Vaelin már el akarta engedni a kérdést a füle mellett, hogy megvárja, amíg a lonak elmegy. Nem volt mit elmondani, és a férfi társaságát sem élvezte túlzottan, ám valami arra késztette, hogy hangot adjon a bensőjében tomboló érzelmeknek. Könnyebb megnyílni egy idegen előtt. – Nem a vértestvérem, csak a hittestvérem. Ugyanabból a Rendből való, és nagy bűnt követett el. – És ezért most megölöd? – Meg kell ölnöm. Nem fogja hagyni, hogy visszavigyem, és bíróság elé állítsam. A főpapnő a számára is szabad áthaladást biztosított? A lonak bólintott. – A sárga hajú hét napja járt erre. A Maars Nir-Uhlin Sol felé vette az irányt. Oda is követed? – Kénytelen vagyok. – Akkor minden bizonnyal egy sárga hajú hulla fogad majd ott. A romok között csak halált találsz. – Hallottam. Nem tudod, mi oszt halált a romba dőlt városban? A lonak arca ingerülten megrándult. A félelem jól láthatóan nem tartozott a könnyed témák közé. – A mi népünk nem jár arrafelé. Öt tele nem mentünk arrafelé. Már azelőtt sem szerettük azt a helyet. Súlya van a levegőnek, ami ránehézkedik az ember lelkére. Aztán elkezdtek megjelenni a halottak. Tapasztalt vadászokat és harcosokat tépett szét valami láthatatlan szörnyeteg. Az arcukra ráfagyott a félelem. Szégyenteljes vég az, ha vadállat öli meg az embert, még ha bűbájos vadállat is. – Felpillantott Vaelinre. – Ha
odamész, te is meghalsz, mint a testvéred. – A testvérem nem halott. – Tudta, érezte a vérének folyamatos zsongásából. Nortah él, és rá vár. A lonak hirtelen felvette a földről a fegyvereit és felállt, miközben ellenségesen nézte az azraelit. – Eleget csevegtünk, Merim Her. Nem szennyezem magam tovább a társaságoddal. – Vaelin Al Sorna – szólt a fiatalember. A lonak gyanakodva pillantott rá. – Mi? – A nevem. Neked is van neved? A lonak némán farkasszemet nézett vele. A gyűlölet eltűnt a tekintetéből. Végül megrázta a fejét. – Nem ez a neved. Aztán már ott sem volt. Egyetlen hang nélkül beleolvadt a tüzet körülvevő feketeségbe. ♦♦♦ A torony több mint ötven méter magas lehetett, és Vaelin csak elképzelni tudta, milyen hatást kelthetett eredeti formájában: a szürke márvány és vörös gránit építmény nyílvessző gyanánt mutathatott az égbe. Mostanra már csak egy földre feküdt, összetört és gyomokkal benőtt kőút maradt belőle, ami a város szívébe vezetett. Közelebbről megnézve a törmeléket, ezer meg ezer vadállatot és dévajkodó, meztelen embert látott az egykori kőfaragásokon. Varinvár régebbi köveit harci reliefek ékesítették, elfeledett csatákban küzdő harcosokat és ódivatú fegyvereket ábrázoló faragványok. Itt azonban nem látott csatajeleneteket és erőszakot, csak derűs, gyakran érzéki
ábrázolásokat. A reggeli nap vastag felhőréteg mögül sütött, és az egyelőre még engedékeny szél hópelyheket fújt az arcába, összehúzta magán a köpönyeget, és tovább noszogatta Csulát. Az állat kevésbé makrancoskodott, mint máskor szokott, de azért érezhetően feszültebben viselkedett. A szeme elkerekedett, és a legkisebb zajra is idegesen felnyihogott. A város tehetett róla. A lonak és Artin testvér nem túlzott a levegővel kapcsolatban. Ahogy közelebb került a romok lassan kibontakozó, csipkés körvonalához, az érzés erősödött, tompa sajgás kezdődött a koponyája alsó részében. A vérdal tónusa is megváltozott. Kevésbé folytonos dallammal zümmögött, és egyre feszültebb figyelmeztetés zengett benne. Egy központi boltív felé vezette a lovat, ahol valamikor a leomlott torony alapja lehetett. Csak néhány lépést tettek meg, amikor Csula remegni kezdett, a szeme még jobban elkerekedett, és felágaskodva, ijedten forgatta a fejét. – Nyugalom! – simogatta a nyakát a lovas, de az állat már nem tudott uralkodni a rettegésén, és éles nyihogást hallatva, egy hirtelen lökéssel levetette a hátáról Vaelint, aztán szélvész módjára eldübörgött, még mielőtt a fiatalember meg tudta volna ragadni a szárat. – Gyere vissza, te átkozott gebe! – dühöngött. Csak a lópaták egyre távolodó dobolása felelt. – Már régen el kellett volna nyiszálnom a torkát – motyogta. – Ne mozdulj, testvér! Nortah a félig összedőlt boltív alatt állt. Szőke haja hosszabbnak tetszett, mint Vaelin emlékezett rá, most már majdnem a válláig ért, és fiatalos szakállkezdemény sarjadt az állán. Rendi egyenruhája helyett őzbőr nadrágot és zekét viselt.
Az övébe dugott vadászkéstől eltekintve fegyvertelennek látszott. Vaelin dacra számított, vagy a szokásos gúnyra, így meglepetéssel tapasztalta, hogy Nortah arcán komoly aggodalom tükröződik. – Testvér – kezdte Vaelin hivatalos hangon –, Arlyn aspektus megparancsolja, hogy azonnal térj vissza... Nortah mintha nem is hallotta volna, felemelt kézzel közelebb jött, miközben a szeme folyamatosan oldalra vándorolt, mintha valamit figyelt volna a barátja háta mögött. Vaelin megpördült, és kardja kicsapódott a hüvelyből. – NE! – kiáltott a szőke testvér, de elkésett vele, mert valami hatalmas és elképzelhetetlenül izmos vágódott Vaelin oldalának, és az ütközés ereje kiverte a kezéből kardot. A fiatalember jó háromméternyire ért földet, és az esés kiszorította a levegőt a tüdejéből. A csizmájába rejtett tőrért nyúlt, miközben nagyot kortyolt a levegőből, és megpróbált nem foglalkozni a mellkasába lobbanó, törött bordákról árulkodó fájdalommal. Feltornázta magát, de rögvest felkiáltott a kíntól. A tekintetét elhomályosító rosszulléthullám tört rá, és a talaj megindult a lába alatt. Tehát nem csak a bordám törött el. Küszködve, kínkeservesen csapkodott a tőrével, és megkísérelt talpra kecmeregni. Megpillantotta a felette álló Nortah-t, és támadásra számítva fogást váltott a késen, hogy képes legyen hárítani egy vágást... Nortah a hátát fordította neki, és a kezét a feje fölé tartva vadul hadonászott. – NE! Ne! Hagyd békén! Egy állati hang hallatszott, acsargás és morgás keveréke, de nem kutya torkából jött ez a hátborzongató zaj. Vaelin látott már vadmacskát az Urlishban és Martishe-ban,
de a most előtte álló vad mind alakjában, mind méretében olyannyira különbözött azoktól, hogy csaknem más fajnak vélte. A majd másfél méter marmagasságú bestia szikár, izmos testét fekete csíkokkal tarkított, hófehér bunda borította. A masszív mancsokból kiálló, több mint két hüvelyk hosszú karmok a földet kaparták, és a csíkos pofából világító, zöld szemekben gyilkos indulat szikrázott. Amikor áldozata a szemébe nézett, a vadállat sziszegve kivicsorította elefántcsont tőrökhöz hasonlatos agyarait. – NEM! – rikoltott Nortah, és a macska és Vaelin közé állt. – Nem! A vadállat ismét acsarkodott, aztán egyik mancsával dühödten a levegőbe csapva, balra araszolt, hátha eloldalazhat a szőke testvér mellett. Vaelin megdöbbent. Fél Nortah-tól? Hangos, éles taps csattant a hideg hegyi levegőben. Vaelin elszakította a tekintetét a macskáról, és nem messze onnan észrevette a karcsú, fiatal nőt. Gesztenyebarna haja és ovális arca ismerős emlékeket ébresztett benne. – Sella? – kérdezte hitetlenkedve, összerándult az arca, mert friss fájdalomhullám ömlött végig a testén, és a látása elhomályosult. Amikor ismét kitisztult a feje, Sella már mosolyogva állt mellette, és kezével a macska bundájába túrt, miközben az a fiatal nő lábának nyomta az orrát. Mögöttük tucatnyi másik ember bukkant fel a romok közül, fiatalok és idősek, férfiak és nők. – Testvér? – Nortah mellette térdelt, és arca egészen elsápadt az aggodalomtól. – Jól vagy? – Én... – Nortah szemébe nézve, látva benne a nyugtalanságot, szégyen ébredt a szívében. Azért jöttem, hogy megöljelek, barátom. Miféle ember vagyok én? – Jól vagyok –
hazudta, és feltornászta magát, majd rögtön elájult a mellébe toluló kíntól.
NYOLCADIK FEJEZET
H
alkan elsuttogott, ámde aggodalomtól feszült hangokra ébredt. – ...mindnyájunkra veszélyt hoz – suttogta hevesen egy férfi. – Nem jobban, mint én magam – válaszolta egy ismerős hang. – Te is ugyanannyira menekültnek számítasz, mint mi magunk, testvér. Ő azonban olyan Rend tagja, ami végez a magunkfajtával. – Ez az ember a védelmem alatt áll. Senki sem bánthatja. – Nem azt mondom, hogy bántsuk. Van más módja is annak, hogy elaltassuk... – Azzal már egy kicsit elkéstetek – nyitotta ki a szemét a gyengélkedő. Prémeken feküdt, egy bútorozatlan szobában. A falakat és a mennyezetet állatok és különös tengeri lények elhalványult falfestményei díszítették. A padlót aprólékos részletességgel kidolgozott mozaik borította, amely ismeretlen szimbólumokkal és bonyolult, örvénylő mintákkal körülvett, gyümölcstől roskadozó körtefát ábrázolt. Nortah az ajtó mellett állt, egy törékeny, őszülő hajú, szürke szemű ember társaságában. – Testvér – köszöntötte Nortah mosolyogva. – Jól érzed
magad? Vaelin az oldalához nyúlt, fájdalomra számított, de semmit sem érzett. A prémeket lehúzva a megszemlélte a testét. A sötét folt eltűnt, helyén a bőr sima volt és feszes. – Úgy látszik. Azt hittem, az az állat legalább egy bordámat eltörte. – Ó, annál is nagyobb volt a baj – szólt közbe az aprócska ember. – Pók a fél éjszakát az ágyad mellett töltötte. Hótáncot nem könnyű kordában tartani, olykor még Sellának sem sikerül. – Hótáncot? – A macskát hívják így – magyarázta Nortah. – A jéghorda hagyta hátra a harci állatot. Úgy látszik, egyik-másik véletlenül lonak vidékre kóborolt, miután a hadúr megfutamította a gazdájukat. Sella még kölyökként találta. Állítólag még mindig nem érte el a kifejlett méretét. – De annyira már megnőtt, hogy biztonságot nyújtson nekünk – vetett hűvös tekintetet Vaelinre a másik. – Egészen mostanáig. – Bemutatom Harlickot – intett a férfi felé Nortah. – Fél tőled. Mint a többiek. – A többiek? – Az itt élők. Fura egy bagázs. – A sarokba lépett, ahol valaki szépen elrendezte Vaelin ruháit és fegyvereit, és odadobott neki egy inget. – Öltözz fel, körbevezetlek a romba dőlt városon! Odakinn ragyogón sütött a zeniten járó nap, és a romok közt lakozó árnyakat messzire űző sugarak lágyan melengették a levegőt. Valami főépületszerűségből léptek ki, a méretéből és a bejáratának fejgerendájára vésett jelek sokaságából sejteni lehetett, hogy valamikor fontos hely lehetett.
– Harlick szerint ez a könyvtár. Ő csak tudja, fontos ember volt a Varinvári Nagykönyvtárban. Bár, hogy a könyvekkel mi lett... – Megvonta a vállát. – Minden bizonnyal már sok száz éve elporladtak – felelte Vaelin. Körbenézett, és hirtelen belé vágott, mennyi szépség pusztult el itt. Az épületek díszeikből és íveikből kitűnő kecsessége a város bukásakor semmivé lett. A kőelemeken és a törött szobrokon rovásokat látott, amelyeket azonban nem az idő hagyott bennük, hanem a mai kor szerszámai. Máshol felfigyelt rá, hogy a magasabb épületek különböző irányokba dőltek le, mintha véletlenszerűen húzták volna le őket. A pusztulás erőszakossága többről mesélt, mint amit az idő és az elemek számlájára lehetett írni. – Ezt a helyet megtámadták – mormolta az orra alatt. – Évszázadokkal ezelőtt lerombolták. – Sella is ugyanígy véli. – Sötét felleg vonult végig Nortah arcán. – Olykor álmodik. Rossz álmokat lát arról, ami itt történt. Vaelin feléje fordult, és az arcát nézve megpróbálta kitalálni, mi változott meg. Szemlátomást más lett, a tekintetét a Martishe-hadjárat óta elhomályosító fáradtság helyén most valami más ült, és Vaelin egy darabig nem is jött rá, micsoda. Boldog! – döbbent rá. – Testvér! – szólította meg a barátját. – Tudnom kell. Megérintett? Nortah óvatosan mosolygott, de látszott, hogy jól szórakozik a kérdésen. – Az apám egyszer azt mondta, vannak dolgok, amit egy nemesember nem tereget ki mindenki előtt. Vaelin egy pillanatra nem tudta eldönteni, irigységet vagy haragot érezzen, amiért Nortah-nak ilyen könnyen ment levetni
a fogadalmát. Meglepetésére azonban úgy találta, hogy egyik érzés sem marja. – Úgy értettem... Karmok zaja sercent a kövön, és Vaelin alig tudott parancsolni a félelmének, amikor észrevette a feléjük vágtató Hótáncot, a hatalmas harci macskát. Az állat átugrott egy leomlott oszlopot, és csaknem ledöntötte a lábáról Nortah-t, amikor hangosan dorombolva nekinyomta nagy, busa fejét. – Szevasz, te vérszomjas vadállat! – köszöntötte a szőke férfi játékosan, azzal megcsiklandozta a füle tövét, mintha csak egy kölyökmacskát babusgatna. Vaelin akarata ellenére is odébb lépett. Az állat nyilvánvaló ereje mellett még Karcos is eltörpült volna. – Nem fog bántani – biztosította a barátja, és megvakarta a félrehajtott fejű bestia állát. – Sella nem hagyja neki. Nortah végigvezette a romokon egy épületegyüttesig. Úgy tűnt, ez jobb állapotban megmaradt, mint a többi. Körülbelül harminc, különböző korú embert találtak ott, meg néhány körbe-körberohangáló gyermeket. A felnőttek félelemmel vegyes gyanakvással tekintettek Vaelinre, és néhányuk szemében nyílt ellenségesség izzott. Furamód nem úgy tűnt, mintha tartanának az óriás állattól. A gyerekek még oda is szaladtak, és megsimogatták. – Miért nem vetted el a kardját? – kérdezte haragosan Nortah-tól egy magas, fekete szakállas férfi. Harci botot vitt a kezében, két lába között egy félelemtől és kíváncsiságtól elkerekedett szemű kislány kukucskált. – Nem az én tisztem elvenni – válaszolta Nortah nyugodtan. – És azt javaslom, te se próbálkozz vele, Rannil! Vaelin meglepve vette tudomásul, hogy az emberek kerülik a
tekintetét. Ahogy átkelt a táboron, néhányan még az arcukat is eltakarták, annak ellenére, hogy senkit sem ismert közülük. A vér éneke is megszólalt, és egy sohasem hallott, új hangszín zenélt benne. Ha meg kellett volna neveznie, valamiféle felismerésnek mondta volna. Nortah megállt egy markos férfi mellett, aki a többiekkel ellentétben rájuk sem hederített. Gyékénykötegek között ült a földön, és ügyes keze ösztönösen, gondolkodás nélkül fonta egymásba a hosszú szálakat. Több látszólag egyforma, henger alakú kosár hevert mellette. – Ez itt Pók – mutatta be Nortah a férfit. – Neki köszönheted az összeforrt csontjaidat. – Gyógyító vagy, uram? – kérdezte Vaelin. Pók üres tekintettel, széles arcán ott felejtett mosollyal pillantott fel. Pislantott, mintha csak akkor ismerné fel a jövevényt. – Minden összetört odabenn. – A szavak olyan gyorsan szaladtak ki a szájából, hogy alig lehetett érteni. – A csontok, erek, izmok, szervek. Meg kellett gyógyítani. Sokáig tartott. – Meggyógyítottál? – Meg – felelte Pók. Újra pislantott, és visszatért a foglalatosságához. Ujjai megállás nélkül folytatták szakértő munkájukat. Nem nézett fel újra, és Nortah elrángatta onnan a testvérét. – Lágy az elméje? – érdeklődött Vaelin. – Senki sem tudja biztosan. Egész nap ül és kosarakat fon. Alig beszél valakiveL Csak akkor nem fon, amikor gyógyít. – Hogyan tanulhatta meg a gyógyítás mesterségét? A szőke fiú feltűrte az ingujjat bal karján. Alig látható, elhalványult sebhely futott végig az alkarján.
– Amikor kiverekedtem magam a hadúr sátrából, az egyik Ölyv megszúrt a lándzsájával. Összeöltöttem, de persze nem vagyok gyógyító. Mire a hegyekbe értem, elüszkösödött, a hús megfeketedett és bűzlött a vágás körül. Amikor megérkeztem ide, a számkivetettek közé, Pók hagyta a gyékényét, hozzám jött, és rátette a kezét a karomra. Melegnek éreztem. Nagyon melegnek, mintha tűz égett volna benne. Amikor elvette az ujjait, ilyen lett a bőr. Vaelin visszapillantott a kosaraival körbevett férfira, és a vérdal ismét megszólalt a fejében. – A Sötétség – nyugtázta. Amint körbetekintett a többiek ijedt arcán, az újdonsült vérzene jelentése hirtelen értelmet nyert. – Mindnyájukban ott van. Nortah közelebb hajolt, és halkan odasúgta neki. – Ahogyan benned is, testvér. Máskülönben miként találtál volna rám? – Elvigyorodott a barátja megütközött arcán. – Annyi éven át olyan ügyesen titkoltad előlünk. Egyikünk sem sejtette. De előle nem tudtad elrejteni. Sella elmesélte, mit cselekedtél értük, amiért tiéd a legmélyebb hálám. Végül is, ha nem így teszel, mi ketten sohasem találkozhattunk volna újra. Na gyere, már vár ránk! Sellát a város közepén, egy üres téren találták meg. Füst szállt fel a tábortűzből, amely fölött raguval teli üst gőzölgött. A fiatal nő nem volt egyedül, Csula boldogan felprüszkölt, amint Sella végigfuttatta kezét a szőrén. Ám prüszkölése ideges nyihogásra váltott, amikor észrevette a közelítő Vaelint. Mintha bánta volna, hogy a gazdája beleavatkozik a bensőséges jelenetbe. A nő szeretetteljesen megölelte a fiút, és szélesen elmosolyodott, bár Vaelin észrevette, hogy kesztyűt visel, és
kerüli a meztelen bőr érintését. A keze a jól ismert folyékony mozdulatokat formálta: Magasabb lettél – üdvözölte. – Na és te – biccentett Csula felé a harcos, aki éppen egy zanótbokrot csócsált, mesterien hátat fordítva a gazdájának. – Úgy tűnik, kedvel téged. Általában mindenkit első látásra meggyűlöl. Nem gyűlölet az – felelte a nő keze. – Harag. Ló létére hosszú emlékezettel áldották meg az istenek, és emlékszik a síkságokra, ahol felnőtt. A végtelen fűre, a határtalan égre. Vágyik rá, hogy visszatérhessen. Ujjai megálltak, és csókot nyomott a közelebb lépő Nortah ajkára, aki könnyeden magához húzta. Egy pillanatra kényelmetlen csend állt be. Tehát megérintette. Csula riadtan felnyihogott, amikor a nagyokat szökellő Hótánc is előkerült, és elmenekült volna, ha Sella a nyakát simogatva meg nem nyugtatja. Szemét a harci macskára fordította, és pillantásával megállította. Vaelin érezte, hogy a vér éneke suttogni kezd, miközben Sella tekintete keretbe zárta az állatot. Alig telt el egy pillanat, Hótánc pislantott, zavarodottan megrázta nagy fejét, aztán eliramodott egy másik irányba, és csakhamar eltűnt a romok között. Játszani akart a lovaddal – tudatta vele a fiatal nő. – Most már távol fogja tartani magát tőle. A tábortűzhöz lépett, és levette az üstöt a háromlábról. – Velünk tartasz, testvér? – invitálta Nortah. Vaelin csak akkor ébredt rá, hogy kínozza az éhség. – Szívesen. A ragu a romok között bőségesen fellelhető kakukkfűvel és zsályával ízesített kecskehúsból készült. Vaelin a szokásos
modortalan zabálással eltakarított egy tálra valót, és észrevette, hogy Nortah bocsánatkérőn megrándítja a száját Sella felé. A nő csak mosolygott, és megrázta a fejét. – Hogy van Dentos? – kérdezte a szőke harcos. – Kék-zöld a képe. Csaknem betörted az arccsontját. – Ő is majdnem beverte az enyémet, a fenébe is! Tehát az ölyvek nem kapták el? – Biztonságban visszaért a Fokvárba. – Örülök, ő és a többiek haragudtak rám? – Nem, ők csak aggódtak. Én azonban igencsak haragudtam. Nortah szinte óvakodva mosolyodott el. – Azért jöttél, hogy végezz velem, testvér? Vaelin a szemébe nézett. – Tudtam, hogy nem fogod engedni, hogy visszavigyelek. – Igazad volt. És most? A rendtestvére a Nortah nyakában függő talizmánra mutatott, és intett neki, hogy adja át. Amaz habozott, de aztán elővarázsolta inge alól a csontvázfejű harcost ábrázoló, kis fémholmit, átbújtatta a fején, és Vaelin tenyerébe dobta. – Most már nem kell hogy megöljelek – zárta le a kérdést a fiú, és a saját nyakába tette a láncot. – Hiszen sebesülésedtől legyengülve, ostoba módon lonak területre tévedtél. Több támadást visszaverve végül sajnálatos módon áldozatul estél egy névtelen, ám hírhedten vérszomjas állatnak, ami köztudottan a romba dőlt város környékén él. – Kezével megérintette a medált. – Nem is ismertem volna fel a maradványaidat, ha nincsen a nyakadban a lánc. Hinni fognak neked? – kérdezte Sella. Vaelin vállat vont. – Azt is elhitték, amit rólad hazudtam. Egyébként is csak az
számít, mit hisz a király, és ő nem kételkedik majd a szavamban. – Tehát valóban befolyásod van a királynál – töprengett Nortah. – Mindig sejtettük. A hadúr túlélte? – Úgy látszik. A királyi őrség visszatért Azraelbe és Mustor uraság a cumbraeli főváros jelenlegi hűbérura. – Na és a cumbraeli foglyok? Vaelin tétovázott a válasszal. Artin testvértől hallotta a történetet, és félt, hogyan fogadja majd a hírt a barátja, de végül úgy döntött, megérdemli, hogy megtudja az igazságot. – Mint te is hallottad már, a hadúr az Ölyvek kedvence. Miután megcsonkítottad, lázongtak, és mind egy szálig lemészárolták a foglyokat. Nortah arca lelohadt a sajnálkozástól. – Akkor az egész hiábavaló volt. Sella odanyúlt, és röviden megszorította a kezét. Nem volt hiába – üzente a fogása. – Mert megtaláltál engem. Nortah mosolyt erőltetett az arcára, és felállt. – Indulnom kell vadászni. – Csókot nyomott a nő arcára, és a vállára vette az íjat és tegezt. – Kevés a hús, és ha jól gyanítom, nektek amúgy is sok megbeszélnivalótok akad. Vaelin nézte, amíg a város északi peremére nem ért. Hótánc előkerült a semmiből, és puha léptekkel csatlakozott hozzá. Tudom, mit gondolsz – mutogatta Sella, amikor Vaelin visszafordult. – Megérintetted – felelte a fiú. Nem úgy, ahogy te gondolod – tiltakoztak erősen az ujjai. – Van nálad valamim. Vaelin bólintott, benyúlt a gallérja alá a selyemsálért, amelyet a fiatal nőtől kapott. Kioldotta a nyakából, és átadta Sellának, de közben igencsak vívódott. Oly régóta használta
szerencsehozó talizmánként, hogy a hiánya szinte égetett. Sella szomorúan elmosolyodott, és a térdére fektette a kendőt, ujjai követték a kifinomult, aranyszállal hímzett mintát. Anyám egész életében viselte. Amikor elhunyt, megörököltem. Üzenete sokat jelent azoknak, akik hisznek, így nekünk is. Nézd csak! Az egyik selyembe szőtt jelképre, a csillagövvel körbevett félholdra mutatott. A hold, a nyugodt szemlélődés jelképe. Innen származik az ész és egyensúly. Most egy napra mutatott, lánggyűrűben. A nap, a szenvedély, a szeretet, a harag forrása. Ujja megtalálta a fát a kendő közepén. Mi itt vagyunk, a kettő között. A földből növünk, orcánkat a nap melengeti és a holdfényes éjszaka hűti. A testvéred szíve túl messze merészkedett a nap birodalmába, feltüzelte a harag és a bánat. Most már lehűlt, és útmutatásul a holdat követi. – A saját választása, vagy az érintésed nyomán? Sella szégyenlősen elmosolyodott. Féltem tőle, amikor Hótánc jelezte, hogy idegen érkezett. A lováról leesve találtunk rá. A sebében gyökerező láz félig elvette az eszét. A többiek meg akarták ölni, de nem hagytam. Tudtam, micsoda, és hasznát vehettük a tudásának, így megérintettem. Elhallgatott, és lenézett kesztyűbe bújtatott kezére. Semmi sem történt. Először esett meg, hogy sem erő áramlását nem éreztem, sem azt, hogy átvettem az irányítást. Lassan elpirult az orcája, őt megérinthetem. Bizonyosan ő is rendkívül hálás érte – gondolta magában Vaelin az irigység fájó érzésével. – Nem teszi, amit mondasz neki? Nem... – a megfelelő szót kereste – nem ejtetted rabul? Édesanyám megjósolta, hogy így lesz. Egy nap találkozom valakivel, aki nem érzékeny az érintésemre, és sorsunk összefonódik. Mindig is így volt az én képességemet hordozókkal. Sella mosolya
lehervadt, és együttérzés költözött a tekintetébe. Azt hiszem, ő szabadabb, mint te. Vaelin elfordította a fejét. – Elmesélte, hogyan segített neki Pók – szólt Vaelin, mert már nagyon el akarta terelni a témát. – Az itteniekben mind jelen van a Sötétség, nem igaz? Sella keze ingerülten megrándult, és összeráncolta a szemöldökét. A Sötétség ostobáknak való szó. Az itteniek különleges ajándékot kaptak. Különböző hatalmuk van, különböző képességekkel. De mindannyian áldottak. Akárcsak te. A fiatal férfi bólintott. – Ezt láttad bennem annyi éve. Már akkor is tudtad, amit én még csak nem is sejtettem. Tehetséged ritka és értékes ajándék. Édesanyám a vadász hívásának nevezte. Korábban csatalátás néven illették. A seordah... – Vérdal – mondta egyszerűen Vaelin. A nő bólintott. A legutolsó találkozónk óta sokat erősödött benned. Kiélesítetted, és megtanultad a zene jelentését. Ám még mindig sokat kell tanulnod. – Tanítanál? – Maga is meglepődött a hangjában feszülő reménykedésen. Sella megrázta a fejét. Nem, de vannak mások is, akik ugyanezzel az áldással születtek. Öregebbek és bölcsebbek nálad, és vezérelhetnek az úton. – Hogyan találom meg őket? Az ének összeköt velük. Az majd nyomra vezet. Neked csak követned kell az útmutatást. Ne feledd: ritka tehetséget ajándékozott neked a sors! Talán évekbe kerül, mire megtalálod azt a személyt, aki útmutatást adhat. Vaelin habozott, mielőtt feltette volna a következő kérdését.
Olyan régóta őrizte már a titkot, hogy nem szívesen szegte meg a fogadalmát. – Tudnom kell valamit. Miként lehet, hogy két ember, akikkel szembeszálltam, és akik azóta halottak, ugyanazon a hangon beszéltek? A nő arca hirtelen félelmet tükrözött, és beletelt egy kis időbe, mire a keze ismét válaszolt. És ezek az emberek rosszat akartak neked? Az orgyilkosra gondolt a Negyedik Rendházban, és Rentes Mustor gyilkos keserűségére. – Igen, bántani akartak. Sella keze ezúttal olyan tétovasággal mozgott, amit még sohasem látott. Az áldottak mesélnek bizonyos történeteket... régi meséket... mítoszokat... olyan áldottakról, akik visszatérnek... Vaelin a homlokát ráncolta. – Honnan térnek vissza? Onnan, ahol egyébként minden utazás véget ér... Az Innentúlból... A halálból. Aztán magukra öltik az élők testét, és ruhaként viselik őket. Hogy ez valóban lehetséges-e, azt nem tudom. A szavaid... Megijesztenek. – Egykoron heten voltak. Tudod, mit jelent ez? A Hited követői egyszer régen hét Rendbe tömörültek. Mindenki ismeri a történetet. – De igaz is? Sella vállat vont. A te hited nem az én hitem. Keveset tudok róla. A fiatalember visszapillantott a táborra és rettegő lakóira. – Ezek az emberek mind a te hitedet követik? Sella felkacagott, és megrázta a fejét.
Itt csak én követem a Nap és Hold útját. Vannak köztünk tallózók, megvilágosodottak, a cumbraeli isten hívei és még a te Hited követői is. – És mindnyájukat Eriin vezette el ide? Néhányukat. Amikor én érkeztem, csak Harlick és néhány másik áldott volt itt. A többiek később érkeztek, elmenekültek a gyűlölet és rettegés elől, ami körülveszi a mi fajtánkat. De mindenkit az áldás vezérelt ide. Ez a hely. – Körbemutatott a romokon. – Ez a hely egyszer régen nagy erők játszótere volt. Megvédelmezték itt az áldottakat, dicsekedtek is velük. A régi idők visszhangja még mindig elég erős ahhoz, hogy megszólítson minket. Te is érzed, ugye? Vaelin bólintott. Most, hogy tudta, mit érez, már kevésbé esett nehezére levegőt venni. – Nortah azt mesélte, rémálmokat látsz a városról. Arról, ami itt történt. Nem csak rémálmokat. Néha olyannak látom, amilyen a bukása előtt lehetett. Sokféle csoda esett itt, a művészek, költők, énekesek, szobrászok városában. Oly sok mindent megismertek és megtanultak itt, legyőzhetetlennek érezték magukat, és azt hitték, az áldottak elég védelmet nyújtanak nekik. Nemzedékeken át békében éltek, és nem voltak harcosaik, így védtelenül álltak a vihar előtt. – Vihar előtt? Sok évszázaddal ezelőtt, mielőtt a mi fajtánk ezekre a vidékekre érkezett, a lonak és seordah előtt, sok ehhez hasonló város létezett, az országban sok ember élt, és mindent a határtalan szépség uralt. Aztán jött a vihar, és az egészet elpusztította. Az acél és gonosz erők vihara. Elsöpörték az ellenük felkelő áldottakat, és kitöltötték a haragjukat a városon, amit annyira gyűlöltek. Elhallgatott, és borzongva a vállára húzta a kendőjét. Erőszak és öldöklés következett, gyermekek égetése. Ember ember húsát zabálta. Minden elképzelhető
szörnyűség megesett itt. – Kik tették? Kik művelhettek ilyesmit? A fiatal nő bizonytalanul megrázta a fejét. Az álmok nem mesélnek róla, kik lehettek vagy honnan érkezhettek. Azt hiszem, azért, mert az itt élők maguk sem tudták. Az álmok az életük visszhangjai. Csak azt mutatják, amit ők is ismertek. Egy pillanatra lehunyta a szemét, kivetve a fejéből az emléket, aztán a térdén ügyesen összehajtotta a kendőt, és átnyújtotta a fiatalembernek. – Nem lehet – tiltakozott Vaelin. – Az édesanyádé volt. A nő kesztyűs keze megfogta az övét, és belenyomta a selyemsálat. Ajándék. Sokat köszönhetek neked, és csak így tudom viszonozni. ♦♦♦ Este megosztoztak azon a néhány nyúlon, amiket Nortah hozott meg a vadászatból, és a Rendbéli életük vicces jeleneteivel szórakoztatták Sellát. Furamód a történetek olyan távolinak tűntek, mintha két öregember szőné rég nem hallott meséit. Vaelinnek eszébe jutott, hogy testvére számára a Rend már a múlté lett, ő továbblépett, és Vaelin meg a társai nem tartoztak többé a családjába. Most már Sellával élt, Sellával és a többi áldottál együtt a romba dőlt városban húzta meg magát. – Ugye tudod, hogy nem biztonságos itt maradnotok? – figyelmeztette a fiatal nőt. – A lonak nem tűri el sokáig a harci macskátokat. És előbb vagy utóbb Tendris aspektus is erősebb különítményt küld, hogy megoldja a hely rejtélyét.
Sella bólintott, kezei sebesen mozogtak a tűz fényében. Hamarosan tovább kell állnunk. Vannak még menekültek, akiket megkereshetünk. – Tarts velünk! – hívta Nortah. – Elvégre neked még nálam is több jogod van csatlakozni ehhez a társasághoz. Vaelin megrázta a fejét. – Tudod, hogy nekem a Rendben a helyem, testvér. – Azt tudom, hogy a jövőd nem kínál egyebet, mint háborút és gyilkolást, ha velük maradsz. És vajon mit szólnak majd, ha kiderül a titkod? Vaelin vállat vont, hogy leplezze a szorongását. Nortah persze igazat beszélt, de nem tudta levetkőzni a meggyőződését. Az elfojtott titkok és kiontott vér terhe ellenére, a Sherin és ismeretlen kishúga iránt érzett vágyódása ellenére a Rendhez tartozott. Tétovázott, mielőtt kimondta volna, amit ki kellett mondania, a titkot, ami túl régóta nyomta a szívét. – Az édesanyád és testvéred az Északi Végeken élnek – vallotta be Nortah-nak. – A király küldte oda őket az apád kivégzése után. Nortah arca kifürkészhetetlen maradt. – Mióta tudod ezt? – A kardpróba után értesültem róla. Korábban kellett volna elmondanom. Sajnálom. Úgy hallottam, Al Myrna várúr toleranciát tanúsít a más hitűekkel szemben. Talán ti is menedékre lelnétek ott. A barátja feszült arccal bámult a tűzbe. Sella átkarolta a szerelmét, és a mellkasára fektette a fejét. Nortah megsimogatta a nő haját, és arca ellágyult. – Igen, el kellett volna mondanod. De köszönöm, hogy most
megosztottad velem. Gyerekek vágódtak ki a sötétből, és odaszaladtak Nortah-hoz. – Mesét! Mesét! – kántálták. A szőke férfi fáradtságra hivatkozva tiltakozott, de addig gyötörték, amíg kötélnek nem állt. – Milyen mesét akartok? – Csatát! – kiáltotta az egyik kisfiú, miközben a társaival letelepedett a tűz köré. – Ne csatát! – ellenkezett egy kislány, akiben Vaelin felismerte a táborban látott, elkerekedett szemű gyermeket. – A csaták unalmasak! Inkább ijesztő történetet! – Felmászott Sella ölébe, és elhelyezkedett a karjában. A többi gyerek is kiáltozni kezdett, de Nortah egy intéssel elhallgattatta őket. Tettetett komolyság költözött az arcára. – Akkor tehát ijesztő lesz. No de... – tartotta fel egy ujját – mesém nem a nyúlszívűeknek való, és amikor befejezem, talán a nevemet is átkozzátok majd, amiért elmondtam nektek. – Hangja suttogássá halkult, és a gyerekek közelebb hajoltak, hogy minden szavát hallják. – Elmesélem nektek a boszorkány fattyának történetét. Vaelin jól ismerte a régi mesét: egy renfaeli faluból származó, Sötét praktikákat űző asszonyról szólt, aki elcsábította a helyi kovácsot. A nászukból származó, kisfiú képében megszülető gonosz teremtmény a falu végzetét és apja halálát okozta. Fura választás volt ezeknek a gyerekeknek, hiszen a Sötétség veszélyére figyelmeztette őket, de ezek a csöppségek nagyra tárt szemmel hallgatták, ahogy Nortah bevezette a mesét. – Vén Renfael legsötétebb erdeinek legsötétebb szegletében, még a királyság előtti időkben állt egy falu. És ebben a faluban
élt egy boszorkány, aki szemrevaló volt, de a mellében feketébb szív dobogott, mint a legsötétebb éjszaka... Vaelin halkan felállt, és a homályba borult romokon át elindult a főtáborba. Amikor odaért, gyanakvó szemek meredtek rá a hevenyészett sátrak ponyvái alól. Néhányan félszeg biccentéssel üdvözölték, de egyetlen áldott sem állt szóba vele. Tudják, hogy olyan vagyok, mint ők – gondolta –, és mégis félnek tőlem. Folytatta útját az épületbe, ahol aznap reggel felébredt, a Nortah által könyvtárnak nevezett helyre. Halovány ragyogás jött a kapualjból, és egy pillanatra megtorpant, hogy megbizonyosodjon felőle, nem hall hangokat. Négyszemközt akart beszélni Harlickkal, az egykori könyvtárossal. A tűz fényénél találta meg a férfit, aki keresztbe tett lábbal olvasott. A füst a tetőre vágott lyukon át szökött ki a szabadba. A lángokra pillantva Vaelin észrevette, hogy Harlick szokatlan fűtőanyaggal táplálja őket: fa helyett a tűz összepöndörödött, megfeketedett lapokat és felhólyagzó bőrkötéseket nyaldosott. A gyanúja beigazolódott, amikor Harlick ellapozta az olvasott kötet utolsó oldalát, bezárta, és bedobta a lángok közé. – Én úgy tanultam, hogy a könyvégetés aljas bűn – szólalt meg Vaelin. Édesanyja a tudás fontosságára okította. Harlick félelmében talpra ugrott, és tett néhány óvatos lépést hátrafelé. – Mit akarsz? – kérdezte ellenségesen, de remegő hangja kioltotta a szavaiban lakozó fenyegetést. – Beszélni. – Vaelin belépett az épületbe, és leguggolt a tűz mellé. Kezét melengetve figyelte a lángok közt ropogó olvasmányokat. Az egykori könyvtáros nem szólt, csak összefonta a karját, és kerülte a másik tekintetét. – Áldott vagy – kezdte Vaelin. – Az vagy, különben nem
volnál itt. Harlick rávillantotta a szemét. – Úgy érted, beteg vagyok, testvér? – Tőlem nem kell félned. Kérdéseket akarok feltenni, kérdéseket, amelyeket egy hozzád hasonló tudós ember talán megválaszolhat. Különösképpen, ha áldott is az illető. – És ha nem tudok válaszolni? A fiatalember megrántotta a vállát. – Akkor másfelé keresem majd a válaszokat. – A tűzbe nézett. – Könyvtáros létedre nem tartod valami nagyra a könyveket. Harlick sértődötten felcsapta a fejét. Dühe felülkerekedett a félelmén. – Én az életemet adtam a tudás oltárán. Nem kell magyarázkodnom olyasvalaki előtt, akinek egyetlen mestersége az, hogy teleszórja a királyságot hullákkal. Vaelin biccentett a fejével. – Ahogy kívánod, uram. Ám én azért csak felteszem a kérdéseimet. Ha akarsz, válaszolsz, ha akarsz, nem, a döntés a tiéd. Harlick egy darabig csendben emésztette a hallottakat, aztán visszatért a prémmel borított székbe, újra helyet foglalt, és óvatosan megkereste a veszélyes kinézetű fiatalember tekintetét. – Kérdezz! – A Hit Hetedik Rendje valóban megsemmisült? A férfi azonnal lesütötte a szemét, és a félelem árnya suhant át az arcán. Hosszú ideig nem válaszolt, és azután is csak suttogásig emelte fel a hangját. – Azért jöttél, hogy megölj? – Nem miattad vagyok itt. Ezt te is tudhatod.
– De a Hetedik Rendet keresed. – A kutatásom a Hitet és a királyságot szolgálja – felelte Vaelin, aztán lassan rádöbbent, mit is mondott a férfi. – Te is a Hetedik Rend tagja vagy? Harlick arckifejezése döbbenetről árulkodott. – Azt akarod mondani, hogy eddig nem tudtad? Különben mi másért lennél itt? Vaelin nem tudta eldönteni, nevessen, vagy ingerülten félbeszakítsa. – Szökevény testvéremet követtem – ismételte türelmesen. – Nem tudtam, mit fogok találni. Hallottam már egy keveset a Hetedik Rendről, de több értesülésre vágyom. Ennyi az egész. Harlick arca megdermedt, mintha attól félt volna, hogy az érzelmei elárulják. – Te felfednéd a Rended titkait, testvér? – Persze hogy nem. – Akkor ne várd, hogy én felfedjem a sajátoméit. Megkínozhatsz, akkor sem mondok semmit. Vaelin látta, hogyan remeg a férfi ölébe tett keze, és csodálta a bátorságát. A Hetedik Rendet, ha valóban létezett, a Sötétséggel lepaktáló összeesküvők alattomos gyülekezetének gondolta, de a megrettent férfi és egyszerű bátorsága valami egészen másról mesélt. – A Hetedik Rend szervezte meg Sentis és Morvin aspektusok merényletét? – kérdezte kissé élesebb hangon, mint szerette volna. – A Rended akart elpusztítani engem a futáspróba idején? A Rended vette rá Rentes Mustort, hogy ölje meg az apját? Harlick arca megrándult, és valami sírás és nevetés határán leledző hang tört fel a torkából.
– A Hetedik Rend a misztériumok őre. – Mintha valahonnan idézte volna a szavakat. – A Hit szolgálatában végzi a mesterségét. Mindig is így volt. – De hát évszázadokkal ezelőtt háború dúlt. És a háborút a Hetedik kezdte. A könyvtáros megrázta a fejét. – A háború a Hetedik Renden belül tört ki. Belülről szakadt ketté a Rend, és a viszálykodás hamar a többi Rendet is beszippantotta. A borzalmas csatározás hosszan tartott, és ezrek vesztek oda. Amikor vége lett, az emberek és a nemesség oktalanul tartottak a Hetedik megmaradt tagjaitól. A konklávé úgy döntött, hogy a Hetediknek mennie kell a hűbéruradalmakból, el kell tűnnie a királyság népének színe elől. A Rendházat lerombolták, a könyveket elégették, a testvérek és nővérek pedig szétszóródtak és elrejtőztek a világban. De a Hitnek szüksége van a Hetedik Rendre, akár jelen van, akár nincs. – Úgy érted, a Hetedik sohasem lett teljesen az enyészeté? A Rend titokban folytatja a tevékenységét? – Már így is túl sokat mondtam. Ne kérdezz többet! – Az aspektusok is tudják ezt? Harlick lehunyta a szemét, és néma maradt. Hirtelen támadt dühében Vaelin megragadta a férfit, felemelte a székéről, és nekinyomta a falnak. – AZ ASPEKTUSOK TUDJÁK EZT? A férfi hátrahőkölt, és a szavak habzó nyál kíséretében törtek elő a szájából. – Persze hogy tudják. Mindent tudnak. Amikor a szavak jelentést nyertek Vaelin fejében, az emlékek megáradt folyóként törték át a gátjukat Sollis mester szeme,
amely alig észrevehetően megvillant, amikor az orgyilkosokról mesélt neki: „Egykoron heten voltak”. Elera aspektus is megrettent a szavaktól, és lopott pillantást váltott Sollisszal, midőn Egyszemű Sötét praktikáiról esett szó. És a tudás, amiről Arlyn aspektus tekintete árulkodott. Ilyen ostoba volnék? – töprengett Vaelin. – Az orromig sem látok? Az aspektusok évszázadok óta hazudnak az igazhitűeknek! Eleresztette a reszkető férfit, és visszament a tűzhöz. A könyvek időközben hamuvá porladtak a lángokban, és a bőrkötések összetöpörödve, megfeketedve gubbasztottak a zsarátnok között. – Gondolom, a többi áldott nem tudja mindezt – kérdezte Harlickra pillantva. – Nem tudják, ki vagy valójában, ugye? A férfi megrázta a fejét. – Küldetésed van ebben az elpusztult városban? – Semmi továbbit nem mondhatok, testvér. – Harlick feszült hangja eltökéltségről árulkodott. – Kérlek, ne kérdezz többet! – Ahogy kívánod, testvér. – A fiatalember az ajtóhoz lépett, kitekintett a holdfényben úszó romokra. – Hálás volnék, ha az aspektusodnak nem tennél említést Nortah testvér megmeneküléséről. A könyvtáros megvonta a vállát. – Nortah testvér nem az én gondom. – Köszönöm. ♦♦♦ Órákig járt-kelt a leomlott épületek és törmelék között, és az emlékek zuhatagként áradtak a fejében. Tudták, mindvégig tudták. Képtelen volt eldönteni, az árulás zavarja olyannyira,
vagy valami egészen más. Valami mélyebben gyökerező bosszúság. Az aspektusok a Hit erényeit testesítik meg. Ők maguk a Hit. Ha pedig hazudtak... – Tényleg szeretném, ha velünk tartanál. – Felemelte a fejét, és Nortah-t pillantotta meg, aki egy lehullott, gigantikus szobordarabon csücsült. Vaelinnek beletelt egy kis időbe, mire a szikladarabban felismert egy mély töprengésbe merevedett arcú, szakállas márványfejet. Minden bizonnyal a város egyik nagy személyiségét örökítették meg a kőben. Talán filozófus lehetett, vagy király. Esetleg egy istenség. Vaelin nekidőlt a szoborfej homlokának, és ujjait végigfuttatta a mély ráncokon. Akárki is volt, mostanra elfeledte a történelem. Nem maradt belőle egyéb, mint egy óriás kődarab, amelyet az idő lassan porrá őröl egy városban, ahol nem élt ember, aki emlékezne a nevére. – Én... nem mehetek – válaszolta végül a barátjának. – Mintha te sem hinnéd, amit mondasz. – Talán nem is hiszem. Ám sok mindent kell még kiderítenem. Csak a Rend falai közt találom meg a válaszokat a kérdéseimre. – Miféle kérdésekre? Valami készülődik. Valami veszedelem, ami mindnyájunkat egyaránt fenyeget. Már régóta érzem, de csak most ismertem fel. Vaelin nem mondta ki, amit gondolt. Nortah új utat járt, új családra lelt. Feleslegesen terhelte volna, ha megosztja vele az aggodalmait. – Mindannyian válaszokat keresünk, testvér. Te, úgy látszik, már megtaláltad őket. – Ahogy mondod. – Nortah leugrott a kőfej magasából, és kinyújtotta a kardját. – Vidd ezt is a medállal! A bizonyítás erejével hat majd.
– De hát neked is szükséged lehet rá. Az Északi Végekbe vezető út hosszú és veszedelmes. Valahogyan meg kell védened ezeket az embereket. – Másképpen is megvédhetem őket. Úgyis elég vért ontott már ez a fegyver. A továbbiakban úgy kívánok élni, hogy nem oltok ki több életet. Vaelin elvette a pengét. – Mikor indultok? – Nincs értelme megvárni a telet. Bár a többieket nehéz lesz meggyőzni. Néhányuk már évek óta vesztegel ezen a helyen. – Elhallgatott, és hirtelen furcsán szégyenlőssé vált a tekintete. – Nem én öltem meg azt a medvét. – Micsoda? – A medvét a futáspróbán. Nem én öltem meg. A menedékem összedőlt a szélben. Kétségbeestem, és átfagyva kóboroltam a hóban. Találtam egy barlangot, és azt gondoltam, az eltávozottak vezéreltek az új rejtekhelyhez. Sajnálatos módon az ott élő medvének nem tetszett a hívatlan vendég. Kilométereken át üldözött, egészen egy szirt pereméig. Sikerült megkapaszkodnom egy ágban, de az állatnak nem volt ilyen szerencséje. Jól laktam a húsából. Vaelin felnevetett. A kacagás idegenül hatott a romok között. – Te kis hazug! Nortah elvigyorodott. – Az íjászat után ehhez értettem a legjobban. – Elhalványult a mosolya. – Hiányozni fogsz, és a többiek is. Bár a hadurat nem fogom annyira sajnálni. Visszabandukoltak a táborba, megrakták a halódó tüzet, és órákig beszélgettek a Rendről és a testvéreikről. Amikor Nortah
végül visszament Sellához a sátorba, Vaelin a köpenyében tért nyugovóra, mert tudta, hogy hajnalban búcsú nélkül kell útnak indulnia. Mielőtt álomba zuhant volna, a magyarázat magától ötlött az eszébe: Mert legszívesebben itt maradnék.
NEGYEDIK RÉSZ
NEGYEDIK RÉSZ 2. OLDAL
TÉRKÉP #
VERNIERS ELBESZÉLÉSE
– Biztosan nagyon bántott – mondtam –, amikor holtan leltél a testvéredre. Hogy így... megcsonkítva kellett látnod. Az északi felállt, és elmacskásodott lábát dörzsölgette, aztán nyögve kinyújtóztatta a hátát. – Nem volt a legszebb látvány – értett egyet. – Ami maradt, a tűznek adtam, majd visszavittem a kardját és talizmánját a Rendnek. A király és Arlyn aspektus egyetlen kérdés nélkül elfogadták elbeszélésemet arról, ami történt. A hadúr azonban érthető módon kevésbé viseltetett bizalommal irányomban, így árulónak és hazugnak nevezett. Azt hiszem, kihívott volna párbajra, ha a király el nem hallgattatja. – És a titokzatos vad, ami végzett Nortah-val? – folytattam a kérdezősködést. – Kiderült végül, miféle állat lehetett? – Azt mondják, északon hatalmasra nőnek a farkasok. A keleti sziklásokban pedig az embernél kétszer nagyobb, kutyafejű, vérszomjas majmok élnek. – Vállat vont. – A természet megannyi veszélyt tartogat. A fedélzetre vezető lépcsőhöz lépett, és elindult felfelé. – Friss levegőre van szükségem. Követtem az éjszakába. A hold fehéren ragyogott a tiszta égen, és halványkékre festette az erős tengeri szellőben ringatózó hajó kötélzetét. A legénységből csak a kormányost láttuk a fedélzeten, meg a főárbocon kapaszkodó matróz körvonalait. – Nem megmondta a kapitány, hogy maradjatok a fenékbe’? –
mordult fel a kormányos. – Akkor menj, és ébreszd fel! – szóltam vissza, majd követtem Al Somát a hajókorláthoz, aki a holdfényben fürdő tengert bámulta merengőn. – Moesis Fogai – mutatott egy csoport fehér pöttyre a távolban. A tenger hullámai habzottak egy sorozat csipkés sziklának ütközve. – Moesis a meldenei vadászisten, aki óriáskígyó képében egy nap és egy éjjel küzdött a Margentis nevezetű orkaistennel. Olyan nagy csatározásba fogtak, hogy forrott körülöttük a tenger, és a kontinensek szétfeszültek. Amikor vége lett, Moesis holtan lebegett a hullámokon, és a teste elrohadt, de a fogai ott maradtak, emléket állítva a halálának. A szelleme visszatért a tengerbe, és amikor a meldeneiek nekivágnak a hullámok hátán, hozzáfordulnak segítségért, hiszen a fogak jelölik az utat a hazájukba. Most már meldenei vizeken járunk, ahová a ti hajóitok sohasem merészkednek. – A meldeneiek kalóz söpredék – feleltem egyszerűen. – A hajóink értékes zsákmánynak számítanak errefelé. – Emeren úrnő hajóját mégis errefelé fogták el. Nem feleltem. Magam is felkavaró kérdéseket fogalmaztam meg az üggyel kapcsolatban, de nem akaródzott éppen vele megvitatni őket. – Úgy tudom, a hajót és a legénységet továbbengedték. Csak az úrnőt rabolták el. Köhintettem. – Ezek a kalózok bizonyára rájöttek, hogy szép váltságdíjat kérhetnek érte. – De hát nem kértek váltságdíjat. Csak azt, hogy jöjjek el, és vívjak meg a bajnokukkal. – Megrándult a szája, és rájöttem, hogy csőbe akar húzni. Eszembe jutott Emeren elkeseredett vitája a császárral, amikor
az asszony könyörgött, az uralkodó változtatná meg az ítéletét. „A kiontott vér kiontott vérért kiált – sziszegte, és gyönyörű arca eltorzult a haragtól. – Az istenek ezt követelik! A nép ezt követeli! Apátlanul maradt fiam ezt követeli! És én is ezt követelem, uram, a Birodalom meggyilkolt reménységének özvegye!” Az ezután beálló, fagyos csendben a császár mozdulatlanul ült a trónján, a jelenlévő őrök és udvaroncok pedig a padlóra szegezett szemmel álltak felindultságukban. Amikor a császár végre megszólalt, színtelen és haragot nélkülöző hangon kijelentette, hogy Emeren úrnő megsértette a személyében, ezért haladéktalanul száműzi az udvarából. Ha jól tudom, azóta sem beszéltek egyetlen szót sem. – Gondolj, amit akarsz – mondtam Al Somának –, de azt tudnod kell, hogy a császárunk sohasem ármánykodik, sohasem állna bosszút. Minden döntését a Birodalom szolgálatában hozza. Az északi felnevetett. – A császárod a szigetekre küldött engem meghalni, uram. Hogy a meldeneiek bosszút állhassanak az apámért, és az úrnő a saját szemével nézhesse végig a hites ura végzetét okozó ember halálát. Vajon az asszony, vagy a szigetlakók ötlete volt mindez? Okfejtését nem cáfolhattam. Természetesen arra számítottak, hogy halállal lakól. Ha Reménységünk Gyilkosa elpusztul, a Birodalmunk lezárhatja a népével vívott háború történetét, és végre elregélhetjük az utószót ebben a régóta tartó hőskölteményben. Hogy ez járt-e a császár fejében, amikor ráállt a meldeneiek ajánlatára, azt igazán nem tudhatom. Akárhogy is volt, Al Soma szemlátomást nem félt, és belenyugodott a végzetébe. Vajon azt remélte, győzedelmeskedhet a Pajzs ellen, aki állítólag minden idők legrátermettebb párbajhőse? Reménységünk Gyilkosának élettörténete nem hagyott kétséget bennem halálos képességei felől, ámbár tudása
bizonyosan megkopott a fogságban töltött évek alatt. Még ha győzött volna is, nem tűnt valószínűnek, hogy a meldeneiek futni hagyják a Városégető fiát. A végzetébe hajózott. És nemcsak én tudtam ezt, hanem láthatólag ő is. – Mikor említette először Janus király a Birodalmunk elleni támadás tervét? – kérdeztem, mert annyi részletet ki akartam csikarni belőle a megérkezésünk előtt, amennyit csak lehetett. – Úgy egy évvel azt megelőzően, hogy a királyi őrség hajóra szállt az alpiri partok felé. Az ezred akkor már három esztendeje járta a királyságot, lázadók és törvényen kívüliek nyomában. Csempészekre vadásztunk a déli partoknál, meg nilsaeli haramiákra, és persze cumbraeli fanatikusokra. Az egyik télen északon harcoltunk a lonak ellen, amikor megint portyára indultak. Az ezred nőtt, növekedett, és két teljes század csatlakozott a létszámhoz. Cumbraeli kalandjaink után a király a Fokvár fölött futó farkast ábrázoló, saját zászlót ajándékozott nekünk. És az emberek elkezdték Farkasfuttáknak nevezni magukat. Mindig ostoba névnek tartottam, de nekik tetszett. Valami fura okból tódultak hozzánk a fiatal legények, nem csak a szegényebbek, és többé már nem kellett tömlöcökből toboroznunk az újoncainkat. Olyan sokan járultak a Rendház kapuja elé, hogy az aspektus új próbatételek sorozatát vezette be, amelyekkel megismerhettük a jelentkezők testi erejét és gyorsaságát, valamint Hitbéli hűségét. Csak a legszilárdabb Hitűeket és legrobusztusabb testfelépítésűeket vettük be. Mire hajóra szálltunk és útnak indultunk az alpiri partok felé, a királyság ezerkétszáz legjobban kiképzett, legtapasztaltabb katonájának parancsoltam. – Komor arccal lepillantott oda, ahol a hajótest kékes habot köpült az óceán vizéből. – Amikor a háborúnak vége lett, kevesebb mint kétharmaduk maradt meg. A királyi őrségből még többen vesztek oda. Talán tízből egy ember térhetett vissza a hazájába.
Úgy kell nekik – gondoltam, de nem szóltam. – Mit mondott neked? – tudakoltam inkább. – Milyen indoklást adott a király a megszállásra? Az északi felemelte a fejét, és Moesis a láthatáron semmibe vesző fogait kémlelte. – Azt mondta, kékkő, fűszer és selyem – válaszolta keserű hangon. – Kékkő, fűszer és selyem.
ELSŐ FEJEZET
A
kékkő békésen ült Vaelin tenyerében. A holdsarló tompa fénye megcsillant a király ajándékának sima felületén. A makulátlanul kék színt csupán egyetlen ezüstszürke ér színezte. Ezzel a valaha bányászott legnagyobb kékkővel szemben a legtöbb példány alig érte el egy szőlőszem méretét, és Barkus rosszul leplezett irigységgel tudatta vele, hogy egész Renfaelt megvásárolhatná az árából. – Halljátok ezt? – Dentos hangja nem rezdült, de Vaelin figyelmét nem kerülte el a barátja szeme alatti rángás. Egy évvel korábban kezdődött, amikor északon egy sziklavölgyben sarokba szorítottak egy lonak rablócsapatot. A vademberek szokás szerint nem adták meg magukat, és haláldalokat rikoltozva, fejjel mentek a hadsoruknak. Dentos sebesülés nélkül került elő a rövid, ám annál véresebb küzdelemből, ám azóta mindig rángott a szeme csata előtt. – Mennydörgésnek hangzik – vigyorogta rángatózó szemmel. Parancsnokuk eltette a kékkövet, aztán végigtekintett a tengerparti dűnéken túl kezdődő, széles síkságon. A félhomályban éppen csak hogy ki lehetett venni a ritkás füvet és tövisbozótokat. Úgy tűnt, az Alpiri Birodalom északi partjai nem a növényzetükről váltak híressé. Mögötte a királyi őrség több ezer katonája gyülekezett a homokon nagy lármával, és a
zaj összekeveredett a hullámtörés dörrenéseivel és a számtalan evező nyikorgásával, ahogy a meldenei bérencflotta rendre újabb századokat tett partra. A zajongás ellenére tisztán hallotta a sötétségből jövő, távoli robajlást. – Nem tartott nekik sokáig – jegyezte meg Barkus. – Talán tudták, hogy jövünk. – Meldenei rohadékok – köpött Dentos a homokba. – Sose bízz bennük! – Talán egyszerűen csak látták a flottát – vélte Caenis. – Nyolcszáz hajót nehéz volna nem észrevenni. Az untesh-i helyőrség alig néhány óra ide lóháton. – Nem számít, honnan tudják – mondta Vaelin. – Csak az, hogy itt vannak, és mozgalmas éjszaka elébe nézünk. Testvérek, vissza a csapataitokhoz! Dentos, íjászokat arra a dombra! – Odafordult Janril Norinhoz, az egykori dalnokhoz, most ezredkürtöshöz és zászlóvivőhöz. – Századonként sorakozó! Janril bólintott, és a kürtöt a szájához emelve megszólaltatta a sürgető, fegyverbe hívó jelzést. A katonák azonnal cselekedtek. A pihenőből a dűnék közül felugrálva a csapataikhoz siettek. Az ezerkétszáz ember a hivatásos katonák gyors, önkéntelen mozdulataival alig öt perc alatt rendezett hadsorokba állt. Nem beszéltek, nem ijedeztek. A legtöbben már sokszor végigcsinálták ezt a műveletsort, és az újoncok is követték a veteránok mozdulatait. Vaelin várt, amíg az emberek beálltak a helyükre, aztán végigsétált a hadoszlop mentén. Közelebb terelte őket, ahol túl nagy távolságot hagytak, bátorítón bólintott a katonáknak, vagy éppen lehordta azokat, akik gyengén szíjazták be a sisakjukat. A Farkasfutták a királyi őrség legkevésbé felvértezett katonáinak számítottak, és a megszokott acél mellvért és széles
peremű sisak helyett láncinget és vaslemezekkel bélelt bőrsapkát viseltek. A könnyű páncélzat kiválóan megfelelt a kis lonak rablócsapatok és haramiák nehéz terepen és erdőn keresztül való üldözésére. A mustra igazából Krelnik őrmester feladata lett volna, de egyfajta csata előtti szertartássá nőtte ki magát, ahol a katonáknak lehetőségük nyílott szemtől szemben látni a parancsnokukat, mielőtt elkezdődött volna a zűrzavar. Elterelte a figyelmüket a küszöbönálló vérontásról, és így Vaelinnek sem kellett csatára buzdító beszédet mondania, mint a hadvezéreknek általában. Tudta, hogy emberei iránta táplált hűsége főként félelemből és az egyre terjedő hírneve iránti tiszteletből ered. Nem szerették, de soha nem kételkedett abban, hogy követik, akár mondott beszédet, akár nem. Megállt az előtt az ember előtt, akit egykor Falmászó Gallisként ismertek. Most a Gallis őrmester megszólítás járt ki neki. A Harmadik század őrmestere elegáns tisztelgéssel köszöntötte. – Uram! – Borotválkozz meg, őrmester! Gallis elvigyorodott a kettőjük régi tréfáján. Mindig is borostás volt a képe. – Lovasságra készülünk, uram? Vaelin hátrapillantott a válla felett. Még mindig sötétség borult a tájra, de a dübörgés egyre erősödött. – Úgy van, őrmester. – Remélem, könnyebb dolgunk lesz velük, mint a lonakkal. – Ez hamarosan kiderül. Hátrament a sorok mögé, ahol Janril Norin idegesen remegő kézzel fogta Csula kantárját, a lehető legmesszebbre húzódva a ló
híresen veszélyes fogazatától. Vaelin közeledtére az állat prüszkölt, de a megszokott dacolás nélkül felengedte a hátára a férfit. Csata előtt mindig így viselkedett, az erőszak előszele valami oknál fogva megnyugtatta. Akármilyen engedetlen hátasnak is bizonyult, senki sem vitathatta csatalói teljesítményét. – Mocskos gebe – paskolta meg a nyakát Vaelin szeretetteljesen. Csula hangosan felnyihogott, és egyik patáját végighúzta a homokon. Nehezen viselte az erinei átkelés kényelmetlenségeit, és most mintha örvendezett volna a tágas térnek és a hamarosan kirobbanó csatának. A közelben a felderítő csapat ötven tagja várakozott lóháton, élükön egy izmos, vékony arcú, kék szemű rendtestvérrel. Vaelint észrevéve Frentis összeszorított ajkakkal elmosolyodott, aztán üdvözlésre emelte a kezét. A parancsnok odabiccentett neki, és bűntudat söpört végig rajta. Ki kellett volna találnom valamit, hogy megóvjam ettől az egésztől! De Frentisnek nem volt maradása a királyságban, hisz az újonnan konfirmált és nagy hírű testvér értékes tagja lehetett az ezrednek. Janril Norin felpattant a saját lovára, és odaügetett a parancsnoka mellé. – Jelezd, hogy lovasságra készüljenek! – utasította Vaelin. Felhangzott a három rövid hívójelzés, majd egy hosszan kitartott zengés, és a hadsorok megremegtek, amint az emberek elővették az övükön viselt vassulymot. Caenis ötlete volt sulymokat alkalmazni még annak idején, amikor a lonak izmos pónikon rohamozta az ezred járőrét. A vastüskéket olyan nagy sikerrel használták, hogy a lonak végül elhagyta a nevezett stratégiát, de vajon az alpiri had ellen is beválik?
Nem messze a sötétségben abbamaradt a mennydörgésszerű moraj. Vaelin most már észrevette őket: a lovasok hosszú sorai alig látszottak a napfelkeltét megelőző derengésben. Az állatok lélegzete párállott a hűvös levegőben a meztelen szablyák meg lándzsahegyek erdejében. Az ellenség haderejének gyors megbecslése sem derítette jobb kedvre. – Több mint ezer katona, uram. – Janril erős, dallamos hangja megfeszült a várakozástól. Az elmúlt négy esztendőben már több ízben bebizonyosodott a bátorsága, de az öldöklést megelőző veszteglés kikezdte még a legbátrabb szíveket is. – Inkább kétezer – mordult fel a parancsnok. – És innen nem is látjuk az egész sereget. – Kétezer vagy annál is több képzett lovaskatona ezerkétszáz gyalogos ellenében nem jelentett kedvező arányt. Vaelin hátrapillantott a dűnékre a válla fölött, és remélte, hogy a királyi őrség lándzsái hirtelen megjelennek a homokhegyek fölött. A lovasfutár már biztosan elérte a hadurat, de kételkedett Al Hestián gyors segítségében. A férfi ellenségessége jottányit sem enyhült, és a szeme minden esetben villámokat szórt, amikor összehozta a sors Vaelinnel. A hadúr keze helyén viselt szakállas acéltüske ugyanolyan rosszallóan villogott. Képes lesz elveszíteni a háborút, csak azért, hogy holtan lásson? A félhomályban megcsillámló alpiri páncélosok megtorpantak, és egyenes sorba rendeződve felkészültek a rohamra. Egy magányos hang parancsszavakat és bátorító jelmondatokat harsogott, amire a lovasok egyhangúlag elzengett kiáltása válaszolt: „SALMAS!” – Azt jelenti, győzelem, uram – Janril felső ajkán verejték csillogott. – Salmas. Annak idején találkoztam néhány alpirivel. – Jó tudni, őrmester.
Az alpiriak mozgásba lendültek: először csak ügettek, aztán vágtára gyorsítottak. Három sor vágott neki feszes hadrendben, láncingben, tüskével ellátott sisakban és fehér köpenyben. Lenyűgöző fegyelmezettséggel rohamoztak, egyetlen lovas sem esett ki a sorból, és gondosan tartották a tempót. Vaelin még a király lovas őrségétől sem látott hasonlót. Nehezükre esett volna végrehajtani ugyanezt a haditettet a felvonulási téren kívül. Amikor kétszáz lépésre jártak, újra kiáltások meg kürtök harsantak, és a lovasok előreszegezett lándzsával, a lovuk nyakára hajolva megsarkantyúzták a hátasukat. A sorok széttöredeztek, és lótestek meg acél keverékévé gyúródva zúgtak az ezred felé, akár egy óriás, páncélkesztyűs ököl. Nem kellett további parancsokat kiadni, a Farkasfutták már csináltak ilyesmit azelőtt, bár ilyen nagyszámú ellenséggel szemben még soha. Az első sor előrelépett, és olyan messzire vetették a sulymukat, amilyenre csak tudták, majd letérdeltek, amint a második, és végül a harmadik sor is megismételte a mozdulatot. Az előttük elterülő szakasz tele lett vastüskékkel, amelyeket a vágtázó lovasok már nem tudtak kikerülni. Az első ló úgy ötvenméternyi távolságban bukott el, magával rántva egy másikat. A fájdalmasan felnyerítő állat véres patákkal vágódott a porba, és a mögötte érkező lovasok kénytelenek voltak lefékezni, nehogy ők is pórul járjanak. Az alpiri soron megtört a roham. A csatalovak aláhulltak, vagy felágaskodtak fájdalmukban, és a támadás irama lelassult, bár a több ezernyi vágtázó állat lendülete nem szakadt meg. A hátuk mögött emelkedő dűnéken Dentos jó időérzékkel adott tűzparancsot az íjászainak. Az évek során az osztag kétszáz emberre duzzadt, és már régen felcserélték a lassan tölthető számszeríjakat a Rend összetett íjaira. A gyakorlott veteránok
legalább ötven lovast leszedtek az első sortűzzel, mielőtt még istenigazából nyílzáport zúdítottak volna az alpiriak nyakába. A roham a nyílvesszők fékezhetetlen özönében megakadt, majd leállt, és a büszke hadsorokból immár az imbolygó lándzsák és ágaskodó lovak kuszasága lett. Vaelin még egyszer odabiccentett Janrilnak, és a kürtös három hosszút fújt, amivel rohamot jelzett az egész ezrednek. Kiáltás csattant a sorokból, és mind a négy század nekilódult, aztán felemelt alabárdokkal szúrtak a lovasok felé, akik a csata hevében lándzsájukat elhajítva kardot rántottak, és egymásnak ütköző acél zajával növelték a csata lármáját. Vaelin észrevette Barkust a csetepaté kellős közepén, akinek gyűlöletes, kétélű harci szekercéje kíméletlen lüktetéssel emelkedett és sújtott le a lovasokra és lovakra egyaránt. A bal szárnyon Caenis átlósan vezette rohamra a csapatát az alpiri hadsorok ellen, elzárva a menekülés útját, és ezzel megakadályozva, hogy az ezred hátába kerüljenek. Vaelin gyakorlott szemmel figyelte, amint a két ellenséges sor csépeli egymást, és a döntő pillanatot várta, amikor az események a saját serege vagy az ellenség javára fordítják a csatát. Már nemegyszer látott olyat, hogy a szemben álló katonák féktelen vadsággal törtek egymás életére, aztán megfordultak, és hanyatt-homlok menekültek, mintha csak valami ősi ösztön figyelmeztette volna őket az elkerülhetetlen vereségre. Látta, milyen elszántan vagdalkozik a fehér köpenyes alpiri lovasság annak ellenére, hogy halottaik egyre duzzadó halmokban hevertek, és folyamatos nyílzáport kaptak a nyakukba. Ösztönösen érezte, itt nem lesz szó fejvesztett menekülésről. Az idegen had elvetemülten és fegyelmezetten küzdött, és úgy tűnt, ha kell, az utolsó vérig védi a hazát. A
királysági ezred már sokat levágott közülük, de még így is túlerőben maradtak, sőt, egyre erősödtek a jobb szárnyon, ahol a lovasok hátasukat előre ösztökélve kaszabolták a nehéz helyzetbe került gyalogságot, mire Inish testvér százada kezdett meghajolni a nyomás alatt. Dentos íjászai továbbra is zárótűz alá vették az alpiriakat, de várható volt, hogy hamarosan elfogy a lövedék, és az ellenségnek még akkor is túl sok embere marad. Vaelin ismét hátrapillantott, de még mindig nem látott erősítést közeledni a dűnék felől. Nem lehetetlen, hogy megölöm ezt az Al Hestiánt, csak kerüljek ki élve innen! Kardját kirántva még egyszer végigpásztázta a csatamezőt, és meglátta, hogy hol lobog az alpiri tömegben magasra tartott, ezüst kocsikerék jelével hímzett, kék selyemzászló. Intett, hogy magára vonja Frentis figyelmét, majd a kardjával a zászlóra mutatott. Frentis bólintott, szintúgy kihúzta a pengéjét, aztán odavakkantott az embereinek, hogy kövessék a példáját. – Maradj mellettem! – közölte az ezredparancsnok Janrillal, aztán megsarkantyúzta Csulát, és levágtázott a domboldalon, Frentis és csapata szorosan mögötte. Megkerülték Inish testvér meg-megremegő századát, kellő távolságot tartva a csatározástól, nehogy túl hamar bevonódjanak, majd élesen az alpiri had oldala felé fordultak. Ötven lovas kétezer ellenében. Bár a vipera is leteríti az ökröt, ha megtalálja a megfelelő eret a lábán. Az első alpiri, akivel végzett, megtermett ember volt ébenfekete bőrrel és a sisakja állvédője alól kilátszó, szépen nyírt szakállal. Kiváló lovasnak és kardforgatónak bizonyult, fürgén körbefordította lovát, és kifogástalan hárításra emelte a kardját, amikor Vaelin a közelébe ért. A csillagezüst penge a könyöke felett metszette le a karját. Csula felágaskodott, aztán beleharapott az alpiri lovába, és összetiporta a hátasáról lecsúszó
katonát. Sötét vér spriccelt a megcsonkított testrészből. Vaelin tovább sarkantyúzta dölyfös állatát, és levágott egy második lovast. Először átdöfte a lábát, majd az arcába vágott. A férfi kizuhant a nyeregből, álla félig leszakadva lifegett, sikolyát elnyelte a feltörő vér áradata. Egy harmadik alpiri közeledett vágtában feléjük, leeresztett lándzsával, ellilult arcán harag és vérszomj. Vaelin lefékezte a lovát, és félrefordult a nyeregben. A lándzsahegy néhány hüvelykre kerülte el a testét, de az ezredparancsnok felcsapott, majd lefelé rántott pengéje belehasított az idegen ló nyakába. Az állat vérszökőkutat lövellve elbukott, ám a nyeregből kibucskázó katona kihúzott szablyával talpra szökkent. Csula megint felágaskodott, és patáival úgy lecsapott az alpirire, hogy az a levegőben pörgő sisakja után repült. Vaelin megtorpant, hogy felmérje a támadásuk erejét. Frentis a közelben éppen keresztüldöfött egy lováról leesett alpirit, miközben a felderítő osztag többi tagja vagdalkozva hasított utat a tömegbe. Három kék ruhás alak is feküdt már a hullák között. Inish testvér századára pillantva azt látta, hogy a soraik rendeződtek és megszilárdultak, míg az alpiriak lendülete odaveszett, és előretörésük lelassult. Frentis kiáltása ismét a csatára terelte a figyelmét. Újabb alpiri rohamozott oldalra kitartott szablyával, de lerepült a nyeregből, amikor a dűnék felől megeresztett nyílvessző a mellébe fúródott. A páni félelemtől elkerekedett szemű hátas azonban továbbdübörgött, egyenesen Csula oldalába, amitől az a földre bukott, magával rántva lovasát. A szeszélyes csataló azon nyomban talpon termett, és rúgta, harapta a támadóját, majd amikor a másik menekülőre fogta a dolgot, még üldözőbe is vette. Vaelin a következő pillanatban
már egy szürke csődörön ülő alpiri szablyája elől tért ki, keservesen hárított, mire Frentis odavágtázott, és lekaszabolta a fickót. – Várj, testvér! – kiabálta túl a csatazajt a fiatalabb legény, és lefékezett, hogy leszálljon. – Vidd a lovamat! – Maradj a nyeregben! – kiáltott vissza Vaelin, és újra az alpiri sereg közepében emelkedő, kék lobogóra mutatott. – Vágd őket, ahol éred! – De, testvér... – MENJ! – Az ellentmondást nem tűrő parancsot hallva Frentis tétovázva ellovagolt, és hamar elnyelte a csata heve. Körbepillantva Vaelin azt látta, hogy Janril is ló nélkül maradt. Hátasa a közelben hevert döglötten. A dalnok lábát megvágták, és az ezredlobogóra támaszkodva tartotta magát álló helyzetben, miközben ügyetlenül ki-kicsapott kardjával a rátámadó alpiriakra. Vaelin lándzsákat kerülgetve odafutott hozzá, aztán dobókését belehajította egy lovas képébe, aki a szablyáját felemelve levágni készült az ezredkürtöst. Az alpiri továbbvágtatott az arcából kimeredő pengével. – Janril! – Vaelin arcának hófehérségét és fájdalomtól eltorzult vonásait látva még azelőtt elkapta a fiatalembert, hogy az elesett volna. – Bocsáss meg, uram – nyögte a katona. – Nem vagyok olyan gyors lovas, mint te... Megmentője félrerántotta, amikor egy alpiri feléjük döfött, így a lándzsahegy a földbe állt. Vaelin kettémetszette a lándzsanyelet, aztán visszakézből levágta a lovas lábát, majd elkapta a kantárt, ahogy a fickó sikoltva lecsúszott a nyeregből. A lehetőségekhez mérten megnyugtatta a riadt állatot, aztán feltaszigálta a hátára Janrilt.
– Vissza a partra! – parancsolta neki. – Keresd meg Gilma nővért! – A kardja lapjával rávágott a ló tomporára, és a riasztóan ingó dalnokkal a nyeregben a ló átszáguldott a hús és fém káoszán. Vaelin megragadta és a földbe szúrta a zászlót. A sólymos címer hevesen verdesett az erős reggeli szélben. Védd a zászlót! – mosolyodott el fanyarul. – Ez aztán a csetepaté próbája! Úgy húszméternyire onnan az alpiri sorok hirtelen megvonaglottak, az emberek félreugrottak, mert lovas közeledett egy csodálatos fehér csatalovon, és szablyáját suhogtatva, fennhangon helyt követelt magának. A lobogón is megjelenő kerékjelvény csillogott arannyal díszített, fehér zománcozott mellvértjén. Az alpiri nem viselt sisakot, és szakállas, olívaszín arcát feszült csomókba húzta a harag. A körülötte lévők furamód vissza akarták tartani, az egyik még a ló kantárját is megragadta, de alázatosan hátrahúzódott, amikor a férfi élesen rákiáltott. Végül közelebb ügetett, és csak annyira torpant meg, hogy szablyája hegyét Vaelinre emelje, aztán rohamozott. Az ezredparancsnok leengedett karddal és szétterpesztett lábbal várt. Légzése lassú és egyenletes volt. A fehér ruhás csak jött és jött, kivicsorított foggal, lángoló dühvel a szemében. Harag. Vaelin felidézte Sollis mester szavait annyi évvel azelőttről. A harag a vesztedet okozza. Aki haragból támad meg egy felkészült ellenfelet, még azelőtt meghal, hogy egyáltalán esélye lenne döfni. Mint mindig, Sollisnak most is igaza lett. A szép fehér páncélban, elegáns lovon vágtázó, haraggal túlcsorduló férfi halott volt. Bátorsága, fegyverei, páncélzata mit sem segítettek rajta. Már akkor megölte magát, amikor rohamra indult.
Az öreg, eszelős Rensiál mesternél jól megtanulták a veszélyes leckét: hogyan kell kivédeni a lovas ellenfél szemtől szembeni támadását. – Amikor talpon vagy, a lovas ellenség csak egyetlenegy előnnyel rendelkezik – okította őket a vadul cikázó szemű mester a Rendházban annyi évvel azelőtt. – A lóval. Ha elveszed a lovat, ugyanolyan ellenség áll veled szemben, mint a többi. – Beszéde végeztével egy óráig kergette őket a gyakorlótéren egy gyors lábú vadászló hátáról, és megpróbálta legázolni a tanítványait. – Bukj le, és gördülj! – rikoltozta őrült hangján. – Bukj le, és gördülj! Vaelin várt, amíg a fehér ruhás szablyája karnyújtásnyi távolságra került tőle, aztán jobbra ugrott, el a dübörgő paták útjából, és visszacsapó kardjával végigmetszette a csataló hátsó lábát. Vér terítette be, és a felsikoltó állat a földre bukott. Lovasa fürgén talpra tornázta magát, de Vaelin átugrotta a kapálózó állatot, és kardja elütötte a védekező szablyát, majd lesújtott. A zománcozott mellvért kettévált az ütés erejétől. A fehér ruhás elesett, vért köhögött fel, aztán kilehelte a lelkét. És az alpiriak megtorpantak. Megálltak. A magasba emelt szablyák megremegtek, aztán erőtlenül hulltak a katonák oldalához. A rohamozó lovasok lefékeztek, és döbbenten bámultak. A közvetlen közelben tusakodó alpiriak leeresztették a fegyverüket, és értetlenül meredtek Vaelinre meg a fehér ruhás férfi hullájára. Néhányan még azt sem vették észre, hogy nyílvesszők csapódnak a testükbe, vagy hogy a Farkasfutták lekaszabolják őket. Vaelin a halottra nézett. A véres mellvértet díszítő, kettétört arany kerék tompán csillogott a hajnali fényben. Fontos ember lehetett...
„Eruhin Makhtar!” – kiáltotta egy lováról leugró alpiri, aztán botladozva, sebzett karját fogva közelebb jött, és könnyek patakzottak véres arcán. Volt valami a hangszínében, valami túl a haragon vagy vádon, valami mélyen kétségbeesett, amit Vaelin ritkán hallott. „Eruhin Makhtar!” Az elkövetkező években aztán több ezerszer hallotta újra és újra ezt a két szót. A sebesült férfi még közelebb tántorgott, és az ifjú parancsnok már felkészült, hogy leüti a kardmarkolattal, hiszen végül is nem viselt fegyvert. De az alpiri nem támadott, csak botladozva kikerülte Vaelint, térdre hullt a fehér ruhás teste mellett, és gyermek módjára zokogott. – Eruhin ast forgallah! – üvöltötte. Vaelin borzadállyal figyelte, amint a férfi kihúz egy tőrt az övéből, és tétovázás nélkül torkon szúrja magát vele, aztán bőségesen vérző toroksebével ráborul a hullára. Az öngyilkosság megtörte a varázst, és harsány kiáltás csattant az alpiriak kővé dermedt hadsoraiból. Minden szempár Vaelinre meredt, és szablyájukat, lándzsájukat felemelve gyilkos dühvel az arcukon közelítettek. Ekkor olyan zaj hallatszott, mintha ezernyi kalapács ezernyi üllőre sújtana le, és az alpiri sorok ismét megremegtek. Katonák repültek a levegőbe a hátvédjüknek ütköző, kíméletlen erőtől. Az alpiriak fejvesztve fordították meg a lovaikat, hogy szembeszálljanak az új fenyegetéssel, de már késő volt. A fényes acélék szétfeszítette a csapataikat. Egy tetőtől talpig páncélba öltözött, fekete csatalovon száguldó, görnyedt alak szétszórta az útjába kerülő, könnyebb alpiri lovakat, és szinte nem látszott sebesen forgó karja, ahogyan buzogányával kiverte az életet emberekből és állatokból egyaránt. Mögötte további több száz, acélba öltözött
katona végzett hasonló pusztítást, hosszú pallosaik és buzogányaik halálos kegyetlenséggel emelkedtek és hullottak. A feldühödött alpiriak veszettül védekeztek, és nem egy páncélos lovag tűnt el a tapodó paták alatt, de sem a számuk, sem a páncélzatuk nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy eredményesen visszaverhesse a támadást. A rohamnak hamarosan vége szakadt, és minden alpiri holtan vagy sebesülten feküdt a csatatéren. Egy sem menekült el. A fekete csataménen ülő, görnyedt alak a nyergére akasztotta a buzogányt, és odaügetett Vaelinhez. Sisakrostélyát feltolva megmutatta széles csontú, sokat látott arcát, amit a kétszer eltört orr és az idős kortól ráncos szemek tettek különlegessé. Az ezredparancsnok szertartásosan meghajolt előtte. – Theros hűbérúr – köszöntötte. – Vaelin nagyúr. – Renfael hűbérura körbenézett a pusztításon, és kedvetlenül felnevetett. – Fogadjunk, még sohasem örültél így egy renfaelinek, mi, fiú? – Így van, uram. Egy magas lovag fékezett le a hűbérúr mellett, szép arcát verejték és vér mocskolta össze, és sötétkék szeme kimondatlan, de egyértelmű rosszindulattal nézett Vaelinre. – Darnel nagyúr – köszöntötte a fiatalember. – Az embereimmel együtt köszönettel tartozunk neked és atyádnak. – Te még élsz, Sorna? – kérdezte a fiatal lovag válasz helyett. – Legalább a király örülni fog. – Fékezd a nyelved, fiam! – csattant fel Theros uraság. – Sajnálom, Vaelin nagyúr. A fiú igencsak el van kényeztetve. Magam az anyját okolom a dologért. Három fiút szült nekem, de csak ez az egy született élve, a Hit engem úgy segéljen.
Vaelin észrevette, hogy a fiatalember keze összerándul a kardmarkolatán, és az indulat vörösre festi az arcát. Még egy fiú, aki gyűlöli az apját. Milyen gyakori nyavalya ez! – Ha megbocsátasz, uram – hajolt meg ismét. – Utána kell néznem az embereimnek. Úton a part felé, miközben halottakon és haldoklókon lépett át, a vérmező fölött felkelő nap fényében elővette a kékkövet, és felemelte, hadd játsszon rajta a napsugár. Felidézte a napot, amikor a király ráerőszakolta a drága holmit, amikor Darnel nagyúr meggyűlölte, és amikor Lyrna hercegnő könnyeket hullajtott. A napot, amikor a vér éneke elhallgatott. – Kékkő, fűszer és selyem – szólalt meg halkan.
MÁSODIK FEJEZET
A
renfaeli lovagi torna viszonylag új műsornak számított a Nyáridei Vásárokon, de hamar nagy népszerűségre tett szert az emberek körében. A tömeg mennydörögve adta jelét lelkesedésének egy kivételesen látványos öklelés után, miközben Vaelin a királyi sátor felé tartott. Az arcába húzta csuklyáját, hogy ne kelljen a fizimiskáját felismerők miatt aggódnia. A küzdőtéren az egyik lovag faszilánkok felhőjében lerepült a nyeregből, és az ellenfele a nézőseregnek dobta ripityára tört dárdáját. – Ez a taknyos többé nem áll fel! – fűzte hozzá a látottakhoz egy pirospozsgás ábrázatú fickó, és Vaelin eltűnődött, vajon a csőcselék a csatározást élvezte jobban, vagy azt, hogy végignézheti a gazdagok megnyomorítását. A sátor bejáratánál az őrök mélyebb meghajlással köszöntötték, mint amit a rangja megkívánt volna, és csak futólag pislantottak a felmutatott királyi engedélyre. Félrehúzták a sátorlapot, és betessékelték. Csak két napja tért vissza északról, de a lonak felett aratott, állítólagosan dicsőséges győzelmének legendája máris elterjedt a nép körében. Megszabadították a fegyvereitől, és a királyi páholyba vezették. Nem lepődött meg, amikor Lyrna hercegnőt találta ott, egyedül.
– Testvér – köszöntötte a fiatal nő mosolyogva, és csókra tartotta a kacsóját. Vaelin egy pillanatra meghökkent, hiszen a lány még sohasem mutatta ki a kegyeltség ilyen egyértelmű jelét, ráadásul az egész főváros egybegyűlt népe előtt. Ennek ellenére fél térdre ereszkedett, és ajkát a hercegnő kézfejére nyomta. Lyrna bőre melegebb volt, mint azt gondolta, és rögvest megharagudott magára, amiért titokban édes borzongás futott végig rajta. – Fenség – egyenesedett fel, és közömbös hangot erőltetett magára, de nemigen járt sikerrel. – Atyád a színe elé hívatott... A lány lefitymálón intett. – Hamarosan megérkezik. Úgy tűnik, nem találja a kedvenc köpenyét. Mostanság nem merészkedik ki a szabadba nélküle. – A mellette lévő ülőhelyre mutatott. – Foglalj helyet! Vaelin leült, és figyelmét erővel a lovagi küzdelemre terelte. Két, egyenként harmincfős csoport gyülekezett a küzdőtér ellenkező végeiben, sasmotívummal hímzett, vörös-fehér lobogó, illetve zöld mezőben vörös rókát ábrázoló zászló alatt. – A csetepaté a renfaeli torna záróakkordja – magyarázta a hercegnő. – A vörös róka Hughlin Banders báró címere, őt abban a rozsdás páncélban láthatod. Egykor Theros hűbérúr csatlósaként tevékenykedett. A sasos lobogó Darnel uraságé, a hűbérúr örököséé. Ez a csata állítólag egy régen kettejük közt történt sérelmet hivatott orvosolni. – Felkapott egy fehér selyemkendőt a közeli asztalról. – Arra kértek, ezt a kendőt adjam annak az ökörnek, amelyiket a legvadabbnak találom. Nyilvánvalóan azt hiszik, a fémruhákba öltözött és egymást félholtra verő óriások látványától repes női szívem. – Minő tévedésben vannak, fenség! Lyrna vigyorogva fordult oda hozzá.
– Te nyilván nem tévednél ekkorát! – Remélem, nem. – Nézte, amint a két oldal felsorakozik, tisztelegnek egymásnak, aztán vágtában, pörgő kardokkal és buzogányokkal rohamra lendülnek. Az acélvértek és lótestek olyan mérvű csattanással találkoztak középen, hogy mind a hercegnő, mind Vaelin összerándult. A csata hamar bucskázó lovagok és egymásnak verődő fegyverek lármás zűrzavarává változott. A lovagoknak csak a fegyverük lapját lett volna szabad használni, de a legtöbben figyelmen kívül hagyták a szabályt, és Vaelin rögvest három páncélos alakot számolt, akik mozdulatlanul feküdtek a többiek lába alatt. – Tehát ilyen egy csata – fűzte hozzá érzéketlenül Lyrna. – Ilyesmi. – Mit gondolsz róla? A hűbérúr fiáról? Vaelin figyelte, amint Darnel úr egy ellenfele sisakjára vág a kardja markolatával. A férfi eszméletlenül omlott a feltúrt földre, és sisakrostélya alól vér spriccelt. – Jól harcol, fenség. – De biztosan nem olyan jól, mint te. Sem olyan érzéke, sem olyan tartása nincs, mint neked. Az asszonyok a befolyásáért és a vagyonáért mennek az ágyába, nem szerelemből, a férfiak pedig fizetségért és kötelességből követik, nem elhivatottságból. – Elhallgatott, és enyhe bosszankodás tükröződött az arcán. – És az apám még azt hiszi, jó lesz nekem férjnek! – Biztos vagyok benne, hogy atyád a legjobbat akarja... – Az atyám utódokat akar. Meg akarja tölteni a várat sivalkodó Al Neiren porontyokkal, akiknek mind a renfaeli hűbérúr vére folyik az ereikben. Hogy ezzel végleg megpecsételje a szövetséget. Mennyi áldozatot hoztam már a királyság érdekében, és atyám mégsem lát mást bennem, csak a
tenyészkocát. – A Kézfogó kátéja egyértelműen beszél, fenség. Sem férfit, sem asszonyt nem lehet akarata ellenére menyegzőre kényszeríteni. – Akaratom ellenére... – A hercegnő keserűen felnevetett. – Minden évvel, ami házasság nélkül telik el, az akaratom egyre gyengül. Neked van kardod, késed és íjad. Én csak az eszemre és az arcomra számíthatok, no meg méhemnek erejére. A beszélgetés őszinte menete összezavarta a fiatalembert. Hová lett a feszültség, a közös bűnrészesség tudata? Ne feledd – figyelmeztette magát –, ne feledd, miféle némber ez! Miféle dolgot művelt! Észrevette, hogy a lány szeme követi Darnelt a csetepatéban, látta, hogy méricskél, számítgat, az ajkát csúfondáros mosolyba ferdítő undorral az arcán. – Fenség – szólította meg. – Kétlem, hogy csak azért szervezted meg ezt a találkozót, hogy kikérd a véleményem egy férfiról, akihez nincs is szándékodban hozzámenni. Netán van számomra egy új elméleted? – Ha az aspektus-vérfürdő jár a fejedben, ki kell hogy ábrándítsalak: még mindig ugyanaz a véleményem. Bár felfedeztem egy eleddig rejtett tényezőt. Mondd, hallottál már a Hetedik Rendről? Merőn bámulta Vaelin arcát, és a fiatalember tudta, hogy nem hazudhat. – Ez csak egy történet – vonta meg a vállát. – Legenda, úgymond. Egyszer létezett egy Hitbéli Rend, ami a Sötétség ismeretének szentelte a munkásságát. – Tehát nem hiszel benne? – A történelmet meghagyom Caenis testvérnek. – A Sötétség ismeretének szentelte a munkásságát... –
Ízlelgette a fiatal nő. – Micsoda érdekfeszítő téma! Persze az egész merő babonaság, de mindig felbukkan a történelmi feljegyzésekben. Elmentem a Nagykönyvtárba, és előkerítettem a témával foglalkozó köteteket. Úgy esett, hogy okoztam egy kis felfordulást, mert a régebbi könyvek nagy részét láthatólag ellopta valaki. Vaelin visszagondolt Harlick testvérre, aki könyveket dobált a tábortüzébe a romba dőlt városban. – És mi köze van ennek a legendának az aspektusgyilkosságokhoz? – Rengeteg történetre leltem arról a balszerencsés éjszakáról. Elhatároztam, hogy összegyűjtők, amennyit csak tudok, persze titokban. A mendemondák általában túloznak, és minden újabb elmeséléssel egyre hihetetlenebbé válnak, főként, ahol téged is említenek, testvér. Tudtad, hogy tíz orgyilkost öltél meg a saját kezeddel? És hogy a merénylők varázslatos pengékkel voltak felfegyverkezve, amelyek a leölt ellenség véréből táplálkoztak? – Ilyesmire nem emlékszem, fenség. – Azt rögtön gondoltam. Bár ezek a mesék csupa badarságot tartalmaznak, azért van bennük egy közös motívum, mégpedig a Sötétség, és az elrugaszkodottabbak még a Hetedik Rendet is említik. Lehet, hogy óvakodott a hercegnőtől, de éles elméjét nem tudta elvitatni tőle. Amit annak idején alattomos cselszövésnek vélt, az a pengeéles értelem egyik kifejeződése volt. Az elmúlt három évben maga is sokat töprengett a romba dőlt városban rejtőző Harlick vallomásának jelentésén, és megpróbálta összefonni a különböző mesefoszlányokat, de semmi jelentősre nem jutott. Az aspektusok árulása az igazhitűekkel szemben, Egyszemű rémisztő hatalma, a Rentes Mustor tekintete mögött
lapuló valami ismerős hangja. Akárhogy törte a fejét, nem találta a kapcsolatot. Mintha volna valami részlet, ami állandóan kicselezi, egy mélyre hatoló következtetés, amit még a vérdal sem tud megsejteni. De talán a hercegnő képes rá. És ha így van, rábízhatja-e a titkait? Természetesen elrugaszkodott gondolat volt megbízni a fiatal nőben. De néha még a megbízhatatlanoknak is akadt valami hasznuk. – Mondd, fenség – kezdte Vaelin –, miként lehet az, hogy egy életét a tudásnak szentelő ember elolvas egy könyvet, aztán rögvest a tűzre veti? Lyrna fürkészőn összevonta a szemöldökét. – Fontos ez most? – Megkérdezném, ha nem volna az? – Kétlem, hogy kérdeznél bármit is, ha nem volnál rászorulva. A csatatéren a harcoló lovagok száma egy tucatra csökkent, és Darnel uraság ezúttal Banders báróval tusakodott. A rozsdafoltos páncél szemlátomást jottányit sem akadályozta Banders lovagot abban, hogy gyilkos dühvel ütlegelje az ellenfelét. – Ha egy ilyen ember valóban a tudás oltárán áldoz – folytatta a hercegnő, mintha korábbi megjegyzése el sem hangzott volna –, akkor a könyvégetésnek borzasztó bűnnek kellene lennie a szemében. Már korábban is égtek könyvek, Őrült Lakril király egyszer máglyát építtetett Varinvár összes könyvéből, és minden olvasni vágyó alattvalóját árulónak és bitófára valónak nevezte. Szerencsére a Hatodik Rend nem sokkal azután megszabadult tőle. Ám Lakril őrületében bölcsesség rejtőzött: a könyvek értéke a bennük rejlő tudásban leledzik, és a tudás mindig veszélyes holmi.
– Tehát a könyv elégetése megszabadít a veszélytől. – Talán. Állításod szerint ez az ember tudós volt. Miféle tudós? Vaelin tétovázott, mert nem akarta kiadni Harlick nevét. – Egyszer régen könyvtárosként tevékenykedett a Nagykönyvtárban. – Igen tudós ember lehetett tehát. – Lyrna összecsücsörítette a száját. – Tudtad, hogy sohasem olvasok el egy könyvet kétszer? Nincsen rá szükségem. Minden szóra tökéletesen emlékszem. Tárgyilagos hangjából Vaelin számára egyértelmű volt, hogy a fiatal nő nem hencegni kíván. – Tehát a tiédhez hasonló emlékezetű embernek nincsen szüksége rá, hogy megőrizzen egy könyvet, egy veszélyes könyvet. Ha elolvassa, onnantól a birtokában van a tudás. A hercegnő bólintott. – Talán ez a férfi megőrizni kívánta a tudást, és nem elpusztítani. Tehát erről szólt Harlick küldetése. Ellopta a Nagy könyvtárból a Sötétséggel foglalkozó köteteket, és megsemmisítette azokat, hogy elrejtse a bennük tárolt tudást. Persze először elolvasott mindent, hogy megőrizze, megvédje őket az utókor számára. De vajon miért? – Nem fogod elárulni nekem, ugye? – szakította félbe töprengését a hercegnő. – Hogy ki volt. Hogy hol találkoztál vele. – Csak furcsálltam, amikor láttam... – Tisztában vagyok vele, hogy nem viszonzod az irántad érzett tiszteletemet. Tudom jól, hogy nem tartasz valami sokra. De a rólad alkotott véleményem mindig is azon az egyszerű tényen alapult, hogy te sohasem hazudsz nekem. Talán bántó az
igazság, ami elhagyja a szádat, de mindig igaz. Kérlek, mondd el nekem az igazságot! A szeme megtalálta a lány szemét, és megdöbbenésére könnyeket látott benne. Igaziak? Lehetséges ez? – Nem tudom, megbízhatom-e benned – válaszolta egyszerűen a hercegnőnek. – Szörnyű dolgot tettünk egyszer... – Nem tudtam! – suttogta a lány vadul. Közelebb hajolt, és a szavak sürgetőn peregtek az ajkáról. – Linden eljött hozzám, és megosztotta velem őrült tervét a martishe-i hadjáratról. Az apám megparancsolta, hogy adjam áldásomat a vállalkozásra. Semmit sem ígértem Lindennek. Szerettem őt, de csak úgy, ahogyan egy nővér a fivérét. Ám ő annál jobban szeretett engem, és csak azt hallotta, amit hallani akart. Esküszöm, nem ismertem apám valódi tervét. Elvégre, te is velük mentél, és tudtam, hogy nem volnál képes gyilkolni. – A könnyek kibuggyantak a szeméből, és végiggördültek arcának tökéletes ívén. – Én magam is kérdezősködtem, Vaelin. Tudom, hogy nem ölted meg. Tudom, hogy megmentetted az iszonytató végzettől. Azért beszélek igazat neked, mert hinned kell nekem. Figyelmezned kell a szavaimra. Nem szabad teljesítened, amit apám kér ma tőled! – Mit kér tőlem? – Lyrna Al Nieren hercegnő! – zendült egy erős hang. Egy parancsoló hang. Egy király hangja. Vaelin már egy éve nem látta Janust, de megállapította, hogy az uralkodó sokat öregedett. A ráncok mélyebben szántották az arcát, az ősz tincsek megvastagodtak vörösréz sörényében, és válla is jobban meggörnyedt. Ennek ellenére megőrizte királyi hangját. A két fiatal csak ekkor lett figyelmes a nézősereg síri csendjére. Mindketten felálltak és meghajoltak. – A1 Nieren fejedelmi vérének leánya! – folytatta a király. –
Az Egységes Királyság hercegnője és a trón második várományosa! – Vékony, májfoltos kéz bújt elő a király hermelinpalástja alól, és a mögöttük lévő tornatérre bökött. – Elfelejted tán, mi a kötelességed? Vaelin megfordult, és megpillantotta Darnel uraságot, aki a királyi sátor előtt várakozott fél térdére ereszkedve. Mögötte a csetepaté elesett lovagjai botladozva, vagy mások karjában távoztak a pályáról, köztük a rozsdás páncélú Banders báróval. Meghajlásának szolgálatkész jellege ellenére Darnel nem hajtott fejet, és sisakját az oldalához fogta. Tekintetével szinte átdöfte Vaelint, és arcán zavarba ejtő harag izzott. Lyrna gyorsan letörölte a könnyeit, és ismételten meghajolt. – Bocsáss meg, atyám – mondta erőltetett könnyedséggel. – Már oly régen nem beszéltem Vaelin úrral... – Itt most nem Vaelin úrra kell áldoznod a figyelmedet, hölgyem! Düh villant a lány arcán, de gyorsan úrrá lett felette, aztán elmosolyodott. – Hogyne. – Megfordult, és selyemkendőjével közelebb intette Darnelt. – Jól küzdöttél ma, uram. A győztes mereven, hivatalosan meghajolt, aztán kinyújtotta a karját, és páncélkesztyűs kezébe vette a selyemsálat. Az arca jól láthatóan összerándult, amikor a hercegnő elhúzta a kezét, és így nem tudott csókot nyomni rá. Hátralépett, és újra Vaelinre függesztette indulatos tekintetét. – Úgy hallottam, Vaelin nagyúr – kezdte, és a benne fortyogó méregtől remegett a hangja –, a Hatodik Rend testvérei nem fogadhatnak el kihívást. – Így van, uram. – Nagy kár. – A lovag még egyszer meghajolt Lyrna és a
király felé, aztán kimasírozott a versenypályáról anélkül, hogy egyszer is hátranézett volna. – Úgy látszik, magadra haragítottad a fiút – jegyezte meg a király. Vaelin Janus szemébe nézett, és ugyanazt a bagolyszerű ravaszságot látta benne, amit első gyűlöletes alkujuk idején. – Hozzászoktam, hogy nem kedvelnek, fenség. – Nos, mi nem tartozunk ehhez a táborhoz, igaz-e, leányom? Lyrna arca kiismerhetetlen lett, miközben bólintott. Nem szólt egy szót sem. – Úgy látszik, túlzottan is. Amikor kicsi volt, attól féltem, hogy a szíve túl jeges marad a szerelemhez. Most azt kívánom, bárcsak újra jéggé dermedne. Vaelin nem gyakran jött zavarba, és nehezen viselte. – Értem küldettél, fenség. – Igen. – A király nem vette le a szemét a lányáról. – Valóban. – Megfordult, és a sátor ajtónyílása felé mutatott. – Van itt valaki, akivel találkoznod kell. Lányom, kérlek, maradj, és emlékeztesd a köznépet, hogy a látszat ellenére az elöljáróik vagyunk. A hercegnő hangja minden érzelmet nélkülözött. – Hogyne, apám. Vaelin fél térdre ereszkedett, és elfogadta a fiatal nő feléje nyújtott kezét, majd újra csókot nyomott meleg bőrére. Még a megbízhatatlanoknak is akadhatott valami hasznuk. – Fenség – szólította meg Lyrnát felemelkedve. A király jelenléte súlyként nehezedett a lelkére. – Nem hiszem, hogy igazad van. – Igazam van? Minden illemszabálynak ellentmondva közelebb lépett, és
arcon csókolta a lányt, aztán a fülébe súgta: – A Sötétség nem puszta babonaság. Keresd a félszemű legendáját a nyugati negyedben! ♦♦♦ – Próbára akarsz tenni, Ifjú Sólyom? A sátor hátsó nyílásán mentek ki, és két testőr kíséretében lépkedtek. A király a sárban cuppogott, hermelinpalástja szegélye csúnyán bemocskolódott. Most alacsonyabbnak tűnt, mintha a korral megtöpörödött volna, így feje alig ért Vaelin válláig. – Próbára tenni téged, fenség? A király megtorpant, és fenyegetőn fordult feléje. – Ne játssz velem, fiú! – nézett átható pillantással a fiatalember szemébe. – Ne merészeld! Vaelin állta a haragos tekintetet. Meglehet, hogy a király bagoly, de őt sem lehetett többé egérnek nevezni. – Barátságom Lyrna hercegnővel sért téged? – Neked semmiféle barátságod nincs vele. Ki nem állhatod a közelségét, amire jó okod van. – A király meghajtotta a fejét, és szeme összeszűkült. – Meg akarta neked mutatni a ficsúrt, ugye? Fel akarta ébreszteni a féltékenységedet, mi? Keset. Vaelinnek eszébe jutottak a lány szavai Al Hestián kertjében. A Hazug ember támadása. Az egyik hadicsel álcázza a másikat. Lyrna csak figyelemelterelésnek szánta Darnel nagyurat, és apja ezt előre látta. Nem szabad teljesítened, amit apám kér ma tőled. Megvonta a vállát. – Gondolom.
– Mit súgtál neki? Tudom, hogy nem csókot akartál lopni tőle. Vaelin szégyenlősen elmosolyodott. – Azt mondtam neki, hogy a szépség elmúlik, a kedvező alkalommal együtt. A király felmordult, és folytatta görnyedt sétáját a sárban. – Nem volna szabad így játszanod vele. Alapvető fontosságú, hogy ti ketten ne legyetek ellenségek. A királyság érdekében, értesz engem? – Értelek, fenség. – Nem fog hozzámenni, ugye? – Igencsak kétlem. – Előre tudtam. – A király csalódottan felsóhajtott. – Bárcsak ne lenne akkora barom az a fickó! Micsoda teher, ha az ember lánya értelmes! A természet ellen való, hogy az értelem ilyen szépségbe költözzék. Tapasztalatom szerint a szép nők vagy rendkívüli kellemmel vannak megáldva, vagy soha nem látott rosszindulat munkál bennük. Anyja, néhai királynőm szépségét messze földön ismerték, és rosszindulata párját ritkította, de a sors kegyelméből kevés esze volt. Ez nem az őszinteség hangja – gondolta Vaelin. – Csak egy újabb álarc. Hazugul őszinte, hogy rabul ejtsen legújabb terve érdekében. Egy díszes fogathoz érkeztek. A kifinomultan faragott mintákon aranyozás csillogott, és az ablakokat fekete bársony függönyözte le. Négy almásderes várakozott türelmesen a rúd mellé kötve. A király jelzett a fiatalembernek, hogy nyissa ki az ajtót, aztán az erőlködéstől nyögve bemászott, és intett neki, hogy kövesse. Elhelyezkedett a puha bőrülésben, és bütykös kezével megkopogtatta a mögötte lévő falat.
– A palotába! Ne túl gyorsan. Odakintről ostorpattintás hallatszott, és a fogat meglódult, ahogy a négy almásderes nekifeszült a fogatszerszámnak. – Ajándékba kaptam – magyarázta Janus. – A fogatot és a lovakat is. Al Telnar úrtól. Bizonyosan emlékszel rá. Vaelin visszagondolt a tanácsteremben látott, szépen öltözött férfira. – A gazdasági miniszter. – Igen. Sunyi kis kurafi, nemde? Azt akarta, vegyem el a cumbraeli hűbérúr birtokainak egynegyedét büntetésül a fivére felkeléséért. Persze szívesen vállalta volna az intézői szerepet, a hozzá tartozó jövedelmekkel együtt. Szépen megköszöntem a kocsit, aztán lefoglaltam a birtokai egynegyedét, és a jövedelmeket odaadtam Mustor uraságnak. Egy darabig fizetheti belőle a bort és a szajhákat. Erről majd megjegyzi Al Telnar, hogy az igazi királyokat nem lehet megvenni. Az uralkodó a köpenyében turkált, és előhúzott egy alma nagyságú erszényt. – Tessék! – lökte oda Vaelinnek. – Tudod-e, mi ez? A fiatalember széthúzta az erszény száját, és egy nagy, szürke erezetű kék színű követ talált benne. – Kékkő. Igen nagyméretű példány. – Így van. Ennél nagyobbat még sosem találtak. Az Északi Végek bányáiban leltek rá hetven-egynéhány éve, amikor a nagyapám, Azrael huszadik ura megépíttette a tornyot, és megalapította az első kolóniát. Tudod, mennyit ér? Vaelin újra a kőre pillantott, a lámpás fényét visszatükröző, sima felületre. – Sok pénzt, fenség. – Bezárta a zsákocska száját, és visszanyújtotta a királynak.
Az öreg nem húzta elő a kezét a palástja alól. – Tartsd meg! Egy király ajándéka ez legkedvesebb pallosának. – Nincsen szükségem vagyonra, fenség. – Engem sem lehet megvenni. Vaelin visszaejtette a követ a helyére, és az egészet az övére erősítette. – A kékkő – folytatta Janus – a világ legértékesebb ásványa, amit minden nemzet nagyra becsül, az alpiriak, voláriak, a Távolnyugat kereskedőkirályai. Jobb árat lehet érte kapni, mint az ezüstért, aranyért vagy gyémántért, és a legtöbb az Északi Végeken fordul elő. A királyságnak persze más kincsei is vannak, mint a cumbraeli bor, az azraeli acél és így tovább, de én kékkővel építettem fel a flottámat, és kékkővel szilárdítottam meg a királyi őrséget, és ez a kettő tartja egységben a királyságot. És most azt hallom Al Myrnától, hogy a kékkőtartalékok megcsappantak. Húsz év múlva már annyi sem marad, amiből kifizethetnénk a bányászokat. És akkor mihez kezdünk, Ifjú Sólyom? Vaelin megvonta a vállát, mert a kereskedelemhez nemigen értett. – Mint mondod, fenség, a királyság egyéb kincsekkel is rendelkezik. – De nem eléggel. Ha pedig ennél is erősebben adóztatom a nemeseimet és a közembereket, azt fogják kívánni, hogy a palota falán lógva lássanak engem és a gyermekeimet. A saját szemeddel láttad, milyen zavargásokra képes ez az ország, még akkor is, ha a királyi őrség a helyén van. Képzeld el, milyen vérfürdő lesz, ha egyszer feloszlanak! Nem, több kékkőre van szükségünk, meg fűszerekre és selyemre.
– Fűszerekre és selyemre, fenség? – A fő fűszer- és selyem kereskedelmi útvonalak az Erinei-tengeren futnak. A fűszer az Alpiri Birodalom déli részéből érkezik, a selyem a Távolnyugatról, és mindkettő az Alpiri Birodalom északi kikötőiben fut össze. Minden ott megpihenő hajó fizet a császárnak és köteles megosztani rakománya egy részét. Az alpiri kereskedők ebből zsírosodtak meg, némelyikük tehetősebb, mint a Nyugat kereskedőkirályai, és mind sarcot fizetnek a császárnak. Vaelin baljós érzése elmélyült. Nem gondolhatja komolyan! – A mi kikötőinkhez akarod terelni ezt a kereskedelmet? – bökte ki. Az öreg megrázta a fejét. – Ahhoz túl kevés kikötőnk van, és a révhelyek túl kicsik. A partjainkat viharok verik, és országunk túlzottan északra esik ahhoz, hogy felénk kerüljenek. Ha meg akarjuk szerezni, el kell vennünk. – Fenség, én nem nagyon értek a történelemhez, de nem emlékszem olyan időre, amikor alpiri megszállás, vagy akár csak rablóportya fenyegette volna a királyságot vagy akármelyik hűbéruradalmat. Nincs gyűlölködés a népeink között. A Hit tételei kimondja, hogy a háború csak az ország, az élet és a Hit védelmében elfogadható. – Az alpiriak istenhívők, nem? Egy egész birodalom tagadja a Hitet. – A Hitet csak elfogadni lehet, ráerőltetni egy népre nem, főként nem egy egész birodalomra. – De hát abban mesterkednek, hogy idehozzák az isteneiket, hogy aláássák a Hitünket. A kémeik mindenütt ott vannak:
kereskedők képében suttogják a tagadó tanokat és Sötét szertartásokkal becstelenítik meg fiataljainkat. S közben a hadseregük egyre duzzad, és a császár további hajókat épít. – Igaz ebből valami? A király kis mosolyra húzta a száját, és bagolyszeme villogott. – Igaz lesz. – Azt reméled, az egész királyság beveszi ezt a sületlenséget? – Az emberek mindig azt hiszik el, amit el akarnak hinni, mindegy, hogy igaz vagy sem. Emlékezz az aspektus-vérfürdőre: mennyi tagadót és vélt tagadót mészároltak le a zavargásokban, és mindet híresztelés meg szóbeszéd alapján. Ha a megfelelő hazugságot hallják, el fogják hinni. Vaelin némán nézte a királyt, miközben a fogat végigzötyögött az északi-negyed kockaköves utcáin, és beleborzongott a felismerésbe. Nem hazudik, tényleg ezt tervezi. – Mit kívánsz tőlem, fenség? Miért meséled el ezt nekem? A király széttárta csontos kezét. – Természetesen a kardodra van szükségem. Nehezen mehetnék háborúba a királyság leghíresebb harcosa nélkül, nem igaz? Mit gondolnának a közemberek, ha nem volnál hajlandó megforgatni a Hit pallosát egy tagadókkal teli birodalomban? – Azt várod tőlem, hogy hazugságok alapján viseljek háborút egy nép ellen, akikkel egyébként országunknak nincsen vitája? – Bizony azt. – És miért tennék én ilyet? – A hűség egyetlen erősségünk. Linden Al Hestián márvánnyá fehéredő arca, amint a vér elszökik a nyakán tátongó vágáson át...
– A hűség csak egy a sok hazugság közül, amivel behálózod az óvatlanokat. Janus összevonta a szemöldökét. Először bosszúsnak tűnt, de aztán felnevetett. – Persze hogy az! Szerinted mire való a királyi trón? – Ám jókedve hamar alábbhagyott. – Elfelejted, hogy alkut kötöttünk. Én parancsolok, te engedelmeskedsz. Emlékszel? – Már így is megszegtem az alkudat, fenség. Nem tettem meg a Martishe-ban, amit parancsoltál. – És Linden Al Hestián mégis az Innentúlba költözött, a te késed által. – Szenvedett. Véget kellett vetnem a kínjainak. – Igen, az alkalom szinte kínálta magát – legyintett bosszankodva a király. Szemlátomást elege lett a témából. – Nem számít semmit, mert alkut kötöttünk. Az enyém vagy, Ifjú Sólyom. Ez a felelősség a Rendért puszta fantazmagória, ezt te is tudod. Én parancsolok, te engedelmeskedsz. – Nem megyek az Alpiri Birodalomba. Ezzel az indokkal nem, miszerint fogyatkozik a kékkőkészletünk. – Visszautasítasz? – Igen. Végezz ki, ha ki akarsz! Nem mondok beszédet a saját védelmemben. Fáraszt az ármánykodásod. – Kivégezni téged? – nevetett rekedten Janus, most még hangosabban. – Milyen nemes elgondolás! Főleg, mivel tisztában vagy vele, hogy nem tehetek ilyesmit a köznép és a Hit felbőszítésének veszélye nélkül. És azt hiszem, a lányom már így is épp eléggé gyűlöl. Hirtelen a király félrehúzta az ablakot borító fekete selyemfüggönyt, és az arca felderült. – Ó, özvegy Nornah péksége! – Megveregette a fogat
mennyezetét, és felemelte királyi hangját. – ÁLLJ! Kimászott a kocsiból, és egy kézmozdulattal elhessegette a fogatot kísérő lovas őrség két katonáját, aztán úgy vigyorgott Vaelinre, mint egy nagyra nőtt gyerek. – Jer, térj be ide velem, Ifjú Sólyom! Itt találod a legjobb süteményeket a városban, talán az egész hűbéruradalomban. Nézd el egy vénember gyengéjét! Özvegy Nornah pékségét átjárta a kemencében frissen kisült kenyér forró illata. A királyt látva egy magas, testes, hőségtől kivörösödött arcú és lisztes hajú asszony sietett elő a pult mögül. – Fenség! Uram! Ismét megtiszteled szerény üzletemet! – ömlengett, és ügyetlenül meghajolt, könyökével széthajtva a döbbent arcú vevőket. – Mozduljatok! Utat a királynak! – Hölgyem – vette kezébe Janus a nő kövérkés kacsóját, és csókot nyomott rá. A pír még jobban szétterjedt az özvegy orcáján. – Nem hagyhatom ki a süteményeidet, amikor errefelé járok. Mellesleg Vaelin uraság is kíváncsi. Ritkán juthat hozzá ilyesfajta ínyencséghez, nem igaz, testvér? Vaelin megfigyelte, ahogy a nő tekintete végigvándorol az arcán, ahogy issza a fiatalember látványát, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a fél térdre ereszkedett vevők lopva felé pillantgattak. Szinte gyűlölte őket hízelgésükért. – A süteményeket valóban kevéssé ismerem, fenség – felelte, remélve, hogy bőszültsége nem hallatszik meg a hangján. – Nincs egy félreeső helyiség itt, ahol nyugodtan kiélvezhetnénk a portékádat? – érdeklődött Janus az özvegytől. – Nem szívesen tartanánk fel az üzleted forgalmát. – Hogyne, fenség, hogyne. A pékség hátuljába vezette, majd egy raktárhelyiségbe terelte őket, ahol cserépedényekkel és liszteszsákokkal megrakott
polcok sorakoztak a fal mellett, és egy székekkel körülvett asztal állt középen. Egy fiatal, teltkeblű nő ült az asztalnál olcsó anyagból készült, rikító ruhában, vörösre festett hajjal és skarlátvörös ajkakkal. Blúznyaka nyitva állt, ami alól kilátszott kiadós méretű dekoltázsa. Amint a király belépett, a nő felállt az asztaltól, és kecsesen meghajolt. – Fenség. – Közönségesen, elharapott hangzókkal beszélt. Az utca hangján. – Derla – üdvözölte Janus, aztán a pékasszonyhoz fordult. – Almapálinkát, Nornah asszonyság! És teát is, ha volnál olyan kedves. Az özvegy meghajolt, és kihátrált a szobából. Az ajtó szorosan bezárult mögötte. A király letette magát, és odaintett a bögyös nőnek. – Derla, ez itt Vaelin Al Soma nagyúr, a Hatodik Rend neves testvére, és a királyság pallosa. Vaelin, bemutatom Derlát, a kevéssé neves ringyót, és szolgálatomban álló kitűnő kémet. A nő elégedett pillantást vetett a fiatalemberre, és félmosoly játszott az arcán. – Enyém a megtiszteltetés, uram. Vaelin visszabiccentett neki. – Hölgyem. A nő mosolya kiszélesedett. – Aligha. – Csínján a csábítással, Derla! – figyelmeztette a király. – Vaelin testvér a Hit igaz szolgája. A leteremtett nő felhúzta egyik festett szemöldökét, és lebiggyesztette az ajkát. – Kár. A rendházi társaság jót tesz az üzletnek. Főként a Harmadik Rend testvérei. Pajzán egy csorda az a sok
könyvkukac! – Elragadó teremtés, nem igaz? – kérdezte a király. – Éles elméjű asszony, az erkölcsi skrupulusok leghalványabb nyoma nélkül. És erőszakos hajlamokkal. Hányszor is szúrtad meg azt a kereskedőt, Derla? Vaelin figyelmesen megnézte magának az asszony arcát, és közömbös vonásaiban semmiféle mesterkedést nem látott. – Úgy ötvenszer, fenség. – Vaelinre kacsintott. – Halálra akart verni, hogy aztán megdughassa a hullámat. – Igen, valóban fajtalan egy csirkefogó volt – értett egyet a király. – De gazdag is, és népszerű az udvarnál. Jelentős összeget kellett áldoznom állítólagos öngyilkosságod megszervezésére és valóságos megszöktetésedre. – Amiért örökké hálás leszek neked, fenség. – Hát légy is! Tudod, Vaelin, egy királynak az is feladata, hogy alattvalói körében rátaláljon a különleges tehetségekre, akiknek hasznát veheti. Van néhány Derlához hasonló emberem a négy hűbéruradalomban, és mind közvetlenül nekem jelentenek. Jóféle aranyat kapnak, és eltölti őket a megelégedés, hogy segítenek fenntartani a királyság biztonságos létét. – A király hirtelen elfáradt, és tenyerére fektette az állát, miközben lecsukódó pilláit dörzsölte. – A múlt heti jelentésedet! – utasította Derlát. – Ismételd meg Vaelin uraságnak! A nő bólintott, és hivatalos, gyakorlott szövegbe fogott. – Prensur hetedik napján a Féktelen Oroszlán mögötti sikátorban tartózkodtam, és a megvilágosodott tagadó szekta által előszeretettel látogatott házat figyeltem. Éjfél felé emberek érkeztek a házba, köztük egy magas férfi, egy asszony és egy tizenötéves-forma lány. Miután bezárták maguk mögött az ajtót, én a pincébe vezető széncsúszdán át behatoltam a helyszínre. A
pincéből kihallgattam a fejem fölötti szobában megtartott eretnek szertartást. Úgy durván két óra múltán úgy ítéltem, a találkozónak lassan vége, ezért elhagytam a pincét, és visszatértem a sikátorba, ahonnan megfigyeltem a három említett személyt együtt távozni. A magas férfi ismerősnek tűnt, ezért úgy határoztam, hogy követem őket. Az északi negyedbe tartottak, ahol beléptek az egyik nagy ház ajtaján, amelyik az Őrszemkanyarban álló malomra nézett. Amint a férfi bement az ajtón, a belülről kiáradó fény megvilágította az arcát, és sikerült megállapítanom a személyazonosságát. Kralyk Al Sorna uraság volt az, egykori hadúr és a királyság legelső pallosa. Továbbra is közömbösen tekintetet vetett Vaelinre, amelyben nem maradt helye sem félelemnek, sem együttérzésnek. A király lustán megvakarta az állán meredező, ősz borostát. – Nem volt ez mindig így – tette hozzá. – A tagadókkal. Kisfiúkoromban köztünk éltek, és megtűrtük őket. Az első kardmesteremnek egy tallózót tudhattam, és micsoda nagyszerű ember volt az! A Rendek figyelmeztettek a tagadókra, de sohasem szorgalmazták a praktikáik betiltását. Végeredményben menekültek országa vagyunk mi is. Évszázadokkal ezelőtt űztek minket erre a partra azok, akik megöltek volna minket a Hitünkért vagy az isteneinkért. A Hit mindig is elsőnek számított a vallások sorában, de mások is virultak mellette. Sok igazhitűnek nem nagyon tetszett ez, de a nép nagy része nem foglalkozott vele túl sokat. Aztán közbeszólt a vöröskéz. A király keze a nyakán éktelenkedő, lila foltokra tévedt. Szeme a távolba révedt, ahogy felidézte az emléket. – A sebhelyről nevezték el vöröskéznek. Mintha karmok
csúfították volna el az ember bőrét. Amikor már megjelent a szín, az ember tudta, hogy neki annyi. Képzeld csak el, Vaelin! Egy egész ország elnéptelenedett, alig néhány hónap alatt! Gondold végig, akit csak ismersz, férfiakat és nőket, gazdagokat és szegényeket, nem számít. Gondold végig, majd képzeld el, hogy a felük eltűnik. Képzeld el, amint otthagyják a fogukat a sorvadásban, amitől félrebeszélnek, hánykolódnak és sikoltoznak, amíg végül ki nem okádják a belső szerveiket. Úgy rakták halomba a testeket, mint a pelyvát. Senki sem lehetett biztonságban, és a félelem lett az új vallás. Nem lehetett egyszerű pestis. Ez nem. Bizonyosan a Sötétség volt a dolog mögött. Így hát a szemünket a tagadókra vetettük. Ugyanúgy szenvedtek, mint mi, de mivel kevesebben voltak, úgy tűnt, mintha kevésbé szenvednének. Koncoló brigádok járták a városokat és mezőket. Levadászták és kiirtották őket. Néhány szektát teljes egészében eltöröltünk, vallásuk pedig végleg elveszett, a többieket meg az ismeretlenség menedékébe hajtottuk. Mire a vöröskéz alábbhagyott, csak a Hit és a cumbraeli isten maradt. A többiek elrejtőztek, titokban imádták isteneiket, és rettegtek a felfedezéstől. Az élet visszatért a király szemébe, és tekintete hideg számítással vetült Vaelinre. – Úgy látszik, az apád egészségtelen szokásokat vett fel, Ifjú Sólyom. A vér éneke egyszerre megrohanta a fiatalembert. Hangosan, élesen zenélt, és jelentése olyan egyértelműen zúgott a fülében, ahogyan még soha. Veszélyt jelzett, nagy veszélyt a helyiségben. Veszélyt, amit a kémkedő ringyó testesített meg. A király ármánya okozta veszélyt. De legfőképpen a vérdal önnön veszélyét, ami azt kiáltotta, ölje meg mindkettőjüket.
– Nekem nincs apám – károgta Vaelin. – Talán nincs. De húgod van. Egy kicsit túl fiatal ahhoz, hogy kitépett nyelvvel lógjon a városfalról, miután átesett a Negyedik Rend vallatásán a Feketetoronyban. Az anyja sem hiszem, hogy élvezné, ahogy egymás mellett összefüggéstelenül zagyválnak külön ketrecükben, míg az éhezés legyengíti őket, és a varjak csipkedik a húsukat, míg élnek. Jobb indokot akartál. Hát most megkaptad. Azok a sötét szemek. Akárcsak a sajátja. Apró kezek a télszirom körül. Anyácska azt ígérte, hogy egyszer majd velünk fogsz lakni, és a testvérem leszel... A vér éneke üvöltött a fejében. A kezében rángtak az izmok. Még sohasem öltem nőt – futott végig az agyán. – Sem királyt. Nézte az ásítozó, térdét dögönyöző vénembert, és elképzelte, milyen könnyű volna megfogni a törékeny nyakát és elreccsenteni a csigolyáját, mint egy száraz gallyat. Mennyire megelégedéséül szolgálna... Ökölbe szorította az ujjait, hogy csillapítsa a rángást, aztán ledobta magát az asztalhoz. És a vérdal elhallgatott, mintha elvágták volna. – Igazából – folytatta a király, és feltornászta magát – mégsem hiszem, hogy megvárom a süteményt. Kérlek, add át a bókjaimat. – Vaelin vállára tette csontos kezét. Akár a bagoly karma. – Úgy hiszem, nem kell átvennünk, mit fogsz mondani, amikor Arlyn aspektus kikéri a tanácsodat. A fiatalember nem nézett rá, mert attól félt, a vér éneke visszatér. Ezért inkább csak bólintott. – Kiváló. Derla, kérlek, maradj még egy kicsit! Vaelin uraságnak biztosan van még néhány kérdése. – Hogyne, fenség. – A nő újabb tökéletes meghajlást
mutatott be, miközben a király elhagyta a helyiséget. Vaelin ülve maradt. – Helyet foglalhatok, uram? – kérdezte a nő. Vaelin nem felelt, így a szajha leült vele szemben. – Igazi ínyencség, hogy egy ilyen híres úriemberrel találkozhatok, mint uraságod. – Folytatta. – Persze vót má’ dolgom nagyurakkal. A fenséget felettébb érdeklik a szokásaik. Minél állatiasabbak, annál jobb. Vaelin hallgatott. – Vajon igazak a rólad szóló történetek, uram? Most, hogy látlak, úgy hiszem, igazak lehetnek. – Várta, hogy a fiatalember megszólal, és kényelmetlenül feszengett, amikor ráeszmélt, ez nem fog megtörténni. – A pékasszony elég soká időz azzal a süteménnyel. – Nem lesz sütemény. És nekem nincsenek kérdéseim. Azért hagyott itt, hogy megöljelek. Vaelin a nő szemébe nézett, és most először valódi érzelmet látott benne: félelmet. – Az özvegy Nornah bizonyosan ért a hullák csendes eltüntetéséhez – folytatta a gondolatmenetet Vaelin. – Az évek során valószínűleg sok gyanútlan tökfilkót csalt már ide a király. Tökfilkókat, mint amilyenek mi ketten vagyunk. A nő szeme az ajtóra ugrott, majd vissza a fiatalemberre. Megrándult a szája, visszanyelte a szitkokat és provokációt. Tudta, hogy közelharcban nem kerekedhet Vaelin fölébe. – Meg tudom védeni magam! – Kést rejtegetsz a fűződben, és egy másikat a derekadon. Gondolom, a hajtűd is elég hegyes. – Hűségesen és jól szolgáltam Janus királyt öt éven át... – Neki ez mit sem számít. Túl veszélyes tudást birtokolsz.
– Van pénzem... – Nekem nem kell pénz. – A kékkövet rejtő erszény bűnös súllyal húzta az övét. – Egyáltalán nem kell. – Nos... – Derla hátradőlt a székén, leeresztette a kezét, és felhúzta a szoknyáját, hogy láthatóvá váljék széttárt térde. Megint félmosoly játszott az ajkán, de ez sem volt őszintébb, mint az első. – Akkor legalább légy annyira illedelmes, hogy előtte dugsz meg, nem utána! A kacaj nem tudott feltörni Vaelin torkából. Két kezét az asztallapon összekulcsolva elfordította a fejét. – Tőlem biztonságban vagy, de tőle soha. Hagyd el a várost, lehetőleg a királyságot is! Soha többé ne térj vissza! Derla lassan felkelt az asztaltól, és óvatosan az ajtóhoz araszolt, egyik kezével megkeresve a kilincset. Kétségtelen, hogy a háta mögé rejtett keze éppen a kést szorongatta. A kilincset lenyomva megtorpant. – Az apád szerencsés, hogy ilyen fia van, uram. – Azzal már ott sem volt, az olajozatlan zsanérokon nyikorgó ajtó lassan bezárult. – Nekem nincs apám – mondta Vaelin az üres szobának.
HARMADIK FEJEZET
A
z alpiri partoktól nem messze a tüskés bozót végtelen, lábnyomokat elnyelő sivataggá változott, amelyet folyamatosan sanyargatott a kemény déli szél, és a fuvallattól feltekeredő homoktölcsérek lidércekként lebegtek a dűnék fölött. A hadsereg a sivatag peremén, több mint három kilométer hosszú menetoszlopban vonult Untesh felé. A sereget szemlélő Vaelin előtt egy hatalmas kígyó emléke jelent meg, amit egyszer egy Távolnyugatról érkezett hajó fedélzetén látott a ketrecéből megszökni. Széltében átérte a fedélzetet, és a pikkelyei úgy csillogtak a napon, mint most a királyi őrség lándzsái. Néhány kilométerrel a főoszlop előtt, egy sziklákkal tűzdelt domboldalon várakozott, és a kulacsából kortyolt, miközben Csula egy sivatagi cserje sovány leveleit rágcsálta. Frentis és felderítő osztaga, már ami megmaradt belőlük a tengerparti csata után, a dombtetőn táboroztak le, és a keleti horizontot figyelték. Visszagondolt a két nappal azelőtti ütközetre, a fehér ruhás férfira és a társaságra, akik eljöttek a holttestéért. A birodalmi őrség négy, komor arcú képviselője egyszer csak előkerült a sivatagból, és a hadúrral kívántak szót váltani. Al Hestián kilovagolt, hogy találkozzon velük, nyomában a sereg vezéreivel, ám az alpiriak semmibe vették a hivatalos etikettet, és a
nyergükben maradtak. A hadúr éppen a király Untesh-re, Lilnesh-re és Marbellisre vonatkozó annektálási nyilatkozatát olvasta nekik, amikor az egyik alpiri katona félbeszakította. Az izmos, galambősz hajú ember szinte tökéletesen beszélte a királyság nyelvét. – Hagyd a locsogást, északi! Az Eruhin testéért jöttünk. Adjátok át, vagy öljetek meg, de nélküle nem megyünk el! A1 Hestián délceg tartása némileg megrogyott, és arcát elöntötte a vörös düh. – Mi ez az Eruhin? – A fehér ruhás – válaszolt az alpiriak helyett Vaelin. Nem hívták, mégis ott lovagolt a vezetők között, tudván, hogy a hadúr nem zavarhatja el, már ha nem akar jelenetet rendezni egy ilyen jelentőségteljes pillanatban. – Az Eruhint, igen? – kérdezte a katonától. A birodalmi lovas tetőtől talpig végigmérte, aztán az arcát fürkészte. – Te tetted? Te ölted meg? Vaelin bólintott. Az egyik birodalmi őr vicsorogva félig kivonta a kardját, mire az ősz hajú egy éles paranccsal rendre utasította. – Ki volt ez az ember? – tudakolta Vaelin. – Sebesen Maxtor Aluran – felelte az idős katona. – Az Eruhin, vagyis a ti nyelveteken Reménység. A császár kiválasztott örököse. – Tolmácsold részvétünket a császárodnak – vágott közbe a hadúr hízelgőn. – Eme gyászos haláleset sajnálatos, de mi csak azért jöttünk, ami jogosan... – Hódítani és fosztogatni jöttetek, északi. De ezen a földön csak halált találtok. Nem lesz több tárgyalás, többé nem
beszélünk, megölünk benneteket, ahogy ti megöltétek a Reménységünket. Ne számítsatok kegyelemre. Most pedig adjátok át a testét! Darnel nagyúr meghúzta a kulacsát, aztán megforgatta a szájában a bort, mielőtt a birodalmi őrség lova elé köpte. – Ez a vadember modortalanságával megszegi a tárgyalás szabályait, uram – szólt oda Al Hestiánnak. – Ezért az életével kell lakolnia. – Nem – léptetett a két fél közé Vaelin, és az alpirihez intézte a szavait. – Majd én megmutatom a holttestet. A hátában érezte a hadúr szúrós tekintetét, miközben a hullához léptettek, és Darnel gyűlölete szinte sütött. Eszébe jutott, mire tanította Arlyn aspektus: Azok, akik magukat imádják, gyűlölik a dicsőségük fényét csorbítókat. A birodalmi őrök felemelték Reménységük testét a málhás lóra. Az ősz hajú meghúzta a szíjakat, a nyereghez erősítve a tetemet, aztán könnyekkel a szemében Vaelinhez fordult. – Mi a neved? – kérdezte rekedten. Nem jutott eszébe egyetlen ok sem, ami miatt ne mondhatta volna meg. – Vaelin Al Sorna. – Tisztességes bánásmódod semmit sem enyhít gyűlöletemen, Vaelin Al Sorna, Eruhin Makhtar, Reménységünk Gyilkosa. A becsület azt diktálja, hogy önkezemmel vessek véget az életemnek, de a gyűlölet életben tart. Mostantól minden leheletemmel egyetlen célnak élek: hogy halni lássalak. Az én nevem Neliesen Nester Hevren, a birodalmi őrség tizedik seregének kapitánya vagyok. Jól jegyezd meg! Azzal a bajtársaival lóra szálltak, és elügettek.
Néha a Hit mindenünket megkívánja. Megint az aspektus szavai visszhangoztak a fejében, amiket azon a legutóbbi télen mondott neki, amikor kisétált Vaelinnel a hó borította gyakorlótérre, hogy megtudja, milyen mondanivalója van a király terveiről. Hideg volt aznap, hidegebb, mint amit megszoktak weslin havában. Ennek ellenére a novíciusok a hóban botladoztak, eltűrve mesterük nádpálcáját. – Olyan háború lesz ez, amit még egyikünk sem látott – jósolta neki az aspektus, és lehelete gőzölgött a levegőben. – Nagy áldozatokat hozunk majd. Sok testvérünk soha többé nem tér vissza. Megértettél? Vaelin bólintott. Régóta hallgatta már az aspektus okítását, és már nem talált szavakat. – De neked vissza kell jönnöd, Vaelin! Harcolj, amilyen keményen kell, és ölj, amennyit ölnöd kell! Mindegy, hány katonád és testvéred hagyja ott a fogát, te visszatérsz a királyságba. Vaelin megint bólintott, és aspektusa elmosolyodott. Első alkalommal látott tőle ilyet, amióta először találkoztak a Rendház kapujánál megannyi évvel azelőtt. A mosoly valahogy öregítette, kiemelte a szeme és vékony ajka körüli ráncokat. Azelőtt sohasem tűnt öregnek. – Néha annyira az édesanyádra emlékeztetsz – nézett a szemébe szomorúan az aspektus, aztán megfordult és odébbállt. Magas alakja a legkisebb botlás nélkül lépdelt a hóban. Karcos izgatottan vágtázott fel hozzá a domboldalon, porfelhőt hagyva maga mögött. Egy nyúl himbálózott a pofájából. Nagy, szélestalpú vadnyulak tenyésztek a bozótosban, és Karcoshoz hasonlóan a királyi őrség katonái hamar hasznosították a könnyen talált zsákmányt. A
rabszolgakutya letette gazdája lábához a nyulat, és reszelőset vakkantott. – Köszönöm, te ostoba dög – vakarta meg a nyakát a fiatalember de a tiéd lehet. – Felvette a zsákmányt, és lehajította a domboldalról. Karcos boldog csaholással vetette utána magát. – Máskor otthon hagyod, amikor hadjáratra megyünk – jegyezte meg Frentis, miközben leült és kinyitotta a kulacsát. – Gondoltam, tetszeni fog neki egy új vadászterület. – Tehát a császár fiát ölted meg? A fehér páncélost. – Választott trónörökösét. Úgy látszik, a császár az alattvalói közül választja ki az örököst. Frentis értetlenül nézett. – Azt meg hogy csinálja? – Valahogy az isteneikkel kapcsolatos, azt hiszem. – Az ember azt hinné, rátermettebb harcost választ. Az a fajankó még a lovat sem tudta rendesen megülni. – Ifjú testvére hencegő hangja ellenére Vaelin tudta, hogy a fiú együtt érez vele. – Mi dolga volt arrafelé egyáltalán? – Ne aggódj miattam, testvér! – Frentisre kacsintott. – Az én szívemet nem nyomja annyira a dolog. Frentis bólintott, és tekintetét a se vége, se hossza déli sivatagra fordította. – Nem értem, miért akarja a király annyira megkaparintani ezt a helyet. Nincs itt más, mint por és tövisbozót. Egy árva fát nem láttam, amióta partot értünk. – Azért jöttünk, ami egy ősi egyezmény szerint jogosan a miénk, és hogy megbosszuljuk a tagadó birodalom túlkapásait. – Igen, igen... Ezen már gondolkodtam. Tudod, annak idején ritkán láttam alpiriakat, főként csak a kikötőkben lebzselő matrózokat meg kereskedőket. Furán öltöztek, de nem tűntek
olyan különbözőnek a többi matróztól meg kereskedőtől. Hajszolták a ringyókat meg a pénzt, ahogy a többi egyívású népség, csak egy kicsit talán udvariasabban. Nem emlékszem, hogy semmirekellő utcagyerek-társaimat elrabolták és megkínozták volna mindenféle Sötét szertartás közepette. Kivéve persze engem, és egyébként Egyszemű sem alpiri volt. – Megkérdőjelezed a király szavát, testvér? Frentis keze eltűnt a köpenye alatt. Ujjait nyilván megint végigfuttatta a sebhelyek mintáján. – Az övét és mindenkiét, ha úgy érzem helyesnek! Vaelin felnevetett. – Helyes, csak így tovább! – Uram! – kiáltott oda az egyik felderítő, és a keleti láthatár felé mutogatott. Az ezredparancsnok átment a domb másik lejtőjére, és a távolba meredt. A napégette homokdűnék fölött halvány csillámlás jelezte a felszálló hőséget. – Mit kellene látnom? – Én látom – mondta Frentis a messzelátója mögül. A drága eszköz rézcsövekből készült és cápabőr borította. Vaelin úgy tartotta jónak, ha nem kérdez rá az eredetére, bár rémlett neki, hogy a meldenei gályakapitány ilyesmivel kémlelte a tengert. Barkushoz hasonlóan Frentis sem vetkőzte le soha tolvajösztöneit. – Hányan vannak? – Nem vagyok valami jó a számokba, testvér, ezt te is tudod. De itt kappantyúzzanak meg, ha nincsenek legalább annyian, mint mi, meg még egy harmad!
♦♦♦ – Pontosan tudom, hogy ismered a rejtekhelyét. – A hadúr sötét, bámuló tekintete végtelen ellenségességről árulkodott. – Uram? – Vaelin figyelmét elvonta az előttük kibontakozó látvány. Több ezernyi alpiri katona rendeződött támadó alakzatba, és egyenletes tempóban meneteltek a domb felé, ahol most a királyi őrség hadvezérei álltak. A hadúr megparancsolta Vaelinnek, hogy hozza egész ezredét a dombra, és lobogójukat tűzze olyan magas rúdra, amilyet csak talál. A nyugati lejtőn az alpiriak szeme elől ötezer cumbraeli íjász rejtőzött. Hivatalosan Mustor uraság hozzájárulásaként csatlakoztak a hadjárathoz, amivel a hűbérúr az úgynevezett Bitorló Lázadását követően kimutatta szövetségét, de a hadtest valójában zsoldosokból állt, akik jó pénzért eladták a tudásukat a királynak, és egyetlen cumbraeli nemest sem számláltak a tagjaik között. A domb két oldalán a királyi őrség számszeríjászai ezredek szerint sorakoztak, négy sor mélyen. Hátvédként a nilsaeli kontingens ötezer fős könnyű gyalogsága várakozott, mellettük a királyi őrség tízezer lovas katonája, balra pedig a renfaeli lovagok szegélyezték a hadsereget. Mögöttük a Hatodik Rend négy lovasszázada Malcius herceggel egyetemben, aki a király három századra való lovas őrségének vezényelt. Az Egységes Királyság nem toborzott még ennél nagyobb hadsereget, és első nagyobb összecsapásukra készültek, ám úgy tűnt, ez egyáltalán nem zavarta a hadurat. – Arról a kurafiról, aki ezt hagyta örökbe nekem – emelte fel a jobb karját Al Hestián. A csuklóját takaró bőrsapkából kiálló szakállas acéltüske meg-megcsillant az éles déli napon. Vaelinre meredt, mintha nem is érdekelné a rohamozó alpiri sereg. – Al
Sendahl, tudom, hogy nem valami képzeletbeli állat falta fel. Vaelin meglepődött, hogy a hadúr is a dombot választotta, bár igaz, valószínűleg jó kilátás nyílt róla. Ám még jobban meglepődött, hogy Al Hestián éppen most akarja megvitatni a sérelmét. – Uram, ez a beszélgetés talán várhat... – Tudom, hogy nem kegyelemdöfés okozta a fiam halálát – folytatta a hadúr. – Tudom, ki kívánta a végét, és azt is tudom, hogy te voltál az eszköze. Megtalálom Al Sendahlt, afelől nyugodt lehetsz. Leszámolok vele. Megnyerem ezt a háborút a királynak, aztán leszámolok veled is. – Uram, ha nem az ártatlan foglyok lemészárlásával foglalatoskodtál volna, még mindig lenne kezed, és nekem volna testvérem. A fiad pedig a barátom volt, és azért vettem el az életét, hogy megkíméljem a fájdalomtól. A király mindkét esetben hisz nekem. A korona és a Hit szolgájaként nincs más mondanivalóm az ügyről. Jeges némasággal nézték egymást. A hadúr vonásai reszkettek a haragtól. – Bújj csak a Rend és a király mögé, ha akarsz! – sziszegte összeszorított foggal. – Az sem menti meg az irhád, amikor vége ennek a háborúnak. A tiédet vagy a testvéreidét. A Rendek mételyek a királyság testén, utcai söpredéket nevelnek arra, hogyan uralkodjanak az elöljáróik felett... – Apám! – Egy magas, jóvágású fiatalember állt a közelben, szégyenkező kifejezéssel az arcán. A Huszonhetedik lovasság kapitányi egyenruháját viselte, mellvértjén egyetlen fekete farktollal, hátán kékköves markolatgombú pallossal. A derekán volári rövidkardot hordott. – Az ellenség nem késlekedik – biccentett Alucius Al Hestián a síkságon közelítő had felé.
Vaelin arra számított, a hadúr dühösen a fiára förmed, de ehhez képest a félkezű férfi szinte bánatosan, kikerekedő orrcimpával fékezte a haragját. Egy utolsó epés pillantással otthagyta Vaelint, és beállt a lelkületével éles ellentétben álló, elegáns skarlátvörös rózsát ábrázoló lobogója alá. A Feketeölyvekből álló testőrsége összezárult mögötte, és katonái gyanakvó pillantásokat vetettek a körülöttük álló Farkasfuttákra. A két ezred kölcsönösen utálta egymást, és amikor egymásba futottak a fővárosban, csatatérré változtatták az ivókat és utcákat. Vaelin mindig gondoskodott róla, hogy a menetoszlopban jól elkülönüljenek egymástól. – Forró és mozgalmas napnak nézünk elébe, uram – szólította meg Alucius erőltetett jókedvvel. Behajózás előtt csalódottan vette tudomásul, hogy a fiatalember tisztséget vállalt az apja ezredében, mert titkon remélte, hogy az ifjú költőnek a Fokvárban elege lett a vérontásból. Az azóta eltelt években néhányszor összetalálkoztak a palotában a király ceremóniáin, és udvariasan elcsevegtek. Vaelin tudott róla, hogy Aluciusban újra felébredt a tehetség hangja, és hogy munkásságát széles körben olvasták, a fiatal nők pedig mind jobban vágytak a társaságára. Ám úgy látszott, a bánat mindörökre a szemébe költözött. A fokvári ostrom eseményei nem múltak el nyom nélkül. – Húzd meg a mellvérted! – mondta a legénynek. – És ki tudod egyáltalán húzni azt a holmit a hátadon? Alucius az arcára erőltetett egy mosolyt. – Még mindig csak okítanál, igaz? – Miért vagy itt, Alucius? Az apád kényszerített erre? A költő mosolya lehervadt az arcáról. – Igazából az apám azt mondta, maradjak a
firkálmányaimnál és nemesi származású szajháimnál. Néha arra gondolok, tőle örököltem a poétatehetséget. Azonban meggyőztem, hogy dicsőséges hadjáratának krónikája, ráadásul a királyság ünnepelt ifjú költőjének tollából, igencsak felvinné a család dolgát. Ne aggódj miattam, testvér! Úgysem ereszt messzire maga mellől. Vaelin nézte a közeledő alpiri sereget. A csapataik ezernyi színes lobogója úgy emelkedett ki a tömegből, mint egy selyemerdő, és kürtjeik hangja lármás összevisszaságban keveredett az ezer torokból üvöltött harci énekekkel. – Ezen a csatamezőn egy talpalatnyi biztonságos helyet sem találsz – válaszolta, aztán a fiú övére akasztott, rövid kard felé bólintott. – Még mindig tudod, hogyan kell használni? – Mindennap gyakorolok. – Jó. És maradj az apád mellett! – Úgy lesz – nyújtotta Alucius a kezét. – Megtiszteltetés, hogy ismét veled harcolhatok, testvér. Vaelin megrázta a kezét, kissé erőteljesebben, mint akarta, és a költő szemébe nézett. – Maradj az apád mellett. Alucius bólintott, félénken elmosolyodott, aztán visszatért a hadúrhoz. Egyik ármány a másik után – töprengett az ezredparancsnok az idősebb Al Hestián szavain. – Janus a halálomat ígéri neki a győzelemért cserébe. Én megmentem a húgomat, ő megbosszulja a fiát. Nekiállt megszámolni, hány alkut kellett a királynak kötnie, hány csalárd szót kellett elhintenie ahhoz, hogy az alpiri partra csábítsa őket. Mit kellett kérlelnie Theros hűbérurat, hogy magával hozza legvitézebb lovagjait. Milyen megnevezhetetlen árat kellett fizetnie a meldeneieknek, hogy áthajózzák a
túlpartra az egész hadsereget. Vajon Janus sohasem tévedt el a hazugságok bonyolult útvesztőjében? Vajon az azraeli pók sohasem fonta félre a hálóját? Még a gondolat is nevetségesnek tetszett. Janus ugyanannyira nem téveszthette szem elől ármányos terveit, amennyire Lyrna hercegnő nem felejtette el a könyvekben olvasott szavakat. Újra az aspektusra gondolt, a parancsokra, amiket Arlyn kapott, és hogy minden bonyolultsága ellenére mennyire nem jelentett semmit a vénember hálója. ♦♦♦ „ERUHIN MAKHTAR!” Az ezred minden katonája harsogta a kiáltást, elég hangosan ahhoz, hogy eljusson a közeledő alpiriak fülébe, elég hangosan ahhoz, hogy túlzengje a saját csatakiáltásukat. „ERUHIN MAKHTAR!” A királyi haderő tagjai felemelték az alabárdjukat, és miközben a napfény megcsillant az acélon, ők tovább szajkózták a kiáltást, amit megtanultak. „ERUHIN MAKHTAR!” A domb tetején Janril nyolcméteres rúdon lóbálta a zászlót, hogy az egész síkságon jól látsszon a szélben fodrozódó, ügető farkas. „ERUHIN MAKHTAR!” A legközelebb járó alpiri csapatok meghallották a kiáltást. A sorok szétestek, ahogy a katonák gyorsabb rohamtempóra váltottak, és a Farkasfutták ingerlő jelenléte miatt nem figyeltek a dobok egyenletes ütemére. „ERUHIN MAKHTAR!” A hadúrnak igaza volt – nyugtázta Vaelin, látva az alpiri osztagok fegyelmének teljes szétesését. A sorok feloszlottak, az emberek futásnak eredtek, és vadállati hörgéssel megrohamozták a dombot. Az alpiri katonák fegyvert adtak a kezünkbe. A szavakat
és a lobogót. Eruhin Makhtar. Itt van Reménységetek Gyilkosa, gyertek, és kapjátok el! Jöttek is. A támadó sereg mindkét szárnyán megszűntek a sorok és osztagok, és az őrület egyre terjedt a hátvéd felé, ahogy mind további alakzatok veszítették el fegyelmüket, és fejjel előre a domb felé vetették magukat. – Nincs értelme tovább várni – szólt Vaelin Dentosnak. Maga az íjászok közé állt be, és saját íját kifeszítve, nyílvesszőjét a húron tartva várakozott. – Amint lőtávolba érnek. Lehet, hogy még gyorsabban fognak tőle futni. Dentos felemelte az íját, bemérte a távolságot, és emberei követték a példáját. Aztán meghúzta a húrt, és eleresztette a vesszőt. A nyíl egyenesen a rohamozó alpiriak felé ívelt, kétszáz másik lövedék haragos felhőjével a nyomában. Az ellenség soraiból sokan elestek és mozdulatlanul feküdtek a földön, de néhányan felkeltek, és szaladtak tovább. Vaelin látni vélt olyanokat is, akik a mellükbe és nyakukba fúródott vesszők ellenére négykézláb folytatták az útjukat. Gyors egymásutánban eleresztett négy nyilat, amikor a valódi nyílzápor elkezdődött, miközben az ezred tovább kántálta: „ERUHIN MAKHTAR!” Mire az alpiriak félúton jártak a domboldalon, legalább száz katonájuk odalett, de nem mutatták a jelét, hogy feladnák, sőt, megkettőzött erővel törtek előre, és az alacsony hegy lába most tele volt felfelé igyekvő katonákkal, akik mind fel akartak jutni a-tetőre, hogy megöljék a Reménységük Gyilkosát. Az ifjú ezredparancsnok a saját szemével látta, hogy a roham szétverte a hadsorokat, és hogy a két szárnyon közeledő csapatok tétováznak, mert nem tudják eldönteni, hogy az előttük álló királyi őrséget támadják-e meg, vagy megfordulva a dombnak vegyék inkább az irányt. A csata kimenetele már eldőlt – jött rá.
Az alpiri hadsereg úgy viselkedett, mint az ökör, amit egy bála szénával csaltak be a mészárszékre. – Már csak a mészárlást kell elvégezni. Számos tökéletlensége ellenére a hadúrtól nem lehetett elvitatni, hogy ért a stratégiához. Amikor a közelgő alpiriak árja kétszáz lépésre ért, a hadúr a saját zászlósain keresztül megadta a jelet a cumbraeli íjászoknak, hogy foglalják el a helyüket a dombtetőn. Az osztag készenlétben tartott hosszúíjakkal, futva érkezett, ahol a homokos földbe dugott nyílvesszők bozótja már várta őket, aztán késlekedés nélkül feszítették és eresztették a húrt, ahogy a parancs szólt. Vaelin több ízben harcolt már cumbraeliek ellen, és közvetlen közelről megtapasztalhatta halálos íjásztudásukat, de soha nem látott még cumbraeli nyílesőt. Úgy sziszegett a levegő, akár valami óriáskígyó, ahogy ötezer lövedék özöne ívelt a rohamozó tömeg felé, majd meglepett és fájdalmas hörgés közepette talált célba. Úgy látszott, mintha az élvonalban törtető, ötszáz alpiri mind egyszerre esett volna el, mintha a nyílvihar a földre teremtette volna őket. A levegő Vaelin feje fölött megtelt nyilakkal, mert a cumbraeliek nem hagyták abba a tüzelést. Hátrapillantva elcsodálkozott a sebességen, amivel kihúzták a földből, feltették és eleresztették a vesszőket. Az egyik fickó például öt nyilat küldött a levegőbe, mire az első célba talált. Az alpiri támadás lelassult a nyílzáporban. Az emberek csak halott és sérült bajtársaik testén átbotladozva haladhattak előre, karjukat és pajzsukat magasra tartva, bár a védekezés mit sem ért a halálos zápor ellen. Mégis jöttek, és dühtől fűtve bukdácsoltak az elesettek szőnyegén úgy is, hogy közben már számos nyílvessző állt ki a láncingükből. Amikor ötvenlépésnyire megközelítették a dombtetőt, a hadúr jelt adott a királyi őrség
dombot körbevevő ezredeinek, hogy induljanak. A katonák erejüket megkettőzve, leeresztett lándzsával lendültek támadásra, és visszaszorították a szétesett alpiri sort. Az osztagok megremegtek, de hamarosan észhez térve tartották a hadsort, miközben lovas íjászaik hátul a csatasoron végigvágtázva, megszorult bajtársaik feje fölött válasznyílzáport zúdítottak a királyi őrségre. Jobb felől porfelhő jelezte, hogy az alpiri lovasság ellentámadást indított a királyiak oldalsó szárnya felé. A hadúr veszélyt neszeit, és vadul integető zászlósaival jelzett a saját lovasságának. A királyi őrség takaros sorokban álló lovasai rögvest moccantak, és szintén porfelhőt kavarva az alpiriaknak irányították csatalovaikat. Száz kürt diszharmonikus rikoltása jelezte a rohamot, és tízezer paripa száguldott a közeledő alpiri dárdások ellenében, aztán mennydörgésszerű robajjal ütköztek beléjük. A porfelhőn keresztül éppen hogy látni lehetett a csetepaté örvénylő menetét. Emberek és lovak hulltak alá az egymásnak csapó fegyverek lármájában, de aztán a felvert por sűrűjében nem lehetett tovább nyomon követni a küzdelmet, bár az alpiri roham nyilvánvalóan megtorpant. A királyi őrség talpasai továbbra is változatlan harci kedvvel csépelték az ellenséget, és a birodalmiak jobb szárnya kezdett meghajolni a nyomás alatt. Akárki is parancsolt az alpiri seregnek, megkésve próbálta visszaszerezni az irányítást felettük, és a maradék gyalogságot a széttöredező hadsor megsegítésére küldte. Öt osztag érkezett futva, hogy megtörje a királyiak előrenyomulását. Azonban már nem tehettek semmit: a hadsor perceken belül meghajlott, megremegett és elszakadt, és a királyi őrség beáramlott a nyíláson, hogy hátulról is megtámadja a szomszédos alpiriakat.
A lehetőségeket azonnal kihasználó hadúr ekkor beküldte Theros hűbérúr lovagjait, és a páncélok és lovak csillámló tömege végigtiport a megmaradó alpiri jobb szárnyon, majd körbefordulva szétcsapott a cumbraeli nyilak dacára a domboldalon felfelé kapaszkodó birodalmiak között is. Amikor az alpiri bal szárnyon a katonák észrevették a domb lábánál végbemenő mészárlást, a sor összeesett. Az egyik osztagon páni félelem vett erőt, és vezetőik buzdítása ellenére az egész csapat menekülőre fogta. A királyi őrség itt is beözönlött a lyukon, miközben újabb és újabb osztagok menekültek, és lassan az egész hadsor szétmorzsolódott. Kisvártatva már több ezernyi alpiri özönlött az ellenkező irányba a síkságon. A lábukkal felvert por felhője elhomályosította a napot, és árnyék borult a véres küzdelemre. Vaelin orra előtt a domboldalon megkapaszkodó alpiriak végül jobbnak látták szabadulni a nyílvesszőktől és a renfaeli lovagok vagdalkozásától. A meneküléshez is kimerült katonák a sebesülésüket, vagy a húsukba fúródott nyílvesszőt fogva egyszerűen elbotladoztak, és még akkor sem védték magukat, amikor a lovagok közibük léptettek, hogy buzogányukkal vagy pallosukkal levágják őket. Itt-ott maradtak harcoló gócpontok, az acélnak és lonak ellenálló szigetek, de hamarosan azokat is leverték. Egyetlen alpiri sem jutott kardnyújtásnyira a dombtető közelébe, és a Farkasfuttáknak egyetlen katonájuk sem veszett oda. A jobb szárnyon a tovább fodrozódó porfelhő az alpiri lovasság töretlen harci kedvéről mesélt, és a hadúr a Rend osztagait is beküldte a kavarodásba. A kékruhás testvéreket csakhamar elnyelte a por, és a következő percekben alpiri lovasok keveredtek elő a felhőből, akik habzó pofájú és szőrű
paripák hátán nyugatnak vették az irányt. Csak néhány száz túlélő maradt a több ezernyi lovasból, akik össze akarták zilálni a királyi őrség oldalát. Vaelin felpillantott a nap halovány, portól vöröslő korongjára. Látni fogod, miként arat a halál a vérvörös nap alatt... Az álom szavai voltak ezek, a jelenésszerű Nersus Sil Nin szájából. Kellemetlen hidegség borzongatta meg a szívét a gondolatra, hogy az álom befolyásolhatja a jövőjét. A hóban kihűlő test. Valakié, akit egykor szeretett, ám megölt... – Hitemre! – kiáltott fel mellette Dentos, és csodálattal vegyes undorral tekintett le az előttük elterülő látványra. – Még sohasem láttam ilyesmit! – Ne is számíts arra, hogy újra látod! – felelte Vaelin, és megrázta a fejét, hogy eltüntesse az álom látomásait. – Ma csupán az északi helyőrségekből összeszedett osztagok jöttek ellenünk. Amikor a császár igazi hadserege érkezik, kétlem, hogy hagynak ilyen könnyen győzedelmeskedni.
NEGYEDIK FEJEZET
A
z untesh-i kormányzó villája festménybe illő hegytetőn állt a kikötő fölött. Odalenn az elsüllyesztett kereskedőflotta árbocai úgy kandikáltak ki a tengerből, mint valami elárasztott erdő fái. A villa kertjében olívaligetek, szobrok és akácfasorok pompáztak, amelyeket kertészek kisebb hadserege gondozott. A dolgozók zavartalanul folytatták munkájukat, azután is, hogy a hadúr elfoglalta az udvarházat. A többi személyzet is így tett, és némán, szolgálatkészen végezték a dolgukat, ami azonban kevéssé csillapította a hadúr veszélyérzetét. Testőrei árgus szemmel figyelték a szolgákat, az ételét kétszer is megkóstolták, mielőtt az asztalra tették. A személyzet hallgatag engedelmessége a városi népesség viselkedését tükrözte. Az elején akadt némi felfordulás egy pár sebesült alpiri körül, akik élve kerültek ki a Véresdombként elhíresült csatatér poklából, és kusza támadást intéztek a városkapun először belépő királyi ezredek ellen. Amint azonban előre megjósolható volt, ezek szomorú véget értek, és a városlakók nyugalmasan tűrték a sorsukat, engedelmeskedve a kormányzójuk rendelkezésének, aki mielőtt egész családjával mérget ivott volna, békés megadásra szólította fel a polgárait. Úgy hírlett, a férfi vezette a támadást Véresdombnál, és nyilván nem akart úgy az istenei elé állni, hogy még több ember halála
száradjon a lelkén. Engedelmesség ide vagy oda, Vaelin egy-egy elkapott pillantásból tisztán leszűrhette a városlakók gyűlöletét. Megszégyenülve, szótlanul csoszogtak az utcán, és kerülték a szomszédjaik tekintetét. Sokan fiaikat és férjüket veszítették el Véresdombnál, és a császáruk ellencsapására várva, némán viselték haragjukat. A városban uralkodó nyomott hangulatot még elviselhetetlenebbé tette a királyi őrség sötét kedve. A kapun bemasírozó győzelemittas katonák értetlenül álltak a hadúr parancsa előtt, miszerint hátra kell hagyniuk a menthetetlen sebesülteket, és nem fosztogathatnak a királyság újonnan csatolt városában. Érkezésük másnapján bitófa épült a főtérre, és máris három királyi katona lógott rajta, nyakukban a bűnüket jelző táblákkal: tolvaj, katonaszökevény, erőszaktevő. A király parancsát nem lehetett félreérteni, Janus úgy rendelkezett, hogy a városokat elfoglalni és nem lerombolni kell, a hadúr pedig lelkiismeret-furdalás nélkül gondoskodott róla, hogy mindenki az utolsó szóig betartsa az utasításait. Az emberei régen elnevezték Vérrózsának, hogy gúnyt űzzenek a családi címeréből. Al Hestián értett hozzá, hogyan vezesse győzelemre katonáit, de ahhoz még jobban, miként vívja ki a gyűlöletüket. Vaelin végigvezette Csulát a villa kapujától az udvarig vezető, akácokkal szegélyezett sétányon, aztán leszállt, és átnyújtotta a szárat egy istállószolgának. A férfi lehajtott fejjel, lesütött szemmel állt, és verejték csillogott a bőrén a forró délutáni napsütésben. Az ezredparancsnok észrevette, mennyire remeg a keze. Körbepillantva látta, hogy a többi lovász is ugyanolyan testhelyzetet vesz fel. Mind mozdulatlanul várakoztak, és sem őrá, sem a lovára nem néztek, vállalva a következményeket. Eruhin Makhtar – gondolta nagyot sóhajtva,
és maga kötötte ki Csulát egy póznához úgy, hogy az állat elérje a vályút. A tanácskozás már elkezdődött az udvarház nagytermében, egy lenyűgöző csarnokban, amelynek falait és padlóját az alpiri főistenek legendáiból vett mozaikjelenetek díszítették. Mint mindig, a társalgás hamar parázs vitává hevült. Banders báró, akit Darnel uraság eszméletlenre vert a Nyáridei vásáron, és aki azóta visszanyerte korábbi tisztségét Theros nagyúr oldalán, most éppen Marven kapitányt sértegette, a nilsaeli kontingens parancsnokát. A zűrzavarban bántó szavak – „felkapaszkodott paraszt”, „lóbaszó agyalágyult” – hallatszottak, miközben a két férfi egymásra mutogatott, és vállrángatva rázta le magáról társai békítő kezét. Véresdomb óta a nilsaeliek nem jöttek ki a többiekkel, mert a különítményük csak akkor kapott parancsot a belépésre, amikor az ellenség már menekülőre fogta, és egyébként is inkább az alpiri hullák fosztogatásával szorgoskodtak ahelyett, hogy a menekülőket üldöznék. – Késtél, Vaelin nagyúr! – vágott át a hadúr éles hangja a zűrzavaron, és elhallgattatta a vitát. – Hosszú utat kellett megtennem – felelte Vaelin. Al Hestián úgy rendelte, hogy ezredével egy a városfaltól majd tíz kilométernyire lévő oázisban táborozzon, azzal a magyarázattal, hogy őrizniük kell a friss víztartalékot a következő menethez. Valójában persze Vérrózsa félt, hogy a városlakókból erőszakos megnyilvánulásokat váltana ki Vaelin jelenléte. Ráadásul így a hadúr lehetőséget kapott rá, hogy minden alkalommal leszidja, amikor elkésett a tanácskozásról. – Nos, hajszold jobban a lovadat! – zárta le Al Hestián kurtán. – Ebből a civakodásból pedig elég! – fordult vissza a két viszálykodó úrhoz, akik most némán fortyogva, összeráncolt
szemöldökkel meredtek egymásra. – Tartalékoljátok az erőtöket az ellenségre! És mielőtt megkérdezed, Banders báró, nem vonom vissza a párbajkihívásra vonatkozó tiltást. Vissza a helyetekre! Vaelin elfoglalta az egyetlen szabad ülőhelyet, és körülnézett a tanácsban. Malcius herceg és Theros hűbérúr is megjelent a sereg vezérkarával egyetemben, mellettük pedig egy Hatodik Rendből érkezett, alacsonyabb rangú férfi állt, aki azonban még így is magasabb tisztet viselt a Rend szervezetében, mint Vaelin. Sollis mester ugyanolyan vékonynak tetszett, mint mindig, bár valamivel több ránc redőzte a homlokát, és rövidre nyírt hajában ezüst sávok jelezték az évek múlását. Vaelinre vetülő, hideg szeméből sem barátságot, sem ellenségességet nem lehetett kiolvasni. A kardpróba óta csak egyetlenegyszer találkoztak. A Rendházban váltottak néhány feszült szót, amikor az aspektus behívatta az ezredparancsnokot, hogy beszámoltassa a legújabb lonak betörésekről. Vaelin tudta, hogy Sollis most a Rend egyik osztagának parancsol, de nem vette a fáradságot, hogy megkeresse egykori mesterét, illetve nem bízott benne, hogy képes uralkodni a bőszültségén, amikor a mester láttán megrohanják az emlékek. A feleségem – súgta Urlian Jurahl utolsó leheletével. – A feleségem... – Azért hívattalak ide benneteket – kezdte a hadúr –, hogy kiadjam a parancsokat hadjáratunk következő szakaszához. – Kissé színpadiasan beszélt, különös jelentőséget tulajdonítva önnön szavainak, de némileg rontotta az összhatást, hogy olykor-olykor a körön kívül ülő fiára pislantott, aki nagy erőkkel jegyzetelt. Alucius felmosolygott az apjára, és papírra vetett néhány sort a bőrkötésű jegyzettömbben. Vaelin észrevette, hogy azon nyomban elveszi a tollat a papirosról, amint Al
Hestián visszafordult a tanácshoz. – A királyság történetének talán legnagyobb győzelmét arattuk – folytatta a félkezű férfi de csak egy bolond gondolhatja, hogy vége a háborúnak. Gyors csapást kell mérnünk rájuk, ha teljesíteni akarjuk a királyunk parancsát. Hat hónapon belül a téli viharok végigsepernek az Erinei-tengeren, és ellátmányunk jobb esetben is csak gyérnek lesz nevezhető. Még azelőtt el kell foglalnunk Linesh-t és Marbellist. A király megüzente, hogy az erősítés ebben a hónapban partra száll Untesh-nél. Hét vadonatúj ezred, öt gyalogsági és két lovassági zászlóaljjal. Pótolják a hiányainkat, és helyőrséget alakítanak a városban ostrom esetére. Amikor ők megérkeznek, mi továbbállunk. Csak azt kell eldönteni, merre. Szerencsére felderítőink jelentéssel érkeztek, ami alapján sikerülhet kikovácsolni az új stratégiát. – Sollishoz fordult. – Testvér? Sollis hangja rekedtebben szólt, mint amire Vaelin emlékezett. Az a sok-sok évnyi ordítozás érdességet csempészett a beszédébe. – A hadúr parancsára felderítettük a linesh-i és marbellisi védművek állapotát – kezdte a mester. – Az új építkezésekből és a fellelhető haderő számából arra következtettünk, hogy a Véresdombnál visszavert hadsereg maradványa Marbellisnél összpontosult, mivel az északi partvonal legnagyobb városa a legjobban védhető erődítmény is egyben. A környéken található elhagyott házakból és falvakból ítélve a köznép is ott keresett menedéket. Ezzel kétségtelenül növelték a helyőrség haderejét, ám a készleteket is felélik. Ehhez képest Linesh kevésbé tűnt felkészültnek, csak néhány tucat őrszemet láttunk a falakon, a helyőrség pedig a városon belül állomásozik, nem járőröznek. A
falak rossz állapotban vannak, bár történtek próbálkozások a kijavításukra. Ám nincsenek új védműveik, és a fal körül futó árkot sem mélyítették meg. – Megérett a szüretre, mi? – fűzte hozzá Theros hűbérúr. – Először Linesh, aztán Marbellis. – Nem – felelte a hadúr. Töprengő testtartást vett fel, ujjával az állát simogatta, bár Vaelin tisztán látta rajta, hogy már a tanácskozást megelőzően döntött a stratégiáról. – Nem. Úgy látszik, Linesh-t könnyebb bevenni, de ha így tennénk, a nagyobb távolság miatt értékes heteket veszítenénk. Untesh-ből sokkal rövidebb út vezet Marbellisbe, és egyébként is Marbellisen áll vagy bukik a hadjáratunk sikere. Ha nem vesszük be, eddigi fáradalmaink hiábavalók maradnak. Nyilvánvaló, hogy mit kell tennünk. Vaelin nagyúr, ketté kell osztani a sereget. Az ezredparancsnok a hadúr szemébe nézett, és most legalább századjára kívánta, bárcsak ne hagyta volna el a vér éneke. Ilyen alkalmakkor fájó hiányát érezte a zene útmutatásának. – Uram, nem értem. – Átveszed három gyalogos zászlóalj, valamint Marven gróf csapatainak és a cumbraeli íjászok egyötödének parancsnokságát. Haladéktalanul útnak indultok Linesh felé, megrohamozzátok és beveszitek a várost, aztán tartjátok ostrom ellen. Malcius herceg és a testőrsége Untesh-ben marad, hogy a királyi törvény értelmében kormányozza a várost. Amint megérkezik a király erősítése, a fő haderő Marbellisbe menetel. Így még tél előtt mindhárom város a kezünkben lesz. Egy pillanatra kényelmetlen csend uralkodott a teremben. Többen is meglepődtek és összezavarodtak. Malcius herceg szólalt fel elsőként, és kifejezte az aggodalmát.
– Itt maradjak, míg a királyi őrség még nagyobb veszélybe menetel? – Nem én döntöttem így, fenség. Janus királytól részletes parancsokat kaptam a behajózás előtt. Írásba is adta, szívesen megmutatom. A királyfi összeszorította az állkapcsát, és látszott, hogy csak nehezen tud uralkodni a haragján és megaláztatásán. Kisvártatva ismét megszólalt, és nem is próbálta leplezni elcsukló hangját. – Azt akarod, hogy Vaelin úr mindössze nyolcezer emberrel vegyen be egy várost? – Egy rosszul védett várost – vetette ellene a hadúr. – Másfelől biztos vagyok benne, hogy nem jelenthet nehézséget mindez egy ennyire felmagasztalt parancsnoknak, mint Vaelin uraság. Marven gróf köhintett, és elvörösödött. Haja nilsaeli szokás szerint mindössze ősz borosta volt, ami a megcsonkított bal fülében viselt arany fülkarikával együtt haramia-kinézetet kölcsönzött neki, és ebben igencsak hasonlított a legtöbb katonájára. – Uram – intézte a szavait Al Hestiánhoz. – Nem akarok tiszteletlennek mutatkozni Vaelin nagyúr előtt, de szeretném felhívni a figyelmedet a rangomra... – A rang semmit sem számít a rátermettséggel és tapasztalattal szemben – vágott közbe a legfőbb hadúr. – Vaelin uraság számos csatát vívott és nyert meg, míg tenmagad csupán a hűbéruradalmad országútjait beszennyező rablóbandákkal csatároztál. Marven paprikásnak látszott, de nyilvánvaló bosszúsága ellenére fékezte a nyelvét.
– Nem tudom elhinni – szólt megint Malcius herceg hogy az apám szentesítette ezt a tervet. – Janus király rám bízta a hadsereg vezetését, fenség. – Al Hestián udvariasságot erőltetett a hangjába, de szinte tapintható volt a herceg iránti utálata. A vita tovább folytatódott, de Vaelin a terven merengett. Abból, amit Sollis elmondott, a város elfoglalása nem jelenthetett nagy gondot, de megtartani, no az már fogósabb kérdésnek tűnt. Eddig nem esett szó az alpiri seregről, ami időközben már nyilván elindult észak felé óriási haderejével, és Linesh éppen a hegyeket átszelő és a sivatagot keletről megkerülő főútvonal végpontjára esett. Az alpiriak minden bizonnyal ezt a várost fogják megcélozni, mielőtt Marbellis felé fordulnának, és persze a Reménységük Gyilkosa is ott rejtőzik majd. A nehezen védhető hely kifejezés jelentős szépítés lett volna Linesh esetében, és ezt a hadúr is jól tudta. Megszabadul a riválisától, és egyedül aratja le a dicsőséget. Tisztában van vele, hogy az alpiriak teljes haderejükkel támadják majd Linesh-t, hogy bosszút álljanak a Reménységük Gyilkosán, és közben seregük is jelentősen lekarcsúsodik, míg ő beírja magát a történelemkönyvekbe azzal, hogy tartja Marbellist az ostromban. Továbbá – gondolta Vaelin – védtelenné tesz, hogy az alpiriak útján intézze el a bosszút, amire annyira vágyik. Vaelin összevonta a szemöldökét, amikor eszébe jutottak az aspektus utasításai. Védtelen leszek... Távol a sereg fő hadtestétől, távol a kíváncsi szemektől. Micsoda vonzó célpont... – Úgy hiszem, a terv kiváló – szólt vidáman, amivel egy szempillantás alatt elhallgattatta a lármás civódást. Malcius herceg döbbenten bámult rá. – Uram?
– A1 Hestián hadúr nehéz döntéseket kényszerül meghozni. Ám legutóbbi győzelmünk óta senki sem vitathatja, hogy a stratégia szakértője. Ne pont most vonjuk meg tőle a bizalmunkat! Boldogan elvállalom a megbízatást, és – hajolt meg tisztelettudón Al Hestián felé – megköszönöm a hadúrnak a megtiszteltetést. ♦♦♦ – Gondolom, te is látod a csapdát ebben az egészben, nem? Vaelin leoldozta Csula kantárszárát a póznáról, és a kavicsos ösvényhez vezette a hátast. Nem nézett Sollisra. – Mostanában sok mindent látok, mester. – Testvér – javította ki a tanító. – Vagy parancsnok testvér, ha úgy jobban tetszik. Azok a napok már mögöttünk vannak, amikor mesternek kellett szólítanod. – És mégis olyan – igazgatta meg a nyereghevedert Vaelin, majd leporolta Csula szőrét –, mintha csak tegnap lett volna. – Többé nem vagy gyermek, testvér. A duzzogás nem illik a királyság pallosához. Vaelin ekkor feléje fordult, és a harag gátat tört a mellkasában. Sollis farkasszemet nézett vele, és nem tágított. A tanító azok közé tartozott, akik sohasem ijedtek meg tőle. Érezte, hogy örülnie kellene egy ilyen ember társaságának, de a kardpróba úgy furakodott közéjük, mint valami átok. – Én az aspektustól kapom a parancsaimat – mondta Sollisnak. – Ahogyan te is, testvér. Csak követem az utasításait. – Engem arra utasított, hogy hozzam el a csapatomat ebbe a bolondok gyülekezetébe. Nem említette, miért. – Valóban? Nekem többet mondott, mint amit hallani
akartam. – A mestere arcára szegezte a tekintetét, és felkészült, hogy leolvassa a gondolatait. – Mit tudsz a Hetedik Rendről, testvér? Mit tudsz elmondani nekem a Várakozóról? Milyen értesüléseket osztasz meg velem az aspektusvérfürdőt illetően? Sollis pislantott. Ez is megteszi. – Semmit. Semmi olyat, amit ne tudnál te is. – Akkor hagyd, hadd sétáljak bele a csapdámba! – Vaelin feltette az egyik lábát a kengyelbe, és felhúzta magát a nyeregbe. Lepillantva a férfira, valami új kifejezést látott az arcán: bizonytalanságot. – Ha valaha viszontlátod a királyság földjét, és úgy esik, hogy én nem – mondta neki a fiatalember –, add át az aspektusnak, hogy megtettem, amit tudtam. Az aspektusok, mind a hét aspektus, kérje ki Lyrna hercegnő tanácsát. Ő a királyság reménye. Azzal vágtára sarkantyúzta Csulát, és kavicsot rúgtatva elszáguldott. Boldog megnyugvással gondolt útiránya véglegességére. Linesh. Lineshben válaszokat találok. ♦♦♦ – Okos terv, mondhatom. Holus Nester Aruan, Linesh kormányzója ötven év körüli, kövérkés ember volt, egy-egy ékköves gyűrűvel minden kolbásszerű ujján, a félelem és harag keverékével húsos arcán. A hódítók az udvarház főfolyosójából nyíló, kis dolgozószobában akadtak rá. Csuklóján most kék folt éktelenkedett, annak emlékéül, amikor Frentis kicsavarta a tőrt a kezéből. Nem válaszolt Vaelinnek, hanem csak köpött egyet a bonyolult mozaikmintára, aztán szemét lehunyva nagyot sóhajtott. Nyilván a halált várta.
– Micsoda kövér egy kurafi ez! – jegyezte meg Dentos. – Rést hagyni a falon – folytatta Vaelin –, aztán javítást mímelni, miközben a rés mögött karókkal kirakott árok várja a hívatlan látogatót. Igazán okos. – Csak öljetek meg, és essünk túl rajta! – károgta a kormányzó. – Becsületvesztettként anélkül is épp elég bajom van, hogy az üres frázisaidat kellene hallgatnom, idegen. – Gyanakvón beleszagolt a levegőbe, és elfintorodott. – A trágyaszag az északiak természetes aromája? Vaelin végignézett súlyosan bemocskolt ruházatán. Frentis és Dentos hasonlóképpen beszennyeződtek, és ugyanolyan gyomorforgató szagot árasztottak. – Ideje lenne kitisztítani a csatornákat – válaszolta. – Helyenként el vannak tömődve. A kormányzó felnyögött, és arca eltorzult a felismerésben. – A kikötői szennyvízcsatorna... – Úgy bizony. Apálynál könnyű volt megközelíteni, csak a rácsot kellett levenni. Frentis testvér négy éjszakán át gyengítette a habarcsot. – Vaelin az ablakhoz ment, és kimutatott a főkapu fölötti toronyra. Egy lángoló fáklya ingott ide-oda a sötétségben. – A sikerünket dicsérő jeladás. A falak a kezünkben vannak, elfogtuk a helyőrségedet. A város mostantól a miénk, uram. A kormányzó közelről megnézte magának Vaelint, végigpásztázva az arcát és ruházatát. – Egy magas harcos kék köpenyben – mormolta összeszűkülő szemmel. – Fekete, ravasz sakálszemek. Reménységünk Gyilkosa. – Mélységes bánat ült ki a vonásaira. – Mindannyiunk sorsát megpecsételted azzal, hogy idejöttél. Ha a császár megtudja, hogy a falakon belül tartózkodsz, a seregei porrá
égetik a várost, csak hogy veled végezzenek. – Erre nem kerül sor – biztosította róla Vaelin. – A királyom megharagszik, ha tétlenül nézem végig az új tartományának elpusztítását. – A királyod egy megveszekedett őrült, és te a veszett kutyája vagy. Frentis megfeszült. – Vigyázz a szádra...! Vaelin feltartott kézzel elhallgattatta. – Ha a sértegetés enyhíti a bűntudatodat, csináld csak nyugodtan! De legalább engedd meg, hogy felsoroljam a feltételeimet. A kormányzó értetlenül ráncolta a homlokát. – Feltételeidet? Milyen feltételeidet? Hisz ti támadtatok meg minket! – Te és polgártársaid most már az Egységes Királyság alattvalói vagytok, és minden ezzel együtt járó jog és privilégium megillet benneteket. Nem rabszolgatartókként vagy rablókként érkeztünk ide. Ez egy virágzó kikötőváros, és Janus király úgy kívánja, továbbra is az maradjon. A jelenlegi városvezetésben minél kisebb átalakítást eszközölünk. – Ha a királyod azt hiszi, őt fogom szolgálni, tényleg megőrült. Az életemet már így is elveszítettem. A császár elvárja, hogy tisztességesen vessek véget neki, és ez így van rendjén. – Hasta! – Kiáltás hallatszott az ajtó felől, majd kisvártatva berontott egy leány. A tizenéves teremtés hosszú fehér inget viselt, a szeme elkerekedett a rémülettől, és rövid kést szorongatott a kezében. Frentis odalépett, hogy kicsavarja az ujjai közül, de Vaelin megálljt intett. A lány odaszaladt a kormányzóhoz, és a kövér férfi elé állva, dacos arccal lóbálta a
fegyvert. Idegen kiejtése miatt beletelt egy kis időbe, mire az ezredparancsnok felfogta, mit kiabál: – Hagyjátok békén az apámat! A kormányzó a teremtés vállára tette a kezét, és a fülébe suttogott. A gyermek megremegett, a szeme megtelt könnyekkel, és a kés reszketett a kezében. Vaelin megfigyelte, milyen gyengédséggel nyugtatja meg az apja, aki kivette a kezéből a pengét, és magához húzta a zokogásban kitörő lányt. – Untesh-ben – folytatta Vaelin –, a kormányzó családjának követnie kellett őt a halálba. Igen fura szokások járják ebben az országban. A kormányzó bánatosan pillantott rá, miközben tovább ölelte a lányát. – Mennyi idős? – kérdezte a fiatalember. – Egyedüli gyermeked? A férfi nem válaszolt, csak szorosabbra fonta a leány körül a karját. – Tőlem és az embereimtől nem kell félnie. Parancsot kaptak, hogy kerüljék a vérontást, már amennyire lehetséges. Szigorú szabályok szerint kvártélyozzuk el magunkat, és nem fogunk járőrözni az utcákon. Fizetünk az ételért és a felhasznált javakért. Ha az embereim zaklatják a polgáraidat, jelented nekem, és én kivégeztetem a rendbontót. Tovább vezeted a várost és intézed a lakosság ügyes-bajos dolgait. Beszeded a kivetett adókat. Egyik segédem, Caenis testvér holnap tárgyal veled a részletekről. A beleegyezésedet kérem, uram. A kormányzó a lánya haját simogatva bólintott. Szégyenkönnyek csillogtak a szemében. Vaelin tiszteletteljesen meghajolt. – Kérlek, bocsáss meg a zaklatásért! Hamarosan újra
beszélünk. A kijárat felé indult, amikor a vér éneke ismét felcsendült benne, hangosabban és tisztábban, mint valaha. Mintha kalapáccsal ütötték volna fejbe. Vas ízét érezte a szájában, és megnyalta a felső ajkát. Sűrű vérpatak ömlött az orrából. Hidegség állt a tagjaiba, térdre esett, és Dentos elkapta, miközben a vér a mozaikra zúdult. A nyakára csörgő nedvességből tudta, hogy a füle is vérzik. – Testvér? – Barátja ijedt hangja a magasabb régiókba szökött. Frentist is páni félelem szállta meg, és kihúzott karddal, fenyegetőn meredt a kormányzóra, aki a zavar és borzadály vegyes kifejezésével bámult a földön térdelő Vaelinre. A fiatalember látása elhomályosodott, és az egész villa elsüllyedt a mindent körülölelő ködben és homályban. Egy hang zendült a sötétségben, sziklakövön csengő fémeszköz hangja, és egy kép jelent meg a fejében: egy márványtömböt pattintó véső képe. A véső egyre gyorsabban és gyorsabban dolgozott, sebesebben annál, hogy emberi kéz műve legyen, és egy arc kezdett lassacskán kibontakozni a kőből... ELÉG! A kiáltás is vérdal volt. Ösztönösen érezte. Egy másik vérdal. Erőteljesebb, feszesebb zenéje különbözött a sajátjától. Valaki más hangja szólalt meg a fejében. A márványarc szétolvadt, és ezer darabra hullt, mintha szélfútta homokszemekből állna. A véső csengése elhallgatott, és nem kezdte rá újra. Éneked még csiszolatlan – figyelmeztette a hang. – Védtelenné tesz. Óvatosnak kell lenned! Nem minden Énekes a barátod. Próbált választ küldeni a hangnak, de belészorultak a szavak. A vér éneke! – döbbent rá. – Csak az éneket hallja meg! Erőlködve próbálta előcsalni a zenét, feleletet énekelni, de csak
riadt trillákra futotta. Ne félj tőlem! – kérte a hang. – Keress meg, amikor felépülsz! Van valamim a számodra. Minden maradék erejét megfeszítve Vaelin egyetlen szóba préselte a vérdalt: Hol? A véső és kődarab képe újra felrémlett, de ezúttal egészben láttatta a márványtömböt, az arc rejtve maradt, a vaseszköz hívogatón feküdt a kő a tetején. Tudod, hol.
ÖTÖDIK FEJEZET
D
ögletesebb bűzre ébredt, mint ami Linesh csatornáit megülte. Valami nedves és durva súrolta végig az arcát, és tudatára jött, hogy iszonyatos súly nyomja a mellkasát. – Le onnan, te koszos dög! – Gilma nővér szigorú hangjára felpattant a szeme, és szemtől szembe találta magát Karcossal. A rabszolgakutya üdvözlésképpen boldog, reszelős vakkantást hallatott. – Szevasz, te ostoba korcs! – nyögte Vaelin válaszképpen. – LEFELÉ! – Gilma kiáltására Karcos lesomfordált az ágyról, és panaszos nyüszítéssel behúzódott az egyik sarokba. Mindig óvatos tisztelettel viseltetett a nővér iránt, talán azért, mert Gilma a legkisebb mértékben sem mutatta, hogy félne tőle. Vaelin körülnézett a helyiségben, és igencsak üresnek találta az ágyon meg egy asztalon kívül, amelyen a nővér elrendezte a gyógyszereit tartalmazó fioláit és dobozkáit. A nyitott ablakon át a só és hal szagát hozó szellővel beáramlott a sirályok visongása. – Caenis testvér a Lineshi Kalmárcéh hivatalában verte fel a főhadiszállását – magyarázta Gilma, miközben egyik nagy kezét Vaelin homlokára szorította, a másikkal pedig ellenőrizte az érverését. – A város összes útja a kikötőbe vezetett, és az épület
üresen állt, így jó választásnak tűnt. A kutyáddal nem lehetett bírni, míg be nem engedtük a szobába. Azóta itt van. Vaelin felnyögött, és megnyalta cserepes száját. – Mióta? A nő élénk, kék szeme egy pillanatra félve pillantott rá, aztán az asztalhoz lépett, zöldes folyadékot meg fehér port öntött egy kupába, és összekeverte őket. – Öt napja – felelte anélkül, hogy megfordult volna. – Sok vért veszítettél. Igazából többet, mint amit egy ember elveszíthet úgy, hogy életben maradjon. – Komoran felkacagott, és amikor visszafordult, a kötelező ragyogó mosoly már ott ült az arcán. Odatartotta a kupát az ajkához. – Ezt idd meg! A keverék keserű, ám egyáltalán nem kellemetlen ízt varázsolt a szájába, és érezte, hogy fáradtsága szinte azonnal elillan. Öt napja. Az egészből semmit sem észlelt, sem emlékképek, sem kényszerképzetek nem maradtak meg. Öt nap elveszett. De vajon mi okozta? Még mindig a fülébe csengett a hang, a másik vérdal, ami csendesen, de határozottan hívta valahová. Saját éneke válaszolt neki, a márványtömb és véső képe élénken élt a fejében. Most már jobban értette Sella szavait a romba dőlt városban. Vannak mások is, akik ugyanezzel az áldással születtek. Öregebbek és bölcsebbek nálad, és vezérelhetnek az úton. – Mennem... – Felült, és megpróbált kitakarózni. – Nem! – Gilma hangja nem tűrt ellentmondást, és pufók keze visszanyomta puha fekhelyére. Nem volt ereje ellenkezni. – Szó sem lehet róla! Maradsz és pihensz, testvér. – Felhúzta a takarót a nyakáig. – A város csendes, és Caenis testvér kézben tartja a dolgokat. Semmi dolgod odakinn.
Aztán Gilma kiegyenesedett, és az arca ez egyszer halálosan komoly kifejezést öltött. – Van valami fogalmad róla, mi történhetett veled? – Sohasem láttál még ilyesmit? Gilma megrázta a fejét. – Soha. Amikor valaki vérzik, általában találunk egy sérülést, vágást, vagy horzsolást, akármit. De rajtad semmi sem látszott. Ha duzzanat volt az agyadban, ami ilyen vérzést okozott, az megölt volna. Ennek ellenére élsz. A katonáid azt rebesgették, hogy Aruan kormányzó el akar tenni láb alól valami Sötét átokkal vagy más efféle praktikával. Caenis őröket állított a villája elé, és néhány embered megízlelte a korbácsot, mire megnyugodtak a kedélyek. Korbácsot? – gondolta rémülten. – Még sohasem kellett megkorbácsolni őket. – Fogalmam sincsen, nővér – vallotta be őszintén. – Fogalmam sincsen, mi lehetett. – Csak azt tudom, mi okozta. ♦♦♦ Még két nap telt el, mire Gilma nővér szabadon engedte, azzal a szigorú utasítással, hogy ne erőltesse túl magát, és mindenképpen igyon naponta legalább két korsó vizet. Vaelin összehívott egy parancsnoki tanácsülést a kaputorony tetején, ahonnan megszemlélhették a védművek állapotát. Sűrű porfelhő szállt felfelé arról a helyről, ahol a munkások a várost körülvevő árkot mélyítették, és az évtizedek óta elhanyagolt falakat erősítették. – Öt méter mélyre tervezzük – tudatta vele Caenis. – Eddig három méternél járunk. A falakon lassabban halad a munka,
ebben a kis hadseregben nincsen túl sok ügyes kezű kőműves. Vaelin port köpött kiszáradt szájából, és meghúzta a kulacsát. – Mennyi idő múlva lesz készen? – kérdezte, és maga is megütközött károgó hangján. Tudta, hogy megjelenése nem valami bizalomgerjesztő. Mélyen árkolt szeme sápadt, nyirkos arcból nézett kifelé. Testvérei tekintetében féltést látott, és Marven gróféban meg a többi kapitányéban bizonytalanságot. Nem hiszik, hogy alkalmas vagyok a parancsnokságra. Talán jó okkal. – Még legalább két hét kell neki – felelte Caenis. – Gyorsabban menne, ha munkásokat fogadhatnánk a városból. – Nem – felelte Vaelin együtt érző hangon. – El kell nyernünk az emberek bizalmát ahhoz, hogy irányíthassuk a helyet. Ha lapátot nyomunk a kezükbe, és inuk szakadtáig dolgoztatjuk őket, azzal nem érjük el a célunkat. – Az én katonáim háborúzni jöttek – tiltakozott Marven gróf, és könnyed stílusa ellenére a szemén látszott az alamusziság. – Az ásás nem egy katona feladata. – Én pedig úgy vélem, hogy éppenséggel az, uram. De háborúból sem lesz hiány, azt garantálom. Mondd meg a morgolódóknak, hogy az engedélyemmel távozhatnak. Untesh-ig csak hatvan mérföldet kell megtenniük a sivatagban. Talán ott találnak egy hajót, ami hazaviszi őket. Hirtelen fáradtsághullám söpört végig rajta, és nekidőlt az egyik mellvédnek, hogy leplezze lába erőtlenségét. Terhesnek érezte a hadvezetést, a szövetségesekkel és alárendeltekkel való foglalatoskodás pedig egyre jobban bosszantotta. Ingerültsége annál inkább kínozta, mivel a vér éneke az ismeretlen hanghoz és a márványtömbhöz vonzotta, amelyet érzése szerint a városban
talált volna meg. – Rosszul érzed magad, uram? – kérdezte Marven gróf jelentőségteljesen. Vaelin ellenállt a késztetésnek, hogy orrba vágja a nilsaelit, és inkább Bren Antesh-hez, a cumbraeli íjászok mokány vezéréhez fordult. Antesh a legvonakodóbbnak számított mind közül, és mindig először lépett le, amikor Vaelin véget vetett a tanácskozásnak. Folyamatosan lesütött szemmel állt, és jól láthatóan nem igényelte vezetőtársai elismerését. Mindenesetre nem mutatta ki, mennyire sajnálja, hogy az emberei által Sötétkardnak nevezett férfi alatt kell szolgálnia. – És a te embereid, kapitány? – kérdezte tőle Vaelin. – Nem panaszkodnak a munkára? Antesh kifejezése nem változott, miközben feltehetően a Tízkönyvekből vett idézettel felelt: – Az igaz munka közelebb visz minket a Világatya szeretetéhez. Vaelin elégedetten felmordult, és Frentishez fordult. – Mi hír az őrjáratról? Amaz megrázta a fejét. – Semmi, testvér. Minden bejárat tiszta. A hegyekben sincsenek felderítők vagy kémek. – Talán mégiscsak Marbellis felé veszik az irányt – vélte Al Corlin uraság, a mellvértjükre festett azúr tollról Kékszajkóknak is nevezett Tizenharmadik Gyalogezred parancsnoka. Nagy erejű, némileg ideges természetű ember volt, aki felkötőben hordta a karját a Véresdombnál elszenvedett törés miatt, amikor embereinek egyharmadát elveszítette a jobb szárnyon dúló véres csatározásban. Vaelin úgy sejtette, egyáltalán nincs ínyére a közelgő ütközet, de nem tudott haragudni rá emiatt.
Caenishez fordult. – Milyen a kormányzó? – Együttműködik, de nem nagyon élvezi a dolgot. Eddig lecsitította az embereket a Kalmárcéhben meg a városi tanácsban tartott beszédeivel, és békességért könyörög nekik. Azt mondja, a bíróságok és adószedők is működnek, amennyire működhetnek ilyen körülmények között. A kereskedelem persze rosszul megy. Amint elfoglaltuk a várost, az alpiri hajók többsége tengernek vette az irányt, a többi kapitány pedig nem hajlandó vitorlát bontani, és azzal fenyegetőznek, hogy felgyújtják a hajókat, ha megpróbáljuk elkobozni őket. A voláriak és meldeneiek előnyt kovácsolnak a lehetőségből. A fűszer- és selyemárak az egekbe szöktek, ami azt jelenti, hogy odahaza a királyságban minden bizonnyal a dupláját kell fizetni értük. A1 Trendil, a Tizenhatodik Zászlóalj parancsnoka bosszankodva fújt egyet. Vaelin megtiltotta a seregnek, hogy kivegye a részét a helyi kereskedelemből, nehogy szélhámossággal vádolják a katonákat, és ezzel kihúzta a parancsnoksága alá osztott nemesek lába alól a talajt, akik jelentős vagyonnal az erszényükben a könnyű haszonra lestek. – No és az élelmiszerkészletek? – Oda sem figyelt Al Trendil pufogására. – Csordultig tele vannak – biztosította róla Caenis. – Legalább kéthavi ostromot kibírunk velük, de többet is, ha rövid kosztra fogjuk a várost. A vízkészlet főként kutakban és a falakon belüli forrásokban van, úgyhogy nem valószínű, hogy kifogyunk belőle. – Feltéve, hogy a városi népség nem mérgezi meg őket – szúrta közbe Bren Antesh.
– Jó gondolat, kapitány – dicsérte meg Vaelin, és odabiccentett Caenisnek. – Állíts őrt a legfontosabb kutakhoz! – Kiegyenesedett, mert úgy érezte, a szédülés alábbhagyott. – Három nap múlva ismét összegyűlünk. Köszönöm a figyelmet. A távozó kapitányok egyedül hagyták a két barátot a mellvéden. – Jól vagy? – kérdezte Caenis. – Csak egy kicsit fáradtan. – Vaelin kitekintett az egyhangú sivatagra. A láthatár enyhén reszketett a déli hőségben. Tudta, hogy egy napon ugyanígy fog kinézni erre a tájra, de alpiri katonák özönlenek majd rajta. Egyedül azt nem tudhatta, mennyi ideig tart ideérniük. Vajon elég időt hagynak neki ahhoz, hogy elvégezze a feladatát? – Gondolod, hogy Al Cordlinnak igaza van? – próbálkozott tovább a társalgással Caenis. – A hadúr mostanra már biztosan ostrom alá vette Marbellist. Elvégre az északi part legnagyobb városa. – Reménységük Gyilkosa nem Marbellisben tanyázik. A hadúr jól kiötlötte a tervét. Szabad kezet kap Marbellisnél, miközben a császári seregek velünk foglalatoskodnak. Ne legyenek illúzióink. – Kitartunk ellenük – válaszolta komor bizonyossággal Caenis. – Derűlátásod megingathatatlan, testvér. – A királynak kell ez a város ahhoz, hogy véghezvigye a tervét. Ez csak az első lépés egy Nagyobb Egységes Királyság felé vezető úton. Idővel biztosítjuk a területet, a Janus király és leszármazottai védelme és vezetése alatt ötödik hűbéruradalommá tesszük, és a népének többé nem kell babonák terhe és a császár szeszélye alatt senyvedni.
Vaelin a mókát kereste barátja szavaiban, de csak a jól ismert vak hűséget látta. Nem először érezte úgy, hogy be kellene számolnia beszélgetéseiről Janusszal, és azon tűnődött, vajon meginogna-e Caenis a vénember iránt táplált elkötelezettsége, ha megismerné a király igazi természetét. De mint mindig, most is visszafogta magát. Caenisnek lételeme volt a hűség, abba burkolózott a bizonytalanságok és hazugságok ellen, amikkel a Hit szolgálatában eltöltött idő alatt találkozott. Hogy miképpen lett Caenis ennyire odaadó, hű szolgája a királyságnak, azt a barátja sohasem tudta kifürkészni, de nem akarta megfosztani egyetlen lelki vértjétől, akármilyen hamis is legyen az. – Persze hogy kitartunk – biztosította Caenist zord mosollyal, miközben arra gondolt: Hogy számit-e egy gyűszűnyit is a háború végkimenetelében, az persze más kérdés. A mellvédek mögötti lépcsőhöz ment. – Azt hiszem, járok egyet a városban. Még alig láttam belőle valamit. – Hozok néhány őrt, ne sétafikálj egyes-egyedül az utcákon! Vaelin a fejét rázta. – Ne aggódj, testvér! Olyan gyenge nem vagyok, hogy ne tudjam megvédeni magam. Caenis nem érezte ilyen biztosnak ezt, de vonakodva bólintott. – Ahogy kívánod. Jaj, majd elfelejtettem! – tette hozzá, miközben a barátja elindult lefelé a lépcsőfokokon. – A kormányzó kéri, hogy küldjünk gyógyítót a házába. A lánya megbetegedett, és a helyi orvosok nem tudnak segíteni rajta. Ma reggel odaküldtem Gilma nővért. Talán ez majd felébreszti az irántunk táplált jóindulatot. – Nos, ha bárki képes rá, az ő. Add át a kormányzónak a
legjobb kívánságaimat! – Hogyne, testvér. ♦♦♦ A kőművesműhely ajtaját kitáró asszony leplezetlen ellenségességgel nézett Vaelinre. Sima homloka ráncba fordult, úgy hallgatta a köszöntését. A nő körülbelül harmincesztendős lehetett, hosszú barna haját varkocsba fogta, és karcsú alakját porlepte bőrkötény takarta. Kövön csengő fém ritmikus zengése áradt ki a háta mögül a műhelyből. – Jó napot, asszonyom! – kezdte Vaelin. – Bocsáss meg a zavarásért. A nő összefonta a karját, és kurta választ vakkantott alpiri nyelven. Hangsúlyából kitűnt, hogy nem a házába invitálja egy korty jeges teára. – Azt... Azt mondták, ide jöjjek – folytatta a fiatalember, bár a kemény tekintet alapján nem lehetett kikövetkeztetni, vajon az asszony megértett-e valamit a szavaiból. Szája vonallá keskenyedett, és nem tükrözött kedvességet. Vaelin megnézte magának a többnyire üres utcát, és azon tanakodott, vajon félreértette-e a látomás üzenetét. De a vér éneke kérlelhetetlenül muzsikált, és bizonyossággal hajtotta a sikátorokban, aztán csak akkor hagyott alább, amikor a vésőt és kalapácsot hordozó címerhez nem ért. Ellenállt a késztetésnek, hogy betolakodjon az asszony mellett, és magára erőltetett egy mosolyt. – Dolgom van itt. A nő ráncai tovább mélyültek, és erős alpiri kiejtéssel a következőt mondta a királyság nyelvén:
– Északinak nincs keresnivalója. Vaelin a vérdal dünnyögését érezte, és a belülről jövő kalapácsolás elhallgatott. Egy férfihang szólt ki alpiriul, és a nő bosszankodó arcot vágott, de végül haragosan oldalra lépett. – Szent dolgok itt – tette hozzá, amikor Vaelin belépett. – Istenek elátkoznak, ha ellopod. Az ajtón átlépve magas mennyezetű, tágas helyiséget talált odabenn, a márvánnyal borított padló vagy harminc lépés széles lehetett. A nyitott tetőablakon beáradó napfény különböző szobrokra esett. Méretben volt ott fél méterestől embermagasságúig mindenféle alkotás, meg egy legalább háromméteres, oroszlánnal birkózó, dagadó izmú férfiszobor. Vaelin megütközött az alak életszerűségén, a faragás pontosságán, az óriás és a vadállat a legádázabb küzdelem pillanatában merevedtek örök mozdulatlanságba. A közelben állt egy kisebb szobor, egy megkapó szépségű, életnagyságú nőalak, karja esdeklőn széttárva, arcán mérhetetlen bánat. – Herlia, az igazság istennője. Zokogva hozza meg első ítéletét. – Amikor Vaelin meghallotta a hangot, a vérdal dünnyögése megváltozott, de nem figyelmeztető, hanem üdvözlő színt kapott. A férfi csípőre tett kézzel állt ott, köténye zsebéből véső és kalapács nyele lógott ki. Az alacsony, markos mester meztelen karján izmok táncoltak. Szögletes arcát éles arccsontja és mandulavágású szeme tette jellegzetessé, a bőre pedig aranyló árnyalatban játszott ott, ahol nem fedte kőpor. – Nem vagy alpiri – kezdte köszönés nélkül Vaelin. – Te sem – felelte a férfi nevetve. – Mégis mindketten itt vagyunk. – Odafordult az asszonyhoz, és mondott neki valamit, mire a nő búcsúzóul haragos pillantást vetett az északi jövevényre, és eltűnt a műhely hátsó helyiségében.
Vaelin a nőszobor felé biccentett. – Miért olyan bánatos? – Szerelmes lett egy halandóba, de a férfit szörnyű bűnbe sodorták a vágyai, és megítéltetett. Herlia a föld mélyére űzte, ahol egy sziklához láncolva kénytelen eltűrni, hogy örökkön-örökké férgek rágják a húsát. – Igencsak komoly bűnbe eshetett. – Így van: ellopott egy varázskardot, és féltékenységből megölt vele egy istent. Valójában persze nem a riválisával végzett, hanem az istennő fivérével, Ixtusszal, az álmok istenével. Így amikor mi, emberek rémálmokat látunk, a halott isten árnya kísért, hogy bosszút álljon az emberiségen. – Az istenek léte csupa hazugság. De a történet tetszik. – Vaelin kinyújtotta a kezét. – Vaelin Al Sorna... – A Hatodik Rend testvére, az Egységes Királyság pallosa, és most a városunkat megszálló idegen had parancsnoka. Érdekes fickó vagy te, de hát mi, Énekesek általában mind azok vagyunk. Az Ének oly sokféle úton vezérel minket. – A férfi megrázta a kezét. – Ahm Lin, egyszerű kőfaragó, szolgálatodra. – Ez itt mind a te munkád? – mutatott körbe Vaelin a szoborgyűjteményen. – Úgy is mondhatjuk. – Ahm Lin megfordult, és beljebb hatolt a műhelybe. A másik követte, és tekintete szinte falta a mesébe illő figurák orgiáját, a forma és beállítások látszólag végtelen változatosságát. – Ezek itt mind istenek? – kérdezte. – Nem mind. Ez itt például... – torpant meg a szobrász egy komor arcú, karvalyorrú férfiarc előtt, aki szigorúan összevont szemöldöke alól nézett a műélvezőre – Cammuran császár, az Alpiri Birodalom első uralkodója.
– Gondterheltnek tűnik. – Jó oka van rá. A fia megpróbálta megölni, amikor ráébredt, hogy nem ő lesz a következő császár. A nép köréből az istenek útmutatásával kiválasztott trónörökös gondolata fájdalmasan szakított a hagyománnyal. – Mi lett a fiával? – A császár megfosztotta a vagyonától, kivágatta a nyelvét és megvakítatta, aztán elzavarta, és onnantól koldusként kereste a kenyerét. A legtöbb alpiri persze túl engedékenynek tartja az ítéletet. Jó emberek ezek, hiba nem férhet udvariasságukhoz és nagylelkűségükhöz, de jaj annak, aki felbőszíti őket. Ezt soha ne felejtsd el, testvér! – Laposan sandított rá, amikor Vaelin nem felelt. – őszintén szólva meglep, hogy az ének idevezetett. Tudnod kell, hogy a megszállás napjai meg vannak számlálva. – Az ének mostanában... nem küld egyértelmű jeleket. Sokáig semmit sem jelzett. Majd egy évig hallgatott. – Hallgatott... – ismételte Ahm Lin döbbenten, és elfogta a kíváncsiság: – Milyen érzés volt? – Szinte irigynek tűnt. – Mintha elvesztettem volna egy végtagot – válaszolta Vaelin őszintén, és most először jött rá, milyen mélységes veszteségként élte meg azt, amikor nem hallotta a vér énekét. Csak most, hogy visszatért, fogadta el az igazságot: az ének nem betegség. Sella igazat beszélt, a dal ajándék, és Vaelin megtanulta értékelni. – Itt is vagyunk – tárta szét a kezét Ahm Lin, amikor megérkeztek a helyiség végébe, ahol egy széles munkaasztal állt, rajta szépen elrendezett szerszámok zavarba ejtő arzenáljával, kalapácsokkal, vésőkkel és egyéb fura eszközökkel, amelyeket Vaelin meg sem tudott volna nevezni. A közelben valaki létrát támasztott egy jókora márványtömbnek, amiből már csaknem
kibontakozott egy félkész alak. Vaelin döbbenten állt meg előtte. Hitetlenkedve meredt a pofára, a fülekre, az aprólékosan kifaragott szőrbundára és a szemekre. Azokra a semmivel sem összetéveszthető szemekre. Az éneke a felismerés tiszta és meleg hangján dalolt. A farkas. A farkas, ami megmentette az életét az Urlish-ban. A farkas, ami az Ötödik Rend Háza előtt vonított figyelmeztetőn, amikor Henna nővér gyilkos szándékkal jött a cellájába. A farkas, ami megakadályozta, hogy gyilkoljon a Martishe-ban. – Ó... – dörzsölte a halántékát fájdalmas arccal Ahm Lin. – Milyen erős a dalod, testvér! – Bocsánat – szabadkozott Vaelin, és összpontosítva csillapítani próbálta a vér énekét, de nem sikerült azonnal csendesítenie. – Isten? – kérdezte a kőfaragótól a farkasra nézve. – Nem igazán. Az alpiriak Névtelennek nevezik ezeket a rejtélyes lényeket. A farkas sok istenség történetében szerepel, általában útmutatóként, védelmezőként, vagy a bosszúálló szellem szerepében. De ő maga soha nincs megnevezve. Mindig egyszerűen csak farkas, az egyaránt félt és tisztelt farkas. – Sokatmondóan meredt Vaelinre. – Te már láttad, igaz? És nem kőbe vésve. Vaelin egy pillanatra megrémült attól, hogy túl sok mindent fed fel az idegen előtt. Elvégre ez az ismeretlen Énekes csaknem megölte a dalával. De a saját énekének jóleső melegsége elaltatta a félelmét. – Megmentett. Kétszer a haláltól, egyszer valami sokkal rosszabbtól. Ahm Lin arcán felvillant valami, amit akár borzadálynak is lehetett nevezni, de mosolyt erőltetett az ajkára. – Az „érdekes fickó” nem eléggé találó kifejezés veled
kapcsolatban, testvér. Ezt neked tartogattam. – Egy közeli munkaasztalra mutatott, amelyen márványtömb pihent, rajta vésővel. A tökéletesen kocka alakú, fehér márvány ugyanannak tűnt, amit Ahm Lin pusztító erejű éneke közben látott. A tömb engedékenyen simult a keze alá. – Nekem tartogattad? – Sok-sok éve már. A dalom ragaszkodott hozzá. Akármi is van odabenn, régóta várja, hogy kiszabadítsák. Várja... Vaelin a kőre tette a tenyerét, és a vér éneke felhorgadt, egyszerre figyelmeztetőn és soha nem hallott bizonyossággal. A Várakozó. Felvette a vésőt, és próbaképpen a kőhöz illesztette az élét. – Még sohasem csináltam ilyesmit – vallotta be. – Még egy tisztességes vándorbotot sem tudok faragni. – A dalod majd vezérli a kezed, mint az én esetemben. Ezek a szobrok ugyanannyira az ének munkái, mint az enyémek. Természetesen igaza volt. Az ének egyre erősödött, mind tisztábban szólt, úgy vezette a vésőt a kövön. Vaelin felkapott egy pörölyt az asztalról, megkoppintotta vele az eszköz végét, és leütötte a kocka sarkát. A dal hömpölygött, és a keze magától mozdult, aztán lassan Ahm Lin és a műhely is elhomályosult, és a fiatalember teljesen elmerült a munkában. Egyetlen gondolat nem maradt a fejében, ami zavarta volna a tevékenységében. Nem érzékelte az időt vagy a világot a dalon túl, és csak akkor merült fel a kábulatból, amikor valaki durván megrángatta a vállát. – Vaelin! – Barkus ismét megrázta, mert a barátja nem válaszolt. – Mi a fenét művelsz? Vaelin lepillantott kőporos kezére, és észrevette, hogy a köpenye és a fegyverei mellette fekszenek a földön, de nem
emlékezett rá, hogy levette volna őket. A kő időközben gyökeres változáson ment keresztül. A négyszögletes felső rész durva gömbformát vett fel, középen két sekély bemélyedéssel és az alján egy állra emlékeztető dudorral. – Miért kopácsolsz itt fegyverek és őrök nélkül? – Barkus inkább döbbentnek, mint dühösnek tűnt. – Egy erre járó alpiri simán kicsinálhatott volna, és még bele sem izzad túlságosan. – Én... – pislogott zavarodottan Vaelin. – Én csak... – Elhallgatott, és rájött, hogy nincs értelme magyarázkodnia. Ahm Lin és az asszony a közelben álltak. A feleség szigorúan méregette a Barkus mellett álló két katonát. A kőfaragó nem tűnt ilyen feszültnek, lustán csiszolgatta a fenőkővel az egyik vésőjét, kitüntetve Vaelint egy halovány mosollyal, ami akár csodálatot is jelezhetett. Barkus tekintete a kőre siklott, majd vissza a barátjára, és összeráncolta a homlokát. – Ez meg mi lesz? – Nem érdekes. – Vaelin fogott egy vásznat, és ráterítette a márványra. – Miért kerestél meg, testvér? – Alig tudta elfojtani a bosszankodását, és ez a hangján is hallatszott. – Gilma nővér kéret. A kormányzó villájában van. Vaelin türelmetlenül megrázta a fejét, és ismét a szerszámokért nyúlt. – Caenis tartja a kapcsolatot a kormányzóval. Küldd őt! – Már érte küldettünk. De személyesen téged hívott. – Biztosan várhat az ügy... – Barkus marka erősen szorította a csuklóját, és a fiatal férfi közel hajolt a rendtestvére füléhez. Egyetlen szót suttogott bele, amitől Vaelin elejtette a vésőt és kalapácsot, aztán további késlekedés nélkül felkapta a köpenyét
és fegyvereit, a vérdal tiltakozó üvöltése ellenére is. ♦♦♦ – A vöröskéz. – Gilma nővér az udvarház kapujának túloldalán állt, és megtiltotta nekik, hogy közelebb merészkedjenek. Most az egyszer nem bujkált mosoly a szája szélén. Sápadt arcában félelemtől tompán fénylettek a máskor élénk szemek. – Egyelőre csak a kormányzó lánya, de majd lesznek mások is. – Biztos vagy benne? – Vaelin nem hitt a fülének. – Amint belépünk a Rendbe, azonnal megtanítanak a tünetek felismerésére. Nincs felőle kétségem, testvér. – Megvizsgáltad a lányt? Megérintetted? Gilma szótlanul bólintott. Vaelin visszafojtotta a mellében feltörő bánatot. Most nincs idő gyengeségre! – Mire van szükséged? – A házat le kell zárni, és őröket kell állítani elé. Senki sem mehet be vagy ki. Figyelni kell a további megbetegedéseket a városban. A segédeim tudni fogják, mit keressenek. A betegeket ide kell hozni, ha kell, erővel. Mindenki álarcot és kesztyűt viseljen, aki velük foglalatoskodik. A várost is le kell zárni. A hajók nem bonthatnak vitorlát, a karavánok nem vághatnak neki a sivatagnak. – Ki fog törni a pánik – figyelmeztette őket Caenis. – A vöröskéz annak idején legalább annyi alpirival végzett, amennyi északival. Amikor elterjed a hír, mindenki menekülőre fogja. – Akkor a menekülőket meg kell állítani – mondta Gilma egyszerűen. – Nem hagyhatjuk, hogy újra elterjedjen a betegség. – Vaelinre szegezte a tekintetét. – Érted, testvér? Mindent meg
kell tenni ennek érdekében! – Értem, nővér. – Bánata mögül lassan előkerült egy homályos emlék, a Fokvárban éldegélő Sherin. Eddig megpróbált nem gondolni minderre, mert túl nagy veszteségnek érezte, de most erőnek erejével próbált visszaemlékezni a nő szavaira. Rentes Mustor követői úgy ejtették foglyul a nővért, hogy hazudtak egy állítólagos vöröskézjárványról Warenhelyen. Éppen egy gyógymódon dolgoztam... – Sherin nővér egyszer említette, hogy talált valami gyógymódot a betegségre... – kezdte. – Egy lehetséges gyógymódot, testvér – helyesbített Gilma. – Az egész mindössze feltételezésen alapszik, de még ha működik is, én nem tudom előállítani. – Mostanság hol állomásozik a nővér? – erősködött Vaelin. – Úgy hallottam, a Rendházban tartózkodik. A gyógyírek felelős mestere. – Húsz nap a tengeren, ha jó szelet kapunk – számolta Caenis. – És húsz nap vissza. – Egy alpiri vagy királysági hajóval – morfondírozott Vaelin hangosan. Visszafordult Gilmához. – Nővér, mondd meg a kormányzónak, hogy adjon ki nyilatkozatot az óvintézkedésekről és a városlakók együttműködéséről. Caenis testvér majd lemásoltatja és terjeszti a városban. – Caenishez fordult. – Testvér, legyenek őrök a villánál és a kapujánál, azon túl pedig kettőzd meg az őrséget a falakon! Csak oda állítsd a mi emberünket, ahová nagyon szükséges! – Visszasandított Gilma nővérre, és bátorító mosolyt erőltetett az arcára. – Micsoda a reménység, nővér? – A reménység a Hit szíve. A reménység elvetése egyet jelent a Hit megtagadásával. – Saját mosolya halványabbra sikeredett.
– Van némi felszerelés és gyógyszer a saját kvártélyomban. Szeretném idehozatni azokat. – Gondoskodom róla – nyugtatta meg Caenis. Vaelin megfordult, hogy útnak indul a kavicsos ösvényen. – És a kikötő? – szólt utána Caenis. A másik hátra sem pillantott. – Majd én intézkedem. ♦♦♦ Az alacsony, inas meldenei kapitány gyanakvó arccal ült az asztal túloldalán. Puha bőrkesztyűt viselt, és kezét összekulcsolta maga előtt. A kalmárcéh régi épületének térképtermében ültek kettesben, míg Frentis az ajtónál őrködött. Gyorsan sötétedett odakinn, és a város népe készült nyugovóra térni. Még mindig mit sem tudtak a zűrzavarról, ami másnap reggel fogadja majd őket. Ha a kapitány meg is sértődött azon, hogy a legénységével együtt Gilma segédei kirángatták az ágyukból, levetkőztették és megvizsgálták őket, nyilván jobbnak tartotta nem szóvá tenni. – Carval Nurinhoz, a Vörös Sólyom kapitányához van szerencsém? – kezdte Vaelin. A férfi lassan bólintott. Szeme folytonosan oda-vissza járt kérdezője és Frentis között, és néha elidőzött a kardjukon. Az ezredparancsnok nem tartotta fontosnak szétoszlatni a férfi aggodalmát. Egy kis megfélemlítés éppen kapóra jött. – Azt mondják, a te hajód a leggyorsabb tengeri jármű ebben a kikötőben – folytatta Vaelin. – Állítólag a meldenei műhelyekből származó legmívesebb hajótesttel rendelkezik. Carval Nurin bólintott, de továbbra sem szólt.
– A hírek szerint te magad sem kalózkodsz, és becstelen ügyleteid sincsenek. Ez elég szokatlan egy hozzád hasonló, a szigetekről származó kapitánytól. – Mit akarsz tőlem, északi? – A férfi hangja olyan volt, akár a ráspoly, és Vaelin észrevette, hogy sápadt sebhely kandikál ki a torkán viselt fekete selyemsál alól. Akár kalózként kereste a kenyerét, akár nem, szemmel láthatóan kivette a részét a tengeri küzdelmekből. – Fel akarlak fogadni a szolgálatomba – felelte az ezredparancsnok. – Mennyi idő alatt teszed meg az utat Varinvárba? A kapitány aggodalma enyhült valamelyest, de még mindig gyanakvó arcot vágott. – Egyszer már tizenöt nap sikerült. Udonor kegyes volt az északi utasokhoz. Udonor istenség a meldeneiek hite szerint a szelek fölött őrködött. – Gyorsabban is menne? Nurin megrántotta a vállát. – Talán. Ha üres a raktér és több ember van a kötélen. És persze ha két kecskét áldozunk Udonornak. A meldeneiek veszélyes tengeri út előtt gyakorta áldoztak fel állatokat a kedvenc isteneiknek. Vaelin is a saját szemével látta egy egész csorda levágását, amikor a királyi őrség kihajózott. Olyan bőségesen folyt a vér, hogy vörösre színezte a kikötő vizét. – Meglesz a kecske. – Vaelin intett Frentisnek, hogy jöjjön közelebb. – Frentis testvér és két másik társa lesznek az utasok. Varinvárba viszed őket, ahol felvesztek egy negyedik utast, majd visszatértek vele. Az egész út nem lehet hosszabb huszonöt napnál. Lehetséges?
Nurin elgondolkozott, aztán bólintott. – Lehetséges, igen. Csakhogy nem az én hajómmal. – Miért? Nurin szétnyitotta a két kezét, és lassan levette a kesztyűt. Az ujjától a csuklójáig foltos volt a bőr. – Mondd meg nekem, szárazföldi – tartotta fel a két kezét Vaelinnek úgy, hogy a lámpás fénye megcsillant viaszos, eltorzult bőrén –, oltottál már tüzet a puszta kezeddel, miközben a húgod és az anyád szénné égett a lángokban? – A meldenei ajka sötét mosolyra ferdült. – Nem, a hajóm nem fut ki a te szolgálatodban. Az alpiriak a Reménységük Gyilkosának neveznek, de számomra a Városégető fattya vagy. Lehet, hogy a flottaurak lefeküdtek a királyodnak, de én nem fogok. Fenyegethetsz, meg is kínozhatsz, de engem nem... A kékkő tompán koppant az asztalon. Vaelin megpörgette. A lámpás fénye megvillant az ezüstös erezetű felületen. Carval Nurin döbbenten, fékezhetetlen mohósággal bámulta. – Sajnálom a húgodat és az anyádat. És a kezedet. Biztosan borzasztóan fájt. – Vaelin tovább pörgette a követ az asztalon. – De úgy érzem, elsősorban egy üzletemberrel van dolgom, és bizony nem sok hasznot remélhet, aki az érzelmeire hallgat. Nurin nagyot nyelt, és sebzett keze remegett. – Mennyit kapok? – Ha megjárod huszonöt nap alatt, az egészet. – Hazudsz! – Olykor valóban, de nem most. Nurin tekintete végül elhagyta a követ, és megállapodott Vaelin arcán. – Milyen biztosítékot kapok? – A Hatodik Rend testvérének adott szavát.
– Róka vigye a szavadat és a Rendedet! Szellemimádó zagyvaságod semmit sem mond nekem! – Nurin felhúzta a kesztyűjét, számítón ráncolva a homlokát. – Aláírt biztosítékot akarok, mégpedig a kormányzótól! – A kormányzót jelenleg... egyéb ügyek kötik le. De a Kalmárcéh Nagymestere szívesen megírja a papírt. Megfelel? ♦♦♦ A Vörös Sólyom jelentősen különbözött a többi hajótól, amit Vaelin látott. Az átlagnál kisebb tengerjáró keskeny testén a megszokott kettő helyett három árboc sorakozott. Azonban csak két fedélzettel rendelkezett, és csupán húszemberes legénységet vitt. – Teaszállításra készült – magyarázta gorombán a kapitány, amikor Vaelin felfigyelt a szokatlan hajótestre. – Minél frissebb az áru, annál nagyobb a haszon. A friss tea kisebb szállítmányai háromszor annyit érnek, mint egy hajórakományra való szárított levél. – Nincsenek evezők? – kérdezte Frentis. – Azt hittem, minden meldenei hajón van evező. – Ezen is van – mutatott Nurin az alsó fedélzeten elhelyezkedő, lezárt fedelekre. – Ám csak szélcsend esetén használjuk őket, ami ritkán áll be az északi vizeken. Akárhogy is, a Sólyom még a leggyengébb szellőben is sebesen fut. A kapitány elhallgatott, és körbenézett a mólón, végigtekintve a néma és üres hajókon és a kikötőben őrködő Farkasfuttákon. A legénységeket az elmúlt éjszaka kiparancsolták a hajójukból, és a dolog nem ment civódás nélkül. A matrózok most őrizet alatt pihentették kék foltjaikat a közeli
raktárakban. – Még sohasem láttam ilyen csendesnek a lineshi kikötőt – jegyezte meg. – A háború nem kedvez a kereskedelemnek, kapitány – felelte Vaelin. – Az elmúlt egy hónapban jöttek és mentek a hajók, most pedig üresen vesztegelnek, míg a legénység a tömlöcökben senyved. A Sólyom ezzel szemben útra kelhet. – Nem lehetünk elég óvatosak – verte hátba barátságosan Vaelin, mire az emberke rémülten összerándult. – Túl sok a kém mindenfelé. Mikor indulsz, kapitány? – Egy óra múlva, dagálykor. – Akkor nem is zavarom a készülődést. Nurin elnyomott az orra alatt egy gúnyos választ, és bólintott, aztán felment a hajópallón, hogy szitkozódással dúsított parancsáradatot zúdítson a legénységére. – Gondolod, hogy sejt valamit? – kérdezte Frentis. – Sejt valamit, de nem tudja, mit. – Vaelin bocsánatkérő mosollyal ajándékozta meg a fiatalabb testvért. – Több embert is küldenék veled, de azzal csak még jobban felkeltenénk a gyanúját. Gilma nővér segédei megmondták, milyen jeleket kell figyelni? Frentis bólintott. – Duzzanatokat a nyakon, verejtékezést, szédülést és piros kiütéseket a karon. Ha valamelyikük elkapta, három napon belül megmutatkozik. – Jó. Ugye értetted, hogy ha a legénység bármely tagján, téged is beleértve, kitör a vöröskéz, a hajó nem érhet partot? A rendtestvér bólintott. Vaelin nem látott félelmet vagy vonakodást az arcán. A vér éneke már-már esztelen hűségbe
átcsapó, megingathatatlan bizalomról mesélt. A vékony, rongyos legényke, aki annyi éve a támogatását kérte az aspektus szobájában, mára eltűnt. Félelmetes veterán harcossá érett, aki sohasem kérdőjelezte meg a barátja parancsait. Voltak idők, amikor Frentis irányítása tehernek tűnt. Mostanra fegyver vált belőle, amit csak nagy elővigyázatossággal lehetett kézbe venni, mert ha valaki egyszer előhúzta a tokjából, soha többé nem lehetett visszatenni. – Saj... sajnálom, hogy így kell lennie, testvér. Ha volna más megoldás... – Sohasem tartottad meg a leckét – szólt Frentis egyszerűen. – Milyen leckét? – ráncolta a szemöldökét Vaelin. – A dobókés-leckét. Azt ígérted, megtanítasz rá. Azt hittem, magamtól is eleget tanultam, de tévedtem. – Azóta már sokat tanultál. – Vaelinbe hirtelen belecsapott a bűntudat. Mennyi csatát végigharcolt érte ez a vakhitű fiatalember, mennyi sebesülést szerzett miatta! Mennyi életet elvett! – Testvér akartál lenni – kezdte lassan, és nem sikerült lepleznie a hangjában a bűntudatot. – Úgy érzed, megérte? Meglepetésére Frentis felkacagott. – Megérte? Hogy kérdezhetsz ilyet? Miért ne érte volna meg? – Egyszemű megsebesített. A próbatételekbe csaknem belehaltál. Követtél engem a háborúba és a szenvedésbe. – Mi más lett volna a sorsom? Az éhség, a rettegés, végül egy kés valamelyik sikátor mélyén, hogy a csatornába folyjon el a vérem. – Frentis megragadta a vállát. – Most vannak testvéreim, akik az életüket adnák, hogy megóvjanak, ahogyan én is. Most van Hitem. – Vadul mosolygott, nem lehetett megingatni a meggyőződésében. – Micsoda a Hit, testvér? – A Hit minden. A Hit felemészt és felszabadít. A Hit
alakítja az életemet, ebben a világban és az Innentúlban egyaránt. – Miközben elmondta a tételeket, Vaelin döbbenten hallotta a Hite mélységéről árulkodó meggyőződést a saját hangjában. Oly sok mindent látott már a világban, annyi istenről hallott, a szavak mégis teljes meggyőződéssel hagyták el az ajkát. Hallottam az édesanyám hangját.
HATODIK FEJEZET
A
Vörös Sólyom tengerre szállását követő napok feszült egyhangúságban teltek. Vaelin minden reggel ellátogatott az udvarház kapujához, és beszélt Gilma nővérrel. Eddig az egyedüli új beteg a kormányzó lányának komornája volt, és úgy számították, a középkorú asszony nem éri meg a hét végét. Védence a nemeshölgy, akinek fiatal kora ugyan javított az esélyein, és nagy önuralommal viselte a tüneteket, de ennek ellenére sem tűnt valószínűnek, hogy egy hónapnál tovább húzza. – És te jól érzed magad, nővér? – kérdezte Vaelin minden reggel. Gilma ragyogó mosollyal bólintott. Az ezredparancsnok már előre rettegett a naptól, amikor a kapuhoz vezető ösvényen felkapaszkodva azt találja, hogy a nő már nem várja a vasrács mögött. Amikor a betegség híre elterjedt, a város közhangulata érezhetően megváltozott, bár a csapásra adott válaszok különböztek. A gazdagabbak összeszedték az értékeiket és a rokonaikat, aztán a legközelebbi kapuhoz mentek, és a szabadon bocsátásukat követelték. Amikor kérésük süket fülekre talált, vesztegettek és fenyegetőztek. Ám amikor a csúszópénzek sem használtak, felfegyverzett testőreik és szolgáik kíséretében éjszaka megrohamozták a kaput. A Farkasfutták azonban az
előrelátó Caenistől kapott botokkal könnyedén visszaverték a támadást. Szerencsére senki sem halt meg, de a városlakók hangulatán nem segített az eset, és az emberek kétségbeesetten megadták magukat a sorsuknak. Egyesek elbarikádozták magukat a házukban, és nem fogadtak látogatót, sőt még olyanok is akadtak, akik rányilaztak a túl közel merészkedőkre. A szegényebbek ugyanúgy féltek, de félelmüket nagyobb türelemmel viselték, és eddig nem került sor zavargásokra. Általában rendesen végezték a szokásos napi teendőiket, bár a lehető legkevesebbet tartózkodtak az utcákon, vagy a szomszédok társaságában. Mindenki a félelemtől reszketve vetette alá magát a rendszeres vizsgálatoknak. Szerencsére a városban eddig még nem ütötte fel a fejét a betegség, bár Gilma meg volt róla győződve, hogy az is csak idő kérdése. – A vöröskéz mindig is a kikötővárosokban kezdődött – mondta egyik reggel. – A hajók hozták a betegséget a tengerentúlról. Nem kétséges, hogy most is így jutott el ide. Aruan kormányzó azt mesélte, a lány szerette a hajók jövés-menését nézni a mólón. A következő esetet is minden bizonnyal a matrózok közt kell keresni. Vaelin a városiakhoz hasonlóan félt, de még jobban aggódott a saját katonái miatt. A Farkasfutták fegyelme kitartott, de a többiek már nyugtalanabbul viselkedtek. Egyre gyakoribbak lettek a véres összetűzések Marven gróf nilsaeli csapatai és a cumbraeli íjászok között, ami mindkét oldalon komoly sérülésekkel járt, és ahhoz vezetett, hogy meg kellett korbácsoltatnia a bujtogatókat. Katonaszökevény eddig csak a királyi őrségből került ki: Al Cordlin uraság öt Kékszajkója lopott élelmiszerkészletekkel kiosont a kapun abban a reményben, hogy eljuthatnak Untesh-ig. Vaelin legszívesebben
hagyta volna őket elpusztulni a sivatagban, de tudta, hogy példát kell statuálnia, így utánuk küldte Barkust és a felderítőket. Két nappal később tértek vissza a holttestekkel. Vaelin úgy utasította, hogy az ítéletet ott helyben hajtsák végre, nem akart nyilvános akasztást. A hullákat a főkaputól nem messze elégettette, hogy minden kapuőr jól értse az üzenetet és továbbadja a társainak: senki sem mehet sehová. Délutánonként végigjárta a falat és a kapukat, és jól látható szorongásuk ellenére erőnek erejével beszélgetést kezdeményezett a katonákkal. A királyi őrség emberei mereven, tisztelettudón válaszolgattak, de félelmüket képtelenség volt nem észrevenni. A nilsaeliek és cumbraeliek látni sem bírták a Sötétkardot, ennek ellenére mindnyájukkal töltött egy kis időt, a családjukról és a háború előtti életükről kérdezgette őket. A szokásos válaszokat kapta, a katonák parancsnokaik szertartásos vállveregetéseire adott, rövidre szabott feleleteit, de tudta, hogy nem a rangbéli távolság számít. A saját szemükkel kellett látniuk, hogy meggyőződhessenek róla, a hadvezérük nem fél. Egyik nap a nyugati kapunál találta Bren Antesh-t. A férfi éppen a tűző nap ellen a szemét árnyékolva nézett az ég felé. Egy madár keringett a levegőben. – Keselyű? – kérdezte Vaelin. A cumbraeli szokás szerint nem köszöntötte illendőképpen a parancsnokát, de Vaelin egyáltalán nem bánta. – Sólyom – felelte a fickó. – Még sohasem láttam ilyen fajtát. Kicsit hasonlít a hazámban ismeretes serényszárnyúra. Az összes osztagparancsnok közül Antesh viselte legnyugodtabban a válságot, és folyamatosan nyugtatta az embereit, hogy nincsenek veszélyben. A szava jelentős súlyt
hordozott, mert az íjászok közül eddig még senki sem próbálkozott a szökéssel. – Meg akartam köszönni – kezdte Vaelin – az embereid fegyelmét. Bizonyára nagyon bíznak benned. – Benned is bíznak, testvér. Majdnem ugyanannyira, mint amennyire gyűlölnek. Vaelin nem látta értelmét vitába bocsátkozni. Odaállt Antesh mellé, és a mellvédnek vetette a hátát. – Őszintén szólva meglepett, hogy a király ilyen sok embert tudott toborozni a hűbéruradalmatokból. – Amikor Sentes Mustor az uradalmi trónra került, legelőször is eltörölte a napi hosszúíj-gyakorlást megkövetelő törvényt, és az ezzel együtt járó havi járandóságot. A legtöbb katonám földműves, és a járandóság kiegészítette a jövedelmüket. Anélkül nem tudják eltartani a családjukat. Jó okkal gyűlölik Janust, de a gyűlölettől még nem kerül étel az asztalra. – Tényleg hisznek benne, hogy én vagyok Sötétkard a Tízkönyvekből? – Megölted Feketenyilat, aztán meg az Igazpengéjűt. – Igazából Rentes Mustorral a rendtestvérem, Barkus végzett. És a mai napig nem tudom biztosan, hogy a Martishe-ban talált férfi valóban Feketenyíl volt-e. A cumbraeli parancsnok megvonta a vállát. – Akárhogy is, a Negyedik Könyv azt mondja, jámbor istenfélők pengéje nem fog a Sötétkardon. Azt kell hogy mondjam, kiválóan illik rád a leírás, testvér. A Sötétség praktikáiról meg csak annyit... Nos, ki a megmondhatója? – Antesh óvakodva pillantott Vaelinre, mintha szidásra számítana. Az azraeli úgy érezte, ideje témát váltani.
– És te, uram? Neked is etetned kell a gyermekeidet? – Nincsenek gyermekeim. Feleségem sem. Csak az íjam, és a ruhám, amit viselek. – Na és a király aranya? Az csak nyomja az erszényedet. Antesh dühösnek tűnt, és elfordította a fejét. Az eget kémlelte, mintha a sólymot keresné. – El... elveszítettem. – Úgy tudom, minden regruta előre megkapta a húsz aranyát. Az túl sok pénz ahhoz, hogy valaki csak úgy elveszítse. Antesh nem fordult vissza. – Mire akarsz kilyukadni, testvér? A vér éneke halk mormolást hallatott. Ezúttal nem készülődő támadásra figyelmeztetett éles rikoltásával, hanem a megtévesztésről szólt. Valamit rejteget. – Mesélj még a Sötétkardról, ha kérhetem. – Azzal a Tízkönyvekről is többet árulnék el. Nem félsz, hogy a tanításai bemocskolják a lelkedet? Hogy megingatnak a Hitedben? A cumbraeli szavai felidézték Rentes Mustort. Újra látta a bűntudatot és őrületet a bitorló szemében. A vérdal duruzsolása erősödött. Személyesen ismerte? Egyik követője lett volna? – Én nem hiszem, hogy a tudás bemocskolhatja az ember lelkét. És amint azt az Igazpengéjűnek is megmondtam, a Hitemben nem lehet megingatni. – Az Első Könyv arra tanít, hogy terjesszük a Világatya szeretetének hírét azok körében, akik hallani akarnak róla. Ha legközelebb megkeresel, mesélek még róla.
♦♦♦ Esténként eljárt Ahm Lin műhelyébe. A felesége gyilkos szemekkel teát töltött, miközben a kőfaragó az ének természetét ecsetelte Vaelinnek. – Az én népem mennybéli zenének nevezi – magyarázta Ahm Lin egyik éjjel. A műhelyben kortyolgatták a teát kis porceláncsészékből a farkas szobra mellett, ami minden alkalommal egyre valósághűbbnek tetszett. A feleség nem engedte be a házba Vaelint, ahová a forró ital kitöltése után rendszerint bezárkózott. Vaelin egyszer elkövette azt a hibát, hogy azt javasolja, ők maguk töltsenek a csészékbe, mire olyan haragvó pillantást kapott cserébe a nőtől, hogy Vaelinnek megfordult a fejében, talán méreg van az italban, és megvárta, amíg újdonsült barátja lenyeli az első kortyot. – A néped? – kérdezett vissza. Úgy vélte, a mester a Távolnyugatról származott, de maga keveset tudott a vidékről azon túl, amit a matrózok meséiből hallott. A történetek végtelen mezőkben és hatalmas városokban bővelkedő földrészről szóltak, ahol a Kereskedőkirályok uralkodtak. – Chin-Sah provinciában születtem, Lol-Than kereskedőkirály jóságos uralma alatt, aki jól tudta, mit érnek a szokatlan tehetséggel megáldott alattvalói. Amikor a falu öregjei hírt hallottak a képességemről, tízéves koromban elszakítottak a családomtól, és a király udvarába vittek, ahol megtanítottak a mennybéli zene helyes használatára. Emlékszem, szörnyen hiányzott az otthonom, de sohasem próbáltam meg elszökni. A törvény kimondta, hogy a fiú árulása továbbterjed az apára, és nem akartam, hogy szüleim szenvedjenek az engedetlenségemért, annak ellenére, hogy szerettem volna
visszatérni az édesapám műhelyébe köveket faragni. Ugyanis az apám is kőfaragóként kereste a kenyerét. – A te hazádban nem félik a Sötétséget? – Nem. Sőt, inkább áldásnak, mennyei ajándéknak tartják. Egy áldott gyermekkel rendelkező család nagy tiszteletnek örvend. – Ahm Lin arckifejezése elkomorult. – Legalábbis mi így tudtuk. – Szóval téged megtanítottak az énekkel bánni? Ismered a dallamok jelentését, tudod, honnan származik? Ahm Lin szomorúan elmosolyodott. – Az éneket nem lehet tanítani, testvér, és nem származik sehonnan. Az ének egyszerűen te vagy. A dalod nem egy benned élő másik teremtmény, hanem te vagy. – A vérem éneke – motyogta elgondolkodva Vaelin, visszaemlékezve Nersus Sil Nin szavaira a Martishe-erdőben. – Hallottam, hogy egyesek így hívják. Igencsak kifejező név. – Ha azonban nem lehet tanítani, akkor mit tanultál a palotában? – Az irányítását, testvér. Ugyanolyan dal, mint bármelyik másik nóta. Ahhoz, hogy jól énekeld, gyakorolni, tökéletesíteni kell. Egy Shin-La nevezetű vénasszonyhoz kerültem, aki olyan öreg volt, hogy hordszéken vitték körbe a palotában, és nem látott messzebb az orránál. De az éneke... – A mesélő a fejét rázva eltűnődött az emléken. – Az éneke akár a tűz, olyan élesen fénylett, és olyan hangosan szólt, hogy az ember megvakult és megsüketült tőle. Amikor először hallottam, csaknem elájultam. Gonosz kacajjal Patkánynak nevezett, kis Éneklő Patkánynak. A népem nyelvén ezt jelenti az Ahm Lin. – Elmondásod alapján szigorú tanítónak tűnik – vélte Vaelin, és eszébe jutott Sollis mester.
– Szigorú volt, igen, de kevés idő alatt sokat tanultam. A mi adottságunk igen ritka, testvér. A kereskedőkirály és annak apja szolgálatában eltöltött hosszú évek alatt soha egyetlen másik Énekessel sem találkozott. Én lettem az utódja. Leckéi kemények és fájdalmasak voltak. Nem kellett neki bot, hogy megüssön, a dallal is tudott büntetni. Igazságjóslással kezdtünk. Behoztak két alakot, akik közül az egyik bűnt követett el. Mindkettő ártatlannak vallotta magát, és a vénasszony megkérdezte tőlem, melyikük a bűnös. Amikor eltévesztettem, ami bizony gyakran megesett az elején, végigvágott rajtam az éneke tüzével. „Az igazság az ének szíve, Patkány – mondta mindig. – Ha nem hallod az igazságot, nem hallasz semmit.” – Amikor sikerült elsajátítanom az igazság felismerését, a vénasszony egyre bonyolultabb feladatok elé állított. Egy érmét, értékes ékszert vagy valami díszt adott az egyik szolgának, és meghagyta neki, hogy rejtse el valahol a palotában. Ha naplementéig nem találtam meg, a szolga megtarthatta, és engem büntettek meg az elveszítéséért. Máskor meg nagy csomó ember sürgölődött a palota több udvarán, és fennhangon beszélgettek, miközben az egyik tőrt vitt a ruhája alatt. Mindössze öt percet kaptam rá, hogy megtaláljam, mielőtt a vénasszony úgy megszúrt az énekével, ahogy a tőr döfte volna le a királyunkat. Mert sosem mulasztotta el felhívni a figyelmemet rá, hogy az uramnak köszönhettem az életemet, és ha cserbenhagyom, örökre szégyenben maradok. – A kereskedőkirály hasznot húzott az énekedből? – Így igaz. A kereskedés a Távolnyugat éltető vére, és akik jól kufárkodnak, nagy emberekké válnak, más emberek urává, és a sikeres kereskedelemhez tudás szükségeltetik. Főként arról érdemes tudomást szerezni, amit mások el akarnak titkolni.
– Tehát kémkedtél? Ahm Lin megrázta a fejét. – Csak nagyobb és gazdagabb emberek viselt dolgainak lettem szem- és fültanúja. Először Lol-Than beültetett a trónterme sarkába, ahol a gyermekeivel játszottam. Ha valaki megkérdezte, a gyámfia voltam, egy távoli unokatestvér elárvult gyermeke. Természetesen az emberek azt gondolták, a fattya vagyok, ami jelentéktelen, ugyanakkor mégis tiszteletreméltó szerep a királyi udvarnál. Miközben játszottam, számos vendég érkezett különféle ceremoniális és a végtelenségig elnyújtott ömlengések közepette. Kifejezték a hódolatukat, és mélyen sajnálkoztak azon, hogy beszennyezik a palotát alantas jelenlétükkel. Megfigyeltem, hogy minél drágább öltözékben, vagy minél nagyobb kísérettel érkezett valaki, annál jobban hangoztatta hitvány érdemtelenségét. Lol-Than ilyenkor biztosította őket, hogy semmi sérelem sem esett, és látványosan fájlalta, amiért nem részesítheti őket fényűzőbb fogadtatásban. Sokszor egy órába, vagy annál is többe beletelt, mire a látogatás valódi oka kiderült, és szinte majdnem mindig pénz volt a dologban. Egyesek kölcsönkérni jöttek, mások tartoztak, de mindannyian több pénzt akartak. A királyhoz intézett mondandójuk közben figyeltem a hangjukat. Azzal az ígérettel távoztak, hogy gyors választ kapnak majd a királytól, aki egyúttal kifejezte sajnálatát a szörnyű udvariatlanságáért, amiért nem adott azonnali feleletet, majd megkérdezte tőlem, mit súgott a mennybéli zene. – Gyermekként nem igazán fogtam fel a társalgások valódi értelmét, de a dalomnak nem is kellett tudnia, miért hazudott vagy ferdített valaki, vagy miért rejtette a gyűlöletét mosolygás és tiszteletnyilvánítás mögé. Lol-Than persze rögtön sejtette, és
ebben látta a haszonhoz, veszteséghez vagy a bakó bárójához vezető utat. – Így éldegéltem a kereskedőkirály palotájában. Shin-La okított, miközben megosztottam dalom igazságát Lol-Thannal. Kevés barátot tudhattam a magaménak, csak azokkal találkozhattam, akiket a gyámomnak kinevezett udvaroncok engedélyeztek. Általában unalmas bagázsnak találtam őket: a kisebb kalmárcsaládok helyet vásároltak a palotában vidám, és persze feltétlenül hűséges gyermekeik részére. Idővel rájöttem, játszótársaimat szándékosan együgyűségük és a ravaszság teljes hiánya miatt választották mellém. Az élesebb eszű barátok a saját gondolataimat is kiélesítették volna, és akkor idejekorán rájövök, hogy a fényűzés és bőség birodalma voltaképpen egy díszes kalicka, amiben rab madárként senyvedek. – Persze a jutalmazás nem maradt el. Amikor legénnyé cseperedtem, a test gerjedelme engem is elragadott. Ha úgy akartam, lányokat kaptam, ha úgy akartam, fiúkat. Ha kértem, jó borokat és mindenféle bágyasztó főzeteket hoztak, bár a dalomat sohasem tudtam velük elcsendesíteni. Amikor már kinőttem abból a korból, hogy Lol-Than gyermekeivel játsszam, a király írnoka lettem. Minden megbeszélésen legalább három írnok jelent meg, és látszólag senki sem vette észre, milyen ügyetlen, és olykor olvashatatlan kalligráfiákat készítek. A kalickába zárt madár egyszerű életét éltem, és nem vettem ki a részemet a falakon túl történő megpróbáltatásokból. De aztán Shin-La meghalt. A kőfaragó tekintete a távolba meredt, és bánatos arccal elmerült az emlékezésben. – Felkavaró élmény egy Énekesnek végighallgatni egy másik Énekes halotti énekét. Olyan hangosan szólt, hogy
csodálkoztam, miért nem hallja az egész világ. Olyan mérvű harag és keserűség szorult a sikoltó zenébe, hogy elveszítettem az eszméletemet tőle. Néha úgy gondolom, magával akart vinni, de persze nem gonoszságból, hanem kötelességtudatból. A haláldalból megértettem, hogy Lol-Than iránt táplált hűsége hazugság, a legnagyobb hazugság. Tanításom megannyi éve alatt el tudta titkolni, ki tudta zárni az énekéből, de utolsó dala egy rabszolga ordításává hangosodott, aki sohasem tudott megszabadulni rabszolgatartójától, és félt otthagyni engem egyedül a karmai között. Mutatott is valamit: egy énekből születő látomást, egy lerombolt, füstölgő, hullákkal teleszórt falvat, a szülőfalumat. Ahm Lin megrázta a fejét, és hangjába olyan szomorúság vegyült, amiből Vaelin hirtelen rádöbbent, őelőtte senki más nem hallotta még ezt a történetet. – Milyen vak voltam! – folytatta a kőfaragó kisvártatva. – Nem jöttem rá, hogy különös tehetségem akkor igazán értékes, ha senki sem tud róla. Senki, a királyt és a mesteremet kivéve. Visszaemlékeztem mindazokra az emberekre, akiket Shin-La felhasznált a leckéihez, a bűnözőkre és szolgákra. Több százan lehettek az évek során. És akkor belém hasított a felismerés: miután megismerték igaz valómat, meg kellett halniuk. Megöltem őket a puszta létezésemmel. – Amikor magamhoz tértem Shin-La víziójából, új érzés lángolt a lelkem mélyén. – Vaelinhez fordult, és fura fény csillant a szemében, mint a saját őrületére rádöbbenőnek. – Ismered a gyűlöletet, testvér? Az ifjú parancsnok az apjára gondolt, aki eltűnt a reggeli ködben. Aztán Lyrna hercegnő könnyei jutottak az eszébe, és alig leplezett késztetése, hogy eltörje a király nyakát.
– A Hit tételei kimondják, hogy a gyűlölet megterheli a lelket. Azóta már bebizonyosodott a mondás igaza. – Megterheli az ember lelkét, de meg is szabadíthatja. A gyűlöletemmel felfegyverkezve aprólékos jegyzeteket készítettem Lol-Than találkozóiról. Kezdett megfogalmazódni bennem, mit jelent hatalmas vagyona, az ezernyi hajó a birtokában, és a másik ezer, amiben érdekeltsége volt. Hallottam a bányákról, ahol aranyat, ékköveket és érceket vágtak ki a föld szívéből, a végtelen mezőkről, melyek tulajdonát képezték, a töméntelen búza- és rizsföldről, ami minden ügylete mögött ott húzódott. Egyre többet tudtam meg róla, egyre többet törtem a fejemet, és irataim fölé görnyedve kerestem valami elszakadt szálat kereskedelmi élete nagy hálójában. Négy év telt el, mialatt én árgus szemmel figyeltem és kutattam. Az udvar kényelme sem tudta elvonni a figyelmemet, gyámjaim, börtönőreim magamra hagytak próbálkozásaimban, akik semmi kivetnivalót sem találtak újonnan támadt szorgalmamban. Énekem igaza ezalatt egyszer sem tévedett, és mindig hűségesen elmeséltem Lol-Thannak mindent, amit a dal súgott, minden szélhámosságot és minden titkot, úgyhogy bizalma minden felgombolyított összeesküvéssel és csalással egyre nőtt, és idővel több lettem számára, mint igazmondója. Csakhamar a legbizalmasabb titkáraként tevékenykedtem, és közben egyre többet tudtam meg róla, egyre több szál kapcsolódott a hálóhoz. Ám akárhogy iparkodtam, semmit sem találtam. A kereskedőkirály túl jól tette a dolgát, tökéletes hálót font. Ha hazudtam volna neki, hamar rájön, és halálom sem késett volna soká. – Olykor egyszerűen azon morfondíroztam, fogok egy tőrt, és a szívébe mélyesztem. Elég alkalmam lett volna rá, de fiatal
voltam még, és bár emésztett a gyűlölet, vágytam az életet. Gyáván viselkedtem, mint egy rab, akinek a fogsága annál elviselhetetlenebb, minél jobban ismeri börtöne tágasságát. A kétségbeesés rohasztotta a szívemet, és az italban, a mámorban és a hús örömeiben kerestem vigaszt, ami idő előtt a halálomat okozta volna, ha meg nem érkeznek az idegenek. – Lol-Than palotájában töltött éveim alatt sohasem láttam idegen földek szülötteit. Hallottam róluk, a keletről jött, magas növésű, fehér és fekete bőrű emberekről, akik kulturálatlanságuknak köszönhetően nemkívánatos személyeknek számítottak a kereskedőkirály birodalmában, és csak a rakományuk értéke miatt tűrték meg őket a királyságban. A Lol-Than színe elé járuló társaság tagjai valóban furának tűntek különös ruhájukban és érthetetlen nyelvükkel, az etikett utánzására tett ügyetlen kísérletükről nem is beszélve. Őszinte megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy egyikük asszony. Ráadásul Énekes asszony. – A kereskedőkirály színe elé nem sok asszony járulhatott, a feleségeit, lányait és ágyasait kivéve. Hazánkban az asszonyoknak nincs dolguk az üzlet világában, és tilos tulajdonnal bírniuk. A tolmács szavaiból úgy értelmeztem, az asszony nemesi születésű, és ha nem eresztik be a trónterembe, azzal nagyon megsértik a népét. Az idegenek ajánlatából nyerhető haszon igen nagy lehetett, ha a kereskedőkirály engedett a kérésnek. – A tolmács végezte a munkáját, de alig tudtam követni a szavait, mert az asszony éneke megtöltötte a fejemet, és nem tudtam levenni róla a szemem. Gyönyörű nő volt ez, testvér, de úgy, ahogyan egy nagymacska gyönyörű. A szeme csillogott, fekete haja fénylett, mint a csiszolt ébenfa, és a mosolya ördögi
élvezetről árulkodott, amikor meghallotta a dalomat. – „Úgy: szóval a ferdeszemű disznónak saját Énekese van” – üzente az éneke, és az utána következő üres kacagásba belereszkettem. Éreztem az erejét, a dala erősebb volt az enyémnél. Shin-La talán méltó ellenfél lett volna a számára, de én nem. A patkány védtelenül állt a macska előtt. „Vajon mit mesélhetnél nekem?” – énekelte az elmémben, és a dal egyre mélyebbre hatolt, az emlékeim közé. Egy ragadozó könnyedségével haladt előre, felszínre hozta a gyűlöletemet és álnok terveimet. Árulásomra bukkanva szinte kiugrott a bőréből, olyan diadalittas lett. „És a Tanács még azt mondta, nehéz dolgunk lesz – énekelte. Szeme megállapodott rajtam. – Ha halva akarod látni a kereskedőkirályt, mondd neki, hogy utasítson vissza minket.” Aztán már el is tűnt. Az agyamban kotorászó csápok visszahúzódtak, csak a borzongató bizonyosság maradt. Azért jött, hogy megölje Lol-Thant, amennyiben az visszautasítja az ajánlatot, de a nő így is, úgy is végezni akart vele, a tárgyalások kimenetelétől függetlenül. A fél világot átutazta a kereskedőkirály véréért, és nem hagyta, hogy elvegyék a prédáját. Ahm Lin arcát összeráncolta az emlékek fájdalma. – Olykor a dal engedi, hogy megérintsük mások elméjét. A sok-sok év alatt ezrek fejébe tekinthettem be, de sohasem láttam ahhoz a fekete folthoz foghatót, amit a nő fejében találtam. Évekkel azután is rémálmok gyötörtek, mészárlások, szadista pontossággal végrehajtott gyilkosságok képei peregtek előttem, félelembe fagyott arcú emberek, asszonyok, gyerekek. És helyek, amiket még sohasem láttam, nyelvek, amiket még sohasem hallottam. Azt hittem, elhagyott a józan eszem, de aztán rájöttem, hogy a fejemben hagyta néhány emlékét, talán
nemtörődömségből, talán egyenesen gonoszságból. Idővel a képek azért valamicskét halványultak. Legalábbis a legtöbbjük. Ám még most is megesik, hogy éjszaka üvöltve ébredek, és a feleségem karjában zokogok. – Ki volt az asszony? – kérdezte Vaelin. – Honnan érkezett? – A tolmács által kitalált név hazugságnak bizonyult, azt már az éneke előtt is tudtam, és emlékeiből nem lehetett a családjára következtetni. Akkoriban nem érdekelt, honnan származik, de a küldöttsége a Volári Birodalom nagytanácsának üdvözletét hozta. Abból, amit azóta megtudtam a voláriakról, ott érezte volna otthon magát igazán. – Megtetted? Megmondtad a királynak, hogy utasítsa vissza az ajánlatot? Ahm Lin bólintott. – Tétovázás nélkül. Bár megdöbbentem, a gyűlöletem cseppet sem enyhült. Megmondtam a kereskedőkirálynak, hogy hazudnak neki, hogy csak az ő vagyonát tervezik elkölteni, de a sajátjukat meg akarják tartani. Igazából alig értettem valamicskét az ajánlatból, vagy hogy egyáltalán igazat beszéltek-e. Mint mindig, a király megbízott az ítéletemben. – És a nő állta a szavát? – Először azt hittem, elárult. Lol-Than másnap reggel választ adott, miután hajóra szálltak és elhagyták a földünket. A kereskedőkirály jó egészségnek örvendett, és minden jel arra mutatott, hogy ez így is marad. Csalódott lettem, és rettegtem. Életemben először hazudtam a kereskedőkirálynak. Most már biztosan felfedeznek, és kínhalál lesz az osztályrészem. Egy egész hónap telt el aggodalommal, mialatt én rettegésem elrejtésén ügyködtem, de aztán Lol-Than megbetegedett. Először semmiségnek tűnt. Alig hallható, ám makacs köhögéséről senki
sem mert említést tenni, de aztán egyre sápadtabb lett, és a keze is reszketett, mígnem vért köhögött, és rohamokban fetrengett. Mire meghalt, csak sorvadt hús, csont és bőr maradt belőle, és még a saját nevére sem emlékezett. Nem éreztem sajnálatot iránta. – Persze rögtön előkerült a trónörökös. Harmadik fiára, Mah-Lolra esett a választás, hiszen a két idősebbet kora ifjúkorukban megmérgezték, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem örökölték apjuk üzleti érzékét. Mah-Lol az apja fia volt, átlagon felüli értelemmel, kivételes neveltetéssel, ráadásul mindazzal a kegyetlenséggel és ravaszsággal megáldva, ami a kereskedőkirály trónjához szükségeltetett. Azonban nagy örömömre, rejtve maradt előtte a tehetségem. A betegség gyors lefolyása miatt Lol-Than nem világosította fel a trónörököst az udvarban betöltött szerepemről. Mah-Lol szemében én igazából csak egy szokatlanul közeli titkár lehettem, és arra neki már megvolt a saját embere. Könyvvezetői feladatra osztott be a palotaraktárban. Ki kellett költöznöm szép lakosztályomból, és a korábbi fizetésemnek is csak kis hányadát kaptam. Később kiderült, hogy illett volna megölnöm magam, amiért elestem a királyi kegytől és szégyenbe kerültem. Lol-Than elbocsátott szolgái mind ezt tették. Ehelyett én egyszerűen elhagytam a palotát. A kapuőrnek azt mondtam, dolgom van a városban. Szinte rám sem nézett, amikor kisétáltam a kapun. Huszonkét éves koromban először tudhattam igazán szabadnak magam. Életem legédesebb pillanata volt az. – A szabadság megváltoztatta az éneket is. Szárnyalt, csodákat és újdonságokat követelt. Követtem a zenéjét Mah-Lol királyságába, és azon is túl. A hegyekbe vezetett, egy kis faluban élő kőfaragóhoz, aki segédek híján beleegyezett, hogy megtanítja
a mesterséget. Azt hiszem, megijedt gyors felfogóképességemtől, hát még a munkám szokatlanul magas minőségétől! Ezért dolga végeztével megkönnyebbülten bocsátott utamra. – A dal ezúttal egy kikötőbe vitt, ahol hajóra szálltam kelet felé. Az elkövetkező húsz esztendőben utaztam és dolgoztam, városról városra, faluról falura jártam, és otthagytam a kezem nyomát a házakon, palotákon és templomokon. Még a királyságodban is töltöttem egy évet, amikor vízköpőket faragtam egy nilsaeli úr várához. Soha nem szenvedtem ínséget, szűkös időkben a dalom ételt és munkát, zavaros időkben pedig nyugalmat és magányt adott. Sohasem kérdőjeleztem meg a tanácsát, és sohasem álltam ellen neki. Öt évvel ezelőtt ide vezérelt, ahol Shoala, nagyszerű feleségem nagy nehézségek árán, egyedül működtette az apja műhelyét. Megvolt hozzá a tehetsége, de a gazdag alpiriak nem szeretnek asszonyokkal üzletet kötni. Azóta élek itt. Az ének egyszer sem buzdított költözésre, amiért nagyon hálás vagyok. – Még most sem, hogy a vöröskéz felütötte a fejét a városban? – csodálkozott Vaelin. – A te dalod felszólalt, amikor először hallottál róla, hogy kitört a járvány? Vaelinnek eszébe jutott a kétségbeesés, amit Gilma valószínűnek látszó sorsa felett érzett, de rájött, hogy a dolog mit sem változtatott az ének tónusán. – Nem, tényleg nem. Ez azt jelenti, hogy mégsem vagyunk veszélyben? – Kétlem. Inkább azt, hogy pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell. – Ez... – Vaelin dadogva kereste a szavakat. – Ez a sorsunk? Ahm Lin vállat vont.
– Ki a megmondhatója, testvér? A sorsról nem sokat tudok, de oly sok véletlent és váratlan eseményt láttam már életemben, hogy kételkedem az ilyesmiben. Mi választjuk a sorsunkat, de a dal vezetésével. A dalod te magad vagy, ezt ne felejtsd el. Te énekled, de ugyanúgy hallod is. – Hogyan? – hajolt közelebb Vaelin, és közben maga is elámult a hangjában uralkodó tudásvágyról. – Hogyan énekeljem? Ahm Lin a munkaasztalra mutatott, amelyen az ezredparancsnok félbehagyott szobra nyugodott, amihez hozzá sem nyúlt első látogatása óta. – Már nekiláttál. Gondolom, régóta énekelsz, testvér. Az ének sokféle szerszámot adhat a kezünkbe. Tollat, vésőt... vagy kardot. Vaelin a fegyverére pillantott, ami az asztal szélén feküdt, kéznyújtásnyira a gazdájától. Tehát ezzel foglalatoskodtam annyi éven keresztül? Utat vágtam magamnak az élet sűrűjében? A sok kiontott vér, a megannyi elvett élet, mind csak versszakok a dalban? – Miért nem fejezted be? – érdeklődött Ahm Lin. – A szobrot... – Ha újra felveszem a kalapácsot és vésőt, nem teszem le addig, amíg készen nem leszek. És a jelen helyzetünk teljes figyelmet igényel. – Tudta, hogy ez csak részben igaz. A kőből előbukkanó, durván faragott vonások zavarba ejtően ismerősnek tetszettek. Még nem ismerte fel őket, de annyit már sejtett, hogy a bejezett műből ráismer majd az arcra. Nem volt rá büszke, de a vöröskéz felbukkanása épp kapóra jött. Elodázhatta a munkát, és a vele járó elkerülhetetlen felismerés pillanatát. – Nem ajánlatos sokáig elnyomni a dalt, testvér – figyelmeztette Ahm Lin. – Emlékszel, milyen bántódásod esett,
amikor énekünk először találkozott? Szerinted miért történhetett? – Mert a dalom hallgatott. – Így van. És tudod-e, miért hallgatott? A király törékeny nyaka... A ringyó veszélyes titkai... – Előtte sokáig szólongatott. Valami borzasztót követelt tőlem, és nem tettem meg. Képtelen voltam rá, és az ének elhallgatott. Azt hittem, elhagyott. – A dalod nemcsak a vezetőd, hanem védelmeződ is. Nélküle védtelen vagy másokkal szemben, a hozzánk hasonlókkal szemben. Hidd el, testvér, jobban teszed, ha védekezel az olyanokkal szemben, mint az a volári asszony. Vaelin visszafordult a márványtömb felé, és végigsimította a rejtőzködő arc vonásait. – Amikor a Vörös Sólyom visszatér – szólalt meg nagy végtére. – Akkor befejezem. ♦♦♦ Húsz nappal azután, hogy a Vörös Sólyom kihajózott, a tengerészek fellázadtak, kitörtek a raktárnegyedben létrehozott hevenyészett börtöneikből, megölték az őröket, és jól megtervezett támadással a kikötő felé vették az irányt. Caenis gyorsan cselekedett. A Farkasfutták két osztagával tartotta a mólót, Marven gróf embereivel pedig lezáratta az utcákat. Cumbraeli íjászokat állíttatott a tetőre, és megöltek több tucatnyi matrózt, akik az eltökélt, fegyelmezett katonákkal szemben meghiúsult támadás után a város felé vették az irányt. Caenis azonnali ellencsapást vezényelt, és a rövid, ám annál véresebb lázadásnak vége is lett, mire Vaelin a helyszínre ért.
Caenist elkeseredett küzdelemben találta egy nagydarab meldeneivel. A tagbaszakadt férfi durván faragott furkósbotot pörgetett, miközben a mozgékony rendtestvér körbetáncolta, és villanó kardjával összevagdosta támadója arcát és karját. – Add meg magad! – utasította a meldeneit, miközben mély vágást ejtett az alkarján. – Már vége! A tengerész dühös fájdalomüvöltést hallatott, és megkettőzte a próbálkozásait, de a bunkója csak a levegőt csapdosta, mert a testvér egy percre sem hagyta abba a vad szökdécselést. Vaelin levette az íját, vesszőt helyezett a húrra, és negyven lépésről szépen átütötte vele a meldenei nyakát. Élete egyik legjobb lövése volt. – Nincs idő átmeneti megoldásokra – tudatta Caenisszel, miközben átlépett a férfi hulláján, majd kihúzta a kardját. Egy órán belül végeztek. Közel kétszáz tengerészt öltek meg, és ugyanennyit megsebesítettek. A Farkasfutták elveszítették tizenöt emberüket, köztük a Zsebes nevű, egykori tolvajt, a harminc ember egyikét, akik már a martishe-i csapatban is velük harcoltak. Visszaterelték a meldeneieket a raktárakba, és Vaelin kihozatta a mólóra az összecsapást túlélő kapitányokat. Negyven, a tengeri hajóskapitányokra jellemző, viharvert arcú ember térdelt a mólón a parancsnok előtt, hátrakötött kézzel, és komor rettegéssel, vagy leplezetlen daccal a szemükben néztek fel rá. – Ostoba és önző dolgot cselekedtetek – mondta nekik Vaelin. – Ha elértétek volna a hajótokat, száz másik kikötőbe viszitek el a betegséget. Jó embereket veszítettem el ebben a nevetséges színjátékban. Kivégezhetnélek mindőtöket, de nem foglak. – A vízre mutatott, ahol a városi kalmárflotta hajói horgonyoztak. – Azt mondják, a kapitány lelke a hajóján él.
Tizenöt emberemet öltétek meg. Tizenöt lelket kérek cserébe. Hosszú ideig tartott, míg a királyi őrség által hajtott evezős csónakok kivontatták a kikötőből a hajókat, és lehorgonyozták őket a parttól nem messze, majd kátrányt öntöttek szét a fedélzeten, és lámpaolajjal áztatták be a vitorlát meg a kötélzetet. Dentos íjászai tettek pontot a dolog végére. Tüzes nyílzáport zúdítottak a bárkákra, amelyek estére már veszettül lángoltak. A toronymagas lángnyelvek szikrát vetettek a csillagos égboltra, és kilométerekre bevilágították a tengert. Vaelin tompa megelégedéssel nézte a kapitányokat. Bánat ült a szél és nap szikkasztotta arcokon, némelyik szemében könnyek csillogtak. – Ha még egyszer ilyen ostobasággal próbálkoztok, titeket is az árbochoz kötöztetlek a legénységetekkel együtt, és csak azután gyújtom fel a flottát. ♦♦♦ Másnap reggel Vaelin csak Aruan kormányzót találta az udvarház kapujánál. Sehol sem látta Gilmát, és jeges félelem markolt a szívébe. – Hol van a nővér? – aggódott. A kormányzó egykor húsos arca megnyúlt az aggodalomtól és a hirtelen súlyveszteségtől, bár egyelőre nem látszottak rajta a vöröskéz tünetei. Félszegen, színtelen hangon válaszolt: – Tegnap este támadta meg a betegség, sokkal rohamosabban, mint a lányomat vagy a komornáját. Emlékszem, az anyám azt mesélte, évekkel ezelőtt a betegség pontosan így viselkedett. Egyesek napokig, hetekig bírják, mások pedig néhány óra alatt elsorvadnak. A nővér nem
engedett oda a lányomhoz, egyedül akart gondoskodni róla, és megtiltotta a szolgálóknak meg nekem, hogy egyáltalán bemerészkedjünk abba a szárnyba. Azt mondta, fontos a betegség megállítása érdekében. Múlt éjjel a lépcsőn találtam meg. Alig tudott magáról. Megtiltotta, hogy hozzáérjek, és magától kapaszkodott vissza a lányom szobájába... – Elhallgatott, mert Vaelin arckifejezése elsötétült. – Tegnap még beszéltem vele. – A harcos csak ennyit tudott kinyögni. A kormányzó arcát fürkészte, hátha észreveszi, hogy csak téved, de csupán fáradt sajnálkozást talált rajta. Fojtott érzelmektől elfúló hangon tette fel a felesleges kérdést. – Meghalt? A férfi bólintott. – A komorna is. A lányom még kitart. Elégettük a testeket, ahogyan a nővér javasolta. Vaelin megragadta a kovácsoltvas-kaput, és ujjai kifehéredtek. Gilma... Ragyogó szemű, kacagó Gilma. Szinte néhány óra alatt meghalt, és felemésztette a tűz, míg én azokkal a vadbarom tengerészekkel tusakodtam. – Mondott valamit? – folytatta. – Hagyott valami testamentumot? – Nagyon gyorsan történt az egész, uram. Azt mondta, tartsd be az utasításait, és találkoztok az Innentúlban. Vaelin belenézett a kormányzó szemébe. Hazudik. Gilma semmit sem mondott. Csak megbetegedett és meghalt. Mindazonáltal hálásnak érezte magát a hazugságért. – Köszönöm, uram. Magadnak szükséged van valamire? – Még egy kis balzsamot kérek a lányom sebeire. Talán még néhány üveg bort is. A szolgálók szívesebben maradnak velünk, és a készletek rohamosan fogynak.
– Gondoskodom róla. – Erővel levette a kezét a rácsról, és indulni készült. – Nagy tüzet láttunk éjszaka – szólt utána a kormányzó. – A tengeren. – A tengerészek fellázadtak, és megpróbáltak kitörni. Megtorlásból elégettünk néhány hajót. Nemtetszésre számított, de a férfi csak bólintott. – Ésszerű büntetés. Ám azt javaslom, kárpótold valamivel a kalmárcéhet. Amíg én itt bezárva raboskodom, egyedül ők maradtak hatóságnak a városban. Jobb nem felmérgesíteni őket. Vaelin inkább megkorbácsoltatta volna a berzenkedő kereskedőket, de a bánat ködén keresztül is látta a bölcsességet a kormányzó tanácsában. – Így lesz – ígérte. Valamilyen oknál fogva elhallgatott, és úgy érezte, hozzá kell tennie még valamit, valamit, amivel meghálálhatja a kormányzó jótékony hazugságát. – Nem maradunk sokáig, uram. Talán még néhány hónapot. Vér és tűz lesz, amikor a császári katonaság megérkezik, de akár veszítünk, akár győzünk, mi eltűnünk, és a város a tiéd marad. A kormányzó arckifejezésében értetlenség és harag keveredett. – Akkor az istenek nevére kérlek, mondd, miért jöttetek ide? Vaelin kitekintett a városra. A hajnali napsugár végigömlött a házakon és a kiürült utcákon. Az óceán vize aranylón csillogott, és az ég felhőktől mentesen, kéken ragyogott... És Gilma nővér meghalt, több ezer másikkal egyetemben, és még sok ezer ember fog odaveszni. – El kell intéznem valamit – válaszolta, azzal sarkon fordult, és elindult.
♦♦♦ A kikötőbejárat bal szárnyát képező gátra épült világítótorony lapos tetején talált rá Dentosra. Épp a tengert bámulta a lábát lógázva, miközben a rendtestvérek cimboráját szopogatta a kulacsából. Az íja mellette feküdt, de a tegeze üresen tátongott. Vaelin leült mellé, és elfogadta a feléje nyújtott kulacsot. – Nem jöttél el, amikor utolsó útjára bocsátottuk a nővérünket – kortyolt bele Vaelin a flaskába, majd egy rövid grimasz kíséretében visszaadta, mert a vörösvirággal kevert pálinka marta a torkát. – Magamban búcsúztam el tőle – motyogta Dentos. – Úgy is hallotta. Vaelin lenézett a torony lábához, ahol nyíllal átlőtt, élettelen sirályok himbálóztak a vízben. – Úgy látom, a sirályok is hallották. – Csak gyakoroltam. Egyébként is mocskos dögevők, ki nem állhatom őket, olyan zajt csapnak. Groll bácsikám szaroshéjáknak hítta őket. Tengerész volt. – Morgó kacajt hallatott, és ivott. – Az is lehet, hogy tegnap éjszaka őt is megöltem. Nem nagyon emlékszem már a kurafi arcára. – Hány nagybátyád van neked, testvér? Mindig is érdekelt. Dentos arca elkomorult, és hosszú ideig csendben maradt. Amikor végül megszólalt, valami gyászos szín keveredett a hangjába, amit Vaelin még sohasem hallott tőle. – Egy sem. Az ifjú ezredparancsnok nem értette. – Na és a nagybátyád, aki harci kutyákat tenyésztett? És az, amelyik megtanított íjjal lőni? – Egyedül tanultam meg az íj használatát. Élt a falunkban
egy vadászmester, de nem a nagybátyám volt, ahogy az a romlott természetű szarzsák se, aki kutyákat tartott. Egyik sem volt igazából a nagybátyám. – Vaelinre pillantott, és szomorúan elmosolyodott. – Az én drágalátos anyám a falu ringyójaként kereste a betevőt, testvér. Ő nevezte a házunkba járó embereket a nagybátyáimnak. Szépen kellett velem viselkedniük, különben nem juthattak be az ágyába. Az egyikük lehetett az apám. Persze sosem derült ki, melyikük. Nem mintha kutyaszart is érdekelne. Semmirekellő egy banda volt. – Ringyó volt, vagy sem, az anyám azért mindig a legjobbat akarta nekem. Sosem éheztem, és mindig volt ruhám, meg cipő a lábamon, nem úgy, mint a legtöbb falubéli gyereknek. Elég baj, ha valaki a falu kurvájának a kölke, de még rosszabb, ha irigykednek is rá. Köztudott volt, hogy az apám valószínűleg a faluban élő harminc-egynéhány férfi egyike, ezért a többi gyerek úgy nevezett, „Kifattya”. Négyéves koromban hallottam először. „Kifattya, Kifattya! Honnan van a cipőd, Kifattya?” És ez így ment, nap nap után. Volt ez a kölök, Beb bácsi fia, a létező leggonoszabb kis szaros, aki mindig elsőnek kezdte a csúfolódást. Egy nap a bandájával megdobáltak mindenféle dolgokkal, éles dolgokkal, és összevissza vágtak. Feldühödtem, így hát vettem az íjamat, és nyilat küldtem a gyerek lábába. Nem mondhatnám, hogy megsajnáltam, ahogy ott vérzett, ordított, és a karjával hadonászott. Azután – rántotta meg a vállát Dentos – már nem maradhattam. Senki sem vette volna fel segédnek a ringyó kőikét, aki ráadásul veszélyt jelentett másokra, így az anyám elpaterolt a Rendbe. Még mindig emlékszem rá, hogy zokogott, amikor a szekér elvitt. Azóta sem tértem vissza. Vaelin nézte, ahogyan kortyolgat a kulacsából, és rádöbbent, milyen öregnek néz ki. Homlokán mély ráncok húzódtak, és
rövidre nyírt haja idejekorán, foltokban őszült a halántékán. Beleöregedett a sokévnyi csatározásba és a szilaj életmódba, de érezhető volt rajta Gilma iránt érzett gyásza is. Az összes testvér közül ő állt legközelebb a nővérhez. Amikor visszatérünk a királyságba, megkérem az aspektust, hogy biztosítson számára egy tisztséget a Rendházban – határozta el Vaelin, aztán rádöbbent, hogy talán egyikük sem látja viszont a királyságot. Mindössze újabb és újabb alkalmakat tudott biztosítani Dentosnak a véres halálra. Gondolatai visszatértek az Ahm Lin műhelyében álló márványtömbhöz, és tudta, hogy máris túl sokat késlekedett. Ideje lett volna bevégezni a feladatát, amiért ideküldték. Ha az alpiri hadsereg megérkezése előtt végre tudná hajtani, akkor talán még a vérontást is elkerülhetik. Persze ennek meg kellett fizetni az árát. Talpra állt, és búcsúzóul megfogta Dentos vállát. – Dolgom van... Barátja szeme hirtelen megélénkült, és izgatottan a láthatárra bökött. – Vitorla! Te is látod, testvér? Vaelin leárnyékolta a szemét, és végigpásztázta a tengert. Kisebb nem is lehetett volna a porszemnyi szürkeség a víz és az ég találkozásánál, mégsem lehetett eltéveszteni. A Vörös Sólyom visszatért. ♦♦♦ Nurin kapitány jött le először a hajópallón. Csontos, viharvert arca egészen elnyúlt a kimerültségtől, de dicsőség villogott a szemében a mohóság mellett, amire Vaelin emlékezett az első találkozásukról.
– Huszonegy nap! – ujjongott. – Nem gondoltam, hogy lehetséges az évnek ebben a szakában, de Udonor meghallgatta a könyörgésünket, és jó szelet küldött ajándékul. Tizennyolc nap is lehetett volna, ha nem kell olyan sokáig vesztegelnünk Varinvárban, és nem kell ilyen sok utast visszahozni. – Milyen sok utast? – értetlenkedett Vaelin. A tekintete ismét a hajópallóra esett, és arra számított, mindjárt egy kecses, sötéthajú alak sétál le rajta. – Összesen kilencet. Bár hogy egy lányt, aki alig ér a vállamig, miért kell hét emberrel őriztetni, azt nem érthetem. Vaelin a homlokát ráncolva fordult hozzá. – Őriztetni? Nurin vállat vont, és a hajópallóra mutatott. – Nézd meg magadnak! A pallón lefelé lépkedő, vaskos izmú ember busa feje állatias arccal párosult. Mélyen összevont szemöldökkel pillantott Vaelinre és a Farkasfuttákra. Bár a legaggasztóbb az volt, hogy a Negyedik Rend fekete talárját viselte, és kard lógott az oldalán. – Vaelin testvér? – szólította meg az ezredparancsnokot rekedt hangon, ami mellőzött bárminemű udvariasságot. Vaelin bólintott, és egyre növekvő kellemetlen érzése nem hagyta, hogy illendőn köszöntse az idegent. – Iltis parancsnok testvér – mutatkozott be a fekete ruhás. – A Negyedik Rend Hitvédelmi Szakaszából. – Sohasem hallottam még rólad. Hol van Sherin nővér és Frentis testvér? Iltis pislantott, mert láthatólag nem szokott hozzá, hogy tiszteletlenül szólítsák meg. – A fogoly és Frentis testvér a hajón tartózkodnak. Többek
között ezt is meg kell vitatnunk, testvér. Bizonyos intézkedésekre lesz szükség... De Vaelin csak egyetlen szót hallott. – Fogoly? – Halkan szólt, de a hangja súlyos fenyegetést hordozott. Iltis testvér ismét meglepetten pislantott, és komoran összevont szemöldöke zavart homlokráncolásba csavarodott. – Miféle... fogoly? A nyikorgó palló hangjára Vaelin visszafordult a hajó felé. A Negyedik Rend egy másik, karddal felszerelkezett tagja egy sötét hajú nőt vezetett láncon, ami a csuklóját megbéklyózó bilincshez csatlakozott. Sherin sápadtabbnak és valamelyest vékonyabbnak tűnt, mint máskor, de a nyílt, ragyogó mosoly, ami felvillanyozta az arcát, amikor a szemük összetalálkozott, jottányit sem változott. További öt fekete ruhás követte őket a mólóra, két oldalon szétszóródtak, és hűvös bizalmatlansággal mustrálták Vaelint és a Farkasfuttákat. Utoljára Frentis hagyta el a hajót. A rendtestvér arcát elnyújtotta a szégyen, a földre sütötte a szemét. – Nővér – lépett közelebb Vaelin, de Iltis azon nyomban elállta az útját. – A fogolynak tilos szóba állnia az igazhitűekkel, testvér! – El az utamból! – parancsolta Vaelin. Lassan, jól hallhatóan ejtette a szavakat. Iltis elfehéredett, de állta a sarat. – Ne akadályozz a parancsom végrehajtásában, testvér! – Mi ez az egész? – kérdezte követelőn Vaelin, és a harag egyre nagyobbra dagadt a szívében. – Miért van így megláncolva a nővérünk? Iltis háta mögött Sherin felemelte megbilincselt kezét, és gyászosan Vaelinre mosolygott.
– Sajnálom, hogy megint láncra verve kell látnod... – A fogoly nem beszélhet, amíg meg nem engedjük neki! – vakkantotta el magát Iltis, és feléje fordulva élesen megrántotta a láncot, ami belevágott Sherin húsába, és a nővér felsikkantott a fájdalomtól. – A fogoly nem szennyezheti be az igazhitűek fülét eretnekségével és áruló tanaival! A nővér kérlelő szeme Vaelinre siklott. – Könyörgöm, ne öld meg!
HETEDIK FEJEZET
A
nő haragudott rá. Látszott az összeszorított ajkán, a tekintetét kerülő szemén. A kormányzó háza felé bandukoltak az ösvényen, Vaelin hátán a nővér nehéz, gyógyírrel teli ládája. – Nem öltem meg – próbálkozott a fiatalember, amikor a hallgatás már elviselhetetlenre nyúlt. – Mert Frentis testvér megállított – válaszolta Sherin, és rávillantotta haragvó szemét. Természetesen igaza volt. Ha Frentis nem tartja vissza a kezét, ott a mólón veri agyon Iltist. A Negyedik Rend többi tagja nem túl bölcsen a fegyverükhöz nyúlt, amikor Vaelin a földre teremtette a vezetőjüket, de a Farkasfutták azonnal lefegyverezték őket. Csak álltak, és tehetetlenül nézték, ahogy Vaelin újra és újra belevágja az öklét a parancsnok testvér egyre véresebb és torzabb arcába, meg sem hallva Sherin könyörgését. Csak akkor hagyta abba, amikor Frentis elrángatta onnan. – Mi ez az egész? – acsargott, miközben kitépte a kezét testvére szorításából. – Hogyan engedhetted meg? Frentis még sohasem nézett ki ilyen nyomorultul. – Az aspektus rendelte így, testvér – felelte a bajsza alatt. – Bocsánat! – csörgette meg a láncait feltartott kézzel a nővér, és a szeme villámokat szórt. – Kiszabadítanátok, mielőtt
az a szerencsétlen elvérzik? Így ellátta Iltis sebesülését, aztán meghagyta, hogy a gyógyszeres ládát hozzák le a hajóról. Balzsamokat meg kenőcsöket kent a férfi sebeire, mielőtt összeöltötte volna a vágást a homlokán, amit Vaelin okozott, amikor az utcakőbe verte a fejét. Némán dolgozott, és ügyes keze ugyanazzal a tiszta hatékonysággal végezte feladatát, amire Vaelin régről emlékezett, ám éles mozdulatai elfojtott haragról árulkodtak. Nem tetszett neki, hogy így látott – jött rá Vaelin. – Nem bírja, ha látnia kell bennem a gyilkost. – Ezt a bagázst vigyétek a börtönbe! – utasította Frentist, miközben a Negyedik Rendbéli testvérek felé intett. – Ha gondot okoznak, korbácsoltasd meg őket! A barátja bólintott. – Testvér, a nővérről annyit, hogy... – Később beszélünk, testvér. Frentis bólintott, és átvette a rabok felügyeletét. A közelben álló Nurin kapitány megköszörülte a torkát. – Mi van? – vetette oda durván Vaelin. – Az adott szavad, uram – válaszolta az inas kapitány. Láthatólag megijedt a nyílt erőszaktól, de nem hagyta eltántorítani magát, és erőnek erejével Vaelin szemébe nézett. – A tanúk előtt aláírt megállapodásunk. – Vagy úgy – húzta meg a másik az övére akasztott, kékkövet tartalmazó erszényt, aztán odadobta Nurinnak. – Bölcsen használd! Őrmester! A Farkasfutták tisztje feszesen tisztelgett. – Uram! – Nurin kapitányt és a legénységét zárjátok be a többi tengerész közé! Kutassátok át a hajót, nehogy valaki elrejtőzzön!
Az őrmester szalutált, és parancsszavakat harsogva dolgára ment. – Bezártok, uram? – szakította el a tekintetét kénytelen-kelletlen a szoros markában tartott kékkőről Nurin. – De hát nekem sürgős dolgomra kell mennem... – Bizonyára így van, kapitány, ám a vöröskéz jelenléte a városban megköveteli, hogy eltölts még egy kis időt a vendégünkként. A kapitány szeméből sugárzó mohóság azonnal csupasz rettegéssé vadult, és tett néhány lépést hátrafelé. – A vöröskéz? Itt? Vaelin visszafordult Sherin nővér felé, és figyelte, amint elköti az öltést, és egy kis ollóval levágja a kilógó szálakat. – Igen – mormolta –, de reményeim szerint már nem marad sokáig. – Egyszer már megmondtam – kezdte Sherin, amikor megálltak a kormányzó udvarházához vezető úton az én kezem között senki sem halhat meg. És komolyan is gondolom, Vaelin. – Sajnálom – bökte ki, és maga is meglepődött a saját őszinteségén. Megbántotta a nőt. Sherin érzett minden egyes, Iltis arcát ért ütést. Látta benne a gyilkost. A fiatal nő felsóhajtott, és a harag elillant az arcáról. – Mesélj inkább a vöröskézről! – kérte. – Hányan haltak meg? – Eddig csak Gilma nővér és a komorna a kormányzó házából. A lánya még kitart, bár mostanra talán már őt is elragadta a vész. – És nincsenek egyéb esetek? A városban sehol sem találták nyomát? Vaelin megrázta a fejét.
– Az utolsó szóig betartottuk Gilma utasításait. – Akkor nem lehetetlen, hogy gyors intézkedéseivel megmentette a várost. Odaértek a kapuhoz, ahol megkongatták a harangot, azzal hívták a kormányzót. Vaelin várakozás közben végignézett az épület sötét ablakain. Gilma nővér halála óta a hely baljós hangulatot árasztott, amin csak rontott az ápolatlan kert kusza kinézete. Félig-meddig arra számított, senki sem jön a hívásra, hogy a vöröskéz végül eljárta vitustáncát a házban, és meggyújtásra váró, üres héjat hagyott maga után. Bűntudattól mardosva jött rá, hogy legbelül azt kívánja, bárcsak az egész véget érne, a városban sehol másutt nem ütné fel a fejét a betegség, és nem kellene veszélybe sodornia Sherint. – Ez a kormányzó? – Ő az. – Vaelin bűnös reménykedése rögvest véget ért, amint megpillantotta a villából kilépő Aruan kormányzó testes sziluettjét. – Gyűlöl bennünket, de imádja a lányát. Így sikerült arra is rávennem, hogy adja át nekünk a várost. – Megfenyegetted? – tátotta el a száját Sherin. – Hitemre, ebben a háborúban szörnyeteggé váltál. – Nem bántottam volna... – Ne is szólj többet, Vaelin! – rázta meg a fejét a nő, és undorodva, a férfitól elfordulva lehunyta a szemét. – Csak hallgass! Jeges csendben álltak, míg a kormányzó közeledett. Az őrök tapintatosan másfelé néztek, miközben Sherin dühe késként vágott Vaelinbe. Amikor a kövér férfi odaért hozzájuk, Vaelin bemutatta őket egymásnak, és megforgatta a kulcsot a kapun függő, nehéz lakatban. – Egyre gyengébb – kezdte Aruan a kaput feltépve, és
hangja egyszerre hordozott reményt és kétségbeesést. – Tegnap éjjel még beszélt, de ma reggelre... – Akkor ne késlekedjünk, uram! Kérlek, segíts! Vaelin letette a ládát, a kormányzó és Sherin pedig felemelték, majd a villa felé vitték. A nővér nem búcsúzott. – Mennyi időt vesz igénybe, nővér? Sherin megtorpant, és érzelmektől mentes arccal hátrapillantott. – A gyógyírt csak több órányi munkával tudom elkészíteni. Amint beadom neki, azonnal hatni fog, és hamar javul majd az állapota. Gyere vissza reggel! – Hátat fordított. – Miért bilincseltek meg? – kérdezte Vaelin, mielőtt Sherin elillanhatott volna. – Miért vettek őrizet alá? Nem fordult vissza, és hangja olyan halkan szólt, hogy alig hallotta. – Mert megpróbáltalak megmenteni téged. ♦♦♦ Elküldte az őröket, és várt. Tüzet gyújtva beburkolózott a köpenyébe, mert a tél közeledte csípős élt adott a tenger felől jövő szélnek. Az órák hosszúra nyúltak, és Vaelin a nő haragos szavain töprengett. Megpróbáltalak megmenteni... Amikor a nap a láthatár felé bukott, megjelent Frentis, leült szemben, és tett még a tűzre. Vaelin felnézett rá, de semmit sem szólt. – Iltis parancsnok testvér életben marad – szólt erőltetett könnyedséggel. – Nagy kár. Bár egyelőre nem tud beszélni. Csak morog meg nyögdécsel. Nem is baj, eleget hallottam a zsörtölődését az úton.
– Azt mondtad, az aspektus engedte, hogy így bánjanak a nővérrel. Miért? Frentis feszengett, látszott, hogy kényelmetlen dolgot készül közölni. – Sherin nővér a királyság elárulója, és tagadja a Hitet. Sherin a Feketetoronyban. Bűntudat és aggodalom hullámai áramlottak végig a testén a gondolatra. Vajon mit kellett ott elszenvednie? – Egyenesen Elera aspektushoz mentem, amikor kikötöttünk – folytatta a barátja. – Ahogy meghagytad. Végighallgatta a mondandómat, és együtt ellátogattunk Arlyn aspektushoz. Rávette a királyt, hogy engedje szabadon a palotából. – A palotából? Nem a Feketetoronyba zárták? – Állítólag a Negyedik Rend először oda dugta be, de Lyrna hercegnő kiszabadította. Csak úgy beállított, és követelte, hogy adják át neki a nővért. A börtönőr azt hitte, a király parancsára cselekszik, így zokszó nélkül cselekedett. Al Tendris aspektus állítólag majd megveszett, amikor meghallotta, de nem sokat tehetett. És egyébként is, Sherin nővér továbbra is rab maradt, csak egy csinosabb börtönben. – De hát mit tett, hogy árulónak, sőt hittagadónak bélyegezték? – Felszólalt a háború ellen. Nem is csak egyszer. Nem is csak egy ember előtt. Azt hangoztatta, a háborút hazugságokra alapozták, és hogy téged meg minket mindannyian ok nélkül küldenek a vesztünkbe. Nem számított volna, ha egy senkiházi fröcsköli szét a véleményét, csak hát a nővér igen közkedvelt személyiség a főváros szegényebb negyedeiben, olyan sok mindenkin segített már. Amikor felszólalt, az emberek
meghallgatták. Úgy látszik, sem a királynak, sem a Negyedik Rendnek nem tetszett a mondanivalója. Ez is a vénember mesterkedése volna? – tűnődött Vaelin. Talán hallott a vonzalmukról, és így akart nyomást gyakorolni. De nem tartotta valószínűnek. Janus már régen biztosította az engedelmességét. Sherin letartóztatása egyszerűen azért történhetett meg, mert a király megijedt, hogy a szakadár vélemény meghiúsítja a háborúját. Jól ismerte az uralkodó kegyetlenségét, de hogy nyilvánosan elfogassa az Ötödik Rend népszerű tagját? Ő ennél ármányosabb módszereket alkalmazott. Először biztosan valami mással próbálkozott, hogy elhallgattassa, vagy megvásárolja a hűségét. Tehát Sherin erős maradt, és ellenállt a királynak, míg én képtelen voltam. – A király csak úgy egyezett bele a szabadon eresztésébe, ha megbilincselik, és mindenhová őrök kísérik – folytatta Frentis. – És tilos engedély nélkül szóba állnia bárkivel. – Elővett egy borítékot a köpönyegéből, és átnyújtotta Vaelinnek. – Ebben vannak a részletek. Arlyn aspektus szerint követnünk kell ezeket... Vaelin elvette a borítékot, és a tűzre dobta, aztán nézte, ahogyan a király pecsétje bugyborékolva szétolvad a lángok között. – Az történt, hogy a király kegyelmet adott Sherin nővérnek, és elrendelte azonnali szabadon bocsátását – mondta Frentisnek ellentmondást nem tűrő hangon. – Cserébe a királyság és a Hit szolgálatában eltöltött, többéves munkájáért. Frentis pillantása az elszenesedett borítékra vetült, de nem nézte sokáig. – Természetesen, testvér. – Idegesen fészkelődött ültében, jól láthatóan azon tűnődve, vajon elmondja-e még, ami a szívét
nyomja. – Mi a baj, testvér? – Amikor induláshoz készülődtünk, odajött egy lány a hajóhoz. Megkért, hogy ezt adjam át neked. – Ismét elővett valamit a köpenye alól. Egyszerű papírba tekert, kis csomagot. – Csinos kis teremtés volt. Ahogy néztem, csaknem megbántam, hogy csatlakoztam a Rendhez. Vaelin átvette a csomagot, és kinyitotta. Két fatáblácskát talált benne, kék selyemszalaggal átkötve. A két tábla között egy fehér lapra préselt télszirom lapult. – Mondott valamit? – Csak annyit, hogy tolmácsoljam a köszönetét. Azt nem mondta, mit köszön. Vaelin meglepetten tapasztalta, hogy elmosolyodik. – Köszönöm, testvér. – Összecsomózta a szalagot, és a zsebébe dugta a csomagot. – Nem hoztál magaddal valami ételt? Farkaséhes vagyok. Frentis útnak indult a hegyoldalon, és félóra múlva Barkusszal, Caenisszel és Dentosszal tért vissza. Barátai ételt és derékaljakat hoztak magukkal. – Hetek óta nem aludtam a csillagok alatt – vallotta be Caenis. – Rájöttem, hogy hiányzik. – Így, így – dörmögte Barkus, miközben kiterítette tábori ágyneműjét. – Az én tomporomnak is nagyon hiányoztak már a kemény föld és a hirtelen lezúduló eső nyújtotta örömök. – Nektek nincsen dolgotok valamerre? – érdeklődött Vaelin. – Úgy döntöttünk, kivonjuk magunkat a munka alól, uram – gúnyolódott Dentos. – Most megkorbácsolsz minket? – Az attól függ, mit hoztatok enni. Megsütöttek egy kecskecombot a nyílt tűzön, és kenyeret
törtek hozzá, aztán datolyával elfogyasztották. Dentos kinyitott egy üveg cumbraeli vöröset, és körbeadta. – Ez az utolsó üveg – közölte bánatosan. – Gallis őrmesterrel húsz üveget csomagoltattam be, mielőtt elindultunk. – Az ember tényleg többet iszik háború idején – vélte Caenis. – Nem is tudom, miért – morgolódott Barkus. Egy darabig pont úgy érezték magukat, mint régen, amikor Hutril mester kiterelte őket a vadonba és a tűz mellett történeteket meséltek, meg csipkelődtek egymással. Csak mostanra kevesebben maradtak, és a tréfák is keserűbbre sikeredtek. Még Frentis is, aki a maga módján a legőszintébbnek számított közöttük, rákapott a cinizmusra, és elmesélte, hogy a tömlöcök megint üresek, mert a király további zászlóaljakat adott a királyi őrséghez. – Újabb gyilkosok, akiket hamarosan meggyilkolnak. – Pont ilyen vég való nekik – vélte Caenis. – Elégtételt kell fizetniük azoknak, akik megszegik a király békéjét. Mi volna jobb megoldás, mint hogy a háborúban szolgálnak? És meg kell mondjam, az egykori haramiákból remek katonák válnak. – Nincsenek hamis elképzeléseik – értett egyet Barkus –, nincsenek elvárásaik. Amikor az egész életedet nehézségek között éled le, a katonaélet már nem is tűnik olyan keménynek. – Kérdezd azokat a szegény ördögöket, akiket Véresdombnál hagytunk, mennyire tetszett nekik a katonaélet! – mondta Dentos. Barkus vállat vont. – A katonaélethez hozzátartozik a katonahalál is. Legalább őket megfizetik. Mi mit kapunk? – Mi szolgálhatjuk a Hitet – vágta közbe Frentis. – Nekem ez is elég.
– Persze, de te még fiatal vagy, testben és lélekben egyaránt. Tölts még el így egy-két évet, és te is a rendtestvérek cimborájáért nyúlsz, hogy elcsendesítsd azokat a bosszantó kételyeket, amelyekkel mi mindannyian küzdünk. – Barkus a szája felé döntötte az üveget, de csalódottan pislogott, amikor az utolsó cseppek kicsorogtak belőle. – Hitemre, bárcsak részeg lehetnék! – morgolódott, és elhajította a palackot az éj sötétjébe. – Tehát nem hiszel benne? – folytatta Frentis. – Abban, amiért harcolunk? – Azért harcolunk, hogy a király megkettőzhesse a jövedelmét, te ártatlan kölyök! – Barkus kivett egy flaska rendtestvérek cimboráját a köpenye alól, és jól meghúzta. – Na, így már mindjárt jobb! – Ez nem lehet igaz – tiltakozott az utcagyerekből lett harcos. – Én is tudom, hogy a gyerekrabló alpiriakról szóló történetek lószart sem érnek, de hát közben elhozzuk nekik a Hitet! Ezeknek az embereknek szükségük van ránk, nem igaz? Hisz az aspektus ezért küldött ide minket. – Vaelinre fordította a tekintetét. – Vagy nem? – Persze hogy ezért – válaszolta neki Caenis a megszokott bizonyossággal. – Testvérünk a legártatlanabb tettekben is aljas szándékokat sejt. – A legártatlanabb tettekben? – Barkus jókorát kacagott. – Mi ebben az ártatlan? Hány hulla hever odakinn a sivatagban miattunk? Hány özvegy, árva és nyomorék maradt utánunk? Na és ez a város? Szerinted véletlen, hogy a vöröskéz pont azután jelent meg itt, hogy elfoglaltuk? – Ha mi hoztuk volna magunkkal, akkor rajtunk is kijött volna – vágott vissza Caenis. – Néha ostobaságokat beszélsz, testvér.
Vaelin visszapillantott az udvarházra, míg a társai marakodtak. Az egyik emeleti ablakban halvány fény pislákolt, és homályos árnyékok mozgolódtak a behajtott ablaktáblák mögött. Valószínűleg Sherin serénykedik. Aggodalom moccant a bensőjében, féltette a védtelen nőt. Ha a gyógyszere nem segít, ő is a vöröskéz áldozatául esik, mint Gilma. Akkor őt is a halálba küldte... És milyen mérgesnek látszott! Felállt, a kapuhoz ment, és szemét az ablak sárga négyzetére függesztette. Tehetetlenség és bűntudat tombolt a kebelében. Arra eszmélt, hogy már a kulcsot fordítja a kapu zárjában. Ha segített a gyógyír, nincs veszély, ha azonban nem használt, nem várhatom itt tétlenül, hogy meghaljon... – Testvér? – Caenis hangjában figyelmeztetés zengett. – Be kell... – A vérdal felharsant, felvisított az elméjében, és Vaelin térdre esett. Megragadta a kapu rácsát, nehogy elessen. Barkus erős keze megfogta. – Vaelin! Megint rád tört a gyengeség? A fejében lüktető fájdalom ellenére fel tudott állni, és nem érezte vér ízét a szájában. Megtörölte az orrát és a szemét, de szárazak voltak. Nem ugyanaz az érzés fogta el, mint a kormányzó villájában, de annyi bizonyosnak tűnt, hogy Ahm Lin énekét hallja. Hirtelen egy felismerés vágott belé, és kitépte magát Barkus szorításából, szemével a város sötét tömegét kémlelve. Azonnal észrevette. Fényes tűzoszlop ragyogott a kézművesek negyedében. Ahm Lin műhelye lángokban állt. ♦♦♦ A lángok magasra csaptak az égre, bekebelezve az épület tetejét, és a megfeketedett gerendák megcsavarodtak a tűzben. Olyan
iszonyatos hő áradt a műhelyből, hogy nem lehetett tíz lépésnél közelebb menni az ajtóhoz. A városlakók hosszú sorban állva adogatták egymásnak a kút vizével megtöltött vödröket, bár a tomboló pokolba hajított vízzel vajmi keveset értek el. Vaelin átfurakodott a tömegen, és a szeme kétségbeesetten pásztázta az embereket. – Hol van a kőfaragó? – kérdezgette tőlük. – Odabenn ragadt? Azok persze elhúzódtak tőle, minden arcon félelem és ellenségesség tükröződött. Caenisnek is meghagyta, hogy kérdezősködjön Ahm Lin felől, mire néhányan egy közeli csoportosulásra mutattak. Ahm Lin az utcán hevert, zokogó felesége az ölében tartotta a fejét. Arcán és karján sötét égési sebek csillámlottak. Vaelin letérdelt mellé, és lágyan a melléhez érintette a kezét, hogy meggyőződjön róla, lélegzik-e még. – El innen! – csapott feléje az asszony, és állon találta Vaelint. Ellökte a kezét. – Hagyd békén! – Arcát korom mocskolta be, a vonásain bánat és harag keveredett. – A te hibád! A te hibád, Reménységünk Gyilkosa! Ahm Lin felköhögött, és a földön kétrét görnyedve levegőért kapkodott. Felpattant a szeme. – Nurah-lah! – zokogott az asszony, és közelebb húzta magához a férjét. – Erha ne almash! – A Névtelennek köszönd, ne az isteneknek! – szólalt meg reszelés hangon Ahm Lin. A szeme megtalálta Vaelint, és közelebb intette magához, aztán a fülébe súgta: – A farkasom, testvér... – A szemhéja megremegett, és elveszítette az eszméletét. Vaelin megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor meglátta a férfi ritmikusan emelkedő és ereszkedő mellkasát. – Vigyétek a céh házába! – utasította Dentost. – Keressetek
egy gyógyítót! Amikor elvitték a kőfaragót és a férje kezét szorító asszonyt, Caenis odajött hozzá. – Megtalálták a gyújtogatót – mutatott egy összeverődött csoportra. Vaelin odaszaladt, félrelökdöste az embereket, és egy összevert hullát talált az utcakövön. Lábával a hátára fordította a holttestet, aztán megnézte magának a csúnyán elintézett, ismeretlen arcot. Egy alpiri arcát. – Ki ez? – kérdezte a tömegben állók tekintetét kémlelve, míg Caenis tolmácsolt neki. Kisvártatva előlépett egy férfi, és szólt néhány szót, miközben félve pislogott Vaelinre. – A kőfaragót nagyra tisztelik – fordította Caenis. – Szentnek tartják a munkáját. Ez az ember hiába is számított kegyelemre. – Azt kérdeztem, ki ez – hörögte Vaelin. A barátja akadozó, ám pontos alpiri tudásával továbbította a kérdést, de válaszként csak fejrázást kapott. Hiába kérdezgették a tömeget is, alig tudtak meg valamit. – Senki sem tudja a nevét, de annyi bizonyos, hogy az egyik nemesi házban szolgált. Pár napja megpróbált kitörni, és fejbe verték. Azóta mintha kifordult volna önmagából. – Tudják, miért gyújtotta fel? Egybehangzónak tűnő karattyolás következett. – Az utcán találtak rá, lángoló fáklyával a kezében. Azt kiabálta, hogy a kőfaragó áruló. Úgy látszik, a barátságotokat felvették a rossz nyelvek, de erre azért senki sem számított. Vaelin még erősebben kémlelte az összegyűlt embereket, mert a vér éneke is ezt sugallta. A veszély még nem múlt el. A jelenlévők közül valakinek benne van a keze a dologban. Lehulló kövek robajára fordult vissza a ház felé. Éppen a
falak omlottak le, ahogy a tűz felemésztette a bennük lévő gerendákat. Az aláhulló kő mögül előtűntek a szobrok: az istenek, hősök és uralkodók békésen és rezzenéstelenül álltak a lángok között. A tömeg mormolása elhalkult, néhányan imákat motyogtak, és az isteneikhez esedeztek. Nincs itt – döbbent rá Vaelin, és verejték ütött ki a homlokán, ahogy közelebb lépett a tűzhöz. – A farkas eltűnt. ♦♦♦ Reggel átkutatta a romokat. Hamukupacokat rugdosott a megfeketedett, ám egyébiránt sértetlen márványistenek tekintetétől kísérve. Órákig tartott megfékezni a tüzet, a városlakók és odagyűlt katonák által hozott, számtalan vödörnyi víz ellenére. Végül, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a környező házak nincsenek veszélyben, Vaelin megálljt vezényelt, és hagyta égni a műhelyt. Aztán ahogy megpirkadt, nekilátott megkeresni a létfontosságú titkot őrző, félkész követ, de csak hamut és széthasadt márványdarabokat talált, amelyek eredetileg bármik lehettek. A vérdal gyászosan zsongott a koponyájában. Hiábavaló volt – gondolta. – Az egész hiábavaló volt! – Fáradtnak tűnsz. – Sherin szürke köpenyében és sápadt arccal állt az égett romokból felszálló füstben. Vonásai nem hordoztak haragot, csak kimerültség tükröződött rajtuk. – Te is, nővér. – A gyógyír használt. A lány néhány napon belül teljesen felépül. Gondoltam, jobb, ha tudod. – Köszönöm. A nővér alig láthatón biccentett a fejével.
– Még nincs vége. Figyelni kell, nehogy újra felüsse a fejét a betegség, de most már kordában tudjuk tartani. Egy hét, és a várost fel lehet szabadítani a vesztegzár alól. Szeme a romokat pásztázta, aztán észrevette a szobrokat. Pillantása a párharcban egymásba fonódó oroszlánra és férfira esett. – Martual, a bátorság istene – nyugtázta. – A Névtelen oroszlánnal küzd, aki lerombolta a déli puszták városait. – Közelebb lépett, és végigsimította az istenség páratlanul izmos karját. – Gyönyörű! – Igen, az. Tudom, hogy fáradt vagy, nővér, de hálás volnék, ha rá tudnál nézni a szobrok készítőjére. Nagyon megégett a tűzben. – Hogyne. Merre találom? – A kikötői céhházban. Előkészítettem a szobádat is, ott elkvártélyozhatod magad. Gyere, megmutatom! – Biztosan magam is megtalálom. – Sherin megfordult és indulni készült, de valami megtorpanásra késztette. – Aruan kormányzó mesélt arról az éjszakáról, amikor elfoglaltad a várost, és arról, miként biztosítottad az együttműködését. Úgy hiszem, a kikötőben kissé túlzón fogalmaztam. Egymás szemébe néztek, és Vaelin újra érezte a régi sajgást, de az érzés ezúttal felmelegítette belülről, szétoszlatta a vérdal gyászos halotti énekét, és mosolyt csalt az arcára. Pedig csak az eltávozottak tudták, mennyire kevés mosolyognivalója akadt. – A király parancsára szabad vagy – tudatta vele a fiatalember. – Frentis testvér levélben hozta Janus utasítását. – Igazán? – vonta fel egyik szemöldökét a fiatal nő. – Láthatnám? – Sajnos elveszett. – A füstölgő romokra mutatott, mintegy
magyarázatképpen. – Szokatlanul óvatlan vagy, Vaelin. – Gyakran óvatlan vagyok, szavaimban és tetteimben egyaránt. Sherin arcán rövid mosoly villant, mielőtt elfordította volna a fejét. – Jobb lesz, ha vetek egy pillantást erre a te szobrászodra. ♦♦♦ Hét napra rá kinyitották a városkapukat. Vaelin elengedte a tengerészeket is, de egyszerre mindig csak egy legénységet. Nem okozott túl nagy meglepetést, hogy a legtöbben az első dagállyal útra keltek. A Vörös Sólyom legelsőként futott ki a tengerre, és Nurin kapitány keményen hajtotta a matrózait, mintha attól félne, Vaelin visszaveszi a kékkövet. A gazdagabbak közül is sokan elhagyták a várost, mert a vöröskéz réme nem múlt el nyomtalanul. Az ezredparancsnoknak sikerült elfogni a gyújtogató egykori munkaadóját, egy fényűző öltözékű, bár kissé nyúzott fűszerkereskedőt, és a két kapuőr által közrefogott férfi bosszankodva válaszolgatott Vaelin kérdéseire. A családja és megmaradt szolgái a közelben várakoztak, különböző holmikkal megrakodott málhás lovak társaságában. – Egyszerűen Ácsnak nevezték, amennyire én tudom – mesélte a bosszús kalmár. – Nem emlékezhetem minden egyes szolgám nevére. Azért fizetek az embereknek, hogy ők emlékezzenek rám. – A férfi kifogástalanul beszélte a királyság nyelvét, bár a hangjában bujkált némi leereszkedő szín, ami nem tetszett a rendtestvérnek. Mindenesetre a fickó jól látható
félelme láttán úgy döntött, bármennyire szeretné, mégsem kever le neki egy óriási, a nyelvét megoldó pofont. – Volt felesége? – kérdezte. – Családja? A kalmár vállat vont. – Nem hiszem. Szabadidejét leginkább fa istenképek faragásával töltötte. – Azt hallottam, megsérült. Beverte a fejét. – Aznap éjszaka majdnem mind így jártunk. – A férfi felhúzta selyem ruhaujját, és megmutatta összeöltött alkarját. – Az embereid nem bántak velünk kesztyűs kézzel. – Mesélj még az ács sérüléséről! – erősködött Vaelin. – Kapott egyet a fejére. Elég csúnyán nézett ki. Az embereim visszavitték a házba. Azt hittük, meg fog halni, de napokig húzta eszméletlenül. Alig lélegzett. Aztán egyszer csak magához tért, és mintha semmi különös nem történt volna vele. A szolgálóim azt gondolták, az istenek műve, jutalom a faragásaiért. Másnap reggelre nyomtalanul eltűnt. Egyébként ébredése óta egy szót sem szólt. – A kalmár a családjára pillantott. Remegő keze elárulta türelmetlenségét és félelmét. – Tudom, hogy nincsen hozzá közöd – mondta neki a vallatója, és félreállt. – Szerencsés utat! A férfi elinalt, és hangos utasításokkal útnak indította a családi karavánt. Napokig húzta eszméletlenül. Vaelin némán töprengett, miközben a vérdal megmoccant benne. A felismerés tiszta hangján szólt. Érezte az ismerős mocorgást, mintha kutatna valami után, mintha választ keresne élete rejtélyeire, de a magyarázat most is elérhetetlennek bizonyult. Elkeseredett, és az ének megremegett. A dal te magad vagy – mondta neki annak idején Ahm Lin. – Te énekled, de ugyanúgy hallod is. Le akarta
csillapítani az érzelmeit, hogy jobban hallja, hogy jobban összeszedhesse az énekét. Az ének én vagyok, a vérem, az akaratom, a vadászösztönöm. A dal felerősödött, a fülébe zengett az érzelmek kakofóniája, homályos látomások zuhantak át az elméjén, de túl gyorsan ahhoz, hogy felfogja őket. A kimondott és kimondatlan szavak érthetetlen motyogásban keveredtek egymással, hazugságok és igazságok örvénylettek a zűrzavarban. Ahm Lin tudna segíteni – jutott eszébe, miközben megpróbált rendet tenni a dal zűrzavarában, harmóniát vinni a kaotikus lármába. A vér éneke még egyszer felhangosodott, aztán egyetlen tiszta szólammá szelídült, és lelki szeme előtt egy pillanatra megjelent a márványtömb. A véső folytatta hihetetlenül gyors munkáját, és a láthatatlan kéz lassan felfedte az arcot, az előbukkanó vonásokat... Aztán az egész eltűnt, a tömb megfeketedett, és ezer darabra hasadt a kőfaragó otthonának romjai között. Vaelin egy közeli lépcsőhöz ment, és lerogyott. Úgy tűnt, csak egyetlen esélyt kapott, hogy megtudja a kő üzenetét. Ám a versszak véget ért, és új dallamra kellett találnia.
NYOLCADIK FEJEZET
jfélkor a kapuhoz hívták. Janril Norin sántított be a céhházi kvártélyába, és felébresztette. – Több tucatnyi lovas a lapályon, uram! – jelentette a dalnok. – Caenis testvér hívat. Vaelin gyorsan felcsatolta a kardját, és felugrott Csula hátára, aztán erős vágtában néhány percen belül a kapunál termett. Caenis már a helyszínen osztogatta a parancsait, íjászokat rendelt a falra. Megmászták a lépcsőket, és a felső mellvédre jutottak, ahol Marven gróf egyik nilsaelije lemutatott a síkságra. – Vannak vagy ötszázan ezek a mocskok, uram – jelezte a férfi aggodalomtól éles hangon. Vaelin nyugtatólag megveregette a katona vállát, és a mellvédhez lépett, majd lenézett. Kis csapat páncélozott lovast látott. Acélfegyvereik halványkéken fénylettek a sarlóhold tompa fényében. A vezetőjük, egy rozsdás páncélban gubbasztó, medveszerű alak haragvó arccal nézett fel rá. – Kinyitjátok még ma ezt az átkozott kaput? – tudakolta Banders báró követelőzve. – Az embereim éhesek, én meg elültem a seggem.
É
♦♦♦ Vértezete nélkül a báró kisebbnek, de nem kevésbé bikaalkatúnak látszott. – Pfúj! – köpte a bort az ebédlőteremként szolgáló céhházi csarnok padlójára. – Alpiri húgy! Nincs valami cumbraelid, amivel megkínálhatnád nagyra becsült vendégedet, uram? – Attól tartok, a testvéreimmel kimerítettük a készleteinket, báróm – válaszolta Vaelin. – Elnézésedet kérem. Banders vállat vont, és az asztalon gőzölgő sült csirkéért nyúlt, aztán egyik combját letépve falni kezdett. – Látom, nem kellett lerombolni a helyet – állapította meg teli szájjal. – Az alpiriak nyilván nem nagyon védekeztek. – Sikerült csellel bevenni a várost. A kormányzó ésszerű embernek bizonyult, így nem sok vérontásra került sor. A báró ünnepélyes arcot vágott, és egy percre elgondolkodott, mielőtt borral lemosta volna a falatot, és letépett volna egy újabb csirkecombot. – Marbellisről sajnos nem mondhatom el ugyanezt. Szinte azt hittem, már sosem fognak alábbhagyni a lángok. Vaelin nyugtalansága elmélyült. A báró váratlan megjelenése aggodalomra adott okot, ráadásul úgy látszott, rossz hírekkel érkezett. – Az ostrom nehézkesre sikeredett? Banders felhorkantott, és töltött még magának a borból. – Négy hétig lőttük őket az ostromgépekkel, mire végül beszakadt a fal. Minden éjjel kitörtek egy kis csapatnyi, tőrökkel felfegyverzett emberrel, aztán a soraink közé lopakodtak, és elvágták a katonáink torkát meg kilyuggatták a vizeshordókat. Minden rohadt éjszakát ébren töltöttünk. Csak az eltávozottak
tudják, mennyi embert veszítettünk. Akkor a hadúr három teljes zászlóaljat küldött be a résen. Talán ötven ember, ha kikerült élve, de mind szerzett valami sebesülést. Az alpiriak csapdákat állítottak, karókkal kirakott gödröket, meg ilyeneket. Amikor a királyi őrség elakadt, olajba áztatott rőzsekötegeket gördítettek be, majd az íjászok meggyújtották tüzes nyilakkal. – Elhallgatott, lehunyta a szemét, és megborzongott. – Egy kilométernyire is lehetett hallani a sikolyokat. – A várost nem sikerült elfoglalni? – Jaj, dehogynem. Bizony sikerült. Újra és újra a magunkévá tettük, mint egy olcsó ringyót. – Banders felböfögött. – Vérrózsa a sebeit nyalogatva visszahúzódott, és kieszelt egy tervet. Kiderült, a falrés rohamát is csak figyelemelterelésnek szánta: áldozatot hozott, hogy elhitesse az alpiriakkal, egy bolonddal állnak szemben. Két éjszakával később felsorakoztatott négy ezredet a falrés előtt, támadásra készen. Ugyanakkor a királyi őrség megmaradt talpasait a keleti falhoz küldte létrákkal. Úgy számított, míg az alpiriak a résre összpontosítják teljes haderejüket, nem marad elég emberük a falakra. Egész éjjel tartott a küzdelem, és nagy árat fizettünk a győzelemért, de reggelre a miénk lett a város. Már ami megmaradt belőle. Banders némaságba burkolózva a vacsorájával foglalatoskodott. Vaelin hagyta enni, és tekintete megpihent a báró folyton rozsdás páncélján. Először látta közvetlen közelről, és észrevette, hogy az ép részek fényesen csillámlanak, míg a rozsdának különös, viaszos felülete van. – Festék! – adott hangot a meglepetésének. – Hogy? – pillantott Banders a vértjére, és felmordult. – Ja, az. Az ember alkalmazkodjon a legendájához, nem igaz?
– A rozsdás lovag legendájához? – próbálkozott Vaelin. – Nemigen hiszem, hogy valaha is hallottam, uram. – No jó, de te nem Renfaelből származol – vigyorgott Banders. – Az apámat lármázó, jószívű fickónak ismerték, de túlzottan szerette a kockát és a kurtizánokat, így végül nem sok egyebet hagyományozott rám, mint egy omladozó várat és egy rozsdás páncélt, amit kötelezően viseltem, amikor a hűbérúr háborúba hívott. Szerencsére az apám valahogy a dzsidatudományát is átörökítette, így minden csatával és tornával egyre nőtt a megbecsülésem. Elneveztek Rozsdalovagnak, és a köznép imádta a szegénységemet. A páncél lett a címerem, társaim könnyen megtaláltak a csetepatéban. A parasztok a vértet éljenezték, a katonáim a vértnél gyülekeztek, persze csak amikor már összeszedtem annyi vagyonkát, hogy a szolgálatomba vegyek néhány lovagot. – Tehát ez nem az eredeti páncél? Banders jóízűt nevetett. – Hitemre, dehogy, testvér! Azt már évekkel ezelőtt megette a rozsda. Még a legjobb vértek sem bírják néhány évnél tovább, hisz a csaták és az elemek megteszik a magukét. Egy renfaeli mondás úgy tartja, „ha gazdagabb akarsz lenni, mint egy úr, tanulj kovácsnak.” – Kacagva töltött még magának bort. – Igazából miért vagy itt, báró? – fordította komolyra a szót az ezredparancsnok. – A hadúr üzenetét hozod? A báró arca ismét magára öltötte a józanság álarcát. – Így van. Továbbá magamat és az embereimet. Háromszáz lovagot, valamint kétszáz fegyveres csatlóst és fegyverhordozót, amennyiben a hasznunkat látod. – Szívesen vesszük a segítséget, de nem Theros hűbérúr szolgálatában kellene forgatnotok a kardot?
Banders letette a bort, és mélyen felsóhajtott. Őszintén Vaelin szemébe nézett. – A hűbérúr elbocsátott a szolgálatából, testvér. Nem először történt meg, de úgy sejtem, utoljára. A hadúr meghagyta, hogy ajánljam fel neked a csapatomat. – Összetűztél a hűbérúrral? – Nem vele. – A férfi makacs vonallá szorította a száját, és Vaelin úgy érezte, jobb, ha annyiban hagyja a dolgot. – És a hadúr üzenete? Banders báró elővett egy levelet az ingéből, és az asztalra dobta. – Ismerem a tartalmát, szívesen el is mondom. Biztosítanod kell a várost a küszöbönálló ostrom ellen. A felderítők észak felé haladó, óriási alpiri sereget jelentettek. Úgy tűnik, elmennek Marbellis mellett, és mihamarabb elfoglalják Linesh-t. – Hosszan meghúzta a bort, majd megtörölte a száját, és megint böfögött. – Az a tanácsom, testvér, kobozd el a kereskedőflottát, és hajózz vissza az embereiddel a királyságba! Annyi katonával szemben nem tarthatod ezt a várost. ♦♦♦ – Legalább tíz osztagra való gyalogos katona, ötezer lovassági és mindenféle egyéb vadember a Birodalom déli fertályáról. Összesen úgy húszezer fő. – Banders hangja könnyeden csengett, de léha szavai mögött minden jelenlévő hallhatta a mondanivalója súlyát. Miután Caenisszel a városi levéltárban megkerestette az észak-alpiri partvonal legnagyobb és legpontosabb térképét, Vaelin összehívta a parancsnoki tanácsot a céhházban.
– Én többre számítottam – vallotta be Caenis. – A császár hadserege állítólag számolatlan katonából áll. – Tényleg többen vannak, testvér – helyeselt Banders. – Ez csak az előőrs. A Marbellisben ejtett foglyok megerősítették, hogy a város felé menetelő had csak az alpiri sereg krémje. A legjobb gyalogosok és lovasok, akiket össze tudtak szedni, egytől egyig a határ menti volári csatározások veteránjai. Ne becsüld alá a vadakat sem, testvér! Mind született harcos. Azt mondják, életüket a császár istenítésével élik, és a törzsek még aprócseprő vitáikat is félre tudják tenni, amikor a császár háborúba hívja őket. Állítólag előszeretettel kóstolják elesett ellenségeik húsát. – Vannak ostromgépeik? – folytatta a tudakozódást Vaelin. Banders bólintott. – Tíz géppel jönnek, és mind magasabb és erősebb, mint amikkel mi rendelkezünk. Képesek háromszáz lépésről kilőni egy pézsmaökör méretű sziklát. Vaelin végigpillantott az asztaltársaságon, hogy felmérje, mit szól a többi kapitány Banders híreihez. Marven gróf mereven ült, mert nem akart bárminemű érzelmet elárulni, ami veszélybe sodorhatja féltékenyen őrzött helyzetét. Al Cordlin főtábornagy jól láthatóan elsápadt, és nemrég meggyógyult karját markolászta, a felső ajkán halovány verejtékréteg csillogott. Al Tendril főtábornagy a gondolataiba merült, az állát simogatta, és a szeme a távolba révedt. Bizonyára azt számolgatta, elszökhet-e az Untesh-ben rabolt kincsekkel. Egyedül Bren Antesh tűnt nyugodtnak. Karját összefonva, gyér érdeklődéssel figyelte Banderst. – Mennyi időnk van? – tudakolta Caenis a bárótól. – Sollis testvér elmondása szerint valahol itt járhattak – kopogtatta meg a Rozsdalovag az asztalon kiterített térképet,
Marbellistől harminc kilométerre délnyugatra. – Az tizenkét napja volt. – Egy ilyen méretű sereg nem tud naponta huszonöt kilométernél többet megtenni – tűnődött Marven gróf kimérten. – Sivatagi terepen még kevesebbet. – Akkor van még úgy két hetünk – summázta Al Cordlin főtábornagy. A hangja kissé magasan szólt, és köhintett, mielőtt folytatta. – Elegendőnek tűnik, uram. Vaelin összevonta a szemöldökét. – Elegendőnek mire? – Természetesen a város kiürítésére. – Al Cordlin végignézett az asztaltársaságon, egyetértést keresve. – Tudom, hogy nincsen elég hajónk az egész sereg kihajózásához, de a tiszteket könnyedén elszállíthatjuk. A katonák meg elmasírozhatnak Untesh-be... – Azt a parancsot kaptuk, hogy tartsuk a várost – emlékeztette az ezredparancsnok. – Húszezer ember ellenében? – Al Cordlin kurtán, kissé túl izgatottan felnevetett. – Több mint háromszor annyian vannak, mint mi, ráadásul válogatott csapatok, őrültség volna... – A1 Cordlin főtábornagy, ezennel felmentelek a parancsnoki tisztséged alól – intett Vaelin a fejével az ajtó felé. – Hagyd el a termet! Reggel kíséretet kapsz a kikötőbe, ahol hajóra szállsz a királyság felé. Addig is maradj a kvártélyodban! Nem akarom, hogy a katonákat megfertőzze a gyávaságod. A főtábornagy hátrahőkölt, mint akit megütöttek, és csak dadogásra futotta neki. – Ez... hát ez... Nincs jogod így sértegetni engem... A királytól kaptam a zászlóaljamat... – Hagyd el a termet!
A döbbent uraság vetett még egy utolsó pillantást a többi parancsnokra, de csak közömbös pillantást vagy óvatos nemtetszést látott az arcukon. Végül az ajtóhoz lépett, és távozott. – Aki a város elhagyásáról szónokol, hasonló elbánásban részesül – figyelmeztette Vaelin a tanácsot. – Remélem, értve vagyok. Visszafordította a figyelmét a térképre, meg sem hallva az igenlő válaszokat. Újra megütközött a vidék kopárságán, és elcsodálkozott, miként létezhetnek Untesh-hez, Linesh-hez és Marbellishez hasonló nagyvárosok a nyomokat elnyelő sivatag peremén. Csak por és tövisbozót. Frentisnek igaza volt. Egy árva fát nem láttam, amióta partot értünk... – Nincsenek fák. – Hogyan, uram? – hajolt előre Banders báró. Vaelin nem felelt, hanem a térképet nézte merőn, mert valami megmoccant a fejében. A vér éneke lágyan mormolt, úgy táplálta a fejében formálódó hadicsel csíráját, majd győzedelmes kórussá duzzadt, amikor a szeme kiszúrt egy ikont a várostól úgy ötven kilométerre délre. Pálmafákat festettek egy kis tó köré. – Ez mi? – fordult Caenishez. – A Lehlun-oázis, testvér. A déli karavánút egyetlen valamirevaló vízkészlete. – Tehát – kapiskálta Marven gróf – az alpiri hadsereg meg fog állni az oázisnál. – Meg akarod mérgezni a vizet, uram? – találgatott Al Tendril főtábornagy. – Kiváló ötlet! Állati tetemeket dobálhatunk bele... – Semmi ilyesmit nem teszünk – korholta Vaelin, és hagyta, hogy a vérdal tovább alakítsa a tervét. Nagy a kockázat, na és az
áldozat... – Le kell zárnunk a várost, uram – ajánlotta Marven, hogy megtörje a csendet, és Vaelin csak akkor jött rá, hogy percek óta egy szót sem szólt. – A dél felé tartó karavánok elárulják az ellenségnek a haderőnket. – A vöröskéz megjelenése óta az emberek tucatjával hagyják el a várost – vetette ellene Vaelin. – Igencsak meglepődnék, ha az alpiri parancsnok még nem ismerné a pontos számainkat és előkészületeinket. Mellesleg hadd higgye csak, hogy gyengék vagyunk! Az előnyünkre fordíthatjuk a tudását, hiszen egy önelégült ellenség óvatlan lépésekre szánhatja el magát. Vetett egy utolsó pillantást a térképre, és felállt az asztaltól. – Banders báró, sajnálom, de ilyen kevéssel érkezésed után újra nyeregbe kell ülnöd. Holnap szükségem lesz rád és a lovagjaidra. – Caenishez fordult. – Testvér, hajnalban kérem a teljes felderítő osztagot! Személyesen vezetem őket. Távollétemben a te kezedben lesz a város. Amennyire csak lehet, mélyítsétek ki az árkot a falak körül, és a szélességét növeljétek a kétszeresére! – Néhány száz emberrel akarsz lerohanni egy húszezres sereget? – Marven gróf nem hitt a fülének. – Mit remélsz ettől a tervtől? A kifelé induló Vaelin már csak félig hallotta a kérdést, de az ajtóból így válaszolt: – A fejét vesztett csatabárd ártalmatlan bot csupán. ♦♦♦ A szárazföld közepén az északi sivatag homokja magas dűnékbe gyűlt, amelyek úgy nyúltak el a láthatár felé a felhőtlen ég alatt,
mint holmi viharos, aranyszín tenger hullámai. A nap hevétől nem lehetett menetelni, ezért csak éjszaka utaztak, és napközben sátorponyva alatt húzták meg magukat. A lovagok morgolódtak, a csatalovak pedig bosszankodva nyihogtak és toporzékoltak a szokatlan hőség miatt. – Zajos egy társaság ez – jegyezte meg Dentos az út második napján. Vaelin a legközelebbi csoportra pillantott, akik veszekedve, lökdösődve kockáztak. Nem messze egy lovag hangosan szidta az apródját, amiért a fiú nem fényezte ki a mellvértjét. A parancsnoknak el kellett ismernie, a lovagok nemigen jeleskedtek a rejtőzködésben, és szívesen lecserélte volna az egész csapatot a Rend egyetlen századára, de hát nem küldethetett rendtestvérekért. Egyébként is lovasságnak való feladatot szánt Banders különítményének. – Nem számít – felelte. – Úgyis csak egy rohamra kellenek. – Bár azt nem tudhatom, hányan maradnak meg közülük. – Na és az őrjárat? – vetette fel Frentis. – Az alpiriak bolondok volnának nem felderítőket küldeni. – Távol vagyunk a várostól, és azt remélem, az ellenség elég elbizakodott ahhoz, hogy megfeledkezzen erről az apróságról. Ha mégsem, hát csak egy napot kell itt vesztegelnünk. Amennyiben az őrjárat ránk talál, elhallgattatjuk őket, és reméljük, hogy estig senkinek sem fognak hiányozni. Még két éjszakán át kellett utazniuk, mire a napsütésben aszalódó dűnék mögött végre felbukkant a csillámló oázis. Vaelin meglepődött a hely méretén, mert valójában csak néhány fára és valami vízmedencére számított, de egy zöldellő növényzettel körülvett, valóságos tavat talált, egy kék és zöld árnyalatokban játszó, ragyogó ékszert.
– Tiszta a levegő, testvér – jelentette a visszatérő Frentis, amikor csapata élén lefékezett a homokdűne lábánál, ahol Vaelin megállította a lovagi különítményt. – Úgy látszik, megelőztük őket, ahogy sejtetted. – Karavánok sincsenek? – Kilométerekre sehol senki. – Északra vezető utunkon mi is alig láttunk kalmárokat, uram – csatlakozott Banders báró. – A háború sosem kedvez a kereskedelemnek. Hacsak persze az ember nem acéllal kufárkodik. Vaelin végigtekintett a sivatagon, és észrevett egy magas, majdhogynem hegymagasságú homokdombot három kilométerre nyugatra. – Oda megyünk – mutatott arrafelé. – A nyugati oldalon táborozunk le. Tilos tüzet gyújtani, és báró, nagyon örülnék, ha az embereid tartózkodnának a túlzott zajongástól. – Megteszem, ami tőlem telik, uram, de ezek nem holmi parasztok. Nem lehet őket csak úgy megkorbácsolni, mint a te csapatodat. – Talán néha mégis kellene nekik egy kis korbács – javasolta Dentos. – Úgy nem felejtenék el, hogy ugyanolyan színűt véreznek, mint mi, parasztok. – Véreznek majd eleget, amikor az alpiriak ideérnek, testvér – vágott vissza Banders, és egyébként is vörös feje padlizsánszínűre sötétedett. – Elég legyen! – lépett közbe Vaelin. – Dentos, te Frentis testvérrel mész. Hozzatok annyi vizet, amennyit csak lehet, de a lehető legkevesebb nyomot hagyjátok! Nem akarom, hogy az ellenségeink megneszeljék, nagyobb csapat vonult erre, mint mondjuk egy fűszerkaraván.
♦♦♦ Két további napot kellett vesztegelniük, mire a császár hadserege megérkezett. Poroszlop jelezte a közeledtüket a déli láthatáron. Vaelin, Frentis és Dentos egy magas dűne tetején fekve figyelték a sereget. Először a lovasság futott be, kisebb csapatokban, majd a hosszú kétsoros menet következett. Négy zászlóalj dárdást és ugyanannyi lovasíjászt számláltak. Az alpiriak lenyűgöző fegyelme és hatékonysága rögvest kiderült abból, ahogyan felverték a táborukat: egy órával megérkezésüket követően már sátrak és főzőtüzek álltak a pálmák között. Vaelin kölcsönvette a messzelátót Frentistől, és megkereste a tömegben a tiszteket és őrmestereket. Könnyen felismerte őket komoly arcukról és tekintélyt parancsoló mozdulataikról, amelyekkel őrszemeket rendeltek a tábor szűkre szabott határvonalára. Valódi veteránok – nyugtázta magában, és már bánta, hogy indulás előtt nem köszönt el Sherintől. Legutóbbi találkozásuk óta a nő már megenyhült irányában, de azért még mindig sok magyarázkodnivalója lett volna. Látcsőbe bámuló szemét levette az oázisról, és egy második porfelhőre irányította az eszközt. Az alpiri talpasezredek hőségben reszkető pálcikaemberkéi nem szívesen látott vendégként tűntek elő a csillámló sivatagból. Egy órába került, hogy a gyalogság bevonuljon az oázisba, és tábort verjen. Sollis alábecsülte a számukat, igazából tizenkét osztagra rúgtak, amivel az alpiri sereg legalább harmincezerre duzzadt. Vaelin egy röpke pillanatra eltűnődött rajta, vajon Al Cordlinnak tényleg igaza volt-e. – Látod ott azt a figurát? – mutatott Frentis valakire a seregben, és felemelte a látcsövet. – Ő volna a hadvezér?
Vaelin átvette a messzelátót, és követte barátja ujját az oázis északi pereménél álló, nagy sátorhoz. Egy csapat katona éppen magas zászlórudat állított fel, rajta vörös lobogóval, amely két keresztbe tett, fekete szablyát ábrázoló címerrel büszkélkedett. Egy arany köpenybe öltözött ember felügyelte a munkálatokat. Kemény vonalú, ébenfekete arca és ősszel színezett fekete haja volt. Neliesen Nester Hevren, a birodalmi őrség Tizedik Seregének kapitánya. Eljött, hogy betartsa az ígéretét. Nézte, ahogy a kapitány megfordul, és meghajol egy bicegő, zömök férfinek, aki régi, de használható páncélt viselt, és szablya lógott a derekán. Bőre az északi tartományok népére jellemző olívaszínben játszott, és fejét kopaszra borotválták. Néhány percig nyugodtan hallgatta Hevren jelentését, hiszen a kapitány szemmel láthatóan valamiféle értesüléseket közölt vele, aztán egyértelmű kézmozdulattal beléfojtotta a szót, és elcsattogott a sátrába anélkül, hogy újabb pillantást vetett volna beosztott tisztjére. – Nem, a sánta lesz az. Ő a hadvezér – válaszolta Vaelin. Észrevette, hogy Hevren fáradtan leejti a vállát, mielőtt kihúzta volna magát és elmasírozik. Szégyenben él. Mert elveszítette a Reménységüket. Mit javasoltál a köpcösnek? Több őrjáratot, több őrszemet? Hogy jobban kell figyelni a ravasz Al Somára, a Reménységetek Gyilkosára? Nem hallgatott meg, ugye? Mióta elhagyták a várost, most először érezte, hogy felderül a kedve. Kora estére megérkeztek az ostromgépek is. Vaelin abba a hiú ábrándba ringatta magát, hogy Banders eltúlozta Sollis jelentését, de most már érezte, hogy minden szava igaz. A királyi őrség is rendelkezett saját eszközökkel, kőhajítókkal és katapultokkal, amelyekkel sziklatömböket és tűzgolyókat lehetett átlőni a várfalak fölött, de még a legnagyobb és
legmívesebben kivitelezett gépeik sem értek fel a császár ostromeszközeinek nyilvánvaló erejével, melyekkel Linesh falait készültek lerombolni. A félhomályban begördülő óriások lesúlyozott karja vészesen ingott, ahogy egész ökörcsordák vonszolták őket a homokban. A gépezeteket úgy háromezer ember követte, akik laza alakzataikból és egyenruhát nélkülöző megjelenésükből ítélve a Banders által leírt törzsi csapatok lehettek. Öltözékük a rikító vöröstől a kéktollas fejdíszeken át a komor és dísztelen, fekete meg kék viseletig terjedt, és fegyverzetük illetve vértezetük hasonlóképpen sokfélének látszott. Vaelin észrevett néhány mellvértes és láncinges katonát, de a legtöbben vértezet nélkül meneteltek, az ismeretlen jelekkel díszített, kerek fapajzsoktól eltekintve. Fegyvernek többnyire szakállas hegyű, hosszú lándzsákat vittek, no meg övre akasztott, kegyetlen kinézetű, tüskés bunkókat és buzogányokat, a rövid kardok és tőrök kiegészítőjeként. Vaelin nézte, ahogy az ökrök bevontatják az ostromgépeket az oázis déli peremére, és a hajtők eloldozzák az állatokat, hogy a vízhez vezessék őket, miközben a törzsi harcosok tábort vernek a magas faszerkezetek körül. – Jó sok vademberen kell átvágni magunkat, testvér! – jegyezte meg Dentos. – Ha beválik a terv, akkor nem kell harcba bocsátkoznunk velük. – A parancsnok visszaadta a messzelátót a barátjának. – Nyergeljük a lovakat! Ahogy feljön a hold, indulunk. ♦♦♦ Vaelin meg sem lepődött rajta, hogy Csula alkalmatlannak
bizonyul a málhás állat szerepére. A csődör szeszélyessége veszedelmesre fordult, amikor a lovasa megpróbálta a hátára lendíteni a csomagot. Csula a férfi lábujjaira ügyet sem vetve toporzékolt a homokban. Percekig tartó hízelgésbe, fenyegetésbe és cukros megvesztegetésbe került, hogy megnyugodjon és a málhát a hátára lehessen erősíteni, de addigra a félhold már magasan járt az éjszakai égbolton. – Rejtély, miért ragaszkodsz még mindig ehhez a vadállathoz, testvér! – csóválta a fejét Dentos. Hangját kissé eltompította az arcát takaró muszlinsál. – Mert vérbeli harcos. A csatában ezzel kárpótol a nekem okozott kínokért. – Végigtekintett a felderítő osztagon. Mindenki a sivatagi kereskedők fehér muszlinviseletét öltötte magára, akik fűszereket és egyéb értékes holmit szállítottak az északi kikötőkbe. A lovakat jól megrakták csomagokkal, amelyekben csak úgy dagadtak a fűszerekhez használatos, kerek agyagedények, de ezúttal egyéb rakománnyal töltötték meg azokat. Tisztában volt vele, hogy az alpiriak gyakorlott szemét nem tudják megtéveszteni, mert lovaik és öltözékük túl sok ismeretlen részlettel gazdagodott, nem is említve az elrejtett fegyverek dudorodó végeit. Azonban néhány percre talán elég meggyőzőek lesznek a sötétben. Legalábbis remélte. Észak felé pillantott, és megnézte magának a dűnéken át az oázisba vezető, kacskaringós karavánutat. A holdfényben fürdő sivatag fura látványt nyújtott, a ragyogás ezüstösre festette a homokot. A hideg levegőben az éjjeli táj szinte hómezőnek tetszett, és megint eszébe jutott a félig elfeledett álom. Nersus Sil Nin gonosz gúnyolódása, a hóban kihűlő test... – Testvér? – szólt neki Frentis, megtörve a révedést. Vaelin megrázta a fejét, hogy kiverje belőle a látomást, aztán
a felderítőkhöz fordult, és felemelte a hangját. – Mind tudjátok, a mai küldetésünk alapvető fontosságú. Amikor végeztünk, lóhalálában vágtázzatok Linesh-be, és ne nézzetek hátra! Úgy fognak jönni utánunk, mint a kiéhezett farkasok. Semmi esetre se maradjatok le! Ismét észak felé fordult, és megrántotta Csula kantárszárát. – Gyerünk, te átkozott gebe! Fáklyákat gyújtva, egyenletes tempóban közeledtek, és a betanult alpiri üdvözlő formulákkal köszöntötték a tábor déli határát őrző, törzsi harcosokat. A magas, vékony, hegyes szakállú és fényezett mahagónihoz hasonlatos bőrű férfiak vörösre festett gyolcsban feszítettek, kezükben elefántcsontból faragott fegyverek, a szakállas lándzsák, amelyekre Vaelin már korábban is felfigyelt. Gyanakvónak látszottak, de nem aggodalmaskodtak túlzottan, és a rendtestvér megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy az ismeretlen kereskedőcsapat érkezése nem okozott zűrzavart. Öt harcos a lándzsáját leeresztve elállta az útjukat, de viselkedésük nem tűnt fenyegetőnek. – Ni-rehl ahn! – üdvözölte őket Dentos. Caenis után ő beszélt legjobban alpiriül, bár tudását nem lehetett éppen folyékonynak nevezni. Könyvmoly barátja órákig okította az indulást megelőzően, az északi birodalom szülöttét mégsem tudta volna lóvá tenni. Szerencséjükre a bennszülöttek a déli gyarmatokról érkeztek, és valószínűleg még náluk is kevésbé ismerték a helyi dialektust. Az egyik fickó zavartan megrázta a fejét, és mondott valamit a társainak a saját nyelvén, akik zavart vállvonogatás kíséretében feleltek neki. Unterah – folytatta Dentos. „Kereskedők vagyunk.”
Megütögette a mellét, aztán az álkaravánra mutatott. – Onterish. – „Fűszer.” Az előbb megszólaló bennszülött ellépett Dentos útjából, és gondosan végigmérte a társaságot. Megközelítette Vaelint, ügyet sem vetve a rendtestvér barátságos biccentésére. Csulát fürkészte, és a szeme összeszűkült a csataló sebhelyes lábát és oldalát látva. Az egyik törzsi harcos felkiáltott, és a lándzsás fickó gyorsan ellépett Vaelintől, aztán harci pózba görnyedve rászegezte a fegyverét. Vaelin békítőleg feltartotta a kezét, és nyugat felé mutatott. A fekete bőrű megkockáztatott egy pillantást a válla fölött abba az irányba, és zavart arccal kiegyenesedett. A sivatagban nagyszámú fáklya jelent meg a semmiből, úgy háromszáz fénypont pislákolt a félhomályban, amit a teljes erőből rohamozó lovasság félreismerhetetlen dübörgése és harsonák visítása kísért. A bennszülött a társaihoz fordult, és parancsot kiáltott volna, de elhallgatott, amikor Vaelin dobókése belefúródott a koponyájába. Íjhúrok pengése hallatszott, és eldobott pengék suhogása töltötte meg a levegőt, ahogy előkerültek a felderítőcsapat fegyverei, és a harcosok végeztek a megmaradt őrszemekkel. – Fáklyákat eloltani! A gépekhez! – ugatta el a parancsot Vaelin, és vágtára sarkantyúzta Csulát. Disszonáns csatazaj mordult, amikor beértek a táborba. Banders báró lovagjai mennydörgésszerű robajjal száguldottak bele a bennszülött védők sietve összeszedett hadsorába, és a zörej hamarosan átadta a helyét a sebesült lovak sikolyának és az összecsapó pengék zengésének. A törzsi harcosok felvették a fegyverüket, és harci kiáltások meg kürtök rekedt ordítása
kíséretében belevetették magukat a küzdelembe. Mire Vaelin csapata a sátrak közé ért, a legtöbben már csatlakoztak a csetepatéhoz, és a felderítők könnyedén levágták a kisszámú, még ott veszteglő bennszülöttet. Az ostromgépeket senki sem védte, kivéve a kezelőik, középkorú, bőrzekét viselő férfiak, akik asztalos szerszámokat fogtak. Vaelin sajnálta, hogy nem futottak el, mert rögvest megölni kényszerült az egyiket, aki jókora kalapáccsal jött neki, egy másiknak pedig lecsapta a kezét. – El innen! – förmedt rá a fickóra, aztán a hüvelybe dugta a kardját, és leakasztotta az agyagedényekkel teli csomagot Csula hátáról. A férfi csak nézett rá rémült döbbenettel a szemében, míg végül a vérveszteségtől a homokba hanyatlott. Vaelin szitkozódva otthagyta, majd kinyitotta a batyut, és a legközelebbi kőhajítónak vágta az edényeket. A kemény fagerendákon szétcsattanó agyagkorsók kieresztették átlátszó, viaszos tartalmukat, és beborították az eszközt. Vaelin gyorsan kiürítette az első csomagot, és a másik tartalmát a következő gépre dobta, amit a farkasként vigyorgó Frentis már félig beáztatott. – Szép kis látvány lesz, testvér! – Az bizony! – Vaelin kiürítette a második batyut is, és ellenőrizte, hogyan halad a csapat többi tagja, majd elégedetten nyugtázta a cserépedények összetört maradványait az ostromgépek körül. – Jó, elég ennyi! – kiáltotta. – Gyújtsuk be! Úgy húszlépésre hátráltak a szerkezetektől. Vaelin maga után húzta a sebesült mesterembert, akit nem akart a tűzben hagyni. Dentos és Frentis leakasztották a vállukról az íjakat, aztán meggyújtottak néhány nyilat, és kilőtték az ostromgépekre. A lángok azonnal belekaptak a lámpaolajba, és
csakhamar tíz, toronymagas tűzcsóva tombolt a tábor kellős közepén. A lángok egykettőre bekebelezték a szerkezeteket, és a monstrumok leszakadó karjai úgy dőltek el, mint valami hatalmas, erdőtűzben égő fenyők. A tűz megvilágította a nyugati dombokon folyó csatát. Banders báró visszavonulást vezényelt, bár a vértől felbőszült bennszülöttek nem szívesen eresztették őket. Vaelin látta, ahogyan a harcosok kirángatják a nyergükből a csatából menekülő lovagokat, és gyors egymásutánban a lándzsájukra húzzák őket. Vaelin felpattant a lovára, és kirántotta a kardját. – Térjetek vissza a városba! – kiáltotta oda a felderítőknek. – És te, testvér? – kérdezte Frentis. Vaelin a csata felé bólintott. – A báró szorult helyzetbe került. Hamarosan én is követlek benneteket. – Hadd menjek én... Ellentmondást nem tűrő kifejezéssel nézett a barátjára. – Vidd haza az embereidet! Frentis beharapta a száját, visszanyelve egy nyilvánvalóan keserű választ. – Ha nem térsz vissza két napon belül... – Akkor többé már egyáltalán nem jövök, és Caenis testvér parancsainak kell engedelmeskedned. – Megsarkantyúzta Csulát, és a csata felé rúgtatott. Megkerülte a csetepatét, miközben a kardjával ki-kicsapva levágott néhány figyelmetlen bennszülöttet, aztán amikor tömegesen indultak felé, elkanyarodott, távolabb vágtázott, majd megismételte a kört. Mind messzebb csalta a feldühödött ellenséget, hogy a lovagok fellélegezhessenek. – Eruhin Makhtar! – kiáltozta, remélve, hogy
értik a jelentését. – Én vagyok Eruhin Makhtar! Gyertek, és kapjatok el! Üldözői felfortyanó haragjából ítélve a törzsi harcosok is értették a szavakat, és lándzsákat meg szekercéket hajítottak utána, olykor rémisztő ügyességgel. Az egyik vadember szokatlan gyorsaságról tett tanúbizonyságot, amikor az elkanyarodó Vaelin után vetette magát, aztán magasra emelt harci bunkóval felugrott Csula hátára, de végül a homokban kötött ki egy nyílvesszővel a mellében. – Ne késlekedjünk, testvér! – kiáltotta oda Vaelinnek Dentos. Új nyilat tett az íjára, miközben fej fej mellett vágtáztak, és nem messze újabb törzsi harcos bucskázott a homokba. – Azt hittem, visszaküldtelek a városba – feddte meg a parancsnoka. – Nem, Frentist küldted. – Az íjász újabb nyilat eresztett el, és kikerült egy lándzsát. – Tényleg mennünk kéne! Vaelin visszatekintett a kavargó csatára, és észrevett egy vörös foltos páncélban vágtázó lovagot. A báró tehát utoljára hagyta el a csatamezőt. Az ifjú ezredparancsnok nyugat felé mutatott, és mindketten arrafelé fordultak, egyre nagyobb sebességre ösztökélve a hátasaikat. A még mindig lángoló faszerkezetek hosszú árnyékokat vetettek a homokra, de a fény egyre halványodott, ahogy a menekülőket elnyelte a sivatag. ♦♦♦ Egész éjszaka lovagoltak, tartva a nyugati irányt, aztán napkeltekor észak felé fordultak. Csak akkor szálltak le a lóról, hogy gyalog vezessék az állatokat, amikor a hőségtől már
szédelegtek. Minden súlyfeleslegtől megfosztották a paripákat, eldobták a láncinget is, és csak a fegyvereket és vizeskulacsokat tartották meg. – Sehol nem látom őket – fürkészte Dentos a déli láthatárt leárnyékolt szemmel. – Legalábbis egyelőre még nem. – Ideérnek majd – biztosította felőle a barátja. Kulacsot tartott Csula pofájához, amit a hátas a fogai közé kapott, megborított, majd két-három kortyra kiitta a tartalmát. Vaelin nem tudta, a csődör meddig fogja bírni a hőséget. A sivatag kegyetlen környezetnek számított egy északi éghajlathoz szokott állatnak. Látszott az oldalán kiütő habból, meg egyébiránt élénk, gyanakvó szemének fáradt pislogásából. – Kis szerencsével most már a bárót követik – folytatta Dentos. – Végül is ők többen vannak. – Azt hiszem, tegnap este már elhasználtuk a szerencsénket, nem gondolod? – Vaelin várt, amíg Csula befejezte az ivást, aztán megragadta a kantárszárat. – Folytatjuk az utunkat. Ha mi nem tudunk lovagolni ebben a melegben, ők sem tudnak. Kora este látták meg. Alig látszott a távolban, de valódiságát nem lehetett tagadni. – Huszonöt kilométer? – tűnődött Dentos, miközben a mozgó porfelhőt figyelte. – Inkább tizenöt. – Vaelin felhúzta magát a nyeregbe, és hunyorogva hallgatta Csula fáradt, bosszús prüszkölését. – Úgy látszik, mégiscsak képesek lovon ülni a hőségben. Egész éjszaka vágtattak, de vigyáztak, hogy ne merítsék ki a lovakat teljesen. Közben folyamatosan dél felé pillantgattak, ahol a sivatag sávján és a csillagos égen kívül semmit sem láttak, ám ennek ellenére jól tudták, hogy üldözőik minden kilométerrel közelebb és közelebb kerülnek.
Hajnalra az északi tengerpart is előkerült, és a sivatagi homok átadta a helyét a bozótosnak, aztán tíz kilométerrel odább, a reggeli fényben megcsillantak Linesh fehér falai. – Testvér – szólt oda Dentos halkan. Vaelin délnek fordította a tekintetét. A porfelhő mostanra nagyobbra nőtt, és tisztán látszottak a port felverő lovasok is. Előrehajolt Csula nyergében, és az állat fülébe súgta: – Bocsáss meg! – Hátradőlve a ló oldalába mélyesztette a sarkát, és vágtázni kezdtek. Arra számított, hogy az állat mostanra már biztosan veszített energiájából, de csalódnia kellett. A paripa megkönnyebbülten adta át magát a száguldásnak, és élvezetében vagy dühében prüszkölve dobálta a fejét. Patái felköpülték a poros földet, és hamarosan lehagyták Dentost meg fáradó hátasát, olyannyira, hogy Vaelinnek hat kilométer után le kellett fékeznie. Felállt egy magaslatra, ami a városfal előtt elterülő síkságra nézett. A kapu nyitva állt, és éppen egy lovassági osztag vonult be a városba. A napfény megcsillant a páncéljukon. – Úgy tűnik, a báró hazaért – jegyezte meg Vaelin, miközben Dentos lefékezett mellette. – Legalább valakinek sikerült. – Dentos a feje fölé tartott egy kulacsot, és hagyta, hogy a víz öntözze az arcát. Mögötte az üldözőik gyorsan közeledtek, alig másfél kilométernyire járhattak. Igaza volt. Már nem érik el a várost. – Tessék! – Nekikészülődött, hogy leszáll a nyeregből. – Az én lovam gyorsabb. Úgyis én kellek nekik. – Ne bolondozz, testvér! – tiltakozott Dentos fáradtan. Levette a nyergéről az íját, és feltett egy vesszőt, aztán a lovát körbefordítva farkasszemet nézett a közeledő katonákkal. Vaelin tudta, hogy hiába is próbálná lebeszélni.
– Sajnálom, testvér. – Hangja megtelt bűntudattal. – Ez a bolondok háborúja... Ám Dentos nem figyelt rá. Dél felé nézett, homlokán töprengő ráncok jelentek meg. – Nem tudtam, hogy errefelé is élnek. Szép nagy példány, mi? Vaelin követte a tekintetét, és felismerésében tűzijátékszerű robbanással szólalt meg a vér éneke. Nem messze tőlük egy hatalmas testű, szürke farkas ült a kopár kövön. Vaelinre függesztette higgadt, zöld szemét, a tekintetet, amire a fiatalember oly élénken emlékezett az Urlish-ból. – Te látod? – kérdezte döbbenten a barátját. – Nehéz volna nem észrevenni. A vérdal most már dühödten áradt a bensőjében, és figyelmeztető hangzavarrá tornyosult. – Dentos, indulj a város felé! – Nem megyek sehová... – Valami történni fog! Kérlek, menekülj! Dentos tovább akadékoskodott volna, de valami magára vonta a figyelmét, egy nagy fekete felhő a déli horizonton, ami a sivatag homokjából ébredt, és legalább egy kilométernyire feltornászta magát az égre. Fodrozódó haragjában elnyelte a napfényt is, és megállíthatatlanul tört a város felé. Homokdűnék lettek semmivé, ahogyan éhes kebelébe fogadta őket. Nyíl vágódott a földbe néhány lépésnyire tőlük. Vaelin megfordulva látta, hogy az üldözőik alig ötvenlépésnyire járnak. Legalább száz katona bocsátott rájuk nyílzáport vágta közben, hátha sikerül befejezni a hajszát, mielőtt a homokvihar eléri mindkét csapatot. – HAJTS! – rikoltotta Vaelin, aztán megragadta Dentos
kantárszárát, és maga után húzta, vágtára fogva a saját lovát is. Nyilak zuhogtak a nyakukba, miközben leszáguldottak a dombról és lóhalálában iszkoltak a város felé. A homokvihar még azelőtt megérkezett, hogy megtették volna a távolság egyharmadát. A kavargó por úgy vágott az arcukba, mint valami mérges tűfelhő. Dentos lova felágaskodott a homokörvény kellős közepén, és Vaelin kezéből kicsúszott a szár. Ló és lovasa eltűnt a háborgó vörös ködben. Utána akart kiáltani, de a szája rögvest tele lett homokkal, és köhögve felhagyott a próbálkozással. Csak annyit tehetett, hogy eltakarta az arcát, és Csulába kapaszkodva hagyta, hogy az állat vakon fusson vele a viharban. Kétségbeesésében a vér énekét hívta segítségül. Megpróbálta megnyugtatni, vezérelni, sőt énekelni akarta a zenéjét. Először csak zűrzavart hallott, rémülettel teli, sikoltó lármát, ami a farkas láttán tört fel az énekből, de ahogy rászabadította az akaraterejét, az összevisszaság kisimulni látszott, és felcsendült néhány tiszta hang az elméjében dühöngő viharból. Dentos! – kiáltotta, és kivetette a dalt, akár egy csáklyát. – Keresd! Az ének ismét változott, újabb hangok születtek, és a zene egyre dallamosabb, szinte békés lett, bár megszólalt benne valami új, ismeretlen hang, egy teljességgel idegen, ismeretlen szólam. Arculcsapásként érte a felismerés. Ez nem az én dalom! Ez nem emberi dal! Ki vagy? – énekelte. – Ki vagy te? A másik dal megint változott, zenéje elmerült, és csak valami türelmetlen morgás maradt a helyén. Kérlek! – könyörgött Vaelin. – A testvérem... A farkas morgása ordítássá fokozódott a fejében, olyan hangos kiáltás lett, hogy megingott a nyeregben. Csula
felnyihogott, és ijedten felágaskodott, ahogy lovasa egyenes derékkal ülő helyzetbe rántotta magát. Vér ömlött az orrából. NEM! – ordította vissza a másiknak, és minden maradék erejét belepréselte a dalba. – NEM KELL A SEGÍTSÉGED! A szél azonnal elállt, az arcát daráló, éles szemcsék szétszóródtak a lágy szellőben, és ezernyi sustorgó sóhaj kíséretében leereszkedtek a levegőből. A kitisztuló porködön keresztül Vaelin egy lovas sötét sziluettjét pillantotta meg tízlépésnyire onnan. Dentos volt az: megismerte a hátán viselt kardról. Elárasztotta a megkönnyebbülés, és odaléptetett, majd megragadta a testvére vállát. – Ne késlekedjünk, testvér... Dentos megdőlt a nyeregben, és tompa puffanással lebukott a homokba. A szeme nyitva állt, arcán ismerős sápadtság terült el. Gyilkos nyílvessző kandikált ki a melléből, a szakállas acélhegyen csillogott az iszamós vér. ♦♦♦ Később elmondták, hogy amikor alábbhagyott a homokvihar, ő csak ült a nyeregben mozdulatlanul, akár Ahm Lin egyik időtlen alkotása. A falon álló őrszemek kiáltozni kezdtek, és Caenis eszeveszetten intézkedett, hogy újra kinyittassa a kaput. A homokviharban szétszóródott alpiri üldözők hamar felocsúdtak, és vészesen közeledtek Reménységük Gyilkosához, aki ennek ellenére nem moccant. Az egyikük húszlépésnyire megközelítette Vaelint, aztán a lova nyakára fekve kifeszítette az íját, és gyűlöletében győzelemittasan vicsorgott. Bren Antesh felpattant a kaputorony tetejére, átlőtte a támadó lovas mellkasát, aztán utasítást vakkantott az íjászainak. Ezernyi nyílvessző szállt a
falról, és fekete esőként ereszkedett az alpiriak felé. Csaknem száz lovas esett el egyetlen nyílzáporban. Vaelin az egészből semmit sem érzékelt. Csak Dentost látta, barátja elernyedt, fehér arcát, a skarlát vér között megcsillanó, fényes nyílhegyet. Szólongatták a falról, de ő semmit sem hallott. Caenis és Barkus futólépésben érkeztek az újra megnyitott kapun, és döbbenten fékeztek le. Vaelin nem hallotta a gyászukat, vagy kérdéseiket. Dentos és a nyíl... – Vaelin. Egy hang ütötte meg a fülét. Sherin a ló mellett állt, és megragadta a férfi csuklóját. A fiatalember bütykei kifehéredtek, úgy szorította a kantárszárat. – Vaelin, kérlek. Lepillantott a fiatal nőre, befogadta együtt érző arcát, és az ismerős vonások szétoszlatták a bénultságát. Kétségbeesett szükség és reményvesztett szégyen költözött a tétlenség helyére. – Gyilkos vagyok – szólt Vaelin, minden egyes szót kihangsúlyozva. – Nem... – Gyilkos vagyok. – Finoman elhúzta a kezét, aztán sétára ösztökélte Csulát, és bevezette a városkapun.
KILENCEDIK FEJEZET
K
ét teljes napra bezárkózott a kvártélyába. Teljes ruházatban, összegömbölyödve feküdt a priccsén. Janril kopogott és ételt hagyott az ajtó előtt, de Vaelin ügyet sem vetett rá. Caenis, Barkus és Frentis felváltva jöttek a szobájához, de alig hallotta őket. Nem érzett fáradtságot, éhséget, szomjúságot. Csak Dentos létezett és a nyílhegy, na meg az ének, a farkas kiismerhetetlen dala, akárcsak valami fülsiketítő visszhang az elméje rejtekéből. És persze az igazság, a gyűlöletes igazság. Gyilkos vagyok. Eszébe jutott a pillanat, amikor maga kérte meg a barátját, hogy vegyen részt a küldetésen. – Te vagy a legjobb lovas íjászunk... – kezdte, de nem kellett végigmondania, mert rendtestvére azonnal nekilátott összeszedni a holmiját. – Nortah jobban értett ehhez – fűzte hozzá, miközben felhúrozta az íját. – Nortah halott. Dentos csak mosolygott, és Vaelin akkor jött rá, hogy a barátja sohasem hitte el a hazugságot szőke bajtársuk végzetéről. Mi mást tudhatott még? Milyen más titkokat őrzött? Mindaz a tudás egy pillanat alatt elszállt a semmibe, amikor az alpiri kilőtte gyilkos nyilát, ráadásul valószínűleg abban a
hitben, hogy a Reménységük Gyilkosával végzett. Vaelin eltűnődött, vajon az alpiri boldogan halt-e meg a cumbraeli nyílzáporban. Talán arra számított, az istenei a hősöknek kijáró fogadtatásban részesítik. Micsoda szörnyű csalódás érhette! A második nap estéjén végül valami kapirgálás vonta magára a figyelmét az ajtónál, amit esdeklő szűkülés kísért. Pislogva bámulta a félhomályba burkolózó szobát, ujjai az állára nőtt borostára tévedtek, és megérezte a saját bűzét. – Meg kell fürödnöm! – motyogta az üres helyiségnek, aztán felkelt, hogy kinyissa az ajtót. Karcos hirtelen nekivágódó tömege azonnal ledöntötte a lábáról, és a kutya érdes nyelve keserves ragaszkodással súrolta végig az arcát és az állát. – Jól van, te ostoba korcs! – nyögte, és nagy nehézségek árán ellökte magától a rabszolgakutyát. – Nincs semmi bajom. – Valóban? – Sherin állt az ajtóban karba font kézzel, szemében az első találkozásukról ismert szigorúsággal. – Mert szörnyen nézel ki. A nő megfordult, és lement a lépcsőn, aztán néhány perc múlva egy ronggyal és egy tál gőzölgő vízzel tért vissza. Bezárta az ajtót, majd leült az ágyra, miközben a férfi derékig levetkőzött. Karcos az ölébe tette a fejét, és a gazdája a fülét vakargatta. Magán érezte Sherin pillantását, tudta, hogy a nővér szeme elidőz a sebhelyein, és érezte a bánatát. – Nincs rajtam olyan sérülés, amit ne okkal kaptam volna, nővér – szólt, és a borotvájáért nyúlt. – Mindet megérdemeltem, még többet is. – Akkor most gyűlölöd magad? – A fiatal nő hangja dühösen csengett. Úgy látszott, az Iltisszel történtek felett érzett keserűsége még nem múlt el.
– Szörnyű dolgokat tettem. Ez a háború... – Elhallgatott, és egy pillanatra becsukta a szemét, majd beszappanozta az arcát, és felemelte a borotvát. – Add csak ide! – állt fel Sherin, és közelebb lépve kivette a kezéből a kést. – Nem aludtál, remeg a kezed. – Kihúzott egy széket, és leültette. – Nyugalom, már többször csináltam, mint gondolnád. – El kellett ismernie, a borbélyok is megirigyelték volna a nő ügyességét, amivel az éles eszközt húzta az arcán. Puha, megnyugtató keze gyorsan és pontosan dolgozott. Egy pillanatra hagyta magát elveszni a nő illatában és közelségében, és gyásza meg öngyűlölete felolvadt az újonnan talált meghittségben. Tudta, hogy szólnia kellene Sherinnek, hagyja abba, mert nem illő, amit csinál, de bódultságában már ez sem érdekelte. – Így – lépett hátrébb a nővér, és rámosolygott. Egyik ujjával végigsimította Vaelin állát. – Sokkal jobb. A férfi hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy magához húzza alkalom szülte borbélyát, de ehelyett a rongyért nyúlt, és letörölte a szappan maradékát. – Köszönöm, nővér. – Dentos testvér jó ember volt. Részvétem. – Egy ringyó fiaként nőtt fel, és mindenki gyűlölte. Számára nem létezett más út a világban, mint a harc, és a hősi halál a Rend szolgálatában. De való igaz, hogy jó ember volt, és hosszabb életet, jobb halált érdemelt. – Miért jöttél ide, Vaelin? – A nő hangja ellágyult, a harag már kihunyt benne, egyszerűen bánatosan csengett. – Gyűlölöd ezt a háborút, látom rajtad. A te képességeid nem erre valók, ahogyan az enyémek sem. Állítólag olyan Hitet szolgálunk, ami védelmet nyújt a mohóság és gonoszság ellen. Mit óvunk itt a
tenger túlpartján? Mit ígért, mivel fenyegetett meg a király, hogy rávett erre? A hazugság ott volt a nyelvén, eláshatta volna magát a titkai alá, amint tette annyi éven keresztül, de most az egész suttogássá halkult, csak valami apró félsz maradt, hogy túl messze ment egy feltérképezetlen úton. Be kellett avatnia a nőt, és ez a maró szükség elaltatta a veszélyérzetét. Ha nem tarthatja a karjában, legalább a bizalomban megnyugvást találhat. – Felfedezte, hogy az apám tagadó útra tért. A megvilágosodott szekta tagjaként, akármit is jelentsen az. – Amikor életünket a Hitnek adjuk, megszakítjuk a vérségi kötelékeinket. – Valóban? Te megszakítottad? A te mély együttérzésed sem a semmiből született. Azokon az utcákon lettél ilyen, ahol felnőttél, a sok koldus között, akiken annyira segíteni próbálsz. Tényleg hátrahagyhatunk bármit is, amikor beköltözünk a Rendbe? A fiatal nő némán lehunyta a szemét. – Sajnálom – szabadkozott Vaelin. – A múltad nem rám tartozik. Nem akartam... – Az anyám tolvaj volt – nyitotta ki a szemét újra Sherin, és miközben belenézett a fiatalember tekintetébe, a hangja éles, eddig ismeretlen színezetet kapott. – A legjobb zsebesnek ismerték a negyedben. Villámgyorsan dolgozott, sebesebben lekapott egy gyűrűt bármilyen kalmár ujjáról, mint ahogy a kígyó megragadja a patkányt. Az apámat sohasem ismertem. Anyám mindig azt mesélte, katona volt, és meghalt valamelyik háborúban, de tudtam, hogy ringyóként élt, mielőtt megtanulta a tolvajmesterséget. Engem is megtanított lopni. Azt hangoztatta, tolvajkezem van. – Lenézett a kezére. Az ügyes,
hosszú ujjak ökölbe szorultak. – Én voltam az ő kedvenc kis tolvaja, így mondta, és aki tolvaj, annak sohasem kell kurválkodnia. – Aztán kiderült, hogy mégsem vagyok olyan jó, mint ő azt gondolta. Egy gazdag kövér vénember a kövér öreg feleségével sarokba szorított, amikor elemeltem az asszony melltűjét. A fickó éppen a sétapálcájával náspángolt, amikor az anyám meglátta, és megkéselte. „Senki sem bánthatja az én Sherrimet!” Elmenekülhetett volna, de nem tette. – A nővér átölelte és ringatta magát. – Miattam ott maradt. Még akkor is szurkálta a vénember hulláját, amikor az őrség elfogta. Másnap felakasztották. Tizenegy éves voltam. – Az akasztás után csak meg akartam halni. Nem tudtam lopni többé, egyszerűen nem lettem volna képes rá. Pedig csak ahhoz értettem. Nem volt anyám, nem volt munkám. Nekem befellegzett. Másnap reggel egy szürke ruhás, kedves asszony megkérdezte, segíthet-e. Vaelin nem emlékezett rá, mikor állt fel az ágyról, vagy hogyan húzta magához a nőt. Egyszer csak arra eszmélt, hogy Sherin feje a mellkasán nyugszik, és a fiatal nő zihálva küzd a könnyekkel. – Sajnálom, nővér... Sherin mély levegőt vett, és a zokogása alábbhagyott. Felemelte a fejét, és fura kis mosollyal azt suttogta: – Nem vagyok a nővéred. – Azzal védelmezője ajkára tapasztotta az ajkát. ♦♦♦ – Az ízed – Sherin nyelve Vaelin mellkasán játszadozott – só és
verejték keveréke. – Elfacsarintotta az orrát. – És füstszagod van. – Sajnálom... Sherin vidáman felkacagott, aztán feltápászkodott, hogy megcsókolja a férfi arcát, majd a testének nyomta meztelen testét, és a mellére fektette a fejét. – Nem panaszkodom. Vaelin végigsimította a nővér kecses, selymes vállát, és élvezettel felsóhajtott. – Én úgy tudtam, hogy az ember akkor élvezi igazán az ilyesmit, ha tapasztaltnak mondható benne. – Én meg úgy hallottam, hogy a Hit iránt érzett igaz áhítat megóv az efféle élvezetek csábításától. – Újra megcsókolta a fiatalembert, ezúttal hosszabban, és a nyelve végigkutatta kedvese ajkát. – Úgy látszik, az ember nem hihet el mindent, amit hall. Órákig feküdtek együtt, és sietve, suttogva szeretkeztek. Karcost az ajtó elé állították, hogy visszafordítsák az esetleges látogatókat. A nő testének csodás, felvillanyozó érzése, csiklandó lehelete a nyakán, amikor benne mozgott, teljesen lehengerelte. A gyász, a bűntudat, no meg a szobán túl várakozó kegyetlen világ ellenére ebben a szent pillanatban igazán boldognak érezte magát, életében talán először. A hajnal derengése beszűrődött az ablaktáblák között, és Vaelin most tisztán látta a nő arcát. Mosolya derűs áldásként borult rá, ahogy kibontakoztak az ölelésből. – Szeretlek – vallotta be a nővérnek, és ujjaival a fiatal nő hajába túrt. – Mindig is szerettelek. Sherin hozzádörgölőzött, és a keze végigsiklott a fiatalember kemény mell- és hasizmain.
– Tényleg? Ennyi év után is? – Nem hiszem, hogy az ilyen szerelem elmúlhat. – Ujjaik összefonódtak. – Amikor a Feketetoronyba vetettek... megkínoztak? – Csak ha a rémület is kínzásnak számít. Csupán egyetlen éjszakát tartottak ott, de amiket a falon át hallottam... – Megborzongott, és a férfi csókot nyomott a homlokára. – Sajnálom. Csak tudnom kellett. Biztosan súlyos szavakat hangoztattál, ha a király és Al Tendris aspektus így megijedtek tőled. – Ez a háború nem egyszerűen tévedés, Vaelin. Bemocskolja a lelkünket. Minden szempontból a Hit ellen való. Fel kellett szólalnom. Senki más nem merészelte felemelni a hangját, még Elera aspektus sem, pedig könyörögtem neki. Felálltam a piactereken, és onnan kiabáltam az embereknek. Meglepetésemre sokan odafigyeltek, főként a szegényebb negyedekben. Leírták a szavaimat, és a szöveget sokszorosították azzal a Harmadik Rend által is használt, új tintás-fatáblás eszközzel. Egyre nagyobb számban terjedtek a röpiratok, olyan szövegekkel, hogy „Vess véget a háborúnak, és mentsd meg a Hitet!” – Jól hangzik. – Köszönöm. Két hétbe telt, mire kinyomozták, hogy közöm van a dologhoz. Iltis testvér és az emberei a király letartóztatási parancsát lobogtatva betörtek a Rendházba. A testvér nem éppen a legkedvesebb fajta, amint azt te is tapasztalhattad, és nagy élvezettel mesélte, mit fognak művelni velem a Feketetoronyban. Egész éjjel éberen feküdtem, és a sikolyokat hallgattam. Amikor kinyílt a cellaajtóm, majd elájultam a félelemtől, de csak Lyrna hercegnő jött be egy váltás ruhával és a király parancsával, miszerint a lánya őrizetébe bocsát.
Lyrna. Vajon miféle célja lehetett ezzel? – Akkor le vagyok kötelezve neki. – Én szintúgy. Ritka az ilyen bátor, jó lélek. Gondoskodott róla, hogy mindenem meglegyen, saját szobát adott, könyvekkel és üres pergamenekkel. Órákat töltöttünk társalgással a titkos kertjében. Azt hiszem, magányosnak érzi magát. Amikor a hívásodra útnak indultam, még sírt is. A lelkemre kötötte, hogy adjam át neked a legmelegebb üdvözletét. – Milyen kedves tőle! – Vaelin kétségbeesetten témát váltott. – Mit ajánlott neked Janus? Biztos vagyok benne, hogy megpróbált belekényszeríteni valami aljas egyezségbe. – Igazából csak egyszer találkoztam vele. Az őrség kapitánya, egy Smolen nevezetű tiszt elvitt a lakosztályába. Szárnyra kapott a hír a városban és a palotában egyaránt, hogy a király gyengélkedik. Ez napnál is világosabban látszott a bőre szürkeségéből, meg abból, ahogy a bőr lógott a csontjain. Minden bizonnyal az öregedés jeleit láttam, valami sorvasztó betegség tüneteivel együtt. Felajánlottam, hogy szívesen megvizsgálom, de azzal felelt, hogy százával tolonganak körülötte az orvosok. Ezek után hosszasan bámult rám, és egyetlen kérdést tett fel. Amikor válaszoltam neki, felnevetett, és visszavitetett a kapitánnyal Lyrna hercegnő lakosztályába. Bánatos kacagás volt, sajnálkozással teli. – Mit kérdezett? A fiatal nő megmoccant, aztán feltérdelt. A lepedő lehullt róla, feltárva kecses alakját. A szeme fénylett, és Vaelin rájött, hogy a nővér sír. – Azt kérdezte, szeretlek-e. Én pedig mondtam neki, hogy igen. Mert szeretlek. – Remegő ujjakkal simogatta kedvese arcát. – Szeretlek. El kellett volna szöknöm veled, amikor hívtál annyi
évvel ezelőtt. Azon a reggelen, amikor Vaelin a gyógyulás rémes fájdalmait követően magához tért, az aspektus-vérfürdő másnapján, amikor a lány megmentette az életét. – Azt hittem, csak álmodtam. – Akkor mindketten ugyanazt álmodtuk. – A keze a simogató mozdulat közben megállt, és hangja hirtelen tétova lett. – De az álomnak nem kell véget érnie. A királyságban többé nincs helyem, ám egy egész világ vár rám, amit még sohasem láttam. Bejárhatnánk együtt. Talán sikerülne olyan helyre lelni, ahol nincsenek királyok, háborúk, vagy olyan megátalkodottak, akik a hitük, istenük vagy a pénz miatt ölik egymást. Vaelin közel húzta magához, majd a karjába zárta a szerelmét, kiélvezve testének melegét, belélegezve a haja illatát. – Valamit még el kell intéznem itt. Valaminek meg kell történnie. Érezte, hogy a nő teste megfeszül. – Ha meg akarod nyerni ezt a háborút, tudnod kell, hogy hiú reményeket táplálsz. A Birodalom több ezer kilométer hosszú, sivatagtól fagyos hegységig terjed, és több ember él benne, mint ahány csillag van az égen. Ha legyőzöd az egyik hadsereget, a császár másikat küld helyette, aztán megint másikat. – Nem, nem a háborúról van szó. Feladatot kaptam az aspektustól. És bár nagyon szeretnék, nem futhatok előle. Miután elvégeztem, csak az álmainknak élünk majd. Sherin közelebb húzódott hozzá, és az ajka a férfi fülcimpáját csiklandozta, ahogy a fülébe súgta: – Ígéred? – Ígérem. – Komolyan gondolta, egész lelkével így kívánta, és nem értette, miért hangzik olyan hazugul.
A pillanatot a folyosón felhangzó, hangos morgás törte meg. A rabszolgakutyától elbátortalanodott Janril Noren az ajtó túloldaláról szólongatta parancsnokát. A nővér az ajkára szorította a kezét, hogy visszafojtsa kacaját, és elmerült az ágynemű között, miközben Vaelin a nadrágjáért nyúlt. – Mi az? – kérdezte az ezredparancsnok dühösen, ahogy felrántotta az ajtót. – Egy alpiri várakozik a kapunál, uram, és azt követeli, hogy menj ki, és küzdj meg vele. – Janril szeme Vaelin arcáról a szobára siklott, majd megállapodott a még mindig morgó Karcoson. – Antesh parancsnok szívesen kidíszítette volna egy-két nyílvesszővel, de Caenis testvér úgy gondolta, talán élve akarod látni. – Hogy néz ki ez az alpiri? – Nagydarab fickó, őszülő hajjal. Ruházata akár azoké a lovasoké, akikkel elbántunk a tengerparton. Mintha rosszul lenne: alig bír a nyeregben ülni. Gondolom, túl régóta zötyög a sivatagban. – Hányan vannak vele? – Senki, uram. Hihetetlen, de egyedül jött. – Mondd meg Frentis testvérnek, hogy sorakoztassa fel a felderítőit, Caenis testvérnek meg azt, hogy perceken belül ott leszek. – Igen, uram! Vaelin bezárta az ajtót, és felöltözött. – Meg akarsz küzdeni vele? – bújt elő Sherin a takaró alól. – Tudod, hogy nem. – Felhúzta az ingét, és odahajolt, hogy megcsókolja a nőt. – Kérlek, tégy meg nekem valamit!
♦♦♦ Neliesen Nester Hevren kapitány a nyergébe rogyva várakozott, borotválatlan arcán végtelen fáradtság ült. Ám ahogy kinyílt a kapu és meglátta Vaelint, nyilvánvaló kimerültsége helyére komor elégedettség költözött. – Összeszedted a bátorságodat, hogy kiállj ellenem, északi? – kiáltott oda a közeledő rendtestvérnek. – Nem volt más választásom. Az embereim tisztelete kezdett megingani. – Végigtekintett az üres sivatagon. – Hol a sereged? – Ostobák egytől egyig, egy gyáva féreg parancsnoksága alatt! – Az alpiri kiköpött. – Nem vette be a gyomruk, amit véghez kell itt vinni. Az istenek verjék meg Everent, azt a sivatagi patkányt! A császár majd a fejét veszi! – Színtiszta, leplezetlen gyűlölettel tekintett Vaelinre. – De először én veszem a tiédet, Reménységünk Gyilkosa! Vaelin biccentett. – Ahogy kívánod. Leszállsz a lóról, vagy azt akarod, hogy az utókor tisztességtelen előnyödről meséljen? – Nekem nem kell előny. – Hevren nagy nehezen lecsusszant a nyeregből. A sivatag pora kiömlött a ruhájából, és a lova megkönnyebbült prüszkölést hallatott. Az alpiri feltételezhetően napokig utazott a sivatagban, és a lába szinte összecsuklott, mielőtt felegyenesedett volna. – Tessék – akasztotta le Vaelin a kulacsot a válláról, kivette a dugót, aztán belekortyolt a vízbe. – Csillapítsd a szomjadat, nehogy az emberek azt mondják, én indultam tisztességtelen előnnyel. – Visszatette a dugót, aztán odadobta a kulacsot Hevrennek. – Nem kell tőled semmi – vágott vissza az alpiri, de remegett
a keze, ahogy megfogta a kulacsot. – Akkor maradj itt, és rohadj meg a napon! – felelte a rendtestvér, és megfordult, hogy visszamenjen a kapun. – Várj! – Hevren ledugaszolta a kulacsot, és az utolsó cseppig legurította a vizet, majd félredobta az alkalmatosságot. – Nincs több csevegés, Reménységünk Gyilkosa! – Kihúzta a szablyáját, aztán harcos pózba állt, és lerázta a homlokán hirtelen kiütő verejtéket. – Sajnálom, kapitány – szólt oda neki Vaelin. – Sajnálom a Reménységedet, sajnálom, hogy idejöttünk, sajnálom, hogy nem adhatom meg a halált, amire annyira vágysz. – Azt mondtam, nincs több csevegés! – Hevren lépett egyet előre, a szablyát hátrahúzta a döféshez, aztán megtorpant, és zavartan pislogott. A szeme mintha nem találta volna, amit nézett. – Két rész macskagyökér, egy rész koronagyökér és egy kis kamilla, ami elveszi a szagot. – Vaelin feltartotta a kulacsot, amit kicserélt a Sherin altatóját tartalmazó flaskára. – Sajnálom. – Te... – Hevren közelebb botladozott, aztán összeesett. – Nem! – hörögte, és keservesen próbált talpra állni. – Nem! – Vergődött még egy kicsit, aztán mozdulatlanul feküdt. Vaelin felkiáltott a kaput őrző nilsaeli katonáknak: – Keressetek neki valami kényelmes, de zárható helyet, és vegyétek el a fegyvereit! Frentis is megérkezett a felderítő csapat élén, és lefékezett a kaputorony íve alatt. – Nem lehetett hosszú küzdelem – fűzte hozzá a látványhoz. A nilsaeliek éppen az öntudatlan Hevrent cipelték be a várba. – Már így is eleget elvettem tőle – felelte a parancsnok. – A serege sehol sincs. Kerüljetek nyugat felé, hátha ott a nyomukra
bukkantok! – Gondolod, hogy Untesh felé indultak? – Vagy oda, vagy vissza Marbellisre. Csak egy napig legyetek oda, és ne kockáztassatok! Ha meglátnak benneteket, vágtázzatok vissza a városba! Frentis bólintott, azzal megsarkantyúzta a lovát. A felderítők szorosan mögötte maradtak. Vaelin figyelte, amint ellovagolnak nyugat felé, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a vérdal vészjósló trilláját. ♦♦♦ Leszállt az éj, és Frentis még mindig nem tért vissza. Vaelin a kaputorony tetején várakozott, a sivatagot bámulta, és ismét elcsodálkozott, milyen tiszta az ég arrafelé. A csillagsokaság fényesen ragyogott az éj fekete homok felett. – Aggódsz miatta, ugye? – jelent meg mellette Sherin, és ujjai röpkén megérintették a fiatalember kézfejét, mielőtt újra eltűntek a ruhája ráncaiban. – Frentis a testvérem – felelte Vaelin. – A kapitány még mindig nem tért magához? – Olyan békésen szundít, akár egy gyermek. Jól van ahhoz képest, hogy napokig víz nélkül rótta a sivatagot. – Ne kerülj túl közel hozzá, amikor felébred! Mérges lesz. – Mennyire gyűlöl téged... – A nővér hangjában sajnálkozás kongott. – Ezek az emberek mind gyűlölnek, annak ellenére, amit értük tettél... – Megöltem a trónörökösüket, és egy idegen hadsereggel megszálltam a városukat. Amennyire én tudom, a vöröskezet is nekünk köszönhetik. Hadd gyűlöljenek, kiérdemeltem!
Sherin közelebb lépett, óvatos pillantást vetett a közelben álló őrre, akit látszólag egészen lekötött a körme alatti piszok. – A kőfaragó szépen gyógyul, de zavartak az álmai. Égési sebei nagy fájdalommal járnak. Csillapítom, amennyire tudom, de még mindig félrebeszél, főként számomra ismeretlen nyelveken, de néha a mi nyelvünkön is. – Tekintete elevenen fürkészte a férfi arcát. – Olyan dolgokat mond... Vaelin felhúzta az egyik szemöldökét. – Milyeneket? – Valami dalról beszél, Énekesekről, egy kőből faragott, élő farkasról, holmi gonosz, veszedelmes asszonyról, meg rólad, Vaelin. Talán az egésznek semmi értelme, és csak a gyógyszerek és fájdalom szülte rémlátomások, de megijesztenek. Pedig tudod, hogy én nem ijedek meg egykönnyen. Vaelin átkarolta a nőt, és magához húzta, nem törődve vele, hogy az ijedten pislog az őr felé. – Mit számít most már mindez? – kérdezte tőle. – A helyzeted, itteni szereped is veszélybe kerülhet. – Hadd lázadjanak csak, váltsanak le, ha akarnak! – Felemelte a hangját, hogy az őr is hallhassa, bár a férfi most éppen mindenfelé nézegetett, csak őrá nem. Ha jól ítélte meg a katonapletykák sebességét, holnapra már az utolsó helyőrségi talpas is tudni fog mindent. Ennek ellenére azt találta, hogy cseppet sem érdekli. – Hagyd abba! – Sherin kiverekedte magát az öleléséből. Arca kipirosodott, de elnyomott egy nevetést. A katona megköszörülte a torkát, és Vaelin feléje fordult. Az őrszem a sivatagra mutatott. – Visszatérő csapat, uram. A kapu kitárult, hogy beengedje a fáradt ügetésben közelítő
felderítőcsapatot. A rémült Vaelin azonnal kiszúrta, hogy Frentis nincsen közöttük. – Az alpiri sereget Untesh-től tizenöt kilométernyire értük utol, uram – magyarázta Halkin őrmester, Frentis helyettese. – Frentis testvér úgy döntött, hogy előrelovagol, és figyelmezteti a veszélyre Malcius herceget. Megparancsolta, hogy térjünk vissza ide, és jelentsük, amit láttunk. Vaelin röviden megszorította Sherin kezét, aztán elmasírozott az istálló irányába. Még utoljára hátraszólt a válla fölött: – Hívjátok ide Barkus és Caenis testvért!
TIZEDIK FEJEZET
-N
os, erről ennyit – nyugtázta Barkus. – Okos – morogta Caenis. – Úgy látszik, alábecsültük ezt az alpirit. Vastag füstfelhő szállt fel Untesh városából, és bemocskolta a hajnali eget. Több száz hulla borította a földet a falak alatt, ahol úgy sorakoztak az ostromlétrák, mint az összehordott gyújtós. Vaelin egy szélben csapkodó zászló mintáját vette ki a füstön keresztül. Keresztbe rakott szablyákat látott vörös mezőben. Ugyanezt a zászlót figyelte meg az oázisban is. Az alpiri hadúr az ostrom helyett teljes támadást indított, és szörnyűséges áldozatok árán visszaszerezte a várost a császárnak. Untesh elesett. Malcius herceg és Frentis meghalt, vagy fogságban sínylődött. Gyilkos vagyok... – Jobb, ha eltitkoljuk a katonák előtt, ami itt történt – tanácsolta Caenis. – Rossz hatással volna a közhangulatra... – Nem – felelte Vaelin. – El kell mondanunk az igazságot. Tudják, hogy sohasem hazudok nekik. A bizalom fontosabb, mint a félelem. – Talán elmenekült – vélte Barkus, bár a hangjából hiányzott a meggyőződés. – Hajóra szállhatott, vagy ilyesmi. Vaelin lehunyta a szemét, és megpróbálta csitítani a
gondolatait, előreküldeni a vér énekét, mint annak idején tette, amikor Dentosnak nyoma veszett a homokviharban. A zene azonban egyenletes zúgásba fulladt, és nem adott választ. – Nincs a városban – suttogta, és remény ébredt a szívében. Azt a félőrült gondolatot dédelgette, hogy sötétedés után valahogyan átjut a falon, és megkeresi Frentist a csata romjai között. Persze tisztában volt vele, hogy csak gyors halálra számíthat odabenn. Ám ha nincsen a városban, akkor hol van? Nem hagyta volna magára a herceget. – Lovasok közelednek – mutatott Caenis a város előtt elterülő síkságra, ahol egy lovas csapat sűrű porfelhőt kavart, és éppen feléjük tartott. – Nem lehetnek többen egy tucatnál. – Barkus levette a csatabárdját a nyeregről, és meglazította a bőrborítást a pengén. – Legalább elégtételt vehetünk a hercegért és a testvérünkért. – Hagyd! – Vaelin meghúzta Csula kantárszárát, és elfordította a lovat a várostól. – Menjünk! ♦♦♦ Újabb hónap telt el, amíg a vihar kitörésére vártak. Keményen edzette a katonákat, mindennap addig gyakorlatoztak, amíg már szinte állni sem tudtak, hogy mindenki biztosan tudja a helyét a falon, és elég erővel bírjon legalább az első támadás túléléséhez. Érezte az emberei rettegését és rosszkedvét, de a gyakorlatozáson és megnövelt fegyelmen kívül nem talált egyéb megoldást a megnyugtatásukra. Meglepetésére azonban félelemmel keveredő tiszteletük kitartott, és senki sem szökött meg. Még azután sem, hogy Barkus Marbellis elestének a hírével tért vissza egy felderítő útról.
– Az egész város csupa rom – mesélte a markos rendtestvér, amikor lábát lendítve leugrott a lováról. – Hat helyen törték át a falat, porig égették a házak felét, és számolatlan alpiri táborozik a város körül. – Ejtettek foglyokat? – kérdezte Vaelin. Testvére rendszerint vidám arcán most komor kifejezés uralkodott. – Karókat is láttam a fal tetején. Jó sok karót, mindegyik csúcsán egy kitűzött fejjel. Ha meg is kíméltek valakit, én nem találtam őket. A hadúr... Alucius... Sollis mester... – Micsoda oktalan barmok vagyunk! Hagytuk, hogy az a szaros vénember ideküldjön minket! – panaszkodott Barkus. – Menj, pihenj egyet, testvér! – tanácsolta az ezredparancsnok. Sherin éjszakánként eljött hozzá, és szeretkeztek. Áldott megkönnyebbülésre leltek egymás közelségében, és a kéj elmúltával egymásba fonódva feküdtek a sötétben. Olykor a nő némán, reszketve zokogott, de megpróbálta eltitkolni a könnyeit. – Ne sírj! – nyugtatta a kedvese. – Hamarosan vége. A könnyek csakhamar elapadtak, és némán kapaszkodott Vaelinbe, miközben kétségbeesett csókokkal borította az arcát. Mint mindenki más a városban, Sherin is tudta, mi következik. Az alpiriak szökőár gyanánt áttörnek a falakon, és Vaelinnel együtt minden egyes fegyveres királyi alattvaló szomorú véget ér. – Elmehetnénk – könyörgött egyik éjszaka a fiatal nő. – Még van néhány hajó a kikötőben. Egyszerűen csak elhajóznánk. Vaelin végigcirógatta a nővér sima homlokát, arca szép ívét
és előkelő állát. Csodás érzés járta át, amikor megérinthette az arcát, amikor érezhette, ahogyan a nő belereszket az érintésbe, és meleg pír fut a bőrébe. – Hisz emlékszel az ígéretemre, szerelmem – válaszolta neki, és hüvelykujjával kitörölt egy könnycseppet Sherin szeme sarkából. Másnap reggel éppen megszokott körét járta a falon, amikor Caenis azzal a hírrel köszöntötte, hogy éppen királysági hajók érkeznek a kikötőbe. – Mennyi? – Közel negyven. – Mintha a testvére nem lepődött volna meg az események váratlan fordulatán. Látszólag meg sem fordult a fejében, hogy a király cserbenhagyja őket. – Erősítést kapunk. ♦♦♦ – Az emberek a szájukra vették Sherin nővért – kezdte Caenis, miközben a mólón várakoztak, és a kikötőgát mellett beforduló, első hajót figyelték. A férfi kényelmetlenül feszengett, de hangja határozottságot hordozott. Vaelin vállat vont. – Na és? Aligha titkoljuk, amit csinálunk. – Caenisre pillantott, és testvére zavara láttán szégyellte sikamlós viselkedését. – Szeretem őt, testvér. A komoly fiatalember kerülte a pillantását, és szavai súlyosan csengtek. – A Hit tételei szerint most már nem vagy a testvérem. – Hát ez nagyszerű... Kérlek, ahogy tetszik! Távolíts csak el a tisztemről! Boldogan átadom neked ezt a várost...
– A főtábornagyi és helyőrségi parancsnoki tisztedet a királytól, és nem a Rendtől kaptad. Nem vehetem el tőled a címedet. Csak annyit tehetek, hogy jelentem... kihágásodat az aspektusnak, és ő majd ítélkezik feletted. – Ha megérem, hogy megítéltessem. Caenis a közeledő hajóra mutatott. – Erősítést kapunk. A király nem hagyott el minket. Úgy hiszem, még sokáig élhetünk. A távolban már ki lehetett venni a flotta többi hajóját, amelyek lustán hintáztak a vízen. Miért nem jönnek a kikötőbe? – tűnődött, de rögvest rájött a válaszra, amint a bárka közelebb ért, és meglátta, milyen magasan ül a vízen. A hajó nem erősítést hozott. A matrózok köteleket dobtak a mólón álló katonáknak, és a királyi bárka kikötött. A pallót kitolták a hajókorlát fölött. Vaelin arra számított, valami magas rangú királysági tiszt lépeget le rajta, és meglepetten látta, hogy egy azraeli nemesi ruhába öltözött alak támolyog le bizonytalan léptekkel a deszkán. Beletelt egy percbe, mire eszébe jutott a férfi neve: Keiden Al Telnar volt az, a király gazdasági minisztere. Az Al Telnar mögött leereszkedő férfi már inkább megfelelt Vaelin várakozásainak. Az egyszerű, kék és fehér köntösben feszítő, magas növésű férfi sötét, mahagóni színű bőre kihangsúlyozta szépen nyírt szakállát. – Vaelin nagyúr – hajolt meg Al Telnar, amint a parancsnok közelebb lépett, hogy üdvözölje. – Uram. – Bemutatom Merulin Nester Velsus uraságot, az Alpiri Birodalom császári ügyészét, aki jelenleg nagykövetként tevékenykedik Janus király udvarában.
Vaelin meghajolt a hórihorgas figura előtt. – Ügyész uram? – Igen rossz fordításban talán az vagyok – felelte Merulin Nester Velsus csaknem tökéletes királysági kiejtéssel, és hűvös tekintete ragadozóként pásztázta végig Vaelin arcát. – Pontosabban fogalmazva, szerénységem a császár igazságának eszköze. Vaelin maga sem tudta, miért fakad nevetésre, de sokáig tartott, mire a hahota alábbhagyott. Végül kijózanodva Al Telnarhoz fordult. – Jól sejtem, hogy királyi parancsot hoztál, uram? ♦♦♦ – A parancs minden részletét megértetted, uram? – Al Telnar hangja idegességről árulkodott, felső ajkán verejték tört ki, és kezét szorosan összekulcsolta az asztalon maga előtt. Elégedettsége azonban még így is lerítt az arcáról, amiért ebben a nagy jelentőségű pillanatban közreműködhet, és ez felülírta a reszketést, amit a híresen veszélyes emberrel szemben érezhetett. Vaelin bólintott. – Meg. – A kalmárcéh tanácstermében ültek, a magas alpiri császári ügyésszel hármasban. A tanúk hiánya bosszantotta Al Telnart, és írnok felől kérdezősködött, aki lejegyezhetné a tanácskozást. Vaelin nem tartotta válaszra érdemesnek a kérdést. – A király írásba adott szavát hozom – húzott elő Al Telnar egy bőrtáskát, amiből kivett egy királyi pecséttel ellátott papirosköteget. – Amennyiben el kívánod... Vaelin megrázta a fejét.
– Úgy hallom, a király gyengélkedik, ő maga adta neked ezeket a parancsokat? – Nos, nem igazán. Lyrna hercegnő látja el a kamarási feladatokat, amíg a király visszanyeri az egészségét. – De betegsége nem gátolja meg a királyt abban, hogy parancsokat adjon írásba? – Lyrna hercegnő személyében rendkívül lelkiismeretes és kötelességtudó leányt ismertem meg – vágott közbe Velsus nagyúr. – Amennyiben ez nyújt némi vigaszt, jelentős vonakodást véltem felfedezni a hercegnő viselkedésében, midőn atyja szavait tolmácsolta. Vaelin nem tudta megállni, hogy fel ne kacagjon. – Játszottál már kesetet, uram? Velsus szeme összeszűkült, ráhajolt az asztalra, és ajka ingerülten felkunkorodott. – Nem értem, miről hadoválsz itt, te ostoba vadember, ám nem is akarom megérteni. A királyod parancsot adott, engedelmeskedsz-e neki, vagy sem? – Khm... – köszörülte a torkát Al Telnar. – Lyrna hercegnő megkért, hogy adjak át egy üzenetet az apádról, uram. – Kissé behúzta a nyakát, amikor Vaelin rávetette izzó szemének pillantását, de rendületlenül folytatta a mondókáját: – Úgy tűnik, atyád is gyengélkedik, állítólag megtámadta az öregkor valamely nyavalyája. A hercegnő üzeni, hogy megtesz minden tőle telhetőt a gyógyulása érdekében. Reméli, hogy ez a jövőben is lehetséges. – Tudod-e, miért téged választott küldöncnek, nagyuram? – kérdezte az öregtől Vaelin. – Gondolom, felismerte eddigi jó szolgálataimat, amiket... – Azért téged választott, mert a királyság nem szenved
hiányt, ha megöllek. Most pedig várakozz odakint! – Az alpirihoz fordult. – Megbeszélnivalóm van Velsus nagyúrral. Egyedül maradt az alpiri császári ügyésszel. A fickó gyűlölete tűzként égette, szemében lángok táncoltak. Al Telnar kiélvezte valamelyest a pillanat jelentőségét, ám Velsus nagyúrnak csak az igazság számított. Vagy talán a bosszú. – Úgy hallottam, a Reménységetek jó ember volt – kezdte Vaelin. Velsus rávillantotta a szemét, és a hangja reszelősen szólt. – Ha ezer évig élnél, akkor sem érthetnéd meg néhai Reménységünk nagyszerűségét. Azt, hogy mitől fosztottál meg minket! Vaelin felidézte a fehérpáncélos férfi ügyetlen rohamát, a saját biztonságát semmibe vevő katona vágtáját önnön halálába. Ez lett volna olyan nagyszerű? Annyi bizonyos, hogy a fickó bátor lehetett. Hacsak azt nem hitte, az istenek a híreszteléseknek megfelelően mindentől megvédik. Akárhogy is, a csata hevében nem maradt idő csodálatra vagy mérlegelésre. Reménységük épp olyan ellenfél volt, mint a többi, akivel végezni kellett. Bánta, ami történt, de nem érzett bűntudatot, és a vér éneke sokatmondóan hallgatott a témáról. – Én négy testvérrel kezdtem ezt a háborút – mesélte Velsusnak. – Egy közülük halott, és a másik elveszett a csatározások ködében. A megmaradt kettő... – Elhallgatott. A megmaradt kettő... – Nem érdekelnek a testvéreid – felelte az alpiri. – Nagy fájdalommal vettem tudomásul a császár kegyelmét. Ha tehetném, az egész hadseregedet megnyúzatnám és kihajtatnám a sivatagba, hogy a keselyűk lakmározzanak a húsukból! Vaelin állta a tekintetét.
– Ha valaki megpróbál gátat vetni a katonáim békés eltávozásának... – A császár tanúk előtt adta írásba a szavát. Nem lehet megszegni. – Mert aki így tesz, az istenek akarata ellen vét? – Nem, a törvény ellen. Mi törvényeken alapuló birodalom vagyunk, vadember. A törvények még legnagyobbjaink kezét is kötik. A császár a szavát adta. – Akkor úgy látszik, nincs más választásom, mint hogy megbízzam a szavában. Kérlek, vedd írásba, hogy Aruan kormányzó nem nyújtott segédkezet a seregemnek az itt-tartózkodásunk alatt. Mindvégig a Birodalom hű szolgája maradt. – Bizonyára a kormányzó is írásba adja a saját tanúvallomását. Vaelin bólintott. – Nos... – Felállt az asztaltól. – Holnap hajnalban tehát, egy kilométerre a déli kaputól. Gondolom, valami alpiri sereg is várakozik a közelben, akik várják a válaszodat. Az volna a legjobb, ha velük töltenéd az éjszakát. – Ha azt hiszed, hogy eleresztelek a szemem elől, amíg... – Azt akarod, hogy korbáccsal kergesselek ki ebből a városból? – vágott az alpiri szavába a parancsnok lágy hangon, de tudta, hogy az alpiri kihallja szavai őszinteségét. Velsus arca beleremegett a dühbe és a félelembe. – Tudod te, mi vár rád, vadember? Amikor a kezem közé kaparintalak... – Kénytelen vagyok hinni a császárod szavának, úgyhogy te is higgy az enyémnek! – Vaelin az ajtó felé fordult. – A foglyaink között van a birodalmi őrség egy kapitánya. Megkérem, hogy
szegődjön melléd kíséretnek. Kérlek, egy órán belül hagyd el a várost! És ha úgy tetszik, vidd magaddal Al Telnar urat is! ♦♦♦ A főtérre hívatta a katonákat. A renfaeli lovagok és csatlósaik, a cumbraeli íjászok, a nilsaeliek és a királyi őrség tagjai mind hadsorokba rendeződve várakoztak. Vaelin még mindig nem szívelhette a nyilvános beszédeket, és nem látta értelmét hosszú bevezetőnek. – A háborúnak vége! – szólt a sereghez egy szekér tetején állva. Nagy erővel ejtette a szavakat, hogy a hátsó sorokban állók is jól hallják. – Őfelsége Janus király három hete békeegyezményt kötött az alpiri császárral. A parancs szerint el kell hagynunk a várost, és haladéktalanul vissza kell térnünk a királyságba. A hazaszállításunkra küldött hajók ebben a percben kötnek ki a mólóknál. Osztagonként vonulunk le a kikötőbe, mindenki csak a csomagját és a fegyverét viheti magával. Aki bárminemű alpiri tulajdont magával visz, az halál fia. – Gyorsan végignézett a hadsorokon. Senki sem éljenzett, nem hallatszott taps vagy örömujjongás. Minden arcon döbbenet és megkönnyebbülés tükröződött. – Janus király nevében megköszönöm a szolgálatotokat. Pihenj, és várjátok a következő parancsokat! – Tényleg vége? – kérdezte Barkus, amint barátja leszállt a szekérről. – Tényleg. – Vajon miért gondolta meg magát az a vén bolond? – Malcius herceg odaveszett Untesh-nél, a seregünk nagy
részét megsemmisítették Marbellisnél, és a királyságban sincsen minden rendben. Gondolom, meg akarja őrizni a hadserege maradékát. A közelben álló Caenisre esett a pillantása, aki talán egyedüliként nem csatlakozott a megkönnyebbült duruzsolás kórusához. A vékony arcon az értetlenség félreérthetetlen nyomai látszottak, és valami olyasmi, ami leginkább a gyászhoz hasonlított. – Úgy látszik, mégsem lesz Nagyobb Egységes Királyság, testvér – mondta neki Vaelin olyan tapintatosan, ahogy csak tudta. Caenis a távolba meredt, mintha döbbenetében meg sem hallaná a szavakat. – De hát a király nem vét hibát – motyogta halkan. – Soha nem vét hibát... – Hazamegyünk! – tette a vállára a kezét Vaelin, és finoman megrázta. – Néhány hét múlva már a Rendházban lehetsz. – Kutya vigye a Rendházat! – káromkodott Barkus. – Az én első utam a legközelebbi kikötői kocsmába vezet, ahol addig vedelek, amíg ez az egész rohadt színjáték csak egy rossz álomnak tűnik majd. Vaelin megszorította mindkettőjük kezét. – Caenis, a te osztagod megy az első hajóval. Barkus, tiétek a második. Én majd rendet tartok, míg az utolsó emberünk is fel nem száll a fedélzetre. ♦♦♦ Lord Al Telnar úgy döntött, ő is hazatér az első hajón, és nem várja meg a történelmi pillanatot. Arca megdermedt, amikor
Vaelin visszatartotta a hajópallón. – A testvéremnek ne említsd az egyezséget, amíg el nem éritek a királyságot! Caenisre pillantott, aki a hajóorrban állt, és testtartásából kitűnt, milyen elveszettnek érzi magát. Mindannyian többet veszítettek ebben a háborúban, mint amennyit szabad lett volna, barátokat és testvéreket, de Caenis elveszített még valamit: lehullt a szeméről a hályog, szertefoszlott a Janus nagyságáról szóló káprázat. Azon tűnődött, vajon keserűsége átcsap-e gyűlöletbe, amikor majd az egyezmény további részletei is a fülébe jutnak. – Ahogy kívánod – felelte Al Telnar kurtán. – Szolgálatodra lehetek még valamiben, uram, vagy távozhatok? Az ezredparancsnok úgy érezte, valami üzenetet kellene küldenie Lyrnának, de rájött, hogy nincs mit mondania. Nem érzett bűntudatot a Reménység meggyilkolása miatt, és most meglepve tapasztalta, hogy a hercegnő számára sem tartogat többé haragot. Félreállt, hogy Al Telnar felszállhasson a fedélzetre, aztán integetett Caenisnek, miközben a matrózok felhúzták a pallót, és a hajó eltávolodott a mólótól. A barátja rövid, szórakozott integetéssel válaszolt, aztán elfordult. – Viszlát, testvér – suttogta Vaelin. Barkus következett, aki durva szavakkal hajtotta fel az embereit a fedélzetre. – Gyerünk, gyorsabban, kutyapecérek! A ringyók és csaposok nem várnak ránk az idők végezetéig! – Zsörtölődése azonban nem leplezhette űzött tekintetét, ami Marbellis óta jellemezte. A kemény parancsnok álarca Vaelin közeledtére csaknem félrecsúszott, és feszült arcán látszott, hogy a
könnyekkel küszködik. – Te nem jössz, ugye? A másik elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Nem mehetek, testvér. – Sherin nővér miatt? Az ezredparancsnok bólintott. – Hajó vár ránk, ami elvisz a Távolnyugatra. Ahm Lin tud egy csendes helyet, ahol békében élhetünk. – Békében. Vajon milyen lehet? Gondolod, hogy tetszeni fog? Vaelin felnevetett. – Fogalmam sincs. – A kezét nyújtotta, de Barkus rá sem hederített, hanem úgy megölelte, mintha ki akarná szorítani belőle a szuszt. – Üzensz valamit az aspektusnak? – érdeklődött hátralépve. – Csak annyi, hogy elhagyom a Rendet. Megtarthatja az aprópénzt. Barkus bólintott, aztán gyűlöletes fejszéjét a vállára emelve felcammogott a pallón anélkül, hogy hátrapillantott volna. Mozdulatlanul állt az előfedélzeten, miközben a hajó kinavigált a kikötőből, mintha csak Ahm Lin egyik szobra, valamely kővé dermedt hatalmas, nemes harcos volna. Vaelin a későbbi évek során mindig így akart emlékezni rá. A mólón állva megvárta, míg mindenki kihajózik. Al Trendil mérges szitkok mellett űzte fel az ezredét a hajókra, és csak futó meghajlással búcsúzott Vaelintől. Úgy látszott, sohasem bocsátott meg igazán a rendtestvérnek, amiért nem húzhatott hasznot a háborúból. Marven gróf nilsaeli katonái szégyentelen fürgeséggel siettek fel a bárkákra, és néhányan kedélyes búcsúszavakat kiáltottak az ezredparancsnoknak a távolodó hajókról. Maga a gróf is szokatlanul vidámnak tűnt. Most, hogy
már semmi esélye sem maradt a dicsőségre, úgy látszott, nincs oka tovább ellenségeskedni. – Több embert veszítettem a kockajáték feletti tusakodásokban, mint a csatákban – szólt, miközben a kezét nyújtotta Vaelinnek. – És ezért a hűbéruradalmam hálával tartozik neked, uram. Vaelin megrázta a felkínált kezet. – Most mihez kezdesz? Marven vállat vont. – Visszatérek a haramiavadászathoz, és várom a következő háborút. – Bocsáss meg, de azt kívánom, sokáig kelljen várnod! A gróf morgásszerű kacajt hallatott, és felsétált a pallón, majd elfogadta a feléje nyújtott borosüveget az embereitől, akik teli torokból énekeltek: #
Sivatagi szelek fújják arcomat Míg el nem érjük a fényes partokat. Aztán már hullámokon szárnyalok én Galambom életét menteném. #
Banders báró és lovagjai szétszerelt vértezetük teljes súlya alatt görnyedve, nehézkesen kapaszkodtak fel a hajókra. Az összes különítmény közül az ő kedvük volt a legmeglepőbb. Némelyikük nyíltan zokogott a hatalmas csatalovak elvesztése fölött, amiket hátra kellett hagyniuk, mások szemlátomást részegen támolyogtak, és ordítva fel-felröhögtek. – Szomorú látványt nyújtanak páncél és lovak nélkül, nem igaz? – kérdezte Banders. Saját hamis rozsdával ellátott
páncélját egy balszerencsés fegyverhordozó cipelte, aki többször megbotlott, mire sikerült neki felerőlködnie a csomagot a fedélzetre. – Jó katonák – felelte neki Vaelin. – Nélkülük elesett volna ez a város, és most egyikünk sem mehetne haza. – Való igaz. Amikor visszatérsz a királyságba, remélem, meglátogatsz. Udvarházamban mindig terített asztal vár. – Szívesen. – Az ezredparancsnok megrázta az idősebb férfi kezét. – Tudnod kell, báró, hogy Al Telnar híreket hozott a Marbellisben történtekről. Úgy hírlik, a hadúr és még néhányan átverekedték magukat a mólókhoz, amikor leomlottak a falak. Körülbelül ötven ember menekült meg. Theros hűbérúr nem volt közöttük, de a fia igen. A báró élesen felnevetett, és arca bősz kifejezést öltött. – Úgy látszik, az élősdiek mindent túlélnek. – Bocsásd meg a kíváncsiságomat, báró, de mi késztette a hűbérurat Marbellisben arra, hogy elbocsásson a szolgálatából? Sohasem mesélted el. – Amikor végre beverekedtük magunkat, borzasztó vérengzés következett, ami nem korlátozódott az alpiri katonákra. Nők és gyerekek is... – Becsukta a szemét, és mélyen felsóhajtott. – Az egyik utcán beleütköztem Darnelbe és két lovagjába, akik egy lánnyal erőszakoskodtak a szülei hullája mellett. Nem lehetett több tizenhárom évesnél. Megöltem a két férget, és már azon voltam, hogy miskárolom Darnelt, amikor a hűbérúr buzogánya a fejemen koppant. „A fiam aljas kártevő, nem tagadom – mondta nekem másnap –, de nekem csak ő maradt.” Ezért aztán hozzád küldött. – Vigyázz magadra, amikor visszatérsz az országodba! Darnel uraság nem az a kifejezett megbocsátó lélek.
Banders vérszomjas mosollyal felelt: – Én sem, testvér. Krelnik, Gallis és Janril Noren őrmesterek utolsónak hagyták el a várost a Farkasfutták ezredéből. Mindőjükkel kezet rázott, és megköszönte a szolgálataikat. – Még nem vagy nálunk tíz éve – mondta Gallisnak –, de ha szívesen leszerelnél, én gondoskodhatom róla, hogy így legyen. – A királyságban találkozunk, uram! – csapta magát tökéletes vigyázzba Gallis, aztán felmasírozott a hajóra. Krelnik és Noren gyorsan követték. A cumbraeli íjászok a végére maradtak. Vaelin felajánlotta nekik, hogy a renfaeliek előtt hajóra szállhatnak, nehogy valamiféle, a Sötétkard által kieszelt alávaló összeesküvést sejtsenek, amelyben otthagyják őket az alpiriak martalékául, de Bren Antesh meglepte, mert ragaszkodott hozzá, hogy várnak, amíg a többiek hajóra szálltak. Az ezredparancsnok feltételezte, hogy fennáll a lehetősége, hogy meg akarják majd támadni, elvégre is egyedül marad ezer olyan katonával, akik az istenük ellenségeként gondolnak rá, de a cumbraeli íjászok mindenféle rendbontás nélkül felmasíroztak a hajóra, és a legtöbben ügyet sem vetettek rá, vagy mindössze visszafogott tisztelettel biccentettek feléje. – Hálásak az életükért – magyarázta Antesh, amikor látta parancsnoka csodálkozó arckifejezését de persze inkább meghalnának, mint hogy kimondják. Hát én megteszem helyettük is. – Meghajolt, és Vaelin rájött, hogy a cumbraeli először mutatja ki iránta érzett nagyrabecsülését. – Szívesen, kapitány. Antesh felegyenesedett, felpillantott a várakozó hajóra, aztán visszanézett Vaelinre.
– Ez az utolsó bárka, uram. – Tudom. Antesh felvonta az egyik szemöldökét, ahogy megvilágosodott. – Nem kívánsz visszatérni a királyságba. – Másutt van dolgom. – Nem teszed jól, ha maradsz. Ezektől az emberektől csak ocsmány halált remélhetsz. – A jóslat szerint ez történik a Sötétkarddal? – Aligha. Elcsábítja egy varázslónő, aki királynővé koronáztatja magát azzal, hogy képes tüzet csiholni a levegőből. Együtt borzasztó pusztítást hoznak a világba, míg az asszony lángjai el nem emésztik Sötétkardot, bűnös szenvedélyük tusakodása közepette. – Nos, legalább vár még rám némi izgalom. – Viszonozta Antesh meghajlását. – Járj szerencsével, kapitány! – Valamit még el kell mondanom – tétovázott Antesh, és általában békés arca most gyászos színt hordozott. – Nem mindig neveztek Anteshnek. Régen más néven ismertek, olyan néven, amit te is ismersz. A vér éneke felhorgadt, de nem figyelmeztetően, hanem a diadal tiszta és harsány lármájával. – Mondd, mi az a név? ♦♦♦ Ahm Lin égései szépen meggyógyultak, de úgy tűnt, a sebhelyek már egész életére vele maradnak. Hatalmas összeráncolódott, elszíneződött sáv csúfította el arca jobb oldalát az arccsontjától a nyakáig, és hasonlóképpen csúnya sebek éktelenkedtek a karján és a mellkasán. Ezek ellenére olyan barátságosnak mutatkozott,
mint máskor, bár nyilvánvaló szomorúsággal vette tudomásul Vaelin kérését. – Megmentett, gondozott, ápolt – válaszolta. – Ilyet tenni éppen vele... – Te nem tennél meg ennyit, és még többet a feleségedért? – firtatta Vaelin. – A dalomat követném, testvér. Te azt követed? Vaelin felidézte a vérének tiszta, diadalmas fanfárját, amikor Antesh elbeszélését hallgatta. – Hívebben, mint valaha. – A kőfaragó szemébe nézett. – Megteszed nekem, amire kérlek? – Úgy tűnik, az énekeink egyetértenek, így hát nincs más választásom. Sherin bekopogott az ajtón, és belépett egy tál levessel. – Ennie kell – szólt, és letette a tálat a kőfaragó ágya mellé, majd a kedveséhez fordult. – Te meg segíts nekem összekészülődni! Vaelin köszönetképpen könnyedén megérintette Ahm Lin kezét, és követte a helyiségből kilépő Sherint. A fiatal nő időközben beköltözött Gilma nővér a céhház pincéjében kialakított kvártélyába, és serényen válogatta, mit vigyen magával az ezernyi üvegcse és dobozka közül. – Sikerült keríteni egy kisebb ládát a holmidnak – újságolta Vaelinnek, és egy polchoz lépett, ahol végigfuttatta a kezét az üvegek során, majd kivett néhányat közülük, és otthagyta a többit. – Csak ezt viszem – felelte a férfi, és előhúzott a köpenye alól egy csomagocskát, aztán átadta Sherinnek. Sella sáljába csavarta a fatáblákat, amiket Frentis hozott neki. – Tudom, nem valami nagy hozomány.
A fiatal nővér puha ujjakkal eloldozta a selyemkendőt, aztán keze egy pillanatra megállt, hogy végigsimítsa a bonyolult mintákat. – Milyen szép. Honnan szerezted? – Hálaajándékként kaptam egy gyönyörű leánytól. – Féltékennyé akarsz tenni? – Nemigen. A hölgy a világ másik felén él, és a kezét adta egy jóképű, szőke fickónak, akit mindketten ismertünk. Sherin szétnyitotta a két fatáblát. – Télszirom... – A húgomtól van. – Van egy húgod? Vértestvéred? – Igen. De csak egyszer találkoztam vele. Virágokról beszélgettünk. A fiatal nő megragadta a kezét, amitől mindent elárasztó vágy futott végig Vaelinen, olyan vad, és olyan fékezhetetlen ragaszkodás, hogy szinte majdnem elfelejtette, mit kért Ahm Lintől, majdnem elfelejtette az aspektust, a háborút, meg az egész rohadt, vértől csöpögő történetet. De csak majdnem. – Aruan kormányzó már szervezi a hajóutat, de még van hátra néhány óránk – tudatta vele Vaelin, és az asztalhoz lépett, ahol Sherin rendszerint kikeverte a kotyvalékait, majd leült, és kidugaszolt egy palack bort. – Valószínű, hogy ez az utolsó üveg cumbraeli vörös az egész városban. Iszol a Harmincötödik Gyalogezred korábbi főtábornagyával, a királyság valamikori pallosával és a Hatodik Rend egykori testvérével? Sherin szép ívben húzta fel az egyik szemöldökét. – Csak nem egy részegessel kötöttem össze az életemet? Vaelin két kupát hozott, és egyenlően töltött mindkettőbe.
– Csak igyál nyugodtan, asszony! – Igen, uram – felelte Sherin gúnyos készségességgel, aztán leült a kedvesével szemben, és a kupáért nyúlt. – Elmondtad nekik? – Csak Barkusnak. A többiek úgy tudják, az utolsó hajóval megyek utánuk. – Még visszamehetünk. Most, hogy vége a háborúnak... – Nincs többé helyed a királyságban, magad mondtad. – De oly sokat veszítesz. Vaelin átnyúlt az asztalon, és megragadta a kezét. – Semmit sem veszítek, de mindent nyerek. Sherin mosolygott, és belekortyolt a borába. – És mi a helyzet az aspektustól kapott feladatoddal? Elvégezted? – Még nem egészen. Ám mire elindulunk innen, addigra azzal is végzek. – Most el tudod mesélni? Végre én is megtudhatom? Melegen megszorította a nő kezét. – Miért is ne? ♦♦♦ Hideg nap volt, hidegebb, mint ami weslin havára jellemző volna. Arlyn aspektus a gyakorlótér peremén állt, és figyelte, amint Haunlin mester a bot tudományát okítja az újoncok csoportjának. Vaelin a korukból és a csoportjuk viszonylagos kicsiny létszámából úgy ítélte, harmadéves túlélők lehetnek. A távolban Rensial mester megpróbált halálra gázolni egy másik csoportot, és éles kiáltásai könnyedén utaztak a hideg levegőben. – Vaelin testvér – köszöntötte az aspektus.
– Aspektus. Kérek engedélyt elszállásolni a Harmincötödik Gyalogezredet a téli hónapok alatt. Arlyn javaslatára kért szállást, ami szertartássá nőtte ki magát közöttük. Minden alkalommal, amikor a zászlóalj visszatért a Rendházba, az aspektus elismerte a tényt, hogy fenntartása és felszerelése ellenére az ezred továbbra is a királyi őrséghez tartozik. – Az engedélyt megadom. Milyen volt Nilsael? – Hideg, aspektus. – Az elmúlt három hónap nagyobb részét a cumbraeli-nilsaeli határon töltötték, ahol egy kiváltképp fékezhetetlen és fanatikus istenhívő haramiabandát üldöztek, akik az Igazpengéjű Fiainak nevezték magukat. Egyik legkevésbé elfogadható szokásukként nilsaeli gyermekeket raboltak el és térítettek át, akiket általában mindenféle kínzásnak vetettek alá, hogy elérjék az engedelmességüket, vagy azonnal megöltek, ha túl irányíthatatlannak vagy rakoncátlannak mutatkoztak. A Dél-Nilsael hegyesvölgyes vidékein át tartó üldözés nehézsége ellenére a zászlóalj kitartóan a banda nyomába szegődött. Végül, mire sikerült sarokba szorítani őket egy mély vízmosásban, már csak harmincan maradtak. A banditák azon nyomban megölték a magukkal hurcolt foglyokat, egy nyolcéves fiút és kilencéves nővérét, akiket egy nilsaeli házból raboltak el nem sokkal azelőtt, aztán istenüknek ajánlott imák kíséretében nyílzáport zúdítottak a Farkasfutták nyakába. Vaelin Dentosra és íjászaira hagyta a haramiák mind egy szálig való kiirtását, ami érdekes módon cseppet sem bántotta a lelkiismeretét. – Veszteségeink? – kérdezte az aspektus. – Négy halott és tíz sebesült. – Sajnálatos. És mit tudtál meg ezekről a hogyishívják,
Igazpengéjű Fiairól? – Rentes Mustor követőinek tartották magukat, aki sok cumbraeli hite szerint az Ötödik könyv jóslatában említett Igazpengéjű volt. – Vagy úgy... Állítólag létezik egy tizenegyedik könyv is, amit titokban sokszorosítanak Cumbraelben, az Igazpengéjű könyve, vagy mifene, ami a bitorló életét és mártíromságát meséli el. A cumbraeli vallási vezetők eretnek irománynak kiáltották ki, de a követőik egy része lázadozik, hogy elolvashassa. Mindig így van ezekkel a dolgokkal: ha elégetsz egy könyvet, a hamvaiból ezernyi másolat támad fel. Itt mintha egyetlen őrült hamvaiból az egyházuk újabb ága támadt volna fel. A sors fintora, nem gondolod? – Ahogy mondod, aspektus. – Vaelin habozott, mert erőt kellett gyűjtenie ahhoz, amit mondani készült, de mint mindig, az aspektus most is egy gondolattal előtte járt. – Janus a támogatásomat akarja a háborújához. Van egyáltalán bármi, amin meglepődsz? – csodálkozott magában Vaelin. – Erről van szó, aspektus. – Mondd, Vaelin, hiszel abban, hogy alpiri kémek ólálkodnak minden egyes sikátorban és bozótban, akik előkészítik a seregeik megszállását? – Nem, aspektus. – És azt elhiszed, hogy az alpiri tagadók elrabolják a gyermekeinket, hogy irtózatos istenimádó szertartások keretében megszentségtelenítsék őket? – Nem, aspektus. – Akkor hát abban hiszel, hogy a királyság jövője és boldogulása a három erinei kikötő elcsatolásában rejlik?
– Nem hiszek benne, aspektus. – És mégis eljöttél, hogy a támogatásomat kérd a király nevében. – Tanácsért jöttem. A király azzal fenyeget, hogy ráteszi a kezét az apámra és a családjára, ha nem engedelmeskedem neki, de úgy érzem, nem válthatom meg őket azzal, ha ezrek vesznek oda egy felesleges háborúban. Kell hogy legyen valami módja, hogy eltérítsük a királyt ettől az elképzelésétől, valamivel bizonyosan lehet kényszeríteni. Ha minden Rend egyhangúlag szólalna fel... – Az az idő már elmúlt, amikor a Rendek bármiről is egyhangúlag vélekedtek. Tendris aspektus úgy szomjazik a háborúra a hitetlenek ellen, mint a részeg, aki hetek óta nem kapott sört, míg a Harmadik Rendbéli testvéreink a könyveikbe dugják az orrukat, és hűvös távolságtartással figyelik a világ eseményeit. Az Ötödik a hagyomány szerint nem veszi ki a részét a politikából, és ami az Első és Második Rendet illeti, ők minden földi dolgoknál előbbre helyezik a lelkük és az eltávozottak lelkeinek kapcsolatát. – Aspektus, azt kell hinnem, hogy van még egy Rend, ami talán több hatalmat képvisel, mint az összes többi együttvéve. Döbbenetet vagy rémületet várt, de az aspektus mindössze egy kissé felvonta a szemöldökét. – Látom, ez az a nap, amikor fény derül minden rejtélyre, testvér. – Összekulcsolta hosszú ujjait, és elrejtette őket a köntöse ujjában, aztán a fejével biccentve jelzett Vaelinnek. – Jöjj velem! Ropogott a hó a lábuk alatt, ahogy némán átkeltek az udvaron. A gyakorlótérről kiáltások és fájdalmas nyögések jöttek, amelyekre még ő is oly tisztán emlékezett. Váratlanul
gyötrelmes érzés sajdult a szívébe, mert az elvesztegetett évek és mindazon kín, amit e falakon belül elszenvedett, mégiscsak egy egyszerűbb korszak volt, a királyok ármányai és a Hit rejtélyei előtti idő, mielőtt a sötétség és zűrzavar belépett volna az életébe. – Hogyan tettél szert erre a tudásra? – érdeklődött végül az aspektus. – Északon találkoztam egy emberrel, aki azt állította, olyan Rend tagja, amely a legtöbb igazhitű számára már csak a legendák világában létezik. – Ő mesélt a Hetedik Rendről? – Hát, rá kellett vennem, és nem is mondott el mindent. Azt azonban megerősítette, hogy az aspektusok is tudnak a Hetedik Rend folytonos jelenlétéről. Bár a Negyedik legutóbbi szakadársága óta, úgy hiszem, Tendris aspektus továbbra sem értesült még erről. – Valóban nem, és alapvető fontosságú, hogy megtartsuk tudatlanságában. Egyetértesz? – Mindenképpen, aspektus. – Mit tudsz a Hetedikről? – Csak annyit, hogy a Hetedik Rend ugyanolyan kapcsolatban áll a Sötétséggel, mint mi a háborúval és az Ötödik a gyógyítással. – Így is van, bár a Hetedik Rendbéli testvéreink és nővéreink nem Sötétségnek hívják. Ők olyan veszélyes, ősi tudás letéteményeseinek és őrzőinek tartják magukat, amit mi többnyire már sem elképzelni, sem elnevezni, sem besorolni nem tudunk. – És vajon felhasználnák-e ezt a tudást a segítségünkre? – Persze hogy fel. Mindig is így tettek, és máig ezt teszik.
– Ez az északi férfi valamiféle, a Hit ellen viselt háborúról beszélt, arról, hogy a Hetedik némely tagját megrontotta önnön hatalmuk. – Megrontotta, vagy megőrjítette őket? Ki a megmondhatója? Sok minden rejtőzik a múltba vesző évek leple alatt. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a Hetedik testvérei olyan tudásra bukkantak, ami legjobb lett volna, ha rejtve marad, hogy valamilyen módon beléptek az Innentúlba és megérintettek valamit, valami oly nagy erejű, oly nagy gonoszságú lelket, vagy lényt, hogy csaknem elpusztult a Hitünk, és a királyságunk is vele együtt. – De legyőzték a szörnyeteget? – Inkább csak foglyul ejtették. Azonban még mindig ott ólálkodik az Innentúlban, türelmesen vár, és megvannak a szolgái, akik teljesítik a kéréseit, parancsára ölnek és ármánykodnak. – Az aspektus-vérfürdő éjszakáján. – Ott, és másutt is. Vaelin visszagondolt föld alatti találkozására Egyszeművel, arra, amit a férfi Frentisnek súgott, miközben bonyolult mintát vágott a mellkasába. – A Várakozó... Ezúttal tisztán látszott az aspektus meglepetése. – Látom, nem vesztegetted az időd. – Ki ez a Várakozó? Az aspektus egy pillanatra megtorpant, és a fiúkat nézte a gyakorlótéren. – Talán Rensial mester az, és jól látható őrülete annyi éven keresztül csak valódi céljait volt hivatott leplezni. Vagy Haunlin mester, aki soha nem dicsekedett el vele, honnan szerezte az
égéseit. Vagy talán te vagy az. – Vaelin felé fordult, és zavarba ejtően bámult a fiatalemberre. – Hiszen kell-e ennél jobb álca? A hadúr fia, aki mindenben bátor, látszólag tökéletes, és még az igazhitűek is szeretik. Van-e ennél tökéletesebb rejtekhely? Vaelin bólintott. – Igazad van. Ezt már csak te tudod felülmúlni, aspektus. Az aspektus zavartan pislantott, aztán folytatta a sétát. – Ezzel azt akarom mondani, hogy túl jól rejtőzik, és a Hetedik Rend eddig nem járt sikerrel a leleplezésében. Lehet a Rend tagja, vagy akár egy katona az ezrededben. Vagy olyasvalaki, akinek semmi köze nincsen a Rendhez. A próféciák hallgatnak a módszereiről, ám annyi bizonyosnak tűnik, hogy a Várakozó célja elpusztítani a Rendünket. Vaelin értetlenül ráncolta a szemöldökét. A jóslatok nem szerepeltek a Hit eszközei között. A próféták és látomásaik a hamis hitek tanaiba tartoztak, az istenimádók és tagadók vallásaiba, akik foggal-körömmel ragaszkodtak a tévesen bölcsességnek vélt babonasághoz. – A próféciák, aspektus? – A Hetedik Rend már sok-sok évvel ezelőtt beszélt nekünk a Várakozóról. Vannak köztük olyanok, akik a jövőbelátás képességével rendelkeznek, vagy legalábbis érzékelik a jövő folytonosan változó árnyfelhőjét, legalábbis így magyarázzák. Ritka dolog, hogy ezen áldottak látomásai egybevágnak, hogy az árnyak felismerhető egésszé állnak össze, de két dologban mindenesetre megegyeztek: csak egyetlen esélyünk lesz felfedezni a Várakozót, és ha nem járunk sikerrel, ez a Rend megsemmisül, nélkülünk pedig a Hit és a királyság is elbukik. – De vajon lesz esélyünk megállítani a pusztítását? – Egyetlen esélyünk van. Az utolsó testvér, aki
megfogalmazta a jóslatait a témában, több mint egy évszázada élt. Mindig révületbe esve, a legpontosabb és legművészibb kézírással vetette pergamenre a látomásait. Szebben, mint az ország legügyesebb írnoka. Annak ellenére, hogy sem olvasni, sem írni nem tudott, amikor éppen el nem ragadta a révület. Halála előtt nem sokkal még egyszer, utoljára a tolláért nyúlt, és a következő rövid üzenetet hagyta: „A háború leleplezi a Várakozót, amikor egy király sivatagi nap tüzébe parancsolja a seregét. A testvére halálát akarja véghezvinni, de talán a sajátját találja meg.” A testvére halálát... – Túléltél két merényletet, még novícius korodban – folytatta az aspektus. – Úgy hisszük, mindkettőt ennek az Innentúlban rejtőző, rosszindulatú valaminek a szolgálatában állók hajtották végre. Valami okból a halálodat akarja. – Ha a Várakozó a Rendben rejtőzködik, miért nem veszi egyszerűen az életemet? – Vagy azért, mert eddig még nem akadt rá alkalma, vagy azért, mert ezzel fel kellene fednie magát, és még sok a tennivalója. Ám a háború zűrzavarában, annyi halállal körülvéve talán megpróbálkozik vele. Vaelinen borzongás futott végig, amihez semmi köze sem volt a gyakorlótéren végigsöprő, jeges szélnek. – A király háborúja alatt lehet rá esélyünk, hogy leleplezzük? – Ez az egyetlen esélyünk. – Egy révületben firkáló pap kusza gondolatokat vetett pergamenre, több mint száz éve. És te mindössze ez alapján képes vagy háborúba vinni a Rendet? – Azok után, amit láttál, amit megtudtál, tényleg kételkedsz
benne? Ez a háború így is, úgy is kirobban, akár a támogatásunkat adjuk, akár nem. A király a fejébe vette, és nem lehet eltéríteni az akaratától. – Ha pedig megtörténik, a királyság mindenképpen elbukik. – És ha nem, akkor még bizonyosabban háború lesz. Nem viszálykodó hűbéruradalmakról van itt szó, hanem teljes pusztulásról, felégetett földről, hamuvá perzselt erdőkről, és az összes királysági népség, seordah és lonak haláláról. Szerinted mi mást tehetnénk? ♦♦♦ – Nem jutott más az eszembe – szabadkozott Vaelin Sherinnek, és hüvelykujja végigszaladt a nő kezének puha bőrén. – Igaza volt. Ő tudta a szörnyű, borzalmas igazságot, de igaza volt. Figyelmeztetett, hogy olyan háború lesz, amilyet még sohasem láttunk. Nagy áldozatokat követelő viszály. De vissza kell térnem. Mindegy, hány katonám és testvérem esik el, vissza kell mennem a királyságba, amint elvégeztem a feladatomat. Távozóban még hozzátette, hogy az anyámra emlékeztetem. Gyakorta eltűnődöm rajta, vajon honnan ismerték egymást, de most már sohasem fogom megtudni. Sherin az asztalra hajtotta a fejét, lehunyt szemmel, szétnyílt ajkakkal. Keze még mindig fogta a boroskupát, amelyet Vaelin nyomott bele. – Két rész macskagyökér, egy rész koronagyökér és egy csipetnyi kamilla, ami elveszi a szagot – simogatta meg a haját. – Kérlek, ne gyűlölj meg!
♦♦♦ Felöltöztette a nőt a köpenyébe, a redők közé rejtette a sálat a fatáblákkal, aztán levitte a kikötőbe. Könnyűnek, szinte törékenynek tetszett a karjában. Ahm Lin már a mólón várta, egy nagy kereskedőhajó mellett. Felesége, Shoala a kezét szorította, és csendes könnyek fénylettek az arcán, miközben kétségbeesett pillantást vetett a városra, amit soha nem lát többé. Aruan kormányzó éppen a hajóskapitánnyal, egy zömök távolnyugatival egyezkedett, aki Vaelint meglátva rémültnek tűnt. Talán azon hajóskapitányok egyike lehetett, akiknek végig kellett néznie a matrózok kitörési kísérletét követő hajóégetést. Vaelin nem emlékezett rá, mindenesetre a fickó gyorsan befejezte az alkudozást a kormányzóval, és felcsattogott a pallón. – Megállapodtunk az árban – mesélte a kormányzó Ahm Linnék. – Egyenesen nyugat felé tartanak majd, aztán az első kikötőnél... – A legjobb lesz, ha nem tudom – vágott közbe Vaelin. Ahm Lin odajött, és átvette tőle Sherint, könnyedén izmos karjába véve a nőt. – Mondd meg neki, hogy megöltek! – kérte az ezredparancsnok. – Amikor a hajó a nyílt tengerre ért, megérkezett a birodalmi őrség, és végeztek velem. A szobrász vonakodva bólintott. – Ha a dal is úgy akarja, testvér. – Itt is maradhatna – ajánlotta Aruan. – Elvégre a város sokkal tartozik neki. Nem volna veszélyben. – Tényleg azt hiszed, Velsus nagyúr is osztozik majd a háládban, kormányzó? – szegezte neki a kérdést Vaelin. A köpcös elöljáró felsóhajtott.
– Talán igazad van, uram. – Levett a derekáról egy bőrerszényt, és Shoala kezébe nyomta. – Add át neki, amikor felébred! És tolmácsold a köszönetemet! Az asszony bólintott, vetett még egy utolsó gyűlölködő pillantást Vaelinre, aztán könnyes szemmel a városra pillantott, mielőtt megfordult volna, hogy felsétáljon a pallón. Vaelin kinyújtotta a kezét, és beletúrt Sherin hajába. Megpróbálta az emlékezetébe égetni az alvó nő vonásait. – Vigyázz rá! – kérte Ahm Lint. A nyugati elmosolyodott. – Az ének is ezt kívánja. – Megfordult, de tétovázott. – A dalom nem közöl búcsúszót, testvér. Azt kell hogy higgyem, egy napon újra együtt fogunk énekelni. Vaelin bólintott, aztán hátralépett, és Ahm Lin felvitte az alvó nőt a fedélzetre. A fiatalember a kormányzóval nézte, amint a hajó eltávolodik a mólótól, aztán a dagályt meglovagolva a kikötő bejáratához siklik. A kiboruló vitorlák befogták az északi szelet, és egyre messzebb vitték Sherint. Várt és várt, míg a vásznakból már csak halvány foltok látszottak a láthatáron, aztán végül teljesen eltűntek, és csak a szél nyargalt a tenger hátán. Lecsatolta a kardját, és odatartotta Aruannak. – Kormányzó, a város a tiéd. Én parancsba kaptam, hogy a falakon kívül várjak Velsus úrra. Aruan a pengére sandított, de nem mozdult, hogy átvegye. – Felszólalok érted, van némi befolyásom a császári udvarban. A császár híres a kegyelméről... – Elhallgatott, mert talán maga is hallotta, milyen üresen csengnek a szavai. Kisvártatva újra megszólalt: – Köszönöm neked a lányom életét, uram.
– Fogd! – erősködött Vaelin, újra feléje nyújtva a kardot. – Inkább nálad legyen, mint hogy Velsus kobozza el. – Ahogy kívánod. – Aruan elvette, és pufók ujjai közé fogta a fegyvert. – Van még valami, amit tehetek érted? – Most, hogy mondod, van egy kutyám...
ÖTÖDIK RÉSZ
VERNIERS ELBESZÉLÉSE
– És? Al Soma némaságba burkolózott, miután elregélte a kormányzónak mondott utolsó szavait. – És micsoda? – érdeklődött. Visszafojtottam a bosszankodásomat. Rájöttem, hogy az északi nem kis élvezettel kínoz. – És mi történt ezután? – Tudod te is, mi történt ezután. A városkapu előtt várakoztam, amíg reggel Velsus uraság meg nem érkezett a birodalmi őrség csapatával, és őrizetbe nem vett. Malcius herceg sértetlenül elérte a királyság partjait. Janus nem sokkal később meghalt. Történelmi leírásaid híven visszaadják a tárgyalás részleteit. Mi mást szeretnél még hallani? Rájöttem, hogy igazat beszél. Amennyire a történelmi feljegyzésekből tudomásom volt róla, mindent elmesélt, amit mesélhetett. Nagyszámú, korábban ismeretlen értesülést és részletet osztott meg velem a háború okairól és a háborút kirobbantó királyság természetéről. Mégsem tudtam kiverni a fejemből a meggyőződést, hogy van még valami. Nem hagyott nyugodni a lerázhatatlan érzés, hogy a meséje befejezetlen maradt. Eszembe jutottak a percek, amikor hangja elfúlt, és a történet szála alig hallhatóan megakadt, amiből arra következtettem, hogy talán eltitkolni kíván valamit. Egyre komorabban néztem a fedélzeten szétszórt lapokat borító szavak sokaságát, és a tetemes munkán tűnődtem, amivel igazolnom kell
majd a történetét, az erőt nem kímélő kutatáson, amivel megerősíthetem a regéjét. Hol van az igazság ebben az egészben? – morfondíroztam. – Tehát – kezdtem megint, összeszedve a lapokat, nagy gonddal ügyelve, nehogy összekeveredjenek –, ennyivel magyarázod a háborút? Mindössze egy kétségbeesett vénember őrülete okozta? Al Soma elnyúlt a priccsén, a feje mögött összefogta a kezét, szemét a mennyezetre vetette, és arca ünnepélyes, merengő kifejezést vett fel. Ásított. – Csak ennyit mondhatok, uram. Most pedig, kérlek, hagyj aludni, mert holnap a biztos halálba megyek, és szeretnék olyan kipihenten hóhérom elé állni, amennyire ez lehetséges. Átlapoztam a lejegyzett történetet, és a tollam ösztönösen megtalálta a részeket, ahol gyanúm szerint kevésbé mutatkozott bőbeszédűnek. Megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy több hiányosság akad, mint szerettem volna, ráadásul itt-ott ellentmondásokra bukkantam. – Azt mesélted, soha többé nem találkoztál vele – erősködtem –, ám állításod szerint Lyrna hercegnő jelen volt azon a nyáridei vásáron, ahol Janus belekevert háborús terveibe. Felsóhajtott, de nem fordult felém. – Csak futólag köszöntöttük egymást. Nem gondoltam, hogy említésre érdemes a dolog. Homályos emlék derengett fel előttem, a háború történetének írásakor végzett saját kutatásaimból. – És a kőfaragó? Csak egy pillanatra habozott a válasszal, de nekem ez is elég volt. – Kőfaragó? – A linesh-i kőfaragó, akivel barátságot szőttél. Még a házát is felgyújtották miatta. Közkézen forgott a történet, amikor a város
megszállásáról kérdezősködtem. Most mégsem említetted. A hátára fordult, és megvonta a vállát. – Aligha nevezném barátságnak. Meg akartam kérni, hogy faragjon egy Janus-szobrot a főtérre. Amivel megerősítettük volna, kihez tartozik a város. Mondanom sem kell, a kőfaragó visszautasította a kérésemet. Ettől még valaki ugyanúgy leégette a házát. Azt hiszem, a háború végeztével a feleségével együtt elhagyták a várost, és ezek szerint jó okkal tették. – És a Hitbéli nővér, aki megállította a betegség terjedését a városban? – kötöttem az ebet a karóhoz, immár mérgesebben. – Róla miért nem meséltél? A városi népek, akikkel beszéltem, sok szép történetet idéztek fel a kedvességéről és a veled ápolt közeli kapcsolatáról. Néhányan már azt gyanították, hogy szeretők voltatok. Az északi fáradtan megrázta a fejét. – De hisz ez képtelenség! És hogy mi lett vele? Én úgy tudom, visszatért a királyságba a katonasággal együtt. Biztosan éreztem, hogy hazudik. – Miért mesélted el nekem ezt az egész történetet, ha nem akarod megosztani velem minden részletét? – követelőztem. – Bolondot akarsz csinálni belőlem, Reménységünk Gyilkosa? Al Soma mosolyogva felmordult. – A bolond az, aki úgy hiszi, más a bolond, és nem ő. Hagyj aludni, uram! ♦♦♦ A főváros lerombolását követő húsz esztendőben a meldeneiek emberfeletti erőfeszítéseket fordítottak arra, hogy újjáépítsék a várost, mintha a nagyszabású, díszes épületekkel ellenállásukat akarnák kifejezni. Az egész település a széles, természetes kikötő köré
szerveződött, a szigetvilág legnagyobb szigete, Ildera déli partján. A márványfalak meg vörös cserepes tetők között százszámra emelkedtek a szigetlakók számtalan tengeri istenét dicsőítő, magas oszlopok. Olvastam valahol, miként felügyelte az oszlopok ledöntését Al Soma hasonlóképpen rémisztő atyja, amikor a serege megrohanta a partot, tüzet és pusztítást hozva a meldenei fővárosra. A túlélők elmesélték, hogy a vértől és győzelemtől megrészegült királyi őrség lehugyozta az oszlopok tetejéről lehullott isteneket, miközben azt kántálták, „Az isten merő hazugság”, a lángokban álló város kellős közepén. Ha a hajókorlátnak támaszkodó Al Soma érzett is bármi sajnálatot az apja által okozott pusztítás felett, nem mutatta, csak bámulta a gyorsan közeledő várost, gyűlöletes kardjával a kezében, arcán a legcsekélyebb érdeklődéssel. A nap szikrázón sütött le a fényes, felhőtlen égről, és a hajó bevont vitorlákkal, kecsesen siklott a nyugodt vizeken. A tengerészek keményen húzták az evezőket a fedélzetmester éles hangú buzdításának ritmusára. Nem köszöntöttük egymást, amikor melléje léptem a korlátnál. A fejem még mindig zsongott a kérdésektől, de a szívemet csillapította a biztos tudás, hogy úgysem adna választ rájuk. Akármi is volt a célja azzal, hogy elmesélte történetét, mostanra elérte. Ennyit mesélt, és nem többet. Az éjszaka nagy részében éberen feküdtem, elmémben újra és újra a történet buktatóit latolgatva, de a válaszok helyett csak további kérdéseket találtam. Azon tűnődtem, vajon gonosz bosszút akart-e állni, amiért élesen elítéltem a népével együtt a háború történetéről írott munkám szinte minden sorában. Ámde annak ellenére, hogy nem tudtam megkedvelni a fickót, legbelül éreztem, nem az a bosszúálló fajta. Halálos ellenség, annyi bizonyos, de nem a bosszú éltette. – Még mindig olyan jól forgatod a fegyvert? – kérdeztem végül, hogy megtörjem a csendet.
A kezében tartott kardra pillantott. – Hamarosan meglátjuk. – A Pajzs állítólag ragaszkodik az igazságos párbajhoz. Úgy gondolom, adnak néhány napot gyakorolni. Ennyi év tétlenség után már bizonyosan nem vagy az a veszedelmes ellenfél, aki egykor voltál. Fekete szeme az arcomat pásztázta, és látszott rajta, hogy jól szórakozik. – Miből gondolod, hogy tétlenkedtem? Megvontam a vállam. – Mit lehet csinálni egy börtöncellában öt éven keresztül? Visszafordult a város felé, és rövid, halk válasza csaknem elveszett a szélben. – Énekelni. ♦♦♦ Amint a hajónk kikötött, a mólón egy csapásra elült a nyüzsgés. Minden rakodó, halász, matróz, halaskofa és szajha abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és odafordultak, hogy megnézzék maguknak a Városégető fiát. A sűrű csend elviselhetetlenné vált, szinte még a számtalan sirály folyamatos sivalkodása is a háttérbe szorult a kimondatlan, általános gyűlölet súlya alatt. Egy ember a tömegben azonban mintha nem érezte volna a hangulat ilyetén megváltozását. A magas férfi széttárt karokkal állt a palló aljánál, és széles mosolyban mutatta tökéletes fogait. – Az istenek hoztak benneteket, barátaim, az istenek hoztak! – kiáltott mély baritonján. Végignéztem a termetes fickón tetőtől talpig, amikor leereszkedtem a mólóra. Széles, ám inas felsőtestén drága kék selyeming feszült, és derekán aranymarkolatú szablya lógott. Hosszú,
mézszőke haja úgy lobogott a szélben, mint az oroszlán sörénye. Egészen egyszerűen a legszebb férfinak tartottam, akit valaha láttam. Al Somával ellentétben megjelenése tökéletesen megfelelt a legendájának, és már azelőtt tudtam, hogy hívják, mielőtt bemutatkozott volna: Atheran Ell-Nestra, a Szigetek Pajzsa. Reménységünk Gyilkosa ezzel az emberrel jött megküzdeni. – Verniers urasághoz van szerencsém? – köszöntött, miközben hatalmas mancsa elnyelte az enyémet. – Enyém a megtiszteltetés, uram! A történelmi könyveidet kitüntetett helyen tartom a polcomon. – Köszönöm – hatódtam meg, és megfordultam, amikor Al Soma elindult lefelé a pallón. – Ez itt... – Vaelin Al Soma – fejezte be helyettem Ell-Nestra, és mélyen meghajolt Reménységünk Gyilkosa előtt. – Tetteid legendája megelőzi érkezésedet, uram... – Mikor küzdünk meg? – kérdezte udvariatlanul Al Soma. Ell-Nestra szeme kissé összeszűkült, de a mosolya a helyén maradt. – Három nap múlva, uram. Ha neked is megfelel. – Nem felel meg. Szeretnék végezni ezzel a színjátékkal, amint lehetséges. – Én úgy hittem, uram, hogy már öt álló esztendeje vesztegelsz a császár jóvoltából. Nincsen szükséged rá, hogy felfrissítsd a tudásod? Becstelennek érezném magam, ha az emberek azt terjesztenék, túl könnyen győztem. Figyeltem, ahogyan farkasszemet néznek egymással, és megütköztem az ellentétükön. Durván egymagasnak látszottak, és bár Ell-Nestra izmos szépségének és villogó mosolyának túl kellett volna ragyognia Al Soma komor, szikár ábrázatát, mégis volt valami Reménységünk Gyilkosában, ami dacolt a szigeteki bajnok tiszteletet parancsoló jelenlétével, egyfajta belső diadal. Persze tudtam, mi
okozza, láttam az Ell-Nestra arcára festett hamis mosolyban, abban, ahogyan a szeme tetőtől talpig végigmérte az ellenfelét. Reménységünk Gyilkosa minden bizonnyal a legveszélyesebb harcosnak számított, akivel valaha is találkozott, és ezzel ő maga is tisztában volt. – Biztosíthatlak róla – folytatta Al Soma –, hogy senki sem fog könnyű győzelemmel vádolni. Ell-Nestra biccentett. – Akkor hát holnap délben. – A közelben álló csoportra mutatott. A különböző fegyverekkel felszerelt, kemény tekintetű matrózok leplezetlen utálattal nézték Reménységünk Gyilkosát. – A legénységem elkísér a kvártélyodba. Ha tanácsolhatom, ne maradj le útközben. – Emeren úrnőt – szólítottam meg a férfit, amikor elmenni készült – hol találom? – Kényelmes szállásán tartózkodik, az otthonomban. Holnap láthatod. Természetesen a legmelegebb üdvözletét küldi. A bajnok úgy hazudott, mint a vízfolyás. Azon tűnődtem, Emeren mit mesélt neki rólam, és vajon milyen kapcsolat rejtőzhetett kettejük között. Talán többet jelentett két bosszúra szomjazó lélek kényszerközösségénél? Egy korom feketítette épületben kaptunk kvártélyt a városközpontban, amely a remekbe szabott kőművesmunkából és az összetört mozaikból ítélve valamikor bizonyára jelentős rangú polgár lakóhelyeként működött. – Otheran hajóúr lakhelye – mordult fel az egyik matróz a kérdésemre adott feleletképpen. – A Pajzs apja élt itt – folytatta a tengerész, és jelentőségteljesen Al Somára nézett. – A tűzben veszett oda. A Pajzs megparancsolta, hogy a házat hagyják, ahogyan van, emlékeztetőül saját maga és az egész nép számára.
Al Soma nem figyelt, hanem tekintete végigjárta a szürkésfekete, romos falakat, ám mintha nem is azokat látná. – Kaptatok ételt is – folytatta a tengerész. – A konyhában találjátok, ahová a lépcsőn lehet eljutni. Ha bármire szükségetek van, odakint leszünk. Egy nagy, mahagóni asztalnál étkeztünk az ebédlőcsarnokban, ami különösen jó állapotban megmaradt ebben a rommá égett házban. A konyhában találtam sajtot, kenyeret és mindenféle húsokat, illetve egy üveg nagyon ízletes, Al Soma szerint Cumbrael déli borvidékeiről származó bort. – Miért hívják Pajzsnak? – érdeklődött, miközben töltött magának egy kupa vizet. Észrevettem, hogy alig érintette a bort. – Miután az apád letarolta a fővárost, a meldeneiek nekiláttak kiépíteni a védelmüket. Minden hajóúrnak öt hajót kellett adományoznia a szigetek körül cirkáló flottába. A flottát irányító parancsnokot nevezik a Szigetek Pajzsának. – Elhallgattam, és figyelmesen néztem az arcát. – Mit gondolsz, uram, meg tudod verni? A szeme végigjárt az étkezőben, és elidőzött egy falfestmény lehámlott maradványain. Akármit is ábrázolt régen, mára elveszett az egykor élénk színek elmaszatolt, feketesávos káoszában. – Az apja tehetős emberként a Birodalomból hozatott művészt, aki megfestette a család portréját. A Pajzsnak három bátyja volt, apja mégis jobban szerette a többieknél. Kísérteties bizonyossággal beszélt, és feltámadt a gyanúm, hogy a Pajzs meggyilkolt családjának szellemei között étkeztünk. – Milyen sokat látsz egy kopott festékfoltban! Az északi letette a kupáját, és eltolta magától a tányérját. Szinte alig érintette a vacsoráját, annak ellenére, hogy életében talán utoljára vett ételt a szájához.
– Mihez fogsz kezdeni a történettel, amit elmeséltem neked? A hiányos történettel, amit elmeséltél nekem – gondoltam, de hangosan inkább így szóltam: – Sokat gondolkodtam rajta. Bár, ha ki akarnám adni, kétlem, hogy az olvasókat meggyőzné egy bolond öregember által kirobbantott háború képe. – Janus ármánykodott, hazudott és alkalmasint gyilkolt, de hogy bolond lett volna? A tengernyi vér és pénz ellenére, ami odaveszett a homokban, abban a gyűlöletes háborúban, még mindig nem biztos, hogy nem valami nagyobb terv részének szánta a hódítást, ami talán még az én felfogásomat is meghaladta. – Amikor Janusról beszélsz, képzeletemben egy romlott, csalárd vénember jelenik meg, mégsem hallok haragot a hangodban. Mintha nem is gyűlölnéd azt az embert, aki elárult téged. – Elárult volna? Janus egyedül csak az örökségéhez érzett némi hűséget, az Al Nieren-ház által uralt, örök Egységes Birodalomhoz. Egyedül ebben hitt. Ezért gyűlölni olyan volna, mint neheztelni egy skorpióra, amiért megmart. Kiürítettem a kupámat, és a borosüvegért nyúltam. A kedvemre való volt Cumbrael gyümölcse, és hirtelen vágyam támadt lerészegedni. A mögöttem álló nap nyomása és a másnapi véres összecsapás ígérete olyan kényelmetlen érzést hagyott a gyomromban, amit legszívesebben elfojtottam volna. Láttam már embereket meghalni, a császár parancsára kivégzett bűnözőket és árulókat, de akármilyen élesen is lángolt a gyűlöletem ez ellen az ember ellen, azt találtam, nem vagyok képes örömet érezni végzetének vészesen közeledő erőszakos volta felett. – Mihez kezdesz, ha holnap győzedelmeskedsz? – érdeklődtem, tudatában annak, hogy a szavaim kissé összemosódnak. – Visszatérsz a királyságodba? Gondolod, hogy Malcius király szívesen
fogad? Hátratolta a székét, és felállt. – Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy számomra itt nem terem győzelem, bárhogy is essék holnap. Jó éjszakát, uram! Megint megtöltöttem a kupámat, és hallgattam, amint felmászik a lépcsőn, majd az egyik hálóterem felé indul. Csodálkoztam rajta, hogy képes álomra hajtani a fejét, tudván, hogy a bor hódító segítsége nélkül magam aligha tudnék nyugalmat találni ezen az éjszakán. És ennek ellenére le mertem volna fogadni, hogy Al Soma jól fog aludni, nem kínozzák rémálmok vagy a rossz lelkiismeret. – Te vajon gyűlölted volna, Seliesen? – kérdeztem félhangosan, és reméltem, hogy a házat őrző szellemek közt ő is ott van. – Kétlem. Bizonyosan jó modell lett volna egy új költeményhez. Mindig is szeretted a kardlengető vademberek társaságát, bár te magad soha nem válhattál olyanná, mint ők. Ellested a fogásokat, megtanultál lovagolni, és szép mintákat rajzoltál a levegőbe azzal a szablyával, amit kaptál tőlük, de sohasem tanultál meg harcolni, ugye? – Most már könnyek patakzottak az arcomon. Lám csak: egy részeg firkász, aki keservesen zokog egy szellem járta házban. – Sohasem tanultál meg harcolni, te kutyapecér! ♦♦♦ A Meldenei-szigetek kevés, művelt látogatók számára érdemleges látványossága között említhetők a nagyobb szigetek partvonalán elszórt, lenyűgöző romok. Bár méretük és céljuk sokféle, oly egységes stílust és kidolgozást tükröznek, ami egyértelműen ugyanazon kultúra keze nyomára utal, egy kifinomult művészi érzékkel megáldott, ősi nép jelenlétére, akik mostanra teljesen kivesztek a szigetvilág lakói
közül. E nagyszerű építészeti korszak legmegdöbbentőbb fennmaradt építménye a meldenei fővárostól három kilométerre található körszínház. A sziget déli partjára jellemző, vörös erezetű, sárga márványsziklák egyik bemélyedésébe vájt amfiteátrum ellenállt a szigetlakók egymást követő nemzedékei pusztításának, akik egyébként nem tétováznak kirabolni a többi ősi építményt, amikor építőanyagra van szükségük. A teraszos ülőhelyekkel kialakított, medenceszerűen süllyedő nézőtér széles, ovális alakú színre néz, ahol annak idején kétségtelenül szónokok, költők és drámajátékosok szórakoztattak egy felvilágosultabb nézősereget, ám a szigetek kultúrája mostanra odáig alacsonyodott, hogy a jelenlegi szigetlakók gonosztevőket végeznek ki nyilvánosan, vagy életre-halálra folyó küzdelmeket követnek figyelemmel e helyen. A Pajzs emberei felébresztettek minket, amint megpirkadt a város fölött. Úgy magyarázták, az volna a legjobb, ha addig látogatnánk el a mérkőzés helyszínére, amíg a város népe nincsen talpon, és a Városégető fattya iránt érzett gyűlölettől hajtva el nem árasztja az utcákat meg az öblöt. Nem csalódtam az északiban: Al Soma semmiféle idegességet nem mutatott, miközben arra vártunk, hogy a nap felmásszon az égbolt csúcsára. A fogoly a legalsó lépcsőfokon ült, és a tengert bámulta. Kardja a keze ügyében feküdt. Erős szél fújt dél felől, bár a felhőzet hiánya esőmentes napot jósolt. Azon morfondíroztam, vajon Al Soma szerint jó napot kapott-e a halálra. Emeren úrnő egy órával dél előtt érkezett, a Pajzs két másik fogdmegje társaságában. Szokás szerint egyszerű fehér és fekete köntöst viselt, és szép vonásait nem ékesítette arcfesték vagy egyéb cicoma. Az ujján csillogó zafírgyűrűtől eltekintve semmi sem árulkodott a rangjáról, ám belső méltósága és tartása nem változott.
Amikor bevonult az arénába, felálltam, hogy illendőn köszöntsem, és ceremoniálisan meghajoltam. – Emeren úrnő. – Verniers uraság. A hangja mit sem veszített a jól ismert ékes csengéséből, amit különös, éneklő hanghordozás színesített, jelezve, hogy a császári udvarban nevelkedett. Újra megütköztem a szépségén, hibátlan bőrén, telt ajkain és világoszöld szemén. Régóta az alpiri asszonynép tökéletes képviselőjének tekintették, hiszen szépségénél csak tisztelettudása volt páratlanabb, és nemesi vérvonalból származó leányként a császár gyermekkora óta kedvelte, majd saját fiaival együtt neveltette az udvarban, és mindenben leánya lett, kivéve a nevét. Amikor Seliesent szólította a végzete, frigyük elkerülhetetlen lett. Hiszen ki más lett volna méltó a kezére? – Jól vagy, úrnőm? – érdeklődtem. – Bízom benne, nem szenvedtél bántódást. – Fogva tartóim több mint nagylelkűen bántak velem. – Emeren pillantása Reménységünk Gyilkosára esett, és tekintetében újra láttam azt a jeges, mélységes rosszindulatot, ami eltorzította tökéletes vonásait, amikor csak megemlítette az északit. Al Soma apró biccentéssel viszonozta a nézését, és arcán csak a legcsekélyebb érdeklődés mutatkozott. – Nincsenek veled őrök – jegyezte meg Emeren úrnő. – A fogoly a szavát adta a császárnak, hogy kiáll a Pajzs ellen. Úgy véltük, nem szükségszerű katonákkal őriztetni. – Értem. Hogy szolgál a fiam egészsége? – Kiválóan. Legutóbb boldog játékba feledkezve láttam. Tudom, mennyire vágyik rá, hogy visszatérj. Mint mi mindannyian. A szeme rám villant, és majdhogynem ugyanaz a gyűlölet izzott benne, amit Reménységünk Gyilkosával szemben tanúsított.
Meglepetésemre nem tudtam viszonozni a pillantását. Mindig is tisztában volt vele – jutott eszembe. – Miért ne gyűlölne tehát engem is? – Amikor visszatérek a Birodalomba, fiammal elvonulva szándékozom élni – jelentette ki. – Nem kívánok visszatérni az udvarba. És köszönetet sem várok, amiért igazságot tétettem a férjem emlékéért. Nagyot sóhajtottam. – Tehát akkor igaz? Ezt az egészet saját magad idézted elő? – Az igazságszolgáltatás megilleti a meldeneieket is. A Pajzs a saját szemével nézte végig, amint a szülei és fivérei szénné égnek a tűzben. Kevés rábeszélésre volt szükség, hogy felajánlja a szolgálatait. Ezek az északiak kiváltképp értenek hozzá, hogyan szítsanak gyűlöletet másokban. – Tényleg azt hiszed, a gyűlöleted vele együtt hal? Na és ha mégsem? Hol találsz akkor vigaszt? Zöld szeme szúrósan nézett rám. – Ne papolj nekem, írnok! Istentelen ember vagy, mindketten jól tudjuk. – Tehát most már az istenekhez fordulsz vigaszért? A süket kőnek könyörögsz áldásért? Hogy sírt volna Seliesen, ha látja ezt... Pofon csattant az arcomon, és zafírgyűrűje megvágta a bőrt. Kissé megtántorodtam. Erős asszonynak számított, és nem érezte szükségét, hogy visszafogja magát. – Ki ne merd ejteni a szádon a férjem nevét! Sokféle szó futott végig az elmémen akkor, miközben vérző arcomra szorítottam a kezemet, megannyi epés, utálatos szó, amelyek a szíve mélyéig hasítottak volna az igazság szablyájával. Ám amikor belenéztem lángoló szemébe, a szavak elhaltak a keblemben, haragom elpárolgott, és elszállt a tengeri széllel. Csak a szánalom és sajnálat
mélysége maradt, ami mindig is ott ólálkodott a lelkemben. Újabb ceremoniális meghajlást eszközöltem. – Sajnálom, ha megsértettelek, úrnőm. – Azzal hátat fordítottam neki, és odamentem a lépcsőn gubbasztó Reménységünk Gyilkosához, aztán leültem mellé. Két bűnös férfi, akik ítéletre vártak. – Összeölthetem, ha kívánod – ajánlotta Soma, amikor csipkekeszkenőt tartottam a vágáshoz. – Különben sebhely marad utána. Megráztam a fejem, és néztem, amint Emeren úrnő elfoglalja a helyét a kőülés-sor túlsó végén, és gondosan kerüli a tekintetemet. – Megérdemeltem. A Pajzs nem sokkal utánunk érkezett, lándzsával felfegyverzett csapata élén, akik gyorsan elfoglalták őrhelyüket a küzdőtér körül. Nem kétséges, hogy a Pajzs szerette volna, ha a kőüléseken egyre nagyobb számban megjelenő nézősereg közbeavatkozása nélkül élvezhetné ki a bosszú pillanatát. Az általános közhangulatot nem lehetett éppen ünnepélyesnek nevezni, megannyi szempár fúródott Al Soma hátába, de szitkok vagy bekiabálások nem hallatszottak, és eltűnődtem rajta, vajon a Pajzs biztosította-e, hogy az esemény megőrizze a kulturáltság látszatát. Micsoda hallatlan komédia ez! – gondoltam. – Megbocsátanak egy embernek valamiért, amit elkövetett, csak azért, hogy megtorolhassanak egy olyan bűnt, amiben nem volt része. Utoljára a hajóurak érkeztek meg, nyolc közép- és élemedett korú férfi, akik a szigetek divatja szerinti legnemesebb öltözékekben feszítettek. A Meldenei-szigetek legtehetősebb lakóit a hajóik puszta száma révén választották be a kormányzótanácsba, a különös, ám évszázadok óta kiválóan működő államforma legfőbb szervébe. Elfoglalták helyüket az aréna túloldalán kialakított, hosszúkás márványemelvényen, ahol már várták őket a kényelmükre elhelyezett,
hatalmas tölgyfaszékek. Az egyik hajóúr állva maradt. A társainál egyszerűbb öltözékű, inas férfi puha bőrkesztyűt viselt a kezén. Éreztem, hogy Al Soma megmoccan mellettem. – Carval Nurin – csak ennyit mondott. – A Vörös Sólyom kapitánya – emlékeztem vissza elbeszélésére. Bólintott. – Úgy látszik, a kékkőből sok hajót lehet vásárolni. Nurin várt, amíg elhalt a tömeg zsongása, és kifejezéstelen tekintete egy pillanatra elidőzött Al Soma arcán, aztán zengő hangon felszólalt: – Azért gyűltünk ma egybe, hogy tanúi legyünk egy párbajkihívás teljesítésének. A hajóurak tanácsa ezennel igazságosnak és törvényesnek nyilvánítja a kihívást. A mai napon kiontott vér semmiféle büntetést nem von maga után. Ki szól a kihívó nevében? A Pajzs egyik embere előrelépett, egy nagytestű, szakállas fickó, kék kendővel a fején, ami jelezte elsőtiszti rangját. – Én, nagyuraim. Nurin tekintete felém fordult. – És ki szól a kihívott nevében? Felálltam, és a küzdőtér közepére léptem. – Én. Nurin arckifejezése kissé lehervadt a tiszteletteljes megszólítás hiányában, de szünet nélkül folytatta. – A törvény arra kötelez, hogy mindkét felet megkérdezzük, vajon jelen ügyet vérontás nélkül is el lehet-e intézni. Elsőnek a kékkendős ember szólt, és hangját felemelve szavait inkább a tömeghez, mint a hajóurakhoz intézte: – A kapitányomat nagy becstelenség érte. Bár természetére nézve békés ember, meggyilkolt rokonainak vére igazságért kiált!
A nézősereg egyetértőn feldörrent, és a zaj azzal fenyegetett, hogy dühös lármává növi ki magát, míg végül Carval Nurin szigorú pillantása elhallgattatta. A kapitány most rám pillantott. – És a kihívott kívánja-e békésen rendezni az ügyet? Al Somára néztem, és azt találtam, hogy az eget bámulja. A tekintetét követve megpillantottam egy madarat, a szárnyfesztávolságból ítélve egy halászsast. A ragadozó körözött, aztán lebukott és körbefordult a felhőtlen égen, a szikla felől felszálló, meleg áramlatok tetején, e hitvány kivégzés helyszíne fölött. Mert jól tudtam, hogy gyilkosságnak vagyunk szemtanúi, nem volt itt szó semmiféle igazságtételről. – Uram! – noszogatott Carval Nurin, és bosszankodás szűrődött ki a hangjából. Figyeltem, amint a sas összehajtja a szárnyát, és lebukik a sziklaorom alá. Gyönyörű! – Csak essünk túl rajta! – válaszoltam, majd megfordultam, és visszamentem a helyemre, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetettem volna hátrafelé. Amikor odaértem az ülőhelyemhez, furcsa kifejezést láttam Al Soma arcán. Talán tetszett neki, hogy nem voltam hajlandó tovább részt venni ebben a siralmas színjátékban. Sokkal később aztán, hiúbb pillanataimban eltűnődtem, vajon nem csodálatot láttam-e rajta, amolyan tiszteletfélét. Ez persze képtelen gondolat. – A küzdőfelek foglalják el a helyüket! – vezényelte Carval Nurin. Al Soma felállt, kezébe kapva gyűlöletes kardját. Pillanatnyi tétovázást érzékeltem a mozdulatban, amikor kezét a markolatra tette, az ujjak rezdülését, mielőtt kihúzta volna a pengét a tokjából. Arcáról eltűnt a mosoly legutolsó morzsája is, sötét szeme beitta a napfényben csillámló acél látványát, és arckifejezéséből semmit sem lehetett
kiolvasni. Egy pillanattal később letette mellém a kardhüvelyt, és besétált a küzdőtér közepére. A Pajzs meztelen szablyával és szőke haját hátul bőrszíjjal összefogva előrelépett. Egyszerű matrózöltözéket viselt: sima pamutinget, őzbőr bricseszt, és erős bőrcsizmát. Ruházata egyszerűnek tűnt, de úgy viselte, akár egy herceg, és könnyedén túlragyogta a szép gúnyában feszítő, egybegyűlt hajóurakat. Nemességet és testi erőt árasztott magából, akár egy leölt falkájáért elégtételt vevő oroszlán. A kikötőben mutatott jókedv mostanra semmivé foszlott, és hideg, ragadozó szemekkel figyelte Al Somát. Amaz elfoglalta a helyét vele szemben, és tétovázás nélkül állta a Pajzs tekintetét, ugyanazzal a könnyed diadallal a szemében. Kardját lefelé tartotta, vállszélességben szétterpesztett lábbal, hátát kissé meggörnyesztve. Carval Nurin ismét felemelte a hangját. – Rajta! Még azelőtt megtörtént, hogy Nurin harsogó vezényszava elhalt, és olyan sebesen, hogy beletelt egy pillanatba, mire a tömeg és magam is ráébredtem, mi történt. Al Soma támadott. Úgy támadott, ahogyan még sohasem láttam embert támadni, mint a szírt mögé lebukó sas, vagy a lazacért vetődő orkák, amiket Linesh partjaitól nem messze láttunk. Egybefüggő, folyékony ködpára gyanánt mozdult, és pengéje csak egyetlenegyet villant. A Pajzs szablyája bizonyosan jó anyagból készült, a gazdag, csengő hangból ítélve, amit a küzdőtéren átrepülő acél hallatott. A meldenei fegyvertelenül, védtelenül állt ott. Teljes csend állt be. Al Soma felegyenesedett, és komor mosollyal engesztelte a Pajzsot. – Rosszul tartottad.
Ellenfele arcán rövid rángás futott végig, vagy a düh, vagy a félelem jeleként, ám hamar úrrá lett rajta. Nem szólt, csak állt ott a halálára várva. Nem könyörgött, dacosan tartotta a száját. – A házatok nevetéstől zengett – mondta neki Al Soma –, amikor az apád visszatért a távoli partokról. Ajándékokat és kalandos történeteket hozott, és fivéreiddel körbeülve hallgattátok, éhezve a férfiasságát és sütkérezve a szeretetében. De sohasem mesélte, milyen gyilkosságokat követett el. Nem dicsekedett a becsületes tengerészekkel, akiket saját hajóik fedélzetéről vetett a cápák közé, sem pedig a királyság déli partján megerőszakolt asszonyokkal. Szerettétek az apátokat, de egy hazugságot szerettetek. A Pajzs állatias gyűlölettel kivicsorította a fogát. – Csak végezd be, amiért jöttél! – Nem a te hibád – folytatta Al Soma. – Hiszen még gyermek voltál. Semmit sem tehettél ellene. Helyesen döntöttél, hogy elfutottál... Valami elpattant a Pajzsban, bősz ordítás tört fel a torkából, és két kezét kinyújtva Al Soma torkának ugrott. Az északi ellépett a roham elől, aztán tenyerével villámgyorsan a mellette eldübörgő férfi halántékára csapott, és a küzdőtér talajára küldte. A bajnok mozdulatlanul feküdt a földön. Al Soma megfordult, és visszament a helyére, felvette a kardtokot és visszacsúsztatta belé a pengét. A tömeg csak ekkor eszmélt dermedtségéből, és az emberek többnyire döbbenten, de egyre ébredező haraggal zajongtak, ami csakhamar bizonyosan veszélyes zúgolódássá nőhette ki magát. – Ez a párbaj még nem ért véget, Vaelin uraság! – kiáltotta túl Carval Nurin a lármát. A megszólított megfordult, odasétált Emeren úrnő üléséhez, aki döbbenten, kővé válva bámult rá.
– Hölgyem, távozhatunk innen? – Ez a küzdelem utolsó vérig tart! – kiabálta Nurin. – Ha most életben hagyod ezt az embert, a Szigetek törvényei értelmében örök időkre megbecsteleníted! Az azraeli kecses meghajlás kíséretében elfordult Emeren úrnőtől. – Megbecstelenítem? – vágott vissza Nurinnak. – A becsület csak egy üres szó. Nem lehet megenni, meginni, és mégis bármerre járok, az emberek vég nélkül a becsületről beszélnek, ezernyi mesén keresztül értelmezve, mit is jelenthet. Az alpiriak kötelességként értik, a renfaeliek szerint egyet jelent a bátorsággal. Ezeken a szigeteken pedig úgy látszik, annyit tesz, megölni egy fiút az apja bűneiért, aztán levágni egy védtelen embert, amikor a némajáték nem a terv szerint halad. Fura dolog történt. Amikor beszélt, a tömeg elhallgatott, és annak ellenére, hogy a hangját nem lehetett kiváltképp erősnek nevezni, az amfiteátrumban mégis eljutott a jelenlévőkhöz, kiknek haragja és csalódott vérszomja valamilyen rejtélyes oknál fogva lecsillapodott. – Nem fogok magyarázkodni az apám tetteiért, de bűnbánatot sem gyakorolhatok miattuk. Felégetett egy várost a királya parancsára, és helytelenül tette, amit tett, de nekem nem volt benne részem. Akárhogy is, a vérontás nem oszt, nem szoroz egy olyan ember esetében, akit három éve az ágyában ért a végzet, feleségével és leányával az oldalán. Nem lehet bosszút állni valakin, akit már évekkel ezelőtt elemésztett a halotti máglya tüze. Most pedig adjátok ide, amiért jöttem, vagy öljetek meg, és vessetek véget ennek a színjátéknak! A lándzsát tartó őrökre néztem, akik tétova pillantásokat váltottak, és nyugtalan szemmel figyelték a tömeget, amely mostanra a zavarodottság morajlását hallatta.
– VÉGEZZETEK VELE! – rikoltotta Emeren úrnő, aki eközben talpra ugrott, és dühös léptekkel közeledett Al Soma felé. Vádlón a férfi felé böködött az ujjával, és azt hörögte: – ÖLJÉTEK MEG A GYILKOS VADEMBERT! – Neked itt nincs szavad, asszony! – teremtette le Nurin kemény hangon. – Ez itt férfiak ügye. – Férfiaké? – Az önuralma határán járó nő éles kacajt hallatott, és Nurin felé pördült. – Az egyetlen férfi ebben az egész színházban eszméletlenül fekszik, és még csak bosszút sem állhatott. Gyávák vagytok, mindannyian! Hitetlen kalóz söpredék! Hol van az igazságtétel, amit ígértetek? – Párbajt ígértünk – vágott vissza Nurin. Hosszasan Al Somára nézett, majd a tömegre vetette a tekintetét, és a hangja felerősödött. – Az összecsapásnak ezennel vége! Kalózok vagyunk, mert az istenek úgy akarták, hogy szabadon vadásszunk az óceánok vizén, de törvényt is adtak, amivel kormányozzuk ezeket a szigeteket. És a törvény minden dolgokban kényszerítő érvényű, máskülönben semmire sem való. Vaelin Al Soma a kihívás győzteseként áll előttünk a törvény szava értelmében. Nem követett el bűnt a Szigeteken, és ennélfogva szabadon elmehet. – Visszafordult Emeren úrnő felé. – Kalózok vagyunk, az igaz, de söpredék nem. És te, hölgyem, szintén szabadon távozhatsz. ♦♦♦ Kivittek minket a móló végére, és várnunk kellett, amíg szereztek nekünk egy idegen hajót a kikötőben, amivel elutazhattunk. Lándzsások népes osztaga állt a móló egész hosszában, hogy távol tartsa a városi nép bosszúját, bár úgy ítéltem, a tömeg haragos hangulata alábbhagyott, és inkább csak csalódottnak, mint
felbőszültnek látszottak. A fegyveresek ügyet sem vetettek ránk, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy távozásunkat nem kíséri majd ünnepély. Meg kell mondanom, a körülmények igen furán alakultak, hogy éppen kettőjükkel álltam ott. Emeren úrnő szorosan összefont karral járt fel-alá a mólón, Al Soma pedig egy fűszeres hordó tetején üldögélt csendesen, miközben én türelmetlenül vártam a dagályt, és hogy végre elszabadulhassam erről a pokoli helyről. – Ennek az egésznek még koránt sincs vége, északi! – tört ki Emeren egy órányi kerengés után. Néhány lépésre megközelítette a férfit, és utálkozva bámult rá. – Ne is álmodj arról, hogy megszabadulsz tőlem! Ez a világ nem elég széles ahhoz, hogy elrejtőzz... – Milyen borzasztó dolog az – vágott közbe Al Soma –, amikor a szerelem gyűlöletté változik! A nő epétől fortyogó arca megdermedt, mintha tőrt szúrtak volna belé. – Egyszer ismertem egy embert – folytatta az északi –, aki szeretett egy asszonyt. De kötelessége közbeszólt, mert tudta, hogy az életébe kerül majd, és a nő életébe is, ha együtt maradnak. Ezért a férfi rászedte az asszonyt, és messze-messze küldte. Olykor ez az ember megpróbálja átvetni a gondolatait az óceán túlpartjára, hogy megtudja, vajon a szerelmük gyűlöletbe fordult-e, de csak vad szenvedélye távoli visszhangjai válaszolnak, egy megmentett élet itt, egy jó cselekedet ott, ahogyan a füst tekereg a lángoló fáklya útján. És a férfi egyre csak azon töpreng, vajon gyűlöli-e a nő? Mert sokat kellene megbocsátania, és a szeretők között – a tekintete Emerenről most átvándorolt az én arcomra – az árulás a legmegbocsáthatatlanabb bűn. Égett a vágás az arcomon, bűntudat és gyász keveredett a keblemben az emlékek kavargó viharában. Megjelent előttem
Seliesen, amikor először megpillantottam az udvarban, mosolya, amitől mintha mindig kisütött volna a nap, a császár, aki rám bízta Seliesen udvari taníttatását. Láttam első bukdácsolásait az etikett terén, késő éjszakáig hallgattam legújabb költeményeit, vad féltékenységet éreztem, amikor Emeren kinyilvánította neki az érzéseit, és bűnös diadalt, amikor kerülni kezdte a fiatal nő társaságát az enyémért. És felderengett előttem a halála... A végtelen bánat, azt hittem, egészen felemészt. Éreztem, hogy Al Soma látja rajtam mindezt. Valahogyan semmi sem maradhatott rejtve a szeme előtt. Felállt, és tett egy lépést Emeren felé. A nő hátrahőkölt, de nem a gyűlölettől, hanem félelmében. Vajon mi mást láthatott még az északi? Mi mást mond majd? Letérdelt az úrnő elé, és ünnepélyes hangon megszólalt: – Hölgyem, kérlek, fogadd a bocsánatkérésemet, amiért elvettem a férjed életét. Beletelt egy percbe, mire Emeren úrrá lett a rettegésén. – Felajánlod a tiédet cserében? – Azt nem tehetem, hölgyem. – Akkor a bocsánatkérésed ugyanolyan üres, mint a szíved, északi. És a gyűlöletem cseppet sem kisebbedett. Találtak Al Somának egy hajót az Északi Végekből, ugyanis az Egységes Királyság legészakibb területének hajói horgonyozhatnak a meldenei vizeken, míg más honfitársaiknak nem adatik meg ez a kegy. Hallottam és olvastam egy keveset a Végekről, állítólag különböző rasszok lakhelye. Éppen ezért nem lepődtem meg, hogy a legénység leginkább a Birodalom délnyugati tartományaira jellemző, széles arcú, sötét bőrű népeiből került ki. Elkísértem Al Somát a hajó horgonyzóhelyére, míg Emeren úrnő mozdulatlanul állt a móló végében. A tengert bámulta, és egyetlen további szót sem kegyeskedett
szólni az északihoz. – Vigyáznod kellene vele! – mondtam a férfinak, miközben a pallóhoz közeledtünk. – Bosszúja nem ért még véget. A harcos a néma nőre pillantott, és sajnálkozva felsóhajtott. – Akkor még inkább szánalomra méltó asszony. – Népem azt hitte, meghalni küldtünk ide, miközben valójában szabadon bocsátottunk. Te persze biztosan tudtad, hogy így lesz. Ell-Nestrának esélye sem volt. Miért nem ölted meg? Fekete szeme az enyémbe fúródott, és tudtam, hogy kutató pillantása túl sok mindent lát. – A tárgyaláson Velsus uraság megkérdezte, hány életet vettem már el, és bármennyire is gondolkodtam, nem tudtam megmondani. Sokszor öltem már, jókat és rosszakat, gyávákat és hősöket, tolvajokat és... poétákat. – Lesütötte a szemét, és azon tűnődtem, vajon valamiféle gyónást hallok-e a szájából. – Még barátokat is. És elegem van belőle. – Lepillantott a kezében tartott, hüvelyébe dugott kardra. – Remélem, soha többé nem kell kihúznom. Aztán már nem tétovázott, nem nyújtotta a kezét, nem mondott búcsút, egyszerűen csak megfordult, és felsétált a hajópallón. A kapitány mély meghajlással köszöntötte, arcán elragadtatás fénylett, és csodálatában legénysége is osztozott. Úgy látszott, az északi legendája messzire elért, még úgy is, hogy ezek az emberek a királyság szívétől messze eső vidékről származtak. Neve nagy jelentőséget hordozott. Mi vár most reá – találgattam –, egy királyságban, ahol inkább legenda, mint ember? A hajó egy órán belül kifutott, fél rakományát a kikötőben hagyva, olyan nagyon siettek illusztris utasukkal. A móló végén álltam Emeren társaságában, és figyeltem, amint Reménységünk Gyilkosa elhajózik. Egy darabig még láttam. A magas férfi a hajóorrban helyezkedett el. Egyszer úgy hittem, felénk pillant, csak
egyszer, talán még a kezét is felemelte, hogy intsen, de a bárka már túl messze járt ahhoz, hogy megbizonyosodjam felőle. Amikor a hajó kiszabadult a kikötőből, kibontotta a vitorláit, és teljes sebességgel keletnek tartva hamarosan eltűnt a félsziget mögött. – Felejtsd el! – tanácsoltam Emeren úrnőnek. – Megszállottságod romba fog dönteni. Térj haza inkább, és neveld fel a fiadat, kérve kérlek! Elképedve vettem észre, hogy sír. A könnyek végigpatakzottak az arcán, bár vonásain semmiféle érzelem nem tükröződött. Suttogva felelt, de vadul, mint mindig. – Addig nem, amíg az istenek magukhoz nem szólítanak, de még azután is módot találok rá, hogy bosszúm elérje a világokat elválasztó fátylon keresztül!
ELSŐ FEJEZET
V
aelin nyugat felé tartott Csula hátán, a tengerpart mentén baktatra, amíg rá nem talált egy füves homokdomb árnyékában rejtőző, szélvédett táborhelyre. Uszadékfát gyűjtött a tűzhöz, és gyújtósnak füvet tépett. A tengeri széltől kiszáradt gallyak a kova első érintésére meggyúltak. A fényes lángok szépen táncoltak, és a kipattanó parázs szikrái szertelen szentjánosbogarak módjára szálltak fel az esteli égre. A távolban Linesh fényei mintha élesebben ragyogtak volna, és úgy hitte, ünneplő emberek lármájával keveredő zenét hall. – Mindazok után, amit értük tettünk – mondta Csulának, és feltartott a csatalónak egy adag cukrot. – A háború, a járvány, és a több hónapnyi félelem. Nehéz elhinni, hogy örülnek a távozásunknak. Nem tudni, Csula szerette-e a gúnyos tréfákat, de most hangos, dühödt prüszkölés kíséretében elfordította a fejét. – Várj... – kapta el Vaelin a kantárszárat, azzal meglazította a zablát, majd levette a nyerget az állat hátáról. A terheitől megszabadult paripa vidáman elvágtázott a dűnék között, homokot rúgott a levegőbe, és dobálta a fejét. Vaelin nézte, ahogy a part menti hullámok közt játszik az elhomályosodó ég előtt. Közben feljött a fényes telihold, és ezüstös-kékre festette a
dűnéket. Mint a hófúvások tél közepén. Amint a napfény utolsó sugara is eltűnt, Csula visszaügetett, és az esti szertartássá lett ápolásra várakozva megállt a tűzfény peremén. – Nem – felelte neki Vaelin. – Végeztünk. Ideje menned. Csula bizonytalanul felnyerített, és mellső lábával a homokot kapálta. Vaelin odalépett hozzá, meglapogatta az oldalát, majd gyorsan hátralépett, hogy elkerülje a megtorló rúgást, miközben a ló mérgesen nyerítve, a fogát kivicsorítva felágaskodott. – Menj, te utálatos bestia! – kiáltotta neki Vaelin, és vadul integetett a két karjával. – MENJ! Azzal az állat már ott sem volt, ezüstös-kék homok porában elvágtázott, és búcsúnyihogása végigvisszhangzott a levegőben. – Menj csak, te átkozott gebe! – suttogta Vaelin mosolyogva. Nem nagyon tudta mivel eltölteni az időt, ezért csak ült a homokban, és táplálta a tüzet. Visszaemlékezett arra a napra, amikor a Fokvár mellvédje mögött ült, észrevette a Nortah nélkül a kapuhoz érkező Dentost, és tudta, hogy minden meg fog változni. Nortah... Dentos... Két testvért veszítettem már el, és most hamarosan elveszítek egy harmadikat is. A szél most kicsit máshonnan fújt. Verejték és sós víz alig érezhető szagát hozta. Vaelin lehunyta a szemét, és a nyugat felől közelítő lépteket hallgatta. A homokon taposó illető nem akarta eltitkolni közeledtét. Miért is tenné? Elvégre testvérek vagyunk. Akkor kinyitotta a szemét, és felnézett a vele szemben álló alakra. – Rég láttalak, Barkus! Barkus elhelyezkedett a tűz előtt, és a lángok felé emelte a
kezét. Izmoktól dagadó karjai fedetlenek voltak, csak egy pamutmellényt és nadrágot viselt. Valahol levette a csizmáját is, és a haja összetapadt a tengervíztől. Egyetlen fegyvere, a kétélű csatabárd bőrszíjakkal a hátára erősítve nyugodott. – Hitemre! – mordult fel. – A Martishe óta nem fáztam így! – Sokat úsztál? – Eléggé. Már öt kilométerre jártunk a parttól, mire rájöttem, hogy átejtettél, testvér. A kapitányt elég sokáig kellett volna győzködni, hogy visszafordítsa a hajót a part felé. – Megrázta a fejét, és vízcseppek repültek szerteszét. – Még hogy a Távolnyugatra utazol Sherin nővérrel! Mintha valaha is lemondanál a lehetőségről, hogy feláldozd magad. Vaelin nézte a barátja kezét, és látta, hogy a leheletét párafelhővé fagyasztó hideg ellenére a férfi ujjai cseppet sem remegnek. – Ez volt a megállapodás, nem? – folytatta Barkus. – Mi életben maradunk, ők pedig megkapnak téged. – És Malcius herceg visszatérhet a királyságba. Barkus összevonta a szemöldökét. – Hát él? – Kissé elferdítettem az igazságot, hogy gond nélkül elküldjelek benneteket a városból. A nagydarab rendtestvér ismét felhörrent. – Mennyi időd van, mielőtt érted jönnek? – Hajnalig nem számítok rájuk. – Akkor addig megpihenhetünk. – Leakasztotta a válláról a fejszét, és a keze ügyébe tette. – Mit gondolsz, hányat küldenek? Vaelin vállat vont. – Nem kérdeztem.
– Kettőnk ellenében jobban teszik, ha egy egész ezreddel számolnak. – Értetlen arccal nézett fel Vaelinre. – Hol a kardod, testvér? – Aruan kormányzónak adtam. – Nem a legjobb ötlet. Hogyan akarsz harcolni? – Nem akarok. A király szavának megfelelően alávetem magam az alpiri fogságnak. – Meg fognak ölni. – Nem hiszem. A cumbraeliek Ötödik Könyve szerint még sok emberrel kell végeznem. – Phí – köpött Barkus a tűzbe. – A jóslatok szart sem érnek! Istenimádóknak való babonaságok. Elvetted tőlük a Reménységüket, és ezért szépen kinyírnak. Csak az a kérdés, meddig várnak vele. – A barátja szemébe nézett. – Nem hagyhatom ölbe tett kézzel, hogy elvigyenek, testvér. – Akkor menj! – Tudod, hogy azt sem tehetem. Nem gondolod, hogy már így is elég testvért elveszítettél? Nortah-t, Frentist, Dentost... – Elég! – Vaelin éles hangja belehasított az éjszakába. Barkus riadtan és értetlenül hátrahőkölt. – Testvér, én... – Csak hallgass! – Vaelin alaposan megnézte magának az előtte ülő ember arcát, mindazzal a fürkész figyelemmel, amit csak össze tudott szedni, és repedést keresett az álarcon, az elveszített önuralom villanását. Ám az álarc dühítően tökéletesnek, áthatolhatatlannak tűnt. Erőnek erejével próbált úrrá leni a haragján, tudván, hogy a meztelen düh ma éjszaka a végzetét jelentené. – Olyan sokáig vártál erre az alkalomra, miért nem mutatod meg a valódi arcodat? Mit számít most már, így a végén?
Barkus elfintorodott, és ideges arca egészen olyannak tűnt, mintha aggódna a barátjáért. – Vaelin, jól érzed magad? – Antesh kapitány mesélt nekem valamit, mielőtt elhagyta az alpiri partokat. Szeretnéd hallani? Barkus bizonytalanul széttárta a kezét. – Persze. – Kiderült, hogy Antesh nem a valódi neve. Aligha lep meg, biztos vagyok benne, hogy a zsoldos cumbraeliek többsége úgy érezte, hamis nevet kell használnia, vagy a bűnöző múlt elfedése végett, vagy mert szégyellték, hogy tőlünk kapták a fizetségüket. Az azonban meglepett, hogy már mindketten hallottuk a valódi nevét. Az álarc a helyén maradt. Még mindig semmi sem látszott az arcon egy igaz testvér aggódó gondoskodásán kívül. – Bren Antesh-t egyszer rabul ejtette az istene – mondta neki Vaelin. – Olyan nagy hitbuzgalom zubogott benne, hogy a vallási fanatizmus gyilkosságra késztette, aztán összeszedte azokat, akik szintén eretnekek vérével akartak tisztelegni az istenük előtt. Idővel a Martishe-ba vezérelte őket, ahol a legtöbben a mi kezünk által vesztek oda. Ezért aztán a vezetőjük megkérdőjelezte a vallását, megtagadta istenét, elfogadta a király aranyát, és elesett katonái családjának adta. Majd a halált kereste egy idegen földön vívott háborúban, mindvégig azon iparkodva, hogy elfeledje a Martisheban kiérdemelt Feketenyíl nevet. Bren Antesh-t egykor Feketenyílnak nevezték. És biztosított felőle, hogy soha nem voltak a birtokában vagy emberei birtokában a hűbérúr által írott, szabad áthaladást biztosító levelek. Barkus mereven ült, és minden kifejezés eltűnt az arcáról.
– Emlékszel a levelekre, testvér? – ütötte tovább a vasat Vaelin. – A levelekre, amiket a megölt íjásznál találtál? A levelekre, amik kirobbantották a háborút Cumbraellel? Épp csak kicsit hajtotta meg a fejét, épp csak egy kissé tartotta másképpen a vállát, másfelé görbült az ajka, de Barkus hirtelen eltűnt, mint füst, amit szétfúj a szél. Amikor megszólalt, Vaelin nem lepődött meg az ismerős hangtól, két halott férfi hangjától. – Tényleg hiszel benne, hogy egy tűzkirálynőt fogsz szolgálni, testvér? Vaelin szíve mélyre süllyedt a mellkasában, mint egy darab kő. Eddig dédelgetett némi aprócska reményt, hogy téved, hogy Antesh hazudott, és a rendtestvére még mindig egy nemes harcos, aki elhajózott a dagályon. Mostanra a harcos eltűnt. Egyedül maradtak kettesben a tengerparton, és a halál már nem váratott magára sokáig. – Úgy tudom, más jóslatok is léteznek – felelte. – Jóslatok? – A valaha Barkus képében tetszelgő lény visszataszító, rekedt nevetést hallatott. – Oly keveset tudsz! Csak firkáljátok esetlen bölcsességeiteket, és szentírásnak hívjátok, holott az egész mindössze az őrültek és hataloméhesek zagyválása. – A vadonpróbán. Ott ragadtad el? A Barkus arcát hordozó valami elvigyorodott. – Oly nagyon akart élni. Amikor rátalált Jennisre, visszakapta az életét, de túl erősen buzgott benne a testvériség érzése, és nem tudta megtenni, amit meg kellett tennie. – Köpönyeg nélkül, megfagyva talált rá Jennisre. A valami újra felkacagott, éles, rekedt hangon, láthatólag élvezettel lubickolt önnön gonoszságában.
– A testével együtt a lelkét is megtalálta. Jennis még élt, a hidegtől félholtan lélegzett, és suttogva könyörgött a testvérének, hogy mentse meg. Persze Barkus már semmit sem tehetett, és oly nagyon kínozta az éhség. Az éhezés különös dolgokat művel az emberrel, emlékezteti, hogy igazából csak állat, egy állat, aminek táplálkozni kell, és a hús az csak hús. A hús csábításától felfordult a gyomra, az éhség az őrület határára taszította, ezért hát kicaplatott a hóba, és lefeküdt meghalni. Rentes Mustor, Egyszemű, az Ahm Lin házát felégető ács, mind közel kerültek a halálhoz. – A halál a kapu, amin belépsz. – A rémületes űr túloldaláról kiáltanak nekünk. A halál előtti pillanatban a lélek olyan könyörgéssel szól, mint az elveszett bárány, ami magához vonzza a farkast. Nem mindegyiket lehet elragadni, csak azokat, akikben ott munkál a gonosz magva, vagy az uralkodás adottsága. – Barkusban semmi gonoszság sem volt. Újabb mérgezett hahota tört fel az elfoglalt torokból. – Ha van olyan ember, akinek nincsen gonoszság a szívében, hát én még sohasem találkoztam vele. Barkusban olyan mélyre rejtőzött, hogy a testvér is alig tudott róla, aztán befúrta magát a lelkébe, akár egy féreg, és táplálékra várt, rám várt. Az apja miatt történt az egész, ugyebár, az apja miatt, aki elzavarta, aki gyűlölte és irigyelte a tehetségét. Látta, milyen csodálatos dolgokra képes a fiú a fémekkel, és megirigyelte a hatalmát. Így van ez a hozzánk hasonló, áldott adottságokkal rendelkezők esetében. Egyetértesz, testvér? – Mindig benne voltál? Minden kimondott szó, minden tett, minden figyelmesség mögött te álltál? Nem tudom elhinni, hogy mindez nem Barkus személyét dicséri.
A lény vállat vont. – Higgy, amit akarsz! Közel kerülnek a halálhoz, mi pedig elragadjuk őket, és attól a pillanattól kezdve a testük a miénk. Tudjuk, amit ők tudnak, így könnyebb megtartani a látszatot. A vér éneke suttogott, alig hallható, de fájdalmasan csikorgó zenével. – Hazudsz! Rentes Mustor nem állt teljesen az irányításod alatt, igaz? Ezért ölted meg, mielőtt elmondhatta volna, milyen hazugságokat suttogtál a fülébe az istene hangján. És amikor Elera aspektus életére törtél, három embert hajtottál az igádba, mégis külön-külön támadtak. Kétségtelenül annyira lefoglalt elintézetlen ügyed Corlin aspektussal a Negyedik Rendnél, hogy nem tudtad irányítani őket. Nem hiszem, hogy egyszerre egynél több elmét tudnál vezérelni, és még azt is megkockáztatom, hogy a szorításodat le lehet fejteni. A valami félrehajtotta Barkus fejét. – A csatalátás igazán erőteljes képesség. Hamarosan magad is közel kerülsz a halálhoz, és az egyikünk eljön érted. Lyrna szeret téged, Malcius megbízik benned. Ki más tudná jobban elkalauzolni őket az előttük álló nehéz években? Vajon ki ellen táplálsz rosszindulatot a szívedben? Talán Sollis mester iránt? Vagy Janusra és véget nem érő ármánykodására neheztelsz? Netán az egész Rendet büntetnéd? Végül is ők küldtek ide, hogy csalj elő engem, és így megfosztottak egyetlen szerelmedtől. Mondd, hogy nincsen a szívedben harag, testvér! – Ha a dalomat akarod, miért próbáltál már kétszer is megöletni? Először gyilkos bérenceid akarnak végezni velem az Urlish-ban a futáspróba alatt, majd Henna nővért küldöd a szobámba az aspektus-vérfürdő éjszakáján... – Mi szükségünk volna nekünk bérencekre? És Henna
küldetését is sietve kellett kiötölni: rosszkor tartózkodtál az Ötödik Rendházban azon az éjszakán, mielőtt még tudtuk volna, miféle erőt tartogatsz nekünk. Mellesleg, Henna üdvözöl. Nagyon sajnálja, hogy nem lehet itt. A vérdal tanácsát kérte, de az ének hallgatott. A valami nem hazudott. – Ha nem te, akkor kicsoda? Ki akarja a vesztemet? – Vaelin hangja elhalt, amint a válasz megérkezett a vérdal keserves hangzatával: Harlick rettegő kérdése a romba dőlt városban. Azért jöttél, hogy megölj? – A Hetedik Rend – motyogta félhangosan. – Tényleg azt hitted, hogy a Hetedik csupán az ártalmatlan misztikusok csapata, akik képtelen Hited szolgálatában munkálkodnak? Ők is terveznek, megvannak a maguk ügynökei. Ne áltasd magad azzal, hogy haboznának véget vetni az életednek, ha akadályt gördítenél elébük! – Akkor miért nem támadtak meg egyszer sem azóta? A lény megrázkódott Barkus testében, de rosszul leplezte a zavarát. – Kivárják az idejüket, a kínálkozó alkalmat. Újabb hazugság. A vér éneke egyértelműen jelezte. A farkas. A Hetedik rám állította a gyilkosait, de a farkas végzett velük. Valamely Sötét áldás bizonyítékának tartották talán, valami általuk rettegett hatalom védelmező akaratának? Újabb kérdések. Mint mindig, egy kérdés két másikat szült. – Egykor emberként éltél? – folytatta a kérdezősködést Vaelin. – Neved is volt? – Az élők nagy jelentőséget tulajdonítanak a neveknek, de akik már érezték a feneketlen űr hidegét, azoknak csupán annyit érnek, mint a gyermekek képzelgései.
– Tehát egyszer embernek ismertek. Volt saját tested. – Testem? Igen, volt testem. Vadon szaggatta, éhség kínozta testem, amit gyűlölködve üldöztek lépten-nyomon, amerre csak jártam. Testemet egy boszorkánynak kikiáltott és meggyalázott asszony szülte. Elhajtottak minket, mert a képességével megfordította a széljárást. Az engem nemző apa azt hazudta, hogy anyám a Sötétség segítségével csalta az ágyába. Azt hazudta, hogy amikor a bűbáj elmúlt, többé nem hált vele. Azt hazudta, hogy a boszorkány bosszúból megrontotta a termést. Kövekkel és rohadó trágyával dobáltak meg minket, és az erdőig kergettek, ahol állat módjára éltünk, amíg az éhség és a hideg elrabolta tőlem az anyámat. De én életben maradtam, inkább állatként, mintsem fiúként, feledve a nyelvet és szokást, feledve mindent, kivéve a bosszút. És idővel bosszút álltam, szörnyű és mindenre kiterjedő bosszút. – „Villámot idézett – szólalt meg Vaelin és a falu a lángok martaléka lett. Az emberek a folyóhoz futottak, de a boszorkány fattya addig duzzasztotta a vizet, hogy a gátak átszakadtak, és az áradás elvitte a falubelieket. Ám a fiú bosszúvágyát még ez sem elégítette ki, ezért szélvihart idézett a messzi északról, ami jégbe fagyasztotta őket.” A lény mosolyra húzta az elrabolt arcot. Az arc most még borzongatóbbnak tűnt, mert minden gonoszság eltűnt belőle, és csupán a szép emlékek feletti, őszinte mosoly maradt. – Még mindig magam előtt látom az apám jégbe fagyott arcát, ahogy bámult fel rám a folyó mélyéről. Lehugyoztam. – A boszorkány fattya... – suttogta Vaelin. – Az a mese már legalább háromszáz éves. – Az idő ugyanolyan káprázat, mint a hited, testvér. Aki belebámul az űrbe, egyszerre látja a dolgok nagyságát és
kicsinységét, és e pillanatban a borzadály és az ámulat kézen fogva jár. – Mi ez az űr, amiről beszélsz? A valami mosolya ismét gonosszá vált. – A te hited Innentúlnak nevezi. – Hazudsz! – köpött felé Vaelin, bár a vér éneke meg sem moccant. – Az Innentúl a végtelen béke, a tökéletes bölcsesség, és az eltávozottak örökkévaló lelkével való egyesülés mezsgyéje. A lény ajka egy pillanatra megremegett, aztán nevetni kezdett. Hangos, erőteljes kacagása végigvisszhangzott a parton és a tengeren. Vaelin keze a csizmájába rejtett tőréért viszketett, ahogy a lény folytatta a nevetést, de nagy nehézségek árán ellenállt a késztetésnek. Még nem... – Ó – rázta a fejét a valami, és elmorzsolt egy örömkönnyet a szemében. – Te ostoba bolond! – Előrehajolt, és a valamikori testvéréhez tartozó arc vörös álarcnak tetszett a tűz fényében. Azt sziszegte: – Mi magunk vagyunk az eltávozottak! A vérdal szavára várt, de csak jeges némaság üzent vissza neki. Lehetetlenségnek tartotta, hogy semmit sem hall. A lény szavai hitkáromlásnak számítottak, de őrjítő módon mégsem hazudott. – „Az Innentúlban az eltávozottak fogadnak – kántálta Vaelin, és gyűlölettel hallotta a kétségbeesést a saját hangjában. – S az életük teljességével és jóságával feltöltekezett lelkek bölcs tanáccsal és támasszal szolgálnak...” A Barkusban lakozó dolog ismét felnevetett, és most már alig tudott uralkodni a kacagásán. – Bölcs tanáccsal és támasszal! Az űrben kavargó lelkekbe annyi bölcsesség és együttérzés sem szorult, mint egy falkára való sakálba. Megéhezünk és táplálkozunk, és a halál a mi koncunk.
Vaelin lehunyta a szemét, és folytatta a kántálást. A szavak egyre sebesebben peregtek az ajkáról. – „Micsoda a halál? A halál kapu az Innentúlba, ahol újra egyesülsz az eltávozottakkal. Vég és kezdet egyaránt. Féld és üdvözöld...” – A halál új lelkeket hoz nekünk, akiknek parancsolhatunk, és új testeket, amiket a saját akaratunk szerint mozgathatunk, hogy kielégíthessük a vágyainkat, és az ő céljait szolgáljuk... – „Micsoda a test a lélek nélkül? Romlott hús, semmi több. Szeretteid távozását úgy ünnepeld, hogy tűzbe teszed a héjukat...” – A test minden. A test nélküli lélek csupán az élet elsorvadt, szánalomra méltó visszhangja... – HALLOTTAM AZ ÉDESANYÁM HANGJÁT! – Most már talpon volt, a tőr a kezében, felvette a görnyedt harci pózt, és szemét a tűz túloldalán gubbasztó lényre függesztette. – Hallottam az édesanyám hangját. Az egykor Barkusnak nevezett valami lassan feltápászkodott, és megemelte a csatabárdot. – Olykor megesik, hogy az áldottak meghallanak minket, hallják az űr túloldaláról kiáltó lelkeket. Főként a fájdalom és félelem visszhangjait. Így kezdődött az egész. A te úgynevezett hited. Sok-sok évszázaddal ezelőtt egy szokatlanul tehetséges volári meghallotta a végtelen semmiben kószáló lelkek karattyolását, köztük saját halott felesége félreismerhetetlen hangját. Magára vállalta a feladatot, hogy terjeszti az igét, a nagyszerű és csodálatos hírt, hogy a gyásszal és rabszolgamunkával teli mindennapokon túl is van élet. Az emberek meghallgatták, és tanai terjedni kezdtek. Így született a te hited, az egész egy hazugságra épült, miszerint a következő
életben jutalmat kap az, aki szolgai engedékenységben tölti ezt az életét. Vaelin úrrá akart lenni a zavarodottságán, megpróbálta elcsitítani saját követelőző kérdéseit a vér énekéhez, mert hinni akarta, hogy ez a valami hazudik. A fa ropogott a tűzben, a tenger hullámai folyamatos dörgéssel csapódtak a partnak, miközben Barkus egy idegen számító, érzéketlen szemével nézte. – Milyen céljait? – kérdezte vadul Vaelin. – Az ő céljait? Kinek a céljait? – Hamarosan te is találkozol vele. – Az egykor Barkusnak nevezett dolog két kezébe fogta a szekercét, keményen megragadta, majd feltartotta, hogy az élén megcsillanjon a holdsugár. – Ezt neked készítettem, testvér, vagy még inkább hagytam, hogy Barkus kikovácsolja. Mindig is úgy vágyott a kalapácsra és üllőre, bár férfiasan ellenállt, amíg aztán el nem vettem a vonakodását. Szép, nem igaz? Már oly sok különböző fegyverrel öltem, de meg kell hogy mondjam, ez a legmívesebb mind közül. Ezzel olyan könnyedén a halál peremére küldhetlek, mintha sebészkést forgatnék. Vérezni fogsz, eltávolodsz a testedtől, és a lelked elindul az űr felé. Ő ott fog várni rád. – Komor, majdhogynem sajnálkozó mosolyt villantott. – Tényleg nem kellett volna letenned a kardodat, testvér. – Ha nem tettem volna le, nem beszéltél volna ilyen szívesen. A mosoly lehervadt. – A beszélgetésnek vége. A lény felemelt csatabárddal, hörögve és kivicsorított fogakkal átugrott a tűz fölött. Valami nagy és fekete azonban félúton nekiütközött a levegőben, és állkapcsát összezárta a dolog karján. Tépte, szaggatta, aztán mindketten kapálózva, szikrákat szórva belezuhantak a tűzbe. Vaelin látta, amint a
gyűlöletes fejsze felemelkedik, aztán lecsap, egyszer, kétszer, hallotta a rabszolgakutya dühös hörgését, ahogy a penge mélyen az állat húsába metszett. Végül az egykor Barkusnak nevezett valami lángoló hajjal és ruhával felállt a tűzből. Bal karja szétroncsolva és hasznavehetetlenül lógott, Karcos csaknem leválasztotta a törzséről. Ám a jobb karja még ép volt, és még mindig fogta a fegyvert. – Megkértem a kormányzót, hogy engedje szabadon, amint leszáll az éj – magyarázta Vaelin. A lény felbődült kínjában és dühében, és a szekerce ezüst félkörben villant. Vaelin lebukott a penge elől, közben a valami felé döfve, a szívét kutatva kilukasztotta a mellkasát. A dolog ismét felordított, és emberfeletti fürgeséggel ismét lendített. A fiatalember a mellkasában hagyta a fegyverét, és elkapta a szekerce nyelét, majd amikor a penge elsuhant az orra előtt, fonákban visszacsapott vele a lény arcába, amit egy ágyékba irányított rúgással egészített ki. A Barkus-arcú valami alig érezte meg, és fájdalmasan belefejelt Vaelin orrnyergébe, amitől az megtántorodott a homokon, és a hátára esett. – Egyvalamit még nem meséltem el neked Barkusról, testvér! – hörögte a dolog, közelebb lépve, és magasra emelve a fejszét. – Amikor együtt edzettetek, mindig visszafogtam az erejét. Vaelin félregurult a homokba harapó szekerce elől, kicsavarodva belerúgott a lény halántékába, aztán talpra ugrott, ahogy a valami a fájdalmat lerázva újra lendített. A penge azonban csak levegőt talált, mert Vaelin a csapás íve alá vetette magát, és közelebb lépve kirántotta a tőrt egykori barátja melléből, majd újra döfött, és hátralépett, hogy a szekerce egy hüvelykre húzzon el az orra előtt.
A korábban Barkusnak nevezett dolog döbbenten bámult rá, és megtorpant. Füst szállt fel égett testrészeiből, vér csöpögött a homokra összetört karjából. Leejtette a szekercét, és ép keze az ingén gyors iramban növekvő folthoz kapott. Egy percre csak nézte értetlenül a tenyerén csillogó vért, majd lassan a térdére ereszkedett. Vaelin elment mellette, és felvette a fejszét a homokból, erősen küzdve a visszataszító érzéssel, ami átjárta, ahogy ujjai megérintették. Tehát ezért gyűlöltem mindig annyira? Mert megéreztem, hogy ez lesz a végső szerepe? – Szép munka, testvér. – Az egykor Barkusnak nevezett lény véres vigyorában végtelen rosszindulat csillogott. – Talán, amikor legközelebb végzel velem, olyan ember arcát viselem majd, akit még ennél is jobban szeretsz. A fejsze könnyű volt a kezében, természetellenesen könnyű, és alig hallható surranást hallatott, amint meglendítette és körbeforgatta. Olyan könnyen vágta át a bőrt és a csontot, mintha még mindig levegőt hasítana. Egykori testvére feje elgurult a homokba, és ott megállapodott. Félrelökte a fegyvert, aztán kihúzta Karcost a félig leégett tábortűzből. Homokot szórt a sercegő, égett részekre, és ingét széttépve kötéseket nyomott az állat oldalában tátongó vágásokra. A rabszolgakutya nyüszített, és nyelve erőtlenül megnyalta Vaelin kezét. – Sajnálom, te ostoba korcs. – A könnyek elhomályosították a látását, és a hangja zokogásba fúlt. – Annyira sajnálom. ♦♦♦ Külön temette el őket. Valami miatt így tűnt helyesnek. Nem
mondott imát Barkus felett, hiszen testvére már sok-sok évvel ezelőtt meghalt, és egyébként sem tudta biztosan, kiejthetné-e az imádság szavait anélkül, hogy hazugnak ne érezné magát. Amint a nap felkelt, fogta a szekercét, és kisétált a tenger mellé. A reggeli dagály gyorsan közeledett, a törőhullámok dörögve gördültek ki a partra. Meglóbálta a fejszét, és meglepve tapasztalta, hogy a rossz érzés elmúlt. Akármilyen Sötét folt is szennyezte be, a készítője halálával már szertefoszlott. Már csak egyszerű fémként tekintett rá. Mívesen kialakított, a napban szépen csillogó fegyvernek, de csak egyszerű fémnek látta. Minden erejét összeszedve a tengerbe hajította, és nézte, ahogyan villódzva körbe-körbeforog a levegőben, majd halk csobbanás kíséretében elmerül a hullámok között. Megmosakodott a parton, aztán visszatért hevenyészett táborába, legjobb tudása szerint eltakarta a vérfoltokat, majd elindult visszafelé Lineshbe az úton. Egy óra múlva a megbeszélt helyre ért. A sivatagi hőség nőttön-nőtt. Kiválasztott egy helyet egy kilométerkő mellett, és leült. A vér éneke felhorgadt, és az új dallam erősebben és tisztábban szólt, mint valaha. A szólam a gondolataival összhangban változott, gyászosan követte Karcos utolsó nyüszítését, robbanásszerű crescendókat hallatott, amikor újra lejátszotta magában a küzdelmet a lénnyel, és a zenéhez képek, hangok, érzetek társultak, amelyekről tudta, hogy nem a sajátjai. Rájött, hogy most irányította először igazán az énekét, most énekelt igazán először. Valahol, messze, egy helyen, ami talán nem is nevezhető helynek, valami sikoltott, és bocsánatért esedezett, miközben egy láthatatlan kéz végtelen szenvedéssel járó büntetést mért ki rá, és ítéletét nem torzította kegyelem vagy rosszakarat.
Egy messzi északi erődben egy fiatal nő azon tűnődött, hogyan köszönti majd fivérét, amikor viszontlátja a férfit, és a gondosan megszerkesztett köszöntőbeszéd mesterien ötvözte a gyász, sajnálkozás és hűség hangjait. Amikor elégedett lett az eredménnyel, a nő letette a tollat, frissítőt kért a komornájától, aztán, amikor bizonyos volt benne, hogy egyedül maradt, a tenyerébe fektette tökéletes arcát, és zokogott. Nyugatra egy másik fiatal nő kitekintett a végtelen óceánra, és ellenállt a zokogásnak. Kezében szépen hímzett selyemsálba csavart, két fatáblácskát tartott. A lába alatt a tenger hullámai nyughatatlanul verték a hajótestet, és fehér habot szórtak a levegőbe. Keze legszívesebben a hullámok közé dobta volna a kis csomagot, és harag lángolt a szívében, mert nem menekülhetett az égető kíntól, és maga is gyűlölte fájdalom szította gondolatait. A bosszúvágy érzését nem érthette egykönnyen, hiszen sohasem érezte azelőtt. A háta mögött fájdalomkiáltás hallatszott, és a nő megfordult. Az egyik matróz a fedélzeten feküdt, leesett a kötélzetről. Törött lábát szorította, és valami olyan nyelven káromkodott, amit a fiatal nő nem értett. – Feküdj nyugodtan! – utasította, azzal odafutott mellé, a sálba csavart táblácskákat köpenye ráncai közé rejtve. Egy másik tengeren futó másik hajón fiatalember ült némán és mozdulatlanul, arca üres álarc csupán. Mozdulatlansága ellenére félelmet keltett a körülötte tartózkodókban. Uruk óva intette őket attól, hogy magukra vonják a fiatalember figyelmét, különben gyors halálra számíthatnak. Bár a fiú szoborszerű dermedtségbe merevedett, inge alatt a sebhelyek folyamatos, vad kínnal égtek. Vaelin egyetlen, tiszta szólamba terelte a vérdalt, és az
üzenetet átvetette a kettőjüket elválasztó sivatagokon, őserdőkön és óceánon: Megtalállak, testvér! A fiatalember egy pillanatra egész testében megfeszült, magára vonva a körülötte álló őrei ijedt pillantásait, aztán visszatért korábbi rezzenéstelen testtartásába, és kifejezéstelen arccal bámulta a tengert. A látomás elhalványult, a dal elhalkult, és Vaelin némán ült a tűző napsütésben, miközben keletről porfelhő kerekedett, ami hamarosan láthatóvá váló lovasok közeledtét jelezte. Élükön a hórihorgas Velsus császári ügyész keményen hajtotta paripáját, mert alig várta, hogy megkaparinthassa a zsákmányát.
I. FÜGGELÉK
I. FÜGGELÉK 2. OLDAL
TOVÁBBI SZEREPLŐK
II. FÜGGELÉK
II. FÜGGELÉK 2. OLDAL
