A. Meredith Walters-Light in the Shadows-Fény Az Éjszakában-(Utánad a Sötétben 2.)

A. MEREDITH WALTERS

fény az éjszakában

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Kiadó, Szeged, 2017

Írta: A. Meredith Walters  A mű eredeti címe: Light in the Shadows (Find You in the Dark Book 2.) Copyright © 2013 by A. Meredith Walters. All rights reserved.  A művet eredetileg eredetileg kiadta: Gallery Books, a Division of Simon & Schuster, Inc. Fordította: Somogyi Eszter  A szöveget gondozta: Vary Orsolya  A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2064-7174 ISBN 978 963 457 011 0 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben 2017 -ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected]  www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Budai Zita, Koncz Ramóna Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

ELŐSZÓ CLAY

MEGBOCSÁTÁS. MILYEN EGYSZERŰ SZÓ: Négy szótag az egész, mégis talán semmi másnak nincs ekkora súlya. Négy szótag, ami köztem és a között áll, amire mindennél jobban vágyom.  Azt mondják: tévedni emberi dolog, megbocsátani isteni. Mintha olyan könnyű volna csak   úgy elfogadni ezt! Soha semmilyen szó nem adatik ennél nehezebben, megszerezni pedig még annál is küzdelmesebb. Mégis nekem csak ez kell. Minden porcikám a feloldozás után epekedik.  A kétségeim és a gyűlöletem saját magam iránt még mindig megkeseríti az életemet. Nem érdemlek bocsánatot vagy megértést. És nem vagyok érdemes a lány szerelmére, akit tönkretettem. De ettől még ugyanúgy harcolok érte. És nem adom fel, míg ki nem érdemlem.  Amíg ő az enyém nem lesz. És akkor talán én is megtanulom, hogyan bocsássak meg saját magamnak.

1. FEJEZET CLAY

– CSALÓ ROHADÉK ! Olyan a világon nincs, hogy valaki hat handet elvisz egymás után! – dobta a kártyáit az asztalra a velem szemben ülő cingár kölyök sértődötten. Kuncogva felmarkoltam a piros-kék zsetonokat, és magam elé halmoztam őket. – Szóltam előre, hogy nem tudsz megverni, Tyler. Nem én tehetek róla, hogy nem hallgattál a jó szóra. Tyler morgott valamit az orra alatt, de aztán szó nélkül keverni kezdte a paklit. Hátradőltem a kényelmes karosszékben, és vártam, hogy a haverom osszon. Majd három hónapja voltam a Grayson Center lakója. Egy kilencvennapos programra vettek fel, ami mostanra a  végéhez közeledett. Körbejárattam a tekintetem a közös helyiségen, és már-már elszomorodtam, hogy el kell mennem innen.  Ami elég érdekes, é rdekes, tekintve, hogy eleve mennyire küzdöttem az ellen, hogy idekerüljek. De amint túlestem a kezdeti haragon és a

makacs harcon a kezelés ellen, majdhogynem jól kezdtem érezni magam itt. És arra is rájöttem, hogy az orvosok és a betegtársaim olyasvalamit olyasvalamit tesznek, amiről egészen addig nem is hittem, hogy lehetséges. Megmutatták, hogyan kell gyógyulni. És én pontosan ezt tettem. Lassan. Nem mintha teljes felépülést vártam volna három hónap alatt. Rájöttem, hogy a folyamat évekig is eltarthat. És néhanapján úgy éreztem, soha nem leszek képes elmenni innen, és normális életet élni az intézet támogatása és biztonságot adó falai nélkül. De  voltak jobb napok is, mint például a mai, amikor úgy éreztem, enyém a világ. És hogy képes lehetek visszatalálni Maggie-hez. – Mi ez a hülye vigyor, öreg? Úgy nézel ki, mint egy kettyós – húzott Tyler jóindulatúan, amíg szétdobálta a kártyalapokat. Kizökkentem a derűs gondolataimból, pislogtam párat, aztán a kezembe vettem a lapjaimat. – Ja, semmi! Csak szimplán jó napom van. Tyler elmosolyodott. Mások talán kicsúfoltak volna, amiért úgy  viselkedem, mint egy nyomi emós. De De nem itt. Mi mind pont azért azért  vagyunk itt, mert mindennél mind ennél jobban kellenek nekünk ezek a „jobb napok”. Felfogtuk, milyen fontos is ez annak, aki épp ilyen szerencsés hangulatban van. – Zsír, Clay! Jó ezt hallani. De most már figyelj a kicseszett partira! Vissza akarok nyerni legalább valamit – felelte Tyler, és szemügyre vette a leosztását. Elvigyorodtam, aztán simán lenyomtam – megint. me gint.

 A csoport a földön kuporgott: mindenfelé kölykök hevertek óriási párnákon. Ha az ember csak úgy körülnéz, akár azt hiheti, egy baráti társaságot lát, akik csak úgy együtt lógnak. Csak a kör közepén ülő két felnőtt zavarta meg a képet, akik folyton olyanokat kérdezgettek, hogy „Milyen a kapcsolatod a családoddal?”, meg hogy „Milyen érzéseket kelt ez benned?”. Na ja, a csoportterápia tiszta élvezet.  A tőlem tőlem jobbra ülő sötét hajú csaj, Maria, aki súlyos depresszió és szexuális zaklatás miatt került be, amit az apjától kellett elszenvednie, épp azon törte a fejét, hogy válaszoljon a terapeuta, Lydia kérdésére: – Egyszerűen gondolj a legboldogabb élményedre anyukáddal! élményedre anyukáddal! Lehet bármilyen banális dolog is, például hogy elmeséled neki a napodat, vagy csak simán rád mosolyog – noszogatta az finoman. Maria gondjai, mint a legtöbbünké a szobában, a szüleivel való kapcsolatában gyökereznek.  A mai csoportterápia csoportterápia témája az volt, hogyan lássuk meg a pozitív dolgokat is a családi kapcsolatainkban. Ez a legtöbbünk számára enyhén szólva is nehezen ment. Mindig rettegtem azoktól a foglalkozásoktól, ahol kicsit is jobb fényben kellett feltüntetnem a szüleimet. Mindig sokkal könnyebb  volt kiengedni a gőzt és elmondani elmondani őket mindennek, mint energiát energiát fektetni abba, hogy valami jót is előássak róluk. – Hát, szóval... Ja, igen, volt az a dolog... úgy hatéves lehettem.  Anyukám elvitt a játszótérre, játszótérre, és hintáztatott. Maria kérdőn nézett nézett Lydiára és Mattre, a másik terapeutára. Mindketten bólintottak. – Jó lesz! És te ekkor, hogy érezted magad? – igyekezett i gyekezett mélyebbre ásni Matt. Maria halványan elmosolyodott. – Jó volt. Mintha... nem is tudom... szeretett volna.  A mosolyában szomorúság bujkált. Fájt érte a szívem.

Túlságosan is jól tudtam, milyen érzés hiába vágyakozni az anyai szeretetre. Néhány további kérdés után Maria kapott egy kis időt, hogy összeszedje magát. Aztán én következtem. Matt várakozóan nézett rám. – Clay? Mi a helyzet veled? Milyen szép emléked van a szüleidről? szüleidről?  A csoport többi tagja is kíváncsian tekintett rám, érdekelte őket, erre vajon mit felelek. Az elmúlt két és fél hónap alatt sosem ment nekem túl jól ez a kitárulkozós rész. Nem vagyok az a fajta, aki túl könnyen oszt meg személyes dolgokat másokkal. Még Maggie esetében is, akit pedig a világon a legjobban szeretek, jó darabig eltartott, amíg kibújtam a csigaházamból. És ha még neki is nehezemre esett mesélni, hát egy csomó idegennek olyan volt, mintha a fogamat húznák. De idővel, sok egyéni és csoportos cs oportos foglalkozás után azon vettem észre magam, hogy jobban megnyílok, könnyebben beszélek bes zélek arról, amit átéltem. Arról, amit érzek; a félelmeimről és arról, amire a  világon a legjobban vágyom. És észrevettem, minél többet  beszélek róla, valahogy annál jobban leszek. Kezdtem ráébredni, hogy ezek az emberek nem azért vannak itt, hogy elítéljenek vagy szégyenérzetet keltsenek bennem, amikor arról beszélek nekik, hogy öngyilkos akartam lenni, vagy hogy milyen nehezemre esik megállni, hogy ne vagdossam magam. Nem úgy néztek rám, mint egy őrültre, amikor összeomlottam egy-egy különösen nagy megpróbáltatásokkal járó foglalkozás után. Életemben nem éreztem ekkora támogatást senki részéről, kivéve persze Maggie-t, Rubyt és Lisát. És ez hihetetlen. Így most, hogy minden mi nden szem rám szegeződött, jól

meggondoltam, mit feleljek Mattnek. És egyszer csak beugrott. A felhőtlenül boldog emlék, amit nem szennyez harag és keserűség. – Amikor apám elvitt pecázni. Lydia rám mosolygott. – Hát, ja. Még azelőtt volt, hogy végképp rosszra ros szra fordultak  volna a dolgok. Apám még nem volt kerületi ügyész, ezért több ideje maradt rám. Egyik nap korán elhozott a suliból, és autóval elmentünk egy tóhoz. Már nem is emlékszem, hova. De mindegy is, szóval egész nap horgásztunk meg beszélgettünk. Az jó volt.  Azon kaptam magam, hogy h ogy elmosolyodom az emléken, amikor kettesben voltam apámmal, mégsem akartam szétverni a pofáját. Matt bólintott. – Nagyon jól j ól hangzik, h angzik, Clay. Köszönjük, hogy megosztottad  velünk! – és már lépett is tovább a következő emberre. Ez a közös emlék apámmal egész jó hangulatba hozott. Mostanában egyre gyakrabban éreztem így magam. Kevesebb őrült depresszió depresszió és indulat, több boldog és felszabadult pillanat, amiről sosem gondoltam, hogy valaha képes leszek átélni. Biztos, hogy ez nagyrészt az új gyógyszeremnek is köszönhető.  Amikor megérkeztem a Grayson Centerbe, az új orvosom, dr. Todd, ahogy mi hívtuk, hívtuk , új bogyót írt fel. Olyat, Olyat, ami segít legyőzni a hangulatingadozásaimat, de nem csinál belőlem zombit. Tök jó volt. És bár néha fura módon hiányoztak az őrült érzelmi száguldások – dr. Todd szerint ez normális –, a borzalmas mélypontok nyilván egy cseppet sem. És a heti három pszichoterápia is sokat segített. Jó érzés volt, hogy már nem kell attól félnem, hogy kárt teszek magamban vagy valaki másban. És eszméletlen jó volt arra gondolnom, Hogy talán képes leszek összevakarni magam és visszatérni oda, ahová tartozom. Maggie-hez. Megráztam a fejem. Csoportterápia alatt nem gondolhatok rá!

Ezt akkorra tartogattam, amikor egyedül vagyok. Mert ha most elkezdek róla álmodozni, az is elkerülhetetlenül eszembe jut, micsoda kárt okoztam benne, mennyire totálisan elszúrtam mindent. És akkor a derűs hangulatomnak annyi. Puff! És kész. Egy időre kikapcsolhattam, mert csak azt vettem észre, hogy a többiek szedelőzködni kezdenek. Maria rám vigyorgott. – Föld hívja Clayt! – nyújtotta felém a kezét. Egy pillanatra az arcára tévedt a szemem, ahogy talpra húzott. Kedves mosolya van és nagyon szép szeme. De ő nem Maggie. Gyorsan elrántottam a kezem az övéből. Úgy tettem, mintha észre sem venném az arcán átfutó csalódottságot. Együtt sétáltunk ki a csoportszobából, és elindultunk a folyosón az ebédlő felé. felé. – Elég kemény k emény nap volt a mai – mondta Maria, amikor felzárkóztunk a többiekhez, akik már sorban álltak az ebédért. Bólintottam. – Aha. Nem könnyű kön nyű előkaparni valami v alami jót a szüleimről. szüleimről. Tudod, Tudod, mivel két öntelt öntelt seggfejről beszélünk – feleltem gúnyosan, és  vettem magamnak egy tálcát. tálcát. Maria kuncogott kunc ogott mögöttem. mögöttem. – Tudom, mire gondolsz. Anyám egy lepukkant piás, aki sosem  volt hajlandó megvédeni megvédeni apámtól, mert az veszélybe sodorta sodorta volna a következő beszívását. Édi-bédi Édi-bédi emlékeket találni nem egy egyszerű dolog. Elvettem magamnak egy tányér tésztát meg egy salátát, aztán továbbmentem az innivalókhoz, és kivettem egy ásványvizet. Maria a sarkamban volt, ahogy a szokásos helyünk, a kertre néző nagy ablak felé vettem az irányt. Tyler és a többi haverunk, Susan és Greg már ott ültek. – Szeva, srácok! – ültem ü ltem le hozzájuk. Greg arrébb csúszott, hogy elférjek, Maria leült a másik oldalamra.

– Na, milyen volt a csopitok? – kérdezte Tyler teli szájjal. Mariával szinkronban vállat vontunk, aztán elnevettük magunkat. – Semmi, amilyen lenni szokott. És a tietek? – kérdezett vissza Maria. Amíg nekünk a csoportterápia volt, a többieknek az asztalnál hasonló, csak a drogokkal kapcsolatosan. Susan Biddle, egy alacsony , barna hajú lány, akiről mindig Maggie barátnője, Rachel jutott eszembe, horkantva felnevetett. – Hát sokkal jobb lett volna, ha a nagypofájú Austin nem totál pöcsfej Jeannel. Jean volt a központ drogellenes terapeutája. Austin pedig a helyi Paul Delawder, az a seggfej, aki összetörte az MP3-lejátszómat MP3-lejátszómat az első napomon a Jackson gimiben, még  Virginiában.  A srác, akivel Maggie gondolkodás nélkül szembeszállt értem. Elmosolyodtam, ahogy az én bátor, fantasztikus barátnőmre gondoltam. Maria oldalba bökött a könyökével, hogy újra bevonjon a társalgásba. – Francba Austinnal. Az egy tahó – szólaltam meg mosolyogva. Greg, Susan és Tyler helyeselt, aztán a beszélgetés már csak az esti es ti film körül forgott. Minden héten, ha elég jutalompontot gyűjtöttünk és a terápián is kellőképpen együttműködtünk, kiérdemeltünk egy mozidélutánt. Jutalompontok különféle feladatok teljesítéséért jártak, amit a felügyelőinktől vagy a terapeutáktól kaptunk. Az én e heti feladatom a közös helyiség tisztán tartása volt, amit három másik sráccal együtt csináltunk. Az összes jutalompontot megkaptam a héten, ami tök jó volt. Nagyon sokat vesztettem az első két k ét hétben. Úgyhogy mostanában eléggé lelkesített, ha részt vehettem a

 bulikban. Nem mintha elhagyhattuk volna az intézetet, vagy ilyesmi. De  jó volt együtt lenni a többiekkel terápián kívül is, és simán megnézni egy filmet anélkül, hogy az érzéseimet kellene  boncolgatnom. Mindenki lazíthat egy kicsit, és átmenetileg átmenetileg eszébe  juthat, hogy tulajdonképpen még csak tinik vagyunk. Mariával és Tylerrel (aki a szobatársam is volt) visszamentünk a szobámba ebéd után. Volt egy szabad óránk a délutáni foglalkozások előtt. Nekem személyes konzultációm lesz Jeannel, a drogellenes tanácsadóval. A többieknek is vagy a tanácsadójukkal lesz megbeszélésük, vagy csoportos terápiára igyekeznek. Itt így mennek a dolgok. Egyik foglalkozás a másik után – ebből áll az egész élet. Maria azonnal ledobta magát az ágyamra, mint aki otthon van. Elég közel kerültünk egymáshoz, mióta itt vagyok (természetesen szigorúan plátóian), sokszor átjött hozzám és Tylerhez. De még így is fura érzés volt az ágyamon látni, még ha csak ült is rajta. Mert igazából senki mást nem akartam az ágyamban látni, csakis Maggie May Youngot. Bár egy hónapja megírtam Maggie-nek a levelemben, hogy lépjen tovább, én magam közel sem tettem ugyanezt. Elképzelni sem tudtam, hogy bárki mással legyek. Senki más nem számított. Kezdtem úgy érezni, hogy Maria már nem csak barátként szeret. És bár semmit nem tettem, amivel bátorítottam volna, mégis úgy éreztem, nemsokára el kell vele beszélgetnem a dologról. Nem fogok megint fájdalmat okozni egy lánynak, aki fontos nekem. Tyler e-mailezni kezdett a gépén. Én kihúztam a saját székemet, megfordítottam, és a háttámlára könyökölve leültem. Maria a kezébe vette a bekeretezett fényképet az éjjeliszekrényemről.

– Nagyon szép lány – jegyezte meg, és valami  beazonosíthatatlan érzelem férkőzött a hangjába. A szobámban az egyetlen kép az volt, amit Maria a kezében tartott. Az őszi iskolabál estéjén készült Maggie-ről Maggie-ről és rólam. rólam. Egymás mellett ülünk a Vörös Homárban, és a fényképezőgépbe grimaszolunk. Már rá sem kell néznem a képre, hogy eszembe eszemb e jusson, milyen volt akkoriban minden köztünk. Csak erre tudok gondolni mostanában, a nap minden percében. Mindig csak emlékezem. A régi régi szép időkre. És a kevésbé szépekre. És minden zavaros katyvaszra ezeken kívül. Maria röpke sóhajjal visszatette a képet a helyére. – Tartod vele a kapcsolatot? – kérdezte. Fura érzés Maggie-ről Maggie-ről beszélnem. Bár csúnyán végződtek a dolgok kettőnk között, az  az   iránta érzett szerelem az egyetlen makulátlanul tiszta dolog az életemben. Ezért meg akartam tartani magamnak, nem akartam megosztani senki mással. Ő volt az utolsó gondolatom elalvás előtt és a legelső, aki eszembe jutott, ahogy kinyitottam a szemem reggel. Folyton az járt a fejemben, mit csinál most, vajon boldog-e,  vajon van-e már valakije. Ebbe E bbe a gondolatba mindig min dig belesajdult belesajdu lt a szívem. De nagyon. Mert őszintén szerettem volna, ha éli tovább az életét, még akkor is, ha eltávolodik tőlem. De ez nem azt jelenti, j elenti, hogy tetszene is a dolgok ilyen irányú alakulása. – Nem. Nem hiszem, hogy h ogy jót tenne bármelyikünknek is –  vallottam be, és elfordítottam a fényképet, hogy én is láthassam. Maria összevonta a szemöldökét. – Miért? Ha annyira szereted, nem gondolod, hogy jó lenne  vele beszélned? Összeszorítottam a fogam. Mindig agresszívan védekező álláspontra helyezkedem, ha magyaráznom kell a kapcsolatomat Maggie-vel. De kényszerítettem magam, hogy megnyugodjak, a

légzéstechnikák segítségével, amiket hónapokon keresztül sulykoltak az agyunkba a trénerek. – Tudod, Maria, éppen azért nem rúghatom fel az életét megint, mert szeretem. Többé nem szúrok így ki vele. Már így is sok mindenen ment keresztül miattam. Olyan szánalmasan hangzik ez így... Maggie még mindig ugyanakkora befolyással bír az életemre, életemre, mint azelőtt. Maria arca ellágyult, a szemében megjelent az a jellegzetes csöpögés kifejezés, ami a lányokéban mindig, ha egy srác valami kedveset mond. Maggie is mindig így nézett rám, amikor szerelmet vallottam neki. – Szerencsés lány, amiért így szereted, sz ereted, Clay. Remélem, ezt ő is tudja – mondta végül. Nyeltem egyet. Kezdett kínos lenni, hogy Mariával beszélek ezekről a dolgokról, pláne így, hogy Tyler is a szobában van. Maria megszorította megszorította a karom, és feltűnően feltű nően ottfelejtette a kezét. – Csak folytasd, amit itt elkezdtél! És akkor talán egy nap majd úgy érzed, hogy felhívhatod. Elmosolyodtam. Igen. Talán... majd egyszer.

2. FEJEZET MAGGIE

H ÁT ÉN EBBE A MELÓBA MELÓBA FOGOK BELEPUSZTUL BELEPUSZTULNI NI.  A fájdalomtól sziszegve nedves papírtörlőt tekertem az égett csuklóm köré. kö ré. Nagyon úgy tűnik, Maggie May Young és a forró kávé nem jó párosítás. Illetve hadd pontosítsak : egy forró folyadékot lövellő kávégép, amin több a kallantyú, mint egy űrállomáson, plusz Maggie May  Young: ez a kombináció csakis katasztrofális eredményre  v ezethet. ezethet. Levettem a papírtörlőt, és megvizsgáltam a csúnya,  vörös foltot a bőrömön. Ez biztos, hogy fel fog hólyagosodni. – Te meg mi a bánatot csináltál magaddal? – szólalt meg egy hang a hátam mögött. Égnek emeltem a tekintetem, Jake Fitzsimmons pedig letette a péksütiket, amit a pult üvege mögé rendezgetett épp, hogy megtekintse harci sebesülésemet. – Rossz helyen, rossz időben és egy mokka latte útjában voltam – feleltem fapofával, és ráhúztam a blúzom ujját a csuklómra. Fájdalmas grimaszt vágtam kollégámra és egyben barátomra. Jake együttérzőn összevonta a szemöldökét, és felém nyúlt.

– Hadd nézzem, Maggie! – szólt rám szigorúan. Újra csak grimaszoltam, de engedelmesen odanyújtottam neki a karomat. Közben körbejárattam a tekintetemet a nyüzsgő kávézón, és konstatáltam, hogy muszáj lesz folytatnom a munkát. Dugig voltunk vendéggel. Két hete dolgoztam a Kávéőrületben. Csak három napja napj a járt le a próbaidőm, és máris itt állok a szétégett karomat dajkálva, közben pedig legszívesebben földhöz vágnám és megtaposnám a kötényemet. Valami oknál fogva különösen nehezen ment a kávéfőzés és a kiszolgálás. Pedig igazán nem egy agysebész meló, mégis, mintha több tálcát ejtettem volna el, több bögrét törtem  volna darabokra és több rendelést kavartam volna össze, mint az két hét alatt emberileg lehetséges. Jacob, a főnökünk tegnap este már kész volt kiadni az utamat, miután az egyik asztal bepanaszolt, miszerint: nemhogy egyszer, de kétszer is sikerült rossz szendvicset kivinnem nekik. Pedig én próbálkoztam. Komolyan. De ez is, mint mostanában az életemben minden, küzdelmes volt. Többé semmi nem volt egyszerű és normális, és nehéz volt az összevissza darabokat értelmes képpé rendezni. Jake már egy éve volt a Kávéőrületnél, és mindent megtett, hogy megtarthassam a munkámat. Erőtlenül rámosolyogtam, amikor finoman végigsimította az égésnyomot a csuklómon. Igyekeztem nem elrántani a karom, de egyáltalán nem szerettem, ha bárhogy is hozzám ér. Pedig ez igazán nem olyan volt, mintha mondjuk tapizni próbálna. Egyszerűen csak sajnált. sajnált. Tűrtem még egy -két -két pillanatig, aztán muszáj volt mégis leráznom magamról a kezét. – Nyugi, túlélem – mormogtam, és visszafordultam a gonosz, kéznyomorító kávégéphez. – De most aztán tessék jól viselkedni! – suttogtam a

ketyerének. Jake csak nevetett, míg én újra nekiálltam szerencsétlenkedni a gombokkal. Aztán átnyúlt a hónom alatt, két csészét csés zét tett a kifolyók alá, és beindította a gépet. – Kösz – mondtam neki őszintének szánt s zánt mosollyal. Ha ő nem volna, hogy minduntalan megmentsen a kávébalesetektől, nem nem is tudom, mihez kezdenék itt. – Majd belejössz... egyszer – heccelt Jake, aztán visszafordult a pulthoz. Én is annak dőltem neki, amíg vártam, hogy lefolyjon a kávé. Jake felnézett, szemében a szokásos kacér csillogással. Elfordítottam a tekintetemet. Jake a maga módján aranyos; a „kedves szomszéd fiú”-imidzsét egykor még vonzónak is találtam. Úgy gondoltam, vörös kefehajával és szép kék szemével abszolút szerethető alak. Csakhogy az azelőtt volt, hogy örökre elvesztettem az érdeklődésemet bárki iránt, ak i nem a sötét hajú, elkínzott magányos farkas típusába tartozik. Jake mosolyától most is azonnal feszengeni kezdtem. Mi ketten egész életünkben játékosan húztuk egymást. És ezt az sem rontotta el, hogy Jake nem n em csinált titkot abból, hogy többre vágyik egyszerű egyszerű barátságnál. Viszont nem is nyomult azóta, hogy... nos, azóta. Jesszusom, még gondolni sem vagyok rá képes! Sőt őrá  őrá  sem gondolhatok egy pillanatra sem, legalábbis addig, amíg nem  vagyok egymagam. Különben azonnal visszaváltoznék visszaváltoznék a régi, siránkozó idegronccsá. Márpedig megígértem magamnak egy hónappal azelőtt (akkor, amikor megkaptam a levelet), hogy levelet), hogy nem leszek újra az a valaki... soha többé. Mégis, fura érzés fog el, valahányszor emberek közé kényszerülök. Mintha mindenki engem nézne, rólam beszélne, és – jaj, csak azt ne! – engem sajnálna. Ezt sajnálna. Ezt nagyon utálom. Nekem nem kell az együttérzésük, ráadásul meg sem érdemlem. De mit

 van mit tenni: én vagyok az a csaj, aki megszökött az érzelmileg instabil pasijával; hogy a végén a szülei szállítsák haza, miután az illető fiatalembert egy öngyilkossági kísérlet után a megfelelő intézménybe szállították. Davidsonban nincsenek titkok, épp ezért mindenki tisztában volt a piszkos részletekkel.  A pasik pedig... arról szó sem lehet. Nem szerepel a közeli terveim között, hogy randizzak, smároljak, pláne, hogy beleessek  bárki másba. Így nem, amíg minden éjjel úgy alszom el, hogy lehunyt szemmel is csak az ő arcát látom. És itt van Jake. Jake. A drága, jószívű Jake! Csak barátok vagyunk. És mindig is azok maradunk, maradun k, de attól még látom, hogy néz rám. Nem  vagyok hülye. Csak épp nem vagyok hajlandó tudomást venni róla. A tagadás működni látszik egyelőre, úgyhogy maradok is ennél a taktikánál. Letettem a kicsi, kerek tálcát a pultra, pu ltra, és elkezdtem megpakolni itallal. – Lehet, hogy kettőt kettőt kéne fordulnod – javasolta Jake a megrakott tálca felé intve. Az aggódó arckifejezése nevetésre ingerelt. És ez jólesett. Mostanában annyira ritkán nevetek, hogy már-már el is felejtettem, milyen érzés. – Lehet, hogy igazad van – ismertem el. Néhány csészét levettem a tálcáról, és megkerültem a pultot, hogy a maradékot kézbesítsem. A küldetés sikeresen zárult; kis öröm táncot lejtettem, amikor visszaértem a kávégéphez. Jake vigyorogva adott egy pacsit. – Megcsináltad! Ezzel már négyre emelkedett az asztalok száma, amiket kiszolgáltál, és közben nem ejtettél le semmit! Ez tuti, hogy egyéni rekord – humorizált, és megszorította a  vállamat. Próbáltam nem elhúzódni, inkább kényszeredetten  visszavigyorogtam rá. rá.

– Gyanús, hogy a végén én leszek a hónap dolgozója – feleltem epésen. Jake derűsen megcsóválta a fejét, aztán elindult, hogy kiszolgálja a saját vendégeit. Felnéztem, amikor az ajtó felett megszólalt a csengettyű, új  vendég érkezését jelezve. jelezve . – Hali, skacok! sk acok! – köszöntöttem a belépő Rachelt és Danielt. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy együtt lássam őket, kézen fogva. Ahogy észrevettek, észrevettek, elhúzódtak egymástól. Elkomorodtam. Folyton ezt csinálják. Határozottan ügyelnek, nehogy egymáshoz érjenek, vagy ne adj’ isten úgy  viselkedjenek, mint egy pár, noha azok. Aggódtam, hogy miattam csinálják, ami persze nevetséges. Kismilliószor elmondtam nekik, mennyire a fellegekben járok amiatt, hogy ilyen boldogok együtt. De az is lehet, hogy csak tapintatosak akarnak lenni a szegény, magányos Maggie-vel. Daniel elvigyorodott. – Na, mennyi az állás? – kérdezte minden bevezető nélkül, és én tudtam, hogy az aznap a kezeim közt elhalálozott csészékre céloz. Jéghideg pillantást vetettem rá. Ő  csak nevetett, aztán felnyögött, mert Rachel oldalba könyökölte. – Fogd be, Danny! – mordult rá a lány. Rámosolyogtam. Rámosolyogtam. Rachel rengeteget fejlődött az elmúlt fél év során. Hol van már a kislány, aki fél kimondani, amit gondol, aki nem mer kiállni magáért! És én az elsők között voltam, akik ünnepelték annak a kislánynak a távozását. Sokkal jobban szeretem ezt a vadonatúj Rachelt. Jake jelent meg mellettem. Ráhasalt a pultra, öklét Danieléhez koccolta, aztán megölelte Rachelt. Végül egyik karját átvetette a  vállamon. – Képzeld, öregem, nulla! A mi kis Maggie-nk nagyon penge ma – kuncogott. Összeszorult a gyomrom, a feszültség marokra fogott.  A mi 

Maggie-nk? Na, azt kétlem! Rachelre néztem, aki határozottan szúrós szemmel mustrálta Jake-nek lazán a vállamra vetett karját. Biztosan tudtam, hogy átragadt rá a zavarom Jake túlzó közvetlensége miatt. Pedig csak barátok vagyunk. vagyunk. Miért tűnik hát úgy, mintha árulást követnék el, csak mert hagyom, hogy hozzám érjen? Ja, persze: mert még mindig kapaszkodom a szalmaszálnyi reménybe, hogy meggyötört hercegem visszavágtat fehér lován az életembe, és magával ragad. Soha nem mondtam, hogy nincsenek illúzióim. Kiszabadítottam magam Jake karja alól, mire ő is elhúzódott. Mosolya sikertelenül próbálta leplezni a csalódottságát.  Hát,  pedig jobb, ha hozzászoksz a csalódásokhoz, mert nem adom be neked a derekamat, gondoltam derekamat, gondoltam konokul. Daniel elismerően elismerően füttyentett. Akkor jutott csak eszembe, hogy két legjobb barátom is ott van. – Semmi nem tört össze két óra alatt? Ez egészen hihetetlen, Meg! – borzolta fel a hajamat. Ahogy mindig, most is sikerült felbosszantania ezzel. Ellöktem a kezét. – Na jó, jó, eleget hallottam a döcögős pincérnői karrieremről. Inkább tehetnétek egy szívességet azzal, hogy eláruljátok végre, mit kértek! – szóltam rá zsörtölődve, és szerettem volna, ha nem zavar ennyire a jóindulatú heccelés. Rachel könyökével újra megbökte a barátját, mire az elkapta a lány kezét, és a szájához emelte.  Aztán egy darabig csak egymás szemébe révedtek, én pedig sóvárogva néztem, ahogy ösztönösen közelebb húzódnak egymáshoz. Aztán mintha észbe kapnának, egyszerre fordult felém a tekintetük, és szétrebbentek.  Amitől jó szarul kezdtem érezni magam. Nem akartam, hogy

titkolniuk kelljen, mennyire őrülten szerelmesek egymásba, csak azért, mert sajnálnak. Még akkor is, ha nyilvánvaló boldogságuk látványa késként hasított a szívembe, fájdalmasan emlékeztetve saját magányomra magányomra és keserűségemre. Mosolyt erőltettem az arcomra. – A szokásost? – kérdeztem, tekintetem kettejük között ugrált. Egyszerre bólintottak. – Akkor üljetek le, mindjárt viszek mindent! – toltam el Danny kezét a pénzzel, amit kínált. – És a vendégeim vagytok. – Köszi, Maggie! – felelte Rachel hálásan, aztán még egy puszit is hátradobott, ahogy az egyik ablak melletti asztal felé vette az irányt. Daniel felmarkolt egy csomó szalvétát. s zalvétát. – Csak ne ejts le semmit! – szólt kajánul, mire megdobtam egy műanyag keverőpálcikával. Jake közben nekiállt a paradicsomos-sajtos melegszendvicsnek Rachel számára, én pedig különféle sütiket halmoztam egy tányérra Danielnek. Ahhoz képest, milyen jó formában van, úgy eszik, mint egy édességfüggő ötéves. – Mégy este Rayhez? – kérdezte Jake. A szemem sarkából rásandítottam, és kiválasztottam egy linzert. Az egyre súlyosabb tányért elnézve az jutott eszembe, hogy Danny egész biztos cukorsokkot fog kapni ettől a sok szeméttől. – Nem tudtam, hogy lesz valami Raynél – feleltem óvatosan. Nem mintha szándékosan nem szólt volna róla senki sen ki – egyszerűen sokan már nem törték magukat, hogy próbáljanak belevonni a különféle összejövetelekbe. Próbáltam megközelítőleg normális életet élni, de az nem megy egyik napról a másikra. Csak Rachellel és Daniellel töltöttem úgy-ahogy úgy-ahogy egy kis időt. A nagyobb szabású összeröffenések inkább pánikrohammal fenyegettek a számomra.  Azelőtt sohasem voltam ilyen befordult szociális pária, mint most. De azok után, ami az elmúlt tanév során történt velem, és

mert még mindig annyi találgatás és pletyka vesz körül, inkább nem erőltetem a közösségi élményeket. Jake keserűen felhorkant. Csodálkozva néztem fel. – Mi van? – kérdeztem védekezőn. A szeme összeszűkült; úgy meredt rám, mintha rögvest megragadna és jól megrázna. – Mikor bújsz ki végre a kagylóhéjadból? Hidd el, nincs vége az életednek, még ha úgy is viselkedsz! – felelte feldúltan.  A szemem előbb elkerekedett a meglepetéstől, aztán én is mérgesen összehúztam. Mi köze van a hülye Jake Fitzsimmonsnak ahhoz, eljárok-e bulizni vagy sem? Egyáltalán nem tetszett sem az akadékoskodása, sem a stílusa. – Nem csinálok úgy, mintha vége lenne az életemnek! Elnézést, hogy jobb dolgom is van, mint részeg nyomikkal lógni, akik szerint a sörpong a magas szintű kultúra csúcsa! – sziszegtem dühösen, és kikaptam Jake kezéből a tányért, rajta Rachel szendvicsével. Néhány krumpliszirom a földön landolt. Ingerülten felmordultam, és lehajoltam, hogy feltakarítsam a kupit. Legszívesebben Jake-re üvöltöttem volna, hogy: hátrább az agarakkal! Ugyanakkor magamra is szerettem volna rákiabálni. Mert nem kizárt, hogy neki van igaza. Tényleg hónapok óta rejtőzködöm már az egérlyukamban. És tényleg úgy teszek, mintha vége lenne az életemnek. De végül is nem így van? Nem fektettem minden reményemet és álmomat egy fiúba, aki  végül széttépte és elhajította őket? Buta, naiv csitri voltam. Mégis, hiányzik az a kislány, mert ez a mostani, aki helyette vagyok, csak egy keserű, megtört szívű báb. Jake mellém térdelt. Nagyot sóhajtottam. sóh ajtottam. – Ne haragudj, h aragudj, Maggie. Csak nem bírom már nézni, nézn i, hogy h ogy emészted magad a miatt a srác miatt. Elment. Nem jön vissza. Nem gondolod, hogy ideje mást is csinálnod, mint amit most? –

kérdezte tapintatosan, mintha félne a reakciómtól. Ugyanis sosem beszéltem senkivel Clayton Reedről. Reedről. A legtöbben egyenesen kerülték a témát. Legalábbis szemtől szemben. Azt tudtam, hogy a hátam mögött elhangzik a neve – méghozzá igen gyakran. De Jake csak barátként viselkedik most, és olyanokban bizony nem dúskálok az utóbbi időben. És talán igaza v an... an... Nem kellene a barátaimra kényszeríteni, hogy folyton résen kelljen lenniük, nehogy érzelmi öngyilkosságot kövessek el. De aztán újból elfogott a düh, ezúttal Clay iránt. Hogy miatta ennyi maradt belőlem. Hogy elengedett. Hogy magamra hagyott, pedig én én őt soha, egyetlenegyszer sem hagytam cserben. Ettől a gondolattól végre felkeltem és kihúztam magam. – Igazad van, Jake. És megyek este es te – igyekeztem olyan határozottságot mutatni, mint amit már nagyon rég nem éreztem. Jake  vigyorogva magához húzott. Erőt  Erőt  vettem magamon, és nem toltam el magamtól. Pedig manapság nagyon rászokott a testi kontaktusra. Valószínűleg az volna a legjobb, ha minél előbb helyre tenném. Ha emlékeztetném rá, hogy engem ő nem érdekel úgy. Mégis: jó érzés volt, hogy valaki a karjaiban tart. Legalábbis egy pillanatig az volt. Úgyhogy hagytam, hadd öleljen. De aztán rögtön elfogott a kellemetlen érzés, és elhúzódtam. elhú zódtam. Már kicsit jobban voltam. Kivittem Rachelnek és Danielnek a kaját és az innivalót. Daniel egy pillanatra sem késlekedett, rávetette magát a tányérra való cukorhegyre, amit összeszedtem a számára. Rachel beleharapott a szendvicsbe, szendvics be, és fölötte rám vetette mindent látó pillantását. – Nahát, dúl a barátság felétek, látom – jegyezte jegyez te meg.  Az első reakcióm az volt, hogy kurtán rászólok, ejtse a témát. Rachel és Daniel is említette, nem is egyszer, hogy tetszem Jake-nek. Persze vak, aki nem veszi észre. Csak sosem

erőszakoskodtak, tudták, hogy még nem állok készen. Én viszont azt tudtam, hogy titkon abban reménykednek, lerázom végre magamról Clay béklyóit, és adok egy esélyt Daniel barátjának. Rachel már komolyan kezdett fantáziálni holmi dupla randikről (amire valószínűleg sosem tudta volna rávenni Danielt, amíg Clayjel voltam). Már nagyon untam, hogy mindig ez alól kell kibújnom valahogy. De most az egyszer nem kezdtem tiltakozni a megjegyzésre, csak vállat vontam, és hátradőlve (és némi undorral) figyeltem, ahogy Daniel kivégzi a tányérra halmozott kajahegy maradékát is. De közben nem kerülte el a figyelmemet Rachel látható erőfeszítése, hogy elfojtsa diadalittas mosolyát. Tudta, a vitriolos  válaszom hiánya is felér egy apró győzelemmel. győzelemmel. Hagytam, hadd élvezze a helyzetet. Egyelőre. – Nem is tudom, le legyek-e legyek- e nyűgözve, vagy inkább hányjak – suttogtam drámai hangon, ahogy Daniel üres tányérját a tálcámra raktam. Rachel megcsóválta a fejét, és ellágyulva Dannyre mosolygott. Arca hirtelen felidézte bennem, valaha én hogyan néztem... Felugrottam az asztaltól. Mára elég a nosztalgiából. – Ja, és lehet, hogy benézek este Rayhez – jelentettem be hangosabban, mint szándékomban állt. Daniel és Rachel megtörte az egymás szemébe révedést, és helyette mindketten engem kezdtek meglepetten bámulni. Illetve az nem kifejezés, hogy meglepetten. Úgy néztek rám, mintha épp azt javasoltam volna, stoppoljunk át Kaliforniába. És ez a reakció csak újabb jele volt annak, mennyire messzire kerültem saját, régi önmagamtól. – Komolyan? Tényleg?! – sikongatott Rachel. Mogorván összeszorítottam a szám. – Na, az tök jó. Elvigyelek? – kérdezte Daniel vigyorogva.

Megráztam a fejem. – Nem kell, vezetek én. Akkor nem gáz, ha el akartok jönni korábban, vagy tovább maradnátok, mint én. Mikorra menjek? – kérdeztem, fittyet hányva barátaim diadalittas arcára. – Hát, nem n em tudom, nyolc n yolc körül? De amúgy, hogyhogy úgy ú gy döntöttél, hogy eljössz? – kérdezte Rachel. – Én győztem meg, hogy jelenlétével emelje az est fényét –  jelent meg Jake, Jake, és elvette tőlem a tálcát. Ökölbe szorult a kezem, és minden erőmet össze kellett szednem, nehogy valami durvát d urvát mondjak. Ez a srác ma komolyan nyakig benne van minden dolgomban. Rachel rám villantotta a tekintetét, szinte láttam, ahogy forognak a fejében a fogaskerekek. De bölcsen hallgatott. – Hát akkor köszi a közbelépést! Ráfér már, hogy ne csak haza meg a boltba járjon. A szociális élete kábé olyan, mint az öregek otthonában; sőt ott legalább néha összejönnek bingózni – szólt közbe Daniel. Ingerülten gesztikulálva hadarni kezdtem. – Úgy csináltok, c sináltok, mintha mi ntha minden éjjel otthon kuksolnék a sötétben. Szálljatok már le egy kicsit rólam, jó? – csattantam fel. Rachel mutatott némi megbánást, de Daniel, a fene essen belé, csak nevetett rajtam. – Pedig nem járok messze az igazságtól – jegyezte meg. Erre már csak hallgattam. Ugyanis igaza volt. – Jó, mindegy, min degy, majd találkozunk – adtam fel. Otthagytam Jake-et Rachellel és Daniellel, visszamentem a pult mögé. Addigra szép sor alakult ki, és Jennifer, a kolléganőnk, kicsit elveszettnek látszott. Gyorsan beálltam kisegíteni, és egy időre belefeledkeztem a káoszba. Már korábban rájöttem, hogy ha elfoglalom magam, távol maradnak a sötét gondolatok. Aztán azon kaptam magam,

hogy kifejezetten várom már az estét, és azt, hogy emberek között legyek. Végre készen álltam, hogy tegyek egy lépést a helyes irányba: afelé, hogy az életem visszazökkenjen a régi kerékvágásba. – Maggie! Felnéztem, és azonnal megdermedtem. Legszívesebben elbújtam volna a raktárban. Nem mintha nem szívesen látnám az illetőt, aki a nevemen szólított. Sokkal inkább azért, mert az összes sötét gondolat, amit egész nap sikerült kordában tartanom, azonnal előtört. – Szia, Lisa! Mi újság, hogy vagy? – kérdeztem. Igyekeztem, hogy azt lássa rajtam, mennyire örülök, hogy látom. És valamilyen szinten így is volt. Szerettem Lisát. Ő  és Ruby, Clay nagynénje (Lisa élettársa) voltak a legkedvesebb emberek, akikkel valaha találkoztam. És örökké hálás leszek azért, hogy mellettem álltak életem egyik leginkább embert próbáló időszakában. Csakhogy az ő látványa most elkerülhetetlenül valaki mást  juttatott eszembe. És amilyen érzelmi hullámvasúton hu llámvasúton ülök az elmúlt időben, ez nem a legszerencsésebb dolog. Lisa bizonytalanul elmosolyodott, mintha nem volna teljesen  biztos abban, hogyan h ogyan fogadom. Sem őt, őt , sem Rubyt Ru byt nem láttam az eset   óta. Egy ilyen kisvárosban, mint Davidson, tulajdonképpen kész csoda, hogy nem futottunk össze. Pedig így volt, egészen mostanáig. Pont amikor végre összeszedtem volna magam, és kész  voltam folytatni folytatni az életemet. Volt az egészben valami sorsszerű.  A Sors egyébként bekaphatja. Nem volt jó érzés látni Lisa kimért viselkedését. Ezért kijöttem a pult mögül, és megöleltem. Lisa fölém tornyosult, egy pillanatra erősen magához szorított. s zorított. – Jól nézel ki – szólt meleg hangon. Zavartan megköszörültem a torkom. Az egyszer biztos, hogy fényévekkel jobban festek, mint

ahogy legutóbb látott. Akkor teljesen szét voltam zuhanva, nem csoda, ha annál bármi biztatóbbnak látszik. – Köszi! Mi van Rubyval? – kérdeztem, mert hirtelen rádöbbentem, mennyire hiányzik Clay különc nagynénje. És annak a boltja. Tudatosan kerültem – noha azelőtt a kedvenc helyem volt –, mert tudtam, túl fájdalmas volna akár csak belépni is oda. Lisa arca ellágyult a barátnője említésére. Mindig is csodáltam, mennyire természetes és bájos az egymáshoz való ragaszkodásuk.  Valami olyasmi van köztük, amiről én csak álmodhatok. Illetve  volt idő, amikor azt hittem, én is elérhetem. – Hát, tudod, Ruby az Ruby. Csodás, mint mindig. És még mindig naponta próbál megitatni a teáival. Ezen muszáj volt nevetnünk. Ruby tud egy s mást arról, hogyan nyomjon le mások torkán különféle gyógynövényfőzeteket. – Nagyon örülne neked – folytatta Lisa halkan. Elfordítottam a fejem. Nem tudtam, mit feleljek. Én is nagyon szeretném látni, de még túl korai. – Igen – szóltam végül, csak hogy véget vessek a  beszélgetésnek, és eltűnhessek végre. De aztán akaratomon kívül kicsúszott a számon: – Clay hogy van? Egy pillanat pillanat alatt megfagyott a levegő. El sem hiszem, hogy ezt kérdeztem! A szívem vadul dörömbölt a mellemben, mintha egyedül a neve említése elég lett volna ahhoz, hogy bomba robbanjon a bensőmben. Izzadni kezdett a tenyerem, én pedig szédelegni. Atyám, tiszta idegroncs vagyok! – Hát... jobban – felelte Lisa. Lis a. Ránéztem, Ránéz tem, és láttam, hogy h ogy túlságosan is óvatos. Mintha nem lenne biztos abban, mennyit is mondhat. Nem mintha hibáztatnám érte. Clay határozottan megtiltotta, hogy elárulják nekem, hol találom pontosan. Küldött

egy levelet, amiben felszólított, hogy lépjek lépj ek tovább, de egy szó sem s em esett benne arról, hogy valaha is látni akarna. Kizárt az életéből, anélkül, hogy engem megkérdezett volna. Clay és én egy időzített bomba voltunk együtt. Azt hittem, segítek neki, pedig valójában nem így volt. A struccpolitikám és az, hogy nem voltam hajlandó bárkinek beszélni a problémáiról,  végül az összeomlásához vezetett. Tehát érthető, hogy Lisa kényelmetlenül érzi magát, amikor a nevelt fia volt barátnőjével  beszél, aki készségesen készségesen elvezette őt oda, ahol a part szakad. Az is kész csoda, hogy egyáltalán szóba áll velem.  A cipőm orrát kezdtem bámulni. Nagyon letört voltam. És  védtelen. – Az... jó – nyögtem ki. Legszívesebben elbőgtem volna magam. Üvölteni szerettem volna. Vagy elsüllyedni. Basszus, pedig már egész jól kezdtem lenni! lenni ! – Maggie, édesem – szólt Lisa csendesen. Felnéztem, és szinte összerázkódtam a szemében ülő leplezetlen együttérzéstől. Utálom az együttérzést – akár a műszálas ruhát. Mindkettőtől  viszketek, és kellemetlen viselni. – Tudom, hogy nehéz időszakon mégy most keresztül. Tudom, mennyire szeretted őt. De tudd, hogy igazán mindent megtesz, hogy összeszedje magát. Próbáltam nyelni egyet, bár gombóc volt a torkomban. Lisa szavaitól tagadhatatlanul megkönnyebbültem. Azt akartam, hogy Clay ép és egészséges legyen. Akartam, hogy jobban legyen. És  bevallom, abban is reménykedtem, hogy ha így lesz, visszatér hozzám. Mert lehettem bármilyen dühös rá, amiért lemondott kettőnkről, attól még annyira hiányzott, hogy az f áj. áj. Épp ezért az, hogy küzd, a legjobb hír volt, amit Lisa csak hozhatott. – Ennek örülök – feleltem őszintén. Hátrapillantottam, és láttam, hogy Rachel és Daniel meredten bámul bennünket.

Mindkettejük arcán ott volt az irántam érzett leplezetlen aggodalom. Próbáltam biztatóan rájuk mosolyogni, reméltem, sikerül. És akkor az is feltűnt, hogy Jake is feszülten figyel minden szóra, amit Lisával váltok. Majdnem vágtam egy ingerült grimaszt a tisztes társaságra. Mit gondolnak, csak úgy ú gy összeomlok annyitól, hogy két szót beszélek valakivel, akinek köze van a volt pasimhoz?  Azért ennél igazán többre tarthatnának. – Most muszáj visszamennem dolgozni. Jó volt látni, Lisa! – sürgettem a pillanatot, amikor végre elszakadhatok a fájdalmas, nem is olyan régmúltam váratlan váratl an emlékeztetőjétől. Még egyszer megöleltem Lisát, aztán visszaindultam a pult mögé. – Üzensz neki valamit? Úgy tervezzük, jövő héten, a szülinapján meglátogatjuk – szólt utánam Lisa, pedig már majdnem megszabadultam. Mintha fejbe vágtak volna. Clay születésnapja. Persze, hiszen nemsoká van. Eszembe jutott az ajándék, amit neki készítettem nem sokkal a távozása után. Még mindig ott van az ágyam alatt, újságpapírba csomagolva. Kihúztam magam, és megráztam a fejem. – Nem, nem kell. Jó utat nektek! – feleltem búcsúzóul, mert nem akartam többet hallani Clayről. Lisa vette a lapot. Megragadta az elviteles poharát a pulton, küldött felém egy utolsó mosolyt, azzal elhagyta a kávézót. Feltűnt, hogy egyik barátom sem próbál közeledni. Tudták, semmi kedvem most kielemezni, mi történt az imént. Nagyon örültem a hatodik érzéküknek, ami mindig pontosan tájékoztatta őket az aktuális lelkiállapotomról. Még Jake is tiszteletben tartotta a személyes teremet, amit pláne értékeltem. Mert túlságosan sok minden kavargott a fejemben, a szívem pedig túl nehéz volt. És képtelen voltam bármi másra koncentrálni.

3. FEJEZET CLAY

MEREDTEM az ölemben tartott spirálfüzetre. A ceruza B AMBÁN MEREDTEM lógott az ernyedt ujjaim között, én pedig képtelen voltam a macskakaparásra koncentrálni a szemem előtt. Kapkodni kezdtem a levegőt, a szívem vágtatott. Olyan szép pánikrohamom volt épp, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Dr. Todd némi aggodalommal figyelt, amitől aztán  végképp kitört a frász. Ugyanis a jó doktor rezzenéstelen nyugalmát nem zavarja meg bármilyen apróság. Tehát nem lehetek semmi látvány, ha úgy néz rám, mint aki mindjárt belém döfi a nyugtatóinjekciót. nyu gtatóinjekciót. – Lélegezz, Clay! Orron be, be , szájon s zájon ki. Számolj visszafelé húsztól! Csak lassan. Be... és ki. Higgadtan és határozottan beszélt. Amire szükségem is volt, mivel épp a saját agyammal harcoltam, ami fellázadt ellenem. Szót fogadtam. Lehunyt szemmel a fejemben sorjázó számokra összpontosítottam. Orron be, szájon ki. Ökölbe szorított kézzel igyekeztem erőt venni magamon, hogy ne vakarjam véresre a

csuklómat. Hihetetlenül kellett most a fizikai fájdalom, hogy elterelje a figyelmemet az elviselhetetlen kínról a lelkemben. Dr. Todd egyszer sem ért hozzám: nem n em tette a kezét vigasztalón a karomra, nem veregetett hátba. Jól is tette, mert rögtön orrba  vágtam volna. Csak ült szemben, és velem együtt számolt vissza húsztól. És mindig emlékeztetett, hogy figyeljek a helyes légzésre. Hatodszorra fogtam épp a visszaszámlálásba, amikor végre engedett a feszültség a tagjaimban, és a szívverésem is lelassult  valamelyest. Mélyebb levegőket tudtam tu dtam már venni, venn i, így ki mertem nyitni a szemem is. – Jobb már? – kérdezte, hangjában az előbbi aggodalom helyett a jól ismert higgadtsággal. Lehet, hogy van, akit zavar, mennyire semleges tud maradni a doki érzelmileg. Nekem viszont pont erre volt szükségem. Egész életemben az érzelmeim vezettek, és azon kellett aggódnom, milyen következményekkel jár ez a körülöttem élőkre nézve. Úgyhogy egész jó érzés volt egy szobában ülni valakivel, akit láthatóan nem hat meg a hisztim. Bólintottam, bedugtam a tollat a füzet spiráljába, és lehetőleg úgy, hogy rá se pillantsak, becsuktam a naplót. Tudtam, az volt a kiváltó oka az előbbi szélsőséges rohamomnak, ami ott áll az utolsó lapokon. A csendet csak némi halk New Age-zene törte meg, meg, amiről Ruby jutott eszembe. És ez egyszerre mindennél  jobban motiválni kezdett arra, hogy összevakarjam magam. magam. – Na, erre nem számítottam – hadartam, végre levegőhöz  jutva. Reszkető kézzel a hajamba túrtam – gondolom, totál égnek áll. Még szerencse, hogy manapság le se szarom, s zarom, hogy nézek ki. Dr. Todd megértően megértően mosolygott.  mosolygott. – Nagyon jól viselted a dolgot, Clay. Kezded megtanulni, hogyan kezeld a rohamaidat. Légy büszke magadra! Tudtam, hogy a doki próbál rávilágítani valami pozitív dologra, amibe kapaszkodhatok. Csakhogy nekem most nem kell semmi

ilyesmi. Már azt hittem, az irányításom alatt tartok mindent, amikor teljes súlyával rám szakadt, ki   is vagyok valójában. Nem jó buli kettyósnak lenni, annyit elárulhatok. Korántsem a szeretnivaló különc vagyok, a flúgos fickó, aki magában beszél, és kifordítva  van rajta a nadrág. Nem – az én elmebajom rémisztő, és mindent felemészt. Persze az új gyógyszer hatalmas segítség a hangulatingadozásaim megregulázásában. A terápia pedig kulcsfontosságú, mert azzal vagyok képes kibogozni a millió egy dolgot, amivel nap mint nap szabotálom saját magamat. Ha az embernek egyszerre van mániás depressziója és borderline személyiségzavara, az olyan érzés, mint időzített bombán ülni. Sosem tudhatom, mikor röpít a levegőbe engem és mindent, ami fontos a számomra. Így lassacskán új technikákat ismertem meg, amivel átsegíthetem magam a nehezén, mégsem része egy  borotvapenge a bőrömön. Több mint egy hónapja nem vágtam meg magam. Az ilyen dolgok nyújtanak igazi sikerélményt. Még mindig fényévekre vagyok attól, aki majd a végén lenni szeretnék, de legalább haladok. Csakhogy amikor már épp beleélném magam a sikerbe, közbejönnek olyanok, mint ez az előbb. A valóság ezzel emlékeztet, hogy ne ringassam magam illúziókban. Mondtam már, mennyire tudom időnként rühellni a valóságot? Ha a valóság élő ember lenne, most kiverném a szart is belőle. Mert amíg egy oldalt nem vagyok képes írni a naplómba arról, mennyire ráment az egész életem arra, hogy elrontottam a dolgokat Maggie és köztem, addig nem állok készen, hogy elhagyjam az intézetet. Pedig semmit nem kívánok jobban, mint hogy végre ott tartsak. Dr. Todd szerint Maggie indítja el bennem a rohamokat. Ki hitte volna? A lány, aki könnyedén lehetett volna a legjobb dolog,

ami valaha történt az életemben, életemben, most a legszörnyűbb rémálmom.  A doki azt mondja, minden szorongásomat, szégyenemet és  bűntudatomat őrá vetítem. Hát mennyire fals ez így?! „Helyesen” cselekedtem, elengedtem őt, de azóta gondolni is képtelen vagyok rá. Mert amint megpróbálom, teljesen szétcsúszom. Nem kapok levegőt, kiürül a fejem. Maggie emléke magával hoz mindent arról, hogy mennyire elfajultak a dolgok, mielőtt a Graysonba kerültem. Dr. Todd segít ezt feldolgozni. Heti háromszor járok hozzá, ebből egy találkozó mindig akörül forog, hogy forog, hogy meg kell tanulnom megbocsátani magamnak. Ő úgy beszél erről, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne. De próbálna csak ő megbocsátani saját magának azok után, hogy fájdalmat okozott mindenkinek, akit  valaha szeretett! Az ember egy ilyen eset után nem rajong kifejezetten önmagáért, az egyszer biztos. A folyamat lassú és fájdalmas. Pontosabban kurvára fájdalmas. Mintha kényszerítenéd magad, hogy nézz tükörbe, miután kénsavba mártottak. Csúfnak és meztelennek érzem magam. A srác, akit lassanként megismerek saját magamban, nem lesz a kedvencem egyhamar. De dr. Todd próbál rámutatni, hogy nem vagyok az a szörnyeteg, akinek magamat gondolom. Segít felismerni, hogy lassanként átveszem az irányítást a saját életem felett. Az a valaki, aki szörny űséget űséget tett Maggie-vel, Maggie-vel, csak a régi énem egy része, nem határoz meg önmagában. A doki egyik szavajárása, hogy meg kell tanulnom elfogadni a lényem minden oldalát, ha akarom remélni, hogy valaha ép és egészséges leszek. Egyszer régen csak nevettem volna az ilyen hülye agyturkász dumákon. De most, ebben a valóságban, nem engedhetem meg magamnak, hogy így gondolkozzam. Ezért összeszorítom a fogam, és lenyelem a Grayson Center békáját.  Vannak napok, amikor ennyi elég is. Néha képes vagyok

anélkül mesélni a kapcsolatomról Maggie- vel, Maggie- vel, hogy bőgnék, mint egy pisis. Néha úgy jövök ki a konzultációról, hogy úgy érzem, egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, aki majd lenni szeretnék. Olyasvalaki, aki beállíthat Maggie May Younghoz, Youngh oz, hogy közölje: az élete örökké ővele fog kezdődni és végződni.  A mai viszont határozottan nem egy ilyen nap. Dr. Todd kinyújtotta a tenyerét, a füzetemet kérte. Odaadtam, ugyan azt kívántam, bárcsak engedné, hogy a tűzre vessem az egészet. A naplóírás sosem tartozott a kedvenc terápiás elfoglaltságaim közé. De az itteni tanácsadók teljesen odáig  vannak érte. Valaki mindig újra és újra elmondja nekem, hogy sokszor könnyebb írnunk az érzéseinkről, mint beszélnünk azokról. És hogy ha néha úgy érzem, túl sok ez az egész, csak írjam ki magamból. Ja, persze, de komolyan.  Az én számomra sosem lesz több, mint emlékeztető a régi kolosszális balfogásaimra. Hahó, Clay, figyelj, ülj már le és írjál arról, mekkora egy balfasz vagy! Tök jól hangzik, nem?  Visszaolvasni pedig végképp utálom: csupa üres locsogás  v alakitől, alakitől, aki elszúrta az életét, és azóta azzal telnek a napjai, hogy ezen búsong és rinyál. Kösz szépen, inkább rúgjanak tökön! – Nem baj, ha megnézem, mit írtál? – kérdezte dr. Todd – Szeretném látni, mi váltotta ki a reakciódat. Ha most nemet mondok, nem nem fog erősködni. Ezzel kapcsolatban sohasem tenné. Vannak persze olyan dolgok, amiket nem hagy annyiban. Dolgok, amikkel kényszerít, hogy szembenézzek, bármennyire nem akarok. De benne az a király, hogy mindig tudja, mikor hagyjon békén a búsba. És ettől működik a kettőnk kölcsönhatása. Akárcsak  Butch Cassidy és a  Sundance kölyök.  kölyök.  Csak az a különbség, hogy a mi sztorink egy floridai mosolygóban játszódik. Ja, és én sem vagyok pisztolyt lóbáló törvényen kívüli. De mindegy, leszarom.

 A lényeg, hogy olyan sokáig harcoltam foggal-körömmel a terápia ellen, hogy kész csoda, mennyire könnyedén tudok most őszinte lenni vele. Nem titok, hogy nem bírom az embereket, úgy nagy általánosságban. Ha tehetem, elkerülöm őket. De dr. Todd más. Talán azért, mert nem kezel bolondként. Sehol semmi erőltetett együttérzés, sem leereszkedő jó tanácsok. Ehelyett inkább hagyja, hogy én beszéljek. Vagy hogy ne. Ha kell, képes erőltetni a dolgokat. Ha viszont nekem az kell, békén hagy. Ezért nem tűnt teljesen a magánszférám megsértésének, megsértésén ek, hogy hagyom beleolvasni a naplómba. Valami, amit leírtam, örvényként rántott a mélybe, és láss csodát: a pszichológusomat érdekli, mi volt az a valami. Végül is logikus. Ráadásul, ha valaha ki akarok szabadulni innen, hogy éljem tovább az életemet, muszáj, hogy kezdjek valamit ezekkel a vadiúj szarságokkal, amibe magamat kevertem. Miért nem lehet soha egyszerű az életem? Mi lesz a rendes kamaszkori élményekkel? Nem csajok dudáiról kéne nyomnom a vakert a haverokkal, és azt tervezgetni, hogyan vegyem rá a barátnőmet, hogy széttegye nekem a lábát? De nem, nekem köcsög szülők és hormonális kiegyensúlyozatlanság jutott. Hajrá! De jó nekem! – Persze, nézze csak meg! – bólintottam. –  bólintottam. A hangom erőtlen és elfúló volt az újabb tánctól az őrület angyalával. Dr. Todd  Todd   futó mosolyt küldött felém, aztán kinyitotta a citromzöld füzetet.  Végigpörgette  Végigpörgette a lapokat a hüvelykujja alatt, míg el nem ért a mai  bejegyzéshez. Az volt a feladat, hogy helyezzek más megvilágításba egy rossz emléket. Gondoljak valami fájdalmas dologra, valamire, ami komolyan kikészít, és próbáljam meglátni a jó oldalát. Ez a jobb napokon sem könnyű feladat. Említettem már, hogy a mai abszolúte nem tartozik a jobb napok közé? – Te aztán határozottan a nagyvadra mentél – mondta olyan

hangsúllyal, hogy majdnem elnevettem magam. Nagyon bejön a száraz humora. – Hát, ismeri a szólást. Kicsire nem adunk – próbálkoztam meg egy mosollyal, de valószínűleg inkább úgy néztem ki, mint akinek idegrángás állt a szájába. Dr. Todd viszonozta a mosolyt, aztán újra a jegyzetfüzetemre fordította a figyelmét. – Annak örülök, hogy legalább jó irányba indultál a feladattal. Most mondd meg, mi váltotta ki belőled azt a reakciót! Óóó, és most kezdhetek az érzéseimről beszélni. Imádom, amikor ennyire sablonos lesz az egész terápia. – Hát, azt hittem, elég egyértelmű. Rohadt pánikrohamom p ánikrohamom volt. Szóval nem hülye madárcsiripelést meg szivárványokat  vizionáltam, világos? – csattantam csattantam fel. Dr. Todd határozottan becsapta a füzetet. – Igen, világos. De ne kezdj ellentámadásba, Clay! Inkább légy szíves, áruld el, mit éreztél! – kérte újra.  Vettem egy mély levegőt, és vonakodva bár, de megpróbáltam újra felidézni a helyzetet, amiről a naplóban írtam. Vigyáznom kell. Most nem akadhatok ki megint. Már túl sokat elértem ahhoz, hogy ne tanuljak meg elbánni ezzel a szarsággal, különben kicsinál! – Dühöt – feleltem kurtán, mert nem jutott eszembe más, csak az igazság. Ki is bújhattam volna a válasz alól, de az előbbi kis incidens miatt kimerült voltam, ráadásul már rég nem akartam rejtegetni, ami a fejemben jár. Dr. Todd elkomorult. – Dühös voltál, mi? Kire? Legszívesebben felnyögtem volna. Ez egy keresztkérdés. – Maggie-re. Magamra. Rubyra. A szüleimre. szü leimre. Amelyik tetszik. Rám jött a dacosság. Tudtam, hogy ezért nem fog megdicsérni,

de hiába: annyira fájt, hogy szinte véreztem. Akartam vérezni. Kellett a fájdalom, amit csak a borotvapenge hozhat. Nagyságrendekkel könnyebb lenne azt elviselni, mint a  bensőmben tomboló démonokat. A démonokat, amiket az ilyen napokon mintha egy hajszál választana el attól, hogy végképp kicsináljanak. Dr. Todd hallgatott. Csak figyelte, hogy kezdem magamtól szétboncolni az előző szavaimat. – Dühös vagyok. Mindenkire. Minden kire. A szüleimre nem nehéz. Ok rohadékok. Sosem voltak rendes szülők. Ide is csak azért dugtak  be, hogy itt rohadjak meg. Keserűen felkacagtam. – Várták már, hogy teljesen becsavarodjak. Kellett az ürügy, hogy végleg megszabaduljanak tőlem. Kár, hogy megszívják, mert kikerülök innen, és élem a világomat vi lágomat – folytattam hevesen. Láttam, hogy dr. Todd elnyom elny om egy mosolyt. – Teljesen érthető, hogy így érzel. De ami még fontosabb, jól látod, hogy te vagy az életed irányítója, nem a szüleid. Az, hogy képes vagy uralni a dolgokat, segíteni fog majd továbblépni – helyeselt. Dr. Todd időnként úgy hangzott, mint Gandhi, vagy mik. Van, Va n, hogy idegesít, máskor képes vagyok a maguk valójában érteni a szavait. Igazságként. – Haragszom Rubyra, mert segített nem venni tudomást arról, mit teszek mindenkivel magam körül. Ha őszintén szembesített  volna a dolgokkal, ha azt mondja, tudja, mit műv elek... elek... Nem tudtam, hogy fejezzem be, de dr. Todd úgyis közbevágott. – Valakihez fordultál volna segítségért? Abbahagyod a  vagdosást? – kérdezte élesen. Felvontam a szemöldököm, mert láttam, mit művel. mű vel. Azt akarja, hogy rájöjjek, mennyire nincs értelme a haragomnak. haragomnak. A tűzzel

 játszik. Mert pont egyforma az esélye annak, hogy dührohamot kapok, mint annak, hogy elfogadom a szavai igazságát. Vagy ez,  vagy az. Egyelőre nem törődtem a doki borotvaélen táncolós mutatványával, hanem folytattam a gondolatot, ahol abbahagytam. – És haragszom magamra, amiért ilyen nyomorult lúzer  vagyok. Hogy mindent elcseszek az életben. Hogy nem vagyok képes összeszedni összeszedni magam, és így a szüleim győznek – fejeztem be halkan. Öklömmel megdörgöltem a szemhéjamat, éreztem, hogy készülődik a fejfájás. – Na és Maggie? – kérdezte dr. Todd tapintatosan.  Visszaejtettem a kezem az ölembe. Maggie. Na, rá aztán  végképp dühös vagyok. Igazán, rohadtul dühös. Összeszorítottam a fogamat. – Rá azért azé rt haragszom, h aragszom, mert elhitette velem, ve lem, ha csak pár pillanatra is, hogy lehet nekem is normális életem! – kiáltottam önkéntelenül. Aztán vettem egy nagy levegőt, hátha megnyugszom. Csak akkor folytattam, amikor biztos voltam, hogy meg tudok szólalni anélkül, hogy elveszteném a fejem. – Haragszom Maggie-re, mert kaptam kaptam tőle valamit, amibe majdnem belehaltam, amikor el kellett vesztenem a folyamatos zűrjeim miatt. Azért, mert megmutatta, milyen lehet a tökéletes  boldogság, amit aztán rögtön tönkre is tettem. És rohadt dühös  vagyok, mert mindent újra felépített, amit leromboltam; leromboltam; mindent, ami csak kellhet nekem: életet adott és jövőt. És most minden elveszett. Elcsuklott a hangom, az arcomon áruló könnyeket éreztem. Dühösen letöröltem őket. A francba is! Utálom, amikor ez   lesz  belőlem. Újra sóhajtottam, éreztem, ahogy beleremegek az érzelmi

megterhelésbe. Most, hogy kimondtam végre... jobban voltam. Látjátok, gyerekek, valamire csak jó a terápia. Dr. Todd szokásos, rendíthetetlen nyugalmával nézett rám. De szerettem volna tudni, mi jár abban az okos fejében! Vajon tényleg olyan szenvtelen, mint amilyennek mutatja magát, vagy ő is olyan zakkant, mint mi itt mindannyian? Mit meg nem adnék, hogy kiderítsem! – Ezt nehéz lehetett beismerni, Clay. Köszönöm – könyökölt a térdére, ahogy közelebb hajolt. – Az érzéseid Maggie iránt nagyon erősek. És átszövi őket a fájdalom és a veszteség. Képtelen vagy különválasztani a szerelmet a gyötrelemtől, és ezért reagálsz rosszul. Azt mondod, ő volt a legjobb dolog az életedben, mégis őt helyezed minden szenvedésed gyújtópontjába. Szét kell  választanunk ezt a két dolgot. Igenis lehetséges, hogy átéld az egyiket a másik nélkül. Gyakorold a pozitív újraértelmezést! Úgy majd meglátod a jó dolgokat olyan szituációkban is, ahol az agyad csak a rosszat akarja látni. Eszembe jutott a naplóm legutóbbi bejegyzése, és nem voltam teljesen biztos abban, hogy képes leszek megfogadni a tanácsot. Mármint: mi a bánat lehet a pozitív oldala annak, hogy majdnem megöltem magam? Nem éppen egy kéjutazás volt, a francba! Hanem fogtam egy tükörcserepet, és olyan alaposan felvágtam  vele mindkét karomat, hogy negyvenöt-negyvenöt öltéssel varrták össze. Hallottam a kórházban, amikor az orvos azt mondta a szüleimnek, hogy majdnem csontot ért az üveg. Nem vicceltem. Meg akartam halni. És miért? Mert a hülye fejem azt hitte, Maggie elárult engem. Képtelen voltam felfogni, hogy összezavarodott, félt, és csak segíteni próbált. És itt jön a képbe a bűntudat. Akkor kezdődtek a bajok, amikor Maggie-re Maggie-re gondoltam és arra, hogy egy boldog pillanatig úgy tűnt,

csak mi ketten vagyunk a világon, együtt, készen arra, hogy szembeszálljunk bármivel. De aztán felidéztem azt a bizonyos éjszakát. És már csak a mély sötétséget láttam. Azt a pillanatot, amikor semmire nem vágytam többé, csak a halálra. És ekkor  borultam ki: a pánikroham könyörtelenül a hatalmába hatalmába kerített.  A felismeréstől, ha lehetséges, még dühösebb lettem. Miért  vagyok képtelen simán Maggie-re gondolni? Miért nem élhet az emlékezetemben a csúf dolgok, a bűntudat, a szégyen és a lelkembe vájó kín nélkül? Csak arra akartam emlékezni, mennyire szerettem ezt a csodaszép lányt, míg fenekestül fel nem forgattam mindkettőnk életét. Talán Talán ez a büntetésem, amiért gyenge és önző voltam. A karma  bosszúálló egy rohadék tud ám lenni. Mert valóban Maggie az elindítója a reakcióimnak. És nem a  jobb fajtákénak. Utálom, hogy a hibbant agyam fogott valami ennyire csodálatos dolgot, és kitekerte valami... valami undorítóvá. Valamivé, aminek az egyetlen funkciója, hogy emlékeztessen mindenre, ami soha többé nem lehet az enyém. Minden erőmmel próbálok eléggé egészségessé válni, hogy ezeket a gondolatokat legyűrjem, de legbelül attól tartok, ezt sosem f ogom ogom elérni. Hát, nem jellemző, hogy valaki megró a túlzott optimizmusom miatt, az igaz. Nem vagyok félig-teli-a-pohár alkat. De dr. Todd tűzbe menne azért, hogy ezen változtasson. És a francba is: szükségem van rá, hogy sikerrel járjon. Ingerülten felmordultam, és belemarkoltam a hajamba. Erőszakkal rávettem magam, hogy mélyeket lélegezzek, és ellazítsam az öklöm szorítását. Meg tudom csinálni. Meg tudom találni a kiutat a saját agyam labirintusából. Néhány perc múlva kihúztam magam a széken, a két kezemet lelógattam a térdeim közé, úgy hallgattam dr. Todd következő szavait:

– Mondj nekem valami jót arról az időszakról! Gondolkodj, Clay! Gondolkodj erősen! Az árnyékoknak van egy olyan tulajdonsága, hogy nemcsak sötétségből állnak. Muszáj, hogy legyen valami fény, hogy előtűnjenek. Keresd ezt a fényt! –  bátorított. Folyton ezt hajtogatja. Találjam meg a fényt a lelkem éjszakájában. Komolyan, pólókat tervezhetne. Az ilyen dumákról mindig egy gospelkórus jut eszembe, ahogy égnek emelt kézzel éneklik, hogy „Megláttam a fényt! Halleluja, megláttam a fényt!”. De attól még értem, hogy mit akar mondani. Néha képtelen  vagyok erre, köszönhetően a velem született született pesszimizmusnak. De most engedelmesen törtem a fejem azon a bizonyos biz onyos jó dolgon. – Lehet, hogy ha akkor nem érem el a mélypontot, most nem lennék itt. Nem jutottam volna a segítséghez, ami kell k ell – mondtam  végül, és elég büszke voltam magamra, magamra, hogy ilyen jól megfogtam megfogtam  valami jót az egész borzalomban. borzalomban. Dr. Todd szélesen elmosolyodott, látszott, hogy elégedett a  válaszommal. – Pontosan! A döntések, amiket az életben hozunk, nem kell, hogy egészen meghatározzanak minket. Az a fontos, hogy mit tanulunk tanulunk belőlük. Te akkor választottad azt az utat, amikor szenvedtél, és ezt már nem lehet visszacsinálni. De te döntöd el, mi lesz a végső kimenetel. És azt sem szabad elfelejtened, hogy  jelentős lépéseket teszel a lelki egészséged érdekében. érd ekében. Fényévekre Fényévek re  vag y a fiatalembertől, aki majd három hónappal h ónappal ezelőtt megjelent a küszöbünkön – felelte őszintén. Csak bólintani tudtam. – Nem nagyon tudtam eddig, jó ötlet-e még több gyógyszert felírni neked, tekintettel a múltbéli drogproblémáidra. De a pánikrohamaid súlyossága miatt mégis kapsz egy bétablokkolót.  Az egy enyhe nyugtató, amit a rohamaid fizikai tünetei ellen használhatsz. Nem okoz függőséget, de így is azt szeretném, ha

csak a legvégső esetben használnád. Komolyan hiszem, hogy képesek leszünk megbirkózni a kiváltó okokkal a szokásos terápián és légzéstechnikákon keresztül. Nagyszerű, még több dilibogyó. Mintha nem érezném elég flepnisnek magamat így is. – A személyzet tudni fogja, hogy szabad élned az új szerrel, ha muszáj. De megint mondom, Clay: azt javaslom, csak akkor nyúlj hozzá, amikor minden más kudarcot vallott – tette hozzá dr. Todd szigorúan. Újra csak bólintottam, tudtam, minden egyéb válasz felesleges. Megkönnyebbültem, amikor kijelentette, hogy lejárt az időnk.  A mai terápia kifacsart, mint egy citromot. A doki visszaadta a naplót. – Használd csak cs ak tovább, Clay! – azzal kinyitotta nekem az ajtót. – Persze – feleltem, és a hónom alá csaptam a füzetet. Kiléptem a folyosóra, de ott megtorpantam. Nem volt kedvem  visszamenni a szobámba. Még csak két óra múlt, m últ, és tudtam, Tyler nem indult még el a csoportos foglalkozásra. Nem fűlt a fogam a társasághoz, és tudtam, én sem lennék most a legkellemesebb fajta.  A lábam magától elindult, elindu lt, és azon kaptam magam, hogy kilépek egy oldalajtón, a közös helyiség ablaka alatti pici kertbe. Minden oldalról kerítés vette körül, és nem volt ott más, csak három pad, félkörben egy madárfürdő körül. Nem valami tágas, de nagyon kellemes kis zug. Március közepe volt, de már majdnem harminc fok. A tökéletes floridai idő. Leültem az az egyik padra, a naplót magam mellé tettem. Hátradőltem, a lábamat kinyújtottam, a bokámnál összekulcsolva. Aztán összefontam a kezem a tarkóm mögött, és lehunytam a szemem. Jólesett a meleg. A csomók, amik a dr. Todd-dal Todd-dal való munkától összegyűltek a nyakamban nyaka mban és a

 vállamban, lassan mintha kezdtek volna kiengedni.  A közös helyiségben bömbölt a tévé, de azt leszámítva egész idilli volt minden. Az elmúlt egy óra brutális volt. Az utóbbi hónapban már majdnem egész jó volt az általános közérzetem. Persze az egyéni és csoportos terápiás foglalkozásokat hamar megunja az ember. Ki ne lenne rosszul, ha élete legrosszabb emlékeit kellene napról napra újból átélnie? Sokszor inkább lezárnám ezeket a fejezeteket, és azt mondanám, a francba az egésszel. De általában örülök, hogy h ogy itt lehetek. Gyorsan közeledik a három hónapos bentlakásom vége. Hogy azután mit hoz a jövő, azt nem tudnám megmondani. Azt tudom, hogy dr. Todd és a személyzet többi tagja szeretné, ha letölteném a teljes, féléves programot. Csak nem tudom biztosan, mit gondoljak erről a lehetőségről. Ha azzal végzek, valószínűleg még  beutalnak egy lakóotthonba, hogy ott folytassam a felépülést. Tekintve, hogy miért kerültem ide, örülhetek, hogy nem tartanak kényszerzubbonyban a zárt osztályon. Gondolom, a szüleim pénze csak jó volt valamire. Féltek, hogy nyilvános botrányt okozok, ezért bedugtak a Grayson Centerbe. És ez volt a legjobb dolog, amit valaha velem tettek. Még akkor is, ha a szándékaik kizárólag a saját hasznukra irányultak. Mióta itt vagyok, nem találkoztam és nem is beszéltem a szüleimmel. Elvileg részt kellene venniük a kezelésemben. Ebben  benne van a családi terápia, a rendszeres látogatások, és a többi. Nem is tudom, mennyit tudnak arról, hogy haladok. Dr. Todd  valószínűleg rendszeresen jelent nekik, nekik, de én eddig még egy kukkot sem hallottam felőlük. Nem is tudom, megkönnyebbült legyek-e emiatt vagy csalódott.  A kisfiú, aki vágyik a szülei szeretetére, még mindig bennem él, mélyen legbelül. Bármennyire is szeretném elnyomni, rendületlenül ott van, integet, hogy figyeljenek végre rá. De a

majdnem felnőtt férfi mellette sokkal realistább, és tisztában van azzal, hogy az a bizonyos két személy kizárólag totál szívást hozott magával, ezért valószínűleg jobb is, hogy békén hagynak. Kíváncsi vagyok, méltóztatnak-e méltóztatnak- e megjelenni a jövő héten, a szülinapom alkalmából. Most még gondolni sem akarok rá, vajon mennyire fogok kiakadni, ha nem. Megdörzsöltem az arcom, és hangosan kifújtam a levegőt.  Aztán gondolkodás nélkül nélkül a kezembe vettem a naplót, és hagytam, hagytam, hogy kinyíljon ott, ahol abbahagytam. A térdemre támasztottam, és csak bámultam az alig kivehető macskakaparásra.  Emlékszem a hajadra. Az illatára, amikor mellettem ébredtél.  Ez a legjobb illat a világon. Ott feküdtem a motelszobában, az ágyban, és a nyakadba temettem az arcomat. Egész életem legtökéletesebb pillanata volt.  Annyira utálom, hogy egy ilyen hihetetlenül boldog emléktől egyszerre levegőért kapkodó emberi roncs lettem! Bárcsak képes lennék Maggie-re gondolni anélkül, hogy összeroppannék! De a  büntetés könyörtelen, és sosem késlekedik. Lám, most is érzem az ismerős szívdobogást, és hogy egyre gyorsabban lélegzem. Helyben vagyunk.  A francba!  Nem! – kiáltottam magamban. Erősen próbáltam Maggie szemét felidézni. Ahogy hunyorít, amikor nevet. A szívem úgy kalapált a mellkasomban, hogy szinte éreztem, hogy  beleremegnek a bordáim. Ne bordáim. Ne hagyd abba! – abba! – gondoltam makacsul. – Ne legyél puhány! Eszembe jutott, amikor először csókoltam meg, és ő hagyta,  bármekkora balfék is voltam közvetlenül előtte. És ahogy szinte elolvadt a karjaimban. Cseresznye. Cseresznyeíze volt. A szájfény miatt. Nagyon gáz, hogy utána vettem belőle egy e gy egész tubussal, tubuss al, és a zsebemben hurcoltam, csak hogy bármikor újra érezhessem az ízét? Igen – határozottan gáz. Nem mostanában lesz, hogy

 bárkinek bevallom ezt. Éreztem, ahogy beleszédülök a pánikrohamba, de tovább erőltettem, hogy felidézzem az emlékeket. Rettegtem, hogy az agyam egyszer csak blokkolja azokat, annyira fájdalmasak. És  bármennyire szenvedtem attól, hogy arra gondoltam, amit elvesztettem, elvesztettem, sokkal riasztóbb volt a lehetőség, hogy egyszer teljesen hiányozni fog mindez az életemből. Szükségem volt rá. Ez tartotta bennem a lelket, hogy vár rám valami a falakon kívül.  Valami, amiért érdemes küzdeni. Lassan, mélyen lélegeztem, és a számomra legkedvesebb lány emlékére összpontosítottam. Az ezernyi apró emlékkép úgy cikázott a fejemben, mint egy mozifilm kockái. És egy idő után éreztem, hogy a szívverésem lelassul, és az öklöm szétnyílik. – Napozgatunk, napozgatunk? – szólalt meg egy incselkedő lányhang. Gyorsan kivontam magam a saját fejem sötétjéből, és Mariára fordítottam a figyelmemet, aki épp akkor lépett ki a kertbe. Erőtlenül rámosolyogtam, és megvontam a vállam. – Ja, kicsit mintha hipóreklám lennék mostanában – vettem a lapot, habár mérsékelt lelkesedéssel. Maria összehúzta a szemét: egyértelmű volt, hogy átlát a tettetett közönyösségemen. Már elég közel álltunk egymáshoz ahhoz, hogy ne tudjam behülyíteni,  bárhogy is próbálkozom. – Azért lassan bejöhetnél, tíztől csopi. És rád férne egy kávé, ahogy nézem – javasolta, és megvárta, míg feltápászkodom.  Amikor elindultam felé, valamit felém dobott. Elkaptam a zacskó gumicukrot, és végre őszintén elmosolyodtam. – Gondoltam, jól j ól jön – kommentálta Maria szenvtelenül, mintha nem lenne nagy dolog. Ez lett a mi közös kis szokásunk. Minden foglalkozás után kapok egy zacskó gumicukrot Mariától, én pedig sózatlan kisperecet szerzek neki az automatából. Talán

hülyeségnek tűnik, de az ilyen apróságok teszik elviselhetőbbé a nagyobb, rémisztőbb dolgokat. Maria tudta, mennyit jelentenek nekem ezek a kis gesztusok. Lehetnek bármilyen aprók és látszólag jelentéktelenek, szükségem van rájuk. – El sem tudod képzelni, mennyire – motyogtam, motyogtam, ahogy kibontottam a zacskót. És most mehetünk csoportterápiára, hip, hip, hurrá! Vettem egy nagy levegőt, és felvérteztem magam újabb hatvan percre, amikor az érzéseimről kell beszélnem. Maria átkarolt, és könnyedén hozzám bújt. Megfeszültem, mert még mindig nem szoktam meg teljesen, milyen magától értetődő nála a testi kontaktus. Én sosem voltam az a tapizós-bújós típus. Legfőképpen, ha a másik illető neve nem Maggie. Maggie. Így az egész helyzet nem tűnt helyesnek. Szinte árulásnak éreztem, ami nevetséges. Már nem vagyunk együtt Maggie-vel. És még ha úgy is  volna, Maria a legkevésbé sem érdekel. De attól még a tény tény marad, hogy Maria viszont igenis  vonzódik hozzám. Nem húzódtam el tőle, de nem is viszonoztam a közeledését. És amikor végre elértünk a kávéautomatához, igyekeztem nem mutatni, mennyire megkönnyebbültem, hogy levette rólam a karját. – Húzós volt dr. Todd-dal, mi? Inkább megállapítás volt, mint kérdés. Biztos lerí rólam, hogy nem vagyok dalos kedvemben. Kivettem a papírpoharat a gépből, levettem a fedelét, és három tasak cukrot zúdítottam bele. Aztán megkavartam a kávét, és felhorkantam. – Ja, mondhatni. Meg úgy nagy általánosságban jó fos napom  van – ismertem be, amíg vártam, hogy Maria is megszerezze a teáját a gépből. Együtt érzőn rám mosolygott.

– Az para. De attól csak még jobb lesz a holnap – felelte. Esküszöm, néha az az érzésem, hogy ha valaha kikerülünk innen, simán elmehetnénk bölcsességeket írni kínai szerencsesütikbe. „Ha az élet citrommal kínál, készíts limonádét!” „Mindig a pirkadat előtt a legmélyebb a sötétség!” Vicc az egész. Ha nem lenne olyan kétségbeesetten szükségem arra, hogy higgyek bennük, kiröhögném, mennyire gagyi mind. – Ja – feleltem kurtán. Maria végigsimította a karomat, és abból, ahogy rám nézett, egyértelmű volt, mit érez irántam. i rántam. Megköszörültem a torkom. Mondanom kell neki végre valamit,  bármit, csak hogy ne élje bele magát még jobban a dolgokba. Soha az életben nem fogom viszonozni az érzéseit. Nem mintha nem lenne nagyszerű lány. De a szívem már valaki másé. Már hónapok óta az, és nem is látok nagy esélyt arra, hogy mostanában felszabadul. – Maria... – fogtam bele. Léptem egyet hátrafelé, mire a keze lecsúszott a karomról, és a mosoly is lehervadt az arcáról. – Tudod, ugye, hogy állati jó fejnek tartalak? – visszakoztam szerencsétlenül. Nem voltam képes belekezdeni a „nem a te hibád, hanem az enyém” dumába. Valahogy kevés annál pofátlanabb dolgot tudok elképzelni. Maria kényszeredetten nevetett, és felhajtotta a teát. – Az, tök jó arc vagyok. És nagyra értékeled a barátságunkat, mi? – kérdezte váratlanul keserűen. Jesszus, csak sikerült akaratlanul megvezetnem ezt a lányt? – De komolyan, Maria. Sajnálom, Sajn álom, ha h a illúziókba ringattalak arról, hogy... Ismét félbeszakított, erőltetett mosollyal. erőltetett mosollyal. – Dehogy, semmi illúzió, Clay. Láttam a fotót az ágyad mellett.  Vágom a szitut. Barátok vagyunk. Bocs, ha úgy érezted, többet

akarok. Nem akartam, hogy így legyen, becsszó – emelte fel a jobb keze három ujját, cserkészmódra. Basszuskulcs, ez a legtipikusabb halálkínos szitu. Maria Cruzt simán nevezhetem az itteni legjobb barátomnak. És mostanában nem dúskálok a barátokban. Zsebre vágtam a kezem. – Figyelj, tényleg a barátom vagy. Az egyik legjobb. Elcsesztem  valamit, bármit? – kérdeztem, és és igyekeztem nem összeszorítani a fogamat. Elegem van a félreértésekből és a nem egyértelmű  jelzésekből. Nem lehetne csak egyetlenegy nem túlkomplikált emberi kapcsolatom? Maria mintha megérezte volna, hogy most nem bírok elviselni semmiféle drámát, gyorsan visszakozott. Lesütötte a szemét, és idegesen rágcsálni kezdte a szája szélét. – Bocs, Clay! Csak lehet, hogy nem te vagy az egyetlen, akinek fos napja van – magyarázkodott, és a füle mögé tűrt egy sötét haj tincset.  Annyira Maggie-re emlékeztetett. em lékeztetett. A sötét haj és a totális zavar mind stimmel. Ettől összeszorult a szívem, és hirtelen bármit megtettem volna, hogy helyrehozzam ezt az apró bökkenőt. Még nem vagyok abban a helyzetben, hogy a nagyobb n agyobb zűröket is rendbe rakjam, de ezzel a kisebbel most talán tudok kezdeni valamit. Odahajoltam hozzá, és a váltammal finoman meglöktem az övét. – Hé, minden oké! Köztünk mindig minden oké –  biztosítottam. Pislogott egyet-kettőt, egyet-kettőt, aztán szép zöld szeme kitisztult. Viszont nem ért hozzám, mint máskor tette volna. Semmi ölelés vagy paskolás a karomon. Nem bántam, de azért kicsit rossz volt, hogy úgy érzi, nem teheti egyiket sem. – Köszi, Clay! Csopi után nézhetünk valamit. Tuti megy valami szappanopera a tévében, ami pont nekem való – csipkelődött aztán.

Eltúlozva morgolódni kezdtem. – Komoly? Ne már, nem teheted ki a férfiasságomat egy ekkora löket ösztrogénnek. Tudom én, hogy inkább valami tökös dolgot néznél, például az  Amcsi motorokat motorokat vagy a  Los Angeles-i tetoválókat tetoválókat – húztam én is őt viszonzásul. Maria megrázta a fejét, én pedig végre vissza tudtam süllyedni a látszólagos látszólagos normalitásba, amit magam köré építettem.

4. FEJEZET MAGGIE

– HOVA TŰNTÉL OLYAN KOR  ÁN SZOMBATON SZOMBATON? – kérdezte Daniel, ahogy elfoglalta a helyét a hétfői ebédnél Rachel és énmellettem. Éppen azzal foglalatoskodtam, hogy aprólékos mintákat rajzoljak a villámmal a krumplipürémbe, és nem sok kedvem volt elkezdeni fejtegetni, hogy kiakadtam, és egyedül akartam lenni. Gondoltam, hogy a szombati viselkedésem nem lepte meg túlságosan a  barátaimat. De attól még nem szenvedtem kevésbé amiatt, hogy kudarcot vallottam: képtelen voltam összevakarni magam, hogy újra „a jó öreg Maggie” legyek, ahogy ők szeretnék. s zeretnék. Pedig igazán mindent megpróbáltam. A munkahelyi megvilágosodásom után elszántam magam, hogy kibújok a szobám biztonságából, és nyitott leszek mindenre, amit az élet kínál. A búslakodás és a borzasztó versek firkálása (amit senki, de senki nem láthat soha!) nem pont az, ahogy én a szórakozást elképzelem. Ezért erőt vettem magamon, és szépen felöltöztem. Kicsit még csajosabban is, mint általában. Kicsit hergeltem magam, hogy itt az ideje egy kis kamaszos randalírozásnak.

Beültem a Corollámba – ami mellesleg még mindig fut és elmentem Rayékhez. Ahogy odaértem, tudtam, hogy benne  vagyok a slamasztikában. Sokkal több autó parkolt a ház körül, mint vártam. Azt hittem, valami kis szűk körű összejövetel lesz. De csak a felhajtón legalább tíz kocsi állt. A bejáratnál a gyanúm  végképp beigazolódott. Ez egy rendes, kifejlett házibuli. Jó lett volna, ha Jake szól, hogy Ray szülei nem lesznek otthon. Ha ezt tudom, tuti nem gondolom meg kétszer, hogy otthon maradjak inkább. Régen szerettem bulizni. Imádtam a haverokkal lógni és  benyomni kicsit. De az C. E. volt. Clay Előtt. Akkoriban, amikor még nem voltam hiperérzékeny a hátam mögötti összesúgásokra és a pillantásokra.  Az első néhány hét azután, hogy hazatértem a „szökevény tini” mutatványomból, kegyetlen volt. Borzasztóan a padlón voltam. A gondolat, hogy meg kell tanulnom Clay nélkül élni, enyhén szólva is rémisztő volt. És ezen nem ne m segített a sok sugdolózás és a leplezetlen pillantások, amit az első napon a suliban minden irányból kaptam.  A világon mindent megtettem, megtettem, hogy úgy tűnjék, nem izgat a dolog. Nem kell senkinek tudnia, hogy az ő  nevének   nevének említése mit indít el bennem minden alkalommal. Hamis Hamis mosollyal igyekeztem újra az a másik  másik  Maggie lenni, akiben fel sem merül, hogy fejest ugorjon egy ilyen tinidrámába. Igaz, azóta alábbhagyott valamicskét a pletykaáradat, de nem szűnt meg teljesen. És tudtam, még mindig úgy néz rám mindenki, mint a lányra, akinek a barátja majdnem kicsinálta magát. Ezért szándékosan kivontam magam minden társas érintkezésből, amennyire csak tudtam. Kezdtem beleszokni a Clay

utáni életembe. De ez nem ment olyan gyorsan. És ahogy lépkedtem Rayék házának bejárati ajtaja felé, mélyen legbelül már tudtam, hogy ez a buli rossz ötlet volt. De erőt vettem magamon. És mit tesz isten, igazam lett. Claire-t mondjuk jó volt újra látni (nemcsak Rachelnek és Danielnek voltam pocsék barátja mostanában), de az est többi része totál szívás volt. Alig telt el néhány másodperc az érkezésem után, Jake máris lecsapott rám, és elhatározta, elhatározta, hogy ő lesz az én külön bejáratú kísérőm. Mintha  valami hülye gólyabálba vitt volna magával, úgy rángatott csoportról csoportra, olyan emberek közé, akik egy cseppet sem érdekeltek. Annyira ragaszkodott hozzá, hogy jól érezzem magam, hogy már-már már-már erőszakos és idegesítő volt. De összeszorítottam a fogam, és ellenálltam a kísértésnek, hogy elküldjem a búsba. Rendületlenül mosolyogtam, idióta traccsolásokba bocsátkoztam. Én voltam az egész istenverte bál királynője. De ott volt Rachel és Danny, ami mindig mindent elviselhetőbbé tesz. Egy pillanatra szinte elhittem, hogy sikerül s ikerül learatnom mindent, amit ez az éjszaka kínál. Valahogy rávettem a cafatokban lógó idegeimet, hogy nyugodjanak le egy kicsit, és sikerült nagyjából kellemes társalgást folytatnom egy csomó mindenkivel, akivel hónapok óta nem beszéltem. Így igaz: egy pont a zseniális kommunikátor Maggie Youngnak! Csak aztán Dana Welsh, azaz  Miss  Rámásztam-volna-a-pasidra, fél kézzel romba döntötte az egész elviselhető estémet. A szemét ribanc egész eddig arra várt, hogy  bevigye a kegyelemdöfést.  Vigyorogva nyugtázta, hogy Jake karja a vállamon pihen. pihen . Hátradobta a visszataszítóan fényes haját, és vihogni kezdett. – Jake, a helyedben helyedben vigyáznék: úgy hallom, a flúgosság fertőz! McKenna, Dana elvetemült csicskása, ott röhögött mellette, mint egy retardált hiéna.

Jake megfeszült, szigorú pillantást vetett a párosra. – Tessék? – kérdezte, mintha nehezére esne elhinni, hogy jól hallotta, hallotta, mit volt képes mondani ez a nőszemély. Mintha akkora meglepetés lenne, hogy szemétkedik. Hagyjál már! Dana csak vállat volt. – Hát, egy pasi már ki akarta magát nyírni miatta.  A két csaj úgy röhögött, röhögött, mintha most hallották volna a világ legjobb viccét. Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból, émelyegni kezdtem. Bárhogy próbáltam előhívni magamban a régi Maggie-t, Maggie -t, aki most rendesen helyre tenné őket, nem jelentkezett. jelentkezett. Így csak álltam ott bambán, a félig nyitott számon egy fia okos riposzt sem  jött ki. Jake azonnal a védelmébe vett, amiért illene hálásnak lennem. Ehelyett mit tettem? Igen: fogtam magam, és leléptem. Én, aki  világéletemben utáltam az erőszakoskodókat, farkamat a lábam közé húzva elsomfordáltam. Hiába tudtam, hogy ezzel a gonosz  boszorkák gy őznek, őznek, másra sem tudtam gondolni, csak hogy minél előbb hazajussak. Felpillantottam a művészien megmunkált krumplihegyeimről, és vágtam egy grimaszt. – Bocsi, csak nem volt az én stílusom s tílusom – hárította h árítottam m el a  barátaim nyilvánvaló aggodalmaskodását. Daniel elkomorult, és mintha még mondani szeretett volna valamit, de Rachel közbevágott. – Hát, nem maradtál le sokról. Kivéve, amikor Ray körbehányta a konyhát – felelte vállat vonva. – Fúj, Fúj , komolyan? Eltoltam magam elől a tálcát, és összefontam a karom. Némi irigységgel figyeltem, hogy Daniel kibont egy csokit, és Rachelnek adja. Az hálás mosollyal elfogadta. Daniel végigsimított Rachel karján, és a vállához érve gyengéden félresöpörte a haját. Csak

néztem a kezét barátnője bőrén, és összeszorult a torkom, a szemem pedig égni kezdett.  A kettejük közötti feltétel nélküli szeretet és ragaszkodás abszolút csodálatos és nagyon is jól megérdemelt, mégis minden alkalommal félre kell fordulnom, még mielőtt elöntené a könny a szemem. Szörnyű, hogy nem vagyok képes simán örülni örü lni a  boldogságuknak. Nem volt könnyű ilyen szintű összetartozást látni, miközben az én életemben többé nyoma sincs hasonló  boldogságnak sem, mint ami kettejükből árad. – Aha, tegnap visszamentem segíteni rendet rakni, és voltak ott állapotok. Ray meg nem nagyon tudott mást, csak öklendezni a mosogatóba a másnaposságtól – számolt be Daniel. D aniel. Úgy döntöttem, félreteszem a lelombozó, magányos gondolatokat egy időre. – Jobb barát vagy, mint én, Danny. Az biztos, hogy én nem rohannék segíteni hányást takarítani – mondtam mély meggyőződéssel. Rachel megdobott egy szalvétagombóccal. – Hé! Nekem se segítenél? Tényleg? – nyafogott. Komolyan felvontam a szemöldököm, és megcsóváltam a fejem. – Miért, ez akkora meglepetés? Mindenre én se vagyok hajlandó – feleltem. A figyelmemet azonban hamarosan az ebédlőbe döcögő Paul Delawder vonta magára.  A suli réme becserkészte b ecserkészte következő áldozatát: egy gyámoltalan elsőst, akit hamarosan megszabadított a mobiljától és az ebédjétől. Már majdnem felpattantam, készen, hogy újra emlékeztessem a mocskot, miért ne kezdjen a kisebbel, de Mr. Kane is szemtanúja  volt az esetnek, és már úton volt az igazságszolgáltatás. igazságszolgáltatás. Elöntöttek a tavalyi emlékek, amikor egy srác segítségére

siettem, pedig nem kérte. Aki a végén mégis annyira az én segítségemre szorult, hogy elfelejtette, hogy segítsen saját magán. De cserbenhagytam, és most csak árnyéka vagyok régi önmagamnak. Keservesen felsóhajtottam, és visszafordultam Rachel és Daniel felé. Mindkettejük arcán ugyanaz az aggodalom ült. Legszívesebben kinev ettem ettem volna őket, annyira kiszámíthatók! Rettegnek, hogy visszamászom a gödörbe, ami elnyelt, amikor elvesztettem Clayt. De erre szerencsére semmi esély. Tovább fogok lépni, bárhogy tiltakozzon is ellene a szívem. Hirtelen Jake jelent meg, és lecsapta a tálcáját mellém az asztalra. Összerezzentem a váratlan támadásra. Becsusszant mellém a padra, és már emelte is a kezét a tálcám felé, hogy lenyúlja a sütimet. Hagytam, hadd vigye, nem volt kedvem  birkózni vele érte.  A szemem sarkából s arkából figyeltem, ahogy Jake köszön kös zön Rachelnek és Danielnek, Danielnek, akik mintha őszintén örülnének a jelenlétének. Engem  viszont olyan déjà vu fogott el, hogy a lélegzetem is elakadt. Nem, ez nem lesz jó! Jake pontosan azon a helyen ült, ami Clayé volt. Nevetgélt a  barátaimmal, közben lopkodta az ebédemet, ahogy csak Claynek  volna szabad. És ettől indokolatlanul dühös kezdtem lenni. Nem akartam, hogy Jake Fitzsimmons üldögéljen ott, ahol valaki másnak kellene. Miért nem tudok most a továbblépésre koncentrálni? Mert minden idegszálam, az agyam, a szívem csak arra tud összpontosítani, összpontosítani, hogy nem a megfelelő srác ül mellettem. Szó nélkül felálltam. Az egész ebédemet Jake tálcájára borítottam. – Ha olyan rohadt éhes vagy, itt van, edd meg az egészet! – kiabáltam rá. Rachel és Danny épp egy filmről meséltek Jake-nek, Jake-nek,

amit nemrég néztek meg, de erre azonnal azonn al elhallgattak. Jake tátott szájjal bámult rám, arcán nyilvánvalóan látszott, hogy rosszul esik neki, amit tettem. Ettől csak még rosszabb lett minden. – Ne haragudj h aragudj – motyogtam, azzal kereket oldottam, olyan gyorsan, ahogy az futás nélkül csak lehetséges. Rachel persze jött utánam. – Meg! Várj! – kiáltotta, amikor már épp megúsztam volna mindent. De tőle nincs menekvés, úgyhogy hagytam, hogy utolérjen, és felkészítettem magam lelkileg a „Mi a baj?”-körre. Pedig tudhattam volna, hogy Rachel pontosan p ontosan tudni fogja, mire  van szükségem abban a pillanatban. Ugyanis nem kérdezett semmit. – Gyere, menjünk men jünk a könyvtárba, tanuljunk t anuljunk kicsit a kémia röpdogára! – fogott karon. Lenéztem apró termetű barátnőmre, és szerettem volna megölelni. Meg is tettem volna, ha olyan alkat lennék. De mivel nem vagyok, csak hagytam, hogy végigvonszoljon a folyosón. És ilyen egyszerűen, a csodálatos barátnőm visszarántott a normális életbe, ami után olyan kétségbeesetten vágyakozom. Ugyanakkor a gát már átszakadt, átszakadt, és nem volt egyszerű újjáépíteni. Clay emléke egész nap kísértett. Kit akarok átverni? Bárhogy próbálom élni tovább az életemet, ő mindig min dig ott lesz, hogy  visszarántson. A kísértete mindig is veszélyesebb volt, mint ő maga a valóságban. Suli után egyenesen hazamentem, fejfájásra hivatkozva. Barátaim nem vonták kétségbe az őszinteségemet, pedig tudtam, hogy átlátnak a szitán. A szüleim szerencsére még nem értek haza, ezért nem kellett vidámságot tettetnem. Ledobtam a táskámat a kanapéra, és kettesével szedve a lépcsőfokokat felrohantam a szobámba. Ott becsuktam az ajtót, és

az ágyra vetettem magam. Kimerült voltam. Fájdalmasan, halálosan kimerült. Csak bámultam a plafont, és azt kívántam, már ezredszerre, hogy beszélhessek beszélhess ek Clayjel. Csak szeretném tudni, hogy jól van. Szeretném hallani, milyen természetesen hangzik a nevem az ajkairól.  Ami persze teljes hülyeség. Ő már lemondott rólam. Megírta azt a rohadt levelet, hogy lépjek tovább a francba. Hogy éljem tovább az életemet. Mintha olyan egyszerű lenne elfelejteni, elfelejteni, amin együtt keresztülmentünk. Talán neki az volt. Nem először fordul meg a fejemben, hogy vajon jobban szeretem-e az én bánatos, megtört szerelmemet, mint ő engem valaha is képes lesz.  Át sem gondolva a következő lépéseket lecsúsztam az ágyról, és négykézláb kotorászni kezdtem alatta. Hamar ráakadtam arra, amit kerestem, és előhúztam. A nehéz csomag újságpapírba volt csavarva. Nem nagyon használok csillivilli csomagolópapírt. Minek, ha úgyis csak széttépik? Minek tartogatom ezt a butaságot? Az első héten héten szereztem be, azután, hogy elvesztettem Clayt. Muszáj volt tennem valamit, akármit, csak hogy még megtarthassak valamit abból, ami köztünk volt. Aztán becsomagoltam és bedugtam az ágy alá. Ugyan nem feledkeztem meg róla, de nem is tudtam biztosan, mit kezdek majd vele. Nem mintha elküldhetném neki. Azt sem tudom, hol van most. És miután simán lekoptatott, egyszerűen ki kellett volna dobnom a csomagot. Bámultam még egy darabig az ajándékot, aztán elhatároztam magam. Beledugtam a válltáskámba, lementem a földszintre, és megkerestem a kulcsomat. Negyedóra múlva már a jól ismert parkolóban állítottam le a kocsit. A szívem csak úgy dörömbölt a mellkasomban, levegőt is alig kaptam. Mi a francot művelek?

 Azon kaptam magam, magam, hogy máris szállok szállok kifelé az autóból, és az üzlet bejárata felé veszem az irányt. i rányt. Bent kis harangok csilingelése csilin gelése  jelezte az érkezésemet. Körülnéztem, és máris megnyugtatott az ismerős környezet. Pontosan tudtam, miért kerülöm Ruby Könyvespolcát, mégis most, ahogy magamba szívtam a füstölők átható szagát, fülembe fülemb e  belekúsztak a hangszórókból áradó New Age-zene sablonos dallamai, csakis mély megnyugvást éreztem. Nyoma sem volt az újdonsült idegrohamaimnak, amik elfognak, valahányszor szembesülök bármivel, ami Clayjel kapcsolatos. De nem – ezt a helyet már azelőtt imádtam, hogy ő bekerült volna a képbe, és most rájöttem, hogy még mindig nagyon szeretek itt lenni. – Maggie! Hátrafordultam. A pult mögül Clay nagynénje, Ruby közeledett felém szinte futva. Bár először összeszorult a gyomrom, most, hogy ennyi idő után újra látom őt, alapvetően mégis jó érzés volt a találkozás. – Hali, Ruby! – leheltem, és elvesztem a szerető ölelésben. Van  valami ebben az asszonyban, ami biztonságérzettel tölt el. Mintha a rossz emlékeket csak úgy elsöpörhetné a ragályos életigenlése. – Annyira rég láttalak, lá ttalak, szívem! – fogta két tenyere közé az arcomat, amitől akaratlanul is elvigyorodtam. elvi gyorodtam. – Igaz, túl rég – néztem körbe k örbe az üzletben, aztán gyorsan eltereltem a témát a látogatásom valódi okáról: – Azt hiszem, szükségem lesz némi munícióra az olvasnivalók terén. Ruby bólintott, és beterelt a hátsó helyiségbe, ahol a legtöbb könyvet tartotta. tartotta. – Nem kell kapkodni! Most jött egy csomó új cucc. Ott vannak egy kupacban az asztalon. Úgy láttam, Ruby őszintén örül, hogy láthat, és kicsit elfogott a

lelkifurdalás, amiért nem jöttem hamarabb. Nem tehetem, hogy kizárok mindent és mindenkit az életemből. Ideje, hogy felnőjek, és visszaszerezzem a gerincemet. Úgy tettem, ahogy Ruby javasolta: alaposan áttúrtam a könyvhalmot. Aztán önként elkezdtem rendszerezni és a polcokra pakolni mindent, amire láthatóan még nem jutott ideje. Jó érzés  volt visszazökkenni visszazökkenn i az életem egy olyan epizódjába, amit oly sokáig kerültem. És bár a monoton munka eszembe juttatta a napokat, amikor ugyanezt valaki mással együtt végeztem, akit szerettem és elvesztettem, azért mégiscsak jólesett. Karomon egy nagy halom könyvvel tértem vissza a pulthoz. A  bolt csendes volt, épp csak egy-két egy-két vevő nézelődött rajtam kívül. Ruby a könyvekért nyúlt. – Ez igen, te aztán alaposan felpakoltál!  A könyveket nejlonszatyorba tette, aztán az egészet  visszanyújtotta  visszanyújtotta anélkül, hogy beütötte volna őket a pénztárgépbe. – Ööö, Ööö, nem felejtetted el az egész fizetősdit véletlenül? –  vettem elő nevetve a pénztárcámat. De Ruby elhessegette a kezemet a pénzzel. – Felejtsd el, hogy te itt bármiért is fizetsz! Hiányoztál, Maggie.  Vedd ezt egy „kiugrom a bőrömből, hogy látlak”-típusú látlak” -típusú ajándéknak. Ruby széles mosolya nem tűrt ellentmondást. De azért megpróbálkoztam egy meggyőzően előadott zúgolódással. – De én ki akarom fizetni, Ruby! Na, légyszi! – erősködtem, és még mindig a bankjegyeket igyekeztem a markába gyömöszölni. De ő rákulcsolta az ujjaimat a pénzre, és megszorította a kezem. – Plusz ezzel is mondok neked köszönetet – tette hozzá halkan. Nagyot nyeltem. – Köszönetet? – kérdeztem elhalóan, pedig már pontosan tudtam, mire fog kilyukadni. kilyu kadni.

– Így van, Maggie. Köszönöm, hogy ilyen odaadó, csodálatos lány vagy. És hogy annyira szeretted az unokaöcsémet. Ruby szeme ragyogott a mondandója súlyától, nekem pedig pislognom kellett néhányat, nehogy sírva fakadjak. Elöntöttek az érzelmek, meg kellett köszörülnöm a torkomat.  Váratlan elhatározással elhatározással felrántottam a táskám fedelét, elővettem a csomagot, és letettem a pultra. Aztán löktem rajta egyet Ruby felé. – Tessék – mondtam kurtán. Ruby összevont szemöldökkel a kezébe vette a nehéz pakkot. – Mi ez? – kérdezte, és megnézte a másik oldalát is. Mindkét kezem reszketett, ezért inkább zsebre vágtam őket. Nagy levegőt vettem. – Összefutottam Lisával – vágtam bele. Ruby bólintott. – Igen, mesélte, hogy találkoztatok találkoztatok – mondta, aztán csak nézett: várta, hogy eláruljam, mi az, amit odaadtam neki. Kezdtem pánikba esni. Talán mégsem annyira jó ötlet. Épp kezdtem Clayt magam mögött tudni. Erre most itt vagyok, mindent újra a felszínre hozok, és küzdök, hogy kinyissak egy ajtót, amit az orromra csaptak. Hülye vagyok vagy mazochista.  Vagy ahogy egyre biztosabbnak tűnik, mindkettő, egyszerre. – És, igen... szóval ez egy ajándék... Claynek. A szülinapjára – hadartam. Ruby meglepetten felvonta a szemöldökét. – És hát szóval Lisa mondta, hogy elmégy majd meglátogatni, nekem meg megvan ez a cucc hónapok óta, csak gyűlik rajta a por az ágyam alatt. És ugye nem tudhatom, hogy hova is küldjem, ezért gondoltam, odaadom neked, te meg neki. Csak mert szülinapja lesz meg minden – hadováltam idegesen. De hirtelen elhallgattam. Ruby némán figyelte, hogy rágni kezdem a szám szélét, félelmetesen nagy zavarban.

Hát igen, tök hülye vagyok. Clay valószínűleg francot sem akar tőlem, nemhogy ajándékot. Biztos szánalmasan festek, és szomorúnak, meg kismillió egyéb dolognak látszom, mint ahogy érzem is magam.  Az ajándékért nyúltam, hogy visszavegyem. – Hülye ötlet volt, felejtsd el! – motyogtam, de Ruby kivette a kezemből a dobozt. Riadtan felkaptam a tekintetem. – Persze, odaadom neki, kicsim. Biztos nagyon fog örülni – mondta, de láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét. Az ajándékot a pult alá rejtette, de mintha nem volna száz százalékig  biztos benne, hogy odaadja-e odaadja-e az unokaöccsének. És ettől csak még hülyébben éreztem magam. – Hát akkor jó. Köszi! – feleltem gügyén, és alig vártam, hogy kívül kerüljek a helyiségen, ahol komplett hülyét csináltam magamból. Felvettem a szatyrot a könyvekkel. – Majd találkozunk! – búcsúztam el, indulásra készen. – Maggie! Gondoskodom róla, hogy megkapja. Ígérem! – szólt utánam Ruby. Habár hirtelen magam sem tudtam, akarom-e igazán, hogy eljusson az ajándékom Clayhez. De gondolom, már úgyis mindegy. Kiléptem Ruby boltjából, és beszálltam a kocsiba. Miért vagyok képtelen megelégedni az „egész jó”-val?!

5. FEJEZET CLAY

M A VAN A SZÜLINAPOM SZÜLINAPOM. JÓ lenne lubickolni az örömben. Érezni az izgatottságot. Ehelyett csak üresség tölt el. A születésnapok már  jó ideje i deje nem jelentenek semmit a számomra. Mintha rémlene egy zsúr, lehettem vagy ötéves – rémisztő bohócok és pónilovaglás, erre emlékszem. Lehet, hogy a bohócok tették számomra élvezhetetlenné az összes elkövetkező születésnapomat. Azok a nyomorultak komolyan a frászt hozták rám. De dacára az eddig menetrendszerűen jelentkező születésnapi nyomottságnak, idén valami mintha más volna. Ugyanis ma töltöm be a tizennyolcat. tizenn yolcat. Bizony ám, tizennyolc! Végre- valahára Végre- valahára teljes jogú felnőttnek számítok. Szavazhatok, vehetek cigarettát és pornómagazint. Beállhatok a seregbe, lehet saját csekk-könyvem. Csakhogy ezek a szokásos beavatási szertartások nem is tudnának kevésbé érdekelni. Persze nem rossz dolog, de nem rohanok máris a boltba egy csomag cigiért meg egy  Playboyért  Playboyért (nem mintha mehetnék innen bárhová is). De nem: ez a születésnap valami még ennél is

 jobbról szól.  A mai nap minden a SZABADSÁGról szól. Mert életemben először igazán szabad vagyok. Szabadon dönthetek a sorsomról. Szabadon követhetem el a saját tévedéseimet. Szabadon élhetek, a saját szabályaim szerint. Hátralévő éveimben a szabadságnak mindig tortaíze lesz. És egyáltalán nem  bánom.  Az irányítás egyszer s mindenkorra az én kezembe került. Sosem mertem igazán belegondolni, mi lesz, amikor eljön ez a  varázslatos dátum. És most itt vagyok, néhány perce felnőtt, és szinte összeroppanok a lehetőségek súlya alatt. Olyan ez az egész, mintha álmodnék. Az álmok pedig bizony gyakran összetörnek. Ezért igyekeztem mindig is távol maradni tőlük. Az álmok nem valók olyasvalakinek, akinek nincs jövője. De volt idő, nem is olyan régen, amikor sem az álmok, sem egy  jövő lehetősége nem tűnt egyáltalán egyáltalán nevetséges képzelgésnek. képzelgésnek. És ez valami ennél százszor csodálatosabb dologhoz vezetett.  Valamihez, ami ugyanakkor százszorta veszedelmesebb is. Reményhez. Remény. Ami reggelente kirángat az ágyból, és olyan nagyon megkönnyíti a nap többi részét. Remény. Az a leírhatatlan érzés, aminek hatalmában áll földbe döngölni az embert, ha egyszer elveszik. Tudom, mert az enyém legutóbb hősi halált halt a saját önzésem és félelmeim által. És bárhogy igyekszem felülemelkedni a bűntudaton és szégyenen, amit azért érzek, mert tönkretettem az egyetlen jó dolgot az életemben, a fájdalom még ma is határozott és éles. Ma viszont ez a fájdalom valami mássá alakult, és végre ráismertem teljes, csodás valójában. Reménnyé. Itt van most is, benn ül a szívem szí vem mélyén, fején szülinapi pöttyös

papírcsákóval, és azt várja, hogy rájöjjek, nem is hagyott el igazán sohasem.  A  Birthday harsogó dallamaira ébredtem a Beatlestől, Tyler minősíthetetlenül borzalmas táncmozdulataival kísérve. Pedig ha én, a kétballábas mondom ezt, akkor az jelent jelen t valamit. Felültem az ágyban, kidörzsöltem az álmot a szememből, és próbáltam feldolgozni az általában félénk és magába forduló szobatársam látványát, aki a zene ütemétől teljesen függetlenül tekereg ide-oda a szobában. – Te mégis mi a rákot művelsz? – kérdeztem nevetve. Tyler mindkét öklét a levegőbe emelte, aztán felugrott az íróasztal melletti székre, és teli torokból énekelt. Fél perc sem telt el, határozott h atározott kopogtatás hangzott az ajtó felől. Megrovó pillantást vetettem Tylerre, aki hanyatt-homlok rohant lehalkítani a zenét. Jonathan, az ügyeletes dugta be a fejét az ajtón, arcán szigorú kifejezéssel. Jonathan a húszas évei közepén  járhat, de máris kopaszodik, szegény. De egész jó fej, a maga „anyámnál lakom, a szuterénben” módján. – Skacok, reggel hét óra van. Tudjátok, mi a szabály a zenével kapcsolatban. Nem szeretném, ha el kellene koboznom a lejátszótokat. Tyler megszeppenve kikapcsolta a zenét. A Grayson Centerben minden a szabályokról szól, szülinap ide vagy oda. – Bocsi – motyogta a szobatársam, szégyenkezve a rendreutasítás miatt. Én közben kimásztam az ágyból, nagyot nyújtóztam, és megvakartam a tarkómat. Jonathan mosolya mindkettőnknek szólt. – Jól van, de ne forduljon elő újra. Utálok én lenni a rosszfiú.  Aztán rám nézett, és valamit felém hajított. Elkaptam, mielőtt leesett volna. Egy gagyi „Én vagyok a szülinapos!” kitűző volt, amit a kölykök hordanak a zsúrokon.

– Isten éltessen, Clay! – mondta vigyorogva, míg én feltűztem az ajándékot a mellemre. Viszonoztam a vigyort, és büszkén körbemutattam az új díszemet. – Kösz, Jon! Mindig erre vágytam – szóltam utána, u tána, ahogy magunkra hagyott minket. minket. Előszedtem valami ruhát a szekrényemből, és a kezembe vettem a fürdős cuccaimat. – Haladjál, Clay! Tudod, hogy azt kérhetsz ma a konyhásoktól, amit csak akarsz. Szóval hacsak nem akarsz a kutyaszar ízű zsömlén rágódni velünk együtt, csipkedd magad! – Jó, majd csipkedem – horkantam fel gúnyosan. Pedig Tyler mond valamit. Nem fogom elvesztegetni az esélyemet egy sajtos-sonkás omlettre csak úgy. És onnantól fogva le se tudtam vakarni a hülye vigyort a képemről, míg összekészülődtem. Ez a vidámság-ügy nem is olyan rossz. Délután kettőre végképp és hivatalosan szülinapi hangulatba kerültem. Maria, Tyler és még néhány haverunk h averunk az ebéd alatt nagy feneket kerítve a dolognak kigurítottak egy zsúrkocsit a konyhából, rajta egy tortával. Maria ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem a hegyes kartoncsákót. Rezignáltan tűrtem a nyúzást, és titokban nagyon is élveztem az egész felhajtást.  A tanácsadóktól új naplót kaptam – hurrá hu rrá –, – , meg pár könyvet arról, hogy szeressem magam vagy ilyesmi. Nem akadtam fönn azon, mennyire sablonos ajándékok, inkább jólesett, hogy egyáltalán eszükbe jutott venni nekem valamit. Louis, a Grayson ügyintézője adott egy csomó kupont, amiért különféle kiváltságok  járnak: plusz tévéidő, esetleg kiváltható házimunka. Apróságnak tűnhet, de a Grayson Center lakóinak Center lakóinak az ilyenek aranyat érnek. Mindenki azon igyekezett, hogy különlegessé tegye a napomat. És erre egyre nagyobb szükségem is volt, miután késő délutánra nyilvánvalóvá vált, hogy hiába várom a telefonhívást a szüleimtől.

 A kötelező üdvözlőlapot ü dvözlőlapot persze persze megkaptam. Nem volt nagy szám, mintha egy vegyesbolt pénztára mellől származna. Nagyjából  biztos voltam benne, hogy apám titkárnője szerezte a  Walmartban. Annyi állt csak rajta, hogy „Anyától és Apától”, de arról sem voltam meggy őződve, őződve, hogy egyáltalán az ő kézírásukkal. Nem mintha meglepne az érzéketlenségük. De küzdenem kellett, hogy elnyomjam magamban a fájdalmat és keserűséget, ami sötét fellegekkel fenyegette a jó hangulatom fényesen ragyogó napját. Bárcsak képes lennék kikapcsolni magamban a gyerekes reményt, hogy a szüleim csak most az egyszer úgy viselkednek, mintha... mintha szülők volnának. A folyamatos csalódás a hasonlók miatt már kezd rohadt unalmas lenni. Közvetlenül vacsora előtt volt találkozóm dr. Todd-dal. Todd -dal. Egyeztetni akart velem a folyamatban folyamatban lévő kezelésemről. Elmagyarázta, hogy most, hogy nagykorú vagyok, törvény kötelezi arra, hogy ismertesse velem a jogaimat. A gyakorlatban volt még egy-két hetem hátra a megállapodás szerint, amit a szüleimmel együtt én is aláírtam, amikor idekerültem. De most, hogy tizennyolc éves vagyok, a gyógykezelésemről is saját magam dönthetek. Mivel komoly utat tettem már meg a helyes irányba, és nem jelentek többé veszélyt sem magamra, sem másokra, ha akarom, akár még a héten jóváhagyhatják a távozásomat. Megköszörültem a torkom, mivel kicsit mellbevágott, amit hallottam. – Na és a szüleim? Ők   nem támadhatják meg a döntést? – kérdeztem. Nehezen tudom elképzelni, hogy a szüleim ölbe tett kézzel nézik majd, hogy a saját akaratomból távozom innen. Kizárt, hogy hagyják, legalábbis komolyabb jogi huzavona nélkül. De már a szimpla tudat, hogy a magam ura vagyok, erőt öntött  belém. Dr. Todd nekitámaszkodott az íróasztala szélének, és

összefonta a karját maga előtt. – Hát, Clay, ha kegyetlenül őszinte akarok lenni veled: a szüleidnek nem igazán van jogi alapja felülbírálni a döntésedet. Igen, beutaltattak ide, de azután nem kifejezetten erőltették meg magukat, hogy részt vegyenek a kezelésedben, bárhogy próbálkoztunk, hogy bevonjuk őket. Az ő együttműködésük nélkül érted el, amit elértél. Ugyanakkor mint az orvosodnak, kötelességem emlékeztetni téged, hogy még hosszú út áll előtted. előtted . Beállítottuk a gyógyszereidet, és így képes voltál arra koncentrálni, hogy kordában tartsd az önveszélyes gondolataidat. De ez egy életen át tartó harc lesz saját magaddal. Bólintottam, és érdekes módon nem éreztem sem ellenállást, sem ingerültséget az ítélet miatt. Dr. Todd csak tényeket tények et közölt. – És amikor eljön az idő, hogy elhagyd a Graysont, megbeszélhetnénk, mit javaslok a további gyógykezelésekkel kapcsolatban. A bentlakásos terápia után nehéz visszailleszkedni, általában kell egy átvezető szakasz. Neked a Langley otthont  javasolnám Miami Springsben. Lakóotthon? Ez kábé annyira hangzik élvezetesnek, mint egy temetés. De vettem, mit akar a doki. Nem akartam, hogy azt higgye, csak mert elmúltam tizennyolc, egyszerre megfeledkezem mindenről, amit itt tanultam. Késztetést éreztem, hogy  bizonyítsak. Hogy lássa: igenis haladok. – Doki, nem megyek sehová. Le akarom tölteni a teljes időt, aztán majd beszélhetünk a továbbiakról – jelentettem ki magabiztosan. Dr. Todd igyekezett féket vetni az arcán elömlő megkönnyebbülésre. Aztán felegyenesedett, és visszaült az asztal mögé. – Örülök, hogy ezt mondod, Clayton – felelte szokásos, megnyugtató mosolyával.

Miután ezen túlestünk, a foglalkozás további része könnyedebb  volt. Nem kellett a sötét múltamban turkálni, vagy szétszedni és újra összerakni a kavargó gondolataimat. Inkább csak lazán cseverésztünk. Közben még vehemens vitába is bonyolódtunk az egyetemi baseballról. Igen, a mai nap egyre biztosabban a jobbak közé kezd tartozni.  Vacsora után a közösségi helyiségbe h elyiségbe indultam indu ltam tévézni Mariával és Tylerrel, de Jacqui, az éjjeli ügyeletes megállított, és az irodájába szólított. Barátaim kérdőn néztek rám, mire vállat  vontam. – Megyek utánatok nemsoká – mondtam nekik, és követtem Jacquit a folyosón. – Nem én voltam, esküszöm – humorizáltam, ahogy beléptünk az irodájába. Jacqui alapvetően savanyú arcán szinte mosolyra emlékeztető grimasz jelent meg, és megveregette a karomat. – Ne izgulj, Clay! – nyugtatott meg, és beterelt a helyiségbe, hogy becsukhassa mögöttem az ajtót. Amint egészen a szobában  voltam, elborított két meleg kar és egy keleti parfümtől származó fullasztó illatfelhő. Ruby nagynéném úgy szorított, mintha az élete múlna rajta. És hirtelen világossá vált, hogy gyanakodhattam  v olna, olna, amikor egész nap nem hallottam felőle. Mintha Ruby és Lisa valaha is képes volna megfeledkezni a szülinapomról!  Arra viszont nem számítottam, hogy ezerháromszáz mérföldet fog utazni, hogy lásson. De ő már csak Ruby, aki mindig is jobban szeretett, mint azt megérdemelném. – Ruby! – mosolyogtam le az apró termetű nagynénémre. Boldogan visszavigyorgott rám. A szokásos, cigányos cucca volt rajta, a buggyos szoknyájával meg valami kendővel a nyakában. A hajából apró kagylók álltak ki. Honnan a fenéből szedi szedi az ötleteket a szereléséhez, azt el nem tudom képzelni. Felnyúlt, és megpaskolta az arcomat, ahogy az pici korom óta

szokása. – Clay, kicsikém! De jó látni téged!  A mosolya ragályos volt. Rubyból folyamatosan olyan pozitív energia árad, amiről lehetetlen nem lehetetlen nem tudomást venni. Nem egyszer húzott ki a legsötétebb gödrök mélyéről csak azzal, hogy önmagát adta. Bármit megtennék ezért az asszonyért, aki itt áll előttem.  Anyám helyett anyám ő. Az elmúlt három hónap alatt vagy négyszer eljött meglátogatni. Lisa is jött is  jött vele, amikor tudott, de őt eléggé lefoglalja a munka. Négyszer, a nagynéném négyszer jött el, míg a szüleim egyetlenegyszer sem. – Hát te meg hogy kerülsz ide? És Lisa hol van? – kérdeztem, míg Ruby újra a karjaiba zárt. Elengedett, és játékosan elkomorult. – Mintha képes lettem volna kihagyni a tizennyolcadik szülinapodat! Ne hülyéskedj már! Lisa is itt lenne, ha tudna, de őrültek háza van a munkahelyén – magyarázta, és megpaskolta a karom. Aztán az iroda sarkában álló kétszemélyes kanapé felé húzott. Jacqui közben kiment, hogy kettesben lehessünk lehessün k egy ideig. Ruby erőlködve az ölébe emelte a vászontáskát, ami a vállán lógott. – Mit hurcolászol, hu rcolászol, egy csomó téglát? – kérdeztem, amíg a nagynéném nehézkesen előszedett egy kissé megviselt kartondobozt. – Ó, basszus, tisztára összenyomódott – sopánkodott, ahogy megvizsgálta a doboz tartalmát. Aztán rácsukta a tetőt, és átnyújtotta nekem. – Hát, mindegy, az íze azért jó. Képes volt hozni nekem egy szülinapi tortát. A tetején a nevem kék cukormázból, mellette apró apró festőecsetek a dekoráció. Összeszorult a szívem. Anyám, komolyan kezdek szétcsúszni. Már

minden kis hülyeségen elbőgöm magam. Mi van, elfelejtettem, hogy kell férfinak lenni? Itt az ideje, hogy beszerezzek egy acélbetétes bakancsot meg egy cowboykalapot. És hogy bedobjak egy kis Brando-stílust, vagy valamit. De ez most tökmindegy: nem is emlékszem, mikor volt legutóbb szülinapi tortám, ma pedig kettőt is kaptam. Még én sem  vagyok immúnis a kellemes melegségre, ami emiatt elöntött. elöntött. Ruby két tányért vett elő. elő. Kivártam, míg vágott nekem egy emberes szeletet, aztán úgy vetettem rá magam, mint egy éhező.  Az édesség mindig is a gyengém volt. Ruby kényeskedve körbeette körbeette a cukormázat, és közben panaszkodott, hogy inkább szentjánoskenyér-lisztes tortát kellett volna hoznia csokoládé helyett, mert az egészségesebb. Hagytam, hadd morgolódjon, hogy a cukor rosszabb, mint a patkányméreg, és hogy a fehér liszttel gyakorlatilag meggyilkoljuk a hasnyálmirigyünket. Udvariasan hallgattam, és közben tömtem magamba a csokikrémbe forgatott diabéteszt. – Komolyan el se hiszem, hogy itt vagy. Nagyon hálás vagyok, de tényleg – mondtam, amikor végeztem. Ruby szeme könnybe lábadt, én pedig lelkiekben felkészültem az érzelemkitörésre. Ruby érzelmessége legendás, én pedig nemrég még kifutottam  volna a világból a szentimentális nyavalygásoktól. Sok időt szántam rá, hogy vastag, áthatolhatatlan falat vonjak magam köré. Falat, ami lehetővé teszi, hogy komplikációmentesen éljem az életemet bezárva a saját zakkant fejembe. Ha senkit nem engedek túl közel, megszabadulok a  bűntudattól, amiért elkerülhetetlenül csalódást okozok valakinek. Csakhogy ez az egész darabokra hullott egy gyönyörű szempár és mellé egy nagy adag csípős humor hatására. De nem, nem kalandozhatok el ebbe az irányba. Most nem, amikor végre jól vagyok. Különben elkerülhetetlenül ömleni kezd

 belőlem a szó, tromfolva a szintén nem túl szűkszavú nagynénémre. Ruby a karomra fonta vékony ujjait, és megszorította. Ráborítottam a kezére a saját, sokkal nagyobb tenyeremet. Megtanultam, hogy nem gond, ha kimutatom az érzelmeimet azoknak, akik fontosak nekem. Hogy jó dolog megosztani az érzéseimet. Hogy nem kell megóvnom senkit attól, aki vagyok. Hogy – a francba is! – érdemes vagyok mások szeretetére. Ez az, amit mindennap sulykolnak belém. Újra és újra elmondják, hogy a rohadt életbe, vannak, akik bírják a búrámat. De hiába, képtelen  vagyok egészen megemészteni ezt. Az ötlet, hogy én is egy normális emberi lény vagyok, túlságosan is elvont koncepció a számomra. – Clayton Reed, ha tehetném, már ott laknék veled a szobádban. De van egy olyan érzésem, hogy nem nézik itt jó szemmel az ilyesmit. Felhorkantam. Tudtam, hogy csak viccel, mégsem tudtam teljesen kizárni a lehetőségét, hogy komolyan megpróbálkozott ezzel. – Lisa és én úgy szeretünk téged, mint a saját gyerekünket. Mindig melletted fogunk állni, jöjjön bármi – mondta Ruby, és megint megölelt. A torkom furán összeszorult, de nem volt egészen kellemetlen érzés. Egyáltalán nem. – Én is szeretlek benneteket. Nem tudok elég hálás lenni azért, amit értem tesztek – feleltem halkan, és gondolatban gratuláltam magamnak, hogy ilyen ügyesen ki tudtam fejezni az érzéseimet (köszi, (köszi, kezdő érzelemkezelő tanfolyam!). Ruby kapkodva törölgette a szeme sarkából kibuggyanó könnyeket, aztán zsebkendőt húzott elő, és vadul fújni kezdte az orrát. Nincs is jobb módja, hogy oldjuk a túl szentimentális hangulatot, mint egy takonnyal teli textildarab.

– Na, elég a nyavalygásból, jöhetnek az ajándékok! – lelkendezett Ruby könnyes mosollyal, és három pakkot vett elő a táskájából. – Ruby, nem kellett volna semmit venned. Már az is bőven elég, hogy itt vagy – tiltakoztam, mégis elöntött az izgatott, boldog  várakozás, amihez foghatót már jó ideje nem éreztem. Az a  bizsergő érzés a gyomorban, mint karácsonykor, vagy amikor az ember először ül be a kocsijába, amikor megszerzi a jogsit.  Vagy pont mielőtt először először csókolja meg az imádott lányt. Na mindegy... szóval az ajándékok! Ruby asszisztált hozzá, hogy kibontom a csomagokat. Lisától és tőle új rajzszénfelszerelést kaptam, egy nevetségesen drága ecsetkészletet, és néhány új vázlatfüzetet. Képtelen voltam elfojtani a fültől fülig vigyort, ami szétterült a képemen. a  képemen. A világon semmi mást nem adhatott volna, ami ennél többet jelent nekem.  A rajzolás és festés a mindenem. Szinte a megszállottja megszállottja lettem. Ez az az elidegeníthetetlen részem, amiről sohasem voltam hajlandó lemondani. Annyi mindent elvesztettem, de az alkotás öröme mindig megmarad nekem. – Nem tudtam biztosan, mivel mi vel dolgozol, de a kislány a charlottesville-i charlottesville-i művészellátóban azt mondta, ezek a legjobbak – magyarázta Ruby kissé szorongva, mintha attól tartana, nem fog tetszeni nekem az ajándéka.  A hajamba túrtam, kezdett kezd ett megint kicsit sok lenni az érzelem. De amiatt már nem aggódtam, mit válthatnak ki ezek az érzelmek.  A gyógyszerek, megfelelően megfelelően használva, h asználva, csodás dolgokra képesek. – Eszméletlen jók, Ruby! Ruby ! Köszönöm! Majd felhívom Lisát, hogy neki is megköszönjem. megköszönjem. Ez... egyszerűen... Nem tudtam folytatni, csak vigyorogtam, mint egy idióta. A nagynéném ugyanolyan izgatott volt, mint én, csak ő azért, mit szólok az ajándékokhoz.

És akkor Ruby egyszerre elkomolyodott. A hirtelen hangulatváltozása kizökkentett a nyugalmamból, az idegeim azonnal pattanásig feszültek. Benyúlt a táskájába, és még egy ajándékot vett elő. Nem volt születésnapi csomagolópapírban, mint a többi.  Ahogy alaposabban megvizsgáltam, feltűnt, hogy a Davidsoni Hírmondó, a virginiai Davidson helyi lapjának egy példányába  van gondosan becsomagolva. Kérdő pillantást vetettem Rubyra. Ő meredten bámulta a titokzatos ajándékot, és látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. Mi a franc bújhat meg az újságpapír alatt? Egy bomba? – Még több ajándék, Ruby? Nem kellett volna – próbáltam oldani a feszültséget, mert a legtöbbször jó kedélyű nagynéném komolysága kezdett nyomasztani. Ruby egy pillanatra megszorította a dobozt, aztán átnyújtotta nekem. Habozva nyúltam érte. Nehezebb volt, mint amilyennek elsőre elsőre tűnt. A több réteg papír alatt nem látszott, mit rejt valójában. Elkezdtem lehámozni róla a celluxot, de Ruby megfogta a kezem. Aggodalmasan nézett rám. Ledobtam a csomagot az asztalra. – Mi ez, Ruby? Nyögd már ki végre! – szóltam rá, mert kezdett elegem lenni abból, ahogy nagynéném kerülgeti a forró kását. Mi akkora ügy egy hülye ajándékon? Ruby felsóhajtott. – Ez itt Maggie-től Maggie-től van – felelte halkan. Ó. Ja, hogy igen. Esküszöm, az összes levegő kiszorult a tüdőmből, szabályosan fuldokoltam. A szívem ezerrel zakatolni kezdett, azt hittem, rögtön elájulok. Őrület, hogy a nevének puszta említése is ilyen azonnali fizikai reakciót képes belőlem kiváltani. Mintha a testem  valami állatias, ösztönös szinten reagálna rá. rá.

Rubyval sosem beszéltünk Maggie-ről. Maggie-ről. Legalábbis Legalábbis már jó ideje nem. Ritkán hozom fel egyáltalán Maggie-t, hacsak nem a terápiás foglalkozás biztonságos keretein belül. Kiderült, hogy a Maggie  Younghoz fűződő emlékeim kissé komplikáltak. Az őrült, elcseszett agyam sikeresen transzformálta a szeretett lányt  valamivé, ami teljes idegbajt hoz rám. Az árny, ami bennem él és lélegzik – bár többnyire kordában tartva –, még mindig azon van, hogy tönkretegye azt, amire az életben a legjobban vágyom.  A lányra, akit eszeveszettül szeretek. Az egyetlen lényre, aki képes lett volna a mélybe vetni magát az oldalamon. És én kis híján hagytam, hogy megtegye. – Maggie-től? Maggie-től? – nyögtem, és próbáltam nem belefulladni az erőlködésbe, hogy kimondjam a nevét. Ruby bólintott, szája vékony vonallá keskenyedett az aggodalomtól. Tudtam, fél, hogy kiborulok, ha emlegeti a lányt, akit szerettem és elvesztettem. És valahol nem is bántam volna, ha kiborulhatok.  A pánik ott készülődött már a felszín alatt. Kavargott a gyomromban, alig bírtam féken tartani. Nagy volt a kísértés, hogy dühös legyek. Hogy átadjam magam a haragnak, amit afölött érzek, hogy bár egy halom dolgot megoldottam, közben szinte még egyszer annyi bonyodalom került a felszínre. De erősen kapaszkodtam Clayton Reed maradék józan eszébe, ami még jól látta, mennyire hiábavaló a harag vagy a pánik. Hogy azokkal nem érek el egyebet, csak hogy visszavetem az eddig elért fejlődésemet. Muszáj kibogoznom az összekuszálódott érzéseket és átverekednem magam a káoszon, amit okoznak. Maggie nem holmi mumus. Ő a fény az életemben. Aki emlékeztet, mit akarok még a sorsomtól. Hogy minek a visszaszerzésén töröm magam. Erősen koncentráltam koncentráltam erre a gondolatra, és újra a kezembe  vettem az ajándékot. Az ölembe tettem, és szórakozottan

simítgattam az újságpapír ráncait. – Bejött múlt héten a boltba – kezdte Ruby, feszülten figyelve minden rezdülésemet. Minden erőmet összeszedve közönyösséget közönyösséget színleltem, pedig  belül átkoztam a rohadék világegyetemet, a sorsot, akármit, amiért rám szakadt ez az életnek nevezett n evezett katasztrófa. – Tényleg? – kérdeztem, de a hangom olyan hamisan csengett, mint amilyet életemben nem hallotta h allottam. m. Tiszta röhej. Röhögnék is, ha nem akarnám épp addig vagdosni a bőrömet, míg kicsordul a  vérem.  A rohadt életbe! Akkor sem fogom ezt érezni! Így vettem egy mély levegőt, és elszámoltam tízig. Előhívtam a csillivilli, hurráoptimista gondolatokat, és összevakartam magam. Mert bármennyire fáj, hallani akarok Maggie-ről. Maggie-ről. Szomjazom rá. Muszáj legalább csak a nevét hallanom. Tehát ha testem-lelkem roskadozik is a megpróbáltatások súlya alatt, amit ő szabadított rám, akkor is tartani fogom magam. Mert semmi, de semmi nem akadályozhat meg abban, hogy megtudjam, mit rejt az újságpapír az ölemben. Ruby nagy levegőt vett, és folytatta. – Nem találkoztunk, csak közvetlenül azután, hogy idekerültél Floridába. Lisa említette, hogy látta őt a kávézóban. Most ott dolgozik. Bátorítóan bólintottam, bólintottam, még mielőtt úgy döntök, hogy képtelen  vagyok egy szóval is többet hallani. – Csodaszép, mint mindig. De azért látszik, hogy fogyott  valamit, pedig amúgy is olyan kis soványka – hadarta Ruby, nekem pedig azonnal lelkifurdalásom lett amiatt, hogy talán közöm van Maggie súlyvesztéshez. Ujjaim fájdalmasan kulcsolódtak a csomagra. – És hogy láttad... jól van?

Muszáj volt megkérdeznem. Mert ha nincs jól...  Akkor mit tennék? Ha Ruby azt mondja, mon dja, hogy h ogy Maggie szenved és depressziós, megszegném-e vajon a magamnak tett ígéretemet, hogy békén hagyom? Fogalmam sincs. Csak abban vagyok biztos, hogy nem tudnám úgy élni az életemet, hogy tudom, ő közben  boldogtalan. Azért nem voltam vol tam hajlandó keresni, azért írtam azt a zt a levelet, hogy ő le tudja zárni magában a dolgokat. Hogy elszakadjon tőlem, tőlem, és élje a saját életét. De ha neki is annyira szörnyű távol lenni tőlem, mint nekem tőle, azonnal szélnek eresztem minden hülye jó szándékomat. – Igen, Clayton. Úgy tűnt, rendben van. Kicsit zavarban volt, de máskülönben kutyabaja – felelte Ruby, és felháborodva konstatáltam, hogy ez a válasz önző módon csalódottsággal tölt el. Hát micsoda rohadék seggfej vagyok én?! Azt akarom talán, hogy Maggie ne legyen boldog? Dehogyis! De ha jól elvan, az is csak azt  bizonyítja, hogy jól tettem, hogy leszálltam róla. És ebbe nem könnyű beletörődni, még ha ez is volt a helyes döntés. – Hát, ennek... örülök – nyögtem ki, az elfehéredett ujjaimat  bámulva. Még nem biztos, hogy túlélem ezt a beszélgetést. Egyszerűen beledöglök. Ruby óvakodva méricskélt, mintha azt várná, hogy még egy fejem nő. Kicsit kihúztam magam, és a szemébe néztem. – Illetve: ez tök jó – mondtam határozottabban, és mosolyt kényszerítettem az arcomra. Ruby aggodalmas arckifejezése egy árnyalatnyit engedett. – Igen, az – helyeselt, és megköszörülte a torkát. – Beugrott áttúrni az új könyveket. Mondtam neki, hogy örülök, hogy látom, de egyébként igyekeztem békét hagyni neki. Nem úgy nézett ki, mint aki beszélgetni akar, hát nem is erőltettem. Képzelem, milyen kínos lehetett Maggie-nek újra látni Rubyt.

Csend ült közénk, és én azt hittem, ennyi volt. Pedig tudhattam  volna. Ruby mindig is hajlamos volt elnyújtani a történetmesélést. történetmesélést. Ez lehet kedves kis bohóság, vagy fárasztó nyűg. Jelenleg az utóbbi közelebb állt hozzám. – Vett néhány n éhány könyvet, és már épp ép p elment volna, amikor odaadta ezt. Azt mondta, neked szánja. A szülinapodra. Megkért, hogy juttassam el hozzád, mert ő nem tudja, hová küldje. Ruby szúrós pillantást vetett rám. Olvastam benne: hülyének néz, amiért titokban tartom Maggie előtt, hogy hol vagy ok. ok. Egyszerűen nem érti, mennyire borzasztó nehéz volt meghoznom ezt a döntést. És hogy vannak napok, amikor annyira elbizonytalanodom benne, hogy minden erőmre szükségem van, hogy ne emeljem fel a telefont. Maggie az én gyengém. A kényszeres függőségem, ami, ami, ha egyszer kielégül, többé nem hagy nyugodni.  Valaha azt gondoltam, ő az életem legegészségesebb, legtisztább része. Részben még mindig így van. De most, tiszta fejjel, már látom, hányszor környékezte meg a sötétség, ami kettőnk között volt. Maggie-nek Maggie -nek többre van szüksége annál, mint amit én jelenleg nyújtani tudok. Az iránta táplált érzelmeim hullámvasútja mindennap megkínoz. De bármennyi idő teljen is el, bármekkora távolság álljon is közénk, azok sosem fognak elmúlni. – Nem voltam teljesen biztos bi ztos benne, benn e, hogy h ogy oda fogom adni, Clayton –  vallotta be Ruby meglepően szúrós szemmel. Minden tettetett bugyutasága ellenére vág az esze, és van szeme mindenhez. Ruby mindig többet tud, mint azt az ember feltételezné róla. És ha jól sejtem, pontosan tisztában van azzal, mekkora küzdelem nekem ez az egész, még ha haladok is előre. Együtt érző grimaszt vágtam, mert megértettem a  bizonytalanságát. De komolyan. Őszintén.

– Nem gáz – biztosítottam róla, és közben reménykedtem,  benyeli ezt a kamuhegyet. Elegem lett az időhúzásból: időhúzásból: letéptem a papírt, és a földre dobtam. Alig vetettem egy pillantást az ajándék legtetején a pillangót ábrázoló szénrajzra, máris hátra kellett dőlnöm egy pillanatra. Ez a lány ezer mérföld távolságból is kikészít. És most épp arra készül, hogy kitépje a szívemet a mellkasomból. Ugyanis felismertem azt a pillangót. Én rajzoltam. Neki. Maggie-nek. – Mi a...? – mormogtam, és kihúztam a bőrkötésű könyvet a maradék csomagolópapír közül. Kinyitottam, és akkor láttam, hogy egy album. Maggie minden oldalán gondosan elhelyezte a fotókartonra ragasztott rajzaimat. Azokat, amik otthon a falamat díszítették. Plusz amiket neki adtam.  Az összes ott volt. Minden. Egyes. Darab. Darab. Ruby a vállam fölött leste a képeket, míg átlapoztam az albumot. Hozzá fordultam. – Ezt mikor csinálta? Hogy kerültek hozzá a rajzaim? – kérdeztem hitetlenkedve. Amit a kezemben tartottam, teljesen lenyűgözött. Mintha visszakaptam volna lényem egy részét. Mintha Maggie May Young újból a megmentésemre sietett volna. Nem is tudom szavakba önteni, hogy nyílt meg a szívem a képek láttán. Egyértelmű, hogy ez a legfantasztikusabb, legszemélyesebb ajándék, amit valaha kaptam. Nem mintha  bármi mást vártam volna a lánytól, aki életcéljául választotta, választotta, hogy engem megmentsen saját magamtól. Ruby ujja hegyével végigsimított egy ceruzarajzomon, ami Maggie-t ábrázolta. Imádom ezt a képet. Emlékszem a napra, amikor készült. Maggie átjött hozzánk tanulni, és közben elaludt. Mindig imádtam, ha így történt. A tökéletes nyugalom, ami elönt,  valahányszor figyelem a mély, egyenletes légzését, leírhatatlan.

Oké, ez talán egy kicsit para így első hallásra. De igazából nem az. Csak gyönyörű és tökéletes. És ettől úgy éreztem, van értelme az életemnek, még ha csak egy kis időre is. Így hát lerajzoltam. Késztetést éreztem, hogy megörökítsem a pillanatot, amikor Maggie tökéletesen békés és nyitott. Valahol már akkor is éreztem, hogy nem teszek jót neki. Hogy bár esküszik, hogy boldog, érezhető a feszültség, amit a hülyeségeim okoznak benne. Az alvó Maggie látványa segített összerakni azt az illúziót a fejemben, hogy minden pontosan úgy van, ahogy lennie kell. Őrület, milyen elcseszett kifogásokat tudok kitalálni az elcseszett dolgokra, amiket teszek.  A szívem őrülten kalapált a mellkasomban, mert éreztem a  valódi súlyát ennek az albumnak. Ezt nem egy olyan lány készítette, aki boldogan kilép egy rossz kapcsolatból. Nem egy exbarátnő, akinek minden vágya, hogy túllépjen a múlton. Nem: ez az egész hozzám szólt. Sőt hangosan kiáltott, hogy ébredjek már fel, és vegyem észre, mennyire szeret még mindig. És ez valamiféle önző megkönnyebbülést adott. Örültem, hogy nem felejtett el, még ha h a meg is kértem rá. Akkora egy pöcs p öcs vagyok. Mert igenis akarom, hogy hiányozzak neki, hogy vágyakozzon utánam, hogy kelljek neki annyira, mint ő kell kell nekem. És ez homlokegyenest szembemegy az egész mártírkodással, amit az elmúlt hónapokban folytattam. Amiért eleve azt a levelet is küldtem neki. Tudtam, hogy sosem teszem túl magam Maggie-n. És a tudat, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül, hogy az az ő érzelmei is olyan erősek, mint a sajátjaim, jogtalanul boldoggá tettek. Jogtalanul, mert nem kellene ezt kívánnom neki. De kutya legyek, ha nem akarom minden idegszálammal i degszálammal akkor is. És persze utáltam magam, amiért így érzek. – Átjött hozzánk, nem sokkal azután, hogy téged ide küldtek.

Felkéredzkedett a szobádba, mondván, hogy kell neki onnan néhány dolog. Lisával nem láttuk semmi akadályát. Főleg azután, amin... Ruby hirtelen elhallgatott. Semmi értelme folytatnia ezt a mondatot. Mindketten jól tudjuk, mi mindenen ment keresztül Maggie. Tovább lapozgattam a könyvben. Sem Ruby, sem én nem szóltam, csak szívtam magamba a látványt. Ezek a képek annyira emlékeztetnek az apró fénysugárra, ami életem legsötétebb időszakában is pislákolt. A lányra, aki próbált megmenteni, míg én őt szép lassan tönkretettem.  A francba is, mindjárt bőgök! Éreztem a könnyeket a szememben, dühösen kidörzsöltem k idörzsöltem őket. Aztán összeszorítottam a szemem. Nagy levegő. Egy. Kettő. Három. Nagy levegő. Kinyitottam a szemem, és Maggie arcát láttam. lá ttam. Annyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttam, hogy képtelen voltam levenni róla a szemem. De végül visszalapoztam az album elejére. És megláttam  valamit, amit addig nem. n em. A belső borító alsó sarkán cédula tapadt a bőrkötésre. Maggie írta. Jézusom, írt nekem valamit! Nem biztos, hogy képes leszek elolvasni. Most nem, hogy már így is úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger. De mégis elolvastam. Persze, mintha valaha is ellen tudtam  volna állni neki. És milyen jól tettem! Több a belső szépség benned, benned, mint bárkiben, akivel valaha találkoztam. Ezek a képek nem hazudnak. Sosem foglak

elfelejteni. Sosem múlik el a szerelmem irántad.  Megparancsolhatod, hogy így legyen. leg yen. Megparancsolhatod, hogy lépjek tovább. De nem fogok. Soha. Csak ne felejtsd el, milyen csodálatosak voltunk együtt. Milyen csodálatosak lehetnénk még mindig. Kérlek.  Maggie Ruby elfordította a fejét, érezte, hogy szükségem van egy percre, hogy összeszedjem magam. Még néhány kör légzéstechnika, és képes voltam becsukni a könyvet, és letenni az asztalra. Olyan volt látni a tartalmát, mint letépni a ragtapaszt egy félig gyógyult sebről. Nézni, ahogy folyni kezd a vér, és nem tenni semmit, hogy elálljon. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel a legújabb érzelmi kihívással, amivel szembesültem. Lehet, hogy naplót kellene írnom róla. Ja... És lehet, hogy rózsaszín tütübe kéne bújnom, és megtanulnom balettozni. – Köszi, Köszi, hogy elhoztad, Ruby! Nagyon rendes volt tőled.  Átöleltem a nagynénémet, és teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam. Bármennyire nehéz, kellett ez a fájdalom. Mert Maggie-re elkerülhetetlenül szükségem van, életem minden területén.  A hátralévő időt további dráma nélkül tudtuk tölteni Rubyval. Jacqui fél óra múlva visszajött, és szólt, hogy lassan fejezzük be. – Hol szálltál meg? – kérdeztem Rubyt, míg ő összeszedte a cuccát, aztán együtt kiléptünk az irodából. – Kivettem egy szobát a reptérnél egy motelban. Korán reggel megy a gépem – felelte, és lábujjhegyre állva puszit nyomott az arcomra. – Még mindig min dig nem hiszem el, hogy iderepültél egy nap kedvéért. Tiszta bolond vagy! És fantasztikus. Teljesen

fantasztikus – mondtam szenvedéllyel. Ruby belém karolt. Jacquival együtt kikísértük. Még néhány ölelés, és a fantasztikus nénikém beült a bérelt kocsiba, és elhajtott a szállása felé.  Az album mázsás súllyal húzta le a karomat.

6. FEJEZET CLAY

EGYENESEN A SZOBÁMBA MENTEM, passzolva a társalgóban  vetített filmet. Reméltem, hogy sikerül elkerülnöm a barátaimat. Egyedül kellett lennem. Szinte rázuhantam az ágyamra, a karommal eltakartam a szemem. Aludni akartam, de tudtam, hogy lehetetlen, amíg így kavarognak a gondolataim. Így felültem, és újra elővettem Maggie albumát. Ezúttal több időt szenteltem minden egyes lapnak. Minden képnél elidőztem egy kicsit. Felidéztem magamban, mikor rajzoltam és miért. Erőszakkal hívtam elő az emlékeket, amik egyszerre kínoztak és gyönyörködtettek. Több tucat rajz ábrázolta Maggie arcát. Nem tudtam betelni azzal, hogy őt rajzolom. Ő  volt, sőt még mindig ő a kedvenc témám. Szemem magától követi az álla vonalát, különös figyelemmel a gödröcskére az álla hegyén. A parányi szeplőre épp az ajka fölött (emlékszem, ahogy a nyelvem hegyével megérintettem). A hajára, ami erősen, súlyosan simul a kezembe, ahogy félrehúzom a nyakáról, hogy megcsókolhassam azt az

érzékeny pontot, amibe mindig beleremeg. Felnéztem a faliórára. Nem hagytam időt magamnak, hogy meggondoljam magam az eszement ötletet illetően, ami csak úgy  beugrott, hanem felugrottam, és kirontottam a szobából a folyosóra. Újra Jacqui irodája felé vettem az irányt, és halkan  bekopogtam. – Gyere be! – hallottam a választ bentről. Lenyomtam a kilincset, és beléptem. A lány csodálkozva nézett fel. – Clay, nem az előbb találkoztunk? – kérdezte derűsen. Mereven rámosolyogtam, és gondolatban felkészültem a hazugságra, amit most be kell adnom neki. – Azt szeretném kérdezni, felhívhatnám-e Lisát, Ruby élettársát. Sajnos nem ért rá idejönni, de szeretném neki is megköszönni az ajándékokat – mondtam, és büszke voltam magamra, habár ugyanakkor kissé csalódott is, hogy még mindig milyen könnyen szaladnak ki a számon a hazug szavak. De a telefonhívások a közvetlen családtagokra vannak korlátozva, esetleg azokra, akik „létfontosságú résztvevőnek” vannak nyilvánítva a kezelésem szempontjából. Tehát nem mondhattam igazat. Jacqui elmosolyodott. – Persze. Itt van a kártyád? – kérdezte. Elővettem a papírlapot a zsebemből, és felmutattam. – Akkor gyere, ülj le! Egyedül hagylak kicsit – invitált Jacqui szívélyesen, és felállt, hogy elhagyja az irodát. – Köszi! – szóltam utána, aztán a telefonért nyúltam. Amikor  végre egymagam voltam, és az ajtó is becsukódott Jacqui után, nagy levegőt vettem, és tárcsáztam a réges-rég réges-rég az agyamba égett számot. Ahogy kicsöngött, figyelnem kellett, nehogy túl gyorsan kapkodjam a levegőt. Basszus, tényleg megteszem! Mi a francért a  francért csinálom ezt?! Talán le kéne tennem.

Én és a hülye hirtelen ötleteim! Nem tanultam még meg, hogy nem mindig jó ruhástul a vízbe ugrani? Letenni vagy nem letenni, az itt a kérdés, de tényleg. És vajon meddig fogok itt ücsörögni, és  belső vitákat f olytatni olytatni magammal a témában? Ja, simán le kéne tennem. Ennyi idő után úgyis csak kiborítaná a bilit ez az egész. Az ujjam megmozdult, aztán csak ott pihent a hívás vége gombon. És egyszerre túl tú l késő lett. Mert meghallottam a hangját, és nem volt több kérdés. Még mindig erősen tartja a markában a tökömet. Most már nincs az az isten, hogy letegyem a telefont. Többé nem. – Halló? – szólt bele Maggie kissé elhaló hangon, mintha futnia fu tnia kellett volna a telefonjáért. Nem feleltem, mert nem tudtam. Libabőrös lettem. lettem. Anyám, ez nagy hiba volt. Mi a frászt képzeltem? – Halló? – mondta újra, és tudtam, hogy mindjárt ő teszi le. És a gondolatra, hogy megszakad a hívás, kis híján pánikba estem. – Szia – feleltem halkan. Hallottam, ahogy vesz egy hirtelen levegőt, aztán mélységes mélységes csend következett. Csak a vonal zúgott, míg vártam, hogy mondjon valamit. Akármit. – Clay – szólt végül Maggie. A nevem nem kérdésnek, inkább megállapításnak hangzott. És az is feltűnt, hogy Maggie hangja nem vidám. Nem ebben a fogadtatásban reménykedtem, de nem is ért teljesen váratlanul. – Csak azért hívlak, hogy... megköszönjem. Tudod, az ajándékot. Nagyon tetszik. Nem tudtam rávenni magam, hogy az alig hallható suttogásnál hangosabban beszéljek. Mintha a hangos szóra összetörne ez az egész. Maggie újra hallgatott egy darabig, már abban sem voltam  biztos, hogy ott van még. De De néhány pillanat p illanat múlva megszólalt: – Nincs mit. Örülök, hogy tetszett.

 A hangját átszövő keserűség nem kerülte el a figyelmemet. És utáltam, hogy ez van. Gyűlöltem, hogy nekem szól. Zavartan megköszörültem a torkomat, amikor nyilvánvalóvá  vált, hogy nem fog többet többet mondani. – És, ööö... hogy vagy? – kérdeztem szerencsétlenül. Jesszusom, tényleg képes voltam ezzel jönni? Miért nem mindjárt az időjárásról kérdezek? Ha már nem vagyok képes egyébre, mint üres fecsegésre. Maggie hirtelen éles kacaja elárulta, hogy szerinte is tiszta röhej  volt a kérdésem. – Hogy vagyok? Mielőtt vagy   miután megkaptam a szakítós leveledet? Ó, majd’ kicsattanok, de jó, hogy kérded! Szokásos szarkazmusába most félreérthetetlen harag vegyült. Nem mintha nem érdemelném meg, de akkor sem esik jól, a francba is. – Ja igen, a levéllel kapcsolatban... Nem is tudom, mit akartam mondani. Talán elmagyarázni, hogy sosem akartam igazán elengedni őt. Hogy most is úgy szeretem, mint régen, hacsak nem még annál is jobban. Hogy nem múlik el nap anélkül, hogy rá gondolnék. De végül egyikre sem  volt alkalmam.  Vagy mondhatnám, hogy hazudtam. Hogy nem akarom, hogy továbblépjen. Hogy a gondolattól, hogy mással lehet, fizikai rosszullét fog el. Hogy a tucatnyi arctalan seggfej, akivel elképzeltem, mind szörnyű halált halt a fantáziámban. Hah, na mert azzal aztán végképp meggyőzöm őt a mentális egészségemről! – Ne fáradj, Clay! Nem akarom hallani, bármi is az, amit nem  bírsz magadban tartani. Fogalmad sincs, mennyire vágytam rá, hogy halljam a hangodat. De most... nem megy.  A haragnak már nyoma sem volt, csak szomorúság maradt a

hangjában, és ezt még nehezebb volt elviselni. Ezt nem fogom tudni helyrehozni. Fikarcnyi esélyem sincs arra, hogy Maggie lehetőséget adjon rá. Túlságosan nagyot hibáztam. Ettől tartottam. Ez volt az a forgatókönyv, amitől álmatlanul forgolódtam éjszakákon át. Hogy még ha helyre is hozom az életemet, ő nem lesz többé ott, hogy megosszam vele. És most itt  van: a pofon, amitől rettegtem. Életemben nem volt még ilyen nehéz szembesülnöm a valósággal. – Sajnálom – nyögtem bele a csendbe. Ennél igazabb szó nincs a világon. Vagy kevésbé illendő. – Kérlek, ezt ne felejtsd el! Én... szeretlek, Maggie. Örökké – hadartam kétségbeesetten. Muszáj volt kimondanom. És muszáj  visszahallanom. Akár most az egyszer, egyszer, utoljára. Hallottam, hogy Maggie Maggie felsóhajt felsóh ajt a vonal túlsó végén. – Tudom, Clay. De három hónapja már, hogy ez önmagában édeskevés. Bassza meg, ez fájt. És máris újra összetört a szívem. – Aha, megértem. Csak ennyit tudtam hozzátenni. Nem vitatkozhatok vele. Igaza  van. A szerelemmel sosem volt problémánk. Nem, a gondok egyedül az én lelkemen száradnak. Úgyhogy most itt vagyunk, percek óta csak hallgatjuk egymás légzését, mintha mindketten félnénk megszakítani a kapcsolatot, legyen bármilyen vékony a szál, ami összeköt ebben a pillanatban. – Most mennem kell, Clay – szólt végül Maggie. Öklömmel megdörzsöltem a szívem táját, mert az állandósult tompa sajgás szinte elviselhetetlen kínná fokozódott. Maggie szavainak  véglegessége nem is lehetne ennél világosabb. – Oké – feleltem, és visszatartottam a milliónyi további dolgot, amit ki akartam mondani. Mert tudtam, hogy hiába. – Hát, akkor én majd... izé... vigyázz magadra! – motyogtam.

– Köszi. És Clay?... – tette hozzá Maggie gyorsan, mielőtt letehettem volna. – Boldog szülinapot s zülinapot – suttogta, aztán hallottam, ahogy megszakad a vonal. – Köszi – motyogtam a süket csendnek, aztán én is megnyomtam a hívás vége gombot. Markolásztam még egy darabig a telefont, és ellenálltam a kísértésnek, hogy a falhoz csapjam. Végül elengedtem rajta a görcsös szorítást, s zorítást, és letettem az asztalra. Hátradőltem a kanapén, és a tenyerembe temettem az arcomat. Hát, ez még rosszabbul ment, mint azt elképzeltem. Na igen, most már bevallhatom, hogy titkon dédelgettem a gondolatot, hogy Maggie szívesen beszél majd velem. Hogy kiugrik a bőréből, ha végre hall felőlem. Micsoda idióta i dióta vicc! Felültem, lelöktem egy papírhalmot az asztalról, és csak néztem, ahogy szanaszét hullva a padlón landol. Aztán észrevettem az alatta megbúvó ollót. A kezembe vettem, és az ujjam hegyét az élére szorítottam. Felszisszentem a belém hasító fájdalomtól. És most is, mint azelőtt mindig, úgy éreztem, mintha alagútban volnék, és nem tudtam másra figyelni, csak a vágás érzésére. Bármit megtettem volna, csak hogy ne érezzem többé a  belső kínt. Most koncentrálhatnék a fizikai fájdalomra, és az összetört szívem nem kínozna annyira.  Addig szorítottam az ujjam az olló élére, míg élénkvörös csepp nem jelent meg meg a bőrömön. Mágikus volt, ahogy előtört a vér, és lecsöpögött a kézfejemre. Ezért egy kicsit erősebben kezdtem nyomni, aztán pedig lefelé húzni az ujjamon. Egészen le, a tenyeremig. Ragyogó vörös, egyenes vonal. A fájdalom, valódi és állandó, egészen eltöltött, eltöltött, és erre a kis időre megkönnyebbülést adott. Felszínes vágás volt csak, alig vérzett. De megtette. – Te meg mi a fenét művelsz? – csattant fel egy hang az ajtóból, mire az ollót az asztalra ejtettem. Gyorsan elvettem egy

zsebkendőt a tartóból, és kapkodva kapkodva az ujjam köré csavartam.  Ahogy rászorítottam a vágásra, harcolnom kellett az élvezet ellen, amit a szúró fájdalom váltott ki belőlem. Maria arca komor volt, karját összefonta maga előtt. Merően  bámulta a kezemet, amit gyorsan zsebre vágtam, ahogy felálltam. f elálltam. Most, hogy a gyenge pillanatom elmúlt, elöntött a vágásokat mindig követő szégyen és bűntudat. Teljes kudarcnak éreztem, hogy engedtem a késztetésnek. – Maria! Helló! Csak Lisával beszéltem... – kezdtem, büszkén arra, milyen határozottan cseng a hangom. De a barátnőm közbevágott. – Hagyjuk a rizsát, Clay! Ha te Lisával telefonáltál, akkor én meg épp most beszéltem a pápával. Nem vagyok hülye. Szemrehányó pillantást vetett rám. Odaléptem hozzá, és  játékosan meglöktem a vállammal. – Minden oké – mondtam mondtam olyan meggyőzően, ahogy csak tudtam. Maria csak az égre emelte a tekintetét, de úgy, hogy felháborítóan emlékeztetett Maggie-re. Nagyot nyeltem, és ökölbe szorítottam a kezem a zsebemben, míg a sérült ujjam újra lüktetni nem kezdett.  Amint tudatosult bennem a fájdalom, a szorítás a mellkasomban azonnal engedett valamicskét. Ez annyira el van cseszve! Maggie volt, aki mindig megakadályozta, hogy megvágjam magam, most pedig ő az, aki épp erre késztet. Tépni akartam a hajam és sikoltozni. Annyira halálosan elegem van ebből a nyomorult elmebetegből, aki  vagyok! Maria valószínűleg észrevette a túlságosan merev arckifejezésemet, mert nem erőltette tovább, hogy beszéljek arról, ami történt. Ezt nagyon bírtam benne: épp elég őbenne is a sötétség, hogy tudja, mikor hagyjon engem egyedül a sajátommal.

– Gyere, nézzük meg a film végét! Nincs is jobb, mint egy kis  Will Ferrell, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Maria átölelte a derekamat, és a társalgó felé kezdett vonszolni. Nem igazán vágytam társaságra, de hagytam, hadd húzzon magával. Igazság szerint halálosan elegem volt ebből a nyomorult drámából, amit életnek hívok. Talán tényleg egy agyatlan vígjáték, amire most szükségem van. Amitől majd leszakadok végre Maggie May Youngról az este hátralévő részére. Mert az f ix, ix, hogy annak csak még több vagdosás és szégyen lenne a vége. Már olyan rohadt jól ment minden! Épp, amikor úgy éreztem, áttörést értem el, ezerrel szembekaptam egy falat. Elég ebből a szarságból! Erőszakkal kiszorítottam Maggie-t Maggie-t a gondolataim közül, és próbáltam rábeszélni magam, hogy bőven itt az ideje továbblépni. Hát nem pont ezt kívántam neki is? Hogy normális élete legyen, tele normális emberi kapcsolatokkal? Valamivel, ami  boldoggá teszi? Hát, épp itt az ideje, hogy saját magamnak is hasonló jókat kívánjak. És bár sosem fogok letenni a szerelmemről az iránt a davidsoni lány iránt, muszáj lesz megpróbálnom nélküle élni tovább az életemet. Mivel a mai beszélgetés egyértelművé tette, hogy a közös élet lehetősége nincs már a pakliban. Pláne, hogy még ennyire messze vagyok attól, akivé válni szeretnék. Ez a telefonhívás volt a végső teszt. És én csúnyán elbuktam. És nincs pótvizsga. Ennyi volt. Mióta elkerültem Virginiából, azon agyalok, hogy mikor beszélhetek újra Maggie-vel. Vajon mit szól majd hozzá? Vajon én mit én mit szólok majd hozzá? Hát, ezt megtudtuk. megtud tuk. És bár a válasz nem az, amire vágytam, most már nem is fog  változni. Tehát választhatok: búsonghatok és vinnyoghatok, mennyire igazságtalan az élet, vagy összeszedem magam, és keresek

másvalamit, amiért érdemes élnem. És az is lehet, hogy kivételesen saját magam leszek az. Haverok egy kis csoportja üdvözölt, ahogy Mariával beléptünk a társalgóba. Ez jó. Ez kell. Átkaroltam Mariát, picit megszorítottam, és csak aztán engedtem el. Ő mosolyogva felnézett rám. – Szerintem jót tenne egy kis maradék szülinapi torta – mondta komolyan, de elnevette magát, mert Tyler és Greg is azonnal jelentkezett a saját adagjáért. Körbejárattam a pillantásom a termen, és örültem, hogy ezt a kis fél-életet legalább sikerült összeraknom magamnak itt, a Graysonban. Bárcsak magammal vihetném, amikor el kell mennem! Mert nem biztos, hogy az élet, ami kint vár, olyan, amire igazán  vágyom.

– Tehát újra új ra megvágtad megvágtad magad – állapította meg dr. Todd, állát az összekulcsolt ujjaira támasztva. A szülinapom szü linapom másnapja volt, és kitálaltam a pszichiáteremnek. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy nem szólok neki a dologról. Hogy megmaradhat az én piszkos kis titkomnak. De akkor még jobban visszasüllyednék. Márpedig a múlt éjjel több dologra is rájöttem. Nem fogok többé keresztbe tenni saját magamnak. Hiába hiszem, hogy jobban vagyok, a gonosz tudatalattim csak sunyit és arra vár, hogy mindent tönkretegyen. Tehát határozottan a kezembe veszem a dolgok irányítását, és elbánok vele. Összefontam az ujjaimat ujjaimat a tarkómon, és hátradőltem a doki  bőrkanapéján.

– Aha, úgy van. Úgy fél percig jólesett, de aztán... – hagytam félbe a mondatot, és elvettem a kezem a fejem mögül, hogy ne dörzsölgessem a hüvelykujjammal a varasodó vágást. – Aztán... – sürgetett dr. Todd. Fújtam egyet, és elsimítottam a hajam az arcomból. Rávettem magam, hogy a szemébe nézzek a férfinak, aki érdeklődve várja a  válaszomat. Semmi ítélkezés, semmi csalódás amiatt, hogy  visszaestem. Csak türelem és megértés. Basszus, ez a fickó tud  valamit! – Aztán borzasztó rosszul éreztem magam miatta. Haragudtam magamra, érti?  A térdem fel-alá fel- alá kezdett járni. Ideges voltam és nyűgös. A bőrt már lerágtam a körmeim körül, most pedig egy lyukat kezdtem piszkálni a farmeremen. – Jó – felelte dr. Todd határozottan. Pislogtam egyet. Mi van? Most azt mondta, jó, hogy szarul  voltam? Ez valahogy nem stimmel. – Tessék? – kérdeztem ingerülten. Dr. Todd előredőlt, pillantása átható volt. – Azt mondtam: jó. Örülök, hogy vacakul voltál. Hogy haragudtál magadra. Már épp nyitottam a szám, hogy feleljek valami határozottan modortalan dolgot, de dr. Todd folytatta. – Mert ha szörnyen érzed magad miatta, akkor nem n em okoz örömet, hogy ezt tetted. Igaz, először átélted az eufóriát, de a tény, hogy utána elfogott a szégyen és a bűntudat, bűntu dat, azt bizonyítja, hogy az agyad elkezdte másként feldolgozni a fájdalmat. Hogy az már nem a régi menedék. Átírtad az érzéseidet a vagdosással kapcsolatban, Clay, és ez hatalmas dolog – fejezte be mosolyogva, én meg kábé köpni-nyelni nem tudtam. – De attól még vagdostam. És vagdosni is akartam, miután

 beszéltem... Elhallgattam, mert rájöttem, hogy még nem említettem neki a késő esti telefont. Dr. Todd összehúzta a szemét. – Felhívtad Maggie-t – nyugtázta. Bólintottam. Nincs értelme tagadni. Csak ültem, és vártam a dorgálást. Az ezernyi indokot, hogy miért volt rossz ötlet felvenni  vele a kapcsolatot. Ha vagdosni kezdek miatta, még nem állok készen a vele való interakcióra. Bla-bla-bla. De a dokinak ismét csak sikerült meglepnie. – Örülök neki. Leesett az állam. Kezdtem teljesen összezavarodni a dolgok ilyen irányú fordulatán. Dr. Todd kuncogva nyugtázta a reakciómat. – Nem foglak összeszidni, Clay. Úgy gondolom, hogy jobb, ha szembenézel az akadályokkal, mint ha elkerülöd őket. Sok  bonyolult érzelemmel kell megbirkóznod, ha Maggie-ről Maggie-ről van szó. És most először az az érzésem, hogy valóban a kezedbe próbálod  venni az életedet. Lassan át tudod venni az irányítást. – Na de... utána megvágtam magam. Ez nem... kontraproduktív, vagy ilyesmi?  Vártam a csattanót. Hogy „ja, csak vicceltem, totál csődtömeg  vagy”. De csak nem jött. Dr. Todd a kezébe vette a noteszét és a tollát, és jegyzetelni kezdett. – Igen, így volt. És jogosan éreztél dühöt, sértettséget, fájdalmat. Ezekkel az érzésekkel nincs semmi baj, mert a sajátjaid. Nem kell senki előtt sem megindokolnod, pláne előttem nem, miért érzel így. És ezúttal teljes mellszélességgel felvállaltad ezeket az érzéseket, Clay. Régen sikítva menekültél minden helyzettől, ami erős érzelmeket válthatott volna ki belőled. De

most fejest ugrottál valamibe, amiről tudtad, hogy nehéz lesz. Ehhez bátorság kell. És büszke lehetsz magadra, amiért nem hagytad, hogy a félelmed útjába álljon annak, hogy megtedd, amiről úgy érezted, meg kell tenned. Dr. Todd letette a tollat, és újra ú jra rám nézett. – Fontos, hogy megpróbálj nem a vagdosás tényére koncentrálni, inkább vizsgáld meg, mit éreztél előtte és közben. Találd meg, mi váltotta ki, és találj ki más módot, amivel legközelebb kezelni tudod majd a problémát. Nézzük át az erről szóló tervedet, és lássuk, tudsz-e valamit hozzátenni vagy  változtatni.  változtatni.  A következő tíz percben átrágtuk átrágtuk magunkat az akcióterven, amit az ittlétem első hetén raktunk   össze együtt. Azokat az alternatív kezelési technikákat tartalmazta, amivel kiválthatok mindent, amivel kárt tennék magamban. Oké, talán egy csöppet nehéz eset voltam, amikor ezt írtam. Mert az tuti, hogy nem fogok „virágot szedni” vagy „dúdolni egy számot a The Mamas and the Papastól”. Abban is biztos vagyok, hogy dr. Todd tisztában volt  vele, hogy csak kigúnyolom az egész módszert, amikor összeállítottuk a listát, mivel nem hagyta, hogy bármit kihúzzak, csak azt, hogy hozzátegyek. Állati kínos volt visszaolvasni néhány  baromságot, amit muszáj volt odaraknom, csak mert egy kötözködő seggfej voltam. De ha jól sejtem, épp ezért nem szabad kihúznom őket. Szép volt, dr. Todd, szép volt! – Kösz, Doki – mondtam őszintén, és rájöttem, hogy vége a konzultációnknak. Felvettem a naplómat, és az ajtó felé indultam. Dr. Todd kikísért. Megszorította a vállam, most mos t először. – Büszke vagyok rád, Clay. És ez volt az az elismerés, amire már akkora szükségem volt, hogy kis híján elsírtam magam a megkönnyebbüléstől. De csak  biccentettem, a hónom alá csaptam a füzetemet, fü zetemet, és visszamentem

a szobámba. Közben éreztem, ahogy a helyükre helyük re kerülnek a dolgok. d olgok.  Ahogy lenniük kell.

7. FEJEZET MAGGIE

OTT ÜLTEM A HIDEG FÖLDÖN, és a lábamat nyújtottam. Mélyen előrehajoltam a térdem fölé, térdem fölé, míg az orrom hozzá nem ért. Talán fura, de igenis szeretem érezni az égető feszülést a vádlimban és a combom hátsó részén, ahogy az izmok pattanásig vannak vann ak húzva. A március végi délután szokatlanul hűvös volt. Láttam a leheletem kis felhőcskéit a szám előtt, míg igyekeztem ellazítani a testemet a futóedzéshez. – Hahó, Meg! Felnéztem, és Danielt pillantottam meg, és az egész focicsapatot, ahogy az edzőterem felé tartanak az erőnlétihez. Szórakozottan intettem egyet a barátom felé, és feltápászkodtam. Előrehajoltam a lábaim közé, a tenyeremet a futópálya salakjára nyomtam. Elszámoltam tízig, aztán a fejem fölé emeltem a karomat. – Segítsek? –  jelent meg előttem Jake jellegzetes, kihívó mosolyával. Felvontam az egyik szemöldököm, de nem feleltem. – Meg tudok tudok nyújtani olyan izmokat is benned, amikről nem is

tudtál – nyomult tovább. Erre már felhorkantam. – Nyugodtan tartogasd az ékesszóló udvarlásodat valakinek, akinél esetleg működik is – vetettem rá egy szúrós pillantást, aztán lenyúltam a kulacsomért. Jake csak nevetett. Sosem érintette érzékenyen az úthenger modorom. Nem is tudom, ez megnyugtató vagy hihetetlenül kínos kellene, hogy legyen nekem. Jake odalépett hozzám, elvette a kulacsomat, a szájához emelte és beleivott. Tényleg ráférne egy továbbképzés a személyes térről. Eszi a kajámat, iszik az üvegemből – meg kell törnöm ezt a gyakorlatot, még mielőtt más dolgokat kezdek tördelni. Például a térdét. – Ah, olyan kegyetlen vagy hozzám, h ozzám, Maggie! – markolászta Jake a pólóját a szíve fölött.  Válaszra sem méltattam, mert tudtam, ha adom alá a lovat, sosem fogja be. Nekem pedig mindjárt kezdődik az edzésem.  Voltak napok, amikor élveztem a játékos évődést, de a mai nem tartozik közéjük. Múlt hét óta sötét a hangulatom.  Vagyis pontosabban Clay váratlan hívása h ívása óta. Még mindig nem n em hiszem el, hogy képes volt telefonálni, ennyi idő után! u tán! Ugyanakkor nem pont ebben reménykedtem, amikor odaadtam Rubynak az ajándékot? Nem arra vágytam, hogy kiváltson valami reakciót Clayből? De bármi legyen a tudat alatti indíttatásom, mégis dühös  vagyok rá, amiért olyan szenvtelen próbált lenni. Borzasztó sértőnek találom, hogy csak úgy felhív, három hónap után. Azok után, amin keresztülmentünk, képes megkérdezni, hogy vagyok! Ha kartávolságon belül érem, biztos, hogy kap egyet. A harag szétáradt bennem, és másra sem vágytam, csak bántani őt. Megsebezni, olyan mélyen, ahogyan ő sebzett meg engem. engem . Clay miatt folyton értelmetlen dolgokat művelek.

Ezért voltam undok és elutasító. És miután letettem a telefont, újra elfogott a rossz érzés. Egész éjjel magamat szidtam, hogy miért nem próbáltam meg normális, emberi módon beszélgetni  vele. Eljátszottam a lehetőséget, hogy komolyan beszéljek vele, hogy megtudjam, hogy van. Pedig hányszor, de hányszor nyavalyogtam, hogy csak meg akarnék győződni arról, arr ól, hogy minden oké vele! De az öt percben, amíg telefonáltunk, a büszkeségem győzött, és lehetetlenné tette, hogy megpróbáljam újjáépíteni a hidat kettőnk között. Hogy helyrehozzak valamicskét a tönkrement dolgok közül. De már úgyis túl késő. Egész biztos vagyok biztos vagyok benne, hogy Claynek egy ideig nem lesz kedve újból felhívni. Miért is tenné?  Akkora egy szemét rohadék vagyok! – Anyám hívott az előbb, és mondta, hogy megjött a felvételi levelem a Virginia Egyetemről. És hogy jó vastag a boríték – mesélte Jake. Valahogy kivontam magam a Clay körül forgó, megszállott gondolataim közül. Na jó, nekem most illene  barátságos, támogató választ adnom. Csakhogy Csakh ogy a jelenlegi hangulatom minden, csak nem barátságos és támogató. Maggie  Young hárpiaverziója uralta a terepet, és nem láttam rá reményt, hogy mostanában nyugdíjba tudom küldeni. – Ez tök jó, Jake – feleltem, és azonnal grimaszolnom kellett, hogy mennyire hamisan csengnek a szavaim. De Jake nem úgy tűnt, mintha észrevett volna bármi szokatlant rajtam. Csak mosolyogva bólintott. A jókedve valahogy ragadós volt, és azon kaptam magam, hogy máris kicsit ki csit természetesebb a mosolyom. – És te, valami hír a JME-ről? JME-ről? – kérdezte, míg én az utolsó nyújtásokat nyújtásokat végeztem. A magam részéről a James Madison Egyetemre jelentkeztem, plusz néhány kisebbre itt, Virginiában,  vészforgatókönyvnek. A JME futócsapata elég erős, én pedig

reménykedtem egy sportösztöndíjban. De még nem válaszoltak, és a többi suliból sem vártam semmit legalább áprilisig. Tudtam, hogy jobban kellene, hogy izgasson ez az egész. De nem bírtam elég erőt összeszedni ahhoz, hogy érdekeljen. Persze a szüleimmel lefutottam a kötelező köröket,  véget nem érő vitákat folytatva felvételikről és az egyetemek egyetemek és környékük bejárásáról. De igazság szerint a lelkesedésem sajnálatos módon váratott magára. És ez nem változtat a tényen, hogy néhány hónapon belül fontos döntéseket kell hoznom. Csak nehéz volt olyan jövőről gondolkodni, amiből hiányzik az, amire a leginkább vágyom. – Még nem – feleltem kurtán, de közben a szemem sarkából már Kline edzőt lestem, aki épp összetoborozta a csapatot egy kis edzés előtti törzsi gyűlésre. – Mennem kell, Jake. Különben a Mester plusz köröket fog futtatni velem. Lófarokba fogtam a hajam, és megigazítottam a rövidnadrágomat. Jake bólintott. – Ja, nekem is mennem kell emelgetni. De előtte még... Elhalt a hangja, és hirtelen élénk érdeklődést mutatott a cipője orra iránt. Türelmetlenül bámultam. – Mi van még, Jake? Komolyan, mennem kell, most – szóltam élesen. Nem akartam bunkó lenni, de semmi időm nem volt az ideges hadoválására. Jake nehézkesen felsóhajtott. – Basszus, Maggie, te aztán tudod, hogy herélj ki egy csávót – nevetett zavartan. Én is kuncogtam egy rövidet, de aztán toporogni kezdtem, hogy jelezzem, fogytán az időm. – Ó, banyek! Asszem, akkor csak kinyögöm. Akarsz csinálni  valamit a hétvégén? – kérdezte egy szuszra.

 A kérdés mintha gyomorszájon vágott volna. Basszus! Basszus,  basszus! Tudhattam volna, v olna, hogy ez bekövet b ekövetkezik. kezik. Úgy tűnik, nem kellett volna magától értetődőnek vennem a türelmes, megértő hozzáállását. Eddig is tudtam, hogy tetszem neki, mégis annyira reméltem, hogy nem kell majd visszautasítanom! Bírom Jake-et. Nagyon is. Csak még nem készültem fel, hogy bármennyivel is  jobban bírjam, mint egy barátot. barátot. Jake a hallgatásomat azonnal elutasításnak vette, és szörnyű  volt látni az arcán a fájdalmat. – Semmi baj, Maggie. Értem. Csak szerettem volna, ha... na, mindegy – simított végig a rövidre nyírt vörös haján. haján . – Mit szerettél volna, Jake? – kérdeztem, és próbáltam nem neheztelni rá, hogy miatta ebbe a jelenlegi kínos helyzetbe kerültünk. De főleg magamra haragudtam. Talán félrevezettem. Túl kacér voltam, így van, valószínűleg az én hibám az egész. Basszus, basszus, basszus! – Túl kéne már lépned azon a srácon, Maggie. Hónapok teltek el. Nem jön vissza. De te úgy teszel, mintha ő lenne az egyetlen a  világon. Mármint ha velem nem is akarsz járni, akkor sem kéne kizárnod mindenkit, aki nem a hülye Clay Reed! – tört ki Jake- ből, nekem pedig összeszorult a fogam. Oké, most viszont már tényleg feldühít. – Hú, köszi a támogatást! Jó tudni, mit gondolsz valójában rólam. Sajnálom, hogy nem teszem túl magam a dolgokon olyan tempóban, ahogy az neked a legkényelmesebb lenne. Figyelj, mennem kell. Nincs most erre időm. Épp indultam volna, amikor Jake megragadta a karom.  Visszarántottam, és dühösen rámeredtem. Jake vágott egy grimaszt, és elengedett. – A francba is, Maggie, nem akarok tahó lenni. Csak jó lenne  végre boldognak látni. Ideje már, hogy... á, basszus, nem érdekes.

Felejtsd el, hogy mondtam bármit is! Majd összefutunk – dobta a  vállára a tornacuccát, és elindult a suli épülete felé. Nem tudom, mi ütött belém, de utána kiáltottam: – Rendben, Jake! Randizom veled! Miket beszélek?! Hatalmába kerített a késztetés, hogy megcáfoljam a szavait. Hogy megmutassam neki és mindenki másnak, hogy nem töltöm az egész életemet nyafogással egy fiú után, akinek nem kellek. Túl megalázó, és már pont elegem van a szánalmas kislány szerepé ből, akit kirúgott a bolond pasija. Jake megrázta a fejét. – Felejtsd el, Maggie! Nem akarom, hogy sajnálatból gyere,  vagy ilyesmi. Csak, gondoltam, csinálhatunk valamit, és jól érezzük magunkat, ennyi. Odaléptem hozzá, és megérintettem a karját. – Nem, komolyan, Jake, szeretnék menni. Igazad van. Vége a szomorkodásnak. De ajánlom, hogy valami jót j ót találj találj ki! – intettem mosolyogva. Jake visszamosolygott. vis szamosolygott. – Meglesz, nyugi nyu gi – azzal lehajolt, és egy puszit p uszit nyomott az arcomra, és egy pillanatra ott is hagyta az a jkát a jkát a bőrömön. Elpirultam, és gyorsan elhúzódtam, mert nem voltam biztos abban, hogy is esik ez az egész. – Este felhívlak, oké? – kérdezte Jake, én pedig elindultam a futópálya felé. Bólintottam, és búcsút intettem. Nem mertem  belegondolni, mibe mentem bele az előbb, és hogy ez mit hoz számomra. Belevetettem magam az edzésbe. Idén hatszáz és háromezer-kétszáz méteren versenyzem. A sok lógás után a terepfutásról be akartam bizonyítani Kline edzőnek, hogy tudok  valamit. Tehát futottam. Nem valami gyorsan, de sokat. Boldogan tapasztaltam, hogy az állóképességem fejlődött, és a háromezer-kettőt háromezer-kettőt rekordidő, tizenegy perc alatt futottam le.

Hihetetlen! Egy percet vertem az egyéni csúcsomra. Jó érzés volt, sőt közelebb a boldogsághoz, mint jó ideje. Kline edző is meg volt elégedve, és nem engedett el anélkül, hogy halálra dicsért volna.  Az autóm felé Danielt és Jake-et pillantottam meg, ahogy Danny furgonja felé tartanak. – Hé, Meg! – kiáltott Daniel, és megvárta, míg felzárkózom. Rámosolyogtam, aztán vetettem Jake-re is egy félénk vigyort. Kicsit furán éreztem magam a jelenlétében, most, hogy elhívott randira, és én igent mondtam. De ő csak meghúzta a lófarkamat, és úgy ú gy vigyorgott, vigyorgott, mintha mi sem történt volna kettőnk között. – Megyünk Bubi Bácsihoz, jössz te is? – kérdezte Daniel.  A javaslattól egyszerre feszült lettem. Nem voltam Bubi Bácsinál, mióta... De tudod, mit? Nem érdekel. – Aha, elbírnék most egy banánsplittel – feleltem szinte szi nte dacosan. Hogy kivel vagy mivel szemben dacolok, azt nem tudtam  biztosan. Clayjel? Magammal? A több száz banánsplit emlékével, amin a barátommal anno átrágtuk magunkat? Istenem, hát lehetnék még ennél is nevetségesebb? Tehát követtem követtem őket a fagyizóba, és kikértem a banánsplitet, extra tejszínhabbal. És az utolsó u tolsó falatig eltüntettem. eltüntettem. – Azta, csajszi, te aztán éhes voltál – húzott Jake, ahogy az utolsó kanál fagyit is kikapartam a tálka aljáról. Kissé émelyegtem az elfogyasztott kajamennyiségtől. kajamennyiségtől. Még sosem ettem meg egy egész Bubi-féle banánsplitet egyedül. De szigorúan elhatároztam magamban, hogy most megteszem. Mintha bizonyítani akartam volna magamnak. Hogy ha erre képes kép es  vagyok, akkor képes leszek tovább élni az életemet. Habár egyelőre egyelőre nem érzek más eredményt, mint hogy legszívesebben körbehánynám az asztalt. Daniel csak megcsóválta a fejét, amikor hangos csörömpöléssel

a tálba ejtettem a kanalamat. A szemébe meredtem, kihívóan, hogy csak merjen egy szót is szólni az undi túlevős mutatványomra! mutatványomra! De ő csak vigyorgott, és végzett a hamburgere maradékával. Jake az asztal alatt megbökdösött a cipője orrával. Ránéztem, és szégyellősen elvigyorodtam. – Lehet, hogy h ogy kicsit túlzásba vittem – ismertem be, be , mire a gyomrom fordult egyet tiltakozásul. – Elég elismerésre méltó volt – tolta el maga elől Jake a saját, félig elfogyasztott fagyiját. – Amúgy mit szólsz egy mozihoz szombaton? Elugorhatnánk az IMAX-be Charlottesville-be –  javasolta, én pedig legszívesebben felnyögtem volna, mert Danny azonnal felkapta a fejét. – Programotok Programotok van a hétvégére? – fordult felém felvont szemöldökkel. Erről még hallok a későbbiekben. Ha nem Danieltől, Danieltől, akkor Racheltől. Külön-külön Külön -külön csak veszélyesek, de most, jól összekovácsolódott csapatként, szinte halálosak. – Aha – feleltem élesen, gyilkos pillantásokat lövellve felé. Ha most szégyenbe hoz, esküszöm, megölöm. – Tök jó. Jöhetünk mi is Rachellel? Lehet valami bandázós dolog? – kérdezte Daniel. Az összes ingerültségem szertefoszlott a megkönnyebbüléstől, hogy nem kell végigülnöm kell végigülnöm Jake-kel egy ciki, randiszerű programot. Daniel felvont szemöldökkel nézett rám, és tudtam, a javaslata nem légből kapott ötlet. Ő  Ő  az egyik legjobb barátom, és túl jól ismer. Én pedig sokszor nem is gondolnám, mit meg nem tenne, hogy boldoggá tegyen. Igazán nagyon rendes fickó, bárhogy próbálja ezt az énjét legtöbbször a nemtörődöm bunkóság leple alá rejteni. Jake vállat vont, de láttam rajta, hogy nem örül a nemkívánatos plusz társaságnak. De Jake is rendes gyerek, és sosem mutatná ki

a csalódottságát. – Jól hangzik. h angzik. Ebédnél E bédnél kitaláljuk, pontosan mit csináljunk. Okés? – nézett rám, mire feltartottam neki a hüvelykujjamat. – Szerintem Rach meg én találunk valami nyálas romkomot, amire elcibálhatunk benneteket. Például Zac Efron jutott eszembe, vagy... ó, tudjátok, mit? Mit szólnátok a Robert Pattinson-filmhez? Pattinson-filmhez? Egy moziteremnyi visító nő, állati lesz! – tapsikoltam. Daniel csak nevetett, átlátott rajtam. Nincs az az isten, hogy magamat  kitegyem  kitegyem egy gagyi csajos filmnek, nemhogy másokat. – Tök mindegy, holnap kitaláljuk. Most el kell mennem Rachelért a melóba. Gyere, Jake! Kimásztunk a boxból, és kifizettük a számlánkat. Jake megpróbálta az enyémet is, de határozottan elutasítottam. Nem  vagyunk egy pár; attól, hogy elmegyünk a hétvégén egy félig-meddig randira, az nem jelenti azt, hogy máris bele kell  vetnem magam a párkapcsolatosdiba. Egyáltalán nem álltam készen ilyesmire. – Holnap találkozunk! – búcsúztam el, és a kocsim felé vettem az irányt. Nem is tudom, mennyi idő után először egészen jól éreztem magam. A zaklatottság, amit Clay hívása okozott, végre enyhülni látszott. És bár kissé aggódtam, hová fajulnak a dolgok Jake-kel, azért azon sem pánikoltam kifejezetten. Még a kocsim motorjának fuldokló köhécselése sem tudott árnyékot vetni a  jókedvemre. Ez csak azt jelentheti, hogy végre jobbra fordulnak a dolgaim. Eloszlanak a felhők, és újra látom a napot. Mélyet lélegeztem a hűvös levegőből, ami szinte égette a tüdőmet, és mosolyogni támadt kedvem. Csak úgy. Meglepve pillantottam meg anya és apa kocsiját a felhajtón, ahogy hazaértem. Anya beosztása teljesen eszement, apa pedig

ilyenkor szokott bowlingozni menni. A könyvtáros kollégáival néhány hónappal ezelőtt alakítottak   egy csapatot, saját egyenpólóval – a hátára hímezve a csapat neve: Könyvkukacok –, meg minden. Az orromon jött ki a tej, amikor először megmutatta. megmu tatta.  Apa nem értékelte, amikor azonnal követelni kezdtem egy pólót magamnak is. Tudta, hogy nem a bowling, sem a könyvtárosok iránt táplált szenvedélyes rajongásom sarkall, az egyszer biztos.  A kulcsomat az előszobái asztalkára dobtam. – Hahó! – szóltam a nappaliba lépve. – A konyhában vagyunk, Maggie! Ide tudnál jönni egy kicsit, légy szíves? – hallottam anyám hangját. Nem tetszett a hangsúly; a jókedvem azonnal semmivé foszlott, és a helyét ideges feszültség  vette át a gyomromban. gyomromban. Beléptem a ragyogóan világos konyhánkba, ami éles kontrasztban állt szüleim borús arckifejezésével. Mindketten az asztalnál ültek, kezüket szinte egyforma mozdulattal összekulcsolva. Ha nem néztek volna olyan szigorúan, talán elnevetem magam a látvány komikumán. – Ööö, minden oké? – kérdeztem, és leültem hozzájuk a szabad székre. Apám anyámra pillantott, aki valószínűleg bátorítónak szánt mosolyt küldött felém. De inkább volt feszült feszü lt és zavart. – Hát, kicsim, nemrég nagyon rossz híreket kaptunk – szólalt meg anya bizonytalanul. Nagy Nagy levegőt vettem. – Na és mi az? – kérdeztem a rémülettől összeszoruló torokkal.  Anyám nagyot sóhajtott, sóhajtott, és a tenyerét a kézfejemre tette. – Lisa McCabe-ről McCabe-ről van szó – kezdte. Csak pislogni tudtam a váratlan fejleményen. Ruby Lisája? Zavartan összevontam a szemöldököm. – Mi van vele? – kérdeztem habozva, mert ösztönösen éreztem, hogy nem lesz ínyemre a válasz.  Anyám megszorította a kezem.

– Lisának autóbalesete volt az I-81-esen ma hajnalban – felelte halkan. Egész testemben megfeszültem. – És jól j ól van? – kérdeztem csendesen, csen desen, de d e a szüleim arcáról lerítt, mi következik.  Apa megrázta a fejét. – Lisának saját produkciós irodája van Charlottesville-ben, Charlottesville-ben, ugye? – kérdezte. Bólintottam. – Valószínűleg hazafelé tartott, miután végigdolgozta végigdolgozta majdnem az egész éjszakát, és elaludt a volánnál. Nekiment a szalagkorlátnak, és fejre állt a kocsival. Azonnal meghalt. Elállt a lélegzetem, le kellett hunynom a szemem. Jézusom, ez  borzalmas!  Azonnal elfogott a lelkifurdalás, amiért hagytam veszendőbe menni a jó kapcsolatot Lisával és Rubyval. El akartam távolodni mindentől, ami Clayhez köthető. De nem voltam igazságos. Pláne, hogy Lisa és Ruby mindig kedvelt és támogatott engem. És Lisa nagyon szerette Clayt. Olyan nagyon akart volna rajta segíteni. Eszembe jutott a találkozás a kávézóban, alig néhány néh ány hete. Nem tudom felfogni, hogy akkor ak kor láttam utoljára! – Fel kéne hívnom Rubyt. Vagy meglátogatni. Vagy valami – mondtam. Ruby ebbe bele fog halni. A kettejük kapcsolatát Lisával mindig is gyönyörűnek láttam. Az ő szerelmük az a fajta, ami örökké tart. Nem igazság, hogy nekik ilyen hirtelen véget ért az „örökké”. Felálltam az asztaltól. Tudtam, hogy valamit tennem kell. Csak nem tudtam biztosan, mit is. A lelkemet mázsás súllyal nyomta a gyász Lisa miatt. A szüleim azonnal mellettem termettek, és két oldalról támogattak. – Átmehetünk hozzá együtt, Maggie. Meglátjuk, Me glátjuk, tehetünk-e  valamit. Ruby olyan bűbájos nő – mondta anyám. Hozzábújtam,

hálásan a vigaszért. És ekkor eszembe jutott még valaki, akit eszméletlen súlyosan érint majd ez a váratlan tragédia. Valaki, akinek nem szabad átadnia magát a fájdalomnak, amit okozni fog. Valaki, aki már így is épp, hogy a felszínen tud maradni. A nyilalló fájdalom a mellemben már nem saját magamnak, és nem is Rubynak szólt. Hanem teljes egészében Claynek, aki tudtam, hamarosan mérhetetlenül szenvedni fog. – Köszi szépen, anya, köszi, apa – leheltem erőtlenül.  Apa megpuszilta a fejem búbját, elővette a kedvenc kamillateámat, és a vízforralóhoz ment, hogy készítsen nekem egy csészével belőle. Anya a konyhaszekrényből kezdett kipakolni mindenfélét a pultra. Ráismertem a híres hétsajtos rakott csirkéjének hozzávalóira. Vajon miért pont főzési vágyat váltott ki  belőle egy halálhír? Olyan sértőn hétköznapinak tűnik így, a tragédia nyomában. De gondolom, inkább arról szól a dolog, hogy úgy érezze, tesz valamit. Még akkor is, ha ez inkább szolgálja a saját érdekünket, mint bárki másét. – Kimegyek egy kicsit a levegőre – nyögtem ki, és már siettem is kifelé az udvarra a hátsó ajtón át. Kiráztam a frufrumat a homlokomból, és felbámultam az égre. Képtelen voltam másra gondolni, csak Clayre. Clay. Clay. Clay. Úgy tűnik, sosem lehet nyugta szegénynek. A szívem újra a fiúért vérzett, akit minden idegszálammal szeretek. Muszáj volt kényszeresen arra gondolnom, hogyan birkózik majd meg a hírrel.  Vajon semmivé lesz tőle minden előrelépés, amit eddig elért? elért? Össze tudja majd szedni magát a gyász után? Anyjaként szerette Lisát. Csak ő volt neki és Ruby. Ennyi jutott neki a szerető, segítő családból. Ez a helyzet nagyon könnyen újra tönkreteheti őt.  A rohanó gondolataim egyszerre megtorpantak, ahogy

rádöbbentem valamire. Vissza fog jönni Davidsonba. A francba, hát persze, hogy visszajön! Megráztam a fejem, belemarkoltam a hajamba. Nem szabad most erre gondolnom!  Nem fogok  fogok  arra gondolni, mit jelent számomra újra látni őt. Ugyanis képes voltam önző módon a saját saját érzelmeim miatt aggódni, mikor Ruby és Clay  vesztesége ennyire hatalmas. Elővettem a telefonom, és Rubyt hívtam. Fogalmam sem volt, mit mondjak. Minden szó haszontalannak tűnt abban a pillanatban. Bűntudattal vettem tudomásul, hogy megkönnyebbültem, amiért csak a hangpostáját értem el. Ahogy hallgattam a bolondos üzenetet, amit Lisával vettek fel, égetni kezdték a szemem a könnyek. Szipogva megtöröltem, és már meg is hallottam a sípszót. – Ruby, Maggie vagyok. Én... csak azért hívlak, hogy megmondjam, hogy... mennyire sajnálom! Jézusom, annyira, annyira sajnálom!  A szavak a torkomon akadtak, el kellett hallgatnom. Muszáj megnyugodnom kicsit, ha be akarom fejezni a mondandómat. – Csak azt akartam tudni, tu dni, szükséged van-e bármire. Légy szíves, hívj! Nagyon szerettem Lisát. Annyira fantasztikus ember  volt! Úgy sajnálom! – fejeztem be suttogva. Képtelen voltam  bármi mást kinyögni, ezért letettem. letettem.  A fejem előrebukott a mellemre. A telefon kicsúszott a kezemből a fűbe, és elborított a bánat a tragikusan korán félbeszakadt élet miatt, és azért, amit ez annak jelent, akit a  világon a legjobban szeretek.

8. FEJEZET CLAY

Ez  A NAP is ÚGY KEZDŐDÖTT, mint bármelyik másik. Hétkor keltett az órám. Kikászálódtam az ágyból, és lezuhanyoztam. Letuszkoltam a torkomon a közel ehetetlen reggelit, aztán mentem az első csoportos foglalkozásra. A mai téma a támogatói hálózat kiépítése volt. Feszülten figyeltem és aktívan részt vettem, hiszen én vagyok Clayton Reed, a Szuperpáciens!  Aztán két óra suli. Befejeztem a bioszdogát, és nekiálltam az angol esszének a Rózsaszál a Rózsaszál Emily kisasszonynak- ból kisasszonynak- ból.. Sosem rajongtam az iskoláért. Mindig is utáltam a zsúfolt folyosóit és a minden lében kanál embereket. De így, hogy hétórányi suli kettőbe van sűrítve, szinte hiányzik a luxus, hogy óráról órára órára járok. Nem valami élvezetes a nyaktörő tempó, amit tartanom kell, ha az egész oktatásomat ennyi idő alatt le akarom tudni. Ettől függetlenül nagyon ász vagyok. Sosem érdekelt, hogy jól teljesítsek. Házi? Ugyan. Jegyzetelni az órán? Hagyjál már! De most, hogy koncentráltabb vagyok mindenben, mint valaha, végre

kezdem ezt az egész tanulásdolgot is komolyan venni. Elhatároztam, hogy én leszek az összeomlás utáni újrakezdés tankönyvi példája. Nézzetek rám: tanulok, beszélek az érzéseimről, és még a társadalomnak társadalomnak is hasznos tagja vagyok! Ezt nektek, anyu és apu!  Végeztem a leckével, és megebédeltem. Maria és Tyler még foglalkozáson volt, Susan meg a pszichiáterével. Ketten maradtunk Greggel, ami nem volt rossz. Greg egész vicces arc, és új értelmet ad az „őrült” kifejezésnek. Ha valaki, ő aztán a mintapéldánya volt egy pszichiátriai intézet lakójának. Vagy az is lehet, hogy csak látta a Száll a Száll a kakukk fészkéré-t fészkéré-t.  Azt hinné az ember, hogy tourette-es, ami mindent képes összehordani. De nem: csak abszolút semmi gátlása nincs. Simán elküld valakit a búsba, miután előadta, miért van válságban a  világgazdaság. Lehet tőle félni, félni, vagy felvenni a ritmusát. Bevallom, Bevallom,  bennem mind a kettő hozzáállás megvan. Tehát, ahogy mondom, minden folyt a megszokott mederben, ahogy mindennap, mióta idekerültem a Graysonba. Tudhattam  volna, hogy amint kezd minden normalizálódni, azonnal elvesztem a lábam alól a talajt. Épp a szobámban voltam. Tyler még ebédelt, pont váltottuk egymást. Így ki akartam használni a ritka alkalmat, hogy egyedül lehetek, és gondoltam, alszom egy rövidet a következő foglalkozás előtt. Már épp bebólintottam volna, amikor kopogtak az ajtón. Próbáltam nem mogorvának tűnni, ahogy feleltem a látogatónak. Jonathan lépett a szobába, és azonnal tudtam, hogy  baj van. Felültem az ágyon, és lelógattam a lábam. lábam. – Dr. Todd látni akar – szólalt meg Jon, és a mosolyában több  volt az együttérzés, mint ami a jelen lelkiállapotomban kívánatos lett volna. – Miért? Mi van? – kérdeztem harciasan.

Utálom a titkokat. Veszélyesek, mert nagy eséllyel járnak kellemetlen mellékhatásokkal. Ha a pszichiátered behívat magához a szokásos találkozókon kívül, az semmi jót nem jelent.  Végiggondoltam, miket csináltam az elmúlt másfél hétben, de nem találtam semmi kivetnivalót benne. Az biztos, hogy nem megbüntetni akarnak valamiért. A Maggie-féle telefonhívás utáni kiborulásom óta komolyan igyekeztem összevakarni magam. És úgy gondolom, nagyon is jó munkát végeztem. Miért hívat a doki mégis erre a rendhagyó találkozóra? Jonathan vállat vont, de nem felelt. Ezen felhúztam magam. Főleg azért, mert éreztem, kezdek szétesni. Láttam rajta ugyanis, hogy pontosan tudja, miről van szó. És hogy bármi is legyen az,  jobb, ha a pszichiáteremtől hallom. hallom. Ez nem hangzik jól. Követtem Jonathant dr. Todd irodájába, és mögötte  várakoztam, amíg bekopogott. Bedugta Bedu gta a fejét az ajtó nyílásán, és hallottam, ahogy bejelent dr. Toddnak. Aztán visszafordult felém, és a kezét a vállamra tette. – Menj csak be! Nemsokára érted jövök. Ó, anyám, ez nem tetszik nekem. Nagyon, nagyon nem. Nem reagáltam Jonathan szavaira, csak kikerültem, és  beléptem dr. Toddhoz. Becsuktam magam mögött az ajtót, és amikor megfordultam, meglepve láttam ott Julie-t, Sabrinát és Mattet, azaz az intézet minden elmegyógyászát. Dr. Todd elhúzta a székét az íróasztala mögül, leült a másik oldalon, és a kanapé felé intett, hogy foglaljak helyet. Matt arrébb húzódott, hogy elférjek. Próbáltam nem  bezárkózni az intenzív együttérzés láttán, ami mindannyiukról áradt. Csakhogy az önuralom sosem volt az erős oldalam. – Jól van, elég legyen! Mondják már meg, mi a fene folyik itt! –  vetettem oda élesen. Lerogytam a kanapéra, és összefontam a

karom. Ingerült voltam. És aggódtam is. És ettől csak még dühösebb lettem. Dr. Todd megőrizte a hidegvérét, de azért láttam egy kis ki s feszültséget a tekintetében, mintha felvértezné magát, hogy olyasvalamit mondjon, amiről tudja, hogy nem fog tetszeni. Istenem, mintha még nem lennék elég bolond, a folyamatos spekuláció arról, hogy mit fogok hallani, biztosan az őrületbe fog kergetni! – Clay, nemrég telefonált Ruby. De utálom, amikor megszólítanak, úgy kezdenek bele valamibe! Tudtam, hogy a meglepetésem talán túlságosan is nyilvánvaló, mert dr. Todd rezzenéstelen arca tőle teljesen szokatlan, fájdalmas grimaszba torzult.  A tekintetem ugrált a többi orvos között. Mind élénken rám figyeltek. Mit várnak, mit fogok csinálni? – Tegnap reggel baleset b aleset történt – mondta Sabrina szinte suttogva, mintha egy vadállatot próbálna lecsillapítani. Rémülten talpra ugrottam. – Ruby jól van? Mi a franc történt?!  A hangom ekkor már egyre inkább hisztérikusan csengett. Ha nem világosítanak fel hamarosan, szétszedem ezt a helyet. Dr. Todd észrevehette rajtam a pánikot, mert ő is felállt, és azonnal mellettem termett. Két tenyerét súlyosan a vállamra fektette, és lefelé nyomta. – Vegyél mély levegőt, Clay!  A hangjában elég tekintély volt ahhoz, hogy hallgassak rá, és ne húzzak be neki egyet. Próbáltam orron be, szájon ki lélegezni, de a fejemben kavargó gondolatok nem hagyták. – Mondják már el, kérem! – rimánkodtam, mert úgy véltem, ha a rombolás nem bírja őket szóra, hát majd a könyörgés igen. Dr. Todd még mindig nyomta a vállamat. Tudtam, hogy „földelni”

próbál, bekapcsolni a testem nyugalmi reflexét. Jelenleg teljesen eredménytelenül. – Lisáról van szó. Autóbalesetet szenvedett – mondta halkan, tagoltan. Egész testemben megfeszültem, mintha egy ütés hárítására készülnék. – És jól van? – nyögtem ki rekedten. A világ elhomályosult a szemem előtt, és a doki következő szavai mintha sűrű ködön áthatolva értek volna el hozzám. – Lisa nem élte túl... Nagyon sajnálom, Clay! – mondta tisztán és erélyesen. Mégsem voltam biztos benne, hogy jól hallottam. Csak pislogni tudtam. – Lisa nem élte túl? – kérdeztem, megerősítést várva. Nem,  biztosan tévednek. Most beszéltem Lisával, a múlt hétvégén. Halálra szívatott, hogy megnéztem a  Szerelmünk lapjait , pedig tudja, hogy nincs túl nagy választékunk itt filmekből. Mégis az utolsó cseppig kiélvezte, hogy húzhat vele. Cserébe én jól kigúnyoltam az új motoros csizmáját. Tök jó beszélgetés volt, és a  végén megígérte, hogy eljön értem Rubyval két hét h ét múlva, amikor hazaengednek a Graysonból. Dr. Todd bólintott, keze még mindig a vállamon. – Nem, Clay. Nem élte túl – ismételte.  A szívemre mázsás kő zuhant, a gyomrom felkavarodott. Mi a franc...?! Matt jelent meg mellettem. Nem ért hozzám, de jelezte, hogy támogat. Ehelyett úgy éreztem, mindjárt felőrlődöm köztük. – Menjenek innen a francba, legyenek szívesek! – próbáltam fenyegetően fellépni, de a hangom gyenge és megtört volt. Matt habozva karon fogott, és megpróbált a kanapéhoz vezetni. v ezetni. – Ülj le egy kicsit, Clay! Akarsz róla beszélni? Kirántottam a karom a szorításából, és hátraléptem. A hajamba h ajamba markoltam és húzni kezdtem. Az összeomlás ismerős érzése

kezdett bizseregni a tudatom peremén. – Clayton, ülj le, most! Dr. Todd szavai talán nyersebbek voltak, mint az az adott helyzetben helyénvaló lett volna, de tudta, hogy ha erélyesen lép fel, arra mindig ösztönösen fogékony vagyok. Nem is értem, hogyan, de az ellentmondást nem tűrő hangja áthatolt a zsivajgó a  zsivajgó gondolataimon. Úgy tűnik, nem véletlenül került az a két betű a neve elé. Leroskadtam, és mintha Sabrinát hallottam volna fél füllel, amint figyelmeztet, hogy koncentráljak a légzésre. Szarok bele! Dugják fel maguknak a légzéstechnikájukat! Ki a francok ők, hogy nyugtatgassanak, amikor épp most veszítettem el egyet a három ember közül, aki valaha fontos volt nekem?! Basszus... Lisa meghalt. Ez olyan végérvényes dolog, amihez nem fűlik a fogam. Szeretnék felébredni, és rájönni, hogy csak rosszat álmodtam. Belecsíptem a karomba – a fájdalom jólesett, de azt is megtudtam belőle, hogy egész biztosan ébren vagyok.  A térdemre könyököltem, az arcomat a tenyerembe temettem, és próbáltam úrrá lenni a közeledő pánikrohamon. Senki nem ért már hozzám. Senki nem szólt egy szót sem. A mélységes csendet csak a falióra szabályos ketyegése törte meg. Nem is tudom, meddig maradtam így. Talán percekig. Vagy órákig? Ki tudja? De végül felemeltem a fejem, és mindenkit ugyanott láttam, ahol azelőtt volt, mozdulatlanul. Ott O tt álltak, ugrásra készen, várva az elkerülhetetlen kiborulásomat. Hát, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de hiába várnak. – Fel akarom hívni Rubyt – szóltam, és büszke voltam a belső tartásomra. Matt és Sabrina indulni készült. – Beugrunk nemsoká, n emsoká, megnézzük, megnézzük, mi újság ú jság veled – ígérte ígérte Matt. Bólintásra sem méltattam. Másra sem. Csak azt akartam, hogy

 végre elmenjenek. Sabrina mentében megszorította a vállam. Szerettem volna ellökni a kezét. Még sosem éreztem magam lekezelve a Graysonban, de ebben a helyzetben maga vagyok a közhelyes elmebeteg páciens. Mindenki lábujjhegyen jár körülöttem, és ettől üvölteni tudnék.  Amikor mindenki elhagyta a szobát, dr. Todd felemelte a  vonalas telefonja kagylóját, és felém nyújtotta. – Clay, Ruby most gyászol. Nagyon rossz dolgokat él át. Készülj fel arra, ez mit fog elindítani benned. Figyelj a kiváltókra, és  védekezz ellenük, rendben? Egyenesen a szemembe s zemembe nézett, amíg elvettem tőle a kagylót. – Igen. Persze – motyogtam. Gyorsan tárcsáztam Ruby mobilját és vártam. Kicsengett. És csengett. És csengett. Majd amikor már épp letettem volna, halk kattanással kapcsolt a vonal. Ruby elhaló hangon szólt bele a telefonba. – Ruby néni! – nyögtem n yögtem ki rekedten. A vonal vo nal másik végén elcsukló zokogás felelt. – Clay, drágám! Olyan jó, hogy hívsz – felelte Ruby hüppögve.  Aztán igazán elkezdett sírni. Egészen megbénított. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Nem  vagyok hozzászokva, hogy én legyek az, aki vigasztal. Egész életemben fordított volt a két szerep. Mindig Ruby volt, aki igyekezett összeszedni életem darabjait, hogy újjáépítsen engem  belőlük. És én nem tudtam, hogyan tehetném meg vele ugyanezt. És ettől szörnyen éreztem magam. Haszontalannak. Tettem tehát, amit tudtam: hagytam, hogy sírjon, és közben utat engedtem a saját könnyeimnek. – Fogalmam sincs, mihez kezdek most, Clay – suttogta Ruby elfúló hangon.  A fejem tiszta tiszta káosz volt. Képtelen Képtelen voltam rendesen rendesen összeszedni

a gondolataimat. Tudtam, hogy a sokktól van. Minden tagom zsibbadt, nem tudtam koncentrálni semmire. De valamit mondanom kellett. – Hazamegyek – szólaltam meg végül. – Én... Clay... ne, most saját magaddal kell törődnöd. Lisa sem akarná, hogy kockára tedd a kezelés sikerét – tiltakozott Ruby, de rögtön közbevágtam. – Hagyd abba, Ruby! Hazamegyek. Muszáj. Összeszorult a torkom, a fejemet az asztalra hajtottam. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez a helyes döntés. De nem volt más választásom. Még szép, hogy megyek. – Köszönöm! Annyira köszönöm! Egyszerűen nem tudom, mit csináljak... annyi minden van, amivel foglalkozni kéne... – sírta el magát újra Ruby, én pedig szenvedtem attól, hogy ilyen messze  vagyok tőle. – Nemsokára ott vagyok – ígértem, és elbúcsúztunk. Abban egyeztünk meg, hogy visszahívom, ha sikerült repülőjegyet foglalnom.  Ahogy letettem a telefont, dr. Toddhoz fordultam, felkészülve egy nagy vitára a tá vozásomat tá vozásomat illetően. Csakhogy igazság szerint nem tudott érdekelni. Semmi sem tarthat vissza attól, hogy felszálljak egy Virginiába tartó gépre. – Szeretnék repjegyet venni – jelentettem ki tömören. Dr. Todd átható pillantással meredt rám, aztán csak bólintott. – Megoldjuk – felelte. Felemelte Feleme lte a telefont, és Louis-t, a nappali ügyeletest hívta. Megadta az engedélyt, hogy használjam h asználjam a netet, hogy lefoglaljam az utazást. – Vissza kell mennem a szobámba a tárcámért. Kell a  bankkártyám belőle – mondtam, és észrevettem, hogy remeg a hangom. – Ez most jó sok s ok feldolgoznivaló így egyszerre, egyszerre, Clay. Ha

lefoglaltad a jegyet, menj vissza a szobádba, nem kell semmit csinálnod délután. Pihenj egy kicsit. Louis-nak add oda az útitervedet, majd ő eljuttatja hozzám. De reggel mindenképp látni szeretnélek. Bólintottam, másra nem volt szükség.  Végigcsináltam hát a procedúrát. Sikerült elkapnom egy másnap esti járatot a Miami Nemzetközi Repülőtérről Dulles-ba. Dulles -ba. Huszonnégy órán belül újra Virginiában leszek. Nem tehettem meg, hogy belegondolok, mit fog ez jelenteni a számomra. Most csak a lelkemben tátongó ürességre tudtam figyelni. Hiszen Lisa, a nagynéném barátnője, aki kemény, mint a kő, de a szíve arany – most halott. Jézusom! Sosem voltam képes egészségesen kezelni a gyászt. Az első, ösztönös reakcióm az volt, hogy magam ellen forduljak. Hogy mélyen a húsomba vájjak, és hagyjam, hogy folyjon a vérem. Vagy hogy szétcsapjam magam annyira, hogy ne is legyek képes gondolatokat formálni. Megnyaltam a szám szélét, mert konkrétan összefutott a nyál a számban a gondolatra.  Nem! A francba, akkor sem! Idegesen sem! Idegesen járkálni kezdtem fel-alá a szobámban. Mintha segítene, hogy elkoptatom a parkettát. Persze semmi eredménye nem lett, így megpróbáltam, hogy lefekszem, és behunyom a szemem. De semmi nem segített. Próbáltam felidézni azokat a hiperszuper módszereket, amikkel az ilyen helyzeteket kezelni lehet, elvileg. Összeszorítottam a szemem, és megpróbálkoztam a pozitív újraértelmezéssel. Amikor azzal sem jutottam semmire, kezdtem kétségbe esni. Muszáj volt találnom valamit, ami eltereli a figyelmemet arról, hogy vagy keressek valami hegyeset és éleset,  vagy kémiai segítséghez forduljak. Kinyitottam a szemem, és megláttam a szülinapi ajándékaimat. Még nem pakoltam el őket, ugyanott voltak, ahol hagytam hagytam őket, a sarokban.

Beletúrtam a csomagok közé, erőt vettem magamon, hogy ne ragadjak le az albumnál, és elővettem a rajzfüzetet és a ceruzákat. Leültem velük az íróasztalomhoz, és felkapcsoltam a kislámpát. Bedugtam a fülhallgatót, végigpörgettem a zenetáramat, míg meg nem állapodtam egy Apocalyptica-albumnál, és csutkára tekertem.  Aztán rajzolni kezdtem. Újabb és újabb vázlatok kerültek ki a kezem alól – mindent kiadtam magamból az ujjaimon át a papírra. Órák teltek el így, és én még mindig rajzoltam. Egyszer Tyler  jelent meg és mondani akart valamit, de nem törődtem vele. És ő elég jól ismert már, úgyhogy békén hagyott. Maria is beugrott, egyértelmű volt, hogy már ő is tud Lisáról, de őróla sem vettem tudomást. Egy másodpercre sem tettem le a ceruzát. Megszállottan dolgoztam. Éjfél körül járt az idő, amikor végre abbahagytam. Az asztalomat ellepték a rajzok, a sötét szobában csak az asztali lámpa sápadt fénye világított. A csendben hallottam Tyler egyenletes szuszogását, és tudtam, hogy az ügyeletes hamarosan megjelenik az ellenőrzőkörútja ellenőrzőkörútja közben. Lapozgatni kezdtem a rajzok között, akkor jöttem csak rá, hogy szinte nem is emlékszem, mit rajzoltam. Hagytam, hogy az érzéseim vezessenek, és ez működött. Sikerült az önpusztító indíttatásaimat valami másba fordítanom. Néhány képen fák, rétek voltak. Egy-kettő Egy-kettő az óceánról, és több mint egy tucat Lisáról. Lisa Rubyval. Lisa olvas. Lisa vacsorát főz. Ezeket különválogattam, és félretettem. Odaadom majd őket Rubynak. Elkezdtem összerakni a maradékot, és megláttam, mit rajzoltam még a lázas alkotás közben. Hát persze, tudhattam  volna: amint ceruzát fogok, az ő  arca   arca is megjelenik. Sosem volt ez

másként. Megérintettem Maggie arcát, amit olyan gondosan és aprólékosan megjelenítettem a papíron. A szeme csukva, mintha  valami bántaná. És már képtelen voltam nem gondolni arra, mit  jelent számomra a visszatérés vis szatérés Davidsonba. Fel fogja tépni a sebet, amit olyan nagy fáradsággal igyekeztem összevarrni. Pedig már éppen kezdett volna behegedni. Nagyot sóhajtva bedugtam az összes rajzot az íróasztalfiókba, és lekapcsoltam a lámpát. Bebújtam az ágyba, összekuporodtam, és harcolni kezdtem a belső démonaimmal, amik tönkre akarják tenni az életemet.

9. FEJEZET CLAY

BEGYÖMÖSZÖLTEM A RUHÁ IMAT IMAT A BŐRÖNDBE. Nem tudom, miért, de elkezdtem mindent bepakolni. A rajzaimat, a könyveket, mindent. Abszolút vissza akartam térni a temetés után, de egy kis hang belül figyelmeztetett, hogy jobb, ha mindenre felkészülök. – Szóval lelépsz, mi? Hátranéztem, és Mariát láttam az ajtóban, két ökle dacosan a pulóvere zsebében. A mosolya erőtlen volt és láthatóan szomorú. – Aha, fél hétkor megy a gépem – feleltem, és visszafordultam az ágyamon heverő ruhakupac ruhakup ac felé. Maria Maria nem szólt, és nem n em is jött  beljebb. Amikor kész voltam, becsuktam és becipzároztam a  bőröndöt.  bőröndöt. Leemeltem az ágyról, nagyot puffanva landolt a padlón. Beletúrtam a hajamba, tudtam, hogy szanaszét meredezik, de nem tudott érdekelni.  Alig aludtam valamit. A szemem szúrt a fáradtságtól. Zúgott Zú gott a fejem, a szám száraz volt. Úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. Maria az ajtófélfának dőlve csendben csend ben figyelt.

– Visszajössz? – kérdezte, ahogy körüljáratta a tekintetét a lecsupaszított szobán. Tyler oldalán a szokásos kupleráj volt, de az enyém semmi jelét nem mutatta már annak, hogy valaha is lett  volna lakója. – Úgy tervezem – feleltem nem túl meggyőzően. Mert már akkor is tisztában voltam azzal, hogy ha egyszer hazaérek, nagyon nehéz lesz újra otthagyni azt a helyet. Pláne így, hogy Rubynak szüksége van rám. De megígértem magamnak, hogy a gyógyulásom és a kezelés hátralévő hátralévő része kell hogy maradjon a legfontosabb. Csakhogy a fontossági sorrend időnként változik. – Aha, csak ez még nem jelenti azt, hogy úgy is lesz – jegyezte meg Maria bánatos beletörődéssel. – Maria, figyelj... – kezdtem bele, de Maria feltartott kézzel  belém fojtotta fojtotta a szót. – Vágom, Clay. Nem kell magyarázni. Csak el akartam mondani, mennyire sajnálom, ami Lisával történt. Nagyon klassz nő volt. Örülök, hogy volt alkalmam találkozni vele. Szeretnélek támogatni ebben. Mindannyian szívesen tennénk. Gondolunk majd rád – mondta mond ta halkan, sóvárgó mosollyal. – Köszi. Nagyon jó ezt hallani – feleltem őszintén. Épp teljesen robotpilótán voltam, fogalmam sem volt, mihez kezdek, miután leszálltam Virginiában. Reggel felhívtam Rubyt, és megmondtam, hogy este érkezem. Ragaszkodott hozzá, hogy kijön elém, pedig mondtam, hogy majd hazamegyek busszal. De hallani sem akart róla, kijelentette, hogy ő kell hogy elhozzon. Nem nagyon igyekeztem lebeszélni róla. Nem lett volna sok értelme. Úgyis kijön értem, akárhogy is. Őrá mindig Őrá  mindig számíthatok. És ezen az sem  változtat, hogy épp darabokra hullott az élete. Maria odalépett hozzám, és átölelte a derekam. Bizonytalanul felemeltem én is a karom, és viszonoztam az ölelést. Maria a mellemhez szorította az arcát, én ráhajtottam a fejem az övére.

Egy darabig nem mozdultunk, aztán elhúzódtam. Maria mindkét kezével megszorította az enyémet, és nem engedte el. – Hiányozni fogsz – vallotta be, valamiért szégyenkezve. Megszorítottam a kezét, aztán elengedtem. – Te is nekem – mosolyogtam rá, rá, amit ő megpróbált  viszonozni. Felpillantottam a faliórára, és láttam, hogy ideje indulnom a találkozóra dr. Todd-dal. – Mennem kell. Ebédelünk együtt? – kérdeztem. Fura volt a hirtelen feszültség a szobában. Nem tudtam biztosan, mi okozza, de szerettem v olna olna minél távolabb kerülni tőle. Maria jó szándékú lány, de túl erősen függ a kettőnk  barátságától. Én pedig képtelen voltam még azon is aggódni, mit  jelent majd a számára a távozásom. Nem akartam, hogy bárkinek a boldogsága rajtam álljon. Mert legutóbb, amikor ez történt, annak nem lett jó vége. – Persze – felelte, tudomásul véve, hogy elhúzódtam tőle. Beletörődött, hogy szükségem van egy kis távolságra, és hagyott elmenni. Dr. Toddhoz siettem, aki már várt rám. – Clay, hogy érzed magad? – kérdezte, amint becsukódott mögöttem az ajtó. Épp csak megrántottam a vállam, és helyet foglaltam. – Nem is tudom – feleltem. Bólintott. – Érthető. Sok mindenen mentél keresztül az elmúlt fél nap alatt – fonta karba a kezét. – Meddig tervezel Virginiában maradni? Tudtam, hogy előbb-utóbb előbb-utóbb felteszi ezt a kérdést. Már csak az kellett volna, hogy legyen rá válaszom. – Nem tudom. tud om. Nem hiszem, h iszem, hogy h ogy Ruby Ru by egyáltalán egyáltalán elkezdte elkezdt e szervezni a temetést. Úgy gondoltam, odaérek, aztán meglátom.

Tudatosan fogalmaztam ennyire tömören. Mert igazság szerint fogalmam sem volt, mire számítsak. – Értem. Komolyan. De Clay, Cl ay, én azért nem ne m bánom ezt az utazást, mert tudom, mennyire fontos neked és a gyógyulásod szempontjából, hogy érezd, Ruby számíthat rád. Viszont nem akarok hazudni: nem mondanám, hogy nem aggódom amiatt, milyen hatással lesz ez a fejlődésedre. Masszírozni kezdtem a két szemöldököm közötti pontot, mert mögötte motoszkálni motoszkálni kezdett a fejfájás. – Tudom, dr. Todd. De múlt éjjel ahelyett, hogy megvágtam  volna magam, órákon át rajzoltam. Egy ilyen helyzetben! Ez már  valami, nem? De mindegy is, mert így is, úgy is muszáj lesz elmennem.  A hangsúlyom nem tűrt ellentmondást. Felszállok Felszállok arra a fél hetes gépre, és annyi. Sem ő, sem senki más nem mondhat olyat, ami miatt meggondolnám magam. Dr. Todd békítően békítően feltartotta  feltartotta a két tenyerét. – Tudom, Clay. De akkor is muszáj, hogy legyen  vészforgatókönyvünk arra az esetre, ha nehézségeid adódnának, amíg otthon vagy. Túl keményen küzdöttél és túl sokat értél el ahhoz, hogy veszni hagyjuk. Ez az út minden tekintetben embert próbáló lesz a számodra. Figyelembe véve a körülményeket, amiben találod majd magad, számíts rá, hogy a régi szokások hirtelen nagyon vonzóak lesznek. Épp csak elkezdtük kideríteni, hogyan reagál az elméd a stresszhelyzetekre. Ez a látogatás fejben és érzelmileg is mindenképp nagyon megterhelő lesz. Itt, a Graysonban olyan, mintha buborékban élnél. Sokaknak adódnak nehézségei az alkalmazkodással, amikor el kell hagyniuk. Nálad pedig többszörös kihívásra számítok, tekintettel a helyzetedre.  Anyám, az ürge nem kerülgeti a forró kását! – Tudom! Semmi nincs abból, amit most elmondott, amire ne

gondoltam volna magamtól is. Nem készültem fejjel menni a falnak. Életemben először szemellenző nélkül lépek egy élethelyzetbe. Nyilván parázom egy kicsit. Hülye is volnék, ha nem így lenne. De nem hagyom, hogy a félelmeim megakadályozzanak abban, hogy támogassam Rubyt. – Az jó, nagyon fontos, hogy felkészült légy. De Clay: szeretném, ha naponta beszélnénk, amíg Davidsonban vagy.  Akkor ha bármi felmerül, lesz segítséged ahhoz, hogy megoldd. megoldd. Igyekeztem úrrá lenni a sértettségemen a javaslat miatt. Nekem nem kell semmiféle hülye bébiszitter! Ingerültem megdörzsöltem a karomat, éreztem a régi hegek  vonalait. Na jó: lehet, hogy mégsem ártana ártana egy bébiszitter. – Persze, telefonálok majd. Dr. Todd felvett egy borítékot az asztalról, kivett belőle egy lapot és átnyújtotta. A terápiás szerződésem volt. v olt. – Ezt vidd magaddal, olvasgasd, és jól jegyezd meg, ami benne áll! Összehajtogattam a lapot, és bedugtam a farzsebembe. Dr. Todd aztán nem bíz semmit a véletlenre! – Köszönöm, Doki, tényleg értékelem. Komolyan nem tudom, meddig húztam volna még, ha nem kerülök ide. Még nem is fejeztem ki igazán a hálámat a Grayson dolgozói felé. És fontosnak éreztem, hogy most megtegyem. – Ezért vagyunk itt – felelte dr. Todd tömören. Felálltam a székből. – Jacquitól megkapod este a gyógyszereidet, mielőtt elindulsz. És ha szükséged van valamire, Clay, bármire a világon, tudod, hogy hívhatsz engem vagy bárki mást, éjjel-nappal. Valaki mindig lesz itt.  A megnyugtató szavaitól valahogy kevésbé éreztem magam magányosnak.

– Köszönöm – mondtam újra, és kiléptem a szobából.  A nap további része csoportterápiával és a hátralévő sulis feladatokkal telt. Töltöttem egy kis időt Tylerrel és Greggel. Mariával ebédeltem. Erőt gyűjtöttem, hogy elhagyjam az intézetet, ami megadta a biztonságérzetet, amire olyan nagy szükségem volt az elmúlt három hónapban. Bár többször elképzeltem, milyen lesz majd végre elmenni innen, a valóság teljesen más volt, mint a fejemben. Nem így akartam itt hagyni a helyet. Bár szándékozom visszajönni, attól még kénytelen vagyok kilépni a világba, ami mérhetetlenül megváltozott, mióta otthagytam. Fél órával azelőtt, hogy indulnom kellett a reptérre, Sabrina látogatott meg. – Édesanyád hívott, h ívott, beszélni szeretne veled – jelezte, j elezte, és az irodájába irányított. Lehunytam a szemem, a kezem ökölbe szorult. Mi a francot akarhat? Legbelül pontosan tudtam. Felvettem a telefont, és összeszorítottam a fogam. – Helló, anya – szóltam bele. Sabrina kiment a szobából, de az ajtót nyitva hagyta. Az volt az érzésem, hogy élénken fülel a  beszélgetés minden szavára. Mindenki tudta, hogy a szüleim felérnek egy érzelmi atombombával a számomra. Sosem lehet tudni, mit váltanak ki belőlem. – Mit hallok, mit akarsz te Virginiában?! Ez teljességgel elfogadhatatlan – hasított a fülembe anyám jéghideg, éles hangja a vonal túlsó túlsó feléről. – Én is örülök, hogy hallom h allom a hangod, anyám – feleltem gúnyosan. Elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Nem mégy Virginiába. Egyáltalán hogy jutott eszedbe ilyen hülyeség? Mindazok után, amin apáddal átmentünk miattad, a kis

öngyilkos mutatványod után! Most pedig kész vagy újra tönkretenni mindent! Hát nincs neked semmi tartásod? – folytatta viszolyogva. El is hittem, hogy undorodik tőlem. Jó lett  volna, ha lepereg rólam. És részben meg is tanultam, hogy ne függjek annyira az elismerése iránti vágytól. Csakhogy ez nem nyomta el teljesen azt a kis részemet, amit még érdekelt. Ettől sürgősen meg kell szabadulnom. Ha kell, erőszakkal. – Rubynak szüksége van rám. Gondolom, hallottad, mi történt Lisával. Nem tervezel részt venni a temetésen? Nem is tudom, mi értelme volt feltennem ezt a nevetséges kérdést. Egyik szülőm sem fogadta el soha Lisa és Ruby „életformáját”. De azt hiszem, volt bennem valami bizarr reménykedés, hogy a családi kötelékek felülírják a kétes erkölcsi ítéleteket. Hogy anyámat érdekli érdekli annyira a nővére gyásza, hogy félreteszi az előítéleteit, és mellé áll. – Nem gondolom, hogy helyénvaló lenne most, hogy h ogy apád ap ád indul a kongresszusi helyért. Hogy nézne ki, ha egy konzervatív  jelöltet meglátnának meglátnának egy... homoszexuális illető temetésén?! temetésén?! Úgy köpte ki a szót, mint valami mocskot. Istenem, mekkora egy trampli! – Úgy nézne ki, mintha lenne szívetek. Akkor is, ha igazából nincs – feleltem dühösen, amiért hagytam, hogy ennyire felbosszantson. – Jó, elég lesz a drámából, Clayton. Nem mész sehova. Kezelés alatt állsz. Nem engedheted meg magadnak, hogy most elmenj.  Visszaeshetsz. És, ezt megígérhetem neked, a következő incidensnél nem leszünk ott apáddal, hogy segítsünk rajtad. Gúnyosan felkacagtam. – Hogy segítsetek? segítsetek? Te mit szívtál? Mikor segítettetek ti nekem valaha? 

Hallottam, hogy anyám hápogni h ápogni kezd a megrökönyödéstől. – Te ne merészelj így beszélni velem! – mondta fenyegetően halkan, amiből tudtam, hogy átléptem egy határt. Azt a vonalat, ami kényszerített, hogy kérdés és feltétel nélkül engedelmeskedjek. Kár, hogy azt a szófogadó bolondot magamból már örökre szélnek eresztettem. – Nem fogsz eljönni a Grayson Centerből, Clay. Apád és én utaltunk be oda, és ha nem vagy hajlandó folytatni a kezelést, kénytelenek leszünk drasztikus módszerekhez folyamodni, csak hogy biztosítsuk, hogy nem jelentesz veszélyt saját magadra. Szinte láttam magam előtt az arcán a gúnyos elégedettséget, ahogy rám köpi a mérgét. – Hajrá, anyám.  anyám.  Próbálj csak újra bezáratni, és meglátod, milyen szófogadatlan  szófogadatlan  fiad van! Nem hiszem, hogy ilyesmi jól  jönne most neked vagy apának. Pláne, hogy itt a választás meg minden.  Anyám nem szólt. Gondolom, csak füstölgött magában. Arról lemaradt, hogy tanultam egy s mást a manipulatív szüleimtől. Például azt, hogy hogyan szerezzem meg, amit akarok. Sikerült megcéloznom az Achilles-sarkát: a félelmét a nyilvános  botránytól. És amit amit mondtam, a lehető legkomolyabban is gondoltam. Ha akár ő, akár apám az utamba áll, gondoskodom róla, hogy én legyek a szar a palacsintájukban.  Végül anyám így szólt: – Ha így akarsz játszani, ám legyen. De ne számíts további támogatásra se tőlem, se apádtól! Ezt anyagilag is értem. Ha dacolni akarsz velünk és tönkretenni magad, csináld egyedül! Felhorkantam, mert a kijelentése cseppet csepp et sem rendített meg. – Egész életemben egyedül voltam – mondtam csendesen, és letettem a telefont. Hűha, ez... jólesett. Kiléptem az irodából, és ott találtam

Sabrinát, ahogy a laptopján pötyögött. Felnézett, és biztatóan rám mosolygott. – Végeztél? – kérdezte. Bólintottam. De végeztem ám! Épp ideje volt.  Azután már csak összeszedtem a cuccomat, a gyógyszerekkel együtt, elköszöntem mindenkitől, és elindultam Jonathannel a reptérre. Felszálltam a gépre, tíz perccel hamarabb el is indultunk. i ndultunk. Ez csak jó jel lehet, nem igaz? Próbáltam nem azon rágódni, mi vár, miután földet érek. Inkább megnéztem néhány sorozatrészt, ettem egy kis perecet, és kibámultam az ablakon. Nem volt hosszú az út, csak két és fél óra. Megnéztem az időt a mobilomon, amikor leszálltunk. Épp csak kilenc múlt. Nem akaródzott akaródzott kiszállnom a gépből, mindenkit magam elé engedtem. Nem szívesen várattam meg Rubyt, de a gondolat, hogy virginiai földre lépjek, túlságosan is kézzel foghatóvá tett mindent. Nem csak egy rossz álom volt többé, amiből bármikor felébredhetek.  Átverekedtem magam a reptér nyüzsgő tömegén, hogy felvegyem a csomagomat. Keresgélni kezdtem a tekintetemmel Rubyt, mert azt beszéltük meg, hogy ott találkozunk. A gyomrom kavarogni kezdett. Az idegeim cafatokban lógtak, és a testem máris vágyakozott a legrosszabb fajta megkönnyebbülés megkönny ebbülés után. Három órája sincs, hogy elhagytam az intézetet, és máris kezdek kiborulni. Átvágtam az emberáradaton, és gyakorlatilag  berohantam a mosdóba. Hála H ála istennek, üres ü res volt. Megnyitottam a csapot, és vizet lögyböltem az arcomra, aztán a nedves kezemmel  végigsimítottam a hajamon és a nyakamon is, hátha megnyugszom. Muszáj uralkodnom a légzésemen! Rájöttem, hogy még nem  vettem be a gyógyszeremet. Pedig az, hogy képtelen voltam

rendesen szedni, már így is elég szívfájdalmamba került. A mániás depresszió nem enged teret a feledékenységnek. Beletúrtam a laptoptáskám zsebébe, és elővettem a barna fiolát. Levettem a tetejét, és két tablettát ráztam a tenyerembe. Sietve, víz nélkül lenyeltem mindkettőt. Eszembe jutott, hogy a szorongáscsökkentőmből is bevegyek, de nem akaródzott. Úgyhogy inkább az önszuggesztió útját  választottam, amíg vártam, hogy h ogy hasson a Tegretol, és reméltem, hogy a kettő együtt elég lesz. Előhalásztam a telefonom a zsebemből, és rájöttem, hogy majd negyedórája vagyok a mosdóban. Ruby már biztosan aggódik. Felvettem a hátizsákom, és visszamentem a csomagkiadó szalaghoz. Előbb szúrtam ki Rubyt, mint ő megláthatott volna engem. Egy padon padon ült, és nézte az előtte elhaladókat, láthatóan engem keresve. Borzalmasan festett. Tudom, hogy nem szép ilyet mondani, de úristen, nagyon így volt! Mintha legalább öt kilót fogyott volna, a ruhái csak úgy lógtak rajta.  A hosszú, vörös haja fénytelenül és tartás nélkül lógott, lógott, és néhány ősz hajszálat vettem észre a halántékánál, és egyet a feje  búbján.  búbján. Olyan... öregnek tűnt. Ettől kikészültem. Ruby mindig erős és határozott volt. Ő volt a kőszikla, amire mindig is támaszkodni tudtam. Csak néztem a nagynénémet, és rá kellett  jönnöm, hogy többé nem a kősziklám. És hogy össze kell szednem szedn em magam, hogy ezúttal ezúttal én legyek az az ő számára. – Ruby! – szóltam oda neki. A hangom irányába fordította a fejét, és megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy visszatért valami a régi fényből az élettelen szemébe. Felállt a padról, és kinyújtotta felém a karját. Odaléptem hozzá, és szorosan átöleltem. – Úgy örülök, hogy itt vagy! – lehelte közben. Hagytam, hogy ő

döntse el, mikor kész elengedni. Valahogy apróbbnak tűnt, mint eddig, mintha összezsugorodott volna. Ez aggasztani kezdett.  Végül mégis én szakítottam meg az ölelést, Ruby pedig megpróbált rám mosolyogni. Egyáltalán nem tűnt szívből  jövőnek. De azért értékeltem a kísérletet is. Összeszedtem a  bőröndömet, és együtt kimentünk a reptérről. reptérről.  Ahogy kiléptünk, megborzongtam. megborzongtam. Hú, de hideg van! Egészen hozzászoktam a dél-floridai klímához, ahol sosem megy húsz fok alá a hőmérő higanyszála. Basszus, mintha hűtőházba léptem  volna! – Remélem, nem felejtettél el kabátot hozni! Valami szokatlan hidegfrontot kaptunk. Konkrétan havat mondanak estére. Tisztára össze vannak kavarodta az évszakok. És még vannak, vann ak, akik képesek azt mondani, hogy h ogy a klímaváltozás csak csak mítosz! – mondta Ruby, láthatóan azon igyekezvén, hogy minél inkább közelítsen a  beszélgetés a normálishoz. n ormálishoz. Csakhogy a „normális” nem létezik. Az Az az igazi mítosz. Tudom, mert épp elég keményen és sokáig küzdöttem valamiért, küzdöttem valamiért, amiről már tudom, tu dom, hogy h ogy nincs is igazán. És ez nem egy szívderítő tudat. Mélyet lélegeztem. Esküszöm, itt még a levegőnek is más a szaga! Nem tudom pontosan, mit érzek  benne, de leginkább... az otthont.  Átkaroltam a nagynéném vállát, és szótlanul a kocsijához sétáltunk. – Mi lenne, lenn e, ha h a én vezetnék? – javasolta j avasoltam, m, és tartottam a tenyerem a slusszkulcsért. Ruby kimerültnek tűnt, és nem akartam mondani, de a jobb napjain is a frász tör ki a vezetési stílusától. Így meg, hogy láthatóan alig tudja egyik lábát a másik után rakni, nincs az az isten, hogy a volánhoz engedjem. Ruby nem ellenkezett, csak a kezembe ejtette a félkilós kulcscsomóját. Végigpörgettem rajta a tartalék kulcsokat és a mindenféle lígő-lógó lígő-lógó biszbaszt, mire megtaláltam a Volvo

slusszkulcsát. Beültem a kormány mögé, és vártam, hogy Ruby, aki a nyitott ajtó előtt ácsorgott a másik oldalon, végre megmozduljon. – Ruby? – szólítottam meg tétován. Borzasztó Borzas ztó volt látni a  valaha annyira életteli nagynénémet így, kiüresedve. Dühös  voltam az életre, amiért ilyen kegyetlen tud lenni. Ruby nem érdemli a gyászt, amivel most meg kell birkóznia. Millió és millió ember éli úgy le az elcseszett életét, hogy a kisujját nem mozdítja másokért. Erre az az ember, aki háttérbe szorította a saját életét azért, hogy az enyémet megmentse, most így szenved! Szerettem  volna ököllel belevágni valamibe. – Bocs – mormolta, és végre beült b eült a kocsiba. k ocsiba. Aztán A ztán nem n em mozdult, csak magába roskadva ült az anyósülésen, és kibámult az ablakon, míg ráfordultam az autópálya-felvezetőre. autópálya-felvezetőre. Nem  beszélgettünk. Egyetlen szót sem. Tudtam, hét lóval sem lehetne elvonszolni most Ruby mellől. De a lényem egy apró, önző része szeretett volna világgá szaladni.  A gyász, amiben osztoztunk, mázsás súllyal nehezedett ránk. – Vacsoráztál valamit? – kérdeztem, hátha sikerül kicsikarnom  bármit a szótlan szótlan nagynénémből. Megrázta a fejét. – Nem vagyok éhes – felelte színtelen hangon. Én majd’ éhen haltam, de úgy döntöttem, jobb lesz elérni Davidsonig, és szembenézni mindazzal, ami ott vár. Meg akartam kérdezni Rubytól, hogy érzi magát. De pontosan láttam rajta a  választ, ami nem épp a rózsás. Ruby elesettnek tűnt, és nem voltam biztos benne, benn e, hogy el tudja  viselni, ami még rá vár. Ráfordultam az I-66-osra, és dél felé  vettem az irányt. Többször is megpróbálkoztam megpróbálkoztam beszélgetést kezdeményezni, és bár Ruby nyitott volt rá, a végén mindig ránk ereszkedett a némaság. Egy idő után feladtam, és bekapcsoltam a

rádiót. Két óra múlva behajtottam Davidsonba, és egyszerre mintha az egész világ össze akart volna omlani körülöttem. Végighajtottam az ismerős utcákon, és mély, leküzdhetetlen pánik fogott el. Nem  vagyok erre képes! El kell innen tűnnöm!  A gyógyszer csillapító hatását elsöpörte a bennem eluralkodó pánik. Az utak szinte üresek voltak. Nem csoda, hiszen majdnem éjfél volt már, ráadásul szerda. És amúgy is, mire számítottam, mi fog történni, amikor megjelenek a városban? Vasvillákkal és fáklyákkal felszerelkezett csőcselékre, akik  „Halál az eszelősre!”  kántálással várnak? Küzdöttem egy belső késztetéssel, hogy gyorsan kitegyem otthon Rubyt, és fussak, amerre látok. Rákanyarodtam a felhajtóra Ruby háza előtt, és megálltam a saját kocsim mögött. Ott állt, mintha csak rám várt volna. – Nem lett volna muszáj megtartanod, ugye, tudod? Mondtam, hogy add el, és tedd el az árát – mondtam, ahogy kiszálltam. Megrázta a fejét, arcán halvány mosoly futott át. – Eszünkbe sem jutott eladni. Hiszen a tiéd – mondta, ahogy elsétáltunk a bejáratig. Felkattintottam a lámpát az az előszobában, bevittem a  bőröndömet a nappaliba, és megdermedtem. Lisa szemüvege és könyve hevert a dohányzóasztalon. A kedvenc bögréje, félig tele kihűlt kávéval, mellettük Lisa papucsa, félig a kanapé alá rúgva, mintha épp az előbb bújt volna ki belőle.  A szobában szinte dohos volt a levegő. Mindig Lisa foglalkozott foglalkozott a háztartással, és ez most meglátszott. Az egész ház katasztrofális állapotban volt. Átmentem a konyhába: a mosogatóban piszkos edények magasra tornyozva, a szemetes túlcsordult. A konyhapultot ragacsos teafoltok szennyezték. Mindent virágok borítottak. A romló étel émelyítően édeskés

szaga keveredett a virágok illatával, és ez felkavarta a gyomromat. Egy különösen nagy csokor a konyhaasztal közepén állt. Futólag megjegyeztem magamban, hogy valaki nem sajnálta a pénzt.  A ház többi része sem volt sokkal jobb állapotban. És ami még rosszabb: Lisa minden cucca pontosan úgy volt, ahogy ő hagyta. Mintha bármelyik pillanatban beléphetne az ajtón. – Bocs, hogy ekkora a kupi – szólalt meg Ruby – Lisa volt, aki... aki mindig... Elcsuklott a hangja, a kezét a szájára tapasztotta.  Átöleltem, és megnyugtatóan simogattam a hátát. hátát. Úgy éreztem, nem kapok levegőt. A szorongás vasmarokra fogta a mellkasomat. De a nagynéném kedvéért megpróbáltam nem mutatni, hogy nem  vagyok jól. – Semmi baj, ne törődj vele! Majd reggel csinálok vele valamit – csitítgatt csi títgattam. am. Ruby bólintott, és szó nélkül felment a lépcsőn. Válla görnyedt  volt, fejét lehorgasztotta. É vekkel tűnt öregebbnek, ahogy  vánszorgott fel azon a lépcsőn. Tehetetlennek Tehetetlennek éreztem magam, amiért nem tudok semmit tenni ez ellen. Ott álltam a mocskos konyha kellős közepén, tétován. Lehet, hogy fel kéne mennem aludni egy jót, de igazság szerint rettegtem attól, hogy belépjek a szobámba. Túl sok ott az emlék. Túl sok dolog, ami rossz dolgokra sarkallhat. Nem voltam még felkészülve ezekre. Ezért inkább feltűrtem az ingujjamat, és megtöltöttem a mosogatót tisztítószeres vízzel. Aztán nekiálltam az edényeknek.  Amikor végeztem, lepucoltam a konyhapultot és kivittem a szemetet. szemetet. Megtaláltam a seprűt a szekrényben, így aztán fel is söpörtem a padlót.  Amikor a konyhával végeztem, folytattam a nappalival. Felráztam és megigazítottam a díszpárnákat a kanapén,

kiválogattam a postát. De Lisa dolgaihoz nem nyúltam. Képtelen  voltam. Tudtam, Ruby még nem áll készen erre. Mire nagyjából rendet raktam az alsó szinten, majdnem hajnali három lett. Ott ácsorogtam a lépcső alján, és azon filóztam, felmenjek-e a régi szobámba vagy sem. De sajnos közel sem  voltam abban a lelkiállapotban, hogy kezelni tudjam az érzéseket, amiket kiváltott volna belőlem. Levettem az ingemet, és elhelyezkedtem a kanapén. A plafont  bámulva megpróbáltam megpróbáltam kitalálni, hogy fogom túlélni az itt-tartózkodást. Elhessegettem magamtól a Maggie-vel kapcsolatos gondolatokat, hogy tudjak aludni valamicskét.  Végül mégis az ő szemének fénye volt az, ami az utolsó gondolatom volt, mielőtt álomba szenderültem.

10. FEJEZET MAGGIE

FEKETE RUHÁT VETTEM ELŐ ELŐ A SZEKRÉNYBŐL, és magam elé tartottam. Huh, nem, semmiképp! Utálom a feketét. És tudom, hogy Ruby is így van ezzel. Így hát inkább a sötétzöld ruhámat kerestem elő, és végül amellett is döntöttem. Lisa temetése kettőkor lesz. Még csak délelőtt tíz óra volt, de képtelen voltam ágyban maradni. Nyugtalanul és izgágán ténferegtem a lakásban. Az elmúlt napok mintha összefolytak  volna. Anya és én néhányszor átmentünk Rubyhoz, hogy megnézzük, mi újság vele, de egyik alkalommal sem volt otthon. Legalábbis nem nyitott ajtót.  A rakott csirkét a tornácon hagytuk, és amikor nem sokkal később arra jártam, láttam, hogy eltűnt. Remélem, Rubyhoz került! Mert a másik verzió az, hogy valami tapló lenyúlta, és most élvezkedik anyám fantasztikus főztjén. Ami abszolút gáz dolog lenne. Küldtem egy csokor virágot is Rubyhoz. Hosszasan válogattam, hogy a legszebb kompozíciót állítsam össze. Ami persze tiszta

röhej. Kit érdekelnek a hülye virágok, amikor épp élete szerelmét készül elhantolni? Rachel és Daniel is jön majd velem és a szüleimmel a temetésre. Nem ismerték valami jól Lisát, inkább az én kedvemért akarnak ott lenni. Mérhetetlenül sok időt töltöttem a készülődéssel. Gondosan kifésültem a hajam és kifestettem magam. Szörnyű, mennyire megszállottan foglalkozom a külsőmmel! Ez mégiscsak egy temetés, nem szépségverseny! Csakhogy ma találkozom vele.  vele.  És még ha képes is lennék  valahogy meggyőzni magam, hogy nem érdekel, hogy teljesen mellékes, ő  milyennek   milyennek lát majd, ez akkor is csak egy ordas nagy hazugság volna. Sajnos túlságosan is fontos nekem, mit gondol ő. Hogy mit érez. Hogy bírja a dolgokat most, hogy újra itt van, Davidsonban. Tegnap le kellett beszélnem magam arról, hogy kocsiba üljek és átmenjek Rubyhoz, amikor megtudtam, hogy megérkezett.  Az esemény keltett némi felzúdulást a suliban. Többektől is hallottam, hogy látták őt itt-ott. itt -ott. Jelentés érkezett, hogy a  virágosnál koszorút rendelt. Hogy a Grandy’s Steakhouse- ba Steakhouse- ba vitte Rubyt vacsorázni. Minden lépését kielemezték és iktatták, mintha  valami híresség volna. Mert hát nem mindennap tér vissza a falu bolondja. Ez volt ugyanis, amiről mindenki beszélt. Milyen jól néz ki! Még M ég egész  barátságos is! Kiderült, hogy néhány bátrabb egyén megkísérelt  beszélgetést kezdeményezni vele. És uramatyám, hogy megválaszolt! Mennyire komoly már?! Már nem ugyanaz a srác, aki legutóbb nem állt szóba senkivel. Nem az a fura, magányos különc, ak iből iből öngyilkosjelölt lett.  A pletykák végtelenül bosszantottak. Újra felszínre hozták

 bennem a vágyat, hogy megvédjem őt. Ugyanakkor, még ha nem is voltam büszke rá, hálás is voltam értük. Minden információmorzsa kincset ért, ami vele volt kapcsolatos. Mert Clayton Reed újra Davidsonban van, készen arra, hogy a feje tetejére állítsa az életemet... újra. Rachel és Daniel kezdett az őrületbe kergetni. Le sem vették rólam a szemüket. Tegnap este ragaszkodtak hozzá, hogy átjöjjenek filmet nézni és „lazulni”. Persze. Ez volt a baráti kódja annak, hogy ellehetetlenítenek mindenfajta mind enfajta meggondolatlanságot. meggondolatlanságot. Értsd: felhívni, meglátogatni, vagy egyéb módon zaklatni az exemet. Nem mintha képes volnék ilyesmire. Mármint annyira túlvagyok már az ilyeneken! ... Mondja a lány, aki a fent említett ex fényképével a kezében merült álomba, amit a szekrény leghátsó, titkos bugyraiból kapart elő. Na jó, igazság szerint a rosszullétig izgatottan vártam, hogy újra lássam Clayt. Mennyire gáz ez így! Boldog vagyok, hogy láthatom, tekintet nélkül a körülményekre, amik idehozták. Ez több mint önzés és több mint helytelen. De attól még így van. És Rachel, a maga mindentudó legjobb barátnő-módján, barátnő-módján, azonnal rájött. – Meg, ne legyenek illúzióid az ittlétéről! Lisa temetésére jött. Nem azért, hogy újra egymásra találjatok, aztán ellovagoljon veled a naplementébe. Már továbbléptél. Sőt épp most kezdesz újra élni.  Van jövőd, amire érdemes építened. Úgyhogy ne várj semmit, amit ő tutira nem adhat meg neked. Elég világosan fogalmazott abban a levélben. Ezt ne feledd! – figyelmeztetett múlt éjjel, amíg arra várt, hogy Daniel kiálljon a kocsival, és hazavigye. Ez nem volt valami kedves tőle. Felszisszentem a szavaira. Basszus, ez a csaj aztán nem lacafacázik! Ugyanakkor bosszantó, de igaza van. – Ne már, Rach, ez durva volt. Mikor lettél ekkora hárpia? –

panaszkodtam szándékosan eltúlozva, hogy leplezzem, hogy igazából betaláltak a szavai. Rachel felvonta a szemöldökét, és rám küldte A Pillantást. Azt, ami jelezte, kész felvenni a kesztyűt, és értelmet püfölni a fejembe. – Végignéztem, ahogy tönkreteszed magad Clayton Reed miatt, és nem fogom még egyszer. Tök jó, hogy h ogy elmégy a temetésre, mert tiszteled Rubyt és Lisát. Megértem, hogy ott akarsz lenni. De ne úgy indulj neki a holnapnak, holn apnak, hogy ez a várva várt új kezdet Maggie és Clay számára! Egyszer már végigjártad ezt az utat, és a végén csak depresszió és erőteljes súlyveszteség várt – fejezte be Rachel, gúnyosabban, mint azt kinéztem volna belőle. – Túl sokat vagy velem, Rachel Bradfield! – próbáltam elterelni a témát. Clay mindig is vitát fog szítani közöttünk. Rachel és Daniel is, legyenek bármennyire a pártfogóim, világosan kifejezték (bár finoman), hogy mit gondolnak a témában. Clay semmi jót nem hoz számomra. Habár egy bizonyos szinten megértik, mi vitte vi tte őt arra, amit elkövetett, a végeredményen ez sem változtat. Magával húzott a sötétbe, és majdnem odavesztem. Épp csak most, hónapok múltán kezdek visszatalálni v isszatalálni belőle a régi önmagamhoz. Mielőtt Rachel bármi mást mondhatott volna, kinyílt a bejárati ajtó, ajtó, és hűvös, márciusi fuvallat csapott rajta keresztül az előszobába. – Lemaradtam valami jó csajos dumáról? Na, meséljetek, hölgyeim! – jelent meg Daniel a kezét dörgölve, hogy valahogy felmelegedjen. Szúrósan Rachelre pillantottam, beléfojtva a szót. Nem hiányzik, hogy most Danieltől Danieltől is végighallgassam az intelmeket. Pont elég egy barát, aki ezzel nyaggat. Ugyanakkor Ugyanak kor bármennyire is  bosszantott, amit Rachel mondott, azért komolyan vettem a szavait. Akár tisztában van vele, akár nem, nem áll szándékomban

újra elkövetni ugyanazokat a hibákat. Szabad perverz módon lelkendezni, amiért újra látom Clayt. Szabad érdeklődni, hogy tartja magát, minden rendben van-e van-e  vele. De attól még az életemnek nélküle kell tovább folynia. Neki ott a gyógykezelés, nekem az egész jövőm. j övőm. És ezt a kettőt nem lehet összeegyeztetni. Sosem lehetett. Úgyhogy most itt vagyok, másnap reggel, és bámulom a tükörben a lányt, aki annyit változott az elmúlt három hónap hón ap alatt. Már nem vagyok többé a naiv kislány, aki hisz abban, hogy képes segíteni segíteni a beteg barátján. Hogy ő maga az egyetlen gyógyszer, ami csak kellhet. Micsoda idióta volt az a kislány! Nem voltam biztos benne, hogy fel vagyok készülve, de nem  volt más választásom. Féltem, hogy amint meglátom Clayt, minden elhatározásom szertefoszlik. Nem hiszem, hogy képes leszek látni a bánatát úgy, hogy ne akarnám megvigasztalni. Én már csak ilyen vagyok, ha róla van szó. A sérült lélek előhozta  belőlem a gondoskodó lényt, aki sosem voltam, mielőtt ő megjelent az életemben. Kopogtak, apám dugta be a fejét az ajtó résén át. – Már fel is öltöztél? – kérdezte, és úgy meredt rám, mintha két fejem volna. Tekintve, hogy általában délig ki sem mászom az ágyból szombatonként, a döbbeneté érthető volt.  Vállat vontam, és betettem az apró ezüstfülbevalómat. Apám  belépett a szobába, és leült az ágyam szélére. – Készen állsz a mai napra? – kérdezte aggodalmasan. – Ne félts már ennyire, apa! Ráng tőle a szemed – próbáltam incselkedve oldani a feszültséget. Apám megcsóválta a fejét, és megvakarta a szakállát. – Nekem mindig ráng a szemem – felelte kajánul. Elvigyorodtam, és lesimítottam a ruhámat. – Anyád csinált reggelit. Gyere le, egyél e gyél valamit! v alamit! – hívott

 bátorító mosollyal. mosollyal. – Oké, mindjárt min djárt megyek. m egyek. Hagyjál Ha gyjál nekem n ekem is szalonnát, ha ha lehetséges! – szóltam utána, ahogy elhagyta a szobámat. – Nem ígérek semmit! – felelte, mire elnevettem magam. Megcsörrent a telefonom az öltözőszekrényen. Odanyúltam érte, és Jake nevét láttam villogni a kijelzőn. Nagyot sóhajtottam; először nem akartam felvenni, de végül mégis a fülemhez emeltem. – Hali, Jake! – szóltam bele. – Jó reggelt, Maggie! Csak azért hívlak, hogy kitaláljuk, hányra menjek ma érted. Gondoltam, kajálhatunk valamit dél körül Rachellel meg Daniellel.  A hangjában olyan fojtott lelkesedés volt, hogy legszívesebben felnyögtem volna. Alig néhány napja találtuk ki ezt a randit, de a sok minden közben, ami azóta történt, bevallom, teljesen kiment a fejemből. Nagyon le akartam mondani: a mai nap ki fog meríteni lelkileg. Nem tudom még, mi lesz, ha újra látom Clayt, és nem akartam úgy nekimenni a helyzetnek, hogy közben az jár a fejemben, este  valaki mással leszek. – Jake, ami a ma estét illeti... – kezdtem, de Jake keserű kacajjal félbeszakított. – Nem fogsz faképnél hagyni, h agyni, ugye? Próbált közönyösséget erőltetni magára, de hallottam mögötte a megbántottságot. Ajaj! – Csak az van, hogy ma temetésre kell mennem, és nem tudom, hogy fog ez hatni a napom további részére – magyaráztam, szándékosan elhallgatva néhány kulcsfontosságú részletet. Csak abban voltam biztos, hogy nem akarom ezt a randit. A dolgok rövid idő alatt nagyot változtak, és nem tudtam, pontosan pont osan milyen irányba tartok.

– Temetésre? Mi történt, tö rtént, Maggie? M aggie? – kérdezte Jake együtt érzőn. Olyan rendes srác, én vagyok a világ legrosszabb embere, amiért így megvezetem! Mégis, mire számítottam? Mikor lett Maggie Youngból olyan lány, aki így játszadozik mások érzéseivel? – Lisa McCabe-é – feleltem, és felvérteztem magam, hogy elő kell rukkolnom a magyarázattal, magyarázattal, amitől Jake még rosszabbul fogja érezni magát. – Lisa McCabe? Az kicsoda? – kérdezte. – Clay nagynénjének, Rubynak volt az élettársa. Nekem most... ööö, rohannom kell – hadartam.  A vonal másik végén tökéletes csend honolt.  Végül, néhány másodperc elteltével, Jake megköszörülte a torkát. – Ja, értem. Akkor gondolom, Clay visszajött, mi? – szólt s zólt fagyosan. Tudtam, hogy nem örül a híreknek, ugyanakkor hadd ne kelljen már magyarázkodnom, pláne neki ne! Jake nem a pasim. p asim. Csak egy  barát, semmi több. – Aha, itt van. De még nem találkoztunk. Kettőkor van a temetés, aztán lesz egy tor Rubynál. Nem tudom, mikor lesz vége – feleltem kissé ingerülten Jake stílusa miatt. Egy rohadt temetésről beszélünk! Nem kéne, hogy bűntudatom legyen, amiért kihátrálok a k özös özös terveinkből miatta. – Aha, hát jó. Akkor ha esetleg hamarabb végzel, csörögj rám! Ha nem, akkor hétfőn találkozunk. Igen, határozottan ki van akadva. Hát pedig kénytelen lesz főni a saját, gyerekes levében, mert én ugyan nem megyek be az utcájába. – Oké – vetettem oda, és letettem a telefont. Leszarom Jake Fitzsimmonst. A mobilomat az ágyra dobtam, és csak álltam a szoba közepén csípőre tett kézzel, feldúltan és

sértődötten.  A lépcsőn szalonnaillat lebegett felfelé, mire megkordult a gyomrom. Előző este este nem sokat ettem, a hasam most erre figyelmeztetett. Lementem a konyhába. Anyám felnézett, ahogy  beléptem, és elmosolyodott. Eszméletlen jól nézett ki fekete ceruzaszoknyában, szürke selyemblúzban. Szőke haját csinos kontyba csavarta a tarkóján. Elegáns és és gyönyörű volt. Ahogy mindig. De ami még ennél is jobban esett, az a megértés és az együttérzés volt, amit a szeméből sugárzott su gárzott felém. Pontosan tudja, mekkora megpróbáltatás lesz számomra ez a nap. – Gyere, kicsim, kic sim, egyél! Csak neked csináltam a banános palacsintát – pakolt tele egy tányért, és az asztalhoz vitte, ahol apám a kávéját szürcsölve lapozgatta az újságot. – Nagyon csini vagy! – nyomott egy puszit a fejem búbjára anyám. Felmosolyogtam rá, és felvettem egy darab szalonnát a tányéromról. – Köszi, anya! – feleltem. Fogtam a juharszirupot, juh arszirupot, és elárasztottam vele a palacsintát a tányéromon. Anya töltött magának egy bögre kávét, és leült mellém. Csendben figyelt, amíg ettem. – Hogy érzed magad? – kérdezte végül. Az állkapcsom lelassult a rágásban, rágásban, úgy tűnődtem, mit feleljek erre. Vigyáznom kellett, mit mondok. Tudtam, a szüleim árgus szemmel fogják figyelni minden lépésemet. Aggódnak, amiért találkozni fogok Clayjel. Épp mostanában kezdett enyhülni a szigorú felügyelet, nem akartam, hogy újra minden pillanatban a nyakamban lihegjenek. Érthető, hogy aggódnak. Nemsokára szemtől szembe kerülök a fiúval, aki összetörte a szívemet, és csak egy emberi roncsot hagyott belőlem. Tudják, hogy kényszeres vágyat érzek, hogy segítsek rajta. És hogyha újra látom, megint a felszínre kerülnek

ezek a késztetések és érzelmek.  Viszont ez nem jelenti azt, hogy engedelmeskedni is fogok az efféle ösztöneimnek. Azért leszek ma ott, hogy lerójam a tiszteletemet egy nő előtt, akit az idők során megszerettem és csodáltam. Ez most a legfontosabb. Clay a múltam része. Részvétet nyilváníthatok neki, de ennyi. – Szomorú vagyok, tudod? Hónapok óta alig beszéltem Lisával, pedig annyira klassz ember volt! – feleltem végül az igazat.  Anyám bólintott, és belekortyolt a kávéba. Apám összevont szemöldökkel nézett rám az újságja új ságja fölött. – Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet utána u tána elmenni Rubyhoz. Elmegyünk a temetésre, aztán szerintem jobb, ha egyenesen hazajövünk – szólalt meg. Lenyeltem a falatot, és a tányéromra ejtettem a villát. vi llát. – Apa, még szép, hogy el kell mennünk mennün k Rubyhoz! Udvariatlanság lenne, ha nem tennénk – tiltakoztam. Pedig  valójában halálra rémített a gondolat, hogy újra Ruby házába lépjek. De mennem kell. Valami megmagyarázhatatlan okból létfontosságúnak tűnt, hogy ott legyek. – Szerintem épp elegen lesznek, nem fogunk fogunk hiányozni senkinek. Azt tudom csak elképzelni, hogy kellemetlen lenne az egész helyzet. És Rubynak az most pont nem hiányzik – felelte apám, összehajtogatta az újságot, és letette maga elé az asztalra. – Kinek lenne kellemetlen, apa? Rubyról szól ez az egész, vagy inkább rólad? – kérdeztem élesen.  Apám elvörösödött, és azonnal megbántam, hogy így ráripakodtam. Ideje máshonnan közelíteni. – Kérlek szépen, apa! Szeretném, ha Ruby tudná, hogy számíthat rám – kérleltem.  Anyám egy ragadozó szemével figyelt. figyelt. – Na és Clay? – kérdezte hanyagul. Túlságosan is hanyagul.

 Vettem egy nagy levegőt. – Persze, és Clay is. De ma minden Lisáról szól. Semmi másról – hadartam. Szüleim sokatmondóan összenéztek, de nem feszegették tovább a kérdést. A reggelim maradékát súlyos némaságban fogyasztottam el. A szalonna és a palacsinta mint a kő, feküdt a gyomromban. Tizenegy óra lett, mire befejeztem. Felkeltem, hogy h ogy elmossam a tányéromat. Szüleim mindketten puszival búcsúztak, aztán elmentek elintézni ezt-azt ezt-azt még a temetés előtt. Többé nem említették a halotti tort Rubynál, ezért nem is tudtam, végül is elmehetek-e. De az biztos, hogy ha elkaszálják az ötletet, nem fogok összeveszni velük. Megtanultam, hogy ne ellenkezzek, ha Clay ről ről van szó. Rachel és Daniel dél körül futott be, én pedig hálás voltam, hogy végre másra is figyelhetek. Rachel nagyon szép volt a térdig érő fekete ruhájában. Daniel is kicsípte magát: a szürke öltönyéhez sötétkék nyakkendőt vett. A haja jól megnőtt, a szőke, göndör fürtök a homlokába lógtak. Beengedtem őket, aztán felmentünk a szobámba. – Hallom Jake-től, Jake-től, hogy lemondtad az esti proginkat – jegyezte meg Daniel. Levette a zakóját, és a székem hátára terítette. – Nem megyünk este? – kérdezte Rachel meglepetten. Összeszorítottam a fogam. – Csak úgy gondoltam, hogy a délutáni dolgok után nem lesz sok kedvem, rendben? – feleltem védekezőn, és leültem az ágyam szélére, vigyázva, nehogy összegyűrjem a szoknyámat. Rachel és Daniel összenézett – sajnos már túl jól tudtam dekódolni a szavak nélküli eszmecseréiket. – Meg, ne már, szerintem jót tenne neked, ha kimozdulnál este – unszolt Daniel finoman, és lepakolt a székről a fésülködőasztal mellett, hogy Rachel is leülhessen. Sóhajtottam, és azt kívántam,

 bárcsak leszállnának végre a témáról. De láttam Dannyn az elhatározást, ezért tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel. ennyiv el. – Jake miatt mondod? mon dod? Mert Me rt csak azért mentem bele, hogy h ogy randizzak vele, mert lefárasztott. Nem is jön be úgy... – kezdtem magyarázni. Danny megrázta a fejét. – Ennek Enn ek az égvilágon semmi köze nincs Jake-hez, viszont annál több Clayhez – felelte mérgesen. Húha, ez meg hogy jött? – Danny... – szólt rá Rachel gyengéden. A tekintetem kettejük között ugrált, és egyre jobban elkeserített, hogy ennyire nem  bíznak bennem. – Na idefigyeljetek, id efigyeljetek, elég legyen a parából emiatt! Ugyanazt tudom mondani nektek is, amit a szüleimnek: ez egy temetés.  Azért megyek, hogy lerójam a tiszteletemet Lisa emléke előtt. Aki A ki történetesen olyasvalaki, aki nagyon sokat jelentett a számomra. Úgyhogy legyetek szívesek, és ne Clayre hegyezzetek ki mindent! Nevetséges, és enyhén szólva tiszteletlen dolog is tőletek – korholtam a barátaimat. Rachelben volt annyi tisztesség, hogy némi megbánást mutasson, Daniel ezzel szemben csak harciasan bámult rám. – Ne játszd el, hogy nem fogsz bepörögni, ha meglátod Clayt, Meg! Ne felejtsd el, hogy Rachel meg én voltunk, akik itt ültünk napról napra, amíg te totálisan szétestél amiatt a gyerek miatt. Sajnálom szegényt. Tudom, milyen nehéz most neki. De rohadtul nem bánnám, ha nem lenne itt! Azért, mert félek, milyen hatással lesz ez az egész rád. Lenyeltem az agresszív választ, ami már a nyelvem hegyén volt. – Jesszusom, azért valamennyire adjatok már az én tartásomra is! Tiszta szánalmasnak tűnök, ha titeket hallgat az ember – motyogtam.

Rachel zord pillantást vetett a fiújára, aztán hozzám fordult. – Nem akartuk, akar tuk, hogy így í gy érezd. Daniel csak azt próbálja p róbálja ékesszólóan ékesszólóan előadni, hogy féltünk téged. Elkeseredetten az égnek emeltem mindkét karomat. – Fejezzétek már be az aggodalmaskodást! – tört ki belőlem hangosabban, mint számítottam. Daniel két lépéssel előttem termett, és átkarolta a vállam. Lehajolt, és csókot nyomott n yomott az arcomra. – Azt sajnos nem tehetjük, csajszi. Ugyanis szeretünk – felelte odaadóan, mire minden ingerültségem szertefoszlott.  A fene Daniel Lowe- ba Lowe- ba és a hülye, törődő fejébe! – Én is szeretlek, te gyökér – morogtam, és a könyökömmel oldalba böktem. Tudtam, milyen szerencsés vagyok, amiért ennyien szeretnek. Bárcsak Clay is ilyen jól járt volna!

11. FEJEZET CLAY

K EZDETT EZDETT KIKÉSZÜLNI A HÁTAM A KANAPÉN. Három éjszaka a göröngyös díszpárnákon, és legszívesebben kétrét görnyedve  járkálnék egész nap. Persze van egy tökéletes tökéletes ágy fent a szobámban, de egyelőre nem tudtam rávenni magam, hogy  belépjek oda. Talán gyáva kukac vagyok, de nem állok készen arra, hogy kinyissam azt az ajtót, és szembenézzek az ezernyi emlékkel, amiket a falak őriznek. Már önmagában önmagában az is épp elég nehéz, hogy itt vagyok Davidsonban. Minden utca, minden üzlet, minden hülye fa arra a valakire emlékeztet, akit itt hagytam. Nem valami klassz érzés. Komolyan szerettem volna elmenni innen. Sokkal embert próbálóbbnak bizonyult minden, mint hittem. Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Ruby gyászához szörnyű volt asszisztálni. Alig evett, és tudtam, hogy semmit nem alszik. Egész éjjel hallgattam, ahogy odafönn járkál. Úgy tűnt, minden erejére szüksége van csupán ahhoz is, hogy felöltözzön reggelente.  A mindig mindig nyüzsgő nagynénémből ez az élettelen valaki maradt.

És ha ő nem tudja tud ja feldolgozni Lisa halálát, én mit szóljak? Mindennap konzultáltam dr. Todd-dal, ahogy megígértem neki. Nem tűnt úgy, hogy nagyon meghatotta volna, amikor azt ecseteltem, mekkora kihívásnak bizonyult ez a kiruccanás. Csak hagyta, hogy ülepedjenek bennem a dolgok, és végigvette velem a helyzetkezelő módszereket. Mondjuk tegnap pont azt javasolta, hogy hívjam naponta kétszer az egy alkalom helyett. És azt is felvetette, hogy beszéljek Jeannel is, aki az intézetben a drogproblémámmal drogproblémámmal foglalkozott. Egyelőre nem folyamodtam ehhez. Már így is túlanalizáltnak éreztem magam. Ma pedig muszáj Rubyra és a temetésre koncentrálnom, és túlélni anélkül, hogy hülyeséget csinálnék. Mert minden éjjel ott hevertem a kanapén, Ruby lépéseinek koppanását hallgattam, és ordítani tudtam volna. Olyan mérhetetlenül dühös voltam! Dühös Lisára, amiért elaludt a  volánnál. Dühös Rubyra, amiért így így elhagyja magát. És dühös magamra mindezekért a gondolatokért.  Annyira szerettem volna megvágni magam, hogy már a számban is fémes ízt éreztem. Háromszor is a konyhában kon yhában találtam magam, viszkető ujjakkal, hogy késért vagy ollóért nyúljak. Egyre nehezebb volt elhagynom a helyiséget és benne a kísértést jelentő tárgyakat. Végül általában a naplóm mellett kötöttem ki, és órákon át körmöltem bele. Na jó, előfordulhat, hogy mégsem teljesen haszontalan elfoglaltság, mert konkrétan segített – de ezt sosem ismerném be hangosan. Ettől függetlenül kimerült voltam és émelyegtem. Annyi dolgom van ma! Néhány óra, és indulnom kell a templomba, meggyőződni róla, hogy minden a terv szerint halad. A legtöbb dologról a temetkezési vállalkozó gondoskodik, de látni akartam a saját szememmel, hogy minden megvan, ami kell. A gyászmise után lesz egy rövid szertartás a sírnál, aztán a családdal és

 barátokkal a halotti halotti tor itt, nálunk. Hülyére dolgoztam magam, hogy tisztaságot varázsoljak a házban. Rendeltem büfét, majd később hozzák. A legapróbb részletekig elterveztem mindent. Kicsit jobb lett, hogy elfoglaltam magam. Segített kikapcsolni az érzéseket, amik különben élve megnyúztak volna. Rábíztam magam a robotpilótára, és ez  jólesett. Majd később lesz időm foglalkozni a saját gyászommal is. Egyelőre minden Rubyról kell, hogy szóljon, és arról, hogy túléljem valahogy a napot. Felkeltem és megmozgattam a nyakamat, hogy kimenjenek  belőle a görcsös csomók. Ezzel a kanapéval vallatni lehetne. Közben véletlenül levertem a dohányzóasztalról Lisa szemüvegét. Még mindig ott volt minden, ahol eddig. A félig teli kávéscsésze is. A pereménél penészfoltok jelentek meg, de amikor el akartam mosni, Ruby kiborult. Így hát békén hagytam. Megnéztem az időt a telefonomon. Basszus, már fél tizenkettő! Csipkednem kell magam. Kinyitottam a bőröndöt, és elővettem a szürke nadrágomat, meg egy fekete inget. Felakasztottam mindkettőt a konyhaajtóra, és elővettem a vasalódeszkát. Nyakig voltam a vasalásban, amikor Ruby is előkerült végre, a pongyolájába csavarva. Vörös haja mintha legalább egy éve nem látott volna fésűt. Szeme alatt sötét s ötét táskák lógtak, a szája pedig cserepes volt attól, ahogy idegesen id egesen rágcsálta. – Jó reggelt! – köszöntem, és figyeltem, ahogy a konyhaszekrényhez lép, és elővesz egy bögrét. Halványan rám mosolygott, aztán kávébabszemeket kezdett őrölni a darálóban. – Csináljak valamit reggelire? – kérdeztem, mert épp végeztem az ingemmel. Ruby megrázta a fejét, és csak várta, hogy lefőjön a kávé.  Vakarózni támadt kedvem a ránk nehezedő súlyos csendtől.

Bámultam a nagynénémet, aki mintha épp csak az alapvető életfunkciókra volna képes, és egyszerre nem bírtam tovább. Otthagytam, hadd lesse a kávéfőzőt, és kimenekültem az udvarra. Hideg volt, és valami esőféleség szitált. Beszívtam a dermesztő levegőt, és addig tartottam benn, míg a tüdőm égni nem kezdett egy friss adag oxigén utáni vágytól.  Akkor lassan kiengedtem, és már bántam, hogy nem szoktam rá a cigire – akkor legalább most csinálhatnék valamit a kezemmel. Nem megy. Bassza meg, nem megy! Istenem, de szeretnék újra Floridában lenni! Elővettem a mobilomat, és felhívtam dr. Todd irodai számát. Csak csöngött és csöngött. A tizenegyedik kicsengés után letettem. Persze szombat  van, nyilván nincs benn ilyenkor. Megvolt a magántelefonjának a száma valahol a bőrönd mélyén, de nem volt erőm előkeresni. Persze felhívhatnám a központi vonalat, és beszélhetnék az ügyeletessel, de valahogy nem akaródzott így tennem. Csak álltam ott, harcolva saját magammal, amikor egy kéz érintését éreztem a vállamon. Csodálkozva fordultam hátra, és Rubyt láttam meg az ajtóban, ahogy kifelé mered az udvarra, a keze görcsösen markolja az ingem ujját. – Köszönöm, Clay! Mindent – suttogta rekedten. Lehunytam a szemem. Nem tehetem ezt! Rubynak szüksége  van rám. Nem lehetek tovább ilyen istenverte puhány! Tenyeremet a kézfejére tettem, úgy ácsorogtunk tovább együtt, a hidegben. Két ember, aki saját magát is alig képes tartani, mégis  bármit megtenne, hogy a másikban tartsa a lelket. – Ideje lenne készülődnünk – szólalt meg Ruby. Mielőtt elengedte volna, megszorította a kezemet. Úgy tűnt, megpróbálja összeszedni összeszedni magát, és ezért önző módon hálát éreztem. Mert a szörnyű, egoista énem továbbra is magáénak akarta az ő erejét is.

Rettegtem, hogy ha túlságosan rám bízza magát, csalódnia kell a  végén. – Rendben. Szerintem nemsokára jó lenne elindulnunk a templomba, hátha van valami utolsó simítás, amit el kell intézni – feleltem. Ruby bólintott, és visszament a házba. Én még kint maradtam néhány percig, mert végre a saját fájdalmamra és gyászomra koncentrálhattam egy kicsit.  A bánat fájdalmasan ismerős érzés volt. A néma, fullasztó szenvedést túlságosan is sokszor éltem már át az életem folyamán.  A szinte leküzdhetetlen vágy, hogy kivágjam magamból a gyászt egy pengével, egészen elborított – szinte éreztem a fém édes csókját a bőrömön. És szinte hallottam a sötét, démoni démo ni suttogást, ahogy könnyű felszabadulást ígér. Tisztában voltam ezzel a kockázattal, amikor idejöttem. Tudtam, hogy ezernyi ösztönt fog bennem felébreszteni, hogy  bántsak, csonkítsak, elpusztítsak mindent magamban. magamban. Mindent, aminek a felépítéséért annyit k üszködtem. üszködtem. A fejlődés törékeny dolog. Nem kell más, csak egy nálam erősebb ellenség e llenség ahhoz, hogy darabokra hulljon. Eljönni az intézetből olyan volt, mintha egy meleg, biztonságos fészekből fejest ugrottam volna a tökéletes, mély káoszba. Azóta, hogy a gépem földet ért Virginiában, azért küzdök, hogy nehogy elfelejtsem: én irányítom ezeket az áruló érzelmeket. Hogy én döntök arról, hogy egészségesen akarom akarom kezelni a helyzeteket. Ez az, amit dr. Todd folyamatosan sulykol belém. Hogy én döntök. Egyedül én! De a visszatérés Davidsonba, pláne ilyen körülmények között, igazán próbára tette az újonnan szerzett akaraterőmet. A gyógyszer segített. Szedtem, ahogy kell. Ezt kipipálhatom a Felelősségteljes Clayton Reed-féle Reed-féle listán.  A terápia alatt tanultak kavarogtak a fejemben, és

emlékeztettek, hogy lélegezzek. Hogy közelítsek pozitívan. Hogy  beszéljem le magam az ugrásról a szakadék széléről. De ahogy mondom, Rubynak szüksége van rám. És bár ez csak fokozza a szorongásomat, nem szabad megfeledkeznem róla. De mindig én voltam az elesettebb. Az az igazság, hogy szükségem  volt Rubyra. Maggie-re. Lisára. Még ha mindig azt is hangoztattam, hogy nekem aztán nem kell senki. És most én vagyok, akire valaki más támaszkodik, és nem tudom, képes leszek-e elviselni a nyomást. Ahogy Ahogy telik az idő, egyre nehezebb. Törékenynek, sérülékenynek éreztem magam, és tudtam, dr. Todd nem hiába aggódott amiatt, hogy visszajövök ide. Bizonytalan, csúszós lejtőn álltam. Egyetlen elhibázott mozdulat, egy rossz gondolat, és már szánkázom is lefelé nadrágféken. És alul majd alaposan megütöm magam. De ez mit sem változtat a tényen, hogy vannak kötelességeim. És ez felülír mindent. Muszáj, hogy így legyen. Túlleszek a mai napon. Épphogy. A könnyű szitálás komoly esőbe fordult. Még az idő is gyászol. Minden M inden olyan sötét.  A hülye légzésemre összpontosítottam, pedig a belső szerveimet mintha csomóra cs omóra kötötték volna. Belégzés. Kilégzés. Esküszöm, könyvet tudnék írni arról, hányféleképpen lehet levegőt venni. Muszáj összeszednem magam! Az a férfi kell, hogy legyek, akire Ruby számíthat, nem pedig olyasvalaki, aki mások lelki segélyén csügg.  Azt mondják, válsághelyzetben ismerszik meg a valódi érték. Nekem pedig iszonyú sok mindent kell bizonyítanom. Magamnak és másoknak is, azt, hogy több vagyok, mint a bolond kölyök, aki egyszer már elérte a gödör legalját. Teljesen magával ragadott ez az indulatos belső vívódás. Hol

 béna közhelyekkel biztattam magam, hol dühösen követeltem, hogy vegyek erőt magamon. Még akkor is ezzel voltam elfoglalva, amikor a templomban erőt gyűjtöttem, hogy odaüljek az első sorba Ruby mellé, aki csendesen szipogott.  Amikor megérkeztünk, egy ideig lefoglaltak a végső elintéznivalók, de ahogy közeledett a szertartás, kezdtem kissé  becsavarodni. Na jó, nem kicsit... nagyon is. Messziről figyeltem, ahogy az emberek egymás után megállnak Ruby előtt, és szólnak hozzá egy -két -két szót. Ő  próbált udvarias lenni, de annyira hatalmába kerítette a gyász, hogy alig volt képes többre egy-egy bólintásnál. Jó lett volna odamennem és kisegítenem, de egészen bénult voltam. Már-már elviselhetetlenné vált a helyzet. De tényleg muszáj túltennem magam rajta. Nem szép dolog most magára hagyni. Pláne most. Pláne, hogy ő egész életemben ott volt, ha szükségem  volt rá. De bennem legbelül valami önvédelemre önv édelemre törekedett, mert tisztán láttam, ebben a szituációban minden megvan, ami a totális összeroppanásomhoz kell. Nem kellett volna sok, hogy kirohanjak az oldalajtón, és vissza se nézzek. Hogy a reptérre hajtsak, és felugorjak az első gépre, el innen, a rohadt Virginiából. Már szinte meggyőztem magam, hogy ezt kell tennem, amikor tennem,  amikor  valami változást éreztem a levegőben. Egyfajta rezgést, amitől az egész testem meglepetésszerűen bizseregni kezdett. Felállt a szőr a tarkómon, és már tudtam. Itt van. Maggie. És több se kellett: a zavaros sötétség szertefoszlott, és minden min den a helyére került. A szívem ezerrel vágtatni kezdett, k ezdett, a tenyerem pedig izzadni, ezért zsebre vágtam a kezem.

Nyilván eljött. Tudtam, hogy itt lesz. És bár nem akartam átadni magam a reménynek, hogy újra láthatom, mégis tagadhatatlanul vágytam rá. És most itt van; ugyanúgy fest, mint régen, ha nem n em még jobban. Sötét haja mintha rövidebbre volna vágva, kis lófarokba kötötte a tarkóján. Fekete gyapjúkabátot visel a sötétzöld ruhája fölött. Gyönyörű, makulátlan, és a megtestesülése mindannak, amire mindig is vágytam. Szülei két oldalról közrefogták, úgy léptek be a templomba. A felnőtteket szinte észre sem vettem, ahogy a szorosan mögöttük érkező Rachelt és Danielt sem. sem. Csak őt láttam. Tudtam, hogy oda kéne mennem Rubyhoz. De képtelen voltam megmozdulni. Csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal, bizonytalanul, hogy akarom-e igazán, hogy Maggie meglásson. De akkor már gondolatban hangosan kiabáltam felé, hogy nézzen végre v égre rám.  Kérlek! Bármennyire hiányzott, bármennyit álmodoztam is erről a pillanatról, most mégis megrémített. Túl sok minden változott. Mégis, ahogy megláttam, testem-lelkem ugyanúgy reagált rá, mint azelőtt. Ő  Ő  volt a támaszom, most pedig valami egész más:  változatos ballépéseim fájdalmas mementója. De ahogy néztem életem gyönyörű nőjét, ahogy átvág a tömegen, csak azt a valakit láttam benne, akire a jövőmet építem. És ez egyszerre volt felszabadító és rémisztő. De Jézusom, annyira szeretem! Ő  az a darabka, darabka, ami belőlem három hónapja hiányzik. Ő az egyetlen, amire az életben vágyom, csak nem biztos, hogy meg is érdemlem. És pontosan emiatt nem  vagyok neki való. Az érzelmeim Maggie May Young iránt túl hevesek, felemésztők, és folyton azzal fenyegetnek, hogy örökre ö rökre elnyelnek. És akkor felemelte a pillantását, és az összeakadt az enyémmel,

mire minden más semmivé lett. A szeme ragyogott, és észrevettem, hogy a mellkasa egyszerre sűrűbben kezd emelkedni és süllyedni. Mielőtt feleszméltem volna, már mentem is felé, felé, ahogy ő is elindult a padok között énfelém. Láttam mögötte Rachelt, kikerekedett szemmel, ahogy az egyik kezével Maggie felé nyúl, mintha meg akarná állítani. De őt már senki nem tarthatta vissza. Egy pillanatra sem szakítottuk meg a szemkontaktust, úgy küzdöttük le a kettőnk közti távolságot lépésről lépésre. Minden úgy volt, mint mindig, amíg együtt voltunk. A testünket láthatatlan zsinór kötötte össze, valami olyan erő mozgatta, ami ellen egyikünk sem tehetett semmit.  Akartam ezt. És menekülni is szerettem szerettem volna előle. Magamhoz akartam húzni, és többé el sem engedni. És ugyanakkor el akartam taszítani magamtól. Két perc. Ennyi kellett csak a totális üzemzavarhoz a fejemben. Másfél méterre tőlem Maggie megtorpant, csak álltunk egymással szemben, és néztük egymást. Nem tudtam, mit mondhatnék. Miféle bájcsevej lenne alkalomhoz illő, amikor az ember újra látja élete szerelmét, akinek összetörte a szívét? Ráadásul nem máshol, mint egy temetésen. Láttam rajta, hogy ő is úgy harcol az érzéseivel, ahogyan én. És ez bántott. Maggie arca kipirult, a nyakán láthatóan lüktetett egy ér. Bármit megadtam volna, csak hogy odaszoríthassam az ajkamat, és érezzem rajta a szívverését. Ehelyett a szenvtelenséget választottam. – Helló! – szólaltam meg csendesen. Maggie lehunyta a szemét, mintha fájdalmat okoztam volna neki, és amikor újra kinyitotta, könnyek csillogtak benne. – Helló! – felelte szinte hangtalanul. De én jól hallottam. Őt Őt mindig hallom. Szerettem volna

kinyújtani a kezem és megérinteni; az ujjaim bizseregtek a  vágytól, mintha próbálnának módot találni, hogy be is i s teljesítsék. Kapkodva vettem a levegőt, szédülni kezdtem.  Az érzelmi sokk felért azzal, mintha gyomorszájon vágtak  volna; szinte megtántorodtam megtántorodtam tőle. És nyilvánvaló volt, hogy Maggie ugyanezt éli át. Csak álltunk egymásra meredve, tudomást sem véve senki másról. A szemem itta Maggie régóta nélkülözött látványát. Fuldokoltam benne, de egyszerre szomjaztam is. Minden érzékem vágyott látni, érezni, ízlelni, megérinteni Maggie May Young minden porcikáját. Ugyanakkor a jelenléte szinte túl sok is volt a számomra. Magával hozta ugyanis az emlékeknek egy olyan áradatát, amivel képtelen  voltam megbirkózni. Olyan emlékekét, amik egykor darabokra szaggattak.  Amikor legutóbb legu tóbb találkoztunk, én egy kórházi ágyon feküdtem, az ő szeme pedig vörösre volt sírva. Amit akkor árulásnak vettem, most is a fülembe csengett. Ellene fordultam. És magam ellen. És kis híján mindkettőnket tönkretettem a téveszméimmel. – Clay, őszinte részvétem! – szólalt meg Maggie hamarosan.  Ahogy kimondta a nevem, reszketni kezdtem legbelül. Olyan  vagyok, mint egy kislány.  Szedd össze magad!  magad!  – szóltam magamra keményen. – Ne – Ne hagyd, hogy gyengének lásson! De a hangja, a lágy, érzelmes hangja egyenesen a szívembe hasított. A finom hanglejtés, ahogy a szavak kibuktak a száján, egyszerre rémített és nyugtatott meg. Ahogy ránéztem, korántsem olyasvalakit láttam, aki továbblépett volna. Hanem egy lányt, aki ugyanúgy lángol értem, ahogy én őérte. Nem bírtam tovább. Kinyújtottam a kezem, megragadtam az övét, aztán finoman magam felé húztam. Szinte öntudatlanul engedelmeskedett. A cipőnk orra összeért. Olyan közel voltunk, hogy éreztem a fogkrémje friss illatát. Maggie szeme kikerekedett

a merészségemen, de feltűnt, hogy nem húzódott el. Szorosan fogtam a kezét, míg az végre bizonytalanul megmozdult az enyémben, viszonozva a gesztust. És akkor egyszerre minden oldódni kezdett bennem. A félelem, a pánik, mind elhalványult, és csak őt láttam. Csak ő kellett. Ahogy mindig is. – Clay, annyira sajnálom, ami Lisával történt! – zökkentett ki egy hang a pillanat varázsából. Maggie zavartan pislogott néhányat, mintha most venné csak észre, mennyire közel kerültünk egymáshoz. Elhúzta a kezét, csak a levegőt markolhattam tovább. Hátrált néhány lépést, és szégyellősen a padlót kezdte bámulni.  A szívem fájdalmasan összeszorult. Beletúrtam a hajamba. Tekintetemet a bennünket megzavaró illetőre fordítottam, és igyekeztem nem leharapni a hülye fejét. – Kösz, Rachel! Örülök, hogy látlak, még ha ilyen körülmények között is – feleltem udvariasan, de a szemem már újra Maggie-n  volt, aki viszont még mindig nem volt hajlandó rám rám nézni. – Ja, veled vagyunk, öreg – jelent meg Daniel Lowe Rachel mellett. Láttam, ahogy a keze védelmezőn a lány derekára simul. Nahát, jó, hogy még mindig így vannak egymással. Hogy van olyan kapcsolat, ami kitart. Ez old valamit az általában pesszimista nézeteimen. – Kösz – feleltem szívből, de nem néztem rájuk. Próbáltam megosztani a figyelmemet, hogy nekik is jusson belőle, de kizárólag arra a szép, barna lányra tudtam koncentrálni, aki mindenáron kerülte a tekintetemet. Zavartan ácsorogtunk mind a négyen a templom bejáratánál. Tudtam, hogy nyugtalanító lehet, ahogy Maggie-t bámulom. De képtelen voltam máshová nézni. nézni . Ahhoz túl sokat fantáziáltam már arról, hogy újra láthatom majd az arcát. Abban sem voltam biztos,

hogy valaha képes leszek elfordítani a tekintetemet. Maggie még távolabb lépett tőlem; a megnőtt távolságot fizikai fájdalomként éltem meg. Az ő arcán szorongás kifejezése jelent meg, és nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam az okát. – Szervusz, Clayton! Meleg kezet éreztem a karomon, mire levettem a szemem Maggie-ről, Maggie-ről, és az anyját láttam magam mellett; arca egyszerre volt aggodalmas és együttérző. Szeme ide-oda ide-oda ugrált Maggie és köztem. Tudtam, nyugtalanítja, mit fog jelenteni a hirtelen  visszatérésem a lánya számára. És nem először, utáltam magam, amiért olyan amiért olyan srác vagyok, aki miatt aggódniuk kell. Nem akartam olyasvalaki lenni, akitől tartanak. De így volt, és tudtam, nem valószínű, hogy ez meg fog  változni, bármennyire is igyekszem más ember lenni. Mrs. Young megölelt. Próbáltam leplezni a meglepetésemet. Pedig Maggie anyukája mindig is könnyebb eset volt, mint az apja. És lám: már meg is jelent a neje oldalán, és gyanakodva szemlélni kezdett. – Szomorúan hallottuk, mi történt Lisával – szólt mogorván, és zavartan vakargatta a szakállát. Nem feleltem. Mr. Young mindig is képes volt elérni, hogy szinte összezsugorodom a szeme előtt. Mintha megmérettetnék és könnyűnek találtatnék. Mrs. Young karon fogta Maggie-t, és a padok felé vezette. A férje követte őket, így egyedül maradtam Maggie pártfogó  barátaival. Zsebre vágtam a kezem, és újra kedvem támadt kereket oldani. – Szóval, Clay, meddig maradsz? – kérdezte Daniel fesztelenséget színlelve, de tudtam, tud tam, hogy adatokat gyűjt. Nem örül neki, hogy itt vagyok, az egyszer biztos. Daniellel közel álltunk ahhoz, hogy barátok legyünk, még azelőtt. De azelőtt. De sosem jutottunk el egészen addig. És végül megléptem Maggie- vel, Maggie- vel, és őrá maradt,

hogy eltakarítsa a romokat a távozásom után. Így hát kétség nem fér hozzá, hogy nem én vagyok a szívének legkedvesebb fickó. – Hát, még nem tudom biztosan. Szerintem meglátom, hogy áll majd Ruby. Nem akarom magára hagyni, tudod? Kényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek, aztán összeszorítottam a szám. Kedvem lett volna azt felelni, hogy semmi köze hozzá. Nem kell tőle engedély. De a békesség kedvéért csendben maradtam. Végül Rachel  bólintott megértően megértően.. – Persze, ezt csak egyik napról a másikra lehet csinálni. Mintha tapasztalatból beszélne. Elgondolkodtam, mi mindent rejt még „Maggie szolid barátnőjének” karaktere. Sosem keltette fel igazán az érdeklődésemet, csakis Maggie-hez Maggie-hez kötve gondoltam rá valaha is. De most ott láttam a szemében a rejtett fájdalmat, és tudtam, hogy megért. – Úgy – mormogtam, mert m ert más nem jutott eszembe. És nyilvánvalóan nekik sem, úgyhogy ők is elindultak a sorok között, hogy helyet foglaljanak Maggie mellett. Csak néztem a szoros összeborulást: Rachel és Daniel az egyik oldalon, a szülők a másikon. Oltalmazón körülvették Maggie-t, Maggie-t, amitől indokolatlanul féltékeny lettem. Nem a feltétlen szeretetre, amit kap, hanem arra, hogy nem tőlem kapja. Itt volna a helye mellettem. Velem. Egymást Velem. Egymást kellene támogatnunk és egymásra támaszkodnunk. De erről a jogomról lemondtam, amikor magára hagytam őt. Akkor, amikor megírtam azt a rohadt levelet, mert akkor ez tűnt helyesnek. De már látom, mekkora baklövés volt. Megfosztottam vele magamat az egyetlen dologtól, ami valaha boldoggá tett.  Végre megértettem, mit értenek az emberek az alatt, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Én épp a saját,

külön bejáratú tisztítótüzemben égek. Lassan mindenki elhelyezkedett; észbe kaptam, rájöttem, hogy mindjárt kezdődik a mise. mise. Így az első sor felé vettem az irányt, Lisa szülei és Ruby mellé. Ruby azonnal megfogta a kezem, ahogy leültem, és csak kapaszkodtunk egymásba, míg a pap beszélni kezdett kezdett a mennyek szépségéről és arról, ahogy Lisa belép a Mennyei Királyságba. Micsoda vallásos halandzsa! Lisa minden percét utálta volna ennek az ájtatos, közhelyes dumának. Csakhogy a temetés az élőknek szól, semmi köze az elhunythoz.  Valamiféle megnyugvást hivatott adni a hátramaradottaknak. hátramaradottaknak. Én  viszont semmi ilyesmit nem éreztem. Csak ürességet. Rubyra néztem. Lehajtott fejjel ült, a haja az arcába hullott. Tudtam, hogy ő sem érez másként. Hogy is élhetne tovább az ember, amikor élete szerelme halott? Hátranéztem, és nyugtáztam a több sornyi embert, akik eljöttek, hogy leróják tiszteletüket. Lisa családja, a barátai, a munkatársai. Aztán megállt a tekintetem Maggie-n. Kifürkészhetetlen arccal hallgatta a ceremóniát. Mintha megérezte volna a pillantásomat, egyszer csak rám nézett. Szemében könnyek csillogtak, messziről is jól láttam. Mindenesetre egy dolog biztos: az a szempár lesz a halálom. Muszáj volt félrenéznem. A szívem akkorára dagadt a mellemben, hogy alig kaptam levegőt. Inkább próbáltam a  beszédre koncentrálni. De egy szempillantás, és vége is lett; az emberek kis csoportokban szállingózni kezdtek kifelé a templomból. Ruby a karomba kapaszkodott, ahogy kivezettem az oldalajtón a kocsim felé. – Hogy bírod? – kérdeztem halkan, és kinyitottam neki az autó ajtaját. Ruby megrázta a fejét, sírós, fojtott csuklás szakadt fel  belőle, ahogy beült az anyósülésre. Az ajtó tompán csapódott mellette, ahogy rácsuktam, aztán megkerültem a kocsit, hogy

 beüljek a volánhoz. Majd a temetőbe hajtottunk, hogy eltemessük   Lisát. Ruby néma maradt, bezárva a saját kis világába. v ilágába. Én pedig sosem sos em voltam magányosabb.

12. FEJEZET MAGGIE

ISTENEM, DE BORZASZTÓ VOLT!  A könnyek, a fájdalom... Mintha Minth a kést döftek volna a szívembe. Ruby gyászának látványa teljesen kiborított. Ő, akinek akinek a jókedve mindig ragályos volt, most nem több, mint egy fásult asszony egy tátongó sírgödör partján. És Clay... Átkarolta a nagynénjét, és tartotta, míg leengedték Lisa koporsóját a földbe. Az emberek körülöttük az Amazing Grace-t Grace-t énekelték, míg a láda egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, aztán teljesen eltűnt.  A halál egy érzéketlen szörnyeteg. Nem számít, ki voltál, ki szeretett – kegyetlenül lecsap, válogatás nélkül. Eddig sosem volt közvetlen tapasztalatom a halállal kapcsolatban. Ebben szerencsém van. Sosem tudtam, mennyire szívszorító lehet. De Rubyt és Clayt nézve most először éreztem a rémisztő és magányos voltát. Közel sem ismertem Lisát annyi ideje, mint ők, mégis mélyen érintett a halála. És a tudat, hogy milyen hatással lesz arra a két emberre ott, akik úgy igyekeznek tartani magukat,

 bizonyossá tett, hogy többé semmi sem lesz a régi. régi. Rögök hullottak a gödörbe, a gyásznép oszolni kezdett. Szerettem volna újra odamenni Clayhez. Úgy szerettem volna támogatni! Nem bírtam elviselni az arcán a kínt. Darabokra tört tőle a szívem. – Gyere, Maggie! – kezdte k ezdte húzni h úzni a karomat Rachel. Végre Vé gre levettem a szemem Clayről, aki még mindig Ruby mellett állt, és együtt bámulták a hantot, ami alatt Lisa nyugszik. – Jó, megyek me gyek már – feleltem, és elindultam elindu ltam mellettük a sírkövek hosszú sora mentén. Minden egyes lépés messzebbre és messzebbre vitt Claytől, már megint. Miért érzem úgy, hogy ez az elválás most sokkal komolyabb, mint a legutóbbi? Alig beszéltem  vele, mégis bűnnek érzem, hogy h ogy magára hagyom, hagy om, amikor amik or ennyire szenved. Pedig egészen biztos voltam abban, hogy képes leszek ma idejönni, részvétet nyilvánítani, és elég erős leszek ahhoz, hogy ne hasson rám az ő jelenléte és a fájdalma. Pedig igazán tudhattam  volna. Hiszen ha Clayről van szó, nem vitás, vele kell lennem. – Apáddal be kell ugranunk u granunk a boltba. Otthon Otth on találkozunk, rendben? – kérdezte anya, és átölelt. – Persze. Majd találkozunk – feleltem. Megsimogatta az arcomat. – Fantasztikus lány vagy, Maggie May Young, és én nagyon  büszke vagyok, hogy az anyukád lehetek! – szólt lágyan. Elmosolyodtam. – Köszi, anya! Szerintem is tök fantasztikus vagyok – feleltem epésen.  Apám, aki mellettem állt, elnevette magát, és felborzolta a hajam. – A kis szerény – csipkelődött, és odalépett, hogy ő is megölelhessen.

 Amikor elmentek, Rachelhez és Danielhez fordultam, akik Rachel kocsija mellett diskuráltak halkan. – Terveztetek valamit még mára? – kérdeztem, ahogy beültünk a kocsiba. Mind elhelyezkedtünk, aztán Rachel hátrafordult. – Nem, a tiéd vagyunk, csajszi. Valami ötlet? Nem hívod fel Jake-et, és nézzük meg azt a filmet mégis? Lehet, hogy jót tenne –  javasolta. Elfintorodtam. Egyáltalán nem ez járt a fejemben. Azon gondolkodtam, vajon mit fognak szólni ahhoz, amit igazából tervezek. – Hát, inkább in kább nem. Az jutott eszembe, hogy h ogy átmehetnénk átmehetnén k Rubyhoz. Arra a zártkörű dologra, tudjátok – böktem ki sietve. Daniel a hajába túrt, és tagadhatatlan ingerültséggel meredt rám. – És szerinted ez jó ötlet, Meg? Mármint ne már, komolyan... Ettől csak rád szakad egy újabb adag szerencsétlenség.  A hangsúlyától megfeszültem, a körmöm a tenyerembe vájt.  Vagy az, vagy pofán vágom. De akkor Rachel valami elképesztőt művelt. – Hagyd már, Danny! Tudja ő, mit gondolunk ezekről a dolgokról. De ha ezt kell tennie, akkor vele tartunk. Előrefordult, és bedugta a slusszkulcsot a lyukba. Daniel tátott szájjal bámult a barátnőjére. – Rach, én azt hittem, egy oldalon állunk – suttogta fojtott hangon. Mintha nem hallanám! Jó tudni, hogy én vagyok a közös témájuk. – Nem szenyózni szeny ózni akarok, Meg. Csak nem biztos, hogy h ogy jól  viselném, ha megint úgy kéne látnom téged – szólt Daniel, immár hangosabban. De nem fordult felém, nem nézett a szemembe. Egyenesen előre bámult, ki a szélvédőn.

Erre már nem volt válaszom. Az őszintesége kifogta a szelet az öntudatos hajóm vitorlájából. Nem neheztelhetek rá, amikor csak  vigyázni akar rám. Bántana is, ha nem így tenne. Talán meg kéne nyugtatnom, hogy nincs miért aggódnia. Hogy nem szándékozom újra azzá a lánnyá válni, aki akkor voltam. Hogy sosem engedném meg magamnak újra, hogy annyira  belefeledkezzek Claybe, hogy minden mást elhanyagoljak. Az idősebb, bölcsebb Maggie bizonyára épp ezt mondaná. Mégis hallgattam. Mert magam is tudtam, hogy a hatalom, amivel Clay fölöttem bír, nem ésszerű és nem gyengéd. Hanem erőszakos ráncigálás, ami mintha minth a bármelyik pillanatban kiszakíthatná a ketyegőmet a mellemből.  Az élmény, hogy újra láttam, csak megerősítette azt, amivel tudat alatt már amúgy is tisztában voltam. Sosem leszek túl Clayen. A lelkem immár hozzá tartozik, olyan erős kötődéssel, hogy többé nem többé nem lehetek egymagam.  Volt már, hogy elgondolkodtam, vajon ez mennyire jó dolog. Hogy egészséges-e egészséges-e bármelyikünk részéről ennyire szeretni valakit. Még mindig nem tudom biztosan, de belefáradtam, hogy megtagadjak valamit, ami olyan természetes a számomra, mint hogy levegőt veszek. Szeretem Clayton Reedet, és ezen sem idő, sem távolság nem változtat. Sajnos ez mit sem segít a helyzeten, amiben találtuk magunkat.  A kapcsolatunk káros, mérgező volt mindkettőnk számára. Megtanultam, hogy lehet valakit teljes szívvel szeretni úgy, hogy igazán vele lenni vele lenni mégsem megy. És itt jön a képbe az új Maggie. Ugyanis most az egyszer nem hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak. Azt akartam, hogy a fejemnek legalább annyi  beleszólása legyen a dolgok menetébe, mint a szívemnek. Öt perc múlva megérkeztünk Rubyhoz. Már több autó is állt a ház körül. Fura érzés fogott el, ahogy az épület felé sétáltam.

Rachel közvetlenül mögöttem maradt, Daniel  jelzésértékűén lemaradva. Bekopogtam és vártam. Bernről beszélgetés hangjai szűrődtek kifelé.  Végül kitárult az ajtó. Mögötte Mögötte egy ismeretlen nő állt. – Jó napot, Maggie vagyok. Ők pedig Rachel és Daniel. Mi izé... Clay barátai vagyunk – dadogtam. A nő mosolyogva mos olyogva betessékelt, és tartotta a szúnyoghálós ajtót, míg beljebb kerültünk. – Örülök, hogy el tudtatok jönni! Darla vagyok, Lisa nővére.  Ahogy jobban megnéztem, felismertem rajta a jellegzetes metszésű orrot, a szögletes állkapcsot. Merev arccal rámosolyogtam, aztán követtem a konyha felé. Körülnéztem, de nem láttam ismerőst. Egy idősebb házaspárt sokan vettek körül; gondolom, ők lehetnek Lisa szülei. De Ruby és Clay csak a hiányával tűnt fel. – Na és most mi lesz? Itt senkit nem ismerünk – szólt Rachel szorongva. Felvettem néhány papírtányért, és a barátaim felé nyújtottam. – Azt mondom, először is együnk. Abból nem lehet baj –  javasoltam kajánul. Daniel és Rachel fogta a tányérját, és megpakolta kajával. Én még mindig Ruby és Clay után kutattam. Fura, hogy egyikük sincs sehol.  Amikor mindhárman teleszedtük a tányérunkat, leültünk a nappaliban. Én a kanapén találtam helyet, és rögtön feltűnt előttem a dohányzóasztalon egy szemüveg és egy kávéscsésze. Összeszorult a torkom, mert rájöttem, hogy Lisáé. Lis áé. Lisának néhány rokona jelent meg, hogy bemutatkozzanak. Rákérdeztem, nem látta-e valaki Rubyt vagy Clayt, de nemleges  választ kaptam. Befejeztü Befejeztükk az evést, és felálltam a kanapéról. Daniel és Rachel szörnyen feszengett; már bántam, hogy ideráncigáltam őket. – Srácok, Srácok, megpróbálom előkeríteni Rubyt. Aztán mehetünk,

oké? Értékeltem a próbálkozást, hogy elrejtsék a megkönnyebbülésüket, de nem jártak túl nagy sikerrel. Kidobtam a tányérokat, aztán Ruby után néztem. Nem annyira hatalmas ez a ház, nincs sok búvóhely, ahol lehet. Felmentem az emeletre, és belestem a hálóba. De nem volt ott. A folyosó végén megtorpantam a csukott ajtó előtt.  A kezemet az ajtógombra tettem, de nem fordítottam el. Csak szorosabban kezdtem markolni a hideg fémet. Nem biztos, hogy képes vagyok ide belépni. De még mielőtt túlgondoltam volna, kinyitottam az ajtót.  Azonnal mellbevágott az áporodott levegő. Minden pontosan ugyanúgy volt, mint amikor legutóbb jártam itt. Clay ágya bevetve, érintetlenül. Hát nem itt szállt meg? Beljebb léptem, hogy körülnézzek. körülnézzek. A redőnyök leeresztve, alig láttam  valamit a sötétben. Az íróasztalhoz léptem, és felkapcsoltam az asztali lámpát.  A fény elöntötte elöntötte a szobát. Pislogtam Pislogtam egyet-kettőt, egyet-kettőt, míg a szemem hozzászokott a változáshoz. Mindent vékony porréteg fedett, mintha senki nem járt volna itt, mióta Clay elment. A rajzokat leszámítva, amiket leszedtem a falról azok után,  után,  semmi nem  változott. Lerogytam az ágyra, a karomat a térdem közé lógattam. Mit keresek én itt? Mintha szellemet kergetnék. Keresek valamit, amit rég elvesztettem. De a legutóbbi gyanúm beigazolódott. Képtelen vagyok elengedni őt. Nem őt. Nem fogom elengedni őt. Előbb éreztem meg a jelenlétét, mint megláttam volna. – Te mit keresel itt?  Az éles hangra felkaptam a fejem. Clay mozdulatlanul állt az ajtóban. Arca sápadt és megviselt volt, sötét, kócos haján nyugtalan ujjainak nyoma. A szemében kimerültséget láttam, ahogy tisztes távolságból engem figyelt. Úgy nézett rám, mintha

megsértettem volna a magánéletét. Ezen felhúztam magam. Mikor lettünk mi idegenek egymás számára? Mióta nem olvasunk egymás gondolataiban? gondolataiban? Most hiába hi ába meredtem rá, nem tudtam, mi következik. Ahogy pedig ő nézett rám, az végképp nyugtalanító volt. Nem keltem fel. Talán el kéne húznom innen, de megmakacsoltam magam, így maradt a fenekem, ahol ah ol volt. – Téged – feleltem őszintén. Clay elkomorodott, de továbbra sem közelített egy lépéssel sem. Mintha habozna, hogy belépjen-e a régi helyére. – Te nem itt laksz? – kérdeztem. Az ujjam hegyét végighúztam az éjjeliszekrény szélén, aztán az ágytakaróba töröltem a port. – De, csak a kanapén alszom – vallotta be Clay, és figyelte, ahogy végigsimítok a kék ágytakarón, megérintem a párnát, elegyengetem az ágyneműt. – De miért? – kérdeztem felé fordulva. Clay megrázta a fejét, és  védekezőn összefonta maga előtt a karját. Ellenem Ellen em védekezik? Ez őrület. Ha valakinek Ha valakinek védekeznie kéne, az én vagyok. – Nem tűnt úgy, hogy képes lennék itt aludni – Körülnézett a szobában, nyilvánvalóan először, mióta elment. – Túl sok az emlék – suttogta inkább magának, mint nekem. – Én megértem, milyen az, amikor az ember legszívesebben elbújna az emlékei elől – feleltem keserűen. Hátat fordítottam, és a kezembe vettem a vázlatfüzetet, ami az éjjeliszekrényen maradt. Könnyedséget mímelve, komótosan végiglapoztam. Próbáltam nem kiborulni a rajzoktól, amit benne láttam. Egy csomóra emlékszem is, amikor rajzolta. Még akkoriban, amikor az életünk  végtelenül bonyolult, de fura módon sokkal boldogabb is volt. Észre sem vettem, hogy Clay bejött a szobába, csak amikor megéreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. Éreztem a teste

melegét. Nem értünk egymáshoz; a távolság köztünk ezerszer nagyobbnak tűnt, mint valaha, azelőtt.  azelőtt.  De még így is közelebb  voltunk, mint az elmúlt három hónap alatt bármikor. Ráharaptam Ráharaptam a szám szélére, hogy ne bőgjem el magam a felszabadultságtól, hogy újra látom. Hogy újra magam mellett érzem.  A csend lassan körülfolyt bennünket, egyikünk sem próbálta megtörni. Mintha a szavak csak elrontanák ezt a tökéletes pillanatot, amivel most megajándékozott bennünket a sors. A mi  világunkban az ilyen bármelyik percben elveszhet. Én pedig szerettem volna kitolni az elkerülhetetlent, a végtelenségig. De ahogy mindennek, a csendnek is vége kellett szakadnia egyszer. Clay kivette a kezemből a vázlatfüzetet, és becsukta.  Aztán átnyúlt fölöttem, és visszatette az éjjeliszekrényre. Megcsapott a parfümjének férfias illata, de ellenálltam, és nem hajoltam közelebb. – Le kéne mennem – mondta Clay csendesen, de nem mozdult. Összefontam a kezem az ölemben, és lehajtottam a fejem. – Sajnálom, Clay! Tudom, mennyire szeretted Lisát. Szerettem volna átölelni, míg ezt mondom, de nem tartottunk ott. És talán többé nem is fogunk soha. Nem én mondtam neki, alig egy hete, hogy a puszta pu szta szerelem már nem elég? Miért akarom hát egyszerre szélnek ereszteni minden elhatározásomat? – Kösz, Maggie. Elég... gáz – ismerte be a körme melletti bőrt tépkedve. Szemügyre vettem a kezét, és észrevettem, hogy minden körme tövig van rágva. Kíváncsi voltam, vajon látnék-e friss  vágásokat a ruhaujja alatt. Vagy gyógyulófélben lévő hegeket. Talán sikerült legyőznie ezt a démont? d émont? Persze képtelenség volt, hogy rákérdezzek. – És Ruby hogy bírja? – kérdeztem, és megkockáztattam egy pillantást az arcára a hajam függönyén keresztül.  Az egész teste megemelkedett, majd visszasüllyedt, akkorát

sóhajtott. Rágni kezdte az alsó ajkát, míg vérezni nem kezdett. A keze kapkodva szaggatta a bőrt a körme mellett. – Nem jól. Épp, hogy nem omlik össze. Félek itt hagyni. Nem tudom, mi lesz vele, ha visszamegyek.  Azt hiszem, elfelejtettem, hogy kell levegőt venni. – Szóval mégis visszamégy? – kérdeztem. Sejtettem, hogy ez a látogatás csak ideiglenes, de így is fájt hallani. Ami persze teljes hülyeség. Nem vagyunk többé együtt. Viszont az érzéseim mit sem  változtak. És bár a szívem már nem bízott benne benn e feltétel nélkül, azért még az övé maradt. Clay rám nézett, nyelvével megnedvesítette megnedvesí tette az elgyötört ajkát. – Úgy terveztem. Van még dolgom Floridában. De nem akarom magára hagyni Rubyt. Nem vagyok biztos benne, hogy képes lesz itt élni egyedül, ebben a házban. Láttam rajta a rémületet. És bár kedvem lett volna kifaggatni arról, hol volt az elmúlt hónapokban, nagyobbrészt inkább hagytam volna a témát. Semmi értelme most felhozni. Abszolút semmi haszna nem volna. – Jó lenne, ha meg tudnám mondani neked, mit kell tenned, de ezt a döntést neked kell meghoznod. Csak te tudod, mi a fontosabb – feleltem, bölcsebben, mint valójában vagyok. Clay ajka mosolyra görbült. – Nocsak, mikor lettél ilyen mélyenszántó? – kérdezte tréfásan. Elnevettem magam. – Fogalmad sincs, mennyire mélyenszántó lettem – incselkedtem, de azonnal vissza is akartam szívni, ahogy megláttam, hogy Clay arca elborul a szavaim hallatán. – Nem, igazad van, nem sokat tudok már rólad. Hangjából áradt a szomorúság, amit szörnyű volt hallani. Megragadtam a kezét, és a két tenyerem közé fogtam.

Hüvelykujjammal elszántan cirógatni kezdtem a kézfejét. – Senki más nem ismer nálad jobban – feleltem határozottan. Muszáj, hogy higgyen nekem. Clay, mintha képtelen volna uralkodni magán, a vállamra ejtette a fejét, és az orrát a hajamhoz szorította.  A szívem vadul kalapálni kezdett, de nem volt a dologban semmi érzékiség. Csak két ember, aki szereti egymást, és próbál értelmet találni egy értelmetlen világban.  A bőröm nyirkos lett a könnyeitől, ahogy még mélyebbre fúrta fú rta az arcát a hajamba. Lassan átkaroltam. A testét rázta a hangtalan zokogás, és én csak öleltem, ahogy annyiszor azelőtt. Többet nem is szóltunk. Nem volt rá szükség. De egy idő után észbe kaptam, hogy kezd egyre mélyebb lenni a félhomály a szobában. – Szerintem le kéne mennünk – szólaltam meg csendesen. A tarkóját cirógattam, éreztem a haját az ujjaim között, talán utoljára. Clay vonakodva felült, és megtörölte az arcát. – Köszönöm, Maggie. Te mindig itt vagy, hogy megments, nem igaz? Ujjai hegyével megérintette az arcom, a pillantása öntudatlanul az ajkamra tévedt. Átfutott az agyamon, hogy vajon meg próbál-e csókolni. És ha így lesz, vajon hagynám magam? De kiderült, hogy túlgondoltam a dolgot, mert me rt Clay a következő pillanatban szó nélkül felállt, és kiment a szobából. Én még ültem egy darabig, és a következő lépésen gondolkodtam. Egy ilyen meghitt közös pillanat után fura volt csak úgy elmenni. De a tény, hogy Clay itt hagyott, ezer szónál is többet mondott. Lekapcsoltam a lámpát, és becsuktam magam mögött a hálószoba ajtaját. Lementem a lépcsőn, és végre megláttam Rubyt. Épp Lisa nővérével beszélgetett, és közben észrevettem

Tillyt is, a boltból. Azt a Tillyt, aki nyíltan csorgatta a nyálát Clay után. Utóbbinak ismét nyoma sem volt a környéken. Így jobb híján részvétet nyilvánítottam Rubynak. Szorosan átölelt, és megköszönte, hogy eljöttem. Tillyről nem vettem tudomást. Talán bunkóság, de sosem szerettem. És nem akartam arra gondolni, hogy ő itt van va n vigaszul Claynek. A gondolatra ki akartam ereszteni a karmaimat, hogy megmutassam a némbernek, ki az úr a házban. Megkerestem Rachelt és Danielt, akik el nem tudták képzelni, hová tűntem. – Dolgom volt. Semmi értelme kitervelni valami hazugságot, úgyis átlátnának rajta. Összeszedtük a holminkat, és leléptünk. Távozóban is kerestem Clayt a szememmel, de többé nem láttam.

13. FEJEZET CLAY

SZÓVAL ELDÖNTÖTTEM, hogy Davidsonban maradok. Miután  véget ért az összejövetel, és eltakarítottam utána a romokat, leültem Ruby mellé egy időre. Fotóalbumokat nézegetett, és időnként megállt, hogy kisírja magát. Majd belehaltam, hogy így kell látnom, és be kellett ismernem, az a legjobb döntés, ha nem hagyom itt. Ő sem hagyott engem cserben sohasem, és itt az ideje, hogy viszonozzam. Na jó, részben más is motivált. És az a valami egész pontosan egy valaki, barna valaki, barna hajjal és gyönyörű szempárral. Bár azt hittem, készen állok, mégsem készültem fel eléggé a Maggie-vel való újbóli találkozásra. Pedig isten a tanúm, milliószor milliószor elképzeltem magamban. Mégis amikor szemtől szembe kerültem vele, nem voltam felkészülve a helyzetre. És ott van az a dolog a szobámban. Ahogy megláttam őt ott, azonnal déjà vum vum támadt. Mintha beszippantott volna egy féreglyuk, amikor felmentem a lépcsőn, lépcsőn , és tárva-nyitva találtam a szobám ajtaját. Ott ült az ágyon, mintha csak rám várna. Ahogy

tette azelőtt annyiszor. Könnyű volt tehát visszazökkenni a megszokásba, hagyni, hogy gondoskodjon rólam. Egy pillanatra visszakerültünk a régi szerepekbe. Én, a sérült sérült lélek, és Maggie, akitől újra egész ember leszek. Csakhogy ez abszolút nem helyes. Mindent megteszek, hogy szabaduljak a régi énemtől. De Maggie közelsége megnehezítette, hogy magam mögött hagyjam. És akármilyen gáz, kiderült, hogy hiányzik a régi Clay. Mert a régi Clay Maggie-hez tartozott. Az a Clay pedig, aki most vagyok, v agyok, látszólag nem tartozik sehová. seh ová. Még nem beszéltem Rubynak a terveimről; még mindig az extrém felbolyduláson agyaltam, amit ez okozni fog a világomban.  Az első három nap újra Davidsonban Davidsonban tökéletes, mindent átfogó pánikban telt. Meg akartam szökni, visszakullogni a Graysonba. Mégis itt vagyok, szombat este, és minden porcikámmal biztos  vagyok abban, hogy nem megyek sehová. Dr. Todd nem lesz elragadtatva. Figyelmeztetett, hogy ha  visszatérek oda, ahol annyi minden történt velem, az óhatatlanul fel fog tépni néhány sebet. Elvileg pedig fel vagyok készülve az ilyen helyzetekre. Hát nem ezt gyakorlom három hónapja? Mégis, Davidson úgy húz magához, hogy képtelen vagyok ellenállni. Ráadásul ez az én életem. én életem. Azt csinálok, amit akarok. Jó, még én is belátom, hogy nem a legbölcsebb ez a kijelentés, de ingerült és makacs hangulatban voltam. Tudtam, hogy csalódást fogok okozni egyeseknek ott, Floridában. De akik igazán számítanak, mind itt vannak, és ez a legfontosabb. Miután Ruby lefeküdt, még sokáig ücsörögtem, ölemben a fotóalbumokkal. Egy idő után felraktam a lábam a dohányzóasztalra, és közben levertem Lisa csészéjét. Leesett a kemény fapadlóra, és darabokra tört. Basszus! Lehajoltam, hogy feltakarítsam a cserepeket. Aztán

hirtelen elhatározással megfogtam Lisa szemüvegét és a papucsát, ami még mindig ott volt, ahol kibújt belőle, a kanapé mellett.  Aztán levettem a szürke pulóverét is a szék hátáról, és mindent a konyhába cipeltem. Elöntött a pulykaméreg. pulyk améreg. Előszedtem egy fekete szemeteszsákot, és belegyömöszöltem a fájdalmas emlékeket őrző tárgyakat. Összehúztam a zárószalaggal a zsák száját, és az egészet ledobtam a földre a lépcső alján. Aztán csak álltam a falnak dőlve, és erősen ziháltam.  Ahogy elmúlt a dührohamom, rájöttem, hogy Ruby leszedi a fejem, amiért így bántam Lisa holmijával. De egyszerűen képtelen  voltam ott ücsörögni a cuccaival szanaszét, mintha bármelyik pillanatban besétálhatna az ajtón. Mintha a mai nap is olyan lenne, mint a többi, nem pedig az a nap, nap, amikor eltemettük őt. Ez így nem működhet. Halálosan elegem volt az önáltatásból. Persze az élet nem egyszerű, néha ahhoz is alig van erőm, hogy felkeljek reggel. De még az is jobb, mint hazugságban élni, irreális elvárásokkal, amik sosem válnak valóra. Felvettem a zsákot, és fellopakodtam vele az emeletre. Benyitottam Ruby szobájába. Végre elaludt, összegömbölyödve szuszogott a takaró alatt. Amilyen halkan csak tudtam, kibontottam a zsákot, és előszedtem Lisa dolgait. Aztán szépen kipakoltam őket egymás mellé egymás mellé a komódra az ajtó mellett.  Aztán vetettem egy utolsó pillantást a mozdulatlan Rubyra, és  becsuktam magam mögött az ajtót. A folyosón újabb döntésre  jutottam. Két határozott lépéssel a túlsó végén termettem, és nagy lendülettel kivágtam a szobám ajtaját. Összerezzentem, amikor nagyot csattant a falon. Felkapcsoltam a villanyt, és beléptem. Még láttam a  bemélyedést az ágytakarón, ott, ahol Maggie ült nemrég. Körülnéztem, és azon gondolkoztam, mitől féltem annyira, hogy

nem mertem belépni ide. Ez csak egy szoba, olyan, mint bármelyik. Csakhogy ez mintha ezernyi emléktől zsongana. Ezek közül néhányat jó volt felidézni, másokat nem. Akárhogy is: ez az én szobám, és itt az ideje, hogy megtanuljam kikergetni belőle a múltam szellemét. Amíg nem nézek szembe a félelmeimmel, sosem leszek képes előrelépni,  bármely irányt is szánt nekem a sors. Nem leszek többé puhány, puh ány, nyámnyila alak. És ha képes leszek itt, ebben a szobában aludni, az bár nem sok, de kezdetnek megteszi. Lementem a földszintre, hogy leoltsam a villanyokat, aztán fogtam a bőröndömet, és felvonszoltam a lépcsőn. Feldobtam az ágyra, kirángattam belőle a ruháimat, és begyömöszöltem őket a fiókos szekrénybe. Amikor kiürült a bőrönd, azt is besuvasztottam a gardróbba.  Végül bebújtam az ágyba, és nyugtalan álomba merültem.

Másnap reggel sokáig halogattam az elkerülhetetlent: hogy felhívjam dr. Toddot, és közöljem, hogy nem megyek vissza a Graysonba. Ruby még nem került elő a szobájából. Nem tudtam, alszik-e vagy sem, de azért igyekeztem csendben maradni, biztos, ami biztos. Leültem a nappaliban, elővettem a mobilomat, és felhívtam dr. Todd személyes számát, még mielőtt meggondoltam volna magam. Kétszer kicsöngött, aztán kapcsolt. – Helló, Doki, mi a helyzet? – kérdeztem szenvtelenül. Megfogtam egy tollat, és firkálni kezdtem egy jegyzettömbre. – Clayton, örülök, örülök, hogy hallok felőled. Hogy mentek a dolgok tegnap? – kérdezte.

Röviden összefoglaltam a mise és a halotti tor eseményeit. Meséltem Rubyról, hogy mennyire megviseli az egész. Aztán Maggie-ről, Maggie-ről, és hogy engem mennyire megviselt, hogy újra láttam őt. Mint mindig, most is jólesett kiadni magamból a dolgokat. Hihetetlen, milyen sokáig küzdöttem az ellen, hogy beszélnem kelljen az érzéseimről. Milyen hülye voltam! Elképesztő, hogy milyen egyszerűen rá tud venni valaki, hogy megnyíljak, csupán azzal, hogy türelmesen végighallgat. – Ez jó sok egy embernek, Clay. Hogy viseled ezt az egészet?  A szavak milliónyi apró, mögöttes kérdést hordoztak magukban. Megvágtam magam? Ittam? Épp egy tű lóg a karomból, miközben beszélgetünk? Vajon belefulladok a saját magam generálta problémák mocsarába? – Megvagyok. Hol könnyebb, hol nehezebb, de eddig egész jól  bírom. Igazat mondtam. Még nem vesztettem el a fejem. Pedig a kísértés nagyon is nagy volt. – Ez nagyszerű, Clay! Örülök, hogy ezt mondod. És most mondd meg, miért hívtál igazából! – mondta dr. Todd, a mindent látó médium. Jó a fickó, túl jó! Pedig biztos voltam benne, hogy ügyesen titkolom a valódi szándékaimat. Látszik, hogy kezdek kijönni a gyakorlatból.  Vettem egy nagy levegőt, és kipakoltam. Jobb volt gyorsan letudni, mint ahogy az ember letép egy ragtapaszt. – Davidsonban maradok – böktem ki harciasan, mintha csak azt vártam volna, hogy a doki ellenkezni merészeljen. – Nem vagyok teljesen meglepve. Tudom, milyen nehéz újra eljönni otthonról, ha egyszer visszatértél – felelte dr. Todd higgadtan, amitől indokolatlan lelkifurdalás fogott el. Pedig szó

sincs arról, hogy meg akarna szégyeníteni. Tulajdonképpen teljesen őszintének hangzottak a szavai, de mérföldekről is megéreztem volna bennük a csalódottságot. – Egyszerűen nem hagyhatom itt Rubyt. Nem így. Annyi mindenen megy most keresztül, bűntudatom lenne, ha újból lelépnék – magyarázkodtam. – Megértem, Clay, tényleg. De mint a pszichiáterednek, kötelességem emlékeztetni, hogy még legalább egy hétről van szó a szerződésedben. Három hónap talán hosszú időnek tűnhet, de ha az a tét, hogy megzabolázd a problémáidat, közel sem elegendő. Ne bízd el magad túl korán a gyógyulásoddal kapcsolatban! – felelte dr. Todd szigorúan. Az igazgatói hangsúlyt  vette elő, amiből tudtam, hogy hallgatnom kell rá. És hallgattam is, tényleg. De ez mit sem változtat a döntésemen. Már elhatároztam magam. – És ez azt jelenti, hogy muszáj  visszamennem?  visszamennem? Mert nekem az  volt eddig a benyomásom, hogy az ilyen döntések az én kezemben  vannak – feleltem metsző metsző hangon, mert felbosszantott a tény, hogy hirtelen kétségeim támadtak. – Teljesen igazad van. Te irányítasz: mit teszel, hová mégy. Felnőtt ember vagy, Clay. Nem jelentesz közvetlen veszélyt sem magadra, sem másokra, tehát nem kényszeríthetlek, hogy újból az intézet lakója légy. De nem fogok hazudni: eléggé aggaszt, hogy abbahagyod a terápiát anélkül, hogy rendesen megterveznénk és elintéznénk a távozásod körülményeit, bármi legyen is az oka. Sok időbe és erőfeszítésbe kerül, hogy működjön az életed az intézeten intézeten kívül is, hogy megerősítsd a támaszaidat. Tekintettel a betegséged súlyosságára, ezt nem szabad félvállról venni. De ha semmiképp nem akarsz visszajönni a Graysonba, úgy vélem, szükség lesz arra, hogy néhány dolgot hatályba helyezzünk, ami megakadályozza a  visszaesésedet. Ennek része a gyógyszeres kezelésed folytatása.

Semmi „ha”, „és” vagy „de”, Clayton! – érvelt. – Tudom, Doki. Nem fogom elfelejteni bevenni a bogyóimat, ahogy a jó kisfiúk szokták – vetettem oda, mert olyasvalakin akartam levezetni a frusztrációmat, akiről tudom, hogy állja a sarat. Dr. Toddot tényleg nem hatotta meg a duzzogásom. du zzogásom. – És folytatnod kell a terápiát, csak most nem bentlakóként. Hívd fel a tanácsadót, akiről beszéltem! Shaemus Laughtry az egyik legmagasabban képzett szakember. Már dolgoztam vele, és nyugodt lélekkel adnálak át neki. Együtt tudunk majd működni, hogy sima legyen az átmenet a számodra. Komolyan beszélek, Clay. Most nem hagyhatod abba. Sokat haladtál, de még hosszú út áll előtted.  Abszolút szándékoztam felhívni a másik orvost, de ahogy dr. Todd most az egészet előadta, megrémültem. Vajon készen állok erre az egész önálló élet-dologra? Vágytam a döntési jogra, hogy én magam határozzam meg, hogyan akarom csinálni. De most, hogy kezemben a jövőm kulcsa, szívem szerint szerint inkább  visszaadnám. Megint piszkálni kezdtem a körmöm szélét. A bőr már így is nagy darabokban hiányzott, de attól még simán tovább kapartam. – Oké, úgy lesz. Holnap reggel felhívom, és kérek időpontot – mondtam engedelmesen. – Helyes. Örülök, hogy ezt mondod. Addig pedig, amíg nem kezdesz rendszeresen járni Shaemushoz, szeretném, ha továbbra is bejelentkeznél nálam telefonon, ahogy eddig. Fontos, hogy dolgozz a támogatói körödön ott is. Tudom, hogy Ruby és Lisa  voltak a legfőbb legfőbb támaszod, de megváltozott megváltozott a helyzet. Így hát Clay, ki kell építened egy új ú j rendszert. Shaemus majd segít ebben. Ha ez az alap hiányzik, minden sokkal nehezebb lesz a továbbiakban. Igaza volt: nem igazán támaszkodhatok most Rubyra. És ez

kiborít. Nagyot nyeltem, és harcoltam a pánik ellen, amit a hirtelen rám törő magányosság váltott ki. – Rendben – feleltem halkan. – Képes vagy megoldani a helyzetet, Clay. De ha bármikor úgy éreznéd, hogy mégsem, hívj nyugodtan! – biztosított dr. Todd a támogatásáról. Bólintottam, bár ő nem láthatta. látha tta. A padló mintha megnyílt volna a lábam alatt, és valami űr készült volna  beszippantani. Nem sok jót jelent, ha így érzem magam. magam. – És ha megint úgy járok? Ha újra elcseszem? elcses zem? Nem megy nekem jól ez az egész döntéshozás. Nagyon nagy hibát követek el, hogy itt maradok?  A hangom dühítően esdeklő volt. De hallanom kell a teljes, kegyetlen igazságot, bármi áron. Hallottam, hogy dr. Todd felsóhajt. felsóhaj t. – Ezt nem n em tudom tu dom megmondani, Clay. Nem vagyok jós. Azt tudom csak felelni, hogy értelmes fiatalember vagy, és ha nem felejted el, amit tanultál – a pozitív újraértelmezést, azt, hogy hogyan lépj egyet hátra és vizsgáld meg a döntéseidet, mielőtt cselekednél –, –, akkor működhet a dolog. És ha úgy érzed, nem megy, akkor kell segítséget kérned. Soha ne érezd úgy, hogy szégyen beismerni, hogy nem tudsz egymagad megbirkózni egy-egy helyzettel. Semmi gyengeséget nem jelez, ha tudomásul  vesszük, hogy túlnőttek rajtunk a dolgok. Bárcsak képes lennék én is kimondani mindig pont a legmegfelelőbb dolgot, ahogyan dr. Todd! Ebből a képességből nem keveset profitálhatnék a közeljövőben. – Kösz, Doki! Reggel hívom h ívom Mr. Laughtryt, Lau ghtryt, aztán jelentek magának, hogy mit sikerült kisakkoznom. És köszönök mindent, de tényleg! – Ahogy mindig mondom, Clay: ezért vagyok itt. Várom a

híreidet!  Azzal letette le tette a telefont. Most, hogy h ogy ezt letudtam, egy e gy teljes nap áll a rendelkezésemre, hogy kitaláljam, mi a fenéhez kezdjek. Ruby már több mint egy hete nem ment be a könyvesboltjába. Biztos, hogy leltárazni és pakolni kell egy csomó mindent. Felmentem az emeletre, és finoman bekopogtam hozzá. Vártam egy kicsit, aztán benyitottam, és láttam, hogy még mindig alszik. Nem zavartam, csak hagytam egy cetlit, hogy hová mentem.  Aztán fogtam a kulcsomat és a pénztárcámat, és az autómhoz mentem. Végighajtottam az ismerős utcákon. Egyszer csak rég látott cégért pillantottam meg: a Kávéőrületét. Mintha rémlene, hogy Ruby azt mondta, Maggie itt dolgozik. Én pedig mit tettem? Beálltam a parkolóba, aztán bementem. Körülnéztem: láttam, nincs nagy forgalom. A pulthoz mentem rendelni. Maggie-nek nyomát sem láttam. Talán nem dolgozik most. De ha már itt vagyok, akár kérhetek is valamit. – Mit adhatok? – kérdezte egy vörös hajú, magas srác a nagy kávégép mellől, fel sem pillantva. Tanulmányozni kezdtem a kínálatot. – Ööö, csak egy kávét, feketén. Meg egy olyan csokis croissant-t. Elvitelre, légyszi. Elővettem a tárcámat, aztán abból némi pénzt. Amikor újra felnéztem, Répafej Uraság egyenesen rám bámult, arcán különös kifejezéssel. Ismerem én ezt a gyereket? Jobban megnéztem. Mintha ismerős lenne, de nem tudtam felidézni, honnan. Gondolom, a Jacksonba jár – nagyjából egyidősek lehetünk. De ez nem magyarázat arra, miért tűnik zabosnak. Volt valami konfliktusunk, amire nem emlékszem? Van rá esély, amekkora seggfej voltam a legutóbbi davidsoni tartózkodásom idején. – Nocsak, Clay Reed! Hallottam, hogy visszajöttél – jegyezte meg, mintha más dolgom sem lenne ma reggel, mint az ő napját

tönkretenni. Mi a frász baja van? – És te pedig...? – k érdeztem érdeztem csípősen, farkasszemet nézve  vele. Most komolyan itt játssza a macsót mosolygós kávéskannás kötényben? – Jake Fitzsimmons – felelte, mintha ezzel minden világossá  válna. Felvontam a szemöldököm. Jake Fitzsimmons? – Bocs, öreg, de fogalmam sincs, sin cs, hogy ki a halál h alál vagy – feleltem, és már rég nem érdekelt, hogy esetleg gorombának tűnök. Ez a gyerek valahogy nagyon irritált. Jake elvigyorodott, mintha érezné, hogy kezdem miatta felhúzni magam. – Maggie barátja – bökte ki, és egyszerre minden beugrott. Jake Fitzsimmons! Daniel haverja, aki mindig is túl sokat legyeskedett a csajom körül. Nem csoda, hogy amikor megjelentem, olyan fejet vágott, mint aki citromba harapott. Mindig is csorgatta a nyálát Maggie után. És elég nyilvánvaló, hogy ez mit sem változott. Vajon ez a rohadt seggfej azonnal rámozdult, ahogy kikerültem a képből? Baszki, ezek együtt   vannak Maggie-vel?! Nem említett ugyan semmiféle pasit, de ez még nem jelent semmit. Nem mondhatni, hogy részletekbe menően megtárgyaltuk volna az elmúlt három hónap eseményeit. És most szeretném jól pofán vágni ezt a kaján, répafejű, kávékotyvasztó majmot. – Ja, jó. Szóval te vagy az, aki bírja bí rja a használt puncit, mi? Jó, ezt nem kellett volna, de ez a srác a dühöm összes indítógombját megnyomta már a ronda csontos ujjával. Jake felhorkant. – Használt, mi? Ne félj, nincs azzal a puncival semmi baj. Na jó, ennyi. Most bemegyek a pult mögé, és a cementlapba

döngölöm a fejét. Zsebre vágtam a tárcámat, és a két tenyeremmel a pultra támaszkodtam, de valaki megragadott a felkaromnál fogva. – Higgadj le, Jake! Csak szolgáld ki a srácot, és ne legyél seggfej! Összeszorítottam a fogam, mert dühített, hogy, úgy tűnik, kénytelen leszek elnapolni a nyomorult Jake Fitzsimmons szarrá  verését. – Nincs neki semmi köze ahhoz a puncihoz, Clay, úgyhogy te is lenyugodhatsz a francba, oké? Kirántottam a karomat Daniel szorításából, szorí tásából, és mély levegőt  vettem, hogy lehiggadjak. Nem is szóltam semmit, csak vártam a kávét. Jake visszatért a pulthoz az elviteles pohárral, és durván felém lökte, kilöttyintve egy jó adag kávét. – És a ház h áz ajándéka, ajánd éka, ugye? u gye? – kérdezte Daniel célzatosan. Látszott rajta, hogy bosszantja a barátja modortalansága. Jake kurtán bólintott, és a következő vendég felé fordult. A rohadt croissant-omat persze elfelejtette, de úgy döntöttem, mára elég  volt a jelenetekből. Felvettem hát a poharat a pultról, és belekortyoltam. A forró kávé megnyugtatta a cafatokban lógó idegeimet. Danielre néztem, aki úgy meredt rám, mintha azt várná, hogy ugrom. Megadóan felemeltem a szabad kezemet. – Kordában tartom az öklömet, ne aggódj – mentegetőztem. Daniel vállat vont. – Nem hibáztatnálak, ha bevernéd a képét. Jake tökre paraszt  volt. De évek óta próbál bejutni Maggie bugyijába, és ahogy te kikerültél a képből, úgy gondolta, eljött az ő ideje. De visszajöttél, ő meg hisztizik, mint egy csaj. Ne vegyél semmit komolyan, amit pofázik . Csak nyűgös, mert megjött neki.

Hoppá. Ez volt a leghosszabb beszélgetésem Daniellel... egész életemben. Sosem titkolta, hogy nem bízik bennem, úgyhogy most meglepett, hogy a védelmemre kel. – Kösz a közbelépést, meg mindent – feleltem, mert már égett a talpam alatt a talaj. Kapitális hülyeség volt idejönni. idejönn i. Nem nyertem  vele mást, csak magas vérnyomást, vérnyomást, meg egy pocsék kávét. – Clay, ráérsz egy pillanatra? – szólt utánam Daniel, ahogy épp kiléptem volna az utcára. Számíthattam volna erre. Eljött a „ha megbántod a barátomat, eltöröm a lábad” lelki fröccs ideje. Régebben már sort kerítettünk hasonlóra, nem is egyszer. De gondolom, Daniel szükségét érzi, hogy felfrissítse az emlékezetemet. – Persze – ültem le egy asztalhoz az ablaknál, és próbáltam magamba erőltetni még egy kis kávét. Tényleg borzalmas volt. Fogadjunk, hogy a sértődött hisztérika Jake Fitzsimmons  beleköpött. Faszkalap. Eltoltam magamtól a poharat, és összefontam a karomat. Daniel a mobiljával matatott. m atatott. – Először is részvétem Lisa miatt. Tökre jó fej volt, meg minden. Mondjuk én csak egyszer találkoztam vele, de jó arcnak tűnt – vágott a dolgok közepébe. Ez olyasmi, amit mindig is tiszteltem Daniel Lowe-ban: hogy kimondja a dolgokat úgy, ahogy  vannak. Nem kerülgeti a témát, egyenesen nekivág. Maggie-t néha felhúzza ezzel, mert úgy értékeli az ilyet, hogy Daniel egy érzéketlen tahó. De egyszerűen muszáj tisztelni valakit, aki sosem fárad azzal, hogy megjátssza magát. – Kösz, öreg – feleltem, ujjaimmal uj jaimmal dobolva az asztalon. – Szóval, meddig maradsz? – kérdezte, és összevont szemöldökkel várta a válaszomat. Ezt a témát egyszer már érintettük a temetésen, de nyilvánvaló, hogy ezúttal konkrétabb  választ vár.

– Megpróbálsz majd kicsinálni, ha azt mondom, mon dom, hogy még maradok? – kérdeztem enyhén harciasan. Abbahagytam az ideges dobolást, a tenyeremet az asztalra fektettem, és keményen álltam Daniel pillantását. Egy percig nem voltam egészen biztos abban, mi következik. Nem tűnt kifejezetten boldognak a bejelentésemtől. – Fogsz rá okot adni, hogy kicsináljalak, Clay? – kérdezte éles hangon. Fújtam egyet, és a hajamba túrtam. – Hát, marhára remélem, hogy nem – vallottam be. Tényleg reménykedtem abban, hogy nem fogom újra elkövetni a múltbéli baklövéseket. És ha mégis, akkor teljesen megérdemlek mindent, amit Daniel tervez velem szemben. Daniel elkomorult. – Maggie tudja? Megráztam a fejem. – Nem. És, csak hogy tudd, ennek a döntésnek semmi köze Maggie-hez, világos? Próbáltam Próbáltam nagyon meggyőző lenni. De Danielt nem vertem át. – Jaj, hagyjál már! Akármit csinálsz, annak így vagy úgy köze  van Maggie-hez. De jobb, ha tudod, Clay: megjárta a poklot.  Miattad. Nem tudok minden részletet arról, mi történt Észak-Karolinában. Sosem árulná el nekem. Én pedig rohadtul nem is vagyok rá kíváncsi. De azzal igenis tisztában vagyok, hogy leléceltél. Nem érdekel, miért. Elhagytad őt. Nem hívtad fel. Nem írtál neki. Egyszerűen kivetetted az életedből. És ez minden szempontból gáz. Figyelj, nem a múltat akarom felhánytorgatni. Csak figyelmeztetlek, hogy ha újra szórakozni kezdesz az én Maggie-mmel, Maggie-mmel, nem leszek újra ilyen elnéző. Daniel kék szemének pillantása jéghideg volt, és tudtam, hogy  bár fizikailag nagyjából egy súlycsoport vagyunk, Maggie-ért

mindhalálig képes lenne harcolni.  Amit viszont még most sem képes felfogni, felfogni, az az, hogy én is. – Értem, Daniel. Komolyan. De nem szándékozom szánd ékozom újra kinyitni egy könyvet, ami jobb, ha csukva marad, oké? Tényleg komolyan akartam gondolni, amit mondok. Továbbra is úgy véltem, jobb lesz Maggie-nek nélkülem. Nem mintha  jobban járna valami Jake Fitzsimmons-féle Fitzsimmons-féle taplóval (aki mellesleg azóta is küldözgeti felém a gyilkos pillantásait a pult mögül, a gyáva féreg), de jobbat szántam neki, mint én magam valaha  voltam. Daniel csak nevetett. Mintha élete legjobb viccét hallotta volna tőlem az előbb. Ez felhúzott. Ökölbe szorult a kezem, az ujjaim elfehéredtek. – Mi olyan marha vicces? – kérdeztem fenyegetően. Ma  valahogy alig bírom megállni, megállni, hogy ne verjek valakit laposra. Daniel megrázta a fejét. – Te. Te vagy a vicces. Komolyan elvárod, hogy elhiggyem, nem fogsz Maggie után rohanni az első adandó alkalommal? Úgysem tudod távol tartani magad tőle. Ezt meg is értem, rendben van. Csak azt akarom mondani, hogy legyél kicsit... óvatosabb legközelebb. Csak most kezdi összevakarni magát. Nem törhetsz csak úgy be az életébe, és cseszheted el újra az egészet – emelte fel Daniel a pillantását, és szigorúan a szemembe nézett. Szívesen ellentmondtam volna neki, de sajnos teljesen igaza  volt. Néhány pillanatig bizalmatlanul méregettük egymást. – Végül is... – szólaltam meg egy idő után. Daniel bólintott, mint aki megelégszik ennyivel. – Na és visszajössz a suliba? su liba? – kérdezte aztán, témát váltva. Engem egy kicsit váratlanul ért a fordulat. Daniel az asztalra

könyökölt, és türelmesen várta a válaszomat, mintha más dolga nem is volna, csak itt ülni és beszélgetni. – Aha, úgy tervezem. De max a hét második felétől. Muszáj segítenem Rubynak a boltban, meg biztosan akarom tudni, hogy rendben lesz, mielőtt visszamegyek – magyaráztam. – Világos. Hát, ha kell bármi, itt vagyunk Rachellel – vetette oda félvállról. Nem tudhattam biztosan, vajon komolyan gondolja-e. Aztán felállt az asztaltól.  A beszélgetésnek láthatóan vége. Fogtam a teli kávéspoharat, és a szemétbe dobtam. Daniel odaszólt Jake-nek búcsúzóul, aki még mindig mogorván bámult  bennünket, és én ettől nagyon elégedett voltam. Aztán kiléptünk a parkolóba. – Hát akkor majd összefutunk, gondolom – szólt Daniel. Intett egyet, és beszállt a furgonjába. Én is beültem a kocsiba,  beindítottam a motort, és közben azon gondolkodtam, vajon alig  burkolt fenyegetést vagy váratlan pártfogás ígéretét hallottam az előbb.  Akárhogy is, Daniel Lowe adott némi gondolkodnivalót az elkövetkező időkre.

14. FEJEZET MAGGIE

– NEM FOGOD ELHINNI, kit láttam az irodában papírokat töltögetni! – foglalt helyet Claire az ebédlőasztalunknál. Daniel és Rachel felnéztek, ő pedig bontogatni kezdte a szendvicsét. Daniel feltűnően zárkózott volt, mintha tudna valamit, amit mi nem. Összehúzott szemmel néztem rá, de makacsul kerülte a pillantásomat. – Kicsodát? – kérdezte Rachel, és belekortyolt az üdítőjébe. – Clay Reedet – suttogta Claire. Felkaptam a fejem. Hogy mondja?! – Mi van? – kérdezte Rachel zavartan. Felém villant a szeme, mintha azt kérdezné: „Te „Te mit tudsz erről az egészről?” .  Nemet intettem. Mostanában én vagyok az utolsó ember ezen a bolygón, aki értesül Clayton Reed dolgairól. – Aha, azt beszélik, hogy megint beiratkozik a Jacksonba. Épp az iskolatitkárral beszélt, amikor megláttam. Kicsit sétálgattam még fel-alá az ajtó előtt, előtt, hátha kijön. De becsöngettek, és mennem kellett órára – mesélte Claire regényesen.

Clay újra itt van a suliban? Ez csak azt jelentheti, hogy úgy döntött, Davidsonban marad. A temetés után úgy tűnt, kész  visszatérni Floridába. Kíváncsi vagyok, mi változott. És a gyomrom máris hátraszaltózni kezdett. – Érdekes – motyogtam, és eltoltam magam elől az ebédemet. Elment az étvágyam. Daniel megköszörülte a torkát, hogy odafigyeljek. Rachel gyanakvó pillantást vetett rá. – Mit tudsz, Danny? Gyerünk, ki vele! – parancsolta. Daniel feszengett. – Hát, lehet, hogy lehet, hogy összefutottam vele vasárnap. És lehet, hogy lehet, hogy említette, hogy még itt tervez lenni egy darabig – mormogta Daniel, és teletömte a száját sült krumplival. Rachel erélyesen meglegyintette a karját. – És egy szót se szóltál?! Mit képzeltél, Danny? – visította, és szinte átdöfte a szemével. Daniel felhúzta a vállát, mintha minden irányból érezte volna a gyilkos pillantást. – Nem tudtam, hogy tuti úgy is lesz, csak mert azt mondta.  Azért nem akartam mondani semmit, mert mi van, ha mégis elmegy – védekezett. A haragtól összeszorult az állkapcsom. Semmivel nem lehet jobban felhúzni, mint ha eltitkolnak előlem fontos dolgokat. – Jól tudsz titkot tartani, seggfej! – támadtam Danielnek, de  valahogy hiányzott a valódi indulat. indulat. Főleg, mert – bosszantó módon – állati izgatott lettem, hogy újra láthatom Clayt. Nem mintha ez bármin változtatna.  Persze, mondogasd csak magadnak! magadnak! – szólalt meg egy hang a fejemben. Tehát újra találkozunk, Belső Hang! – Mitől ilyen morci morci mindenki, gyerekek? – huppant le mellém Jake. Jake. Claire kérdőn nézett először rá, aztán énrám, én rám, mert Jake keze

egy pillanatra a derekamra tévedt, és csak azután fogta meg a  villát. Mióta gondolja Jake, hogy neki oda szabad nyúlnia?  Abszolút nem tartunk ugyanott a történetben. történetben. Ami azt illeti, ő  vagy húsz fejezettel előrébb jár. Nekem pedig kedvem volna az egész könyvet lenyomni a torkán. Ugye? Mondom, hogy felhúztak. – Ja, semmi, s emmi, csak cs ak pletyizünk. pletyizünk . Most, hogy Clay visszajött, mindenki róla beszél – vigyorgott Claire, és ördögien csillogó szemmel lenyalta a pudingot a kanaláról. Jake azonnal feszengve mocorogni kezdett mellettem. – Ja, az tök jó, asszem. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nem tök jó semmi, már ami őt illeti. Rachel meredten bámult rám, mintha Morse-jeleket próbálna küldeni a szemgolyójával. De nem voltam olyan kedvemben, hogy kódolt üzeneteket fejtegessek. – Az, tök jó – feleltem szárazon, és felkeltem az asztaltól. Pont elég volt ebből a beszélgetésből, ráadásul házim is volt még a következő órámra. – Majd találkozunk, skacok – vetettem oda olyan szenvtelenül, ahogy csak tudtam, aztán a szemetes felé indultam a tálcámmal. Épp a maradékot rázogattam róla a kukába, amikor Daniel excsaja, Kylie jelent meg mellettem. Haját hátravetette a válla mögé. – Nahát, Clay visszaköltözik Davidsonba! Hát ez tök király! ki rály! Remélem, jól van. Mármint azután, hogy majdnem öngyilkos lett, meg minden – kezdte tettetett derűvel. Sötét pillantást vetettem felé, aztán kivonultam az ebédlőből, mert úgy döntöttem, válaszra sem méltatni jobb, mint lekaratézni a francba. Hülye ribanc.  A nap további részét millió egy Clayjel kapcsolatos kérdést elhárítva töltöttem. Azt hinné az ember, ezen kívül nem történik a Jackson gimiben semmi említésre méltó. Hát senki nem

emlékszik már az elsősre, elsősre, akit felcsinált a harmincéves pasija? Az mennyivel érdekesebb, mint hogy Clayton Reed visszajött!  A nap végére szerettem volna a falba verni a fejem. – Egyáltalán beszéltél már vele? – kérdezte Lila Casteel edzésre menet, a tornaterem felé. Megrántottam a vállamon a tornazsákot, és a legfagyosabb mosolyomat vettem elő. – Nem, de mindjárt fogok. Csak előbb megtanulok szteppelni, és lefordítom hottentottára az Odüsszeiát. Lila megrökönyödött, de nem tudott meghatni. Faképnél hagytam, és értékeltem, hogy legalább itt van nekem a futás, hogy elterelje a gondolataimat. Edzés után csak felkaptam a cuccomat, és elrohantam, még mielőtt bárki megállíthatott volna mindenféle, számomra már  válaszra sem méltó kérdéssel. Esküszöm, ha még valaki megkérdezi, találkoztam-e Clayjel, és komolyan  komolyan  visszajön-e a suliba, átmeneti elmezavarra hivatkozva átmegyek pankrátorba, és bezúzom az illető arcát. Előtúrtam a táskámból a kulcsomat, és a parkoló felé vettem az irányt. Amikor felnéztem, és megláttam, ki vár rám a kocsimnál, nagyot botlottam a meglepetéstől. Ennyit arról, hogy majd egyszerűen nem veszek róla tudomást. – Baszki! – morogtam morogtam magam elé, míg visszanyertem viss zanyertem az egyensúlyomat, de már éreztem a forróságot az arcomon a szégyentől. – Minden oké? – kérdezte Clay, és odasietett, hogy fokozza a megaláztatást, és még jobban elpirulhassak. Elhessegettem magamtól. – Jól vagyok, jól vagyok! Zsebre vágta a kezét, és felvette a lépésem ritmusát. – Nahát, ez az izé még él? é l? – kérdezte, és a cipője orrával megbökte a kocsim kerekét. Felhorkantam, és kinyitottam az

ajtót, hogy bedobhassam a tornacuccomat. – Simán. Túléli még a flancos verdádat is, arra mérget vennék – intettem a fejemmel a szomszédos helyen parkoló BMW felé. Clay elnevette magát. – Én se kétlem, hogy a kocsid simán elverné az enyémet egy utcai harcban. Fogadok, hogy nem küzd tisztán. Próbáltam nem elveszni a játékosan csillogó szemében. Túlságosan is könnyű volt felvenni a régi évődésünk fonalát. De túl sok víz folyt le azóta azon a bizonyos folyón. – Bármennyire is elragadó élmény itt dekkolni, és kielemezni az autóink minden részletét, büdös és izzadt vagyok, és nagyon szeretnék letusolni. Úgy vélem, van egyéb oka is, hogy utánam koslatsz – próbáltam bosszúságot színlelni, pedig igazából nagyon is izgatott voltam, hogy láthatom. Clay arcáról lehervadt a mosoly. Jesszusom, nem akartam goromba lenni! Most úgy néz rám, mintha én hoztam volna a kedvenc kiskutyája halálhírét. De a boldog izgalom, amit éreztem, idegesíteni idegesíteni kezdett. Az jutott róla eszembe, milyen könnyű lenne átadni magam az érzésnek, hogy ő jelenti számomra a világot. Csakhogy ezt a világot már egyszer elveszítettem miatta. – Jó, persze. Csak el akartam mondani, hogy h ogy úgy döntöttem, itt maradok Davidsonban. Davidsonban. Legalábbis egyelőre... – fogott bele, de félbeszakítottam. – Már értesültem róla – pillantottam látványosan a képzeletbeli karórámra. – Úgy hat és fél órával ezelőtt, hogy egész pontos legyek. Clay felnyögött. – Anyám, nincs ezeknek más témája? – morogta. Felvontam a vállam. – Davidsonban vagyunk, Virginiában. Virginiában . Tüsszentesz egyet az erdőben, és öt perc múlva mindenki tud róla, aztán negyvenéves

korodig emlegetik. Ne vedd magadra! Csak épp jó pletykatémát szolgáltatsz az embereknek. Inkább örülj neki! – mondtam. Becsaptam a kocsiajtót, és nekidőltem. Clay az égre emelte a tekintetét. tekin tetét. – Csak azt szeretném, hogy végre másról is beszéljenek, ne csak rólam – szólt halkan, és már bántam, hogy ilyen semmiségnek állítottam be a dolgot. Tudom én, mennyire nehéz neki, hogy ő  van a figyelem középpontjában. Mindig is szeretett inkább a háttérben maradni. De ez nehéz, ha az ember előadta a szökevény tini-műsort. tini-műsort. A város ilyesmit nem felejt csak úgy el. És most a  visszatérése csak újra felszította a már épp kialudni készülő készülő lángokat. – Igaz, elég gáz – helyeseltem, és összefontam a karom magam előtt. Clay rám nézett. Mármint nagyon  nagyon  rám nézett, valami furcsa fénny el el a sötét szeme mélyén, amitől gyorsabban kezdett verni a szívem. Hallgass, hülye szív! Lassan nekidőlt mellettem mellettem az autónak. A könyökünk összeért, röpködni kezdtek az ismerős szikrák. – Csak szerettem volna, ha az én számból hallod. Tudom, hogy miattam... nehéz dolgokon mentél keresztül, és tisztában vagyok  vele, hogy most csak még rosszabb, hogy visszajöttem. visszajöttem. Haragudni akartam rá. Üvöltözni akartam vele, amiért úgy elhagyott. De nem sikerült semmilyen más érzésbe belelovallnom magam a határtalan megkönnyebbülésen kívül, hogy egyáltalán itt van. De, ahogy mindig, most is sikerült elrejtenem az érzékenységemet egy jó adag szarkazmus alatt. – Á... túl sokat képzelsz magadról – húztam, hú ztam, de közben finoman meglöktem a vállammal. Clay a leeresztett leere sztett szempillái alól  vetett rám egy pillantást, pillantást, és az arckifejezésétől elállt a lélegzetem. – Biztos. De mindegy, akkor sem akarom még jobban

megnehezíteni az életedet.  A hangja lassan elhalt, ahogy a pillantása az ajkamra esett. esett.  Azon kaptam magam, hogy egyre közelebb bújok hozzá. A tekintetem megkereste az övét, és többé el sem engedte. Én pedig hagytam, hogy az elmúlt hónapokban kiélezett tüskéim hegye tompuljon valamelyest. – Az rosszabb volt, amikor nem voltál itt – vallottam be. Magamat is megleptem, hogy ilyen bátran feltárom az igazat  valaki előtt, aki egyetlen szóval a földbe tiporhat. Clay szemében titokzatos fény kelt életre. Kinyújtotta felém a kezét, elsimította a hajamat a vállamról, és a tenyerét a tarkómra fektette. – Maggie, annyi mindent kell neked mondanom! Sok dolgot meg kell magyaráznom. Hogy megértsd, miért nem hívtalak. Hogy miért voltam kénytelen megírni azt a levelet. Bármit tettem, az az akkori legjobb tudásom szerint jó célt szolgált. De most már csak elvesztegetett elvesztegetett időnek látom. Hüvelykujjával a fülem mögött cirógatott; le kellett küzdenem az ingert, hogy beleremegjek. Az érintésébe és a szavaiba egyaránt. Éreztem, hogy a mindig is jelen lévő vonzalom nem ereszt. Vágyni kezdtem arra, hogy visszamenjünk az idő ben, idő ben, nem is olyan messzire: messzire: addig, amikor a következő logikus lépés az lett  volna, hogy egymás karjaiba omlunk. Láttam, hogy Clay is erre gondol. Aztán hirtelen minden semmivé lett, ahogy a táncoló lángok kihunytak a szemében. Leengedte a karját, és bűnbánó bűnbánó arccal hátralépett. – Nekem most... tényleg muszáj hazamennem. Meg kell néznem, mi van Rubyval. Csak azt akartam, hogy tőlem halld a híreket. Nem vártam, hogy ettől majd megváltoznak köztünk a dolgok. Csak akartam, hogy tudj róla.  A hirtelen váltástól először először összezavarodtam, aztán ingerült lettem. Már megint a tipikus Clay. Hideg-meleg. Igen-nem.

Fent-lent. – Jellemző – morogtam magam elé. De úgy tűnik, nem elég halkan, mert Clay arca azonnal elborult. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte zavartan. Hevesen gesztikulálni kezdtem. – Ez az egész annyira an nyira közhelyesen Clay Reed-es! Annyira kiszámítható! Bekerítesz edzés után, mert egyszerűen muszáj  látnod. Aztán belefeledkezünk valamibe: mélyen a szemembe nézel, találsz valami hülye ürügyet, hogy hozzám érhess. És amikor kezdene valami kialakulni, hátat fordítasz és lelépsz. Mert ez az egész neked túl bonyolult.  bonyolult.  Tudod, mit, Clay? Ültem már egyszer ezen a hullámvasúton, és nem tetszett. Kérem vissza a pénzemet! Ha itt fogsz lakni, legyen! De engem ne ráncigálj fel-alá! fel-alá! Sem időm, sem türelmem még egy se veled, se nélküled körhöz! Elcsuklott a hangom. Hirtelen nem is tudtam, megcsókoljam-e a hülye, gyönyörű száját, vagy inkább vágjam a fejéhez az ásványvizes palackomat. Clay elsápadt. – De én nem... Nem: igazad van, Maggie. Nem azt érdemelted akkor, és halálbiztos, hogy nem ezt érdemled most. De esküszöm, hogy próbálkozom! Mindent megteszek, hogy összeszedjem magam. Jó lenne, ha legalább ebben tudnál bízni. Bízni. Na, pont a bizalom az, amit nem fogok egyhamar masnival átkötve átnyújtani neki. Ahhoz még sok-sok sok- sok esengő pillantás és sima szó kell majd, az egyszer biztos. – Az majd idővel elválik, Clay – feleltem, és beültem a kocsiba. Nem vártam meg, mit felel. Beindítottam a motort és elhajtottam, mielőtt hülyét csinálok magamból, ma gamból, és sutba vágom minden önbecsülésemet egyetlen, átmeneti kóstolóért a Clay-féle mennyországból.

 Ahogy hazaértem – hogy miféle indíttatásból, arra gondolni sem akartam –, – , előkotortam a pillangós nyakláncot az ékszeres doboz legaljáról. Azóta nem volt rajtam, hogy Clay búcsúlevelét olvasva levettem. És most újra azon kaptam magam, hogy óvatosan a nyakam köré csatolom a finom láncot, és hagyom, hogy az ezüstlepkét elrejtse a blúzom.  Az érintése hűvös hű vös volt a bőrömön, mégis szinte égetett a tudat, tu dat, hogy miért is viselem újra. Clay ott van a szívemben, a gondolataimban. Fárasztó már a folyamatos próbálkozás, hogy kivessem onnan. De arra vajon készen állok, hogy megint beengedjem?

15. FEJEZET CLAY

NÉHÁNY HETE KEZDTEM JÁRNI az új pszichiáteremhez. Shaemus Laughtry szöges ellentéte volt dr. Toddnak. A grayson-beli orvosom higgadt és összeszedett, míg Shaemus nyüzsgő és heves. Szimpatikus fickó volt, azt nem tagadom, de voltak kétségeim,  vajon megfelelő lesz-e lesz-e a számomra.  A találkozók alatt rendszeresen telefonáltunk dr. Todd-dal, hogy „megkönnyítsük az átmenetet”. Shaemusszal kötöttem új terápiás szerződést, aztán végigvettük, mit várok a közös munkánktól. Nem volt könnyű valaki új előtt megnyílni, de elhatároztam, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. Heti kétszer jártam hozzá, minden kedden és csütörtökön. Rögtön a suliból mentem a stauntoni rendelőjébe, és hatig ott  voltam. Ez összesen heti négy óra hossza az új orvosommal. Ami A mi nagyságrendekkel kevesebb, mint ami a Graysonban jutott, de terápiából még így sem kevés. Keserű voltam. Még szép, hogy az  voltam! Melyik tizennyolc éves srác akar egy kopaszodó, középkorú, romlottkávé- és cigarettaszagú faszival dumálni

ahelyett, hogy... nem is tudom... bármi mást csinálna? Tiszta gyogyósnak éreztem magam, amiért amiért ennyi időt kell arra áldoznom, hogy az érzelmeimről beszélgessek. „Mit éreztél, érezté l, amikor ez meg ez történt?” „Próbáljuk feldolgozni!” „Fesd le a legboldogabb emlékedet!” Jézusom, micsoda rohadt macera! Persze, felrúghatnám az egészet, például sajnálatos módon elfelejthetném a találkozót. De mi lenne annak a következménye? Igazság szerint féltem megtudni.  Az otthoni dolgok Rubyval sem akartak jobbra fordulni. Tiszta  Az élőhalottak éjszakája, éjszakája, ami ott ment. Csak nem az eredeti, George Romero-féle verzió. Inkább valami béna feldolgozás. Ruby alig szólt hozzám, és lassan az lett az érzésem, egy gyerekre vigyázok. Még mindig nem ment vissza a boltjába. Tilly egyelőre tartotta a frontot, ami átmeneti megoldás ugyan, de hosszú távon nem fog működni. Kezdtem azt hinni, hinni, Ruby sosem tér már magához. De jobban belegondolva, hogy várhatom, hogy legyen vidám, mint a pacsirta, amikor alig telt el néhány hét? Hát milyen ember vagyok én, hogy a szegény asszonyt gyászolni sem hagyom? Mindenáron segíteni akarok neki továbblépni.  A házban rettenetes hangulat uralkodott. Életemben először nem szerettem ott lenni. De nem mehettem el. És nem is mentem  volna. Annak ellenére sem, hogy a helyzet előhívott bennem minden önveszélyes késztetést, amit csak lehetett. – Kell neked egy hobbi, Clay. Vagy egy meló. Vagy ilyesmi – állt elő az ötlettel Shaemus az egyik találkozónk vége felé. Pislogtam néhányat. Mi van? – Van hobbim. Rajzolni szoktam. Nem is keveset – feleltem, és tettem egy elhatározást, hogy ha most előhozakodik valami makramézással, akkor vissza se nézek. Shaemus elgondolkozva simogatta őszülő kecskeszakállát. Közben le sem tudtam venni a szemem a pulóverér pu lóveréről. ől. Rikító türkiz

és neonzöld színben pompázott. Ki ébred úgy reggel, hogy „Na, ma felveszek valamit, amitől mindenki legszívesebben legszívesebben kikaparná a szemét!”? Már épp meg akartam kérdezni, hol vásárol, mert lehet, hogy engem is érdekelne egy ilyen pulcsi, amikor csettintett az ujjával. Már csak az hiányzott, hi ányzott, hogy felkiáltson: „Ahá!”, és teljes lett volna a produkció. – Nem, ne a rajzolást. Nagyon tehetséges vagy, de az túlságosan a sötét gondolatok felé húz. Inkább olyan dologra gondolok, ami miatt kénytelen vagy kimozdulni, emberekkel találkozni. Nagyon elszigetelten élsz. Jesszus, ugye nem azzal fog jönni, hogy álljak be önkéntes edzőnek edzőnek a kölykök baseballcsapatába? Felrémlett előttem egy sereg torkaszakadtából visító lurkó képe. Viszolyogva megborzongtam. Az emberek szerény véleményem szerint túlságosan nagyra értékelik a szociális kapcsolatokat. Ezt a meglátásomat meg is osztottam Shaemusszal, Shaemus szal, mire ő felvonta  bozontos szemöldökét, mintha épp most támasztottam támasztottam volna alá a mondanivalóját. – Pont ezért kéne megpróbálkoznod vele. Hajlamos vagy v agy a megszokotthoz ragaszkodni, ha bonyolódni kezdenek a dolgok. Ez természetes, normális emberi reakció. De ennek az egésznek pont az a lényege, hogy megtörd a rutint. Hogy felrázd és leporold magad az önkéntes tespedés után. Ezért kell valami tevékenység, ami leköti a gondolataidat, és segít valami pozitív dologra koncentrálni.  Aztán néhány prospektust prospektust nyomott a kezembe különböző önkéntes munkákról. Nahát, szabadidőmben akár még ágytálakat is cserélgethetek az idősek otthonában mint önkéntes nővérke! Egyáltalán hogy a francba hívják a fiú nővérkéket? Basszus, ettől máris becsavarodom!  Vagy csatlakozhatok a közterület-fenntartókhoz, és kelhetek

szombat reggel hatkor, hogy szemetet szedjek az út mentén, mint  valami börtöntöltelék börtöntöltelék közmunkás. közmun kás. Mivel egyik lehetőség sem nyerte el a tetszésemet, inkább  választottam valami produktívabb feladatot. Így történt, hogy a csütörtök esti terápia után Bubi Bácsinál találtam magam – a hedonista méretű banánsplitek és gyomorégés-körettel gyomorégés-körettel tálalt hamburgerek földjén –, ahogy a jelentkezési lapot töltögetem. Még sosem volt igazi munkám azelőtt, hacsak nem számít szakmai gyakorlatnak egy-két illegális kereskedelmi tranzakció a múltamból. De most, hogy a szüleim befagyasztották az anyagi támogatást, és Ruby üzlete is akadozik, úgy véltem, itt az ideje, hogy feltűrjem a ruhám ujját, és munkához lássak. Ráadásul eközben még „interakcionálhatok” is. Tessék bevésni a naptárba: Clay Reed munkába áll! – Na mi van, keveredni akarsz a pórnéppel? Felpillantottam, és a kissé tartózkodón mosolygó Rachelt láttam meg. Letettem a tollat, és felé fordultam. fordu ltam. – Azt hittem, te a videokölcsönzőben videokölcsönzőben dolgozol – intettem a Bubi Bácsi-s köténye felé. Rachel szégyellősen lesimította a dereka köré kötött lila ruhadarabot. – Úgy is van. Ez a másodállásom. A kocsim meg a biztosítás nem fizeti ki magát. Pedig nem lenne rossz – felelte, és a félénk mosolya már már határozottan barátságosabbnak tűnt. Elnevettem magam, és együttérzésem jeléül bólintottam. – Hát ja, megértem. Zavartan dobolni kezdtem a tollammal a papíron. Milyen közös témám lehet nekem Rachel Bradfielddel? Kezdjem mondjuk úgy, hogy: „Ó, helló, emlékszel, amikor ki akartam nyírni magam? Régi szép idők, mi?” Na ja, a humorom elég beteg tud lenni néha. Kényelmetlen helyzetek ide vagy oda, kell a meló. Ráadásul be

kell bizonyítanom a pszichiáteremnek is, hogy képes vagyok  beilleszkedni a társadalomba. Vége a nyomasztó bezárkózás időszakának. – Na jó, hagylak akkor, csináld csak! Örülök, hogy találkoztunk –  bólogatott  bólogatott Rachel szaporán, amin jót mulattam. mulattam. Egyértelmű, hogy ő is zavarban van a társaságomban. És én ezt valami fura oknál fogva viccesnek találtam. Ugye mondom, hogy hülye humorom van? Rachel alig tett néhány lépést, és visszafordult. A fejét kicsit oldalt billentve így szólt: – Tudod, amúgy jó látni, hogy minden oké veled. Egy csomóan aggódtak miattad. Esetleg néha összefuthatunk, te, Maggie, Daniel és én. Na, erre végképp nem számítottam. Úgyhogy Úgyhogy sajnos semmilyen epés vagy frappáns válaszom nem volt kéznél. – Hát, oké, az jó... jó lenne – hebegtem szánalomra méltóan. Így van, egy dadogós idióta lettem hirtelen. Azelőtt úgy igazán sosem láttak szívesen a belső körben. Aki a Jackson Gimnázium fekete bárányát keresi, nálam nyugodtan meg is állhat. Rachel ugyan rendesebb volt, mint a nagy átlag, de az ő hozzáállása sem igazán ment túl az udvarias tolerancián soha. Így nemcsak hogy leesett az állam a javaslatától, de hirtelen szinte úgy éreztem, mintha... befogadtak volna. – Baró. Akkor a suliban találkozunk – azzal Rachel visszatért rendeléseket felvenni, én pedig a jelentkezési jelentkez ési lapomhoz. Most már konkrétan alig vártam, hogy dolgozni kezdjek.  Az üzletvezető felajánlotta, hogy dolgozzak le egy -két -két műszakot, és kiderül, hogy megy. Nem számítottam arra, hogy ilyen simán megkapom az állást, de inkább nem kérdeztem meg tőle, hogy mégis mire számít. Az első munkanapom a következő hétre esett. Tehát most, hogy véghezvittem, amit elterveztem, egy

teljesen üres hétvége áll előttem. Pedig a tétlenséget kerülnöm kell, mint a pestist. Hanyagul rázogattam a kulcscsomómat, és azon agyaltam, hogy talán be kéne ugranom Ruby boltjába megnézni Tillyt, amikor szörnyen szörnyen köhögő motor hangja ütötte meg a fülemet. Nevetve néztem, ahogy Maggie nagy ívben bekanyarodik a parkolóba, sűrű, fekete füstcsíkot vonva maga után. Az autó végül zörögve leállt, halálhörgése még sokáig visszhangzott a beálló csendben. Szerencsére Maggie addigra be tudott állni egy üres helyre. Messziről hallottam a szitkozódását, és képtelen voltam letörölni a bárgyú vigyort a képemről, ahogy azt figyeltem, hogy ütemesen veri a kormányt. Bár Maggie mérgesen némileg ijesztő  jelenség, de én ugye születésemnél fogva mazochista alkat vagyok. Odamentem, és bekopogtam az ablakon. Meglepetten pillantott fel, de a csodálkozás azonnal szégyenkezésbe csapott át, ahogy meglátta, ki vagyok. Egészen a blúza nyakáig elvörösödött. Kiszállt a kocsiból, és bevágta az ajtót. – Mit is mondtál, lenyomná az én kocsimat utcai harcban? – méregettem egy lépéssel hátrébbról a roncsot. – Visszavonom – dörmögte Maggie megadóan. – Igazán jól küzdött, de igazad van, ideje, hogy békében nyugodjon – paskolta meg aztán a motorháztetőt. A hátsó ülésről előszedte a táskáját és egy nejlonszatyrot, aztán újra felém fordult. – Amúgy te mit csinálsz itt? – kérdezte, a vállam fölött sokatmondóan a Bubi Bácsi felé pillantva. – Beadtam a jelentkezésemet. Bubi Bácsiék legújabb felszolgálója áll előtted. Ne izgasd fel magad túlságosan a lila kötényen, ha lehet! – tartottam magam elé védekezőn mindkét kezemet. Maggie kényszeredetten nevetett. – Majd megpróbálok uralkodni magamon – felelte, aztán

elkomorodott. Cipője orrával az aszfaltot kezdte rugdalni, és nem nézett a szemembe. – Most inkább bemegyek, és megkérdem Rachelt, haza tud-e  vinni. Ajánlom neki, nek i, hogy tudjon, mert csak azért ültem be ebbe a guruló koporsóba, mert neki feltétlenül  neki  feltétlenül kellett kellett az a pár cipő, amit nálam hagyott. Tudod, mert a másik negyven pár abszolút nem lesz jó a randira Daniellel – emelte fel a szatyrot magyarázatként. – Úgyhogy megyek is. Majd találkozunk! El akart menni mellettem, de megfogtam a karját. Gyerünk, Clay, használd ki az alkalmat!  alkalmat!   – parancsoltam magamra. Az egész életem a második esélyekről szól mostanában. Miért ne ragadjam meg pont ezt? – Mi lenne, ha eljönnél velem Ruby boltjába, aztán hazavinnélek? Úgyis jól jönne egy kis segítség a leltárnál. Ruby már jó ideje nem volt benn, és kezdenek elszabadulni a dolgok.  A karját közben nem engedtem el, sőt, lejjebb csúsztattam a kezem, és megfogtam az övét. Kicsit úgy éreztem, hogy manipulálom. Kihasználom, hogy segítségre szorul, és ráveszem, hogy velem velem legyen. De végül is mindegy, csak működjön, nem igaz? Maggie az összekulcsolt kezünkre nézett, és rájöttem, hogy túl messzire mentem. Valahogy elszakítottam az ujjaimat a bőrétől, ökölbe szorítottam a kezem, és zsebre vágtam. Már értettem, miért gurult dühbe, amikor legutóbb beszéltünk. Teljesen összevissza üzeneteket küldök a viselkedésemmel. De mintha képtelen lennék uralkodni magamon. A közelsége szédítőbb, mint akármelyik drog. A testem mintha magától mozdulna, keresi a legapróbb alkalmat is, hogy megérinthessem őt. Mindig is ő volt, mindig is ő lesz a legnagyobb gyengém.  A szívem állandó harcban áll a fejemmel, ha Maggie-ről Maggie-ről van szó. Valahányszor a közelében vagyok, szinte pánikba esem, és

semmi másra nem tudok figyelni. De a szívemnek egyszerűen kell kel l ő. És pontosan itt van a bökkenő. Nem szabad, hogy kelljen nekem, többé nem. Akarhatom, vágyhatok rá, de nem szabad, hogy szükségem legyen  legyen  rá. Abból csak katasztrófa származhat, mindkettőnk számára. Abból pedig egy életre elég volt már. Elhatároztam, hogy azt teszem, ami neki a legjobb. És eldöntöttem, hogy ez azt jelenti, távol tartom magam tőle. De most, hogy újra mellettem van, lehetetlennek tűnik helyesen cselekedni. Sőt lassan úgy éreztem, ez a bizonyos helyes dolog igazán a háttérbe vonulhatna egy kicsit. Már órák óta inkább azt tettem volna, ami jólesik. ami jólesik. Mivel egész életemben a helyemet kerestem a világban, most, hogy itt állok Maggie mellett, egy alapvető dolog d olog egészen világossá v ilágossá  vált. Járjon bármerre, tegyen akármit, akármit, nekem mellette a helyem. Maggie egy darabig rágcsálta az alsó ajkát, aztán halványan rám mosolygott. – Oké, csak várj egy kicsit! Hadd vigyem be Rachelnek a ribis cipőjét!  Ahogy a bejárat felé felé indult, indu lt, még egyszer hátrapillantott, mintha mintha meg akarna győződni, hogy megvárom.  Buta kislány, hát nem tudod, hogy örökké várnék rád? Néhány perc múlva tért vissza, széles mosollyal. Vajon nekem szól? Marhára remélem. – Gyerünk! – kerülte meg az autómat az anyósülés felé. Követtem, és kinyitottam az ajtót, ahogy annyiszor azelőtt. Halkan megköszönte, hogy tartom az ajtót, míg beült. beü lt. Nem tudtam visszafojtani az arcomra kiülő széles vigyort. A szívem vadul kalapált, emlékeztetőül, hogy ennek az egésznek nagyon rossz vége is lehet. Hogy a hülye fejemmel még most is képes vagyok mindent tönkretenni. De egyelőre egyelőre hagytam, hogy a szívem vezessen.

Maggie benyúlt a zsebbe az ajtó belső felén, és elővette a CD-imet. CD-imet. Ugyanaz a gyűjtemény volt, ami mindig is. Lapozgatott egy kicsit, aztán az egyik lemezt betette a lejátszóba. A Placebo egyik számának ismerős dallamai dallamai kezdtek áradni a hangszórókból. Ujjaimmal doboltam a ritmust a kormányon. – Jó választás – nyugtáztam, és futó mosolyt vetettem Maggie-re. Maggie-re. Mindig is közös volt kettőnkben az alternatív glam rock szeretete. Szóval titokban David Bowie-rajongó vagyok, és akkor mi van? – Még szép – felelte f elelte Maggie, és bólogatni kezdett a zene ütemére. Nemsokára befordultunk a könyvesbolt parkolójába. – Szóval Ruby nem járt itt egy ideje? – kérdezte Maggie. Nemet intettem. – Tilly tartja a frontot, de én is igyekszem beszállni, és segítek, ahol tudok. Beléptünk az ajtón, a fejünk felett megszólaltak a csengettyűk. – Hahó, Tilly! – köszöntem be. Tilly a kasszánál olvasott, de azonnal felpattant, ahogy meglátott. – Helló, Clay! Nem is tudtam, hogy ma benézel. – Aha, idejekorán neki akartam állni a tegnapi szállítmánynak. Ruby is jött volna, de... Tilly megértően megértően   bólintott, úgyhogy nem kellett kitalálnom  valami kifogást. – Persze. Segítek, ha akarod... – ajánlkozott, de közben láttam,  valahová mögém sandított. Valami fura oknál fogva feldúltnak tűnt. Nahát... Tilly általában képtelen bármin is felhúzni magát, mert folyton meditál, az energiáit fókuszálja, vagy mi. Maggie az ajtóban ácsorgott. Közelebb intettem. – Emlékszel Maggie-re, ugye? Ő majd segít a válogatásnál. Ha

 bármi kell, ott leszünk hátul. Tilly arcáról addigra teljesen eltűnt a mosoly, és észrevettem, hogy különös, hangtalan szóváltás folyik közte és Maggie között. Klasszikus rivalizálás két csaj között. Csak tudnám, miért! Sosem  vettem észre, hogy bajuk lenne egymással. egymással. Sőt arra sem emlékszem, hogy valaha lett volna bármi közük egymáshoz. – Jó, persze. Én itt leszek – felelte Tilly határozottan hűvösebb hangnemben. Ezt végszónak vettem, hogy elhagyjuk a helyiséget.  A csajok néha olyan háklisak tudnak lenni! – Csak tudnám, mi baja van! – találgattam, és felmértem a raktár fala mentén sorakozó dobozhegyeket. Basszus, ezzel sosem  végzünk! Maggie vigyorogva odalépett az egyik pakkhoz, és kibontotta. – Már el is felejtettem, milyen fogalmatlan tudsz lenni –  jegyezte meg inkább csak magának. – Hát ezt meg hogy h ogy érted? – kérdeztem. k érdeztem. Én, É n, fogalmatlan? fogalmatlan? Maximum szándékosan struccpolitikus. De hogy h ogy fogalmatlan...? fogalmatlan...? Maggie csak megrázta a fejét, és nekiállt kipakolni a dobozból.  Aztán a kezébe vette a leltárjegyzéket, és pipálgatni kezdett rajta. Leültem mellé. – De komolyan, Meg. Miről nincs nekem fogalmam sem? Ne hagyd, hogy egész nap ezen agyaljak! – nyaggattam. Maggie finoman lökött egyet rajtam a vállával. – Tillyről. Hogy bír téged, te hülye. – Hát még szép, hogy bír, hiszen haverok vagyunk. Persze, nem ez az évszázad híre. Mi olyan nagy szám ezen?  Amúgy pedig őszintén szólva nem volt túl sok kedvem Tillyről  beszélgetni. Sőt, millió és egy dolgot d olgot csináltam volna szívesebben, mint egyáltalán beszélgetni. Hát igen, elkalandoztak a gondolataim. gondolataim. Még szép, hogy elkalandoztak! Maggie gyönyörű  volt, és a farmer tökéletesen feszült a formás fenekén.

– Nem úgy, te dinka! Bejössz neki. Horkantva felkacagtam, aztán megráztam a fejem. – Na persze, Meg!  Azt se tudtam, miről beszél. És abszolút nem is érdekelt. Csak az volt a fontos, hogy ott vagyok a lánnyal, akit szeretek; hecceljük egymást, nevetgélünk, szinte... mint a normális emberek. – Mondom én... fogalmatlan – motyogta ő, és a figyelmét újra az előtte várakozó dobozra fordította. Nem feleltem, fele ltem, csak nekiálltam én is a munkának. Csendben dolgoztunk: egyesével elővettük a könyveket, és feltornyoztuk őket a padlón.  Ahogy az egyik dobozzal elkészültünk, elkészü ltünk, folytattuk a következővel. Egy idő után mégis beszélgetni kezdtünk. Semmi komolyról, csak úg y úg y mindenféléről szövegeltünk. Életem legjobb kötetlen fecsegése volt. Maggie mindig ezt teszi velem. Értelmet ad mindennek. Még a lényegtelen dolgoknak is. – Basszus, Clay, nagyon haza kéne mennem! Azt A zt mondtam otthon, vacsorára hazaérek – ugrott fel egyszer csak Maggie. Rácsuktam a tetőt a dobozra, amivel épp foglalkoztam, aztán elővettem a slusszkulcsomat. Kipukkadt hát a buborék. Úgy éreztem, megfosztottak  valamitől, mert vége van, akármi is legyen ez. És ha soha többé nem adódik ilyen lehetőség? Ha Maggie Maggie most hazamegy, és ott rájön, hogy nagy hiba volt velem lenni? Tudtam, azt nem élném túl. Pláne, hogy belekóstolhattam, mi hiányzik annyira. – Örülök, hogy h ogy eljöttünk, Clay. Tök jó volt vol t – szólalt meg Maggie, ahogy a kabátját húzta. Több sem kellett, hirtelen újra minden rendben volt. Tudtam, hogy igaza van dr. Toddnak: abszolút helytelen, hogy a hangulatom és az érzéseim ennyire egy másik embertől függnek. De amikor jó irányt vesz a dolog, az annyira rohadt jó tud lenni!

– Helló, Tilly! – köszöntem el kifelé menet. Maggie gunyoros mosolyt küldött felém. – Fogalmatlan! – tátogta némán. – Tőlem – hagytam rá mormogva. Egész álló nap játszanám a hülyét, csak hogy így húzhasson vele minél tovább. Maggie telefonja megcsörrent. Elővette, és megnézte, ki hívja. Feltűnt, Feltűnt, hogy óvakodva felém sandít, mielőtt felveszi. Kinyitottam a kocsit, Maggie pedig beszélgetni kezdett azzal a  valakivel a vonal másik végén. Azonnal tudtam, hogy nem Daniellel és nem is Rachellel beszél. Volt valami a hangjában, h angjában, amit nem tudtam hova tenni. Elfordulva, fojtott hangon beszélt, én pedig próbáltam tiszteletben tartani a magánéletét, és nem hallgatózni. De a territoriális vadállat, ami bennem lakozik, mégiscsak hegyezte a fülét. Tisztán hallottam, ahogy Maggie azt mondja: – Nem tudom, Jake, megígértem otthon, hogy hazaérek  vacsorára.  Vicsorogni támadt kedvem.  Az a rohadt roh adt Jake! Jake! Úgy tűnik, elég közel állnak egymáshoz, hogy telefonon báj csevegjenek. És bizony, bizon y, ez a végsőkig felhergelt. Ő az enyém! –  –  mordult fel egy hang a fejemben. Aztán elöntöttek a sötét, beteges gondolatok, ahol Maggie-t láttam Jake-kel, és nem  bírtam tovább. Felhajtottam a főútra, főútra, és tövig nyomtam a gázt Maggie-ék házáig. Maggie aggodalmas pillantást vetett rám, amikor csikorgó kerekekkel vettem be egy kanyart. Én magam egy pillantásra sem méltattam. Rá sem tudtam nézni. Ezt nem bírom ki! – Mennem kell, Jake. Jake. Majd később visszahívlak – mondta Maggie, és letette a telefont. Az állkapcsom összeszorult, és egyszerre éreztem megkönnyebbülést és elkeseredést, ahogy rákanyarodtam Maggie-ék felhajtójára.

Le sem állítottam a motort. Csak azt akartam, hogy elmenjen, pedig rettegtem tőle, hogy kiszáll kis záll a kocsiból, és magamra hagy. De forrt bennem a méreg. Haragudtam rá, magamra, arra a gyökér Jake-re. Tehetetlen voltam ezzel az egésszel szemben. A mindent lebíró sötét késztetés, hogy véget vessek ennek a fájdalomnak, kezdett teljesen eluralkodni rajtam. – Clay, ami Jake-et illeti... – kezdte Maggie, de feltartott kézzel  beléfojtottam  beléfojtottam a szót. – Nekem te ne magyarázkodj! Nem vagyunk együtt. Ennyi.  A hangom keserű és rideg volt, és láttam, hogy Maggie összerezzen. Átfutott rajtam egy csepp megbánás, de azonnal elveszett a fejemben tomboló zűrzavarban. – Nem, nem vagyunk együtt. De Jake-kel sem. Csak barátok  vagyunk. Nem mintha tartoznék neked bármiféle magyarázattal. Maggie hangja ingerült volt, de még így is kinyújtotta a kezét, és a karomra tette. Megfeszültem, és majdnem elhúzódtam. De képtelen voltam megmozdulni, annyira kellett az érintése. – Igazad van, ez a te életed. Azzal töltöd, akivel akarod – mondtam, szinte fuldokolva a hazugságtól. Mennyire nem igaz ez az egész! Azt akartam, hogy velem töltse az életét, és senki mással.  A bennem élő rémisztő lény a magáénak akarta akarta tudni, erőszakkal rávenni, hogy tudatosuljon benne, hogy engem akar – hiszen csak ő az, aki nekem kell. Maggie sóhajtva elvette a kezét. Az elválás fájdalmas volt, és magányt hozott. – Jézusom, Clay! Miért olyan bonyolult mindig minden köztünk? Jake egy barátom. És hadd emlékeztesselek, hogy te  voltál az, aki véget vetett a kettőnk dolgának! Én ugyanis nem tettem volna. Nincs ezen a világon semmi, ami rávett volna, hogy elhagyjalak.

Maggie kiszállt a kocsiból, és becsapta az ajtót. Hátra sem nézett többé, csak besietett a házba. Néhányszor teljes erőből a kormánykerékre csaptam csaptam mindkét kezemmel, aztán mély torokhangon felüvöltöttem. Sebességbe raktam az autót, és elhajtottam onnan a francba. Képtelen voltam gondolkodni. Képtelen voltam összpontosítani. Csak máshol akartam lenni. Találni valamit, ami elmulasztja ezt az egészet. Rohadtul sok ez így! Nem tudtam mit kezdeni a fájdalommal, ami a gyomromban kavargott. Muszáj volt véget vetnem neki. neki . Felhajtottam az autópályára, és csak mentem és mentem. Egyre tovább. Nem volt más célom, csak eltávolodni a lánytól, aki szinte kiszak ítja ítja a szívemet a mellemből. Egy óra is eltelt, mire megálltam egy pihenőnél, hogy kitaláljam, mi a francot kezdjek magammal. Kiszálltam a kocsiból, megragadtam a gyümölcsleves üveget a középkonzol pohártartójából, és azzal együtt vágtam át egy ritkás ligeten a piknikasztalok felé. Földhöz vágtam az üveget, felvettem a legnagyobb cserepet, és a markomba szorítottam.  Az üveg a bőrömbe mart, de nem eléggé, hogy vérezzen. Csak egy egész kicsit kellene erősebben fognom, és megvágna. Egy leheletnyi erő még, és v ége ége a hangzavarnak a fejemben. Kellett a csend. Legalább egy kis időre csak. – Picsába! – fújtam ki végül a levegőt, és az üvegcserepet ü vegcserepet a fűbe ejtettem. És akkor összeroppantam. A karommal eltakartam a fejem, és  bőgtem, mint egy kölyök. Gyűlöltem magam, amiért amiért kis híján engedtem az öncsonkító indulatoknak. Gyűlöltem, hogy nem  vagyok erősebb. De az volt a legrosszabb, hogy abban a pillanatban az élet, amire oly kétségbeesetten vágytam, elérhetetlenül távolinak tűnt. tűn t.

16. FEJEZET MAGGIE

 Az, HOGY AZ ÉLET...  ZAJLIK , mióta Clay visszatért, enyhe kifejezés. Igazából azt sem tudtam, mit kéne éreznem, hogyan kéne viselkednem. Vagy hogy mi a fenét mondhatnék neki olyankor, amikor úgy néz rám, mintha nálam volna a kulcs az élet nagy kérdéseihez.  A múlt csütörtök egészen szürreális élmény volt. A múlt és a  jelen összekavarodott, mintha visszautaztam volna az időben. Túlságosan is könnyed, természetes érzés volt visszatérni az életemnek egy olyan változatába, aminek Clay is a része. De ugyanilyen simán eszembe jutott ju tott az is, miért képes fél kézzel tönkretenni. Tudtam, hogy próbál megváltozni. Láttam is rajta, hogy azért küzd, hogy azt mondhassa nekem: „Látod? Más ember lettem.” És néhány szempontból valóban az volt.  A paranoiás, túlérzékeny remete, aki volt, már a múlté. Mióta újra jár suliba, látványosan igyekszik mindenkivel szocializálódni. Már nem a fal mellett oson a szünetben, remélve, hogy senkinek nem tűnik fel. A folyosó közepén halad, felszegett fejjel.

 Valahányszor meglátom, meglátom, a szívem a duplájára dagad a  büszkeségtől.  büszkeségtől. És még a csillapíthatatlanul hullámzó pletykaáradatról is igyekszik tudomást sem venni, ami folyamatosan körülveszi. Ami azt illeti, ebben az egy dologban én is példát vehetnék róla. Tudtam, hogy a Bubi Bácsiban dolgozik. És teljesen padlót fogtam, hogy képes volt olyan munkahelyet választani, ahol konkrétan rákényszerül, hogy emberekkel álljon napi kapcsolatban. Igyekezett új képet alkotni saját magáról, ez világos. Ám sajnos ez sem változtat a tényen, hogy láttam, amit láttam, amikor múlt héten hazavitt. hazavitt. Előbukkant a düh, a féltékenység, amikor rájött, hogy Jake-kel beszélek a telefonon. És hogy azonnal magába zárkózott. Szinte láttam, ahogy a fal leereszkedik közénk. Csalódott és kétségbeesett voltam. Reméltem ugyanis, hogy már túl vagyunk ezeken a csúnya dolgokon. De nagyon n agyon úgy tűnik, hogy nem így van. Az a bizonyos „másik” Clay még mindig ott van, legbelül. Legalábbis akkor igen, amikor rólam van szó. És az a Clay a frászt hozza rám. Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy a vadiúj, még klasszabb Clay valaha képes lesz teljesen lesöpörni a színről.  Az elmúlt egy hét alatt néha láttam a folyosón vagy az ebédlőben, összevillant a tekintetünk, és ilyenkor elhittem, hogy újra egymásra találhatunk. És azt, hogy bármi történjék, Clay és én összetartozunk. De aztán elfordította a fejét, ment a dolgára, és jól tudtam, hogy kerül engem. A kisujját sem mozdította ugyanis, hogy beszélgetést kezdeményezzen velem, mióta Rubynál voltunk. És én, életemben először, nem engedelmeskedtem az első indíttatásnak, hogy nyaggassam, magyarázatot követeljek. Vagy egyáltalán, hogy a saját kezembe vegyem a dolgok irányítását, amíg azok a kedvem

szerint nem alakulnak. Mintha csak egy jelre vártam volna, hogy szabad az út előttem. Csakhogy azt egyelőre hiába lestem. És ott volt Jake. Szörnyetegnek éreztem magam, amiért úgy  bántam vele, ahogy. Olyan jó barát, még akkor is, ha végig arra  várt, hogy rádöbbenjek, ő az, akire vágyom. És egy egész pillanatra eszembe is jutott, igen, hogy talán tovább tudok lépni, lehetek valaki mással. És miért ne lehetne az a  valaki épp Jake Fitzsimmons?  Aztán a sors visszahozta Clayt az életembe, és rájöttem, hogy áltatom magam. A gondolatot sem tudtam elviselni, hogy mással osztom meg az életemet.

– Rendeljünk pizzát és nézzünk egy kis  Helyszínelőket,  Helyszínelőket,   mit szólsz? Anyádnak nem áruljuk el, hogy vacsora közben tévéztünk – lépett be apám a munkából hazaérve, és a pultra dobta a kulcscsomóját. Csütörtök volt, anyám bingó-napja. Apával már sok-sok éve ekkorra időzítettük a pizzázós estét, és tartottuk magunkat mag unkat a rutinhoz, amennyire csak lehet. Felnéztem az angolháziból, és boldogan vigyorogva néztem, ahogy feltúrta a szórólapos fiókot pizzakuponért. pi zzakuponért. – Jól hangzik – feleltem. Apa a hűtőhöz ment valami innivalóért. Kinyitotta az ajtót, és egy alufóliával letakart tepsivel a kezében jelent meg újra. Átfutotta a tepsi tetejére ragasztott cédulát, és felmordult. – Az mi? – kérdeztem. k érdeztem. Odaléptem Odal éptem hozzá, h ozzá, és levettem az üzenetet a fóliáról. Anya írta neki, hogy vigye már át ezt a rakott

csirkét Rubynak. A gyomrom egyszerre összeszorult. – Rendes tőle – sandítottam óvatosan apámra. Összeszorította a száját, és látszott, hogy egyáltalán nem értékeli anyám nagylelkűségét. – Jó lenne, ha hagyná már ezt az egészet egésze t a fenébe – morogta, és lecsapta az edényt a konyhapultra. – Hát ezt meg hogy érted? – kérdeztem ingerülten apám tapló stílusa miatt. Értem én, hogy nem bírja Clayt, de akkor is  bunkóság, hogy nem rendes Rubyval azok után, amin szegény keresztülmegy!  Apa felsóhajtott. – Nagyon sajnálom Rubyt. Mindig is annyira kedves volt. De ez nem változtat azon, amit az unokaöccse veled művelt. Azt nem kívánom még egyszer végigasszisztálni. És úgy vélem, minél tovább maradunk kapcsolatban azzal a családdal, mindegy, milyen okból, annál nagyobb az esélye egy újabb adag szívfájdalomnak. Érthető, hogy nem örül a gondolatnak, hogy Clay és én fizikai közelségben legyünk. De ő és Ruby elvesztettek egy szeretett személyt, és szükségük van minden támogatásra, amivel csak szolgálhatunk. Persze apám közelmúltja sok mindent megmagyaráz.  Végignézte, ahogy a saját gyerekét felemészti a búskomorság a Ruby mentálisan beteg unokaöccsével folytatott viharos kapcsolattól. Értem én, miért akar biztonságos távolban tudni tőle. De ez akkor sem reális. – Apa, Clay most újra itt lakik. Nem várhatod el, hogy száz százalékig elkerüljem! Az egész várost át lehet szelni tíz perc alatt, egyik végétől a másikig – próbáltam oldani a feszültséget.  Apám mindentudó pillantással felelt.

– Figyelj ide, Maggie May! Nem foglak eltiltani tőle. Egyszer már megpróbálkoztunk vele, és nem lett jó vége. Megborzongtam az emléktől. – Csak remélni tudom, hogy tanultál a dologból. Hogy rájöttél, mi működhet az életben, és mi az, ami nem – fürkészett apám közelebb hajolva. Próbáltam közömbös arcot vágni.  Amikor rájött, hogy hiába vár a válaszomra, még egyszer felsóhajtott, és felém nyújtotta nyú jtotta a tepsit a rakott hússal. – Tessék, vidd ezt át Rubynak, légy szíves! Addig megrendelem a pizzát – szólt, de kerülte a tekintetemet. Csodálkozva pislogtam néhányat. Ez most komoly? Tényleg arra kér, hogy menjek át Clayhez? Hezitálva elvettem tőle az edényt, és a táskámért nyúltam.  Apám a konyhapultnál ácsorgott, és a telefonkönyvet bámulta. Nem hiszem, hogy egyetlen betűt is felfogott volna belőle. Úgy éreztem, attól tart, hogy oroszlánbarlangba küldi a lányát. Elöntött a szeretet iránta, amiért hagyja, hogy saját magam hozzam meg a döntéseket az életemről, ahelyett, hogy meg akarná akadályozni az esetleges hibákat. Minden erőmmel megfogadtam, hogy többé nem okozok nekik csalódást anyával. Hogy ezúttal tényleg máshogy tényleg máshogy csinálok majd mindent. Hogy mi lesz ennek a vége, azt nem tudhattam. De az elhatározás sziklaszilárd volt bennem. Legalábbis egyelőre.

– Maggie? Hát téged mi szél hozott? – nyitott ajtót Ruby. Próbáltam leplezni, hogy szinte hátrahőköltem, hátrah őköltem, ahogy ott állt

előttem, aprón és törékenyen. A válla meggörnyedt, mindig vidám arcát gyász és fájdalom barázdálta. A bőre fakó és sápadt volt, a haja tartás nélkül, fénytelenül lógott. Csak árnyéka volt egykori önmagának, ezért sokkolt annyira a látványa. – Hát... anyám megint csinált rakott húst, gondoltam, áthozom – mutattam fel az alufóliával alu fóliával fedett tepsit. Ruby mosolya nem volt több szánalmas próbálkozásnál. Uralkodtam az arcomon, hogy ne lássa a reakciómat. – Annyira drága az az asszony! Köszönd meg anyádnak a nevemben, légy szíves! Elvette tőlem az edényt, aztán finoman húzni kezdett a karomnál fogva. – Ráérsz egy teára? Olyan jó lenne beszélgetni veled, szívem! Hátranéztem, hogy ott áll-e Clay kocsija. Egy részem szerette  volna látni. Egy másik inkább elkerülte volna. Komoly dilemmában voltam. De Ruby véget vetett a tépelődésemnek. Megpaskolta az arcomat. – Nincs itthon, drágám. És egy darabig nem is lesz. Úgyhogy kérlek, gyere be egy kicsit, kicsi t, legyél velem! Ez igen, Ruby a vesémbe lát! Elővettem Elővettem a mobilomat, hogy megnézzem, mennyi az idő. Talán még van egy kis időm, mielőtt apám riasztja a felmentő sereget. Úgyhogy követtem Rubyt a házba.  A kabátomat a fogasra akasztottam, aztán a konyhába mentünk. Feltűnt, hogy a Lisára emlékeztető apróságok lassan la ssan mintha kezdenének eltünedezni. Belestem a nappaliba: a kávéscsésze nem volt már a helyén, de a papucs még igen. A konyhában még ott volt Lisa laptopja, érintetlenül, de az újság, amit utoljára itt olvasott, már nem volt sehol. Ruby kinyitotta a konyhaszekrényt, és egy sima Earl Grey teásdobozt vett elő. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem kell

magamba erőltetnem az egyik kétes eredetű gyógynövényes kotyvalékát. Egyikünk sem szólt, csak Ruby feltette a teavizet, elővett és a pultra tett két bögrét. Beáztatta a filtereket, aztán odahozta és elém tette az egyik  bögrét a konyhaasztalra. Aztán ő is leült, leü lt, és cukrot és tejet kezdett kezd ett adagolni a teájába. Kíváncsi voltam, meddig tudunk még ott teázgatni teljes némaságban. Ruby engem vizslatott, ahogy  belekortyoltam  belekortyoltam a forró italba. Mintha mondani készülne valamit, de nem kapkodja el. Ettől kissé feszengeni kezdtem. – Hogy megy a bolt? – kérdeztem, bár ezt én is megmondhatnám, hiszen múlt héten jártam ott. Ruby fáradtan felvonta mindkét vállát. – Jól. Tilly hely ettesít ettesít most. Remélem, jövő héten már be tudok tu dok menni – felelte lágyan, és az ujja hegyét végigfuttatta a bögréje peremén. – Köszönöm, hogy segítettél Claynek az új szállítmánynál múlt héten! Mondta, hogy beugrottatok, és kipakoltatok néhány adagot. Tényleg hálás vagyok érte, Maggie! – Őszintén szólva, szólva, nem csináltam túl sok mindent – feleltem könnyedén. Ruby letette a bögrét, és a kezét az enyémre tette az asztalon. – Akkor is köszönöm – sóhajtott futólag. – Egyszerűen képtelen voltam saját magam megcsinálni. Borzasztó, hogy mindent Clayre hagyok! Tudom, hogy nincs jogom ilyesmire, hiszen ő is, szegény, annyi mindenen megy keresztül... Ruby hangja elhalt. Nagyot nyeltem. – Szerintem egyszerűen örül, hogy segíthet. Nagyon szeret téged, Ruby – biztosítottam, mert rossz volt hallani a tömény  bűnbánatot a hangjában. Annyi minden nehezedik most erre a szerencsétlen asszonyra! Ruby szomorú mosollyal nyugtázta a szavaimat. – Tudom én azt. És hogy ezért van még mindig itt, ahelyett,

hogy Floridában volna. Rá kellett volna beszélnem, hogy  visszamenjen. Még nem áll készen erre a sok problémára itt nálunk. Ruby hangja elcsuklott, kézfejével eltakarta a száját. Összeszorította a szemhéját, az arcán könnyek peregtek. Felálltam, és megkerültem az asztalt, hogy melléüljek. Szorosan átkaroltam a keskeny vállát. – Tudod, hogy Clay sosem hagyna magadra, amikor szükséged  van rá – feleltem csendesen, és megnyugtatóan simogattam a karját fel-alá. Ruby egész testében összerázkódott, ahogy próbálta összeszedni magát. Megszorította a kezemet a karján. – Olyan jó kislány vagy, Maggie... Szerencsések vagyunk, Clay és én, hogy itt vagy nekünk – vallotta be melegen. Egy kissé feszengeni kezdtem. – Csak jó lenne, ha többet tehetnék – feleltem, inkább csak magamnak. Úgy is volt. Amit teszek, korántsem tűnt elegendőnek. – Ne vesztegesd az életed megbánásra, Maggie! Ez az, amit tehetsz. Kicsit hátrahőköltem, annyira váratlanul ért Ruby hevessége. – Tudom, hogy Clay megbántott. Nem egyszerű eset az a fiú. De szeret téged. Ahogy te is őt. Látom, hogy h ogy néztek egymásra. És ez csodálatos dolog – meredt rám Ruby, és világoszöld tekintetét olyan hevesen fúrta az enyémbe, hogy belém fojtotta vele a szót. – Lehetsz bármilyen bizonytalan, nem hagyhatod, hagyh atod, hogy h ogy ez megakadályozza, hogy azzal legyél, akit szeretsz! Lisával túl sok időt vesztegettünk el, amikor azon aggódtunk, mit gondolnak mások. Csendesen felzokogott, aztán az alsó ajkába harapott, hogy uralkodjon magán.  Végül felállt, és a mosogatóhoz vitte a két bögrét. A pultra

támaszkodott, és lehajtotta a fejét. Nem úgy nézett ki, mint aki  biztosan fel fogja tudni dolgozni, hogy h ogy elvesztette élete é lete szerelmét. sze relmét.  Akárki is találta ki, hogy „jobb szeretni és elveszíteni, mint sohasem szeretni”, fogalma sem volt, miről beszél. Ekkora fájdalom biztos, hogy nem tesz jót senkinek, senkin ek, származzék származzék bár olyan csodálatos dologból, mint egy másik ember iránti szerelem. Ruby, mintha a fejembe látna, megfordult, és rám nézett. – Ígérd meg, Maggie, hogy a szívedre hallgatsz, nem az eszedre! eszed re! Megvan az a ronda szokása, hogy tönkreteszi, tönkreteszi, amitől a legboldogabbak vagyunk. Néha eljön az az idő az ember életében, hogy félre kell tennie, amiről úgy gondolja, gondolja, hogy helyes, és azt tennie, amiről érzi  ugyanezt.  ugyanezt.  Alig kaptam levegőt. levegőt. A jó tanács épp ott ért, ahová Ruby Ruby szánta: a szívem kellős közepén. közepén. – A megbánás keserves hálótárs, Maggie – tette hozzá Ruby suttogva.  Valaki megköszörülte a torkát mögöttem. Nyikkantam egyet az ijedségtől. Clay állt az ajtóban, alakja egészen eltakarta a nyílást. Sötét hajának lágy hullámai a homlokába, a fülére hullottak. A szeme félig lehunyva, de az aggodalom bennük szembeszökő. A két ökle, ahogy mindig, a zsebébe süllyesztve, sü llyesztve, úgy cikázott a szeme Ruby és köztem.  A szívem fájdalmasan összeszorult a látványára. Egészen eltöltött a szerelem, a fájdalom, és igen: a megbánás. Rubynak igaza volt, nem jó erre vesztegetni az érzelmeket! – Maggie csak beugrott az anyukája rakott csirkéjével – mondta Ruby kimerülten. Clayhez lépett, és megsimogatta az arcát. – Beszélgessetek csak, én felmegyek, lefekszem lefek szem kicsit. Majd hozzám fordult, ahogy kifelé tartott a konyhából: – Örülök, hogy h ogy láttalak, Maggie! Remélem, Remé lem, hamarosan újra ú jra találkozunk.

Mintha valami életteli dolog villant volna a szemében, most először. Csillogott, ahogy rám pillantott, és ezernyi titkos üzenetet küldött felém. Aztán Ruby tekintete az unokaöccse felé fordult, majd vissza rám, és a mosoly az arcán szinte elégedettnek volt mondható. Végül kiment, valami különös kü lönös nyugalmat nyugalmat hagyva maga mögött.  A telefonomra pillantottam. Láttam, hogy ideje volna hazafelé  vennem az irányt, de nem akaródzott elhagynom a jó meleg konyhát. Clay még mindig az ajtóban állt. Bizonytalanul meredt rám, láttam, hogy izgul. – Van ebben a házban h ázban bármi, amiben csoki van? Kezdek megéhezni – vetettem fel könnyedséget mímelve. Ugyan vár otthon a vacsora, de muszáj volt valamivel megtörnöm a jeget. – Ja, szerintem van valami kekszünk itthon – felelte Clay, és  végre hajlandó volt befáradni a helyiségbe. Sorra nyitogatta a konyhaszekrényeket, míg rá nem bukkant egy csomag csokidarabos sütire. Kibontotta, kivett egyet, és csak azután adta tovább nekem. Én is vettem egy kekszet, és letettem a csomagot a pultra. – Kösz a kaját! Rubynak még nem nagyon megy a főzőcske, én meg valszeg a forró vizet is odaégetném – mosolygott szégyellősen. Éreztem, hogy az én szám is mosolyra húzódik. – Nincs mit! Anyámra néha rájön ez a főzési kényszer. kényszer. Így legalább nem vész kárba a sok étel – feleltem a sütin rágódva, és közben mindent megtettem, hogy ne bámuljam annyira feltűnően a láthatóan viszketeg fiatalembert a pult másik felén. Ruby szavai csengtek a fülemben. Megbánás. Amikor Clayre néztem, határozottan az az érzés jött elő. Főleg azt sajnáltam, hogy semmi nem lett mindabból, amit ketten elérhettünk volna egymással. És mindazt, amit úgy szerettem volna vele együtt átélni.

De még mindig olyan sebezhetőnek tűnt! Sőt törékenynek. És nem mertem újra közel kerülni hozzá. Nem mertem rábízni a szívem, hiszen egyszer már darabokra törte. – Mindegy, mondd meg neki, hogy mindketten köszönjük! Már untuk az instant tésztát – verte le Clay a morzsát a tenyeréről, aztán a két hüvelykujját az övének a bújtatóiba akasztotta.  Világossá tette, hogy próbálja rövidre zárni ezt a beszélgetést, hogy menekülőre foghassa a dolgot. De a tekintete egy pillanatra sem engedte el az enyémet, amiből egyértelművé vált, hogy sehol máshol nem lenne szívesebben, csak itt. Láttam, hogy éppúgy össze van zavarodva, mint ahogy én is. – Lassan fel kéne mennem házit írni – intett a fejével az ajtó irányába. Bólintottam. – Persze, menj men j csak! – feleltem, aztán csak néztem, hogy h ogy megfordul és eltűnik a lépcsőn. A széles hátán is láttam a feszültséget. A kezem a pillangós nyaklánc medáljára tévedt. A  blúzom jól eltakarta; majdnem majd nem biztos, hogy Claynek nem tűnt fel. De mióta újra felvettem, egy pillanatra sem tettem le.  A tény, hogy képtelen voltam megválni tőle, enyhén szólva árulkodó. Ujjaim a finom vonalakat követték öntudatlanul, amitől Clay arca jutott eszembe, amikor ezt kaptam tőle.  Melletted szabadnak érzem magam. Könnyek gyűltek a szemembe, és mielőtt felfoghattam felfoghattam volna, mit csinálok, kettesével szedni kezdtem a lépcsőfokokat felfelé. Meg sem álltam a folyosó legvégéig, ott is csak egy másodpercre, aztán belöktem az ajtót. Hangos csattanással pattant vissza a falról. Clay az ágyán ült, de erre rémülten felkapta a fejét. Kivörösödött arccal ziháltam. zih áltam. – Maggie, minden...? – szólalt meg, me g, de torkán akadt a szó, amikor két lépéssel mellette termettem, aztán a földre rogytam a

lábai előtt. Aztán feltérdeltem, és a két kezem közé fogtam az arcát. A gyönyörű barna szeme elkerekedett a csodálkozástól, a szája tátva maradt. – Nem akarok tíz év múlva arra ébredni, hogy hagytam ezt az egészet kicsúszni a kezem közül. Egyetlen pillanatot sem akarok többé elvesztegetni nélküled! – hadartam egy szuszra. Clay keze elindult az enyém felé az arcán, végül az ujjait az enyémek közé csúsztatta. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, túláradó érzelmek fátyolozták. – Jézusom, Maggie! Hogy mondhatsz mond hatsz ilyet azok után, amin miattam keresztülmentél? – felelte elcsukló hangon.  A szívem mintha meg akart volna szakadni. Még szorosabban fogtam az arcát, és magam felé húztam. Az orrunk összeért; úgy ittuk egymás látványát, mintha először találkoztunk volna. – Pont amiatt mondhatom ezt, amin együtt együtt átmentünk. Szeretlek, Clayton Reed! Istenem, annyira szeretlek! – suttogtam elfúló hangon, aztán csak vártam a válaszát. Hogy elfogadja vagy elutasítsa, amit felkínáltam. Csak így a kezébe adni a szívem-lelkem hatalmas kockázatot jelentett. Pláne, hogy még magukon viselték az előző il yen  yen alkalom fájdalmas nyomait. A kínok kínját éltem át, amiért képtelen voltam megbízni benne. És a félelemtől, hogy újra tönkretesz. De ez mit sem változtatott azon a szívszorító érzésen, amit a látványa váltott ki belőlem, valahányszor csak találkoztunk. Azon, találkoztunk.  Azon, hogy a szívem csakis érte dobog. Nem is tudtam, tudnék-e úgy élni, hogy hátat fordítok az egyetlen embernek, aki igazán értelmet ad az életemnek. Elegem volt abból, hogy félelemben éljek. Erőt adott a szerelmem ez iránt a meghatóan szenvedő, de lassacskán gyógyuló fiú iránt. Clay nagy levegőt vett, és finoman, de céltudatosan az arcomhoz dörgölte az orra hegyét. Lehunytam a szemem. Clay

ajkát éreztem a szám sarkán, aztán végig az állkapcsom mentén. Lassan, mélyeket lélegzett: beszívta az illatomat.  A kezem, még mindig az arcán, remegni kezdett a vágytól. Elengedte a kezem, és a hajamba túrt. – Te vagy minden jó, ami eddig történt velem. Amikor azt hittem, nem maradt más, csak sötétség, te ott voltál. Értelmet adtál az életemnek. Nem tudtam lemondani rólad, akárhogy próbáltam. Már tudom: azért, mert veled a saját magam legjobb részét veszíteném el. Kinyitottam a szemem. Clay rám meredt, az arcát könnyek áztatták. Közelebb hajolt, az ajka már majdnem az enyémhez en yémhez ért. – Szeretlek, Maggie! Jobban, mint azt valaha felfoghatnád – markolt a hajamba még erősebben, és a száját vadul az enyémre szorította. Még mindig előtte térdeltem; felnyújtóztam, és a mellkasára simultam. A nyelve az ajkaim közé hatolt. Nem gyengéd kéréssel, hanem szenvedélyes birtokba vétellel. Az egész testem remegni kezdett a vágytól.  A kezem otthagyta Clay arcát, csak hogy a nyaka köré fonhassam a karomat, és úgy szoríthassam magamhoz, ahogyan ő engem. A szánk vad csókcsatában újra és újra összeforrt; zihálva kapkodtunk levegőért. A szívem dörömbölt a bordáimon. Clay szája távolodni kezdett az enyémtől, és gyengéden harapdálni kezdte a nyakamat, egyre lejjebb. Mély torokhangon felnyögtem. Akár rémült szégyent is érezhettem volna, amiért így reagáltam, csakhogy a röstelkedésen mi már réges-rég túl voltunk. Clay keze a hajamból a blúzom hátára vándorolt, aztán alá, a csupasz bőrömre. És csak faltuk egymást, a kezünkkel, a szánkkal. Egy morzsányi habozás vagy tartózkodás sem maradt bennünk. A több hónapon át tartó vágyakozás kiteljesedése volt ez.  Amikor sajgó, s ajgó, duzzadt ajkakkal végre felbukkantunk felbukk antunk levegőért,

csak bámulni tudtuk egymást. Clay megcirógatta az arcomat. – Hogy hihettem valaha, hogy h ogy érdemes élni nélküled? – kérdezte hitetlenkedve. Elvigyorodtam, mert csordultig eltöltött a kábulat Clay csókjai után. – Ne gondolkozz többé ezen! – csókoltam újra szájon finoman. Képtelen voltam távol tartani magam tőle. Most, hogy átjutottam a falon, többé nem fordulok vissza. v issza. Mert akkor, a pillanat hevében, olyan egyszerű volt megfeledkezni a problémák hegyéről, hegyéről, amire legutóbb kis híján rámentünk! De amikor végre elengedtük egymást egy pillanatra, csak hogy Clay az ágyára fektethessen, tudtam, hogy ebbe többé nem mehetek bele szemellenzősen. Tágra nyitott, vigyázó szemekkel kell cselekednem. Túl sok mindenen vagyunk túl, túl sokat vesztettünk, és nem fogok újra ugyanazokba a hibákba esni. Clay ujjai lustán fésülgették a hajam sűrű tömegét, és ez a csendes csitítás most épp olyan igéző volt, mint az előbb a szenvedély. – Sok mindent kell megbeszélnünk, Maggie. Sok mindent kell kimondanunk. Nem folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk, mert soha többé nem akarok abba a helyzetbe kerülni. Clay szavai szigorúan és keserűen csengtek, de tudtam, mi van mögöttük. Felkönyököltem, és felülről az arcába néztem. – Tudom. Ezúttal jól kell csinálnunk – feleltem, és az ujjam hegyével végigsimítottam a szemöldöke vonalát. Clay elkapta a kezem, és belecsókolt a tenyerembe. – Úgy lesz. Muszáj! Mert a másik lehetőséggel képtelen volnék együtt élni. Többé már nem menne. Újra belekezdtem egy csókba, de a zsebemben rezegni kezdett a mobilom. Egyszerre felnyögtünk, aztán zavartam

összemosolyogtunk. SMS-em SMS-em jött. Apám kérdezi, hol vagyok már. Nincs sok időm, mielőtt nagy fegyverropogás közepette megjelenik személyesen is. Pláne, hogy épp épp pontosan azt művelem, mű velem, amitől óvott. – Basszus! – ugrottam fel. Megigazítottam a ruhámat, és az ujjaimmal átfésültem kicsit a hajamat is. – Muszáj hazamennem.  Apám már megrendelte megrendelte a pizzát – magyarázkodtam esetlenül. Clay felült, és a lábamat átkarolva közelebb húzott, míg ott álltam közvetlenül az ágy mellett, az ő két térde között. A mosolya, ahogy felnézett rám, hirtelen jóvátette, hogy késem kicsit a  vacsoráról. – Felhívhatlak? Majd? – kérdezte. Kuncogni kezdtem, annyira édes volt a bizonytalansága. Lehajoltam hozzá, és még egyszer birtokba vettem az ajkait, de  véget is vetettem a csóknak, mielőtt komolyabbra fordulhatott  volna. Tudtam, hogy apám türelmetlenül türelmetlenül vár haza. – Nagyon ajánlom, hogy úgy legyen! – intettem, és finoman mellbe böktem. Clay keze felfelé indult a hátsó combomon, amitől mintha elektromos szikra vágott volna a lábam közé. – Hát, akkor mondjuk ma este hívlak – felelte Clay izgatóan, és a keze mind feljebb és feljebb haladt. Épp elért volna a hátsómig, amikor megállítottam. – Mennem kell – morogtam, és nagy nehezen kiszakítottam magam Clay bűvköréből. Ő  Ő  csak elégedetten mosolygott, és kikísért a folyosóra. Nyugtáztam, hogy Ruby ajtaja csukva van. – Köszönj el tőle a nevemben, jó? – kértem Claytől. – Persze – fogott kézen, aztán együtt lementünk lementünk a lépcsőn, ki a házból, apám kombijáig. – Jó kis járgány – jegyezte meg Clay. Finoman oldalba böktem a könyökömmel. könyök ömmel. Kinyitottam az ajtót,

de még egyszer, utoljára megfordultam, hogy megcsókoljam. Drogos vagyok, és ő a szer, ami kell. Nem a legszerencsésebb legszer encsésebb hasonlat, tudom, de hát ez az igazság.  A gondolat, hogy újra elveszíthetem, nagyon is valódi és jogos aggodalom volt. Claynek igaza van: beszélnünk kell. A  bizalmatlanságom és a bizonytalanságom még mindig túlságosan nagy hatással van rám, és ha közös jövőt akarunk, ezekkel a problémákkal kezdenünk kell valamit. De jelenleg elég volt, hogy simán élvezem az együttlétet. Hogy megvalósult, amire vágytam, de remélni sem mertem, hogy az enyém lesz. Ettől egyszerre hinni kezdtem a második esélyben. Clay szeme egy árnyalattal sötétebb lett. Hüvelykujjával  végigsimított az alsó alsó ajkamon. – Köszönöm, hogy átjöttél, Maggie! És köszönöm, hogy... vagy – mosolyodott el, aztán szinte szégyellősen lesütötte a szemét. Kuncogni kezdtem. – Nem kell megköszönnöd, ami mindig is járt neked – feleltem. Uh, micsoda nyálas ömlengés! Clay viszont azonnal felnézett,  bele a szemembe, és én megfeledkeztem a futó rosszullétről, amit a szirupos megjegyzésem váltott ki belőlem. Már nem csókoltuk meg egymást újra, de Clay az arcomra tette a kezét, én pedig megszorítottam a karját. A zsebemben újra rezegni kezdett a telefon.  Apám, a fogamzásgátló. fogamzásgátló. Biztos örülne a címnek. – Mennem kell, mielőtt apám kikészül – szóltam végül, és  beültem a volán mögé. Clay rám csukta csu kta az ajtót, és hátrébb lépett a kocsitól. Éreztem, Éreztem, hogy addig bámul utánam, míg el nem tűnök a szeme elől. És az égvilágon semmi, még a szüleim esetleges rosszallása sem lett volna képes letörölni a jól megérdemelt, széles  vigyort a képemről.

17. FEJEZET CLAY

H ÁT EZ IS ELJÖTT: AZ ÁLMOM VALÓRA VÁLT. Maggie finom keze az enyémben, úgy megyünk a suli felé. Egyszerre volt déjà vu és vu és egy  vadiúj fejezet az életemben. Minden ismerősnek tűnt, mégis új  volt.   volt. El sem tudtam hinni, hogy itt tartunk. Ott, amire eddig gondolni sem mertem. Mégis a gyönyörű valóságot, amiben találtam magam, átszőtte az a másik dolog. A múltunk súlya és a jövőnk kérdései.  Annyira boldog voltam! Ugyanakkor halálra rémült is. Az agyam továbbra is ellenem volt: mindenáron valami rosszat akart kreálni ebből a hihetetlen hihetetlen dologból. Pont ezért szedtem a gyógyszert, és jártam óraműpontossággal a terápiára. Ez egyszer nem fogom elszúrni. Valami csoda folytán kaptam még egy esélyt. Újabb lehetőséget, hogy az életem olyan legyen, amilyennek elképzelem. Ettől még ugyanúgy   meg kell beszélnünk a dolgokat Maggie-vel. Tisztáznunk kell egy csomó mindent. De mintha mindketten félnénk, hogy elveszítjük a törékeny békét, amit

magunk köré teremtettünk. Persze ez hülyeség. Ha tanultunk  valamit a múltból, az az, hogy a problémák attól még nem szűnnek meg, hogy nem veszünk róluk tudomást. Csak nehezebb lesz felvenni a kesztyűt, amikor végül felszínre törnek. De egyelőre éltünk a tagadásból és boldog tudatlanságból szőtt álomvilágban. És szintén egyelőre, ez nem is volt rossz.  Az előző év rólam és a nyűgjeimről szólt. Ezúttal Maggie-re Maggie-re akartam koncentrálni. Megszorítottam az ujjait, ahogy beléptünk az iskola kapuján. Esküszöm, mintha tízméteres körzetben mindenki megtorpant  volna, hogy úgy bámulja, ahogy végigvonulunk a folyosón. Nem kerülte el a figyelmemet a mozdulat, ahogy Maggie határozottan felszegi az állát, dacolva mindenkivel. Csak merjenek egy szót is szólni! Isten irgalmazzon nekik, ha megpróbálják. Mert az én Maggie-m kemény, és sosem fogadnék ellene egy harcban. Próbáltam ügyet sem vetni a bámészkodókra. Ugyan milyen szerepe lehet bármelyiküknek is hosszú távon az életemben? Pláne hogy itt van a lány, akiért tűzbe mennék, és fogja a kezem. Most tényleg csak az apró örömök számítanak. A nagyobb kérdések, mint például a hülye, elcseszett agybajom, várhatnak egy kicsit. Megálltunk Maggie szekrényénél. Matatni kezdett a zárral. Láttam, hogy reszket a keze – nagyon megviselheti ez az egész. Ekkor jutott eszembe, mit kellett vajon kiállnia, míg Floridában  voltam. Hogy mennyi, a mostanihoz hasonló hülyeséget kellett elviselnie nap mint nap. Ahogy néztem az idegesen ideges en felhúzott vállát és az összeszorított összeszorított állkapcsát, rájöttem, hogy valószínűleg nem keveset. És ettől még nagyobb seggfejnek kezdtem magam magam érezni, amiért így cserbenhagytam. Én, aki annyit szenvedtem már amiatt, hogy cserbenhagytak,

képes voltam ugyanazt tenni valakivel, ha nem annál is rosszabbat. Jóvá kell tennem, ha addig élek is! – Csinálsz valamit pénteken? – kérdeztem, és zsebre vágtam a kezem. A zöld katonai dzsekim, ami régen le se rohadt rólam, már a múlté. Ottmaradt abban az észak-karolinai hotelszobában, egy csomó más cuccal együtt, amikre keresztet vethetek. Nem az volt éppenséggel az első a fontossági sorrendben, hogy elhozzam a dolgaimat onnan, ahol kis híján mindennek véget vetettem. De akárhogy is, rohadtul hiányzott. Tudom, csak egy hülye kabát, de  valamiért úgy éreztem, magamból hagytam ott egy darabot vele. Hihetetlen, milyen érzelgős tudok néha lenni a lehető legjelentéktelenebb dolgok miatt! Maggie félénken elmosolyodott. Kicsit nehezemre esett hozzászokni az új, visszafogott személyiségéhez. Az a lány, akit  valaha megismertem, sosem játszmázott. Gondolkodás nélkül kimondta, ami a szívét nyomta, még ha meg is bántott ezzel  valakit. Nem is volt kíméletlen igazán, csak sosem volt türelme a fölös körökhöz. És ez csak egy dolog volt a millióból, amiért  beleszerettem.  Az a Maggie, aki most előttem állt, nem ilyen volt. Bizonytalannak, tétovának tűnt. Mintha minden szavát meggondolná, mielőtt kimondja, mert aggódik a fogadtatás miatt. Ez a Maggie azt tűzte ki k i céljául, hogy láthatatlanná váljon. És ez  borzasztó. Mert mélyen legbelül jól tudtam, hogy ezért én vagyok a felelős. Megváltoztattam Maggie May Youngot – hogy milyen mélységig, azt még ki kell tapasztalnom.  Az iránta iránta érzett szerelmemen ez mit sem csorbított. Sőt jobban szerettem őt, mint hittem volna, hogy valaha képes leszek. De ettől még ott volt a bűntudat jól ismert, szúró érzése a gyomromban. Kinyújtottam felé a kezem, és egy kósza hajtincset a füle mögé

tűrtem. tűrtem. A rövidebb frizuráját is szoknom kellett még. Újabb példa, hogy mennyit változott a három hónap alatt, amit külön töltöttünk.  A három hónap, ami három évnek tűnt. Sok mindent kell pótolnom. – Nincs semmi tervem – felelte Maggie halkan. A táskáját a szekrénybe szekrénybe gyömöszölte, és elővette a könyveket az első órára.  A tarkójánál fogva magamhoz húztam hú ztam a fejét. Megcsókoltam az orra hegyét. Belepirult. Annyira gyönyörű, amikor elönti a pír az arcát, valahányszor hozzáérek! – Szeretnélek elvinni randizni – jelentettem be vigyorogva. – Igazi randira? – kérdezett vissza hitetlenkedve. Újra belém vágott a bűntudat. A meglepetése szinte pofonként ért. És ebből a bűntudatból aztán hamar szégyen lett. Akkor  jöttem csak rá, hogy sosem voltunk még valódi randevún.  Régen legtöbbször vagy nálunk, vagy Ruby könyvesboltjában töltöttük a közös időnket. Persze jártunk Bubi Bácsihoz is fagyiért, és néha kivettünk egy-egy filmet. De egyszer sem vittem el egy rendes, igazi randira.  Vacsis, filmes, hazakísérős, jóéjtpuszis randira. Ó,  basszus! Tényleg seggfej vagyok. Nem, nem egyszerűen seggfej: egy önző seggfej. Ezek után kissé szomorúnak hatott az arcomon, de azért megőriztem a mosolyomat. – Úgy van, igazi randira. El akarlak vinni vacsorázni. Utána elcipelhetsz bármilyen béna romantikus vígjátékra, amit épp adnak. Maggie erre még szélesebben kezdett mosolyogni. Ha tehettem  volna, seggbe rúgom magam. Úgy is van: azelőtt önző rohadék  voltam. – Jól hangzik! h angzik! Illetve... Habár, H abár, még nem... izé... – dadogott

Maggie. Összevontam a szemöldököm. – Ki vele! – húztam meg a copfját. Maggie beharapta az alsó ajkát, mire nekem kedvem támadt ugyanazt tenni vele. Mármint az ő ajkával. Mocorgást éreztem a nadrágomban, erőt kellett vennem magamon, hogy ne szedjem szét Maggie-t ott helyben, a folyosón. – Hát, szóval a szüleim nem tudnak rólunk. Nem szóltam s zóltam nekik. Mintha jeges vizet öntöttek volna a forrósodó sliccemre. – Ja, jó... Az is jó, ha valahol máshol találkozunk. Dehogyis volt jó! Nem is tudom, mi lehetett volna ennél kevésbé „jó”. Vészesen közeledett az a bizonyos régi   érzés: az, hogy attól rettegek leginkább, hogy sosem leszek az a fickó, akit Mr. és Mrs. Young méltónak tartana egyetlen lányukhoz. Nem mintha nem bizonyítottam volna, hogy a félelmeik tökéletesen megalapozottak. Nem nehezteltem Maggie-re, amiért nem mondta el nekik. nekik . Még mindig nem voltam meggyőződve arról, hogy valaha jó leszek a lányuknak, az ő szemükben is. De minden erőmmel azon voltam. Mégis attól, hogy azt kellett hallanom, Maggie nem lelkesedik az ötletért, hogy beavassa a szüleit szüleit a kettőnk kapcsolatába, egyre nyomorultabbul kezdtem érezni magam. Mintha újra valami szégyellnivaló titok volnék. Pedig már azt hittem, ebben a szerepben egyedül Mr. és Mrs. Reed fiaként kell helyt állnom. Sosem hittem, hogy egyszer Maggie Young barátjaként is ilyesmiken kell keresztülmennem. Kín. Megbántottság. Árulás. Mind ott volt újra, és fel-alá ugráltak, hogy végre tudomást vegyek róluk.  Nem voltam rá érdemes. Sosem leszek elég jó senkinek. Egy dolog segíthet csak, hogy elmúljon az egész.  NEM!

Maggie szemébe feledkeztem, és próbáltam a légzésre összpontosítani. Láttam, hogy Maggie arca elborul az aggodalomtól, ezért mindent bevetettem, csak hogy rá ne jöjjön, mennyire fájt a kijelentése. Megragadta a kezem, és erősen megszorította. Felszisszentem. Felszisszente m. – Csak nem volt még igazán alkalmam, hogy bárkinek beszéljek erről. Annyira új ez az egész, nem akartam elkiabálni. De el fogom mondani! Elmondom mindenkinek! – bizonygatta együtt érzőn, de nem igazán tudtam, nekem vagy saját magának. – Úgyhogy, gyere csak cs ak értem hétre! – rázta meg kicsit a kezemet, amivel kizökkentett a fejemben kavargó, határozottan sötét gondolatokból. Végre képes voltam ugyanolyan őszintén mosolyogni, mint csupán néhány perccel azelőtt. – Simán – feleltem, de nem igazán tudtam beleélni magam. Az agyam szabadulni igyekezett az aljas érzelmek veszedelmes suttogásától. Szégyen, bűntudat, harag. Mind-mind Mind-mind csak arra vár, hogy megtegyem, amit kell, és akkor békén hagynak végre. Görcsösen ökölbe szorult a kezem. – Clay... – szólalt meg me g Maggie lágyan. Láttam rajta, hogy h ogy ráismert arra a bizonyos arckifejezésemre. – Maggie! Végre megvagy! Vártalak reggel a Kávéban! Kávéb an! Azt hittem, úgy volt, hogy összefutunk suli előtt. Maggie arcán kifürkészhetetlen kifejezés suhant át, aztán Rachel felé fordult, aki láthatóan nem vette még észre, hogy én is ott vagyok. – De komolyan, ez nem volt szép. Egyedül kellett meginnom a lattémat. És te aztán pontosan tudod, hogy nem vagyok jó az egyedüllétben – nyafogott tovább tréfásan. Aztán végre engem is felfedezett. Hiába próbálta leplezni a döbbenetet az arcán. Láttam, hogy elkönyveli magában, milyen közel állunk egymáshoz, Maggie és én, de nem szólt egy szót sem.

– Helló, Clay! – köszöntött, mindjárt hűvösebb hangon, mint amit az előbb Maggie-vel Maggie-vel szemben használt. A szeme ide-oda járt kettőnk között. Maggie közelebb húzódott hozzám. Épp csak egy gondolatnyit, mégis ez az apró mozdulat is a világot jelentette számomra. Az előbbi sötét gondolatok, amik nyomokban még mindig ott voltak a fejemben, mintha egyszerre elcsitultak volna egy kicsit. – Ne haragudj, haragudj , Rachel! Clay hozott be. Épp csak az utolsó pillanatban jött így ki, és elfelejtettem írni, hogy sztornó, amit megbeszéltünk – felelte Maggie határozottan, és kihívóan nézett a  barátnőjére: merje csak megkérdőjelezni a sza vait! Rachel mintha értette volna Maggie lelkiállapotát, megfontoltan csendben maradt, csak a vállát vonta meg hanyagul. – Hát jól van, akkor majd találkozunk – intett felénk, aztán elindult a folyosón. – Hát, ez... ciki volt – tűnődtem kissé gúnyosan. Maggie Maggie  becsapta a szekrénye ajtaját, és felém fordult. – Ja, az volt – mosolygott erőtlenül. Megragadtam a kezét. Nem fogom hagyni, hogy bármi – akár Maggie barátai, akár a pletykára éhes idióták a suliban; és  végképp nem a saját őrült paranoiám és kétségeim –  belerondítson a boldogságomba. – Edzésem van suli után. Utána viszont van kedved csinálni  valamit? – kérdezte Maggie, amikor megálltunk a terem előtt, ahol órája lesz. Jól láttam, hogy bámul ránk minden arra járó. Komolyan, basszus, nincs jobb dolguk, mint kagylózni, hogy mi mit beszélünk? Nem jött be, hogy a kirakatban vagyok. Máris kezdtem érezni a feszültséget, amiért én vagyok a figyelem középpontjában. – Hát, most nem jó. Időpontom van valahová mindjárt tanítás után, aztán mennem kell dolgozni – feleltem szórakozottan.

Igyekeztem elfojtani az ingerültséget, amikor egy csapat lány megállt mellettünk, és minket bámulva sutyorogni kezdett. Közben a kezükkel még gondosan el is takarták a szájukat. – Időpontod? – kérdezett vissza Maggie. Bólintottam, de még mindig csak a körülöttünk zajló pusmogásra tudtam figyelni. Egyszerre hűvös ujjakat éreztem az államon – elfordították a fejem, hogy Maggie csodás szemébe nézzek. A szempárba, amitől a saját nevemet nev emet is el tudtam felejteni. – Ne rájuk nézz, Clay, hanem rám! – parancsolta. Esélyem sem  volt ellenállni. Maggie ajkán mosoly játszott. Beletúrtam a hajamba. – Milyen időpontod van? – kérdezte újra. – Pszichiáterhez – feleltem tömören, olyan halkan, hogy  biztosan csak ő hallja. Nem hiányzik, hogy a fél iskola tudja. tudja. Maggie arca felragyogott. Erre nem számítottam. s zámítottam. – Komolyan? Jaj, de örülök!  Azonnal engedett a feszültség a vállamban, amiért ilyen könny en en veszi a dolgot. Végre képes voltam őszintén viszonozni a mosolyát. – Hetente kétszer, kedden és csütörtökön járok – folytattam. Maggie megszorította a kezem. – Mondtam már, milyen büszke vagyok rád? – súgta. Lépett egyet felém, a mellkasunk összeért. Szerettem volna megragadni, és ott helyben megcsókolni. Úgy is teszek, ha Daniel nem épp ezt a pillanatot választja a  belépőjéhez. – Mindjárt becsöngetnek, Maggie, csipkedd magad! – jelent meg mellettünk, és várta, hogy Maggie csatlakozzon hozzá. Összeakadt a tekintetünk Maggie feje felett, és elkaptam az üzenetet, amit szavak nélkül küldött felém. Ne felém.  Ne dobd át megint a  palánkon!

Veszem az adást, öregem – öregem – üzentem vissza a szememmel. Elléptem Maggie mellől, és még egyszer, utoljára rámosolyogtam. – Nemsoká találkozunk! – szóltam, és uralkodni próbáltam a  bosszúságomon, ahogy Daniel terelgetni kezdte. Annyira An nyira átlátszó! Habár ha morcosan is, de tulajdonképpen értékeltem, hogy vigyáz Maggie-re. Maggie-re. Végül is ő volt ott mellette azok után, amit vele tettem. Úgyhogy nem hinném, hogy olyan helyzetben lennék, hogy jogom  volna neheztelni rá. Maggie-vel kapcsolatban legalábbis biztosan nem. – Ebéd? – kérdezte Maggie. Újra Danielre pillantottam. Hát igen, nem valószínű, hogy mostanában beszáll a „Maggie és Clay” rajongói klubba. De muszáj lesz ezt elfogadnom, Maggie kedvéért. Danielnek Danielnek pedig előbb vagy utóbb rá kell jönnie, hogy jót akarok a  barátjának. Tudtam, hogy még sok mindenben minden ben kell bizonyítanom, de el is voltam rá szánva. – Ma lehet, hogy nem; a karriertanácsadóhoz kell mennem pár dolog miatt – feleltem. Maggie palástolni igyekezett a csalódottságát. – Hát, jó. Akkor majd valamikor. Bólintottam. Megvártam, míg bemegy a terembe, és csak akkor fordultam Daniel felé. Azóta is ott állt, karba tett kézzel. – Ennyit arról, hogy „nem nyitjuk ki a régi könyvet”, mi? – kérdezte, de ezúttal nem volt harag a hangjában. Szinte mintha  beletörődött volna volna a dolgokba. – Hát, ja. Tudod, hogy megy ez. Na, ezzel nem mondtam sokat. De nem volt kedvem lelkizni Daniel Lowe-val. Az tuti semmi jóra nem vezetne. Daniel az ajtófélfának dőlt, és felvonta a fél szemöldökét. – Hát, tudod, ami azt illeti, nagyon is tudom, hogy megy ez.  Váratlan együttérzés ébredt kettőnk között, és most először úgy 

éreztem, Daniel és én valahol mégis egy hullámhosszon vagyunk. Talán a kapcsolata Rachellel sokkal nagyobb puhányt faragott  belőle, mint azt gondoltam. Daniel kihúzta magát. – Jó, hát akkor majd találkozunk – mondta egyszerűen, aztán követte Maggie-t és a többi osztálytársukat az angolórára. Nocsak. Ez volt az eddigi legnormálisabb beszélgetésem a sráccal.  A nap további része probléma- és drámamentesen telt. Amit egy gimiben nagyon is meg kell becsülni. A randevúm a karriertanácsadóval ebédidőben azonban valamivel nagyobb stresszforrásnak bizonyult. Örömmel hallottam, hogy nem vagyok annyira lemaradva, mint számítottam, köszönhetően főleg a rengeteg tanulásnak a Grayson Centerben.  A gondok ott kezdődtek, amikor Mr. Hunt arról kezdett kérdezgetni, mik a terveim az érettségi utánra. Csak ültem ott,  bambán, és képtelen voltam bármit is felelni. Nem voltam voltam ugyanis hozzászokva, hogy akár csak egy napnál is messzebbre tervezzek, nemhogy írásban nyilatkozzak arról, mit akarok kezdeni magammal. Életem nagy részében csak az érdekelt, hogy túléljem az aktuális napot. Amikor minden lélegzetvételért meg kell küzdeni, az ember hamar megszokja, hogy ne vágyjon ennél többre. De most, hogy a gimis éveim vége már látótávolságon belül van – mintha csak valami hatalmas neonreklám hirdetné –, rá kellett  jönnöm, hogy sosem vettem a fáradságot, hogy effektíve... életcélokat tűzzek ki magam elé. Elég tisztességesen teljesítettem a suliban, már ha odafigyeltem és koncentráltam. Az átlagom nem volt kifejezetten fenomenális, de nagyon rossz sem. De amikor Mr. Hunt olyan szavakkal kezdett dobálózni, mint főiskola meg egyetem, teljesen tanácstalan

 voltam. Mivel eddig szinte eszembe sem jutott a jövőm, épp itt it t lenne az ideje, hogy gyorsan előálljak egy -két -két ötlettel.  A táskám prospektusokkal volt tömve, ahogy kijöttem az irodából. Na, basszus. Főiskola. Aztán eszembe jutott, hogy még azt sem tudom, Maggie mit tervez érettségi utánra. Nyilván elmegy valahová egyetemre, de még nem került szóba köztünk a dolog. És már ott is volt a pánik. Olyan váratlanul kerített a hatalmába, hogy időm sem volt felfogni az egész testemen átsöprő rohamot. A folyosó végéről nyíló mosdóhoz verekedtem magam. Szerencsére üres volt. Most az egyszer gondolkodnék el komolyan azon, hogy  bevegyek dr. Todd szorongásoldójából, erre erre pont otthon felejtem! Felnéztem, és megborzongtam a tükörképem falfehér arcszínén. A szívem teljes erővel dörömbölt a mellkasomban, a torkom fájdalmasan összeszorult. Pozitív gondolkodás, összpontosítás, vizualizáció. A rohadt életbe! Ne csináld! Ne itt! – Jesszus, öreg, minden oké? Én szívok a legnagyobbakat ezen a bolygón, az már biztos. Daniel állt a férfimosdó ajtajában, és tudtam, hogy engem  bámul. Összeszorítottam Összeszorítottam a szemem, és erősen kívántam, hogy eltűnjön. Talán ha nem veszek róla tudomást, érti a célzást, és elmegy. A másik opció, hogy bemutatót tartok élesben az agybajomról Maggie legjobb barátjának, legalább túlesünk ezen is. Szédültem, és ezerrel próbáltam lenyugodni. Százszor rosszabb  volt így, hogy Daniel tanúja ennek az intim pillanatnak. – Csak húzz el! – nyögtem ki alig érthetően. – Meg a francokat. Úgy nézel ki, mint aki mindjárt feldobja a

pacskert, és az, kösz szépen, nem fog az én lelkemen száradni! Hallottam a közeledő lépteit, és egyszerre ott volt mellettem. Marha jó, most ő lesz a hős, én meg a hisztérikus idegbeteg. Ez most végképp nem hiányzik. – Jól vagyok. Csak menj el! – morogtam. Hallottam, ahogy Daniel megnyitja a csapot, és rögtön utána nedves papírtörlőt éreztem a kezemben. – Rakd az arcodra! Lehet, hogy segít valamit. Szakadt rólam a víz, és görcsösen reszkettem. De szót fogadtam, és az arcomra terítettem a törlőkendőt. tö rlőkendőt. – Csak lélegezned kell. Egyik nagy levegőt a másik után. Daniel hangja egyszerre volt nyugodt és határozott. Éreztem, hogy az elmém belekapaszkodik. Tíz perc vagy talán egy óra telt el, mire végre éreztem, hogy lelassul a szívverésem, és tisztulni kezd a fejem. Kinyitottam a szemem, Daniel még mindig ott volt velem. Az arcán nyomát sem láttam bírálatnak. Ez nem az a Daniel Lowe volt, akivel általában dolgom van. – Minden oké? – kérdezte. Kivette a kezemből a vizes papírt, és a szemetesbe dobta. – Aha, minden oké – feleltem.  A jó öreg szégyenérzet máris jelentkezett. Annyi ember lehetett leh etett  volna, aki meglát a mélypontomon, és muszáj volt, hogy pont Daniel Lowe legyen az! – Nekem is voltak ilyenek. ilyen ek. Mármint pánikrohamok. páni krohamok. Akkor, Ak kor, amikor a szüleim elváltak, és anyám összeköltöztetett a pöcsfej új pasijával. Elég kemények tudnak lenni.  A szemem sarkából Danielre sandítottam. Ez most komoly?  Vallomásokat tesz itt nekem az életéről, és hasonló tábortűzi nyáladzások? – Ja, az biztos – ismertem be, b e, de továbbra tovább ra sem éreztem

szükségét, hogy újabb részleteket osszak meg a témában a sráccal, aki sosem titkolta, hogy nem bízik bennem, és nem is kedvel különösebben. Daniel lehajolt, és felvette a táskámat a földről. Odaadta, én pedig a vállamra vettem. Zsebre vágtam a kezem, és dacosan a szemébe meredtem. Hiába is nyavalyognék most már a dolgon. – Kösz – mondtam durcásan. Talán lehetnék kedvesebb a sráccal, aki kisegített. De semmi kedvem nem volt felvállalni, mi történt az előbb köztem és közte, Maggie legjobb barátja (és az anti-Clay anti- Clay klub vezetője) között. (Mert ha lenne ilyen, tudtam, egész biztosan ez a gyerek volna az elnöke.) Daniel végigsimította a feje búbját, a tekintete ide-oda ugrált a mosdó falai között. – Figyelj már... Tudom, hogy nem voltam épp a... legnagyobb támogatója annak, ami Maggie és közted van. És nem is biztos, hogy annyira jó szemmel nézem, hogy megint össze vagytok gabalyodva. De tudom, hogy tisztességes vagy. Szóval egyelőre megtartom magamnak a véleményemet. Horkantva felnevettem. – Nahát, ez igazán kedves tőled – feleltem gúnyosan. Daniel zavartan elmosolyodott. – Jó, ez kicsit durvábban jött ki, mint gondoltam. Azt akartam mondani, hogy tudom, hogy próbálsz úrrá lenni ezen a szarságon. Ezen a jó sok szarságon, ahogy nézem. És Maggie kedvéért... na  jó... meg a te kedvedért, nem állok az utatokba a naplemente felé  vagy mi. Nem mondom, hogy mindig teljesen világosak számomra a hasonlatai, de nagyjából értettem, mit akar mondani. – Azt nem tudom, milyen naplementéről beszélsz, akármi is legyen az, de hálás vagyok azért, amit mondani próbálsz –

húzódott vigyorra a szám. Daniel vette a lapot, elnevette magát. A feszültség, ami addig egyre nőtt köztünk, most szertefoszlott. Kiléptünk a mosdóból, és együtt mentünk végig a kihalt folyosón. Máris húsz percet késtünk az óráról. Basszus! – Na és ha szabad kérdeznem, mi a franctól jött ki ez az egész ott bent? – kérdezte Daniel.  Azonnal befeszültem. Mindig így reagálok, ha valaki turkálni próbál a magánéletemben. – Ja, hát, bocs, de nem nagyon szeretem megvitatni másokkal – feleltem, nyersebben, mint akartam. De semmi kedvem nem  volt Daniel elé tenni a pszichémet, hogy hadd analizálgassa. Már fizet a biztosítóm valakit hetente kétszer erre a feladatra. – Jó, vágom. Bocs, hogy beleütöttem az orrom. Csak, tudod... ha bármikor akarsz dumálni a dolgokról... Úgy értem, hozzám  jöhetsz, ha akarsz. És ezt most nem olyan nyálasan gondolom, mint ahogy hangzik. Istenemre esküszöm, nem nőtt puncim hirtelen. Hangosan felnevettem. Daniel vigyorgott. – Ezt örömmel hallom, különben Rachel eléggé padlót fogna – feleltem kedélyesen. Nahát! Mintha egy párhuzamos valóságba csöppentem volna. Itt marhulok, pont Daniellel. Szinte mintha haverok lennénk. Olyanból pedig az elmúlt években nem sok jutott. Legalábbis olyan nem, akivel nem terápiás célzattal voltam összezárva. – Na jól van akkor. Most viszont mennem menn em kell órára. Mrs. Bowan ki fog herélni, amiért megint elkésem. Majd összefutunk – mondta Daniel, Daniel, és nekiindult a lépcsőnek. – Hé, Daniel! – szóltam utána, még mielőtt eltűnt volna a szemem elől. Visszafordult. – Csak azt akarom, hogy h ogy tudd: tu dd: az a sok s ok szarság, amiről  beszéltél... Dolgozom rajta.

Tényleg nagyon kellett, hogy tisztában legyen azzal, hogy ki fogom tenni a lelkem is azért, hogy Maggie-nek jó legyen. Hogy nem vagyok többé az az önző rohadék, aki három hónapja voltam. Hogy megteszek bármit, amit kell a lányért, akit mindketten annyira szeretünk. Daniel kurtán bólintott. – Jó tudni. Majd találkozunk. –  Azzal eltűnt a lépcsőfordulóban.  A pszichiáternél minden oké volt. A mosdóban történt kisebb idegösszeomlás óta meglepően jól éreztem magam. Beszéltem Shaemusnak Maggie-ről. Maggie-ről. És dr. Toddtól eltérően, ő nem kezdte rá azonnal a tirádát arról, hogy miért rossz ötlet ez az egész. De azért emlékeztetett arra, hogy talán nem a legalkalmasabb az idő, hogy ennyi energiát fektessek egy kapcsolatba, miközben épp azon dolgozom, hogy egyenesbe kerüljek.  Aztán azt javasolta, vigyem magammal Maggie-t egy-egy találkozóra. Leesett az állam. Mi a francnak vinném magammal Maggie-t a pszichiáteremhez? De Shaemus elmagyarázta, hogy ezzel megtörhetjük a káros rutint, amit a kapcsolatunkon belül kialakítottunk, és megtanulhatunk hatékonyabban kommunikálni egymással. Így már tagadhatatlanul jól hangzott a dolog a számomra is. De vajon hogyan hozzam fel ezt az egészet Maggie-nek? „Hé, figyi, van kedved beugrani a dilidokimhoz egy kis szuperintenzív párterápiára?” Na, az emlékezetes lenne!  Amikor eljöttem Shaemustól, hazaugrottam, hogy átöltözzek meló előtt. Ruby kocsija ott állt a ház előtt, de ahogy beléptem, minden csendes volt. Nem akartam zavarni, ezért sietősen összekaptam magam, és munkába mentem. Bekanyarodtam a parkolóba, és megnéztem a telefonom. Egy olvasatlan üzenetem volt, Maggie-től. Maggie-től.

 Most lett vége vé ge az edzésnek. Rád gondolok. Hívj, ha végeztél a melóban! Lenne némi tervezgetnivalónk a randink kapcsán.  A mobilom megcsörrent a kezemben. Értetlenül Értetlenü l néztem az ismeretlen számot, amit kiírt. – Igen? – vettem fel. – Clay? – szólalt meg egy női hang a vonal másik végén. – Maria? – kérdeztem, amire ismerős kuncogás volt a válasz. – Aha, én vagyok! Mizujs veled? Úgy hiányzol! – hadarta h adarta  vékony hangon, mintha ideges volna. Rögtön elfogott a bűntudat, amiért nem kerestem sem őt, sem a többieket, mióta visszajöttem Virginiába. Igazság szerint eszembe sem jutottak túl gyakran. Jó szar barát vagyok! – Azta, Maria! Jól vagyok igazából. Sokkal jobban, mint  vártam. És te hogy vagy? – feleltem, és úgy döntöttem, nem feszegetem a „hiányzol”’-kérdést, „hiányzol”’-kérdést, egyelőre. Hallottam, ahogy Maria nagy levegőt vesz. – Hát, tulajdonképpen pont ezért hívlak. Kiengedtek a Graysonból.  A bejelentéstől elkomorodtam. – Kiengedtek? Azt hittem, maradsz még fél évet. Mariával rebesgettük annak idején, hogy mindketten maradunk még egy turnusra. Csakhogy aztán én fogtam magam, és leléptem. Nagyon reméltem, hogy Maria döntésének semmi köze a távozásomhoz. De valami azt súgta, hogy nagyon is van. Maria ragaszkodása már-már beteges kezdett lenni. Beszéltünk is erről dr. Todd-dal Todd-dal párszor. Ő azt mondta, normális, ha ilyenkor a  bentlakók érzelmileg a társaikra támaszkodnak. Hogy nem szokatlan, hogy az erős érzéseiket másokra vetítik. vetí tik.  Aztán figyelmeztetett, hogy ez könnyen egészségtelenné egészségtelenné válhat, és hátráltathatja a gyógyulást. Ezért figyeltek mindig a dolgozók a páciensek egymáshoz való viszonyára. Ennek ellenére biztos

forrásból tudtam, többen is romantikus kapcsolatba bonyolódtak a terápia alatt. Maria és én csak barátok voltunk, de mindig is tudtam, hogy meg fogja viselni a távozásom. Ezért is aggódtam most a legfrissebb hírek miatt. – Hát, igaziból kicsit elegem lett ott a dolgokból. Nem nagyon éreztem úgy, hogy van ott még bármi a számomra, érted? Persze, értettem, de nem voltam biztos abban, hogy h ogy Maria ezért hagyta ott az intézetet. – És akkor most hol vagy? Megint a nagyidnál? Maria a nagyanyjánál lakott Boca Ratonban, mielőtt  beköltözött a Grayson Centerbe. A vér szerinti apja börtönben ült, ü lt, mert zaklatta őt kiskorában, az anyját pedig tízéves kora óta nem látta. Ezért annak az anyjával élt inkább, aki egy kozmetikai cég  vezetője, és mint olyan, krőzusi krőzus i vagyon boldog tulajdonosa. Csakhogy épp ezért nem volt ideje rendesen foglalkozni az érzelmileg labilis unokájával. Ez így együtt tökéletes környezetet teremtett az önpusztító életmódhoz. Maria és én kellemetlenül sok aspektusban hasonlítunk egymásra. – Aha, egyelőre. Most végzek majd a suliban. Bla-bla-bla. Bla-bla-bla. De nem ezért hívlak, Clay! – visította izgatottan. Muszáj volt nevetnem a kirobbanó lelkesedésén. – Jó-jó! Nyögd már ki, mert még agyvérzést kapsz itt nekem! n ekem! Maria gyöngyöző kacaja betöltötte az étert, én pedig rádöbbentem, mennyire hiányzik, ahogy a többi ottani barátunk is. Bár azért voltam ott, hogy megoldjam a nem épp apró gondjaimat, bizonyos szempontból sokkal könnyebb volt ott minden. Igaz, csak fél-életet éltem ott, de az a fél legalább komplikációmentes volt. – Megyek Virginiába! – hadarta. Sóbálvánnyá váltam a meglepetéstől. meglepetéstől.

– Idejössz Virginiába? Miért? Nem szándékosan mutattam úgy, mintha nem örülnék a híreknek. De nem pont most gondolkodtam azon, milyen egyszerűen mentek a dolgok a Graysonban? Ez nem azt jelenti, hogy azt akarnám, hogy az az élet ide is kövessen. Fontos volt, hogy mindennek meglegyen a helye. – Na, ne lelkesedj már ennyire! – felelte Maria. Tudtam, hogy bántja, amiért nem örülök jobban. – Bocs! Nem, tök jó. És mi vesz rá, hogy Floridánál északabbra tedd a lábad? – kérdeztem, és a két szemöldököm közötti pontot dörzsölgettem. Kezdett fájni a fejem. – Hát, igazából csak pár napot lennék ott. Tulajdonképpen a  bátyámat, Hectort megyek meglátogatni meglátogatni Alexandriában. Évek óta nem láttam. Újra felvettük a kapcsolatot a kezelésem alatt, úgyhogy azt találtam ki, itt az alkalom, hogy találkozzunk. Ráadásul ez tökéletes ürügy arra is, hogy elugorjak a legjobb  barátomhoz!  Persze, keltsed csak a bűntudatot! Anyám... – Nem, persze, gyere csak! cs ak! Tök szívesen s zívesen találkoznék veled. Mikor jössz pontosan Virginiába? Figyelj, elugorhatok  Alexandriába is, ha akarod. Akkor nem kéne idevezetned Davidsonba.  Légyszi, légyszi, légyszi... Nem is tudtam, miért nyomaszt ennyire a dolog. De egyszerűen tudtam, hogy ha Maria idejön, azzal kellemetlenül kellemetlenü l összemosódik a kétféle életem. – És hagyjam h agyjam ki Davidson nevezetességeit? Arról szó sem lehet! Jövő hétvégén ott vagyok. Felhívlak majd, ha Alexandriába értem, és kitaláljuk, mikor menjek hozzád. Vííí! Annyira várom már! Maria lelkesedéséről nem lehetett nem tudomást venni. Persze, nincs itt semmi baj. Mariával sem. Nem kell, hogy kínos legyen ez

az egész. – Alig várom, hogy mesélj, hogy h ogy mennek a dolgok odakint! Minden olyan, ahogy remélted? – kérdezte. Nekem már muszáj volt bemennem Bubi Bácsihoz, hogy felvegyem a műszakot. – Majd jövő hétvégén hétvégén elmondok mindent. Most mennem kell dolgozni – magyaráztam. Maria kajánul álmélkodni kezdett. – Neked, dolgozni? Nicsak-nicsak, nézzék a társadalom hasznos tagját! – Ja, hisz tudod, én vagyok aztán a társadalom leghasznosabb tagja – kuncogtam. kun cogtam. – Jó, még mielőtt mész: találkoztál azzal a lánnyal? Maggie-vel? – kérdezte Maria, és tudtam, hogy nemcsak egyszerű kíváncsiság vezérli. – Aha. Igazából ő és én... hát... újra együtt vagyunk v agyunk – ismertem  be. – Jaj, az tök jó, Clay! Remélem, boldog vagy.  A hangja őszintén őszintén csengett, ha kissé sebzetten is. Próbáltam nem venni tudomást a csalódottságról és féltékenységről, ami szintén jelen volt. – Most megyek. Jövő héten beszélünk! – mondtam, több mint készen arra, hogy véget vessek a beszélgetésnek. Nem teljesen tudtam, mit mit érzek Maria közelgő látogatása kapcsán. De a megérzésem, vagy talán a mélyen gyökerező paranoiám azt súgta, hogy ebből csak katasztrófa sülhet ki.

18. FEJEZET MAGGIE

IDEGES VOLTAM.  A francba is: nagyon, nagyon  nagyon  ideges. Csak  bámultam a tükörképemet, és lesimítottam a kötött ruhám alját, már vagy századszorra, mióta felvettem. Csini voltam benne. De  vajon csini akarok lenni? Ha szexi, gyönyörű, szívdöglesztő  volnék, az sokkal jobb lenne. De nekem ez jutott: csini. Sosem voltam a külsőm megszállottja, a  a   legtöbb tinilánnyal ellentétben. Elfogadtam, amit Istentől kaptam, és abból gazdálkodtam. De ma este valamiért teljesen idegroncs voltam.  Ami persze teljességgel röhejes. Az a valaki, akinek a kedvéért kiöltözöm, már így is a világ legszebb lányának tart. Szegény, elvakult álmodozó! Ma este van a „randi”. Clayjel beszéltünk párszor a héten, de nem tudtuk kitalálni, mihez van kedvünk. Nem akartam, hogy túlspilázza a dolgot. De ő mindenáron azt akarta, hogy különleges legyen. És ezért hálás voltam. Ettől ugy anis anis olyan volt, mintha most

kezdenénk mindent. Az első lépés a jövő felé, amire mindig is  vágytunk. Az esély, hogy lépésről lépésre haladjunk, a megfelelő sorrendben. Isten tudja, hány sarkalatos pontot ugrottunk át azelőtt. De most eljött az idő, hogy komótosan ko mótosan sétáljunk, ne pedig hanyatt-homlok rohanjunk a cél felé. És én boldogan andalogtam Clay oldalán. Részben jó lett volna, ha tényleg most kezdenénk mindent. Ha nem volna mögöttünk a súlyos múlt, ami kéretlenül is rossz emlékekkel bombáz folyamatosan mindkettőnket. Elegem volt a lappangó bizalmatlanságból, amit még mindig éreztem Clay  jelenlétében; azt meg végképp gyűlöltem, amikor őbenne éreztem a túlpörgött, mindenen aggódó éberséget, ami olyan gyakran elfogta.  Annyira belefeledkeztem az újra egymásra találás  boldogságába, hogy kellett néhány néh ány nap, míg tudatosult tudatosult bennem a  valóság. Igyekeztem nem figyelni őt és a viselkedését folyamatosan. De képtelen voltam leszokni róla. És akaratlanul is mindig azt lestem, mi utal arra, hogy letért a gyógyulás útjáról, és megint csak hazudik nekem. És ez nem valami kedves kis déjà vu volt, hanem húsbavágó emlékeztető, hogy milyen volt régen. És nem volt jó érzés, kicsit sem. De annál naivabb nem is lehetnék, mint ha most leporolnám a rózsaszín szemüvegemet! Jól láttam, hogy Clay mindent megtesz, csak hogy megmutassa, ezúttal minden más. De vajon mennyire lehet igazán más? Nem telt még el annyi idő. És tekintetbe véve, mi mindenen ment át mostanában, szinte várható a visszaesés. Persze nem szabad így gondolkodni. Ma este el voltam szánva, hogy azon az úton járok, amit Clay olyan fáradságosan kikövezett a számunkra.

– Nagyon csini vagy! Nagy tervek estére? – dugta be a fejét anyám az ajtón, ellágyult ellágyu lt mosollyal. Megfeszültem, és felkészültem, hogy átugorjam az egyes számú akadályt.  A hajamhoz emeltem a fésűt, és olyan erővel húztam hú ztam végig rajta, hogy felszisszentem. Csak mert ideges vagyok, még nem kell magam ellen fordulnom. Szegény hajam mit vétett? – Ja, igen. Szóval, lenne egy perced, anya? – kérdeztem, és próbáltam palástolni a remegést a hangomban.  Anyám mintha érezte volna bennem a feszültséget. Leült az ágyamra. – Nagyon ráférne már erre a szobára a takarítás. A padlót alig látom, Maggie May – korholt aztán. Találomra felszedett egy kupac ruhát a padlóról, és szórakozottan hajtogatni kezdte. Nagyot nyeltem, mert gombócot éreztem a torkomban. tork omban. – Clayjel leszek ma este – böktem ki, amilyen gyorsan csak tudtam. Anyám keze megállt a levegőben, aztán az ölében lassan gyűlő ruhakupac tetején pihent meg. Láttam, hogy felhúzza a  vállát, és ebből tudtam, hogy nem örül a hírnek. De akkor sem vagyok hajlandó többé semmit eltitkolni a szüleim elől. Már eljátszottam egyszer a titkolózó tinit, és csak azt értem el vele, hogy megrendült bennem a bizalmuk. És abba a helyzetbe nem szeretnék mostanában újra belekerülni. – Anya? – kockáztattam meg egy gyengéd sürgetést, mert a hallgatásától csak még inkább ficánkolt a gyomrom. Nagy sóhajjal rám emelte a tekintetét. Fáradtnak láttam, és  valahogy sokkal öregebbnek, mint emlékeztem. Miattam vajon? Én vagyok a hibás a friss szarkalábakért a szeme körül, hogy olyan megviselten lebiggyeszti az ajkát? – Jó – felelte megfontoltan. Biztos voltam benne, hogy csészealj nagyságúra kerekedett a

szemem. – Jó?! – kérdeztem vissza, mert azt hittem, hi ttem, rosszul hallok.  Anya merev arccal mosolygott. mosolygott. – Nem erre a válaszra számítottál? – kérdezte. k érdezte. Félretette Fél retette a ruhákat, és összefonta a kezét az ölében. – Hát nem. Inkább valami... vehemensebbre... – vallottam be az arcát fürkészve. Ki ez a nő, és mit művelt az anyámmal? anyámmal?  Anyám megpaskolta maga mellett az ágyat. Melléültem. Hátrasimította a frufrumat, megcirógatta az arcomat. Bánatos és kimerült volt, és, ahogy néhány hete apa, valahogy mintha  beletörődött volna mindenbe. – Minek kiabáljak, vagy mondjam, hogy nem mehetsz? Akkor itthon maradsz? Elfelejted Clayt? – kérdezte. Gyengéden a kezébe  vette mindkét kezemet. Megráztam a fejem. – Nem – feleltem egyenesen.  Anyám szeme gyanúsan csillogni kezdett. Tudtam, másodpercek választanak csak el a könnyektől. Utálom, ha anya sír. sír. Mindig tehetetlennek és bűnösnek érzem magam tőle. – Nem akarom feláldozni, amit olyan nehezen építettünk fel újra kettőnk között. Apád és én nagyon szeretünk téged. Régen, amikor Clayjel voltál, rettenetesen féltettünk. Tudtuk, hogy ami köztetek van, csakis csakis szívfájdalommal végződhet. És nem örültem neki, hogy igazunk lett. Hirtelen a levegővétel is kínos lett. Anya átkarolta a vállam. – Tudom, ha apád és én nyitottabban gondolkodunk, ha meghallgatunk téged is, nemcsak ítélkezünk feletted, talán egész máshogy máshogy végződnek a dolgok. De annyira megrémültünk a lehetőség miatt is, hogy a kicsi lányunknak baja esik, hogy kikapcsolt az agyunk. Utáltál bennünket. Mi pedig nagyon

haragudtunk. Szörnyű időszak volt.  Az arcát a fejem tetejére fektette, én pedig éreztem, hogy lassan ellazulok. – Nem te vagy az egyetlen, aki képes megváltozni, Maggie May. Még a magunkfajta vénemberek is tanulhatnak a hibáikból. És a legfontosabb tanulság, hogy bízzunk benned és abban, hogy képes  vagy a saját utadat u tadat járni. Majd meghozod a döntéseket, ha h a kell; és csak azt remélem, hogy mindig tudni fogod, hogy nekünk elmondhatsz bármit. Megfogta a két vállamat, és maga felé fordított. – És még mindig nagyon féltelek, kislányom. Mert nem tudom  biztosan, mi minden változott meg valójában Clayton életében. Tudom, hogy már van, aki segítsen neki, és talán tényleg jó irányba halad. De még alig telt el egy kis ki s idő. Nem várhatsz csodát egyik napról a másikra. És attól még, hogy ő szenved, neked még nem kell feltétlenül újabb csalódásra és kínlódásra ítélned magad. Ha tényleg elszántad magad, hogy újrakezded Clayjel, vigyázz, hogy ne felejtsd el mindazt, amit te magad  tanultál!  tanultál! Jó tanács volt, figyeltem is tisztességgel. Régen dacot váltott volna ki belőlem ez a monológ. Dühített  volna, hogy ennyire pontosan tudni véli, mi fog történni. De a múltbéli események hatására inkább csak hagytam, hogy anyám szavai eljussanak a tudatomig, és ott gyökeret eresszenek. – Úgy lesz, anya! Ígérem. Csókot nyomott az arcomra, és felkelt mellőlem. – Mikorra jön érted? – kérdezte.  Az órára pillantottam az éjjeliszekrényen. Akkor jöttem rá, milyen későre jár az idő. – Egy óra múlva, elvileg.  Anyám csettintett a nyelvével. – Apáddal elmegyünk vacsorázni. De talán megvárjuk, míg ti

ketten elmentek itthonról. Láttam, hogy nagyon nem élvezi a gondolatát annak, hogy Clayjel vagyok. Ugyanakkor imádtam is azért, apával együtt, hogy ennyire okosan kezelik a dolgot. – Nem, menjetek menj etek csak! Viszont egyszer áthívom Clayt, azt hiszem. Ha töltötök töltötök egy kis időt együtt, jobban megismeritek egymást. Tudom, legutóbb nem nagyon volt erre lehetőség.  Anyám bólintott. – Az jó lenne. Hát akkor, ha nem baj, elmennénk lassan. De éjfélre itthon légy, egy perccel sem később! Elmosolyodtam a megszokott anya-lánya viszony hangulatára. h angulatára. – Igenis, asszonyom! – feleltem.  Anya próbált uralkodni az arcizmain, úgy bökött felém az ujjával. – Egy perccel sem később! – figyelmeztetett újra. Néma tisztelgéssel feleltem.  Az ágyra dobtam magam. Ez most tényleg megtörtént? Újabb emlékeztető, mekkora mázlista vagyok. Megesküdtem Megesküdtem magamban, hogy soha többé nem okozok csalódást a szüleimnek. Milyen könny ű ezt mondani! Mégis, legbelül pontosan éreztem, hogy egy gyönyörű szempár és egy kócos, barna fej mindent tönkretehet. Mire hetet ütött az óra, másra már nem voltam képes, mint izzadó tenyérrel járkálni fel-alá, fel-alá, és a hajamat tépni. A szőnyeg szinte kikopott a talpam alatt. Mintha sosem randiztam volna még senkivel! Igazából röhej, hogy ennyire pörgök egy sima sablonestén. Csakhogy tudtam, mi minden múlik rajta. Ma dől el, hogy ho gy képesek vagyunk-e vagyunk-e függetleníteni a kapcsolatunkat a betegségétől. Legutóbb folyamatosan dobált Clay érzelmeinek sodra. Könnyen magával ragadja az embert a sok ide-oda, szét, összevissza

hangulatváltozás.  Annyi időm ráment arra, hogy kitaláljam, hogyan mentsem meg, hogy minden egyéb a háttérbe szorult. És most, hónapok múltán, nem igazán tudom, mi maradt nekünk. Hogyan kell olyan kapcsolatot létrehozni, amit nem az ő érzelmi hullámvasútja határoz meg? És vajon mazochista vagyok, amiért szinte hiányzik ez az intenzitás? Akkor legalább tudtam, még ha az egész katyvasz nem is működhetett hosszú távon, hogy szüksége van rám. Hogy szeret engem, és csak én kellek neki. Most viszont nem vagyok teljesen  biztos ebben. Csak áltatnánk magunkat, hogy maradt valami, amiből amiből kiindulhatunk? Persze még mindig ugyanúgy vonzódtunk egymáshoz. De aggódtam, hogy csak azért éreztük annyira erősnek a szerelmet egymás iránt, mert így jött ki rajtunk a válsághelyzet, amiben találtuk magunkat. És vajon képes leszek valaha úgy nézni rá, mint bármelyik másik sráccal tenném? Nem úgy, hogy sasszemmel figyelem, szedi-e rendesen a gyógyszerét? Lesz-e részünk valaha abban a könnyed, laza együttlétben, mint más pároknak? Sokszor figyeltem Rachelt és Danielt, és minden porcikámmal arra vágytam, vágytam, amit ők élnek át. Egy szerelemre, ahol nincsenek kérdések, és nincsenek kétségek. Csak türelmesnek kell lennem. Időbe telik, míg megtanulunk navigálni az ismeretlen vizeken, ahová sodródtunk. És nem szabad elfelejtenem, hogy Clayton Reeddel soha semmi sem egyszerű. Viszont hamarosan el kell döntenem, el tudom-e tudom-e ezt fogadni.  Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy alig hallottam meg a csengőt. Csak az azt követő erőteljes kopogtatás rázott fel a kábulatból. Lesz még elég idő túlgondolni a dolgokat! A ma este

rólam és Clayről kell, hogy szóljon, ahogy újra felfedezünk mindent, amit imádunk egymásban. – Azta... hú, kösz! – szólaltam meg teljesen lenyűgözve. Clay állt az ajtóban, sötét farmerban, kék alkalmi ingben, fekete zakóban, kezében a legnagyobb rózsacsokorral, amit valaha láttam. Kétség sem fért hozzá, becsülettel végigment a listán; nem hagyott ki egyetlen kötelező randielemet sem. Beleértve a makulátlanul lenyalt haját és a boldog izgatottságot az arcán. Kapcsolatunk előző körében valahogy teljesen kimaradt ez az egész randizgatás. Megismerkedtünk, azzal fejest is ugrottunk a drámába, az alapokról teljesen megfeledkeztünk. A szerelmünk semmilyen szempontból nem volt jellemző két tinire. Egyből nulláról százra gyorsultunk úgy, hogy még moziba sem mentünk, sem kínosan feszengve vacsorázni egy közepesen elegáns étterembe, ahol megvitattuk volna a kedvenc zenekarainkat és életünk legcikibb helyzeteit. És most, hogy itt állt előttem Clay, kikenve-kifenve, kikenve -kifenve, szinte szégyellősen, egyszerre rádöbbentem, miről maradtam maradtam le. Az őrült, elsöprő szerelmünk hevében megfeledkeztünk bármilyen párkapcsolat legfontosabb lépcsőfokáról: az első randiről. randi ről. Éreztem, hogy újból feltámad bennem a bánat az apró, kedves pillanatok miatt, amiben sosem volt részünk. Mélyet lélegeztem, és a virágért nyúltam. Clay félénk, bizonytalan mosolya elárulta, hogy neki sincs lövése sem, hogyan írhatnánk újra a kettőnk történetét. Lehetséges lenne mindent elölről kezdeni? Megpróbálni  változtatni  változtatni a múlton, ami már meghatároz bennünket? be nnünket? Eltéríteni a sorsot, hogy meglássuk, így hová jutunk? Megragadtam a túlárazott csokrot, és azonnal ijedten felszisszentem. Felemeltem az ujjam: a hegyén sötét vércsepp  vöröslött. Basszus, gondolhattam volna a tüskékre! A szúró

fájdalom eszembe juttatta, hogy messze még a cél. Bármilyen  vonzó is a csomagolás, még még mindig ott rejtőzik benne a fájdalom. És nem tudtam, meddig tart, míg eltűnik. Ha eltűnik egyáltalán. De újra emlékeztettem magam, hogy ez nem a megfelelő pillanat. Ott lesz még a fájdalom, amin elmélkedhetek ... ... később. – Minden oké? – kérdezte Clay közelebb lépve. Bekaptam az ujjamat. A nyelvemen elömlött a fémes íz. Bólintottam, és hátrébb léptem, még mielőtt hozzám ért volna. Letettem a rózsát az előszobában, és a táskámért nyúltam.  Aztán Clay után mentem a tornácra, és becipzáraztam a kabátom. kabátom. – A szüleid itthon vannak? Illene köszönnöm nekik – lesett be a házba. – Nem, nincsenek. nincsen ek. De nagyon szigorú takarodóm van. Különben eltűnik a báli ruhám, vagy ilyesmi, gondolom – próbáltam oldani a feszültséget. Clay nevetett, mert láthatóan megkönnyebbült, hogy haladékot kapott a jópofizásra a szülőkkel. – Akkor kész vagy? – kérdezte már kevésbé erőltetett, inkább sokkal szívdöglesztőbb mosollyal. Az a mosoly ez, amitől egy lány képes minden másról megfeledkezni. Valaha én is így voltam ezzel. Kész vagyok-e? Tudja a hóhér. De csak ránéztem Clay reménykedő arcára, és tudtam, hogy próbálkozni azért lehet.  A kezemet a kinyújtott tenyerébe tettem, és gyengéden megszorítottam. – Vezessen, drága uram! Mindenben állok a rendelkezésére – szóltam. Clay az autó felé húzott.  Ahogy benn ültünk ü ltünk a kocsiban, és elindultunk, a viselkedése is

más lett. Boldognak, felszabadultnak és... igen: reménykedőnek láttam. Csak ekkor jöttem rá, mennyire szívesen látom ezeknek az érzelmeknek a lenyomatát az arcán. Bárcsak örökké ott lennének! – Na és hová viszel? – kérdeztem. A rádiót tekergettem, míg egy adóra bukkantam, ahol a The Dandy Warhols ment épp. Clay elvigyorodott. – Ó, ne félj, bébi, végigcsináljuk a teljes gimis sablont. Vacsi, mozi, talán még egy kis smárparti is a hátsó ülésen. Jólesett, hogy viccelődik, és az is, hogy izgatott. – Azta – leheltem, aztán huncutul rásandítottam. – Ez pont tökéletes lesz. Clay keze megpihent a combomon. Az egész testem azonnal megfeszült az érintése alatt. Lehettem bármily bizonytalan a  jövőnkkel kapcsolatban, egy dolog biztos: a vonzalmunk egymás iránt él és virul. – De nem a Vörös Homárba megyünk, ugye? – emlékeztettem az őszi diákbál előtti bolond vacsoránkra. Arra az éjszakára, amikor elvesztette a fejét, és szerelmet vallott. Csodálatos este  volt. És rémisztő. Clayjel és velem már csak így van ez. A jót annyira átszövi a rossz, hogy nemigen lehet elválasztani őket. Clay elkomorult az emlék hatására. h atására. Láttam, hogy nem volt okos dolog felhozni azt az estét, estét, ami annyira viharos volt mindkettőnk számára. De aztán bármilyen sötétség is kezdte hatalmába keríteni, mintha lerázta volna magáról, és újra mosolygott. Akkor tűnt csak fel, hogy visszafojtottam a levegőt. Fellélegeztem, hogy nem történt incidens. – Nem, semmi Vörös Homár. Rendesen akarom csinálni. A Ruby Tuesdaybe megyünk. Felnevettem, felszabadultan és őszintén. Clay csatlakozott hozzám. Olyan jó volt. Mi ketten, együtt, és csak élvezzük egymás társaságát.

 Az étterem dugig du gig volt, de szinte s zinte azonnal elhelyeztek bennünket b ennünket az előtér egyik boxában. – Szuper! Közel a salátabár! – lelkendeztem. Clay rám kacsintott, ahogy becsusszant az ülésre velem szemközt. – Na mi van, nem ülsz mellém, mint ahogy az az idős házaspár csinálja, ott? Hallgathatnánk egymás csámcsogását, a falat  bámulva – paskoltam meg magam mellett a padot. Clay csak kuncogott. Egyszerre fordultunk a szomszédos boxban üldögélő nyugdíjas pár felé. Tényleg mind a ketten ugyanazon az oldalon ültek. Egyikük sem szólt a másikhoz, inkább a vacsorájuk érdekelte érdekelte őket. Összenéztünk Clayjel, és kirobbant belőlünk a nevetés.  Amikor végre lehiggadtunk, Clay átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem. – Ez nagyon jó, Meg – szólt lágyan, csillogó szemmel. Nagyot nyeltem, mert hirtelen egészen másfajta érzelem kerített hatalmába. Amit csak úgy lehetne leírni, hogy közel eufórikus. Teljesen beleszédültem, beleszédü ltem, hogy itt vagyok vele. A tudatba, hogy nem megy sehová. Jól tudtam, mekkora ajándék ez. Jött a pincérnő, felvette az italrendelésünket, aztán újra magunk voltunk. Clay kedvtelve méregetett. Ha bárki másról van szó, zavarba jövök. De így csak elöntött a melegség. – Hogy van Ruby? – kérdeztem, és beleittam az üdítőmbe. Clay körbe-körbe mozgatta a jeget az ásványvizében, aztán bökött egyet a benne úszó citromkarikán az ujja hegyével. – Hát igen, még mindig min dig ugyanúgy. De ma reggel legalább  bement a boltba. Ez is valami, gondolom. Szomorúan csengett a hangja. Erősen gondolkodtam valami konkrétan hasznos feleleten. – Csak adj neki időt! Nem lehet egyik napról a másikra túllenni túllen ni azon, hogy elveszítünk valakit. Az ilyesmi hosszú folyamat –

szóltam végül olyan határozottsággal, ami arról árulkodott, hogy tapasztalatból beszélek. Clay pillantása megpihent rajtam. És már ott is volt a hatalmas, tütüben sztepptáncoló elefánt a szobában. Muszáj volt, hogy kezdjünk vele valamit, de féltem, ha ebbe belemegyünk, talán olyan dolgok derülnek ki, amiről jobb, ha nem tudok. De most is csak a struccpolitika utáni vágy beszélt  belőlem. Az olyan hívogató h ívogató volt, mint egy finom, puha, puh a, kényelmes mamusz. mamusz. Őrület, hogy mindig ezt hozza ki belőlem, ha Clayjel  vagyok! – Igen, gondolom – felelte Clay nehézkesen. A pincérnő érkezése megmentett bennünket a túlságosan is komoly  beszélgetés folytatásától. Rendeltünk, Rendeltü nk, aztán hirtelen vágyat éreztem, hogy valami könny edebb edebb témával készítsük elő a  vacsorát. – Amúgy lehet, hogy csináltatok egy tetkót – jelentettem be félénken. Clay felvonta a szemöldökét. – Komolyan? És mit? – kérdezte. Beletúrtam a táskámba, míg a kezembe nem akadt egy toll. A fogammal lehúztam a kupakját, és egy szalvétára gyorsan ráfirkantottam a szimbólumot. Úgy nézett ki, mint egy nyomott, fejjel lefelé álló U betű. betű . Clay maga elé húzta a szalvétát, és tanulmányozni kezdte. – Ez micsoda? – húzta végig az ujja hegyét a tollam nyomán. – Az Uruz ne vű rúna. A gyógyulás, kitartás, bátorság jele. Az egyik könyvben láttam, amit néhány hete Rubytól kaptam. Egyszerűen csak... nem is tudom... adta magát. Tetszik, amit  jelképez. Megfordítottam a kezem, és ráböktem a csuklóm érzékeny  bőrére, a belső oldalon. – Csak egész kicsiben, ide.

Clay ujja körbefutott a csuklómon, és megállapodott a ponton, amire mutattam. Reméltem, hogy nem fog hülyének nézni. De az a szimbólum valahogy erőt adott. És mintha az, hogy a bőrömön hordozom, mindig emlékeztethetne arra, hogy megvannak  bennem ezek az adottságok akkor is, ha néha sokáig kell kutatnom utánuk magamban. – Tetszik. Sőt ami azt illeti, tökéletes. Clay elvette a kezét, én pedig visszahúztam az enyémet az ölembe. Clay szája mosolyra húzódott. húzód ott. – Ruby odalenne meg vissza. Mondd el neki! Francot, szerintem még el is kísérne megcsináltatni.  Ahogy a pillanat komolysága szertefoszlott, újra biztos talajt éreztem a lábam alatt. – Igen, lehet, hogy tényleg megkérem. A szülinapomra gondoltam időzíteni. Clay vigyora még szélesebb lett. – Ez célzás akart lenni? Nehogy elfelejtsem a szülinapodat? – húzott, mire elvörösödtem. – Dehogy, komolyan! Csak mondtam – dadogtam hülyén. Clay finoman meglökte a cipőmet az övével. – Mintha valaha is képes lennék megfeledkezni a szülinapodról – szólt csendesen. Az ellágyult tekintetétől remegni kezdtem legbelül. Megvacsoráztunk és beszélgettünk. Mindenféléről, és igazán semmiről. Úgy tűnt, szavak nélküli egyezséget kötöttünk, hogy a komoly dolgokat későbbre hagyjuk. Most csak simán élveztük egymás társaságát. Clay fizetett, kimásztunk a boxból, és felsegítette a kabátomat. Ahogy belebújtam, kicsit kicsi t ott is felejtette a kezét a vállamon. – Készen állsz a közhelyesen normális randink második

felvonására? – kérdezte aztán a kocsiban. – Hajrá! Abszolút kész vagyok még egy kör klisére. Így is tettünk. Moziba mentünk, egy könnyed vígjátékra, amin mind a ketten szétröhögtük magunkat. Megosztoztunk egy adag kukoricán, és játékosan összekaptunk a csokis drazsén. Clay el sem engedte a kezem az egész film alatt, a hüvelykujja a kézfejemet cirógatta. Olyan csodálatosan egyszerű boldogság volt ez! Láttuk egy-két iskolatársunkat, és éreztük, hogy bámulnak, mint valami cirkuszi mutatványt. De még ez sem árnyékolhatta be a jókedvünket. Mozi után maradt még egy óránk , mielőtt haza kellett érnem, úgyhogy autóztunk egy kicsit. Elhagytuk a város határát is. Csak akkor lett számomra világos Clay úti célja, amikor rákanyarodott egy földútra. Amikor odaértünk, és leállította a motort, mellbe  böktem az ujjammal. – Nincs ma úszkálás, befagy a seggünk – figyelmeztettem. Clay az ajkához emelte az ujjamat. – Nincs úszkálás. Kihűlést nem terveztem a számodra ma estére – felelte határozottan szuggesztív hangon. Hmm, hanem, pontosan mit tervezett ma este a számomra? Ha szerepet kap benne a két keze és a nyelve, akkor készen állok megvalósítani azt a bizonyos tervet. Clay kiszállt a kocsiból, és megkerülte azt, hogy engem is kiengedjen. Kimásztam, és megdörzsöltem a hűvös levegőtől lúdbőröző karomat. Clay vastag plédet vett elő a csomagtartóból, csomagtartóból, és leterítette. Maga mellé húzott a földre. Próbáltam nem dideregni a pokrócon is átható hidegtől. – Tudod, nincs valami banánérlelő hőség... Nem akartam nyafogni, de már szabályosan reszkettem. Clay a

karjába zárt, és szorosan a kettőnk köré tekerte tekerte a takarót. Hideg orrát a nyakamhoz dörgölte. – Így már jobb? – kérdezte. Bólintottam. Már nem éreztem a hideget. Amíg így ölel, az én számat egyetlen panaszszó sem hagyja el. – Köszönöm a csodálatos estét! – súgta Clay a hajamba, és megcsókolta a szemem sarkát. Hozzábújtam, a fejemet hátravetettem, úgy néztem a csillagos eget. – Nem hittem, hogy eljutunk idáig – jegyeztem meg halkan. Clay karja megfeszült rajtam. – Én sem. Mégis itt vagyunk. És ettől most úgy érzem, még az is lehet, hogy érdemes volt átmenni mindenen, ha ez lett a vége. Ujjai a hajamba túrtak, és a remegésem már inkább a tomboló hormonoknak volt betudható, mint a hűvös levegőnek. – Nagyon hiányoztál. Majdnem belehaltam, hogy nem  beszélhetek veled. Hogy nem tudtam, mi van veled – fordítottam fordítottam Clay felé az arcomat. – Azt akarom, hogy meg tudjam kérdezni, hogy haladsz. Hogy szeded-e a gyógyszereket. Hogy használ-e a terápia. Hallani akarok az intézetről. Millió-egy Millió -egy kérdésem lenne hozzád, de, bevallom, félek feltenni őket. Szerintem azért, mert attól tartok, nem fog feltétlenül minden válasz tetszeni. Lehet, hogy ez nem hangzik valami támogatón, de azt akarom, hogy tudd, hogyan érzek. El sem hiszem, hogy ezt mondtam! De az, hogy ott ültem vele,  valahogy mintha lebontott volna minden gátat az őszinteségem útjából. Képtelen voltam csak ücsörögni, és úgy tenni, mintha nem ilyenekkel volna tele a fejem. Clay a hajába túrt, ami elárulta, hogy ideges és bizonytalan. – Szeretném megválaszolni a kérdéseidet. Komolyan. Szeretném eloszlatni ezeket a kétségeidet. Ugyanakkor attól félek,

hogy ezzel visszakerülünk ugyanoda, mint régen. Amikor minden rólam és a dolgaimról szólt. Most nem akarom, hogy ez legyen  velünk. Nem volt fair veled szemben. Felnyaláboltam a plédet magam körül, megfordultam,  befészkeltem magam az ölébe, és átöleltem. A mellkasára hajtottam az arcom, a szíve fölé. Hallottam, ahogy zakatol. A múltbéli tapasztalatok azt mutatták, hogy az efféle témák feszegetése esetleg kiboruláshoz vezet. Clay sosem arról volt híres, hogy jól kezeli, ha a betegségéről a  betegségéről kell beszélnie. De ha h a mindketten komolyan gondoljuk ezt az őszinteségdolgot, akkor nem szabad tovább kerülgetnem a forró kását. – De Clay, ha nem beszélünk róla, sosem fog megváltozni semmi. Te is és én is túl sokáig dugtuk a fejünket a homokba. Többé nem tehetjük meg – könyörögtem. Éreztem, ahogy Clay mélyet lélegzik; a testem együtt mozdult az övével fel, aztán le. A keze görcsösen ökölbe szorult, ahogy ölelt. Ez sorsdöntő pillanat. Mindkettőnk számára. A tagadás és a  bizalmatlanság túl sokáig határozta meg a kapcsolatunkat. Mostantól nem fogadunk el semmit, csakis totális őszinteséget. – Nehéz. Mindennap, minden mind en percben küzdenem kell – kezdett  bele. Felültem, hogy rendesen lássam. Összeszorított fogakkal elfordult. – Amikor bekerültem a Grayson Centerbe, a padlón voltam. Észak-Karolina után nem volt tiszta a fejem. Annyira be voltam csavarodva, hogy első éjjel megpróbáltam kimászni az ablakon. Bárcsak meglepett volna ez a kijelentés, de nem így volt. Túlságosan is jól emlékszem még, milyen állapotban volt, amikor otthagytam abban a kórházi ágyban, a két emberrel, akik a legkevésbé szerették, pedig az lett volna a dolguk, hogy mellette álljanak. – Nyilván elkaptak. És öt napig nyomták belém a lórúgásnyi

adag nyugtatót. Minden érzést és érzelmet elnyomtak bennem, amíg képes nem lettem normálisan szembenézni a dolgokkal. Tudja az ember, hogy nem jó a helyzet, amikor kezd rákötni a nyál az arcára, mert annyi ideje csorog – jegyezte meg Clay keserves grimasszal. Elsápadtam. – Hát, az nem lehetett szép s zép – motyogtam. Egyre csak a Viharsziget   járt a fejemben, az elektrosokk, meg a fehér hálóingben bolyongó páciensek. Clay keserűen felnevetett, aztán folytatta a történetet. – Annyit böködtek meg tapogattak, hogy olyan volt, mintha  valami kísérleti nyúl lennék, de nem tudott érdekelni. Már túl  voltam azon a korszakon, amikor aggódni tudtam magam miatt. Utáltam a szüleimet, utáltam magamat, utáltam az orvosokat – csak arra tudtam koncentrálni, hogy valahogy kihúzzam ott, míg  végre elmehetek. És tudtam, ha el jön  jön az az idő, első dolgom lesz, hogy befejezem, amit a motelszobában elkezdtem.  A szívem vadul kalapált a mellkasomban. Pontosan ettől tartottam. Ettől féltettem, amikor elvitték a szülei. Most, hogy azt kellett hallanom, hogy magányosan szenvedett, mintha kést  vágtak volna belém. Lopva letöröltem a könnyeket, amik csendben megindultak lefelé az arcomon, de vigyáztam, nehogy Claynek feltűnjön, mennyire szíven ütöttek a szavai. Tudtam, ha rájön, talán rágörcsöl, és soha többé nem beszél ezekről a dolgokról.  dolgokról.  És azt szerettem volna mindenáron elkerülni, bármekkora kínokat okozzon is nekem a mondanivalója. – Aztán egyszer csak cs ak minden megváltozott. megváltozott. Nem is i s tudom pontosan, mitől. Talán az új gyógyszer volt az oka. Amikor leálltam a lítiummal, és elkezdtem a Tegretolt szedni, kezdtem... nem feltétlenül jobban érezni magam, de legalább nem volt több

fékezhetetlen hangulatingadozás. Ami az egészben a legrosszabb, hogy hiányoztak. Még mindig hiányoznak. Tetszettem magamnak, amikor a csúcsponton voltam.  A hangjából mintha sóvárgást hallottam volna ki, ahogy a mániákus ámokfutásáról beszélt. El sem tudtam képzelni, hogy lehet, hogy ez után vágyakozik, de nem szóltam egy szót sem. Igazság szerint az ilyeneket sosem leszek képes megérteni. Annyit tehetek, hogy meghallgatom és támogatom. – De szeded még a gyógyszert, ugye? u gye? Muszáj volt rákérdeznem. Mindig azzal kezdődtek a bajok, hogy nem volt hajlandó kitartani a gyógyszere mellett. Pedig szüksége volt rá. Anélkül képtelen volt működni a hétköznapokban. Nem tudtam, eljön-e valaha a nap, amikor nem kell azon aggódnom, bevette-e, amit kell, vagy sem. Clay lobogó tekintettel a szemembe meredt. – Igen, Maggie. Egy tablettát sem hagytam ki, mióta elkezdtem a Tegretolt. Esküszöm neked, hogy sosem teszek többé olyat magammal – felelte felelte határozottan, teljes meggyőződéssel. A gyomromban oldódott valamit a feszültség. Clay keze fel-alá fel-alá simogatta a hátamat, mintha ez az ő számára is megnyugvást hozna. Tudtam, mennyire nehezére esik ezekről a dolgokról beszélni. – Tisztában vagyok vele, hogy szóba sem jöhet, hogy abbahagyjam. Mindennap szednem kell, életem végéig. Ez van.  Azt hiszem, belenyugodtam. De legalábbis igyekszem.  A keze folytatta az ütemes mozdulatokat a hátamon. Próbáltam elengedni magam. De ahhoz túlságosan izgatott i zgatott voltam. voltam. – Ennek nagyon örülök – mondtam neki. Finom mosollyal reagált, de szavakkal nem. – Dr. Todd mondta, hogy néha többször is váltani kell, míg talál az ember valamit, ami passzol a teste beállításaihoz. Nekem

mázlim volt, hogy ennyire gyorsan megtaláltam, ami nekem jó. A próbálkozás, a kudarcokkal rettenetes. Közvetlenül tapasztaltam, más bentlakókon. Ramatyul voltak. – Dr. Todd? – kérdeztem. Clay bólintott. – Aha, dr. Todd. Ő  volt az orvosom a Graysonban. Nagyon  jófej. Ő az első dilidoki, akinek sikerült elhitetnie elhitetnie velem, hogy van esélyem felülkerekedni mindenen. Egyszerűen... belém lát, érted? – És az új pszichiátered, ő milyen? Clay vállat vont. – Jó arc. Bírom. Egyelőre szorosan együttműködnek dr. Todd-dal, ami jó. Eléggé más vonal, de szerintem ki fogunk jönni egymással. Megkönnyebbülés volt ezt hallani. Clay hamisan rám mosolygott. Kérdőn felvontam a szemöldököm. – Ha már itt tartunk, felvetette, hogy magammal kéne hogy  vigyelek az egyik foglalkozásra – tette hozzá a legnagyobb meglepetésemre. – Engem? Mit akarna akarna ő pont tőlem? – kérdeztem ideges,  vékony hangon. Bár tudtam, mekkora dolog Claytől, hogy ezt kimondta, mégis fura volt arra gondolni, hogy elmenjek egy pszichiáterhez. Nem vagyunk egy kicsit túl fiatalok a párterápiához? Clay nevetett. – Én is ezt kérdeztem. De azt mondta, jót fog tenni, ha kibeszéljük a kapcsolatunkat, nehogy visszaessünk a régi hibákba. Shaemus és dr. Todd is pontosan tudja, mennyire fontos vagy nekem, és csak segíteni szeretnének, hogy normálisan működjenek a dolgok kettőnk között. Úgy, ahogy mind a kettőnk számára egészséges. Néha könny ű háttérbe szorítani a saját érzéseinket. Tudom, hogy téged teljesen beszippantott ez az egész,

ami velem volt. De most egyenlő felekként kell belépnünk ebbe a kapcsolatba. Nem szólhat minden csak rólam. Mit is mondhattam volna erre? Clay mindig is hihetetlenül jól mérte fel a helyzeteket és önmagát. De azzal, hogy képtelen volt úrrá lenni a viselkedésén, így is mérhetetlen károkat okozott. Most mégis itt van, egy kör terápián túl, és olyan dolgokat mond, amit nem hittem, hogy valaha valah a hallani fogok a szájából. Persze nem áltattam magam azzal, hogy kész-passz, meg is gyógyult. Tudtam, hogy ez egy folyamat. De amit most kínál, az az, hogy melléállhatok a gyógyulás útján. Vagyis pontosan az, amit megtagadott tőlem, amikor itt hagyott. h agyott. És tudtam, kapva kapok majd a lehetőségen. – Még szép, hogy elmegyek veled! Megteszek bármit, csak hogy  boldog és egészséges légy. Azt akarom, hogy működjön ez a dolog. És hogy tartós legyen. Csak mondd, mikor, és én ott leszek – ígértem. Clay a két tenyerébe fogta az arcomat. A pillantásától elolvadtam. – Te vagy a világ legönzetlenebb, legcsodálatosabb lénye, Maggie May Young. Nem tudom, mivel érdemeltelek ki, de minden egyes nap azon leszek, hogy méltó legyek a bizalmadra. Közel hajoltam, és gyengéden megérintettem az ajkát az enyémmel. Elégedetten dorombolt, aztán az egyik keze a tarkómra tévedt, a másikkal pedig átkarolt és közelebb húzott magához. Egészen összesimultunk, a szánk egymásra tapadt, és a testemben szétáradó forróság elvonta a figyelmemet minden másról.  Amikor megéreztem Clay nyelvét az ajkamon, gondolkodás nélkül utat engedtem neki. A nyelvünk táncot járt a másikéval, és csak faltuk egymást. Megmarkoltam a pólóját, a pokróc lehullott a  vállunkról, Clay keze lejjebb és lejjebb vándorolt a testemen.  Az ujjai már szinte a ruhám aljánál voltak, ami felcsúszott a

combomon, egészen-egészen egészen-egészen fel. Milyen könnyű volna újra átadni magunkat a kapcsolatunk érzéki oldalának! Amikor minden más csak kavargó őrület volt körülöttünk , ez az egy dolog mindig jónak jón ak és logikusnak tűnt. Ahogy egymásba olvadt a testünk, annál szebbet elképzelni sem tudtam. Éreztem, mennyire kíván engem most is. Éreztem az ölem  völgyében, valahányszor mozdítottam a csípőmön. Clay felmordult, mély torokhangon. Az ujjai a combomba mélyedtek, már csak a harisnyám vékony hálója állt közénk. De amikor épp eljutottunk volna odáig, amire vágytam, Clay elhúzódott. Összeszorította Összeszorította a szemét, kapkodva szedte a levegőt. Zakatolt a szívem, alig tudtam uralkodni magamon. Akartam őt. Jobban, mint bármi mást. – Maggie – búgta a nevem izgatóan. Újra szorosan hozzásimultam, készen arra, hogy ott folytassuk, ahol olyan kelletlenül abbahagytuk. Clay megmarkolta a vállam, mintha magához akarna húzni, de ehelyett kartávolságra eltartott magától. – Nem lehet. Még nem. Kinyitotta a szemét – pupillái vágytól sötétlettek, és elárulták, hogy nem teljes meggyőződéssel beszél. Zavartan pislogtam néhányat. – Micsoda? Miért? Utáltam, hogy szinte nyafogós lett a hangom. Az egész testem  bizsergett, kétségbeesetten vágytam rá. Minden értelemben. – Kívánlak. Akarom ezt. De nem lehet. Addig nem, amíg ilyen  bizonytalanok a dolgok. Kérlek, adj egy kis időt! Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen, miattad. Olyanná akarok válni, akit érdemelsz. Értsd meg, ha majd rendesen együtt leszünk újra, fantasztikus lesz, csodálatos, és akkor majd én is megértem, hogy képes leszek megadni neked mindent, amire valaha vágytál.

Kikászálódtam az öléből. Próbáltam nem úgy viselkedni, mint egy dacos gyerek. – Jó, értem. Nem gáz. Mekkora kamu! Teljesen indokolatlanul, de úgy éreztem, vissza lettem utasítva. Mindig is én kezdeményeztem bármiféle testi dolgot a kapcsolatunkban. Talán abban reménykedtem, ez egyszer nem így lesz. Persze gyerekes hülyeség, de ha az embert elragadja a hév, aztán nem kaphatja meg, amire a teste mindennél jobban  vágyik, nehéz logikusan gondolkodni. – Maggie, légyszi, ne nézz így rám! Szeretlek. Másra sem  vágyom a világon, mint hogy szeretkezzek veled. De haladjunk haladju nk fokozatosan! Hosszú távon job b job b lesz úgy. Mindkettőnknek. Olyan bocsánatkérő hangon magyarázkodott, hogy nehezemre esett ragaszkodnom a bosszúsághoz.  A vállára hajtottam a fejem, az arcomat az ingébe fúrtam, és megcsókoltam a mellkasát, épp a szíve fölött. – Oké – egyeztem bele csendesen. Clay magához szorított, és nem szóltunk többet. Egyelőre ez is elég volt.

19. FEJEZET CLAY

IGAZI KIHÍVÁS, ha nem lehetetlenség több év munkáját néhány rövid hónapba sűríteni. Egy hónapja, hogy félbehagytam a kezelést, és máris futni fu tni próbáltam, holott még csak járni tanultam. tanu ltam. Tény, hogy jobban voltam. Tudatosan odafigyeltem, hogy másképpen csináljam a dolgokat, hogy kitörjek a régi rutinból. De hülye lettem volna azt hinni, hogy rendben vagyok. Minden egyes nap annak volt a tanúbizonysága, hogy mekkora utat tettem meg. De ezernyi pillanat emlékeztetett arra is, milyen hülye voltam, amikor olyan dolgokat ígérgettem Maggie-nek, Rubynak, saját magamnak, amiket lehetetlen lett volna betartani a helyzetemben.  A nyomasztó hang a fejemben, ha halkabban h alkabban is, de még mindig kísértett. Meg akart győzni, hogy sosem lesz jobb. Néha egészen a hatalmába kerített a vágy, hogy magam ellen forduljak. És minden egyes mosolyra, amit az arcomra erőltettem, jutott egy kör küzdelem, hogy ne essek szét. De tartottam magam a terápiás tervhez. Egyetlen találkozót

sem hagytam ki. Gondosan bevettem a tablettákat, naponta kétszer, az előírás szerint. De a kínzó kétség egyre gyakrabban fogott el, minél tovább maradtam Davidsonban. Davids onban. Tényleg szükség van a gyógyszerre? Ne már, nem lenne sokkal jobb érzés nélküle élni? Emlékszel, milyen állati volt?  Milyen érzés volt a világ tetején? Ugyan, mit árthat, ha kimarad egy nap, kettő? Nem is kell senkinek tudnia róla. Minden egyes nap ezzel az ellenséggel kellett harcolnom. A neve: Clayton Reed.  A különbség, hogy többé nem fojtottam magamba a dolgokat, remélvén, hogy maguktól elmúlnak. Vagy ami még rosszabb  volna, nem adtam meg magam a fejemben suttogó hang követelésének. Beszéltem a félelmeimről Shaemusnak. És a késztetésekről, amik néha szinte mintha szinte mintha elevenen felfalnának. Ő  azt javasolta, hogy kezdjem újra a naplóírást. Hurrá! Azt akarta, hogy jegyezzek le minden alkalmat, amikor bántani akarom magam. A lényeg az lett volna, hogy megfigyeljem, mit érzek ilyenkor, mi válthatja vajon ki bennem. És Shaemus egy pillanatra sem titkolta, hogy aggódik értem. Elárulta, hogy egy  borderline szindrómásnál hatalmas a visszaesés kockázata, felvetette, hogy talán változtatni kell a Tegretol adagolásán, hogy legyőzhesse a mániás tüneteimet. És szóba került az is, hogy talán önként vállalhatnám az újbóli  bentlakást valahol. Néha ez tűnt a legjobb megoldásnak. Néha nem annyira. Mindennap a nagynénémhez tértem haza, aki felkelni is alig  volt képes reggelente. A ház, amely valaha melegséget és  biztonságérzetet sugárzott su gárzott,, most nem volt több üres váznál. Ruby Ru by a javaslatomra elkezdett gyászkezelő terápiára járni, de egyelőre nem láttam a változást. De akárcsak nálam, ehhez idő kell.

És akkor ott van Maggie, életem fénye és egyben legsötétebb  verme. Az újrakezdett ú jrakezdett naplóírásból kiderült, kiderü lt, hogy nincs változás a kiváltóm szempontjából. Úgy tűnt, a legnegatívabb érzelmeim még mindig hozzá kötődnek; a lányhoz, aki szeret engem.  A legutóbbi alkalommal kibuktam. kibuk tam. Kiszaggattam és elhajítottam a naplóm lapjait. Meg akartam ragadni az ollót Shaemus asztaláról, és felhasítani vele a bőrömet. Dühös, vad könnyek csorogtak az arcomon. Shaemusnak szeme sem rebbent. Csak annyit mondott, hogy lélegezzek mélyeket, koncentráljak valami másra, és így tovább,  végigvezetve a lecsillapodás felé v ezető ezető úton. Eltartott egy ideig, húsz perccel túl is léptük az előirányzott időt.  Amikor elmúlt a rohamom, Shaemus pedzegetni kezdte, hogy  vissza kellene mennem a Graysonba. Kiderült, már beszélt erről dr. Todd-dal, és elintézhetik, hogy két héten belül legyen helyem. – Tudom, hogy azt akarod, hogy Ruby és Maggie számíthasson rád. De mi haszna lehetne belőled bármelyiküknek is, ha szenvedsz? – tette fel a kérdést Shaemus finoman. – Ők sem akarnák, hogy az egészségeddel fizess az ő jólétükért. Ezt én sem vitathattam.  Vert seregként sere gként hagytam ott a rendelőt. Csődtömegnek éreztem magam, és legszívesebben egy perccel sem maradtam volna tovább a városban. Mégis hazamentem, és ott találtam Rubyt a kanapén. Álmában Lisa kabátját szorongatta, megviselt arcán a rászáradt könnyek nyomával. Hogyan is hagyhatnám magára, amíg ilyen állapotban van?  Aznap este nem hívtam hívtam Maggie-t. Féltem, hogy ha meghallom a hangját, az megerősít a vágyamban, hogy itt maradjak, vagy épp ellenkezőleg, azonnali hatállyal el akarjak majd tűnni. Hogy lehet a szerelmem iránta ennyire ellentmondásos? Ez nem fair vele szemben. Főleg a történtek után.

De aztán reggel felébredtem, és jól voltam. Sőt boldognak éreztem magam. Az előző nap eseményei távoli emlékekké halványultak. Felvettem Maggie-t kocsival suliba menet, és a szimpla jelenléte kisöpört a fejemből minden szökéssel kapcsolatos gondolatot. gond olatot. Hányszor és hányszor győztem már meg magam, hogy minden rendben lesz! Nagyon úgy tűnik, vannak dolgok, amik nem sokat  változtak. Pláne, ha Maggie-ről Maggie-ről van szó. szó. Veszélyes, ha egészen átadom magam neki. Egyszer már megtettem, katasztrofális következményekkel. Pedig olyan szép módja ez a bukásnak! Talán eljött az ideje, hogy magammal vigyem őt a konzultációra. Biztos voltam benne, hogy ezzel elébe megyek a dolgoknak, és visszaveszem az irányítást az életem felett. – Mit gondolsz, el tudnál jönni velem Shaemushoz holnap suli után? – kérdeztem, az ebédlő felé menet. Mostanában újra rászoktam, hogy vele, Rachellel és Daniellel Daniellel ebédeljek. És egyelőre nem is volt annyira kínos, mint számítottam s zámítottam.. Rachel és énköztem kialakult valami bizonytalan tiszteleten alapuló kötelék, mióta együtt dolgoztunk Bubi Bácsinál. Már nem került engem, sőt egyenesen ő próbált meg beszédbe elegyedni  velem a szünetekben. szünetekben . Tudtam, hogy a gesztus inkább szól Maggie-nek, mint nekem, de azért hálás voltam érte. Na és ott volt Daniel. Daniel. Az ellenséges attitűdje meglepő módon lecsillapodott. Tudtam, hogy továbbra is árgus szemekkel figyel, hogy azonnal közbelépjen, ha szükséges. Szerencsére egyelőre nem volt az. A bennem tomboló bolondéria ellenére kifelé nagy erőfeszítés árán azt mutattam mindenkinek, hogy egész más ember lett belőlem. Kimerítő volt egyszerre két életet élni. Már abban sem voltam  biztos, melyik az „igazi” Clayton Reed. Maggie megállt a zsivajgó terem ajtajában, és hozzám fordult.

Ellágyulva nézett rám; tudtam, tisztában van azzal, milyen erőfeszítést jelent számomra, hogy feltárjam előtte az életemnek ezt a szeletét. Legutóbb nem is sikerült, de most fog. – Persze – felelte a kérdésemre a terápiáról. – Csak elcserélem  valakivel a műszakomat a kávézóban. – Ha bonyolult, lehet máskor is – nyugtattam meg. Maggie megragadta a felkaromat, a körme a bőrömbe vájt. – Nem. Ott leszek – felelte sokatmondóan. Lehajoltam, hogy megcsókoljam a feje búbját. Egyszerre azt éreztem, mintha figyelnének. Felpillantottam, és a nyomorult Jake Fitzsimmonst láttam, ahogy minket bámul. Látszott, hogy nagyon nem örül, hogy együtt látja Maggie-t velem. Talán éretlen viselkedés volt, de nem bírtam megállni, hogy ne fonjam a karomat Maggie válla köré, és küldjék egy vigyort a még mindig ránk meredő Jake felé. Valami szadista elégedettség futott át rajtam, ahogy megláttam a rándulást a rágóizmán, épp, mielőtt elfordította a fejét. Úgy van, seggfej, ő az enyém! Valahogy gyömöszöld ezt bele a kemény fejedbe! – Clay? Ekkor jöttem csak rá, hogy Maggie már beszél hozzám egy ideje, de engem túlságosan lefoglalt a tesztoszterontól fűtött erőfitogtatás ahhoz, hogy meghalljam. Követte a pillantásomat, és keserűen felhorkant. – Ez most komoly, Clay? Odatartsam a lábam, hogy lepisild? Esetleg tetováltassam a nevedet a homlokomra? Szállj le Jake-ről, Jake- ről,  jó? Kibújt a karom alól, mire éreztem, hogy újra a felszínre tör a paranoiás félelmem. Miért védi őt? Több van köztük, mint hiszem? Nem  Nem   volt sok értelme, de gyanakodni kezdtem. Megragadtam a karját. Nem erősen, de határozottan, hogy ne tudjon még jobban elhúzódni.

Maggie lenézett a karját markoló kezemre, és elsápadt. Hamar rájöttem, mit művelek, és elkaptam a kezem. Basszus. Normális vagyok? – Ne haragudj! – motyogtam, és végigsimítottam a bőrén, ahol az előbb a kezem volt, talán túl hevesen is. Maggie karjában megfeszültek az izmok. Egy leheletnyit hátrébb húzódtam. – Semmi okom féltékenykedni. Hülye vagyok – mondtam csendesen, szégyenkezve. – Igen, az vagy. Még egyszer nem fogok magyarázkodni Jake miatt. Hülyeség.  Azzal Maggie a szokásos asztalunk felé vette az irányt. Nem tudtam, bölcs dolog-e utána menni. Távolról figyeltem, ahogy Daniel és Rachel üdvözli, akik szerencsére nem voltak szemtanúi az incidensnek.  A kezem ökölbe szorult, és legszívesebben belevágtam volna  vele a betonfalba magam mellett. Na, pontosan ettől féltem! Minél tovább maradok Davidsonban, annál közelebb kerülök ahhoz a régi Clayhez. Mintha minden, amit a terápián tanulok, elveszne a napi küzdelemben, hogy normális életet éljek. Maggie felpillantott, összeakadt a tekintetünk. Nem tűnt  boldognak. Megértem. Megértem. Brutál seggfej voltam. A klasszikus, őrülten féltékeny pasi. És mitől? Hogy valami fickó az én nőmet stíröli? Ennyire nem vagyok biztos magamban, hogy ezzel sem tudok mit kezdeni? Ekkor tudatos döntést hoztam: nem fogok elmenekülni a kapitális baklövésem következményei elől. Szereztem ebédet, és határozott léptekkel Maggie-ék asztala felé vettem az irányt. Ő pillantásra sem méltatott, amikor leültem mellé. Rachel és Daniel egyforma, óvakodó bizalmatlanságról árulkodó arccal ült egymás

mellett. – Sajnálom, Maggie – szóltam őszintén, ügyelve, hogy a barátai is jól hallják. Nem fogom eltitkolni, amit tettem. Nem fogok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Nem fogom trükkökkel rávenni Maggie-t, hogy megbocsásson a hülye viselkedésemért.  Vállalni fogom a felelősséget, remélve, remélve, hogy mégis így lesz. – Féltékeny lettem. Tudom, hogy Jake-kel közel álltok egymáshoz, pláne, mióta elmentem. Folyton téged bámul. És igen, ez kiakaszt. De ez nem jogosíthat fel arra, hogy kezet emeljek rád. Hogy erőszakkal visszatartsalak vagy megijesszelek. Az én érzéseim legyenek az én bajom, ne a tiéd!  Visszafojtottam a lélegzetem, lélegzetem, és vártam az ítéletet.  A szemem ide-oda járt Rachel és Daniel között, készen a méltóságteljes megköveztetésre. Daniel hűvösen méregetett. Rachel csak szomorúnak tűnt. – Muszáj, hogy emlékeztesselek, hogy h ogy eltöröm a lábad, ha ha szórakozol vele, öreg? De komolyan! Nem fogjuk ölbe tett kézzel  végignézni, hogy megint ezt műveled – mordult rám Daniel. Rachel nyugtatólag a karjára tette a kezét. Én álltam a szigorú pillantást, és bólintottam. – Nem, nem kell emlékeztető. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy úgy lesz. És nincs is vele semmi bajom. Seggfej voltam. Elcsuklott a hangom, han gom, ahogy a torkom összeszorult. Maggie csak némán megrázta a fejét. Kínos csöndben ebédeltünk meg, és én egyre biztosabban éreztem, hogy megint mindent elszúrtam. De aztán Maggie felállt az asztaltól, lenézett rám, és az arca csupa érzelem volt. – Holnap suli után u tán találkozunk Shaemus miatt. De most mennem kell – azzal otthagyott bennünket. El sem köszöntem Danieltől Danieltől és Racheltől, csak fogtam a tálcámat, és én is kimentem az ebédlőből. Nem mentem Maggie után. után. Eszembe jutott ugyan,

hogy hagyok neki egy üzenetet a szekrényén, ahogy azelőtt annyiszor, de rájöttem, ez inkább a régi Clayre vallana. Az új Claynek meg kell törnie a rutint. Akkor is, ha a vágy szinte fojtogat. Csütörtök délután volt, és a kocsim mellett várakoztam. Maggie-t egy napja nem is láttam. Tudtam, hogy kell neki egy kis távolság. És kivételesen békén is hagytam. Nem koslattam utána, mint egy pszichopata. Azért előző este megpróbáltam felhívni. Nem vette fel, ezért rámondtam a hangpostájára, hogy szeretem, és annyiban hagytam a dolgot. Ebédszünetben megint a karriertanácsadóval volt találkozóm. Sürgetett, hogy döntsem el végre, mihez kezdek érettségi után. De nagyon nehezemre esett. Jó lett volna szélnek ereszteni minden elővigyázatosságot, és átadni magam az álmodozásnak arról, mi leszek, ha nagy leszek. De jelen pillanatban, amikor minden egy hajszálon függ, ez nem a legjobb ötlet.  A célok fontosak, ezt még a terápián is hangsúlyozzák, de egyszerűen nem álltam még készen arra, hogy papírra vessem ves sem őket. Jelenleg meg kell próbálnom megállni a vészesen meredek lejtőn visszafelé, ahol hirtelen magamat találtam.  Ahogy megláttam megláttam Maggie-t közeledni felém a parkolóban, újra kaptam levegőt. A szívem vágtatni kezdett, szinte elgyengültem a megkönnyebbüléstől. megkönnyebbüléstől. Rettegtem attól, hogy talán mégsem jön el. Nem mintha neheztelhetnék rá, ha sarkon fordul és fut, ahogy a lába bírja, minél messzebb tőlem. És mégis itt van. És ez megerősített abban, hogy szeretnek, támogatnak, és hogy mekkora mázlista vagyok emiatt. Izzadó tenyérrel elsimítottam a hajamat a homlokomról. h omlokomról. – Nem tudtam, tu dtam, hogy h ogy eljössz-e – vallottam be neki, ahogy odaért hozzám. Eszméletlenül nézett ki a farmerben, ami úgy

simult a keskeny csípőjére, hogy egyszerre tele lett a fejem illetlen, de nagyon kellemes gondolatokkal. Türkiz pulóverén meglehetősen mély volt dekoltázs – meg kellett erőltetnem magam, hogy ne bámuljak disznómód. Hiába, pasiból vagyok! Nem vagyok még halott, hogy ne  venném észre, mennyire hihetetlenül jól néz ki. Kihúzta a haját a kabátja gallérja alól, és kifürkészhetetlen pillantást vetett rám. – Én sem voltam biztos benne. Nagyot nyeltem. – Figyelj, ha nem akarsz jönni, megértem. Amit tettem, az... – fogtam bele, de Maggie közbevágott. – Hagyd, Clay! Rengeteget törtem ezen a fejem. Huszonnégy órája mást sem csinálok. Halálosan elegem van abból, hogy ilyen megszállott legyek. Nagyon reméltem, hogy az ilyeneken már túl  vagyunk. De úgy gondolom, naiv vagyok, és nem teljesen fair  veled szemben. Nem várhatom, hogy átalakulj valami szuper-Clayjé, ennyire hirtelen. Abból csak kudarcélményed származhatna. Igaz, hogy amit tettél, nem volt szép, de elszántam magam, hogy veled megyek ezen az úton. És nem fogok  visszakozni. Ha van bármi, amivel megkönnyíteni ezt neked, akkor meg fogom tenni. Közelebb lépett, és összehúzta a szemét. – De ha még egyszer úgy érsz hozzám, azt néhány ujjad bánja. Érthető? Csak bólintottam, mert egyetlen szót sem találtam odaillőnek. Maggie újra hátrébb lépett tőlem, az arcáról eltűnt a szigorú kifejezés. – Na, menjünk! – kerülte meg az autómat. Utánasiettem, hogy kinyissam előtte az ajtót. Tudom, elavult gesztus, de jelen pillanatban a legkevesebb, amit megtehettem,

hogy kinyitom neki a kocsiajtót. Míg visszamentem a vezetőoldalra, sorra vettem néhány hiperszuper, praktikus önnyugtató technikát.  A kocsiban vágni lehetett a feszültséget, feszü ltséget, és fogalmam fo galmam sem volt, mit tehetnék, hogy eloszlassam. Sosem volt az erős oldalam a kellemetlen helyzetek kezelése, mivel legtöbbször én okoztam őket. A mostani sem volt kivétel. Maggie kivételesen nem tett be zenét, így némán hajtottunk Shaemus irodája felé. A motor zaja szinte bántón hasított a csendbe. Leparkoltam a jellegtelen, kétszintes téglaépület előtt, amelynek homlokzatán a Blue Ridge Mentálhigiénés Központ felirat volt látható. Kiugrottam a kocsiból, hogy kiengedjem Maggie-t. Felnézett a házra, ahol Shaemus rendel. Aztán egyetlen szó nélkül kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet. Gyengéden szorított egyet rajta, ahogy együtt beléptünk beléptün k a kapun. Fényárban úszó váróterembe léptünk. Holly, a recepciós az asztalánál ült, és pötyögött valamit a számítógépen. Felnézett és elmosolyodott, ahogy bennünket meglátott. – Szia, Clay, ülj csak le! Van egy pár perces csúszásunk. Holly negyven-egynéhány éves lehetett, legalább harminc kiló súly felesleggel. felesleggel. De elég kedves nő volt. Futólag rámosolyogtam, aztán egy keskeny kanapéhoz vezettem Maggie-t a sarokba. – Ez egész... szép – szólt Maggie nagylelkűen, ahogy körbejáratta a tekintetét a kopott bútorokon és a seszínű falon. – Nem erre számítottál? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Nem, én valami... sterilebbet képzeltem el, talán. Tudod, fehér kórházi falak, kényelmetlen székek. Mint egy sürgősségi. Ez meg itt majdnem olyan, mint egy magánlakás. Nagyon pontos volt a meglátása. Az egyik fal mellett még egy

kisebb tévé is állt, az ablaknál pedig akvárium. Igaz, a berendezés kissé viseltes itt, de legalább nem rideg és személytelen. Nem kellett soká várnunk, szemközt kinyílt az ajtó, és egy nagyjából korunkbeli lány lépett ki rajta. Vézna volt, mint a heroinfüggők, a haja szénakazal, a szeme beesett. Tudtam, hogy Maggie mindent megtesz, hogy ne bámulja szemérmetlenül, de szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében. Most megy végig a szokásos kérdéseken: Vajon miért van itt? Úgy néz ki, mint egy narkós. Az is? Vagy csak bolond?   Ami engem illet, már réges-rég túl voltam azon, hogy mások gondjait próbáljam kitalálni. Abból volt nekem is épp elég.  A lány a szemét a földre fö ldre szegezve sze gezve kibotorkált kib otorkált a szobából, Holly H olly köszönésére csak intett. Shaemus jelent meg az ajtóban. Felálltam. Maggie-n hirtelen nyugtalanság vett erőt. Eszembe jutott, micsoda kihívás neki, amibe beleegyezett. A terápia még azoknak is ijesztő tud lenni, akiknek rendszeresen részük van benne. Jobban fel kellett volna készítenem arra, milyen is lesz ez az egész. De a vitánk hevében kiment a fejemből. Egy újabb kövér tétel a hülyeségeim listáján, amit eddig elkövettem. – Clay! Szervusz! Te pedig Maggie vagy, ugye? – nyújtott kezet Shaemus. Maggie erőtlenül rámosolygott. Shaemus derűs derű s arccal pillantgatott ide-oda köztünk. Tényleg úgy nézett ki, mint egy kopaszodó nagybácsi. Ha először látja az ember, nem egy dilidoki  jut eszébe róla. Én is inkább bingózás, mint lélekelemzés közben tudnám elképzelni. – Gyertek csak be! – invitált aztán a szobába. Kézen fogtam Maggie-t, úgy léptünk be, együtt. Néztem, ahogy Maggie újra körbekémlel, aztán leül egy süppedős fotelbe a kandallónál. Shaemusnak dr. Todd-dal ellentétben nem volt íróasztala. Volt ugyan egy apró munkaállomás a sarokban, de

szívesebben ült középen, a pácienseivel. Az volt az elve, hogy túl könnyű elrejtőzni egy íróasztal mögött, és ha nyitottságot és őszinteséget vár el a vendégeitől, akkor őneki is ezekkel kell szolgálnia. – Utánad már nincs nin cs senki mára, úgyhogy úgyh ogy nem rohanunk.  Annyi időnk van, amennyi kell. Foglalj helyet, Clay! Teljesen  befeszülök, ha így ácsorogsz itt – intett Shaemus kedélyesen a másik fotel felé. Maggie csodálkozó cs odálkozó pillantást vetett az orvosomra. Láttam, hogy nem számított ekkora fesztelenségre. Igaz, ami igaz, Shaemust meg kell szokni. Még én sem tudom mindig hova tenni. De eddig még nem hozta ki belőlem a verekedőst, ami feltételezem, jó jel. Megkerestem Maggie tekintetét, és igyekeztem biztatóan rámosolyogni. Bizonytalan, de őszinte mosollyal viszonozta, és elhelyezkedett a fotelben. Shaemus leült a kanapéra, szemben  velünk. Kezébe vett egy jegyzettömböt, és kattogtatni kezdte a tollát. – Esetleg szóba került már köztetek, mit reméltek ettől a találkozótól kettőtök számára? – csapott a közepébe. Maggie és én összenéztünk, összen éztünk, én kínos grimaszt vágtam. – Nem, nem igazán – feleltem. Shaemus bólintott, és nem tűnt meglepettnek. Újra kattintott a tollával. – Maggie, te voltál valaha pszichológusnál? – fordult aztán hozzá. Maggie megköszörülte a torkát, és nemet intett. – Nem, még nem. A szüleim szerették volna, ha izé... elmegyek  valakihez, pár hónappal ezelőtt. De aztán nem mentem. Megdöbbenve meredtem rá. Ez új. Rágni kezdtem a szám szélét. Jézusom, mennyire vészes lehetett a helyzet, ha a szülei pszichológust fontolgat fon tolgattak?! tak?!

Shaemus szeme újra ide-oda kezdett járni közöttünk. – Ez azután volt, hogy Clay elment? – kérdezte, hogy egyértelmű legyen. Maggie elvörösödött, tudtam, nehezére esik ezt bevallani. – Igen – lehelte. Szerettem volna megfogni a kezét. Hozzáérhetek vajon? Engedni fogja? Nem tudtam, mit tegyek. Ez az új információ teljesen kizökkentett a nyugalmamból. Shaemus fura torokhangot torokhan got hallatott. – Mesélnél arról egy kicsit, miért szerették volna a szüleid, ha orvosi segítséget kérsz? Csak hogy nagyjából képben legyek, min mentél keresztül. Engem egy pillantásra sem méltatott: a szeme Maggie-re szegeződött. Maggie mocorogni kezdett, és felém villant a tekintete. Bocsánatkérő volt. Ezúttal megfogtam a kezét. Kétségek ide vagy oda, kellett a testkontaktus. Kellett nekünk a nekünk a testkontaktus. Maggie újra megköszörülte a torkát. – Búskomor voltam. Azok után, u tán, hogy... ami történt... Shaemus közbevágott. k özbevágott. – Nyugodtan mondd csak ki, mi történt! Clayjel éppen azon dolgozunk, hogy szembe tudjon nézni tompítatlanul a döntései, a  viselkedése következményeivel. Mi itt nem kerülgetjük kerülgetjük a dolgokat. Ez egy biztonságos, zárt kör. Fontos, hogy tudd, kimondhatod az érzéseidet, az aggályaidat. Ami itt történik, itt is marad. De ha  bármikor előfordul, hogy mégsem vagy képes beszélni valamiről, azt is meg kell mondanod. A kommunikáció mindennél fontosabb. Láttam, hogy Maggie nagyot nyel. Az ujjai fájdalmasan markolták az enyémeket. – Jó, szóval depressziós voltam. De igazán. Miután

 visszajöttem Észak-Karolinából. Miután Clay öngyilkos akart lenni.  A gyomrom összeszorult, hogy az ő szájából kellett hallanom, mit tettem vele. Beszélnem sem volt éppen egyszerű róla, de most, hogy tőle hallottam, legszívesebben a szék alá bújtam volna. – Ki sem dugtam du gtam az orrom a szobából. Nem tudtam aludni. Egy csomót fogytam. Elég ramaty állapotban voltam. Na mindegy, szóval a szüleim elkezdtek arról beszélni, hogy pszichológus kellene nekem. Tudtam, hogy aggódnak értem. És bántott is, hogy aggódnak, de akkor sem tudtam kikecmeregni belőle. Maggie arcán árulkodó könnycsepp szaladt le. Elfordítottam a fejem. – És végül mi változott? Mivel végül nem fordultál szakemberhez, gondolom, valami csak... – emelte fel Shaemus a tollát, és jegyzetelt egy keveset. – Nem tudom. Gondolom, csak elegem lett abból, hogy sajnálom magam. Azt mondogattam magamnak, hogy Clay nem  jön vissza, hogy próbál meggyógyulni. És ha csak itt lógatom az orrom, az nem segít sem rajta, sem rajtam. Maggie rám emelte könnyektől könnyek től csillogó szemét. – Aztán megkaptam Clay levelét, hogy lépjek tovább. Hogy nem akarja, hogy várjak rá. Valami bekattant nálam, és egyszerre dühös lettem, nem szomorú. Lehet, hogy ez segített. Újra rágni kezdtem a szám szélét. Keményebb ezeket hallani, mint hittem. Összeszorítottam a fogam, amíg vérezni nem kezdett  belül a szám, és a fémes íz valahogy megnyugtatott. Shaemus abbahagyta a körmölést, és rám nézett, mert nyilván feltűnt neki a szorongásom. – És neked milyen most hallani, h allani, Clay, mennyire menn yire nehéz volt Maggie-nek az öngyilkossági kísérleted után? – kérdezte magától értetődően.

Húha, Húha, nem bánik velem kesztyűs kézzel! Lehajtottam a fejem, és csak bámultam a Maggie-ét markoló kezemet, ami mintha idegennek és tőlem függetlennek tűnt volna. Fel sem tudtam fogni, hogy Maggie még mindig itt van velem. Egyedül voltam a bűntudattal. – Jó szar, szar, maga szerint? Önző seggfej voltam, ezt akarja hallani? Kezdtem én is dühbe gurulni. Bárcsak ne így lett volna: a harag nem sok jóra vezet nálam. Maggie megszorította a kezem. Próbáltam néhány mély lélegzettel lehiggadni. – Dühös vagyok. Magamra, hogy ezt tettem vele. Szomorú  vagyok, bánom a sok s ok elvesztegetett időt. Bűntudatom Bű ntudatom van, amiért  bántottam. De főleg kudarcot érzek. Mert csalódást okoztam Maggie-nek. És magamnak – suttogtam. Hallottam, ahogy Maggie csendesen sóhajt. Felnéztem. Az arcán könnyek peregtek, az alsó ajka reszketett. Shaemus felé nyújtott egy zsebkendős dobozt, abból kivett néhányat, és megtörölte az arcát. – Maggie, neked hogy esik hallani, h allani, hogy h ogy Clay szenved? – faggatta Shaemus. Maggie le sem vette rólam a szemét, úgy felelt. – Rosszul. Rosszul. De nem akarom, hogy bűntudata legyen, hogy szégyellje magát, vagy bármi más. Nem ő tehet arról, ami történt. Beteg volt. Lehunyt szemmel megráztam a fejem. – Nem gondolod, hogy Clay felelős volt a tetteiért? Szerinted nem ő a hibás abban, ami vele történt? történ t? – érdeklődött Shaemus. Kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy Maggie gyilkos pillantást vet az orvosomra. Mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt a zihálástól. zih álástól. – Maga hogy képes őt hibáztatni?! Nem tudott uralkodni

magán! Élete nagy részét a mániás depresszió és a borderline személyiségzavar tette ki! Hát milyen ember lennék, ha őrá fognám, ami nem az ő hibája? Maggie egyre jobban felemelte a hangját, de Shaemus pókerarca mit sem változott. Felismertem a kifejezést. Most megfogta! – Azt gondolnám: normális, emberi. Hogy is lennél képes nem hibáztatni őt azért, amit veled tett? Amit most hallottam, az egy szörnyű helyzetbe került ifjú hölgy története. Olyan helyzetbe, ami egy ennyire fiatal valakinek túl sok. Senki nem neheztelne rád, ha haragudnál Clayre. Bassza meg, mintha a körmeimet tépdesnék! Szükségét éreztem, hogy közbevágjak. Hogy védjem magam, talán. De tisztában voltam azzal, hogy a mai nap ugyanúgy szól Maggie-ről, Maggie- ről, mint rólam. És a kapcsolatunk alapvető problémáiról. Fontos, hogy Maggie magától meglássa ezeket. Még akkor is, ha  belepusztulok, olyan rossz hallani. Maggie elengedte a kezem, és eltakarta az arcát. Sürgető pillantást vetettem Shaemusra, de ő csak feltartotta a kezét, és élénken figyelte Maggie-t. Maggie-t. Az ő válla rázkódott, és már bántam, bántam , hogy magammal hoztam. Ez így teljesen el van cseszve! Hogy tehetem, hogy arra kényszerítem, élje át újra a sok szörnyűséget? Mindkettőnk életének egyik leginkább gyomorszorító időszakát? – Igen, haragszom rá. Hihetetlenül haragszom, amiért bántotta magát. Amiért otthagyott, és megszakított velem minden kapcsolatot. De leginkább szeretem őt. És azt hiszem... nem: tudom, hogy ez mindent felülír. Maggie letörölte arcáról a könnyeket, és dacosan összeszorította a fogát. Shaemus elmosolyodott. elmosolyodott. – Na, ezzel már tudunk valamit kezdeni! kezd eni! De ne keress

kifogásokat sem neki, sem saját magadnak! A tagadás többet árt, mint használ – szólt figyelmeztetőleg. Még egy óra hosszat beszélgettünk arról, hogyan kommunikálunk egymással. Szóba kerültek a féltékenységi rohamaim és Maggie kishitűsége. Megdöbbentett, mennyire kevésre tartja saját magát. És rá kellett jönnöm, hogy én sem tettem valami sokat azért, hogy ezen változtassak. Sőt, inkább tízszer rosszabb lett miattam minden. Megbeszéltük, mi történt előző nap az ebédlőben. Shaemus már a néma jelenlétével is nagyszerű segítség volt, hogy rájöjjünk a tipikus dinamikára kettőnk között. Én a legtöbb gondért magamat okoltam, de Shaemus rámutatott rámu tatott,, hogy mindkettőnknek lenne finomítanivalója a kommunikáción.  Ahogy közeledett a találkozó vége, kezdtem k ezdtem úgy érezni, mintha maratont futottam volna. Teljesen kimerültem. Maggie-re néztem, és láttam, hogy őt is leszívta ez az egész. Shaemus jegyzetfüzetet adott át neki. – Ajánlanám, hogy h ogy kezdj el naplót n aplót írni. Az nagyon nagy segítség, hogy f elismerd elismerd az érzéseket és késztetéseket, amiről nem is tudtad, hogy léteznek. Igyekeztem uralkodni az arcizmaimon. Agyturkászok, meg az ő naplómániájuk... Shaemus kikísért bennünket. – Nagyon ügyesek ü gyesek voltatok mind a ketten! Sok volt ez így egyszerre. Nagyon szeretnék még így együtt találkozni veletek. Clay hetente kétszer jár; Maggie, te jöhetnél esetleg minden második héten. Mit gondolsz? – szólt búcsúzóul. Maggie ekkor már újra fogta a kezem. Felém lesett, nekem pedig szinte elállt a szívverésem. A szemében valódi boldogságot láttam. – Szerintem jó lesz úgy – felelte.

Shaemus mindkettőnket mindk ettőnket széles mosollyal jutalmazott. – Nagyszerű! Hát akkor legyen szép estétek! Clay, kedden találkozunk, Maggie, veled pedig két hét múlva. Nagyon örülök, hogy megismerhettem egy ilyen csodálatos ifjú hölgyet! Kezet ráztak, Maggie elpirult a bóktól. Kiléptünk az utcára, és hirtelen úgy tűnt, mintha napokig lettünk volna odabent. Voltunk valakik, amikor bementünk, és egészen új emberként jöttünk ki. Elhelyezkedtünk a kocsiban, bekötöttük magunkat, aztán nekivágtunk a forgalomnak. Maggie becsúsztatott egy lemezt a lejátszóba. – Azta, ez durva volt. Mindig Mindi g ilyen? – kérdezte. Felnevettem a megkönnyebbüléstől, hogy nem gyűlöl, amiért idecibáltam. – Nem, nem mindig. Néha egész laza is tud lenni. De általában az első néhány alkalom kicsit kemény – feleltem. Maggie ujjaival dobolta a zene ritmusát a műszerfalon. Aztán egyszerre abbahagyta, és a tenyere a műanyag mű anyag borításra tapadt. – Örülök, hogy h ogy eljöttem. Úgy érzem, hogy h ogy ez használni h asználni fog nekünk – mondta komolyan.  Átnyúltam, és a combjára tettem a kezem, mert muszáj volt, hogy hozzáérjek. Mindig muszáj hozzáérnem. – Én is, Meg – feleltem halkan, aztán nem szóltunk többet. Hagytuk, hogy az újonnan megtalált lelki béke beszéljen helyettünk.

20. FEJEZET MAGGIE

 A DOLGOK MONDHATNI, eszméletlen jól alakultak. Jobban, mint azt valaha reméltem. Az ebédlős szörnyű nap után, és hogy elkísértem Clayt a terápiára, mintha új fejezet nyílt volna az életünkben. Már nem vártam, mikor történik megint valami rossz. Most, hogy hallhattam, Clay mivel küzd, milyen nehéz neki ez az egész, már nem voltam annyira sértődött, amiért kimaradok mindenből. Azt éreztem, hogy végre őszinték vagyunk egymással. De még mindig aggódtam miatta. Alig bírtam ki, amikor azt k ellett ellett hallgatnom, ahogy előadja Shaemusnak, mennyire szeretné megvágni magát, és hogy akaratlanul is én váltom ki belőle ezeket a késztetéseket, a mélyen gyökerező szégyene és bűntudata miatt. Néha Rachelt és Danielt bámultam, és irtózatosan szerettem  volna, ha Clayjel végre túltesszük magunkat a sok hülyeségen, és élhetjük az életünket, együtt. Mint egy normális pár. De nekünk nem ezt osztották, és ebbe kezdtem is beletörődni.  Az élet Clayton Reeddel sosem lesz leányálom. Lesznek sötét árnyak bőven, itt-o itt-ott tt elővillanó fénysugárral. És lassan

megtanulom értékelni azt a pici fényt, ha meglátom. Mert a sötétség nem vezet sehová. És valószínűleg nem is fog sosem.  Viszont dolgozunk az ügyön, együtt. És ez már valami. Így sokkal kellemesebb helyzetben voltunk, mint mint azelőtt valaha.  A változás mindenkinek mindenkin ek feltűnt, nemcsak Clayen, de rajtam is. Rachel meg is jegyezte egyik nap, suli után: – Boldognak látszol, Meg. És Clay is. Jó látni, hogy jól vagy. Rachel sosem cifrázta a dolgokat. Átöleltem, ami abszolút nem  vallott rám. De Rachel Rachel nem akadt fenn rajta. Daniel már kevésbé volt meggyőződve arról, hogy minden rendben, de egyelőre visszafogta a megjegyzéseit. Ha én megvagyok, akkor ő is; és ez olyasmi, amit imádok benne.  A szüleim alig leplezett pánikban követték a fejleményeket. Sosem faggattak, amiért hálás voltam. Helyette trükkösebb módszereket fejlesztettek ki az információszerzésre. Clay ragaszkodott hozzá, hogy átjöjjön hozzánk, hogy találkozzon  velük. Tudtam, szükségét érzi, hogy erőfeszítéseket tegyen velük kapcsolatban. Így Így lehetővé tettem az újbóli találkozásukat. Egyik nap Clay hazahozott a munkából. Tudtam, hogy anyám és apám is otthon van, ezért spontán módon megkérdeztem Claytől, nem akarakar-e bejönni. Valószínűleg helyesen döntöttem, hogy nem készítettem fel hosszadalmasan a szüleimmel való találkozásra. Tudtam, csak feleslegesen hergelné magát. Anya és apa vagy elfogadják, vagy nem. Akárhogy is, ez most Clay esélye arra, hogy bebizonyítsa, hajlandó változtatni a dolgokon és önmagán. – Biztosan készen állsz erre? – kérdeztem, mert láttam, hogy kissé elsápad. Nem felelt, csak biccentett. Beléptünk a nappaliba.  Apám épp újságot olvasott, anya pedig a laptopján dolgozott mellette. Egyszerre néztek fel, amikor megjelentünk az ajtóban. Nem

lepte meg őket Clay jelenléte: szóltam előre, hogy hozom magammal. Clayt ugyan nem akartam stresszelni azzal, hogy előkészítem a látogatását, de a szüleimnek időben értesülnie kellett róla. róla . Így lehetőséget kaptak, hogy kitalálják, hogyan viszonyuljanak a fiúhoz, aki felelőssé tehető a lányuk alig néhány hónappal korábbi összeomlásáért. Clay elengedte a kezem, és zsebre vágta mindkét kezét. Ez nála  biztos jele a feszültségnek. – Jó estét, Mr. Young, Mrs. Young – tett egy bizonytalan lépést, mintha kivégzőosztag elé sétálna.  Apám a szemüvege fölött nézett rá, aztán letette az újságot maga mellé a kanapéra, és felállt. Anyám mosolya, ha erőltetetten is, de legalább ott volt az arcán, ahogy elébe ment Claynek, hogy köszöntse. – Szervusz, Clay! – rázott kezet vele apám. Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy nem lép fel fenyegetően vele szemben. Aztán anya is kezet fogott vele. Örültem, hogy ilyen normálisak. Egy pont a szülői testületnek! – Ruby hogy van? – kérdezte anyám, és együtt érzőn megszorította Clay karját. Clay megdörgölte a nyakát, és felém  villant a tekintete, mintha csak meg akart volna győződni, hogy nem hagytam magára a szüleimmel. – Vannak jobb és rosszabb napok. Pontosabban rosszak és nem annyira rosszak. Elég nehéz – felelte kertelés nélkül.  Apám arcán engedett kicsit a szigor, mintha értékelné Clay őszinteségét.  Anyám csettintett a nyelvével. – Ha tehetünk bármit értetek, nyugodtan szólj! – felelte. Láttam, hogy Clay padlót fogott a felajánlástól. – Köszönöm, Mrs. Young! És köszönjük szépen, Ruby és én is a

sok kaját, amit küldött. Jó volt végre olyat enni, ami nem a fagyasztóból került elő egy dobozból – húzta Clay a száját fájdalmas mosolyra. Az a fajta mosoly volt ez, amikor nem tudja az ember, vajon felfalják-e felfalják-e elevenen a következő pillanatban. – Nagyon szívesen! – felelte anyám, any ám, azzal a kanapé felé tessékelte Clayt. – Foglalj helyet! Pont most készültem teát főzni. Kértek valamit? – intézte a kérdést mindkettőnkhöz. Clay nemet intett. – Köszönöm szépen, de nem – felelte olyan kínos udvariassággal, hogy legszívesebben rászóltam volna, hogy nyugi! Csakhogy apám már akcióba lendült. Karba tett kézzel helyet foglalt Clayjel szemben. Mindig is őt volt nehezebb lekenyerezni. Pláne, ha Clayton Reedről van szó.  Anyám kihívott a konyhába segíteni. Először nemet mondtam. Meglehetősen féltem magára hagyni Clayt az apámmal, akár csak egy pillanatra is. De anyám erősködött, és a pillantása elárulta, hogy jobb, ha iszkolok. i szkolok. Clay arcán szinte pánik tükröződött. Épp csak egy bátorító grimaszt tudtam felé küldeni, ahogy anyám után kullogtam a konyha felé. – Szerinted jó ötlet ezeket kettesben hagyni? – kérdeztem, és nyugtalan pillantásokat vetettem hátrafelé a folyosón, a nappali irányába. Csak kivehetetlen mormolás jutott el a fülemig, ahogy  beszélgettek, több nem.  Anyám előkészítette előkészítette a teát. Elővett egy doboz mogyoróvajas kekszet, és egy tányérra halmozta. – Apádnak beszélnivalója van Clayjel, Maggie. Szerintem az lesz a legjobb, ha hagyjuk, hogy bizalmasan tárgyaljanak egy darabig. Ettől ideges rángatózás indult a gyomromban.  Anya bátorítóan átölelt. átölelt.

– Ne félj, nem fogja puskával fenyegetni! De vannak dolgok, amit ki kell mondani. Amit Claynek is hallania kell. Ha úgy tervezed, hogy együtt leszel vele, apádnak és nekem muszáj  bizonyos dolgokat félreérthetetlenü félreérthetetlenüll tisztáznunk. Csúnyán émelyegni kezdtem, és már-már visszarohantam a nappaliba, hogy kiragadjam Clayt a házból. Mit képzeltem egyáltalán, amikor kitaláltam, hogy idehozom?! Nem tudhattam,  vajon Clay készen áll-e lelkileg arra, amit apám a nyakába zúdít. Öt perccel – vagy öt órával? – később ké sőbb visszatértünk a nappaliba a teáscsészékkel és a keksszel. Ahogy beléptünk, rögtön megcsapott a feszültség. Clay arcát kezdtem fürkészni várakozón. Meglepve tapasztaltam, hogy mintha egész... jól lenne. Apámmal egyszerre néztek fel, amikor lepakoltunk eléjük az asztalra. Megkockáztattam egy pillantást apám felé is. Zordnak tűnt, de legalább nem dühösnek.  A fél karomat adtam volna, ha megtudhatom, miről beszéltek, de feltételeztem, hogy arra még várnom kell. Egyelőre Ruby könyvesboltja került szóba. És hogy mennyire nehéz Claynek újra megszoknia a kisvárosi életet. A szüleim Floridáról kérdezték őt, de nem vallatták nyíltan az intézetről, ami három hónapig az otthona volt.  A kérdéseik ehelyett főleg abból a sunyi, közvetett puhatolózásból tevődtek össze, ami az elmúlt időben annyira  jellemző lett rájuk. Én is csak azért jöttem rá, mit csinálnak, mert Clay egyszer csak elpötyögtetett néhány részletet a Grayson Centerről, amiről még én sem hallottam azelőtt. Elmondta, mekkora kihívás volt a tanulás úgy, hogy csak napi két órája volt rá. Mesélt egy kicsit a többiekről is, akiket ott megismert, hosszasan ecsetelve a szobatársa, Tyler történetét, aki heroinozásért és paranoiás skizofréniával került be. Próbáltam a helyén tartani az államat, ahogy hallgattam. Már

egy hónapja, hogy Clay visszajött Davidsonba, és én még mindig alig tudok bármit a Graysonról vagy az ottani barátairól. Egyszerre úgy éreztem, én vagyok a világ legrosszabb barátnője. A szüleim bezzeg udvariasan figyeltek és kérdezgettek. – Örülök, hogy Maggie is jár az orvosodhoz! Nagyon helyesen tetted, hogy előhozakodtál vele – mondta anyám, és én paff lettem, hogy mennyire megértő. Clay ellágyulva rám mosolygott, és csak azután felelt. – Abszolút azon vagyok, hogy működjön ez az egész. Azt akarom, hogy Maggie- vel Maggie- vel teljesen bizalomra és támogatásra épülő kapcsolatunk legyen. Megteszem, amit csak kell, hogy a legjobb legyek, akit csak kívánhat. És akit én kívánhatok, hogy legyek.  A szüleim láthatóan értékelték a kijelentést, de feltűnt, hogy továbbra is f ürkészőn ürkészőn lesik minden mozdulatunkat.  Amikor eljött az ideje, hogy Clay hazamenjen, anyám átölelte, apám pedig vállon veregette. – Hamarosan találkozunk – köszönt el tőle apám, ahogy kikísértük őt. Megvártam, hogy becsukják a bejárati ajtót, mi ketten pedig tegyünk néhány lépést a kocsi felé, és csak aztán kérdeztem rá a privát beszélgetésére apámmal. Clay nevetett. – Már alig bírtad, mi? Játékosan belebokszoltam a vállába. – Mondd el! Légyszi! – nyafogtam, amitől Clay csak még  jobban nevetett. Ujját az orrom hegyére nyomta. – De kis kotnyeles vagy! Csak a szememet forgattam válaszul. Clay kioldotta a zárat az autón, aztán megfordult, nekidőlt a kocsinak, magához húzott a két lába közé, és átkarolta a derekamat.

– Megkaptam az apukás hegyi beszédet. Közölte, hogy h ogy nem kívánja, hogy újra fájdalmat okozzak neked. Testi fenyítést ígért, és a többi, tudod, hogy megy ez – felelte végül végü l könnyedén. Oldalba  böktem, mert tudtam, hogy szórakozik velem. – Au, jól van! – szedte össze magát, és a mellkasára vont. Arcát az enyémhez hajtotta, és megcsókolt. – Elmondta, hogy ami történt, súlyosan érintett téged. Hogy halálosan aggódtak miattad, és hogy ő még sosem érezte magát ennyire tehetetlennek apaként. Tudtam, hogy rossz lesz, ha elhagylak, Maggie. Csak azt hittem, helyesen cselekszem. A te kedvedért. És az enyémért. Mindkettőnkért. Fogalmam sem volt, hogy neked is pont olyan nehéz ez az időszak, mint nekem. Apád azt mondta, nem fogja még egyszer végignézni, ami veled történt, még akkor sem, ha kénytelen lesz bevállalni a rosszfiú szerepét, és elválasztani bennünket egymástól.  Visszafojtottam a lélegzetem, annyira megrémített és sokkolt apám kíméletlen őszintesége. Pedig számíthattam volna rá. Clay csókot nyomott a fejem búbjára. – Mondtam neki, hogy megértem, és hogy h ogy pont ezért nem kerestelek, amíg az intézetben voltam. Meg voltam győződve arról, hogy azzal teszek a legjobbat, ha távol tartom magam tőled. Hogy nélkülem kell folytatnod az életedet. Clay karja megfeszült a derekamon, a hangja elcsuklott. – De aztán azt is mondtam apádnak, hogy nekem nem opció nélküled élni. Ezért szedem a gyógyszert, járok a pszichiáterhez, és teszek minden mást, ami elősegíti, hogy a közös életünk boldog legyen, ahogyan te is. Ugyanis nincs számomra fontosabb, mint a te boldogságod. Könny szökött a szemembe. Lábujjhegyre álltam, és a számat az övére szorítottam. Clay még sokáig ölelt így, ízlelgetve az ajkamat, cirógatva a

sajátjával. A nyelvünk a szerelem tökéletes kötelékében egyesült.  Aztán elengedtük egymást, és Clay végigsimított az arcomon. – Szeretlek, Maggie May Young Youn g – súgta. – Én is szeretlek, Clayton Reed – feleltem fe leltem hasonló hévvel. Miután Clay hazament, és én is visszamentem a házba, a szüleim nem hozták többet szóba Clay látogatását. De éreztem, hogy enged a fagyos viszony köztük: ha nem is bíznak benne feltétlenül, legalább tisztelték az eddig elért eredményeit.  A szombati randik gyorsan rendszeressé váltak. Mintha Clay igyekezne jóvátenni jóvátenni az elvesztegetett időt. Néha vacsorázni mentünk. Néha moziba. Néha már délután elmentünk kirándulni és piknikezni. Máskor összefutottunk Rachellel és Daniellel, és együtt mentünk plázázni.  Az egész olyan csodálatosan sablonos volt! Annyira tinis! Jobb  volt így, hogy tudtam, Clay következetesen szedi a gyógyszert. Ebédhez kellett bevennie, és úgy is tett minden egyes nap, hiba nélkül. Nem hívta fel a figyelmemet túlságosan az eseményre, de nem is rejtegette. Honnan jött ez a hihetetlen szerencse, hogy itt tarthatunk, együtt? Az egész álomszerű volt. Féltem, hogy felébredek belőle, és minden kipukkad, mint a lufi. Clay nem lesz itt többé, magam leszek, és kiderül, hogy ez mind nem volt több egy monumentális hallucinációnál. De míg én szárnyaltam a boldogságtól, voltak, illetve volt, aki nem rajongott ennyire az új párkapcsolatomért. Jake-kel  jelentősen  jelentősen elhidegültünk egymástól. Nyoma sem volt a könnyed heccelődésnek munka közben. Sőt nem is volt közös műszakunk már vagy két hete, és muszáj volt arra gondolnom, hogy talán szándékosan alakította így a beosztását. Kicsit fájt a szívem, hogy olyan érzéketlenül megvezettem, és abban a minutumban gondolkodás nélkül pofára ejtettem, hogy

Clay újra szóba állt velem. Tiszta rohadéknak éreztem magam. Próbáltam beszélni vele, hogy amennyire lehetséges, jóvá tegyem a dolgot, de mindig vagy túl ingerült volt, vagy simán nem állt  velem szóba. Úgyhogy még várhatok az alkalomra, hogy könnyítsék a lelkiismeretemen vele kapcsolatban, ha az egyáltalán eljön valaha. Ellenben az életünk Clayjel szinte tökéletesen alakult. Igyekeztem nem megbámulni, ahogy suli után ott ült az ágyán, és egy vázlatfüzetbe rajzolgatott, míg én a házimon dolgoztam. Illetve dolgoztam volna, ha nem vonja el a figyelmemet rémes módon a hasán felcsúszott póló, és alatta a selymes bőr és az ínycsiklandó izmok. – Csináld a házidat! – intett vigyorogva. Belepirultam a lebukásba. A szememet az előttem fekvő papírra és rajta a szinte olvashatatlan macskakaparásra fordítottam, és igyekeztem összpontosítani. összpon tosítani. – Azt csinálom! – motyogtam, és dobolni kezdtem a ceruzámmal a könyvön. Clay kuncogott, amitől összeszorult összeszo rult a gyomrom. Oké, egyáltalán nem csinálom a házimat. Hangos csattanással becsuktam a törikönyvet, és átosontam a szobán, míg az ágyhoz nem értem. Clay elvigyorodott. Leültem mellé, odahajoltam, és  belecsókoltam a nyakába. – Min munkálkodsz? – doromboltam, és az orromat a vállához dörgöltem. – Neked a saját dolgoddal kéne foglalkoznod! Most lelkifurdalásom van, hogy zavarlak – felelte Clay kissé rekedten, mert közben az álla vonalát kezdtem végigcsókolni. Imádtam az ízét: sós és egyben édes is. Bár a kapcsolatunk érzelmi oldala  virágzott, a testi dolgok legnagyobb sajnálatomra inkább stagnáltak. Nem is értettem, mitől a fennakadás. Tudtam, hogy

Clay kíván engem. Éreztem minden csókjában, minden öleléskor. De mintha csak félt volna újra elmerülni egy számunkra oly ismerős világban. – Ne bánd! Úgyis inkább ehhez van kedvem – mondtam, és a nyakát kezdtem finoman harapdálni, épp ép p a füle alatt. Majd amikor átvetettem rajta a lábam, és úgy ültem az ölébe, éreztem, hogy megtörik. Na végre! Örömtáncot lejtettem volna, ha nem kerít a hatalmába valami egészen más. Ja, igen: a tomboló hormonjaim  voltak azok. Clay félredobta a vázlatfüzetet, két kézzel megragadta a csípőmet, és olyan erővel húzott magához, hogy az ujjai a húsomba vájtak. A nyelvem hegyével vonalat húztam a fülcimpájától a szája sarkáig. Amikor az ajkamat az övére szorítottam, hanyatt dobott az ágyon, és vadul csókolni kezdett. A fogunk összekoccant, olyan erővel ért a szája az enyémhez, és én utat engedtem a mohó nyelvének. Clay felnyögött, amikor a kezem megindult felfelé a hátán a pólója alatt. Annyira vágytam a meztelen bőrének érintésére!  Aztán a póló egyszer csak a nyakában volt, majd átcsúszott a fején,  végül a padlón landolt. Clay megborzongott, ahogy az ujjaim hegyével finoman átsimítottam mellkasának mellkasának sebhelyektől tagolt térképén. Még a pillanat hevében sem feledkeztem meg arról, hogy ellenőrizzem, látok -e -e vajon friss vágást a testén. Megkönnyebbültem, hogy csak régi hegek kerültek a kezem alá.  Az ő keze is követte az enyém példáját, és felfedezőút f elfedezőútra ra indult a  blúzom alatt. Észak-Karolina óta nem jutottunk ennyire messzire. Mohón átadtam magam az érzésnek, ahogy a keze a mellemhez ért, és hátrafeszültem, amikor a tenyere végre a melltartómra simult.  Aztán az ujjai közé vette a fájdalmasan vágyakozó

mellbimbómat, és azt hittem, nekem ott helyben végem. Clay, mint egy megszállott, rekordidő alatt letépte rólam a blúzt és a melltartót. Ha nyilvántartják a melltartólevevés világrekordját, hát Clay Reed épp most döntötte meg. A szája az ajkaimról a csak erre váró mellemre ugrott. Ízlelgetett, ingerelt a nyelvével, aztán a szájába vette az egyik mellbimbómat. – Ah! – tört ki belőlem. Túlságosan belefeledkeztem az érzésbe ahhoz, hogy érdekeljen, hogy Ruby is ott van valahol a házban. Elegáns, mi? Clay ujjai rátaláltak a farmerem gombjára. Fürgén kigombolta, aztán lehúzta a cipzárt is. A szája egy pillanatra sem hagyta ott a mellemet, de a kezét a nadrágomba csúsztatta, és a bugyimon keresztül végre megérintett. Egész testemben remegve hátravetettem a fejem a párnára, Clay pedig mesterien játszott a testemen. Olyan régóta nem éltem át hasonlót! Túl régóta, ami azt illeti. Nem voltam kifejezetten a rendszeres magányos örömszerzés híve, ezért sajnálatos módon el voltam hanyagolva az orgazmusok területén. Egyértelmű Egyértelmű volt, hogy ez a probléma hamarosan orvosolva lesz. – Clay! – nyögtem, mert az ujjai a vékony textil alá  vándoroltak, és elmerültek az alatta várakozó nedvességben. Egyetlen, tökéletes mozdulattal belém hatolt, és elkezdődött a kínzóan lassú ritmus, amitől amitől pontosan tíz egész kettő tized másodperc alatt végem volt. Tovább simogatott kívül-belül, míg a szája újra birtokba vette az enyémet, és a nyelve felvette az ujjai ritmusát. Felmerült  bennem, hogy talán illene viszonoznom a szívességet, de túlságosan a mámorködének hatása alatt voltam.  A testem még egyszer elérte a csúcsok cs úcsok csúcsát, majd ernyedten  visszahullt. Clay csak ekkor vette el a kezét, és az ajkai vad tánca is is

lelassult az enyémen. Úgy ziháltam, mint aki négy perc alatt futotta a mérföldet. A szívem annyira kalapált, hogy attól tartottam, mindjárt elvesztem az eszméletemet. Clay a helyére igazította a bugyimat, és felhúzta a sliccemet.  Aztán maga mellé vont, a mellével a hátamhoz simult. Az arcát a hajamba temette, és az egyik tenyerét a hasamra tette. – Hú, azta... Köszönöm! – szólaltam s zólaltam meg esetlenül. Clay a fülembe horkantott. h orkantott. – Ezt nem kell megköszönnöd... részemről a szerencse, kicsim. kics im.  A lábujjaim is begörbültek begörbültek a gyönyörűségtől, olyan hangon jött a becézés az ajkairól. Legszívesebben hozzádörgölőztem hozzádörgölőztem volna, mint egy macska. Olyan egy liba tudok néha lenni! Visítós, rózsaszín masnis, flitteres buta liba. Ez egy olyan oldalam, amit csak és kizárólag Clay képes előhozni belőlem. Megakadt a szemem a félredobott vázlatfüzeten. Magam elé húztam. A hátamra hátamra fordulva közelről tanulmányozni kezdtem. A szám mosolyra húzódott, amikor megláttam az aprólékosan kidolgozott profilomat, amit Clay rajzolt, míg én a házimmal foglalkoztam. – Clay, én nem is i s így nézek ki. Kissé elfogult vagy velem kapcsolatban – akadékoskodtam. A tehetsége, mint mindig, most is lenyűgözött. Igazán félelmetesen nagy művész! Clay arcon csókolt, aztán felemelte a kezét, és az ujjával  végigsimított az orromon. orromon. – Nem, szerintem meg te nem látod tisztán a dolgokat. Hogy tudsz mindennap tükörbe tükörbe nézni és nem azt a gyönyörű lányt látni, akit én, ezt sosem fogom megérteni! Elpirultam a szavain. Nem is zavaromban, inkább a  boldogságtól. Az érzéstől, érzéstől, amihez kezdtem komolyan hozzászokni. Felkönyököltem, és Clay felé fordultam. Ő  felvont szemöldökkel nézett vissza rám.

– Nem tetszik ez a pillantás! Ilyenkor mindig járni kezd az agyam, hogy most épp mit forgatsz abban az okos fejedben –  bökött a homlokomra incselkedve. – Képzőművészetire kéne járnod majd, vagy ilyesmi. Tényleg tehetséges vagy. Biztos kapnál valahová ösztöndíjat – mondtam. Clay legnagyobb csalódásomra egyszerre feszült lett. Eddig nem nagyon került szóba köztünk a jövőnk kérdése, persze azon túl, hogy együtt akarjuk tölteni. De hogy fog az működni, ha én elköltözöm, ha egyetemre megyek? Már hetekkel azelőtt kézhez kaptam a levelet a sikeres felvételiről a James Madison Egyetemre. A szüleim majd kibújtak a bőrükből örömükben, Rachelt és Danielt teljesen lázba hozta a hír. De Claynek még nem szóltam. Főleg azért, mert rettegtem, hogy elrontja a jelen boldogságunkat, ha egyszerre elválást és távkapcsolatot kezdek emlegetni. Clay felült, és a vázlatfüzetet az éjjeliszekrényre dobta. Már sötétedett; felkapcsolta a kislámpát. Már tisztán láttam rajta a feszültséget, amit a javaslatom váltott ki. Nevetséges! Nem pedálozásból beszélek neki a művészi tehetségéről. Komolyan eszméletlen ügyes. – Na, mit szólsz? – kérdeztem, és mellé araszoltam az ágyon, míg a combunk összesimult. – Aha, hát, nem tudom – felelte bosszantóan kurtán. – Hát nézz utána! Mit árthat az? Egyáltalán gondolkodtál már azon, mihez kezdesz érettségi után? Itt akarsz maradni Rubyval?  Vagy egyetemre mész valahová? Tudtam, hogy erőszakos vagyok. De már kezdtem fuldokolni a  bizonytalanságtól. Clay összeszorította a fogát. – Figyelj, Maggie, hálás vagyok azért, amit ezzel el akarsz érni, de egyszerűen gőzöm sincs, mihez kezdek. Érted: csak most

kerültem ki a diliházból. A nagynéném párja meghalt autóbalesetben, azóta próbálok gondoskodni Rubyról. Szóval nem nagyon engedhettem meg magamnak a luxust, hogy az életcéljaimon merengjek – szólt szinte vicsorogva. Egy árnyalatnyit hátra is hőköltem, mert túlságosan is a régi Clayre emlékeztetett. – Én csak... – kezdtem, de közbevágott. – Te csak olyanba ütöd az orrod, amihez semmi közöd. Pont azt csinálod. Nem akarok beszélni róla. Miért nem lehet simán élvezni a pillanatot, és nem elszúrni azzal, hogy azt magyarázod, szerinted mit kéne kezdenem magammal? Jó, most már komolyan kezdtem berágni! Pláne az, ahogy  járkálni kezdett fel-alá, fel-alá, ijesztően déjà vu-szerű vu-szerű volt. De most nem visszakoztam azonnal ijedten, mint azelőtt, hogy megkönnyítsem a számára a helyzetet. Nem kezdtem mentegetőzni, simogatni a megsebzett lelki világát. Ezúttal úgy döntöttem, mindkettőnknek jobbat teszek, ha egyenes leszek. – Hát jó, én viszont nemsokára egyetemre megyek. Már csak néhány hónap, Clay! Ennyi! És nem akarok elmenni addig, míg nem tudom biztosan, hogy te is kezdesz valamit az életeddel – feleltem határozottan, és összefontam magam előtt a karomat. ka romat. Clay kacaja sötét és keserű volt; annyira, hogy összerezzentem. – Te csak ne aggódj miattam, Meg! Nem fogok bezavarni az életedbe. Építgesd csak a rózsás kis jövődet, én nem állok az utadba! – vetette oda. Felugrottam. – Elég volt az önsajnálatból! Csak próbáltam rámutatni, hogy csodálatos művész vagy, és kihasználhatnád a tehetségedet. Tudod, mit mondanak: élj abból, amit szeretsz csinálni. Csak segíteni akartam – tromfoltam.  A szemem az éjjeliszekrényen álló borostyánszínű kis fiolára

tévedt, és eszembe jutott, hogy vajon fogy-e rendesen az a gyógyszer. Clay szélsőséges kilengései ugyanis kezdtek megrémíteni. Követte a pillantásomat. Sóhajtva megcsóválta a fejét. – Mostantól majd mindig meg fogsz gyanúsítani, gyanú sítani, hogy hazudok a gyógyszerről, valahányszor összeveszünk? – kérdezte  bizalmatlanul. Éreztem, hogy a szám széle remegni kezd. – Nem lenne érthető? – kérdeztem. Ez rögtön kifogta a szelet Clay dühének vitorlájából. A válla meggörnyedt, lehajtotta a fejét. – De, valószínűleg – felelte. Aztán már csak a lélegzetünk hangja törte meg a szoba csendjét. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, ami visszaröpítene bennünket a néhány perccel korábbi boldogságba. Az éles váltás sajnos nem volt szokatlan. Ez szörnyen elszomorított. Annyira szerettem volna végre túl lenni ezen, de tudtam, még hosszú út áll előttünk.  A bennem élő gyáva kukac arra biztatott, hogy h ogy acélozzam meg magam, és kapaszkodjak ezen a hullámvasúton, amíg tehetem. De ez a részem egészen aprócska volt. Lassan odasétáltam hozzá. Az ujjaimmal gyengéden a sűrű fekete hajába túrtam. – Azt hiszem, csak a lehető legtapintatlanabb módon próbáltam a jövőnk iránt érdeklődni. Sajnálom, hogy hisztiztem – mondtam. Őszintén bántam, hogy veszekedésbe fojtottam ezt a komoly  beszélgetést. Clay megrázta a fejét. – Ne sajnálj semmit! Nem mintha nem jutott volna eszembe, mi lesz... azután. Ezért járok folyton a hülye karriertanácsadóhoz. Mr. Hunt személyes ügyének tekinti, hogy jövőt alkosson a számomra – mosolygott, és végre a szemembe nézett. Tudtam, túl vagyunk túl vagyunk a rémisztő balhén.

– Komolyan? És hogy megy? – kérdeztem, ujjaimmal továbbra is a hajában. Imádja, ha ezt csinálom – a jutalmam mindig az arcán elömlő nyugalom. – Hát, ha nem jött volna le az előbbi reakciómból, elég szarul. Fogalmam sincs, mit csináljak, ha leérettségiztem. Jó lenne  valami  valami terv. De egyszerűen nincs – felelte megviselten. Az egyik kezem a tarkójához ért: magamhoz húztam a fejét, és gyengéden szájon csókoltam. – Majd én segítek kitalálni. És megoldjuk, hogy bármihez is kezdesz, abban én is szerepet kapjak – ígértem. Clay lágy mosolya elfeledtette az előbbi kínos vitát.  A mobiljának hangja törte meg a varázst. Rá sem pillantott a kijelzőre, csak felvette, és beleszólt. – Igen? – mondta, és még mindig énrám mosolygott. Zavartan félrebillentettem a fejem, mert a következő pillanatban pillan atban lehervadt a mosoly az arcáról. – Helló, nem, jó lesz. Nem felejtettem el.  Vetett felém egy óvatos pillantást, amitől egyszerre nyugtalan nyu gtalan lettem. Kivel beszélhet? – Most hétvégén? Simán. Nem, komolyan, Ruby nem bánja. Pénteken küldök útvonalat. És újra kifürkészhetetlen arccal nézett rám. Jó, szóval valaki látogatóba jön. De ettől miért kell, hogy az egész viselkedése ennyire megváltozzon? – Oké! Majd beszélünk akkor, Maria! Maria? Ki a franc az a Maria? Clay véget vetett a hívásnak, és visszatette a telefont az íróasztalra. Nyugi, Maggie, ne ugorj! Hadd meséljen csak Mariáról és arról, hogy miért jön látogatóba! Ne játszd itt a féltékeny hárpiát! Persze, könnyű azt mondani. Clay zsebre vágta a kezét. Most kezét. Most Lebuktál, öregem – öregem – gondoltam.

– Maria? – érdeklődtem érdeklődtem sürgetően, mert nem bírtam tovább  várni, hogy összeszedje a bátorságát, és magyarázattal magyarázattal szolgáljon. Clay vágott egy fájdalmas grimaszt, ami sosem jelent jót. – Ja, igen... Maria egy haver a Graysonból. Megy a bátyjához  Alexandriába, és itt akar aludni egyet – felelte. Na, ez nem is olyan vészes! De akkor miért viselkedik Clay ennyire furcsán? – Még sosem említetted Mariát. Jó barátok voltatok? – kérdeztem az arcát fürkészve. Egy pont oda: nem nézett félre  bűntudatosan. Állta a pillantásomat, és már tudtam, hogy akárki is legyen ez a csaj, semmiképp nem valami exbarátnő, akit összeszedett a külön töltött rövid idő alatt. Claynek vannak hibái, de nem hűtlen. Ugyan technikailag nem voltunk együtt, míg Floridában volt, de annyira már ismerem, hogy sosem lett volna képes összejönni valakivel olyan hamar azután, hogy velem szakított. Egyszerűen nem az a fajta. – Aha, eléggé összemelegedtünk. összemelegedtünk . Tyler meg ő voltak a legjobb haverjaim bent. Nem számítottam rá, de nemrég felhívott, hogy kijött. De gondolom, itt volt az ideje. Na mindegy, szóval csak egy napig lesz itt. Megkért, hadd aludjon nálunk, remélem, nem baj – felelte Clay. Tudtam, ha azt mondom, hogy de, baj, akkor felhívja Maria  barátnőjét és közli vele, hogy máshogy kell megoldania megoldania a szállást. És ez a tudat hatalmas h atalmas enyhülést hozott a mocorgó féltékenység kellemetlen szúrása után. – Persze, nem baj! Szívesen találkoznék vele. Még jó, hogy a plafon nem szakadt rám. De nem akartam  bevallani, hogy ez az arctalan Maria kissé kiborít. Főleg azért, mert ott volt a szerelmem mellett, épp akkor, amikor én magam ki  voltam zárva az életéből, és ezt nem tudtam hova tenni. Ha pasi lennék, szemem sem rebbenne. De egy lánynak az ilyen...

Mondjuk, hogy első kézből tudom, mekkora a hatalma Clay Reed  vonzerejének, mivel magam is rendszeresen áldozatul esem neki. Clay felvonta a szemöldökét. Egyértelmű volt, hogy átlát a szitán. – Ja, persze – felelte fapofával. f apofával. Elvigyorodtam. – A totális őszinteség szellemében valószínűleg illik szólnom, hogy Maria egy kicsit... belém volt zúgva az intézetben. Még szép. Bentlakásos intézetben volt, nem kómában. – De sosem lépett semmit, én meg idejében tisztáztam, hogy téged szeretlek, más nem érdekel. Úgyhogy sosem volt köztünk több sima barátságnál – hadarta. Megfogtam a csuklóját, és kihúztam kihú ztam a kezét a zsebéből, aztán összefontam az ujjaimat az övével. – Lazíts, Clay! Elhiszem. Nem mondom, hogy nem legyintett meg a zöld szemű szörny, de biztosíthatlak, túl vagyok túl vagyok rajta. Ezen ne stresszelj! – csitítottam. csitítottam. Lélegzetelállító félmosollyal felelt. – Mondtam már mostanában, mennyire szeretlek? – kérdezte.  Az összefont kezüket a szájához emelte, és csókot lehelt a kézfejemre. – Már legalább öt perce nem. Kezd ellustulni, Reed uraság! – feleltem tréfásan. Újra megcsókolta a kezem. – Sze-ret-lek – mondta, és minden szótagot szótagot csókkal nyomatékosított. Kuncogtam, mint egy fruska, és elpirultam. Bizony: rózsaszínű, flitteres liba vagyok. Csak azt reméltem, hogy nem leszek kénytelen verekedős, szemkikaparós szörnnyé vedleni ennek a Mariának a közelében. Tudtam, ha kell, tétovázás nélkül szabadjára engedem a bennem rejlő amazont.

21. FEJEZET CLAY

M ARIA TELJES TÍZ PERCE VOLT CSAK ITT, de én máris megbántam, hogy belementem, hogy itt aludjon Rubynál. Abban a pillanatban, hogy péntek este megjelent a küszöbön, megláttam rajta a  változást. Nem Nem tudom, a több centi vastag vakolat vakolat tette-e az arcán,  vagy az, hogy a szoknyája szok nyája alig takart valamit, de úgy éreztem, egy  vadidegennel állok szemben. Ez nem az a Maria Cruz, akit a Graysonban megismertem. – Clay! – visította, amint ajtót nyitottam. Nem kerülte kerü lte el a figyelmemet, ahogy hozzám dörgölte a mellét, amikor megölelt. És azt is pontosan láttam, hogy feltűnően hosszasan bámulja a számat. Fogalmam sincs, ki ez a némber, de hogy nem az én  barátom, az biztos. Inkább arra a valakire hajazott meglehetősen, akitől Maria anno meg akart szabadulni. Valakire, aki szétteszi a lábát minden pasinak, aki akár csak egy pillantásra is méltatja. A lányra, aki ugyanarra használta a szexet, amire én a drogokat és a  vagdosást. – Hali, Maria! – köszöntöttem kelletlenül, és betessékeltem a

házba. Ruby nem volt otthon: újabban belevetette magát a munkába a könyvesboltban. Örültem, hogy végre kimozdul,  viszont most bármit megadtam volna, ha ott lett volna, hogy tompítsa Maria hatását. Maria beráncigálta a házba maga mögött az utazótáskáját is, ami úgy nézett ki, mintha legalább egy hétre pakolt volna. – Várj, segítek! – ajánlottam fel, fel , és felemeltem a táskát. Jézusmária, mit gondol ez a lány, ide fog költözni? – Ebben meg mi a franc van, bowlinggolyó? – nyögtem, és a nappaliba cipeltem. Maria kuncogni kezdett, de úgy, ú gy, hogy felállt a szőr a hátamon. – Dehogyis, butus! Egy lánynak elengedhetetlen a tisztességes ruhatár. A cipőknek pedig van súlya – incselkedett.  Vágtam egy pofát válaszul. – Cipők. Persze Cipők. Persze – feleltem, és próbáltam elnyomni magamban az ingerültséget, amit a máris borzalmas látogatás felett éreztem.  Azonnal bekapcsolt a védekező mechanizmusom Mariával szemben, amire eddig még sosem volt példa. Még akkoriban sem, amikor pedig egyértelmű  egyértelmű   volt, mit érez irántam. Mindig is  visszahúzódó, sőt félénk volt. Abszolút nem az a Maria, aki itt áll előttem a nappali közepén, kipakolt mellekkel, keze a csípőjén, és kihívóan méreget. – Hogy utaztál? – kérdeztem, csendesebb vizek felé igyekezve.  A könn yed csevegés pont ilyennek tűnt. Maria szájfényt vett v ett elő a táskájából, és az ujjával elkenve bőségesen adagolni kezdte az ajkaira. – Jól. A körgyűrűn volt egy kis dugó, de pénteken nem csoda –  vont vállat, amitől a blúza veszélyes mélységekbe csúszott a  vállán. Basszus, Bas szus, nagyjából látom a mellbimbóját! Ez így nem lesz  jó. Maggie ki fog akadni, ha kap ebből egy adagot. Tudtam, hogy

már így is aggasztja a viszonyom Mariával. Sosem mondta ki nyíltan, de elég jól ismerem a barátnőmet ahhoz, hogy észrevegyem, amikor az önbizalma a béka feneke alá kerül. Nem igazán tudtam, mit kezdjek a helyzettel, annyira semmi alapja nem volt Maggie aggályainak.  Viszont ha meglátja Mariát így, egyértelmű szándékkal, hogy  bájcsevej helyett inkább in kább a hálószobámra h álószobámra kíváncsi, abból semmi jó nem származik. És Maggie bármelyik pillanatban itt lehet. Elfordítottam a tekintetemet, és a konyha felé intettem. in tettem. – Kérsz inni valamit? – kérdeztem. Maria vigyorogva bólintott. – Aha, állatira szomjazom – búgta, szándékosan félreérthetően. Csak legyek legyek túl a következő huszonnégy órán anélkül, hogy szét kéne választanom két egymást tépő csajt, rimánkodtam magamban. Mert ha Maggie véletlenül nem is keltene hatalmas balhét a túlfűtött Maria láttán, Rachelnek akkor is lesz egy -két -két keresetlen szava hozzám. Kerestem valami kapaszkodót, miért is gondoltam úgy valaha, hogy jó ötlet összehozni egy közös estét Mariával, Maggie-vel, Rachellel és Daniellel. Ja, persze: úgy lehetett, hogy nem számítottam a démoni Maria Cruzra, aki már az ajtóban úgy néz ki, mint aki gondolatban máris a farkamon matat a szájával. – Víz jó lesz? – kattintottam fel a villanyt a konyhába lépve. – Tökéletes – felelte Maria, és otthonosan elhelyezkedett a konyhaasztal tetején. – Hát, úgy látom, jól mennek a dolgok d olgok veled, mióta kikerültél – jegyezte –  jegyezte meg, és elvette tőlem a felkínált felkín ált pohár  vizet. – Úgy mondod, mintha börtönben lettem volna – jegyeztem meg, és leültem vele szemben az asztalhoz, és közben igyekeztem tartani a tisztes távolságot, ami nem tesz lehetővé semmilyen testi

érintkezést. Már eddig is eléggé nyali-falinak ismertem Mariát, és most, ilyen viselkedéssel pláne nem tudtam, mire számítsak. Maria elnevette magát. – Hát egy kicsit olyan is volt, nem? – kérdezte, és ivott egy kortyot. – Nem igazán. Néha még mé g jó is i s lenne lenn e visszame vis szamenni, nni, őszintén szólva – böktem ki akaratlanul. Legyen bármilyen fura, ahogy Maria most viselkedik, volt abban valami megnyugtató, hogy olyasvalakivel beszélek, aki ott  volt velem a fronton. Hogy talán legalább ő megérti, milyen nehéz n ehéz a bentlakás utáni élet.  Vagy nem. – Ne hülyéskedj már, Clay! Én biztos nem mennék oda vissza.  A büdös életben sem! – kiáltotta szenvedélyesen. Csodálkozva néztem rá. Fogalmam sem volt, hogy ennyire utált ott lenni. Mindig az volt az érzésem, hogy hasonlóan érzünk a terápiával kapcsolatban. Hogy az a szükséges rossz. Nem olyasmi, amire önként vállalkoztunk volna, viszont létfontosságú. – Komolyan? Nem nehéz kint lenni? Átküzdeni magad minden egyes napon? – kérdeztem. Maria higgadtan felelt. – Nem, Clay. Sokkal jobban szeretem azt, aki a gyógyszerek nélkül vagyok. Na, basszus! Nem szedi a gyógyszereit. Ez sok mindent megmagyaráz. Mariának erős antidepresszánsokat adtak odabent. Teljesen megdöbbentett, hogy leállt velük. Viszont vajon nem  jutott eszembe nekem is időnként, időnkén t, hogy lehúzzam lehúzzam az enyémeket a  vécén? Maria most emlékeztetett, mennyire könnyű megfeledkezni arról, miért is szedi őket az ember valójában. Egy dolog biztos: Maria egy ketyegő időzített bomba, akit nem szívesen látok sem Maggie, sem a barátai közelében. De már nincs

kiút. Annyit tehetek, hogy tompítom a helyzetet, amennyire lehetséges. – Mióta nem szeded a gyógyszereket, Maria? – kérdeztem k érdeztem halkan. Maria ingerülten dobolni kezdett az asztalon, láthatóan nem tetszett neki a kérdés. – Mit tudom én, egy ideje. Amúgy is, mit számít? Ne mondd, hogy te még mindig szeded azt a szart! – felelte támadólag. Hűha, oké! – Pedig de. Nincs nagy kedvem közeli kapcsolatba kerülni egy mosolykabáttal, tudod – feleltem ingerülten. ingerü lten. Maria csak a plafonra emelte a tekintetét. – Jaj, ne hisztizz már, Clay! Nézz meg engem: jól vagyok! – tárta szét a karját, mintegy alátámasztandó a mondandóját. mondand óját. – Nekem nem úgy tűnik, hogy jól vagy, Maria. Pontosabban még sosem láttalak ennél kevésbé jól – feleltem szigorúan. Elkerekedett a szeme és leesett az álla a kíméletlen őszinteségemtől. De nem volt ideje felelni, mert csöngettek. Magamban megeresztettem egy feldúlt mordulást.  Na, kezdődik, gondoltam. kezdődik, gondoltam. – Egy pillanat, ez Maggie lesz – mondtam. Maria szája egyetlen keskeny vonallá szűkült a barátnőm említésére. – Hát akkor hadd lássam azt a híres Maggie-t! – felelte felelte tettetett derűvel, és követett az előszobába. Pedig reménykedtem benne, hogy lesz egy kis időm kettesben Maggie-vel, Maggie -vel, hogy felkészítsem a régi jó, intézeti barátomra. Erről ennyit. Nem tehetek mást, csak mást, csak asszisztálhatok a katasztrófához, azt remélve, hogy később még helyrehozhatom. Maggie minden tekintetben Maria tökéletes ellentéteként állt a küszöbön. A farmerja csinosan simult az alakjára, a hosszú ujjú

pamutfelsője nem mutatott semmi túlzót, nek em em mégis összefutott a nyál a számban a látványára. Vállig érő barna haját lófarokba kötötte, és szinte semmi smink nem volt rajta. Szívdöglesztő volt. – Szia, kicsim! – köszöntöttem kitörő örömmel. A karjaimba  vettem, és megcsókoltam, kiélvezve a csereszn yeízű csereszn yeízű szájfényét.  Aztán Maria megköszörülte a torkát, mire Maggie elhúzódott, elhú zódott, látható sokkban, amiért ilyen szégyentelenül nyaltam-faltam a nyilvánosság előtt.  Ahogy meglátta meglátta Mariát és annak a „dolgozó „dolgozó lány”-megjelenését, tudtam, hogy erről még hallani fogok. fogok. Nagyot nézett, aztán gyorsan felmérte a másik lányt, tetőtől talpig. Ilyet nem láttam tőle gyakran, de tudtam, mennyire kellemetlen a gondolat a számára, hogy Maria itt van nálam. – Helló, Maggie vagyok! – mutatkozott be udvariasan, kezet nyújtva Mariának.  Az elnevette magát. – Hány évesek vagyunk, ötven? Ki fog kezet manapság? manaps ág? – felelte hamiskásan. Maggie feszülten leengedte a kezét. – Olyanok, akikben van annyi jóérzés, hogy nem akarnak  bunkók lenni egy első találkozáskor? – jegyezte meg félrebillentett fejjel és olyan mosollyal, ami egyszerre volt émelyítően édeskés és harcias lenézéssel teli. Maria felhorkant, sarkon fordult, és visszament a nappaliba. Maggie összehúzott szemmel nézett rám. – Ez meg mi a franc akar lenni? – suttogta dühösen. – Halván y gőzöm sincs! Totál más volt a Graysonban. Graysonban. De voltak voltak már... szexuális jellegű gondok vele régebben. Szóval nem tudom – feleltem erőtlenül. Maggie magában füstölgött. – És Miss Légyszi-dugj-meg itt fog aludni, veled egy fedél alatt?

 Aha, hát ennek rohadtul tudok örülni, Clay! – sziszegte fojtott hangon. Beljebb tessékeltem, és becsuktam mögötte az ajtót. – Nincs semmi félnivalód – feleltem, és megfogtam a kezét. Maggie felsóhajtott. – Nem is miattad aggódom. Ez a némber kieresztett karmokkal csak arra vár, hogy mikor mélyesztheti beléd őket. Úgyhogy jobb, ha vigyázol – intett, azzal betrappolt a nappaliba, ahol Maria már a tévét kapcsolgatta.  Volt még vagy húsz percünk addig, míg Rachel és Daniel csatlakozik hozzánk a vacsorához. És ez a húsz perc bizonyult a kínos helyzetek történetében a valaha leghosszabbnak. Maggie próbált beszédbe elegyedni Mariával, de az ügyet sem  vetett rá. A szemét kizárólag énrám szegezte, és kezdtem úgy érezni magam, mint a csont, amin két kutya ku tya marakszik. Nyilván ez az, amiről majd majd minden srác álmodik: hogy két csini bige  viaskodik érte. De én nem éreztem túlzottan szerencsésnek magam. Csak azt kívántam, bárcsak kitehetném Maria szűrét a házból, hogy úgy csinálhassunk, mintha ez az egész meg sem történt volna. De nem tehettem. Bármennyire szerettem is volna, még én sem  vagyok ekkora tahó. Kihasználtam, hogy Maggie kiment a mosdóba, és azonnal Mariához fordultam. – Neked mégis mi a frász bajod van? – kérdeztem dühösen. Maria számára ebből egyértelmű lett, hogy felhúzott, ezért úgy döntött, visszavesz a házisárkány-stílusból. – Bocs, nem akartam bunkó bunk ó lenni! Lehet, hogy nagyon megszoktam a Graysonban, hogy csak velem foglalkozol, és nem szeretek osztozkodni. Erre a válaszra nem számítottam. És ha eddig nem lett volna

 biztos, most már egyértelművé vált: Maria kötődése hozzám már  beteges. – Figyelj ide, i de, Maria, hadd emlékeztesselek arra, amit bent mondtam! Barátok vagyunk. Csak barátok. Én Maggie-t szeretem. Ha képtelen vagy úgy meglenni nálam, hogy tisztelettudóan  viselkedsz a barátnőmmel, barátnőmmel, akkor sajnálom, de meg kell hogy kérjelek, menj el – jelentettem ki szigorúan. És csak ennyi kellett: a kihívó vadmacska maszkja darabokra hullott, és mögötte feltűnt Maria, a barátom. – Ne haragudj, haragudj , Clay! Abbahagyom. Igazad Igazad van, bunkó bu nkó vagyok – felelte.  Amikor Maggie visszatért a fürdőszobából, Maria megpróbált  beszélgetést kezdeményezni vele. Maggie-t ez láthatóan meglepte, de azért vette a lapot. Készülődött bennem egy megkönnyebbült sóhaj, amiért talán elvonult a válság. – Mikor kell elindulnunk? – kérdezte Maria. Megnéztem az időt a telefonomon. – Kábé tíz perc – feleltem. – Megyek, átöltözöm – felelte, egyszerre szégyellősen. – Fönn van a vendégszoba az emeleten, első ajtó jobbra. Fürdőszoba a folyosó végén – magyaráztam. Maria felnyalábolta a cuccát, halvány mosolyt küldött felénk, aztán elindult felfelé a lépcsőn. – Hát ez a lány... nem semmi – szólalt meg Maggie tettetett udvariassággal. Keserves sóhajjal hátradőltem a kanapén. – Bocs az előbbiért! Nem tudom, mi van vele – feleltem kimerülten, és már most vártam az este végét. Maggie felhorkant, azzal leült mellém, és a vállamra hajtotta a fejét. – Bejössz neki, Clay. Nem nehéz kitalálni. A prostiáruházból  beszerzett cucca és az egész este rám dobált gyilkos pillantások

után ez elég egyértelmű – mondta. Nem feleltem. Semmi értelme. Nem volt kedvem belefogni Maria agybajainak hosszas ecsetelésébe. Maria néhány perc múlva visszatért, és ezúttal egy sima farmert és egy vörös blúzt viselt. A sminkje nagy részét lemosta, és megkönnyebbülten fedeztem fel rajta egyre többet a valódi önmagából. – Rendben, hölgyeim, csapjunk bele! – nyúltam a kulcsomért. Maria és Maggie követett a kocsihoz. – Ülj nyugodtan előre, Maria! – ajánlotta fel Maggie kegyesen. Maria megköszönte, és bemászott az anyósülésre. Hálásan szájon csókoltam Maggie-t, és én is beültem. – Nem baj? – kérdezte Maria, és nyomogatni kezdte a rádiót.  Vállat vontam, de kis híján visszavontam az engedélyt, amikor megállt egy rap-adón, rap-adón, és feltekerte a hangerőt. Összeakadt a tekintetem Maggie-ével a visszapillantóban, visszapillantóban, ő pedig nyelvet öltött rám.  Vigyorogva fordultam rá a főutcára. – Húha, de kicsi! – álmélkodott Maria, és az ablakon át nézte a  boltok sorát a városközpontban. – Hogy nem őrültök ti itt meg? – kérdezte tréfásan. – Teheneket borogatunk és pálinkát pálinkát főzünk, azzal elmegy az idő – felelte Maggie pókerarccal. Maria zavartan zava rtan pislogott, mintha nem tudná eldönteni, vajon a másik lány komolyan beszél-e. Maggie humorát meg kell szokni, az már igaz. Odaértünk az étteremhez. Előtte már ott parkolt Daniel furgonja. – Remek, itt majd felszedek vagy öt kilót – húzta hú zta a száját Maria. Igyekeztem nem bosszankodni a nyavalygásán. Hogy maradhatott rejtve előttem a barátomnak ez az ellenszenves oldala annyi együtt töltött hónap alatt?

– Nem baj, az átlag amerikain úgyis öt-hét kiló túlsúly van. Úgyhogy pont beleillesz majd a népességbe – jegyezte meg Maggie szárazon. Megvárta, hogy kinyissam neki az ajtót, aztán kikászálódott. Szúrós pillantást vetettem rá, amit ártatlan szemekkel viszonzott. Elég egyértelmű, hogy nem feledkezett meg Maria korábbi rossz modoráról. Egyszerűen fantasztikus lesz ez az este így... Na, úgy tűnik, rám is átragadt ma este az irónia. Rachel és Daniel egy boxban ült az étterem sarkában. Feléjük  vettük az irányt. – Hm, nyami! n yami! – dorombolt d orombolt Maria, ahogy ah ogy Danielre esett a pillantása. Maggie azonnal riadót fújt. fúj t. – Az, és totál foglalt –  jegyezte meg figyelmeztetően, aztán Mariát megelőzve becsússzam Daniel mellé. Maria vészjóslóan  vigyorgott,  vigyorgott, mint a zsákmányra leső macska, én pedig az érkezése óta legalább századszorra felmordultam magamban. – Hali, srácok! Nem siettétek el! – heccelt Rachel mosolyogva. Mostanra határozottan valami barátfélék lettünk. Klassz csaj, és tudtam, Maggie is örül, ha jól kijövünk. – Helló, ő Maria Cruz, egy floridai barátom. Maria, Maria, ez itt Rachel Bradfield és Daniel Lowe – tudtam le a bemutatásokat. Rachel széles mosollyal fordult Maria felé. – Szia, Maria, örvendek! – hajolt át előttem. Maria mereven mosolygott. – Mit szóltok ma egy pasis filmhez, gyerekek? gyerek ek? Pont elég nyáltengert láttunk mostanában – szólt Daniel, és kiosztotta az étlapokat. – Én benne vagyok akármiben – rebegtette felé a szempilláit Maria. Daniel bambán bámult rá, mintha a lánynak három feje  volna, Rachel pedig próbálta elfojtani a nevetést. Maggie állkapcsa láthatóan megfeszült, én pedig legszívesebben a karom alá

rejtettem volna a fejemet, hogy úgy tegyek, ez az egész este csak egy rossz álom. – Jó, akkor én a robbanásokra szavazok. Rachelnek ne hagyjátok, hogy azt a filmet ajánlja, amiben a két barátnő közül az egyik rákos. Annyi zsepit nem hoztam – morgolódott Daniel. Maggie rávágott a karjára. – Kösz a spoilert, seggfej! Én azt meg akartam nézni! Daniel csak nevetett, és ügyesen kitért a következő ütés elől. Rachel csak megcsóválta a fejét, aztán Mariához fordult. – Szóval, Maria, floridai vagy? Együtt jártatok suliba Clayjel? Ó, basszus! Úgy tűnik, Maggie barátainak fogalma sincs róla, hogy az intézetből ismerem Mariát. Maria szeme rám villant, csak aztán válaszolt. – Nem éppen. éppen . Én É n is bentlakó voltam v oltam a Grayson Centerben, amikor Clay. Sok közös csoportfoglalkozásunk volt – felelte teljesen fesztelenül, ahhoz képest, hogy épp most jelentette be két idegennek, hogy egy elmegyógyintézet lakója volt három hónapon át. Rachel zavartan elsápadt. – Ja, az... jó... – dadogta lesütött szemmel. Maria, akit láthatóan szórakoztatott Rachel rémült zavara, folytatta. – Aha, én nem azért kerültem kerü ltem oda, mert ki akartam nyírni magam, mint Clay barátunk. Van egy rossz szokásom, miszerint dugok mindennel, ami mozog. Persze ezért a köcsög molesztáló apám a hibás. Úgyhogy nyugodtan elkönyvelhettek egy sablonos ribancnak, egy jó adag családi problémával. Félrenyeltem az üdítőmet, ü dítőmet, Rachel pedig bíborvör bí borvörös ös lett. – Vegyél vissza, Maria! – sziszegtem oda a fogam között. Maria vigyorogva az étlapra fordította a figyelmét. Úgy nézett ki, mint aki nagyon is büszke magára.

– Na és meddig maradsz? – kérdezte Maggie azzal az egyértelmű szándékkal, hogy kiderítse, meddig élvezheti Maria csodálatos társaságát. – Csak holnapig. Reggel vissza kell mennem Alexandriába, ott él a tesóm. Abban állapodtunk meg, hogy ott leszek nála néhány napig, és csak aztán megyek vissza Floridába. Viszont kezd megtetszeni Virginia. Még az is lehet, hogy tovább maradok – felelte Maria mosolyogva. Lesütöttem a szemem. Még csak az kéne! Megjelent a pincérnő, és felvette a rendelésünket. Maria nyavalygott egy kicsit az egészségtelen választék miatt, aztán nagy sokára sikerült ráböknie egy salátára. Míg az ételre vártunk, Rachel újból megkísérelt egy könnyed  beszélgetést. Floridáról kérdezgette Mariát. Az kurtán, egy-egy szóval felelgetett neki. Néhány kudarcba fulladt kísérlet után Rachel feladta, és csendben szopogatta a turmixát. Daniel és Maggie közben elmélyülten diskuráltak a fociról. – Azt hittem, próbálsz jó fej lenni. Elég volt a szörnyelláskodásból! – suttogtam. Maria összehúzott szemmel rám meredt, de nem szólt semmit. Megérkezett a vacsoránk, és nagy egyetértésben be is lapátoltuk. Senkin nem láttam, hogy arra vágyna, bárcsak minél tovább tartana ez a kínos hallgatás. Maggie dühösnek tűnt – meg tudtam érteni. Maria nem kevés feszültséget kelt a puszta  jelenlétével; meg is kapja majd a magáét, ha kettesben leszünk. Maria a gyógyszerei nélkül nem volt valami megnyerő jelenség. És most először megtapasztalhattam, milyen nehéz nehéz lehetett engem elviselni, amikor nem voltam hajlandó szedni az enyémeket. És borzasztóan éreztem magam, amiért olyan sokáig kitettem ennek Maggie-t, Rubyt és Lisát. Daniel és Rachel mögöttünk jöttek, úgy vezettem át a szomszéd

 városba, a mozihoz. Maggie semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy szóba álljon Mariával: meghúzták a határt, és egyikük sem kívánta átlépni azt. Ezek ketten nem lesznek egyhamar legjobb  barátok. Maria úgy viselkedett, mint egy féltékeny barátnő. Az igazi  barátnőm pedig egyszerűen nem vett rólam tudomást. Rohadt jó! Megvettem a saját jegyemet és Maggie-ét. Talán felajánlhattam  volna Mariának, hogy kifizetem az övét is, de a jelen helyzetben nem láttam bölcs dolognak, ha bátorítom. Maggie elugrott a mosdóba, Maria kukoricáért, mi pedig Rachellel megvártuk Danielt, aki néhány sráccal dumált a suliból. – Szóval együtt voltatok bent Mariával? – kérdezte Rachel. Lenéztem rá a testi fölényem magasságából, és láttam, mennyire feszeng. Nem voltunk olyan viszonyban, ahol megszokott az ilyen, komolyabb beszélgetés. Fel sem merült, hogy meséljek neki a floridai időkről. – Aha – feleltem kurtán. Rachel idegesen csoszogni kezdett. – Nem akarok bunkó lenni, de neki mi baja van? Olyan, nem is tudom, fura valahogy. Ez volt az év legdiplomatikusabb megfogalmazása.  A női mosdó irányába sandítottam, hátha megjelenik Maggie, és kiment ez alól a beszélgetés alól. De nem volt akkora szerencsém. – Először is nem szedi a gyógyszerét. Sejtelmem sem volt, hogy ilyen lesz majd, amikor beleegyeztem, hogy eljöjjön látogatóba. Maria odabent egyáltalán nem ilyen volt. Elhiheted, sosem  barátkoznék olyasvalakivel, mint amilyen ő ma este. Amúgy komolyan nagyon rendes lány. Egy eléggé szétcsúszott, de rendes lány. Legbelül jó ember ő is – kaptam magam azon, hogy a pártfogásomba veszem Mariát.

Rachel elgondolkodva rágcsálta a szája szélét. – Elhiszem. De akkor is gáz, hogy nem vigyáz magára. Simán el tudom képzelni róla, hogy tényleg jó fej, leszámítva a mostani  viselkedését – jegyezte – jegyezte meg meglepő nyitottsággal. nyitottsággal. – Igen, az. Viszont komolyan, bocsánat ezért az egészért! – feleltem. Rachel bátorítóan rám mosolygott. – Ne mentegetőzz! Minden oké. Csak Maggie-t Maggie-t sajnálom. Jól titkolja a szorongást, de akkor is tudom, hogy ez a dolog biztos, hogy bántja – szólt egyenesen a szemembe nézve. – Mindkettőnknek vannak gondjai a féltékenységgel, azt hiszem – feleltem. Aztán egy ideig nem szóltunk többet. Egyszer csak egy hosszú hajú, szőke lányt láttam feltűnni Daniel mellett, aki aztán bizalmasan meg is érintette a fiú karját.  A srácok, akikkel Danny épp beszélgetett, sokatmondóan összenéztek. Kíváncsi voltam, ez meg ki a fene lehet, és hogy Rachel vajon miért nem trappol oda, hogy megtépje. Ugyanis csak mellőlem figyelte őket, kissé feszülten ugyan, de a kisujját sem mozdította. – Az ki? – mutattam a másik lány felé. Daniel addigra határozottan elhúzódott tőle, és úgy tűnt, határtalanul idegesíti, hogy a csaj tapizni próbálja. – Kylie Good – felelte Rachel, és egyszerre minden értelmet nyert. A lány épp magyarázni próbált valamit az expasijának, ám Daniel nem volt rá fogékony. A fiúkhoz fordult inkább, velük  beszélgetett tovább, Kylie-nak Kylie-nak pedig, egyértelmű elutasításként, hátat fordított. – Téged nem zavar, hogy egy másik csaj csak így rámozdul? – kérdeztem, mert őszintén érdekelt, Rachel hogy bírja ilyen nyugodtan megállni, hogy ne tegyen semmit. Ha ez most Maggie és Jake lenne, én már biztos megőrültem volna. Rachel önuralma

egészen lenyűgözött. Rachel vállat vont. – De, zavar. De semmi értelme, hogy felhúzzam magam ezen. Danielt nem érdekli Kylie. Az próbálkozhat a kis trükkjeivel, akkor sem fogja elvenni tőlem. Szóval minek féltékenykedni? Vagy bízol  valakiben, vagy nem. Leesett az állam a hitetlenkedéstől. hitetlenkedés től. – Azta, még jól j ól jöhet jöh et a logikád, amikor Jake legközelebb a szemével vetkőzteti a csajomat! –  viccelődtem, pedig nagyon is komolyan gondoltam. Jó lett volna, ha ott tartok, mint Rachel. Csak épp nem tudtam, képes vagyok-e vagyok-e már ilyen szintű higgadtságra. Rachel megérintette a karomat. – Ami Jake-et illeti, nincs semmi félnivalód. Maggie-t sosem érdekelt rajtad kívül senki. Az egész féltékenység rólad szól, nem róla – szólt bölcsen. Bennem pedig felmerült, hogy vajon a  biztosítóm mit szólna, ha Shaemus helyett őneki fizetnének mostantól a terápiáért. Ennek a csajszinak van esze. Maria jelent meg mellettünk egy doboz csokis drazséval és egy kis popcornnal a kezében. – Úgy tudtam, nem eszel ilyesmit, Maria! – jegyeztem meg. Maria félénk mosollyal válaszolt. – Hát, nem is, de „ha Rómában vagy”... Maggie végre kijött a mosdóból, és Daniel is csatlakozott hozzánk. Egyetlen búcsúszóval sem illette Kylie-t. Rachelnek igaza  van, hogy nem aggodalmaskodik. Ez a gyerek totálisan bele van zúgva; ha nem eveznénk egy hajóban, már ami Maggie-t és engem illet, biztosan halálra is cukkolnám vele.  A film után visszavittem Maggie-t Maggie-t és Mariát hozzánk. Ruby már otthon volt, kicsit tévéztünk vele a kanapén. Maggie zord hangulata engedett kissé a nagynéném társaságában, Ruby pedig

kicsit jobban kezdett emlékeztetni a régi önmagára. Mesélt a könyvesboltról, és még a tarot-kártyát tarot- kártyát is elővette, hogy jósoljon Mariának.  Amikor Maggie-nek Maggie-nek mennie kellett, otthagytam őket egymással, és kikísértem a barátnőmet a kocsijához. Maria odaköszönt neki, de többet nem szólt. – Meg, ne haragudj a ma este es te és Maria miatt! Gondolom, milyen nehéz lehetett neked ez az egész – szóltam, ahogy az autóhoz értünk. – Hát, nem volt egy kéjutazás, de nem a te hibád. Csak nem jó úgy hazamenni, hogy tudom, ő itt marad veled egy fedél alatt, egész éjjel. Még a végén megpróbál bebújni melléd az ágyba, míg alszol, vagy ilyesmi – próbálta humorosabb mederbe terelni a  beszélgetést, de tudtam, legbelül mardossa a féltékenység.  A karomba vettem. – Ha ilyet művel, kirúgom a francba. Nem érdekel, hogy a  barátom. Csakis egyetlen lánynak van helye az ágyamban.  Azzal határozottan megcsókoltam. Azonnal elöntött a megnyugvás, ahogy az ajkai szétnyílva utat engedtek a nyelvemnek. A kezem elindult felfelé a hátán, és beletúrtam a hajába. – Bocs, ha nem voltam tündér ma este! Lehet, hogy jobban megerőltethettem volna magam, hogy kedves legyek – szólt Maggie, amikor szétváltunk. Erősen E rősen a mellkasomra öleltem. – Tökéletes voltál, mint mindig – biztosítottam. Hitetlenkedve felhorkant. – Te meg nem vagy igaz. De azért kösz. Holnap találkozunk!  Azzal adott egy utolsó csókot, és elhajtott. Megvártam, míg a kocsija eltűnik a szemem elől, és csak aztán mentem vissza a házba. Ruby már lefeküdt, Maria egy magazint lapozgatott.

– Elment a barátnőd? – kérdezte fel sem pillantva. – Igen,  Maggie   Maggie  elment. És hadd mondjam el, Maria, ma este komolyan rohadt hülyén viselkedtél. Nem érdekel, mi miatt volt, de egyszerűen nem jöhetsz ide, az otthonomba, a városomba, a  barátaimhoz, és hisztizhetsz összevissza. Akit most látok magam előtt, az nem az a Maria, akivel a Graysonban barátok lettünk – mondtam egyre fokozódó dühvel. Maria az asztalra dobta az újságot. – Tudom. De idekinn nem lehetek ugyanaz, mint a Graysonban. Aki most vagyok, azt nem lehet megbántani. Mert a saját szabályai szerint él. Csak így élhetem túl – vallotta be halkan, és az arca most nyíltabb volt, mint bármikor, mióta itt volt. Leültem mellé a kanapéra. – Igen, de legalább őszinte voltál magaddal, amíg bent voltál az intézetben. Ez az egész játszma, hogy mekkora kemény csaj vagy, és veled ne szórakozzon senki, csak rosszat tesz neked a végén. Magányosan fogsz szenvedni. Nekem elhiheted. Épp elég embert martam el magamtól – magyaráztam, mert kényelmetlenül sok mindenben tudtam közösséget vállalni a mellettem ülő lánnyal. Túlságosan is jól ismertem a vad daccal leplezett sebezhetőséget. sebezhe tőséget. – És muszáj lesz újra elkezdened a gyógyszert – tettem hozzá szigorúan. Égnek emelte a tekintetét. – Jézusom, Clay, nem vagy az apám! Ha az lennél, len nél, akkor legalább leszarnád, mi van velem – fordította el a fejét Maria, csak hogy észre ne vegyem a szemébe szemébe gyűlő könnyeket. – Szép kis páros vagyunk, te meg én – feleltem. – Túl sok családi probléma, és annál is több önutálat. Rossz irányba haladsz. Én tudom, mert velem is volt így, nem is egyszer. Rossz volt ilyen állapotban látni a barátomat, és ez sajnos kezdett bennem is veszélyes dolgokat elindítani.

Eszembe jutott a saját életem összes ballépése, amit az a valaki követett el, aki azóta is én vagyok legbelül. A gyomromban feltámadt a jól ismert szúró fájdalom. Maria hallgatott. Nem tudhattam, a szavaimat emészti-e épp,  vagy csak simán bezárkózott. – Elfáradtam. Lefekszem. Reggel korán indulok. Majd akkor találkozunk – állt fel hirtelen mellőlem. Én pedig magamra maradtam, hogy feldolgozzam valahogy a szembesülés élményét valakivel, aki túlságosan is olyan, mint én.

22. FEJEZET CLAY

M ARIA MÁSNAP REGGEL BÚCSÚ NÉLKÜL MENT EL. Fel sem hívott, egy cetlit sem hagyott, semmi. Írtam neki egy SMS-t, hogy rendben odaért-e Alexandriába, de nem válaszolt. Egy héttel később még mindig semmi hírt nem kaptam felőle. felőle . Azon gondolkodtam, hogy megkeresem valahogy, de letettem róla.  Amikor a következő találkozónkon beszámoltam Shaemusnak Maria balsikerű látogatásáról, azt mondta, az lesz a legjobb, ha hagyom a dolgot. Kielemeztük, hogyan hatott rám Maria szélsőséges viselkedése, hogy emiatt a saját lelkierőmbe vetett hitem is megrendült. Az az igazság, hogy Maria Cruz túl sok mindenben emlékeztetett saját magamra. Mintha egy vidámparki görbe tükörbe néznék, ami groteszk, torz módon mutatja meg, ki is vagyok valójában.  A suliban lassan a célegyenesbe értem az érettségi érettségi felé, ami olyan érzés volt, mintha fénysebességgel száguldanék valami ismeretlen cél felé. Sosem voltam még tanácstalanabb azzal kapcsolatban, mi a frászt kezdek majd az életemmel. Maggie

 boldog izgalommal tárgyalt tárgyalt a barátaival az egyetemről. Danielt felvették a Virginiai Állami Főiskolára, Rachel pedig Richmondba megy. Negyedórányira sem lesznek egymástól. Maggie többször próbálkozott szóba hozni a témát, de minden alkalommal bezárkóztam a kagylóhéjamba. Olyan érzésem volt, mintha mindenki elsprintelne mellettem, míg én egyre jobban lemaradok. Nem voltam biztos abban, hogy készen állok az egyetemre és arra, ami vele jár, Maggie viszont egy gondolatra sem méltatott semmi olyan jövőképet, amiben ilyenek nem szerepelnek.  Annyira szerettük egymást, mégis úgy éreztem, kezdenek szétválni az útjaink. A rettegés és a szorongás már napi szinten fojtogatott. fojtogatott. Levegőt sem kaptam, kaptam , gondolkodni sem tudtam. Csak a testi szenvedés vagy egy mindent eltörlő, drogokkal teli fecskendő édes eszméletlenségére vágytam. Ez a sóvárgás töltötte ki minden gondolatomat. Shaemus ragaszkodott ahhoz, hogy járjak el az Anonim Drogfüggők gyűléseire. Jól látta, milyen kevés választ el a  visszaeséstől. Ezzel én is tisztában voltam, de valamiféle perverz örömmel vettem tudomásul. Vágytam a teljes szétcsúszásra. Nem éreztem ugyanis elég erőt magamban ahhoz, hogy normális életet éljek. Az egész egyszerűen túl magas volt nekem. Megjátszani pedig, kiderült, szinte lehetetlen. Maggie látta, hogy valami nem stimmel. Egyenesen rákérdezett a dologra, én pedig képtelen voltam tagadni. Szerettem volna azt mondani neki, hogy nem kell aggódnia, de már elmúltak azok az idők, amikor hazudoztam neki. Ha nem is leszek képes megadni neki a jövőt, amire vágyik, legalább őszinte lehetek vele. Persze attól még egy kicsit elbagatellizálhatom a dolgot. – Esetleg elugorhatnánk a Piedmonti Főiskolára. Azt hallottam, hogy ott tök jók a művészeti szakok. Csak megnéznénk,

nem kell eldöntened semmit – vetette fel Maggie egyik vasárnap a udvarukon ücsörögve. Hőség volt, alig volt már egy hónap a nyár kezdetéig. Máris májusban jártunk, és én szerettem volna osztozni Maggie boldog izgatottságán az érettségivel kapcsolatban. De az úgy lebegett a szemem előtt, mint egy figyelmeztetés:  figyelmeztetés:   vigyázat, rázós útszakasz jön! – Aha, lehet – feleltem kitérően, de már tudtam, hogy nem megyek. Már úgyis éket vert közénk a helyzet, és nem tudtam, mit tehetnék, hogy megszüntessem. Vagy hogy akarok-e egyáltalán tenni valamit. Maggie továbbra is eljárt velem az orvoshoz minden második héten. Én pedig mindent megtettem annak a bizonyos egészséges kommunikációnak az érdekében, de lassan kezdtem úgy érezni, hatalmas időpocsékolás az egész. Hogy várhatom el tőle továbbra is, hogy ennyi energiát fektessen valamibe, aminek esélye sincs, hogy tartós legyen? Ő majd egyetemre megy, én meg... mi? Gürizek tovább Bubi Bácsinál óránként hét dollárért, míg rá nem szánom szán om magam, hogy  véget vessek a zsibbasztó szenvedésnek, ami az életem? Miért nem engedek egyszerűen Maggie-nek? Maggie-nek? Ki tudja, talán nem is olyan abszurd kép: én egy ilyen főiskolán, előttem a jövőm szépen kikövezett útja. Csakhogy az önpusztító gondolatok túl hangosak voltak a fejemben. Már nem a mániás depresszió hullámvasútja volt ez, csupán a búskomorság állandó, monoton zümmögése, ami minden másról elvonta a figyelmemet. Shaemus újra emlegetni kezdte, hogy visszamehetnék a Graysonba. Hogy egy hosszabb ott-tartózkodás hihetetlenül jót tenne nekem. Lázadtam a gondolat ellen, úgy éreztem, hatalmas kudarc volna most a visszatérés. Nem mintha egyébként olyan félelmetesen jól menne az életem. Ráadásul ki sem tudnám fizetni. A Grayson magánintézmény, és mint olyan, brutálisan drága. A szüleim minden anyagi

támogatást megvontak tőlem, azóta nem láttam tőlük egy fityinget fityin get sem, hogy eljöttem az intézetből. Azt sem tudtam, anyám vajon tartja-e a kapcsolatot Rubyval. Ha így is volt, én nem hallottam róla. Mintha megszűntem volna létezni a számukra. Az érzelmi elhanyagoltság egyszerre volt felszabadító és lélekölő érzés. – Ne már, Clay! Nem halsz bele, ha körbejárod egy kicsit. Ki tudja, talán még be is fog jönni neked – szólt Maggie könnyedén, és hátradőlt a könyökére a fűben. Felnéztem a vázlatfüzetből. A kert sarkában álló madárfürdőt rajzoltam épp. Nem épp a legfenségesebb téma, de valamivel le kellett foglalnom a kezemet. Muszáj volt, amilyen irányba mostanában a gondolataim kalandoznak.  A nap forrón tűzött: izzadságcseppeket gyöngyözött Maggie kulcscsontjára. Aki igazán minden szempontból tökéletes volt.  Akkora egy balfék vagyok, amiért nem kapok két kézzel a közös  jövő lehetősége felé, amit tálcán kínál! Hát nem erre vágytam? Miért rémít mégis halálra a gondolat? Pedig mindent jól csináltam. Szedtem a gyógyszert, jártam a terápiára, eljátszottam a felelősségteljes fiatalembert, fiata lembert, és állást  vállaltam, hogy beszálljak otthon a költségekbe. Kipipáltam az összes francos rubrikát a listán, mégis itt vagyok, ugyanazzal a rohadt agybajjal, ami egész életemben a markában tartott. – Nem tudom, tu dom, Maggie. Most nem akarok erre gondolni – hárítottam el lakonikusan, mert elegem lett a témából. Maggie  viszont vérebként csüngött rajta, és tudtam, nem fogja egykönnyen feladni. – De Clay, muszáj elkezdened gondolni rá! Egy hónapunk sincs az érettségiig. Az őszi félévre már csak jövő hétig lehet leh et jelentkezni a Piedmontra – nyaggatott. Szúrós pillantást vetettem rá. Csak  vállat vont. – Jó, hát utánanéztem, és? De komolyan, miért nem lehet soha erről beszélni? Az az érzésem, hogy meg sem próbálod

kitalálni, mi legyen – felelte frusztráltan, ami rám is hamar átragadt. Becsuktam a vázlatfüzetet, felkeltem, és lesöpörtem a fűszálakat a rövidnadrágomról. – Megmondtam, hogy h ogy nem akarok beszélni róla, Maggie. Tudom, hogy azt akarod, álljak be az egyetem iránti rajongótáborba, szerezzek logós pulcsit meg minden, de nem megy. Nem tudom, mi lesz Rubyval. A francba is, azt sem tudom,  velem mi lesz! Úgyhogy légyszi, hagyjál most ezzel! ezzel!  A végén már szinte kiabáltam. Maggie rám meredt. meredt.  A francba, megint hülye vagyok! Maggie lehajtotta a fejét. – Már megint csinálod. Kizársz engem. Pedig megígérted, hogy nem fogsz – szólt halkan, és bennem ettől csak még magasabbra csapott a bűntudat. Visszaültem mellé, megfogtam a kezét. kez ét. – Ne haragudj! De tényleg. Csak mindig kiakadok, ha szóba jön ez a tervezgetés a jövőmről. Holnapig Hol napig is alig látok, nemhogy az életem hátralévő részéig! – vallottam be. Maggie keze remegni kezdett az enyémben. Bátorítóan megszorítottam. megszorítottam. Aztán végigsimítottam a karján karj án egészen a válláig, és közel hajoltam, hogy megcsókoljam a füle mögött, ott, ahol a legjobban szereti. De elhúzódott, és nem volt hajlandó rám nézni. – Szeded? – suttogta. Megdermedtem. Na, ezt nem! Ezt nem játszom el még egyszer.  A harag futótűzként öntötte el az egész testemet. Elkaptam a kezem. – Ezt most komolyan kérdezed? Mi a franc, Maggie? – kérdeztem, harcolva a pusztító érzelmekkel, amik a felszínre akartak törni. – Csak mert mostanában olyan távolságtartó és zaklatott vagy.

Csak tudni akartam – felelte elcsukló hangon. Egyszerre mardosott a bűntudat, amiért úgy érzi, nem bízhat bennem, b ennem, és a sértődöttség, amiért nem teszi mégis. – Igen, szedem. Már megmondtam, hogy nem tennék tenn ék olyat többé, és tartom is magam keményen az ígéretemhez. Bízz már  bennem legalább egy hangyányit! – korholtam. Most már életünk végéig elkísér bennünket ez a vita? Sosem lesz képes egyszerűen elhinni, hogy próbálkozom? Józan ésszel felfogtam, hogy min ment eddig keresztül, de attól még nem esett  jól a dolog. – Tudom, Clay. Ne haragudj – felelte Maggie a földet bámulva. Holtpontra jutottunk, és tudtam, ha így marad, a dolgok csak még rosszabbra fordulnak majd. – Most megyek. Ezt E zt most nem akarom. ak arom. Nemsoká hívlak – csókoltam arcon búcsúzóul. – De azért gondolkodj még a bejáráson, amiről beszéltünk, Clay! Csak azt akarom, hogy boldog légy – szólt még utánam Maggie.  A z őszintesége félresöpörte a haragom egy részét. De minden további szó felesleges lett volna. Szörnyű hangulatban értem haza. Másra sem vágytam, csak hogy felmehessek a szobámba, betegyek valami zenét, és kitaláljam, hogyan szabadulhatnék meg a rossz érzéstől. érzéstől. Jelenleg egyik módszer sem volt a jobbak közül való, ami eszembe jutott. Tudtam, hogy az egészséges technikákat kellene alkalmaznom, de azok közel sem vonzottak annyira, mint a károsak. – Clay, korán jöttél! – szólalt meg Ruby. Összerezzentem.  Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy ő is otthon van. Mostanában szinte minden idejét a boltban tölti. Bizonyos szempontból örültem, hogy kimozdul és igyekszik folytatni az életét, ugyanakkor féltem, hogy a gyász helyett most

inkább halálra dolgozza magát. – Helló, igen, elfáradtam, úgyhogy gondoltam, ledőlök – feleltem, és már alig vártam, hogy fent legyek a szobámban, egyedül. – Van egy perced? Este akartam ezt felhozni, de ha már itt  vagy, minek halogassuk? Gyere a konyhába, főzök gy ógyteát! ógyteát! – invitált Ruby, és nem tehettem mást, mint hogy utána kullogtam,  végig a folyosón. Ruby és az ő hülye teái! Nem tudhattam, ezúttal milyen főzettel lep meg. Figyeltem az előkészületeket, és rájöttem, hogy ideges. Mi a franctól lenne feszült? Az indulat rám is átragadt. – Segítsek? – kérdeztem, de csak leültetett az asztalhoz. Végül letette elém a ki tudja, milyen kotyvalékot, leült ő is, és a pillantásától megfagyott a vér az ereimben. A szemében bánat és aggodalom volt. És ez kicsit sem tetszett. – Na, mi újság? – kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra. Meglepetésemre Ruby egy borítékot vett le a többi levél tetejéről, és felém csúsztatta az asztalon. Kérdőn felvontam felvont am a szemöldököm. – Bontsd ki, és megmagyarázom! – biztatott. Úgy is tettem. Lassan kinyitottam, és belenyúltam. Egy csekk-könyv volt benne. Felcsaptam a fedelét, és az első oldalon álló összegtől fennakadt a szemem. – Ruby, ez rengeteg pénz! pén z! Honnan van neked nek ed ennyi? – kérdeztem döbbenten. Ruby ivott egy korty teát, és csak azután válaszolt. – Lisa életbiztosításából. Csak néhány napja jött meg. Nyitottam egy közös bankszámlát. Ez a pénz a tiéd, Clay. Azt csinálsz vele, amit csak akarsz. Mehetsz belőle egyetemre, utazgathatsz, ami tetszik. Azt akartam, hogy te kapd meg. Lisa is azt szerette volna.  Átpörgettem a csekkeket a hüvelykujjam alatt. alatt. Mindnek a

fejlécében az én nevem állt és Rubyé. Ezt nem tudom elhinni! Megpróbáltam visszatuszkolni a kezébe. – Ezt nem fogadhatom el, Ruby! Neked jobban kell ez a pénz, mint nekem. Lisa azt akarta volna, hogy te használd fel. De komolyan, nem bírom elfogadni – erősködtem. Ruby megfogta a kezem, és határozottan belenyomta a kis kék füzetet. – Ez nem vitatéma, Clayton! Neked szükséged lesz erre. Értelmes fiatalember vagy, a világ a lábaid előtt hever. Ez csak csak eszköz, ami eljuttat oda, ahová menni akarsz. A szüleidnek semmi haszna; tudom, hogy kitagadtak. Nem akarom, hogy küszködve kelljen új életet kezdened. Tedd meg értem, hogy szegény, öreg nénikéd ne aggódjon azon, hogyan boldogulsz! Mindig is fiamként szerettelek. Lisa szintén. Fiunk helyett fiunk voltál. Tőled az életünk... – ... borzalmas volt? Ne fényezz itt, Ruby! Rémálom volt neked és Lisának velem élni. Hogy vagy képes ezt tagadni, azt sosem fogom megérteni! – motyogtam, gombóccal a torkomban. Ruby továbbra is rácsukta az ujjaimat a csekk-könyvre. – Clay, tőled lett teljes az életünk. Érted volt érdemes élnünk. Életem legcsodálatosabb dolga volt, hogy szerethettelek, hogy  vigyázhattam rád. Lisa is látta benned a fantasztikus, összetett, tehetséges fiatalembert. Ne utasítsd el durván az ajándékát! Használd a pénzt, kezdj valamit az életeddel! Megérdemled – felelte hevesen. Basszus, mindjárt elbőgöm magam! Mi lehet az a misztikus erő ebben az apró, törékeny kis asszonyban, ami azonnal térdre kényszerít? Mindig azonnal torkon ragadja az embert, esélyem sincs tiltakozni. – Köszönöm, Ruby! Ru by! Én... É n... én nem tudom, mit mondjak mond jak – mondtam elfúló hangon. Reméltem, hogy nem kezdek el azonnal

 bőgni, mint egy kisbaba. De semmi ilyesmire nem számítottam.  Az egész annyira... sok volt egyszerre. – Érted bármit, Clay. Bármit. De van még más is – folytatta, és elkaptam a bizonytalanságot a hangjában. Újra idegesnek tűnt. – Eladom a házat és a boltot. Már járt itt az ingatlanos, elkezdtük a papírmunkát. Túl nehéz itt élnem. Nem kell a ház ahhoz, hogy emlékezzem, és úgy érzem, könnyebb lesz folytatni az életemet úgy, hogy nem fuldoklom folyamatosan a gyásztól, ami ezekből a falakból árad – mondta Ruby könnyáztatta arccal. Mintha pofán vágtak volna egy péklapáttal. Ruby eladja a házat? Feladja a boltját? Hirtelen mintha ejtőernyő nélkül zuhannék a mélységbe. – Mi van? És hová mész? – kérdeztem sürgetőn. Ruby elengedte a kezem, hátradőlt a széken, és két marokra fogta a bögréjét. – Az jutott eszembe, hogy visszamegyek Floridába. Lisával szóba került, hogy majd Key Westben töltjük a nyugdíjas éveinket, és azt hiszem, oda akarok menni. Muszáj elmennem Davidsonból. Úgy érzem, megfulladok. Régen olyan boldog voltam itt! De ma már csak kísérteteket látok – sírta el magát újra. Tudtam, hogy  vigasztalnom kellene. De lefoglalt az idegösszeomlás. Ruby eladja a házat. Itt hagy engem. Az egyetlen családtagom, akire mindig számíthattam, most magamra hagy. A bennem élő kisgyerek összekucorodott, és üvölteni kezdett. Hogy teheti ezt  velem?! – És velem mi lesz? – nyögtem ki rekedten. Ruby arca eltorzult, zokogni kezdett. – Édes szívem, s zívem, Clay! Addig Ad dig nem mozdulok, míg te ki nem n em találod, mihez kezdesz. Sosem tennék veled ilyet! De kérlek szépen, hogy értsd meg: muszáj elmennem. Így képtelen vagyok... továbblépni! Ha már kénytelen leszek Lisa nélkül leélni ezt az

életet, azt valahol máshol lesz muszáj! Erős támaszom, a nagynéném, itt hullik előttem darabokra.  Akkora lendülettel álltam fel, hogy a székem is felborult. – Hát akkor, úgy látom, az, hogy nek em em erről mi a  véleményem, nem is fontos! – vetettem oda zordan. Nem szép tőlem, de képtelen voltam tisztán gondolkodni a fejemben tomboló vihartól. Ruby elhagy. Maggie elhagy. Mindenki elhagy. Ki is lenne képes szeretni egy ennyire elcseszett emberi lényt, mint én? Hogy hihettem valaha, hogy képes leszek normális életet élni? Magányra és szenvedésre kárhoztattam. Nem is érdemlek többet. Ruby odarontott hozzám, a testét rázta a zokogás. – Clay, jöhetsz velem Floridába, ha szeretnél! Soha ne hidd, hogy magadra hagylak! Sosem tennék ilyet! – esedezett, de már nem hallottam. Félretoltam, és megragadtam a slusszkulcsomat. Egyetlen szó nélkül kirontottam a házból, és nekivágtam, nek ivágtam, ki tudja, minek. Talán el akartam menni, mielőtt mások hagynak itt engem. Gyűlöltem Rubyt, amiért ezt teszi velem, amikor már így is annyira  védtelennek éreztem magam. Ő kellene, hogy a támaszom legyen. Nos, ez a támasz épp most omlott porrá. Csak hajtottam tovább, azt sem tudtam, hová. Magam is meglepődtem, amikor azon kaptam magam, hogy egy ismerős réten állítom le a motort. Fogtam a mobilomat, és nekiindultam a kitaposott ösvénynek, át a ligeten. Ahogy elfogytak körülöttem a fák, a folyóparton találtam magam. Tikkasztó volt a késő délután, mégsem volt ott rajtam kívül senki. Leültem egy k őre, őre, és csak bámultam a vizet. Játszadoztam a telefonnal; azon tanakodtam, felhívjam-e Shaemust. Vagy dr. Toddot. Tudtam, hogy a szakadék szélén állok. De nem hívtam senkit. Csak ültem és hagytam, hogy átjárjon az üresség.

Elhagyatva, magányosan, szeretettelenül. Ezek a szavak kavarogtak a fejemben, míg végül másra gondolni sem voltam képes. Csak vágj, és elmúlik! Egyetlen mozdulat, és jobb lesz. A hang a fejemben egyre tisztábban szólt, és egyre nehezebb volt figyelmen kívül hagyni.  Senkit nem érdekelsz. Jobb lesz neked holtan. Csúnya, hazug szavak, az igazság álcájában.  A telefon megszólalt a kezemben. Lenéztem, és Maggie nevét láttam a kijelzőn villogni. Kinyomtam a hívást, aztán ki is kapcsoltam a mobilt. Akkora baklövés volt visszajönni Davidsonba! Hülye voltam, amiért valaha azt hittem, máshogy is  végződhet. Csak azt tanultam belőle, hogy az életem már nem ide köt. Nem ide, ezekhez az emberekhez, akik elutasítanak. Ez zakatolt a fejemben végtelenítve. Nem tartozom ide. Senkinek nem kellek. Kezdtem megtörni. – Gondoltam, hogy itt talállak. Felkaptam a fejem az éles hangra, ami hirtelen áthatolt a saját  belső monológomon. Maggie verekedte át magát épp az aljnövényzeten az irányomba. – Jobb búvóhelyet kell találnom, ha ennyire kiszámítható  vagyok – feleltem szárazon. Nem kellek neki. El fog hagyni. Mindenki elhagy. – Előlem sosem fogsz tudni elbújni – felelte mintegy ígéretként, és felugrott mellém a sziklára. Képtelen voltam ránézni; ilyen állapotban nem. Felismertem magamon a teljes összeomlás jeleit. És most most itt van Maggie, amitől az egész még százszor súlyosabb lehet. Nem próbált hozzám érni, mintha érezné, hogy az most nem jó ötlet. – Ruby hívott – kezdett magyarázkodni.

– Igazán? Ezért siettél a megmentésemre csillogó páncélban? – kérdeztem aljasul. Nem is tudtam, miért bántom, kivéve, hogy szenvedtem, és azt rajta mindig kitölthettem anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Ez ugyan nem fair vele szemben, mégis úgy tűnik, ezt a gyakorlatot még nem sikerült magunk mögött hagynunk. – Épp most ismerted be, hogy megmentésre szorulsz – jegyezte meg Maggie. Nem reagáltam. Akkor sem néztem rá, amikor hallottam, hogy nagyot sóhajt. Mert ha így teszek, azon nyomban lezuhanok a mélységbe, aminek a szélén már így is utolsó erőmmel lógok, és az ujjaim egymás után vesztik vesztik el a kapaszkodót. – Szóval Ruby eladja a házat – nyugtázta Maggie. Bólintottam. – Igen, hallottam hírét – feleltem keserűen. Na és, akkor mi van: keserűséget is éreztem. – És úgy érzed, hogy ezzel cserben hagy téged. Hát ez meg micsoda ad hoc pszichoanalízis akar lenni? – Hű, te aztán átlátsz rajtam, mint a szitán, ugye? Gyerünk, meséljen csak a hülye megbomlott elmémről, dr. Young! –  vetettem oda dühösen, sebzetten és készen arra, hogy szembeszálljak a világgal. Maggie újra hallgatásba merült. Láttam, hogy szíven ütötte a támadás. – Szeretnéd megvágni magad. Vagy belőni valamit. valamit. Így van? – suttogta aztán.  A vállam meggörnyedt; egyszerre csak kimerültséget éreztem. – Mit tudom én. Igen. Nem. Ki vagyok bukva. Jó lenne, ha elmennél. Már volt részünk ilyenben, ilyenben, nem muszáj most is az első sorból végignézned – veszekedtem vele. Bárcsak végre magamra hagyna a személyes poklomban! Miért ragaszkodik még mindig ahhoz, hogy mellettem legyen ezen a katasztrófával fenyegető

utazáson? – Nem megyek sehová. Ugyanis a világon senki nem hagy téged cserben. Az emberek néha továbblépnek, élik az életüket, de ez nem jelenti azt, hogy te nem vagy többé a része. Szeretlek, Clay. Ruby is szeret. Mert te, Clay, megérdemled, hogy szeressenek. Jár neked. Mindenkitől. Ruby és én csak   azt szeretnénk, ha megtalálnád azt a helyet az életedben, ahol boldog és egészséges lehetsz. Haragudhatsz rám, elzavarhatsz, de soha életemben nem fordítottam még hátat neked, és nem most fogom elkezdeni – szólt Maggie, és most először hozzám ért.  Az ujjai határozottan megmarkolták az államat; maga felé fordította a fejemet. Zavart idegállapotomban a látványa olyan  volt, mint egy szikra a puskaporos hordó mellett. mellett. És kiborultam. Egyszerűen szétzuhantam. Zokogni kezdtem, és abba sem tudtam hagyni többé. Nem is tudtam pontosan, miért sírok, de átszakadt a gát, és minden, amit mögötte felhalmoztam, most utat tört magának. Mindig azt hittem, menthetetlen vagyok. Hogy nem várhatom el másoktól, hogy szeressenek, hisz még én sem vagyok képes szeretni saját magamat. De Maggie szavai most pontosan oda találtak, ahová kellett. Muszáj volt elhinnem, hogy igaza van, hogy érdemes vagyok minderre. Eszméletlenül haragudtam magamra. Esélyt kaptam, hogy mindent újrakezdjek. Azzal, hogy eljöttem a Graysonból, új életre kaptam lehetőséget, én pedig elbaltáztam. Abban a hitben ringattam magam, hogy készen állok minderre. De hiába a kezelés és a gyógyszerek: nem ment. Sirattam az embert, aki sosem leszek. Legalábbis egyelőre  biztosan nem. Egyszerre mintha visszarepítettek visszarepítettek volna hónapokkal korábbra, amikor ugyanezt a rádöbbenést tapasztaltam meg. Csakhogy akkor sokkal súlyosabb

következményei lettek. Ezúttal nem vagdostam. Nem kerestem módot, hogy véget  vessek mindennek, csak hogy soha többé ne kelljen így éreznem. Ehelyett a szerelmembe kapaszkodtam. A lányba, aki mindig is a fény volt az éjszakámban, aki a legsötétebb időkben is kitartóan szeretett. Aki nem hagyta, hogy elfelejtsem: mindenki érdemes a szeretetre, még én is. – Semmi baj, Clay! Kitaláljuk! Együtt! – csitítgatott.  Az arcomat a nyaka finom bőréhez szorítottam. Együtt. Az menni fog. Nem is tudom, mennyi időt tölthettem a folyóparton. De az, hogy ott voltam Maggie- vel, Maggie- vel, és bőgtem, mint egy gyerek, különös módon katartikusnak bizonyult. Sötétedett, mire visszaindultunk Rubyhoz. Nem emlékeztem, mikor voltam legutóbb ennyire kimerült. De a bennem élő sötétség szerencsés módon hallgatott. Muszáj volt arra gondolnom, hogy elhagytam valamiféle mérföldkövet. Választás elé kerültem, és büszke voltam, hogy nem azt az utat választottam, választottam, ami vérrel végződött volna. Maggie mögöttem hajtott a saját kocsijával. Tudtam, hogy a frászt hoztam rá, de nem mutatta. Csak azért vettem észre a rettegést a szemében, mert olyan jól ismerem. Tudtam, milyen szörnyű lehetett neki így látni: fenyegetően közel a szakadék széléhez, ahová egyszer már lezuhantam. És úgy, hogy nem tudhatta, magammal rántom-e újra a sötétségbe. Bár mondhatnám, hogy soha többé nem teszek ilyet! De az az igazság, hogy ebben nem lehettem biztos – épp itt van a probléma gyökere. Az elmúlt néhány hónap inkább volt parkolópálya. Éltem  bele a világba, azt hittem, h ittem, haladok, de valójában nagyon n agyon hosszú út áll még előttem. És hazafelé végre megszületett a döntésem az életemről. Tudtam, hogy nem az, amiben mindenki reménykedett, de

legalább a sajátom. Én hoztam meg. Én. És efelett jogos  büszkeséget éreztem. Ruby fel-alá járkált a nappaliban. – Clay! – tört ki belőle, ahogy Maggie-vel Maggie-vel beléptünk az ajtón, és azonnal hozzám szaladt. Erősen illatosított karjaiba zárt, és már  bántam, hogy aggódnia kellett miattam. Maggie az ajtóban ácsorgott, de Ruby odaintette hozzánk.  Aztán csak sírva szorított mindkettőnket. – Ha nem akarod, nem adom el a házat! Clay, annyira ann yira sajnálom, nem tudtam, hogy ennyit jelent a számodra! – szólt a megkönnyebbülés könnyeinek függönyén át, hogy egy darabban hazaértem. Semmi életveszélyes öncsonkítás. Semmi drogos vagy piás ámokfutás. Maggie és Ruby mindig ezektől fél a legjobban, amikor így kiborulok. És ettől a kocsiban hozott elhatározásom csak még inkább megerősödött. megerősödött. Hátraléptem Ruby karjai közül. – Nem, Ruby! Nem dönthetsz kizárólag rám való tekintettel. Felnőtt vagyok, nem valami kisgyerek. Nem lett volna szabad így elrohannom. Nem akartalak megijeszteni – csókoltam meg az őszülő feje búbját. – Ha az a helyes, hogy eladod a házat és a  boltot, akkor akkor eladod a házat és a boltot. Azt tedd, amit jónak érzel! – biztattam. Maggie átkarolta a derekamat, én pedig közelebb húzódtam hozzá. – De ha te ettől boldogtalan leszel, abba én képtelen lennék  belenyugodni! – vitatkozott velem Ruby. Felemelt kézzel beléfojtottam a szót. – Te mindig azt tetted, ami nekem, Lisának vagy a könyvesboltnak a hasznára vált. Most az egyszer tedd azt, ami neked jó! Rájöttem, hogy halálosan komolyan gondolom, amit mondok.

Ettől ugyan nem múlt el a fájdalom és a mélyen gyökerező félelem az elhagyatástól, de éreztem Maggie karját magam körül, és tudtam, minden rendben lesz. Lenéztem a szerelmemre, aki könnyes szemmel viszonozta a pillantásomat. Lesz-e valaha nap, amikor nem ríkatom meg? Hüvelykujjammal letöröltem az arcáról a könnycseppeket. De igaza van. Együtt vívjuk ezt a harcot. És ettől minden a helyére kerül.

23. FEJEZET MAGGIE

M ÁR CSAK ÖT NAP, és hivatalosan is érett leszek. Túlestem az irodalomvizsgán, és már vártam az utolsó hétvégémet végzősként. végz ősként. Keserédes érzés volt. Izgalom és rettegés kusza elegye kavargott  bennem. Két héttel korábban körbejártam a James Madisont a szüleimmel. Kitöltöttem a hegynyi adatlapot, és le is adtam mindent. Beindultak a dolgok, és az volt az érzésem, hogy jó irányba. Legalábbis a legtöbb dologgal így volt. Clay megváltozott. Azt hinné az ember, addigra hozzászoktam Clayton Reed gyakori személyiségváltozásaihoz. Láttam már a legjobb és legrosszabb formájában, és minden köztes szinten is. Szerettem a mániákusan tomboló Clayt, és szerettem a mindennek véget vetni akaró Clayt is. És szerettem azt a Clayt, aki visszatért hozzám, azzal a feltett szándékkal, hogy jobb emberré válik, és hogy megteremti számunkra a közös élet lehetőségét, bármit is jelentsen az.

És ezt az új Clayt is szerettem, de nyugtalanított. Ami butaság. Nem tombolt. Nem volt dühös vagy zárkózott. Nem volt abnormálisan boldog vagy elszánt, hogy minden flottul menjen az életében. Nem, ő csak... nyugodt volt. Szinte békés. Mintha helyre rakott  volna valamit magában, amibe engem nem avatott be. A folyóparti folyóparti dolog óta nem volt alkalmam elmenni vele Shaemushoz. Nem tudtam beilleszteni az őrült napirendembe az edzések, a vizsgára tanulás és az egyetemi készülődés közé. Clay nem bánta. Ő továbbra is eljárt hetente kétszer.  Annyi időt töltöttünk töltöttünk együtt, amennyit csak tudtunk, de határozottan éreztem, hogy van valami megfoghatatlan köztünk. Néha azon kaptam, hogy elgondolkozva bámul rám, mintha csak nem tudná, hogyan mondjon el valamit. De aztán a pillanat elillant, és úgy tettünk, mintha sosem fedeztem volna fel azt a különös fényt a szemében. Többé nem említettem a főiskolát, és Clay sem hozta fel a témát. Mesélt a nagy halom pénzről, amit Rubytól kapott. Amikor finoman rákérdeztem, mit szándékozik tenni vele, képtelen volt egyenes választ adni. De valami azt súgta, a tervei nem az egyetemmel kapcsolatosak. Jó lett volna biztosat tudni, de azok után, amilyen hevesen reagált a faggatózásomra, inkább  visszavontam a seregeimet, és csak reméltem, hogy majd beavat, ha úgy érzi, eljött az ideje. – Hahó, szülinapos! – rontott felém Rachel visítva, miközben épp a szekrényemet pakoltam ki. Csak nevettem, ahogy rám  vetette magát, és teljes erőből erőből megszorított. – Hahó neked is! Ha nem bánod, kedvem lenne újra lélegezni egy kicsit, Rach – nyögtem a karjaiban. Gyorsan elengedett, és rám villantotta ragadós, életvidám mosolyát. – Szereztem ajit! Sok-sok Sok-sok ajit! Alig várom, hogy odaadjam odaadj am őket!

Gyakran gondolkodtam el a jelenségen, hogy Rachelt jobban izgatja a mások szülinapja, mint a sajátja. Játékosan meglegyintettem a karját. – Te ne rám költsd a pénzedet! Nekem nem kell semmi! – tiltakoztam, mert nem tetszett a gondolat, hogy a szoros büdzsén élő barátnőm énrám veri el a fizetését. Pláne most, hogy a tandíjra illene spórolnia. – Cö-cö, Cö-cö, na ne viccelj! Még szép, hogy elhalmozom a barinőmet ajándékokkal a szülinapján! Ez egy olyan íratlan szabály, vagy mi – érvelt, én pedig feladtam a vitát. Néhány dologgal kapcsolatban Rachel nem tűrt ellentmondást, és az egyik ilyen a szülinapok kérdése. Megdörgöltem a csuklómon a ragtapaszt, és önkéntelenül elmosolyodtam. Viszketett, mint az állat, de ennyit kibírok. – El se hiszem, hogy komolyan megcsináltattad! megcsináltattad! Annyira kemény vagy, Meg! – jegyezte meg Rachel fejcsóválva. Előző szombaton apámmal jó apámmal jó korán felkeltünk, felkel tünk, és elmentünk a szomszéd város tetoválószalonjába. Megkaptam az Uruz rúnát, ahogy akartam. Apának tetszett, hogy mit szimbolizál, és elismerte, hogy apró és ízléses. – Amíg nem egy rózsát akarsz a felkarodra vagy „MAMA” feliratot az öklödre, én nem bánom – felelte, amikor felvetettem neki az ötletet.  Az Uruz a gyógyulás, a kitartás és a bátorság jele. Ezekre az erényekre néha emlékeztetnem kellett magamat, és jó érzés volt  viselni valamit a bőrömön, ami épp ezekre utal. – Na mindegy, anyukád azt mondta, hatra érjek oda hozzátok a szülinapi hepajra! Viszem a világhírű háromsajtos-babos háromsajtos -babos mártogatósomat! – lelkendezett Rachel, mintha a világ minden problémájára megoldást jelentene a sajtos babszósz. – Jól hangzik! han gzik! De csak te leszel, Danny meg Clay. Semmi

 vadulás – magyaráztam, hátha h átha lehiggad kissé. Inkább ne élje bele magát valami nagyszabású buliba, amire semmi esély. Rachel titokzatos pillantást vetett rám. – Jó, oké! Most viszont mennem kell dolgozni. Este találkozunk! – búcsúzott el, azzal elsietett a folyosón. – Úristen, Meg, ebben még egy máig harcoló német alakulat is lehet. Rendet raktál te itt egyáltalán valaha?  Hátrapillantottam, és elvigyorodtam, mert Clay állt mögöttem, és a vállam fölött a szekrényem belseje felé sandított. Megfordultam, átöleltem, lábujjhegyre állva szájon csókoltam, és csak aztán tértem vissza a teendőimhez. – Annyira nem is vészes – tiltakoztam. Clay odanyúlt, kihúzott egy darab papírt a kupac aljáról, mire a szekrényem maradék tartalmának úgy a fele a padlón landolt. – Szép volt, te bájgúnár! – mormogtam gúnyosan, és szúrós pillantást lövelltem felé. Aztán letérdeltem, és elkezdtem összeszedni a cuccaimat. cu ccaimat. Clay mellém guggolt, a kupleráj nagy részét összesöpörte, és a szemétbe dobta. – Bocs, hogy nem találkoztunk ebédnél. Bepaliztak egy ad hoc találkozóra Mr. Hunttal – forgatta a szemét. Mr. Hunt, a karriertanácsadó Clayt tekintette élete legnagyobb szakmai kihívásának. A pasas el volt szánva, hogy Clayből egy neki tetsző mintadiákot farag. Neki mint a pasimnak ezt e zt sosem  vallanám be, de titkon azt reméltem, valami csak ragad Clayre abból, amit hall, és rájön, hogy talán nem is olyan szörnyű dolog az egyetem és a jövőre vonatkozó tervek. Megborzongtam, ahogy Clay belecsókolt a nyakamba. – Nem ebédelhettem a szülinapossal, ez teljességgel megbocsáthatatlan – suttogta pajzánul a fülembe. Basszus, elolvadok tőle, és neki a kisujját sem kell mozdítania! Ez egy

gonosz, gonosz képesség, amivel gyakran és szívesen él is; legnagyobb örömömre és egyben szörnyű szégyenemre. – Gyerek még az idő, még jóváteheted! – feleltem. Igyekeztem csábító hangot megütni, de inkább úgy hangzott, mintha lenyeltem volna egy varangyos békát. Egyszerűen nem megy nekem ez a kacérkodás! – Az lesz. Vigyek valamit este a vacsorához? – kérdezte. Még egyszer utoljára végighúztam a kezemet a szekrényem belsejében, kisöpörtem és kidobtam az utolsó papírfecniket is. – Nem hiszem, h iszem, hogy kell, szerintem anya és apa mindent elintézett. Egy határozott csattanással becsuktam a szekrényajtót, és felnyaláboltam a táskámat és a kulacsomat. Clay átvetette a karját a vállamon, engem pedig elöntött a szokásos forróság, ahogy mindig, valahányszor hozzám ér.  Vajon ez mindig így lesz majd? Merem remélni. Beugrottam Clay kocsijába. Még mindig nem volt használható  járgányom,  járgányom, és egyelőre inkább lemondtam a szégyenmenetről a családi bevásárlóautóval. Van egy pasim egy klassz verdával, úgyhogy úgy határoztam, ki is használom a lehetőséget. Kinyitottam a kesztyűtartót, majd a középkonzolt. – Te mit csinálsz? – nevetett nev etett Clay, amikor az ülésem alá kezdtem nyúlkálni. – Keresem a szülinapi ajándékomat – szuszogtam, és sajnálatos módon üres kézzel buktam fel. – Hát, édesem, azt itt nem fogod megtalálni! Úgyhogy akár fel is adhatod – mosolygott Clay kajánul. Duzzogva hátradőltem az ülésen. ülésen. – Persze. Hagyjál csak bizonytalanságban! Kegyetlen vagy, Clayton Reed! – morgolódtam, pedig igazából kicsit sem nehezteltem rá. Akármit is akar adni, nagyon titokban tartja. És

akárhogy próbálkoztam, nem volt hajlandó kiadni azt. Pedig egyszer még a blúzomat is levettem! Több benne a tartás, mint azt feltételeztem róla.  Azt is tudtam, hogy a barátaimat sem avatta be; különösen Rachel lenne képtelen tartani a száját, ha bármit tudna. Clay a házunkhoz hajtott, és csak nevetett a kétségbeesett igyekezetemen, hogy feltárjam a nagy titkot. Odacsusszantam közvetlenül mellé az ülésen, és céltudatosan nekinyomtam a mellemet a karjának. – Na, gyerünk, tudom, hogy el akarod mondani! – doromboltam a fülébe. A fogam közé vettem az egyik fülcimpáját, és finoman harapdálni kezdtem. Clay felnyögött. – Képtelen vagy tisztességesen játszani, mi? – tiltakozott, aztán kiszállt a kocsiból. Meg kellett támaszkodnom az ülésén, különben külön ben pofára estem volna a váratlan távozástól. Ez a fickó komolyan sziklaszilárd! Ki tud ellenállni ellen állni a női mellek rafinált csábításának? Kezdtem arra gyanakodni, hogy egy robot vette át az uralmat a teste felett. – Na, siess átöltözni, akarok egyet úszni, mielőtt elered az eső! – csapott Clay a fenekemre. Kuncogva besiettem a házba. A szüleim már előttem előttem hazaértek: bedugtam a fejem a konyhaajtón, hogy köszönjek nekik. – Clayjel elugrunk elugrun k fürödni a folyóhoz. Vacsorára itthon vagyok! – jelentettem be, és loptam egy sárgarépát a tányérról anyám mellett. Anya rácsapott a kezemre. – Jó, menj csak! De vigyél naptejet, nagyon süt a nap – felelte. Rezignált grimaszt vágtam. Hiába vagyok mától a törvény szerint felnőtt, ő mindig úgy fog kezelni, mintha négyéves lennék. Clay is megjelent mögöttem az ajtóban, hogy beköszönjön. A szüleim üdvözölték, én pedig otthagytam velük, amíg belebújtam a fürdőruhámba. Félelmetes, mennyire lazák lettek anyáék

Clayjel. Tudtam, hogy még mindig nem bíznak benne feltétel nélkül, de már rengeteg mindenben sikerült bizonyítania. Én persze mindennap asszisztáltam a küzdelméhez, de a szüleim legalább kezdték belátni, hogy jó ember, igazán szeret engem, és a legjobbat akarja nekem. És ha bármi képes meglágyítani a kérges szívüket, hát ez az.  Arra értem vissza, hogy anya és Clay apám egyik viccén nevetnek. Az egyik borzasztó faviccen, feltételezhetően. feltételezhetően. – Kész vagyok! – karoltam Claybe, és az ajtó felé húztam. – Hat előtt visszahozom – ígérte Clay. A szüleim megköszönték, aztán végre kívül kerültünk. – Siessünk, van v an két k ét és fél óránk kettesben! Egy percet sem akarok elvesztegetni belőle – igyekeztem a kocsi felé.  Alig telt el tíz perc, és már le is parkoltunk a magas füvű fü vű réten. Újabb öt perc, és a vízben voltunk. voltu nk. Míg vártam, hogy Clay kibújjon kibú jjon a cipőjéből és a nadrágjából, rájöttem, hogy mindig itt kötünk ki. Ezek a fák, a víz, mind tanúi voltak Maggie és Clay viharos kapcsolata fontos eseményeinek. Jó és rossz időkben egyaránt ide húzott a szívünk, mint az egyetlen helyre, h elyre, ami csak a miénk. miénk . És most is magunk voltunk. Az elmúlt év során feltűnően egyre kevesebben járnak ide a folyóra, helyette a legtöbben inkább az uszodát választják. A fiatalabb generáció nem is nagyon tud erről a helyről, ezért egyre inkább a sajátunknak érezhetjük. Rémülten felsikoltottam, mert Clay berántott a vízbe. Ennek eredményeképp nagyot kortyoltam a folyó zavaros v izéből. izéből. – Na, ezért most kapsz! – rikoltottam, azzal alámerültem, és kihúztam Clay alól a lábát. Az iszapos talajon nem tudta megtartani az egyensúlyát, és hanyatt esett. Nevetve bukkant fel, megragadott, és újra megmártott a vízben. Jó darabig így játszottunk, játszottunk, egész hasonlóan az első alkalomhoz, amikor elhoztam őt ide, még a tanév elején. Hihetetlen, mennyire

más minden, mégis mennyire hasonló! Itt vagyunk: két kölyök, aki megjárta együtt a poklot, szerzett épp elég csúnya horzsolást és égési sebet, de túlélte és él tovább. – Megadom magam! Elég! E lég! – emeltem égnek égne k a két karomat megadóan. Clay odaúszott, felnyalábolt, és a karjában vitt ki a partra. Ott leterített egy plédet, és két törölközőt vett elő a táskájából. Az egyiket körém csavarta, és addig szárítgatott vele, míg többé-kevésbé felitatta rólam a vizet. – Éhes vagy? – vett – vett elő egy kis előre bekészített rágcsát. rágcsát. – Aha – feleltem, és vettem egy kis k is chipset és egy ásványvizet. – Na és van kedved ezután ezu tán elugrani egy kis ki s rágni való dohánylevélért meg egy  Playgirl ért? ért? Vagy lottóznál inkább? – tudakolta Clay. Elvigyorodtam. – Inkább kihagyom ezeket. Viszont már hetekkel ezelőtt regisztráltam a választási bizottságnál. De jó nekem! –  bokszoltam a levegőbe, és ittam ittam egy korty vizet. – Ne gúnyold ki az állampolgári kötelességeidet, Maggie! – intett Clay somolyogva. Azonnal megmozdult az öklöm, hogy a karjára csapjak vele, de ő megragadta a kezem, és az ölébe rántott.  A chipsem a földön landolt, ahogy vadul egymásnak csapódtunk. csapódtunk.  Az orrunk összeért, Clay vigyorgott, bennem pedig tudatosult, mennyire közel vagyunk egymáshoz. A törülköző még mindig körém volt csavarva; Clay lassan lecsúsztatta a vállamról, végig a hátamon, míg végül a csípőmön állapodott meg a keze. – Isten éltessen, Meg! M eg! – lehelte, és az ujjai szorosabbra kulcsolódtak a testemen. A hüvelykujja a bikinialsóm pántjával kezdett játszani. Hirtelen rádöbbentem, mennyire egyedül  vagyunk. Tudtam, hogy meg kell ragadnom az alkalmat, mielőtt kicsúszik a kezem közül. Clay egészen eddig tartotta a két lépés távolságot, ami a testi kapcsolatot illeti. Igyekeztem megérteni az okát, de leginkább

csak hihetetlenül kielégítetlen és nem kicsit megbántott voltam, amiért visszautasít. De ahogy éreztem az egyre keményedő vágyát a combomon, ösztönösen tudtam, hogy ezúttal nem fog megállni.  A karomat a nyaka köré fontam, és egy futó csók erejéig közel hajoltam. Az ujjaim elmerültek sűrű, sötét hajában. Belemarkoltam, mire finoman kuncogni kezdett a csók közben. – Keményen szeretnéd, mi? – ingerelt, de válaszul csak húztam egy nagyobbat a haján. Finoman ráharapott az alsó ajkamra, mire mocorogni kezdtem az ölében. Alig volt köztünk ruha, így leplezetlenül érezhettem, mennyire kíván. Beleborzongtam, ahogy mindkét kezével  végigsimított a derekamon. derekamon. – Ezt szeretnéd a szülinapodra, Maggie? – kérdezte elfúló elfú ló hangon.  A lábamat a derekára kulcsoltam, és finoman hozzádörgölőztem. Lehunyta a szemét, a fejét önkéntelenül hátravetette. – Mit gondolsz? – kérdeztem, és megcsókoltam a nyakát, épp az álla alatt. Clay felkapta a fejét, megragadta az arcom, és szinte durván az övéhez rántotta, aztán nekiesett az ajkaimnak, ahogy a fuldokló kapkod levegőért. A szánk és a nyelvünk vad táncot járt. Nem  bírtam betelni az érintésével, egyszerre akartam az egész testét simogatni. A körmeim a háta bőrébe mélyedtek, bőrébe  mélyedtek, amikor lehúzta a  bikinifelsőmet, és a tenyerébe vette a melleimet. Hangosan felnyögtem, és újra mozogni kezdtem az ölében. Elmondhatatlan érzés volt a lábam között érezni őt. – Jézusom, Maggie, annyira kívánlak! – nyögte nyögte Clay szinte s zinte kínban. A hangja elfulladt és bizonytalan volt, de annyi kétségbeesett vágyakozás volt benne, hogy muszáj volt engednem neki.

Clay remegő ujjakkal kioldotta a bikinifelsőm madzagját a nyakamban. A ruhadarab a derekamra hullott. Clay keze máris újra a mellemen volt, és addig játszott vele, míg érezni kezdtem az elkerülhetetlen csúcspont közeledtét.  A vállánál fogva a földre nyomtam, én továbbra is az ölében ültem. Gyorsan megszabadított az alsómtól is; immár teljesen meztelenül tartottam magam fölötte. A fejét a fűben nyugtatva olyan csodálattal nézett rám, hogy a szívem fájdalmasan összeszorult, és elfúlt a lélegzetem. Hát mivel érdemeltem én ki ekkora szerelmet? Hirtelen Rachel szavai jutottak eszembe. Amikor Clay szülei megjelentek nálunk, hogy darabokra robbantsák a fiuk életét, azt mondta, ő nem ilyen szerelemre vágyik, mint amilyen a miénk.  Akkor egyet is értettem vele, annyira eltöltött a fájdalom és a kétségbeesés: a Clay iránt érzett szerelmem akkor még elkerülhetetlen mellékhatása. Most lenéztem, ahogy ott feküdt hátrafésült, nedves hajjal, a szemében meleg odaadással. A szerelmünk elvitt a legmagasabb csúcsokra és a legmélyebb szakadékokba, halálra rémített és reménnyel töltött el. És tudtam, hogy a kettőnk szerelme az egyetlen, amire a hátralévő életemben vág yni vág yni fogok. – Szeretlek – suttogtam könnyes szemmel. Clay kinyújtotta a kezét, a tenyere az arcomra simult. simu lt. – Örökké szeretni foglak – felelte, és újra a szomjazó ajkára  vont. Aztán kibújt a fürdőnadrágjából, és a többi, a fűben száradó ruhánk tetejére dobta. Teljesen meztelenül szorosan összesimultunk, mert muszáj volt akadálytalanul éreznünk egymás testét.  A következő néhány pillanat egyszerre tűnt túl kapkodónak és fájdalmasan lassúnak. Csak a kis tasak zörgése törte meg a csendet. Aztán a kettőnk zihálása, zihálás a, ahogy Clay a hátamra fordított,

és elhelyezkedett a combjaim között.  Aztán a sima, tökéletes egyesülés, ahogy belém hatolt. Mintha csak hazatértem volna. Azt hittem, a szívem menten megszakad az elsöprő érzelmektől, amik egyszerre a hatalmukba kerítettek. kerítette k.  Aztán mozogni kezdtünk, teljes összhangban. Csupasz bőrünk összeért, a kezünk felfedezte a másik testét, az ajkaink egymásét; és más már nem is hallatszott, csak a szívverésünk és néhány elsuttogott szerelmi vallomás.  Aztán még sokáig feküdtem biztonságban bi ztonságban Clay karjai között, és egyszerre megfordult a hangulatom: mintha ki kellene élveznem ezt a pillanatot, mert lehet, hogy nem lesz több ilyen. Nem értettem a váratlan gyászos hangulatot, de képtelen voltam megszabadulni tőle.  A délután lassacskán alkonyatba alkonyatba fordult, a levegő hűvösebb lett, de még mindig nem akaródzott felöltöznünk. Clay oldalt fordult, egy apró csomagot vett elő a táskájából, és nekem nyújtotta. – Boldog szülinapot, Maggie – szólt mosolyogva. A kezembe  vettem a dobozkát, és felvontam a szemöldököm szemöldököm – Te miért érzed mindig szükségét, hogy adj valami ajándékot, miután szeretkeztünk? Kezdesz nagyon következetes lenni – utaltam viccesen a most is a nyakamban lógó pillangós nyakláncra. Clay kuncogva végigsimította a finom ezüstmedált az ujja hegyével. – Kevesebb okoskodást, több bontogatást kérek szépen –  biztatott. Kivette a dobozt a kezemből, és megrázta az orrom előtt. Lecsaptam rá, visszavettem, és letéptem róla a papírt. A szívem  vágtatni kezdett, aztán szinte megállt, amikor a szülinapi csomagolópapír csomagolópapír alól fekete bársonydobozka került elő. Ő most ugye, nem?...

– Ne parázz, csak cs ak nyisd nyi sd már ki! – ingerelt Clay, válaszul vál aszul a kistányérnyi szemeimre és a levegőben megfagyott kezemre. Úgy tettem, ahogy mondta: lassan felnyitottam a doboz tetejét.  A csomag mélye egy gyűrűt rejtett. Nem olyan gyűrű volt, de attól függetlenül gyönyörű. Finom fehérarany pántok fonódtak össze rajta elegáns hurokban, kétoldalt pedig parányi, gyémántokkal kirakott pillangók díszítették. Annyira aprók  voltak, hogy csak egészen egészen közelről láttam őket jól. Édes istenem, a pasimnak hihetetlen ízlése van az ékszerek terén! Kivettem a gyűrűt a dobozból, és a tenyeremre fektettem. Képtelen voltam felvenni, annyira lenyűgözött a szépsége. Clay elvette, megfogta a bal kezemet, és felhúzta az ékszert a gyűrűsujjamra. Tökéletesen ráillett. Még szép! Nem is vártam semmi mást. – Ez eszméletlen, es zméletlen, Clay! Köszönöm! Köszön öm! – feleltem, és máris a következő kör sírás fojtogatott. Clay összefonta az ujjait az enyémekkel, és feltartotta a gyűrűvel ékesített kezemet, hogy mindketten szemügyre vehessük. – Ez a gyűrű egy ígéret. Valaha régen olyasmi lett volna  belevésve: Pour  belevésve: Pour toute ma vie, de tout mon cœur. „Egész cœur. „Egész életemre, szívem minden szerelmével”. Akartam adni valamit, ami kifejezi a teljes, korlátlan elköteleződésemet elköteleződésemet irántad, irántunk. A feje tetejére állítottam az életedet. Először akkor, amikor meg akartam ölni magam, és utána magadra hagytalak, hogy feldolgozd egyedül. Aztán újra, amikor visszajöttem, és te próbáltál lépést tartani a folyamatosan változó életemmel. Tudom, hogy nehéz  volt. Bárcsak azt mondhatnám, mondhatnám, hogy egy nap könnyebb lesz! De az az igazság, hogy nem tehetem. Sajnos. Csak azt mondhatom százszázalékos biztossággal, hogy szeretlek. Hogy érted élek, érted lélegzem. Hogy milliószor, újra és újra az életemet adnám érted. És történjék bármi holnap, egy hét múlva, jövőre, a szívem mindig

a tiéd marad. Na jó, most már komolyan bőgtem. Hogy is lenne képes az ember lánya ilyeneket hallgatni úgy, hogy közben nem sírja ki a két szemét?! Az isten szerelmére, szerelmére, nem vagyok kőből! Clay megérintette a gyűrűt, az irántam való elkötelezettségének szimbólumát. – Amíg együtt vagyunk, azt hiszem, bármivel megbirkózunk, ígérem, hogy soha többé nem zárlak ki az életemből! A külön töltött három hónap borzasztó volt a számomra. Akkor azt hittem, érted teszem, de, hívj csak önzőnek: képtelen lennék újra megtenni. Kerüljek bárhová, kezdjek bármihez, azt akarom, hogy ott légy velem – foglalta össze végül nyílt, szerető tekintettel. Basszus, eddig bírtam! Fojtott zokogás tört tö rt fel belőlem, azzal rávetettem magam, és a szeretett arcának minden centiméterét csókokkal borítottam. – Szeretlek, Clay! Istenem, annyira szeretlek! – ismételgettem, újra és újra.  Valószínűleg megint egymásba feledkeztünk volna, ha nem szólal meg a telefonja. Bocsánatkérő mosollyal a kezébe vette. – Ó, bazz... – tört ki belőle. – Mi az? – kérdeztem. Clay felpattant, és elkezdte magára rángatni a ruháját. – Kicsim, fel kell k ell öltöznöd! Elkésünk, ha nem csipkeded magad. És a szüleid csak most kezdenek kezd enek végre nem úgy ú gy nézni rám, mintha azt várnák, hogy megint megszöktetlek az éjszaka közepén. Úgyhogy kapd össze magad! – vezényelt, és megragadta a kezem. – Jól van, jól van – morogtam, mert nem sok kedvem volt most egy családi vacsorához, azok után, amit Clayjel műveltünk. m űveltünk. Ez már elég ajándék volt mára, és nem gondoltam, hogy bármi überelni

tudná. Öltözködés közben néha egymáshoz értünk, nevettünk, csókolóztunk, élveztük az újra felfedezett közelséget. Az olyan szintű közelséget, amire még sosem volt példa ezelőtt. – Nagyon szépen köszönöm, hogy miattad ez lett a valaha volt legjobb szülinapom! – fordultam Clayhez a kocsiban ülve, a házunk előtt. Az ajkunk csodálatos, felemelő csókban egyesült, aminek Clay vetett véget. – Jobban tesszük, tess zük, ha h a bemegyünk, bemegyü nk, vagy apád élve megnyúz megnyú z engem! Morgolódtam egy kicsit, de csak kiszálltam. Annyira a fellegekben jártam a Clayjel töltött tökéletes délutántól, hogy fel sem tűnt a szokatlanul sok, a közelben parkoló autó. Beléptem a házba, ahol egész kórus köszöntött „Boldog szülinapot!”-tal. Meglepetten pislogtam csak, és végigjártattam a szemem a házunkban tolongó több tucat barátomon és ismerősömön. Az összes szempár rám szegeződött. szegeződ ött. Clayhez fordultam, akinek arcán fültől fülig vigyor terült el, és megfenyegettem az ujjammal. – Olyat kapsz, amiért nem szóltál!... Clay gyengéden hátba taszított, én pedig elmerültem az emberek karjaiban, akik, tudom, mind szeretnek.

24. FEJEZET CLAY

HOGY ÉN MEKKORA EGY BESZARI ALAK VAGYOK ! Miért nem avattam be egyszerűen Maggie-t Maggie-t az érettségi utáni terveimbe?! Csak néztem, ahogy a vendégei között mozog, nevetgél, ölelgeti a  barátait és a családtagjait. És épp a mosolya, az arcán ragyogó felhőtlen boldogság volt az, ami miatt inamba szállt a bátorságom. Nem akartam én lenni az oka, hogy lehervad az a mosoly az arcáról. – Na és, mit csináltatok egész délután? – kérdezett rá Daniel, mire majdnem kiköptem az italomat. – Ja, semmi, elmentünk úszni, ilyesmi – feleltem félvállról. Daniel felvonta a szemöldökét, és sokatmondó pillantást vetett rám. – Gondolom, jó volt az „ilyesmi”. De szerintem minél kevesebb részletet tudok az „ilyesmitekről”, „i lyesmitekről”, annál jobb. Különben kénytelen lennék eltörni a lábadat, meg ilyenek. Pedig már pont kezdtelek  volna bírni – vigyorgott rám. rám.  Viszonoztam a gesztust.

– Oké, jól van – adtam meg magam, és újra Maggie-t kezdtem figyelni, aki fel-alá fel-alá járkált a vendégek között. Jól meglepődtem, amikor a szülei felhívtak előző héten, és beavattak a szülinapi terveikbe. Megkértek, hogy segítsek a szervezésben; ez volt az első alkalom, hogy Mr. és Mrs. Young mintha elfogadta volna, hogy én is része vagyok Maggie életének. Épp ezért vagyok köteles beszámolni Maggie-nek arról, amit tenni készülök. Féltem. Nem tudhattam, hogy reagál. Nem halogathattam tovább, de ez itt mégsem volt a legmegfelelőbb he h ely és idő. Neki most az a dolga, hogy jól érezze magát. A híreim  várhatnak. – Jöttök ti is Rachellel meg velem a ballagási bulira jövő héten? Maggie nem mondta – kérdezte Daniel. Basszus, a bulit elfelejtettem! Maggie már említette, de nem nyilatkoztam róla, hiszen tudtam, hogy úgyis ki kell majd hagynom. – Nem tudom, bocs – feleltem kurtán. Daniel furán nézett rám, de nem feszegette tovább a témát. Oda-odaköszöngetett  valakinek, én pedig kezdtem kicsit elveszettnek érezni magam. Kár, hogy sosem vettem a fáradságot, hogy ismerkedjek a Jackson Gimiben, amíg volt rá alkalmam! Annyira magamba voltam fordulva, vagy épp a Maggie-vel való kapcsolatom foglalt le teljesen, hogy talán kimaradt az életemből a felnőtté válás néhány fontos állomása. Például a haverkodás, a meccsre járás meg a többi gimis hülyeség. De aztán újra új ra Maggie-re esett a pillantásom, és képtelen voltam  bármit is sajnálni. Mert minden ide vezetett; őhozzá. És ez minden másért kárpótol. – Hallod, igazából örülök, hogy veled lóghattam az elmúlt pár hónapban. Kicsit bánom, hogy régen sosem adtam neked esélyt. Bocs, ha megnehezítettem az életedet. Csak az van, hogy ha a

csajokról van szó, eléggé feltámad a védelmező ösztönöm. Régen könnyebb volt simán elítélni téged. Mert sosem értettem teljesen, hogy álltok Meggel. De mióta Rachel van, hogy úgy mondjam, már  vágom – nyújtott Daniel átvitt átvitt értelemben békejobbot. békej obbot. A tekintete a barátnőjére fordult, ahogy az enyém is a sajátomra. – Úgy tűnik, Rachellel jól megvagytok. Jó ezt látni – nyugtáztam az arcára kiülő, kiü lő, kissé bárgyú vigyort. – Aha, minden oké. Eltartott egy darabig. De a végén megérte. Gondolom, te megérted – fordult felém Daniel. Kezdtem úgy érezni, Daniel és én elég jól megértjük egymást. – Aha, megértem – feleltem. – Hé, Danny! – szólalt s zólalt meg egy hang a hátunk h átunk mögött.  Vetettem egy pillantást az illetőre, aki ekkor már Daniel másik oldalán állt, és azonnal éreztem, hogy felmegy a vérnyomásom. A rohadt Jake Fitzsimmons! Ezt a pöcsfejet meg ki hívta meg? Bár ha jobban belegondolok, logikus. Maggie-vel már barátok egy ideje. Ugyanakkor ő az, aki a helyemre pályázott a barátnőm életében, ezért számomra nem épp legkedvesebb figura. – Hali, Jake! Most jöttél? – kérdezte Daniel. Daniel. Még őt is mintha kicsit feszélyezte volna a srác hirtelen felbukkanása. – Aha, de nem maradok sokáig. Csak egy csókot akarok adni a szülinaposnak – vigyorgott Jake.  A fejem zúgni kezdett, összeszorítottam a fogamat. Fájni is kezdtek, olyan erővel csikorgattam őket. Jake vetett rám egy pillantást, és csak még szélesebbre húzódott a szája. – Hali, Clay! Nem tudtam, hogy te is jössz – gúnyolódott. Tudtam, hogy csak fel akar húzni. Jake sosem titkolta az ellenséges érzelmeit irányomban. A kávézóbeli incidens óta került engem. Én pedig ezzel tökéletesen meg voltam elégedve. Úgyhogy most

nem értettem, mit akar a nyílt támadással. Daniel összehúzott szemmel nézett a haverjára. – Ne bomolj, Jake! Ez Maggie bulija – szólt figyelmeztetően. Olyan fenyegetés bujkált a hangjában, hogy még én is meghátráltam volna. Jake keserűen felnevetett. – Nem bomlok, Danny. Eszem E szem ágába’ sincs bomolni. Azóta nincs, hogy ez a pszichopata bekattant és elhúzott, itt hagyva Maggie-t Maggie-t kibukva. Vajon ki segítette át azon az időszakon? Hát ő  biztos nem! Te voltál, Rachel meg én! És mit kapok a  jófejségemért? Hát nem a csajt, csajt, az tuti! Úgy tűnik, antiszociális seggfejnek kell lenni ahhoz, hogy elnyerje az ember Maggie Young szívét. Daniel és én láthatóan ugyanazon az állásponton voltunk. Közös erővel a kertre nyíló ajtó felé tuszkoltuk Jake-et. Jake -et. Daniel arcán a saját komor kifejezésemre ismertem. – Megmondtam, hogy hagyd ezt a baromságot, Jake! Vettem, sérült az egód, de nem ez a hely vagy idő arra, hogy kiadd magadból. Úgyhogy vagy viselkedj és élvezd a bulit, vagy pedig húzz el! – mászott Daniel egészen Jake arcába. De az csak engem  bámult. – Értelek én, öreg! Pontosan tudom, miféle vagy. „Idenézzetek, Clay Reed vagyok, az elkínzott és félreértett hős!” Na és? Melletted sosem lesz boldog! Sosem tudsz normális életet biztosítani a számára! Csak szétcseszed az életét, és átvágod őt, ő t, ahányszor csak cs ak tudod! Ha lenne benned egy cseppnyi jóérzés, fognád magad, leszállnál róla, és elhúznál a városból. Menj csak, tedd tönkre  valaki más életét! – üvöltötte Jake vörös vörös fejjel. Ez már több volt a soknál. Örülhet a fickó, hogy még a két lábán áll, mert ha Daniel nem áll közöttünk, hát már biztosan a padlón fetrengne.

Olyan közel léptem hozzá, amennyire Danieltől Danieltől csak tudtam, és ellentmondást nem tűrő hangon így szóltam: – Tudom, milyen érzés szeretni őt. Aztán elveszíteni. Szar. Úgyhogy bizonyos értelemben sajnállak. De ez nem jogosít fel arra, hogy ide gyere, a házába, és tiszteletlenül beszélj róla. Én szeretem őt. Közös jövőt tervezek vele. És szar ügy, ő engem  választott! Ő mindig engem fog választani. v álasztani. Úgyhogy Úgyh ogy próbáld meg ezt felfogni, és lépj tovább! Jake kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán meggondolta magát. Kirántotta magát Daniel szorításából, és kiviharzott a kertkapun. – Hát, Hát, ez felemelő volt – jegyezte meg Daniel szárazon, és hátba vágott. – Gyere, kajáljunk valamit, éhen döglök! Bólintottam, és követtem az újdonsült cimborámat Maggie-ék házába. Jake-et nem láttuk aznap többet. Gondolom, hallgatott a jó szóra, és megkímélt bennünket a társaságától. Az este nagy részét Daniellel Daniellel és az ő haverjaival töltöttem. De a De  a legjobb az volt, hogy láttam, Maggie jól érzi magát. Fájdalmasan kevésszer volt alkalmam így látni őt. – Szép munka volt a gyűrűvel, Clay! – jelent meg Rachel lelkendezve. Daniel felnyögött, majd szúrós pillantást vetett felém. – Kösz szépen, öreg! Felfogtad, hogy milyen magasra tetted a lécet nekünk, szerencsétlen balfékeknek, amit mostantól meg kéne ugranunk? Tégy egy szívességet a férfitársadalomnak, és ne legyél ekkora nyálgép! – bokszolt a karomba. Majdnem felszisszentem. Fájt, mint az állat. Rachel csúnyán nézett a barátjára. – Jaj, fogd már be! Csak mert Claynek van némi fogalma arról, mit jelent a romantika, még romantika, még nem egy nyálgép!

Daniel felkacagott. – De, ami azt illeti, pontosan az! – Add fel, Daniel, Daniel, mielőtt valakinek a térde találkozik a golyóiddal! – intettem, mert Rachel arca fenyegetően elsötétült. Daniel küzdött a nevethetnékével. – Ne haragudj, édesem! Igazad van, rám is rám férne egy kevés Clay béna, mármint, úgy értem, csodálatosan romantikus hajlamaiból – nyögte ki végre, mire Rachel feladta, és elnevette magát. Egyszerűen olyan jók együtt! Egészen lenyűgöző.  Az este a végéhez közeledett, a vendégek kezdtek hazaszállingózni. A végén csak mi hárman maradtunk Daniellel és Rachellel. Maggie szülei pizzát rendeltek, mert a bulira készített kaja rég elfogyott. Nekiláttunk a rendrakásnak. Rachel és Daniel komikusan  versengeni kezdtek, amitől minden legalább kétszer annyi ideig tartott nekik. – Anya, apa, köszönöm! És Rach, Danny, imádlak benneteket! – lelkendezett Maggie egy nagy szemeteszsákkal a kezében. A szülei válaszul megölelték, aztán a két legjobb barátja is. Én csókot nyomtam a feje búbjára, mire olyan szemekkel nézett fel rám, hogy elállt a lélegzetem. Azt hiszem, örökké ilyen hatással lesz rám. – Te meg már úgyis tudod, rólad mi a véleményem – vonogatta a szemöldökét sokatmondóan. Elnevettem magam. Aztán kimentünk a kertbe, hogy ott is összeszedjük összeszedjü k a szemetet. Rachel és Daniel már feladták, bent tévéztek. Maggie szülei a konyhában kávéztak. – Szóval tudom, még nem nagyon került kerü lt szóba, de mit gondolsz a végzős buliról? Daniel és Rachel kivettek egy állati kérót pont a  Virginia Beachen. Tök jó buli lesz. Az őseim nem bánják, ha te is  jössz, főleg, hogy most már abszolút felnőttnek számítok –

 vigyorgott Maggie. Összeszorult a gyomrom. Nem most akartam ebbe belefogni, de nem húzhatom tovább. Egész eddig csak kerültem az érettségi utánra vonatkozó kérdéseket, vagy homályos válaszokat adtam. Ez nem fair vele szemben. – Nem hiszem, hogy összejön – tettem le a szemeteszsákot, és lehuppantam a padra a teraszon. Maggie elkomorult, és én máris utáltam magam a következő szavaimért. – Ó, hát, nem baj. Akkor viszont elmehetnénk valahová még a nyáron. Csak mi ketten. Az nem lenne rossz, mit gondolsz? Maggie kezdett kapkodva fecsegni, és tudtam, az én feszültségem ragadt át rá. Kézen fogtam, és odahúztam magam mellé. – Maggie... – kezdtem. – Elmehetnénk Oceán Citybe, vagy akár New Yorkba! Tök mindegy, csak együtt legyünk! – vágott közbe Maggie elszántan, mintha az, ha elég gyorsan és elég hosszan zagyvál, elfeledtetné  velem, amit mondani készülök. Azt, ami, attól tart, össze fogja törni a szívét. És én sem voltam teljesen biztos abban, hogy nem így lesz. – Maggie – próbáltam meg újra. Egyenesen maga elé meredt, még véletlenül sem felém. – Mindig el akartam jutni Savannah-ba. Azt hallottam, hogy gyönyörű hely. Elmehetnénk egy hétre, csak úgy autózni – folytatta már-már kétségbeesetten. Tudtam, hogy véget kell  vetnem ennek. – Maggie, egy pillanatra fogd be, be , és légyszi, figyelj rám! – kérleltem. Maggie azonnal elhallgatott, és lesütötte a szemét. – Oké, bocs – mormolta maga elé.  A két tenyerembe fogtam az arcát, és felemeltem a fejét.

Lassan, odaadóan megcsókoltam. Muszáj volt éreznem őt, mielőtt előállok előállok az újsággal. – Nagyon szeretném ezt mind megcsinálni veled. De komolyan. Semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy együtt felfedezzük a  világot. De nem lehet. Legalábbis Le galábbis még egy ideig idei g nem. Sajnos nem ígérhetek semmi konkrétat a jövőmmel kapcsolatban, mert egyelőre parkolópályára kell tennem a dolgokat. Legalábbis a magam számára. Kettőnk számára – magyaráztam tagoltan. Néztem, ahogy Maggie arcán szétárad a felismerés. Riadtan nézett rám. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte remegő hangon. Utáltam, hogy ezt teszem vele. Már így is annyi mindenen ment keresztül az én hibámból! De őszintén úgy éreztem, helyesen cselekszem. – Újra beiratkozom a Grayson féléves programjára. programjára. Azután pedig valószínűleg még egy darabig egy lakóotthonban fogok élni. Már megbeszéltem dr. Todd-dal, Todd-dal, jövő szerdán be is vonulok – mondtam. Maggie elsápadt. – Visszamégy a Graysonba? Floridába? De miért? Azt hittem, minden oké! Hogy már jobban vagy!  Annyira elveszettnek láttam most Maggie-t, hogy azt kívántam, k ívántam,  bárcsak volna valami univerzális univ erzális válaszom a számára, ami megnyugtatja. De csak magyarázkodni tudtam. tu dtam. – Próbálkoztam, Meg. Igazán próbálkoztam. És néhány dolog  változott is, de még nagyon hosszú út áll előttem. Az az igazság, hogy minden nap küzdelem a számomra. Van, hogy felkelni is alig tudok. – De a gyógyszer... – kezdte Maggie, de megráztam meg ráztam a fejem. – Már mondtam, hogy az nem varázsszer. Segít, de nem old meg mindent. Te nem is tudod, hányszor gondolok arra, hogy

magam ellen fordulok! Hogy véget vetek a szenvedésnek. Mintha egy hang a fejemben biztatna arra, hogy tegyem meg. Mert senki nem szeret, mert csak kolonc vagyok mindenki nyakán. Magam is hallottam a szorongást a hangomban. Nem mertem Maggie-re nézni. – De ez nem igaz, Clay! Annyi mindenki szeret téged! Sosem  voltál kolonc senkinek! Ez nevetséges! n evetséges! – kiabálta kétségbeesetten. Mindkét kezével belemarkolt az ingembe. Kis híján annyi lett az elhatározásomnak. De csak kis híján. – De hát nem érted? Az, hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi, pontosan azt bizonyítja, hogy nem állok készen! Nem állok még készen, hogy bármilyen tervet szőjek a jövőre. Most a jelenre kell koncentrálnom, és arra, hogy összevakarjam az életemet. Különben csak ártok magamnak és neked. n eked. Nem tehetem ezt veled. Nem teszem ezt veled!  A végére felemeltem a hangom. Erőt kellett k ellett vennem venn em magamon, hogy ne kiabáljak. Pláne, hogy leginkább ordítani ordít ani szerettem volna. – És mi van a gyűrűvel? Meg a sok ígérettel, amit pár órája tettél? Csak meg akartál puhítani vele, hogy aztán elviseljem ezt? Nem hiszem el! Maggie könnyei most már visszatarthatatlanul ömlöttek, amitől végtelenül tehetetlennek tehetetlennek éreztem magam. – Dehogyis, Maggie! Komolyan gondoltam minden egyes szót. De azok a remélt jövőnkre vonatkoztak. Ezúttal nem fogok eltűnni és elzárkózni tőled. Képtelen volnék ilyesmire. Egyikünkkel sem tennék ilyet többet. Szeretném, ha mellettem lennél ezen az úton,  vezessen bárhová. Csak remélni merem, hogy vársz rám, amíg összeszedem magam. Tudom, hogy hihetetlenül önző dolog ilyet kérni tőled. De a tudattól, hogy ott vársz majd a végén, az egész procedúra sokkal-sokkal sokkal-sokkal elviselhetőbb lesz a számomra számomra –  vallottam be. Maggie zihálva hüppögött. hüp pögött.

– Megértem, ha túl sokat kérek. De muszáj, hogy megértsd, ezúttal nem hagylak el! Elmegyek egy rövid időre, hogy rendbe rakjam a dolgokat a fejemben. De remélem, hogy ott leszel minden lépésnél. Támogatlak, és te támogatsz engem. Együtt megtanuljuk, milyennek kell lennie egy egészséges, működő párkapcsolatnak. Mert ahogy most állok, tudom, hogy nem tudnám azt megadni neked. Pedig szeretném. Mert az életem értelme, hogy együtt legyünk.  A szívem vadul kalapált a mellkasomban, és úgy zúgott a vér a fülemben, hogy h ogy alig hallottam Maggie elsuttogott válaszát. Közelebb hajoltam, megszorítottam a kezét. – Várni fogok rád. Örökké várok rád – ígérte. Már nem sírt, és mintha kicsit megnyugodott volna. Habozva végigsimítottam a haján. A tarkóján megállt a kezem, és a homlokomat az övének döntöttem. – Biztosan ezt akarod? – kérdeztem. Nem akartam, hogy  belekényszerítve érezze magát ebbe az egészbe. Neki kell meghoznia a döntést. Ha azt az utat választja, hogy kilép az életemből, életemből, hát hagyom, bár tudom, én magam sosem leszek túl rajta. De érte megtenném. – Biztosan, Clay. Veled akarok lenni. És ha ötven évig tart is, a  végén ott fogok várni rád – felelte határozottan. határozottan. Képtelen voltam uralkodni az arcomon elömlő széles mosolyon. – Szeretlek, Maggie May Young. Youn g. Most és mindörökké.  A szánk összeért, és éreztem, a jövőm abban a pillanatban elkezdődött.

MAGGIE

ÍGY HÁT LEÉRETTSÉGIZTEM, Clay meg elment Floridába. Ott  voltam a tengerparton a többnapos végzős buliban a két legjobb  barátommal. Ruby eladta a házat, és Key Westbe költözött. A könyvesboltot egy házaspár vette meg, és bioélelmiszer-boltot csinált belőle. Sosem mentem többé a közelébe.  A nyarat végigdolgoztam és spóroltam. Sokat voltam a szüleimmel. Moziba jártam Rachellel. Segítettem Danielnek rendet rakni a garázsában. És hetente háromszor beszéltem Clayjel. Betartotta az ígéretét, hogy többé nem fog kizárni az életéből. A terápia minden részletébe beavatott. Mesélt a csoportfoglalkozásokról és arról, miről beszélt privátban privátban a pszichiáterekkel. Én az egyetemi készülődésről beszéltem, és arról, milyen lesz az órarendem. óra rendem.  Ahogy csak tudtunk, tudtunk, részei maradtunk egymás életének, dacára dacára a köztünk lévő ezermérföldes távolságnak. És én meg voltam győződve arról, hogy ez új fejezete az életünknek. Francokat: egy teljesen más könyv. Maggie és Clay története korántsem ért véget. És mi mostantól már örökké, mindenhol a fényt fogjuk keresni... együtt.

UTÓSZÓ: HAT ÉVVEL KÉSŐBB KÉSŐBB

CLAY

– FÉL HÉTRE HAZAVISZEM! Ne majrézz már, és hagyjál minket  vásárolgatni  vásárolgatni egy kicsit! És ne hívj többet! – mérgelődött Rachel a telefonban, azzal lerakta. Megdörzsöltem a csuklómon a kissé duzzadt bőrt – az új tetoválásom gyógyuló hege az őrületbe kergetett. Aztán önkéntelenül rámosolyogtam az apró szimbólumra, ami csálé, fejjel lefelé fordított U betűre hasonlított h asonlított leginkább. Ugyanott volt, és ugyanakkora, mint a Maggie karját díszítő jel. Nagyon tetszett a szimbólum jelentése. Eszembe jutott, amikor annyi évvel ezelőtt, Maggie egy vacsoránál beavatott. Gyógyulás és és kitartás. És legfőképpen: bátorság. Végre úgy éreztem, kezdem a magaménak tudni ezeket az erényeket, mindazok után, amin átmentem. Ezért elszántam magam, és örök időkre a bőrömre vésettem a jelet, hogy mindig emlékeztessen a szerelmünkre a nővel, aki a szó szó minden értelmében a megmentőm.

Fel-alá járkáltam a nappaliban, a csuklómat dörzsölgettem, míg bele nem vertem a lábujjamat egy, ügyesen a szoba kellős közepén hagyott dobozba. – A rohadt életbe!!! – vonyítottam teli torokból.  Az egész lakás katasztrófa sújtotta terület volt. Maggie és én csak a múlt hétvégén jöttünk ide, és nyakig voltunk a költözködési macerában. Mindent dobozok borítottak, amiket szervezetten, több lépcsőben pakoltunk ki. Egyelőre volt egy úgy -ahogy -ahogy használható konyhánk. Agyként egy földre vetett matrac funkcionált. De mindez nem számított, mert itt voltunk. Együtt. Végre. Majdnem napra pontosan hat évvel azelőtt hagytam magam mögött Virginiát, és mentem újra új ra Floridába, hogy visszaköltözzem a Grayson Centerbe, megtizedelve Lisa örökségét, amit Ruby nekem adományozott.  Az első napokban sokat gondolkodtam, vajon helyesen döntöttem-e. Úgy hiányzott Maggie, hogy nagy volt a kísértés, hogy újra kijelentkezzek, és rohanjak vissza hozzá. De mindig eszembe jutott, hogy tartozom magamnak ennyivel. És hogy a  jövőnkért teszem, amire vágyunk. vágyu nk. Tehát összeszedtem magam, és átvészeltem a napot.  Azt mondják, három a magyar igazság, és a harmadik  bentlakásom egy efféle intézményben bizonyítani látszott a régi szólást. Koncentrált és céltudatos voltam. Követtem a kiszabott utat a kezelésben, harcoltam a démonjaimmal, még akkor is, ha  voltak napok, amikor legszívesebben megfeledkeztem volna az egészről. Segített, hogy hetente többször is beszéltünk Maggie-vel Maggie -vel telefonon. Mesélt az egyetemről: az előadásokról, az előadásokról,  az új barátairól, a lepusztult koleszról. Én pedig neki a csoportfoglalkozásokról és a művészetterápiáról műv észetterápiáról..  Amikor karácsony előtt nem sokkal átköltözhettem egy

mentális betegek számra fenntartott, átmenetet segítő lakóotthonba, Maggie meglátogatott Floridában, és együtt töltöttük az ünnepeket. Persze ő egy hotelben vett ki szobát, de mindent megtettünk, hogy így is különleges legyen a karácsonyunk. Ruby is rendíthetetlenül bizonyította, hogy számíthatok rá. A költözés Key Westbe új erőt adott neki és új kezdet lehetőségét. Még mindig gyászolta Lisát. Mindketten gyászoltuk. De megtanulta, hogyan lépjen tovább, amennyire lehetséges. Igazából ez volt a legjobb, amit tehettünk. Gyakran találkoztunk, és igyekeztem valahogy betölteni a szívében tátongó űrt. Miután Miutá n átcuccoltam a lakóotthonba, beiratkoztam a helyi főiskolára képzőművészetet és pszichológiát tanulni néhány előadás erejéig.  Aztán addig güriztem, míg mí g felvettek a Miami Egyetemre. De nem költöztem a koleszba, sőt, az első évet levelezőn végeztem. Majdnem öt és fél évig tartott megszereznem a diplomát. Ez talán soknak tűnik egy alapból négyéves képzésen, de ez nem is fontos, tekintve, hogy végül végü l sikerült. Májusban diplomáztam pszichológus szakon, művészeti szakirányon. Úgy határoztam, hasznát veszem a szenvedélyemnek, ami annyiszor mentette meg az életemet, így  jelenleg művészetterápiás mesterképzésben vettem részt a George  Washington Egyetemen. De még mielőtt elhagytam Floridát, megpróbáltam dűlőre jutni a szüleimmel. Évek teltek már el anélkül, hogy bármit hallottam  volna felőlük. Nem tudhatták, hol vagyok, ezért a régen kötelező szülinapi és karácsonyi képeslapokra sem számíthattam. De erősen kétlem, hogy amúgy vették volna a fáradságot.  Amikor kitaszítottak az életükből, tudtam, az elszakadás gyors és végleges végleges lesz. Néha láttam őket a tévében. Apám nyert a  választásokon, és Florida huszonharmadik hu szonharmadik választókerületének

kongresszusi képviselője lett.  A nyilvános megjelenésekkor mesterkéltnek, szinte gépiesnek tűntek. Anyám arca valószínűleg a botoxtól volt ol yan ol yan unott és érzelemmentes. Apám jellemtelensége most még feltűnőbb volt. Hihetetlen, hogy volt képes egy ennyire kiüresedett ember  bárkit is rávenni, hogy rá szavazzon. És persze az is, mire képes egy nagy halom pénz, feltételezem. Lényeg a lényeg, hülye fejjel elzarándokoltam Palm Beachre, hogy megtudjam, hajlandók-e elásni a csatabárdot. Magunk mögött hagyni a múltat. mú ltat.  Az arcomba csapták az ajtót, és nyomatékosan figyelmeztettek, hogy tartsam távol magam tőlük. Emlékszem, kitolattam a felhajtóról, és vártam, hogy beüt az érzelmi sokk. Súlyos kiborulásra számítottam, amiért újra eltaszítottak maguktól azok, akiknek az életemet köszönhetem, ha ez jelent bármit. De semmi. Ahelyett, hogy összeomlottam volna, felhívtam Maggie-t, Maggie-t, aztán Rubyt is. Tőlük megkaptam minden megkaptam minden szeretetet és támogatást, amire valaha szükségem lehet. És kétséget kizáróan tudtam, hogy ez sosem kell többé a szüleimtől. Nincs helyük a  világban, amit magam köré köré építek éppen. Ezután belevetettem magam a tervezgetésbe. Maggie-vel úgy döntöttünk, együtt keresünk lakást. Maggie a Fairfax Megyei Középiskolában kapott állást angoltanárként. Szóval mind a ketten olyan boldogok és elégedettek voltunk, amennyire csak egymás nélkül lehettünk. De elérkeztünk arra a pontra, amikor ez is megváltozik. Egész jól voltam, bár voltak apróbb mélypontok. A floridai orvosom szerint ez mindig is így lesz. Voltak pillanatok, amikor azt sem tudtam, hogy lesz erőm egyik lábamat a másik elé rakni. A paranoiás félelmem, hogy egyedül maradok, hogy mindent tönkreteszek, időnként időnként még mindig kísértett. De többé nem

hagytam, hogy irányítson. irányí tson. Mindennap úgy éreztem, hogy valamiféle Nirvána felé közelítek. És ez segített felkelnem reggelente. Felkerestem egy jó nevű washingtoni pszichiátert, és nem sokkal a visszaköltözésem után elkezdtem a rendszeres, heti találkozókat vele. Mindennap kihagyás nélkül szedtem a gyógyszert. Ezek az apró jelek, hogy nálam az irányítás, a világot jelentették a számomra. És bár minden nap próbatétel volt és folyamatos küzdelem, boldogan  vettem fel a kesztyűt, kesztyűt, hiszen már képes voltam büszke lenni arra, akivé váltam. Démonok ide vagy oda. Maggie talált nekünk egy jó kis lakást Arlingtonban. Fél óra alatt benn van a munkában, nekem pedig közel a suli. De ami a legfontosabb: együtt vagyunk. Kopogtattak. Fél lábon ugrálva kinyitottam. kin yitottam. – Hát neked meg mi bajod? – kérdezte Daniel, amíg engem kikerülve befelé vette az irányt. A kezében nagy, lapos csomagot tartott. – Az, hogy szerintem eltörtem a rohadt lábujjamat. Az a bajom – morogtam, szabadjára eresztve a bennem lakozó kocsist és annak keresetlen szavait. Daniel a szemét forgatta. forg atta. – Na, nesze! Át kellett verekednem magam a szombati dugón. Jössz nekem eggyel, öregem! – nyújtotta oda nekem a tárgyat, ami miatt meg kellett küzdenie a forgalommal. – Hálás vagyok érte. Na, segíts felakasztani, és ne nyavalyogj! Turkáltam egy kicsit egy-egy dobozban, míg kalapácsot és szöget nem találtam. Daniel tartotta a képet a helyén, a kandalló fölött. Amikor készen voltunk, hátraléptünk, és megcsodálhattam a művemet. Daniel megcsóválta a fejét. – Komolyan féken tarthatnád a nyálas késztetéseidet! Rachel most már örökké a véremet fogja szívni, hogy tartsam veled a

lépést, kösz szépen! Egyszer komolyan seggbe foglak rúgni most már – elégedetlenkedett. Rajtakaptam, hogy közben a bal kezén hordott vékony aranygyűrűt simogatja, és ebből tudtam, hogy csak a szája nagy. A világon bármire képes lenne a felesége kedvéért, aki pedig már ezer éve túl van azon, hogy azt várja el tőle, hogy „tartsa a lépést”. Nekik már mindenük megvolt, amire amir e  valaha vágytak. Daniel és Rachel csak negyedórányira laktak tőlünk,  Alexandriában. Daniel Georgetownba járt orvosira, Rachel pedig egy restoni vendéglátócégnél dolgozott. Már két éve házasok, és most várják az első gyereküket. Ha létezik a mesebeli boldog befejezés, hát ezek ketten megtalálták. És én el voltam szánva, hogy velem is így lesz. – Kösz, Daniel! Majd odacsörgünk nemsokára – ígértem. – Nincs mit. Örülök, hogy segíthettem. Akkor megyünk holnap ütögetni, ugye? – kérdezte távozóban. – Passz – feleltem. Daniel felhorkant. – Ja, gondolom, annak a függvénye, hogy mennyire húzódik el az ünneplés ma éjjel, mi? – csücsörített, szánalmas kísérletet  bemutatva egy csábos arckifejezésre, mire kituszkoltam az az ajtón. – Tök mindegy, majd találkozunk! – csuktam be az ajtót a háta mögött, és megfordultam. Olyan nincs, hogy Maggie ne vegye észre azonnal a képet! Csak azt reméltem, hogy úgy reagál rá, ahogy én azt szeretném. Nekiláttam, hogy többé-kevésbé tisztává varázsoljam a lakást. Letudtam még néhány dobozt, elpakoltam a tartalmukat. Előkerestem a többi szerszámot, és összeraktam az ágykeretet. Két órával és megannyi szitokszóval később a matracunk végre nem a földön volt.

 Az ágy nagyon is hívogatónak tűnt: akkor jöttem csak rá, mennyire elfáradtam. De még sok dolgom d olgom volt, mielőtt Maggie hazaér. Fél hatkor megrendeltem a vacsorát a kedvenc kínainktól, és lezuhanyoztam. Farmert vettem fel, az inggel, amit Maggie-től Maggie- től kaptam a szülinapomra. szü linapomra. Nemsokára berontott a lakásba, mindkét keze  bevásárlótáskákkal tele. Rachellel alaposan megcsapolhatták a hitelkeretüket. – Na, mi van, felvásároltál egy egész boltot? – kedélyeskedtem a konyhából kilépve.  A szemem a Maggie háta mögötti festményre fordult. f ordult. Még nem  vette észre. Túlságosan lefoglalta, lefoglalta, hogy lelkendezve bemutassa az új szerzeményeit. – Ezt az állati csizmát vadásztam, brutálisan áll majd a farmerszoknyámmal! Ezt nézd! – húzott elő az egyik táskából egy magas szárú csizmát, ami pontosan ugyanolyan volt, mint az a másik a szekrényben. De tartottam a szám. – Nagyon klassz, kicsim – hajoltam hozzá, és megcsókoltam a puha ajkait. Maggie elengedte a szatyrokat, és a nyakam köré fonta a karját. – Hmm, olyan finom vagy –  búgta a számba, amitől átmenetileg megfeledkeztem a nagyszabású terveimről. De még mielőtt átadtuk volna magunkat mag unkat a vágynak, kopogtak. – Ez meg ki a fene? – méltatlankodott Maggie. Nevettem egyet a legörbült száján. – A kaja. A Kínai Mesterszakácsból rendeltem. Feltételeztem, hogy az egész napi költekezésben megéhezel – feleltem. Maggie megdörzsölte a hasát. – Jó gondolat! Csak elrakom gyorsan a cuccokat a hálóba – szedte össze gyorsan a szatyrokat.

Még mindig nem tűnt fel neki a falunk legújabb éke. Pedig fontos, hogy magától vegye észre. Kifizettem a vacsorát, és bevittem a konyhába. Elvigyorodtam Maggie boldog visítására boldog visítására a hálószoba felől. – Összeraktad az ágyat! – kurjantott, és végigszáguldott a folyosón, egyenesen a karjaimba. – Fú, annyira jó lesz neked  benne nemsokára... – fogadkozott, és a keze az ingem alá tévedt. Elhárítottam a közeledést. Bármennyire is szerettem volna afelé terelni az estét, amerre ő szándékozott, más terveim voltak. – Na, gyere vacsorázni, te kis nimfomániás! – parancsoltam rá, és tányérokat szedtem elő a konyhaszekrényből. Maggie még elégedetlenkedetett egy kicsit, de a kínai kaja illata elejét vette minden további nyafogásnak. Megvacsoráztunk, közben nevettünk, beszélgettünk, egyszerűen élveztük, hogy együtt  vagyunk. – Én rendet rakok, te menj a nappaliba, n appaliba, helyezd magad kényelembe! Még egy romantikus vígjátékot is megnézek veled, ha akarod – szóltam a végén mosolyogva. Tudtam, mi következik, és attól a gyomrom és az idegeim egymással versengve jártak  vitustáncot. – Kösz, drágám. Szeretlek! – csókolt meg Maggie. Elkezdtem a mosogatóba halmozni a piszkos edényeket, és türelmetlenül  vártam, hogy Maggie átszóljon a nappaliból, és rákérdezzen a kandalló fölött lógó képre.  Aztán egyszer csak végeztem, és tudatosult bennem, hogy gyanúsan nagy a csend. Átmentem a nappaliba. Maggie némán  bámulta a bekeretezett képet a falon. – Ez micsoda? mi csoda? – suttogta, le sem véve v éve a szemét az új új szobadíszről. – Te festetted? – kérdezte aztán, és hátrapillantott rám. Bólintottam, és vártam, hogy leülepedjen benne mindaz, amit a

festményen keresztül mondani próbálok neki.  A képen a kettőnk árnyékba vont sziluettje mögött felragyogó fény rajzolta ki az egymásra hajtott arcunk aprólékos vonalait. Körülöttünk mindenhol pillangók keltek szárnyra, és az egész kép szinte vibrált a szerelemtől, amit az irányt a lány iránt érzek, aki ott áll előtte.  A festmény aljára gondosan gondosan formált gyöngybetűkkel ezt írtam:  És arra kérte őt , hogy osztozzanak az örökkévalóságon.  Amíg Maggie a képet nézte, n ézte, elővettem a bársonydobozkát, amit egész nap a zsebemben hurcoltam, és fél térdre ereszkedtem.  Ahogy megfordult, és meglátta, mit csinálok, elakadt a lélegzete, és a kezét a szája elé kapta. Aztán pedig valami egészen őrült dolgot művelt. Térdre rogyott velem szemben. – Hé, nekem illene most térdelnem! Tönkreteszed a pillanatot – cukkoltam. A tenyerébe fogta az arcomat, és rám mosolygott, azzal azzal a világrengető mosolyával. Az a fajta volt, ami a holtakat is életre keltené. És ebből tudtam, hogy az életének ez a tökéletesen  boldog pillanata nekem köszönhető.  Az arcán könnyek kezdtek csorogni, én pedig megpróbálkoztam megpróbálkoztam azzal, hogy szavakba öntsem, mit jelent ő a számomra, és mindazt, amit iránta érzek. Csakhogy nem voltak szavak arra, ahogy tökéletesen betöltötte az életemet. – Több mint hét évvel ezelőtt találkoztam valakivel, aki később megmentette az életemet. Akkor még nem fogtam fel – főleg, mert mert annyira irritált a stílusa – –,, hogy egyszer ő lesz majd a legfontosabb az életemben. Maggie szeretettel a vállamba bokszolt, én pedig letöröltem a könnyeit a két hüvelykujjammal. – De aztán lassan kezdtem megismerni, és ő lett az éltető levegő, amikor fuldokoltam. A melegség a fagyos időkben.  A kezembe fogtam az arcát, és ez egyszer nem éreztem

 bűntudatot, amiért miattam csorognak a könnyei. könny ei. Mert ezek a könnyek most kizárólag a boldogságról szólnak. És az efféle könnyekért bármikor boldogan vállalom a felelősséget. felelősséget. – Ő  lett a fény az éjszakában – suttogtam rekedten, és az én könnyeim is megindultak. – Nem volt könnyű utunk. De az életben a legjobb dolgok sosem jönnek könnyen. Megtanítottál, hogy aki vagyok, érdemes a szeretetre, érdemes küzdeni érte. Erőt  Erőt  adtál, amikor magamtól egy csepp sem volt. Megtartottál, amikor összeestem volna. És most mindent meg akarok adni neked. Neked akarom adni a  világot. Mert, Maggie, a sajátomat neked köszönhetem. És az te magad vagy. Mindig, örökké te leszel – fejeztem be elfúló hangon, mert a torkom egészen elszorult. – Clay! – zokogta, a nyakamba vetette magát, és a homlokát a  vállamnak szorította. szorította. Szorosan magamhoz öleltem, úgy súgtam a fülébe: – Hozzám jössz, Maggie? Felemelte a fejét, és a mosolya hegyeket mozgatott volna meg. – Szerintem már tudod a választ – felelte.  Az ujjára csúsztattam a gyémántgyűrűt, a réges-régi réges-régi fölé, amit annyi évvel ezelőtt kapott tőlem. Maggie még ebben a súlyos, érzelmekkel teli pillanatban sem vesztette el az örök szarkazmusát. És ezt imádtam benne. Az arca minden négyzetcentiméterét végigcsókolgattam, végigcsókolgattam, újra ú jra és újra. – És, csak hogy tudd, már enyém a világ. Legfeljebb tágítasz egy kicsit az univerzumon – jegyezte meg, és megcirógatta az arcomat. Birtokba vettem az ajkait, és belecsókoltam minden csepp szerelmet, rajongást, amit iránta érzek.  Aztán csak öleltem, őt, a lányt, aki megmentett, és ma is minden áldott nap újra megteszi. Az utunk sosem lesz könnyű, de igazat mondtam azzal, hogy a jó dolgokért meg kell küzdeni. És

nem bántam, hogy a nehezebb nehezebb út jutott nekem. Mert amíg ő itt  van mellettem, amíg együtt vagyunk, tudom, szembenézek  bármivel. Így aztán együtt vágtunk neki a jövőnknek. Annak a jövőnek, amit mi tűztünk mi  tűztünk ki célul. És ebben a jövőben csakis a fénynek jut majd hely.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

SZERETNÉK KÖSZÖNETET MONDANI minden egyes olvasómnak, aki a kezdetektől fogva rajong Maggie-ért Maggie-ért és Clayért. Nélkületek és a támogatásotok nélkül nem is lenne értelme ezt csinálnom! Köszönöm csodálatos férjemnek, aki mindig arra motivált, hogy folytassam az írást, akkor is, ha épp elbátortalanodtam. Te  vagy a vaj a kenyeremen, a cukordísz a fagyimon, a ketchup ketchu p a sült krumplimon... Szóval, érted. Szeretlek! Köszönöm a nagyszerű lányomnak, aki mindig mosolyt csal az arcomra. Ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint min t te!  A drága szerkesztőmnek, Tanyának, amiért olyan gyorsan dolgozik, hogy beleszédülök. Hihetetlen motiváló a rajongásod a könyveimért! Imádlak! Sarah Hansennek az Okay Creationsnél, amiért rátalált a  borítót díszítő fantasztikus fantasztikus fotóra. Tök életesen életesen elkaptad a történet hangulatát. Döbbenetes a tehetséged! Claire-nek, Claire-nek, az elsőszámú bétaolvasómnak. Döntő jelentősége  volt a visszajelzésnek, amit tőled kaptam, és önbizalmat adtál, amikor attól tartottam, az egész könyv gáz. Csodálatos vagy. Alig  várom, hogy elmenjünk együtt szellemekre vadászni! Kim Box Person, Denise Tung, Kristy Louise és a többi drága

 blogger, aki a könyveim mellett kampányolt: a véget nem érő lobbi és a rendületlen támogatásotok hozzásegített, hogy hivatásszerűen űzzem, amit csinálok, pedig erről eddig csak álmodni mertem. És legfőképp köszönöm a fantasztikus, szívós pácienseimnek, akikkel megtiszteltetés volt az elmúlt évek közös munkája. A küzdelmetek és a kitartásotok bámulatra méltó, és mindig arra fog emlékeztetni, hogy keressem a fényt az éjszakában.

FONTOS ELÉRHETŐSÉGEK  A DEPRESSZIÓ,  AZ ÖNGYILKOSSÁG és a vagdosás komoly probléma. Statisztikák szerint az Egyesült Államokban 2-3 millióan, az Egyesült Királyságban pedig a 15-16 évesek 13 százaléka vagdossa magát rendszeresen. (Magyarországon még nincs pontos statisztika, de az itthoni szakemberek szerint a  jelenség legalább ilyen gyakori.)  Az önpusztító magatartást magatartást sokan arra használják, hogy komolyabb gondokat dolgozzanak fel. Ha te vagy bárki a környezetedben vagdosási problémával vagy depresszióval küzd, fontos, hogy beszéljetek róla, szakemberhez forduljatok és módot találjatok arra, hogy véget vessetek az effajta tetteknek!  Ahová fordulhatsz – minden fontos utazás az első lépéssel kezdődik: M AGYAR LELKI ELSŐSEGÉLY TELEFONSZOLGÁLATOK SZÖVETSÉGE

06 80 505 505 (éjjel-nappal ingyenesen hívható telefonszám) [email protected]  www.sos505.hu