Alan E. Nourse - William S Burroughs Pengefutar.pdf

A fordítás alapját képező kiadás: Alan E. Nourse The Blade Runner 1975

Fordította: Tamás Dénes Borítókép: Sallai Péter

© Silent Library Project - Poty, 2011 http: //www. scribd. com/doc/69940481/A-halhatatlansag-halala Aki tud SLP-hez ACC-ot segítsen

alan e. nourse

pengefut%r

Tartalom

Alan E. Nourse - Pengefutár

8

Első rész - Billy története

9

Második rész - Doki története

59

Harmadik rész - A penge futár

168

William S. Burroughs - Pengefutár Az irodalmi forgatókönyv

214

Rose Dobbsonak, hálával és szeretettel

ELSŐ RÉSZ

Billy T+RT$NETE

7

ALN e. nourse

I.

J

óval elmúlt már délután négy óra, amikor Sánta Billy végre felébredt, és azonnal tudta, hogy valami nincs rendben a szobájával. Felült az ágyában, és körüljártatta a tekintetét a nyomorúságos kis lakásban. A szennyes ruhák halomban hevertek a szoba minden vízszintes felületén. A mosogató túlcsordult a mosatlan edényektől, a sütőt pedig - ősrégi mikrohullámú modell - megkérgesedve, hagymaszerűén borították az odasült ételek egymásra rakódó rétegei. Ám mindez nem zavarta Billyt; ez volt a dolgok természetes rendje, se nagyobb, se kisebb felfordulás, mint ami a hét bármely délutáni ébredése után fogadta. Ugyanilyen ismerős volt számára a csíkos, penészes tapéta és a csupasz villanykörte is, amely méteres hosszúságú vezetéken lógott, és enyhén himbálózott a huzatos szobában. Ezek a tárgyak úgy néztek ki, ahogy mindig is szoktak; valami más volt a gond, és ezt Billy már az ébredése előtt, közvetlenül az öntudat felszíne alatt megsejtette. Kigördült az ágyból, és elbicegett a szoba egyetlen ablakáig. Egy-két centire felhúzta a rolót, és kikandikált a szürke fénybe. Alatta az utcán a téli árnyékok már kezdték sötétbe vonni a ritkás, késő délutáni forgalmat. Néhány ember sietett fölfelé az alsóvárosi úton, látszott rajtuk, hogy nagyon szeretnének még sötétedés előtt fedél alá kerülni, és egy rendőrségi helikopter siklott el a bérházak teteje fölött, akár egy dögök után kutató keselyű. Billy ösztönösen visszahúzódott, amíg a helikopter el nem tűnt, és nem is tért vissza egy újabb fordulóra; csak egy rutinőrjárat volt. Ezután a fiú alaposabban szemügyre vette az utcát, de nem talált semmi gyanúsat. Fejét rázva visszaengedte a sötétítőfüggönyt. A zavar nem odakint volt, hanem idebent; valahol nagyon közel hozzá. Pengefut%r

8

Ahogy ott állt, immár teljesen éberen, megpróbálta felidézni a pontos szellemi állapotát az ébredés pillanatában. Ma is álmodott, mint általában, és az álom ma is kellemetlen volt, mint általában. Valaki üldözte egy furcsa és ismeretlen, erdős vidéken, fáradhatatlanul közelítve hozzá, miközben ő bozótos vízmosásokba sántikált le, és viharban kidőlt farönkökön küzdötte át magát, beteg lábát fájdalmasan vonszolva maga után. Élénken emlékezett, ahogy felmászik egy hegygerincre, majd lekúszik egy fakitermelő telepre, ahol éppen akkor hallgattak el a láncfűrészek, és mindenfelé halmokban hevert a fenyőillatú fűrészpor... Fűrészpor. Billy a levegőbe szimatolt. És még egyszer. Doki mindig azt mondogatta, hogy Billynek olyan orra van, mint egy vadászkutyának, és talán nem is tévedett, mert a szag - az enyhe, de összetéveszthetetlen fűrészporillat - tényleg ott volt a szobában. Billy felkattintotta a lámpát, és négykézlábra ereszkedve, centiről centire kezdte átkutatni az alapdeszkákat, módszeresen, mert ekkor már biztosan tudta, mit fog találni. A kutatás néhány perccel később meg is hozta a gyümölcsét. A tárgy a falhoz közel volt, az ablak és a mosogató között, akadálytalan rálátással az egész szobára: egy rövid fémszár, amely periszkópszerűen emelkedett ki a padlódeszkákból; mellette apró fűrészporkupac. A szár végén pedig - akár egy konyhai gyufaszál feje - egy kristályszem csillogott. Egy poloska volt: apró, de nagyon hatékony; érzékeny hangfelvevővel és nagy látószögű mikrolencsével, amely éppen elég ahhoz, hogy minden suttogást, minden mozdulatot felfogjon a szobában. Billy első, ösztönös reakciója az volt, hogy a sarka alatt széttapossa, de visszafogta magát. A kormánytulajdon megrongálása még akkor is bűncselekménynek számított, ha azt törvénytelenül használták fel, és Billy börtönviselt előéletét ismerve ez a poloska akár olyan törvényes is lehetett, mint a levegővétel tizenhét házkutatási paranccsal és egy támadhatatlan bírósági végzéssel megtámogatva. Billy nem semmisíthette meg. Na persze, bármikor fellebbezhetett ellene. Elképzelhetőnek tartotta, hogy ötven centért a sarki számítógépes bíróságon szerezhetne egy felfüggesztő határozatot magánlaksértés 9

ALN e. nourse

miatt - de a bíróságokkal kapcsolatos múltbeli tapasztalatai alapján ez nem tűnt túl valószínűnek. Ami még rosszabb: a számítógépes bírósági tárgyalás könnyen kirobbanthatott volna egy, minden érintett számára rendkívül kínos konfrontációt, és Billy tudta, hogy Doki ennek egy cseppet sem örülne. Doki sosem kedvelte a kínos kérdéseket. Billy leült egy székre, és hirtelen feltűnt neki, hogy reszket. A poloskát akár törvényesen, akár törvénytelenül helyezték el a lakásában, így is, úgy is bajt jelentett. A kérdés csak az volt: miért? Vajon ez csak egy véletlenszerű ellenőrzés, amely szinte bármikor, bármelyik alsóvárosi lakásban előfordulhat, vagy valaki kifejezetten iránta érdeklődik? És ha az utóbbi, akkor miért épp őiránta? Az utóbbi időben nem adódtak problémák, semmi olyasmi, ami különleges figyelmet érdemelt volna, ebben Billy biztos volt. Tizenhét évének felét pengefutárként töltötte, és értett hozzá, hogy tiszta maradjon, különösen, amióta Dokinak dolgozott. Persze mások, kevésbé gyakorlott pengefutárok keresztbetehettek neki - de kicsoda? És ami még sürgetőbb: mit tegyen most azonnal, ebben a percben? Tudta, hogy Doki bármelyik pillanatban felhívhatja, és ha a telefont is lehallgatják, már tényleg nem lesz kiút a slamasztikából. Az első lépés, persze, csaknem ösztönösen következett. Nem pusztíthatta el a poloskát, de biztos volt benne, hogy be tudja csapni. A fiókos ruhásszekrényből kihúzott egy piszkos, fekete pulóvert, átment a szobán, és egyenesen a poloska fejére dobta. Aztán kihalászott egy kartondobozt az ágya alól, és kivett belőle egy tranzisztoros rádiót. Miután kicserélte benne az elemeket, a rádió idegőrlőén kezdett rikácsolni. Billy addig tekergette az állomáskeresőt, amíg meg nem találta a sáv leghangosabb, legdisszonánsabb zenéjét; aztán feltekerte a hangerőt, és letette a rádiót a pulóver mellé, hogy a hangszóró alig néhány centire kerüljön a poloska „fülétől”. Semmi esetre sem volt tökéletes megoldás; a szalag alapos elemzésével el lehetett választani az egyéb zajokat a zene ricsajától, de Billy egyelőre megelégedett annyival, hogy a lehallgatóknak meg kell majd dolgozniuk az információért. Ezután kihúzta a telefon csatlakozóját a falból, amivel használhatatlanná tette a készüléket, nemiképp vonakodva a Pengefut%r

10

számítógépes konzolt is kikapcsolta. Végül egy székbe roskadt, és letörölte a verítékei a homlokáról. Teljesen elvágta a szobáját a külvilágtól, de így legalább volt egy perce gondolkodni. Ha Doki telefonál, „nem kapcsolható” jelet fog kapni, még mielőtt lenne idejük azonosítani a hanglenyomatát. Ha a telefonkapcsolat nem működik, valószínűleg megpróbálja majd összehozni a hívást a számítógépen - és rájön, hogy azt is blokkolták. Egymás után két sikertelen kísérletből Doki észre fogja venni, hogy valami nincs rendben, és abbahagyja a próbálkozást, legalábbis egy időre. Ez alatt az idő alatt Billynek el kell őt érnie. De hogyan? Doki állandó érvényű parancsa értelmében Billynek baj esetén a férfi személyi csipogóját kellett felhívnia egy nyilvános telefonról, meghagyni egy rejtjelezett számot, és várni, hogy Doki visszahívja. Ha viszont valaki valóban komolyan szimatol Billy után, ez túl veszélyes lenne. A fiú megint gyötörni kezdte az agyát, hogy eszébe jusson valami, ami a nyakára hozhatta az Egészségügyi Ellenőrzést. Ott volt egy hete az az epehólyag-eset, de azzal nem adódott semmi probléma; jól ment minden, még úgy is, hogy Doki sokkal feszültebb volt a szokásosnál, az aneszteziológus pedig egész este részeg volt, mint a csap. A vakbélműtét tegnapelőtt éjjel szintén simán zajlott, akárcsak a nyirokcsomó-biopszia. Az emberek annyira örültek az eredménynek, és annyira hálásak voltak Dokinak, amiért segített rajtuk - valószínűtlennek tűnt, hogy bepanaszolták volna. A tény ettől még tény maradt: Billy szobáját bepoloskázták. A megfigyelők nyilván mindenre kiterjedő parancsot szereztek, hogy bejussanak az alatta lévő lakásba, és vesződséges munkával lyukat fúrtak a padlójába. És bár a véletlenszerű megfigyelés valóban napról napra elterjedtebbé vált, a lehetőség, hogy annyi ember közül éppen Sánta Billy akadt volna egy szokványos rutinexpedíció horgára, túl sok lett volna véletlen egybeesésnek. Az Egészségügyi Ellenőrzésnek bőven volt oka megfigyelni Billyt, a rovására írt letartóztatásokkal és hajszálon múló megmeneküléseivel. Tudták róla, hogy pengefutárként keresi a kenyerét, habár ténylegesen még soha nem kapták el. Ráadásul mindig fennállt a lehetőség, hogy Papagáj vagy egy másik pengefutár 11

ALN e. nourse

vetette Billyt a farkasok elé valamilyen egyéni indíttatásból. Még maga Doki is beköphette, akármilyen valószínűtlennek is tűnt ez a gondolat. Billy világában a valószínűtlen lehetőségeket sem lehetett kihagyni a számításból. Egyelőre természetesen a legrosszabbal kellett számolnia: hogy valaki valamilyen meghatározott okból kémkedik utána. Ez azt jelentette, hogy ideiglenesen megszűnt a közvetlen kapcsolata Dokival. Azonban ha Doki egy újabb esetet tervezett ma estére, Billynek valahogy muszáj volt őt elérnie. A fiú lassan kihalászott néhány ruhát egy kupacból, és öltözni kezdett, magára húzva a szokásos farmernadrágot és sötét, hosszú ujjú inget, amit munkához hordott. Felvette a bal cipőjét, befűzte, majd beleerőlködte dongalábát a csavart, emelt talpú, ortopéd jobb cipőbe. Odalépett a hűtőhöz, talált egy maradék csirkecombot, és rágcsálni kezdte, miközben átnézte a fél tucat hamis hitelkártyát a pénztárcájában. Amikor végzett, magára öltött egy súlyos viharkabátot, nyaka köré tekert egy sálat, és keresztülbicegett a szobán az ajtóhoz. A lépcsőház és az utca, akárcsak a folyosó, üres volt. Már majdnem teljesen besötétedett, és hideg szél szűrődött le a Felsővárosból, elhajított újságpapírdarabokat sodorva magával, amelyek a néptelen járdán táncoltak. Billy a legközelebbi nyilvános lift felé tartott. Az Alsóváros összes telefonkonzolját lehallgatták, és mindegyik teljes azonosítást és hitelellenőrzést végzett, mielőtt kapcsolta volna a hívott felet. A Felsővárosban már a telefonhasználat puszta méretei is lehetetlenné tették az ilyesfajta alapos hitelesítést; Billy biztos volt benne, hogy el tudja érni Mollyt egy vészhívással és a visszahívási számmal, mielőtt a hamis személyazonosítóját lenyomozzák, és bontják a vonalat. A liftállomáson a lassú, de általában üres teherszállító liftet választotta, majd tizenhét emelettel feljebb kilépett a Felsőváros utcáira, és északnak indult, a legközelebbi helitaxi-állomás felé. A Felsőváros szokás szerint nyüzsgött az esti forgalomtól, és a helitaxi-állomás is tele volt emberekkel. A legtöbb telefont éppen használta valaki, de az állomás hátsó részénél két konzol szabad volt, távolabb az áramló tömeg útvonalától, a rakodórámpák közelében. Billy megnézte az egyik telefon számát, az emlékezetébe véste, majd belépett a Pengefut%r

12

szomszédos fülkébe, és behelyezett egy hitelkártyát az egyik nyílásba. Amikor a tárcsahang megszólalt, beütött egy számot, majd türelmetlenül várt, amíg a csengőhang halkan sípolt a fülében. Egy másodperccel később a videoképernyő bekapcsolt, és megjelent rajta egy lány arca. A szeme elkerekedett, ahogy fölismerte a fiút. - Billy! - Ne mondj semmit! - csitította Billy. - Baj van. Vedd át ezt a kódolt számot, és most rögtön hívj vissza! - Kódolva átküldte a lánynak a szomszédos telefon számát, és gyorsan bontotta a vonalat. Valahol egy telefonlehallgató nyilván rögzíteni fogja a hamis kifizetést, és panaszt nyújt be, a hívás forrásával és hanglenyomattal kiegészítve, de Billy messze jár majd, mire bárki ki tudná bogozni a hamis adatokat, és riasztást adhatna ki az illetéktelen telefonhasználat miatt. A fiú belépett a szomszédos fülkébe, és várakozás közben a kezét dörzsölgette, hogy felmelegedjen. Végül, jó néhány perccel később, a telefon zümmögni kezdett. A képernyő bekapcsolt, ahogy Billy felemelte a kagylót, és ismét megjelent a lány arca. - Billy, miért hívsz itt bent? Tudod, hogy Doki nem akarja, hogy bármelyikünk a kórházat hívja! - Nem volt más választásom - felelte Billy. - Amúgy meg tiszta azonosítót használtam. - Az eszed tokja tiszta! - zsörtölődött a lány. - A telefonlehallgató azonnal hívott, amint letettem a kagylót. Mondtam neki, hogy téves hívás volt, aztán keresnem kellett egy másik vonalat, hogy visszahívjalak. Szóval mi a baj? - Bepoloskáztak - mondta Billy. - Ma csinálhatták, amíg aludtam. A lány ingerültségét aggodalom váltotta föl. Fiatal volt, a húszas évei elején járt. Rövid, barna haja volt, és nagyon kék szeme. Még mindig a nővérsapkáját és a köpenyét viselte, noha Billy tudta, hogy már nincs szolgálatban. - Biztos vagy benne? - kérdezte a lány. - Még szép, hogy biztos, a cucc kiállt a padlómból. - A fiú röviden elmesélte neki, hogyan fedezte föl a szerkezetet. - Lehet, hogy én kellek nekik, de az is lehet, hogy csak egy rutinellenőrzés, fogalmam sincs. De nem 13

ALN e. nourse

kockáztathattam. Ki kellett kapcsolnom a telefonomat és a számítógépemet. - Értem, persze. Ez azt jelenti, hogy Doki nem tud elérni. - Nem is lenne jó, egy spiclivel a nyakamon. - Billy a képernyőn lévő lány szemébe nézett. - Molly, van bármi ötleted, hogy miért lehet valaki a nyomomban? - Nincs. Hónapok óta nem volt problémás esetünk, és tudod, hogy Doki mennyire óvatos. - A lány összeráncolta a homlokát. - Tudsz a ma estéről? - Azt tudom, hogy Dokinak van mára egy esete. De azt nem, hogy mi a munka, és azt sem, hogy mire van szüksége hozzá. - Nekem tegnap este elmondta - folytatta Molly. - Két orrés torokmandula-műtét. - Még több mandula? - horkant föl Billy. - Hát, nem a betegeken múlik - felelte a lány. - Ezek a gyerekek egész télen fertőzésektől meg mandulagyulladástól küszködtek. Doki a tegnapi esete után hazafelé menet megvizsgálta őket, és ma estére írta ki őket műtétre. - Nem vesztegette az időt, mi? - mondta Billy. - Most éppen mindketten fertőzésmentesek, ezért Doki úgy döntött, hogy belevág, amíg lehet. Mindenesetre két teljes mandulaszettre lesz szüksége, varratokkal, kaparókanalakkal, éterrel... a szokásos holmival. - Oké - bólintott Billy. - Mondd meg Dokinak, hogy bepoloskáztak, de megszerzem a szetteket Papagájtól és a szokásos helyen találkozom veletek, oké? Ha valamiért nem leszek ott, az azt jelenti, hogy rám tapadt egy ügynök, vagy valami más gond van, és Dokinak le kell mondania a műtétet. - Billy, Doki nagyon nem örülne. - Még kevésbé örülne, ha összefutna az Ellenőrzéssel! - vágott vissza Billy. - Tudod, hogy ez nem kifejezetten legális műtét. - Tudom - sóhajtott a lány. - Mindegy, tegyél meg mindent, remélem, találkozunk ma este. És Billy... légy óvatos, bármit is csinálsz. Lehet, hogy Doki utálja lemondani a betegeit, de még jobban utálná, ha te bajba kerülnél. Végül is, ha te kiesnél a forgalomból, nem is lehetnének betegei.

Pengefut%r

14

II.

A

z állomáson kívül egyre hidegebb szél fújt, ezért Sánta Billy szorosabbra húzta a sálját és a kabátját a nyaka körül. Egy krémszínű utcai taxi éppen ekkor rakta ki az utasait, de Billy elhaladt mellette, és gyalog indult vissza az alsóvárosi lift felé. Normális esetben nem is álmodott volna róla, hogy privát utcai taxin kívül bármilyen más módon menjen el Papagájhoz - de úgy döntött, hogy ez az este a legkevésbé sem számít normálisnak. A szokásos taxiút nem csupán Billy nyomorék lába miatt volt szükséges, noha bármilyen hosszabb gyaloglás lassú és fájdalmas volt a számára. A taxi sokkal inkább az imázsát erősítette és státuszszimbólum volt. Egy pengefutár egy első osztályú, foglalkoztatott orvossal sok pénzt keresett - és akinek volt pénze, az sohasem gyalogolt a városban. Mi több, magát Papagájt is idegesítette volna, ha egy pengefutár túl gyakran érkezik gyalog az intézményéhez. Végeredményben neki is fenn kellett tartania egy bizonyos nívót. Ami azt illeti, éppen Papagáj kivételesen jó hírneve volt az, ami annak idején hozzá vitte Billyt. Minden alvilágban létezik egyfajta rangsor, és Papagáj a földalatti orvoslás rá eső területén a ranglétra csúcsán állt. Sokkal több volt, mint a lopott sebészeti eszközök egyszerű beszállítója, noha ezzel foglalkozott. Egykori szanitécként ismerte a sebészeti eljárásokat, és tudta, hogy melyik műtéthez milyen felszerelésre van szükség. Sok más beszállítótól eltérően ő sohasem dőlt be a címkéknek a kezébe kerülő, városi kórházak raktárhelyiségeiből lopott műtéti szetteken, és nem hitt az állítólagos sterilitásukban sem. Minden egyes készletet személyesen nyílott fel, és vizsgált meg; ehhez plusz szikéket adott, ahhoz néhány további csipeszt, amahhoz tamponokat vagy még egy pár kesztyűt. Mindig figyelembe vette a 15

ALN e. nourse

hibalehetőségeket, és ennek megfelelően készítette elő a szettjeit, mielőtt saját kezűleg fertőtlenítette volna őket, hogy meggyőződjön a sterilitásukról. A kormány kórházaiban végrehajtott műtéteknél nem volt szükség ekkora elővigyázatosságra: ha egy sebész észrevette, hogy hiányzik valami, bármikor kinyithatott ott helyben egy újabb szettet. Ám a konyhaasztal-sebészet egészen más tészta volt. Akadtak dokik, akik vittek magukkal tartalék felszerelést, és voltak, akik nem - de amikor villámgyorsan kellett dönteniük egy nehéz illegális műtét kellős közepén, olyankor már nem küldhették el a pengefutárt újabb készletekért. Papagáj részéről a figyelem, amit az árujára fordított, nem szívesség volt: ez is a státuszához tartozott. Az ügyfelei az orvosok elitjéből kerültek ki, és ezt Sánta Billynél senki sem tudta jobban. Ő a maga tizenhét éves pályafutása alatt jó néhány olyan dokival dolgozott, akik nem tartoztak ebbe az elitbe. Az első állása pengefutárként megtanította a különbségre jó és rossz orvoslás között. Az akkori dokija zöldfülű volt, rettentő tapasztalatlan, és halálosan rettegett a lebukástól, ezért túl gyorsan, de nem elég alaposan végezte a munkáját. Nem csoda, hogy a pengefutára is ugyanolyan hanyag volt. Az olcsó beszállítóktól csak piszkos kötszert és szennyezett műszereket kaptak; a doki próbált kompenzálni a saját felszerelésével, amit a kórháza központi ellátójából lopott, de még így is túl sok volt a műtét utáni fertőzés, az elkerülhető komplikáció, sőt, az operáció közben - vagy utána - bekövetkező halál. Így Billy azon kapta magát, hogy idegesen menekül egyik dokitól a másikhoz, állandó félelemben, hogy valamilyen látványos orvosi katasztrófa előbb-utóbb lebuktatja őt és a munkaadóját is. Aztán három éve rátalált Dokira, és a dolgok hirtelen megváltoztak. Doki egy mérföldről kiszúrta a szennyezett műtéti szetteket, és vagy ő maga fertőtlenítette őket, vagy rövid úton visszaküldte a készleteket Billynek és a beszállítónak. - Az asztali sebészet anélkül is épp elég veszélyes, hogy a szükségesnél veszélyesebbé tennénk! - mondta ilyenkor dühösen. - A betegeim steril eszközökért fizetnek, és tőlem azt is fognak kapni, vagy a beszállítód elmehet a francba! Pengefut%r

16

Ez újfajta hozzáállás volt Billy addigi tapasztalatai alapján, sőt, a fiú majdhogynem mulatságosnak találtja, egészen addig, amíg világossá nem vált számára, ho^»y Doki nem zöldfülű a földalatti orvoslásban, és komolyan gondolja, amit mond: hogy nem fogad el és nem használ rossz minőségű felszerelést. Ettől kezdve Billy számába presztízskérdéssé vált, hogy megfelelő készleteket találjon Dokinak, és a megbízható beszállítók utáni kutatás lett az elsődleges küldetése. A pénz nem jelentett gondot; Doki hajlandó volt többet fizetni, ha az árut jó minőségűnek találta. Soha nem alkudozott Billyvel az árakon és Billy meglepetten tapasztalta, hogy egy idő után m;\r ő maga sem kért Dokitól olyan pofátlanul magas összegeket a felszerelésért. Aztán hallott Papagájról, aki semmiféle szélhámosságot nem tűrt el, és aki megválogatta az orvosokat, akiket ellátott, és a pengefutárokat, akikkel üzletelt. Hosszas tárgyalások után Papagáj végül vonakodva beleegyezett, hogy Billy és Doki beszállítója legyen. Egyrészt az győzte meg, hogy Doki a legális orvoslás világában elsőrangú kórházi sebész hírében állt, másrészt az, hogy Billyt az alvilágban olyan csempésznek ismerték:, aki nem szokott bajba kerülni. Ugyanakkor voltak bizonyos feltételek. Az egyik, hogy Papagájon kívül senki sem trükközhetett az árakkal. A másik, ennél is szigorúbb szabály, hogy soha, senki, semmilyen okból nem vezethette a kopókat Papagáj nyomára. Mindez megmagyarázza, hogy ezen a bizonyos estén, az adott körülmények között Sánta Billy miért fordított hátat a helitaxi-állomás körül lebzselő utcai taxiknak, és miért gyalog indult Papagájhoz, hogy megszervezzen két mandulám ű tét-szettet az esti munkához, és hogy kiderítse, vajon Papagáj tud-e mondani valamit - és ha igen, mit - a Billy szobájában elhelyezett poloskáról. A fiú átvágott a ritkás gyalogosforgalmon, rámpákon és lifteken levitetve magát a felhőkarcolókkal, zöldövezeti parkokkal, az égen keresetül-kasul cikázó helitaxikkal és sebes egysínű vasutakkal teli Felsővárosból a sötét utcáknak, sikátoroknak, bérházaknak és olcsó kirakatoknak otthont adó Alsóvárosba. Taxik zümmögtek el mellette a kopott, hepehupás alsóvárosi utcákon; helyenként ő volt az egyetlen járókelő. Miközben 17

ALN e. nourse

haladt, végig nyitva tartotta a szemét, mert a lehető legbiztosabbra akart menni, hogy senki sem követi. Végre megérkezett a házhoz, amit keresett: egy keskeny, düledező épülethez az Alsóváros egyik főutcájának sarkán túl, amely egy régiségbolt zsúfolt, poros kirakatát mutatta az utca felé. Odabent egyetlen vásárló szöszmötölt a porlepte kacatok között; Billy érdeklődést tettetett néhány ősrégi váza és ónpohár iránt, míg a vásárló végül feladta, és kiment a boltból. Azonnal egy ráncos öreganyó bukkant fel a pult mögül, és hályogos szemével végigmérte Billyt. - Ilyen későn? - szólalt meg végül. - Azt hittem, ma már nem is jössz. - Feltartottak - felelte Billy. - Papagáj itt van? - Lent van a boltban. - Az idős asszony kihozott egy füzetet és egy ceruzát. - Rendelsz valamit? - Igen, de Papagájjal kell megbeszélnem. Az anyóka összevonta a szemöldökét. - Milyen kis kényes vagy mostanában! Hát menj le, ha akarsz, csak ne vesztegesd az idejét panaszkodással! Billy elhajtotta az ajtóként szolgáló függönyt, és egy keskeny lépcsőn lebicegett a pincébe, az üzlethelyiség hátsó felébe. A felső szint kopottsága hirtelen eltűnt, és Billy belépett Papagáj raktárszerű, kényesen tisztán tartott dolgozószobájába, benne zöld műtéti szettekkel megrakott, magasra nyúló polcokkal, egy óriási, műszerrekeszekkel körülvett, központi dolgozóasztallal és egy sor sziszegő gőzsterilizáló géppel a távolabbi fal mentén. Fél perc sem telt bele, amikor egy alacsony, kövér, tésztaképű férfi jött ki a hátsó szobából, orrán groteszk kis félhold alakú szemüveggel. Papagáj szélesen elmosolyodott, amikor meglátta Billyt; hatalmas, görbe orrát és a szemében halványan tükröződő óvatosságot leszámítva a férfi maga volt a joviális, pocakos ember mintaképe. - Szóval ma gyalog jöttél, Billy? Hogyhogy? Doki elfelejtett kifizetni? - Doki sosem felejt el kifizetni - felelte Billy. - Á, ez nagyszerű! Akkor rendezhetjük a tegnap esti számlát. - Papagáj egy pillanatra elhallgatott, és beütött néhány gombot az asztalon lévő számítógépes konzolon. Pengefut%r

18

- Az összesen annyi, mint kétszáz zseton vagy négyszáz legális hitelkártyán. - Zseton - mondta Billy. Előhúzott egy marék piros játékérmét a zsebéből, és a dolgozóasztalra halmozta őket. Papagáj fölvette a zsetonokat, és egyenként átejtette őket egy érmevizsgálón. Aztán az összeset zsebre vágta, kivéve egyet, amit az asztalon hagyott. - Van köztük egy hamis, Billy. - A fiú kicserélte az érmét egy másikra. Ám ahogy a visszadobott zsetonért nyúlt, Papagáj fürgén fölmarkolta előle. - Nem szeretnénk, ha újra forgalomba kerülne, igaz, Billy? Nem, az egyáltalán nem volna jó. Nos tehát. Mi kell ma estére? - Két mandulaszett - felelte Billy. - Meg egy bödön éter. Doki valamiért étert akar használni. - Mandulához? - csettintett Papagáj a nyelvével. - Furcsa. - Nem vitatkozom - vont vállat Billy. - Doki erre utasított, úgyhogy ez kell neki. Csak add ide a szekrény kulcsát, és gondoskodj róla, hogy a cucc ott legyen kilenc órára! Papagáj ránézett a félhold alakú szemüveg fölött. - Ma nagyon harapós vagy velem, Billy! Valami gond van? - Te is harapós lennél, ha arra ébrednél, hogy egy poloska van a szobádban. - Értem. - Papagáj lassan lebiggyesztette az ajkát. - Nézzük csak! Szóval azt mondod, egy poloska? Ez rendkívül érdekes. - Intett Billynek, hogy üljön le. - Mesélj erről a poloskáról! Billy mindent elmondott. Papagáj feszülten figyelt az állát vakargatva, félig csukott szemmel. Végül Billy befejezte a mondókáját, és Papagáj ránézett. - Bármi más a poloskán kívül? - kérdezte. - Semmi, amit láthattam volna. Nem próbálkoztam a telefonnal vagy a számítógéppel, hogy kiderítsem. - Ezt nagyon bölcsen tetted. És mi van, ha megfigyelnek? Nem követ valaki? Nem törték fel mostanában a leveleidet? - Nem kapok leveleket - felelte Billy. - Akkor valami más? Az orvosodnak nem volt gondja a betegeivel az utóbbi hetekben? - Nem sok. Dokinak nem szokott gondja lenni, és ha mégis, azt elintézi. - Igaz, persze, a te Dokid párját ritkítja. És nem változott semmi? Doki asszisztense? Vagy az aneszteziológus? 19

ALN e. nourse

- Az asszisztenslány rendben van. Az altatóorvos az esetek felében részeg, úgyhogy Dokinak és nekem néha be kell ugranunk helyette. De hol talál az ember olyan aneszteziológust, aki nem részeges? Szóval semmi sem változott. - Billy elhallgatott. - Persze az is lehet, hogy feldobott valaki. - Á, igen - bólintott a kövér férfi. - Például én, ha jól sejtem. - Göcögve vállat vont. - De ha így is lenne, nem valószínű, hogy megosztanám veled, ugyebár? - Nem - felelte komoran Billy. - Azonban azt sem akarnám, hogy még egyszer idedugd a képed, ugye? Nem hát. Na, ezt add össze, Billy! Ha valaha is azt akarnám, hogy téged lekapcsoljanak, nem jönnél ide, mert le lennél kapcsolva. Szóval felejtsük el, hogy én dobtalak föl. Az igazi kérdés az, hogy tényleg rád vadászik-e az Egészségügyi Ellenőrzés, vagy ez csak egy átvilágítás, amiben véletlenül fennakadtál. - Én is ezt szeretném tudni - bólintott Billy. - Ha csak rutinellenőrzés, akkor legalább a telefonomat használhatnám. Míg ki nem derül, el vagyok vágva mindentől. - Nos, talán mi segíthetünk kideríteni - jegyezte meg Papagáj. Előrenyúlt, és megnyomta az interkom gombját a dolgozóasztalon. - Phil? Kijönnél hozzánk? - Felnézett Billyre. - Ismered Phil Hawkot, ugye? Pengefutár Dr. Gentrynél a Nyolcas Számú Kórházból. Nincs túl jól, elkapta a sanghaji influenzát, ami mostanában körbejár, úgyhogy itt húzza meg magát, ahol szemmel tudom tartani. A bolt hátsó részében kinyílt egy ajtó, és egy csontsovány, megnyúlt arcú, tizennégy éves fiú lépett ki rajta. Halványan Billyre mosolygott. - Helló Billy! Mi a helyzet? - Semmi jó - felelte Billy. - De te sem festesz valami fényesen. A fiú leült, láthatóan reszketve hosszú, rongyos fürdőköntösében. - Ne gyere túl közel! - figyelmeztette csempésztársát. - Az elmúlt egy hétben rengetegen elkapták ezt az izét. - Felnézett Billyre. - Gondban vagy? Papagáj bólintott. - Mondd el neki, Billy! Pengefut%r

20

A kérdezett elmondta Phil Hawknak, amit a szobájában talált poloskáról tudott. A fiú végighallgatta, aztán Papagájhoz fordult. - Látod? - jegyezte meg. - Mondtam, hogy itt valami fura dolog folyik. - Hogy érted? - kérdezte Billy. - Úgy, hogy nem te vagy az egyetlen - felelte Phil. - Velem is ugyanez történt múlt héten, meg a haverommal, Maxszel... ismered Maxet? Őt még be is vitték, hogy feltegyenek neki pár kérdést. De nálam biztos csak egy rutinszűrés volt, mert a poloska két nappal később eltűnt. - Másokról is tudsz? - tudakolta Papagáj. - Személyesen nem, de a krimóban, ahol lógni szoktam, sok mindent beszélnek. - Nem csak szóbeszéd - csóválta a fejét a beszállító. - Az elmúlt hónapban huszonöt esetről tudok biztosan, és ez nem lehetett mind rutinellenőrzés. És nem is csak pengefutárokat érint. - Hanem még kit? - kérdezte élesen Billy. Papagáj elmosolyodott. - Például engem. - Úgy érted, most is be vagy poloskázva? - Két hete, hogy pontos legyek. Billy felemelkedett a székéről. - Igazán szólhattál volna... Papagáj felkacagott. - Nem egy poloskába beszélsz éppen, ha emiatt aggódsz! A lehallgatóeszközöket ki lehet játszani, ha ismered a módját. A lényeg, hogy a megfigyelés lényegesen erősödött az elmúlt hetekben, és hogy a lehallgatást az Egészségügyi Ellenőrzés végzi. Ugyanakkor van néhány furcsaság: ez idő alatt egyetlen orvosról sem hallottam, akit bepoloskáztak volna, és nem kaptam hírt letartóztatásokról sem. Néhány srácot, mint Phil barátját, Maxet, bevitték, hogy kikérdezzék, de mindegyiküket vádemelés nélkül kiengedték. Igaz, Phil? A fiú bólintott. Billy pislogva nézett rájuk. - Akkor mire jó a lehallgatás? - kérdezte. - Ha tudnánk, nem kéne aggódnunk - vont vállat Papagáj. Most csak annyit tudunk, hogy történik valami. 21

ALN e. nourse

A következő lépés, hogy kiderítsük, mi az. Nos, talán ki is tudjuk. Mindenütt van szemem és fülem, van néhány emberem a klinikákon, és egy-két kapcsolatom az Egészségügyi Ellenőrzés apparátusában is. - A férfi Billyre nézett a félhold alakú szemüveg fölött. - Mi lenne, ha lefuttatnék egy feltűnésmentes ellenőrzést rólad, a Dokidról, az asszisztenslányról, az altatóorvosról, az egész csapatotokról? Ha az Ellenőrzés tényleg rád utazik, akkor két dolog történhet: vagy rákényszerítjük őket, hogy lépjenek valamit, vagy kiderítjük, miért érdekled őket ennyire, anélkül, hogy lépéskényszerbe hoznánk őket. Mindkét esetben előrébb leszel. Billy egy hosszú másodpercig méregette a férfit. Aztán bólintott. - Ez jól hangzik - mondta. - Mikorra lesz meg? - Mire holnap visszajössz, hogy kifizesd a mandulaműtétszetteket, valószínűleg lesz már valami infóm. Addig is légy nagyon óvatos! - Amennyire csak tudok - ígérte Billy. - Dokinak ez a két műtété van ma éjjel, és azt hiszem, valamit elvállalt csütörtökre. A kettő között újra eljövök. - Felállt, hogy induljon. - Milyen hamar kaphatjuk meg azokat a mandulaszetteket? - Két órán belül a szekrényben lesznek - felelte Papagáj. - A teherautó épp most készül indulni. Nálad van a kulcs. A használt szetteket tedd vissza a szekrénybe, és holnap megint hozd el a kulcsot a pénzzel együtt. Három-ötven zsetonokban vagy ötszáz hitelkártyán. Bárhogy jó. - A kövér férfi egy pillanatra elhallgatott. - Tudod, hol lesz Doki ma esti műtété? - A Trenton Szektorban, azt hiszem. Miért? - Lenne neki még egy hívásom. - Papagáj kinyitott egy tárcát, és átnyújtott Billynek egy lakcímkártyát. - Ez most futott be, néhány perce. Azért Doki jutott eszembe, mert közel van az ő kórházához. Billy a homlokát ráncolta. - Doki mostanában nem vállal új eseteket; már így is több van, mint amennyivel meg tud birkózni. - Akkor is szeretném, ha a te Dokid vizsgálná meg ezt a beteget. Sürgős eset, egy súlyos beteg kiskölyök. Fejfájás, Pengefut%r

22

magas láz, merev nyak... pont olyan tünetegyüttes, mint ami az utóbbi időben egyre gyakrabban bukkan fel, és néha halállal végződik. Kérd meg Dokit, hogy nézze meg, ha van rá módja. - Rendben, megkérdezem - mondta Billy. - Talán ha végez ezekkel a mandulákkal... - Remek - bólintott Papagáj. - Holnap találkozunk. Addig én magam is szimatolgatok egy kicsit. A legtöbb lámpa már nem égett a fenti régiségboltban, amikor Billy átvágott rajta, de az idős asszony megvárta a fiút, hogy bezárjon mögötte. Kint, a hideg utcán Billy habozott egy kicsit, aztán a lakása felé vette az irányt. Étel járt az eszében, egy váltás tiszta ruha és az éjjeli munka előkészületei, így nem vette észre a krémszínű taxit, amely elzümmögött mellette az utcán, majd ráfordult az Alsóváros forgalmas főutcájára.

23

ALN e. nourse

III.

J

óval elműt már este kilenc, amikor Sánta Billy az Egészségügyi Ellenőrzés Hetes Számú Kórházától kétsaroknyira leszállt az egysínű vasútról, és gyalog vágott át a ritkuló felsővárosi tömegen a klinika tátongó bejárata felé. Amikor néhány órája hazaért, a poloskát még mindig a szobájában találta, és jobbnak látta, ha nem tölt ott a szükségesnél több időt. Gyorsan lezuhanyozott, átöltözött és meggyőződött róla, hogy Papagáj szekrénykulcsa a zsebében van. Aztán elindult egy közeli, alsóvárosi kisvendéglő felé. Amikor Billy megérkezett a vendéglőhöz, találkozott két másik pengefutárral, akik épp indulóban voltak, és pár percre megálltak diskurálni, de hamar kiderült, hogy az utóbbi napokban egyiküket sem zaklatták poloskákkal, és egyikük sem vette észre, hogy az Egészségügyi Ellenőrzés megfigyelési tevékenysége különösebben fokozódott volna. Már odabent, némi hamburger és sült krumpli társaságában Billy újra és újra végigpörgette az agyában a beszélgetést Papagájjal. Semmi oka nem volt kételkedni abban, amit a beszállítójától és Phil Hawktól hallott... de az információ valahogy mégsem állt össze. Ha valamilyen okból egyre több pengefutárt poloskáznak be, akkor miért nem szaporodnak a letartóztatások? Az Egészségügyi Ellenőrzésre vonatkozó törvények, amelyeket csaknem húsz évvel ezelőtt fogadott el a kongresszus, tökéletesen egyértelműen fogalmaztak. A törvényes orvosi ellátás valamennyi formáját a kormány által működtetett kórházak, sürgősségi ellátók és járóbetegklinikák végzik, és ezt az ellátást jogszerűen csakis azok a betegek vehetik igénybe, akik eleget tesznek az eugenikai törvényekben foglalt kötelezettségeiknek. A feketepiaci orvoslás egésze, ez a hatalmas alvilág - amelynek Pengefut%r

24

a Billy-féle pengefutárok szerves részét képezték - éppen az eugenikai törvények hatására alakult ki, teljesen illegális egészségügyi ellátást nyújtva annak a számtalan embernek, akik nem tudtak - vagy nem akartak - törvényes úton ellátásért folyamodni. Alig akadt olyan doktor, aki egyszeregyszer ne szállt volna be a földalatti orvoslásba, hiába figyelt árgus szemekkel az egészségügyi rendőrség, és hiába szabtak ki súlyos büntetéseket, amikor egy-egy orvost vagy pengefutárt elkaptak és elítéltek - ugyanakkor az Egészségügyi Ellenőrzés az illegális orvosi tevékenység teljes terjedelmének egyelőre csak egy kis töredékét tudta megfékezni. Időről időre letartóztattak valakit, amit a sajtó és a tévé komoly hírveréssel kísért; néha még el is ítélték az illetőt, de maga az egészségügyi ellenőrzési miniszter sem keltette azt a látszatot, mintha az illegális orvoslás gyakorlata hanyatlásnak indult volna. Mindezt figyelembe véve nem tűnt volna meglepőnek, ha az egészségügyi rendőrség sűrűsödő gyakoriságú rutinátvilágításokat végez, hogy újabb bizonyítékokat találjon törvényellenes orvosi tevékenységre, ilyen bizonyítékok begyűjtésére pedig nem is volt jobb módszer, mint a pengefutárok lehallgatása. Senki nem merült náluk mélyebbre az alvilági orvoslás illegalitásában; ami azt illeti, pengefutárok nélkül a tiltott egészségügyi ellátás egész, komplikált rendszere szétrepedt volna a varratok mentén. Az Egészségügyi Ellenőrzés lehallgatói pontosan tudták, hogy ha elkapnak egy pengefutárt, és ráaggatnak egy transzpondert, amellyel állandóan szemmel tudják tartani, azzal őt - és az orvost is - kiiktatják a földalatti praktizálásból, legalábbis egy időre. De ha nem tartóztatnak le senkit, akkor mi a céljuk a fokozott ellenőrzéssel? Billy, aki az egésznek nem látta semmi értelmét, nyomott hangulatban fejezte be a vacsoráját. Nem tudott szabadulni a balsejtelemtől, hogy a lehallgatása mögött valami más is rejtőzik; hogy valamilyen súlyos veszély leselkedik rá. Ugyanakkor makacsul ellenállt a nyomásnak, hogy lebénuljon az aggodalomtól. Végül is, a gond éppúgy Doki gondja is volt, mint Billyé; Doki pedig betegeket vállalt estére, és szüksége volt a fiú segítségére. Talán neki lesz valami ötlete, hogy mi hozhatta rájuk a poloskát, vagy hogy 25

ALN e. nourse

Billy mit kezdhetne vele. Mindenesetre, amíg találkozik Dokival, a fiú esti munkája már ki volt jelölve. Ránézett az órára, kifizette a számláját egy ellenőrzött hitelkártyával, és kilépett az utcára, hogy leintsen egy taxit. Az út, amit ezután végigjárt, annyira ismerős volt neki, hogy akár álmában is végigment volna rajta. Az útmutatására a taxi rátalált egy közeli alsóvárosi főutcára, és elkezdett fölfelé kapaszkodni a rámpákon és viaduktokon a sűrű felsővárosi forgalomba. Aztán egy észak-déli irányú autópályára fordult, és észak felé száguldott, egy belsővárosi helitaxi-állomás irányába, miközben Billy végig a hátsó ablakon tartotta a szemét. Megnyugodva, hogy nem követték, kifizette a sofőrt az állomás utasfeljárójánál, majd elindult hátrafelé, ahol a huszonnégy órás poggyásztároló szekrények sorakoztak. Itt habozás nélkül bedugta Papagáj kulcsát egy alsó szekrénybe, és kihúzta a kis, kék repülőstáskát, amit benne talált. Billy nem tudta pontosan, hogy szállíttatja Papagáj a műtéti szetteket a boltjából a poggyászszekrényekhez, és nem is akarta tudni; Papagáj még sohasem mulasztotta el időben leszállítani neki az eszközöket ezen a közvetett úton-módon, és a használt műszereket sem felejtette soha a szekrényben, amiket Billy a műtétek végeztével visszarakott. Papagáj így szeretett dolgozni, és Billy úgy gondolta, hogy minél kevesebb részletet tud a beszállító munkamódszeréről, annál jobb. Miután gondosan a hóna alá vette a csomagot, kisétált az állomásról, egy felüljárón átkelt az autópálya fölött, és felszállt egy dél felé tartó egysínű vasútra, amely bevitte a belvárosba, a Hetes Számú Kórházhoz. Már későre járt, és Billy mindeddig fürgén haladt, de most, félsaroknyira a kórház bejáratától, lelassított, és előresandított. A kórház előtti járdát és úttestet nyüzsgő embertömeg töltötte meg, és Billy már egy sarokkal távolabbról is hallotta a kikiáltott jelszavakat és az éneklő skandálást: a kórháznál tüntetés zajlott. Jó pár tucatnyi, félig leborotvált hajú és szakállú ember árasztotta el az utcát, megbénították a forgalmat, és transzparenseket lengettek; hosszú, lobogó köpenyük a földet söpörte. Néhány tüntető járókelőket állított meg, irományokat osztogatott, és felhívta a figyelmüket a transzparenseikre. Romboljuk le a klinikákat! - követelte az egyik tábla élénk narancsszínű betűkkel. Le az Pengefut%r

26

Egészségügyi Ellenőrzéssel! - rikoltotta egy másik. No meg: Bízz a természetben, ne az orvosokban! Ahogy Billy közeledett, egy földig érő köpenyt viselő, vad tekintetű férfi rárontott, és egy köteg nyomtatott lapot nyomott a kezébe. - Gyógyszerek nélkül szebb az élet, testvér! - kiáltott a fickó. - Bojkottáld most az orvosokat! A kórház bejáratánál az Egészségügyi Ellenőrzés maroknyi őre várakozott kibiztosított könnygázpuskákkal, nyers erővel tartva távol a tüntetők seregét az intézmény főkapujától, és figyelve, hogy nem történik-e olyan rendbontás, ami erőszakot robbanthat ki. Billy átsiklott az egyik őr mellett, és belépett a kórház épületének előcsarnokába: egy óriási terembe, egyik oldalán a felvételi irodákkal, egy távolabbi falnál pedig a fekvőbetegek szobáihoz és a járóbetegklinikákhoz vezető liftsorokkal. A csarnok nagy része székekkel és padokkal volt tele, ahol a betegek egykedvűen várták, hogy sorra kerüljenek a hitelesítési pultoknál. Időnként fehérköpenyes orvosok vagy fitos sapkákat viselő nővérek haladtak át a termen. Az egyik lift ajtaja éppen kinyílt, és egy tolószékes férfi gördült ki a váróba, egy ápolóval a nyomában. Billy átment a csarnokon, megállt egy fülkénél, ahol magazinokat és könyveket árultak, és lapozgatni kezdett egy olcsó regényt, miközben a lifteken tartotta a szemét. A fiú szokás szerint korán érkezett, és - szintén szokás szerint - három-négy pengefutárt látott belépni a váróba: leültek vagy megálltak valamelyik árusító bódénál. Látták Billyt, de ennek a közmegegyezés értelmében nem adták más jelét, mint egy észrevétlen hunyorítást, vagy a szemhéjuk rezzenését. Valóban úgy tűnt, hogy a lehallgatások nem ártottak az üzletnek, várakozás közben Billy mégis egyre idegesebb lett. Aztán megkönnyebbült sóhajjal pillantott meg egy magas, ősz hajú férfit, aki egy csoporttal együtt kiszállt a liftből, és a várócsarnokon keresztül az ajtó felé indult. Ahogy a férfi elhaladt az újságos előtt, Billy diszkréten, néhány lépéssel lemaradva tőle, a nyomába szegődött. Doki az ajtónál megállt, és szigorú tekintettel végigmérte a tüntetők egyre duzzadó tömegét. Ahogy átnyomult az őrök között, egy nagydarab férfi, rémítő, félig borotvált szakállal és sötét, haragos tekintettel hirtelen az útjába állt. 27

ALN e. nourse

- Itt egy orvos! - kiáltott a férfi. - Egyenesen a kórházból jön, véres kézzel! Már láttam itt azelőtt is... A közelben mások is feléjük fordultak, és az orvos köré gyűltek. Egy középkorú asszony, kezében transzparenssel, egészen közel préselte az arcát Dokiéhoz. - Könyörületből is dolgozik ma este, doktor? - visította. - Vagy csak a kormánynak végzi a piszkos munkát? Doki megpróbált elsiklani a nő mellett, de a nagydarab férfi beszorította, és megállásra kényszerítette. - Milyen érzés, hogy vér tapad a kezéhez, doktor? - kiáltotta a férfi. - Ma milyen munkát végzett a Vér és Halál Palotájában? Ne, ne próbáljon elfutni! Ezek az emberek itt válaszokat várnak! Billy keresztülnyomakodott a transzparenslengetők tömegén. Ugyanekkor az Egészségügyi Ellenőrzés egyik kék egyenruhás őre bepréselte magát Doki mellé, készenlétbe helyezett gumibottal. - Oké, elég ebből! - kiáltotta az őr. - Gyerünk, emberek, tűnés az útból! A félig borotvált szakállú férfi figyelme az orvosról az őrre terelődött, és egy hosszú, görbe kés bukkant elő a köpenye alól. Doki elfordult tőlük, és átpréselte magát a tömegen. A tekintete összetalálkozott Billyével; a fiú ekkor hirtelen az orvos elé került, meglepő ügyességgel keresztezve az útját. A hátuk mögül sikoltás hallatszott, miközben egy utcai taxi apránként benyomult a tüntetők közé. Billy lefüttyentette a kocsit, aztán félreállt, míg Doki kinyitotta az ajtót, és bepattant. Az ajtó becsapódott, a taxi elhajtott, és Billy, aki még mindig a hóna alatt szorongatta a kék táskát, újból az utca felé fordult. Valahol a távolban egy sziréna vijjogott, és egy rendőrségi helikopter bukkant fel északról; leereszkedett, és körözni kezdett a tüntetés fölött, amely ekkor már pillanatok alatt zavargássá fajult. Billy megfordult és futni kezdett az ellenkező irányba, minél messzebb a duzzadó tömegtől. Egy sarokkal odébb egy főutcához érkezett, és végül leintett egy arra járó taxit. Megadott a sofőrnek egy közeli címet, aztán sóhajtva hátradőlt. Ez meleg helyzet volt, túlságosan is meleg. Billy jó néhány naturista tüntetést látott már életében, de még soha, egyik sem járt ennyire közel Pengefut%r

28

ahhoz, hogy erőszakba torkolljon. Ha pedig Doki ott ragad a kellős közepén, akár katasztrófa is történhetett volna. Tíz perccel később a taxi megállt egy sarki vendéglő előtt. Billy kifizette a viteldíjat, és belépett. Hátul, egy bokszban megpillantotta Dokit, és leült hozzá. Az orvoson még mindig látszott, mennyire feldúlta az élmény. - Pajtás, el sem tudom mondani, mennyire örültem, amikor megláttalak! - mondta. - Ronda egy tömeg volt - sóhajtott Billy. - Napról napra rosszabbak lesznek, de ez volt az első alkalom, hogy rám támadtak, amiért orvos vagyok. - Tényleg, miért történhetett? - Nem tudom. Talán csak véletlen volt, hogy pont engem szúrtak ki. Nagyjából ugyanakkor jövök ki a kórházból minden este. Vagy az is lehet, hogy elkezdtek egyenként vadászni az orvosokra, hogy zaklassák őket. A naturistáknál sosem lehet pontosan tudni, hogy mi lesz a következő lépésük. Egyik-másik közülük valódi megszállott. - Nekem mondod? Annak a nagydarabnak kése volt! - Sokuknak van. Azt mondják, a vallásuk része, hogy fegyvert viseljenek, és elvileg nem ütközik törvénybe, amíg nem mutogatják. - Vallás! - mondta megvetően Billy. - Hogy hívhatják magukat „vallásnak”? Doki felsóhajtott. - Nem tudom - ismerte be. - Némelyikük csak bajkeverő, de mások komolyan is gondolják, amit mondanak. Azt állítják, hogy az orvosi ellátás meghiúsítja Isten akaratát, és a természet ellen való. Követelik, hogy az egészségügyet teljes egészében szüntessék meg, akár jogosult valaki a kórházi ellátásra az eugenikai törvények értelmében, akár nem. Ezenkívül ráadásul el akarják töröltetni a jogosultsági rendelkezéseket. - Mármint a kötelező sterilizálási feltételeket? - Pontosan. És ebben rengetegen támogatják őket. Távolról sem csak a naturisták ellenzik a sterilizálási törvényeket mostanában. - Doki bágyadtan elmosolyodott. - Ahogy azt mindketten jól tudjuk. Mindent előkészítettél estére? Billy a duzzadó repülőstáskára mutatott. 29

ALN e. nourse

- Mindent megszereztem, amit Molly kért. Amúgy ő hol van? - Visszahívták egy késői esethez, egy epehólyaghoz, azt hiszem. Amikor indultam, már éppen kezdték összevarrni a beteget, úgyhogy szerintem nemsokára itt lesz, de addig én éhen halok. Doki felvett egy menükártyát, kilyukasztotta a sült húsnál és a kávénál, majd bedobta a nyílásba. Két perccel később kinyitotta a felszolgálóegységet, és kivette a frissen elkészített rendelést. Néhány percig szótlanul evett. Aztán megszólalt: - Oké, most mesélj erről a poloskáról. - Jobb lenne, ha előbb meggyőződnénk róla, hogy senki sem hallgatózik - figyelmeztette a fiú. - Te tényleg megijedtél! - Doki előhalászott egy pénzérmét, és bedobta egy nyílásba, hogy működésbe hozza a boksz elektronikus hangtompítóját. A zenegép recsegő lármája azonnal duruzsolássá halkult, az edények csörömpölése és minden más zaj pedig elnémult körülöttük. - Szóval, mi történt pontosan? - kérdezte a férfi. Billy beszámolt neki a poloska felfedezéséről, aztán a beszélgetésről Mollyval és később Papagájjal. Doki feszülten hallgatta a történetet, egyszer-kétszer bólintott, de amúgy szótlanul figyelt. - A lényeg, hogy kutyaszorítóba kerültem, mert nem léphettem kapcsolatba veled - fejezte be Billy. - Amíg nem tudtam biztosan, hogy mi folyik itt, nem mertem közvetlenül hozzád fordulni, ezért hívtam fel inkább Mollyt. Doki bólintott. - Az adott körülmények között ez volt a legjobb, amit tehettél. Molly azonnal értesített engem, de ez nem segít rajtunk holnap vagy azután, ha ez a poloska nem tűnik el addig. - Mit gondolsz, miért van ott? - kérdezte Billy. Doki az ajkát harapdálta. - Bár tudnám! Persze, lehet, hogy szúrópróbaszerű ellenőrzés, de ez eléggé kétségesnek tűnik. Láttam már, hogy dolgoznak az Egészségügyi Ellenőrzés lehallgatói, és ritkán tesznek bármit is, ha nincs rá nagyon jó okuk. Ha most hirtelen rád tapadtak, az azt jelenti, hogy valamiért már Pengefut%r

30

nagyon közel járnak ahhoz, hogy leleplezzék a tevékenységünket, bárki is árult el minket. Ha meg az új rezsim értelmében mostanában tényleg több átvilágítást végeznek, annak is biztosan van valami oka, és ha eközben nem tartóztatnak le senkit, az sem véletlen; szándékosan csinálják, bármi is a céljuk. De lehet, hogy ezzel túlságosan előreszaladunk. Billy hirtelen felpillantott. - Hogy érted? - kérdezte. - Úgy, hogy talán én voltam az, aki rávezettem őket valamire. A kórházban ezen a héten minden egyes esetemet megfigyelték, és többségüket a múlt héten is. Hirtelen elkezdték nagyon alaposan szemmel tartani mindazt, amit csinálok, és nem tudom biztosan, hogy miért. - Valami gond volt a betegeiddel? - kérdezte Billy. - Gond? Nem... nem egészen. Eddig többé-kevésbé rutinszerű átültetéseket végeztem, és jobbak velük az eredményeim, mint bárki másnak a Hetes Számú Kórházban. De mostanában némi kockázatot kellett vállalnom. Nem láttam más módját, hogy kijátsszam a pantográfot és a számítógépeket, és ez az utóbbi időben néhány nagyon meleg helyzetet eredményezett. - Doki kuncogott. - Már önmagában is elég nehéz szívműtétet végrehajtani, anélkül, hogy az ember szándékosan rosszul csinálná a dolgokat. Tartok tőle, hogy a megfigyelők kezdenek gyanakodni, mert úgy tűnik, mintha túl sok mindent csinálnék rosszul. Billy füttyentett. - Doki, ha nem vigyázol, nemsokára elkezdenek gyűlni a hullák a laborodban! Nem tudnál csak éjszakai betegeket vállalni, és lerázni a klinikai munkát a válladról? - Nem! Amíg a kórház egy neuropantográffal olvastatja le az agyam a műtétek közben, addig biztosan nem! - felelte hevesen Doki. - Elvégezni a munkát egy dolog; de ha arra kényszerítenek, hogy megtaníts egy robotot a munkádra, az egészen más kérdés. Figyelj, Billy, ne érts félre, nem hagyom, hogy a betegeimnek bármi baja essen. Azt nem tudnám megtenni, sem pantográffal, sem pantográf nélkül. Csak arról van szó, hogy a számítógépnek szüksége van konzisztens adatokra, hogy be tudjon programozni egy robotot, én pedig annyi inkonzisztenciát iktatok be, amennyit 31

ALN e. nourse

csak tudok, anélkül, hogy bármi kárt okoznék a betegnek. Néha csak a szükségesnél több időt szánok egy műveletre, vagy fordított sorrendben hajtok végre bizonyos lépéseket, vagy kihagyom őket, netán minimális különbségekkel végzek el valamit két, egymás után következő esetnél, szóval bármit... a lényeg, hogy a számítógép ne tudjon összerakni egy koherens, konzisztens végrehajtási sémát. Véletlenszerű hibákat vétek, sohasem súlyos hibákat, csak egészen kicsiket, aztán véletlenszerű módot választok, hogy kijavítsam őket, de sosem választom ugyanazt a megoldást kétszer egymás után. Mindezt pedig azért, hogy a számítógép a tőlem tanultak alapján ne tudjon beprogramozni egy robotot egy transzplantáció biztonságos végrehajtására. No, de ezt hagyjuk most, megjött Molly. Magas, sötét hajú lány lépett be a kisvendéglőbe, és elindult hátrafelé, a bokszukhoz. Bár nem viselt sapkát, a sötétkék köpeny a vörös szaténszegéllyel és a hagyományos, fehér egyenruha elárulta róla, hogy hivatásos nővér. A lány kék szeme tágra nyílt az aggodalomtól, ahogy besiklott a bokszba, és leült Dokival és Billyvel szemben. - Ó, annyira örülök, hogy még időben elindultatok! - mondta izgatottan pihegve. - Nekem a mélygarázson keresztül kellett kiszöknöm, és még így is iszonyú sokáig tartott, amíg átjutottam a rendőrkordonon... - Rendőrkordon! - kerekedett el Billy szeme. - Mi történt, miután mi eljöttünk? -A naturisták a kórház előtt... valaki kést rántott, és kitört a zavargás. Gumibotok, könnygáz és egy tucat rendőrségi helikopter, amikkel a bámészkodókat terelték arrébb. A tüntetők áttörtek, bejutottak a várócsarnokba és majdnem elfoglalták az üzleti irodát, mire a rendőrök kikergették őket; azt hiszem, tucatnyit le is tartóztattak. Egy jelentés szerint három beteg és egy orvos sérült meg. Attól tartok, hogy ha ilyesmi még egyszer megtörténik, abból tényleg nagy baj lesz. - Meg fog történni - mondta komoran Doki. - A naturisták csoportja alapvetően erőszakos, és ha egyesek közülük azt mondják, „romboljuk le a kórházat”, azt szó szerint

Pengefut%r

32

úgy értik, hogy téglánként le kell bontani. - A férfi vállat vont. - De ez az Ellenőrzés problémája. Nekünk megvan a sajátunk. Billy, elhoztad a készleteket, igaz? - Két mandulaműtét-szettet. - Akkor induljunk! Amint kiértek a kisvendéglőből, fogtak egy taxit, és elvitették magukat a néhány saroknyira északra lévő helitaxi-állomásra. Az állomás tele volt kora esti utazókkal; az apró, városok közt közlekedő helikopterek gyors egymásutánban landoltak és szálltak fel, akár a méhek a kaptárnál. Doki egy robotpilótával felszerelt típust tárcsázott, majd beálltak a sorba a kijelölt leszállóhelyhez. Az orvos egyik lábáról a másikra állt, türelmetlenül és ingerülten, míg Billy szorosan a hóna alatt tartotta a repülőstáskát a műtéti szettekkel. Csak Molly Barret tűnt nyugodtnak és kisimultnak, míg várakoztak. Doki újra és újra szigorúan pillantott Billyre a szemüvege fölött. Végül megszólalt: - Mikor mostad meg utoljára a kezedet? - Ma délután, amikor fölkeltem - válaszolta Billy. - A körmödet is, mindent? Innen úgy néz ki, mintha szenet lapátoltál volna - jegyezte meg Doki. Billy lenézett tisztának éppen nem nevezhető kezére. - Nem tehetek róla, ha bepiszkolódik. Igenis, megmostam. - Mennyi ideig pucoltad? - Öt vagy tíz percig. - Azt hiszem, világosan megmondtam, hogy naponta kétszer tizenöt percig kell! Mit kezdenél, ha vészhelyzetben be kéne ugranod, hogy segíts nekem? - Billy tehetetlenül tárta szét a kezét. - Bármikor előfordulhat! - morogta zsémbesen Doki. Ha azt mondom, hogy mosakodj be rendesen, az azt jelenti, hogy olyan tiszta legyen a kezed, mintha műtétre készülnél! Mi van a sapkával és a maszkkal? Elhoztad a sajátodat? - Nem mondtad, hogy hozzam - védekezett Billy. - Nem mondtam! Minden egyes alkalommal mondanom kell?! - Elfelejtettem, na! - Nagyszerű. Kíváncsi vagyok, hogy mi mindent felejtettél még el. - Mindjárt mi jövünk - szólt közbe Molly. 33

ALN e. nourse

- Miért nem szóltál Billynek, hogy hozzon sapkát és maszkot? - fordult a lányhoz Doki. - Nem jutott eszembe. - Nem is kéne, de ha ez az idióta képtelen megjegyezni alapvető dolgokat, mint hogy mosakodjon be, és hozzon sapkát meg maszkot, valakinek muszáj őt emlékeztetnie! - Nem idióta! - vette védelmébe a fiút Molly. - Neked sem jutna eszedbe minden, ha felébrednél, és egy poloskát találnál a szobádban. Billynek csak rossz napja volt, ennyi az egész. És már amúgy is túl késő ezen aggódni. Itt jön a taxink. Néhány másodperccel később a kis helitaxi landolt a leszállóhelyen, és kirakta az utasait. Doki, Billy és a lány bemászott a járműbe. A rotor üresben forgott, amíg Doki be nem táplálta a célállomásuk címkódját a miniatűr számítógépes konzolba; kattogások sorozata hallatszott, ahogy a számítógép kikereste az összes szabályos helitaxilégifolyosót a felszállóhely és a megadott célállomás között, és kidolgozta a repülési tervet. Aztán az apró jármű lassan a levegőbe emelkedett, tett két kört, amíg az elektronikus engedélyre várt, hogy beléphessen a légifolyosóra, végül elindult déldélnyugat felé, lassan növelve a repülési magasságot. Már tíz perce voltak a levegőben, anélkül, hogy bármelyikük megszólalt volna. Doki újra és újra a taxi konzoljába épített háromszázhatvan fokos radarernyőre pillantott, hogy megbizonyosodjon róla: senki sem követi őket. Billy összegörnyedve és feszülten ült; ideges volt, mint mindig, ha egy ugrásnyi távolságnál messzebb került a szilárd talajtól. - Az aneszteziológus ott vár minket? - kérdezte végül. - Nem, ma este nem. - Úgy érted, Trautman nem volt hajlandó eljönni? - Nem hívtam - mondta Doki. - Az elmúlt három alkalommal részeg volt, és úgy döntöttem, hogy nem kérek belőle többet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ekkora kockázatot vállaljak. - És akkor mi lesz az altatással? Elhoztam az étert, ahogy kérted. - Remek - bólintott Doki. - Szerintem te is fogod adagolni. Billy a sebészre meredt. Pengefut%r

34

- Én fogom adagolni? Gőzöm sincs, hogy kell altatni! - Akkor épp itt az ideje, hogy megtanuld - jegyezte meg Doki. - Elég sokszor láttad, hogy csinálja Trautman. Tudod, hogy milyen reflexeket kell megvizsgálni. Én meg majd irányítalak, csak nem akarom, hogy az éteres maszkkal is vacakolnom kelljen, miközben dolgozom. - Miért nem Molly csinálja? - Neki be kell mosakodnia, hogy segítsen nekem, igaz, Molly? A lány bólintott. - De Billy, ez egy remek lehetőség! - tette hozzá. - Ha megtanulnád helyettesíteni Trautmant, ténylegesen tagja lehetnél a sebészi csapatnak! Ugye, Doki? Nem sok pengefutár van, aki megfigyelheti a műtéteket, és még kevesebb, aki be is segít. Az meg nem is kérdés, hogy te elég okos vagy hozzá, hogy tanulj. Billy nyugtalanul mocorgott, és az orrát vakarta. - Nem is tudom - mondta végül. - Talán egy extra százasért... - Nem alkuszom - csóválta a fejét Doki. - Nem fizetek többet, amíg tanulsz. Szükséged van a tapasztalatra. Billy az idősebb férfire nézett. - Ne etess, Doki! Neked van szükséged valakire, aki segít altatni, ez az igazság. - Ó, hát ezt nem hiszem el! - vágott közbe Molly. - Ez az egész a te javadat szolgálná, Billy! Doki felkínál neked egy ilyen lehetőséget, te meg csak ülsz itt, és a pénz miatt nyafogsz! Nem is értem, mi bajod van. - Tudod, nekem is meg kell élnem valamiből - dünnyögte boldogtalanul Billy. - Már abból is szépen megélsz, hogy készleteket csempészel, és ezt te is tudod - felelte a lány. - Egek! Én egyáltalán nem kapok fizetést, Doki így is épphogy csak egyenesbe jön abból, amennyit a műtéteken keres. Amúgy is meg kell várnod, hogy visszavihesd a műszereket. Akkor meg miért ne tennéd hasznossá magad? - De Trautmannak háromszázat fizet... - Mi köze van ennek bármihez is? - szólt közbe Doki. - Trautman képzett altatóorvos, te meg csak egy pengefutár vagy. Döntsd el, hogy kell-e a munka, vagy sem. Vagy 35

ALN e. nourse

segítesz a tanulásért cserébe, vagy nem, és akkor összecsomagolunk, és hazamegyünk. De az én betegeimen csak a saját időd rovására tanulhatsz. Billy egy hosszú másodpercig hallgatott, és bámulta a város fényeit a mélyben. Aztán lassan megszólalt: - Oké, vállalom... ma estére. De mikor fogsz nekem pluszpénzt fizetni? - Majd amikor szabadon választhatok, hogy téged hozzalake Trautman helyett - felelte Doki epésen. - Mennyire nagylelkű vagy! - mondta Billy. Aztán komor némaságba süppedt, és csak bámult kifelé, ahogy a helikopter továbbhaladt az éjszakában. Percek teltek el; Doki hátradőlt az ülésében, és lehunyta a szemét. Aztán Billy újból megszólalt: - Doki?... - Igen? - Mikor rakod helyre a lábam? - Ó, az isten szerelmére! - sóhajtott az idősebb férfi. - Hányszor mondjam neked, hogy nem vagyok ortopéd sebész? - Fül-orr-gégészeti sebész sem vagy, mégis operálsz mandulákat! - Egy nyomorék lábat rendbe hozni egész más tészta. - De Doki, megígérted! Még régen, amikor nálad kezdtem dolgozni, azt ígérted, hogy elintézed. Molly emlékszik rá, ugye, Moll? Azt mondtad, hogy szerzel valakit, aki megcsinálja nekem. - Oké, rendben, akkor megígértem. És meg is teszem, ha megtalálom a megfelelő embert, és a körülmények is alkalmasak. Most viszont annyira tele vagyok munkával, hogy nem tudok rendesen gondolkodni; rengeteg a földalatti betegem, és ha megcsinálnák a lábadat, azzal hetekre kiesnél a forgalomból. - De Doki, ez az én lábam, nem egy szimpla földalatti betegé! És minden könyvben azt olvastam, minél tovább várok, annál nehezebb lesz a műtét. - Talán igen, talán nem - sóhajtott Doki. - Egyszerűen nem tudok róla eleget. Szakképzett ortopéd sebész kéne, hogy megmondja. - Egy pillanatig hallgatott. - Figyelj, megpróbálom elintézni, rendben? Amint lehetőségem adódik. Pengefut%r

36

- Legutóbb is ezt mondtad - makacskodott Billy. - Később megbeszéljük. Talán össze tudunk hozni valamit. Most viszont mindjárt leszállunk, ha jól látom. A helitaxi ereszkedni kezdett, ahogy átrepültek a kevésbé sűrűn beépített, városrészek közti területek fölött, amelyek elválasztották egymástól a Newark és a Trenton Szektort. A város fényei minden irányban szétterültek alattuk, akár egy óriási, irizáló takaró. A robotpilóta időről időre kattogó, zörgő hangokat adott ki, ahogy az elektromos relék kinyíltak, illetve bezárultak, és a taxi a megadott címkód felé közeledett, mindvégig háromszázhatvan fokban pásztázva maga körül az eget. Néha elhaladt mellettük egy-egy emelkedő vagy leszállásra készülő taxi, de senki sem közeledett hozzájuk, és nem is követte őket senki. A helitaxikat eredetileg csak hosszú távú, szektorok közti utazásra használták, olyan utakra, amelyeket nem lett volna praktikus utcai taxival vagy gyorsjáratú felszíni járművekkel megtenni. Ahol viszont használták őket, ott a kis helikopterek fürgék, hatékonyak és rendkívül biztonságosak voltak. Most, alig harminc perccel az indulás után, a helitaxi leereszkedett, alacsony megközelítési pályára állt, végül földet ért a kivilágított leszállópályán egy - a Trenton Szektorra oly jellemző - nagy, tömbös szerkezetű lakóház tetején. Néhány másodperccel később a három utas kiszállt, és egy emberalak lépett elő a szellőzőrendszer árnyékából, hogy üdvözölje őket, miközben a helitaxi a robotpilóta irányításával felemelkedett, és visszaindult észak felé, amíg el nem nyelte az éjjeli égbolt. - Maga az, doktor úr? - tudakolta egy férfihang. - Ki akarja tudni? - Merriman. A nevem John Merriman. A feleségemmel, Elsával találkozott. - Rendben - mondta Doki. - Menjünk is be, egy kicsit késésben vagyunk! Billy, hozd azokat a csomagokat! Lefelé menet a liftben mindannyian hallgattak. A felvonó a negyvenharmadik emeleten állt meg; a fülkéből kilépve közvetlenül egy nagy lakótér előszobájába jutottak. Egy asszony és két kisgyerek várta őket. A gyerekek félősen az anyjukba kapaszkodtak. - Jöjjenek be, doktor úr! - invitálta őket az asszony. 37

ALN e. nourse

- Már attól tartottunk, hogy valami baj történt. - Semmi súlyos - felelte Doki. - Miss Barret valamivel később tudott eljönni a kórházból. Ők az asszisztensem és az altatóorvosom - intett Molly és Billy felé ők lesznek a segítségemre a műtét során. Szóval hogy vannak a gyerekek? Nem jelentkezett náluk újabb láz vagy megfázás? - Nem, semmi - mondta az asszony. - Igazán? Meg is mérték a lázukat? - kérdezte Doki. - Rendben, akkor most megvizsgálom őket. Doki elővette a táskájából a sztetoszkópot, a fültükröt és a spatulákat. Az idősebbik gyerekkel, egy hétéves kisfiúval kezdte. Derékig levetkőztette, majd alaposan megvizsgálta; belenézett a fülébe, a torkába, és meghallgatta a mellkasát. A kislány sírva fakadt, amikor rá került a sor, de Doki gyengéden csitítgatta, leült mellé, egy kicsit beszélt hozzá, aztán megmutatta neki, hogy működik a sztetoszkóp, és megengedte, hogy bekapcsolja a lámpát a fültükrön. Végül a kislány hagyta, hogy Doki megvizsgálja. Amikor a férfi végzett, felnézett és biccentett Molly felé. - Kérlek, vidd be őket egy kicsit a másik szobába, és mondd el, mire számíthatnak, hogy ne ijedjenek meg! - mondta. - Billy, te pedig készítsd elő a dolgokat a konyhában! Szeretnék egy pár szót váltani a szülőkkel. - Ahogy a többiek kimentek, Doki a két felnőtt Merrimanhez fordult. - Elsával már beszéltem - kezdte -, de azt szeretném, ha John is hallaná, amit mondani akarok. Az orrés torokmandula-műtét az ilyen korú gyerekeknél nem kiemelkedően összetett sebészi eljárás, de nem is teljesen ártalmatlan, és a legjobb körülmények között is adódhatnak problémák. Hogy egészen őszinte legyek, figyelmeztetnem kell önöket, hogy ezt a beavatkozást ideális esetben az Egészségügyi Ellenőrzés egyik kórházában kellene végrehajtani, a legmagasabb színvonalú ellátás mellett. Ott biztonságosabb altatási eljárást alkalmazhatnánk, könnyebben kezelhetnénk minden, esetlegesen fellépő műtéti komplikációt, és a gyerekek a kórház felügyelete alatt maradhatnának mindaddig, amíg teljesen magukhoz térnek az altatásból, és túlvannak a vérzés kezdeti veszélyén. Ha itt végezzük el a műtétet, nem garantálhatom önöknek az ideális körülményeket. Nem hiszem, hogy bármi probléma adódna, Pengefut%r

38

és mindent megteszek, hogy ne történjen baj, de van bizonyos fokú járulékos kockázat, amiről tudniuk kell. - Doktor úr, nem tudjuk rávenni magunkat, hogy elvigyük őket a kórházba! - mentegetőzött az asszony. - Mindketten elmúltak már ötévesek, és mindkettőjüket háromnál többször kezelték már a klinikán. Vagyis mindkettőjüket sterilizáltatni kéne, mielőtt egyáltalán orvosi ellátást kaphatnának, és egy ilyen betegség miatt nem akarjuk kitenni őket ennek a csonkításnak. - Tudom, hogy éreznek. Én sem értek egyet az eugenikai törvényekkel, különben nem lennék itt. De a törvény az törvény, és önöknek kell meghozni a döntést; én nem hozhatom meg önök helyett. Csak a pontosság kedvéért: a műtéti beavatkozás, amelyet a törvény az egészségügyi ellátás feltételeként előír, nem nevezhető kifejezetten csonkításnak. A fiúknál a vasectomia egyszerű klinikai eljárás, ami még kórházi ápolást sem igényel. A lányoknál a méhkürt-lekötés egy kicsit összetettebb művelet, és előfordulhat, hogy a páciensnek a kórházban kell töltenie egy éjszakát, de semmi több. - De az eredmény mindig ugyanaz, nem igaz, doktor úr? Teljes, végleges... - így van. Pontosan ezt követelik az eugenikai törvények: minden olyan személy előzetes sterilizációját, aki bármilyen okból egészségügyi ellátást igényel... leszámítva persze az öt éven aluli gyermekeket; közülük is azokat kivéve, akiknél valamilyen öröklött betegséget mutatnak ki. - Ezért végzi ön itt a műtétet, és nem egy kórházban - mondta John Merriman mélyet sóhajtva. - Részünkről szóba sem jöhet, hogy ezeket a gyerekeket sterilizálják. Amíg a törvényeket meg nem változtatják, marad a földalatti orvoslás. Tudomásul vettük a többletkockázatot, doktor úr, és mindketten úgy látjuk, hogy vállalnunk kell. Doki bólintott. - Akkor értjük egymást. Természetesen alá kell írniuk a mentesítő okiratokat, hogy fedezzenek engem és az asszisztenseimet, ha valamilyen előre nem látható gond adódna. - Elővett két nyomtatott űrlapot a táskájából, és átadta őket Merrimannek. - Sajnálom, hogy ez az egész szükséges - tette hozzá jóindulatúan. - Ne aggódjanak amiatt, 39

ALN e. nourse

hogy ne lennék kellően elővigyázatos! A tőlem telhető legjobb munkát fogom végezni. De ha valamilyen okból mégis úgy döntenének, hogy feljelentenek az egészség-ügyi hatóságoknál, önöket csak illegális orvosi beavatkozás igénybe vételének vétségével vádolhatnák, míg én valószínűleg elveszíteném az engedélyemet, és évekre börtönbe kerülnék. Szükségem van a védelemre, amit egy mentesítő okirat jelent. - Igen, megértjük. - Merriman aláírta az űrlapokat, és továbbadta őket a feleségének. - Aztán ott van még a díjazás kérdése - tette hozzá. - Ha jól értem, Elsának hétszázat mondott. - Így van. Hétszázat zsetonokban vagy kilencszázat hitelkártyán. A különbség fedezi azt a költséget, kockázatot és többletmunkát, amivel a hitelkártya fedezetét úgy tápláljuk be az elektronikus könyvelési rendszerbe, hogy ne merüljenek fel kérdések a pénz forrásával kapcsolatban. - Mi zsetonokban fizetnénk. - Helyes, azt sokkal jobban szeretjük. Nos tehát, úgy veszem észre, hogy a kislány a félősebb kettőjük közül, úgyhogy azt hiszem, vele kezdem. Önök addig esetleg bemehetnének a fiúhoz a másik szobába, mert a segítőimet szeretném magam mellett tudni a műtét alatt. Miközben ez a szóváltás - amelyet már ezerszer hallott lezajlott, Sánta Billy rögtönzött műtőt rendezett be a konyhában. Kibontotta az első műtéti szettet, aztán bemosakodott a mosogató fölött, megvárta, amíg a keze és a karja megszárad, majd fölvette a köpenyt és a kesztyűt. Miután Doki végzett a szülőkkel, Mollyval együtt ő is bemosakodott; ezalatt a fiú kihelyezte a műszereket, megszámolta a törlőkendőket, kipróbálta a szívókészüléket és előkészítette a kinyitásra váró varratkészleteket. Amint Molly elkészült, Billy rá is felsegítette a köpenyt és a kesztyűt. A lány ekkor átvette tőle a műtéti tálca előkészítését, Billy pedig, aki kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát, nekilátott készenlétbe helyezni az éteres maszkot és kinyitni az érzéstelenítő tartályát. A kislány, kótyagosan és szolgálatkészen a műtét előtti gyógyszerektől, amelyeket Molly még a hálószobában adott be neki, elhelyezkedett az asztalon, a lakás legerősebb fényt adó lámpája alatt, és Pengefut%r

40

hagyta, hogy Molly steril kendőkkel fedje le a haját és a nyakát. Aztán, Doki jelére Billy a legjobb tudása szerint megpróbálta utánozni, amit annyiszor látott Dr. Trautmantól az éteres altatás során - és közben végtelenül esetlennek érezte magát. - Ennek a kis géztálkának fura illata van, Jeannie -mondta a kislánynak. - Fújj bele, és próbáld meg elfújni a szagot! Ez az, fújd erősebben! - A kislány nagyokat fújt, eközben mélyen belélegezte az étert. Vergődött egy kicsit, de miután Molly néhány szóval megnyugtatta, végül lassú, egyenletes, hortyogó légzéssel elaludt. - Reflexek, Billy! - utasította a fiút éles hangon Doki, és árgus szemekkel figyelte. - Nem, nem azt, a szaruhártyareflexet... ez az. Rendben, adj neki még egy kicsit, kéthárom szippantást! Na, hol van az intubáló szett? - Nem... nem tudom. - Hogy érted, hogy nem tudod? - csattant fel Doki. - Elő kell készítened a csövet, még mielőtt elkezdenéd az altatást! Nem tudom megműteni a gyereket intubálás nélkül! - Itt van - mondta szelíden Molly. - A szett máshogy volt összeállítva, mint legutóbb. - Hát mondd meg a beszállítódnak, hogy rendesen csinálja meg, Billy, aztán te magad is ellenőrizd! Másra sincs szükségem ilyenkor, mint egy rakás meglepetésre. - Még mindig zsörtölődve újra átnézte a műtéti tálcát, aztán még egyszer megvizsgálta a kislányt, és bevezette az intubáló csövet. - Na most, Billy, tartsd ugyanilyen stabilan. Molly? Csináljuk! Mint mindig, amikor egy beavatkozás elkezdődött, Doki gyors volt, ügyes és alapos. Molly a maga részéről jó asszisztensként reagált, érzékelve Doki legkisebb mozdulatát vagy gesztusát is, és szinte ösztönösen mozogva, hogy a megfelelő eszközt jókor adja az orvos kezébe. A kis, hordozható szívókészülék, amely része volt a csomagnak, szokás szerint vacakul működött, de kénytelenek voltak beérni vele, és törlőkendőket használni, ahol csak lehetett. Nem telt bele tizenöt perc, amikor Doki bólintott, és hátralépett. - Azt hiszem, megvagyunk - jelentette ki. - Billy, mi az ördögöt csinálsz, még mindig öntöd azt az izét? Már öt perce 41

ALN e. nourse

vissza kellett volna venned, amikor láttad, hogy előveszem a kaparókanalat! - A kislányra figyeltem! - morogta dacosan Billy. - Persze, hogy rá figyeltél, de közben rám is figyelned kell! Nem lenne jó, ha itt kéne várnunk egész éjszaka, hogy a gyerekek magukhoz térjenek. - Doki gyengéden a karjába vette az alvó kislányt, és bevitte a hálószobába, ahol a szülők a kába, begyógyszerezett kisfiúval várakoztak. Doki lefektette a lánykát, gondosan elhelyezte az ágyban, kivette a torkából a csövet, és végül megvárta, amíg elkezd egyenletesen lélegezni és mozgolódni, ahogy lassan magához tér az altatásból. Miután pontos utasításokat adott az anyának a lábadozó kislány ápolására vonatkozóan, Doki kivezette a kisfiút a konyhába, ahol Billy és Molly már új műtéti öltözékkel és steril kendőkkel várta őket. A második eset Dokinak valamivel nehezebb volt, és tovább tartott, ugyanakkor Billy munkája mintha könnyebben ment volna; a pengefutárt elöntötte a magabiztosság, amikor Doki, aki végig figyelte a mozdulatait, megvizsgálta az altatás mélységét, és így szólt: - Jól van, most nem kell mélyebbre vinni, csak igazíts rajta egyszer-egyszer, és figyelj rá, hogy jókor vedd le a maszkot. Mollyval munkához láttak, Billy pedig egyszerre figyelte a gyereket és az orvost. Ezúttal, amikor Doki végül hátralépett az asztaltól, a beteg már mozgolódott, és Doki elégedetten bólintott. - így már jobb - mondta. - Igen, most szinte könnyű volt. - Mindig könnyű, ha rendben mennek a dolgok. Tízből kilencszer én magam is adagolhatnám az étert, és megspórolhatnám az aneszteziológust. Ez az az egy eset a tízből, amikor szükségem van rád; amikor kell az ember mellé valaki, akinek helyén van az esze. Nem lesz gond, meg fogod tanulni, csak gyakorolnod kell egy kicsit. A gyerekek édesapja időközben kávét főzött, és Doki hálásan elfogadott egy csészével - a fiú ágyba került, az orvos pedig újra megvizsgálta a kislányt, aki addigra majdnem teljesen magához tért. Ugyanakkor részletesen elmagyarázta a szülőknek, hogy mit vár el tőlük a műtét utáni lábadozás idején. Pengefut%r

42

- Miss Barret itt marad a gyerekekkel, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy túlvannak a veszélyen. Ha el akarnak érni, miután ő távozott, hívják a szolgálati számot, amit fölírtam ide. A központ kapcsolatba lép velem a személyi rádiómon, én pedig visszahívom önöket, úgyhogy maradjanak a telefonnál. Kétlem, hogy szükség lenne rá, de ha bármi kérdésük van, jobban örülnék, ha hívnának. Értik? Na mármost, arról, hogy mire figyeljenek: részletesen leírtam minden utasítást erre a lapra. A legnagyobb veszélyt a vérzés jelenti; azonnal értesítsenek, ha bármilyen vérzést vagy fekete hányást tapasztalnak, a legkisebb mértékűt is. A légzés a másik jelentős probléma; szóljanak, ha esetleg zihálás vagy kruppos köhögés jelentkezik. Ha pedig azt mondom önöknek, hogy vigyék el valamelyik gyereket a kórházba, tegyék meg. Inkább hódoljunk be a törvénynek, mint hogy valamelyik gyerek bajba kerüljön... vagy akár meghaljon. Míg Doki kiadta az utasításokat, Billy azzal töltötte az idejét, hogy összegyűjtötte, megtisztította és visszapakolta a műszereket a repülőstáskába, az eldobható kendőkkel, köpenyekkel, kesztyűkkel és minden olyan kellékkel együtt, amelyeket nem lehetett ledobni egy többlakásos ház szemétledobóján. Miközben dolgozott, eszébe jutott Papagáj üzenete az új páciensről. - Doki! - szólt közbe. - Elfelejtettem szólni. Van ma estére még egy hívásod. Az orvos a homlokát ráncolta. - Ki az? - Egy új beteg, akit Papagáj ajánlott. - A fenébe! - morgott Doki. - Billy, tudod, hogy nem vállalhatok több beteget. - Papagáj szerint ez különleges eset, egy súlyos beteg gyerek. - Mi a baja? - Nem mondta pontosan. Fejfájás, nyakmerevség és magas láz, csak ennyit említett. De Doki, Papagáj nem téged hívna, ha nem tartaná fontosnak, te is tudod. Mostanában terjed a sanghaji influenza, lehet, hogy ez valamilyen komplikációja. - Hát, meglehet - tűnődött Doki. - Nem gondolod, hogy egy újabb agyhártyagyulladás? Úgy veszem észre, mintha 43

ALN e. nourse

azokból sok lenne az utóbbi időben. Hoztad a fertőzési készletet? Billy bólintott. - Penicillint, Viricidint, meg egy kis gammaglobulint. A szokásos cuccokat. - Oké, akkor jobb, ha megyünk. - Doki John Merriman-hez fordult. - Most el kell indulnunk. Hívna nekünk egy helitaxit? - Ahogy a férfi a telefonhoz ment, Doki benézett a hálószobába, hogy végső utasításokat adjon Mollynak, és utoljára megvizsgálja a gyerekeket. - Maradj itt, amíg biztos nem leszel benne, hogy jól vannak, aztán taxival menj haza. Billynek és nekem még van ma estére egy betegünk. Reggel találkozunk a kórházban. - Egy pillanatig tétovázott. - És Molly, légy szíves, kérj egy kimutatást a Központi Adattártól az elmúlt héten felvett agyhártya-gyulladásos betegekről! Használd az én azonosítókódomat, és mondd meg nekik, hogy tegyék a kimutatást a dobozomba. Ha pedig kérdezősködnek, mondd, hogy sürgős! Mire Doki újra csatlakozott Billyhez, Merrimanék tévéjén már vörös fény jelezte, hogy a tetőn várja őket a helitaxi. Billy becipzárazta a repülőtáskát, és a hóna alá csapta. Doki pedig, miután még egyszer, utoljára, elmagyarázta a tudnivalókat a Merriman-házaspárnak, szótlanul kiment a fiúval a lifthez. A kis helitaxi leszállófényei a tetőn villództak. Doki egyből a járműhöz gyalogolt, és beszállt. Billy viszont - egészen addig, amíg meg nem kerülte a gépet a másik oldalról - nem vette észre a rendőrségi helikopter sötét kontúrjait a szellőzők árnyékában. - Doki! - kiáltotta. - Ez csapda! Menj, indulj már! Az első kiáltására vakító fény villant a rendőrségi jármű reflektorából, és elárasztotta a háztetőt. Billy visszamenekült a lépcsőfeljáró felé, miközben a helitaxi forgószárnyai mozgásba lendültek, és Doki gépe felemelkedett a tetőről, fedélzetén az orvossal. Három egyenruhás férfi ugrott ki a rendőrségi helikopterből, ám ügyet sem vetettek a menekülő taxira. Ahogy Billy a lépcsőfeljáró felé futott, a rossz lába megbicsaklott, a fiú hasra esett, a repülőstáska pedig kirepült a kezéből, és továbbcsúszott a háztetőn. Pengefut%r

44

Az egyik rendőr rávetette magát a táskára, miközben két másik társa Billy és a lépcső közé helyezkedett. Ahogy a fiú talpra éviekéit, látta Doki helitaxiját, amint egyre magasabbra emelkedik, és fürgén észak felé indul: üldözőknek nyoma sem volt. Aztán az egyik rendőr hátracsavarta Billy karját. - Ennyi volt, haver! - mondta. - Jobban teszed, ha velünk jössz. A barátoddal majd később foglalkozunk. Fogva tartója előretaszította Billyt; a fiú egy másodperccel később már megbilincselve ült a rendőrségi helikopter hátuljában. Aztán a gép felemelkedett a tetőről, és útnak indult délnyugat felé.

45

ALN e. nourse

IV.

M

inden olyan gyorsan és felfoghatatlanul történt, hogy Sánta Billynek nem volt alkalma összeszedni a gondolatait. Ösztönösen mozgott, és csak az után, hogy az egész véget ért, tudott hátradőlni és elemezni, hogy mit tett, és ez milyen következményekkel járt. Az ösztönei azt súgták, hogy a rendőrség mindkettőjüket lekapcsolta volna, ha megpróbált volna Dokival együtt elmenekülni a helitaxival; csakis úgy adhatott lehetőséget Dokinak a menekülésre, ha mozgó célpontot nyújt a háztetőn. Azt is ösztönösen tudta, hogy kettőjük közül Doki szökése a fontosabb. Az Egészségügyi Ellenőrzés letartóztathatta Billyt, kihallgathatta, megbírságolhatta és még vagy egy tucat módon zaklathatta anélkül, hogy akárcsak a legkisebb riadalmat is kiváltotta volna a földalatti orvoslás szövevényes világában; Billy személyében a hatóságok a legjobb esetben is csak egy kisstílű bűnözőt foghattak el, akinek talán a körmére koppinthattak, de előbb vagy utóbb mégiscsak el kellett engedniük, hogy akadálytalanul folytassa bűnös tevékenységét. Elfogni egy orvost, aki illegálisan dolgozik a földalatti egészségügyben, már egészen más tészta volt. Az Ellenőrzésnek ritkán sikerült renegát doktorokat begyűjtenie, de ilyen esetekben az adott orvos karrierének befellegzett: megfosztották az engedélyétől, majd bírság, bűnvádi per, bebörtönzés és nyilvános megszégyenítés várt rá. Az elcsípett pengefutárok legrosszabb esetben is csak néhány napra estek ki a forgalomból; az elítélt orvosok viszont végleg búcsút mondhattak az iparnak, akárcsak a velük együtt elítélt pengefutárok és beszállítók. Így Billy igyekezete a háztetőn, hogy segítsen Dokinak elmenekülni, nem volt teljesen önzetlen önfeláldozás. A fiú Pengefut%r

46

azt tette, amit akkor tennie kellett, még ha ez a letartóztatását is jelentette. Csak később, amikor visszaemlékezett, merült fel benne, hogy volt valami határozottan furcsa abban, ahogy a csapda bezárult. Először is: úgy tűnt, hogy a letartóztatást végrehajtó rendőri egységet csak és kizárólag ő érdekelte. Amint bedugták a helikopterbe, rögtön megbilincselték, átkutatták, majd megszabadították a repülőstáskától és a tárcájától - ugyanakkor nem érdeklődtek a lakóépület iránt, sőt, még csak ki sem kérdezték Billyt, hogy hol is volt pontosan. Tény, hogy a kérdezősködéssel nem sokra mentek volna, az épületben található hatszáz lakást pedig nyilvánvalóan lehetetlen lett volna átkutatni, de az érdeklődés teljes hiánya mégis rendkívül furcsának tűnt Billy számára. Most, hogy jobban belegondolt, rájött, hogy ez még nem minden. A rendőrök nemcsak a tömbházat hagyták figyelmen kívül, hanem a menekülő helitaxit is! Nem kértek rádión erősítést, nem jelentették be a taxi számát, és nem rendeltek el semmiféle készültséget. A rendőrség gyakorlatilag fürgén és hatékonyan összezárta a hálóját a kis hal körül, és hagyta, hogy a nagy hal meglógjon - Billy ezt már több mint különösnek tartotta. Mindez persze csak később jutott eszébe: akkor és ott nem volt alkalma gondolkodni. A rendőrök erővel betaszigálták a nagydarab rendőrségi helikopter hátsó fülkéjébe, felpörgették a motorokat, és a gép felemelkedett; a Trenton Szektor néhány mérföldnyire délnyugatra eső, sűrűn beépített üzleti negyede felé tartottak. Nem sokkal később újra leszálltak a körzeti rendőr-főkapitányság épületének tetején, és attól kezdve, hogy beléptek, az események - egy bizonyos pontig úgy zajlottak, mint minden szokványos rendőri intézkedés során. Billyt lefényképezték, levették az ujjlenyomatait, aztán bevitték egy szobába, ahol egy húsos, kissé nyers modorú rendőrőrmester levetkőztette, és megmotozta. Billy ellenkezett, amikor a beteg lábáról kellett levennie a cipőt, de az őrmester nem tágított: annak rendje és módja szerint rögzítette a fiú lábának deformitását a bejelentőlapján. Végül Billy újra felöltözhetett - ám ettől a ponttól kezdve az eljárás nem úgy folytatódott, ahogy várta volna. Nem vettek fel hivatalos jegyzőkönyvet, ahogy a korábbi letartóztatásai 47

ALN e. nourse

alkalmával tapasztalta; a rendőrök nem hallgatták ki, nem fenyegették, nem kedveskedtek neki. Ehelyett egy másik helyiségbe vitték: egy kis, kocka alakú szobába egyetlen, magasan elhelyezett ablakkal, egy interkom-készülékkel, egy számítógépes konzollal, egy erős fényű mennyezeti lámpával, egy újságtartóval, két székkel és egy asztallal. A fiúnak itt kellett várakoznia. Így hát várt, nyugtalanul és ingerülten. Az újságtartón talált egy letépett borítójú példányt a Mormon könyvé bői, két képregényt és a Rendőrségi Hírmondó egyik ősrégi kiadását. Utóbbit átlapozta; elolvasta egy rejtélyes fejszés gyilkosság részleteit, aztán félrehajította az újságot, és fel-alá járkált. Odakintről behallatszott a kapitányság mindennapos sürgésforgása, ahogy az emberek jöttek-mentek, de senki sem közelítette meg az ajtót. Végül, többórásnak tűnő várakozás után kinyílt az ajtó, és egy nagydarab férfi lépett be, szürke öltönyben, aktatáskával. Az öltöny hajtókáján az Egészségügyi Ellenőrzési Minisztérium apró emblémája díszelgett. - Már épp ideje volt - jegyezte meg Billy. A férfi barátságtalan pillantást vetett rá, és leült a számítógépes konzolhoz. Az aktatáskából előkerült egy kazalnyi írott jelentés, Billy tárcájával együtt. A férfi egy ideig a számítógép vezérlőit kopogtatta, miközben egyszeregyszer rápillantott a papírlapra, amelyre a gép az adatokat nyomtatta. Végül az asztalra hajította a fiú tárcáját, tömzsi ujjaival a fél tucat hamis személyigazolvány között böngészve. - Érdekes - szólalt meg. - Csak a móka kedvéért: mi a neved? - Billy. - Milyen Billy? Itt hét igazolványt látok, mindegyiken másmás névvel és személyi számmal. - Billy nem felelt, mire a férfi szúrós pillantást vetett rá. - Nézd, a számítógéppel elő tudjuk ásni, ha muszáj. De minek üljünk itt hat-nyolc órát, és játszadozzunk egymással? Mi az igazi neved? Billy fészkelődött a székén, és vállat vont. - Nem tudom - mondta végül. - Nem tudod a saját nevedet? Pengefut%r

48

- Ha tíz évig rugdosták volna egyik nevelőotthonból a másikba, maga sem tudná a magáét! - vágott vissza Billy. Az egyik helyen III. William Beckinghamként vettek nyilvántartásba, de amennyire tudom, az is lehet, hogy csak kitalálták. - Mi van a szüléiddel? - Mindketten meghaltak; megölték őket az Egészséglázadás alatt, amikor még kicsi voltam. A faterom nyilván orvos volt, vagy tudós, vagy valami ilyesmi. Sosem derült ki. - De a barátaid Sánta Billynek hívnak - állapította meg a férfi. - Egyébként mi ez a dolog a lábaddal? - A kinyomtatott adatokra pillantott. - Az aktád szerint kétévesen végrehajtották nálad a dongaláb-korrekció első fázisát, de a második és a harmadik fázist elhalasztották. Gondolom, még nem voltál elég idős a beleegyezéshez, de most már az vagy. Miért nem hozatod rendbe? - Hármat találhat - morogta Billy. - Te tudod. A te lábad. - Mondjuk úgy, hogy nem igazán szeretném megfizetni az „ingyenes” orvosi ellátás árát. - Viszont úgy tűnik, hogy az illegális orvoslásban nyakig benne vagy. Billy élesen rápillantott. A férfi sóhajtott, és felvett az asztalról egy rendőri jelentést. - A gyanúsítottat - olvasta - éjjel tizenegy óra harmincegy perckor tartóztattuk le, amint elhagyta a Trenton Szektor nyolc-hatvanegyes lakótömbjét. A gyanúsított birtokában volt egy repülőstáska, benne az alábbi tárgyakkal: egy poggyászszekrény kulcsa; hat eldobható sebészköpeny; három műtéti maszk; két használt műtéti törlőkendőkészlet; egy hordozható szívókészülék; egynegyed liter viniléter; két étermaszk; különféle szikék, ércsíptetők, tűfogók és varratok; két mandulakaparó-kanál... - A férfi felnézett. - Tényleg szeretnéd, hogy folytassam? - Oké, tudom, mi volt a táskában - vont vállat Billy. - Miért nem tesznek már feljelentést, és vetnek véget ennek a cécónak? - Feljelentést? Mire lenne az jó? Minket a tevékenységetek érdekel, hogy ki van még benne. Talán még feljelentést sem kell tennünk, ha együttműködsz. 49

ALN e. nourse

- Na, azt megnézném - jegyezte meg Billy. - Miért nem teszel velünk egy próbát? Mi nem a rendőrség vagyunk, hanem az Egészségügyi Ellenőrzés. Nem akarjuk, hogy a mi költségvetésünkből lebzselj valahol egy börtönben. Csak a lakosságot szeretnénk megvédeni az illegális orvosi tevékenységtől. Szóval, hol használtátok ma este ezt a holmit? - A nyolc-hatvanegyes lakótömbben - felelte Billy. - Nagyszerű. És melyik lakásban? Billy csak vállat vont. - Rendben, kivel voltál? Melyik orvossal? - folytatta az Ellenőrzés embere. - Ugye nem gondolja komolyan, hogy elmondom? - Akkor hadd mondjam el én! - A férfi előhúzott egy köteg írógéppel írt jegyzetet egy mappából. - Ez itt a megfigyelési jelentés az elmúlt tizenkét órában folytatott tevékenységedről. Nagyjából délután négy óra tizenöt perckor poloskát találtál a szobádban, ezért azonnal kikapcsoltad a telefonod és a számítógéped. Elmentél egy nyilvános fülkéhez, és felhívtál valakit hamis személyazonosítóval. Innen gyalog indultál tovább egy bizonyos Jack Masters, ismertebb nevén Papagáj régiségboltjába. Harminc perccel később üres kézzel jöttél ki tőle, hazamentéi, beültél a Lusta Louie-ba vacsorázni, aztán felvettél egy kék repülőtáskát a kétszázkilencvenegyedik utcai helitaxi-állomás hetvennégy-harmincnyolcas számú poggyászmegőrző szekrényéből. Utána egysínű vasúttal elmentél az Egészségügyi Ellenőrzés Hetes Számú Kórházához... folytassam? - Úgy hangzik, mintha minden szükséges infó a kezükben lenne - mondta Billy. - Nem egészen. Betölthetnél néhány fontos lyukat. - Sajnálom - csóválta a fejét Billy. - Tudod, más módszerek is vannak, hogy információhoz jussunk. Ha felterjesztjük az ügyedet vádesküdtszéki vizsgálatra, a per előtt gyógyszeres kihallgatásra kötelezhetünk. Billy hirtelen felkapta a fejét, és felegyenesedett ültében. - Bírósági végzés nélkül? Azt ugyan nem! - Akkor majd szerzünk végzést. Pengefut%r

50

- Ó, dehogy, azzal, ami a kezükben van, biztosan nem fognak. Egy szabálysértés a legsúlyosabb, amit rám verhetnek, az pedig nem vádesküdtszéki ügy. Ha bármi más lenne ellenem, maga nem ülne itt, hogy velem beszélgessen. De most el akarok menni. Döntsék el, hogy tesznek-e feljelentést, vagy sem! Ha nem tesznek, én már itt sem vagyok. Ha tesznek, akkor itt és most számítógépes bírósági tárgyalást kérek. A gép megállapítja a szabálysértést, kifizetem a bírságot, és elmegyek. Úgyhogy fejezze be a játszadozást, és döntsön végre! Az Ellenőrzés embere felsóhajtott, és összegyűjtötte a papírjait. - Úgy látom, te mindenáron a nehezebb utat akarod választani - jegyezte meg. - Nem biztos, hogy tetszeni fog a számítógépes bíróság ítélete. - Vállalom a rizikót - mondta Billy. - Ha nem tetszik, még mindig fellebbezhetek. Most pedig hívja be az őrmestert, készítsék elő a bíróságot, és kezdjük el! Kockázatos lépés volt, és ezt Billy is tudta. A számító-gépes bíróságnak nemcsak ahhoz volt joga, hogy elítélje, de ahhoz is, hogy ott helyben kiszabja rá a büntetést. Az eljárás új volt; csak az elmúlt évtizedben fejlesztették ki, hogy felgyorsítsák a kisebb panaszok, közlekedési szabályszegések, szabálysértési ügyek és áldozatot nem követelő bűnügyek kezelését olyan ítéletekkel, amelyeket a számítógépes bíróságok helyben, a rendőrőrsökről, kapitányságokról vagy utcasarki vészhívókról közvetlen vezetékes kapcsolaton keresztül érkező, elvitathatatlan bizonyítékok alapján hozhattak meg. Minden olyan esetben, ami csak kisebb pénzbírságot vagy felfüggesztett büntetést vont maga után, a számítógép egyszerűen megvizsgálta a bizonyítékokat, ítéletet hirdetett, és néhány perc alatt végzett is az üggyel. Mi több, ha az alperes nem fogadta el a kedvezőtlen ítéletet, bármikor fellebbezhetett ellene az esküdtszékhez. így a számítógépes bíróságokat sokszor szűrőnek használták, hogy megállapítsák, rendelkezésre áll-e elegendő bizonyíték, vagy elég súlyos-e az állítólagos vétség ahhoz, hogy további jogi lépéseket indokoljon. Ugyanakkor voltak azért gondok a rendszerrel, és Billy ezt is jól tudta. Ha a számítógépes bíróság megállapította a 51

ALN e. nourse

bűnösséget, az elkerülhetetlenül rossz hatással volt az esküdtszéki fellebbezésre; nagy időközönként, egyszer-egyszer fordult csak elő, hogy az esküdtszék megsemmisített egy ítéletet. De minél többet gondolkodott rajta, Billy annál erősebben érezte, hogy meg kell ragadnia ezt a lehetőséget. Volt valami furcsamód erőltetett ebben az egész megfigyelésletartóztatás projektben. Ha az Egészségügyi Ellenőrzés tényleg Billyt akarta, ő már minden további hűhó nélkül a kezükben volt. Elég közvetett bizonyíték állt rendelkezésükre, hogy meggyőzzék a számítógépes bíróságot arról, hogy a fiú valóban illegális műtéti beavatkozásban vett részt. Mégis, csak húzták az időt, ímmel-ámmal eljátszották, hogy kihallgatják, és láthatóan még attól is ódzkodtak, hogy feljelentést tegyenek ellene. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy az Ellenőrzés gondosan elkerült minden olyan szálat is, ami Dokihoz vezethette volna őket és ennek Billy végképp semmi értelmét nem látta. Ha ennyire alaposan ismerték minden mozdulatát, biztosan tudták, hogy egy orvossal találkozott a Hetes Számú Kórházban, és valószínűleg azt is, hogy melyikkel. Tudniuk kellett, hogy egy orvos menekült el a helitaxival, ahogy azzal is biztosan tisztában voltak, hogy az illegális műtét legalább egy résztvevője - Molly Barret - még mindig az épületben tartózkodott, amikor a csapda bezárult. De nem végeztek lehallgatást, hogy lenyomozzák Doki vagy Molly mozgását; Billy volt az egyetlen, akit követtek, és az egyetlen, akit be is vittek. Bárhonnan is vizsgálta az ügyet, a fiú mindig ugyanarra a válaszra jutott: bár az Ellenőrzés őt ejtette csapdába, valójában mégsem ő kellett nekik. Doki volt az, akire utaztak, de valamiért nem tudtak - vagy nem igazán mertek - szemtől szembe rárontani. Billyre csak eszközként volt szükségük, hogy sarokba szorítsák Dokit - de rájöttek, hogy nem tudják felhasználni, ha nem tesz vallomást. És persze itt volt a bökkenő. Ha a bíróság elrendeli, Billy semmilyen módon nem tudta volna megvédeni magát a gyógyszeres vallatás ellen. Ez volt az egyetlen rizikó, amit nem mert vállalni. Emiatt választotta a kisebbik kockázatot: hogy akkor és ott számítógépes bíróság elé viszi az ügyet. Legjobb esetben a bíróság talán még fel is menti - bár ez Pengefut%r

52

valószínűtlennek tűnt. A legeslegrosszabb esetben elítélik, és fellebbezhet; aztán óvadékkal szabadlábra helyezik, míg néhány hónappal későbbre megállapítják az esküdtszéki tárgyalás időpontját. E pillanatban Billy minden másnál jobban vágyott a szabadságra; még ha ideiglenesre is - szabadságra, hogy kapcsolatba lépjen Dokival, és figyelmeztesse, mi történik; időre, hogy lehetőséget adjon az orvosnak eltüntetni a nyomait, annak biztos tudatában, hogy az Ellenőrzés valamilyen különlegesen fondorlatos hálót szövöget neki. Miután az Ellenőrzés embere kilépett az ajtón, hogy behívja az őrmestert, Billy idegesen járkált fel-alá a szobában. Tudta, hogy a számítógépes bíróság egyszerre képviseli majd a vádat és a védelmet; a vád oldaláról meg fogja vizsgálni a rendőrségi bizonyítékokat, a védeleméről pedig Billy esetleges vallomását. A gép összeveti majd a vallomást a régebbi esetekből származó precedensekkel is, amelyeket a memóriájában tárol. A „tárgyalás” során a védelem képviselete arra fog törekedni, hogy minimalizálja az alperes vétkességét, míg a vád arra, hogy a bíróság a lehető legsúlyosabb büntetést szabja ki. A számításba adatként betáplálják Billy múltbéli letartóztatásait - de ugyanúgy a múltbeli felmentő ítéleteket és az elégséges bizonyíték híján elejtett vádakat is. A fiú úgy gondolta, hogy mindent mérlegre téve nem fog rosszul kijönni az ügyből, és minél tovább várakozott, annál inkább úrrá lett rajta a derűlátás. Végül az Egészségügyi Ellenőrzés embere visszatért egy rendőrrel, és két, a számítógépes konzolhoz való kommunikációs egységgel. - Biztos, hogy ezt akarja? - kérdezte a rendőr. - Tisztában van vele, hogy bármi is kerül a számítógépbe, az bizonyítékként felhasználható maga ellen, és hogy törvény által biztosított joga van az esküdtszék előtti tárgyaláshoz, és jogi védelemhez, ha úgy kívánja? - Miközben beszélt, a figyelmeztetést begépelte a számítógép billentyűzetén, hogy hivatalossá tegye az eljárást. A nyilatkozat azonnal megjelent Billy nyomtatott adatlapján. A fiú elolvasta, megrázta a fejét, és megnyomott két sztenderd válaszgombot a konzolján. Az alperes lemond a védelem jogáról - írta ki a gép. Majd rövid 53

ALN e. nourse

szünet után folytatta: Az alperes kéri, hogy a bír óság garantálja a fellebbezés jogát. A rendőrőrmester megnyomta a válaszgombot, és a számítógép kiírta: A bíróság garantálja a fellebbezés jogát, kérem a vádat, hogy adj a el ő az ügyet. Ekkor az Ellenőrzés ügynöke elővett egy mágnesszalagkazettát, és behelyezte a konzolba. - Ezen minden rajta van - fordult az őrmesterhez. - Vád, vallomások, satöbbi. Szinte ugyanebben a pillanatban Billy nyomtatója kopogni kezdett: Az alperes, William Beckingham (lehetséges álnév) ellen a vád sebészeti műszerek illegális birtoklása a Trenton Szektor 861-es lakót önigének tetején, 2009. november 17-én este 11:45 perckor. Billy bámulta a nyomtatott lapot, és várta, hogy további vádakat hozzanak fel ellene. Amikor látta, hogy nem történik semmi, az ügynökre nézett. - Hol a többi? - kérdezte. - Nincs más - felelte a férfi. - Csak a birtoklás? - Ez minden. Billy megrökönyödve nézett a nyomtatott lapra. Ezekben az időkben a sebészeti felszerelés illegális birtoklása nagyjából egy közlekedési bírsággal volt egyenértékű. Az Ellenőrzés tucatnyi súlyosabb vádat hozhatott volna fel Billy ellen, de figyelmen kívül hagyták őket. A fiú tanácstalanul megnyomta a gombot, amivel aktiválta a saját jogi képviseletét, és helyeslően figyelte, ahogy a szokásos ellenvádak megjelentek a papíron: Az alperes az alábbi panasszal él: illegális rendőrségi őrizetbe vétel és motozás hivatalos parancs hiányában a Trenton Szektor 861-es lakó tömbjének tetején, a fent jelzett időpontban. A számítógép egy másodpercig hallgatott, majd az írógép újra kopogni kezdett: Az alperes letartóztatása előtt zajló megfigyelés a bűnösség alapos gyanújával szolgált. Az alperes előélete alapján a r endőrség jogosult volt eljárni. Megalapozott gyanú esetén a motozáshoz nem szükséges hivatalos parancs; a panaszt tehát elutasítom Kérem a védelmet , hogy adja elő a tanú vallomását. Pengefut%r

54

Billy oldalán megjelent egy jelzőfény. A fiú kinyúlt, és megnyomott egy gombot, amely azt jelentette, hogy nem kíván vallomást tenni. A telex ekkor újra gépelni kezdett: A védelem vallomás hiányában azt javasolja, hogy az alperes vallj a bűnösnek magát. Billy bólintott, és megnyomta a beleegyezés gombját, hogy eleget tegyen a javaslatnak. A telex röviden kattogott, és az őrmester nyomtatott lapján az alábbi szöveg jelent meg: A vádlott bűnösnek vallja magát. Billy hátradőlt. Miután bűnösnek vallotta magát, és nem tett ezzel ellentétes vallomást, a számítógépes bíróságnak nem maradt más választása, mint hogy elítélje; már csak a büntetési tétel volt hátra. A fiú türelmetlenül figyelte a telexet, várva, hogy lezárják végre az ügyet, kifizethesse a kiszabott bírságot, és kint lehessen már az utcán, ahol felveheti a kapcsolatot Dokival. A gép a szeme láttára kezdett sebesen nyomtatni: A vádlott bűnös az illegális sebészi eszközök birtoklásának vádpontjában. A vádlott bűnügyi előéletének ismeretében megfigyelést tartunk szükségesnek, hogy elkerüljük az ilyen vagy ehhez hasonló szabálysértési vétségeket. A bíróság William Beckinghamet (lehetséges álnév) hat hónapnyi állandó elektronikus megfigyelésre ítéli személyi transzponderadó által. Az ítélet azonnal végrehajtandó. Billy teljesen elhűlve bámulta a nyomtatott iratot. Sok mindenre számított, de erre végképp nem. A transzponderadó - egy apró, rövidhullámú adókészülék, amelyet leplombálva a célpont csuklójára erősítettek - eredetileg visszaeső és veszélyes bűnözők számára fenntartott bűnelhárító eszköz volt, amely a bebörtönzés alternatívájaként megakadályozta a további bűnelkövetést vagy bűntársulást: segítségével a rendőrség mindenre kiterjedő, folyamatos, huszonnégy órás számítógépes megfigyelés alatt tarthatott bárkit, akit a bíróság az eszköz viselésére kötelezett. Billy tudta, hogy egy transzponderadóval a csuklóján a mozgása nyitott könyv lesz a rendőrség előtt; a készülék lehetővé teszi számukra, hogy kövessék, bármerre is megy; hogy azonosítsanak bármilyen épületet, ahová belép; hogy lássák minden egyes mozdulatát. A transzponder elvezetheti a zsarukat bármelyik földalatti esethez, amin Dokival együtt dolgoznak, sőt, ha annyira 55

ALN e. nourse

szigorú megfigyelés alatt akarják tartani, az idő és a hely alapján képesek lesznek azonosítani gyakorlatilag minden egyes emberi lényt, akivel Billy kapcsolatba kerül. A készülék lényegében nem volt más, mint rácsok nélküli börtön. Azt jelentette, hogy a fiút arra az időre, amíg az eszközt viseli, hatékonyan kivonják a forgalomból, hacsak nem talál valamilyen módot, hogy elhallgattassa az adást. Azzal pedig Billy nagyon is tisztában volt, hogy egy bíróság által kiszabott transzponder működésének bármifajta akadályozása súlyos bűncselekménynek számít, ami akár évekre is rács mögé juttathatja. A fiú felállt, és a fejét csóválta. - Nem! - mondta. - Ebbe nem megyek bele! Erre nincs jogalapjuk, úgyhogy fellebbezek! Az Ellenőrzés ügynöke szélesen mosolygott. - Rendben - felelte. - A fellebbezés nem fog segíteni, de tégy, ahogy jónak látod. - Tuti, hogy manipulálták valahogy a gépet. A bíróság soha nem kötelez valakit transzponder viselésére szabálysértési vétségért. - De igen, megesik, ha az embernek olyan előélete van, mint a tiéd. Számos precedens van rá. - Oké, majd meglátjuk, mit mond erre az esküdtszék! - vágott vissza dühösen Billy. A beolvasókonzolhoz fordult, megnyomta a gombot, amivel aktiválta a bíróság alperesi oldalát, és begépelte: Az alperes fellebbezést nyújt be az ítélet ellen. A nyomtató röviden kattogott: Milyen alapon? Anélkül, hogy Billy megérintette volna a konzolt, a védelem kiírta a választ: A büntetés kegyetlen és szokatlanul súlyos egy szabálysértési vétség esetében. Az alperes esküdtszéki tárgyalást kér, valamint szabadlábra helyezést óvadék fejében, amíg a tárgyalás időpontját kitűzik. Billy jól hallható, megkönnyebbült sóhajjal dőlt hátra. Ám az Ellenőrzés embere - továbbra is mosolyogva - sugdolózva tárgyalt valamit a rendőrőrmesterrel. Aztán ezt az üzenetet írta be a számítógépnek: A vád tiltakozik a készpénzes óvadék ellen, tekintettel a vádlott büntetett előéletére. Megalapozott kétség merült fel, hogy a vádlott megjelenne-e a tárgyalásón. Pengefut%r

56

Néhány másodperccel később a nyomtató újra mozgásba lendült. Billy figyelte, ahogy a szavak megjelennek a papírlapján: A tiltakozásnak helyt adok. A vádlottat a tárgyalás időpontjáig mindennemű óvadék kiszabása helyett transzponder adó által végrehajtott folyamatos elektronikus megfigyelés alá helyezem Hihetetlen és példátlan volt, de igaz. Billyt transzponder viselésére kötelezték, akár elfogadta a bíróság eredeti ítéletét, akár fellebbezett ellene; a nettó végeredmény így is, úgy is pontosan ugyanaz maradt. A fiú talpra ugrott, és megtántorodott; az őrmester elállta a menekülési útvonalát, miközben két másik rendőr lépett be az ajtón. Az őrmester kinyitott egy bőrtokot, és kivett belőle egy apró, krómborítású szerkezetet, amely úgy nézett ki, mint egy számlap nélküli karóra. A rendőr elkapta Billy jobb csuklóját, a helyére erősítette a transzpondert, és elfordította rajta a biztonsági zárat. Aztán, miközben a fiú hitetlen-kedve bámulta a készüléket, az Egészségügyi Ellenőrzés ügynöke még mindig mosolyogva felállt, kezében az aktatáskájával. - Élmény volt veled beszélgetni, Billy - mondta negédesen. Ha bármikor megszabadulnál ettől az izétől, csak jelezd nekünk, hogy hajlandó vagy beszélni. De addig ne csinálj semmit, hacsak nem szeretnéd, hogy tudjunk róla; mert tudni fogunk róla. Néhány másodperccel később Sánta Billy már kint volt az utcán, markában egy kazal nyomtatott, a transzponder működésére és sérthetetlenségére vonatkozó utasítással. Minden szabály ott volt feketén-fehéren: bármilyen kísérlet a biztonsági zár feltörésére vagy a transzponder engedély nélküli eltávolítására automatikusan bűncselekménynek számít; az eszköz ilyenkor riadójelzést küld a legközelebbi rendőrségi helikopternek vagy más rendőri egységnek, amit gyors bűnügyi nyomozás követ. A transzponder célja a megfigyelés és a bűnmegelőzés volt: az Egészségügyi Ellenőrzés olyan alaposan tarthatta szemmel Billyt, amennyire csak akarta - hat hónapig vagy még tovább. A fiú az események hirtelen fordulatától zavarodottan és rémülten felszállt egy utcai buszra, majd leszállt a lakásától néhány saroknyira, és hamarosan befordult az ismerős alsóvárosi utcába. 57

ALN e. nourse

Nem csoda, hogy az Ellenőrzés embere végig mosolygott, gondolta Billy, hiszen kezdettől fogva egy lépéssel előtte jártak: biztosak voltak az események kimenetelében, attól a pillanattól kezdve, hogy őt letartóztatták. Végig az orránál fogva vezették, és most itt áll, egy elektronikus hálózat csapdájában vergődve, ahonnan nem tud kihez fellebbezni, és ahonnan egy pillanatra sem léphet kapcsolatba Dokival. A felszínen valóban úgy tűnt, hogy az Egészségügyi Ellenőrzés keményen lesújtott Billyre. De a fiúnak valami, mélyen, mégis csak azt súgta, hogy igazából nem rá volt szükségük. Ha őt, és csakis őt akarták volna, könnyedén bedughatták volna egy elzárt börtöncellába, amíg össze nem hívnak egy gyorsított esküdtszéki tárgyalást. Csak egy dolog tűnt lehetségesnek: az Ellenőrzés tényleg Dokit akarja csapdába ejteni, de valamilyen okból nem tudják közvetlenül őt célba venni; ennélfogva Billyt, Doki pengefutárát használják valamiféle terv részeként, hogy az orvost végül nyakon csípjék. Ez pedig nem jelentett mást, mint hogy - transzponder ide vagy oda - valahogy, valamilyen úton-módon Billynek figyelmeztetnie kell Dokit a készülődő borzasztó veszélyre. Amikor a fiú felért a lakásába, látta, hogy hajnali fél négy van, vagyis több mint két órát töltött a rendőrkapitányságon. Támadt egy sejtése: átment a szobán, és felemelte a pulóvert a padlóról. Ahogy gyanította: a poloska már nem volt ott. A fiú ránézett a csuklójára erősített transzponderre, és kimerültén egy karosszékbe rogyott. Hát persze, hogy eltűnt a poloska. Az Ellenőrzésnek már semmi szüksége sem volt rá.

Pengefut%r

58

MÁSODIK RÉSZ

doki T+RT$NETE

59

ALN e. nourse

I.

M

inden annyira gyorsan történt, hogy Doki előbb reagált, és csak utána volt ideje gondolkodni. Az egyik pillanatban ő és Billy még a liftből léptek ki a Merrimancsalád sötét háztetőjére, és elindultak, hogy beszálljanak a várakozó helitaxiba, a következőben pedig Doki meghallotta Billy figyelmeztető kiáltását, és a tetőt elárasztotta a rendőrségi reflektorok fénye. Az orvos, aki már félig bent volt a helikopterben, bevágódott a kabinba, becsapta maga mögött az ajtót, és rácsapott a gyorsfelszállás gombjára. Egy másodperccel később hallotta, ahogy az addig üresben forgó rotor bömbölve felgyorsul, miközben a helitaxi fürgén a levegőbe emelkedik. Önfenntartás volt, semmi több. Az a lecke, amelyet évekkel ezelőtt tanult meg, míg a kis tábori kórház körül harcolt DélKínában, ahová a nyolcvanas évek végén, a Nagy Keleti Háború idején helyezték; majd újra megtanulta a kilencvennégyes Egészséglázadás alatt, amikor dühödt, fáklyás tömegek söpörtek végig a városokon és a külkerületeken, gyújtóbombákat hajigálva a kórházakra és a klinikákra, vagy könnygázgránátokat dobva az épületekbe, hogy kikergessék az orvosokat és az ápolókat. Az, hogy Doki egyáltalán túlélte azokat a félelmetes időket, pusztán a fizikai ügyességének volt köszönhető, és annak a rejtélyes érzéknek, hogy mindig pontosan tudta, mikor és hogyan kell mozdulnia, hogy mentse az irháját. Ez az érzék most teljes erővel tört fel benne újra, ahogy beütötte az Egészségügyi Ellenőrzés kórházának címkódját - az elsőt, ami eszébe jutott - a robotpilóta számítógépébe, és hosszú, íves fordulóba küldte észak felé a kis helitaxit, miközben minden ízében arra számított, hogy a rendőrség végig szorosan a sarkában lesz. Ahogy a taxi elfordult a háztetőtől, Doki látta Billy alakját, Pengefut%r

60

ahogy a fiú a lépcső felé fut, majd elbotlik, és kitárt karral elterül a háztetőn, miközben két-három sötét figura ráveti magát, és megszerzik a repülőstáskát, ami esés közben kirepült a kezéből. Csak amikor a helitaxi már egyenletesen, az üldözés legkisebb jele nélkül haladt észak felé, akkor kezdett el Doki gondolkodni, és rájött, hogy mi is történt az imént valójában. Billy nyilvánvalóan feláldozta magát: ha ő is megpróbált volna beevickélni a helitaxiba, a rendőrség a tetőhöz szegezte volna a járművet, vagy legjobb esetben is azonnal üldözőbe veszi őket. A fiú szándékosan került a földre, hogy lehetőséget adjon Dokinak a menekülésre lehetőséget, amelyet Doki kérdés vagy habozás nélkül megragadott. Az orvos ekkor egy pillanatra késztetést érzett, hogy visszaforduljon, és megpróbálkozzon valamilyen vad és értelmetlen manőverrel, egy hősies mentőakcióval - vagy valami ilyesmivel -, de azonnal megvétózta az ötletet, bármennyire is gyötörte a bűntudat, amiért benne hagyta Billyt a csávában. A fiúval már réges-rég megállapodtak a taktikában, amelyet egy ilyen csapda esetén követniük kellett. Ha egyiküket elfogják - szólt a megegyezés -, a másiknak menekülnie kell, ahogy csak tud, majd várnia, hogy a társa kapcsolatba lépjen vele, amikor már tiszta a levegő. Doki elismerte kimondatlan kötelezettségét, hogy tudatosan soha nem vezeti a rendőrséget vagy az Ellenőrzést Billy vagy a fiú pengefutári tevékenysége nyomára; Billy pedig beleegyezett, hogy soha nem keveri bele Dokit a saját földalatti munkájába, ha esetleg letartóztatják. Ezt a protokollt mindeddig a gyakorlatban is követték. Amióta együtt dolgoztak, Billy nem egyszer akadt a rendőrség vagy az Ellenőrzés hálójába, amit a nevezett hatóságok egy-egy - sajnos mostanában egyre gyakoribb - földalatti orvosi műhibát vagy tragédiát követően vetettek ki. Ám a hibákat sohasem Doki követte el, Billyt pedig minden ilyen alkalommal szabadon engedték, miután egy rövid kihallgatás során tisztázta magát. Mi több - ötlött az orvos eszébe más is közreműködött ebben a műtétben, nemcsak Billy. Molly Barret még mindig a Merriman-család lakásában volt a két, nemrég műtött gyerekkel. A rendőrség számára útbaigazítás nélkül szinte 61

ALN e. nourse

teljesen lehetetlen lett volna átkutatni az egész lakótömböt egy egyszerű egészségügyi szabálysértés miatt, de bármilyen kísérlet Doki részéről, hogy megakadályozza Billy letartóztatását, valószínűleg pontosan ilyen házkutatáshoz vezetett volna. Az orvos végül mindent mérlegelve úgy döntött, hogy nem tehet mást, mint hogy hagyja Billyt egyedül szembenézni a rendőrséggel - legalábbis egyelőre. Ugyanakkor viszont értesíthette Mollyt. Ahogy a helitaxi észak felé tartott, Doki felvette a taxi telefonjának kagylóját, beütötte a Merriman-család számát, majd amikor John Merriman felvette a telefont, azonosította magát, és megkérte a férfit, hogy hívja oda Mollyt. A lány arca egy másodperccel később megjelent a képernyőn. - Doki! Hol vagy? Mi a baj? - Mi a helyzet, Molly? - Ó, a gyerekek remekül vannak. A szülők épp most készültek lefeküdni. - Molly, a rendőrség rajtunk ütött a háztetőn, egy perccel ezelőtt - számolt be Doki. - Biztosan követtek minket valahogy. Én elmenekültem a helitaxival, de Billyt elkapták. - Jaj, ne! Nem tudott kijutni? - Nem, azonnal rárontottak. - Hát, az biztos, hogy Billy soha nem mondaná el nekik, hol dolgoztunk... mármint, hogy melyik lakásban. - Nem, tényleg nem. De lehet, hogy a rendőrség most egy ideig szemmel tartja az épületet. Jobb, ha egyelőre nem mozdulsz. Várd ki a reggeli csúcsot, mert akkor kizárt, hogy szűrni tudják az embereket, aztán gyere be egy-sínűvel a kórházba! - Hát jó, ha úgy gondolod - bólintott Molly. - De mi lesz Billyvel? - Valószínűleg beviszik, és feljelentést tesznek ellene. Azzal a tele zsák cuccal kapták el. - Sehogy sem tudunk segíteni? - Most nem. Egyelőre maradj az épületben! A személyi rádiómon elérsz, ha szükséged van rám. - Te most hova mész? - Nem tudom. Haza, azt hiszem. Nem, van egy másik hívásom, amit Billy Papagájtól kapott, egy súlyos beteg fiú. Azt hiszem, be kéne ugranom hozzá. Vigyázz magadra, és Pengefut%r

62

reggel a kórházban ne felejtsd el a lehető leghamarabb ellenőrizni az adatokat, amiket kértem! Miután Molly arca eltűnt az apró kommunikációs képernyőről, Doki letette a telefont, és hátradőlt az ülésén. Érezte, ahogy lassan visszatér a valóságba. A kis taxi radarernyője időnként jelzett egy-egy különös szögben vagy épp elkerülő pályán haladó helikoptert, de üldözésre utaló jeleket nem mutatott. Ha a rendőrség el is küldte rádión a taxi azonosítószámát, hogy a cirkáló járműveik elfogják, annak a legkisebb nyoma sem látszott az égen. Doki ezért úgy látta legjobbnak, ha egyenesen arra a címre megy, amelyet Papagáj megadott, majd üresen, a robotpilóta irányításával visszaküldi a helitaxit a bázisállomására. Volt a dologban némi kockázat: ha a rendőrség eleget tudott ahhoz, hogy Merrimanék házának tetején állítsák fel a csapdát, akkor talán erről az újabb hívásról is tudnak - de Doki ezt valószínűtlennek tartotta. Valószínűbb, hogy a hatóságok egyszerűen csak követték Billyt, anélkül, hogy tudták volna, hová tart, és helyesen feltételezték, hogy amíg a Trenton Szektor 861-es lakótömbjében tartózkodott, részt vett valamilyen illegális orvosi tevékenységben. Mindenesetre Dokinak muszáj volt vállalnia a kockázatot. Megtalálta a címkártyát a zsebében, beütötte a kódot a számítógépbe, aztán hátradőlt, míg a kis légi jármű engedelmesen irányt váltott, majd észak felé kanyarodott, és lassan ereszkedni kezdett. Ahogy lenézett az alatta el .sikló város fényeire, az orvos újra és újra végiggondolta ezt a vészhívást. Nem ez volt az első ilyen riasztása az elmúlt hetekben; igazság szerint úgy tűnt, mintha hirtelen özön-leni kezdtek volna a magas lázzal, hasogató fejfájással, nyakmerevséggel és delíriummal - azaz valamiféle fertőző agyhártyagyulladás jellemző tüneteivel - kapcsolatos hívások. A földalatti vizitjei során természetesen csak súlyos esetekkel találkozott. Kisebb fertőzések miatt az emberek manapság ritkán kértek tiltott orvosi segítséget; túl nagy volt a lebukás kockázata, nem is beszélve az efféle ellátás költségeiről. Azok az esetek viszont, amelyeket Doki látott, vagy amelyekről más orvosok beszélgetéseiből értesült, nyugtalanítóan hasonló mintázatot mutattak: először a sanghaji influenza rohama, amely az utóbbi hónapokban 63

ALN e. nourse

végigsöpört az országon, aztán - amikor a gyógyulás már majdnem teljesnek tűnik - hirtelen támadó, kiugróan magas láz, fejfájás, merev nyak és levertség. Ha ez is egy ilyen eset tűnődött Doki -, könnyen lehet, hogy nem jók a túlélési esélyek. Ennek a tünetegyüttesnek az áldozatainál ugyanis egyre gyakrabban fordult elő, hogy már menthetetlen állapotban voltak, mire végre orvoshoz kerültek. A helitaxi hirtelen enyhén elfordult, és ereszkedni kezdett a város Plainfield Szektorának egyik szűk területre összezsúfolt toronyházcsoportja felé, míg Doki az alatta elterülő városrészt fürkészte. Plainfield kopott, lepusztult környék volt; akadt jó néhány több tízéves épülete, ami még helikopter-leszállópályával sem volt felszerelve. Doki figyelte, ahogy a helitaxi megközelít egy háztetőt, amely a keresett házszámot viseli, és leszállófényeket keres, hogy segítsenek neki landolni. Miután ilyen fény nem jelent meg, a taxi egyszerűen csak egy helyben lebegett a tető fölött, így Doki ki tudott szállni. Amint a férfi földet ért, a taxi a robotpilóta irányításával újra fölemelkedett, és fürgén ismét észak felé indult. Doki gyanakodva mérte végig a háztetőt, amely eleinte elhagyatottnak tűnt. Aztán egy apró emberalak vált ki az árnyékból a lépcsőfeljáró mellett, és egy fiú hangja szólalt meg: - Doktor úr? - Ki az? - kérdezte Doki. - Jerry Hardy, Will Hardy fia. A bátyám beteg. Már vártuk magát. - Oké - bólintott az orvos. - Mutasd az utat! Követte a vézna, tízéves kisfiút, aki levezette a lépcsőházon át a roskadozó lakóépületbe. Az egykor padlószőnyeggel borított folyosókat már csak kopott rongydarabok tarkították, a liftajtó fölötti sápadt fények pedig csak az emeletek felét jelezték. Doki és a fiú csak álltak és vártak, amíg a felvonó csörömpölve kúszott fölfelé az aknában, és végül csikorogva ajtót nyitott. - Semmi gond - mondta a fiú, amikor látta, hogy Doki habozik. - Ez elvisz kettőnket. De a másik csak egyet bír. Ezt ne felejtse el, amikor majd fölfele jön. Pengefut%r

64

Miután a lift megállt egy emeleten - nagyjából az épület felénél -, a fiú végigvezette az orvost a folyosólabirintuson, amíg egy távolabbi lakáshoz értek. Valaki résnyire nyitotta az ajtót, egy középkorú asszony kukkantott ki rajta. - Igen? - Dr. Long vagyok. Úgy hallottam, hogy segítségre van szükségük. - Ó, igen! - nyitott ajtót az asszony, és keresztülvezette Dokit az ütött-kopott nappalin egy hátsó hálószobához. A nő nagyon sovány volt, és sápadt; az arcára barázdákat vésett az aggodalom. - A legidősebb fiam az, doktor úr, szörnyen beteg. Hirtelen esett ágynak három napja, és azóta egyre rosszabbul van. Most a férjem van vele. Kinyitotta a hálószoba ajtaját. Doki belépett, és egyből megtorpant. Egy kamaszfiú feküdt az ágyon, és folyamatosan didergett. Az ágy mellett pedig egy férfi állt tehetetlenül; haja és szakálla félig leborotválva. - Egy pillanat! - mondta Doki. - Ha maguk naturisták, biztos, hogy orvost akarnak? - Segítségre van szükségünk, doki! - felelte a férfi, és előrelépett. - Nem merjük tovább halogatni. Ráadásul egyikünk sem jogosult kórházi kezelésre. Be sem engednének a klinika ajtaján. - Nem, valószínűleg nem. - Doki az ágyhoz lépett, felkapcsolta az olvasólámpát, és közelebbről is megvizsgálta a fiút. Tizenhat-tizenhét éves lehetett; a haja ugyanúgy félig leborotválva, mint az apjáé. Az arcán lázrózsák égtek, és mereven feküdt az ágyban; reszketve, hátravetett fejjel, előregörbülő testtel. Doki leült, hőmérőcsipeszt illesztett a fiú fülére, és néhány másodperccel később leolvasta. - Negyven fok - állapította meg. - Kiugróan magas fehérvérsejtszám, főleg szegmentált neutrofil granulociták, a hemoglobinszint messze a normális alatt. Mióta beteg a fiú? - Három napja - felelte a férfi. - Az első két nap nem volt vészes, csak egy kis fej- és torokfájás. Aztán tegnap megmerevedett a nyaka, a láza pedig felszökött, és azóta sem tudtuk levinni. - Volt valami panasza ezelőtt? - Semmi említésre méltó - mondta Will Hardy. - Néhány hete elkapta a sanghaji influenzát, mint mindannyian, de már 65

ALN e. nourse

éppen úgy tűnt, hogy sikerült kilábalnia belőle, amikor ezek a tünetek megjelentek nála. - Értem - bólintott Doki. Módszeresen folytatta a fiú vizsgálatát; megnézte a fülét, a torkát, a szívét, a tüdejét és a hasüregét. A gyerek annyira ki volt száradva, hogy a bőre szinte pergamenként gyűrődött Doki ujjai között. - Nem kapott folyadékot? - Huszonnégy órája nem. Ezért rémültünk meg annyira. Hiába próbálkozik, nem tudja bent tartani a folyadékot. Semmit sem tud bent tartani! - És mi van a többiekkel? - Ó, mi megvagyunk - felelte a férfi. - Nekem egy kicsit fáj a fejem, a kisebbik fiúnak pedig láza volt ma este, de most már jól érzi magát. Ugye, Jerry? - Nem számít - mondta Doki. - Azért a biztonság kedvéért mindegyiküket megnézem. Lépésről lépésre elkezdte megvizsgálni a család többi tagját; megmérte a hőmérsékletüket, és megszámlálta a vérsejtjeiket. Kiderült, hogy az apának már nyakmerevedése is van a fejfájás mellé, a kisfiú láza pedig harminckilenc és fél fokos. Úgy tűnt, hogy csak az anyát nem érinti a betegség. Doki fejcsóválva félrevonta a szülőket. - Rendben, most nagyon figyeljenek rám! - kezdte. - A gondjuk rendkívül súlyos, és hamarosan nehéz döntéseket kell meghozniuk. Az idősebbik fiuk halálos beteg. Szinte biztos, hogy valamilyen agyhártyagyulladása van, de pontosan nem tudom megmondani, hogy milyen, amíg meg nem csapolom a gerincét, és ahhoz itt nincs kéznél megfelelő felszerelés. Laborvizsgálatra is szüksége lesz, legalább egy tenyésztésre, hogy azonosítsuk a fertőzésért felelős kórokozót, és egy tesztre, hogy megállapítsuk, melyik antibiotikum segít a leghatékonyabban megállítani ezt a kórt. A fiúnak viszont mindenekelőtt gyors, szakértő kezelésre van szüksége, intravénás folyadékkal, és ehhez késlekedés nélkül kórházba kell kerülnie, mert már nem sokáig bírja a kiszáradást. - De doki - szólt közbe Will Hardy -, mondtam, hogy... - Ez még nem minden - szakította félbe az orvos. - Maga és a kisebbik fiú is betegek, valószínűleg ugyanettől a kórtól. Ez a fertőzés mostanában gyakran fordul elő, és sokan vannak, Pengefut%r

66

akik belehalnak, mert nem kapnak elég hamar megfelelő orvosi segítséget. Az az igazság, hogy mindhármuknak azonnali kórházi kezelésre van szüksége. - Doki, mi nem mehetünk kórházba! - mondta Will Hardy. - Pontosabban nem akarnak - vetette ellen Doki. - Sürgős kezelésre olyan betegeket is felvesznek, akik amúgy nem jogosultak ellátásra, feltéve, hogy beleegyeznek a sterilizációba, amint azt az egészségi állapotuk lehetővé teszi. - Doki, nemcsak erről van szó, hanem arról, ahogy az az egész rohadt kórház kinéz! Nézze, lehet, hogy nem vagyok túl jó naturista, amikor kenyértörésre kerül a sor, de képtelen lennék egy ilyen helyre vinni a gyerekeimet. Utálom azokat a hodályokat, a fiaimat soha a közelükbe sem engedném! Doki szomorúan ingatta a fejét. - Maguknak kell dönteniük - mondta. - Én nem tehetek többet, mint hogy elmondom, mire van szükség. Elkezdhetem itt a kezelést, és bízhatok a szerencsében, de figyelmeztetnem kell magukat, hogy ez a segítség valószínűleg túl későn érkezett, és túl kevés. Ha a fiú meghal, semmiképp sem vállalhatok felelősséget. A férfi habozott, mélyeket lélegezve. Végül megrázta a fejét. - Ha el tudja kezdeni a kezelést, legalább azt tegye meg. Tegyen meg mindent, amit csak meg tud tenni ebben a lakásban. - Rendben. - Doki kinyitotta a táskáját; fecskendőket, tűket, gyógyszereket és más kellékeket vett ki belőle. Aztán az ágyban fekvő fiúhoz fordult, beadott a vénájába egy ampullányi színtelen folyadékot, majd ragtapasszal leragasztotta a tűszúrás nyomát. - Ez hányáscsillapító - magyarázta az idősebb Hardynak. - Talán segít, hogy lent tudjon tartani valamit a gyomrában. Most folyadékra van szükségünk: cukros vízre, narancslére, bármi könnyen befogadhatóra, ami kéznél van. Lássunk hozzá! Kiment a konyhába az anyával, és megmutatta neki, hogy mit készítsen el és hogyan. Kicsivel később szájon át megitatott a fiúval nagyjából három centiliter cukros vizet, aztán várt egy-két percet, és adott neki egy újabb adagot. A fiú nem hányt. 67

ALN e. nourse

- Rendben - mondta Doki az anyának -, ezt folytassák egész éjszaka. Nagyjából egyharmad decilitert tizenöt percenként. Antibiotikumot és vírusölő gyógyszereket is adok neki, ami segíthet legyőzni a fertőzést, de e pillanatban a kiszáradás jelenti a legnagyobb veszélyt. Az apához és a kisebbik fiúhoz fordult, antibiotikum-injekciót adott be nekik is, aztán kiszámolta a kapszulákat, amelyeket később kellett bevenniük. Ezután gyorstalpalót tartott az asszonynak a lázcsillapításról; megmutatta neki, hogy nyomja le a nagyobbik fiú lázát, és hogyan tartsa alacsonyan. Végül kiment a nappaliba, egy székbe süppedt, és néhány percre elbóbiskolt. Eltelt egy óra, aztán még egy, és Doki ezalatt időről időre megvizsgálta a beteget. A fiú most már lent tudta tartani a folyadékot, és a láza is lement, de más jelét nem igazán mutatta a javulásnak. Doki végül megrázta a fejét. - Nem maradhatok tovább, muszáj aludnom egy kicsit - mondta. - Amúgy sem tehetek ennél többet a fiukért. Még mindig szörnyen beteg, ezért határozottan kérem, hogy másítsák meg a döntésüket, és vigyék őt kórházba. Ha az Egészségügyi Ellenőrzés Hetes Számú Kórházába mennek, és rám hivatkoznak, a fiú késlekedés nélkül megkapja a kezelést. Később alá kell majd vetnie magát az előírt sterilizációnak, de ez most élet-halál kérdése. Reggel megnézem, hogy behozták-e: nagyon alaposan gondolják végig! És száz dollárt kell kérnem zsetonokban, vagy száznegyvenet hitelkártyán a fertőzés elleni gyógyszerekért, amiket felhasználtam. A család már előkészítette a pénzt. Az apa a fiú mellett maradt, láthatóan mélyen megrendülve, míg az anya visszakísérte Dokit a felvonókhoz. - Megpróbálom rábeszélni, doktor úr - ígérte az asszony. - Nagyon makacs a kórházakkal kapcsolatban, de még ő is látja, hogy mennyire beteg a fiú. Megteszek mindent, amit lehet. Doki bólintott, ahogy belépett a liftbe. - Kérem, hozzák be a kórházba mindenképp! - mondta komolyan. - Semmi, amit itt nyújtani tudunk a fiúnak, nem lesz elég. Értesítsenek, ha bármi történik! Pengefut%r

68

A lift ajtaja nyikorogva bezárult, és Doki nem sokkal később kilépett az utcára. Pár perccel múlt hajnali három, és a mellékutcák kihaltak voltak; az orvos elgyalogolt egy közeli főútvonalhoz, és leintett egy kései kóborló taxit. Akárcsak a Hetes Számú Kórház többi nőtlen férfi alkalmazottjának, Dokinak is egy apró, bérmentes lakása volt egy felsővárosi lakótömbben - a kórház közelében -, amelyet az Egészségügyi Ellenőrzési Minisztérium utalt ki neki. Az orvos hátradőlt a taxiban, megadta a címet a vezetőnek, majd behunyta égő szemét. Bármilyen fáradt is volt, nem érezte álmosnak magát; ahhoz a balsejtelem és a megválaszolatlan kérdések túlságosan is betöltötték a gondolatait. Ahogy a taxi végigzümmögött a szinte teljesen néptelen főutcán, Doki megpróbált megnyugodni, megpróbálta megtisztítani az elméjét az aggodalomtól és a tehetetlenségtől, amit az imént látott beteg gyerek miatt érzett - és a fiúra váró gyászos vég miatt, amely előre megjósolható volt, ha nem sikerül őt valahogy eljuttatni a kórházba, ahol intenzív ellátást kaphat. Ugyanakkor ott volt a gyötrő nyugtalanság, a háztetőn állított csapda és Billy elfogása, és az, amit ez a földalatti tevékenységük jövője szempontjából jelenthetett... de Doki itt ismét szilárd falba ütközött, amely megbénította. A világon semmilyen eszköze nem volt, amivel rávehette volna Will Hardyt, hogy haldokló fiát hozza be kezeltetni a kórházba; a férfinak ezt a döntést magának kellett meghoznia. Billyért sem tehetett semmit, amíg a fiú fel nem hívja, hogy értesítse, mi a helyzet. Két frusztráló zsákutca - de itt még korántsem ért véget a sor. Mélyen Doki elméjében rejtőzött még valamilyen aggodalom; sokkal fenyegetőbben, mégis furcsamód határozatlanul, kitartóan ingerelve a tudatalattiját. Nem Sánta Billyhez vagy a Hardy-fiúhoz kötődött: valamiféle hideg, kérlelhetetlen érzés volt - amitől Doki nem tudott megszabadulni, de nem tudott azonosítani sem -, hogy katasztrófa készülődik. Billy és a letartóztatása kapcsolatban álltak vele, igen... és az agyhártya-gyulladásos fiú is, de Doki érezte, hogy ők csak kis darabok egy sokkal nagyobb kirakósjátékban, egy ijesztő eseménysorozatban, amely kitartóan ellenáll a körülírási kísérleteknek. Voltak a kirakósnak más darabjai is: a veszélyes játék, amit Doki a 69

ALN e. nourse

törvényes kórházi munkájával űzött; a tüntetések és majdnem-zavargások a kórház kapui előtt; a fenyegető krízis előszele, ami Doki csontjáig hatolt, valahányszor a hatalmas egészségügyi központ kórtermeit és folyosóit járta... Az orvos fáradtan ingatta a fejét, miközben a kis utcai taxi sebesen haladt dél felé, a városon át. Rájött, hogy értelmetlen most ezen tűnődni; túl kimerült volt már, hogy bármiről is összefüggően gondolkodjon. Azt remélte, hogy talán néhány óra alvás után ez a megfoghatatlan gondolatsor, amely nem hagyja nyugodni, kitisztul az elméjében. Talán a beteg fiút reggelre behozzák a kórházba, és akkor tehet érte valamit. Vagy - ha más nem is - Billy addigra biztosan kapcsolatba lép vele, és kettesben kidolgozhatnak valamilyen tervet. És ekkor, a kimerültsége legmélyebb pontján vált először és teljes mértékben világossá Doki számára, hogy bármilyen tervhez, amit ő maga kigondol, elengedhetetlen lesz Sánta Billy közreműködése.

Pengefut%r

70

II.

m a Doki otthoni telefonjára nem érkezett hívás Billy-től,

Áés a fakkjában sem várta üzenet a fiútól, amikor reggel,

pár perccel hét után megérkezett a Hetes Számú Kórházba. Nem sokat pihent, miután éjjel hazaért; nagyjából egy órán át fel-felriadva szendergett, miközben kellemetlen álmok gyötörték, majd fölkelt, lezuhanyozott, és elolvasta az orvosi lapokat, mielőtt utcai taxival bement volna a kórházba. Most, ahogy BENT állásba fordította a neve melletti táblát az információs pultnál, majd keresztülsétált az előcsarnokon, fájt a szeme, és támolygott a fáradtságtól. Átverekedte magát a pácienseken, akik már a nyolcórás járóbeteg-rendelésekre vagy a felvételi pultokhoz álltak sorban, és eljutott a személyzeti étkezőhöz a liftek mögött, ahol kávét és fánkot vett magához; soha nem evett mást reggelire. Egy teljes bődön kávéval fölszerelkezve fölliftezett a huszonnyolcadik emeletre, szállítókabinnal elvitette magát az északi szárnyba, és néhány perccel később már a saját kórházi irodája hívogató magányát és nyugalmát élvezhette. Leült az íróasztalához, bekapcsolta a számítógépes konzolt, és tanulmányozta a napi menetrendjét, ami automatikusan megjelent a képernyőn. Szerencsére könnyű nap várt rá: kilenckor Mabel Turner szívműtétjével kezdett a neuropantográf-felvevőrészlegben, majd felügyelnie kellett egy sürgős vakbélműtétet, amelyet az utolsó pillanatban iktattak be, és amelyet egy pantográf alapján programozott robotnak kellett elvégeznie; végül egy szívátültetés zárta a sort, amit eredetileg délre terveztek, de időközben áthelyezték délután egy órára. Doki töltött magának még egy bögre kávét. Tudta, hogy a fennmaradó idejét arra kéne felhasználnia, hogy tanulmányozza a két szívműtétre váró páciens kartonját - de miután tessék-lássék megpróbált érdeklődést mutatni 71

ALN e. nourse

irántuk, végül undorodva kikapcsolta a konzol képernyőjét, hátradőlt, és az ablakon át a hajnali szürkületet bámulta. Arra számított, hogy mostanra már hírt kap Billyről, és riasztó volt, hogy a fiútól egyáltalán nem érkezett üzenet. Hosszú ideje fennálló egyezségüket megszegve, hogy nem keresik egymást közvetlenül a kórházban, Doki felhívta a központost, hogy csipogtassa meg Molly Barretet a központi szárny tizenhetedik emeletén, a műtőrészlegben. Molly egy másodperccel később megjelent a képernyőn; ugyanolyan kimerültnek tűnt, mint amilyennek Doki érezte magát. - Hogy jött-e hír Billyről? - kérdezte a lány. - Nem, semmi. Te sem hallottál róla? Doki, félek, hogy történt vele valami. - Én is - bólintott az orvos. - De nem merem felhívni, míg nem tudom biztosan, hogy már kiengedték. - Mollyra nézett. - Kikérted az Adatbankból a statisztikákat, amiket az agyhártyagyulladásról kértem? - Igen - felelte a lány. - És ez is különös. Nem hajlandók kiadni az adatokat. - Nem hajlandók? - így van. Azt állították, hogy a kórház titkosította a statisztikákat, és hogy különleges meghatalmazási kódot kell kérnem az igazgatótól. Nem voltam biztos benne, hogy mit szeretnél, úgyhogy inkább visszavontam a kérést. Remélem, jól tettem. - Igen, abszolút jól tetted. De hogy titkosították? Molly, itt valami nagyon furcsa dolog zajlik. Mást nem mondtak? - Nem, semmit. - Rendben, akkor figyelj! Szinte egész nap a műtőben leszek, de ha hallasz bármit Billyről, bármit a világon, hagyj üzenetet az irodai rögzítőmön! El kell őt érnem, amilyen gyorsan csak lehet. És Molly, ne aggódj túlságosan! Ahogy én látom, igazából nem sok mindent tehetnek vele, és Billy túlélt már néhány vallatást. Ezt is meg fogja úszni. - Doki letette a telefont, és azt kívánta, bárcsak olyan biztos lenne a dolgában, mint amilyennek hangzott. Titkosított adatok. Az orvos újabb adag kávét töltött magának, és a homlokát ráncolva hátradőlt az állítható támlájú széken. Molly nem kért mást az egészségügyi adatbanktól, mint egy statisztikai elemzést az összes agyhártya-gyulladásos esetről, amit az elmúlt hónapban a Pengefut%r

72

Hetes Számú Kórházban regisztráltak: a fertőzés típusát, a páciensek nemét, a koreloszlást, a tünetek megjelenési sorrendjét, a betegség időtartamát, a kortörténetet vagy más befolyásoló tényezőket; olyasfajta teljes körű biomatematikai profilt, amire bármelyik orvosnak szüksége lehet bármilyen betegséghez, amit gyógyítani szeretne. A kórház egészségügyi adatbankja több száz ilyen kérést teljesített naponta; épp olyan rutinszerűen állítottak össze statisztikai körképeket, mint ahogy a vérsejtszámlálásokat vagy a röntgeneredményeket rögzítették. A statisztika a modern orvostudomány technológiai fegyvertárának alapvető eleme volt, és arra, hogy a kórház egy ilyen profilt titkosítson, és elzárjon az érdeklődők elől, gyakorlatilag nem volt még példa. Persze Doki bemehetett volna a kórház igazgatójához, hogy meghatalmazást kérjen tőle - de jobbnak látta, ha most minél kevésbé vonja magára Dr. Katie Durham figyelmét. Pipát húzott elő az íróasztal fiókjából, megtömte és rágyújtott. Rájött, hogy van egy másik megoldás is. Kikérheti minden egyes nap felvételi jegyzékét az elmúlt hónapból, kiválaszthatja azokat a betegeket, akik akut agyhártyagyulladás tüneteire panaszkodtak, és egyesével lehívhatja a kartonjaikat, menet közben összeállítva a statisztikai körképet. Egy ilyen művelet azonban Dokinak napokig, sőt talán hetekig tartott volna, és valahol a tudata mélyén egy sürgető hang azt súgta neki, hogy nincs már ennyi ideje. Végül undorodva bekapcsolta a konzolját, és kikérte a kórházba múlt éjfél óta felvett betegek regisztrációs jegyzékét. Amikor a lista megjelent a képernyőjén, Doki alaposan, névről névre haladva átvizsgálta. Beigazolódott a félelme: a jegyzékben nem szerepelt Hardy nevű beteg, bár múlt éjszaka négy újabb pácienst vettek fel, és utaltak a kórház elkülönített fertőzőbeteg-osztályára akut agyhártyagyulladás előzetes diagnózisával. A lista mellett Doki talált egy kiemelt hirdetményt, amely felszólította a kórház valamennyi alkalmazottját, hogy jelentkezzenek a nyugati szárny nyolcadik emeletén, a Közegészségügyi és Immunológiai Részlegben, ahol gammaglobulin-injekciót kapnak rövid távú védelemként az azonosítatlan vírusos agyhártyagyulladás ellen, amit „számos felvett betegnél” 73

ALN e. nourse

diagnosztizáltak. Érkezett még egy hosszú tájékoztató az Immunológiai Részlegtől, amely részletezte, hogy próbálnak előállítani egy olyan, széles spektrumú oltóanyagot, ami az ország keleti felén terjedő vírusos agyhártyagyulladás összes jelenleg ismert törzse ellen hatásos. Doki elküldött egy kérést, hogy az értesítések nyomtatott változatát tegyék be az üzenődobozába. Aztán - mivel sosem bízott teljesen a számítógéppel összeállított betegjegyzékekben - felhívta a Felvételi Osztályt, és megkérte őket, hogy ellenőrizzék, nincs-e Hardy nevű beteg az éjszaka felvett kartonok között. Ötperces várakozás után a Felvételi Osztály visszahívta, és jelezte, hogy nem, tényleg nem regisztráltak Hardy nevű pácienst. Doki kikapcsolta a konzolt, és a legyőzöttség sóhajával dőlt hátra. Végül is, ezt már tényleg nem várhatta el. Minden realitás ellenére azt remélte: az, hogy a Hardycsalád odáig merészkedett a naturista hitvallás megsértésében, hogy egyáltalán orvost hívtak, talán elég lesz arra is, hogy engedjenek Doki unszolásának, és a fiút behozzák a kórházba. Ugyanakkor az orvos azt is belátta, mennyire lehetetlen, mennyire elképzelhetetlen lehet ez számukra, ismerve azt a fanatikus hevületet, amivel az egész naturista mozgalom - egészen Randall, a Mártír munkássága óta - gyűlöli és megveti az orvosokat és az egészségügyet általában véve; különösen a kormányzati kórházakban zajló kezelést. Tudta, hogy ez nem színlelt elkötelezettség, és soha nem is volt az; a naturisták már a kezdet kezdetétől olyan céltudatos odaadással követték Randall Morganson nézeteit és tanításait, ami inkább szilárd vallási meggyőződésre emlékeztetett, mint egyszerű szociális vagy etikai szemléletre. Ami azt illeti, tűnődött Doki, az igazán meglepő az, hogy a Hardy-család egyáltalán úgy döntött, hogy orvost hív; hiszen a naturista mozgalmat mindig is inkább a hév, mint a józan megfontolás jellemezte. Randall, a Mártír még ma is ugyanolyan élő alak volt, mint nagyjából húsz éve bekövetkezett halála előtt, és a fanatikusok szektája, aminek alapítója és vezetője volt, azóta is évről évre növekedett, hiába tett meg mindent a kormányzat, hogy erővel vagy ravaszsággal elhallgattassa. Randall Morganson vezette végig a mozgalmat a kilencvennégyes, véres Egészséglázadáson; Pengefut%r

74

emberek tömegeit hajszolta eszetlen, izzó őrületbe, majd kiküldte őket, hogy törjenek be a kórházakba, perzseljenek fel klinikákat, és kergessék az utcára az orvosokat és ápolókat, akikre odakint nyilvános megaláztatás, korbácsolás vagy még rosszabb várt. Természetesen elkerülhetetlen volt, hogy Morgansont végül elfogják: egyesek szerint szándékosan kihívta maga ellen a hatóságokat, hogy megállítsák; kényszerítette őket, hogy fellépjenek ellene, mert tudta, hogy a bebörtönzése csak felszítja majd az erőszak és az elszántság lángjait a követői között. Az sem kétséges, hogy Morganson maga is mélyen hitt abban, hogy a naturistáké az egyetlen igaz út, amint azt az események később bizonyították. Randall, a Mártír sok minden lehetett, de nem volt csaló. Talán csak véletlen egybeesés - vagy a sors iróniája -, hogy éppen akkor, amikor a lázadás tetőpontján a tárgyalására várt, jelentek meg nála az első tünetei annak a betegségnek, ami arra rendeltetett, hogy gyorsabban végezzen vele, mint a lángok vagy a gázkamra: a farkasétvágy, az olthatatlan szomjúság és a gyakori vizelés, amelyek az akut diabetes mellitus első stádiumát jelezték. Az orvosok később megállapították, hogy Randall Morganson huszonhét évesen a kór virulens, gyorsan kifejlődő, fiatalkori változatában szenvedett, amit erőteljes orvosi beavatkozás nélkül lehetetlen kontrollálni - Randall pedig kereken elutasított mindenfajta orvosi segítséget. Betegsége folyamatos leépüléssel járt, gyors lefolyása alatt Morganson állapotát az ország valamennyi újságja napról napra követte; kipirult, egyre beesettebb arca és betegesen csillogó szeme minden otthoni tévéképernyőn ismerős látvánnyá vált. Amikor a kormány felgyorsította a tárgyalását, mert attól tartottak, hogy meghal, még mielőtt elítélhetnék, senkit sem lepett meg, hogy naturista követőinek egy osztaga - akik a hajukat és a szakállukat ugyanúgy félig leborotválva viselték, mint maga Randall, aki szimbólumként őrizte meg ezt a viseletet, miután a haja véletlenül félig leégett, miközben egy hevesen lángoló klinikáról menekült, amit ő és az alvezérei bombával felgyújtottak fegyverrel menekítette ki Morgansont a tárgyalóteremből. Kiszabadulása napjától kezdve a Mexikóban bujkáló Randall Morganson betegségének lefolyása továbbra is az újságok 75

ALN e. nourse

címlapján szerepelt: a súlyosbodó vakság; az időszakos diabetikus kóma, amit csak szigorúan kontrollált étrenddel lehetett távoltartani; a végtagok üszkösödése; a veseelégtelenség, amit Morganson egyesek szerint már csak elképesztő akaraterejének köszönhetően élt túl; és végül a mártírrá válás utolsó stádiuma: egy olyan mély kóma, amit már semmilyen intézkedés - sem orvosi, sem más jellegű nem tudott volna visszafordítani. Randall, a Mártír holtában épp olyan lázító személyiség volt, mint bármikor élete során, és még ma is nagy tiszteletnek örvendett a naturista mozgalom keményvonalas követői között, akik bármilyen betegség bármiféle orvosi kezelését ellenezték, akik a létező legsúlyosabb szentségtörésnek tekintették a kormány eugenikai programját és a sterilizáló klinikákat, és akik - akárcsak Randall - inkább belehaltak a fertőzésekbe és más betegségekbe, mint hogy alávessék magukat annak az állami egészségügyi rendszernek, amely végül az Egészséglázadás eredményeként létrejött. Igaz, voltak olyan naturisták is, akik igénybe vették a földalatti orvosok segítségét. Őket bizonyos körökben hitetlennek bélyegezték, mások azonban titokban elnézték nekik ezt a szokást, mert úgy vélték, a kormány programjainak romlottságát mi sem bizonyíthatja hatásosabban, mint az a tény, hogy még maguk az orvosok sem képesek együttműködni velük. Ami magát Randall Morgansont illeti: bizonyos értelemben az irónia legmagasabb foka volt, hogy annyi betegség közül éppen kezeletlen diabéteszben kellett meghalnia, mert éppen az a kimerítő kutatás, amely ennek az ősrégi kórnak az egyre gyakoribb előfordulását vizsgálta a népesség körében, vezetett a véres Egészséglázadáshoz 1994-ben, és végül azokhoz az egészségügyi programokhoz, amiket a naturisták olyan hevesen gyűlöltek és elleneztek. Valahol, a huszonnyolcadik emeleti folyosón a hangszóró az egyik gyakornokot szólongatta, és néha lépések zaja hallatszott az iroda ajtaja előtt, de amúgy csönd honolt mindenütt. Doki az ablakhoz lépett, kinézett a hatalmas épületkomplexumra, amely a Hetes Számú Szövetségi Kórházat és Egészségügyi Központot alkotta, aztán végigpillantott a lépcsőzetesen egymásra épülő, felsővárosi lakóépületeken, Pengefut%r

76

amelyek a kórházat minden oldalról körülvették. Odakint szürke, téli eső esett; az utcai taxik bekapcsolt fényszórókkal zümmögtek fel és alá a kórházzal szemközti, forgalmas főúton. Szürke nap volt: épp olyan, mint az a másik, úgy tizennyolc-tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor az Egészséglázadás néhány röpke óra alatt visszafordíthatatlanul megváltoztatta Doki életét. Az orvost bizonyos fokig meglepte, hogy még mindig érzi a keserűséget, de tudta: meglehet, örökké érezni fogja. Még ennyi idő után is csaknem elviselhetetlenül fájdalmas volt annak a szörnyű éjszakának az emléke, és az elméjében lángoló tablóként cikáztak a képek: a kántáló, dühödt tömeg, amely figyelmeztetés nélkül jelent meg Doki csöndes, külvárosi otthonánál éppen akkor, amikor a felesége már lefektette a kisbabájukat, és ők maguk is alváshoz készülődtek; az elvágott számítógépes telefonvezetékek, ahogy a csőcselék felkészült a ház felperzselésére; a felcsapó lángok, ahogy négyen bezúzták az ajtót, és fegyverrel rángatták ki Dokit a gúnyos és dühös arcok fáklyafényben úszó, lincselő tömege elé; a felesége és a baba, akiket célzott lövésekkel kényszerítettek vissza az égő ház ajtajába, amíg el nem nyelt mindent a gomolygó füst. A rendőrség és a tűzoltók végül kiérkeztek, de - ahogy az megszokott volt azokban az időkben - túl későn, és nem elég nagy erővel. Az egy órán át dúló, ádáz csata során fél tucat lázadó meghalt, és egy újabb tucat megsebesült, Dokit pedig egy izmos őrmesternek kellett erővel bent tartania a rendőrautóban, miközben a lángoló háztető leomlott, épp, amikor a tűzoltófecskendők beindultak... Régen történt, gondolta Doki, de még mindig eleven a keserűség és a fájdalom. Ma már könnyű lett volna a naturistákat okolni, de korántsem ők voltak az egyetlenek. Akkoriban az egész ország lángokban állt, és a naturisták csak egy apró szeletét adták a lázadóknak. A nyolcvanas évek végére az ország egészségügyi rendszere elért egy kritikus pontra - egy olyan pontra, ahol valamilyen drasztikus eseménynek kellett bekövetkeznie. A terepet több mint egy évtizeden át készítették elő a teljes körű, államilag támogatott egészségbiztosítással, ami nemcsak a szegényeknek, az időseknek és az orvosi értelemben vett rokkantaknak nyújtott 77

ALN e. nourse

védelmet, hanem mindenki másnak is. Ugyanakkor az orvosi kutatás erős állami segítséggel úgy virágzott, mint azelőtt még soha. Az új rák elleni vakcinák, noha a rosszindulatú elváltozásokat nem gyógyították, jelentős mértékben segítettek megelőzni őket, míg az újonnan felfedezett gyógyszerek meghosszabbították a kései stádiumú rákbetegek életét. Miután a kutatók végre leküzdötték a kilökődés problémáját, a szervátültetések mindennapossá váltak, ami egyre jobb megoldást kínált az olyan hírhedt gyilkosok ellen, mint a koszorúér-megbetegedés vagy a veseelégtelenség. Ami pedig a legfontosabb: a fizikai és érzelmi stresszt ellensúlyozó biológiai visszacsatolási mechanizmusok mélyebb megértése révén tényleges remény nyílt az öregedési folyamat lassítására, a génmanipuláció gyakorlata pedig az élettartam növekedését, és számos betegségre való genetikai hajlam elhárítását ígérte. A nyolcvanas évek elejére már a legvisszafogottabb orvosi szakvélemény is azt jósolta, hogy a századfordulóra elérhető lesz a százhúsz éves átlagéletkor, és egyre több fiatal orvos érdeklődése és energiája fordult az egyes betegek gyógyítása felől a kutatás felé. Fiatal, önálló háziorvosként a kilencvenes évek elején Doki nagyon is jól látta, ahogy a káosz fokozatosan kialakul. Büszke volt az ajtaján virító táblára - DR. JOHN F. LONG, MED. UNIV. -, még akkor is, ha a rendelési ideje felét azzal töltötte, hogy barátságtalan betegbiztosítási űrlapokat töltött ki négy példányban, hogy az állami szervek előtt igazolja a betegeinek felírt vizsgálatok, kezelések és gyógyszerek szükségességét. De már akkor is nyilvánvaló volt számára, hogy egyre több idős beteg kopogtat az ajtaján; ugyanakkor sokaknál tisztábban látta a politikai vezetés finom manővereit, hogy segítsenek megőrizni az idősek fizikai kényelmét és jó egészségi állapotát egyre hosszabbra nyúló nyugdíjas éveik idejére. A politikusok láthatóan felismerték az időskorú polgárok lobbicsoportjainak viruló hatalmát, és számos költséges időskori segélyprogramot vezettek be, amelyeket a társadalom fiatal, aktív tagjainak megadóztatásából finanszíroztak. Ugyanakkor, mivel az idősebbek konzervatív, változásellenes nézetei érvényesültek, folyamatosan csökkent az érdeklődés a népességszabályozási programok iránt. Természetesen elkerülhetetlen volt, hogy Pengefut%r

78

miközben az egészségügyi intézmények fokozatosan mindenki számára elérhetővé váltak, az általuk nyújtott orvosi ellátás minősége egyre romlott. Az óriási tömegek miatt a klinikák kénytelenek voltak késő éjszakáig nyitva tartani, végtelen hosszú várakozási időt jelentett, ha az ember azt akarta, hogy egy orvos - bármelyik orvos - megvizsgálja, és bekövetkezett az egészségügyi ellátás szomorú, de elkerülhetetlen elszemélytelenedése és komputerizálódása, hiszen a páciensek számára egyre nehezebb lett kialakítani azt a szoros orvos-beteg-kapcsolatot, ami régen olyan fontos volt a jó minőségű, gondoskodó orvosi ellátásban. Válaszként az ország idősödő törvényhozói nagyszabású programba kezdtek, hogy felrázzák az állami egészségügyi intézményeket. Azt tervezték, hogy megháromszorozzák az orvosok számát, új családgyógyászati egységeket létesítenek, és a jövőben több orvos-beteg-találkozást biztosítanak. A program elméletben megvalósítható volt ugyan, de azzal kecsegtetett, hogy megduplázza az állami egészség-ügyi szolgáltatás már így is megrendítő költségeit. Ez persze nem mehetett így tovább. Ha Doki a maga egyszerű kis irodájában is előre látta a közeledő töréspontot, az ország vezetői nyilván még tisztábban látták. Kilencvenkettő végére számos riasztó tény kezdett felszínre kerülni a kormányzatban, és ezek - a kiszivárogtatások révén - az egyre nyugtalanabb és rémültebb nyilvánossághoz is eljutottak. Tekintve, hogy az orvosi és geriátriai programok haszonélvezői az időskorúak voltak, az állami gazdaság aggasztó ütemben visszaesett, mivel a népesség egyre kisebb százaléka végzett valódi termelő munkát. A fiatalabb kenyérkeresőknek kellett viselniük a fokozódó adóterheket, ugyanakkor az adóbevételek összességükben csökkenni kezdtek. Ahogy fogyott a pénz, az orvosok kénytelenek voltak elöregedett felszerelést használni, a szükséges kórházfelújításokat elhalasztották, az új kórházak építése pedig dübörögve leállt. A legfélelmetesebb talán az a titkos gazdasági felmérés volt, amit az elnök utasítására készítettek el, aztán megmagyarázhatatlan módon kiszivárgott a sajtóhoz: a jelentés megerősítette, hogy a komplett állami egészségügyi program, amely állítólag stabil anyagi háttérrel rendelkezik, valójában a csőd felé tart, és azt jósolta, hogy 79

ALN e. nourse

még 2010 előtt súlyos gazdasági válság következik be, hacsak nem sikerül valahogy megállítani a népességnövekedést, és csökkenteni az orvosi programokra fordított kiadásokat. Mivel az idősödő kongresszus és államapparátus nem volt hajlandó - vagy nem volt képes - cselekedni, hogy megváltoztassák a dolgok irányát, a fiatalabb állampolgárok nagyszabású nyilvános tiltakozásba kezdtek, és országszerte szenzációhajhász főcímek jelentek meg a hírlapok címoldalain. Tizenöt éven belül katasztrófa várható: az egészségügy a fő tényező - hirdette az egyik liberális washingtoni újság ötcentis szalagcíme, míg egy jelentős közép-nyugati lap arról tájékoztatott, hogy a számítógép szerint csőd felé tart az ország! Ugyanakkor elszórtan egyre több erőszakos cselekmény fordult elő, ami gyorsuló iramban vezetett az egész országra kiterjedő, 1994es Egészséglázadáshoz. A Lázadás évei a félelem és szenvedés korszakát jelentették az orvosok és az egészségügy valamennyi szereplője számára. A doktorok, akiket egyrészt azzal vádoltak, hogy ők a felelősek az orvosi ellátás drágulásáért, másrészt azzal, hogy nem törődnek a betegeikkel, és embertelenül bánnak velük, a dühös, bosszúra szomjazó tömeg bűnbakjaivá váltak. Országszerte egészségügyi vezetők estek áldozatul a lázadók csoportos támadásainak. Az Amerikai Orvosi Szövetség éves kongresszusát több ezer feldühödött állampolgár zavarta meg; a résztvevők kénytelenek voltak feloszlatni a gyűlést és visszavonulni, ami végül fejvesztett menekülésbe torkollt, mivel a rendőrség és a Nemzeti Gárda - attól tartva, hogy az összecsapás az egész városra átterjedhet - nem mert közbeavatkozni. Egy másik tömeg egy nagyobb New York-i kórházat rohamozott meg: lemészárolták az orvosokat és az ápolószemélyzetet, majd fölgyújtották az épületet; számos idős beteg halt meg, akik nem tudtak kimenekülni a tűzvészből. Szerte az országban kórházakat és klinikákat robbantottak, gyújtottak föl, vagy foglaltak el a reformerek felkelő csoportjai - és a lázadó tömeg vezetői átvették, majd egyre többször hangoztatták a naturisták követeléseit, amelyek a professzionális egészségügy teljes eltörlését hirdették, egyfajta „vissza a természethez és a házi gyógymódokhoz” mozgalom keretében. Az országot Pengefut%r

80

felforgató események végül már mindenkire hatással voltak. A régóta instabil értéktőzsde hatalmasat zuhant a hatvan éve példátlan eladási pánik miatt. A munkásszakszervezetek nagyszabású, általános sztrájkkal fenyegettek a túl magas adók és a dolgozóik által kényszerűségből finanszírozott időskori segélyprogramok ellen, és ahogy nőtt a munkanélküliség, munkások és felsővezetők egyaránt csatlakoztak az orvosok ellen irányuló tiltakozó felvonulásokhoz és lázongásokhoz. Mindennek a fokozódó kavarodásnak a kellős közepén egy apró termetű, szelíd természetű férfi az egyik középnyugati egyetemen szociológiai bombát dobott le, amely arra rendeltett, hogy néhány röpke év alatt egy az egyben forradalmasítsa az ország egészségügyi koncepcióját. Semmi kétség, Rupert Heinz valószínűtlen jelölt volt bármifajta hírnévre. Doki egyszer találkozott vele előadóként egy orvosi konferencián: csöndes, közvetlen, pipázgató emberként ismerte meg, aki sokkal szívesebben oldott meg biomatematikai képleteket poros kis irodájában a Minnesotai Egyetemen, mint hogy előadásokat tartson - vagy az újságok címlapjára kerüljön. Kevés orvos volt, aki egyáltalán megértette, hogy mivel is foglalkozik egy biomatematikus, és maga Heinz sem tudta pontosan elmagyarázni. Bizonyos betegségek előfordulási sémájának statisztikai elemzése révén Rupert Heinz viszont kidolgozott egy nem túl bombasztikus, mégis félelmetes elméletet: hogy a tizenkilencedik és huszadik század orvosi fejlődésének csodái bizonyos esetekben növelhették az emberi megbetegedések számát, ahelyett, hogy csökkentették volna őket. Heinz egyik korai tanulmányában a diftériával foglalkozott: egy veszedelmes torokfertőzéssel, amelyet évszázadokon keresztül a gyerekek gyilkosaként vagy megnyomorítójaként ismertek. Az 1900-as évek elején, amikor még mindennapos betegségnek számított, a diftériával fertőzöttek egytizede esett áldozatul a kórnak - egészen addig, amíg a gyerekek széles körű beoltásával a negyvenes-ötvenes években sikerült szinte teljesen megállítani a terjedését. Akkoriban ez orvosi diadalnak tűnt, ám a hetvenes években elkezdett elszórtan felbukkanni a diftéria egyik virulensebb, a gyógyszerrel szemben ellenálló, felnőtteket támadó törzse, amely ellen már 81

ALN e. nourse

hatástalan volt az antibiotikumos kezelés, így a teljes halálozási arány hatvan százalék fölé emelkedett. Újabb tíz éven belül nagy kiterjedésű járványok söpörtek végig az országon, és tömeges oltási kampányokra volt szükség, hogy kioltsák a félelmetes kór lángját, amely futótűzként száguldott végig a természetes védekezésétől megfosztott népességen. Rupert Heinz elemezte ezt a sémát, és félelmetes tételt fogalmazott meg: nagyrészt maga az orvosi beavatkozás tette lehetővé, hogy ez a virulens járvány ilyen mértékben elterjedhessen. A korábbi oltási hullámok nélkül a természetes védekezés kordában tartotta volna az enyhébb kórt; most viszont már egy nagyszabású immunizáló kampány is csak szükségmegoldásnak volt jó - a jövőben szörnyű járványokra lehetett számítani, ahogy a diftéria új, virulens törzsei fejlődnek ki a népességben. Heinz majdhogynem bocsánatkérően tette közzé a jóslatait egy tizedrangú tudományos folyóiratban, és azok ott is maradtak nagyrészt észrevétlenül miközben a diftériajárvány tovább tombolt. Heinz második tanulmánya azonban a diabétesszel foglalkozott, és az eredményeit ezúttal már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A történelem során a cukorbetegség viszonylag ritkán fordult elő, de minden esetben halálos kimenetellel, mivel nem létezett ellene hatékony gyógymód. Nagyrészt öröklődő jellege miatt a kórt gyógyíthatatlan volta erősen korlátozta a terjedésben. A halál gyakran még gyerekkorban bekövetkezett, a terhesség kialakulása pedig még felnőttkorban is annyira felgyorsította a betegség pusztító hatását, hogy kevés diabéteszes anya adott életet gyermeknek. Az ismeretlen eredetű kór évszázadokon át stabilan tartotta magát, de ritka volt; tragédiát jelentett annak a néhány áldozatnak, akinél megjelentek a tünetek, de közülük nagyon kevesen adták tovább a betegségre való hajlamot a gyermekeiknek. Az inzulin felfedezése a húszas évek elején mindezt megváltoztatta. A diabétesz a történelem során először gyógyíthatóvá vált, így egyre több beteg élt elég hosszú ideig ahhoz, hogy cukorbajra hajlamos gyerekei legyenek. Rupert Heinz úgy becsülte, hogy 1993-as tanulmánya idején az Pengefut%r

82

ország teljes népességének már negyven százaléka hordozta legalább egy darabját a diabéteszre hajlamosító, összetett genetikai láncnak, míg alig tíz éve ez a szám még csak harminchét százalék volt. A jövőbe tekintve pedig a tudós csöndesen azt jósolta, hogy - a diabétesz diagnosztizálására és kezelésére irányuló orvosi beavatkozás eredményeként újabb negyven éven belül a népesség nem kevesebb, mint nyolcvanöt százaléka fog valamilyen diabetikus gént hordozni, és nagyjából negyvenkét százalék lesz ténylegesen cukorbeteg. Heinz üzenete egyszerű és lényegre törő volt: ha a diabéteszt továbbra is úgy kezelik, mint az elmúlt háromnegyed évszázadban, a következő század végére mindenki cukorbeteg vagy cukorbetegségre hajlamos lesz. Amikor az újságírók felkapták a hírt, pánikkeltéssel és demagógiával vádolva Heinzet, a tudós egyszerűen visszavonult, és nem volt hajlandó mélyebben megvitatni a munkásságát. Az összetett biomatematikai egyenletek, amelyeket kidolgozott, megjósolták a kór növekvő előfordulási gyakoriságát: Heinz tehát tudta, hogy igaza van, de megoldásokkal nem tudott szolgálni. Szűkszavúságát természetesen úgy értelmezték, hogy rejteget valamit, így hamarosan riasztó újságcímek főszereplőjévé vált: Közel az Ítéletnap? Megállítható a cukorbaj? A tudós nem válaszol! Ahogy a vihar egyre hevesebben tombolt, Heinz még mélyebbre húzódott vissza, és kiterjesztette a kutatását az elmebetegségekre, a fekélyre, a magas vérnyomásra, a rákra az összes olyan ismert kórra, ami az elmúlt évszázadokban orvosi beavatkozás célpontja volt. Aztán pedig szép sorban minden egyes területen kimutatta, hogy a betegségek előfordulási gyakorisága egyenletesen növekszik annak köszönhetően, hogy az orvoslás megbolygatta az ősrégi, természetes egyensúlyt. Persze ez mind csak elmélet volt, és egy enyhén szólva is nagyvonalú tudományágat űző szakember meg nem erősített kutatásai eredményein alapult. A riogató újságcímek ellenére Heinz jóslatai akár feledésbe is merülhettek volna, ha nem érdeklődik irántuk Charles Lafferty, egy fiatal szociológus, aki mindenáron megoldást akart találni a gyászos folyamatra, amit a biomatematikus előrevetített. Lafferty, aki a Stanfordon dolgozott, közös munkába fogott Heinzzel, hogy 83

ALN e. nourse

úgynevezett „megoldási konstrukciókat” alkossanak, amelyekkel talán megfordítható a történelem menete, és elkerülhető vagy minimálisra csökkenthető a Heinz által megjósolt orvosi és társadalmi katasztrófák hatása. A szövetségi kormány szinte azonnal „szigorúan titkos” kategóriába sorolta a munkájukat, és pénzt adott egy gyakorlatban alkalmazható eugenikai program létrehozásához, ami csökkentheti a genetikai jellegű betegségek öröklődését - noha az egészségügyi ellenőrzési miniszter és más hivatalos források a nyilvánosság előtt továbbra is gúnyolódtak Heinz jóslatain, és tagadták, hogy a munkássága bármiféle jelentőséggel bír. Heinz és Lafferty azonban hónapokon belül megdöbbentő és kellemetlen következtetésre jutott: egy eugenikai program önmagában nem elegendő, hogy visszafordítsa a hullámot. Megállapították, hogy még ha sterilizálnák az összes, diabéteszben, skizofréniában és tucatnyi más öröklődő betegségben szenvedő állampolgárt, és kötelezően elaltatnák az összes, felismerhetően fogyatékos csecsemőt, a pusztító folyamat akkor is folytatódna mindaddig, amíg a széles körű orvosi beavatkozás megmarad. Csak akkor látszott remény a tendencia megállítására, ha mindenkit sterilizálnak, aki egészségügyi ellátásért folyamodik. Heinz és Lafferty végül ezt a meghökkentő elméletet választotta kísérleti munkahipotézisnek. Az eugenikai szabályozást - a hibás gének kigyomlálását - és az orvosi beavatkozás csökkentését elválaszthatatlanul össze kellett kapcsolni. Laffertyék úgy képzelték, hogy az egészségügyi rendszer - az államilag fenntartott, adókból finanszírozott klinikák, kórházak és egészségügyi dolgozók révén továbbra is elérhető lenne az egész országban, és minden állampolgárnak, aki jogosult rá, születésétől haláláig jó minőségű orvosi ellátást biztosítana. A jogosultságot pedig könnyen és egyszerűen meg lehetne szerezni: az egyetlen követelmény bármilyen betegség gyógyításához az lenne, hogy a pácienst előzőleg sterilizálni kell. Aki gyereket szeretne vállalni, az persze szabadon megtehetné - ám ezzel mindenfajta orvosi ellátásról le kellene mondania. Amint az állam bevezetne egy ilyen programot - jósolta Heinz és Lafferty -, az egészségügy kiadásaiból adódó gazdasági Pengefut%r

84

válság azonnal megszűnne, és a program negyven-ötven éven belül kimutatható eugenikai hatásokkal járna. A változtatás addigra mérhető és jótékony hatással lenne a népességi mutatókra is, azaz véget érne a népesedési krízis. Heinz és Lafferty kiszámította, hogy ha a programot végül az egész világon alkalmaznák, az egészségügyi intézményektől való függés néhány évtizeden belül minimálisra zuhanna, és a folyamat végére kétharmadával csökkenne a világ népessége. Kísérleti munkahipotézisként a Heinz-Lafferty-javaslat alaposan kidolgozott elmélet volt - de a két tudós munkája még korántsem ért véget. A terv számos eleme még tesztelésre várt: a javaslat hatása a vallásos meggyőződésre, az orvosok esetleges hozzáállása, és mindenekelőtt a nyilvánosság reakciói... mindezt aprólékosan meg kellett vizsgálniuk. Még több mint tíz évre lett volna szükség, hogy a terv megalapozott rendszerré kristályosodjon, és sem Heinz, sem Lafferty nem gondolta volna, hogy a szövetségi kormány megkísérelheti bevezetni a programot, mielőtt ezt a létfontosságú munkát elvégzik. Nem számoltak viszont a kormány kétségbeesésével, amely éppen akkor tetőzött, amikor ők ketten végeztek az előzetes kutatásaikkal. Az idős elnök és a korosodó kongresszus, akik egyszerre küzdöttek a gazdasági és politikai válsággal, a terjedő Egészséglázadással és a fenyegető társadalmi széthullással, rettegtek bármilyen programtól, ami bármiféleképpen korlátozni akarta volna az egészségügyi ellátást. A törekvő, liberális, fiatal ellenzék azonban egy forradalmi reform-program hozzávalóit látta az előterjesztésben. Miközben a felelős vezetők tehetetlenül küszködtek, az ellenzék a jövő csodaszereként reklámozta a Heinz-Lafferty-javaslatot, és 1996-ban a forrongásba belefáradt, rémült választótestület történelmi méretű, fölényes többséggel fogadta el a csomagot. A beiktatás utáni hatvan napon belül a kísérleti, kipróbálatlan Heinz-Laffertyjavaslatot törvényerőre emelték, és az ország így vagy úgy, de elindult a társadalmi és egészségügyi forradalom ködös útján. Akkoriban senki sem látta az út végét, legkevésbé Heinz és Lafferty, akik rekedtre ordibálták magukat, hogy a munkájuk befejezetlen; vagy az új elnök, aki láthatóan úgy vélte, hogy bármit tesz, azzal csak javíthat a helyzeten. Ám amint ezt a 85

ALN e. nourse

kezdetleges programot bevezették, azonnal teret nyitott egy különös, illegális orvosi feketepiacnak, amely csakis azért létezett, hogy kijátssza a törvényt. Ez volt az a földalatti egészségügyi rendszer, amiben Sánta Billy a maga homályos múltjával, fiatalos lendületével és félig helyrehozott dongalábával munkát talált pengefutárként, vagyis illegális orvosi eszközök beszerzőjeként; és ugyanebben az egészségügyi alvilágban szállt harcba Dr. John Long és seregnyi orvoskollégája szívós elszántsággal, hogy legyőzzék a rendszert, amelyet soha, sehol nem tartottak összeférhetőnek az orvosi ideálokkal és gyakorlattal. Most pedig, nagyjából tizennyolc évvel később egyre szorosabbra húzták körülöttük a hálót, a küzdelem egyre elkeseredettebbé vált - és még mindig nem látszott az út vége.

Pengefut%r

86

III.

D

R. LONG! DR. JOHN LONG! Az irodája falára szerelt hangszóró hangja berobbant Doki merengésébe. Az orvos sóhajtva nyúlt a telefon kapcsolója felé. - Doktor Long? Rupert nővér vagyok, az északi szárny kilencből. Nemsokára beadjuk Mabel Turnernek a műtét előtti gyógyszereit. Szeretné őt megvizsgálni az operáció előtt? - Igen, persze. Mindjárt ott leszek. - Doki ránézett az órájára, és látta, hogy már csak egy órája van, mielőtt meg kell jelennie a műtőrészlegben. Ahogy sejtette, a számítógép Mabel Turnert jelölte ki az első esetének; tudta, hogy az operációt teljes körű neuropantográf-kapcsolattal kell majd végrehajtania, amely nyomon követi és rögzíti minden mozdulatát, minden egyes sebészi döntését a műtét elejétől a végéig. Doki ezúttal nagy adag leplezetlen kárörömmel készült az előadásra. Biztos volt benne, hogy ez emlékezetes eset lesz. Már hetek óta hibás adatokat táplált gondosan Mabel Turner kortörténetének számítógépes kartotékjába: itt egy nem létező nyomot, ott egy mesterségesen kiváltott reakciót; az egyik kórházi vizit nyomán egy enyhén téves vizsgálati jelentést, a másikén egy elektrokardiogram teljesen elhibázott kiértékelését - röviden szólva, a páciens klinikai történetével kapcsolatos dezinformációk és féligazságok ravaszul összeállított egyvelegét, amit kizárólag azért kotyvasztott, hogy félrevezesse a számítógépet, amely így némiképp hibás diagnózist, prognózist és kezelési tervet állított fel. És bevált. A mesterkedésének köszönhetően a számítógép Mabel Turnert erősen veszélyeztetett, súlyos szívbetegként azonosította, és kijelölte szívátültetésre - Dr. Katie Durham és a kórház többi vezetője pedig éppen egy ilyen műtét teljes 87

ALN e. nourse

körű neuropantográfos végrehajtására akarta mindenáron rávenni Dokit: egy olyan operációra, amely az első bemetszéstől az utolsó mozdulatig rengeteg nehéz, néha életet vagy halált jelentő sebészi döntéssel jár. A doktor elégedetten mosolygott magában. Most, hogy - a neuropantográfos letapogatás elleni, Dr. Durhamnek benyújtott formális, majdhogynem ünnepélyes tiltakozása ellenére - a műtét időpontját végre kijelölték, már nem lehetett visszakozni anélkül, hogy magas körökben egyesek nagyon kínosan ne érezzék magukat. Minden állításuk és erősködésük dacára az egészségügyi hatóságok egyáltalán nem voltak annyira meggyőződve a számítógépes diagnosztikai és prognosztikai rendszereik megbízhatóságáról, vagyis a hibát ugyanúgy okozhatták az ő műszereik is, mint Doki mesterkedései - és csak egy időigényes és költséges vizsgálattal találhattak volna rá az eltérés valódi okára. Most pedig, hogy besétáltak a csapdájába, Dokinak ez az eset kitűnő alkalmat adott arra, hogy a bolondját járassa a neuropantográffal: azt tervezte, hogy először teljesen összezavarja a műszert a gép által tervbe vett beavatkozás és az általa végrehajtott műtét közötti ellentmondással; majd szinte biztosan bénító visszacsatolási krízist okoz az érzékelőben azzal, hogy vezető sebészként teljesen megváltoztatja az előirányzott műveletet. A férfi tudta, hogy meg fogja változtatni a műveletet, mivel egyáltalán nem állt szándékában szívátültetést végrehajtani Mabel Turneren, sem ma reggel, sem máskor. Soha nem is tervezett ilyesmit. Ahogy elindult az irodájából, és végigsétált a folyosón, biccentett az itt-ott sietve szembejövő gyakornokoknak és rezidenseknek, majd megállt az északi oldal liftsora előtt, és várakozott. A felvonó nem sokkal később kitette a kilencedik emeleten, amelyet kifejezetten a műtétre várakozó és a műtét után lábadozó betegek számára tartottak fent. Doki itt beszállt egy szállítókabinba, amely fürgén haladt végig a központi főfolyosón, egymás után hagyva maga mögött a kórtermekhez vezető merőleges szárnyfolyosókat. Az Egészségügyi Ellenőrzés vezetése a Hetes Számú Kórházat az elmúlt évtizedben épült állami kórházak közül az egyik legmodernebb és legjobban kialakított intézményként Pengefut%r

88

ünnepelte. Minden betegágyat úgy helyeztek el, hogy kényelmes közelségében legyen egy utcára néző ablak, és minden szobába több vetítővel ellátott holotévéplatformot telepítettek, amin a négy beteg egyszerre nézhetett négy különféle programot ugyanarra a platformra vetítve anélkül, hogy a képek megzavarták volna egymást. Harminc-nyolc emeletével, és a központi főfolyosóból elágazó harminchat szárnyával a kórház négyezer betegágynak adott otthont, és akárcsak más kórházak - állandóan maximum tíz százalékos kihasználtsággal üzemelt. Mi több, a kórházon belüli közlekedés annyira hatékony volt, hogy egy orvos szükség esetén alig tizenöt perc alatt eljuthatott a főbejárattól a legfelső emelet központi folyosójának legtávolabbi pontjáig, ami komoly fejlődést jelentett egyes régebbi, öt- vagy hatszög alaprajzú kórházépületekhez képest, ahol akár egy órába is beletelhetett, míg egy orvos megtalálta a betege ágyát. Mabel Turner már megkapta a műtét előtti gyógyszerek első adagját, így amikor Doki végül megérkezett a szobájához, az apró, élénk, középkorú asszony nyugodtnak és egy kicsit álmosnak tűnt, de még mindig öntudatánál volt. A férfi régi barátként üdvözölte, és nem véletlenül: már csaknem három éve követte gondos figyelemmel az asszony állapotát a járóbeteg-klinikán, mielőtt úgy döntött, hogy sort kell keríteni a műtétre. Most az ágykapcsolóval ülő helyzetbe hozta a beteget, alaposan megvizsgálta az életfunkcióit, majd elolvasta a nővér jegyzeteit az asszony kórlapján, és belekezdett a műtét előtti utolsó vizsgálatba. - Nincs láz - állapította meg. - Nagyszerű. Figyelmeztettem, nehogy összeszedjen nekem egy náthát az utolsó pillanatban. Vérnyomás... hát, az elmegy. Most hallgassuk meg a légzését. - Miután végzett, az asszonyra mosolygott. - Jó formában van, Mabel. Nem hiszem, hogy bármi gond lenne. - Azt tervezi, hogy csak egy artériát operál meg? - kérdezte a páciens. Doki a homlokát ráncolta. - Hadd kerteljek egy kicsit, rendben? A koszorúér-betegsége folyamatosan súlyosbodik, még úgy is, hogy az utóbbi időben jobban vigyáz magára, az érfestés pedig azt mutatja, hogy a három szívkoszorúeréből legalább kettő el 89

ALN e. nourse

van záródva. A lépartériáját fogjuk felhasználni, amire már úgysem lesz szüksége, hogy átültetéssel megkerüljük légalább az egyik elzáródást, de ha megoldható, hogy kettőt csináljunk meg, akkor szeretném mindkettőt megcsinálni. Ha pedig úgy néz ki, hogy a harmadikkal is gond van, lehet, hogy azt is előveszem, feltéve, hogy a másik kettőnél már jó a keringés. Az asszony felsóhajtott. - Jó lesz ennyi idő után végre túl lenni rajta. - Hosszú volt a várakozás, igaz? De biztosra kellett mennünk, hogy feltétlenül szükséges a beavatkozás, mielőtt meghoztuk a döntést. Aztán az volt a nehézség, hogy előjegyezzük magát műtétre, mielőtt helyrehozhatatlan baj történik. - Doki felkuncogott. - A számítógép még mindig azt hiszi, hogy az egész szívét át fogjuk ültetni. Végig be fogjuk csapni. - Nincs oda azért a gépért, ugye? - kérdezte Mabel Turner. - Nem én, ha agyonütnek sem. De emiatt nem kell aggódnia. Annyira hozzá vagyok szokva a pantográf-kapcsolathoz, hogy egyáltalán nem zavar, és azt gyanítom, hogy a számítógép jóval előbb kijelentkezik majd, mint hogy nekiállunk a tényleges munkának. Ami pedig a legfontosabb: abban a műtőben én vagyok a főnök. Az asszony elmosolyodott. - Oké, főnök - mondta. - Akkor... este találkozunk? - Legkésőbb akkor. Én már előbb is találkozom magával, csak nem fogja észrevenni. - Biccentett, ahogy egy nővér belépett egy injekciós tűvel, benne Mabel műtét előtti gyógyszereinek második adagjával, majd kihasználta az alkalmat, hogy elbúcsúzzon. Tíz perccel később már a négyes számú kardiológiai műtőben volt, a szokásos munkahelyén. Az öltözőben levette az utcai ruháját, majd felhúzta a zöld műtősoverallt, steril védőborítást húzott a cipőjére, és egy újabb bögre kávét töltött magának. Aztán keresett egy üres diktálófülkét, legépelte Mabel Turner nevét és a kartonja szalagszámát, majd amikor a jelzőfény bekapcsolt, diktálni kezdte a beteg műtét előtti vizsgálatának eredményét, a diagnózist és az operációra vonatkozó prognózist, miközben a pácienst bevitték a műtőbe. Pengefut%r

90

Azzal, amit lediktált, betetőzte a teljes káoszt Mabel Turner számítógépen tárolt kortörténetében. Az előzőleg betáplált adatok precíz és kifinomult szétválogatása után a számítógép nem juthatott más következtetésre, mint hogy a betegnek súlyos és kezelhetetlen szívszélhűdése, kezdődő veseelégtelensége és kontrollálhatatlan magas vérnyomása van, amivel hat nap (plusz-mínusz tíz óra) a várható élettartama, hacsak nem hajtanak végre rajta szívátültetést, hogy friss, fiatal, egészséges szívet kapjon, amely elbírja ezt a súlyos terhelést. Az átültetéshez alapos szövetegyezési vizsgálatokat végeztek, immunszupresszánsokat és kilökődésgátlókat készítettek elő a szérumbankban, hogy segítsenek kezelhető szintre csökkenteni a beteg szövetkilökődési küszöbét, aztán átvizsgálták a szervbankot, hogy találjanak egy szívet, ami pontosan megfelel a keresett immunológiai típusnak; a szervet pedig, amelyet végül kiválasztottak, már fel is olvasztották, és feltöltötték plazmával, hogy előkészítsék az operációra. Ezalatt a neuropantográf vevőkészülékét is beüzemelték, és már csak arra várt, hogy Doki belépjen a műtőbe - ugyanakkor a neuropantográf képeinek szilárdtest-áramkörökké alakítását végző elektronikus megfigyelő és másoló számítógépek hosszú sora valamiféle kísérteties, mechanikus türelmetlenséggel várta a szike első bemetszését. Az egész csalás volt. Mabel Turner nem szenvedett sem szívszélhűdésben, sem veseelégtelenségben, sem vérnyomásproblémákban, és nem kellett rajta szívátültetést végrehajtani. Az asszonynál valójában folyamatosan súlyosbodó, epizodikus szívfájdalmak jelentkeztek, valahányszor megerőltette magát, ugyanis a szívét vérrel ellátó szívkoszorúerek fokozatosan elzáródtak a régóta tartó érelmeszesedés során keletkező meszes, zsíros lerakódásoktól. A műtét, amit igazából el kellett végezni rajta, egyszerű, majdhogynem alapvető operáció volt, amely során a már fölöslegessé vált lépartéria darabjait kiveszik, és átültetik, hogy megkerüljék az elzáródott szívkoszorúereket, és - ha minden jól megy - friss, oxigéndús vérrel táplálják az asszony kiéhezett szívizmait. Természetesen ez volt az az eljárás, amit Doki végre akart hajtani, miközben a neuropantográf vevőkészüléke másodpercről másodpercre 91

ALN e. nourse

pásztázza az agyát, a hozzá kapcsolódó számítógépek pedig egyre kevésbé értik, hogy mi az ördög történik. A bemosakodó szobában Doki előkészült az operációhoz, majd a lengőajtón keresztül háttal előre belépett a műtőbe, ahol ráadták a steril köpenyt, kesztyűt és maszkot. Aztán egy kisszéken ülve várt, míg az egyik nővér odahozta a könnyű neuropantográf-sisakot, és a fejére helyezte. Doki egy pillanatig bizsergést érzett, ahogy a rögzítők a helyükre illeszkedtek, hogy biztosítsák az agykérgéből érkező elektromos idegi jelek folyamatos vételét, végig a műtét során. Amikor felpillantott a műtő fölötti, üvegpaneles pantográf-irányítószobára, Doki látta a pantográfkezelőt, amint az irányítópultjánál dolgozik; áramköröket és csatlakozókat tesztel, felkészülve, hogy megfigyelje az ember és számítógép közti, különös idegi hálózatot, ami felfogja majd a Doki agyán átfutó összes mozgató- és érzékelőimpulzus visszhangját, és megjelölt molekulák mozivászonra vetülő színes fények megszámlálhatatlan sokaságához hasonló - újra és újra átrendezett sorozataként fogja tárolni őket a működésbe hozott, kolloiddal teli Hunyadi-csövek soraiban, amelyek betöltik a műtő melletti szomszédos szobát. A változó molekulák mintázatát a csövek mélyén, kolloid-szuszpenzióban tárolják majd, hogy később letapogassák, és elemzés céljából egy állandó számítógépes memóriabankba írják, majd - ha minden jól megy - végül robot-irányító egységekbe programozzák, hogy felhasználják a jövőbeni operációkhoz. Egy szép napon - legalábbis ez volt az Egészségügyi Ellenőrzési Minisztérium dédelgetett álma elég sok ilyen irányítóegység együttes munkájával annyira le lehet majd csiszolni a teljes szervátültetési folyamatot az alapvető orvosi mozdulatokra és döntésekre, hogy robotsebészek vehetik át az operációs munkát, így az élő sebészeknek csak felügyelniük kell majd a műveletet. Éppen ezt a dédelgetett álmot akarta Dr. John Long bármi áron szertefoszlatni. Most, miközben az orvosi csapatát kiegészítő három rezidens sebész belépett a műtőbe, hogy beöltözzenek, Doki látta, amint a gépkezelő az irányítófülkében biccentéssel jelez felé, hogy elkezdheti tesztelni a pantográfkapcsolatot. Az orvos viszonozta a bólintást, és belekezdett egy előre Pengefut%r

92

meghatározott, rituális mozdulatsorba: először a jobb kezét emelte föl, aztán a balt, jobb kar, bal kar, jobb váll, bal váll, a kezelő pedig minden mozdulatnál bátorítóan bólintott, végül beleszólt a hangszóróba: - Úgy tűnik, minden oké, Dr. Long. Azt hiszem, a gráfkapcsolat rendben van. - Nagyszerű - felelte epésen Doki. - Remélem, rövidre zárnak az áramkörei. - Jaj, ne izéljen már, doktor! Ne törődjön a géppel, és akkor egy kicsit se fogja zavarni magát. A kórlap szerint ez egy izgalmas kis eset, öröm lesz fölvenni. - A kezelő betáplált egy sor kórlapkártyát az olvasóba, és lapozgatni kezdett közöttük. Zavarodottan ráncolta össze a homlokát. - Öhm... doktor, várjon csak egy percet! Úgy látom, valami gond van. - Nincs itt semmi gond - felelte Doki, és felállt a székről. - A beteg készen áll a műtétre. - De doktor, azt hiszem, ez nem a jó beteg. Kérem, ellenőrizze ezt az azonosítót! Egy név és egy kódszám jelent meg a műtő kijelzőjén. Doki már fejből tudta, de a látszat kedvéért azért ellenőrizte a már elaltatott páciens csuklóján lévő azonosító szalagot. - Stimmel - mondta. - Ez a megfelelő beteg. - De a kortörténet nem stimmel, és a maga műtét előtti dokumentációja sem. A számítógépes központ épp most küldött egy figyelmeztetést... - Nonszensz. Nyilván a központ kevert össze valamit. - Hát, ebben nem vagyok olyan biztos. Ez a beteg nem átültetésre vár? -Átültetésre? - Doki igyekezett ingerültséget színlelni. - Nálam ugyan nem. Lépartéria-beültetést és koszorúérbypasst hajtunk végre, nem szívátültetést! - Akkor a szervbank miért készített elő egy szívet? - Erről a számítógépes központot kéne megkérdeznie. Én nem rendeltem ide semmilyen szervet. Gondolom, a központ összekavart valamit. - Hát, akkor a pantográfegység is megzavarodott. Végig hibás jeleket vesz... - Sajnálom, de nem tudok mit tenni. El kell kezdenem a műtétet. - Doki biccentett a rezidensek felé, akik a műtőben 93

ALN e. nourse

állva mindeddig tanácstalanul, összeráncolt homlokkal hallgatták ezt az eszmecserét, és most mindannyian a műtőasztalhoz léptek. Doki felhúzott szemöldökkel pillantott az altatóorvosra, helyeslő bólintást kapott válaszként, és belefogott az operációba, nem törődve a pantográfkezelővel, aki még mindig a hangszóróba zagyváit valamit. A műtét jól haladt. Doki már hónapok óta gond nélkül dolgozott az embereivel; tudta, hogy mit várhat tőlük, ők pedig nagy vonalakban tudták, hogy Doki mit fog tenni, és hogy nekik hogyan kell reagálniuk. Egész elméjével a rá váró munkára koncentrálva a férfi elfeledkezett a neuropantográfról és az egyre ingerültebb gépkezelőről az irányítófülkében; figyelmét először az apró, 5-6 milliméter vastag erek tapintására és működésére összpontosította, amelyek a legyengült, kínlódó szívhez szállították a vért; aztán arra, hogy kiválassza az átültetésre szánt artériát, eltávolítsa az általa ellátott lépet, majd elkösse az eret, kis darabjait lenyisszantsa, és sóoldatba helyezve tartósítsa. Az angiokardiográfia eredménye helyesnek bizonyult: nagyjából ott, ahol az asszony szívkoszorúerei elágaztak az aortabillentyűtől, hogy vért szállítsanak a szívizomba, az erek közül kettő tapintásra olyan volt, mint a megkeményedett pipaszár. Doki a szív bizonyos pontjain apró sebhelyek nyomait is látta; ez megerősítette azt, amit az EKG alapján már gyanítottak: hogy Mabel Turner a múltban valószínűleg elszenvedett egy-két kisebb szívkoszorúér-elzáródást, bár sosem kapott olyasfajta „szívrohamot”, amiről tudta volna, hogy az. A harmadik ér szerencsére egészségesnek és nyitottnak tűnt, így csak két elzáródott ágat kellett megkerülni. Doki folytatta a munkát: bevarrt egy darab lépartériát, hogy átirányítsa a vért a legelzártabb koszorúérből; észrevette, hogy a szívizom elfehéredik és fibrillálni kezd, amint egy csíptetővel lefogta és eltávolította az elmeszesedett érszeletet, aztán - miután a lépartéria darabját a helyére illesztette - látta, ahogy az izom újra elsötétedik a vértől. Miközben az egyik rezidens a defibrillátorral helyreállította a normál szívverést, Doki előkészítette a lépartéria következő darabját, teljesen kizárva a tudatából a körülötte lévő embereket, és minden mást, ami körülvett, kivéve a pácienst, a műtőasztalt és a gyors, biztos Pengefut%r

94

kezeket, amelyek kifinomult munkájukkal az ő kezét segítették. - Dr. Long! Lenne szíves elmagyarázni, hogy pontosan mit is művel ezzel a beteggel? - szólalt meg egy haragos női hang a hangszóróból. Ahogy Doki felnézett, látta, hogy egy fehér orvosi köpenybe öltözött asszony áll az irányítófülkében, a pantográfkezelő mellett, és őt bámulja. - Két lépartériás szívkoszorúér-bypasst csinálok - felelte Doki. - Miért? - A számítógép szerint éppen meggyilkolja! - Nonszensz. Nekem egészen rózsaszínűnek tűnik. - Magának talán annak tűnik, de a számítógép pantográfleolvasója képtelen értelmezni a műveletet, amin éppen dolgozik. Magának itt szívátültetést kéne végeznie, a számítógép viszont falra mászik attól, amit valójában csinál. Doki egy pillanatra abbahagyta a munkát, és felnézett az asszonyra. - Nézze, Kati, nyugodjon meg! - csitította. - A számítógépe összekavarhatott valamit. Ennek az asszonynak nem kell más, csak egy vagy két artériadarab, és a szíve olyan lesz, mint az új. Tessék? - fordult az egyik rezidenshez. - Igen, kérem, hozzák be a röntgent, hogy megvizsgálhassuk a keringést ezen a két érszakaszon. Ha minden igaz, majdnem tökéletes lesz. - Újra felnézett az irányítófülkére. - Elnézést, Kati, mit is mondott? - Azt mondtam, a számítógép nem kavart össze semmit! mondta az asszony. - Olyan adatok alapján dolgozik, amiket maga és mások tápláltak bele, és hacsak ezeket az adatokat nem hamisították meg, úgy maga ebben a pillanatban helytelen beavatkozást végez ezen a betegen! - A hangja szándékosan kimért volt, de Doki érezte a mögötte lappangó dühöt. - Nézze, Kati, nem tisztázhatnánk ezt egy kicsit később? Itt van a betegem, felnyitva, mint egy görögdinnye, úgyhogy nagyon kéne koncentrálnom. Felejtse el a számítógépét, a műtét remekül zajlik. - Nem felejtem el a számítógépet, és maga sem fogja, azt garantálhatom. Túlságosan is gyakran történik ilyesmi mostanában. - Dr. Kati Durham a pantográfkezelőhöz fordult, és ellenőrizte az irányítópultot. - Ó, a fenébe is, kapcsolja ki, 95

ALN e. nourse

a végén még az egész lebénul a hibás visszacsatolásoktól! Jutassa el ezt a felvételt az irodámba, amennyit csak meg tud menteni belőle, a lehető leggyorsabban! Ami pedig magát illeti, Dr. Long, látni akarom az irodámban, amint itt végez, és remélem, nem akarja, hogy hivatalos utasításba adjam. - Rendben - bólintott Doki. - Csak egy apróság: felügyelnem kéne két robotirányítású operációt az ötös számú műtőben, miután ezzel végeztem. Az első csak egy vakbélműtét, de a második az a robotvezérelt szívátültetés, amit maga olyan régóta próbál beütemezni. Akarja, hogy azt is lemondjam? - Ne, azt ne! - Az asszony bosszúsnak látszott. - Csak jöjjön fel, amint végzett az összes operációval! - Rendben. Esetleg egy késői ebédre? - Nem, köszönöm, mellőzzük az ebédet! Ez nem baráti társalgás lesz. Doki figyelte, ahogy Dr. Durham, majd nem sokkal később a pantográfkezelő is elhagyja az irányítófülkét. Egy nővér megszólalt: - A kezelő kikapcsolta a pantográfot, doktor úr. Szeretné, hogy levegyem a sisakot? - Doki hálásan bólintott, és lehajtotta a fejét, hogy a nővér le tudja venni a szerkezetet. - Szóljon át az ötösbe, hogy félórán belül ott leszek, úgyhogy előkészíthetik a műtétet! - mondta az asszisztensének. A radiológiai osztály időközben beállította a speciális, műtőben használható röntgent, így Doki beinjekciózhatta a festéket Mabel Turner frissen operált szívkoszorúereibe. A műtét előtti röntgenképek már a falon lógtak. Néhány másodperccel később a még csöpögő, műtét utáni képek is melléjük kerültek. Ott, ahol az operáció előtt csak vékony sugárban csörgött át a festék a szívkoszorúér két ágán keresztül, most az átültetett érszakaszokon át tökéletesen áramlott a vér az egész szívizomhoz. Doki felsóhajtott, és elégedetten bólintott a rezidensei felé. - Ez jól fest - mondta. - Szerintem a kislány teljesen rendben lesz. Megvárta, amíg a rezidensek már jócskán előrehaladnak a bemetszés összevarrásával, aztán levette a steril köpenyt és maszkot, és a műtő előtti hulladékgyűjtőbe hajította őket, majd végigment a folyosón az orvosi öltözőhöz. Itt magához Pengefut%r

96

vett egy kis kávét, és diktálni kezdte a műtéti feljegyzését Mabel Turnerről, lépésről lépésre, pontosan beszámolva mindenről, amit az operáció során csinált, beleértve a miérteket és hogyanokat is. Miután végzett ezzel a feladattal, felhívta az ötös számú műtőt, hogy megtudja, készen állnak-e már a fogadására. Az ottani nővér jelentette, hogy a megfigyelő személyzet éppen bemosakszik a vakbélműtéthez, és hogy a műtőrobottal minden rendben. Az első műtéthez a robotot az egyik rezidensmentor sebész neuropantográfja alapján programozták be, míg a másodikhoz Doki saját pantográfját használták. Az első esetet a sürgőssége miatt iktatták be, és mivel a műtőt Doki foglalta le az átültetéshez, őt jelölték ki a vakbélműtét felügyeletére is. Miközben az ötös számú műtő felé haladt a folyosón, Doki látta, ahogy Molly Barret kilép a nővérszobából. A lány elkapta a pillantását, és félreálltak a folyosón, hogy beszéljenek. - Doki, hallottál valamit Billyről? - Semmit. És te? Molly megrázta a fejét. - Én sem, és amikor megpróbáltam felhívni, ugyanazt a „nem kapcsolható” jelet kaptam, vagyis nem kapcsolta vissza a telefont, mióta tegnap bepoloskázták. Doki, nagyon aggódom. - Tényleg elég kellemetlen - ismerte el az orvos. Fogalmam sincs, hogy tudnám megcsinálni a ma estére tervezett esetemet felszerelés nélkül. - Én nem a felszerelésed miatt aggódom, hanem a fiú miatt! - felelte élesen Molly. - Az is lehet, hogy börtönben ül valahol, te meg a kényelmetlenségek miatt panaszkodsz! Doki ránézett. - Nos, börtönben nem lehet, mert akkor már régen tudnánk róla. Amúgy sem tarthatnák bent egy szabálysértési ügyben. Vagy ott helyben számítógépes tárgyalást kér, vagy óvadékkal próbálkozik, viszont így is, úgy is el kell engedniük, azt hiszem. - Node nem tudod biztosan. - Nem, tényleg nem - sóhajtott Doki. - Pillanatnyilag a legjobb, amit tehetünk, hogy várjuk a hívását. Beszéljünk délután; ha addigra sem tudunk meg semmit, muszáj lesz újra 97

ALN e. nourse

átgondolnunk a dolgokat. De most megyek, felügyelnem kell egy esetet az ötösben. - Tudom - jegyezte meg Molly. - És azt hiszem, társaságot is kapsz. - Ezt meg hogy érted? - kérdezte hökkenten Doki. - Dr. Durham már a műtőben van, bemosakodva és beöltözve. - Hoppá. Akkor tényleg baj lesz, főleg, ha a második műtétre is ott marad. Le akarom ugyanis váltani azt a robotot az átültetésnél, amilyen hamar csak találok rá ürügyet. Molly a fejét csóválta. - Doki, légy óvatos! Azt beszélik, hogy Dr. Durham régóta figyel téged, és arra készül, hogy nyakon csípjen. - Tudom. Bejött az irányítófülkébe az előző műtétem alatt, amikor a számítógép majdnem lefagyott az egymásnak ellentmondó prioritások miatt. Hm, éreztem, hogy túl csöndes itt minden. De ha Durham el akar kapni, akkor minél előbb csinálja, annál jobb. Mindenesetre köszönöm, hogy figyelmeztettél. Doki csatlakozott az előző műtétnél segédkező vezető rezidenséhez az ötös számú műtő melletti öltözőszobában, és mindketten némán bemosakodtak. Mint minden robotműtét előtt, most is érezhető volt a feszültség a levegőben, ami homlokegyenest különbözött a hagyományos, ember által végrehajtott műtéti beavatkozásokat megelőző, csöndes, türelmetlen várakozás légkörétől. A pantográf által programozott robotok használata rutinműtétek végrehajtásához már nem számított teljesen új eljárásnak, de még mindig elég új és elég kockázatos volt a technológia használata ahhoz, hogy egy-egy ilyen operáció összes résztvevője rendkívül ideges legyen. A robotokat természetesen mindig kiemelkedően alaposan programozták. A programozás - amit ugyanolyan eseteken dolgozó emberi sebészek több száz neuropantográf-felvételének kimerítő számítógépes analízise nyomán hajtottak végre - elméletileg minden elképzelhető ítéletet és döntést lefedett, amit egy orvosnak a műtét során meg kellett hoznia. Minden egyes műtéti lépést - akár egyszerű volt, akár nehéz - közvetlenül a valódi sebészek számos operáció során összegyűjtött, helyszíni tapasztalata alapján véstek a robot számítógépes Pengefut%r

98

memóriájába. Az Egészségügyi Ellenőrzés szilárdan állította, hogy az így beprogramozott robotok elméletileg ügyesebben és rugalmasabban tudják elvégezni az adott műtétet, mint egy emberi sebész - de egyelőre senki nem merészkedett odáig, hogy egy műtőrobotot hagyjon felügyelet nélkül tevékenykedni. Minden egyes robotműtétet egybemosakodott, beöltözött, emberekből álló sebészi csapat tartott ellenőrzés alatt, amely készen állt, hogy bármikor beavatkozzon, ha a vezető sebész szükségesnek tartja. A megfigyelést végző orvosok elméjében pedig örökké ott motoszkált annak a rémálomszerű esetnek a rettenetes árnya ami még sohasem vált valóra, de mindig volt rá esély -, amikor a műtőrobot olyan halált okozó, hibás döntést hoz, ami után már a megfigyelő csapat leggyorsabb beavatkozása sem tudja megmenteni a páciens életét. A műtőben Doki bólintott a várakozó karcsú alak felé, aki hozzá hasonlóan steril maszkot és köpenyt viselt. - Szóval, Kati, úgy döntött, hogy megnézi az esetet? Az asszony hideg, zöld szemével végigmérte az orvost. - Az előző műtété után úgy gondoltam, nem árthat, ha itt vagyok. - Ez csak egy vakbélműtét, nem történhet semmi baj - jegyezte meg Doki. - Nem is hiszem, hogy a vakbélműtéttel bármi gond lenne. Egy ilyen szintű operáció során még maga sem vitatkozhat Dr. Lerner pantográfnak teljesen egyértelmű utasításaival. Én a szívátültetés miatt aggódom. - Akkor már ketten vagyunk - bólintott Doki. -A transzplantáció bonyolult eljárás, nincs két ugyanolyan eset. Soha nem szabadna robotra bízni egy ilyen műtétet. - És maga mindent meg is tett, hogy megakadályozza - mondta epésen Kati Durham. - És meg is fogom, abban a pillanatban, amint a legkisebb kétség fölmerül. - Nem, amíg nekem is van beleszólásom! - figyelmeztette az asszony. - Nos, Kati, ha már itt tartunk: nincs - felelte Doki. - Ezt jobb, ha észben tartja. Ebben a műtőben én vagyok a sebész, és maga a vendég. Semmi több. Az én szavam dönt. 99

ALN e. nourse

Kati felhúzta az orrát, és elfordult, miközben a műtősnővér jelzett Dokinak, hogy ellenőrizze a csillogó műtőrobot pozícióját az asztalon fekvő, kendőkkel letakart páciens fölött. - Vigyék egy kicsit középre - mormolta Doki. - Nem, a másik irányba... ez az! Oké, rendben vagyunk. Most már bekapcsolhatják. A gép egy kis remegéssel életre kelt. Két lapos érzékelőkar járt végig a beteg hasán, a legenyhébb változást is nyugtázta a bőr felületén, megvizsgálva a bőre textúráját és a zsíros, szubkután szövet vastagságát. Két újabb fémkar emelkedett föl, hogy csatlakozzon az előző kettőhöz. Az egyik kar egy pillanatra megállt, várva, hogy szikét kapjon a műtősnővértől, majd ugyanez a kar egy gyors és pontos mozdulattal szép, hét-nyolccentis bemetszést ejtett a páciens hasfalának jobb alsó negyedében, szétnyitva a bőrt és a zsírszövetet. A vérző ereket csíptetők kapták el egyenként, elektrokauterizálták, majd hihetetlen fürgeséggel - gyorsabban és szakszerűbben, mint amire emberi kéz képes lett volna finom catgut-öltésekkel elkötötték őket. Miután ezzel végeztek, két puha, ujjszerű szonda elkezdte szétválasztani az izomrétegeket egészen a hashártyáig, és csak néha torpantak meg, hogy elkössenek még egy-két vérző eret, abban a pillanatban, amint azok megjelentek. Miközben figyelte, ahogy a gépi sebész lépésről lépésre halad a művelettel, Dokit ismerős rosszullét fogta el, egyfajta émelyítő félelem. A lépések ugyanazok voltak, amiket ő is végigjárt volna, ha ő végzi a műtétet, és a robot mindegyiket tetszetős pontossággal hajtotta végre, de az érzékelők és a szondák nem emberi ujjak voltak. Csak azt érezték, aminek az érzésére programozták őket, és csak úgy reagáltak az emberi szövettel való találkozásukra, ahogy a programjuk szerint reagálniuk kellett; a mozdulatokban mégis látszott valamiféle nem emberi tökéletesség és megmásíthatatlanság, amitől Doki hátán végigfutott a hideg. Az orvos izzadni kezdett, amint a robotujjak felcsípték a hashártyát, hogy egy robotszike bemetszést ejtsen rajta; aztán két gumiburkolatú szonda hatolt be a hasüregbe, és felemelték a membránt, hogy a vágást meg lehessen hosszabbítani, amíg eléri a bőrön ejtett bemetszés hosszúságát. Doki árgus tekintettel figyelte, ahogy Pengefut%r

100

egy hosszú, gömbölyű végű érzékelőszonda behatolt a hasüregbe, és szisztematikusan keresni kezdte a féregnyúlványt, majd miután megtalálta, a nyíláson keresztül felhúzta a vakbéllel együtt, hogy a nyúlványt sebészi úton kivágják, a helyét pedig összevarrják. Miközben Doki szemmel tartotta a műveletet, készen arra, hogy az első rendellenesség láttán az asztalhoz ugorjon, észrevette, hogy Dr. Kati Durham őt is figyeli, nemcsak a robotot a műtőasztalnál. Az orvos érezte, ahogy a keze ökölbe szorul, majd újra szétnyílik, mialatt a gép lassan, szabatosan, hibátlanul haladt egyik lépésről a másikra. Miután eltávolította a féregnyúlványt, és kauterizálta a csonkot, finom fémujjak varrták körbe a nyúlvány helyét selyemcérnával, dohányzacskóöltésekkel. Amikor az egyik varrat kiszakadt a művelet során, a robotujjak megtorpantak, majd visszatértek, hogy kicseréljék a szakadt varratot, mielőtt továbblépnek. Végül egy fémszonda fejtett ki nyomást a csonkra, miközben a dohányzacskóöltést összehúzták; szabályosan, de nem túl szorosan, mivel a megfelelő feszültséget a gép összetett visszacsatolási mechanizmusa pontosan érzékelte és kontrollálta. Aztán a robot egy szenzort juttatott a páciens hasüregébe, hogy a bélkanyart, amelyről a féregnyúlványt az imént eltávolították, visszaigazítsa a normális anatómiai helyzetébe. Úgy tűnt, hogy a vakbélműtét szinte még el sem kezdődött, már véget is ért, de a műtőrobot még nem végzett. Két újabb szonda hatolt be a páciens hasába a bemetszésen keresztül: egy nyomásérzékelő, és egy másik, rugalmas fején apró lámpával és lencsével. A szondák szervről szervre haladva, gondosan feltérképezték a hasüreg belsejét, és rögzítettek mindent, amit láttak és érzékeltek, hogy az eredményeik automatikusan összehasonlíthatók legyenek a számítógép adatbankjában tárolt képekkel. Ahogy a robot ténykedett, Doki egy pillanatra majdnem elfelejtette, hogy egy gépet lát munka közben; az a nyugtalanító illúziója támadt, hogy egy lassú, aprólékos és biztos kezű sebészt figyel, aki fémfogókkal dolgozik - és meg kellett ráznia a fejét, hogy elhessegesse a látomást.

101

ALN e. nourse

Aztán a felderítő munka kellős közepén a robot mozdulatlanná dermedt, és villogni kezdett egy jelzőfény. A műtősnővér felnézett. - Dr. Long? A gép pozitív találati eredményt jelez a feltérképezés során, a hasüreg jobb felső negyedében. Megerősítené, kérem? - Mit talált? A nővér elolvasta a robot kijelzőjén megjelenő szöveget. - „Kemény csomó a jobb felső negyedben, az epehólyag közelében.” Kér differenciáldiagnózist? - Hogyne, lássuk, mit mond a gép. A szöveg szinte azonnal változni kezdett. Doki átment a másik oldalra, hogy megnézze a kijelzőt. - Igen. Hm. Epekő lehetséges, epehólyag-daganat kizárva, ismeretlen eredetű epevezeték-elzáródás kizárva... nos, ezt jól kiokoskodta. Most vegyünk ki onnan azt a szondát, hogy megnézhessem, mi az. Az orvos az asztalhoz lépett, eltolta az útjából a steril szondát, kitágította a bemetszést, és a saját kesztyűs kezével nyúlt a nyílásba, amit a nővér sebkampóval tartott szétfeszítve. Végül Doki kihúzta a kezét, bólintott a nővér felé, hogy indítsa be újra a robotot, és visszasétált Dr. Durham mellé. - Az epehólyag tele van kövekkel - mondta. - Jobb, ha most nem játszadozunk velük, amíg nem ismerjük a kortörténetet. Később lesz még rá idő. - Biztos benne, hogy epekő? - Igen, éreztem. - De figyelembe kell vennie a többi lehetőséget is, amit a gép felsorolt. - Valóban, elképzelhető, hogy a kövek mellett van tumor vagy valamilyen más elzáródás is, de a kövek biztosan ott vannak. - Akkor tehát nem volt eltúlzott a gép reakciója? - kérdezte Kati Durham. - Tudja, gyakran felhozzák ellenérvként, hogy egy gép nem tud különbséget tenni a diagnosztika finom határvonalai között, ezért fölöslegesen sok lehetséges diagnózissal áll elő, amiken az orvosnak később át kell rágnia magát. Pengefut%r

102

- Hát, azt hiszem, ez a gép alapvetően jó munkát végzett felelte Doki vonakodva. - Leszámítva, hogy a felső hasüreget fel sem térképeztük volna, ha egy sebész végzi a műtétet. Túl kicsi a bemetszés, és a vizsgálat túl nagy megterhelést jelentene a betegnek. A legtöbb, amit egy sebész tehetett volna, a hastükrözés: bevilágítani egy lámpával, hogy körülnézzen. Úgyhogy, azt hiszem, most magánál a pont. - Azt is el kell ismernie, hogy az egész úgy ment, mint a karikacsapás - tette hozzá Kati. - Sehol egy hiba, sehol egy rossz mozdulat. Valójában nem is lett volna szükségünk műtőre. Egy robotasztal, amit a Davies-csoport már kutyákon tesztel, az egész folyamatot egy tökéletesen zárt műtődobozban tartotta volna, ahol nem fordulhatnak elő szennyezett műtéti terek, és nincs szükség nővérekre vagy asszisztensekre. Ez a robot nyolc pár érzékelőkarral rendelkezik, és ha szükséges, akár mindet egyszerre is tudja használni. - Persze, tudom - ismerte el Doki. - Mindene megvan, kivéve az emberi ítélőképességet. - A pantográf viszont még az ítélőképesség szimulációját is beprogramozza. - Ami nem is több szimulációnál! - vágott vissza Doki. - Sajnos vannak esetek, amikhez feltétlenül szükség van egy valódi, gondolkodó orvosra. Mint a következő szívátültetésnél. Kati, maga már hónapok óta próbál előjegyezni egy robotirányítású átültetést, igaz? - Évek óta - felelte csöndesen Kati Durham. - Ez lesz az első ilyen műtétünk. De valamikor el kell kezdeni. - Hát, csak figyeljen! A saját szemével láthatja majd, mekkora veszélybe sodorja a gép azt a beteget, mielőtt közbeavatkozom. - Azzal Doki sarkon fordult, és kimért léptekkel visszament az öltözőbe, hogy levegye a köpenyét és a maszkját, aztán újra bemosakodjon. Gondolatban ekkor már szemernyi kétsége sem maradt, hogy a színlelés ideje lejárt. Ha Kati Durham a következő műtét alatt tényleg minden mozdulatát szemmel tartja majd, akkor lőttek a terveinek.

103

ALN e. nourse

IV.

D

oki tudta, hogy utólag minden elfogulatlan szemlélő számára teljesen nyilvánvaló lesz, hogy soha, a legkisebb mértékben sem szándékozott lehetővé tenni egy operálórobotnak, hogy olyan páciensen hajtson végre szívátültetést, aki az ő felügyelete alatt áll. Egyelőre viszont nagyon igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy végül belenyugodott az eljárásba, aminek engedélyezésére és felügyeletére a kórház vezetése hosszú hónapok óta próbálta rávenni. Mivel az újonnan képzett orvosok és más egészségügyi dolgozók száma egyenletesen, mondhatni katasztrofális mértékben csökkent az utóbbi tíz évben, az összes állami kórház mélyen elkötelezte magát valamennyi egészségügyi szolgáltatás egyre szélesebb körű komputerizálása mellett. A diagnosztika már csaknem tíz éve szinte teljesen számítógép-alapúvá vált, és sok orvosi szakág tartott sebesen ugyanebbe az irányba, ahogy egyre kevesebb képzett orvos állt rendelkezésre az ellátáshoz, az a kevés pedig, aki megmaradt, egyre több időt töltött a komputerizált műveletek megfigyelésével - vagyis inkább felügyelőként és számítógépes tanácsadóként működtek, mint orvosként. Természetesen a sebészet - az összes szakág közül messze a legnagyobb technikai tudást igénylő specializáció - állt ellen legtovább a számítógépesítésnek. Mindössze tíz évvel ezelőtt a szakképzett sebészek még kereken kijelentették, hogy soha nem sikerülhet robotokat beprogramozni arra, hogy akár a legegyszerűbb műtétet is elvégezzék. Úgy vélték, hogy túl sok múlik az ügyes kézen és a kifinomult sebészi döntéshozatalon, amit egy gép még csak utánozni sem tudna soha - és talán igazuk is lett volna, ha meg nem születik Hunyadi neuropantográfja, és lehetővé nem teszi egy teljesen Pengefut%r

104

újszerű, közvetlen sebésszámítógép-kapcsolatot teremtő programozási rendszer kialakulását. A neuropantográf természetesen mindent megváltoztatott. Az eszköz használatával a sebész gyakorlatilag közvetlenül programozta be az operálórobot számítógépét azzal, amit a műtőasztalnál csinált vagy épp nem csinált. Bizonyos értelemben a sebész teljes műtéti tevékenységének valamennyi szintjét molekulaméretűre kicsinyítve tárolták a pantográf beüzemelt Hunyadi-csöveinek kolloidgéljében, onnan pedig felhasználható formában egyenesen a számítógép memória-áramköreihez továbbították őket. Ugyanannak a sebésznek az ismétlődő neuropantográfos vizsgálatával, aki ugyanazt a típusú beavatkozást végzi el számtalan alkalommal, elméletileg hatványozottan növelhető volt a műtéti eshetőségek száma, amelyek felismerését és kezelését beprogramozhatták a számítógépbe. így végül elhanyagolható mértékűvé vált annak a kockázata, hogy a komputer olyan problémával vagy komplikációval találkozzon, amivel nem tud megbirkózni. Ugyanakkor elméletileg még ezt a rizikót is minimálisra lehetett csökkenteni azzal, hogy emberi sebészeket állítottak be a számítógépes irányítású műtétek felügyeletére. Eleinte csak a legegyszerűbb eljárásokkal próbálkoztak, ám miután az operálórobotok bebizonyították az alkalmasságukat a műtőkben, egyre összetettebb beavatkozások programozására és végrehajtására került sor. Akadtak lelkes támogatók az Egészségügyi Ellenőrzésnél és a kórházak vezetőségében köztük Dr. Kati Durham, a Hetes Számú Kórház igazgatója akik szilárdan állították, hogy nem létezik olyan műtéti beavatkozás, ami túl komplex vagy túl megerőltető ahhoz, hogy egy operálórobotot programozzanak be az elvégzésére; ugyanakkor akadtak olyan sebészek is - mint Dr. John Long , akik minden rendelkezésükre álló eszközzel igyekeztek bebizonyítani, hogy vannak olyan bonyolult sebészi eljárások, amiket a robotok nem képesek elvégezni, sem most, sem a jövőben. A mai volt az első eset, hogy egy operálórobot megkísérelhetett elejétől a végéig végrehajtani egy szívátültetést, és Doki felelőssége nyilvánvaló volt. Őt jelölték ki - mint azt a sebészt, akinek a neuropantográfjait felhasználták a robot számítógépének beprogramozásához 105

ALN e. nourse

hogy tartsa felügyelete alatt a beavatkozást, észleljen minden esetlegesen előforduló hibát vagy helytelen döntést, és végső esetben, ha balul sül el valami, vegye át a robottól a pácienst. Az imént elvégzett vakbélműtétnél Doki jobbnak látta, ha egyszerűen csak hagyja, hogy minden menjen a maga útján. Eddig már több ezer robotirányítású vakbélműtétet hajtottak végre, és a felügyelő orvosnak csak ritkán kellett közbelépnie. Ennél az esetnél azonban Doki teljes sebészi csapata ott volt vele a műtőben, bemosakodva, steril köpenyben, készen, hogy bármelyik pillanatban beavatkozzon. Dr. Kati Durham diszkréten hátrébb állt a csoporttól: árgus szemekkel figyelt, de törekedett rá, hogy ne legyen útban. Ahogy az operálórobot belefogott a műtétbe, Doki fél szemét az aneszteziológuson tartotta, miközben ellenőrizte a szívritmust, az EKG-t és az EEG-t, amit a robot folyamatosan megfigyelt. A gép elvégezte a szokásos bemetszést, szélesre nyitva a páciens mellkasát, és elkötve a vérző ereket, mielőtt továbblépett volna. Amint három érzékelőkarját a mellkas felé fordította, Doki közbeszólt: - Várjunk! Túl erős a vérzés. Muszáj valamit kezdenünk azokkal az erekkel. A műtőasztalhoz lépett, elkötött két-három vérző eret, és csak ez után hagyta, hogy a robot folytassa a munkát. Néhány másodperccel később újra közbeavatkozott. - Gyorsabban kéne haladnunk, a beteg szíve már így is eléggé elhasználódott, és fibrillálni fog, ha nem sietünk. A gépnek gyorsan elő kell készítenie az átkapcsolást, különben a betegünk bajba kerülhet. A robot rövid habozás után reagált: elhelyezte a csíptetőket, és helyükre igazította a csöveket, hogy a beteg keringését átkapcsolja a szív-tüdő gépre. Aztán, ahelyett, hogy bekapcsolta volna a gépi keringést, a robot ismét tétovázott, majd elektródákat helyezett el, hogy megvizsgálja a szív természetes, de szabálytalan ritmusát. Egy másodperccel később két újabb érzékelőkar kúszott elő, hogy visszategye az átkapcsoláshoz szükséges csíptetőket. A műtőre néma csönd borult, mialatt a robot komótosan, módszeresen dolgozott, tovább késleltetve a gépre kapcsolást, miközben újra ellenőrizte az elektrokardiográf-készülék elvezetéseit. Ahogy Pengefut%r

106

a nyugtalanság fokozódott, Doki a válla fölött hátranézett Dr. Durhamre, és így szólt: - Sajnálom, Kati, de véget vetek ennek, és én magam veszem át a műtétet. - Mi a probléma? - kérdezte éles hangon Kati. - A gép láthatóan meg van zavarodva. Érzékeli a szabálytalan keringést, és látja, hogy a szív bármelyik pillanatban fibrillálhat, de úgy tűnik, hogy nem tudja végigcsinálni az átkapcsolást. Képtelen eldönteni, hogy melyik műveletet vegye előre: álljon készen a szív defibrillálására, vagy vágjon bele a közepébe. - Nem tudja egyszerre elvégezni a defibrillációt és az átkapcsolást? - Elvileg el tudja, de mégsem teszi. Nem merek tovább várni, átveszem az esetet. - Hibát követ el, doktor, nincs vészhelyzet! A szív-tüdő gép bármelyik pillanatban készen áll, ha szükség van rá... - Akkor sem kockáztatok - söpörte félre Doki az igazgatónő tiltakozását, és biccentett a nővér felé, hogy állítsa le az operálórobotot. Csapatával együtt: az asztalhoz lépett, és gyorsan létrehozta a kapcsolatot, amit a robot előkészített. Aztán, amikor a páciens keringését már a szív-tüdő gép kontrollálta, Doki egy elektrosokkal leállította az öreg és károsodott szívet. A plazmába áztatott új szervet előkészítették, és az asztal körül állók feszült csöndbe süppedve figyelték, ahogy Doki folytatja az operációt. - Dr. Long! - Kati Durham hangja elcsuklott a dühtől. Nyugodtan hagyhatta volna, hogy a robot folytassa a műtétet! - Sajnálom, de nekem kellett döntenem, és én úgy döntöttem, hogy nem vállalok rizikót. - Lehetséges, én viszont nem vagyok vak. Bármilyen zavar, ami a robotnál fellépett, eleve bele volt programozva, és maga az, akitől a programozása származik. - A beteg meghalhatott volna, mire a robot végül úgy dönt, hogy elvégzi a bypasst. A gépnek gyorsan és késlekedés nélkül kellett volna cselekednie. Ez alapvető orvosi döntés. - Ezt mondja maga - vágott vissza Dr. Durham. - Nos, attól tartok, hogy erről a Bizottságnak kell majd beszámolnia, ha megírom a jelentésemet. 107

ALN e. nourse

- Ahogy óhajtja - felelte élesen Doki. - Most viszont dolgom van. - Látni szeretném az irodámban, amint itt végzett! Miután az asszony kiment a műtőből, és halkan becsukta maga mögött az ajtót, a férfi felsóhajtott. Tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, kezdettől fogva elkerülhetetlen volt, de most, hogy a valóságban is szembe kellett néznie vele, nem tudott szabadulni az elméjében bujkáló aggodalomtól. Mindezidáig olyan észrevétlenül és óvatosan küzdött belülről a rendszer ellen, amennyire csak tudott, de a küzdelem most nyílttá vált. Doki pedig tartott tőle, hogy ebben a fajta harcban az összes adu Dr. Kati Durham kezében van.

Pengefut%r

108

V.

K

ÓRHÁZIGAZGATÓ - állt a felirat az ajtón, alatta pedig: DR. KATHERINE DURHAM. A név alatt a figyelmeztetés: BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL. A titkárnő biccentésére Doki kinyitotta az ajtót, és belépett egy tágas, egyszerűen berendezett irodába. A szoba világos volt és szellős; széles ablakokkal, amelyek az épület harmincnégyemeletes magaslatáról néztek le a városra. A délutáni napfény ferdén világította meg a metropoliszt, élesen kiemelve a háttérből a mérföldeken át magasodó, sárkányfogként szikrázó, nyurga irodaházakat és lakótömböket. Az ablakok közelében, egy íróasztalnál Dr. Kati Durham állt fel mosolyogva. - Jöjjön be John, és ne izguljon! - invitálta barátságosan a férfit. - Elnézést az előbbi jelenetért. Tartok tőle, hogy elvesztettem a türelmemet. Azt mondják, rossz szokásom. Mostanában sajnos egyre gyakrabban fordul elő. Az igazgatónő apró termetű, feltűnő asszony volt, gesztenyebarna hajjal, amelyet homlokából szigorúan hátrafésülve viselt, távol ülő zöld szempárral, amely - a körülményektől függően - egyaránt tűnhetett hívogatónak vagy fagyosnak, és finoman metszett vonásokkal, amelyek harminchat évét meghazudtoló frissességet kölcsönöztek neki. Csinos alakja, amit a műtőben elrejtett az ormótlan köpeny, most előnyösen emelkedett ki a kék-fehér egyenruhában és a fehér orvosi kabátban, amit viselt. Doki elmosolyodott, és leült vele szemben az íróasztalhoz. - Lehet, hogy jómagam sem voltam a megtestesült udvariasság - jegyezte meg -, de így van ez a sebészekkel. A szívátültetések során elkerülhetetlen, hogy ideges legyek. Maga viszont nem ezért akart látni. 109

ALN e. nourse

- Nem, valóban nem. - Kati hátradőlt, és komoran méregette a férfit. - John, milyen régóta is dolgozik maga az Ellenőrzéssel? Doki ránézett. - Mióta is létezik a minisztérium? Tizennyolc, tizenkilenc éve? Itt van minden az aktáimban - mutatott az asszony asztalán heverő vastag, barna dossziéra. - Igen, szép kis múltja van. - Kati szótlanul lapozgatta a mappát. - Kilencvenöt tavaszán jött a Hetes Számú Kórházba, közvetlenül az után, hogy az eugenikai programot bevezették. Ezek szerint egyike a legrégebbi orvosainknak. Azelőtt pedig háziorvos volt egy pittsburghi csoportnál. - így van. - Ha jól értem, ott bajba került. - Az Egészséglázadás arrafelé különösen súlyos méreteket öltött - bólintott Doki. - A rendelőt gyújtóbombával támadták meg, az egyik kollégám meghalt... - És a feleségét és a gyermekét is elvesztette? - Igen... de ez már később történt. Nélkülük már nem volt értelme, hogy tovább maradjak. Keletre jöttem, és a régi Philadelphiai Kórházban dolgoztam, amíg a Hetes Számút megépítették, utána pedig idejöttem. Rezidens sebész lettem, aztán felvettek a kórház állandó orvosai közé... de az egész ott van a dossziémban. - Nos, nem kétlem, hogy ezek nehéz évek voltak a maga számára. Nem volt elégedett az új egészségügyi törvényekkel, amik véget vetettek a lázadásnak? - Elégedett? - Doki habozott a válasszal. - Azt hiszem, bizonyos értelemben az voltam. Valahogy muszáj volt irányítás alá vonni az egészségügyet, és bármi jobbnak tűnt, mint a totális káosz a lázadás idején. Persze, örültem, hogy az új vezetés tesz valamit, hogy változtasson a helyzeten, de annak már nem, amikor láttam, hogy fejjel előre belevetik magukat egy nyilvánvalóan korai, elő nem készített kísérletbe. - A Heinz-Lafferty-féle eugenikai programra gondol? - Pontosan. Az alapjául szolgáló elmélet reálisnak tűnt, de ezernyi változó volt, amit még előzetesen sem teszteltek, mielőtt a kormány átvette az egész rendszert, és törvényt Pengefut%r

110

kreált belőle. Nem csoda, hogy nem jártak sikerrel: szinte házhoz mentek a pofonért. - Mire gondol? - Nos, a naturista mozgalomra, hogy mást ne mondjak. Maga talán még túl fiatal volt, hogy emlékezzen rá, mekkora zűrzavart okoztak. Nem egyszerűen az egészségügyi ellátás feltételeként megszabott kötelező sterilizáció ellen tiltakoztak, hanem önmagában bármiféle orvosi ellátás ellen. A kormány persze azt hitte, hogy a naturisták egyszerűen szétszóródnak majd, amint az egészségügyi ellenőrzési program életbe lép, de nem így történt. Folytatták a tiltakozást, és évről évre egyre erősebbek lettek. Kati Durham felpillantott a férfi aktájáról. - Igen, az elmúlt hónapban már minden este volt nálunk valami zűr az utcán. - Nos, váljon még egy-két hetet, amíg néhány újabb igazán vad tekintetű alak csatlakozik ehhez a tömeghez, és akkor lesz csak valódi zűr. - Ezt nem vitatom - bólintott komolyan Kati -, és nem is látok rá megoldást. De ne vesszünk el a naturistáknál. Mit gondol, milyen problémákat okozott még ezenkívül az egészségügyi ellenőrzési program? - Hát, az ördögbe is, Kati... nézzen körül! - felelte Doki dühösen. - A legnagyobb lyuk a hálón a passzív rezisztencia volt. Előre kellett volna látniuk, mennyien fognak küzdeni a kötelező sterilizáció ellen, és hogy mennyien fogják kijátszani. Az állam ezzel a programmal lényegében ajánlatot tett az embereknek, megpróbálta rávenni őket, hogy fogadják el a sterilizációt mint az egészségügyi ellátás árát, de a népesség jelentős része nem ment bele az üzletbe. Isten tudja, hányan fordultak a földalatti ellátáshoz, a szám milliós nagyságrendű lehet. Az illegális orvoslás rossz minőségű: senki nem tud normális műtétet végrehajtani egy konyhaasztalon, de az orvosok és a páciensek is belemennek, mert ez az egyetlen értelmes megoldás, amivel a kormány programja megkerülhető. - Nézze, senki sem vitatja, hogy a program bevezetése túl korai volt - mondta Kati. - Senki nem szereti, sem én, sem senki más. De az is biztos, hogy jobb, mint ami azelőtt az egészségügyben zajlott. 111

ALN e. nourse

- Nem vagyok erről meggyőződve - felelte megfontoltan Doki. - Ha tényleg így van, miért olyan nehéz rávenni a fiatalokat, hogy orvosnak tanuljanak? Egyre-másra zárnak be az orvosi egyetemek a hallgatók hiánya miatt. Nézze meg ennek a kórháznak az orvosi karát: hetente távozik két-három doktor, és senki nem jön helyettük. Azok pedig, akik maradnak, kénytelenek a végkimerülésig hajszolni magukat. - Pontosan - bólintott Kati. - Ezért olyan életbevágó fontosságú a számítógépesítési program, amit a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban véghez kell vinnünk. Ez az egyik elsődleges feladatom ebben a kórházban: hogy minden fronton komputerizáljam a működését, és eközben megpróbáljak minden felmerülő problémát kigyomlálni. Nos, a legtöbb területen a folyamat olyan jól halad, hogy az a legmerészebb álmainkat is meghaladja. Az egyetlen tényleges gondot azok az orvosok jelentik, akik szembeszállnak velünk. És ezért kérettem ide magát ma délután. Doki széttárta a kezét. - Nézze, ha arról a ma reggeli esetről beszél, ott mindenki megzavarodott, még én is. Fogalmam sincs, hogy a számítógép miért jegyezte elő Mabel Turnert átültetésre, de maga is tudja, hogy a diagnosztikai kódok elég könnyen összekeverednek. Ami pedig azt a robotvezérelt transzplantációt illeti, amivel az imént végeztem, ott a gép nyilvánvalóan visszacsatolási hurokba ragadt: két egymásnak ellentmondó parancssor birkózott benne, és nem lehetetlen, hogy addig vacillált volna, amíg a páciens meghal a műtőasztalon. Muszáj volt közbeavatkoznom. Dr. Kati Durham ránézett, és megrázta a fejét. - Sajnálom, John, de ez nem elég jó. Ezúttal már nem. - Hogy érti, hogy nem elég jó? - Úgy, hogy ezt már nem veszem be. Maga hazudik, John. Azelőtt elfogadtam a kifogásait és a magyarázatait, amikor újra és újra „problémák” adódtak az eseteivel, de ennek most vége. Az utóbbi időben annyira botrányosan nyíltan csinálta, hogy ma már mindenki tudja, hogy valami furcsa dolog folyik maga körül. A pantográfkezelője annyira össze van zavarodva, hogy már ötlete sincs, mi fog történni a következő műtété alatt. A fickó az elmúlt hónapban ötször jött be hozzám, hogy az áthelyezését kérje. John, a Pengefut%r

112

pantográfprogramja romokban hever, és az a szerencsétlen ember nem érti, hogy mi lehet a baj. Magát hibáztatja a pocsék eredményekért, mert el sem tudja képzelni, hogy ki vagy mi mást hibáztathatna. Nos, én tudom, hogy ki a felelős, és nem ő az. Doki felegyenesedett a székében. - Kati, tudom, hogy a múltban mondtam néhány elég súlyos dolgot a pantográfprogramról, és sohasem tettem túl sokat a sikeréért. De nem állíthatja komolyan, hogy szándékosan szabotáltam volna a folyamatot... - Pedig éppen ezt mondom. Semmi kétség. - Kati kinyitotta az íróasztal egyik fiókját, és kihúzott egy másik dossziét. Sajnálom, John, de ez nem mehet tovább. Én magam sem hittem benne, amíg el nem kezdtem komolyabban beleásni magam a régebbi eseteibe, és rájöttem, hogy darázsfészekbe nyúltam. Az összes egyszerű beavatkozás, a vénapreparálások és más, hasonló apróságok gond nélkül zajlottak, de valahányszor egy-egy komolyabb tüdő- vagy szív- és érrendszeri műtétet kellett végrehajtania, mindig adódott valamilyen probléma. Száz esetleírást olvastam végig, és minden egyes alkalommal ugyanazt találtam. Hibás bemeneti adatok, összezavart kortörténetek, kifacsart diagnosztikai következtetések, ellentmondásos laboreredmények; amit csak el tud képzelni. Egyetlen beteg anyagának előzetes feldolgozása során három egymásnak ellentmondó megállapítást rögzített a kortörténetben; egymást kölcsönösen kizáró adatokat, amik semmi másra nem jók, mint hogy szabotálják a számítógép kiértékelését. - Nézze, Kati, néha-néha mindenki követ el hibákat... - Igen, néha-néha valóban. De ugyanolyan jellegűeket újra és újra, esetről esetre? Nem. Maga szándékosan ejtette ezeket a „hibákat”. A dolog ráadásul nem ért véget a pantográfprogramozó műtétéinél. A robotoperáció, amiket maga felügyelt, rendszeresen összezavarodtak, így közbe kellett lépnie, hogy átvegye az esetet. így nemcsak hibás diagnosztikai adatok kerültek a gépekbe; a sebészeti eljárás adatai is hibásak voltak. Beismerem, ez egy időre feladta nekem a leckét. Nem tudtam rájönni, hogy kerülhetnek a gépekbe hibás sebészeti módszerek, amikor a pantográf programja egyenesen a maga műtét alatti tevékenységéből 113

ALN e. nourse

származik. Nem tudtam elképzelni, hogy képes öntudatlanul hibákat elkövetni. Úgyhogy elkezdtem átnézni az egyes esetek tényleges neuropantográf-felvételeit. És rájöttem, hogy maga szándékosan követ el sebészi hibákat, hogy kikészítse a pantográfot... és mindig megússza! - Előhúzott egy kazal papírt a dossziéból, és Doki kezébe nyomta. - Nem hittem el, de ott állt feketén-fehéren. Senki más, csakis egy fantasztikusan ügyes sebész lehetett képes rá, hogy ezt véghezvigye, de magának sikerült. Elég gyors és elég ügyes volt ahhoz, hogy tervszerű hibákat kövessen el, vagyis előre eltervezett, téves sebészi döntéseket hozzon, miközben a páciens ott fekszik maga előtt, mégis újra és újra elvigye szárazon. Az egyik alkalommal így oldott meg egy krízist, egy másik alkalommal teljesen másképp, aztán egy harmadikban egyenesen maga teremtette meg a krízist, hogy egy újabb módszerrel másszon ki belőle. Nem csoda, hogy a számítógépeibe nem sikerült megfelelően beprogramozni a sebészi technikákat; maga a kezdet kezdetétől játszadozott velük, hamis döntéseket és döntési konfliktusokat építve a megszokott műtéti folyamatba. És hozzátenném: életveszélyes játékot játszott. Fantasztikus kockázatokat vállalt, és sokszor csak a hihetetlen szerencse mentette ki belőle, de mindig megúszta, ezért nyilván azt gondolta, hogy soha senki nem veszi majd a fáradságot, hogy visszamenjen, és megpróbálja összerakni, mit is művelt maga ez alatt az idő alatt. Nos, ebben tévedett. Ahogy mondta, minden itt van az aktáiban. Az egész elképesztő történet. Doki egy hosszú másodpercig lapozgatott a papírhalomban. Végül visszatette az asztalra. - Hát Kati - mondta lágyan -, úgy tűnik, maga nagyon alapos volt. - Alapos bizony - felelte Dr. Durham. - Hetekbe telt, hogy összerakjam, de itt van minden. Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy maga módszeresen szabotálta a pantográfprogram magára eső részét hónapokon, sőt talán éveken át. Egyelőre nem tudom pontosan, hogy milyen régóta, még nem nyúltam vissza olyan messzire. De ha kell, megteszem. Doki megrázta a fejét. Az iroda ablakaihoz lépett, és némán bámult le a lassan sötétedő városra. Pengefut%r

114

- Ne fecséreljen több időt a kutatásra - szólalt meg végül. Hat vagy hét éve csinálom, szinte a program kezdete óta. Már az elejétől utáltam ezt a robotbetanító programot. Eleinte nyíltan szegültem szembe vele minden lehetséges eszközzel: érveltem ellene, tudományos munkákban írtam meg az álláspontomat, támogattam a jogi intézkedéseket, és annyi bizottsági értekezletet ültem végig, hogy már a gondolatától is felfordul a gyomrom; aztán egy nap ráébredtem, hogy az Ellenőrzésnél még csak nem is figyel rám senki. Elhatározták, hogy keresztülverik ezt a programot, akárki akármit gondol róla. Még arra sem adtak esélyt, hogy a részvételemet mérlegeljem: kijelöltek rá. Ezért úgy döntöttem, hogy van más módszer is az ellenállásra. Maga kijelölhetett engem egy pantográfprogram végrehajtására, de azt nem érhette el, hogy jól sikerüljön. Én viszont elérhettem, hogy teljes csőd legyen. - John, nem én jelöltem ki magát. Az Ellenőrzés jelölte ki magát, az utasítás legfelülről érkezett. Én csak itt dolgozom. Az a feladatom, hogy irányítsam és keresztülvigyem az Ellenőrzés robotbetanító programját, de ezenkívül ezer más feladatom van ebben a kórházban. Talán én magam sem szeretem annyira ezt a programot. Maga azért gyűlöli, mert nem hiszi, hogy egy operálórobotot valaha is elég alaposan be lehet tanítani, hogy az helyettesítse egy emberi sebész ügyességét és ítélőképességét, még a neuropantográf használatával sem. Nos, én sem vagyok egészen biztos benne, hogy hiszek-e ebben, de nincs más választásom, mint hogy megpróbáljam. Meggyőződésem, hogy a program legalább részben beválhat. Tudjuk, hogy az operálórobotok képesek viszonylag egyszerű műtéteket végrehajtani, és hogy a segítségükkel egyetlen sebész egyszerre egy tucat vakbélműtétet tudna felügyelni. De az igazán összetett műtétekhez a szakavatott sebészek tapasztalatára és teljes együttműködésre van szükségünk. - Képezhetnének több sebészt - jegyezte meg Doki. - Ez nem válasz. Tudja, hogy milyen nehéz új orvostanhallgatókat toborozni, és a helyzet évről évre csak romlik. Ezt az Ellenőrzés is tudja. Muszáj valamilyen módot találnunk, hogy kevesebb orvos több munkát tudjon 115

ALN e. nourse

felügyelni. Ez az egyetlen elképzelhető megoldás, és ennek lételeme a robotbetanító program. - De kutatásra nem tudják betanítani a robotokat. Az Ellenőrzés kutatási programjai is a csőd felé tartanak. Az elmúlt húsz évben nem született igazán komoly áttörés az orvostudományban. Több ezer befejezetlen kutatási program egyszerűen leállt, és ezért is az Ellenőrzés egészségügyi programja a felelős. - Nos, ebbe nem tudok beleszólni - mondta keserűen Kati. Emiatt fájjon valaki más feje. Nekem épp elég bajom van a betanító programmal itt, a Hetes Számú Kórházban. A minisztérium emberei ráadásul folyamatosan a nyakamra járnak. Hetente lejön ide egy ellenőr, hogy megnézze, hogy állunk, és odafönt egyre feszültebbek, mert a program nem halad elég gyorsan. Múlt héten behívatott maga az egészségügyi ellenőrzési miniszter, és egy egész napon át mosta a fejem az irodájában. Tudni akarta, miért vagyunk hat hónappal lemaradva a kitűzött céljainktól, és én nem mondhattam meg neki az igazságot anélkül, hogy Dr. John Longot komoly bajba keverjem. A helyzet az, hogy már nem tudok sokkal tovább blöffölni, hogy fedezzem magát. Előbbutóbb pontosan rá kell majd mutatnom a problémás területekre, és ez azzal járhat, hogy magára egy teljes körű vizsgálat vár. Doki vállat vont. - És mit tudnak tenni? Nem szegtem meg semmilyen törvényt a programjukban. A legrosszabb, amit tehetnek, hogy rossz pontokat adnak az előléptetési minősítésemre. - John, magának fogalma sincs, hogy mennyi mindent tehetnek! - csóválta a fejét Kati. - Ezekkel az adatokkal magára tudnak bizonyítani orvosi műhibákat, bűnös hanyagságot és súlyosan etikátlan orvosi tevékenységet. Visszavonhatják az engedélyét, megfoszthatják az összes orvosi bizonyítványától és megakadályozhatják, hogy munkát kapjon az ország bármelyik kórházában vagy rendelőjében. Habozott, és felnézett a férfire. - Lehet, hogy ez még nem minden. Ha egyszer az Ellenőrzésnél úgy döntenek, hogy rászállnak valakire, akkor nagyon mélyre ásnak. Lehet, hogy nem állnak meg a kórházi munkájánál, hanem megvizsgálnak mindent, amit csinál: hogy hol tölti az idejét, kivel Pengefut%r

116

ismerkedik, honnan érkeznek a telefonhívásai, hová viteti magát taxival; mindent. Ha az embernek netán valami rejtegetnivalója van, nagyon nagy bajba kerülhet. Doki összevonta a szemöldökét és a válla fölött az asszonyra pillantott. - Hogy érti, hogy valami rejtegetnivalója? - Csak azt tudom, amit a szóbeszédekből hallok - tárta szét a kezét Kati. - Ha más nem is, maga szakadár, és az Ellenőrzés ellenőrzése alá akarja vonni a szakadárokat. Különösen a kulcsemberekre fáj a foguk, a szakmai vezetőkre, egy-egy terület legkiválóbb ismerőire; mint amilyen például maga is. Ha egy ilyen embert illegális tevékenységen kapnak, előszeretettel statuálnak vele példát nyilvánosan. - Szóval most már illegális tevékenységet is végzek? - Nem tudom. így van? - Ha így lenne, magának biztosan nem mondanám el. - Lehet, hogy senki másnál nem lenne nagyobb biztonságban a titka - mondta csöndesen Kati. - De egy dolgot mondhatok: ha így van, annak nyoma marad. Ha pedig az Ellenőrzés meg akarja találni azt a nyomot, előbb-utóbb meg is fogja. Lehetetlen teljesen eltüntetni minden bizonyítékot; valamit mindig találnak. Hosszú csönd támadt a szobában. Kati egy kis idő múlva Doki mellé lépett az ablakhoz. Az ég már majdnem teljesen besötétedett; a város többnyire vakító fényeit most tompította az egy ideje már szemerkélő porhó. - Nagyszerű innen a kilátás - mondta lágyan Doki. - Az állásommal jár - bólintott Kati. - A maga eszével és ügyességével magának is lehetne ugyanilyen. Néhány éven belül a Sebészeti Osztály vezetőjévé válhatna ebben a kórházban. Akkor pedig, ha még mindig ennyire gyűlölné a rendszert, olyan pozícióban lenne, ahonnan legálisan, fentről irányítva változtathatna a dolgokon. - Nem tudom - tűnődött Doki. - Néhány éven belül talán már nem marad sok minden, amit meg lehetne menteni. - John, ebben maga sem hisz igazán. - Talán nem... de az is lehet, hogy igen. Ami patakként indult, mostanra áradattá duzzadt. A Heinz-Lafferty-képletet működő rendszerré lehetett volna alakítani, ha a kormány hajlandó lett volna időt szánni rá, hogy átgondoltan közelítse 117

ALN e. nourse

meg. De nem tette, és a helyzet most évről évre romlik. A maguk robotbetanító programja nem fogja megmenteni, az csak egy csepp az amúgy is lyukas vödörben, és maga nem látja a közeledő áradatot, mert annyira szilárdan áll a kormány oldalán. - Elhinné nekem, ha azt mondanám, hogy a maga oldalán is állok? - kérdezte Kati. - Nem akarok harcolni magával. Elsősorban aggódom magáért. Mostanában túl nagy itt az érdeklődés maga és a munkája iránt. Az Ellenőrzés is túl sokat kérdezget magáról. Túl sok a pletyka. Attól tartok, John, hogy nagy veszélyben van, és még csak nem is tudja, hogy folyamatosan szemmel tartják. Doki egy hosszú másodpercig nézte az asszonyt. Aztán mélyet sóhajtott. - Oké, Kati, talán tényleg az én oldalamon áll. Talán igaza van abban is, hogy a vesztembe rohanok anélkül, hogy tudnék róla. Hálás vagyok a figyelmeztetésért. De ez semmi ahhoz a veszélyhez képest, ami talán magára és a minisztériumi főnökeire leselkedik éppen ebben a kórházban. Kati felnézett. - Milyen veszélyre gondol? - Arra, hogy a teljesen törvényes és szükséges orvosi feladatok kicsúsznak a kezükből. Már arra is alig képesek, hogy akadozva ellássák azokat a betegeket, akik a szokásos rendelési idő alatt bejönnek. Mit tennének, ha bekövetkezne egy tényleges orvosi katasztrófa? Egy pillanatra árnyék suhant végig Kati Durham arcán. Aztán így szólt: - Nem lehet, hogy magának keresi a bajt, John? - Nem igazán. A múlt hét során hány agyhártya-gyulladásos esetet regisztráltak a kórházban? - Túl sokat, beismerem. Három teljes osztályt kellett átalakítanunk elkülönítővé. De ezt azért nem nevezném katasztrófának. - Akkor a számítógép miért tiltja meg a hozzáférést az agyhártya-gyulladásosok adataihoz? Kati furcsán nézett rá. - Ez csak ideiglenes tiltás, amíg nem sikerül kiindulópontokat megállapítanunk az elemzéshez. Az embereink épp most értékelik ki a rendelkezésünkre álló Pengefut%r

118

adatokat: előfordulási görbéket rajzolnak föl, összehasonlítják a kórtörténeteket, hogy közös nevezőket találjanak... a szokásos eljárás. Amíg ezzel nem végeznek, igyekszünk megakadályozni minden kívülről érkező adatkeresést. Nézze, nem mondom, hogy nem aggódunk. Ez egy újfajta agyhártyagyulladás; még abban sem vagyunk biztosak, hogy mi okozza, és az esetek száma ugrásszerűen nő. Még nem tudjuk, hogy amit tapasztalunk, az tényleg egy formálódó járvány-e, vagy csak az esetek véletlenszerű csoportosulása. De bármi is, úgy tűnik, hogy a Viricidin hatásos ellene, ha korán elkezdjük a kezelést, és a labor előállt egy immunglobulinnal, ami megvédi azokat, akik érintkeztek a betegekkel. Szóval a helyzet a legkevésbé sem csúszott ki a kezünkből. Ami azt illeti, nem is jelentene ekkora megterhelést a kórháznak, ha nem éppen ennek a sanghaji influenza-járványnak a nyomában járna. Valami kattant Doki agyában. - Istenem! - mondta elhalón. - A sanghaji influenza. - Nos, igen. Már vagy hat hete az összes járóbeteg-klinikánk le van terhelve, mert az influenzajárványt kell kezelniük. - Mármint az összes olyan beteget, aki bejön a kórházba - mondta Doki. - És ami azt a sok ezret illeti, aki nem jön be... - Elhallgatott, kihúzott a zsebéből egy jegyzetblokkot, és ráfirkantott egy nevet. - Kati, nézzen utána valaminek a kedvemért! Kérdezze meg, hogy behoztak-e bárkit Hardy néven múlt éjszaka vagy ma reggel! Fertőző beteg, nyilván az elkülönítő osztályra került. Kati Durham ránézett a névre, majd fölvette a telefont, és néhány szót váltott valakivel. Aztán várakozott, ujjával türelmetlenül dobolva az asztalon. Végül a számítógép nyomtatója a telefon mellett kattogni kezdett. Kati fölvette a kinyomtatott papírszalagot, és a homlokát ráncolta. - Ez minden, amit talált? - szólt a telefonba. - Semmi több? És ez reggel hatkor történt? Nem... nem, köszönöm, most csak ennyit akartam tudni. Nagyon lassan letette a telefont, és szembefordult Dokival. - Ez a Hardy-család - mondta - kora reggel behozott egy fiút a kórházba. De a gyereket nem vették fel. Már halott volt, amikor beérkezett. 119

ALN e. nourse

VI.

A

z a tény, hogy Doki többé-kevésbé egész nap számított erre a hírre, nem csökkentette a hatást. Az orvos fölvette a számítógépről kinyomtatott szalagot, egy másodpercig mereven nézte, majd sóhajtva megrázta a fejét. - Ennyire gyorsan! - mondta keserűen. - Tartottam tőle. Mi van a boncolással? - Az apa megtagadta a hozzájárulást, de a laborosok így is végeztek tenyésztést a fiú torokváladékából, csináltak vérvizsgálatot, és megcsapolták a gerincét. Alátámasztották a kórtörténetet: vírusos agyhártyagyulladás. Viricidin nyomait is megtalálták a véráramában; valaki már kezelte, talán csak nem elég hamar. - És mi van a család többi tagjával? - kérdezte Doki. - A fiút az apa és egy kisebb gyerek hozta be. Nyilvánvalóan naturisták; nem engedték, hogy megvizsgálják őket. Doki arca megrándult. - Vissza fognak jönni - mondta -, talán pont olyan állapotban, mint a fiú. Kati, itt valami szörnyűség folyik, és nem hiszem, hogy maga és a barátai az Ellenőrzésnél egyáltalán kezdenék kapizsgálni. - De igen, tudjuk, hogy súlyos fertőzés terjed a városban. Kezeljük is, és ahogy mondtam, a számítógépeinket már ráállítottuk a járványügyi problémákra. - Úgy érti, hogy belekezdtek egy nagyszabású, szerteágazó és időigényes analitikus vizsgálatba, ami hat hétig vagy még tovább tart, és én nem hiszem, hogy van rá hat hetük. Ha igaz, amit gyanítok, hat héten belül ezt a kórházat és az egész nyomorult várost ellephetik a holttestek. - Mit gondol, mi folyik itt? Doki felsóhajtott. Pengefut%r

120

- Nem vagyok biztos benne, de véleményem szerint roppant gyorsan ki kell derítenie. Nézze, én voltam az, aki a múlt éjjel megvizsgáltam azt a Hardy-fiút a lakásukon. Ne kérdezze, mit kerestem ott; a lényeg az, hogy megvizsgáltam. Már akkor is halálos beteg volt, az előrehaladott agyhártyagyulladás teljes kórképét mutatta, pedig csak negyvennyolc órája jelentek meg nála a tünetek. Azelőtt csak egy enyhébb lefolyású betegségen esett át két hét alatt: a sanghaji influenzán. Még csak nem is volt súlyos eset, csak egy kisebb torokfájás, fejfájás, izomfájdalom; és az összes tünete magától javulni kezdett. Aztán, bamm! Futótűzszerű agyhártyagyulladás, és a fiú két napon belül halott, még a kezelés ellenére is, amit elkezdtem nála. Ezalatt az apja és az öccse szintén átesett a sanghaji influenzán, és most mindketten az agyhártyagyulladás korai tüneteit mutatják, amit nem hajlandók megvizsgáltatni és kezeltetni. Kati Durham zavarodottan bámult Dokira. - De John, ezek az emberek naturisták. Teljesen érthető, hogy visszautasítják a kezelést. - Különösen valamilyen enyhébb betegség esetén, igaz? Mint amilyen a sanghaji influenza. Nos, pontosan ez a lényeg. Tegyük fel, hogy az enyhe influenza nem csak egy enyhe influenza! Tegyük fel, hogy a vírus, ha egyszer jól beásta magát, képes megtámadni a gerincet, és halálos agyhártyagyulladást okozni! De ezek az emberek elkerülik a korai kezelést, mert a betegség csak egy könnyű kis influenzának tűnik. Akár naturisták, akár nem, sokan megpróbálják „átvészelni” a kórt, hogy az Ellenőrzés egyik régi szakkifejezésével éljek. Miközben pedig kezelés nélkül próbálnak meggyógyulni, nem tudván, hogy egy időzített bombát hurcolnak magukkal, mindenki mást is megfertőznek, akivel érintkezésbe kerülnek. Mire ők és azok, akiket megfertőztek, rájönnek, hogy nem tudják tovább elkerülni a kezelést, addigra talán már túl késő, hogy hatástalanítsuk a bombát. Ó, a rendszeres klinikai páciensekkel nincs gond. Azok, akik jogosultak a kezelésre, minden kis szipogással bejönnek, nem igaz? Ha elkapják a sanghaji influenzát, csak idejönnek, kiütjük a fertőzést Viricidinnel, és ezzel vége is. Az elmúlt hetekben maguk több ezer beteget kezeltek 121

ALN e. nourse

sanghaji influenzával, jól tudom? De mi van azokkal, akik nem jogosultak orvosi ellátásra? Kati összeráncolt homlokkal ült le az asztalához. - Igen, kezdem érteni, hogy mire gondol. Úgy véli... - Úgy vélem, hogy ez a város tele van olyan emberekkel, és nemcsak a naturistákkal, hanem ezer meg ezer egyszerű, közönséges, hétköznapi emberrel, akik ugyanúgy próbálnak majd kezelés nélkül átvészelni egy enyhébb sanghaji influenzát, ahogy egy közönséges megfázást vészelnének át. Sok tízezren vannak, akik nem jogosultak egészségügyi ellátásra; akiknek, figyelembe véve a jogosultsági feltételeket, álmukban sem jutna eszükbe, hogy egy egyszerű kis influenzával ellátást igényeljenek... csak akkor, amikor már túl késő. - Maga pedig azt állítja, hogy az agyhártyagyulladás ennek az influenzatípusnak egy késői komplikációja lehet. - Így van. És ez a sanghajiinfluenza-járvány még el sem kezdett tornyosulni; még nem is látjuk azokat az eseteket, amiket akkor látunk majd, ha a fertőzés tényleg terjedni kezd az ország népességén belül. Kati megrázta a fejét. - De John, ez az egész csak találgatás. Tény, hogy kezd kialakulni egy influenzajárvány, és hogy egy ronda vírusos agyhártyagyulladás is felütötte a fejét. De ez nem jelenti azt, hogy a kettőnek köze van egymáshoz. - Nos, tegyük fel, hogy van! - Ha igen, az katasztrófát okozhat. Nem tudom, hogy pontosan mekkora katasztrófát; magának viszont szemernyi bizonyítéka sincs. - Igaza van, tényleg nincs - bólintott Doki. - Magának viszont talán van, a kórházi adatbázisban. És ha a két betegségnek valóban köze van egymáshoz, azt muszáj kiderítenie. Felejtse el azt a lassú, szőrszálhasogató számítógépes vizsgálatot, amit elindított, és vegye célba azt az egyetlen kritikus kérdést, amire most rögtön választ kell találnia: hány agyhártya-gyulladásos páciensnek volt eredetileg kezeletlen sanghaji influenzája, és hány olyan influenzás betegnél jelentek meg így is a meningitisz tünetei, akinél elkezdték a kezelést? Sokáig tartana ezt kinyomozni? Kati Durham elgondolkozva harapdálta az ajkát. Pengefut%r

122

- Talán huszonnégy óra alatt megvan. Lehet, hogy még gyorsabban. - Egy hosszú másodpercig Dokira meredt, aztán úgy vette föl a telefont, mint aki elhatározta magát. - Mary, megkérné Tim Lernert az adatbankból, hogy jöjjön fel hozzám? Most azonnal, ha lehet. Sürgős az ügy. Némán várakoztak, Doki a gondolataiba merülve, Kati behunyt szemmel, fáradtan masszírozva a homlokát. Alig pár perccel később a titkárnő betessékelt egy magas, sovány fiatalembert fehér laboránsköpenyben, orrán szarukeretes szemüveggel. - Dr. Durham? - Jöjjön be, Tim! Dr. Lerner, bemutatom Dr. John Longot a sebészeti osztályról. Valószínűleg még sosem találkoztak. John, Tim a vezető adatbázis-elemzőnk, és a Statisztikai Részleg főnöke. Nos, tehát. Arról az agyhártyagyulladásvizsgálatról van szó, Tim, amit már elkezdett. Nagyon sürgősen szükségünk lenne bizonyos előzetes adatokra. Dr. Durham elkezdte alaposan körülírni a problémát; a kórházba felvett influenzás esetek és agyhártya-gyulladásos megbetegedések közti kapcsolat kérdését. Miközben az asszonyt hallgatta, Lerner elővett egy pipát, megtömte, és rágyújtott. Amikor Kati végzett, a fiatalember így szólt: - Mikorra kellenek az adatok? - Minél előbb. Legkésőbb holnap reggelre. Lerner füttyentett. - Dr. Durham, ugye tudja, hogy ez az információ amúgy is mind megjelenik majd, amikor az általános vizsgálat véget ér? - Az már túl késő. Tegyen félre minden mást, és derítse ki gyorsan, amit kértem! Sajátítson ki annyi géphasználati időt, amennyire csak szüksége van! Aláírom az elsőbbségi jogát. Szükségünk van minden egyes vírusos agyhártyagyulladáseset adataira, amit az elmúlt hat hétben akár a járóbetegklinikákon, akár a kórházban diagnosztizáltak, kiegészítve a további vizsgálatok kivonatos összefoglalásával; hogy pontosan mi történt az egyes betegekkel. Ami még fontosabb, keressenek a kartonjaikban olyan információt, ami influenzás tünetekre utal a meningitiszes tünetek kialakulása előtti két hétben. Ne foglalkozzanak a laborvizsgálatok adataival, azokat majd később bevonjuk a számításba, de vegyék külön 123

ALN e. nourse

a régi és az új pácienseket: megbízható számokra van szükségünk, hogy hány agyhártya-gyulladásos beteg halogathatta a klinikai vagy kórházi vizsgálatot jogosulatlanság miatt. Érthető? - Úgy érti, hogy külön adatokat kér a régebbi betegekről és azokról, akiket sohasem kezeltek? - Lerner jegyzeteket firkantott egy írótömbre. - Rendben, meg tudjuk csinálni. Nem vagyok biztos benne, hogy egy ilyen vizsgálatnál garantálni tudjuk a statisztikai pontosságot, de egy kis szerencsével össze tudunk állítani valamilyen képet. - Egyelőre csak ennyit kérek magától: egy előzetes képet. A részleteket majd később hozzáadhatjuk. Kérem, intézze ezt el ma éjjel, Tim! Létfontosságú lehet. Miután Dr. Lerner kiment, eltűnődve kopogtatva a jegyzetblokkját, Kati Dokihoz fordult. - Oké, most majd meglátjuk. Személy szerint úgy gondolom, hogy nagyon messze jár az igazságtól, és hogy ez a kis kitérő egy kisebb vagyonba fog kerülni a kórháznak gépidőben mérve, de majd meglátjuk. Addig is: még mindig nem oldottuk meg azt az aprócska problémát, hogy mi legyen magával, és a robotbetanító programban játszott szerepével. - Tudom - felelte Doki. - És milyen választ tud adni? - Fogalmam sincs. Komolyan. - Nos, nyilvánvaló, hogy nem tarthatom tovább a programban, hacsak nem hajlandó együttműködni. Ha pedig nem tarthatom a programban, kénytelen leszek elmagyarázni az okát az Ellenőrzésnek, ők pedig vizsgálatot fognak indítani. - Adna nekem tizenkét órát, mielőtt válaszolok? - Tényleg szüksége van arra a tizenkét órára? - Át kell gondolnom a helyzetet. Nem vagyok biztos benne, mit tehetnék. Egy kis idő segítene. - Akkor legyen tizenkét óra. Jöjjön be hozzám reggel! Addigra már lesznek adataim erről a másik ügyről, és egyben a válaszát is közölheti velem. És John, az ég szerelmére, ne játszadozzon velem tovább! Ezúttal a jó választ akarom hallani. Doki megtorpant az iroda ajtajánál, és mosolyogva visszafordult az asszonyhoz. Pengefut%r

124

- A maga kedvéért, Kati, megpróbálom. De ha nem sikerül, az nem a maga hibája lesz. Senki mást nem hibáztathatok majd, csakis magamat.

125

ALN e. nourse

VII.

M

iután visszatért az irodájába, Doki leoltotta a lámpákat, kimerülten hátradőlt a székében, és összekulcsolta a kezét a tarkója mögött. Kati szobájából visszafelé jövet megállt a sebészeti osztályon, hogy elvégezze az esti vizitet az aznapi, és a héten korábban műtött, még mindig lábadozó betegeinél. Miután megvizsgálta Mabel Turnert és egy másik beteget, feladta, mert rájött, hogy silány munkát végez, és visszament az irodájába, remélve, hogy a rezidens sebészek értesítik, ha bármi probléma adódna. Az elméje túlságosan zaklatott volt, hogy a rutinfeladatokra koncentráljon; sokkal sürgetőbb döntéseket kellett meghoznia, mint hogy mit kezdjen egy műtét utáni hőemelkedéssel. Most, a csöndes irodában újra végiggondolta a konfrontációját Kati Durhammel. Persze, kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. Doki módszerei a robotbetanító program szabotálására nem voltak mindig a legkifinomultabbak, és ő is jól tudta, hogy Kati Durham nem ostoba. Igaz, sokszor töprengett kifogásokon, amikkel esetleg előállhat, ha eljön az ideje - ártatlan magyarázatokon, amelyek egyenként megindokolhatják minden hibáját és ballépését. Amikor viszont végül sor került a szembesítésre, ezek az érvek nyilvánvalóan értelmetlenné váltak. Kati túl alaposan megcsinálta a leckéjét; amikor szembeszegült Dokival, már támadhatatlan bizonyítékok voltak a kezében. A férfi késleltethette és lassíthatta volna az ügyet, megkérdőjelezhette volna az igazgatónő eredményeit, és ragaszkodhatott volna hozzá, hogy más pantográfelemzők is vizsgálják meg az adatait, de tudta, hogy ezzel legfeljebb néhány napot nyerhetne, ugyanakkor magára haragítaná Katie-t, aminek nem látta semmi hasznát. Ebben a helyzetben nem volt más választása, mint beismerni, hogy Dr. Durham Pengefut%r

126

vádjai megalapozottak, és reménykedni, hogy az asszony valahogy kapizsgálni kezdi, sőt, talán valamilyen fokig meg is érti, mennyire mélyen és keserűen ellenzi Doki a robotbetanító programot, és mindazt, amit ez a folyamat a kormány egészségügyi ellenőrzési programjában képvisel. Kati bizonyos értelemben meglepte Dokit. A hangneme és a hozzáállása félreérthetetlen volt: kiderült, hogy ő maga is ugyanúgy tartott ettől a konfrontációtól, mint Doki, és hogy nyilvánvalóan rokonszenvezik az orvos érzelmeivel, sőt, talán egyet is ért velük. Az is egyértelművé vált viszont, hogy az igazgatónőnek a hivatalos álláspontot kell képviselnie. A férfi pedig tudta: akár tetszik, akár nem, ha továbbra is szabotálni próbálja a programot, Kati Durham biztosan feladja őt az Ellenőrzésnek. Nincs több játék, nincs több szabotázs. Együttműködhet, vagy kiszállhat a programból. Ennyire egyszerű volt a helyzet. És ennyire bonyolult. Nyilvánvaló volt, hogy nem tehette meg, hogy egyszerűen kilép, és szabadon elsétál, hogy közönségesebb kórházi feladatokat lásson el. Ha megtagadja az együttműködést, azzal kiveszi az irányítást Kati kezéből. Egy ilyen esetben az Egészségügyi Ellenőrzés biztosan nyomozást indítana, hogy kivizsgálja, mit is művelt Doki a betanító programmal, és miért. Kati optimális esetben talán engedné neki, hogy folytassa a sebészi munkáját a kórházban, amíg az Ellenőrzés nem végez vele, de az is lehet, hogy teljesen eltiltaná a munkától az Ellenőrzés vizsgálatának idejére, sőt, talán még polgári peres vagy büntetőjogi eljárást is indíttatna ellene. Az mindenesetre valószínűnek tűnt, hogy egy kiterjedt vizsgálat nem csak Doki kórházi munkáját érintené - és ez borzolta föl elsősorban az orvos idegeit. Az asszony talán csak blöffölt a Doki magánéletét, ismeretségeit és illegális tevékenységét illető, mélyreható nyomozással; de a férfi valahogy kételkedett ebben. Ha pedig nem blöff volt, akkor nyilvánvaló volt, hogy az egész legális orvosi karrierje veszélyben forog. Egy teljes körű nyomozás az Ellenőrzés részéről tönkreteheti őt - és leleplezhet mindenki mást, akivel kapcsolatban áll. Persze volt egy másik választása is. Végleg lemondhatott a kórházi posztjáról, és feladhatta az egész legális orvosi praxisát, hogy illegalitásba vonuljon. Sok orvos pontosan ezt 127

ALN e. nourse

tette, és sokan közülük, akiket Doki személyesen ismert, örültek, hogy ezt az utat választották: azt hangoztatták, hogy bármi jobb, mint önként részt venni a gyűlölt egészségügyi ellenőrzési programban. Ami viszont Dokit illette, ő erről sohasem volt meggyőződve. Bármekkora szükség is volt rá, a földalatti orvoslás optimális esetben is csak rossz minőségű ellátást tudott nyújtani. Kétségbe-ejtően korlátozott lehetőségeket nyújtó szükségmegoldás volt, aminek csak az a remény igazolhatta a létjogosultságát, hogy egy szép napon talán segíthet megváltoztatni a szigorú egészségügyi ellenőrzési rendszert. Az alvilági orvos gúzsba kötött kézzel dolgozott, és veszélybe sodort minden beteget, akit megvizsgált. Az illegális orvoslás tehát a legkevésbé sem jelentett hosszú távú megoldást az ország egészségügyi ellátással kapcsolatos problémáira. Az egyetlen jó megoldás a Heinz-Lafferty-képletek alkalmazásának teljes körű felülvizsgálata lett volna: a kormány komplett egészségügyi programjának újraalkotása. A program jelenlegi formájában az emberi szükségleteket hajlították meg úgy, hogy passzoljanak a képletbe ott, ahol a Heinz-Lafferty-képletek nem feleltek meg az emberek egészségügyi szükségleteinek; a kormány ugyanis kétség-beesetten próbált tökéletes működésre kényszeríteni egy rendkívül tökéletlen rendszert. A kormány pedig igen csökönyös volt: nyilvánvalónak látszott, hogy a program bármiféle felülvizsgálatát, egyáltalán bármilyen irányvonal módosítást csakis úgy lehet majd elérni, ha azt az emberek kikényszerítik a vezetéstől, és a változást még akkor is csak apró lépésenként lehet majd megvalósítani. Ezek a lépések pedig, legyenek bármennyire is aprók, csakis a rendszeren belül dolgozó orvosoktól származhatnak majd; semmiképp sem olyanoktól, akik a rendszeren kívül végeznek teljesen illegális orvosi tevékenységet. Emiatt nem vonulhatott Doki teljes illegalitásba. Soha nem remélhette, hogy változást csikarhat ki, ha otthagyja a kórházi pozícióját. Megint más kérdés, hogy mit érhetett el a rendszeren belül munkálkodva. Teljesen egyedül talán semmit; az idők végezetéig verhette a fejét a falba fölöslegesen. De ha valaki, akinek akkora hatalma van a rendszerben, mint Katie-nek, csatlakozna hozzá, talán más Pengefut%r

128

lehetne az eredmény. Ha pedig valamilyen válság alakulna ki, egy reménytelen helyzet, amivel az Egészségügyi Ellenőrzés a jelenlegi rendszer keretein belül nem tudna megbirkózni... Doki a székében ülve észrevette, hogy a szíve hevesen kalapál. Felállt, töltött magának egy bögre felmelegített kávét, majd visszaült, és elgondolkodva szürcsölte. A történelem során a járványos betegségek mindig egészségügyi kríziseket okoztak. Az emberiségnek évszázadokon át nem volt védelme az olyan csapások ellen, mint a pestis, a szifilisz, a kanyaró vagy a himlő. Aztán terjedni kezdtek a védőoltások, az antibiotikumok pedig lehetővé tették a kezelést. Az elmúlt évszázadokban az orvostudomány a hatékony vírusölő antibiotikumok felfedezése révén már azok körében is képes volt megfékezni vagy megállítani a vírusos fertőzéseket, akik előzőleg nem kaptak védőoltást. Ez így is volt rendjén - mindaddig, amíg a teljes népesség hozzáférhetett az egészségügyi ellátáshoz. A Heinz-Laffertyképlet bevezetése óta azonban emberek tömegei kerülték el szándékosan az orvosi kezelést, amíg csak tehették. Mi történne, ha egy potenciálisan halálos vírusfertőzés söpörne végig az országon; egy olyan járvány, ami kezdetben viszonylag ártalmatlannak tűnik, és csak akkor fedi fel az igazi arcát, amikor az enyhe, korai tünetek már lecsengtek, és a vírus már túl mélyen beásta magát az áldozat testébe ahhoz, hogy visszaszorítható vagy hatékonyan kezelhető legyen? Azok, akik jogosultak egészségügyi ellátásra, akik elfogadták a sterilizációt mint törvény által megszabott előfeltételt, mindaddig biztonságban lennének, amíg az enyhe tünetekkel is jelentkeznek kezelésért. De mi van azzal a rengeteg emberrel, aki megpróbálná kezelés nélkül átvészelni a korai fertőzést? Egy ilyen járvány esetén elképzelhető lenne, hogy a kórházak eddig csak az összes megbetegedés töredékével találkoztak, és a teljes népességen belül a fertőzés lappangó bozóttűzként, a talajszinten terjed - készen arra, hogy igazi tűzviharként robbanjon ki, ha elér egy kritikus pontot. Eleinte rejtőzködik, aztán annál dühödtebben lángol fel. Doki lassan fölállt, és felkapcsolt egy lámpát az elsötétülő irodában. Katie-nek természetesen igaza volt: nincs semmi bizonyítéka. Még nincs. Holnapra talán már lesznek válaszok - és holnap neki is választ kell adnia Kati Durhamnek; 129

ALN e. nourse

megmondani neki, hogy hol is áll pontosan. Doki felsóhajtott, és azt érezte, hogy az idő minden oldalról szorongatja. Időre volt szüksége, hogy gondolkozzon; időre, hogy előálljon egy használható válasszal - és az idő lassan, de könyörtelenül fogyott. Ez is elég lett volna gondolkodnivalónak, de a tetejébe még ott volt a szűnni nem akaró aggodalom, ami a rendőrség előző esti akciója óta gyötörte: a Sánta Billy miatt érzett nyugtalanság. Amikor nemrég visszatért az irodájába, az üzenődoboza még mindig üres volt. Most beütötte Billy otthoni telefonszámát a számítógépes konzolján, türelmetlenül várta, hogy a relék bezáruljanak, és pislogva nézte az üzenetet, amit aznap már kétszer is látott: Ez a telefon jelenleg nem üzemel. Ha kérdése van, a sípszó után hamarosan kapcsolunk önnek egy diszpécsert... Doki fintorogva szakította meg a vonalat. Molly Barretről sem kapott hírt, pedig már majdnem hat óra volt, és a lány rendszerint nem hagyta el a kórházat anélkül, hogy valamilyen elérhetőséget meg ne adott volna Dokinak. Az orvos épp meg akarta csipogtatni, amikor valaki kopogott az ajtaján, és Molly feje kukkantott be. - Doki! Hála istennek, hogy visszajöttél! Azt hallottam, hogy Dr. Durham behívatott. Doki bólintott. - Majdnem egész délután bent voltam nála. - Remélem, semmi komoly. - De, eléggé. - Doki mélyen a lány szemébe nézett. - Te nem vetted észre, hogy bárki is szimatolna utánad, ugye? Molly a homlokát ráncolta. - Tudtommal nem. Miért? - Nos, azt most nem tudom elmagyarázni. Majd később, ha lesz rá időnk. - Doki mély levegőt vett. - Molly, mi van Billyvel? - Épp ezért jöttem - mondta a lány. - Nagyjából egy órája felhívott. Nagyon furcsa hívás volt. - Hogy érted? - Hát, nem használta a tévéképernyőt, és ha nem lettem volna biztos benne, hogy az ő hangját hallom, nem is hittem volna el, hogy Billyvel beszélek. - A lány megrázta a fejét. - Valahogy annyira megtörtnek hallatszott a hangja. Azt Pengefut%r

130

mondta, gyorsan kell beszélnie, nincs sok ideje, de mondjam meg neked, hogy elkapták, és hogy egyelőre nem is próbálhat veled kapcsolatba lépni. Megkérdeztem, mi a baj, mire azt felelte, hogy konkrétan nincs semmi baj, csak szigorú megfigyelés alatt tartják, és nem tud téged elérni, amíg rá nem jön, hogy szabaduljon meg tőlük. Én... azt javasoltam, hogy mindenképp próbáljon meg felhívni téged; úgy gondoltam, jobb lenne, ha te magad beszélnél vele. Erre viszont azt felelte, hogy nem megy, és hogy nem is érdekli, vagy valami ilyesmit. És ennyi volt, egyszerűen csak letette a telefont. - Nem mondta, milyen megfigyelésről van szó? - Nem... de Doki, aggódom érte. Nagyon feszült és izgatott volt a hangja; egyáltalán nem úgy beszélt, mint általában. Azt mondta, hogy csak a letartóztatás izgatta fel, és hogy nem aludt éjszaka, de az egész annyira hamisan csengett! Doki néhány másodpercig az ajkát harapdálta. - Nos, nem kérdés, hogy le kell mondanunk a ma esti beteget - mondta végül. - Ez nem gond, Billy helyzete viszont az. Nem örülök, hogy meg kell tennem, de azt hiszem, jobb, ha most megkeresem. - Úgy érted, elmész a lakására? Doki, gondolod, hogy ez bölcs dolog? Mármint, ha Billyt tényleg figyelik... - Tartok tőle, hogy ezt a kockázatot vállalnom kell. Ha a fiú bajban van, muszáj megpróbálnom segíteni neki. Nincs senki más, akihez fordulhatna. De ne aggódj, nem ez az első eset, hogy kockára teszem a bőrömet ebben a piszkos szakmában. - Akkor hadd menjek veled! - Ezúttal nem. Lehetséges, hogy valami váratlanul beüt, és Billyvel mindkettőnket elkapnak. Ahogy én látom, minél távolabb maradsz most tőlünk, annál jobb. - Akkor felhívsz, miután találkozol vele? Doki habozott, és a lányra nézett. - Te tényleg aggódsz, igaz? - kérdezte. - Hát... igen. - Molly zavarodottnak tűnt. - Úgy értem, Billy mindig is kitartott mellettünk, és hát az ember könnyen hozzászokik valakihez. Billy néha tud meglepetést okozni. Emlékezz vissza, hogy végezte el azt az altatást tegnap éjjel! Te magad sem csinálhattad volna jobban. Tudom, hogy néha feldühít, mert úgy viselkedik, mintha bárgyú lenne, de 131

ALN e. nourse

valójában egyáltalán nem az. És néha úgy érzem, hogy túl szigorúan bánsz vele, folyton csak szidod. - De mindig visszajön az újabb adagért, ha észrevetted. - Viszont ez nem jelenti azt, hogy szereti is. - Nos, én ebben sem vagyok annyira biztos. De most nem is igazán tudom szidni, hacsak nem tudok kapcsolatba lépni vele. Rendben, Molly, felhívlak, ha megtudom, mi folyik itt. A lány elment, Doki pedig néhány másodpercre visszaült a székébe, és a tarkója mögött összekulcsolt kézzel bámulta a mennyezetet. Aztán elszánta magát, fölállt, levette a fogasról a kalapját és a kabátját, majd megnyomta a NINCS BENT kapcsolót az orvoshívó vezérlőjén. Aztán leoltotta az irodai lámpákat, és sietve elindult a lefelé vivő liftek irányába.

Pengefut%r

132

VIII.

O

dakint, a kórház előtt egyenletesen, sűrűn hullott a hó, néhány méterre csökkentve a látótávolságot; járókelők bukkantak elő a homályból, akár a kísértetek, majd pelyhesedő árnyakként tűntek el újra. Az önműködő utcamelegítők már keményen dolgoztak, és munkájuk nyomán nyirkos, párás levegő ülte meg az utcákat, akár egy napsütötte üvegházat, míg a járdát fedő hó apró csermelyekké olvadva csörgött le a csatornákba. A férfi arcát korbácsoló hófúvás és az utcáról felszálló meleg pára nyugtalanító kontrasztot teremtett, mintha egyik jelenség sem lenne teljesen hihető. Doki a fejébe húzta a kalapját, felhajtotta a kabátja gallérját, és szorosabbra húzta a nyaka körül a gyapjúsálat. Nem is lehetnének jobbak a körülmények, gondolta, ha Billy lakását tényleg állandó megfigyelés alatt tartják. Sem őt, sem senki mást nem lehetett felismerni három méternél nagyobb távolságból, és minden fényképezési kísérlet is kudarcra volt ítélve, amíg a havazás el nem állt. Az orvos leintett egy utcai taxit közvetlenül a kórház bejárata előtt, és megadta a sofőrnek Billy alsóvárosi lakcímét. Aztán hátradőlt a kocsi hátsó ülésén, miközben a vezető kiállt a forgalomba. Doki pontosan tudta, hogy kockázatos útra készül. Ha Billyt tényleg folyamatosan lehallgatják, Doki látogatását gyakorlatilag semmilyen módon nem lehet majd elrejteni a csatasorba állított érzékelőberendezések sokasága elől. A hóesés talán meghiúsítja a fényképezést, sőt, talán még az infravörös távcsöveket is megzavarja, de a hangrögzítők már más lapra tartoznak. A modern parabolamikrofonok szükség esetén háromszáz méterről is képesek voltak felvenni a suttogást, ha semmilyen akadály nem állt a hanghullámok útjába; egy zárt ablakról visszaverődő lézersugár pedig könnyedén 133

ALN e. nourse

érzékelhette a halk hangok által keltett rezgéseket a szobában. De a rendőrségnek más, még ennél is kifinomultabb eszközök is rendelkezésére álltak. Ami pedig a felvett hangok azonosítását illeti: mindenkinek, aki valaha is tanúskodott már egy számítógépes bíróság előtt - és ki nem tett még ilyet? -, automatikusan rögzítették és nyilvántartották a hanglenyomatát az FBI-nál éppúgy, mint az Egészségügyi Ellenőrzési Minisztérium adatbázisában. Egy lehallgatott beszélgetés nyúlfarknyi részlete is elég lehetett az azonosításhoz - elég, hogy az ország bármelyik bírósága előtt bizonyítsák a kapcsolatot Doki és Sánta Billy között. Doki különös módon mégis úgy találta, hogy a térnek és időnek ebben a bizonyos szeletében mindez egyszerűen nem érdekli. Éveken át úgy játszotta a földalatti orvoslás játékát, hogy kínosan ügyelt az íratlan szabályokra; mindig elővigyázatos volt, és mindig megtette a legmesszebbmenő óvintézkedéseket, hogy ne vonja magára a figyelmet, eltüntesse a nyomait, és időben észrevegyen minden lehetséges rendőri ellenőrzést. Dokit azonban most - és ez őt magát is meglepte - furcsamód hidegen hagyta a saját épsége és biztonsága. Úgy tűnt, hogy az elmúlt huszonnégy óra eseményei; Billy letartóztatásának sokkja és az ő végső konfrontációja Kati Durhammel valamit megváltoztatott. Olyan volt, mintha már eldőlt volna a sorsa; mintha nem lenne rá befolyással, hiába tesz bármit is. Billynek volt most szüksége segítségre és védelemre, nem Dokinak, és ha ahhoz, hogy segítsen a fiún, sutba kellett dobnia az elővigyázatosságot, nos, Doki erre is hajlandó volt - és különös módon ez a kilátás most egyáltalán nem tűnt számára riasztónak. A taxi kanyarogva haladt lefelé a Felsővárosból, rámpákon és töltéseken át ereszkedve az egyre szűkülő utcák felé. Ugyanakkor északi irányba tartott; és a sofőr sebesen hajtott egyik jelzőlámpától a másikig. Doki hátradőlt, hogy csitítsa a türelmetlenségét, ahogy a Felsőváros mérföldről mérföldre elmaradt mögöttük. Aztán a kocsi váratlanul lelassított, végiggördült egy sötét, hóval borított utcán, végül befordult egy sarkon. - Nagyjából itt volnánk - mondta a sofőr. - Megfelel? Doki kinézett a taxi ablakán. Pengefut%r

134

- Ez a Négyszázhuszonharmadik utca? - Az még egy saroknyira van északra, de nem tudok ennél közelebb menni. A hó elzárja az utcákat. - Oké. - Doki kifizette a taxist, és néhány másodperccel később már a járdaszegélyen állt, miközben a kocsi surrogva elhajtott a hóban. Az orvos összehúzta a gallérját, és körülnézett a sötétségben. Itt, az Alsóvárosban nem voltak utcamelegítők, és ott, ahová leszűrődött, a hó húszharminc centi mély halmokban állt, máris kormosán a város levegőjétől. Miután a taxi elment, Doki elgyalogolt egy saroknyira északra, befordult a gyéren megvilágított 423. utcába, és szapora léptekkel kelet felé indult. Azelőtt csak egyszer járt Billynél, jó néhány éve, amikor a fiú számításba jött lehetséges pengefutárként. Doki most már csak az útirányra emlékezett, ahogy tömbről tömbre haladt el a nyolcemeletes, bérlakásos sorházak előtt; homlokzatuk fekete volt a sötétségben, a verandákon és a járdán pedig magasan tornyosult a szemét. A hatodik saroknál befordult, mert felismerte a Billy utcáját jelző, kis sarki vegyesboltot. Egy másodperccel később megtorpant, mert a csipogójába épített apró jelérzékelő lassú, egyenletes kattogásba kezdett. Doki összeráncolta a szemöldökét. Valahonnan, ebből a rakás lerobbant épületből valami folyamatosan rövidhullámú jeleket bocsátott ki. A kattogás folytatódott, mialatt Doki továbbgyalogolt az utcán, megtalálta a megfelelő épületet, felment a girbegurba lépcsőkön, és belépett a földszinti haliba. Odabent megtorpant. Egyik kapucsengő mellett sem látszott névtábla, a kaputelefon régi tévéképernyője pedig be volt zúzva, mintha valaki téglával verte volna szét. Doki megnyomta a megfelelőnek tűnő csengőt. Aztán, mivel nem érkezett hangjelzés, feltrappolt a hatodik emeletre, és dörömbölt egy súlyos ajtón. Valami mocorgott odabent. - Ki az? - kérdezte egy tompa hang. - Én - felelte Doki. - Nézz le az ajtó alá! Kitépett egy oldalt a jegyzetfüzetéből, firkantott rá valamit, és félig becsúsztatta az ajtó alatt. A papírdarab eltűnt, és Doki néhány másodperccel később hallotta, ahogy valaki 135

ALN e. nourse

reteszeket és láncokat nyitogat. Az ajtó résnyire kinyílt, és Billy kukkantott ki rajta. - Jesszus - sóhajtott a fiú, és kinyitotta az ajtót. Megijesztettél. Nem vártam vendégeket. - Amint Doki válaszra nyitotta a száját, Billy figyelmeztetően felemelte az ujját. - Meg ne szólalj! Az egész lakást bepoloskázhatták, hogy hanglenyomatokat gyűjtsenek. Hozom a kabátomat, tudok egy helyet, ahová mehetünk. Billy néhány másodperccel később újra felbukkant, fülig beburkolózva kordbársony kabátjába és egy vastag gyapjúsálba. Némán visszavezette Dokit, le a lépcsőn, majd ki az utcára. Odakint hidegebb volt, mint azelőtt, és időközben a metsző szél is feltámadt, havat sodorva magával, és felhőket kavarva belőle a sötét utcán, amerre az orvos és a pengefutár haladt. Doki fürge léptekkel gyalogolt, Billy pedig bicegve igyekezett lépést tartani vele. Két sarok után egy piszkos kis pincevendéglőhöz értek, ablakában egy pislákoló, neon sörreklámmal. A csehó teljesen elhagyatott volt, leszámítva a pincérnőt, aki éppen egy szerelmesregényt olvasott a pult mögött. Billy az egyik hátsó asztalhoz vezette Dokit, egy gyéren megvilágított sarokba. Ott leült, és meglazította a sálját; a foga szó szerint vacogott, noha a vendéglőben párás meleg volt. - Doki, nem kellett volna idejönnöd! Fogalmam sincs, vajon ki figyelhet... Molly nem szólt neked? - Mondta, hogy valamilyen megfigyelés alatt állsz. De mégis, mit vártál, mit fogok tenni? Ülök ölbe tett kézzel, amíg hajlandó vagy felhívni, hogy mi folyik itt? Nekem dolgom van, betegeim, akiket... - Doki elhallgatott, és körülnézett a piszkos kis vendéglőben. - Kaphatunk hangtompító ernyőt? Billy megrázta a fejét. - Itt nincs ilyesmi, és ha lenne is, akkor sem használhatnánk. A zsernyákok tíz percen belül a nyakunkon lennének. Doki a fiúra nézett. - Miért? Mi az ördög folyik itt? Billy feltűrte az ingujját, és megmutatta a csuklójára erősített transzponderadót. Pengefut%r

136

- Tegnap éjjel szedtem össze ezt a kisjátékszert, amikor bevittek. - Hoppá. - Doki megvizsgálta a szerkezetet. - Ez nem egy olyan szünet nélküli jeladó? - De igen. - Egy elektronikus megfigyelő eszköz. - Pontosan. Az egész városban vevőkészülékeket telepítettek a telefonvonalakba és a lézervezetékekbe. Bárhová is megyek, a vevőkészülékek hálózata percről percre jelenti a koordinátáimat, ahogy átlépek egyik rácspontból a másikba. Nincs hang- vagy vizuális kapcsolat, de nincs is rá szükség. Ha a legkisebb változás is történik a teljesen egyenletes jelben, amit a rács felfog, azonnal riasztás érkezik a legközelebbi rendőrőrsre, és perceken belül a nyakamra küldhetnek egy helikoptert. Ráadásul visszamenőleg lenyomozhatnak minden helyet, ahol jártam, minden egyes helyet, hogy később felhasználhassák ellenem a bíróságon. Olyan, mintha ketrecbe zártak volna; egy mozdulatot se tehetek úgy, hogy ne tudnának róla, ha tudni akarnak róla. - Tudom - bólintott komoran Doki. - A transzpondert a törvény a börtönbüntetés megfelelőjének tekinti. Én viszont eddig azt hittem, hogy bírósági ítélet kell a felhelyeztetéséhez, és a bíróság is szabályozza a használatát. Hogy sikerült ezt rád aggatniuk? - Számítógépes tárgyalást kértem. Szabálysértési váddal vittek be: orvosi felszerelés illegális birtoklásával. Aztán megbütykölték a komputerbíróságot, hogy mindenképp transzponder viselésére kötelezzen, akár beismerem a bűnösségemet, akár fellebbezek az ítélet ellen, és esküdtszéki tárgyalást kérek. Tulajdonképpen úgy tűnt, hogy valójában nem akarnak mást, mint rám rakni ezt a transzpondert, így vagy úgy, függetlenül a vádaktól. Hát, ez sikerült nekik. A cucc törvényesen van rajtam, és abban a pillanatban, amint bármilyen okból abbahagyja a jelsugárzást, egy rendőrautó vagy egy helikopter veszi célba azt a pontot, ahol az adás megszakadt. Doki a homlokát ráncolta, és közelebbről is megvizsgálta a szerkentyűt.

137

ALN e. nourse

- Mi történne, ha egyszerűen csak levágnád, aztán helitaxival átrepülnél a város másik végébe, mielőtt még rád találnak? Billy megrázta a fejét. - Ennyire nem vagyok hülye. Transzponder lekapcsolásáért minimum öt évet szabnak ki; ugyanúgy, mintha börtönből szöknél meg. Persze, meglóghatnék, mielőtt megtalálnak, de előbb-utóbb úgyis elkapnának. Amúgy is, minek vállaljam a kockázatot? Az én helyzetem ettől biztosan nem lenne jobb; mindenképp illegalitásba kellene vonulnom, és nem is bújhatnék elő. És neked sem segítene; ugyanúgy találnod kéne egy új pengefutárt, mert nem mernél velem dolgozni. - Hát, sok hasznodat így sem veszem, hogy a csuklódon hurcolod azt a micsodát - jegyezte meg Doki -, és világító csíkot húzol magad után, amerre csak jársz. - És szerinted mégis mit kéne tennem? - csattant fel Billy. Úgy viselkedsz, mintha neked lenne valami problémád! Hadd világosítsalak fel: most az én problémámról beszélünk! - Oké, oké, egyikünk sem örül neki - csitította Doki. - Az a kérdés, hogy mit kezdhetnénk vele. Biztosan van valamilyen megoldás. Most nyugodj meg, és mesélj el mindent, ami múlt éjszaka történt! Talán ki tudunk találni valamit. Billy mindent elmondott, attól a pillanattól kezdve, hogy Doki helitaxija felszállt a háztetőről, addig, amíg az orvos felbukkant az ajtaja előtt: beszélt az Ellenőrzés emberéről, a kihallgatásról, a számítógépes tárgyalásról, a transzponder felcsatolásáról és mindenről, ami csak eszébe jutott. Elhallgatott egy pillanatra, amikor a pincérnő odajött, hogy felvegye a rendelésüket - Doki szójasteaket kért, Billy pedig egy tányér levest -, aztán folytatta. - Szóval, ezzel az izével a csuklómon nem sok mindent tehettem - fejezte be végül. - Hazamentem, és meghúztam magam, aludtam egy kicsit, aztán összeszedtem a bátorságomat, hogy kimenjek telefonálni. A sajátomat nem mertem használni; úgy tűnt, hogy kivonták a kép- és hangrögzítő poloskát a lakásomból, de erről sehogy se tudtam meggyőződni. Egy csomó érzékelő kéne hozzá, de nekem nincsenek ilyen cuccaim. Doki az állát vakargatta. - Ehhez gond nélkül szerezhetünk segítséget. Ami azt illeti... Pengefut%r

138

- Doki, én leginkább azt nem értem, hogy miért akarták ennyire rám rakni ezt a transzpondert. Veled is szórakoztak mostanában? - Bizonyos értelemben igen. Máshogy fogtak hozzá, de azt hiszem, hosszú távon engem akarnak. Hogy hogy hoztak kapcsolatba veled, azt nem tudom. Nem is vagyok biztos benne, hogy már sikerült nekik. De amíg az az izé a csuklódon jeleket sugároz, mindketten sebezhetőek vagyunk. Valahogy ki kell kapcsoltatnunk anélkül, hogy téged bajba sodornánk. - Oké. De hogy? - Van egy számítógép-kezelő a kórházban, aki tartozik nekem egy szívességgel - felelte Doki. - Jerry Kosinski. Tavaly rendbe hoztuk a fia törött lábát, emlékszel? - Arra a kis, szemüveges emberkére? Naná. - Többet tud a megfigyelőrendszerekről, mint bárki más, akit ismerek. Ha mást nem, átvizsgálhatná a lakásodat, és talán a transzponderrel is tud valamit kezdeni. Te csak egyél, én addig felhívom innen, a sarokról. Doki néhány perccel később visszajött. - Sikerült elérnem Kosinskit, és hajlandó találkozni velünk. A lakásodon, amilyen hamar csak oda tud érni. Úgyhogy mennünk kéne. - Befejezte a steaket, és közben észrevette, hogy Billy hozzá sem nyúlt a leveshez. - Mi a baj, beteg vagy? - Nem, csak nem vagyok éhes - tolta el magától a fiú a tányért. - Menjünk innen! Miután visszaértek a lakásba, Billy elpakolt egy székből, hogy Dokinak legyen hová ülnie, és csinált egy kanna kávét. Csöndben várakoztak, míg eltelt egy óra, majd még egy. Doki elbóbiskolt, fejét a mellkasára hajtva; Billy fel-alá járkált, és egyszer-egyszer megtorpant, hogy kinézzen az utcára a párás ablakon. Végül kopogtak az ajtón, és a fiú beengedte a kis számítógép-technikust. Jerry Kosinski biccentett Doki felé, kezet fogott Billyvel, és letett egy kis, fekete kézitáskát a padlóra. - Bocs, hogy ilyen sokára jöttem - mondta. - A hó mindenfelé akadályozza a forgalmat. - Letörölte a párát a szemüvegéről, és körbenézett a szobában. - Szóval poloskagondok, igaz? 139

ALN e. nourse

- Így is mondhatjuk - bólintott Doki. - A szobával kapcsolatban nem vagyunk biztosak, de a karperec, amit a fiú visel, biztosan jeladó. - Nos, akkor nézzük először a szobát! Azt mondjátok, hogy két napja elhelyeztek ide egy gyufaszál-adóvevőt, ami mostanra eltűnt, jól értem? Hol volt pontosan? Billy megmutatta neki az apró lyukat a padlódeszkák között, ahol előző nap megtalálta a poloskát. A kis ember zseblámpával a kezében végigjárta az egész szobát, a fogai közt fütyörészve, miközben mindent alaposan megnézett és átkutatott. Teljesen elmerült a feladatában, egymás után húzta elő a vizsgálati eszközöket a kézitáskából. Különös figyelmet fordított a telefonra és a számítógépes konzolra; előbbiről felhívott egy külső számot, és megvárta, amíg visszahívják. Végül felsóhajtott, és Billyre nézett. - Nem találtam semmit, ami momentán be lenne poloskázva ebben a szobában. Szerintem tiszta vagy. Billy mély levegőt vett, és leült az ágyra. - Ez jó hír - szólalt meg végül. - Akkor, ha lenne bármilyen mód, hogy lerázzuk ezt a karperecét... - Lássuk csak! - mondta Kosinski. Alaposan megvizsgálta a transzpondert, kivett néhány eszközt a kézitáskából, aztán matatott valamit a számlapon. - Nos, ez egy közönséges rendőrségi transzponder - állapította meg, miután végzett. - A helyedben nem próbálnám levenni, se babrálni vele, de abban biztos vagyok, hogy be tudjuk csapni. - Becsapni? - Megbütykölni, hogy ne áruljon el nekik semmit. - A technikus megint beletúrt a táskájába, és kitett az asztalra két eszközt. Az egyik szinte teljesen ugyanúgy nézett ki, mint Billy transzpondere, a másik pedig finom szálú, ezüstös drótból készült női hajhálóra emlékeztetett. - A lényeg, hogy beállítunk egy kamu jeladót, amit nem tudnak megkülönböztetni az igazitól, aztán blokkoljuk az igazi jelet, hogy azt higgyék, a hamis jelzés a valódi. Ez a szerkentyű egyszerűen egy másik transzponder; ugyanolyan, mint az, amit a csuklódon viselsz. Úgy fogjuk hangolni, hogy pontosan ugyanazt a jelet küldje, amit a karpereced. Amint beindítom, egyszerűen csak letesszük majd az Pengefut%r

140

éjjeliszekrényedre, és ott is hagyjuk. A benne lévő elemekkel még legalább két hónapig tudja sugározni folyamatosan a jelet. Ezalatt elnémítjuk a karperecedet ezzel a dróthálószerkentyűvel. Nagyon hasonló a régi Faraday-kalitkákhoz, amiket azelőtt hangtompító ernyőként használtak, csak sokkal kisebb. Viszont ugyanazt csinálja: megakadályozza, hogy a jelek átjussanak rajta. Ha egyszer fölrakjuk, oda mész, ahová akarsz, és a rendőrség nem tud követni. Na, szereljük is fel! Kosinski jó néhány percig az áltranszponderen ügyködött: beállította, ellenőrizte a hangolási jelet, aztán módosította a beállítást. - Most tartsd ide a csuklód! - A technikus végzett egy utolsó igazítást, majd megnyomott egy kapcsolót a hamis transzponderen. Aztán fürgén a Billy csuklójára csatolt jeladó köré tekerte a dróthálót, és néhány hurokkal rögzítette. - Így! - mondta elégedetten. - Gondoskodj róla, hogy mindig rajtad legyen, de amíg a helyén van, a rendőrségi hálózat a kamu jeladó jeleit fogja érzékelni, nem a te karperecedét. Billy a körbetekert csuklópántra nézett, aztán Kosinskire. - Úgy érti, ennyi az egész? Most már az áltranszponder működik? - Így van. - És ha ott hagyom az éjjeliszekrényen, bárhová mehetek, és a zsaruk azt hiszik majd, hogy még mindig itt vagyok? - Igen. Ha elég okos vagy, magaddal viszed az áltranszpondert, amikor elmész enni, vagy ilyesmi, hogy valami mozgást mégiscsak lássanak, de itt hagyod, hogyha nem akarod, hogy kövessenek. Ha valamiért vissza akarod cserélni a két transzpondert, csak vedd le a jeltompító hálót, aztán oldd ki a kapcsolót a kamu jeladón, de utána ne próbáld segítség nélkül újra bekapcsolni, inkább hívj föl engem! Billy felkacagott. - Hát, arra egy darabig várhat! Doki, megint miénk a pálya! - Hála Jerrynek - mosolygott az orvos. - Ne bosszants, Doki! Ki tudja, Junior megint eltörheti a lábát. - Akis technikus visszapakolt a kézitáskájába, és bebújt a kabátjába. - Ha bármi gond van, csak szóljatok! Jobb, ha most visszamegyek a városba, mielőtt teljesen betemet a hó. Miután Kosinski elment, Billy a hátára feküdt az ágyon. - Oké, Doki. Most hogyan tovább? 141

ALN e. nourse

- Egyelőre sehogy - felelte az idősebb férfi. - Míg neked gondjaid voltak, nekem is megvolt a magamé, és azt hiszem, jobb lenne, ha most egy vagy két napig nyugton maradnánk. Kapcsold vissza a telefonodat, és állj készenlétben. Felhívlak, ha szükségem van rád. - Részemről oké - bólintott Billy. - Ezzel a fejfájással amúgy is egy hétig tudnék aludni. Doki élesen felnézett. - Pocsékul is nézel ki. Mióta fáj a fejed? - Ma reggel óta. - Bármi más? - Dideregtem egész nap. Kicsit kapar a torkom, és mintha mindenem fájna. Ennyi az egész. - Rendben, mérjük meg a lázad! - Doki előhúzott egy kis bőrtasakot a zsebéből. - Ó, hagyd már, csak egy kis megfázás, semmi komoly! - Talán. Talán nem. Annak alapján, amit mostanában láttam, inkább nem kockáztatok. - Bedugta a lázmérőt Billy szájába. Egy másodperccel később leolvasta, és hangosan szitkozódott. - Mi van? - kérdezte a fiú. - Negyven fok! - felelte Doki utálkozva. - Miért nem szóltál, hogy kezdesz megbetegedni? - Előhúzott egy lezárt tenyésztőfiolát a tasakból, mintát vett Billy torkából, aztán a kenetet visszazárta a fiolába. Ezután tűt és fecskendőt vett elő, és valamilyen gyógyszert injekciózott Billy vállába. - Ez Viricidin, arra az esetre, ha a sanghaji influenzát kaptad volna el. Itt hagyok néhány kapszulát is. Vegyél be kettőt most, kettőt pedig minden reggel és este, amíg el nem fogy, világos? Ha a fejfájás holnap estig nem múlik el, ne várd meg, míg felhívlak, hívj fel te engem, oké? Billy unottan bólintott, miközben didergett a túlfűtött szobában. Doki sürgetésére elismételte az orvosi utasításokat. - Jól van - mondta végül a doktor. - Vegyél be aszpirint is, aztán bújj az ágyba, és maradj is ott! Majd hívlak. Doki néhány perccel később már újra az utcán volt. Kavargó hóban, gallérját a nyakánál összefogva gyalogolt el egy felsővárosi főútvonalig, és végül sikerült elcsípnie egy utcai taxit. Kimerültén dőlt hátra, és hirtelen ellenállhatatlan álmosság fogta el. Hosszú és nyugtalanító napja volt, és nem Pengefut%r

142

tudott szabadulni az érzéstől, hogy szüksége lesz némi tartalék energiára, amikor másnap reggel beér a kórházba.

143

ALN e. nourse

IX.

A

kódszám szaggatottan villódzott az orvoshívó képernyőn, amikor másnap reggel pár perccel hét előtt besétált a kórházba, és a levelesládáján egy pislogó lámpa jelezte, hogy üzenetet kapott. A dobozban két betegfelvételi kártyát talált a saját nevével a „kezelőorvos” rovatban: az egyik a negyvennyolc éves Will Hardy, a másik a tizenkét éves Robert Hardy nevére szólt. A kártyák alapján az apát és a fiút mentőautó hozta be a kórházba nem sokkal éjfél után, és a traumatológián ügyeletes gyakornok, aki először vizsgálta meg őket, mindkettőjüket beutalta a fertőző osztályra. A felvételi diagnózis mindkét esetben akut agyhártyagyulladás volt. Szóval a két Hardy végül mégiscsak visszajött. Doki zsebre dugta az értesítőket, és a kórház előcsarnokán átvágva belépett az orvosi társalgóba. Ott fölvett egy telefont, hogy válaszoljon a hívásokra; kávét szürcsölt, és fánkot rágcsált, miközben beütötte a kódját. Két hívása érkezett: az egyik a nyugati szárny tizennegyedik emeletéről, a fertőző osztályról, ahová az apát és a fiát fölvették, a másik pedig Kati Durhamtől. Doki először a fertőző osztályt hívta föl. A steril köpenyt és maszkot viselő pultos nővér megkönnyebbültnek látszott, amikor meglátta az orvost a képernyőn. - Doktor úr, megkapta az értesítőket a két új páciensünkről? Mindketten súlyos betegnek tűnnek, és utasításokra lenne szükségünk velük kapcsolatban. - Oké, mindjárt fönt leszek - bólintott Doki. Letette a telefont, és tárcsázni kezdte Kati Durham irodáját, aztán meggondolta magát. Korán jött, és Kati még várhatott. Doki befejezte a kávéját, kiment a társalgóból, és beszállt egy, a nyugati szárny felé tartó szállítókabinba. Tíz perccel később Pengefut%r

144

már a steril köpenyt és maszkot húzta magára a tizennegyedik emeleti öltözőben. - Örülök, hogy ideért - mondta a nővér, miközben a folyosó végén lévő hatágyas kórteremhez vezette Dokit. - A gyakornok már elrendelte a rutinvizsgálatokat és az intravénás injekciókúrát, de föl kéne írni nekik további Viricidint, meg valamit a fájdalomra és a lázra. - Mutatták bármi jelét görcsöknek? - Még nem, de ha náluk is ugyanaz a betegség lefolyása, mint másoknál, a görcsök is bármikor elkezdődhetnek, és az eddigi betegeinknél az volt az utolsó fázis. - Nos, talán még időben sikerült behozni őket. - Doki belépett a kórterembe, és meglátta az idősebb és a fiatalabb Hardyt az ágyukban fekve, a szoba távolabbi végében. Egy gyakornok éppen injekciót adott be az apának. Az orvos a homlokát ráncolva vágott át a szobán. Will Hardy nyilvánvalóan sokkal betegebb volt, mint amikor Doki harminchat órája megvizsgálta, de azért sikerült erőtlenül intenie a kezével. - Helló, Doki! Hallgatnom kellett volna magára. A nyakam már teljesen kikészít. - Hogy van a fiú? - kérdezte Doki, a szomszéd ágyon fekvő, alvó alak felé pillantva. - Jobban, mint én - mondta Hardy. - Nála csak tegnap vacsora után kezdődött a nyakmerevedés. - Nos, akkor lássuk magát! - Doki alaposan, precízen megvizsgálta az idősebb férfit; meghallgatta a szívét és a tüdejét, majd ellenőrizte a végtagjait és a neurológiai tüneteit. Aztán elvette a kórlapot a gyakornoktól, és elégedetten bólintott. - Oké, úgy tűnik, hogy urai vagyunk a helyzetnek. Mindkettőjüknek folyamatos injekciókúrára lesz szüksége, és telepumpáljuk magukat gyógyszerekkel. Attól tartok, hogy jó darabig itt kell maradniuk, és mindenben be kell tartaniuk a nővér utasításait. Semmi ostobaság, megértette? - Ne aggódjon, jól fogok viselkedni. - Ajánlom is. Mi van a feleségével? - Nem tudom biztosan. Azt hiszem, lenn tartották a traumatológián, hogy megvizsgálják, és beadjanak neki néhány injekciót. 145

ALN e. nourse

- Nos, majd utánajárok - bólintott Doki. - Ő nem kapta el magukkal együtt a sanghaji influenzát; talán elég lesz neki néhány védőoltás. Este még benézek magukhoz. Addig is, próbáljon pihenni. Visszaérve a nővérpulthoz Doki vizsgálati eredményeket és további utasításokat jegyzett föl a kórlapra. - Tartsák szemmel őket! - mondta a nővérnek. - Már két éjszakával ezelőtt be kellett volna jönniük, de talán még mindig van időnk. - Remélem. Ezek a naturisták néha nem használják a józan eszüket. - Nem csak a naturisták vannak bajban - jegyezte meg Doki. - Ha a számításaim nem csalnak, az egész emeleten hemzsegni fognak a betegek, mielőtt ez az egész véget ér. - Befejezte a jegyzeteit, és átadta a nővérnek a kórlapot. - Hívjon, ha szüksége van rám! Nyolc órára a kórházban már zajlott a kora reggeli nagyüzem; minden lift és szállítókabin dugig volt emberekkel. Doki időközben visszavette az utcai ruháját, és felment Kati Durham irodájába. Az előszobában Kati titkárnője felnézett a két telefonhívásból, amiket párhuzamosan bonyolított, és felsóhajtott. - Hát itt van! Dr. Durham már kezd falra mászni az idegességtől. - Mi a gond? - Nekem nem mondják meg, mi a gond, de odabent egész kis konferenciát tartanak; egész éjjel ki-be járkáltak a számítógép-technikusok. Hajnali ötkor hívtak be, hogy intézzem a telefonokat, és azt hiszem, Dr. Durham ma éjszaka nem is ment haza. Kati feje megjelent az ajtónyílásban. - Megpróbálná újra elérni John Longot? Sürgős lenne. Ó, hát itt van! - Az asszony kimerültnek és felindultnak tűnt, és nem lehetett nem észrevenni rajta a megkönnyebbülést, amikor meglátta Dokit. - John, ez teljesen hihetetlen! El sem tudja képzelni, mi van itt! Jöjjön be, és nézze meg: végre kezdjük átlátni ezeket a számokat. Doki belépett Katie-vel az irodájába, aztán megtorpant. A szobában teljes volt a káosz. Középen, két széles asztalon hegyekben álltak a papírok, és minden irányban Pengefut%r

146

számítógépről nyomtatott adatsorok futottak le a padlóra. Dr. Lerner és még két adatbázis-elemző éppen az egyik papírkupac fölé görnyedt, és apró mikrofonokba beszélt, egy technikus pedig színes tűket döfködött a város térképébe, ami teljesen betöltötte a szoba egyik falát. Az iroda túloldalán, az ablak mellett, az egész ügyködéstől elkülönülve egy alacsony, kopaszodó, vékony szarukeretes szemüveget és apró bajuszt viselő férfi állt. - John - intett felé Kati Durham -, gondolom, már találkozott Mason Turnbullal, az Egészségügyi Ellenőrzési Minisztérium Keleti Részlegének igazgatójával. - Ó, persze, hogy találkoztunk - bólintott Doki. - Ő vezette tavaly azt a négynapos konferenciát a robotbetanító programról. Nézzék, ha rosszkor jöttem... - A legkevésbé sem - biztosította Turnbull. - Épp ellenkezőleg, már vártuk magát egy ideje. Doki elsötétülő arccal fordult Kati felé. - Nézze, magával beszéltem meg ma reggelre találkozót. Ő mit keres itt? - Mr. Turnbull azért van itt, mert hajnali kettőkor felhívtam. John, bajban vagyunk, most nem érünk rá a robotbetanító programmal foglalkozni. - Nos, figyelmeztetem, Kati: végiggondoltam, amiről beszéltünk, és megvitatni sem vagyok hajlandó a munkámat ezzel az emberrel, amíg nincs a közelemben egy ügyvéd. - Erre ma reggel nem lesz szükség - mondta Turnbull. - Nem mintha nem kéne sok mindent megvitatnunk. Már figyeljük egy ideje a programját, Dr. Long, és nem vagyunk elégedettek azzal, amit látunk. - Nyilván azért, mert nem értik a fölmerülő problémákat! vágott vissza Doki. - Talán nem, de úgy tűnik, hogy ezeket a problémákat más sebészek kitűnően megoldják. Kezdünk nagyon kíváncsiak lenni, hogy magának miért nem sikerül. De most nem ez a kérdés. Dr. Durham azért hívott fel engem tegnap éjjel, hogy megosszon velem bizonyos, az agyhártya-gyulladásos esetekkel kapcsolatos, nyugtalanító tényeket, és hajói értem, ebben önnek is szerepe van. - Ő hívta fel rá a figyelmünket - magyarázta Kati -, és még éppen idejében. - Felvett egy vastag papírköteget az egyik 147

ALN e. nourse

asztalról. - Tudtuk, hogy az utóbbi két-három hétben ugrásszerűen növekedett a vírusos agyhártya-gyulladással fölvett betegek száma, és természetesen elindítottuk a szokásos járványügyi vizsgálatokat. Kiderítettük, hogy a fertőzés nyilvánvalóan nagyon virulens, és magas halálozási aránnyal jár. Ugyanakkor elképesztő növekedés jelentkezett a sanghaji influenzával kezelésért folyamodó járóbetegek számában is. Egyikük sem volt túlságosan beteg, de ahogy azt önök is tudják, az egészségügyi ellátásra jogosultak a legkisebb szipogás miatt is hajlamosak bejönni. Nos, Dr. Long felvetette, hogy az agyhártyagyulladás talán a sanghaji influenza kései szövődménye lehet azoknál a betegnél, akik valamilyen okból elkerülték a kezelést, és mi ezt akartuk kideríteni. Felsóhajtott, és az asztalra dobta a papírokat. - Egyelőre csak előzetes adataink vannak, de a séma már most is egyértelmű: a sanghaji influenza és az agyhártyagyulladás ugyanannak a betegségnek két stádiuma, és ha a laborosoknak sikerül izolálni és azonosítani a fertőző ágenst, ugyanazt a vírust találják majd mindkét fázisban. Eddig azonban még nem sikerült pontosan meghatározniuk. - A sanghaji vírust nehéz elcsípni, ezt megerősíthetem jegyezte meg Mason Turnbull -, és az influenza, amit okoz, valóban enyhének tűnik: kisebb hőemelkedés, fejfájás, sajgó izmok néhány napig, de semmi több. A laborosaink meg vannak győződve róla, hogy az egyik visszatérő mutáns influenzatörzsről van szó, ami néhány évente felbukkan, de még senki sem izolálta magát a vírust. Ez a törzs négy hónapja jelent meg Sanghajban, nálunk viszont csak az elmúlt két hónapban garázdálkodik. Nagyon fertőző, de nem különösebben terheli meg a betegeket, kivéve a csecsemőket és az idősebbeket. Az előzetes védőoltáshoz már van oltóanyagunk, és a vírus érzékeny a legtöbb vírusölő antibiotikumra. Normális esetben egy ilyen járvány néhány hét alatt átfutna a népességen, és magától kifulladna. Egy virulens agyhártya-gyulladásos szövődmény viszont már egészen más történet. - Nem lenne gond, ha mindenki, akinél a kezdeti influenza megjelenik, megkapná a kezelést, vagy még azelőtt a védőoltást - mondta Kati. - Az ijesztő az, hogy a számításaink Pengefut%r

148

szerint ez nem így történik. Az influenza első fázisának enyhe lefolyása önmagában is csapda, mert a tünetek egy-két nap alatt eltűnnek, ezért az emberek azt hiszik, hogy a betegség végleg elmúlt, egészen addig, amíg pár nap múlva be nem üt a mennykő. Nem tudom, mi okozza az időeltolódást, talán a vírusnak ennyi időbe telik, hogy eljusson a központi idegrendszerbe, és beássa magát az agyat és a gerincvelőt beburkoló agyhártyába. Amint azonban az agyhártyagyulladás beindul, úgy halad, mint a villám: tomboló láz, iszonyatos nyakmerevedés, heveny fejfájás, aztán görcsök és halál; mindez negyvennyolc órán belül, ha a páciens nem kap időben kezelést. Az viszont nem kérdéses, hogy ennek a gyulladásnak köze van a korábbi, kezeletlen sanghaji influenzához. Azok, akiket az influenza kezdeti tüneteivel kezelnek, nem kapják el az agyhártyagyulladást; nálunk egyetlen ilyen eset sem fordult elő. Azoknál sem alakul ki, akik elég korán megkapják az influenza elleni előzetes védőoltást. Az összes agyhártya-gyulladásos eset, amivel eddig találkoztunk, olyanoknál fordult elő, akik elkapták az influenzát, és kezelés nélkül vészelték át. - És a felvételi görbe? - kérdezte Turnbull. - Ha nem látnám, nem hinném el - mondta Kati Durham. Negyvenhárom új agyhártya-gyulladásos beteg csak az elmúlt huszonnégy órában, és mindegyikük kezeletlen sanghaji influenzán esett át nagyjából egy héttel ezelőtt. Az előző napon harmincnyolc eset, azelőtt pedig harminckettő. Három nap alatt több mint száz új beteg csak ebben a kórházban, és nincs jele, hogy a járvány már tetőzött volna. Itt az elmúlt hét statisztikája; mondja meg, hogy maga mit gondol! Az Egészségügyi Ellenőrzés helyi igazgatója komor arccal bámulta a grafikont; Doki a válla fölött átnézve böngészte az adatokat. - A baj az - folytatta Kati -, hogy az igazán ijesztő rész nem látszik ezen a görbén. A több ezer járóbeteg közül, akiket az elmúlt két hónapban sanghaji influenzával kezeltünk, és így gyakorlatilag megóvtuk őket az agyhártyagyulladástól, kilencvenkilenc egész nyolctized százalék már eleve jogosult volt egészségügyi ellátásra az eugenikai törvények értelmében; vagyis valamikor régebben már átestek a 149

ALN e. nourse

sterilizációs eljáráson, így ez nem jelentett számukra akadályt. Csak két tized százalék, ezerből két beteg rémült meg eléggé már magától a sanghaji influenzától is, hogy alávesse magát a sterilizálásnak, és így kezeléshez jusson. - Nos, mégis mit várt? - fakadt ki Doki. - Ez egy enyhének tűnő, kétnapos betegség! Azok, akik nem hajlandók vállalni az eugenikai törvény előírásait, aligha fogják meggondolni magukat egy enyhe lefolyású influenza miatt. Pontosan ez a fajta betegség az, amit megpróbálnak majd kezelés nélkül átvészelni. De mi van az érme másik oldalával? Az agyhártya-gyulladásos betegek közül hányan voltak jogosultak ellátásra? Kati Durham az asztalra hajította a statisztikákat, és felnézett Mason Turnbullra. - Gyakorlatilag senki - felelte. - Alig akartam elhinni, de a számok ezt mutatják. Ezért hívtam föl magát hajnali kettőkor. Tízből kilencen nem jogosultak, és a végsőkig kivárnak az előtt, hogy bejönnének segítségért. Bő egy-harmaduk már menthetetlen, mire ideér; meghalnak, mielőtt még elkezdhetnénk a kezelést. Csak az ég tudja, hányan nem is érnek ide egyáltalán. - Leült az íróasztalához, és reményvesztetten tárta szét a kezét. - Ez a tendencia, amit az adataink mutatnak, Mr. Turnbull, és őszintén szólva iszonyúan meg vagyok rémülve. Semmi kétség, az eugenikai törvények működnek; talán túl jól is. Azok, akik nem hajlandók alávetni magukat az Egészség-ügyi Ellenőrzés által megszabott jogosultsági előírásoknak, megpróbálnak kezelés nélkül átvészelni egy enyhének tűnő betegséget, amiről később kiderül, hogy egészen más természetű; persze csak akkor, amikor már túl késő. Még mindig vannak lyukak az összegyűjtött adatainkban; maradt néhány megválaszolatlan kérdés. Nem tudjuk pontosan, hogy a kezeletlen influenzás betegek közül hánynál alakul ki ténylegesen az agyhártyagyulladás. Lehet, hogy csak kis százalékuknál, de ha az előzetes becsléseink akár csak megközelítőleg is pontosak, ez a város néhány héten belül térdig járhat a tetemekben. Hosszú csönd támadt a szobában. Aztán Mason Turnbull megköszörülte a torkát. - Harminc százalék - szólalt meg végül. Pengefut%r

150

- Mi harminc százalék? - A kezeletlen influenzás betegek harminc százalékánál alakul ki agyhártyagyulladás - mondta Turnbull. - Ez a legújabb becslés, amivel mi elő tudtunk állni. Ha pedig önt megriasztják a várható következmények, Dr. Durham, hát biztosíthatom, hogy minket is. Ha ez a szám harminc helyett öt százalék lenne, még akkor is egy veszélyes földalatti járványnak néznénk elébe. Harminc százaléknál egy teljesen elképzelhetetlen orvosi katasztrófa fenyeget, és gyakorlatilag valamennyi lehetséges beteg kívül esik a törvényes orvosi ellátás hatókörén. És hogy teljesen őszinte legyek, az Egészségügyi Ellenőrzési Minisztérium sarokba szorult az ügyben. Nem tudjuk, mit tehetnénk, hogy megállítsuk.

151

ALN e. nourse

X.

A

zt hiszem - folytatta Mason Turnbull eljött az ideje, hogy nyílt lapokkal játsszunk. Valójában nem azért vagyok itt, mert ön múlt éjszaka fölhívott, Dr. Durham; ami azt illeti, már jó néhány napja várom a hívását, és azt terveztem, hogy ma mindenképp itt leszek. Dr. Long jelenlétéhez sem azért ragaszkodtam, hogy nyomást gyakoroljak rá a robotbetanítási fiaskója ürügyén. Természetesen a robotprogramot is fontosnak tartjuk, de közel sem annyira, mint azt a rendkívül súlyos problémát, amivel jelenleg szembe kell néznünk. Igazság szerint azért jöttem ide teljes titokban, hogy merőben szokatlan jellegű segítséget kérjek Dr. Longtól. Olyasfajta segítséget, amit törvényesen egyáltalán nem kérhetnék, de amire elengedhetetlen szükségem van. A számítógépes csapat, papírhalmokkal a kezükben, már korábban távozott, így az iroda most üres volt, leszámítva Turnbullt, Katie-t és Dokit. A kis ember az Ellenőrzéstől elhelyezkedett a két orvossal szemben, megtömött egy hatalmas hangafa pipát, és rágyújtott. - Először is, Dr. Durham, hadd erősítsem meg, hogy az önök számítógépes analízise az agyhártyagyulladás-helyzetről tökéletesen helytálló, és minden egyes elemében olyan riasztó, mint ahogy ön az imént rámutatott. A jelenség nem elszigetelt: az önök adatai nagyon hasonlóak azokhoz, amiket a többi keleti parti kórházból kaptunk, és úgy tűnik, hogy nyugaton még rosszabb a helyzet. Az irodáinkban már nagyjából tíz napja tudatában vagyunk a problémának, és egyelőre nem látunk semmiféle, ismétlem, semmiféle megoldást, hogy a jelenlegi egészségügyi ellenőrzési programjaink keretei között megállítsuk a járvány terjedését. Pengefut%r

152

- Széttárta a kezét. - Ahogy azt ön is megállapította, ezt a krízist valójában az eugenikai törvények idézték elő, hiszen arra ösztönözték az ellátásra nem jogosultakat, hogy egy enyhébb betegség esetén ne kérjenek orvosi segítséget. Ugyanakkor az eugenikai programok a legkevésbé sem nyújtanak semmilyen eszközt arra, hogy szembeszálljunk a most kialakuló járvánnyal. - De mindig is fennállt egy elszabaduló járvány veszélye! vetette közbe Doki. - Maguk az Ellenőrzésnél ezt kezdettől tudták, csak jobbnak látták, ha nem vesznek róla tudomást! - Ez így nem teljesen igaz - ellenkezett Turnbull. Egyszerűen soha nem számítottunk ilyen mértékű fenyegetésre, ennyi az egész. A kisebb járványokat tudtuk kezelni. Ha más nem is, tökéletesen beleillettek a programba: elérték, hogy egyre több ember vesse alá magát a jogosultsági követelményeknek, és persze mindig is volt egy biztonsági szelepünk azok számára, akik erre nem hajlandók. - Biztonsági szelep? - A földalatti orvoslás - bólintott a kis ember. - Az illegális egészségügyi tevékenység, amiben az orvostársadalom nagyjából nyolcvan százaléka, beleértve önt is, Dr. Long, részt vesz, amióta csak az eugenikai törvényeket bevezették. Az a fajta orvosi „másodállás”, amit hosszú évek óta kitartóan támadunk és üldözünk. Nos, erre csak a nyilvánosság miatt volt szükség. Az igazság az, hogy az Egészségügyi Ellenőrzési Minisztérium kezdettől fogva megengedte az illegális orvoslásnak, hogy olyan szintre fejlődjön, ahol már be tudja tölteni a kijelölt funkcióját; hogy egyáltalán kivitelezhetővé tegye az eugenikai programot. Doki a kistermetű férfire meredt. - Jól értem? Azt mondta: megengedte? - Pontosan. Persze előzőleg azt is említettem, hogy ez a találkozó bizalmas jellegű, és ha valaki ezen a szobán kívül idézne engem, eskü alatt letagadnám, hogy ilyen kijelentést tettem. - Turnbull felsóhajtott, és újra meggyújtotta a pipáját. - Nézze, doktor, az Egészségügyi Ellenőrzés mindig is az ideális és a gyakorlati szempontok között őrlődött. Az eugenikai törvényeket hosszú távú, idealisztikus célok érdekében vezettük be: a katasztrofális népességnövekedés szabályozására, az egészségügyi ellátással kapcsolatos 153

ALN e. nourse

igények kezelhető szintre csökkentésére és az általános egészségi állapot hosszú távú javítására, azáltal, hogy az ország génállományából kigyomlálunk bizonyos egészségkárosító tényezőket. A kutatásaink azt igazolják, hogy máris lépéseket tettünk a felsorolt célok felé. Tavaly, az elmúlt negyven évben először, effektíve csökkent az éves születési arány. Még azzal együtt is, hogy évről évre egyre többen szereznek jogosultságot az Ellenőrzés által biztosított ellátásra, az egészségügyi szolgáltatásokra támasztott összigény, és persze az ezzel járó fenntartási költségek, ötvenévi folyamatos növekedés után most végre kezdenek beállni egy szintre. Ahhoz még túl korai a helyzet, hogy a genetikai előnyöket is tisztán lássuk, de az orvosi statisztikusaink meg vannak győződve róla, hogy jó úton járunk. Ugyanakkor azért, hogy megőrizzük ezeket az eredményeket, gyakorlatiasnak kellett lennünk. Valójában szinte senki sem szereti a sterilizációs követelményeket, még ha a szükségességét el is ismerik, és a kontrollunk nagyon törékeny; kezdettől fogva pengeélen táncolunk. Muszáj volt megőriznünk az illegális orvoslást mint biztonsági szelepet, hogy vészhelyzet esetén ellátást nyújtson azoknak, akik egyszerűen nem hajlandók belenyugodni a sterilizációba. Persze mindvégig teljesen illegálisan és titokban kellett működnie. A nyilvánosság előtt folyamatosan fel kellett lépnünk ellene, de szükségünk volt rá, hogy életben tartsa az eugenikai programot. Nagy ügyesség kellett ehhez a kötéltáncos-mutatványhoz, de a dolog működött. Mindeddig sikerült elfogadható mértékben megfelelnünk az egészségügyi igényeknek, ugyanakkor lépéseket tennünk a hosszú távú céljaink felé. Szokványos, hétköznapi körülmények között pedig nem látom okát, hogy miért ne működhetne továbbra is. - Leszámítva, hogy a körülmények már nem tekinthetők szokványosnak és hétköznapinak - jegyezte meg Kati Durham. - Pontosan - bólintott Turnbull. - Két hónappal ezelőtt felbukkant ez a sanghaji influenza, és hirtelen egy teljesen megjósolhatatlan helyzettel találtuk szembe magunkat. Persze azelőtt is előfordultak influenzajárványok, de olyasmi, mint ez az agyhártyagyulladás, még soha. Azok, akik jogosultak Pengefut%r

154

voltak egészségügyi ellátásra, nem volt semmi gond. Ők jelentkeztek a kezelésért, ami egyszerre visszaszorította az influenzát, és megvédte őket az agyhártyagyulladástól. Amint figyelmeztetéseket kezdtünk sugározni a járvánnyal kapcsolatban, ezek az emberek csapatostul gyűltek a kórházakba és a klinikákra. De a teljes lakosság egy hatalmas része, nem kevesebb mint negyven százaléka, máig ellenáll az eugenikai programoknak, és így soha nem vált jogosulttá orvosi ellátásra. Persze akadnak köztük olyanok, például a naturisták, akik mindenfajta egészségügyi beavatkozást elutasítanak. Náluk ez vallási dogma, ami valamiféle mélyen gyökerező meggyőződésből ered, és a világon semmilyen eszközzel nem lehet őket jobb belátásra bírni. Ők addig fognak várni, amíg már túl késő nem lesz, mielőtt segítséget kérnének, és ez ellen nincs mit tenni. Azt teszik, amit helyesnek tartanak, és senki mást nem okolhatnak magukon kívül. De a nem jogosultak túlnyomó többsége nem naturista. Ők csak hétköznapi, viszonylag egészséges emberek, akik sosem szerették az eugenikai törvényeket, és akik vállalták annak rizikóját, hogy a kisebb betegségeket egyszerűen kiheverik. Amikor súlyos betegséggel találkoztak, a földalatti orvosokat hívták, hogy ellássák őket. A dolog pedig legtöbbször bevált. Az illegális orvoslás sosem volt annyira jó minőségű, mint a törvényes egészségügyi ellátás, több kockázattal és kevesebb utóvizsgálattal járt, de normális körülmények között legalább valamiféle biztosítékot nyújtott ezeknek az embereknek. A baj az, hogy ez a vírus, amivel most dolgunk akadt, a legkevésbé sem normális: halálos kimenetelű, hacsak nem csapunk le rá korán és keményen. És mindazok, akik eddig a földalatti orvoslásra hagyatkoztak, most teljesen védtelenné váltak. Doki felállt, és az ablakhoz sétált. - Miért nem adnak mentességet erre az esetre? - kérdezte. Jelentsék be, hogy vészhelyzet van! Hirdessék ki, hogy a sanghaji influenza halálos veszélyt jelent, és hogy a kezelést kivonják a sterilizációs követelmények alól; hogy bárki jelentkezhet az Ellenőrzésnél egészségügyi ellátásért, akár jogosult rá, akár nem. Végtére is tömeges halálozásokról beszélünk: ezrek vagy akár milliók haláláról, ha nem állítjuk 155

ALN e. nourse

meg ezt a járványt. Miért nem vonják ki egyszerűen az eugenikai program előírásai alól? - Ez volt az első lehetőség, amit számba vettünk, és a válasz az, hogy nem tehetjük. Minden lehetséges szemszögből tanulmányoztuk a kérdést, és a számítógépeink mindig ugyanazt az eredményt hozták ki: egy ilyen lépés szétzúzná az egész egészségügyi programot és magát az Ellenőrzést is. Nos, gondoljon csak bele, hogy mi történne, ha kiadnánk egy ilyen közleményt, doktor! Több millió ember, akár akarata ellenére is, alávetette magát a sterilizációnak, hogy jogosulttá váljon egészségügyi ellátásra, mert ez volt a törvény, az ország hosszú távú egészségügyi koncepciója. Mit gondol, mi történne, ha ezekkel az emberekkel hirtelen közölnénk, hogy most, ebben a szorult helyzetben, hajlandók vagyunk olyanokat is kezelni, akik sohasem teljesítették a jogosultsági feltételeket, mindazokkal együtt, akik igen? - Rengeteg lenne a dühös ember - ismerte el Doki. - Olyan felkelés törne ki, amihez képest a kilencvenné-gyes Egészséglázadás vasárnapi pikniknek tűnne. Szóval, egyszerűen nem tehetjük meg. így nem. Bármilyen hibás az eugenikai program, ki kell tartanunk mellette. Nem kapcsolgathatjuk fel-le, mint egy lámpát. Elköteleztük magunkat, vagyis az eugenikai programban bármilyen változtatást csak fokozatosan hajthatunk végre, apránként, a nyilvánosság hónapokig vagy évekig tartó felkészítésével. Az irányvonalunkban beálló legkisebb hirtelen változás is halálos lehet. - Akkor tegyük föl, hogy nem ajánlanak felmentést; egyszerűen csak tájékoztatják az embereket a valós helyzetről, és nyomatékosan megkérik őket, hogy jöjjenek be, és vessék alá magukat a sterilizáló eljárásnak. - És ezzel keltsük azt a benyomást, hogy a kormány képes lenne egy helyben ülni és végignézni, ahogy tömegek halnak meg, ha nem jelentkeznek kezelésért? Látom, nem túl járatos a nyilvánossággal való kapcsolattartásban. Már eddig a pontig is csak úgy juthattunk el, hogy az ellátási jogosultságot szabadon választható lehetőségként tüntettük föl, és még így is meglehetősen kőszívű bagázsnak látszunk a közvélemény szemében. Ha még egy kicsit keményítjük ezt a képet, rövidesen lincselő tömegek fognak keresztülmasírozni Pengefut%r

156

Washingtonon, és magára is vadászni fognak éppúgy, ahogy ránk. Persze van itt egy másik probléma: rengeteg ember neheztel az eugenikai programra, még akkor is, ha jogosultak egészségügyi ellátásra. Úgy érzik, hogy a program beavatkozott a magánéletükbe, és elvette tőlük a kiváltságot, hogy dönthessenek a gyermekvállalásról. Beismerem, ez a mi hibánk: kezdettől fogva túlságosan keménykezűen ültettük át a gyakorlatba a programot. De sok ember akkor is így érez, és mivel neheztelnek ránk, nem bíznak bennünk. Ha úgy tennénk közzé figyelmeztetéseket, hogy közben nem oldjuk fel a jogosultsági szabályokat, több millió jogosulatlan ember egyszerűen nem hinne nekünk. Arra gyanakodnának, hogy ez csak egy trükk, amivel rájuk akarjuk erőltetni a sterilizációt, és csapatostul menekülnének. Nem hinnének nekünk, csak amikor már túl késő. Akis emberke az Egészségügyi Ellenőrzéstől kiverte a pipáját, és letette a hamutartóba. Kati és Doki egymásra néztek. Végül Doki megköszörülte a torkát. - Összefoglalva - mondta -, maguk a lehetetlenre vágynak. Azt akarják, hogy az ellátásra nem jogosultak bejöjjenek kezelésért, amikor a vírus lecsap, de semmilyen módon nem tudnak nekik ellátást nyújtani, sőt, még csak meg sem tudják győzni őket, hogy kezelésre van szükségük. - Nagyjából erről van szó - bólintott Turnbull. - Semmilyen módon nem tudunk nekik ellátást nyújtani. Azaz, semmilyen módon a hivatalos egészségügyi program keretein belül. Semmilyen törvényes módon. - És ez mit jelent pontosan? Turnbull felsóhajtott. - Doktor, már tanulmányoztuk a kérdést minden elképzelhető szempontból, és mindig ugyanarra a válaszra lyukadunk ki. Ha ezeket az embereket nem lehet legálisan, az Ellenőrzés egészségügyi programjának keretein belül kezelni, akkor illegálisan kell nekik ellátást nyújtanunk. Valahogy fel kell venni a kapcsolatot ezekkel a jogosulatlan emberekkel, a szóbeszéd révén, a földalatti orvosi hírcsatornák segítségével, vagy bármilyen más lehetséges úton, és meg kell értetni velük, hogy kezelést kaphatnak, és kell is kapniuk a sanghaji influenza ellen, teljes titokban, akkor is, ha nem jogosultak törvényes egészségügyi ellátásra. Az Ellenőrzés ebben nem 157

ALN e. nourse

vehet részt; a kormány hivatalosan nem változtathat az álláspontján. De az Ellenőrzés intézményei segíthetnek. A járóbeteg-klinikák beadhatják a védőoltásokat és a Viricidin injekciókat, és ezúttal, nem hivatalos alapon, eltekinthetnek a jogosultság megállapításától; de muszáj, hogy a hír eljusson a jogosulatlan tömegekhez. Ha az alvilági orvoslásban tevékenykedő doktorok a földalatti csatornákon keresztül elég gyorsan el tudják juttatni az információt a betegeikhez, talán még lehet esélyünk hatástalanítani ezt a járványt. Egy hosszú másodpercre csönd támadt a szobában. Aztán Doki széttárta a kezét. - Mr. Turnbull, maga még mindig lehetetlent kér. Hogy fog orvosokat toborozni egy ilyesfajta illegális programhoz? Hogy állapítja meg, hogy ki végez törvényellenes orvosi tevékenységet, és ki nem? Ki fogja elhinni magának, hogy őszintén kéri ezt a fajta segítséget? Maga tisztában van vele, hogy mi vár az orvosokra, ha földalatti tevékenységért elítélik őket: súlyos pénzbüntetések, megfigyelési szankciók, az orvosi engedélyük elvesztése, talán még börtönbüntetés is. Mit gondol, hányan fogják bevallani, hogy részt vesznek az illegális orvoslásban, csak mert az Ellenőrzés hirtelen ezt akarja tőlük? - Tegyük föl, hogy nem kéne bevallaniuk - mondta Turnbull. - Hogy érti ezt? - Pontosan úgy, ahogy mondom - felelte a kistermetű férfi. Nézze, Dr. Long, ha már nyílt kártyákkal játszunk, csináljuk komolyan. - Lenyúlt, és elővett egy nagy, barna iratgyűjtőt az aktatáskájából. - Van itt nálam egy aktányi feljegyzés, sőt, egy egész kis dosszié, ha úgy jobban tetszik, egy bizonyos Dr. John Long törvény által jóvá nem hagyott orvosi tevékenységéről; az illető doktor a Hetes Számú Kórház Szív- és Érrendszeri Sebészeti Osztályának vezetője, és mellékesen már több mint tíz éve aktív résztvevője a földalatti egészségügyi hálózatnak. Az adatok ebben az aktában egészen a 2007-es évig nyúlnak vissza, bár a korai feljegyzéseink még nagyon vázlatosak. Akkoriban az Ellenőrzés hírszerzési programja még nem volt elég szervezett; mindenféle problémáink adódtak a helyi rendőri erőkkel, és meglehetősen nyers megfigyelési technikákkal Pengefut%r

158

dolgoztunk. Az utóbbi években viszont már sokkal jobban teljesítünk. Olyan hatékony és kifinomult eljárásokat használunk, amikről maga még nem is hallott, így persze nem is állhatott módjában védekezni ellenük, és ezekkel az eszközökkel nyomon is követtük a tevékenységét. Ami azt illeti, talán egy kissé meg is hökkenti majd, ha rájön, mennyire alaposan. Doki felegyenesedve ült a székén, és feszülten bámulta a kistermetű férfit az Ellenőrzéstől. - Mégis, mondana egy példát az alaposságukra? - tudakolta. - Nos, rendben. A feljegyzéseink szerint maga az elmúlt négy évben együtt dolgozott egy orvosiműszer-beszerzővel, egy úgynevezett pengefutárral, akinek a neve és a háttere bizonytalan, de akit a legtöbben Sánta Billyként ismernek. Ha nem tévedek, a fiúnak nyomorék az egyik lába, bár a korrekciós műtét első fázisát már kisgyerekkorában végrehajtották. Az elmúlt hat évben időnként egy Barrett nevű műtősnővér segítségét is igénybe vette; tudtommal nagyszerű lány, aki az eugenikai törvényeket az orvoslás megcsúfolásának tartja, és aki néhányszor részt vett a „nővérek keresztes hadjáratában” itt, a Hetes Számú Kórházban, a nevezett törvények visszavonását követelve... de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Maga az elmúlt néhány hónapban a lány és a pengefutár segítségével meglehetősen nagy mértékben fokozta a földalatti aktivitását; hetente számos sebészi beavatkozást végez, rutineljárásoktól egészen a komoly technikai kihívást jelentő műtétekig, beleértve legalább két epehólyag-eltávolítást, igaz? Igaz. Az utolsó bejegyzésünk, ami két éjszakával ezelőttről származik, arról számol be, hogy maga mandulaműtétet hajtott végre egy bizonyos Merriman-család gyermekein a Trenton Szektor egyik lakótömbjében, és hogy miután elhagyta a lakást, a pengefutárát egy rendőrségi akció során letartóztatták, míg maga egy helitaxival elmenekült. A fiút kihallgatták, számítógépes bírósági tárgyalásra bocsátották, helyt adtak a fellebbezésének, majd folyamatos transzponderes megfigyelés mellett szabadlábra helyezték. Tegnap este óta, amikor is maga és egy egyelőre nem azonosított személy meglátogatta a fiút, a transzponder inaktív: egy méterrel sem mozdult arrébb a vevőrácsunkon. Tapasztalataink szerint ez 159

ALN e. nourse

valószínűleg azt jelenti, hogy a műszert már elnémították, és egy helyhez kötött áltranszponderrel helyettesítették, noha ebben persze még nem lehetünk biztosak. Elég egyszerűen megválaszolhatnánk a kérdést, de nincs rá szükség. Az egyetlen oka, amiért azt a transzpondert elhelyeztük, az volt, hogy akár magát, akár a fiút egészen biztosan a kezünkben tudjuk ebben a bizonyos időpontban. Pillanatnyilag megelégszünk azzal, hogy hagyjuk a fiút oda menni, ahová csak akar; anélkül, hogy nyomon követnénk. - Turnbull letette a dossziét az íróasztalra. - Dr. Long, a végtelenségig folytathatnám, de mi értelme lenne? Amikor azt mondtam, hogy az Ellenőrzés kezdettől fogva hagyta virágozni a földalatti orvosok tevékenységét, azt pontosan úgy is értettem. Minden adat a kezünkben van, hogy bármikor felszámoljuk az illegális egészségügyet, ha ez szolgálja leginkább a céljainkat. Ismerjük az érintett orvosokat, a pengefutáraikat, az orvosi készleteik beszállítóit; de tisztában vagyunk azzal is, hogy milyen törékeny az Ellenőrzés egészségügyi programjának elfogadottsága ebben az átmeneti időszakban. Ha lesújtanánk az illegálisan praktizáló doktorokra, azzal egy nagyon is lényeges biztonsági szelepet zárnánk le. Ez a jelenlegi helyzetben túl kockázatos lenne. - De hát lesújtottak! - ellenkezett Doki. - Mi van a letartóztatásokkal, az elítélt orvosokkal, a büntetésekkel, amikről mostanában hallunk? - Ó, szükség volt néhány kirakatperre. Végül is, a földalatti orvoslás tényleg illegális, és meg kellett mutatnunk, hogy az egészségügyi programot nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. De többnyire csak a legarcátlanabb törvénysértőket zaklattuk. Amíg tudtuk, hogy kik az érintett orvosok, nem volt szükség széles körű beavatkozásra. Úgy véltük, hogy amikor az átmeneti időszak véget ér, és megnő az eugenikai törvények elfogadottsága, lépésről lépésre, fokozatosan leállíthatjuk majd a földalatti orvoslást anélkül, hogy egyáltalán a törvény erejére kéne hagyatkoznunk: elég lesz, ha csak egy kis nyomást gyakorlunk a megfelelő helyen, a megfelelő időben. Doki felvette a nevével és az orvosi azonosítószámával ellátott mappát, és néhány másodpercig lapozgatta. Pengefut%r

160

- És azt akarja mondani, hogy minden orvosról van ilyen aktájuk, aki érintett a földalatti tevékenységben? - kérdezte hitetlenkedve. - Nem, közel sem voltunk ennyire aprólékosak. Csak a legfontosabb szereplőkről vezettünk nyilvántartást, az orvosi alvilág aktivistáiról; azokról, akikről úgy gondoltuk, hogy valamiképpen még komoly gondot okozhatnak nekünk. A többieket nem is kellett szemmel tartanunk. Úgy gondoltuk, hogy ha egyszer tényleg le kell csapnunk, elég lesz ezeket a kulcsfigurákat leállítani, és a többiek csöndben visszavonulnak majd, minden további nyomásgyakorlás nélkül. - Értem. - Doki egy hosszú másodpercig csöndben ült. Aztán felnézett a kistermetű férfire. - Mr. Turnbull, miért mondja el nekem mindezt? - Valószínűleg azért, hogy meggyőzzem: nem egészen azok a lelketlen szörnyek vagyunk, aminek maguk beállítanak minket - felelte Turnbull. - Többet tudunk a földalatti orvoslásról, mint azt bárki sejtené, de mindent összevetve hagytuk szabadon működni, mert hasznos és szükséges szerepet töltött be. Nem vagyunk közönyösek az eugenikai programot elutasító emberek igényeivel és érzéseivel szemben; soha nem is voltunk azok. Most pedig, amikor krízis fenyeget, nem ülhetünk tétlenül. Szükségünk van a földalatti hálózatra, égető szükségünk; de arra nincs időnk, hogy erről minden egyes illegálisan dolgozó orvost meggyőzzünk, és nyilvánosan nem vonulhatunk ki az eugenikai törvények mögül. Ezért kell most mindenképpen igénybe vennünk a maga és más alvilági kulcsfigurák segítségét: hogy terjesszék a hírt, és hogy a lehető leggyorsabban eljutassák a segítséget a védtelen emberekhez. - De mit tehetek én, ha reálisan nézzük? - kérdezte Doki. Hogyne, fel tudnám venni a kapcsolatot nagyjából egy tucat másik orvossal, és megpróbálhatnám bevonni őket, sőt, talán ezer beteget is el tudnék érni valamilyen úton-módon, de ez még mindig csak csepp a tengerben! - Tudom - bólintott Turnbull. - Egyedül maga is épp olyan tehetetlen lenne, mint mi vagyunk. Magának egyszerűen nincs annyira kiterjedt kapcsolata az alvilággal, amekkorára most szükségünk lenne. De ismer valakit, akinek van. 161

ALN e. nourse

Nekünk most piramishatás, levéllánchatás kell. A figyelmeztetésnek muszáj valahogy végigszáguldania az illegális orvosi dolgozók és a kapcsolataik egész hatalmas hálózatán, és minden egyes embernek húsz másikat kell értesítenie. Futótűzként terjedő földalatti szóbeszédet kell elindítanunk, lehetőség szerint a következő huszonnégy órában. Nos, ezt egyedül nem tudja megtenni, doktor, de van valaki, aki megteheti ön helyett, ha könyörgéssel, ígéretekkel vagy hízelgéssel rá tudja venni. Valaki, akinek abszolúte kifogástalan alvilági kapcsolatai vannak, és aki nagyon gyorsan és nagyon messzire tudná juttatni a hírt. - A pengefutáromra gondol - mondta csöndesen Doki. - A pengefutárára gondolok - bólintott Mason Turnbull.

Pengefut%r

162

XI.

D

oki csak valamivel később, miközben lefelé tartott az irodájába, kezdte felfogni, hogy valójában mekkora kockázatot vállal azzal, ha elfogadja Mason Turnbull iménti ajánlatát; kockázatot magára, de még inkább Sánta Billyre nézve. A találkozóról nem készült jegyzőkönyv, és Doki semmilyen bizonyítékot nem tudott felmutatni, hogy a beszélgetés egyáltalán lezajlott - leszámítva Kati Durham jelenlétét. Nem tettek neki ígéreteket, nem garantálták a sértetlenségét, és semmilyen valódi biztosítékot nem kapott, hogy akár az ő, akár Billy együttműködését az Ellenőrzés nem fogja zaklatással, kettőzött intenzitású megfigyeléssel vagy épp mindkettővel honorálni. Attól, amit Doki bizonyítani tudott, Turnbull kérése akár jól kidolgozott cselszövés is lehetett, hogy csapdába ejtsék őket; az Ellenőrzés húzása, hogy egyszer s mindenkorra kivonják őket a forgalomból. Doki két dologra támaszkodhatott: a saját biztos tudására, hogy a robbanásszerűen terjedő járvány szörnyen, rémítően valódi (efelől nem volt kétsége), és Mason Turnbull levegőben lógó ígéretére, hogy ha Doki és Billy együttműködik az Ellenőrzéssel, azt nem fogják nekik egyhamar elfelejteni. Arra sem történt utalás, hogy az Ellenőrzés netán alapvető változtatásokat fontolgatna az eugenikai programban, ha a krízist sikerül elhárítani - ezt sem támasztotta alá más, csak Doki egyre határozottabb meggyőződése, hogy az Egészség-ügyi Ellenőrzési Minisztérium most végre meglátja a kézírást a falon, és felismeri a súlyos, visszatérő veszélyt, amit a jövőben felbukkanó, hasonló járványok jelentenek. Elképzelhető - de csak elképzelhető -, hogy tanulnak valamit a krízisből, ami arra ösztönzi őket, hogy elkezdjék átalakítani ezt a jelenleg érvényben lévő, katasztrofálisan merev programot. De hogy 163

ALN e. nourse

pontosan hogyan kéne egy ilyen bizonytalan találgatást meggyőzően előadnia Billynek, és bevonnia őt a végrehajtandó földalatti küldetésbe, azt Doki távolról sem tudta biztosan. Ezen tűnődött, miközben a zsúfolt lifttel levitette magát az irodája emeletére. Egy dologban biztos volt: Billynek nem fog tetszeni az ötlet. A fiút nem ejtették a fejére; már így is akaratán kívül - szemmel tartotta az Ellenőrzés megfigyelési hálózata, még ha átmenetileg sikerült is megszabadulnia tőlük. Doki tudta: lehet, hogy Billy neki dolgozik, sőt, talán meg is bízik benne (épp annyira, mint bárki másban), de egészen biztosan nem bízna meg az Egészségügyi Ellenőrzés egyik prominensének mindenfajta biztosíték nélküli ígéretében, még akkor sem, ha maga Doki lenne róla meggyőződve, hogy nincs mögötte csapda. Ha egyáltalán hajlandó lenne együttműködni, arra csakis Doki vehetné rá de kérdés, hogy vajon benne megbízna-e, ha egy ilyen kockázatos játékról van szó? Ha nem, akkor semmi esély, hogy a terv beváljon. Ráadásul Doki ideje is túl értékes volt ahhoz, hogy hosszasan győzködje a pengefutárát. Az irodájába érve meglepetéssel vegyes megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy Molly Barret már várja őt. - Hogy kerülsz ide? - kérdezte. - Úgy tudtam, hogy műtéteid vannak ma reggel. - Voltak is - felelte a lány -, de áthelyeztek, és közölték, hogy jelentkezzek nálad. Dr. Durham utasítása volt. Szerinte szükséged lesz rám. - Hát, ebben igaza van - sóhajtott Doki, és leült az asztalához. - Azt hiszem, a következő néhány napban bőven lesz dolgunk. - Gyorsan beszámolt a lánynak a találkozóról Kati Durhammel és az Ellenőrzés emberével, a járványra vonatkozó számítógépes adatokról és a cseppet sem szokványos haditervről, amit Mason Turnbull javasolt. Illegálisan kell végrehajtanunk, és gyorsan - fejezte be a mondanivalóját -, ami azt jelenti, hogy tucatnyi dolgot kell csinálnunk egyszerre. Felveszem a kapcsolatot minden orvossal, akit ismerek, és akinek van földalatti praxisa, és megpróbálom beszervezni őket. Addig is mi ketten felosztjuk egymás között az összes földalatti beteget, akit valaha is Pengefut%r

164

megvizsgáltunk, és vagy rávesszük őket, hogy jöjjenek be beoltatni magukat, vagy elvisszük nekik a gyógyszereket. De ami a legfontosabb: az Ellenőrzés azt akarja, hogy vonjam be Billyt, és győzzem meg, hogy terjessze a hírt az alvilágban; hogy értesítsen mindenkit, aki még nem jogosult egészségügyi ellátásra, és valahogy, bármilyen eszközzel vegye rá őket, hogy kezeltessék magukat, akár úgy is, hogy a kórházak klinikáira irányítja őket. - Akkor is, ha nem jogosultak? - Akkor is. Az Ellenőrzés nem meri nyilvánosan bejelenteni, de hajlandók eltekinteni a jogosultsági követelményektől, hogy ezek az emberek védettséget szerezzenek a járvány ellen. Úgy gondolják, hogy ha a jogosulatlan tömegekhez eljut a hír, hogy a sanghaji influenza kezelés nélkül halálos, és hogy a kórházakban kérdezősködés nélkül kaphatnak védőoltást vagy gyógyszereket, az emberek be fognak jönni. Óvatosak és gyanakvóak lesznek, de bejönnek. - De hát ők be sem léphetnek az Ellenőrzés klinikáira anélkül, hogy megadnák a nevüket, a személyazonosító számukat, a címüket, a jogosultsági adataikat; mindent, amit csak el tudsz képzelni! - tiltakozott Molly. - Épp ez a lényeg - magyarázta Doki. - El kell terjeszteni a hírt, hogy ezúttal megtehetik. Minden klinikai dolgozó megkapja az utasítást, hogy még a betegek nevét se kérdezzék meg, csak adják be a gyógyszereket bárkinek, aki bejön. Molly az orvosra nézett. - Tényleg úgy gondolod, hogy az Ellenőrzés végigcsinál egy ilyen akciót? - kérdezte. - Igen, valóban azt hiszem, hogy végig fogják csinálni. Végig kell csinálniuk. Molly, ha ezt a földalatti járványt nem lassítjuk le most azonnal, nem lesz többé Ellenőrzés, csak teljes káosz. Az emberek hamarosan úgy fognak hullani, mint a legyek, és olyan pánik tör ki, amilyet a sötét középkor óta nem láttunk. Az Ellenőrzés nem engedheti, hogy ilyesmi megtörténjen. Muszáj lesz állniuk a szavukat. - Hát, te talán elhiszed - mondta Molly -, és talán én is elhiszem, de Billy nem fogja elhinni. 165

ALN e. nourse

- Nem akarja majd elhinni, de muszáj lesz meggyőznünk mondta Doki. - Hogyan? - Épp ez a gond; fogalmam sincs! - fakadt ki Doki. - Úgy érzem, mintha az esetek felében csak civakodnánk azzal a kölyökkel! Ó, a munkáját rendesen elvégzi, azzal nincs baj, de ha arról van szó, hogy megbízzon bennem... nem tudom, egyszerűen nem tudok közel férkőzni hozzá! Rád hallgat, az odáig rendben van; de ha én szólok hozzá, az olyan, mintha a falnak beszélnék. - Talán azért, mert én emberi lényként bánok vele -mondta lágyan Molly. - Miért, szerinted én hogy bánok vele? - Mint egy pengefutárral. Valakivel, aki elvégzi, amit akarsz, amikor csak akarod, és ahogy elvárod tőle. Mint egy csipesszel, egy szikével, vagy mint akármelyik eszközzel a kezedben. - De hát a pengefutár az pengefutár! - Igen, de ember is, érzésekkel és problémákkal, mint bárki más. - A lány dühösen nézett fel a férfire. - Doki, ha magadtól nem látod, én hogy magyarázzam el neked? Persze, hogy nem bízik benned! Miért is kéne neki? Elvárod tőle, hogy azt tegye, amit akarsz; rendben. De mikor jutott eszedbe utoljára, hogy ő mit akarhat? Hányszor kért már meg, hogy csinálj valamit a lábával? Te pedig mindig csak lerázod valamivel. Legalább tíz sebész van itt, aki helyrehozhatná azt a lábat, ha megkérnéd őket, és te folyton csak ígérgeted, de sohasem történik semmi! - Molly, ha úgy gondolod, hogy csak a lába miatt... - Dehogy csak a lába miatt, ez csak egy dolog a sok közül! Ó, Doki, hát teljesen vak vagy? Billy több akar lenni közönséges eszköznél; úgy néz föl rád, mint senki másra. Azt akarja, hogy büszke lehess rá, hogy ne csak egy vacak kis pengefutár legyen egész életében! És az esetek felében mégis gyűlöl téged, mert soha a kisujjadat sem nyújtod felé. Ha egyszer, csak egyetlenegyszer kinyújtanád felé azt a nyomorult kisujjat, el sem hinnéd, hogy Billy mennyire megváltozna! Doki sokáig szótlanul ült, és a lányt nézte. Végül felsóhajtott. Pengefut%r

166

- Nos, Molly, talán igazad van, és végig vak voltam. Vagy csak önző, vagy mindkettő. De most nem tudok egy csapásra változtatni rajta; ehhez idő kell, és most nincs idő, hogy bármin is változtassunk. Egyelőre nem tehetek mást, mint hogy segítséget tőle. Talán segíteni fog, talán nem... de most tényleg óriási bajban vagyunk, Molly. Nem tehetek mást, mint hogy megpróbálom. Aztán lassan felvette a telefont, és beütötte a konzolon Billy számát.

167

ALN e. nourse

HARMADIK RÉSZ

a pengefut%r

Pengefut%r

168

I.

A

huszonnégy óra, ami azóta telt el, hogy Doki magára hagyta, Sánta Billy életének leghosszabb huszonnégy órája volt. Miután az orvos elment, a fiú dideregve ült a szobájában, várva, hogy az aszpirin levigye a lázát, és vastagon a kabátjába burkolózott, miközben felváltva borzongott és izzadt. Végül bekúszott az ágyba, leoltotta a lámpát, és megpróbált aludni, de nem jutott neki hosszú pihenés, mert húsz-harminc percenként félelmetes lázálmok riasztották föl. Megpróbált felülni, és olvasni egy kicsit, de az olcsó krimi nem tudta lekötni a figyelmét. Végül csak pislogva ült a sötétben, mialatt az elméje ébren is ugyanolyan félelmetes fantomokat idézett meg, amilyenek az álmát megzavaró rémképek voltak. A csuklóján most is érezte a transzponder és a köré tekert jeltompító háló határozott nyomását. Eleinte örült a lehetőségnek, hogy megszabadulhat a bíróság által rákényszerített adókészülék árulkodó jeleitől, de most kezdtek hátsó gondolatai támadni. Amikor a tompítót felszerelték, a láztól és a fájdalomtól nem tudta végiggondolni a dolgot, most azonban eszébe jutott, hogy valószínűleg ugyanolyan illegális elnémítani és áljeladóval helyettesíteni egy transzpondert, mint teljes egészében eltávolítani. Eddig, habár jó néhányszor akadt gondja a törvénnyel, mindig sikerült elkerülnie a börtönbüntetést vagy a javítóintézetet; de abban szinte biztos volt, hogy ha esetleg elkapják, és a szándékos törvénysértés bűnjele, a működésképtelenné tett jeladó még mindig ott van a csuklóján, az gyakorlatilag garantálja számára a letöltendő szabadságvesztést. A lebukás veszélye pedig nyilvánvalóan óriási. Bárki is tartja megfigyelés alatt a transzponder adását, előbb-utóbb biztosan gyanakodni fog, ha a jel mindig legfeljebb egy- vagy kétsaroknyival mozdul el a hálózatban 169

William s. burroughs

egyik napról a másikra, úgyhogy a szabadság, amit a jeltompító biztosít Billynek, a legjobb esetben is rövid életű lesz. És hogy bízhatna a technikusban, aki felhelyezte a jelfogó hálót, vagy akár magában Dokiban, hogy nem beszélnek, ha a rendőrség nyomást gyakorol rájuk? A fickó talán tényleg tartozott Dokinak egy szívességgel, de vajon képes lenne emiatt ilyen könnyedén eltekinteni a törvénytől és a lehetséges büntetésektől? Billy egyre zavarodottabban rázta a fejét. Az egészben maga Doki volt a legérthetetlenebb. Miért akarta ennyire elhallgattatni a transzponderét? Általában nem volt viselte ennyire a szívén Billy igényeit és érzéseit. Persze, Dokinak is elég jól jött, hogy a fiú újra szabadon, felügyelet nélkül mozoghat; de vajon mit tenne, ha Billyt elkapnák? Maga az orvos szokás szerint most is tiszta volt. Persze, vállalt némi jelentéktelen kockázatot, amikor eljött Billy lakására, de bármikor védekezhetett azzal, hogy egy kórházi beteghez hívták, ami teljesen törvényes, még ha az Ellenőrzés nem is nézi jó szemmel. Dokinak valahogy mindig sikerült elkerülnie, hogy gyanúba keveredjen; de vajon milyen messzire menne Billyért, ha a helyzet tényleg elmérgesedne? Menynyire lehetne megbízni benne egy válságos pillanatban? Valószínűleg nem nagyon. Végül is, manapság a pengefutárok szinte bokorban teremnek. Doki bármikor a farkasok elé vethette Billyt, ha úgy támadt kedve - és eddigi közös munkájuk során nem sok mindent tett, ami arra utalt volna, hogy többnek tekintené Billyt egy kényelmes eszköznél, egy láncszemnél, aki segít elvégezni a földalatti munkáját; de feláldozható láncszemnél, amit bármikor, lelkifurdalás nélkül lecserélhet, ha úgy látja szükségesnek. Mialatt mindez megfordult a fejében, Billy már akkor is tudta, hogy ezek csak lázálmok, paranoiás tévképzetek, amiket a saját elméje kreál, hogy gyötörje őt. Reggel, amikor képes lesz tisztábban gondolkodni, talán még jót is kacag majd magán és a félelmein. Mégis, maga a tény, hogy ezek a félelmek ott bujkálnak benne, ilyen közel a felszínhez, enyhén vészjóslónak tűnt. Billy borzasztóan szerette volna, ha Molly vele van, hogy egy kicsit beszélgessenek. A lány legalább tisztán látta a dolgokat, és mindig egyenlő félként kezelte Billyt, sokkal inkább csapattársként, mint inasként. Pengefut%r

170

Mollyban meg lehetne bízni egy szorult helyzetben, ő segítene, ha tudna - de a fiú nem rángathatta ki őt az ágyból hajnali négykor. Felkelt, bevett még néhány aszpirint, és próbálta elcsitítani az elméjét. Egyelőre semmit sem tehetett, semmi sem történhetett reggelig; és Billy belátta, hogy még reggel is ráér majd Mollyval beszélni, ha még mindig szeretne. Visszafeküdt az ágyba, újra becsukta a szemét, kényszerítette az agyát, hogy megnyugodjon, és végre sikerült elaludnia a visszatérő rémálmok ellenére is. Komor téli napra ébredt tizenegy előtt néhány perccel; az ég fenyegetően szürke volt. A fiú nyöszörögve talpra rángatta magát, és öltözni kezdett. A fejfájás és a láz visszatért, a teste pedig úgy sajgott, mintha egész éjjel pörölyökkel ütlegelték volna. Kábán keresgélni kezdte a kapszulákat, amiket Doki ott hagyott neki... vagy ezt is csak álmodta? Talán leverte őket a padlóra. Egy másodpercig fontolgatta, hogy négykézlábra ereszkedik, és megnézi az ágy alatt, de ekkora megerőltetésnek már a gondolatától is kimerült, és gyöngyözni kezdett a homloka. A fürdőszobában, a mosdó fölött talált pár szem aszpirint; lenyelt kettőt, majd bevett még kettőt ráadásként. Talán Doki felhívja majd, és akkor megkérdezheti őt a kapszulákról. A fiúnak nem volt étvágya, de azért kihalászott a hűtőből néhány zsömlét, egy kis vajat és egy félig megivott tejturmixot, és magába diktálta őket. Megakadt a szeme az éjjeliszekrényen heverő áljeladón, aztán a csuklójára rögzített, elnémított szerkezetre pillantott. Szabadon mozoghatott; mehetett, ahová csak akart. Ezen elgondolkodott egy kicsit, belebújt a kabátjába, aztán visszafeküdt az ágyra, mert rájött a borzongás. Talán később majd elmegy, egy kicsit kiszellőzteti a fejét, kiszabadul a lakás fojtogató légköréből - de előbb muszáj egy kis erőt gyűjtenie. Doki valószínűleg amúgy is csak délután körül fogja felhívni; amikor általában hívni szokta, ha elvállal egyegy beteget estére. A telefon hangosan csörömpölt a szobában. Háromszor vagy négyszer csörgött, mire a fiúnak sikerült átérnie a szoba túloldalára, hogy elhallgattassa. - Halló? - vette föl a kagylót. - Doki vagyok! - szólt bele az ismerős hang. - Hogy vagy? 171

William s. burroughs

- Egész jól, azt hiszem. Nemtom pontosan, még csak most keltem föl. - Rendben, figyelj rám, Billy! Beszélnem kell veled. Van egy ügy, amiben azonnal intézkednünk kell. - Doki, ha esetet vállaltál ma estére... nemtom, nem érzem túl jól magam. - Ez nem olyan eset, amire gondolsz - mondta Doki de nagyon sürgős. Billy, szeretném, ha fognál egy taxit, és idejönnél az irodámba, amilyen gyorsan csak tudsz. - Az irodádba? Megőrültél, vagy mi? Ha bemérik ezt az áltranszpondert, percek alatt a nyakadon lehetnek! - Emiatt elég, ha én aggódom, oké? Azonnal beszélnünk kell, és ezt nem tudjuk telefonon elintézni. Fogj egy taxit, és gyere ide, amilyen gyorsan csak tudsz! Még mielőtt Billy tovább tiltakozhatott volna, a kagyló elnémult. Billy néhány másodpercig csak ült, és bután bámulta a telefont; még mindig nem volt biztos benne, hogy jól hallott-e az imént. Hirtelen mérhetetlen fáradtság kerítette hatalmába; minden másnál jobban vágyott rá, hogy visszazuhanhasson az ágyba, ám ehelyett lassan begombolta a kabátját, sálat tekert a nyaka köré, és megnézte a zsebeit, hogy van-e elég pénze a taxira. Néhány másodperccel később egy utolsó, lázas pillantást vetett a szobájára, aztán lebotladozott a lépcsőn az utcára. Az út olyan volt, mint egy valóra vált lidércnyomás: Billy elméje ide-oda siklott a valóság és az éber lázálmok között. A hó halmokba gyűlt a járdán és az úttesten, így a fiúnak át kellett másznia fölöttük vagy keresztülvágnia rajtuk; néha csípőig merült a puha porhóba, és a cipője megtelt vele, mire kiszabadította magát. Az Alsóvárosnak ebbe a lakónegyedébe még nem jutottak el a hókotrók, és Billy taxit sem talált, amíg el nem érte az egyik Felsőváros felé vezető főútvonalat. A bérkocsik még akkor sem voltak hajlandóak megállni; elzúgtak mellette, ahogy várakozott, összehúzva magát a jeges szélnek kitett útszélen. Végül a karját lengetve kilépett az útra, egyenesen egy taxi elé, ami így kénytelen volt farolva megállni. Billynek előre kellett fizetnie, de egy másodperccel később már a hátsó ülésen kucorgott dideregve, miközben a taxi a Felsőváros járhatóbb utcái felé haladt. A fiú elbóbiskolt út közben. Egyszer eszébe jutott, hogy megnézze, nem Pengefut%r

172

követik-e, de a hátsó ablak felé fordulni és körülnézni akkora erőfeszítésnek tűnt, amekkorára már nem érezte képesnek magát. Végül feladta, és hátradőlt, hogy pihenjen egy kicsit, míg a taxi fölkúszott a főútvonalakon, és végül megállt a Hetes Számú Kórház előcsarnokának főbejárata előtt. Egy perccel később Billy már a zsúfolt előtéren verekedte át magát, hogy eljusson a liftekig. A huszonnyolcadik emeleten jobbra fordult, és végül megállt egy iroda ajtaja előtt, amelyen az állt: DR. JOHN LONG. A fiú fáradtan, kopogtatás nélkül belépett. Doki és Molly is odabent volt, és az orvos fölállt, hogy elvegye Billytől a kabátját. - Ügyes fiú! - mondta. - Ez nagyon gyors volt! - Ja, hát remélem, hogy tudod, mit csinálsz. Minél többet gondolkodok erről a kamu karpereces ötletről, annál kevésbé tetszik. És azt hiszem, neked is eléggé betenne, ha az Ellenőrzésnél rájönnének, hogy itt vagyok. - Nem számít, Billy. Mindent tudnak a hamis transzponderről, de nem fognak minket zargatni miatta, legalábbis most biztosan nem. Billy gyanakodva nézett föl. - Ezt meg hogy érted? - Úgy, hogy az Ellenőrzés mindent tud a mi kis csapatunkról. Évek óta tudnak róla, és nem kérdés, hogy képesek-e azonosítani téged, vagy engem, vagy Mollyt. Már mindent tudnak; egészen eddig a pillanatig bezárólag. Billy tekintete zavarodottan cikázott Doki és Molly között. - Hé, válj egy kicsit, miről beszélsz? Ezt ki mondta neked? - Az Egészségügy Ellenőrzési Minisztérium körzeti igazgatója, a legmagasabb szintről. Két órát töltöttem vele ma reggel, és olyan aktái vannak a földalatti tevékenységünkről, amitől kettéállna a füled. - Akkor nem értem. Hogy lehet, hogy még mindig szabadon lófrálsz? - Mert az Ellenőrzés azt akarja, hogy szabadon lófráljak. Mi több, azt akarják, hogy te is szabadon lófrálj. Igazság szerint az Ellenőrzés pillanatnyilag leginkább azt akarja, hogy te szabad pengefutárként folytasd a ténykedésedet. Olyasfajta segítségre van szükségük, amit csak egy pengefutártól kaphatnak meg. 173

William s. burroughs

Doki ezután gyorsan beszámolt Billynek a találkozójáról az Ellenőrzés emberével. Igyekezett mindent összefoglalni: a saját sejtéseit a folyamatban lévő járvánnyal kapcsolatban, a Hetes Számú Kórház eredményeinek számítógépes analízisét, a járvány nagyságát és a fenyegetést, amit az Ellenőrzés szerint jelent; még Mason Turnbull állítását is, hogy az Ellenőrzés szándékosan hagyta virágozni a földalatti orvoslást, eszközként, amivel elvezethetik a nyomást, amit a közvélemény az ellentmondásos eugenikai programra gyakorol. Aztán, a lehető legpártatlanabb módon felvázolta, mennyire tart az Ellenőrzés az általános pániktól és lázongásoktól, ha megpróbálnának nyíltan szembeszállni a terjedő járvánnyal, és tolmácsolta a könyörgésüket az egészségügyi alvilág erőihez, hogy törvényen kívüli eszközökkel segítsenek megállítani a kórt. - El kell juttatni a hírt az emberekhez; mindenkihez, aki nem jogosult kezelésre, a naturistáktól egészen a hétköznapi polgárig, aki a lehető legtovább akarja halogatni a sterilizációt; hogy ez a betegség alattomos, potenciálisan halálos, és hogy be kell jönniük kezelésért, vagy gyógyszert kell szerezniük a földalatti doktoroktól, amíg még van idő. Az illegális orvosok minden tőlük telhetőt megtesznek majd: én más dokikat fogok beszervezni, Molly pedig megkeresi a saját betegeinket, és felveszi velük a kapcsolatot, de ezzel közel sem jutunk el elég gyorsan elég nagy tömeghez. Napok alatt több százezer emberhez kell eljuttatnunk a hírt olyan forrásból, amiben megbíznak, és amire hallgatnak; más szóval nem az Ellenőrzés hivatalos forrásaiból. Ez pedig azt jelenti, hogy terjesztenünk kell minden lehetséges földalatti csatornán keresztül, különösen a pengefutárok és a beszállítók segítségével, akiknek megvannak a saját kapcsolataik; így elindíthatunk egy lavinaszerűen terjedő szóbeszédet, egy levéllánc-effektust. - De Doki, mi nem valamiféle baráti társaság vagyunk! - tiltakozott Billy. - Úgy értem, nincsenek összejöveteleink, ahol megbeszéljük a dolgokat. - De ismersz más pengefutárokat, nem? - Hát... persze, talán egy tucatnyit, ha van időm megtalálni őket. Pengefut%r

174

- Oké, az már valami. Mindegyikük ismer olyanokat, akiket te nem, igaz? Aztán ott van Papagáj; legalább húszharminc pengefutárt lát el készletekkel, és ismer vagy egy tucat másik beszállítót, és mindegyiküknek vannak kapcsolatai. Mindegyikük tovább tudja adni az információt. A lényeg: én nem mehetek el Papagájhoz, hogy elkezdjem győzködni. Szóba sem állna velem. Az Ellenőrzés meg pláne nem mehet el hozzá. Csak neked lehet esélyed, hogy meggyőzd őt és a többieket, és hogy elég gyorsan elterjeszd a hírt. Billy figyelmesen hallgatta Dokit, és zavarodott arckifejezése fokozatosan elkomorult. - És az Ellenőrzés téged keresett meg ezzel a tervvel? - Kérdezte kimérten. - Így van. - És neked engem kell meggyőznöd, nekem pedig hírverést kéne csapnom, igaz? - Ez lenne a cél - bólintott Doki. - Molly és én is elvégezzük a magunk feladatát, és... - És nem akarnak tőlem mást, mint hogy kimenjek abba a dzsungelbe, és a saját bőrömet vigyem vásárra, hogy kisegítsem őket a slamasztikából, amibe a saját eugenikai programjuk keverte őket, jól mondom? - Hát... - Doki habozva pillantott Mollyra. - Azt hiszem, innen is nézhetjük a dolgot. - Tudod mit? Ez a bohóc az Ellenőrzéstől, akivel beszéltél, talán azt hiszi, hogy elment a józan eszem - vágott vissza hevesen Billy -, de nem ment el, távolról sem! Felőlem az Ellenőrzés akár meg is fulladhat! Miért segítenék nekik, azok után, amit velem tettek? Bepoloskáztak, zaklattak, és megfigyelés alá helyeztek, hogy mozdulni se tudjak! Felemelte a csuklóján lévő transzpondert, és meglengette Doki orra előtt. - Mit gondolsz, ez kitől származik? Azért van rajtam, mert ők rám akarták rakni, és ha rájönnek, hogy kicseleztem a szerkezetüket, gondolkodás nélkül bevágnak a hűvösre! Ezek be akarnak zárni; mindig is be akartak! - Úgy beszélsz róla, mintha valami személyes bosszú lenne szólt közbe Molly -, de ez butaság. Nincs benne semmi személyes; ez csak a rendszerük része.

175

William s. burroughs

- Hát, nekik talán nem személyes ügy, de nekem eléggé az! Mi van az én életemmel? Az Ellenőrzés és az ő drágalátos rendszerük miatt kellett éveken át pengefutárként dolgoznom, mint egy közönséges tolvajnak. Azt hiszitek, hogy szeretem ezt a munkát? Az Ellenőrzés és a rendszer nélkül most egy Medex-programban lehetnék törvényesen dolgozó orvosi asszisztens, vagy akár gyakorló aneszteziológus vagy orvostanhallgató! De milyen esélyt kaptam tőlük? És milyen segítséget kapok, ha orvosi ellátásra van szükségem? Ezzel a görbe lábbal kellett sántikálnom egész eddigi nyomorult életemben; nem az én hibám volt, csak így születtem, és felőlük így is maradhatnék, amíg meg nem halok. Ok nem törődnek az emberekkel. Nem törődnek semmi mással, csak azzal, hogy csökkentsék a kiadásaikat, visszafogják a népesedést és az emberek génjeivel játszadozzanak; mindegy nekik, hogy mit gondolnak, vagy mit éreznek azok az emberek. Hát, most bajban vannak, és szerintem ez így van jól! Tőlem ugyan nem fognak segítséget kapni. - De valójában nem az Ellenőrzésnek segítenél - mondta csöndesen Doki. - Emberek fognak megbetegedni és meghalni, több százezer ember, ha nem állítjuk meg ezt a járványt, mielőtt még komoly, országos szintű krízissé fejlődik. - Akkor talán ez kell ahhoz, hogy szétzúzza az egészségügyi rendszerüket! - vágott vissza Billy. - Egy krízis, amivel nem tudnak megbirkózni! - És gondolod, hogy ahhoz egy ilyen krízis kell? Hidd el, ezt te sem akarod. Senki sem akarhatja. Persze, ha ezt a járványt megállítjuk; ha az Ellenőrzésnek valahogy sikerül megúsznia ez a helyzetet, akkor egy újabb krízissel kell majd szembenézniük: olyan mértékű bizalomvesztéssel, amilyennel eddig még sosem találkoztak. Muszáj lesz változtatniuk, valahogy módosítaniuk a programjaikon. Nem vállalhatnak többé ilyen kockázatot. De a változtatásokat fokozatosan kell majd végrehajtani, nem görcsösen. Most viszont emberek ezrei vannak halálos veszélyben. - Jó, de nem én sodortam őket veszélybe! - mondta Billy. - Miért kéne értük felelősséget vállalnom? Doki felsóhajtott. Pengefut%r

176

- Talán azért, amiért nekem kell felelősséget vállalnom mindazokért, akiket te, én és Molly a föld alatt kezeltünk. Ez egyszerűen csak része annak, amit vállaltunk, amikor elkezdtünk együtt dolgozni, Billy. Valódi, emésztő szükség volt arra, amit csináltunk; és az Ellenőrzés rendszere erről a szükségletről egyszerűen nem vett tudomást. Nos, mi fölvettük a kesztyűt; te éppúgy fölvetted, mint én. Azért vonultam illegalitásba, mert orvosként nem tehettem mást. Az embereknek szükségük volt földalatti orvosokra. De bizonyos értelemben a mi hibánk, hogy az a rengeteg ember, akit kezeltünk, soha nem vált jogosulttá a törvényes ellátásra. Mi tartottuk távol őket, és ezért mi vagyunk a felelősek. Nekik pedig, és rajtuk kívül még rengeteg embernek most szüksége van rád, hogy segíts elhárítani egy valódi katasztrófát. Billy rámeredt, és zavarodottan megrázta a fejét. - Doki, nem mondhatod, hogy én vagyok a hibás! Sohasem csináltam mást, csak azt, amit te akartál tőlem, amire te utasítottál! - Oké, akkor mondjuk, hogy ez csak egy újabb dolog, amit kérek tőled! Mondjuk, hogy ez csak egy újabb esetem: egy nehéz és hihetetlenül fontos eset. Nyakig benne vagyok, és nem tudom egyedül megoldani. Szükségem van a segítségedre. Billy sokáig csak ült ott; először Dokira nézett, majd Mollyra, aztán újra Dokira. A feje hevesen hasogatott, a szoba pedig olyan fullasztónak tűnt, hogy szinte nem kapott levegőt. Doki feje fölött a falon a hívóképernyő folyamatosan változó, véletlenszerű sorrendben villódzott, miközben a fiú megpróbálta összpontosítani a figyelmét, hogy kifejezze a gyanakvást és a nyugtalanságot, ami folyamatosan a fejében kavargott. - És mi van, ha ez az egész kamu? - szólalt meg végül. - Mi van, ha ez az egész csak egy trükk, amit az Ellenőrzés azért talált ki, hogy becsalja az embereket a klinikákra, ahol felírják a nevüket és a személyazonosítójukat, aztán fenyegetéssel vagy kényszerrel ráveszik őket, hogy sterilizáltassák magukat, akár akarják, akár nem? Honnan tudjátok, hogy nem vernek-e át titeket is? 177

William s. burroughs

- Nem hiszem, Billy - csóválta a fejét Doki. - Ha nem hinném, hogy ez halálosan komoly, én magam sem vinném vásárra a bőrömet. Túl nagy ahhoz, hogy hazugság legyen; túl sok olyan része van, amiről tudom, hogy igaz. - És mi van veled, Molly? Te is benne vagy? - Azt hiszem, muszáj benne lennem. Ha trükk, azzal az Ellenőrzés szörnyű hibát követ el; de nem hiszem, hogy az. Az elmúlt hetekben figyeltem, ahogy hosszú sorokban jönnek be ide a beteg emberek. Abszolút valódiak. És nagyon betegek. Billy összeszorította az állkapcsát; még mindig didergett. - Nem tetszik ez nekem - mondta szerencsétlenül. - Nem értem, nem bízom benne, nincs belőle semmi hasznom, és ha valami nem stimmel vele, az én nyakam törik el, nem a tiétek! Egyetlen részlete sem tetszik, és nem is érzem jól magam. A fejem iszonyúan kavarog, ti meg azt akarjátok, hogy kimenjek, és megpróbáljak beadni egy rakás nagyon durva embernek egy olyan történetet, amit soha az életben nem fognak elhinni. Doki élesen rápillantott. - Nem szeded a kapszulákat, amiket tegnap este ott hagytam neked? - Kapszulákat? Hát, asszem, néhányat talán bevettem. Mire voltak jók? Úgy rémlik, mintha keresgélni kezdtem volna őket, de aztán nem találtam, vagy valami ilyesmi. - Ó, atyám! - Doki benyúlt a táskájába, kivett egy hőmérőcsipeszt, és Billy fülére csíptette. - Nos, momentán nincs lázad - mondta néhány másodperccel később. - De Billy, muszáj bevenned ezt a gyógyszert, értesz engem? Adok még egy injekciót, és egy pár kapszulát, de muszáj bevenned őket! A nyakad nem fáj, ugye? - Nem jobban, mint bármi más. Most éppen mindenem fáj. - Billy, ha segíteni akarsz nekünk, muszáj talpon maradnod. - Hát, nekem ez még mindig nem tetszik. Idő kell, hogy végiggondoljam. - Nincs időnk. Ha most nem tudsz velünk tartani, szólnunk kell az Ellenőrzésnek, és keresnünk kell valaki mást. Billy, nem tudnál megbízni bennem, csak most az egyszer? Dolgozz velem, ahogy mindig is tetted! Ha együtt le tudjuk lassítani ezt a járványt, esküszöm, bármit megadok neked, Pengefut%r

178

amit kérsz, ha a legkisebb lehetőséget is látom rá. Molly a tanúm! Billy felnézett rá. - Úgy érted, akár a lábamat is helyrehoznád? - A lábadat? Hogyne, akár a lábadat is, ha ezt szeretnéd. Bármit! - Ebben a kórházban? És nem kell jogosultságot szereznem? - Garantálom, hogy nem. Ha a puszta kezemmel kell szétszednem az Ellenőrzést, akkor is elérem, hogy megcsinálják. Billy lassan fölegyenesedett ültében. - Hallottad, Molly? Hallottad, mit mondott? - Igen, hallottam - bólintott a lány. - És szaván fogom. - Akkor jó. Megállapodtunk. - Billy talpra vergődött, és elkezdett visszabújni a kabátjába. - Jobb, ha beadod nekem azt a gyógyszert, Doki! És talán néhány aszpirint is. Lehet, hogy lázam nincs, de a fejem borzasztóan kavarog. - Szeretnéd, hogy Molly veled menjen? - Nem, dehogy, az nem lenne biztonságos. Amiről beszélünk, az nagyon rizikós lesz. Egyedül megyek, és vagy megúszom, vagy nem. - A fiú összerezzent, ahogy Doki a karjába döfte az injekciót, aztán a szúrásnyomot dörzsölgette, miközben visszahajtotta az ingujját. - Azt hiszem, minden rendben lesz, ha sikerül megállítanom ezt a szédülést. - Ne vállalj fölösleges kockázatot, és jelentkezz be ma este telefonon, érted? Molly és én odakint leszünk, hogy felvegyük a kapcsolatot az összes beteggel, akit valaha kezeltünk, de egy üzenetrögzítős telefonvonal állandóan elérhető lesz. Ha bajba kerülsz, értesíts; hívhatsz előbb is, ha szükséges. - Oké. - A fiú kinyitotta az ajtót, és kifelé indult, aztán visszafordult. - Oké. De Doki... el ne felejtsd, amit ígértél! - Ne aggódj, Billy! - mondta csöndesen Doki. - Ezúttal nem felejtem el.

179

William s. burroughs

II.

A

fejfájás, az izomfájdalmak és a makacs, lázas bizalmatlanság ellenére, amit az egész elképesztő terv iránt érzett, Sánta Billy fürgén haladt, miután maga mögött hagyta Dokit és Mollyt. Bár látszólag összezavarodott, tökéletesen megértette a szavaik súlyát, és kezdettől fogva tudta, hogy azokat az embereket, akikkel föl kell vennie a kapcsolatot, és akiket valahogy meg kell győznie a helyzet sürgősségéről és a szükséges lépésekről, nem lehet telefonon elérni. Egyenként kell felkutatni őket - legalábbis azokat, akik egyáltalán felkutathatok - a fészkeikben és odúikban, szerte az Alsóvárosban, és Billy tudta, hogy a kutatás nem lesz egyszerű. Mivel a város labirintusszerű területein, amelyeket be kellett járnia, a taxik jelentették a leggyorsabb közlekedési módot, Billy taxiba szállt, felhasználva a maroknyi pénzt, amit Doki induláskor éppen erre a célra nyomott a kezébe. Mielőtt azonban elindult a kórházból, megállt egy nyilvános telefonnál az előcsarnokban, és kódolt üzenetet küldött Papagájnak: megvárta, amíg a túloldalon felveszik a kagylót, aztán beütött egy zenés szám- és betűkombinációt, amit olyankor használt, ha jelezni akarta a beszállítónak, hogy hamarosan elmegy a boltjába - így nem lehetett hanglenyomatot rögzíteni, akkor sem, ha a telefont lehallgatták. Ezúttal egy pillanatnyi habozás után az üzenet végére illesztett egy különleges kódjelet, ami azt jelezte, hogy sürgősen és személyesen kell találkoznia Papagájjal; aztán tartotta a vonalat, míg végre megérkezett Papagáj „rendben, jöhetsz” üzenete. Ezzel Billy gyakorlatilag előzetesen bejelentkezett nála kihallgatásra; tudta, hogy a beszállító nem fog örülni neki, de nem tehetett mást. Amennyire még képes volt racionálisan Pengefut%r

180

gondolkodni, világos volt számára, hogy Papagájjal kell kezdenie. Ha nem tudja meggyőzni a beszállítót arról, hogy a krízis valóban sürgető, és nem sikerül aktív segítséget szereznie tőle - Papagájtól, aki hosszú évek óta ismeri, és dolgozik Billyvel; aki valószínűleg majdnem annyira megbízik benne, amennyire csak képes valakiben megbízni -, akkor semmi értelme tovább kutatnia. Papagáj segítségével mutatkozott egy csekélyke, halovány esély, hogy Billynek sikerül felvennie a kapcsolatot azokkal, akiket meg kell győznie, és talán meg is győzheti őket. De a fiú azt is tudta, hogy Papagáj segítsége nélkül reménytelen - és rendkívül veszélyes - helyzetbe kerülhet. A távolból szemlélve még úgy tűnt neki, hogy a beszállítót talán meg lehet győzni. Egy órával később azonban, amikor szemtől szembe állt vele, a beszállító boltjának földalatti raktárhelyiségében, és a kövér, köpcös férfi hideg, bizalmatlan tekintete a groteszk, félhold alakú szemüveg fölött egyenesen Billy gerincébe hatolt, a fiú reménye, hogy bármiről is meggyőzheti Papagájt, lázálomként foszlott szét. Billy beszélt, és beszéd közben világossá vált számára, hogy amit mond, azt Papagáj nem tarthatja másnak, csakis őrültségnek. Ha Billy bizalmatlansága egy, az Ellenőrzés által kidolgozott terv támogatásával és keresztülvitelével szemben Doki és Molly erősködése ellenére is szívós és kiolthatatlan maradt - akkor Papagáj ellenállása egyértelműen rendíthetetlen volt. Eleinte gyakorlatilag mindent elutasított, amit Billy mondott: a homlokát ráncolta, és a fejét csóválta, miközben újabb és újabb csésze tűzforró, fekete kávét töltött magának a hátsó helyiségben égő gáztűzhelyről. Billy viszont kitartó volt, és Papagáj végül, bár még mindig összeráncolt homlokkal és a fejét csóválva, de legalább elkezdte meghallgatni. Végül is, egy ideje keringtek szóbeszédek, a Papagájon átfutó vészhívások száma szokatlanul megnőtt, az „agyhártyagyulladás” és a „járvány” szavak pedig, amelyekkel azelőtt ritkán dobálóztak a beszállító köreiben, az utóbbi időben spontán módon, nyugtalanítóan gyakran bukkantak fel a beszélgetésekben. Kapcsolatainak és érdekeltségeinek mindent felölelő hálózata révén Papagáj fülét nem sok minden kerülte el, ami az egészségügyi alvilágban történt. Bizonyos részletek, amiket a beszállító 181

William s. burroughs

azelőtt valószínűtlennek vagy egyszerűen hazugságnak minősített, furcsamód ismerősen hangzottak most, hogy Billy szájából hallotta őket. Papagáj tehát figyelt, ráncolta a szemöldökét, és az ujjait tornáztatta, miközben Billy összekucorodva és dideregve ült egy hokedlin a kávéfőzővel szemben, és mindent elmondott neki, amiről Doki pár órája részletesen beszámolt; és a vége felé Papagáj még mindig ugyanolyan sötéten és szigorúan figyelt, de időről időre már bólogatott ahelyett, hogy a fejét csóválta volna. - És te elhiszed ezt az egészet? - kérdezte, amikor Billy végül befejezte. - Nem tudom. Azt hiszem. Ha megölnek, se bízom az Ellenőrzésben, de úgy fest, hogy Doki most az egyszer megbízik bennük. - És nem volt semmi kétség a számítógépes analízissel kapcsolatban? - Azt hiszem, nem. Papagáj az ajkát csücsörítette. - Rendben, menjünk végig ezen még egyszer, a legelejéről! mondta. Aztán egy újabb bögre kávét töltött Billynek, és feszülten figyelt, ahogy a fiú a fekete löttyöt szürcsölve, dideregve elismételt mindent. Billy hangsúlyozta a fertőzés furcsa lefolyását: a bevezető, influenzaszerű tüneteket, a látszólagos felépülés időszakát („Doki szerint a legtöbbször kábé egy hétig, de néha csak egy napig tart a részleges gyógyulás, mielőtt az agyhártyagyulladás megjelenik”), aztán a későbbi, másodlagos tüneteket: a fejfájást, a nyakmerevedést és a felszökő lázat. Míg Billy beszélt, Papagáj felállt a székéről, biccentett a fiú felé, hogy folytassa, majd lapozgatni kezdett egy nagy, kör alakú névjegykártyatartóban, és időnként jegyzeteket firkantott egy papírlapra. - Ha a fertőzés az elejétől kezdve súlyos és ijesztő lenne, nem okozna ekkora problémát - magyarázta a fiú. - Az emberek rögtön kérnének valamiféle orvosi segítséget, akár legálisan, akár illegálisan; de nem így történik. A betegség eleinte enyhe, bosszantó kis influenzaként indul, aztán mire a másodlagos tünetek elkezdődnek, addigra már nagyon nagy a baj. - És mekkora az agyhártyagyulladás halálozási aránya? - faggatta Papagáj. - Negyven százalék? Pengefut%r

182

- Annál kevesebb, de a kórház adatai szerint majdnem harminc, és Doki szerint ezt a számot az Ellenőrzés főmuftija is megerősítette. Sőt, azt mondta, hogy még magasabb is lehet, az egyes betegek korától, általános egészségi állapotától és más ilyen tényezőktől függően. - De milyen a fertőzési arány? Hányan kapják el egyáltalán ezt az izét? - Senki sem tudja biztosan - felelte Billy. - Az alvilágban egyáltalán nincsenek statisztikák, a kórházi számok meg csak a jéghegy csúcsát mutatják. De odafönt úgy gondolják, hogy az influenza a teljes lakosság huszonöt-harminc százalékát fertőzi meg, nagyjából annyit, mint egy közönséges influenzajárvány, és ennek harminc százalékánál alakul ki később az agyhártyagyulladás. Papagáj halkan füttyentett. - Uramisten, tudod, hogy mit művelne ez, ha egyszer tényleg beütne? - Elsöpörné az Ellenőrzést - mondta Billy. - És minden mást is, beleértve minket. Apropó, Egészséglázadás: ha ez tényleg igaz, és nem állítjuk meg, egyetlen orvost, pengefutárt vagy beszállítót sem hagynának életben. Oké, először is nézzünk utána! Ha itt igaz, akkor máshol is igaz, és másoknál is ugyanez a történet. Csak ülj nyugodtan egy pár percig! Billy ült a hokedlin, még mindig borzongva, míg Papagáj a telefon fölé görnyedt; a beszállító suttogott, így nem hallatszott, mit mond, de komor arckifejezését már nem tudta leplezni. Eltelt egy félóra, majd még egy, és Papagáj még mindig beszélt; egyszer-egyszer abbahagyta, hogy újratárcsázzon, néha pedig felírt valamit a papírjára. Végül újra Billy felé fordult. - Azt mondod, az Ellenőrzés hajlandó mindenkit kezelni, akár jogosult, akár nem? - Doki szerint igen. Semmi kérdezősködés. Magát az influenzát egy izmos Viricidin injekció azonnal megállítja. Azok, akik érintkeztek a fertőzéssel, a Viricidin mellett gammaglobulint is kapnak. Még az agyhártyagyulladást is le lehet állítani masszív dózisokban adagolt Viricidinnel, ha elég korán kezdik a kezelést, de ha szükséges, a betegek 183

William s. burroughs

kórházi ellátást is kaphatnak, amíg felépülnek. Legalábbis Dokinak ezt mondták. Papagáj bólintott. - Ez eléggé egybeesik azzal, amit más forrásokból hallottam, hogy elhiggyem. A baj az, hogy egy csomóan nem fognak jelentkezni kezelésért, akár fertőzöttek, akár nem. Egyszerűen nem bíznak a kormányban. - Tudom. De ha a pengefutárok el tudják juttatni a hírt a beszállítóikhoz és más pengefutárokhoz meg az ő dokijaikhoz; ha el tudunk indítani egy igazi, futótűzszerű szóbeszédet; nemcsak valami innen-onnan összekapart pletykát, hanem egy valódi, földalatti hírláncot, és aztán mindenki végigjárja az összes beteget, akit ismer, akkor egy csomóan legalább a földalatti orvosuktól segítséget kérnek majd. - És az Ellenőrzés nem fogja átverni ezeket az embereket, a pengefutárokat vagy a dokikat? Semmilyen módon? - Állítólag ez a megállapodás. Semmi sem hivatalos, de elvileg nem lesz ellenőrzés, és nem fognak kérdezősködni a jogosultságról sem. A kórházi alkalmazottak azt az utasítást kapják, hogy hagyják figyelmen kívül az adminisztrációt, és adják be tömegesen a gyógyszereket. Ráadásul minden kórház biztosít gyógyszerellátást a földalatti orvosoknak is. Már csak az a feladat, hogy kapcsolatba lépjünk minden pengefutárral és beszállítóval, akivel és amilyen gyorsan csak tudunk. Papagáj elgondolkodva újra lapozgatni kezdte a névjegytartóját. - Néhány embernél az lesz a legjobb és leggyorsabb, ha én veszem föl velük a kapcsolatot. De vannak pengefutárok, akikhez te könnyebben eljutsz, különösen, ha előzőleg kódolt hívásokkal értesítem őket, és így nem fognak annyira gyanakodni, ha megjelensz náluk. Viszont gyorsan kell majd beszélned, és lehetőleg közölnöd kell velük minden kézzelfogható adatot, amit csak tudsz. Nem akarnak majd hinni neked. - Újabb neveket, címeket és telefonkapcsolatokat írt egy egyre hosszabb listához, aztán Billy kezébe nyomta. - Bármi is történik, ezt ne engedd ki a kezedből! - figyelmeztette. - És mindkettőnk érdekében Pengefut%r

184

reméljük, hogy az információid helyesek. Nagyon nagy bajba kerülhetünk, ha a legkisebb részlete is kamu. - Tudom - mondta kimerültén Billy. - De tizenkét órán belül úgyis kiderül, hogy az Ellenőrzés tényleg megnyitja-e a klinikákat és a földalatti készleteket. Ha nem, egyszerűen csak visszavonulunk, és megpróbáljuk túlélni a dolgot. Leültek egymás mellé, és névről névre végigmentek Billy listáján. - Egy részüket te is ismered - mondta Papagáj -, én pedig mindegyiküknek leadok egy kódolt hívást. Ha ezzel megvagyok, beszélek más beszállítókkal, és megpróbálom rávenni őket, hogy legalább a boltjukban dolgozó pengefutároknak adják tovább az infót. Te, miután végeztél ezekkel a tagokkal, gyere vissza hozzám, és adok neked néhány újabb nevet. Addigra kiderül, hogy van-e visszajelzés a klinikákról, te meg elmondhatod, hogy mit tudtál meg Dokitól. Három órába telt, mire Billynek sikerült rávennie Papagájt, hogy segítsen, de ez a három óra nem volt kárba veszett idő. Billy az utolsó bögre kávéval lenyelte Doki egyik kapszuláját és néhány szem aszpirint; néhány perccel később már kint állt az utcán, Papagáj listájával a kezében, és leintett egy taxit. A címek némelyike ugyanolyan bérlakás volt, mint a sajátja. Mások különféle alsóvárosi búvóhelyek voltak, ahol a pengefutárok általában összegyűltek a szabad óráikban; voltak köztük Billy számára ismerős helyek, de ismeretlenek is. A taxis nem lelkesedett túlságosan az útvonalakért, amiket Billyvel be kellett járnia; idegesítették a zsúfolt sikátorok, és a várakozás a sötét utcasarkokon, amíg Billy odabent van - de a pénztől felcsillant a szeme, így a fiú végre elindulhatott. Az egyik címen, az Alsóváros egyik közeli kerületének elhagyatott, lerobbant negyedében, egy piszkos kis biliárdterem-vendéglőben találkozott három ismerős pengefutárral, hozzá hasonló fiatal kölykökkel, akik az ételük fölé görnyedve, gyanakodva hallgatták a mondanivalóját. Végül nagy nehezen sikerült rávennie őket, hogy legalább a dokijaikkal lépjenek kapcsolatba, és járják végig a saját beteglistájukat. Egy másik helyen összefutott egy volt barátjával, aki nyitottabban fogadta a történetet, és belement, hogy beszéljen a két másik csempésszel, akikkel együtt lakik, 185

William s. burroughs

hogy kiderítse, nem tudnák-e felvenni a kapcsolatot másokkal is. Miután a két leggyakrabban látogatott csehóval végzett, Billy távolabbra merészkedett: lépcsőkön rohant fel, szobák, lakások, albérletek ajtaján dörömbölt; néhány csempészt a legmélyebb álmából vert föl, másokat az esti vizitek tervezési szakaszában zavart meg; olyan fürgén mozgott, ahogy csak tudott, és lázas igyekezettel próbált meggyőzni mindenkit, aki csak hajlandó volt őt meghallgatni. Az egyik lakásban egy goromba pengefutár Papagáj listájáról kereken elutasította, hogy bármilyen segítséget nyújtson Billy tervéhez; egy másik albérlet lakója, aki valamivel ijedősebb volt a többieknél, csak résnyire nyitott ajtón keresztül beszélt a fiúval, és egészen addig hitetlenkedett, amíg Billy nem javasolta neki, hogy kérdezze meg akár Papagájt, akár a saját beszállítóját, hogy megerősítsék a történetet. Egy újabb lakás egészen más volt: apró, elsötétített lyuk egy lerobbant bérház folyosójának végén, ahol az olvadó hó becsöpögött a tetőn át, és nyirkos, zöldes penész ette fölfelé magát a kopott és szakadozott tapétán. A ház szeméttől és okádéktól bűzlött; macskanagyságú patkányok surrantak szét a sötét sarkokba, ahogy Billy végighaladt a folyosón. Odabent, az apró szobában egy tizennégy év körüli, vézna fiú feküdt összekucorodva, dideregve az ágyon, és erőtlenül intett Billynek, hogy keressen valami ülőhelyet. - Beteg vagyok, haver! - nyöszörgött. - Asszem, ez a nyavalyás influenza! Folyton csak reszketek... Billy igyekezett megragadni a figyelmét, elmondta neki a történetet, de a kölyök rövidesen elkezdte őt lényegtelen kérdésekkel félbeszakítani, és nyilvánvaló volt, hogy egyhamar nem megy sehová, és nem is csinál semmit. Billy megérintette a homlokát: forró volt, és száraz. Aztán levest melegített neki, az egyetlen ételt, amit a lakásban talált. - Hát, tényleg elég beteg vagy - mondta a fiúnak. Szerintem éppen azt a nyavalyát kaptad el, amit meg akarunk állítani. Fel tudod hívni a dokidat? - Nincs dokim - felelte a kölyök. - Két hete kirúgtak, és azóta pocsékul mennek a dolgok. - Akkor is szükséged van gyógyszerre. Ingyen kaphatsz kezelést a klinikán, ahogy már mondtam. Pengefut%r

186

- Kizárt, hogy eljussak odáig! - nyögött fel a fiú. - Ma reggel a redőnyt is alig tudtam lehúzni. - Akkor odaadok ezekből egy párat - rakott ki Billy az ágy melletti székre egy halom barna-fehér kapszulát a saját készletéből. - Tessék, nyelj le kettőt most rögtön! Megpróbálok neked dokit szerezni valahogy, de ezek addig is segíthetnek. Én se vagyok túl jól. Igazság szerint percről percre egyre kimerültebb és zavarodottabb volt, de csak ment tovább, miközben a délutáni órák leperegtek, és leszállt a sötétség, egy vadászkopó kitartásával járva végig a listán szereplő címeket, és egymás után pipálva ki rajta a neveket. A feje megint megfájdult, és most a mellkasa kezdett összeszorulni, mintha egy vaskarika egyre szűkülne körülötte; időről időre olyan köhögőroham fogta el, hogy alig kapott levegőt. A listán kívül minden homályba borult az elméjében; halványan emlékezett, hogy valamikor be kéne jelentkeznie Dokinál, de nem emlékezett, hogy hány órakor, és amikor végül megpróbálta felhívni egy nyilvános fülkéből, valamiért nem kapott vonalat. Csak órákkal később jutott eszébe, hogy újra próbálkozzon; ekkor majdnem fél órát töltött a könyökére hajtott fejjel, a fülke műanyagajtajának dőlve, mire végre létrejött a telefonkapcsolat, és meghallotta Doki hangját, amint számon kéri rajta, hogy miért ilyen későn hívja, és hogy mit sikerült elintéznie, ő pedig beszámolt a Papagájjal folytatott tárgyalásáról, és a hosszú napról, amit pengefutárok felkutatásával töltött. Doki ettől mintha megengesztelődött volna, szinte elégedettnek hangzott. - Oké, én is egész nap dolgoztam, és mérföldnyi hosszú híváslistám van éjszakára - mondta. - Mollyt egyedül küldtem ki a felsővárosiakhoz, ott biztonságban lesz, én pedig az alsóvárosi címeket intézem, és még egy párat a köztes kerületekben. Te hogy bírod? - Nem vészes, de még mindig egy csomó nevem van a listán. - Csak vigyázz, ne terheld túl magad, a mostani állapotodban nem tudsz egész éjszaka dolgozni. Miért nem fekszel le egy kicsit aludni? Reggel újra jelentkezem. 187

William s. burroughs

- Oké, egy időre kiszállok. De előbb még meg kell keresnem egy pár embert. - Billy letette a telefont, aztán egy másodpercig gondolkodott, hogy mit is mondott az imént Doki. Meglátta a névlistát a kezében, és felhívta Papagájt. - Beszéltél Dokival? - kérdezte egyből a beszállító. - Mit mondott? - Nem sokra emlékszem, csak annyit mondott, hogy dolgozik. - Nos, úgy hallom, hogy más dokik is melóznak, úgyhogy valami biztosan kezd elterjedni. És minimum egy igazi áttörést máris sikerült elérnünk. Végre sikerült beadnom a sztorit Brownnak... ismered Brownt? Jó nagy területet lát el a Tizenegyes Számú Kórház körül, tőlünk nyugatra. Vagy negyven-ötven másik pengefutárral és a dokijaikkal dolgozik együtt, és most be fogja indítani a dolgokat a saját körzetében. Támadt egy ötlete: felhívta a Tizenegyes központi ellátóját, hogy immunglobulin- és Viricidin utánpótlást kérjen tőlük. Másfél órával később egy egész teherautónyi injekciós csomagot szállítottak le az ajtaja elé. Most nyakig ül a gyógyszerekben, úgyhogy azt hiszem, az Ellenőrzés komolyan beszél. Namármost, Brownnak van egy listája a csempészekről, akiket szeretne, ha meglátogatnál. Nem nagyon népszerű a srácai körében, mert mindig túl sokat számol fel a készletekért, de hajlandó igazolni a sztoridat, ha elmész hozzájuk. Csak ugorj be hozzám, és vedd át a listát! Ja, és a Hetes Számú Kórház Klinikájáról kezdenek jönni a visszajelzések, hogy az embereknek valóban kérdezősködés nélkül beadják a Viricidint; még neveket vagy személyazonosítókat sem kérnek. Úgyhogy azt hiszem, ha el tudjuk terjeszteni az infót, hogy az Ellenőrzés tényleg eltekint a jogosultságtól, egy csomó embert rá tudunk venni, hogy menjenek be a klinikákra, és így megspórolunk a dokiknak jó néhány fordulót. És még nem kaptunk negatív visszajelzést, Billy... Billy? Hé, ott vagy még? - Persze, persze, itt vagyok - felelte tompán Billy. - Nincs negatív visszajelzés, ez nagyon jó hír. - Oké, akkor gyere be Brown listájáért, miután végeztél a sajátoddal; és nem árt, ha sietsz. Ahogy eddig hallottam, több ezren vannak, akik elkapták ezt az influenzát, és nem kezeltették magukat. Több ezren! Vannak, akik hallgatnak Pengefut%r

188

ránk, és elfogadják a kezelést, és vannak, akik nem, de napokba, sőt, talán hetekbe telhet mindegyikükkel fölvenni a kapcsolatot. Nincs veszteni való időnk. - Jó, rendben, sietek. Akkor ma éjjel vagy holnap találkozunk. Billy letette a telefont, aztán csak ült, és a kezében lévő listát nézte. Öt, hat, hét név, akiket még meg kell keresnie, mind ismeretlenek, és mindegyiknek ugyanúgy órákig kell majd érvelni és könyörögni, hogy meggyőzze őket. Felsóhajtott, és visszament a várakozó taxihoz. Több mint négy órával később mászott fel végre a lépcsőn a saját lakásához; alig tudta már az egyik lábát a másik elé rakni. A fény bántotta a szemét, az evés gondolata pedig egy kicsit sem izgatta. Kabátostul, mindenestül zuhant az ágyába, és behunyta a szemét. Tudta, hogy pihennie kell legalább egykét órát, ha folytatni akarja a munkát, és Papagáj új listája legalább háromnapi melónak ígérkezett. Azt remélte, hogy ha most tud egy kicsit pihenni, talán elmúlik a fejfájása. Néhány másodperccel később már valahol máshol járt: tizennégy órát aludt megszakítás nélkül.

189

William s. burroughs

III.

N

em telt azonban hetekbe, sőt, még napokba sem, hogy a figyelmeztető hadjárat első jelei megmutatkozzanak. A szokásos félnapi betegszámlálás kimutatta, hogy kevesebb mint tizenkét órával azután, hogy Billy elhagyta Doki irodáját, ugrásszerűen megnőtt a beérkező páciensek száma a Hetes Számú Kórház sürgősségi klinikáján, másnap reggelre pedig már százával álltak sorba a betegek a klinika rendelői előtt, és az influenzaoltásokról érdeklődtek, amikről azt hallották, hogy itt elvileg megkaphatják őket. Háromszoros létszámban osztották be a nővéreket a kezelőfülkékhez, és a kérdéseket szándékosan a megfelelő ellátáshoz szükséges legfontosabb tudnivalókra szűkítették. Voltak a páciensnek előzőleg sanghaji influenzára utaló tünetei? Ha igen, milyenek és mikor? Van most láza vagy bármilyen más tünete? A család többi tagja ki volt téve a fertőzésnek? Barátok vagy más kapcsolatok? Ezekkel és még néhány hasonló kérdéssel - például az allergiára vagy a korábbi antibiotikumos kezelésekre vonatkozóan - már össze lehetett tákolni egy specializált, miniatűr kortörténetet, és minden esetben, amikor „influenzáról” történt említés, a személyzet részéről feltűnő érdektelenség mutatkozott a nevek, a személyazonosító-számok vagy az egészségügyi jogosultság iránt. Kiadták a megfelelő gyógyszereket, fölvették a lehetséges fertőzöttek adatait, hogy a speciális telefonközpontosok később felhívhassák őket, és minden egyes beteget, aki átesett a kezelésen, őszintén buzdítottak, hogy szóljon bárkinek - tényleg bárkinek akiről csak tudja, hogy ki volt téve az influenzának, hogy az illető a lehető leggyorsabban jöjjön be ingyenes védőoltásért. Fiatalok és idősek csoszogtak be a klinikákra, olyan emberek, akik már vagy húsz éve közelében sem jártak az Egészségügyi Pengefut%r

190

Ellenőrzés intézményeinek, és miután megkapták a kezelést, mindegyiküket a lehető legsürgősebben és legnyomatékosabban megkérték arra, hogy vigye el a hírt másoknak is. Híven a tervhez, amit Mason Turnbull előző nap felvázolt, az Egészségügyi Ellenőrzési Minisztérium nem tett közzé pánikkeltő újságcímeket, sem mindenkire kiterjedő hirdetményeket a jogosultsági törvények felfüggesztéséről de az Ellenőrzés az első napon kiadott egy visszafogott sajtóközleményt, hogy egy „valószínűleg sokakat érintő” sanghaji influenza-járvány „várható” a városban, és hogy az érdeklődők ingyenesen „nagyon hatásos” megelőző kezelést kaphatnak az Ellenőrzés bármelyik intézményében. Másnap maga Turnbull tartott egy rövid, de nagy érdeklődésnek örvendő sajtótájékoztatót, amelyben említést tett bizonyos, „különböző területekről érkező” jelentésekről, amelyek valószínűsítik, hogy a későn megjelenő agyhártyagyulladásszerű tünetek kapcsolatban állhatnak a Sanghaji influenzával; és ismételten felkért mindenkit, akinek influenzás jellegű tünetei vannak, vagy egyáltalán kapcsolatba került influenzás betegekkel, hogy jelentkezzenek az Egészségügyi Ellenőrzés intézményeiben megelőző vagy terápiás kezelésért. A kampány a sajtómanipuláció mesterműve volt: gondosan úgy hangolták, hogy lépésekre sarkallja az embereket, ugyanakkor lefegyverezze a pánikot. És bár a pletykák szerint Turnbull teljes idegösszeomlást kapott, miután a sajtótájékoztató véget ért, a híradások végül hasznosnak bizonyultak. Az Ellenőrzés telefonközpontjait elárasztották a hívások, a klinikákban és kórházakban pedig egyre hosszabbra nyúltak a várakozók sorai. A Hetes Számú Kórházban a betegáradat nagy részét ezeknek a bejelentéseknek tulajdonították, de nem volt kérdéses, hogy a föld alatt terjedő hírek még nagyobb szerepet játszanak. Doki és Molly első napja azzal telt, hogy fölhívták az összes pácienst, akit valaha is kezeltek, és arra buzdították őket, hogy jöjjenek be a kórházba. Ezalatt összeállítottak egy egyre hosszabb listát azokról is, akik még Doki biztatása ellenére is - túl gyanakvók voltak ahhoz, hogy igénybe vegyék az Ellenőrzés intézményeit, de azt kérték, hogy ő - vagy bárki más - juttassa el hozzájuk a 191

William s. burroughs

gyógyszereket a földalatti csatornákon keresztül. Estére Doki felosztotta ezeket a hívásokat maga és Molly Barret között. Miután Billy régóta esedékes hívása beérkezett, Doki és Molly elindult, ki-ki a maga útjára, hogy egy éjszakai portya során felkutassák ezeket a csökönyös pácienseket, és meggyőzzék őket, hogy szóljanak mindenkinek, akit csak ismernek, és irányítsák őket a sürgősségi osztályra kezelésért. És a sorok egyre nőttek. Másnap reggel hétkor, két óra alvás után Doki már újra a kórházban volt, és az irodájában találkozott a beesett szemű Mollyval, hogy egyeztessék az eredményeiket. Az orvost több mint száz új hívás várta az üzenetrögzítőjén; még Mollyhoz is érkeztek hívások rég elfeledett betegektől. A kórház előcsarnokában lévő orvoshívó tábláról kiderült, hogy sok doktor ma csak késve szállingózik be, vagy egyáltalán nem dolgozik - Doki gyanította, hogy ők is a saját földalatti pácienseiket próbálják elérni. Előző nap a személyzet valamennyi tagja speciális értesítést talált az üzenődobozában, amelyben Dr. Kati Durham bejelentette, hogy amíg a járvány terjedését meg nem állítják, a kórház sürgősségi munkarendben üzemel. A rutinbeteg-felvételeken, a sürgős műtéteken kívül minden operációt, a szakklinikákat, a munkaértekezleteket és a rezidensképzést is felfüggesztették. Mi több, a vezetőség nyilvánvalóvá tette: hivatalosan senki sem fog érdeklődni az után, hogy hol vannak, és mit csinálnak a kórház orvosai azokban az időszakokban, amikor felszabadulnak a normál kórházi munkamenet alól. Ha vannak földalatti betegeik, akiket fölkeresnének - úgy tűnt, hogy az értesítő erre próbál utalni -, hát ez a megfelelő alkalom, hogy fölkeressék őket. Minél hamarabb teszik, annál jobb. Doki és Molly gyorsan átfutották a listákat, és eldöntötték, hogy ki melyik beteghez fog elmenni. Közben mindketten idegesen figyelték a telefont, és remélték, hogy Billy jelentkezik, de a készülék néma maradt. Mollyt végül elhívták a kisegítő műszakba a sürgősségi osztályra, ahol épp egy újabb rendelőt nyitottak meg a Viricidin- és immunglobulin-injekciók beadására, Doki pedig elindult a reggeli vizitjére a műtét után lábadozó betegeihez. Tudták, hogy mindkettőjüknek rengeteg dolga lesz délelőtt a kórházban, de Pengefut%r

192

már délután négy körül elszabadulnak, hogy újra a földalatti betegeikre koncentrálhassanak. A sebészeti osztályon egyik probléma a másikhoz vezetett, így Doki csak órákkal később indult vissza az irodájába; már hónapok óta nem érezte magát ennyire holtfáradtnak. Kati Durham, aki éppen akkor lépett ki a számítástechnikai részleg egyik irodájából, meglátta a férfit, ahogy beszáll a liftbe, és csatlakozott hozzá. Az arca kipirult volt, de a szeme köré ráncokat rajzolt a kimerültség. - Nem tudom, John - mondta, miközben kiléptek a liftből, és elindultak a folyosón Doki irodája felé -, emberek ezrei jönnek be a különböző klinikákra, sőt, talán tízezrek is, de az agyhártyagyulladással felvett betegek száma még mindig növekszik. Megnyitottunk négy újabb szakrendelőt, ahol megkaphatják a gyógyszereket és a védőoltásokat. Már majdnem elfogytak az ágyak a fertőző osztályon, és továbbra is óráról órára jönnek a páciensek. Bárcsak tíz nappal hamarabb elkezdtük volna ezt az egészet! - Hát, ezen már nem változtathatunk. Ahogy azonban a dolgok most alakulnak, szerintem a felvételi adatok nagyon hamar javulni fognak. - Talán igaza van. De ha mégsem, nem tudom, mihez fogunk kezdeni. Azok, akik bejönnek a védőoltásért, nagyon feszültek. Pillanatok alatt kitörhet a pánik, és sokaknál közülük már megjelentek a tünetek... - Kati hangja elhalkult, és az asszony komoly tekintettel nézett Dóidra. - Van valami elképzelése, hogy mi folyik a földalatti fronton? - Egyelőre nehéz megmondani - felelte az orvos. - Molly Barrettel ketten több mint kétszáz beteghez mentünk el az elmúlt huszonnégy órában. A kórház orvosainak nagy része ugyanezt tette. Nehéz megsaccolni, hogy egy-egy orvos hány beteget tud meglátogatni, de ha a kórházi személyzet négyszázötven tagja ugyanannyi páciensnél járt, amennyinél mi, akkor az összesen kilencvenezer ember. Talán ennyire nem jó az arány, de nem lehet messze tőle. De jelen pillanatban nem is az jelenti a legfőbb gondot, hogy felvegyük a kapcsolatot a betegekkel, hanem a készletek beszerzése. Ha a számításom nem csal, az én beszállítóm polcai estére kiürülnek. - Mi is így vagyunk vele. A központi ellátó már majdnem kifogyott, délutánra viszont várunk egy különleges 193

William s. burroughs

szállítmányt Chicagóból. Úgy tűnik, mi mélyebben benne vagyunk ebben az egészben, mint a város vagy az ország más területei. Az Ellenőrzés diszpécsere szerint más körzeteket valamivel lassabban mozgósítanak, de ott nem is ekkora a nyomás. Amivel nincs is semmi gond. Amíg innen nem kezdenek rémtörténetek kiszivárogni, talán még mindig időben vagyunk. - Kati fölnézett a férfire. - Mit hallott a fiútól? - Nem eleget, hogy megnyugtasson. Épp most akartam utánanézni. - Doki bekapcsolta a konzolját, átfutotta az utóbbi órákban beérkezett hívások listáját, és megrázta a fejét. - Semmi. Nem hallottam felőle tegnap éjszaka óta, és ennek nagyon nem örülök. Azt mondta, hogy minden megadott címre elmegy, amilyen gyorsan csak tud, de közben ő maga is beteg, és tegnap éjjel borzasztó volt a hangja. Ma reggel újra be kellett volna jelentkeznie, de nem tette meg. - Van bármi, amit tehetnék? - kérdezte Kati. - Nem, momentán nincs. Lehet, hogy egyszerűen csak nincs telefonközeiben, nem tudom. Bár a földszinti sorokból úgy tűnik, mintha valahogy azért terjedne a hír. Maga csak arról gondoskodjon, hogy elég készletünk legyen, amiből meríthetünk, ha szükséges. - Most rögtön beszélek a központi ellátóval, de azt hiszem, délutánra újra egyenesbe jönnek. És John - fordult vissza az asszony az ajtóból -, vigyázzon, hogy maga ne merüljön ki túlságosan. Nem lenne jó, ha maga is lebetegedne. - De az se, ha maga, Kati - nézett fel rá mosolyogva Doki. Tudja, nagyon furcsa érzés, hogy mi ketten hirtelen ugyanarra az oldalra kerültünk. Talán, ha ez az egész véget ér (már ha valaha is véget ér), eltölthetnénk egy estét kettesben. Vacsora, színház, és semmi, aminek köze lenne az orvosláshoz vagy az Ellenőrzéshez. - Ez jobban hangzik, mint bármi, amit az elmúlt hónapokban hallottam - mosolyodott el Kati. - Áll a randi, John; amint ennek az egésznek vége. - Még egy pillanatig habozott, aztán megfordult, és eltűnt a folyosón. Doki íróasztalán halmokban állt a befejezetlen kórházi adminisztráció, de Doki a telefonhoz lépett, és aznap délelőtt harmadszor is tárcsázta Billy számát. Ahogy eddig, a telefon most is kicsöngött, de nem érkezett válasz. Doki üzenetet Pengefut%r

194

hagyott, sürgetve Billyt, hogy késlekedés nélkül hívja vissza, aztán újra az asztala felé fordult. Át kellett néznie egy kazal betegaktát; beolvasnia a röntgenfelvételeket és kardiogramokat, hogy rögzítsék őket az adatbázisban; elemeznie és kritizálnia egy tucat robotirányítású műtétet; és válaszolnia a százával beérkező levelekre. Doki az irodájába kért egy szendvicset, hogy időt spóroljon, és beleásta magát az irathalomba, majd megállás nélkül dolgozott délutánig. Molly egyszer benézett, mielőtt elindult volna a kórházból, hogy visszatérjen a földalatti betegekhez. Egy kávé mellett átnézték a listáját, és a lány beleegyezett, hogy kora este újra jelentkezik, és elkéri az új hívásokat, amik addigra összegyűlnek. Miután Molly elment, Doki visszatért az adminisztrációs munkához, de nem tudta elterelni a gondolatait Billyről. Ahogy a délután estébe fordult, még mindig nem kapott róla hírt. Kétszer megpróbálta felhívni Papagájt a kódolt számmal, amit Billy megadott neki, de hiába kapott vonalat mind a kétszer, csak egy üzenetrögzítő zümmögését hallotta, és a beszállító egyik alkalommal sem hívta vissza. Doki egyre növekvő nyugtalansággal csatlakozott az esti tömeghez a kórház büféjében, ahol feltűnt neki, hogy az orvosok szokásos csoportjai szinte teljesen hiányoztak az asztalok mellől. Sült húst és feketekávét rendelt, aztán visszatért az irodájába, és elkezdte szisztematikusan visszahívni a földalatti pácienseket, akik a délután folyamán érdeklődtek nála. Ezúttal azt vette észre, hogy az emberek érezhetően fogékonyabbak a buzdítására, hogy jöjjenek be a kórházba védőoltásért; csak néhányukat nem tudta meggyőzni, így amikor Molly este kilenc körül bejelentkezett, Doki már csak fél tucat újabb nevet adott át neki. - Valahogy nem olyan gyanakvók, mint tegnap voltak - mondta a lánynak. - A többségük csak azt akarja, hogy erősítsük meg, hogy igaz a szóbeszéd, amit hallottak. -Az a fontos, hogy hallanak valamilyen szóbeszédet jegyezte meg Molly. - És ez azt jelenti, hogy a pengefutárok elkezdték terjeszteni a hírt. - Egy pillanatra elhallgatott. Hallottál valamit Billyről? - Semmit. 195

William s. burroughs

- Doki, biztos, hogy valami baj történt! Leüthették, vagy bármi ilyesmi... akiket próbál felkutatni, azok nagyon kemény figurák. - Tudom, de nem is ez ijeszt meg igazán. Amúgy sem volt már olyan állapotban, hogy bárhová elinduljon, és ha elfelejtette bevenni azokat a kapszulákat... - Doki felsóhajtott. - Molly, muszáj őt megkeresnem. Te intézd el ezeket a neveket, aztán menj haza! Reggel találkozunk. - Biztos nem akarod, hogy veled menjek? - Most nem. Hívlak, ha szükségem van rád. A kórház előtt óriási tömeg volt az utcán, és lehetetlennek tűnt taxit találni. Doki elgyalogolt a helitaxi-állomásra, és a leszállópálya körül lézengett, amíg egy arra járó utcai taxi ki nem rakta az utasait. Ekkor az orvos befurakodott egy kövér asszonyság elé, és elfoglalta előle a helyet. Fél órával később, miután jó néhány kerülőt tettek a még mindig jeges alsóvárosi utcákon, Doki kifizette a taxist, és felmászott az ütött-kopott lépcsőn Billy lakásához. A szoba romokban hevert - és üres volt. Az ágyról félig letépték az ágyneműt; a komód egyik fiókja tárva-nyitva tátongott, és a padlóra lógtak belőle a ruhák. A telefonkonzolon bárgyún villogott az üzenetjelző. Doki fölvette a kagylót, és meghallgatta a saját üzenetét, amit aznap délelőtt hagyott; a gép szalagra vette, de azóta sem törölte le senki. Aztán észrevett valamit az ágy alatt: egy tucat Viricidin kapszulát kapart össze a padlóról. A hideg idő ellenére Billy kabátja az egyik széken hevert lehajítva. Alatta, a padlón Doki egy gyűrött jegyzettömb-cédulát talált, rajta ceruzával írt nevekkel. Többségük át volt húzva; nyilván azoknak a listája - gondolta az orvos -, akiket Billy tegnap megkeresett, vagy akiket csak meg akart keresni. Doki újra körülnézett a szobában. Billy nyilvánvalóan itt járt, és talán itt is aludt, aztán újra elment - de hová? Az orvos átment a szoba túloldalára, és megvizsgálta a fiókos szekrény tetejére pakolt különféle kacatokat. Az áltranszponder eltűnt. Doki rémülten tűvé tette az ágyat, aztán négykézlábra ereszkedett, hogy körülnézzen az ágy alatt is. Végre megtalálta a szerkezetet, mélyen berúgva az ágy alá, de - úgy tűnt - még működőképesen. Pengefut%r

196

Doki óvatosan visszatette a szekrény tetejére, aztán elpakolt egy székről, és leült rá. Az agya hevesen kattogott. Tudta: Billyre nem jellemző, hogy figyelmen kívül hagyja az üzenetjelzőt a telefonon, ahogy az sem, hogy nem telefonál, és nem jelentkezik be időben... már ha képes tisztán gondolkodni. De a láz fura dolgokat művel az ember elméjével, és ha Billy egyre betegebb, akkor szinte lehetetlen kitalálni, hogy éppen hol lehet, vagy miféle bajba kerülhetett. Ha Dokinak lenne valamilyen módja, hogy a nyomára akadjon... az orvos egy másodpercig bámulta a telefonkonzolt, aztán újra tárcsázta Papagáj számát. Három csöngés után kattanás hallatszott. Doki beütötte a számkódot, amit Billy megadott neki, aztán lerakta a telefont. Egy másodperccel később visszahívták. - Billy? - kérdezte egy férfihang. - Nem, én John Long vagyok, Billy orvosa. Billy lakásából hívom. A tévéképernyő a telefonkonzolon bekapcsolt, és a kövér, görbe orrú férfi szúrós tekintettel vette szemügyre Dokit. Végül, miután meggyőződött az orvos személyazonosságáról, Papagáj még mindig óvatos hangon megszólalt: - Mi a gond? - Aggódom Billy miatt. Tegnap éjszaka óta nem hívott, és nincs a lakásán. Tudja, hogy hol találom? Papagáj az ajkát csücsörítette. - Nincs ott? Ez különös. Tegnap éjjel beugrott hozzám készletekért, de azóta én sem hallottam felőle. Azt hittem, talán csak alszik. - Egy pillanatig habozott. - Ami azt illeti, a fiú borzasztóan festett. Már az is meglepett, hogy a tegnapi napot végigcsinálta. - Tudom - bólintott Doki. - Emiatt aggódom. Volt nála gyógyszer, de lehet, hogy elfelejtette bevenni. Van bármi ötlete, hogy hol lehet? - Nagyjából bárhol. Egy hosszú listát kapott tőlem elérhetőségekkel, és tegnap éjjel adtam neki még néhány nevet, szétszórva az egész Alsóvárosban. De hadd nézzem meg egy percre... tartsa! Papagáj egy időre elment a telefontól, míg Doki türelmetlenül dobolt az ujjaival. A kövér férfi nemsokára visszatért, húsos kezében néhány névjegykártyával. 197

William s. burroughs

- Ez talán segíthet - mondta. - Van egy Roberts nevű kölyök, akit Billy tegnap nem tudott elérni; pengefutár, és nem könnyű elcsípni. Viszont nagyon fontos figura: rengeteg kapcsolata van a keleti Négyszáztizenötödik utca környékén, ahová én nem tudok eljutni. Kaptam egy tippet, hogy merre lehet Roberts, és szóltam róla Billynek tegnap éjjel. - Papagáj felvett egy névjegykártyát, és felolvasott róla egy címet. - Ez csak egy kocsma a keleti raktárnegyedben, de Roberts sokat lóg ott két meló között. Lehet, hogy Billy odament, és ott még utolérheti. - Mi van a többi címmel, amit megadott neki? - kérdezte az orvos. Papagáj tétovázott. - Megadhatom a listát, de nagy bajba kerülhet, ha ezekkel az emberekkel szórakozik. - Vállalnom kell a kockázatot - mondta Doki. - Muszáj megtalálnom Billyt. Már kiküldenem sem lett volna szabad, és ha most segítségre van szüksége, az én feladatom kihúzni őt a csávából. Kérem a neveket! Fürgén jegyzetelt, ahogy Papagáj neveket, címeket és útirányokat adott meg neki. Végül letette a telefont, és egy ideig a listát bámulta egy helyben ülve. Elképzelhető, hogy Billy a Roberts nevű fickót akarja megtalálni - Doki megtalálta Roberts nevét a fiú jegyzetlapján, a kipipálatlan címek között, lábjegyzetben a kocsma nevével de az is lehet, hogy valaki mást keres Papagáj listájáról, vagy egyszerűen csak lázas révületben bóklászik valahol. Tucatnyi név volt a listán; Doki rájött, hogy ha egyedül dolgozik, akár napokig is eltarthat, mire mindegyik címet végigjárja, hogy rátaláljon Billyre. De azt is tudta, hogy nem mer tovább várni Billyre, hogy visszajöjjön vagy jelentkezzen. Ahogy tanácstalanul tűnődött, hogy hol fogjon hozzá, eszébe jutott valami, és hirtelen ötlettől vezérelve felhívta Kati Durham irodáját a kórházban. Az asszony még mindig ott volt, a késői időpont ellenére; zaklatottnak, de meglepően frissnek tűnt. - Kati, amikor ma reggel beszéltünk, maga felajánlotta a segítségét - kezdte Doki -, és most szükségem lenne rá. - Megteszek bármit, amit csak tudok, John. Billyről van szó? Pengefut%r

198

- Pontosan. A fiú eltűnt, és beteg. Attól tartok, hogy bajban van. - Akarja, hogy kiadjunk rá általános körözést? - Mármint a rendőrségnek? Úristen, dehogy! Az teljesen szétrobbantaná a földalatti akciónkat. De hosszú listám van azokról a címekről, ahol talán megtalálhatom Billyt, és gyorsan be kéne járnom őket. Ha a rendelkezésemre tudna bocsátani egy kórházi légpárnás járművet, és néhány embert az irányítófülkébe, azzal órákat nyerhetnék; és azok az órák most nagyon értékesek lehetnek. Kati a homlokát ráncolta. - Azt hiszem, már az összes kórházi légpárnást elvitték mondta, miközben ellenőrizte a járművek jegyzékét. - Nem, várjon csak! Egy még van a hangárban. De csak akkor, ha tényleg sürgős, John! - Tényleg az - felelte Doki. - Küldje el a gépet erre a címre! - Megadta Katie-nek Billy címét, aztán letette a telefont. Néhány perccel később már lent várakozott az utcán, összehúzva magát a jeges szélben, zsebében a címlistával, és próbált nem belegondolni, hogy vajon mennyire sürgős is valójában a küldetése.

199

William s. burroughs

IV.

N

appal i világosság szűrődött be az ablakon, amikor Sánta Billy hirtelen felriadt, és egy pillanatig azt sem tudta pontosan, hol van. A fiókos szekrényen lévő óra szerint délután három múlt pár perccel, és Billy homályosan felfogta, hogy legalább tizennégy órát aludt. Azonban mindvégig nyugtalanító álmok gyötörték, és a fiúnak úgy tűnt, mintha most még kimerültebb lenne, mint előző éjjel volt. A feje rettenetesen hasogatott, a mellkasa annyira összeszorult, hogy minden egyes lélegzetvétel fájdalmat okozott, és kínzó, száraz, fojtogató köhögőroham tört rá, amikor fölkelt, és keresztültámolygott a szobán. Távolról emlékezett - vagy csak álmodta? -, hogy nemrég telefoncsörgést hallott, és kikecmergett az ágyból, hogy felvegye, de a végtagjai mintha ólomból lettek volna, és elterült a padlón. Mire elbicegett a telefonig, az már abbahagyta a csörgést - már ha csörgött egyáltalán. Billy most a villogó üzenetjelzőt bámulta, mintha hipnotizálta volna a fény. Végül fölvette a kagylót, és Doki hangját hallotta, amint azt kéri, hogy Billy hívja föl. De ez nem tegnap este történt? Billy próbálta kitisztítani a gondolatait, de újabb köhögőgörcs fogta el, és visszaejtette a kagylót anélkül, hogy letörölte volna a szalagot. Biztos volt benne, hogy már felhívta Dokit, és semmi értelme, hogy ilyen hamar újra felhívja, nincs is miről beszámolnia - vagy mégis? Mit csinált előző este? Rémítő módon nem emlékezett rá. Volt valami Roberts-szel kapcsolatban, meg egy új címlista Papagájtól. A fiú visszatámolygott az ágyhoz, és lerogyott rá, kimerültén és zavarodottan. A padlón meglátta a jegyzetlapokat, amiket nyilván kiejtett a zsebéből, a csempészek nevével, akiket tegnap sikerült - vagy nem sikerült - elérnie. Fölvette a cetliket, és bután, lázas kábulatban bámulta őket, ahogy újra a Pengefut%r

200

padlóra szállingóznak. A nevek többségét - egy-kettő kivételével - már kihúzta. Nyilvánvalóan jól teljesített, megtette, amit Doki elvárt tőle, de volt még valaki, akit meg kellett találnia... Roberts. Billy elméje egy pillanatra képes volt tisztán összpontosítani. Tegnap nem sikerült megtalálnia Robertset, még Papagáj tippjének segítségével sem. De muszáj volt megtalálnia. Amellett, hogy kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett, Roberts jelentette a kulcsot két olyan beszállítóhoz, akik a földalatti lánc létfontosságú láncszemei voltak. Még ha a többi új név, amit Papagájtól kapott, nem is volt annyira fontos, Billynek Robertsnél muszáj volt újra próbálkoznia. Reszkető lábbal fölállt, levette magáról a piszkos inget és trikót, és keresett valami tisztábbat a fiókos ruhásszekrényben. Az ingujja beleakadt az áltranszponderbe, és belökte a szerkezetet az ágy alá, de Billy szinte észre sem vette. Nagy nehezen fölvette a kabátját, aztán rájött, hogy kifordítva van rajta, lerángatta magáról, és véletlenül leejtette a padlóra. Egy másodpercig csak állt és bámulta, végül úgy döntött, hogy nem éri meg az erőfeszítést, hogy lehajoljon érte, és fölvegye. Inkább pulóvert húzott, kóválygó fejjel körbenézett a szobában, és végül elindult lefelé a lépcsőn. Félúton járt az első lépcsőforduló felé, amikor meghallotta, hogy a telefon újra csörömpölni kezd. A fiú átkozódva megtorpant, és hallgatta, ahogy a készülék csak csörög és csörög. Aztán a telefon megint elhallgatott, Billy pedig kimerültén dőlt a korlátnak. Talán Doki hívta. A fiúnak meg kellett volna próbálnia felhívni őt, amíg még a lakásban volt, de a szoba most mintha mérföldekre lett volna, elérhetetlen messzeségben, és Billy nem érzett magában elég erőt, hogy visszamenjen. Doki várhat. És ha Billy most lépésről lépésre le tudna menni a lépcsőn, ki az utcára, talán újra megtalálhatná a helyet, ahol Roberts rejtőzhet, átadhatná neki az üzenetet és a készleteket, befejezhetné, amit tegnap elkezdett, pont úgy, ahogy Doki kérte tőle, és akkor talán megállhatna, hogy pihenjen, aludjon, és várja, hogy elmúljon ez a szörnyű fejfájás... Odakint hideg volt, és metsző szél fújt, ami átrágta magát a vékony pulcsin, és még jobban összeszorította Billy 201

William s. burroughs

mellkasát. A fiúnak úgy tűnt, mintha a szokásosnál nagyobb lenne a forgalom az utcán: személy- és teherautók torlaszolták el a szűk utcákat, az emberek pedig tömegével lepték el a járdákat és a lépcsőfeljárókat. A kocsma, ahol előző éjjel kereste Robertset, mérföldekre volt délkeletre, de Billy gyalog indult el, fejét leszegve a szélben. Még el sem érte az első sarkot, a foga máris megállíthatatlanul vacogott, a köhögés pedig olyan fájdalmassá vált, hogy egy lámpaoszlopnak kellett támaszkodnia, várva, hogy elmúljon. Három üres utcai taxi araszolt el előtte, mire eszébe jutott, hogy még mindig van pénz a zsebében, és utazhatna taxival. Ettől a ponttól kezdve a nap rémálommá vált. Amikor Billy megérkezett, a kocsma tele volt, de Robertset sehol sem találta. A kemény tekintetű pultos eleinte tagadta, hogy ismerne bárkit, akit Robertsnek hívnak, de aztán közelebbről is megvizsgálta Billyt, látta, hogy a fiú megállás nélkül didereg a bárszéken, és összeráncolta a homlokát. - Mi bajod? - kérdezte. - Beteg vagy, azért jöttél ide? - Ja, beteg vagyok - egyezett bele Billy. - Találkoznom kell Robertsszel. - Túl korán jöttél, éjfél előtt sosem ér ide. Gyere vissza akkor! Majd akkor a gondjaiba vesz. Billy kábán bólintott, és kitámolygott a kocsmából. Miután visszaült a taxiba, beletúrt a zsebébe (közben kiszórta az ülésre a csomag injekciós készletet, amit Papagájtól kapott), és előhúzta Papagáj névlistáját, amit előző éjszaka átvett. Csak néhány név volt kipipálva rajta - nyilván korán feladta tegnap éjjel. De éjfélig még hat óra volt hátra; bőven volt ideje megkeresni közülük egy párat. Megadta a taxisnak az egyik címet, és belevetette magát a keresésbe. Hogy pontosan hova megy, azt nem tudta volna megmondani. Az idő felét kábulatban töltötte: lépcsőházak, sikátorok és nyüzsgő utcák suhantak el előtte egybemosódó egymásutánban. Valahol kért valakitől - talán egy pultostól? pár szem aszpirint, aztán egy pohár vízzel lenyelte a fehér tablettákat, letüdőzte őket, és addig köhögött, hogy végre kiürítse a mellkasát, míg meg nem fájdult az oldala. Később egy asztalnál ülve egy pufók, tésztaképű fiúval beszélt, akinek csúnya vágás éktelenkedett az arcán: kérte, győzködte, hogy lépjen kapcsolatba más pengefutárokkal, akiket ismer Pengefut%r

202

ugyanakkor abból, ahogy a kölyök dülledt szemmel bámul rá, érzékelte, hogy semmi értelme sincs mindannak, amit mond. Megint máshol valaki lehajította a lépcsőn: Billy emlékezett rá, ahogy esés közben - akár a részegek - arra gondol, hogy milyen könnyedén és kecsesen zuhan, álomszerű, lassított felvételben piruettezve - amíg puffanva földet nem ért a lépcsőfordulóban. Még később pedig valahol valaki megetette valamivel: meleg, vizenyős levessel, amitől fuldoklott, és köhögött, mégis egy kis melegséget juttatott vele a testébe, ami csodákat művelt a didergésével. És végül, csodával határos módon, hét órával és egy tucat címmel később, a nadrágzsebébe gyömöszölt injekciós csomaggal Billy visszatért a kocsmába, ahol Robertsnek föl kellett bukkannia. A hely - kocsma, étterem és biliárdterem keveréke - zsúfolt volt és zajos; a zenegép ordított, és az emberek három rétegben gyülekeztek a pult körül. Az ajtó mellett Billy egy csoport naturista férfit látott félig lenyírt hajjal és szakállal, összehajolva, mély beszélgetésbe merülve. Elsiklott mellettük, aztán megtorpant, hogy hátranézzen a kocsma kékes félhomályába, miközben émelygés tört rá a sör, a nedves ruhák és a keserű füst keveredő bűzétől. Azelőtt csak egyszer látta Robertset, és csak halványan emlékezett a hosszú, piszkosszőke hajra és a markáns arcélre, de biztos volt benne, hogy ha meglátja, egyből felismeri. Elhaladt a pult és a biliárdasztalok mellett, majd a hátsó asztalok és bokszok között kezdett keresgélni. Roberts két másik fiúval a legutolsó bokszban ült, és komor, néma csöndben vacsorázott. Ahogy Billy közelebb lépett, a pengefutár letette a villáját, és felegyenesedett ültében. - Roberts? - kérdezte tétován Billy. - Ki akarja tudni? - kérdezte az egyik Roberts mellett ülő fiú. - Sánta Billy vagyok. Papagájjal dolgozom. Ő mondta, hogy keresselek meg. Roberts intett neki, hogy üljön le. - Én is Papagájnál dolgoztam, de három éve kihajított. Azt mondta, elege van a pofámból. Most mit akar tőlem? - Erről az influenzáról van szó, ami a városban terjed. Veszélyes, és szólni kell mindenkinek, hogy kezeltesse magát. - Billy a szavakat keresgélve elmondta a történetet, 203

William s. burroughs

amilyen érthetően csak tudta. - Úgy számítják, hogy csapatostul fognak hullani az emberek, ha nem lépünk valamit - fejezte be -, és ez azt jelenti, hogy egyszerre kell felvennünk a kapcsolatot a betegekkel, és terjesztenünk az információt. - Tényleg volt néhány agyhártya-gyulladásos esetünk ismerte el Roberts -, de nem láttam senkit, aki meghalt volna. - Majd fogsz. Ugyanaz a vírus okozza, mint az influenzát; annak egy későbbi szövődménye. Az embereknek védettséget kell szerezniük. Viricidint, ha betegek, immunglobulint, ha érintkezésbe kerültek a vírussal, és széles hatókörű védőoltást, ha még nem kapták el az influenzát. Bármelyik kórházban vagy klinikán megkaphatják. Roberts gyanakodva csóválta a fejét. - Ki küldött, hogy ezt elmondd? Nekem úgy hangzik, mintha az Ellenőrzés rikkancsa lennél. - Nem vagyok! - tiltakozott Billy. - Már máshol is terjed a hír. - Nekem még nem szólt a dokim. - Talán csak még nem hallotta. Próbáljuk a lehető leggyorsabban a lehető legmesszebbre terjeszteni az infót. Hoztam neked kezdetnek néhány injekciós készletet. - Billy kibányászta a zsebéből a csomagot, és letette az asztalra. Nem kerül semmibe; ezeket ingyen osztjuk ki, mielőtt még kialakulna egy igazán súlyos járvány, amit már nem tudunk megállítani. - Nem tetszik ez nekem - mondta Roberts. - Ezernyi szóbeszédet hallok, és mindegyik mást mondom. Miért pont neked kéne hinnem? - Hát ne higgy nekem! Hívd föl Papagájt! - Semmi dolgom vele. - Akkor hívd föl a saját beszállítódat! Roberts fölállt. - Meg is teszem, most rögtön. - Két társára nézett. Tartsátok itt ezt a bicebócát, amíg vissza nem jövök. Billy ülve maradt az asztalnál, még mindig dideregve, míg a fiú átment a szoba túloldalára, egy telefonfülkéhez. Roberts olyan sokáig volt távol, hogy Billy majdnem elbóbiskolt, mire visszajött; a szőke fiú döbbentnek látszott, és mintha jobb belátásra tért volna. Pengefut%r

204

- Nagy John szerint a srác igazat mond - újságolta Roberts. Ő is próbál már elérni egy ideje, akárcsak a dokim. - Billyre nézett. - Nagy John szerint a földalatti készletek kezdenek kifogyni, és a kórházakba kell küldenünk az embereket. így van? - Pontosan - bólintott Billy. - Semmi kérdezősködés, semmi jogosultság? - Ezúttal semmi. - Hát, akkor jobb, ha indulunk. - Roberts intett a társainak. Ezeket a készleteket elvisszük magunkkal. - Oké, de csak olyan betegeknél használjátok, akik semmi áron sem hajlandók kórházba menni! Roberts fölvette a barna papírba tekert csomagot, és elindult az ajtó felé. Miközben a fiúk beszélgettek, nem vették észre, hogy a kocsma, amely azelőtt zajos volt, időközben feltűnően elcsöndesült, és hogy a naturisták csoportja előrejött a pulthoz, és azóta mereven bámulják a pengefutárokat. Most az egyik nagydarab, félig leborotvált hajú férfi kilépett Roberts elé, két másikkal az oldalán. - Várj csak, haver! - mennydörgött. - Mi van a csomagban? - Az az én dolgom - felelte Roberts. - És minden piszkos kis pengefutár illegális orvosi készletekkel, az meg az enyém - mondta a nagydarab férfi. - Add át a csomagot! Valahol széttört a padlón egy pohár. Roberts villámként vágódott előre, egyenesen a nagydarab fickó rekeszizmába sújtva az öklével, aztán oldalra fordult, és a férfi nyakára is bevitt egy ütést. Ahogy a hatalmas test tántorogva a barátai sorai közé zuhant, Roberts társai, szorosan Roberts nyomában, az ajtó felé rohantak. Már Billy is talpon volt, kicselezte a nagydarab fickó egyik barátját, egy másikat pedig, aki megpróbálta elállni az útját, orrtövön találta egy éles csapással. Három másik naturista bukkant fel a pult és az ajtó közti szűk átjáróban, és valahonnan egy kés is előkerült. Billy ügyesen elgáncsolta az egyik fickót, aztán egy bárszéket használt támpontnak, hogy elcsusszanjon a másik kettő mellett, de elbotlott valaki lábában, és egy puffanással földet ért az ajtó mellett. Valaki elkapta a karját, ahogy talpra vergődött, de a fiú kirángatta magát a szorításból, hátrahagyva a pulóverét. 205

William s. burroughs

A kocsmában kitört a káosz, ahogy az emberek kiözönlöttek az ajtón Billy után. Roberts és a barátai hárman háromfelé szóródtak szét; Billy átfutott az utca túloldalára, és végig egy sötét sikátoron. Olyan gyorsan rohant, amennyire a beteg lábával csak képes volt. Kiabálást és futó lépések zaját hallotta maga mögött: két naturista üldözőbe vette. Billy kétségbeesetten keresett egy ajtót, egy tűzlétrát vagy egy zsákutcát; bármit, ahol eltűnhetett volna előlük, de semmilyen menedék nem kínálkozott. Végül a fiú meglátott maga előtt egy forgalmas keresztutcát, mögötte pedig egy sötét raktárépületet, rozsdás zsanérokon lógó ajtóval. Átsiklott két autó között, és átküszködte magát az utca túloldalára, míg az üldözői megtorpantak, hogy megpróbálják kicselezni az autókat. Aztán, amikor már majdnem elérte a raktár ajtaját, Billy rosszul lépett, és elterült. Még mielőtt összeszedhette volna magát, a két fickó már utol is érte. A fiú dühösen csapott feléjük, ahogy az egyikük a gallérjánál fogva próbálta talpra rángatni, a másik pedig igyekezett lefogni a karját. Billy ekkor már kétségbeesetten harcolt ököllel, könyökkel, térddel és fejjel; hiába tépte ki magát az egyik fickó szorításából, a másik azonnal elkapta. Egy hatalmas ütés telibe találta a halántékát, és nekitántorodott az épületnek, miközben a két naturista zihálva közeledett hozzá. Hirtelen mindhármukat éles fény árasztotta el, és sziréna visítása hallatszott, ahogy egy légpárnás jármű közeledett az épületek között, előreszegezett fénypászmákkal, por- és szemétfelhőket kavarva maga körül. A két naturista átkozódva két különböző irányba menekült. Billy, az ütéstől még mindig kábán, talpra éviekéit. Valaki a légpárnásról egy hangosbeszélőből bömbölt felé, de a fiú behúzta a fejét, és még akkor is a raktár ajtaja felé rohant, amikor a jármű leereszkedett az utcára. Odabent a sötétség takaróként ölelte körül Billyt. A fiú ekkor már mindennél jobban vágyott a sötétségre és a nyugalomra. A feje kóválygott, a lábát pedig mintha minden erő elhagyta volna, ahogy egyre beljebb hatolt a homályba. Aztán a reflektorok fénye behatolt az ajtón, és Billy meglátott maga előtt egy korhadó lépcsősort. Lerohant rajtuk, és egy poshadt, nyirkos, penészszagú folyosón találta magát, ahol egymásra pakolt dobozok és ládák tornyosultak a mennyezetig. Billy végigsántikált a folyosón, rejtekhely után Pengefut%r

206

kutatva. Aztán meglátott egy ajtót, kirántotta, és egy kis raktárhelyiség padlójára zuhant. A sarokba kúszott, egy csomagolóláda mögé; összehúzta magát, és zihált, miközben egyszerre igyekezett visszafojtani a köhögését és hallgatózni. Tétova lépteket hallott maga fölött, az emeleten, és férfihangokat: - Jézusom, ez a padló szét van rohadva, Pete! Vigyázz, hova lépsz! - Oké, én megnézem ezt az oldalt, te nézd meg a másikat! Válj egy kicsit, ott egy lefelé vezető lépcső! - Adjatok egy lámpát, megnézem odalent! Billynek még odalent, a szobában kuporogva is úgy tűnt, hogy ez a harmadik hang ismerősen cseng. Lépéseket hallott a lépcsőn, aztán a folyosón, végül egy zseblámpa fénye vetült be a szobába a félig nyitott ajtón keresztül. - Billy! Billy, idelent vagy? A fiú nem hitt a fülének. Talpra vergődött, de a válaszát belefojtotta egy köhögőroham. A léptek felgyorsultak, ahogy Billy az ajtó felé éviekéit. - Doki! Te vagy az? A zseblámpa fénye az arcába világított, amikor kilépett az ajtón, aztán meghallotta Doki félreismerhetetlen hangját, amint így szól: - Billy, az isten szerelmére, Billy, mit csinálsz itt, te istenverte bolond? - El kellett... el kellett jutnom Robertshez... - Billy szavai újra köhögésbe fulladtak. - Elvesztettem a listámat, biztos a szobámban hagytam, még egy csomó embert kell megkeresnem. - Nem, Billy, már nem, felejtsd el! Nem is lett volna szabad kiküldenem téged. Miért nem volt elég eszed, hogy abbahagyd? - Billy érezte, hogy Doki karja benyúl a hóna alá, és megtartja őt, amikor a térde összecsuklik, és Doki még mindig beszélt, félig nevetve, félig hisztérikusan, miközben próbálta Billyt végigtámogatni a folyosón, majd fel a lépcsőn, segítségért kiabálva a fentieknek. Aztán a fiúba egy pillanatra beléhasított a felismerés, hogy ez itt tényleg Doki, és segíteni próbál neki, és annyi mindent kell még megbeszélniük - és ekkor a sötétség tényleg bezárult, és Billy összerogyott a lépcsőn, egyenesen a férfi karjába. 207

William s. burroughs

V.

K

ésőbb, amikor Billy felidézte ezt az időszakot, csak zavaros képekre és benyomásokra emlékezett, ahogy kibe sodródott az öntudat és az öntudatlanság között. Halványan rémlett neki, ahogy félig fölvezetik, félig fölviszik a lépcsőn; aztán egy kemény hordágy, majd egy sziréna, ami egyre csak visított és visított, miközben a fiú visszazuhant a sötétségbe. Később félig-meddig tudatosult benne egy hűvös, fehér szoba és egy csomó fehérköpenyes alak, akik körülötte járkálnak, és halkan, de érthetetlenül beszélnek. Még később éjszaka volt, és egyetlen kórtermi lámpa vetett groteszk árnyékokat a fehér falra. Aztán megint sötétség. Álmodott is: szürke, körvonalazhatatlan álmokat, amelyek anélkül rémítették meg, hogy egyetlen meghatározott félelemforrásra koncentráltak volna. Egyszer végtelenbe nyúló, sötét folyosókon üldözték, és küzdenie kellett, hogy maga után húzza a beteg lábát, de újra és újra elesett, ahogy futni próbált - végül jeges verítékben úszva riadt fel. Később - de vajon mennyivel később? - sötétben ébredt, és biztos volt benne, hogy el kell mennie, ki kell jutnia innen, akárhol is van, visszamennie a lakására, és megkeresni az áljeladót, mielőtt razziát tartanak nála, és rátalálnak. Kivergődött az ágyából, bár gyengének érezte magát; a sötétben ruhák után kutatott, amik nem voltak ott, és nekiesett a falnak, mert elbotlott egy lélegeztetőgép drótjában, ami lustán pihent az ágya mellett. Szinte azonnal emberek vették körül, megnyugtató hangon beszéltek hozzá, és visszafektették az ágyába. Még később Billy biztos volt benne, hogy Molly Barret ül mellette, és nagyon szelíden beszél hozzá, biztatja, hogy válaszoljon, de Billy hangja a kiszáradt torkában rekedt, és nem tud mást, csak erőtlenül krákogni. Aztán, miután a

Pengefut%r

208

lány elment, Billy már nem is tudta biztosan, hogy mindez álom volt-e, vagy valóság. Végül persze véglegesen felébredt, felkönyökölt, és körbenézett maga körül. Fehérre festett szobában feküdt, egy kórházi ágyban - az oxigénsátor még ott maradt az ágy fejéhez rögzítve, de már félretolták az útból. Sápadt, reggeli napfény érkezett az egyetlen ablakon keresztül, és a fiú látta odakint a kék eget és a toronyházak csúcsait. Aztán elkapta egy köhögőgörcs, és ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy már napok óta folyamatosan köhög, de ezúttal nem érezte magát olyan gyengének vagy annyira kifulladva, mint azelőtt. Mindennél erősebb késztetésként tört rá egy tompa, követelőző sajgás a hasában: Billy rájött, hogy farkaséhes. Egy nővér lépett be az ajtón, a fiúra nézett, és elmosolyodott. - Na, végre felébredt! Ez jó hír. - Hol vagyok? - A Hetes Számú Kórház fertőző osztályán. - Mióta vagyok itt? És hol van Doki? Nekem dolgoznom kell! - makacskodott Billy, és elkezdett kimászni az ágyból, de a nővér visszatartotta. - Várja meg, míg Dr. Long ideér! Azt kérte, hogy azonnal értesítsük, ha maga felébred. Régóta van itt, több mint egy hete. Billy zavarodottan és rémülten süppedt vissza az ágyába. Semmi keresnivalója nincs egy kórházban, ezt pontosan tudta, és az időkiesés is megdöbbentő volt. Egy hét? Fáradtan bámulta a plafont, egy kicsit elbóbiskolt, aztán megint felébredt, amikor egy kéz a homlokához ért. Ott volt vele Doki és Molly Barret is. - Ideje volt már, hogy felébredj - jegyezte meg Doki. - Jól ránk ijesztettél egy ideig. - Doki, mit keresek én itt? - Összeszedtél egy szép, jól fejlett lebenyes tüdőgyulladást, leginkább azt. Plusz ott volt a kimerültség meg a kihűlés, és még egy pár apróság. Úgy tűnik, hogy a Viricidin, amit beadtunk neked, sikeresen megállította az influenzavírust, de addigra a védekezőképességed már annyira legyengült, hogy könnyedén elkaptál egy tüdőgyulladást. Még így is örülhetsz, 209

William s. burroughs

hogy ép bőrrel megúsztad. A tüdő-gyulladásba is bele lehet halni. - De mi van a járvánnyal? - kérdezte Billy. - Egy tucat név volt Papagáj listáján, akiket nem tudtam elérni, Doki! Ki kell jutnom innen... - Nyugodj meg, te megtetted a magadét. Mostanra már csak az utómunkákat végezzük. - De ez akkor is a kórház, nem igaz? Nem vagyok jogosult rá, hogy itt legyek! Ha az Ellenőrzés rájön... - Nem tehetnek semmit. Minden kiderült, Billy, nem sikerült titokban tartaniuk. Úgyhogy az Ellenőrzés most egy ötméteres rúddal sem nyúlhatna hozzád. Sem hozzád, sem bármelyik pengefutárhoz. A közvélemény nem tűrné. Ti vagytok a Fertőzött Város Ifjú Hősei, és ezt az Ellenőrzés is tudja. - Az ágyra dobott egy halom újságot. - Tessék, nézd csak meg! Billy elolvasta a szalagcímeket. Illegális orvosok a válság hősei - hirdette az egyik újság. Forrásaink szerint a fertőzést MEGFÉKEZTÉK. A SZENÁTUS FELÜLVIZSGÁLJA AZ EGÉSZSÉGÜGYI törvényt. Billy hitetlenkedve rázta a fejét, majd felnézett Dokira. - Szóval tényleg kiderült az egész! - Minden, az utolsó szóig. Veszélyes helyzet volt, és az Ellenőrzés teljesen elveszítette az irányítást. A dolgoknak most meg kell majd változniuk, talán gyorsabban, mint azt bárki is gondolta volna. Senki sem vállalhatja a kockázatot, hogy még egyszer ilyesmi történjen, különösen nem az Ellenőrzés. - De ez a földalattiakat is elő fogja csalogatni! - Oda, ahol lenniük kell. Oda, ahol mindig is lenniük kellett volna. De a döntő pillanatban te és a többi pengefutár voltatok azok, akik mozgósították az embereket, hogy küzdjenek a járvány ellen. Elterjesztettétek a hírt, és ennek köszönhető, hogy az emberek bejöttek a gyógyszerekért. Doki vállat vont. - A járvány még nem ért véget, de a számítógépes előrejelzések szerint már túl van a csúcspontján. Egyre kevesebb ember kapja majd el az agyhártyagyulladást, és egyre kevesebben fognak meghalni, és ez nagyon nagy mértékben nektek köszönhető. Pengefut%r

210

- Nagyszerű - mondta keserűen Billy. - De mire jó ez nekem? Még mindig ezzel a vacakkal a csuklómon kell sompolyognom. - Akkor talán nézd meg jobban! Billy értetlenül nézett a csuklójára. Csupasz volt. Aztán meglátta az éjjeliszekrényen heverő transzpondert, mellette a jelfogó hálóval. - Meggyőztem az Ellenőrzést, hogy mondják meg a bíróságnak, hogy valószínűleg már nélküle is boldogulsz mondta Doki fanyar mosollyal. - Magával a miniszterrel kellett engedélyeztetniük, de belátták az igazamat, amikor rámutattam, mennyire érdekelné az újságokat, hogy ti, pengefutárok vajon miként működtetek együtt ilyen fantasztikusan az egészségügyi hatóságokkal. Mindenesetre, először életedben, nem kell menekülnöd a törvény elől. Most az egyetlen dolgod az, hogy visszanyerd az erődet, és megvárd, míg meggyógyul a tüdőd. Az ágy másik oldalán Molly Barret megköszörülte a torkát. - Nem volt még valami, amit el akartál intézni? - kérdezte Dokitól. - Mire gondolsz? - kérdezte az orvos. - Úgy emlékszem, mintha tettél volna egy ígéretet, amikor utoljára együtt voltunk. ~ Ó, hogy az! - köhécselt Doki. - Hogyne, persze, de Billyt ebben az állapotban nem lehet megműteni. Hónapokra lesz szüksége, hogy talpra álljon, újra megerősödjön... - De Doki, megígérted! - támadt neki hevesen a lány. - És orvos így, orvos úgy, ez alól most nem bújsz ki! Ha kell, elmegyek magához Dr. Durhamhez, hogy számon kérje rajtad! - És az ortopéd sebész, akivel ma reggel beszéltem -folytatta rendületlenül Doki - nem volt hajlandó március első heténél korábban vállalni Billyt, ha addigra tiszta lesz a mellkasröntgenje. Úgyhogy most van egy feltételes időpontunk március nyolcadikára. Persze, csak akkor, Billy, ha még mindig meg akarod csináltatni. - Úgy érted, itt? Ebben a kórházban? - Pontosan itt, és a város egyik legjobb sebésze fog megműteni. Billy egy hosszú másodpercig csak ült, és a lábát bámulta. 211

William s. burroughs

- Azt hiszem, bizonyos értelemben hiányozni fog - szólalt meg végül. - De azért nem annyira. Olyan, mint attól a transzpondertől megszabadulni. - Amíg várakozol - tette hozzá Doki lesz időd végiggondolni, hogy mit akarsz kezdeni magaddal, miután a lábad helyrehozzák. Azt hiszem, most egy csomó minden meg fog változni; többek között teljesen új megvilágításba kerül majd az embereknek nyújtott egészségügyi ellátás. Ha pedig a szenátus átenged egy új egészségügyi programot, kevesebb eugenikai korlátozással és jobb minőségű legális egészségügyi rendszerrel, akkor többé már nem lesz szükségünk pengefutárokra. - Szerintem sem - mondta Billy. - De mi mást csinálhatnék? Ez az egyetlen dolog, amihez értek. - Majd tanulsz - vetette föl Doki. - Még nem tudhatjuk, hogy mennyire lesznek drasztikusak a változások. A robotbetanító programot valószínűleg félrerakják, és kidolgoznak majd egy teljesen új prioritásrendszert az Egészségügyi Ellenőrzésnek, beleértve a szélesebb körű legális ellátást, ami több emberhez juthat majd el anélkül, hogy betartatnák velük a jogosultsági törvényeket. Persze, bizonyos betegségekhez továbbra is megmaradnak a jogosult-sági tesztek, és talán még valamiféle földalatti gyógyításra is szükség lesz, legalábbis egy ideig. De neked nem kell ott maradnod, Billy! Te már most sokkal többet tudsz az orvosi munka gyakorlati oldaláról, mint a legtöbb orvostanhallgató. Talán pengefutárokra nem lesz többé nagy szükségünk, de annál inkább kellenek majd jól képzett, ügyes medikusok, akik segítik az orvosok munkáját. És később, ha akarod... nos, van egy olyan gyanúm, hogy hamarosan új orvosokat is tömegével fogunk képezni. Egy nővér lépett be; Dokit beteghez hívták. Az orvos bólintott, és megérintette Billy kezét. - Gondolkodj rajta! - mondta. - Majd később még beszélünk. Rengeteg időnk lesz beszélgetni. Doki elment, de Molly Billy mellett maradt még egy kicsit, és beszélgettek. - Furcsa lesz - mondta a fiú. - Mármint neked és nekem. Egyáltalán nem olyan, mint a régi csapatunk. - Ó, nem is tudom. Talán nem olyan, mint egy földalatti csoport... de vannak másfajta csapatok is. Pengefut%r

212

- Talán. De ha én tanulok, téged pedig valahová máshová köt a munkád... - De Billy, hiszen én nem megyek sehová! Azelőtt még beszélgetni sem igazán volt lehetőségünk, pláne nem megismerni egymást. Most legalább megpróbálhatjuk, ha úgy látjuk jónak. - Még egy pár percig beszélgettek, míg Billy bóbiskolni kezdett. Molly megígérte, hogy másnap újra meglátogatja, aztán lábujjhegyen kiosont a szobából. Később, amikor Billy fölébredt, már éjszaka volt. Kiszabadította magát az ágyból, egy szék támláját használva támasztéknak, és az ablakhoz bicegett. Az egész város ragyogó fényáradatban terült el előtte. Ugyanaz a város volt, mint régen; nem hagytak rajta nyomot a halál és a pusztulás árnyai, amelyek alig néhány napja söpörtek végig az utcáin, mégis furcsamód másnak tűnt, most, ahogy Billy végignézett rajta. A fiú maga mellé húzta a széket, leült, és bámulta a fényeket: úgy látta őket, mint azelőtt még soha, ahogy Doki szavai lassan értelmet nyertek az elméjében. Egyenes háttal, szabadon járni, és soha többé nem sántítani. Egy szép napon talán majd szabadon és törvényesen űzni egy megbecsült szakmát; kimászni a homályos alvilágból, amiben olyan sokáig élt... Billy felsóhajtott, ujját az üvegre téve. Változások jönnek, persze. A dolgok már sosem lesznek olyanok, mint régen: új munka, új elvárások, új kötelezettségek - és már soha nem térhet vissza a régi életéhez. A fiúba egy pillanatra fájdalom hasított, mintha sajnálna valamit, ami elmúlt; és elfogta a pánik, amikor arra gondolt, hogy egy egész eddigi életet hagy maga mögött. Úgy hiányzott, mint egy nyomorék láb, ami annyira ismerős - mégis annyira iszonyú. És a választás, az igazi választás lehetősége... Billy lassan elfordult az ablaktól, visszasétált az ágyhoz, és a hiányérzet, a fájdalom eltűnt az elméjéből. Arra gondolt, hogy talán egyszerűen csak a választás lehetősége az, ami miatt képes a jövőt nem félelemmel, hanem várakozással és izgatottsággal szemlélni. Mert tudta, hogy ezúttal tényleg van választása.

213

William s. burroughs

william s. burroughs

pengefut%r AZ IRODALMI FORGATÓKÖNYV

Pengefut%r

214

A szerző köszönetét fejezi ki Alan E. Nourse-nak, akinek a Pengefutár című regénye az e könyvben szereplő alakok és események alapjául szolgált.

215

William s. burroughs

Szóval, BJ, azt kéred, hogy meséljem el neked egy mondatban, miről szól ez a film? Figyelj, ez akkora téma, hogy untig - sőt, életuntig - mesélhetnék róla. Kezdetnek például a nem létező állami egészségbiztosításunkról szól. A szimpla, középosztálybeli, középjövedelmű Joe-ról, az évi 15000 dolláros srácról, aki két ember helyett gürizik, csak azért, hogy aztán az adóhivatal kifacsarja belőle a másodállásban keresett centjeit, és abból finanszírozza a segélyt, meg a betegbiztosítást a niggereknek és latinoknak, hogy jó erőben maradjanak, és kirabolhassák Joe nagyanyját, megerőszakolhassák a húgát, buzerálhassák a tízéves fiát. Mennyi pénze marad 15 ezres Joe-nak a bankban, miután az IRS elveszi belőle a maga részét? Szinte semmi. Vajon ki tud fizetni napi háromszáz dollárt egy kórházi ágyért? A segélyrendszer meg a betegbiztosítás pofátlan haszonélvezői pedig kihajolnak egy Mercedes ablakán, és Joe arcába köpnek... Hát ezért fizetem az adót? - Óvatosnak kell lennünk az etnikai hangulatkeltéssel. - Oké, de sokan vannak, akik így éreznek. Ez is része a sztorinak. A fasizmust végül legyőzi az amerikai álom. Ez a film a túlnépesedésről és a hatalmas, bürokratikus szolgáltatórendszerekről szól. Az FDA, az AMA és a gyógyszergyártó óriáscégek polipkarokkal fojtogatják az egyszerű állampolgárt. Mondjuk, hogy rákban haldokolsz. Az orvostól hiába vársz reményt: azt akarja, hogy minél előbb tűnj el a rendelőjéből, mert nincs betegbiztosításod, társadalombiztosításra meg nem vagy jogosult. Nem kapsz tőle mást, csak egy kelletlenül felírt receptet Darvonra. Az összes mogorva vén barom, aki Darvont ír föl egy haldokló rákos betegnek, megérdemelné, hogy ágytálazásra osszák be egy állatkórházban! Szóval, kezdeni akarsz valamit a nagybetűs R-rel. Hallottál az amigdalinról, Reich orgon akkumulátorairól, egy franciaországi orvosról mágneses gépekkel, aztán egy másik francia dokiról, aki Chagas-kór beoltásával gyógyította a rákot, és valakiről Romániában... Kipróbálhatod egyáltalán ezeket a gyógymódokat? Lószart. Az FDA nem engedi őket a piacra; Reichnek még az írásait is elpusztították! És kinek kéne eldöntenie, hogy szedhetek-e amigdalint, vagy használhatok-e orgon akkumulátort a végső stádiumú Pengefut%r

216

rákomra? Nekem, vagy az FDA-nak? Végül is én vagyok, aki haldoklik! Hát szabadság ez? Ezt jelentené Amerika? Úgyhogy Amerika levonul a föld alá. Garázsokban, pincékben és padlásszobákban állítják elő a saját gyógyszereiket, és saját maguknak nyújtanak orvosi ellátást. Mindenki zsebében ott a kézikönyv: Nincs szükséged orvosra. A gyerekek az iskolában megtanulnak injekciót beadni. Nem kell orvos az olyan hétköznapi panaszokhoz, mint a lepra, a szifilisz, a tífuszos láz, a malária vagy a vérhas. Nem kell más, csak hogy hozzájuss a szükséges gyógyszerekhez. Hogy enyhítsd a fájdalmat és más gyötrelmeket, amit ezek vagy más betegségek okoznak, nyolcórás időközönként javasolt egy-egy kanál jótékony hatású ópiumkivonat, kiegészítve másodlagos morfininjekciókkal, ha visszamaradt még valamilyen tartós kellemetlen érzés; ugyanis a megfelelően adagolt ópiumszármazékok által nyújtott eufória és megkönnyebbülés egyike a betegséggel járó vigaszoknak. Egyetlen gyógyszeres dobozból sem hiányozhat Isten Különbejáratú Orvossága. Anyu a nyakában hordja a ládika kulcsát. Ott is van az áldott asszony, ahogy nyúl a kulcsért, a Saturday Evening Post címlapján. Ez a film Amerikáról szól. Arról, ami Amerika volt, és ami Amerika lehetne; és arról, hogyan szenvednek vereséget azok, akik meg akarják fojtani az amerikai álmot. Azt tanították nekünk, hogy a szabad piacon a jobb minőségű termékre nagyobb lesz a kereslet. Úgyhogy fogod a hétéves amazonasi antibébi-tablettát, és kibérelsz egy padláshelyiséget labornak. Megengedi az FDA, hogy lesöpörhesd a nagy gyógyszerkartelleket a fogamzásgátló-piacról? Soha a büdös életben. Hát ebben a filmben nincs szükségünk az engedélyükre. Az orvoslás illegalitásba vonult, és a földalatti orvoslás megmenti a világot a katasztrófától. Ez a film a rákról szól, és a rák súlyos téma. Az orvosok már most is világméretű járványról beszélnek. A filmünkben a rák világszerte terjedő, gyorsított lefolyású változatát a B23-as állítja meg, egy biológiai mutációt okozó vírus, ami visszaállítja az emberiség civilizáció előtti, egészséges állapotát. 217

William s. burroughs

Ez a film egy olyan városról szól, amit mindnyájan ismerünk és szeretünk. Egy városról, ami ma már minden más várost képvisel. 2014-ben New York, a földalatti orvostudomány globális központja, a legigézőbb, legveszélyesebb, leg-egzotikusabb, legélettelibb, legbizarrabb város, amit a világ valaha is látott. Az egyetlen tömegközlekedési eszköz a régi IRT-metró, ami ötmérföldes óránkénti sebességgel vonszolja magát a homályos alagutakban. A többi vonal elhagyatott. Kézzel és gőzzel hajtott kocsik szállítják az árut; az állomásokat piaccá alakították. A mélyebben fekvő alagutakat elárasztotta a víz, egyfajta földalatti Velencét hozva létre. A kiürült felhőkarcolók felső régióiban, ahová a lázadás óta lehetetlen lifttel feljutni, siklóernyős és forgószárnyas bandák, hegymászók és ipari alpinisták vették át az uralmat. Egy ilyen repülő srác csak lelép a házikójából, a toronyház tetejéről, bele egy vezetőhuzalokhoz rögzített ejtőernyőbe, ami simán leteszi őt a földszinten. Az ernyőt aztán kézzel hajtott csörlőkkel és csigákkal vagy villanymotorral visszahúzzák a tetőre. (A repülő srácok állandóan versengenek a földalattiakkal az Alsóváros áramellátása fölötti uralomért.) Ugyanez a repülő srác lecsúszhat drótkötélpályán is, a csiga alatti ülésbe csatolva, cikkcakkban ereszkedve a leszállóteraszok között. Esetleg szökdelhet háztetőről háztetőre a siklóernyőjével, vagy használhat forgószárnyast. Az épületeket függőhidak, teraszlabirintusok, pallók, csúszdák és liftek kötik össze, a belsejükbe pedig könnyű felvonókat szereltek be, amelyek több száz kilót is elbírnak. Az 1984-es lázadás során a mókamesterek az összes akváriumi halat, hüllőt és kétéltűt bezúdították New York vízhálózatába. Ma édesvízi cápák cirkálnak a Hudsonfolyóban, vízi boák, aligátorok, piranhák, elektromos angolnák lepik el a metróalagutakat, a mocsarakat és a csatornákat - néha pedig úszómedencékben, fürdőkádakban vagy vécécsészékben bukkannak fel. A lázadók az állatkerti vadakat is kiengedték; úgyhogy a Central Parkban manapság gyilkos medvék portyáznak. A Harmadik sugárúton élő, emberevő leopárdot végre sikerült lelőni egy fáról: egy sebészi köpenyt és egy félig megevett homokost használtak Pengefut%r

218

csalinak. Más fajok is letelepedtek a városban, és most szimbiózisban élnek egymással: a sakálok, a farkasok, a rókák és a hiénák a hatalmas vadkutyafalkákkal párosodnak. Ez a város szolgál a film hátteréül. Itt minden kezelést, minden gyógyszert, minden bűnt megkaphatsz, ha megfizeted az árát. A film arról szól, hogyan kap egy újabb esélyt Billy, a pengefutár és az egész emberiség. Mert a vírus lyukat üt az időn, és a lyukon keresztül Billy átlép a múltba - ami egyben a jövő is. Ez a film az orvostudomány és az emberi faj jövőjéről szól. Mert az emberiségnek nincs jövője, ha nem tudja levetni magáról a halott múltat, és nem tudja magába fogadni a lénye alvilági oldalát. A történet végén a földalatti orvostudomány összeolvad a hivatalos egészségügyi rendszerrel, amiből mindkettőnek óriási haszna származik. A gyakorlott orvosok, akik mindeddig engedély nélkül praktizáltak, most hatalmas terhet vesznek le a szakma válláról, amivel drasztikusan csökkentik az egészségügyi ellátás árát. A kísérleti gyógyszerek és kezelések a modern laboratóriumok valamennyi felszereléséhez és erőforrásához hozzájuthatnak. A doktorok a nyugati orvostudomány mellett kitanulják az akupunktúrát, a masszázst, a gyógynövénytant és a keleti gyógyítás összes módszerét. Új orvosi szakágak alakulnak ki. Megelőző gyógymódok: „Ha megbetegszel, én fizetek.” A profikat arra tanítják, hogy a betegeket élő szervezetként, az általános környezetükkel összefüggésben vizsgálják. Milyen betegségekre lehet fogékony egy ilyen szervezet? Hogyan lehetne ezeket a betegségeket elkerülni sok évvel azelőtt, hogy kialakulnának? A diagnózis ahelyett, hogy komputerizálódna, művészetté válik. Egyesek képesek kizárólag a szaglásukra hagyatkozva diagnosztizálni a betegeket. Az orvos a levegőbe szimatol. Rettenetes mosollyal csóválja a fejét: - Átutalom az esetét a halottkémhez. Mások betegségkereső kutyákra hagyatkoznak. A kutya szimatol, aztán hátracsapja a fejét, és vonyít. Vagy az ínyét mutogatja, és fenyegetően morog egy kezdődő tumorra. 219

William s. burroughs

Egyes fiatal és vonzó doktorok szexuális kapcsolat útján diagnosztizálnak. Az aurafényképezés, a hanglenyomatok vagy a kézírás elemzése - mind bevett eljárások. Mutatok néhány jelenetet, hogy lásd, miről van szó. Lapozgat a film állóképei között, mintha egy pakli kártyát keverne...

A helyszín Dél-Manhattan 2014-ben. Problémát jelent, hogy a filmben hogyan jelenjen meg a háttéranyag. Vegyünk alapul egy hatvanas években játszódó történetet, amit a harmincas években ír egy mindentudó író. Az írónk tud a második világháborúról, Vietnamról, a drogproblémákról, az inflációról, a rocksztárokról, a melegmozgalomról, a nőmozgalomról, a Fekete Párducokról. Hogyan ismertethetjük meg a harmincas években élőkkel az 1960-as hátteret; azt, ami a hatvanas évben élők számára evidens? Hogyan jelenítsük meg mindezt a vásznon? Persze, valaki röviden összefoglalhatná a mérföldköveket, amelyek elválasztják a néző világát a filmen látható világtól, de ez eléggé ügyefogyott félmegoldás lenne. Ilyesfajta narrátor alkalmazása mesterkélt és hiteltelen eszköz. Hogy lehet bemutatni a hátteret kizárólag annak segítségével, amit az emberek a vásznon mondanak, átélnek vagy cselekszenek? Második világháborús film a tévében. Valaki három dollárt fizet egy hajvágásért. Tévéműsor az atombomba ledobásának huszadik évfordulóján. Egy mosogató kilencvendolláros fizetést visz haza egyheti munkáért. A drogrendőrség letartóztat egy popsztárt. Vietnam a tévében, tüntetések, emlékképek. A néző apró darabokban jut hozzá az információhoz. íme, így néz ki az 1999-es háttér történetként megjelenítve... *** Manhattan helikopterről nézve... - A túlnépesedés a kormány folyamatosan növekvő hatalmához vezetett az állampolgárok fölött. Nem a Pengefut%r

220

rendőrállami elnyomás és terror régi vágású modelljéhez, hanem olyan hatalomhoz, amit az apparátus a munka, a hitel, a lakhatás, a nyugdíjak és az egészségügyi ellátás rendszerén keresztül gyakorolt. Olyan szolgáltatások révén, amiket meg lehet vonni az emberektől. Ezeket a szolgáltatásokat komputerizálták. Ha nincs számod, nem kapsz ellátást. Am ez a folyamat korántsem azokat az agymosott, szabványosított emberi egységeket állította elő, akiket a George Orwell-féle próféták feltételeztek. Ellenkezőleg: a népesség jelentős része kénytelen volt a föld alá vonulni. Hogy hányan, azt senki sem tudja. Számtalan emberről van szó. Újszülött csecsemők ordítanak. Parcellák, lakótelepek nőnek ki a földből. Számítógépek zümmögnek az elektromos műveknél, az adóhivatalnál, a segélyhivatalnál, a betegbiztosítónál, az egészségbiztosítónál. Űrlapok, felszólítások, számlák özönlenek kifelé. Egy elkeseredett állampolgár bőröndbe csomagolja a holmiját, és kilép levittowni házából. Összegereblyéz néhány falevelet, a tetejére zúdít egy kazal űrlapot, és meggyújtja a kupacot. Az utca túloldalán egy idős hölgy a telefonhoz rohan. Rendőrautó érkezik; az állampolgár bírósági idézést kap levélégetésért. Ahogy a kocsi elhajt, az állampolgár a levelet a hamvak közé dobja. Végül elsétál a bőröndjével.

Légi felvétel a Falról, amely a Huszonharmadik utca mentén a Hudsonig és az East Riverig húzódik. - A Falat az 1984-es Egészséglázadás után építették. A létesítményt a katonaság félórán belül megszállhatja, elvágva ezzel az Alsóvárost. Hasonló fal választja el Harlemet Manhattan központi részétől... A helikopter dél felé halad... mindenütt törmelék, romos épületek, elhagyatott telkek. A város itt úgy néz ki, mint London a bombázás után. Az újjáépítésnek szinte semmi jele, legfeljebb elszórt foltokban. Sok utcát átjárhatatlanul elzár a törmelék. Az üres telkeken itt-ott rozzant szabadtéri piacokat és zöldségveteményeket látunk. Némelyik zsúfolt, mások gyakorlatilag néptelenek. Forgalmas terek és utcák ürülnek ki 221

William s. burroughs

hirtelen, minden látható ok nélkül. A folyókon hevenyészve összetákolt csónakok imbolyognak, áruval megrakva. - 19 80-ra felerősödött az igény egy nemzeti egészségügyi törvény elfogadtatására. Ezt az orvosi lobbi ellenezte: azzal érveltek, hogy egy ilyen törvény gyakorlatilag a magánpraxis végét jelentené, és egészében véve rossz hatással lenne az egészségügyi ellátás minőségére. Emellett a már amúgy is instabil gazdasági helyzetre hivatkoztak. A gyógyszercégek, attól tartva, hogy az árszabályozások megnyirbálnák a bevételeiket, milliókat költöttek a benyújtott törvényjavaslat elleni lobbizásra, és az összes vezető napilapban egész oldalas hirdetéseket tettek közzé. Mindennek tetejébe az egészségbiztosítási vállalatok is azt harsogták, hogy a törvény szükségtelen, és csak magasabb adóterheket jelentene a gyengébb minőségű szolgáltatásért cserébe. Itt látjuk a középjövedelmű állampolgárt a maga rozzant kis lakásában. A tető beázik: hetek óta próbálja megjavíttatni. A főbérlő a kisujját sem mozdítja. Az állampolgár és családja épp most költötték el szerény kutyatápkonzerv-vacsorájukat. - Mi fizetünk, hogy a niggerek, a latinók meg a beatnikek szállodákban meg kórházakban lakhassanak! Fizetjük a napi rohadt drogadagjukat, pénzt adunk nekik, hogy ne kelljen dolgozniuk... de mi lesz velünk? Ki tudunk fizetni napi ötszáz dollárt egy kórházi ágyért? Ezek az emberek Parcival tiszteletesben találják meg a szószólójukat. A tiszteletes a Házőrző néven ismert újság szerkesztője. Egy karikatúra a lapból: Szőke, árja házaspár kórházba viszi beteg gyermekét. A fekete orvos kihajítja őket az utcára: - Jogosulatlan mocskok! Ugyanez az orvos szívélyesen üdvözöl egy Puerto Ricó-i fiút, aki lehorzsolta a bütykét egy kocsmai bunyóban. - Jöjjön csak be, kedves fiam! Nővér, másfél milligrammot Isten Különbejáratú Orvosságából ennek a fiatalembernek! *** - A heroint 1980-ban legalizálták a függők számára. Az Egyesült Államok egészségügyi szolgálata vállalta magára a feladatot, hogy az állami klinikákon keresztül terjessze az Pengefut%r

222

anyagot. A szolgálat tekervényes bürokratikus hálózatot épített ki, rendőrökkel és nyomozókkal, akik tökéletesen korruptnak bizonyultak. Sok nem függőt is fölvettek a programba, akik kényelmesen megéltek abból, hogy eladták a járandóságukat. Ismét itt van Középjövedelmű úr. Fájdalmas, bénító övsömörrel küszködik. Épp most fizetett ötven dollárt egy orvosi vizsgálatért. A doktor nem hajlandó kodeint fölírni neki: - Nem írhatok fel mást, csak Whitfield-kenőcsöt. Itt egy nagy, boldog, segélyezett család. Csak kopogtassunk be bármelyik harlemi lakás ajtaján! A két fiú heroinkúrán, az egyik lány Carrville-ben, a louisianai lepratelepen, a másik (értelmi fogyatékos) egy Kings megyei állami intézetben, míg a harmadik speciális gyógykezelésen az izomsorvadásával. Anyu mindegyik gyerek után beszedi a jussát - az állam munkanélküli-segélyt fizet nekik. Ha nincs meló, nincs gond. Színes tévé. Egy hatalmas pulyka maradékai az asztalon. Anyu alaposan meghúzza a különleges, köhögés elleni heroinszirupot, hogy távol tartsa a téli megfázást. Apu eperízű jégkrémet eszik. A gyerekek szerteszét hevernek a földön, és utazási prospektusokat böngésznek. Azon tanakodnak, hogy Lexingtonba menjenek-e a nyári kúrára (a Country Klub manapság azzal szolgál rá a becenevére, hogy sokhektáros erdőket, kirándulásokat, lovaglást, golfpályát, teniszt, csónakázást és horgászati lehetőséget biztosít a lakóinak), vagy a hugicájukat látogassák-e meg Carrvilleben. - Uramisten - nyög fel Apu -, megfájdult a fejem a jégkrémtől! Adj egy szurit, fiam, gyorsan! A doktor korrupt vigyorral adja át a fiúnak a heroinreceptet... - De rajta ne kapjalak, hogy eladod a fölösleget! Fölveszi a telefont: - Nővér, hány leprás vár odakint, hogy beutaljam Carrvillebe? A Hansen-bacilus iránt óriási a kereslet. Manapság „fehér anyagként” ismerik. Csak kaparj meg tűvel egy bőrfoltot, dörzsöld a saját bőrödre, és hat hónappal később... 223

William s. burroughs

Friss leprások özönlenek ki egy öreg, lapátkerekes gőzősből, és az „Otthon, édes otthon” kezdetű nótát éneklik. Mások néptelen holtágakban szállnak ki, körülöttük békák kuruttyolnak... - Isten hozott titeket a Hansen-családban! A kezemet csak képzeljétek oda... engem már nem fognak kirúgni a programból. De titeket még elkaphatnak, és visszavihetnek a hétköznapi életbe, ha nem vigyáztok! Namármost, én árulom a legjobb fehér anyagot Carrville-ben. „Maradj a programban White doki csodakenőcsével!” A mocsaras holtágak, tavak, folyók mentén állnak a bougainvilleával, rózsával és folyondárral fedett kunyhók, ahol a lankadt leprások lebzselnek: füvet és ópiumot szívnak, amit a kertjeikben termesztenek; állami H-val lövik magukat; narancsot, mangót és avokádót nevelnek a hátsó udvarban; harcsát és sügért fognak az elülső verandáról - vagy épp a szociális boltokban vásárolt konzerveket nyitogatják. Carrville ma egy hatalmas, mocsaras terület, amely a kelettexasi Nagy Bozótostól egészen a floridai Everglades-ig húzódik. A mocsári szigeteken egyesek különös szertartásokat végeznek. Aligátormaszkos, meztelen fiatalok táncolnak a Nagy Kecskegátor istenség előtt, akinek aligátorfeje és kecskelába van. Mardi Gras ünnepe Carrville-ben. Egy tunya, ifjú arisztokrata virágtutajon siklik a vízen. Az egyik lábát térdtől lefelé lerágta valami. A csonk foszforeszkál a leszálló esti sötétségben. Radioaktív fertőzés, drágaságom, iszonyúan sikkes! Ibolyaszín lagúnák, ahol smaragd halak merülnek alá, hogy felhozzák a holdat. És itt egy gyönyörű, fiatal, leprás fiú; Kleopátra-jelmezben ring a bárkáján egy sármos Marcus Antoniusszal... Az egész rezervátumot kerítés és őrök veszik körül. - így hát most magukra hagyjuk Carrville boldog népét, akik valamiféle belülről fakadó bátorságtól és erőtől vezérelve gyümölcsöző életformává alakították borzalmas betegségüket. *** Pengefut%r

224

- Ezért fizetem az adót? Hogy melegek szexorgiáira és marihuána injekciókra költsék? - Kitűnő intézményeinkben, amelyeket a nagylelkű amerikai kormány biztosít nekünk, nem kell foglalkoznunk a hozzád hasonló seggfejekkel, akik munkával keresik meg a kenyerüket. Süllyedj vissza a fekáliába, amelyből kibukkantál! Maffiózók hajolnak ki a Cadillacjeikből, hogy az adófizető arcába köpjenek. - Mit akarsz, he? Munkával keresed meg a pénzt? Köpök a morzsás pofádba! Sok fiatal rokkantsági segélyért folyamodott: arra hivatkoztak, hogy képtelenek egy légtérben maradni az undorító adófizető söpredékkel. - Annyira felhúznak, hogy már nem is tudok dolgozni! Rokkantsági ellátást és heroinkúrát követelek!

- Amikor a szenátus a szégyentelen lobbikkampány és az obstrukciós taktikák hatására a harmadik nemzeti egészségügyi törvényt is visszadobta, kitört az 1984-es Egészséglázadás. A becslések szerint csak New Yorkban 500 000 ember halt meg, az anyagi kár pedig milliárdokra rúgott. Más városokban is hasonló mértékű volt a pusztítás. Az egész országban összesen közel tízmillióan estek áldozatul a Lázadásnak. Ironikus módon a magas halálozási arány elsősorban a kormány igyekezetének volt betudható, hogy a fegyver-tartási szabályozás szigorításával elejét vegyék a felkelésnek. Az 1982-es nemzeti fegyverbirtoklási törvény mindenki számára, aki büntetett előélettel rendelkezett, akit valaha drogfüggőséggel vagy elmebajjal kezeltek, illetve aki rendszeres állami segélyben részesült, megtiltotta bármilyen típusú lőfegyver birtoklását, beleértve a légpuskákat is. Ezáltal a középosztálynak, amelyet a törvény nem érintett, több fegyvere maradt, mint bármely más társadalmi csoportnak. 225

William s. burroughs

A felhalmozott fegyverkészletekre, valamint a rendőrség és a Nemzeti Gárda szimpátiájára alapozva Parcival Keresztes Hadserege ekkor már nyíltan tervezgette New York elfoglalását, és a kisebbségi csoportok: a narkósok, a beatnikek, a homokosok és a loboncos hajú hippik totális kiirtását. Ami azt illeti, túl sokat is beszéltek, és túl sok embert ijesztettek meg; riasztó megjegyzéseket ejtettek el nemzetközi bankárokról, a Wall Streetről és a „sárga veszedelemről”. Akkor hát a zsidók, a gazdagok és a kínaiak is a listán vannak? Néhány nagy hatalmú, névtelen figura bölcsebbnek látta, ha hatékony ellentábort hoznak létre Parcival követőivel szemben. A közvetlenül, kiemelten fenyegetett kisebbségi csoportokhoz kiszivárgott egy dokumentum, amely Az ördög naplójaként vált ismertté. Az ördög naplóját még a hatvanas években írták, a CIA utasítására. Részletes instrukciókat tartalmazott fegyverek előállításához olyan anyagokból, amelyeket bármelyik vegyesboltban vagy barkácsáruházban be lehet szerezni. Puskapor, gyújtóbombák, biológiai és vegyi fegyverek egész arzenálja. „Hogyan készítsünk botulizmust húsleveskonzervből; ideggázt rovarirtókból; hogyan állítsunk elő klórt, nitroglicerint, foszgént, salétrom-oxidot, arzéngázt.” Éppen ezek a fegyverek - amelyeket számszeríjak, fúvócsövek, csúzlik vagy lőporgránátok segítségével lehetett célba juttatni - okozták elsősorban a megdöbbentő mértékű emberveszteséget. 1984. augusztus 6-án Parcival Keresztes Hadserege a Central Parkban gyülekezik. A rendőrség nem száll szembe velük. A később kereszteseknek nevezett emberekből álló sereg két, észak és dél felé vonuló hadoszlopra válik. Az ezt követő összecsapásokat a Little Bighorn-i csata képéhez hasonló festménysorozat mutatja be.

A tizenkettedik utcai St. Vincent Kórház ostroma Az orvosok, a nővérek és a műtőssegédek szikékkel, csontfűrészekkel és ágytálakkal szállnak szembe a lázadókkal. Éterbomba robban a folyosón; épp elég hosszú időre tartóztatja föl a felkelőket, hogy egy orvos a Pengefut%r

226

szennyesruha-ledobón keresztül biztonságba helyezzen néhány beteget. A kórház ég. Egy kínai műtősfiú rézdarabot hajít egy salétromsavas kádba, amiből így salétrom-oxid szabadul föl késleltetett hatású méreg. A lázadók, akik belélegzik a gőzt, csak egy-két órával később esnek össze.

Menetelés a tengerhez A Keresztes Sereg Greenwich Viliágé felé vonul. A rendőrbírók kiürítik a területet; Dél-Manhattan padlásain, raktáraiban és elhagyatott épületeiben összpontosítják az erejüket. A melegek könyvesboltjaiban, a galériákban és az italboltokban salétrom-oxid-, arzén-, foszgén- és botulizmuscsap-dák várják Parcival katonáit. A keresztesek őrjöngve, vakon a dühtől, hogy nem azokkal a könnyű áldozatokkal találták szembe magukat, akikre számítottak, megrohamozzák a Nyolcadik utcától délre eső területet sokakkal menet közben végez a szervezetükbe juttatott ezerféle méreg. Járdakövek a háztetőkről... Krisztus Katonái berontanak az épületekbe, ahol a lépcsőkön lefelé szivárgó klórgázfelhő várja őket. Csúzliból kilőtt lőporgránátok; üvegcseréppel és nátrium-cianiddal töltött íjpuskák. Hangtalan fúvócsövek cián- és botulizmusnyilakkal. Mire a keresztesek rájönnek, hogy az ellenség a legkevésbé sem az ő szabályaik szerint játszik, máris súlyos veszteségeket szenvedtek - és a partizánok most machetékkel, lándzsákkal és kardokkal bocsátkoznak kézitusába. Elveszik a lőfegyvereket a halottaktól és a haldoklóktól, és bekerítik Parcival katonáit, akik a gyilkos kereszttűzben, a késleltetett hatású mérgektől megtizedelve az öbölbe kényszerülnek, ahol sokan közülük nyomorultul vízbe fulladnak. A túlélők kisebb csapatokra oszlanak, és szent háborújukat félrehajítva erőszakolni, fosztogatni és gyilkolni kezdenek Manhattan belvárosának középosztálybeli lakónegyedeiben...

227

William s. burroughs

Menetelés a Harlem General Kórházhoz Parcival Keresztes Hadai ismét biológiai és vegyi fegyverek halálos csapdájába sétálnak. Válaszként megtorló bandák pusztítanak Queens és Bronx középosztálybeli negyedeiben. Végeláthatatlanul folyik a harc. Elvágják az elektromos vezetékeket. LSD kerül a vízkészletbe. New York éhezik. Fosztogató csapatok szóródnak szét a külső kerületekben és a városon kívül. A katonaság érkezése, a kimerültség, az éhezés, a járványok; valamint a kormány ígérete, hogy elfogadtatják a nemzeti egészségügyi törvényt és teljes körű amnesztiát adnak valamennyi lázadónak, végül helyreállítja a rendet. - Ki beszélhet itt igazságról, miután meghalt tízmillió amerikai állampolgár? - kérdezi az elnök. - Nem beszélhetünk másról, csak feledésről és újjáépítésről. New York úgy fest, mintha atomcsapás érte volna. Egész kerületek hevernek romokban. Menekülttáborok, sátorvárosok. Sok millióan, akik elmenekültek, soha nem térnek vissza. New York kísértetváros. Az országban máshol is hasonló a helyzet. A Carrville-i leprások kitettek magukért; házilag összetákolt fegyverekkel harcoltak a mocsarakban, és több ezer fertőzött örvös tatut engedtek szabadon, így gyűjtve újabb megtért híveket az egyre népesebb Hansen-családba. Carrville ma hatalmas területet ölel fel Louisiana, Mississippi, Florida, Kelet-Texas, Missouri és Arkansas mocsaraiból és erdőségeiből. Óriási, vidéki nyomornegyedet alkot. Sok „leprátlan” önszántából költözik ide. Az elnök aláírja a nemzeti egészségügyi törvényt, amely ingyenes orvosi ellátást garantál az USA valamennyi állampolgára és lakója számára. Orvosok, nővérek és műtőssegédek táncolnak a kórházak folyosóin, kórtermeiben és műtőiben, és vígan dalolnak: „Mi mindenkihez tartozunk, A legjobb dolgok az életben ingyen vannak...” Szívmonitorok pittyegnek, dialízisgépek fortyognak, röntgenműszerek kattognak, vastüdők zihálnak... „Mi mindenkihez tartozunk, A legjobb dolgok az életben ingyen vannak...” Pengefut%r

228

Az egészségügyi törvényről rövidesen kiderül, hogy több problémát vet föl, mint amennyit megold. Az öregedési folyamatot lassító gyógyszerek százhuszonöt évre növelik a várható élettartamot, súlyosbítva ezzel a túlnépesedési problémát. Ugyanakkor bizonyos betegségek, amelyeket látszólag már sikerült visszaszorítani, hirtelen járványként robbannak ki; mint például a nyolcvanas évek végén terjedő, felnőtteket gyilkoló diftéria. Az egyre hatékonyabb antibiotikumokkal elárasztott népesség teljesen elveszíti a természetes ellenálló-képességét, és ugyanolyan védtelenné válik ezekkel a betegségekkel szemben, mint az indiánok vagy déltengeri szigetek lakói, amikor először léptek kapcsolatba a fehér emberrel. - Nagy a kockázat, hogy a szűztalajra érkező járványok milliókat fognak az amúgy is túlzsúfolt kórházainkba juttatni - figyelmeztet az egészségügyi minisztérium egyik prominense. Az örökletes, degeneratív betegségekben - például diabéteszben, Friedreich-ataxiában vagy Huntingon-kórban - szenvedők élettartama annyira megnő, hogy akár jóval százéves koruk fölött is képesek utódot nemzeni, elárasztva az országot recesszív génekkel. Egy halk szavú, füvezgető biomatematikus, Heinz professzor mutatott rá a tisztán kivehető sémákra: - Azáltal, hogy megbolygatják a természetes immunitást, a modern orvostudomány csodái hosszú távon több betegséget idéznek elő, mint ahányat megakadályoznak. Mindazok, akik olyan örökletes betegségben szenvednek, ami azelőtt már gyermek- vagy kamaszkorban halált okozott, ma már bármilyen hosszúra nyújthatják az élettartamukat, és gyakorlatilag tetszőleges számú beteg utódot hozhatnak világra. A professzor kijelentette, hogy hosszú távon a bolygót elkerülhetetlenül el fogják árasztani az emberiség biológiai szempontból leggyengébb példányai, akik egyben a legalacsonyabb túlélési eséllyel rendelkeznek. Számítógépekkel ellenőrizték Heinz előrejelzéseit: kiderült, hogy újabb száz éven belül azok, akik valamilyen krónikus, örökletes betegségben szenvednek, és egész életükben kezelésre szorulnak, gyakorlatilag többségbe fognak kerülni. 229

William s. burroughs

Nem marad majd elég egészséges ember, hogy ellássa őket. A járványok könnyen kiirthatják ezt a legyengült, elkorcsosult emberi fajt. A törvényhozókra mély benyomást tettek a számok, és a Kongresszusban felmerült, hogy ösztönzést kellene nyújtani a gyengébb szervezetű állampolgároknak, hogy önként sterilizáltassák magukat. Ám a nemzeti egészségügyi törvény módosítása (közismert nevén NEM) végül negatív ösztönzést tartalmazott. Az alkalmatlanoktól mindenfajta orvosi szolgáltatást meg kellett vonni, amíg bele nem egyeztek a sterilizációba. Az „alkalmatlanságot” egy orvosi bizottság állapította meg, és nagy vonalakban úgy definiálták, mint „olyan örökletes betegséget, állapotot vagy hajlamot, amely biológiailag nem kívánatosnak minősül”. Mondjuk, nem kívánatos, ha az ember nigger... vagy ázsiai... vagy meleg... vagy narkós... vagy pszichopata... NEM! NEM! NEEEM! A törvénymódosítás továbbá megtiltotta az orvosoknak, hogy magánpraxist folytassanak, akár díjazás ellenében, akár ingyen, mivel az alternatív kezelés lehetősége önmagában ásta volna a NEM céljait. A fehérek népirtó terve elleni tiltakozásként több ezer fekete és Puerto Ricó-i égette el az egészségbiztosítási kártyáját a Central Parkban - és távolról sem voltak egyedül. Ugyanakkor ez a nagyszabású kártyaégető ünnepély nem torkollt további lázongásba. Amennyiben Heinz professzor következtetései valóban helyesek voltak, a NEM teljesen logikus választ adott rájuk: ha az egészségügyi ellátás még több betegséghez vezet azáltal, hogy gyengíti a természetes védekezőképességet, és életben tartja a genetikai fogyatékosságban szenvedőket, akkor az tűnik a legjobb megoldásnak, ha ezeket az egyéneket eltávolítjuk az ország génállományából, és a megfelelő csoportoknál kezdjük a népességcsökkentést. Miután a NEM-k 1999-ben törvénybe iktatták, az orvostudomány illegalitásba vonult. Robbanásszerűen beindult az orvosifelszerelés-kereskedelem, amit eleinte az 1984-es lázadás alatt zsákmányolt gyógyszer- és műszerkészletek fedeztek, később pedig a több száz, padlásokon, pincékben és elhagyatott metróalagutakban berendezett, éjszakai laboratórium. A legtöbb orvos a hivatalos munkája mellett illegális praxist is fenntartott. Pengefut%r

230

Dél-Manhattan 2014-ben nem úgy néz ki, mintha újjáépítették, inkább, mintha csak újra benépesítették volna. Korlátozott szolgáltatások. Egyetlen működő metróvonal maradt. Az elhagyott alagutakban áramtolvaj bandák garázdálkodnak, föld alatti laboratóriumok működnek, patkányok és elvadult kutyák tanyáznak, amik hörögve kapnak a járókelők lába után a rozsdás metrórácsokon keresztül. Az alagutak lakói arra tartják őket, hogy elriasszák az illetéktelen behatolókat. Egy rejtélyes figura, akit a Metró Királyaként emlegetnek, a Queens Plaza állomáson rendezte be a főhadiszállását: lenyűgöző építményt alkotott metrókocsikból, pénzváltófülkékből és forgóajtókból úgy, hogy a konstrukció egy része mindig mozgásban van. Csak felszállsz egy étkezőkocsira vacsorázni, és leszállsz egy észak-carrville-i előretolt helyőrségen, ahol békák kuruttyolnak körülötted a New Jersey-i mocsarakban. Mindenütt zöldségeskertek: a háztetőkön, az üres telkeken, a teraszokon, a pincékben. Sok utcát a lázadás óta elzár a törmelék. A kátyúkat kiszélesítik, és halastónak használják. Egy újjáépítési terv csatornákkal hálózná be Dél-Manhattant, hogy az üzemanyaghiányra tekintettel hajózási útvonalakkal helyettesítse a teherautókat. Az építkezést nem fejezik be. A csatornák rozsdás zsilipekben és gépezetekben végződnek. Az elhagyott csatornák mentén álló házakra nagy a kereslet, bár egyesek nem tudják megszokni a nyirkos környezetet és a párás levegőt. A halak kezdenek visszatérni...

Egy kisfiú betonkeverőből horgászik. Kihúz egy ötfontos tengeri süllőt. Felemeli a halat, és az utcakőből tákolt mólóhoz evez. - Ilyen nagyot fogtam, főnök! Jó áron adom! Húsz dollárért elviszi? Miért jött ide, főnök? Gyógyszert akar, amitől kétszáz évig él? Jó kis majomtojást? Vadi új fütyköst? Túl sok a poronty? Tessék, főnök, hétéves antibébi-tabletta! 231

William s. burroughs

Dél-Manhattan a földalatti orvostudomány világkereskedelmi központja. Itt jó áron bármilyen gyógyszer, drog, műtét vagy kezelés megkapható. Itt, az alagutak, csatornák, elhagyott épületek, padlások és pincék labirintusában él a Közszolgálati Állam összes menekültje és számkivetettje. Ez itt a Pukkantó utca, ahol az ember megbizsergetheti az agyát. A cucc ötvenszer erősebb a morfiumnál. Eleinte azt hitték, hogy nem okoz függőséget, de ez tévedésnek bizonyult. A pukkanástól a függő anyagcseréje szinte teljesen leáll: tetszhalott állapotba kerül, amiből megrohadva olvad ki, akár a visszafagyasztott hús. Folyamatosan újabb pukkanásokra van szüksége, hogy fagyott állapotban maradjon. És itt jön a pukkantós ember, fekete-ezüst színű villanykenuján, ami tökéletesen beleolvad a sötét víz és a raktárablakok hátterébe... mondanom sem kell, az említett drog előállítása és terjesztése törvénybe ütközik. A virágzó sperma-feketepiac hosszúra nyúló genetikai háborút helyez kilátásba. - Fiúspermát, főnök? Rocksztárok és filmszínészek adják el az ondójukat a földalatti spermabankoknak. A spermakereskedelem bűncselekménynek számít, de kevés spermaárust vagy illegális orvost tartóztatnak le, és még kevesebbet állítanak bíróság elé. Az egészségügyi ellenőrök nyilvánvalóan csukott szemmel és nyitott marokkal járnak. Dél-Manhattan, 2014. Ide jönnek a páciensek olyan műtétekért, gyógyszerekért, kezelésekért, amiket törvényes úton semmilyen pénzért nem lehet megvenni. Gyógyszerekért, amiket a gyógyszergyártók a hosszú távú profitot szem előtt tartva nem engednek piacra, az állami bürokrácia pedig betiltja őket. így tüntette el az apomorfint, a heroinfüggőség ellenszerét a heroinipar és a drogrendőrség, miután legalizálták a szert a függők számára. A lehető legtöbb függőt akarták a programban tartani, hogy megőrizhessék az állományukat és a költségvetési támogatást. Sem a gyógyszergyártóknak, sem az egészségügyi bürokráciának nem áll érdekében megoldani egy problémát, ami ennyire kapóra jön. Pengefut%r

232

1956-ban egy, az amazonasi indiánok által fejlesztett fogamzásgátló szert nyújtottak be egy amerikai gyógyszervállalathoz, hogy leteszteljék, és végül forgalomba hozzák. Egyetlen adaggal hét éven át elkerülhető a terhesség, és egyetlen adag egy másik gyógyszerből megszünteti a fogamzásgátló hatást. íme, itt a tökéletes megoldás a népességszabályozásra, éppen akkor, amikor a túlnépesedés egyre sürgetőbb problémává válik. A gyógyszercégek elutasították a szert, mert visszavetette volna a bevételeiket. Napi egy tablettát adhatnak el, ameddig csak akarnak - akkor hát ki akarna tudni egy olyan tablettáról, aminek a hatása hét évig tart? A gyógyszert profitszempontok alapján vetették el. Mivel ennek hatására a sterilizációpárti bürokrácia is törvényen kívül helyezte, a gyógyszer csak a földalatti piacon szerezhető be. A padlásszobákban berendezett gyógyszerlaborok nem hosszú távon gondolkodnak. A kisvállalkozók, az újítók, a különcök, a kalandorok, akiket a nagy gyógyszervállalatok és az FDA koalíciója hosszú időre törvényen kívülre taszított, most újra felbukkannak. Egy férfi az amazonasi dzsungelben begyűjti a fogamzásgátló növényt... pincelabor... a gyógyszer az utcára kerül... - Amazonasi bogyót, főnök? Jó áron adom! Csak ötszáz dolcsi! Persze előfordultak sajnálatos esetek, amikor nem a megfelelő termék került a piacra... Egy férfi szuvasodás elleni szájvízzel gargarizál. Az összes foga kihullik. A földalatti laboratóriumokban a tisztasági és sterilizációs követelmények alkalmanként hagytak némi kívánnivalót maguk után... Mocskos labor egy helyiségben, ami egykor vizelde volt. Csótányok rohangálnak a tenyészetekben. Akadtak laboratóriumok olyan kétes célkitűzésekkel is, mint a Blueshoz hasonló, totális függőséget kialakító drogok vagy biológiai fegyverek fejlesztése. A földalatti gyógyászatban elengedhetetlen szerepük van a pengefutároknak, akik a gyógyszereket, eszközöket és műszereket a beszállítóktól eljuttatják a páciensekhez, az orvosokhoz és az illegális rendelőkbe. 233

William s. burroughs

Egyes földalatti laboratóriumok komoly támogatással és kitűnő szakemberekkel rendelkeznek, és még az alsóvárosi pletykákból sem derül ki, hogy pontosan mit is csinálnak. Elképzelhető, hogy célzott járványokon és génmanipuláción dolgoznak. Terjed a szóbeszéd a „sterilizált herék problémájának végső megoldásáról”, és egy übermensch-faj vázlatairól. Minden illegálisan dolgozó orvosnak szüksége van egy pengefutárra, mivel az illegális műtéti eszközök birtoklása - mint a törvényellenes praktizálás bizonyítéka - az orvosok részéről bűncselekménynek, ám az egyszerű állampolgár esetében csak szabálysértésnek számít. Ráadásul a pengefutárok ismernek minden alagutat, sikátort, csatornát, csúszdát, hidat és pallót az Alsóváros szövevényes labirintusában. Többségük tizenéves fiú, akikkel kiskorúként kevésbé szigorúan bánik a bíróság, ha letartóztatják őket. A földalatti orvosok működése elképzelhetetlen lenne pengefutárok nélkül.

A pengefutár Vágás: meztelen fiú szárnyas Hermésszandállal és orvosi táskával. Egy fiút látunk rohanni Dél-Manhattan utcáin, egyik kapualjból a másikba szökkenve, miközben végigfut a főcím. Hófúvás. Kutyák csaholnak az elhagyott épületek ablakaiból. A fiú nekifekszik a szélnek, hó korbácsolja az arcát. Egy pillanatra megtántorodik, és egy fának dől. Elhalad egy fagyott kukoricahánccsal borított, üres telek mellett. Miközben fut, az idő megenyhül. Békák ugrálnak egy kátyúba. Gyomok és bokrok nőnek ki az avar alól és a gallyakkal borított vízmosásokból. Most már nyilvánvaló: a fiú valami elől fut. A háta mögül láncfűrész hangja hallatszik. A fiú megbotlik, elesik, és esés közben sikoltva megfordul, ahogy egy fa fűrészpor-felhőt kavarva rázuhan. Felül az ágyban, derékig meztelenül, mellette fiatal férfi alakja látszik a hajnali félhomályban. Kintről halljuk, ahogy valaki beindít egy motorkerékpárt. A fiú rövidnadrágban kicsusszan az ágyból. Összehúzott szemmel, óvatosan széthúzza a redőnyt, és kikandikál az ablakon. Halvány Pengefut%r

234

napfény a sápadt, fiatal arcon. Az égen rendőrségi helikopter. A motorbicikli elindul, és befordul a sarkon a hirtelen jött hózáporban. A fiú elfordul az ablaktól, a levegőbe szimatol, és elkezdi módszeresen átkutatni a szobát. Egy radiátor mögött találja meg, amit keres: egy rövid fémszárat, ami periszkóp-szerűen emelkedik ki a padlódeszkákból. A szár végén csillogó kristályszem. A szerkezet mellett apró fűrészporkupac. Vágás egy merev péniszre, rajta csillogó síkosítócseppel. Álmos, fiatal hang: - Mi az, Billy? Billy az ujját az ajkához emeli. Aztán olyan mozdulatot tesz, mintha teleszkópba nézne, közben a fülét mozgatja. A másik fiú odadob neki egy törülközőt az ágyról, amit Billy a poloskára hajít. Visszasettenkedik az ágyhoz, cipzárnál dudorodó nadrágban. Megáll az ágy végében, és lehúzza a sortot: a farka úgy pattan elő, mint egy rugósbicska hegye. Csettint a nyelvével. Átrúgja a sortot a válla fölött, és megáll középen, kezét a feje fölött lengetve, mintha egy hatalmas tömeg éljenzését fogadná. Roberts közben ledobta magáról a takarót, és most meztelenül, merev szerszámmal nyúlik el az ágyon, egyik lábát oldalt a padlóra ejtve, így láthatóvá válik piszkos talpa. Egymásra néznek, és falloszuk lüktetése azonos ritmust vesz föl - dumm, dumm, dumm - ütemes szívdobbanások a sötét szobában. Vágás jelződobokra és sípoló szívritmusmérőkre. Billy lassított felvételben a fenekére esik, lábát a levegőben lóbálva, lábfejével tapsikolva, míg Roberts átfordul a lába között, és lassított, víz alatti közösülésbe kezdenek: Billy kagylóként tekereg, arcszíne rózsaszínűre, lilára, majd szivárványszínűre változik, míg a radiátor bugyborékolni, trillázni és dübörögni kezd, akár egy párzó dinoszaurusz; a két fiú pedig meglovagolja a radiátor hanghatásait, ami végül mennydörgő dobbanások kórusává fokozódik, és alapjaiban rázza meg a viharvert épületet. Kintről zuhanó kövek robaja hallatszik. Gyorsított öltözködési jelenet. Odakint láthatjuk, hogy az épület egy része összeomlott, és a romok elzárják az utcát. Miközben a két fiú megkerüli a törmeléket, vad-kutyafalka bukkan fel az utcasarkon. Billy előrenyújtott tenyérrel 235

William s. burroughs

felemeli a kezét, mire a kutyák visszahőkölnek, mintha falba ütköztek volna. Aztán oldalazva elsomfordálnak; egyikük még hátranéz, és rémült, de dacos nyiffantást küld Billyék felé. Az egyik kereszteződésnél egy faragatlan fiatalokkal teli autó pördül a két fiú elé. Egy nagydarab fiú kihajol, és rájuk üvölt: - Rohadt, buzi pengefutárok! Billy gyorsan körülnéz. Egy teherautó közeledik száguldva. A jelzőlámpa pirosra vált. Billy felordít: - Szállj ki az autódból, te gyáva faszszopó! Valaki beletapos a fékbe... a teherautó dudál... aztán a személykocsi hátuljába csapódik. Emberek zuhannak ki az ajtókon, cipők repülnek át az utca túloldalára, ahogy a benzintank felrobban. A két fiú egymásra néz; fogaikat mutogatják, akár a vadkutyák... Elhagyott épületek labirintusán vágják át magukat, majd egy kulccsal kinyitnak egy ajtót. A pengefutárok rejtekhelyén vagyunk. Nagy, üres szoba hosszú asztalokkal. A helyiség falait festmények, rajzok, karikatúrák és fényképek borítják; többségük névtelen művész alkotása. Találunk olyan műveket is, amiket a Lázadás alatt loptak el múzeumokból vagy magángyűjteményekből: itt a Little Bighorn-i csata, Thomas Eakins Medencéje; régi fotók, mint Meadow művei, a Vízi patkányok és a Zord valóság nagyított változatban; Wilhelm von Gloeden báró fényképei, fotók New Yorkról a XIX. századból és a XX. század elejéről. A képekről a háttértörténet nagy részét megismerhetjük.

Meztelen, merev péniszű fiú életnagyságú képe; szandálján és sisakján Hermésszárnyak. A festmény élénk rózsaszín és kék árnyalatokban virít, szépen kidolgozott, aranyozott keretbe illesztve. A fiút lángoló városok boschi hátterében látjuk: A pengefutár Billy és Roberts megállnak a kép előtt, és érmét dobnak föl, hogy eldöntsék, ki csinálja a vacsorát. Roberts kivesz két szelet húst egy régi hűtődobozból, és egy fával fűtött Pengefut%r

236

tűzhelyen sütni kezdi őket. Billy körbejár a szobában, a képeket nézegetve. (Visszaemlékezés: látjuk, ahogy Billy a drogfüggőségével küzd. Roberts szűkmarkúan adagolja neki az injekciókat. Billy végül felébred: megszabadult a drogtól. Roberts kimutat az ablakon: - Nézd meg jól, Billy! Régóta nem láttad az eget. Állókép: tiszta, kék ég és felhők A pengefutár festményről.) *** A népesedési járvány Előtte: kunyhó a tó partján. Kisfiú, vállán madzagra fűzött halakkal; mókus kandikál ki a zsebéből, szelídített mosómedve futkos a nyomában. Utána: düledező kunyhók mindenütt a tó körül; kocsmák, zenegépek, zajongó részegek, motorcsónakok, olajfoltok, döglött halak.

Egy karikatúra-sorozat a Házőrzőben bemutatja Középjövedelmű úr nehéz helyzetét: Hotelszoba tele lobbistákkal és ügynökökkel. Aszóba közepén egy szennyestartó kosár. - Az Egyesített Gyógyszertrösztöt képviselem. - Üdv, én az Egészségbiztosítótól jöttem. - Ezt töltsék meg, fiúk, és beszélhetünk az üzletről. Újságcím: A szenátus visszadobta az egészségügyi törvényt.

Az első heroinklinika megnyitja a kapuit 1982. december 25én. A drogosok hosszú sorban vonulnak be az Ez itt a sereg, Mr. Jones és a Maga szerencsés flótás, Mr. Smith dallamára. Bedugják a karjukat a rácson az injekcióért.

237

William s. burroughs

Egy 1942-es plakáton egy tengerész látható: eltökélt arckifejezéssel veti vállára a batyuját. - Mérget vehetsz rá, hogy visszamegyek a tengerre! Meztelen leprás merev pénisszel... - Mérget vehetsz rá, hogy visszamegyek Carrville-be!

Otthon, édes otthon Idilli képek Carrville-ből. Leprások lebzselnek, ópiumot és füvet szívnak. Mozgó heroinklinikából szolgálják ki őket. *** Különös rítusok... Meztelen fiú táncol a Nagy Kecskegátor istenség előtt... Mardi Gras ünnepe Carrville-ben.

- HÁT EZÉRT FIZETEM AZ ADÓT? Egy nagy, boldog, segélyezett család... „Két fiú heroinkúrán” és így tovább.

Középjövedelmű úr orvoshoz megy az övsömörével... - Kodein? Szó sem lehet róla. Én nem olyan orvos vagyok. De írok magának egy receptet Whitfield-kenőcsre. Ötven dollár lesz.

Parcival tiszteletes prédikál... Graffiti: Nyírjuk ki az összes niggert, latinót, digót, homokost és zsidót! Az ördög naplója terjed a kisebbségi csoportok között. Ábrákon mutatja be, hogyan kell cián- és üvegcserépbombákat, ideggázt, botulizmust gyártani. Pengefut%r

238

A feketék rovarirtóval teli zacskókkal jönnek ki a boltból. Az eladók összenéznek: - Gondolom, a niggereknél sok a csótány. 1984. augusztus 6.: Az Egészség lázadás... A Szent Vincent Kórház ostroma... Menetelés a Harlem Generálhoz... A lázadók kieresztik az állatkerti vadakat. A halakat az akváriumokból a folyóba dobják. A Carrville-iek csatába indulnak Leprások dalolnak: „Hát nem én építettem azt a kunyhót? (Előregyártott házat...) Hát nem én vetettem azt a búzát? (Mákot, marihuánát...)” Egy részeg polgárőrökkel teli csónakot lesből megtámadnak fúvócsövekből kilőtt, mérgezett nyilakkal...

A Hansen terjesztése Szabadon eresztenek egy ládányi leprával fertőzött örvös tatut. Ma este: A nemzeti egészségügyi törvény - zenés-táncos műsorszám... Az öregedés elleni gyógyszer Egy német orvos égnek emeli a kezét: - Ach, mein Gott, hát hofa szaporodich ez a schok scheggfej? Heinz professzor órát tart: - A következtetés egyértelműnek tűnik. A huszadik századi orvostudomány csodái, azáltal, hogy lerombolják a természetes védekezőképességet, végső soron nem kevesebb, hanem több betegséget idéznek elő... a halálos felnőttkori diftériajárvány a kilencvenes évek elején... És még ennél is riasztóbb az öröklődő degeneratív betegségek egyre gyakoribb felbukkanása... Vajon hol ér véget a recesszív gének burjánzása? E=mc2 - írja fel Einstein a táblára. Heinz a saját képletét írja fel a táblára. Hirosima. Az egészségügyi törvény módosítása. - Egyszerűen szólva, mától az orvosi ellátás feltétele a sterilizáció. 239

William s. burroughs

Földalatti orvoslás A doktorok gyertyafénynél operálnak. Házilag összetákolt lélegeztetőgépek, művesék, vastüdők, szívritmusszabályzók. Titkos laboratóriumok Őrült tudós kacag: - Ezzel a tenyészettel átvehetjük az uralmat a világ fölött!

A festmények, fényképek, rajzok a falon egyenként mozgóképpé változnak, megelevenednek, ahogy Billy rájuk pillant. Roberts steaket, sült krumplit és palacsintát szolgál föl egy üveg sörrel. Billy farkasétvággyal eszik. - Rám jött a kajálhatnék. Egy másik szobában egy baleset sérültjét próbálják életben tartani egy hevenyészett lélegeztetőgéppel. Jelződobok továbbítják az üzenetet egy telefonig, azon át eljut Billy dokijához. Válaszüzenet indul visszafelé. Billy és Roberts Papagáj raktárához megy, hogy beszerezzék a transzplantációs műtéthez szükséges felszerelést. Kutyák hörögnek fel rájuk a metró rácsain keresztül. Járőrkocsi halad el mellettük. A két fiú beugrik egy kapualjba, és úgy tesznek, mintha egy lakót keresnének. - Mit csináltok itt, fehér köcsögök? - Csak meglógtunk egy autó elől. A hátuk mögött két fekete fiú állja el az ajtót. - Van nálatok cucc? Roberts átad nekik egy fiola herointablettát. A fekete fiúk továbbengedik a pengefutárokat. Az átültetést egy földalatti műtőben hajtják végre, egy villanygenerátor szomszédságában. A generátor zúgása végig hallható a jelenet során: néha vészjóslóan serceg, miközben a fények elhomályosulnak. Minden műszer házilag gyártott, ezért állandóan babrálni kell velük, hogy újra és újra beállítsák őket. Billy elmegy, hogy elhozza a Kezet, aki a legjobb sebészasszisztens a szakmában. A kéglijében találja meg, egy átalakított furgonban, ahol éppen gyufákat gyújt meg a szoba túloldaláról egy apró, házilag összetákolt pisztollyal. A Kéz Bluesfüggő. A Blues a heroin fémes változata. A nevét arról a kékes árnyalatról kapta, ami kiül Pengefut%r

240

tőle az ember arcára. A cucc hússzor erősebb a heroinnál. A Kéz fölkapja az orvosi táskáját, és a karjába veszi a famulusát: egy fekete, ragyogó kék szemű sziámi macskát. A műtőben a doktor éppen az operációra készül. Hasiskivonatot iszik, és bead magának egy morfiuminjekciót. - Hol az a rohadt altatóorvos? Az altatóorvos hullarészegen betántorog. - Ez csontrészeg. Billy, neked kell átvenned a helyét. - Ki részeg itt? - Az altatóorvos a műtőasztalhoz dülöngél. Doki háttal áll neki, miközben nátrium-pentatollal tölt meg egy fecskendőt. - Maga részeg. Ki van rúgva. Takarodjon innen! - Egy rakás tetves, mocskos buzi nem mondja meg nekem, mit csináljak! - üvölti az altatóorvos. - Ja, és jobb, ha tudjátok... Doki megfordul, és a fecskendő tartalmát a fickó nyitott szájába spricceli. - Ettől majd befogod a pofádat. Az altatóorvos nyel egyet, gurgulázik, köhög, megszédül és összeesik. - Vigyétek ki innen! Munkához látnak. A Kéz sziklaszilárd: megbízható, gyors és ügyes. Egy újabb beteget gördítenek be. Az egyik orvos kutyát vezet pórázon. A Kéz macskája fújva és köpködve a műtőasztalra ugrik, onnan pedig Doki fejére. - Tüntessétek el innen azt a kurva kutyát! - ordítja Doki. A csaholó kutyát kiviszik. Újabb orvosok érkeznek. Vígjátéki jelenet, akár a Marx-fivérek filmjeiben. Hordágyak, emeletes ágyak, függőágyak; az egyik beteget egy hasznavehetetlen támoszlophoz kötözik. Az orvosok és asszisztensek elbotlanak a drótokban, belövik magukat, kávét főznek, szendvicset esznek, véres szikékkel gesztikulálnak, tanácsokat osztogatnak egymásnak. Az egyik orvos hátranéz a válla fölött, dobozos sört kortyolgatva: - A maga helyében én söntöt csinálnék a vesénél - jegyzi meg. - Ilyen körülmények között képtelenség dolgozni! - háborog Doki. A Kéz egy kulcsra mutat. Kiügyeskedik a hordágyat a bejutásra váró betegek között. Az orvosok 241

William s. burroughs

bóbiskolnak, némelyikük zseblámpa fényénél operál. Dokiék kulcsa az egykori személyzeti mellékhelyiséget nyitja. Megpróbálnak besurranni a pácienssel anélkül, hogy bárki figyelmét magukra vonnák, de egy másik sebészi team majdnem eléjük furakszik. Végül Dokinak és a csapatának sikerül az ajtót belülről bezárnia. A kívül rekedt orvosok egy csővel dörömbölnek az ajtón, és üvöltenek: - Nyissátok ki, szemétládák! - Pofa be, a végén még felébresztitek a betegemet! - ordítja vissza Doki. A dörömbölés végre abbamarad. A csapat áram alá helyezi a műszereket, és munkához lát. Feszült koncentrációt látunk... aztán a műtét véget ér. Homályos és kísérteties arcok a hajnali fényben, a drótüveg tetőablakon keresztül. *** Ettől a ponttól kezdve a történet két cselekményszálra oszlik, amelyek futhatnak felváltva, vagy két képernyőn párhuzamosan. Az a szál, amit idáig követtünk, egyre bizarrabbá, álomszerűbbé és epizodikusabbá válik. A másik történet, amely egy lineáris, jövőbeli helyszínen játszódik, valósághű és az adott keretek között logikus. (Ez a szál A pengefutár című könyvből származik.) Billy az operáció után elbóbiskol. Az első álomjelenet és a poloska felfedezése megismétlődik, csakhogy Billy most egyedül van a lakásban, ami ezúttal selejtes anyagból készült, a falak vékonyak, áthallatszik a zaj a szomszédos lakásokból. Zsúfolt folyosók. Billy kilép az utcára, és egy nyüzsgő, mocskos nyomornegyedben találja magát. Rendőrségi helikopterek köröznek a feje fölött. Billy a földalatti műtőszobában ébred. Halvány fény szivárog be a tetőablakon keresztül. Doki egy rozsdás csapnál mossa a kezét. A Kéz éppen belövi magát, Roberts kávét főz. Hordágyon viszik ki a beteget a zöldségesstandokon és a vásárlókon keresztül, majd leereszkednek vele egy alsóbb szintre, ahol a metróalagutakat elárasztotta a víz. A beteget beteszik egy gondolába. Roberts és Billy az evezőknél bömbölve énekli a Santa Luciát. Metróállomások mellett haladnak el, ahol kikötött csónakok ringatóznak. Kora reggeli Pengefut%r

242

piacra járók válogatnak a halak között a halványan megvilágított standoknál. Billy és Roberts egy magánmentőautónak adják át pácienst. A sofőr kifizeti Dokit, aztán eltűnik a reggeli árnyak között, amelyek alattomosak és rosszkedvűek, akár egy vén narkós. - Van még mára egypár betegünk.

Billy újra a nyüzsgő nyomornegyedben. Lusta Louie bárjába megy, egy pengefutár-búvóhelyre. Az egyik asztalnál Roberts ül, kurtán biccent. Billy egyedül ül le egy másik asztalhoz. A pincér átad neki egy üzenetet. Doki és Billy fölfelé gyalogolnak a lépcsőn egy régi szállodában. 18-as szoba, legfelső emelet. Belépnek a szobába. Billy a levegőbe szimatol. Egy fiú fekszik az ágyon, skarlátszínű kiütésekkel. A barátnője képregényeket olvas. Doki ásítozva, felületesen megvizsgálja a fiút. Otthagy neki egy pár szem antibiotikumot. Elindulnak Billyvel... A lépcsőn lefelé menet Billy megkérdezi: - Mi baja, Doki? - Hajói sejtem, skarlátja van. - Fura szag volt a szobában. - Aha, talán tömjén. - A srácnak meg olyan szaga volt, mint egy beteg robotnak. Olyan csípős ózonszag. - Olyan az orrod, mint egy vadászkopóé, Billy. Egy kínai hentesüzlet előtt állnak, ahol kikészített kutyák lógnak kampókon a kirakatban. Doki a zsebeiben turkál. Egy fiatal leprás, aki csengőkkel kivarrt középkori zekét visel, zsíros kalapot lök elé. Doki rá se néz, csak beleejt egy pénzérmét a kalapba. Aztán megtalálja a címet. Lépcsőn fel. Kínai fiú, ugyanazok a tünetek, ugyanaz a kiütés. Ugyanaz a szag. Ezúttal Doki is észreveszi... Ahogy kilépnek az utcára, Billy körülnéz... - Fuss, Doki, ez csapda! Rendőrök rohannak elő egy metróállomásról. Doki végigfut egy sikátoron, és sikerül elmenekülnie. Billy egy csatornalyukba hajítja a táskát, ám egy rendőr, aki épp akkor bújik elő a nyílásból, el is kapja. A fiút a régi rendőr243

William s. burroughs

főkapitányságon, a Központi utca 100. szám alatt hallgatják ki. Mocskos őrszobán ül, előtte az asztalon az orvosi táska. Unott zsernyákok: - Azt mondja, egy hamugyűjtőben találta a táskát. - így van - bólint Billy. - Azt mondja, így van. - És a doktor, akivel együtt volt... - Azelőtt még sosem látta. - így van - bólint újra Billy. Az egyik rendőr telefonál. Billy elbóbiskol... Újra a Lusta Louie-ban van, a telefonnál. Tömött buszok és metrók. Mandulaműtét-felszerelést és gyógyszereket szerez be egy operációhoz. A kórháznál felveszi Dokit. Az épület előtt naturisták tüntetnek. Billy segít Dokinak kimenekülni. Műtét a konyhában. (Ez A pengefutár idevágó fejezete.) Újabb hívás. Tizenhat éves fiú, láthatóan válságos állapotban. Doki antibiotikumot és ápolási utasításokat ad. Ahogy lefelé haladnak a lépcsőn, Doki így szól: - Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, hogy ez himlő, ami valahogy a májat is érinti... Ahogy kilépnek az utcára: - Fuss, Doki, ez csapda! A rendőrök megragadják Billyt az orvosi táskával. A fiú egy szobába kerül, ami modernebb és tisztább, mint a Központi utca 100. szám alatti őrszoba volt. Billy a Központi utcában ébred, és megpillant egy férfit, aki épp akkor nyitja ki az aktatáskáját. - A közegészségügyiektől jöttem, Billy - mondja. - Akarsz róla beszélni? - Miről? - Hát, kezdetnek, mondjuk, Dr. Bradwellről... - Sosem hallottam róla. - Rendben, rendben... - A bürokrata a papírjai között lapozgat.

A helyiség megváltozik, és ezúttal jó néhány ember népesíti be, körülöttük papírszalagos nyomtatók, telefonok, tévéképernyők. Magas rangú tisztségviselők: unottak és Pengefut%r

244

cinikusak. Egyikük keresztrejtvényt fejt. Két másik kokszot szippant. A tévéképernyőn a pengefutár-rejtekhely képeit; Billyt, Dokit és a műtétet látjuk. A szoba emlékeztet a rejtekhelyre, leszámítva a képernyőket, a műszerfalakat, és azt, hogy a falakat képek helyett grafikonok és képletek borítják. A bürokrata a papírjai között lapozgat. Rámutat az egyik grafikonra a falon. - Nézzétek csak ezeket a rákstatisztikákat! Nemcsak arról van szó, hogy elszaporodtak a rákos megbetegedések, hanem arról is, hogy megnőtt rájuk a hajlam... Az immunrendszerünk befuccsolt. Miért telik bizonyos időbe a ráknak vagy egy vírusnak, hogy kifejlődjön? A védekezőképességünk miatt. Ha ezt eltávolítjuk, a vírus fejlődési folyamata felgyorsulhat. Ha megöljük vagy legyengítjük a rák elleni antitesteket, az a rákos sejteknek olyan, mintha habbal borított leszállópályán landolnának... - Mire akarsz kilyukadni, BJ? - kérdezi egy unott technikus körömvágás közben. - Csak arra, hogy a vírus fejlődési folyamata... - A körmök olyan gyorsan hullanak le, hogy esés közben elmosódnak. Felgyorsított ásítások, kokainszippantás, keresztrejtvényfejtés és tévéfelvételek... A képernyőn a figurák régimódi, húszas évekbeli, gyorsított üldözési jelentben rohangálnak... - Felgyorsulhat... A képernyőn egy férfi kútvizet iszik, elsárgul, a színe sötétbarnára, zöldre, majd feketére változik, végül meghal. - Gyors lefolyású hepatitisz... Egy másik fickót kutya harap meg: a pasas habzó szájjal, görcsösen rángatózva esik össze. - Gyors lefolyású veszettség...

Páciens az orvosi rendelőben... - Doktor úr, ma reggel észrevettem magamon egy kis duzzanatot. Leveszi az ingét, és megmutatja a hasán a baseball-labda nagyságú, lüktető, egyre duzzadó daganatot... - Gyors lefolyású rák... Az orvos telefonál: 245

William s. burroughs

- Jegyezzék elő műtétre, az istenit! Siessenek, vagy lángvágóval kell operálnom! - A természet, uraim, a művészetet utánozza. A GyR-ből hamarosan világméretű járvány lesz. - Meddig tudjuk kézben tartani, Doki? - Nem sokáig. Legfeljebb egy hétig. Láncreakciószerű-en eszkalálódik, mint a... - Megnyom egy gombot: tomboló erdőtüzek jelennek meg a képernyőn.

Vissza Billyhez, aki éppen cigarettára gyújt... - Most már elmehetsz, Billy. A fiú távozik, és megjelenik a képernyőn az irányítóteremben. Váltás: egy másik irányítóteremben vagyunk, ami nagyon hasonlít az eddigiekre. Egy homályos beszélgetésből kiderül, hogy a másik csapatot halljuk. - Mi van a GyR-rel? - A középső réteget fogja a legsúlyosabban érinteni: a sterilizált heréket. - Az uborkák nem követnek el harakirit. Itt valami nem stimmel... Vissza a CIA-irodába. - A rák lényege az ismétlődés: a sejt ismétli önmagát, mint egy ósdi viccet. Máj vagyok, máj vagyok, máj vagyok... Igen: egy ósdi vicc ötszázezer éves felezési idővel... Kórterem tele rákos betegekkel. Minden egyes páciens újra és újra ugyanazt az ósdi viccet ismételgeti, mintha régi hanglemezek lennének, elakadva valamelyik barázdában... - Ki tett homokot a spenótba... hahaha! Ki tett homokot a spenótba... - Sose add el azt a tehenet... - Hát minek nézel engem? Lónak? - Épp az áron alkudozunk... - Megtanítottad, mennyi a kevés, most a sokért alkudozom... - Ezt a kört én állom, bébi! - És akkor ki voltál te? - Tudod, mit akarok: vedd le, és dobd föl ide! Pengefut%r

246

Ez így megy újra és újra és újra, miközben a tumorok egyre nőnek, míg végül a padlóra pottyannak. Egy nővér belép és felsikolt. Vágás vissza az irányítóteremre. - Mindenütt kikelünk a tojásokból, elvtársak! - Rákszerű ollókkal koccintanak egymás egészségére. - Kenjük a niggerekre! - Belőlünk kelnek ki a niggerek! - üvöltik a suttyó parasztok, a vaskalapos patrióták és a déli békebírók. - Wir kikelchenjuden aus! - üvölti egy náci vezető. A kínaiak húsvágó bárdokkal kelnek ki... - Kulva anyátok! Kulva anyátok! Kulva anyátok! A KEZELŐORVOS BEISMERI: A TUMOROKBÓL ŰRLÉNYEK KELNEK KI! - Űrniggerek! - Űr-sápadtseggűek! - üvöltik az eszüket vesztett etnikai csoportok az utcasarkokon. Teljes a zűrzavar, mindenki a maga életét menti. Az űrlények mindenki előtt más alakban tűnnek föl, és valójában nem egyebek, mint egy bizonyos szellemi állapot manifesztációi. Nem is annyira önálló teremtmények; sokkal inkább az emberi testeket és elméket szállják meg. Mindenfelé gyűlöletet, félelmet és megosztottságot terjesztenek. Vágás a rákellenes főhadiszállás irányítótermére. - Nos, vírusból lesz a legjobb vírusölő... A helyszín a pengefutár-rejtekhely. A fiú, akit Doki skarláttal diagnosztizált, összeesik: a testét tetőtől talpig egzotikus növényként sarjadzó dudorok lepik el. Ez a B-23as, biológiai mutációt előidéző vírus. A 23-as és a rák kizárja egymást. Ez a vírus az oltóanyag a GyR ellen, amit tömegesen kell terjeszteni az emberek között. Billy és a pengefutárok vállalják a feladatot... Vissza a másik cselekményszálhoz. Az egészségügyi vezetés végre felismeri, hogy katasztrofális himlőjárvány tört ki, ami ellen a régi típusú vakcina hatástalan. A földalatti orvostudomány - és főleg a pengefutárok - feladata, hogy mindenkihez eljuttassák az üzenetet: bárki, aki himlővel fertőzött, jelentkezhet kezelésért a kórházakban anélkül, hogy alá kéne vetnie magát az egészségügyi törvénymódosításnak. 247

William s. burroughs

Épp most fejlesztettek ki egy új, vírusalapú antibiotikumot, ami még nem került ki a földalatti gyógyszerpiacra. Billy, aki időközben összeszedett egy tüdőgyulladást, terjeszti a hírt a gyanakvó csempészek és kereskedők között, akik azt hiszik, hogy a fiú az Egészségügyi Ellenőrzés ügynöke. Billy a metróalagutakban. A csatornázás eredményeként a mélyebben fekvő járatokat elárasztotta a víz. New York áruellátásának nagy részét itt szállítják csónakokon, és a magasabb szinteken gőz- és kézi meghajtású kocsikkal. A metróállomások ma piacként működnek, amelyeket drótüveg tetőablakok világítanak meg, beeresztve a halvány, szürke fényt, ami beleolvad a kivilágítatlan alagutak és csatornák koromsötétjébe. A fény itt értékes erőforrás, amit érdemes felhalmozni és őrizni. Egy fickó egy pillanatra felkapcsolja a zseblámpáját, mire minden oldalról árnyak veszik körül. Előhúzza a stukkerét: - Ne gyertek közelebb a fényemhez, enyveskezűek! Az áramtolvaj bandák csempészett áramot kínálnak a metró földalatti generátorrendszeréből. Nagy a konkurencia, ezért állandó bandaháború folyik. Gyakran előfordul, hogy az Alsóváros mindenfajta fényforrás nélkül marad. A kézzel feltölthető zseblámpa luxusnak számít, és kétszáz dollárért kapható. Billy lefelé tart a zöldségesstandok és virágpiacok között. Egy falka vadkutya ugrik elő egy sötét járatból. Billy hangpisztolyt használ ellenük, ami egy pillanat alatt rettegő, kushadó, maguk alá vizelő kölyökkutyákat csinál belőlük. A pengefutárok elsprintelnek mellettük, és leintenek egy gondolát. Megadják a címet a csónakosnak. - Ez a régi heroindílerem címe. Ha jól tudom, azóta átállt a pukkantóbizniszre. Karbidlámpa a gondola orrán. Aligátorok siklanak ki a metróállomásokról a sötét víz felszínén... itt-ott cápauszonyok. Elöl vibráló fény: fáklya világít meg egy privát mólót. A díler egész kis bunkert ásott ki magának, egybenyitva néhány öltözőt és mellékhelyiséget. Szomorúan, rettenetes, olasz mosollyal csóválja a fejét: - Ha heroin vagy Blues lenne, vagy akár pukkantó... de a 23as nem az én asztalom. Tegyetek magatoknak egy szívességet, és tűnjetek el! Pengefut%r

248

A pengefutárok folytatják az útjukat. Kifinomult fegyverekkel szeretkeztek fel: hangágyúkkal és kisméretű lángszórókkal a kutyák ellen; kis hatótávú, de pusztító erejű üvegcserép- és nátrium-cianid stukkerekkel; egy húszlövetű, hangtompítós szögbelövővel, valamint kézitusában használható késekkel és ciánfecskendőkkel.

Vissza a másik cselekményszálhoz. Hideg, metsző szél, Billy foga megállíthatatlanul vacog, a köhögés pedig olyan fájdalmas, hogy időnként egy lámpaoszlopnak kell támaszkodnia. Az idő felét kábulatban tölti, a másikat az utcán gyalogolva... lépcsőházak, sikátorok és nyüzsgő utcák suhannak el előtte egybemosódó egymásutánban. Valahol valaki lehajította a lépcsőn. Később valaki más megetette valamilyen meleg, vizenyős levessel, amitől fuldoklott és köhögött. Az őrült polgárőrök kenukon és gumicsónakokon járják a földalatti alagutakat, mocsarakat és csatornákat, kezükben hóhérkötelekkel és sörétes puskákkal. Ott vannak még a rettegett alagútkalózok, a háborúban álló árambandák, és az ilyen-olyan hullarablók. Némelyikük csak kúszni tud, de képesek átvágni az ember térdinait a radioaktívan sugárzó végtagcsonkjaiba rejtett drótvágó ollóval... Mások egy pillanat alatt csapnak le: felkapnak egy fegyvert, zseblámpát, fényképezőgépet - és már száguldanak is vissza az alagutakba, kotorékokba és üregekbe, amiket az évek során kivájtak maguknak. Billy, Roberts és a Kéz most a szakmában elképzelhető legveszélyesebb feladatot végzi: vakcinát csempésznek egy legyengített vírustörzs formájában, amit epidemikus méretekben kell elterjeszteni. Az oltóanyagok fejlesztői gyakran elszámolják magukat, így bizonyos vakcináknak majdnem olyan magas a halálozási aránya, mint magának a betegségnek. Ezúttal nyilvánvalóan nagyon kicsi a hibahatár. A kétségbeesett rákpárti ügynökök mindenre képesek, hogy megállítsák a B-23 terjedését. A tudatlan, lebutított lakosokat hisztériába hajszolták. Ha valakit elkapnak a vakcinával, az 249

William s. burroughs

minden bizonnyal borzalmas halált hal a csőcselék keze között. A B-23-as, biológiai mutációt okozó vírust, miután 23 000 évig szunnyadt elfeledetten két kristálykoponyában, Dr. Unruh von Steinplatz fedezte föl újra. A Herr Doktor Unruhkórnak nevezte el a tünetegyüttest. Az U-kórt viszkető, erogén kiütés jellemzi a genitáliákon és a környező területeken, ami ellenállhatatlan, tomboló szexuális vággyal jár. Az likőr áldozatai közösülés közben bizarr pigmentáeiómódosulásokon esnek át, amelyek genetikailag továbbíthatók. Az U-kórt a Herr Doktor úgy állította elő, hogy a kristálykoponyákat HOS-nek (halálos orgonsugárzás) vetette alá egy erősen magnetizált vaspiramisban. Közösülő párokra sugározva ez az energia idézi elő az U-kór tünetegyüttesét. Az U-kór és a rák kizárják egymást. Az U-kórnak közismerten magas a halálozási aránya, különösen az idősebbek és a túl merev, változásra hajthatatlan személyiségjegyekkel bírók körében. Ugyanakkor a kalandvágyó fiatalság szívesen kísérletezik a kórral. *** Poszterek és plakátok: MUTÁLÓDJ SZABADON! ORGONENERGIÁT SUGÁRZÁS HELYETT! VÁLASZD AZ U-KÓRT, NE A RÁKOT! A döntés, hogy a kormány az U-kór tömeges tévesztésével akar szembeszállni a rákjárvánnyal, óriási felháborodást váltott ki, amikor kiszivárgott a sajtóhoz... Lincselő tömegek, lángoló városok... - Ami azt illeti, a hír sohasem szivárgott volna ki ezek elé a jóravaló emberek elé, ha nem adódik néhány technikai akadály. Nem volt a kezünkben más, csak ez a két műtárgy, a vírus kódját tartalmazó kristálykoponyák, amelyeket 23 000 éve alkottak meg azon a területen, amit ma Góbi-sivatagként ismerünk, ám akkoriban egy fejlett civilizációnak adott otthon, amit a vírus elpusztított. Úgyhogy A- és B-csapatra osztottuk a projektet. Rájöttünk, hogy önmagában sem az A-, sem a B-törzs nem képes szaporodni és másodlagos fertőzést okozni. Egyedül mindkét Pengefut%r

250

törzs steril volt, akár egy öszvér, nekünk viszont szűztalajra érkező járványra volt szükségünk, hogy elvágjuk a gyorsított rák habbal borított leszállópályáját. A vírus csak a két törzs egyesítése révén volt képes szaporodni és elvégezni a feladatát. Ezért most az A-csapat, akiknél az A-törzs van, és a B-csapat, akiknél a B-törzs, valahol Manhattanben vagy New York City tágabb területén próbálnak összekapcsolódni egymással, minden nap újabb találkozási pontot megadva. Lincselő bandák, álrendőrök, igazi rendőrök, hivatalos és önjelölt ügynökök, teremőrök, polgárőrök, „házőrzők”, veterán biztonsági őrök - mind az utcákon vannak, hogy megállítsák az U-kórt. Üldözések és tűzpárbajok. Az egész alvilág a két csapatot támogatja. Az A-csapatot a Világkereskedelmi Központ tetejéről lecsapó siklóernyős srácok mentik meg; Vénusz-géppisztolyaik folyamatosan finganak, akár egy csapat telivér csődör. - Találkozzunk a PU-nál... - Az a Grand Central pályaudvar! Gyerünk! Eleinte sikerül észrevétlenül végigosonniuk a városon, de ahogy közelednek a Grand Centralhoz, és beérnek a kis üzletek közé, hirtelen mindenki meglátja őket. Akárhová néznek, mindenhonnan gyanakvó, ellenséges szemek merednek rájuk a kirakatokból: utánuk fordulnak, mögéjük kerülnek, mormognak, hirtelen az útjukba állnak - végül már mindenfelől kénköves gyűlölettől eltorzult arcok veszik körül őket, és az arcok mögött még többen gyülekeznek... - Semmirekellő pengefutárok... - Egy lépést se tovább! - Niggertojásokat visztek? - Hogy mit viszünk, az a mi dolgunk. El az útból! Egy megtermett vaskalapos Roberts elé lép, és az övéhez kap a pisztolyáért. Roberts előrántja a rugósbicskáját. A kés előrevágódik, és a csőből egy erős rugó a fickó hasába döfi a pengét. A férfi felnyög, és kétrét görnyed. Roberts kirántja a kést, és ide-oda csapkod vele. Az első sorok hátrálni kezdenek a mögöttük állók felé. Egy sörétes puska dörrenése szilánkokra zúz egy kirakatot a Kéz feje mellett. A fickó arcát elborítják a piros pontok. Előkapja a hangtompítós szögbelövőjét: putty putty putty. Billy is előhúzza a maga 251

William s. burroughs

cián- és üvegcseréppisztolyát, és lyukat ágyúz a tömegbe. A fiúk keresztülrohannak a hirtelen támadt résen. A másik csapat közeledik a másik oldalról. A csőcselék szétszóródik. A két csapat egymásba özönlik. - AAAAAAAAAAA vagyok! - BBBBBBBBB vagyok!

Mindkét csapatot ugyanazok a színészek alakítják. Régimódi sportruházatot viselnek, „A”-val vagy „B”-vel a mezükön. Összeölelkeznek a hó, konfetti és szerpentin forgatagában ünneplő tömeg, a csendes-óceáni győzelem napja, az európai győzelem napja, a fegyverletétel. Az állomás visszautazik az időben: 1914-es utasok, hosszú vonatfüttyök...

Jelenet A pengefutárból. Billy az Ezüst Dollár kocsmában. Századfordulós dekoráció, a Little Bighom-i csata a pult fölött. A vendégek 1914-es ruhákat viselnek. Billy felveszi a kapcsolatot Robertsszel, aki gyanakvóan fogadja. Billy elmagyarázza, hogy himlőjárvány van kialakulóban. Van nála néhány tablettányi vírusölő antibiotikum, de a legtöbb betegnek be kell mennie a kórházba. Senki nem fog kérdezősködni. A fiú átad Robertsnek egy csomag tablettát. A naturisták - akik úgy néznek ki, mint egy csapat őrült a századfordulóról; lincselők, akik mormonokra vadásznak - a pulthoz lépnek, és vad, barbár tekintettel merednek a fiúkra. Az egyik nagydarab naturista Roberts elé áll. - Várj csak, kölyök! Mi van a csomagban? - Az az én dolgom. - És minden piszkos kis pengefutár illegális orvosi készletekkel az én dolgom. Add ide a csomagot! Roberts a nagydarab fickó rekeszizmába sújt az öklével, aztán oldalra fordul, és a férfi nyakára is bevisz egy hatalmas ütést. Roberts és társai az ajtó felé rohannak. Billy talpra ugrik. Kicselezi az egyik fickót, a másikat pedig orr-tövön találja egy csapással. Még hárman állnak közte és az ajtó között. Billy ügyesen elgáncsolja az egyiket, aztán egy Pengefut%r

252

bárszéket használt támpontnak, hogy elcsusszanjon a másik kettő mellett. Valaki kiteszi a lábát - Billy megbotlik, elesik, és esés közben megpördül. (Ez a kép ugyanaz, mint az álomjelenetben, amikor megbotlik, elesik és megfordul, hogy szembekerüljön az üldözőjével.) Valaki utánakap. Billy kirángatja magát a szorításból, hátrahagyja a pulóverét, és ingujjban kirohan az ajtón. Századfordulós utcák, befagyott pocsolyák, üres raktárépületek, törött ablakok, vasúti sínek az utca végén. Három tagbaszakadt naturista a fiú után rohan, és megragadják. Billy kétségbeesetten harcol az öklével, a térdével és a könyökével. Egyikük előhúz egy kést. Egy régi katonai autó fényszórói. A három fickó elrohan... - Ne fuss el, Billy! Én vagyok az, Doki. Billy megszédül, és előrezuhan. Vonatfütty. Billy a kórházban ébred. Doki elmondja neki: már nem sok hiányzott, hogy végezzen vele a tüdőgyulladás és a hideg. Billy és a többi pengefutár most a járvány hősei. - Milyen járvány? - Hogy érted? Hát a himlőjárvány. Sikerült megállítanunk. - Doki, hányadika van? - Január 18. - Úgy értem, mi a teljes dátum, Doki? - 1914. január 18. Doki elmegy. Billy az ablakhoz lép, és kinéz. Tiszta éjszaka, csillagos ég az 1914-es Manhattan sziluettje fölött. (Ehhez kutatásokat kell végezni, és kiválasztani, hogy mely épületek látszottak akkoriban a város sziluettjében.) A kezdeti álomjelenet megismétlődik. Billy csomaggal a hóna alatt, fedezékről fedezékre ugrálva rohan a lepusztult utcákon. Vékony pulóverében szembeszegül a hófúvással és a jeges széllel. Köhög, támolyog, néha megáll egy kapualjban, hogy levegőhöz jusson. Kutyák csaholnak fel rá a metróalagutak rácsain keresztül. A naturisták elállják az útját. Verekedés a kocsmában, tűzpárbaj a Grand Central pályaudvaron. A naturisták, akik a sikátorban üldözték, szétszóródnak, amikor Doki megérkezik az 1914-es katonai kocsival. A tömeg a Grand Centralon szétszóródik, amikor a másik csapat hátulról tüzet nyit rájuk. A hó már nem is hó, hanem konfetti, szerpentin és ünneplő tömeg a Times Square253

William s. burroughs

en. Egy reklámban megvilágított rajzfilmfigurát látunk, amint végigfut Manhattan sziluettjén.

A pengefutár Emlékkép: csillagos ég a város 1914-es sziluettje fölött, ahogy egy kórház ablakából látjuk...

Pengefut%r

254

Szerzőnkről 1 Alan E. Nourse Az 1928-ban született amerikai író és orvos 1951-ben publikálta első SF-novelláját („High Threshold”) az Astoundingban, és ettől kezdve jórészt a magazinoktól származó bevétele fedezte egyetemi tanulmányainak költségeit. Első önálló kötetei űropera-környezetben játszódó kalandos ifjúsági regények voltak. A bemutatkozó Trouble on Titán (1954) egyenesen egy űrbeli polgárháború kirobbanásáról szól, cselekménye nagyját a Szaturnusz holdjára helyezve. Az 1959-es Star Surgeon sikerrel ötvözi mindkét szakmáját, története szerint ugyanis a Föld valamennyi lakott világ egészségügyi központja lesz. Eközben folyamatosan jelentek meg felnőtt közönségnek szánt művei is. Rövidebb-hosszabb írásainak egész sorozata foglalkozott az agysebészet jövőjével. 1959-ben jelent meg a The Invaders Are Corning, amelyben a stagnáló amerikai társadalmat idegenek támadása rázza föl. Az 1974-es Blade Runnert követően már csak egy SF-fel jelentkezett, a The Fourth Horsemannel (1983). Ez egy, a közeljövőben lecsapó végzetes járvány krónikája. írt még ismeretterjesztő könyveket is, 1960-ban például egy gazdagon illusztrált munkát a kilenc bolygóról, háziorvosi tanácsait pedig a Good Housekeeping magazin lapjain, illetve Intern című 1965-ös kötetében osztotta meg olvasóival. A The Elk Hunt (1986) megrázó beszámoló a szerző küzdelméről egy szívrohammal. Magyarul eddig csupán néhány novellája jelent meg, leginkább a Galaktikában, bár az első, „A hamisítvány” még 1970-ben került beválogatásra A pokolba tartó vonat című kötetbe. Legutóbb „Az átkelés”-t közölte tőle a Galaktika, a 237. számban. A szerző 1992-ben hunyt el.

Szerzőnkről 2 William S. Burroughs A beat-generáció későbbi kiemelkedő alakja, a sokoldalú, polgárpukkasztó művész, a kábítószer-függősége ellenére (vagy éppen azért) már életében legendává vált amerikai író 1914-ben született, jómódú család gyermekeként. Miután elvégezte a Harvard bölcsészkarát, utazgatni kezdett Európában, majd rövid katonai szolgálat következett a második világháború idején. Végül New Yorkban kötött ki, ahol egy lakásban élt Jack Kerouackal, és ennek köszönhetően indult el irodalmi karrierje. Első könyvei erősen önéletrajzi jellegűek voltak, élükön A narkóssal (1953). Az 1959-es Meztelen ebéd akár SF-ként is értelmezhető, mások drog által kiváltott lidércnyomást látnak benne. Dávid Cronenberg 1992-es filmváltozata tovább erősíti ezt a kétértelműséget. A következő jelentősebb mű az úgynevezett Nova-trilógia volt, amelynek első kötetében, a The Soft Machine-bán (1961) a test és a tudat külső eszközök általi befolyásolása mellett már olyan, hagyományosabb SFtémák is megjelennek, mint az időutazás. A trilógia második darabjában, a The Ticket That Explodedban (1962) intergalaktikus bűnözők támadnak a Földre. A harmadik rész, a Nova Express (1964) tartalmazza a legtöbb társadalombírálatot, rendőrsége maga teremti az újabb bűnözőket és deviáns elemeket, nehogy munka nélkül maradjon. Az 1971-es The Wild Boys nyomasztó antiutópiájában a rendőrállam elnyomó karhatalmával csak a fiatalokból álló bandák veszik föl a harcot. Későbbi művei közül még egy trilógia érdemel említést, A vörös éjszaka városai (1981), A halott utak vidéke (1983) és a The Western Lands (1987) megint csak az időutazást és a történelem viszonylagosságát választja témájául, a szerzőre jellemző széttördelt, hallucinációkkal teli stílusban. Burroughs 1997-ben hunyt el.