KASZÁS ISTVÁN
A Galaktika urai KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK
SZERKESZTI: KUCKA PÉTER
A FEDÉLTERV PANNER LÁSZLÓ MUNKÁJA AZ ÉLETRAJZOT KUCZKA PÉTER ÍRTA
© Kaszás István 1976
KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1976
2
PROLÓG............................................................................4 EZ A NAPRENDSZER A MIÉNK......................................8 EGY TAVASZI ESTÉN.....................................................9 EGY ROBOT AZ ŰRBŐL...............................................16 ÉRTELMES LÉNYEK.....................................................26 TŰZKERESZTSÉG..........................................................38 EZ A HÁBORÚ................................................................60 AZ ÚT VÉGÉN................................................................73 FÉLREÉRTÉS..................................................................85 TÁVOL A NAPTÓL............................................................89 ELMARADT TALÁLKOZÁS.........................................90 TÁVOL A NAPTÓL........................................................96 A VISSZATÉRÉS..........................................................102 KÜLÖNLEGES FELADAT...........................................110 A CSILLAGOK FELÉ...................................................118 AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS.............................................129 A GALAKTIKA URAI..................................................135 A SZERZŐ UTÓSZAVA...............................................153 KASZÁS ISTVÁNRÓL.................................................161
3
PROLÓG
A Xaddil mintegy húszmillió mérföldre közelítette meg a sárga napot. Az adattárolók fokozatosan megteltek, miközben a kiválasztott bolygók köre egyre szűkült. A hajó elsuhant a nap mellett, és ettől kezdve gyorsan távolodott tőle. Thirash navigátor gyors számítást végzett, és az eredménnyel szemlátomást elégedett volt: a Xaddil visszatérő pályáján haladva módjuk nyílik a két legérdekesebb bolygót szinte közvetlen közelből szemrevételezni... Előttük, mintegy tizenhatmillió mérföldre máris feltűnt a második bolygó parányi sarlója. A bolygót burkoló sűrű felhőzet jól visszaverte a sárga nap oldalról beeső sugarait. A megvilágított terület látszólag egyre fogyott a bolygó fokozatosan a képernyő szélére húzódott, átmérője pedig gyorsan növekedett. - Igen, a második bolygó - mondta Thirash. - Nézzük csak... Dewar lenyomott néhány gombot, és az ernyőn, a bolygó képe mellett sorra feltűntek a kivetített adatok. Tessék. A légkör összetétele... a légnyomás. .. hm... A felszíni hőmérséklet ötszáznyolcvan fok - mondta Thirash. Ez baj... - Igen. Túl soknak látszik. A légnyomás is elég magas... Megpróbáljuk azért? A másik a fejét rázta. - Nincs értelme. Messze túl van a megengedhető határokon... - Akkor hát a harmadik jelentette ki Thirash. A második bolygó már elmaradt mögöttük, és valahol a távolban, egyelőre még csak erős fényű csillagként, feltűnt a harmadik bolygó... - A hőmérséklet kissé magasnak látszik - jegyezte meg Thirash minden egyéb szempontból azonban megfelel... - Akkor jó. A recept? - A szokásos: végy egy marék algát idézte Thirash félig tréfásan. Dewar nem mosolygott. Ami ezután következik, azt
4
már végigcsinálta egypárszor, de úgylehet még nem elég sokszor ahhoz, hogy ne érezné át az elkövetkező percek nagyszerűségét. Mert bármit mondjanak is a szkeptikusok, életet teremteni mindenképpen csodálatos dolog. Miközben keze a megszokott, százszor begyakorolt mozdulatokat végezte (részletes elemzést kért az Agytól, kiszámolta a szükséges pályamódosítást, végül utasítást adott a kivetőszerkezet előkészítésére), arra gondolt, hogy ami egykor az istenek privilégiuma lehetett, az ő számukra immár rutinműveletté vált. Milyen egyszerű az egész! íme egy bolygó, amelynek légköre túlnyomórészt szén-dioxidból és bizonyos mennyiségű vízgőzből áll, a légnyomás a felszínen meghaladja a nyolcvan atmoszférát, a hőmérséklet a négyszáz fokot. . . a sűrű, egybefüggő felhőtakaró szinte üvegház módjára raktározza el belsejében a forróságot, a légkör mélyén pedig, ahová még nem pillantott be emberi szem, elképesztő méretű és erejű orkánok dühöngenek... egyszóval minden feltétel a lehető legkedvezőtlenebb az élet kifejlődése szempontjából. És mit tesz az ember? Úgyszólván semmit. A Xaddil tartályaiban háromszázötven tonnányi alga rejtőzik: elenyészően kis mennyiség, amelyet pályájuk gondosan kiszámított pontján egy kivetőszerkezet a bolygó légkörébe juttat majd. És ha a kísérlet sikerül márpedig sikerülnie kell , ez a pár száz tonna alga alig kétezer év leforgása alatt jobban megváltoztatja majd a bolygó éghajlatát, mint ahogy azt a legpusztítóbb atomfegyverek tennék. Ez a környezet, amely halálos ellensége szinte minden életnek ezeknek az egysejtűeknek ideális. Az algák jól megélnek itt, sőt rendkívül gyorsan elszaporodnak. Mindehhez csupán napfényre van szükségük, szén-dioxidra és vízre és mindez bőségesen rendelkezésre áll... Kétezer év és az áthatolhatatlan felhőburok felszakad, a légkör széndioxidja és a vízgőz oxigénné változik, a hőmérséklet más élőlények számára is elviselhető szintre süllyed. Kétezer év és a még meleg vizű óceánok mélyén megkezdődhet egy új élet kialakulása. Lesznek évszakok, lesznek nappalok és éjszakák és minden haladhat tovább a maga útján. Kétezer év és utána még vagy kétszázmillió. Egy teljes
5
galaktikus nap, melynek végére befejeződhet a szárazföld meghódítása. És azután? Nos, ez már nem a mi dolgunk. Lássuk csak, hogy az első kétéltűek távoli leszármazottai, akik egykor majd a bolygó uraivá válnak, lássuk csak, hogy mire mennek nélkülünk... Thirash sem tétlenkedett, és irányítása alatt a Xaddil gyorsan közeledett a vastag fehér felhőtakaróba burkolódzó harmadik bolygó felé. Pályájuk egy szakaszán a hajó alig négyezer mérföldre halad majd el a bolygó közelében ekkor kell működésbe hozniuk a kivetőszerkezetet. A kiválasztott pillanatra beprogramozott automata már megkezdte a visszaszámlálást: „Figyelem! Kivetésig húsz másodperc... tizenkilenc. .. tizennyolc. Kivető kész? Kész! - felelte Dewar. Kezével gyorsan elfordított egy kapcsolót, a műszerfalon egy átlátszó bura felemelkedett, és oldalt siklott, szabaddá téve az utat az alatta levő nyomógombhoz. . .tizenegy, tíz, kilenc... ” Egy kék lámpa felvillant, majd rögtön ismét kialudt. Minden rendben. A vakítóan fehér bolygó már a fél képernyőt betöltötte. „... négy, három, kettő, egy...” Rajta! - kiáltotta Thirash. Ugyanabban a pillanatban Dewar megnyomta a gombot. A Xaddil teste könnyedén megremegett. A háromszázötven tonnás tehertől megszabadult hajó továbbvágtatott, és a bolygó rohamosan fogyó sarlója már a hátsó képernyőkre került át. A kék lámpa ismét felvillant. Sikerült! „Kivetés megtörtént” - közölte a robot egykedvű fémhangján. - Sikerült - mondta Thirash. Dewar bólintott. Igen, az első lépés megtörtént. Ami a folytatást illeti, az már sok egyéb tényező függvénye lehet ... - Valamikor - kezdte -, nem túl hosszú idő múlva, ez a bolygó is elviselhető lesz a magunk-fajta lények számára. De az idő tájt már egy új, sajátos életforma kialakulása is megkezdődhet. És a meleg tengerekben született egysejtűek leszármazottai valamikor majd kijutnak a
6
szárazra . .. ellepik a síkságokat és a dombokat... - Reméljük, hogy így lesz! - Valamikor - folytatta - Dewar , egy napon erről a bolygóról hajók indulnak majd a többi bolygó felé. Egyszer talán más csillagok felé... Thirash elmosolyodott. - Ne fantaziálj - mondta. A Xaddil továbbsuhant: előtte új napok ragyogtak .. . És háromszázmillió évvel később, az akkori földi időszámítás 1969. évében az első ember a Hold talajára lépett...
7
EZ A NAPRENDSZER A MIÉNK...
8
EGY TAVASZI ESTÉN
Hol is kezdjem? Talán azzal... igen, kezdjük azzal, hogy kedvem támadt betérni valahova egy pohár italra - esetleg kettőre. Hogy miért? Nos, alaposan összeáztam, miközben... de ez talán nem is lényeges. Odabenn megálltam az ajtónál, és kezdtem nézegetni, hogy merrefelé találok helyet. Gondolkoztam is, hogy beljebb lépjek-e, és minden okom megvolt a habozásra. Nem volt az a kimondottan barátságos hely. A rosszul megvilágított teremben gyanús külsejű alakok ténferegtek, a helyiség túlsó végében pedig egy alak a pulthoz dőlve ordított a csapossal, valószínűleg azért, mert az nem akarta kiszolgálni. Gondolom, megvolt rá a maga jó oka. Körülbelül öt másodpercig tartott, amíg rájöttem, hogy az ordítozó egyén Peter Sommers, a Pallas navigátora. Fülelni kezdtem, bár az adott helyzetben erre semmi szükség nem volt.. . - Ember, hát nem ismersz?! - kiáltotta méltatlankodva. Űrhajós vagyok, a Pallasról... Sose hallottál róla?!... Akkor sem - mondta a pult mögött álló ember. - Részegeket nem szolgálhatunk ki. - Pajtás... - folytatta navigátorom légy megértő. Egy hosszú, veszélyes útról tértünk vissza, és holnap talán újra nekivágunk. Talán sohasem térünk vissza többé. Ismeretlen, távoli világokban járunk, ezer veszély közepette. Nézd a kemény férfiakat, pajtás, akiknek szeme sem rebbent a legvadabb meteorzáporok poklában ... Legalább az ő kedvükért... A kemény férfiak, szám szerint négyen, e percben egyformán elázva üldögéltek a sarokasztal körül, csüggedten meredve üres poharukra. Hármat közülük azonnal megismertem, a negyedik azonban nem a Pallas legénységéhez tartozott. Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy beljebb lépjek. A mintegy vezényszóra felém forduló öt szempár közül
9
kettőben még pislogott némi értelem. Az egyik az idegen fickó volt, a másik Peter, a navigátor. - Kapitány! kiáltott fel örömmel. - Tudtam, hogy találkozunk még ma este! A csapos felé fordult. - Fiú mondta -, nagy napod ez a mai. Kevés embernek lehet része abban a megtiszteltetésben, hogy személyesen üdvözölhesse hajónk, a Pallas dicső parancsnokát, William Strattont! - Halló, navigátor - mondtam. Látom, alaposan eláztatok... Új féldollárosomért egy pohár bizonytalan színű italt kaptam cserébe. De nem volt rossz. Még egyet rendeltem, majd kezemben a pohárral az asztalukhoz mentem. A fiúk kerítettek egy széket, így le is ülhettem; nem sokkal később Peter is csatlakozott hozzánk. Úgy látszik, végleg feladta a reményt. Az ismeretlen bemutatkozott, persze csak a keresztnevét értettem: Charlie-nak hívták. - Láttam a fényképét az újságokban jegyezte meg. - Akkor hát mindent tud mondtam. Peter oldalba bökött. - Meséld el neki! - biztatott. - Meséld el például azt, amikor a Cassinin átrepülve... - Fenét - mondtam. - Épp eleget gyötörhettétek már ma este a történeteitekkel. Különben is ez nagyon jól benne van az újságokban... - Van valami - gondoltam valami, ami megkülönböztet bennünket másoktól. Ami azonnal a figyelem középpontjába állít bennünket, ha összekerülünk más, „közönséges” emberekkel. Olyannyira, hogy ez már szinte kényelmetlen, mindegyikünk számára - bár lehet, hogy vannak, akik kimondottan élvezik a dolgot. Mesélj, azt kívánják. Mesélj azokról a szörnyű kalandokról, amelyek megtörténtek veled odakint... Igen, ez a foglalkozás ilyen kellemetlenségekkel is jár. Űrhajós vagy. A nemzet hőse. Háromszázmillió ember tomboló lelkesedése köszönt, ha visszatérsz egy-egy utadról. Mesélj nekik csodálatos hőstettekről, remek fickókról mesélj, akik rettenetes, vad szörnyekkel küzdenek meg jó sugárfegyverükkel hátborzongató kalandokról mesélj
10
és távoli, rejtélyes civilizációkról és egy fantasztikus csodalényekkel benépesített univerzumról és minden szavadat elhiszik. Egykori sarkkutatók, híres repülők, sőt mi több, filmcsillagok népszerűsége elenyésző a tiédhez képest. Mesélj nekik - és egy szót se arról, hogy a valóság milyen kevéssé fedi az elképzeléseiket. Mert azt már nem hinnék el. Mert mi a valóság? A Merkúr izzó, gőzölgő pokla és a külső bolygók örökös félhomálya, a feledhetetlen marsbeli esték és az_ őrszolgálat hosszú, egyhangú órái, amikor a hajó szinte állni látszik a bolygóközi űrben, a koromfekete égboltón ragyogó csodálatosan fényes csillagok és a meteortalálatoktól szétroncsolt hajók segélykiáltása ... és sok minden, aminek kifejezésére olykor hiába keresnénk a szavakat. És oly kevesen kíváncsiak a valóságra. Mesélj távoli civilizációkról és egy szót se arról, milyen régóta ábrándozunk a várva várt első találkozásról. Mesélj nagyszerű fickókról, akik milliárd kilométeres lyukat fúrnak az űrben, hogy ismeretlen világokba jussanak, férfiakról, akiknek szeme sem rebben a legvadabb részecskeviharok és meteorzáporok poklában, hősökről, akik ezer veszéllyel dacolva törnek előre, hogy meghódítsák a világegyetemet az ember számára - és egy szót se azokról, akik ott maradtak ... - Elmondok egy történetet, fiúk - kezdte új ismerősünk , vagy ha úgy tetszik, hát egy mesét. Döntsétek el magatok, hogy minek tekintitek... A fiúk akkor már rég nem voltak abban az állapotban, hogy bármit is eldöntsenek. Igaz, én is ittam, nem is keveset, kezdődő fejfájásom azonban határt szabott a folytatásnak. Mit is tehettem volna? - Well, Charlie, akkor hát kezdd el... - mondtam megadóan. Charlie beszélt, eleinte csak akadozva, később azonban egyre jobban megeredt a szava. Láthatóan boldog volt, hogy meghallgatásra talált. Úgy tettem, mintha odafigyelnék - a gondolataim azonban egészen másutt jártak... - Alig két hete, hogy jártam a Marson - először több mint tíz év után. Nem sok örömömet leltem benne. Alaposan megváltozott - mint minden hely, ahová egyszer az ember betette a lábát. . . - Földi város a Syrtis Maiorban - gondoltunk-e erre valaha? Márpedig ott van. Napról napra terjeszkedik,
11
újabb és újabb négyzetkilométereket hódít el a sivatagtól. Ahol ma négyszázezer ember él, ott húsz évvel ezelőtt, a negyedik expedíció megérkezésekor még puszta homok volt, amelyet semmi sem kötött meg, és a nagy erejű viharok időről időre valósággal átalakították a vidék képét. Halott világ volt, mert nem akadt élőlény, amely elviselhette volna a ritka légkört, a szárazságot és a dermesztően hideg éjszakát. Halott világ és most az élőket szolgálja. így van ez rendjén. Húsz évvel ezelőtt... a csillagokon kívül akkor legfeljebb csak a két hold fénye világította be az éjszakát, és a mínusz hatvanfokos hideget sem enyhítették a mesterséges nap infravörös sugarai. A városnak még nyoma sem volt, és az űrkikötőt még az én időmben is csak az a kör alakú folt jelentette, amelyet a Pollux atommáglyái égettek a Mars homokjába. Azóta sok minden megváltozott. Csend volt akkor régen. És nem is olyan távol a várostól csend van ma is. És már mégsem az a csend, amelyet nyolcvanhárom éve először tépett foszlányokká a földi motorok üvöltése, és az öreg bolygó milliárdéves nyugalma is tovatűnt, talán mindörökre. A fejlődés ára ez is, tudom. De mondhatom, az a régebbi Mars valahogy sokkal inkább kedvemre való volt. . . Utólag könnyű okosnak lenni. Talán ha kezdettől fogva figyelek Charlie elbeszélésére, akkor. . . de vajon mi is történhetett volna akkor? Lehet, hogy sok minden megváltozott volna lehet, hogy semmi. Végtére is az egész talán csupán egy mese, semmi bizonyíték rá, hogy valaha is megtörtént. így utólag persze hiába is próbálnám szó szerint felidézni, de ennek talán nincs is jelentősége. Arra, amit tulajdonképpen mondott, jól emlékszem - attól kezdve, hogy odafigyeltem a szavaira. Ekkorra már jócskán túl lehetett a bevezetésen... - A műszerek hatalmas erejű napkitörést jeleztek, és körülbelül ez volt az utolsó értelmes közlésük. E perctől kezdve ugyanis tökéletesen függetlenítették magukat a külvilágtól, egyszóval mintha megbolondultak volna. Ilyen körülmények között a mentőhajó természetesen kormányozhatatlanná vált. Mondom, ritka balszerencsés napom volt: miután az űrhajó tönkrement, most úgy látszott, a mentőrakétával is ez történik...
12
Elnézett mellettem, valahová nagyon messzire. Csodálatos űrhajó volt minden szempontból ... A távolság, amely a bolygó felszínétől elválasztott, gyorsan csökkent, és legalább ilyen gyorsan csökkent az esély is, hogy ezt a kalandot élve megúszom. Nos, természetesen itt vagyok, tehát sikerült megúsznom. Sikerült... Akkor azonban nem hittem volna. Másodpercenként negyven kilométeres sebességgel vágódtam a bolygó atmoszférájába, a védőpajzs vörösen izzott, és a három motorból kettő végleg leállt, a harmadik is csak akadozva működött. Bukfencezve zuhantam lefelé. Valamikor. . . akkoriban meglehetősen jó pilótának tartottak, és én is annak tartottam magam. Nos, huszonhat kilométerre a felszíntől sikerült valahogy egyenesbe hoznom a hajót, de ez már csak arra volt jó, hogy a közelben valami leszállóhelyfélét keressek. Végül aztán erre sem maradt időm. Ördög tudja, mi hozta működésbe a katapultot, én csak arra emlékszem, hogy a fülke teteje egy csattanással levált, a váratlan gyorsulás az üléshez préselt, és mire magamhoz tértem, az ejtőernyő zsinórjain himbálóztam vagy ötezer méter magasságban. Hogy a sisak mikor került le a fejemről, azt igazán nem tudnám megmondani. Az is lehet, hogy magam dobtam le, végeredményben egy vagy két óra múlva, amint az oxigénem elfogy, amúgy sem lett volna más választásom. Miután azonban jókorákat szippantottam a talán kissé ritka, egyébként a hazaihoz megtévesztésig hasonló levegőből, megállapíthattam, hogy az oxigén aligha fogy el egyhamar. .. Ami viszont a többi dolgot illeti, nem voltak illúzióim. Nem is lehettek. Tőlem két kilométerre, ahol a hajó lezuhant, még a sivatag homokja is lángolt. Egy újabb robbanás szerteszét dobta az égő tartályokat. Minden felszerelésem odaveszett, nyilvánvaló volt, hogy nemcsak a visszatérésről kell lemondanom, hanem arról is, hogy üzenetet küldjék az otthoniaknak. Ez - tette hozzá kis gondolkodás után amúgy sem lett volna egyszerű dolog. .. Annyit még odafenn sikerült megállapítanom, hogy ez a naprendszer eléggé távol esik a rendes útvonalaktól... Elhallgatott. - Na és azután? Ennek még nincs vége... - Azután... Három napig gyalogoltam a sivatagban élelem és víz nélkül és anélkül, hogy bármilyen tájékozódási lehetőségem lett volna. Éjszaka teljesen ismeretlen
13
csillagképek ragyogtak fölöttem. Utóbb megtudtam, hogy már az első napon felfedeztek egy repülőgépről, de aztán ismét szem elől tévesztettek... A harmadik napon legfeljebb tíz kilométert tehettem meg. Másnap reggel éreztem, hogy már nem tudok ismét felkelni és továbbmenni. Csak feküdtem a homokon, és ahhoz se igen volt erőm, hogy bármire gondoljak. Amikor valahonnan a magasból motorzúgást hallottam, és feltűnt egy ismerős formájú gép, már tudtam, hogy közel a vég, és vártam, hogy eltűnjön a látomás... Nem tűnt el. A helikopter a közelemben ért földet. Mielőtt elvesztettem az eszméletemet, még láttam, hogy egy ember hajol fölém, és arra gondoltam: „A mieink! Hát mégis megtaláltak!” Akkor ezt egyáltalán nem éreztem képtelenségnek. Utólag... - Utólag kiderült, hogy idegen értelmes lényekkel akadtál össze. - Mégsem bírtam ki közbeszólás nélkül. Ami sok, az sok. - Valóban idegen lények voltak, és a maguk módján értelmesek is - folytatta Charlie zavartalanul. - Bár a fejlődésben évezredekkel maradtak mögöttünk... - Tovább!... - nógattam. - Hát a folytatás?. .. Vállat vont. - Gondoltam, hogy nem fogod elhinni. A folytatás nem különösképpen érdekes... Furcsa világba kerültem, annyi biztos. Egy, a miénknél jóval primitívebb, ellentmondásoktól terhes társadalomba kellett beilleszkednem. Azt hamar megértettem, hogy abban a helyzetben, amelybe kerültem, hiába hozakodnék elő azzal, hogy egy idegen világ küldötte vagyok; felszerelésemmel együtt, amely megsemmisült, egyben minden bizonyítékom is odaveszett. .. Kis szünet után folytatta: - A beilleszkedés végül is sikerült... No, ebből elég lesz, gondoltam. - Hm... azt hiszem, odakint már elállt az eső. Lassan ideje lesz elindulnunk. .. Charlie rám nézett, de nem szólt semmit, csak bólintott. - Ezekkel mi legyen, uram? - A pult mögött álló ember a társaság többi tagjára mutatott. Vállat vontam. - Felőlem maradhatnak... Az eső persze nem állt el - éppen ellenkezőleg. Szótlanul
14
lépdeltünk egymás mellett az autó-buszmegálló felé. Charlie valahogy nagyon lehangoltak látszott, de nekem se igen volt kedvem beszélgetni. Aztán mégis... nem tudom, mi ütött belém, de kicsit később, már a megállóban, mégiscsak megkérdeztem - talán azért, hogy eltereljem a figyelmét feltehetően komor gondolatairól: - Na és, hogy sikerült végül is visszatérned abból a világból? Ezt nem mesélted el. .. Szavaimra még jobban elkomorodott. Nem felelt. A szakadatlanul zuhogó eső vízfüggönyén át megpillantottam az autóbuszt, amely éppen akkor fordult ki a sarkon. Már letettem róla, hogy választ kapjak, amikor mégiscsak megszólalt: - Sehogy. Egyszóval attól tartok, hogy most már örökre itt kell maradnom... a Földön. Az autóbusz csikorogva fékezett mellettünk, és az idegen mögött egy másodperccel később be is csukódott az ajtó. Aztán már ott se volt. Én meg csak álltam, mintha földbegyökeredzett volna a lábam, és mire szóhoz jutottam volna, már nem volt kihez beszélnem.
15
EGY ROBOT AZ ŰRBŐL
A sárga jelzőlámpa felvillant, majd kialudt. Kis idő elteltével ismét felvillant. Yilax tűnődve pillantott a műszerekre; tekintetében némi aggodalom tükröződött. De semmi egyéb nem történt. A képernyő sarkában gyorsan csökkenő számok jelentek meg. - Két mérföldre van a felszíntől - mondta valaki. Alighanem bejutott már a lokátoraik holt zónájába. Sikerülni fog. . . A számok tovább csökkentek, de most némileg lassabban. A leszállás utolsó szakaszában a szonda bekapcsolta fékezőrakétáit. Még egy mérföld... - Kétszer lőttek rá - jegyezte meg Yilax. Mindkét alkalommal atomfegyvert használtak, de nem tudták elkapni. Először hatvan mérföldre a felszíntől, másodszor alig tizenkét mérföld magasságban. Azután sikerült kicsúsznia az ellenőrzésük alól. - De a leszállás után... - kezdte a mellette ülő. - A felszínre érkezés után - vágta rá Yilax - a szonda olyan védőrendszert fejleszt ki, amelyen semmiféle eszközzel nem lesznek képesek áthatolni. És bármit tesznek ellene, azt a maga hasznára fordítja. Hiába is akadnak rá ismét... ez csak meggyorsítja a pusztulásukat! - Semmiféle eszközzel nem tudják elpusztítani? kérdezte valaki. - Semmiféle eszközzel... - Yilax újra a képernyőre pillantott. A műszerek ugyanebben a pillanatban regisztrálták a gyenge ütődést, amely a talajra érkezést jelezte. A leszállóhelyet övező hegyvidék képe, amelyet a kamerák folyamatosan továbbítottak a Központba, mozdulatlanná dermedt. Ideális terep volt az akció végrehajtásához, lakatlan vidék, amely azonban minden szükséges feltételt biztosított a továbbiakhoz. A környező hegyek pedig éppen a leszállás legutolsó, legkényesebb szakaszában takarták el a szondát az idegenek lokátorai elől.
16
Yilax még egy percig nézte a képernyőt, aztán kikapcsolta a készüléket. A kamerákra ezentúl nem lesz szükség. Még három billentyűt nyomott le gyors egymásutánban: ezzel minden összeköttetést megszakított a Központ és a szonda között. Erre sincs már szükség.. . Felállt, miközben még egyszer végigpillantott a vezérlőpulton: a jelzőfények sorra kialudtak. Ő elvégezte itt a feladatát: elmehet. És bármi történjék is - gondolta a szonda is el fogja végezni a maga feladatát. A Terv megvalósítása folytatódik. .. Ron Phillips mogorván pillantott a tudósra. - Úgy vigyáztam rá, mint a hímes tojásra közölte. Mondhatom, nem volt könnyű. De maga mondta, hogy atomfejes rakétákat használjunk. Tizenöt mérföldre kerülték el, ez, gondolom, teljesen elegendő... - Teljesen - mondta a tudós. Rá kellett lőnünk, nehogy gyanút fogjanak. Azt hiszem, nagyjából tisztában vannak a technikai lehetőségeinkkel... Köszönöm, Phillips kapitány, ön megtette a magáét. Most mi következünk... - Vigyáztam, nehogy valami baja essék. Észnél kellett persze lenni, mert a lokátoraink elég nehezen tudták követni, nagyon gyenge jelet kaptunk. A végén aztán ki is csúszott. - Tudom, kapitány. Ne legyen vele gondja. - Úgy vigyáztam, mint... Csak tudnám, hogy mi az ördögnek kellett annyira vigyáznom! - tört ki Phillips. Hiszen ezek a patkányok ellenünk vannak, nem igaz?! El akarják pusztítani a Földet, nem igaz?! Szeretném tudni, hogy miért nem robbanthattam fel a rakétáimat tizenöt mérfölddel közelebb. .. hiszen akkor végképp nem lenne több gondunk!. Nem bizony, gondolta a tudós. De nem szólt semmit. És később is. amikor már kifelé indult, akkor is csak ennyit mondott: - Egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, kapitány, hogy sikerült volna elpusztítania... Nem voltak kegyetlenek, ezt végképp nem lehetett elmondani róluk amennyiben kegyetlenségen a szükségesnél nagyobb mértékű, a kitűzött célok által nem indokolt pusztítást értjük. Ők csupán a szükséges mértékben gyilkoltak. Racionális lények voltak, és kellő időben felismerték, hogy a Galaktika túlságosan szűknek bizonyulhat a százmillió, életre alkalmas bolygón
17
kifejlődött és majdan kifejlődő civilizáció számára. Hiszen egy civilizáció, mihelyt a szükséges eszközök rendelkezésére állnak ez pedig, mint tudjuk, csak idő kérdése okvetlenül elindul más csillagok felé. hogy új területeket, új bolygókat hódítson meg magának. Nem öncélúan persze, a terjeszkedést jól felfogott létérdekei diktálják. Csakhogy ezek a terjeszkedési törekvések idővel ellentétbe kerülnek, összeütköznek egymással. És akkor kinek a törekvései diadalmaskodnak, kinek lesz igaza? Racionális lények voltak, tehát tudták a választ: az erősebbnek. Csakhogy a mostani erőfölény nagyon is viszonylagos, és a jövendő nyílt összecsapások kimenetele igencsak bizonytalan. Ezt meg kell előzni. Űrhajók százai és automatikus szondák tízezrei indultak a Galaktika előre meghatározott pontjai felé, ahol az elemzések szerint már számolni lehetett fejlett vagy kevésbé fejlett civilizációk létezésével. Módszeresen, naprendszertől naprendszerig hatoltak. Az elpusztított bolygókat zöld pontok jelezték a Galaktika nagy, háromdimenziós térképén, míg vörös színnel a még felderítendő térségeket jelölték. Persze akadtak helyek, ahol ellenállásba ütköztek. A Központ elektronikus agya az évezredek során számottevő erőfeszítéseket tett a pusztítás újabb, még tökéletesebb és nem utolsósorban gazdaságosabb eszközeinek és módszereinek felkutatására. Nagyon gyorsan kiderült, hogy az atom- és hidrogénbombák, majd később az antianyagbombák által okozott totális pusztítás nem fér össze valóságos érdekeikkel, célszerűtlen, nehézkes és amellett gazdaságtalan művelet. Hasonló a helyzet a mérges gázokkal és a radioaktív anyagokkal, amelyeket orbitális pályáról megfelelő kivetőszerkezetek juttatnak a kiválasztott bolygó atmoszférájába. A cél nem ez a válogatás nélküli öldöklés, amely ráadásul hosszú időre lakhatatlanná teszi a bolygót. A baktériumfegyver jobb megoldást kínált de ez sem jelentett végső eszközt. Sajnos a biológiai eltérések miatt a megtámadott fajok mindegyikére más-más típust kellett kikísérletezni. Nehézkes, időt rabló művelet volt. Az igazi megoldást az univerzális robotok bevetése jelentette, amelyeket sok évszázados szakadatlan fejlesztés eredményeként alkottak meg. A robotok képesek voltak a civilizált lények előre meghatározott típusának
18
felismerésére és elpusztításukra; de ők maguk szinte elpusztíthatatlanok voltak. Olyan védőrendszert fejlesztettek ki számukra, amely lehetővé tette, hogy bármely támadó energiát közömbösítsenek és a maguk hasznára fordítsanak. Célja elérésének meggyorsítása érdekében a robot meg tudta sokszorozni önmagát: ehhez csupán a helyszínen található anyagok elegendők voltak. Az egyes példányok egymástól teljesen függetlenül, önállóan tevékenykedtek de ugyanazon cél érdekében. Az új módszer eredményesnek bizonyult... eredményesebbnek, mint kezdetben gondolták. Az idők folyamán a vörös fényben derengő tartományok egyre jobban összehúzódtak. A faj mozgási tere, cselekvési szabadsága egyre nőtt. Így jutottak el a Földig. - Sokat töprengtünk ezen a védőrendszeren - mondta a tudós. - Azon, hogy miképp tudnánk áthatolni rajta. Megmondom magának őszintén, a működési elvéről, a felépítéséről elég keveset tudunk ma is. Bizonyos információink ugyan voltak már róla, de korántsem teljesek. Nagyon sokat jelentene, ha lenne egy működő modellünk, amelynek tanulmányozása... nos, reméljük, hogy erre is sor kerül nemsokára... - Hogyan működik ez a védőrendszer? - kérdezte az újságíró. - Elvben igen egyszerűen, és éppen ez teszi félelmetessé. Képes arra, hogy bármely támadó energiát közömbösítsen, illetve számára hasznos energiafajtává alakítson át. Hogy pontosan milyen módon, ezt egyelőre nem tudjuk. Magyarán arról van szó, hogy minden támadási kísérletünk a robot erejét növeli. Mi történik, ha ágyúból lövünk rá? Mi történik, ha atombombát dobunk le rá? Mi történik, ha lézersugárral vesszük célba? Bár különböző formában, de végső soron egy és ugyanaz: energiát továbbítunk feléje. És a robot képes arra, hogy ezt az energiát, legyen az mechanikai, kémiai, fény- vagy atomenergia, átvegye, átalakítsa és felhasználja. . . ellenünk. Mindenféle energiát. Minden támadási vagy akár védekezési kísérletünk tehát eleve kudarcra van ítélve. .. A riporternek képtelen gondolat villant át az agyán. - Mi történne - kérdezte óvatosan rakosgatva a szavakat:
19
hátha nem is olyan rossz ötlet? , mi történne, ha ezzel a robottal egy ugyanilyen elven működő robotot állítanánk szembe? A tudós nem mutatott különösebb lelkesedést. Megvonta a vállát. - Valószínűleg semmi. Eltekintve attól, hogy a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt aligha sikerült volna egy ilyen robotot megalkotnunk .. . ismétlem, működésének részletei mindmáig tisztázatlanok... Nos, ettől eltekintve ezt a robotot egy meghatározott civilizációs forma, egy meghatározott típusú civilizált lény felismerésére készítették fel. És az elpusztítására természetesen. A robot akkor támad, ha ilyen lény kerül az érzékelői hatósugarába. Egy számára közömbös objektumra nem pazarolja az energiáját. Ha pedig a mi robotunk támadna elsőnek... nos, ennek már tudja, hogy milyen következményei lennének. Minden lövése az ellenfél erejét növelné. - Most már értem, miért nem közelíthették meg jobban a rakétáink,.. - mondta a riporter. Kezdte felfogni az ügy komolyságát: hiszen a a szerkezet már órák óta a Földön tartózkodik. És még mindig nincs megbénítva... - A robot tehát elpusztíthatatlan? - Bizonyos értelemben igen. Ha támadólag lépünk fel vele szemben, ezzel csak megkönnyítjük feladata végrehajtását... és siettetjük saját pusztulásunkat. Amellett védekeznünk sem szabad, legalábbis fizikai értelemben nem, hiszen a védekezés is egyfajta támadás. .. - Akkor mit tehetünk... egyáltalán semmit?! De hát ez képtelenség! Tétlenül várjuk be, hogy elpusztítson bennünket?! A tudós nem válaszolt azonnal. A vezérlőterem nagy képernyőjére pillantott: a leszállóhely környéke továbbra is mozdulatlanságba dermedt, mintha hosszú órák óta semmi sem történt volna. A földet ért robottól nyolc mérföldre elhelyezett televíziós kamera ugyanazt a változatlan képet továbbította. A robot sem mozdult. A tudós azonban tudta, hogy valami mégiscsak elkezdődött. Az órájára pillantott: négy perccel ezelőtt. .. - Mint minden szerkezetnek - mondta - minden fegyvernek, amelyet eddig kitaláltak és amelyet valaha is kitalálnak majd, ennek is megvan a maga sebezhető pontja. Ezt kellett, és
20
úgy vélem, sikerült is megtalálnunk. - Fejével a képernyő felé intett. - A kép, amit lát, fölöttébb csalóka. Úgy tűnhet, mintha semmit sem csinálnánk, csak várnánk. Valójában szó sincs tétlen várakozásról. A riporter körülnézett. A hatalmas teremben nem voltak egyedül: vagy húsz ember ült vagy álldogált különböző műszerfalak és képernyők előtt. Egyikük-másikuk időnként előrehajolt, és billentyűket nyomott le, vagy kapcsolókat fordított át. Hang alig hallatszott: az emberek néha suttogó szavakat váltottak egymással, mintha attól tartanának, hogy a beszédet valaki kihallgathatja. - Mi történik most? - kérdezte. - Amit biztosan tudtunk - folytatta a tudós, látszólag tudomást sem véve a kérdésről -, az az volt, hogy nem szabad sem támadnunk, sem védekezünk, egyáltalán semmiféle olyan fizikai hatást gyakorolni a robotra, amiből számottevő energiát meríthetne. A robot sebezhetetlen mindaddig, amíg elegendő energiával rendelkezik védőrendszere fenntartásához. Sejtettük azt is, meglehetős bizonyossággal, hogy magával hozott energiakészletei eléggé korlátozottak. Ezt a robotot hosszú időn át tartó, önálló tevékenységre tervezték. Olyan lények elpusztítására tervezték, akik védekezni fognak, kísérletet tesznek arra, méghozzá minden eszközzel, ami a rendelkezésükre áll, hogy elpusztítsák támadójukat. És a robot tervezői fel is készültek minden lehetséges támadásra, amely alkotásukat érheti. És úgy számítottak, hogy a robot éppen ebből, ebből a kétségbeesett és végső soron kilátástalan védekezésből merítheti majd az energiáját. Ez teszi majd képessé arra, hogy támadjon, arra, hogy elpusztítsa ellenfeleit... A tudós szünetet tartott. - Egyvalamire azonban - folytatta aztán - egyvalamire nem készültek fel a robot tervezői: arra. hogy a megtámadottak nem fognak védekezni. És ez az a pont, amely minden számításukat felborítja. Mert a robotnak támadnia kell, ha olyan lény kerül érzékelői hatósugarába, amelyet programja szerint el kell pusztítania. És ha a megtámadott nem védekezik, akkor a robot energiakészletei minden egyes lövés után kisebbek lesznek. A robot tudja ezt, és mégis támadnia kell újra és újra, mert erre kényszeríti a
21
program, amelyet több fényévre a Földtől beletápláltak. Támadnia kell mindaddig, amíg el nem fogy az energiája. .. és akkor védtelenné válik. - Azok után ítélve, amit mondott - jegyezte meg a riporter - ez a taktika elég sok emberünkbe fog kerülni. Hiszen a robot csak indokolt esetben támad. Vajon hány embert kellene feláldoznunk, amíg megbéníthatjuk? - Több tízmilliárdot kellene. A robot elég csekély energiát fordíthat egy-egy áldozatára, ha az nem védekezik. Ez természetesen nem járható út a számunkra, nem beszélve arról, hogy nincs a Földön annyi ember, amennyit fel kellene áldoznunk, amíg a robotnak elfogyna az energiája. Attól tartok, hogy a tervezők bizonyos értelemben egy ilyen lehetőségre is gondoltak. Nagyon valószínű, hogy egy belső forrás, talán egy miniatűr fúziós reaktor folyamatosan termel bizonyos mennyiségű energiát, és ez kevésbé intenzív tevékenység mellett elegendő lehet. Ezenkívül a robot bizonyára környezetéből vagy akár a napfényből is nyerhet energiát. A problémánk tehát nem pusztán az, hogy támadásra késztessük: az a lényeg és egyben a megoldás kulcsa, hogy a robot gyorsabban pazarolja el energiáját annál, amilyen ütemben az utánpótlása lehetséges. Szerencsére a tömeges emberáldozatok helyett van erre más lehetőség is. .. - Miféle lehetőség lenne még? Nem tudom elképzelni, hogy... - A robot érzékelőit egy meghatározott civilizált lény felismerésére tervezték. Amint a megadott típusú lény, jelen esetben az ember megjelenik a hatósugarában, a robot támad. . . Csakhogy mit érzékel a robot? Elektromágneses hullámokat. Ön most maga előtt lát engem: de pontosan ugyanezt a képet látná akkor is, ha nem volnék itt. és háromdimenziós képemet egy hologram átvilágításával rekonstruálnák. Persze most azt is mondhatná, hogy nincs csupán a látására hagyatkozva, hiszen van hallása, szaglása, tapintása.. . Nos, ezekkel ugyanaz a helyzet. Mindezek az ingerek mesterséges úton is előállíthatok. A robotot tehát félrevezethetjük... - Ez azonban meglehetősen bonyolult, nehézkes művelet lenne, ha nem sietne a segítségünkre egy másik körülmény.
22
Tudjuk ugyanis, hogy a robotot mindenfajta civilizált lény, vagyis minden ember elpusztítására tervezték, következésképpen egyféleképpen kell reagálnia, ha férfi vagy nő. felnőtt vagy gyerek kerül az érzékelői hatósugarába. Mellékes egyebek között a bőr színe is vagy a ruházat, amelyet áldozata visel. Mi következik ebből mindenekelőtt? Az, hogy nem szükséges az egyedi jellegzetességeket reprodukálnunk, azokat a vonásokat tehát, amelyek az egyik embert a másiktól megkülönböztetik. - Feladatunk így sokkal egyszerűbb, hiszen az előállítandó ingerek száma viszonylag csekély. A tudós körülpillantott a teremben. - Első teendőnk - mondta annak felmérése volt. hogy pontosan milyen jellegű ingerekre és ezek milyen szintjére állították be a robot érzékelőit. Mint talán már említettem, a leszállási terepet megfelelően előkészítettük. Emberek nem közelíthetik meg a térséget, de a szükséges eszközöket. műszereket elhelyeztük. A nagy képernyőre mutatott. A riporternek eléggé meg kellett erőltetnie a szemét és a képzeletét ahhoz, hogy a szokatlan formájú, de a terep domborzatába viszonylag jól belesimuló szerkezeteket felfedezze. - Egyidejűleg több csatornán próbálkozunk, mert nagyon valószínű, hogy a robotot is többfajta információ egyidejű regisztrálására programozták, a nagyobb biztonság kedvéért. Körülbelül tizenöt perccel ezelőtt kezdtük el sugározni a megtévesztő információkat, és ezek paramétereit folyamatosan változtatjuk. Az eredménynek hamarosan meg kell mutatkoznia. Azután, hogy sikerült behatárolnunk... A tudós elhallgatott. A robot ugyanis, amely mindeddig mozdulatlanságba dermedt, most lassan, látszólag nehézkesen megmozdult. Egyik manipulátora felemelkedett, majd értelmetlennek tetsző körívet írva a levegőbe, ismét a talajra érkezett. A robot törzse kissé elfordult. Egy hangtalan villanás, és két mérföld távolságban por és füstoszlop csapott fel a sziklás sivatagban. Elkezdődött - mondta valaki. Az emberek egyszerre megélénkültek. - Rögzíteni az adás paramétereit! - Miután sikerült behatárolnunk a detektorok működési tartományát, folyamatosan, illetve kisebb megszakításokkal
23
fogjuk sugározni a robot felé az általa megkívánt információkat. Ezekre pedig csak egyféleképpen reagálhat. . . Újabb villanás, újabb füstoszlop. - A robot fantomokra pazarolja el az energiáját. olyan ütemben, amilyen ütemben ezek megjelennek előtte. És éppen ezt akarjuk elérni. Nem való előre inni a medve bőrére, de azt hiszem, már most nyugodtan kijelenthetem: ez a robot nem jelent többé veszélyt a számunkra. A riporter érdeklődve figyelte a képernyőt. - Mi történik akkor, ha a robot energiája elfogy? kérdezte. - Ha a megismétlődő ingerkombinációkra a robot már nem reagál újabb lövésekkel, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy elfogyott az energiája. Védőrendszere áthatolhatóvá válik. Akkor, természetesen ügyelve a megfelelő óvatosságra, arra, nehogy újabb energiát kaphasson. megközelíthetjük... - És elpusztítják, természetesen. A tudós elmosolyodott. - Nem, nem pusztítjuk el - mondta. - És nem is ejtjük fogságba. Visszaküldjük. Előbb azonban. . . egy kis változtatást végzünk rajta. - Változtatást?! A robotot folytatta még mindig mosolyogva a tudós egy bizonyos civilizációs típus felismerésére és elpusztítására tervezték. Mi nem teszünk mást, mint hogy a felismerőkészülékét átállítjuk.. . egy másik típusra. Egy percig tartott, amíg a hallottak lényege elhatolt a riporter tudatáig. De akkor ő is szélesen elvigyorodott. - Pokoli ötlet - mondta. Ezen a napon Yilax mindennel elégedett volt, legfőképpen azonban önmagával. Az elvetett magvak új termést hoztak. Néhány óra leforgása alatt öt, különböző naprendszerbe szétküldött univerzális robot jelentette, hogy befejezte feladatát: felismerő-készülékeik többé nem jeleznek működési körzetükben civilizált lényeket. Jelentésük elküldésével egyidejűleg a szondák felszálltak, és az előzetes utasításnak megfelelően útnak indultak hazafelé. Minthogy pályájuk legnagyobb részét csaknem fénysebességgel teszik meg, így visszaérkezésük már a közeli órákban várható. A Központban alapos ellenőrzés után
24
új programmal látják el őket, azután ismét kiküldik - új bolygók felé. Bár Yilax most nem volt szolgálatban, mégis ott akart lenni a visszatérő szondák fogadásánál: elvégre neki magának nem csekély része van a sikerben. . . Oovax némán figyelte a műszereket. A legelső szonda az. amelyik a sárga nap harmadik bolygóján tevékenykedett ezekben a percekben éri el a védőrendszer határát. Akkor, természetesen csak a másodperc töredékére, nehogy a szondával együtt valami más is becsússzon, fel kell nyitni a tökéletesen záró. mindenfajta támadás számára áthatolhatatlan védelmet, amely a Központot oltalmazza. Egy piros, majd egy kék lámpa villant fel csaknem egyidejűleg. A szonda leadta azonosító jelzését, amelyet a Központ elektronikus agya rendben levőnek talált. Oovax beállította az időtartamot ezredmásodperc elegendő ahhoz, hogy a szonda átjusson . majd lenyomta a vörössel jelzett billentyűt. A bejárat szabaddá vált. . . és ugyanabban a másodpercben már újra be is zárult. - Idehozassam? kérdezte Oovax. Gondolom. meg akarod nézni. .. Yilax bólintott. Hiszen ő tervezte. Semmihez sem hasonlítható büszkeség töltötte el. Amazok gondolta sohasem lettek volna képesek ilyen robotokat tervezni. Egyszerűen nem is hagytunk időt a számukra. Senki és semmi nem fogja veszélyeztetni a Galaktika feletti uralmunkat! Oovax ujjai végigfutottak a billentyűzeten: kiadta az utasítást a robotoknak. Neki magának is először lesz alkalma ilyen közelről szemügyre vennie. A bejárati ajtó csengője hamarosan jelzett. - Bizonyos vagyok benne - mondta Yilax. miközben felállt a helyéről, hogy Tervünk végső és kétségbevonhatatlan sikeréhez újabb jelentős lépéssel kerültünk közelebb. . . Egy másodpercre egymásra néztek, és világoskék szemükben megcsillant fajuk felsőbbrendűségének tudata.
25
ÉRTELMES LÉNYEK
- Központ, itt egyes harcállás. Megértettem, a célt indítom... A vezérlőteremben szorongó emberek egy pillanatra érezni vélték, hogy a padló megremeg a lábuk alatt. Az állomáson kívül légüres tér volt, hang nem hallatszott. Az elsuhanó tűzoszlop egy másodpercre elhomályosította a képernyőket, majd nyomban elveszett az űr mélyén. Már csak a nagy teljesítményű lokátor követte nyomon. A képernyő sarkában szabályos időközönként feltűntek a cél távolságát jelző számok: háromezer. . . ötezer. . . nyolcezer kilométer. . . Roland Thomson tábornok, aki a második űrflottát képviselte a kísérleteknél, aggodalmaskodva pillantott a gyorsan növekvő számokra: - Nem túl sok ez? kérdezte. Senki sem válaszolt. A kísérletet vezető tudós szeme is a képernyőre tapadt: tízezer. . . tizenötezer. . . A rakéta egyre gyorsult: tizennyolcezer. .. húszezer kilométer. Nem akarta túlfeszíteni a húrt. - Kettes harcállás: tűz! Parancsolta. Újabb tűzoszlop. Ezután már csak a radarkezelőnek akadt dolga: a képernyőkön azonnal fel is tűnt a két, egymáshoz gyorsan közeledő fénypont. A felbukkanó számok egymáshoz mért távolságukat mutatták. - Befogja - mondta nyugodtan a kísérlet vezetője - A közelségi gyújtó hatósugara ezerötszáz méter. A dolog persze nem ment olyan egyszerűen - nem is akarták, hogy úgy legyen. Az elsőként indított céltárgyat már csak kétszáz kilométer választotta el üldözőjétől, amikor váratlan, gyors fordulót végzett, és ezzel, úgy tetszett, sikerült is elszakadnia de csak rövid időre. A rakéta bizonyos késéssel reagált ellenfele manőverére, de még így is nagyon gyorsan. A pillanatokra megnövekedett távolság már újból csökkent. A céltárgy újabb fordulatokba kezdett, de hasztalan próbálta lerázni üldözőjét.
26
- Százhúszkilométer.. . nyolcvan. . . hatvanöt... olvasta valaki hangosan a képernyőn megjelenő számokat. A teremben feszült csend volt: mindenki a képernyőket nézte. A két rakéta helyét jelző fénypont már szinte egybefolyt. - Fokozni a felbontást! - mondta a kísérlet vezetője. Egyszerre ugrott a kép, a fénypontok ismét eltávolodtak egymástól, a számok azonban tovább csökkentek. - Húsz.. . tizenöt. .. tíz kilométer. .. Rögtön bekövetkezik a robbanás gondolta, a tábornok. - Hat kilométer... négy... három... kettő... A számok a képernyőn már sokkal lassabban változtak. Ezernyolcszáz méter... ezer-hatszáz. .. - Távolodik hördült fel valaki. Valóban, az ezerhatszázas szám helyére ismét ezernyolcszáz került, majd kétezer... kétezer-ötszáz. A rakéta nyilvánvalóan fordulatot végzett, és eltávolodott céljától, majdnem olyan gyorsan, mint ahogy megközelítette a gyorsan növekvő számok ezt mutatták. - Három kilométer... négy... öt... - olvasta valaki teljesen gépiesen, majd észbe kapott és elhallgatott. De hiszen mindenki a saját szemével láthatta. A teremre feszült csend telepedett. Nem sokáig. Roland Thomson tábornok, a második űrflotta képviselője szólalt meg elsőnek. - Mi volt ez? kérdezte vészjósló nyugalommal. A 17. számú kísérleti rakétalőteret a Mars pályáján túl. az aszteroidák övezetének szélén rendezték be. Ideális terep volt, kívül a menetrendszerű bolygóközi járatok övezetén. A kísérleteket senki és semmi nem zavarta, és ez mindennél fontosabb volt. A parányi, mintegy nyolcszáz méter átmérőjű aszteroidára, ahol az irányító állomás működött az egyetlen lakott hely jó ötvenmillió kilométer sugarú térségben korábban átlag kéthavonta érkeztek űrhajók. Körülbelül ilyen időközönként vált szükségessé az állomás készleteinek feltöltése. Ezen túl természetesen a hajók meghozták a kipróbálásukra váró új rakétalövedékeket is, és velük együtt sajnos olykor a magasabb parancsnokság képviselői is ellátogattak az aszteroidára. Ezek a látogatások az utóbbi időben megszaporodtak. és az állomáson folyó munka is meggyorsult. Új emberek jöttek, és megkezdődött az állomás
27
kibővítése. A szállítóhajók immár konvojokban közlekedtek a Föld és a még mindig névtelen aszteroida között. Új és új, az addigiaknál tökéletesebb lövedékekre volt szükség. A lőkísérletek eredményeiről hosszú, rejtjeles üzenetek tájékoztatták a földi központot. .. A háború akkor már negyedik éve tartott. Furcsa háború volt. Mindeddig nem sok áldozatot követelt, és az összecsapások talán csak arra voltak jók. hogy az ellenfelek kipuhatolják egymás erejét és lehetőségeit. Az Idegenek hajói váratlanul törtek elő az űr feneketlen mélységeiből, és egyszerűen nem hagytak rá időt. hogy a földi emberek a kapcsolatfelvétel békésebb formáival próbálkozzanak. Egy, a Föld és a Mars között közlekedő menetrendszerű hajó és a Phobosra telepített csillagászati megfigyelőállomás volt az első támadás áldozata. Miután lecsaptak, az Idegenek eltávoztak, éppoly gyorsan, ahogy jöttek. Az üldözésükre felszállt hajóraj dolgavégezetlenül tért vissza: az Idegeneket elnyelte az űr. De nem végleg. A második rajtaütés, amely mintegy két évvel később következett be, már nem érte az embereket teljesen felkészületlenül. Az aszteroidák övezetében elhelyezett állomások kellő időben felfedeztek a közeledő hajókat, és riasztójelzéseket adtak le. Az első összecsapásokra a Mars pályáján túl került sor. Az Idegenek érthetetlenül passzívan viselkedtek, és kizárólag ez mentette meg a földi flottát a súlyos vereségtől. A kilőtt rakéták néhány sikeres találat után rendre célt tévesztettek: az Idegenek páratlanul gyorsan megtalálták a földiek harcmodorának ellenszerét. Végül is egy rommá lőtt hajójukat hátrahagyva visszavonultak, és az erő-• sen megfogyatkozott földi flotta is visszatért bázisaira. Tudták persze, hogy ezzel nincs vége a dolognak. A flotta parancsnokai dühöngtek, új. tökéletesebb fegyvereket követeltek. Így kezdődött... Ugyanaz a típus, X 10/M - mondta Harris kapitány, és magában pokolba kívánta az akadékoskodó főnökséget. Ha a kísérlet sikerül, talán leszállnak végre a nyakáról. Átvizsgáltuk, uram, és mindent rendben találtunk. Működnie kell. Hm. . . remélem, kapitány úr. igaza lesz - mondta a tábornok, és arckifejezése semmi jót sem ígért arra az
28
esetre, ha a kudarc netán megismétlődnék. Az eltelt idő alatt megkísérelte, hogy megismerkedjen az X 10/M rakéta dokumentációjával, de hamar feladta a küzdelmet: a szerkezet. főleg az elektronikus rész. reménytelenül komplikáltnak rémlett előtte. Annyit azért megértett, hogy a rakéta önmagát irányítja a célra, ez nem volt új dolog . és hogy a fedélzeti elektronikus agy minden korábbinál nagyobb önállóságot kapott. Az indítás után minden kapcsolatot megszakít az állomással, és pályája rádióparancsokkal nem befolyásolható többé. A berendezés tökéletesen érzéketlen a zavarásra, képes rá, hogy önállóan felkutassa célját, folyamatosan kövesse annak pályaelemeit, és ezek ismeretében határozza meg saját pályáját. Ez így elég szépen hangzik gondolta a tábornok . de a gyakorlat, legalábbis eddig, mást mutat. A megközelítés valóban sikeres volt, de utána. . . Céltárgy úton van hallotta. Az indulás pillanatát elszalasztotta, de ez zavarta most a legkevésbé. Az elfogó rakétát ezúttal hamarabb indították: a cél alig ötezer kilométerre távolodott el az állomástól. Máskülönben minden ugyanúgy zajlott le, mint két nappal ezelőtt: a rakéta percek alatt befogta a célt, meg is közelítette egészen ezernyolcszáz méterig... és a dolog pontosan úgy is végződött, mint az első esetben. A rakéta távolodni kezdett céljától. .. a távolság gyorsan növekedett, végül az X 10/M második példánya is elveszett az űrben. Negyven perccel később parányi felvillanás adta hírül, hogy az önmegsemmisítő berendezés működésbe lépett, gondoskodva arról, hogy a célt tévesztett rakéta ne jelentsen állandó veszélyt az űrben közlekedő hajók számára. Mindazonáltal. . . A tábornok tekintete körbejárt a jelenlevőkön: senki sem sietett elsőnek megszólalni... - Azt hiszem - mondta egy kis idő múlva Roland Thomson . jelentenem kell. hogy képtelenek megbirkózni a feladatukkal. Sejtik, hogy ez mit jelent?. . . Tábornok, az X 10/M rakéta hibátlan - mondta a kísérletet vezető tudós. - Lehetséges - mondta Thomson rosszkedvűen , mindazonáltal nekünk olyan rakéták kellenek, amelyek
29
képesek megsemmisíteni a kijelölt célokat, és nem csupán ijesztgetésre jók. Ha az X 10/M egyes alkatrészei hibátlanok, akkor csak konstrukciós hibáról lehet szó, amelyet fel kell tárni, és ki kell javítani, méghozzá a legrövidebb időn belül. Talán fölösleges megmagyaráznom. hogy miért. - Ez nem lesz gyors munka - mondta a tudós hűvösen. - A hiba kijavítása már nem az önök dolga lesz, de találják meg végre a hibát, ember!.. . Huszonnégy órát adok rá, és ez az utolsó lehetőségük. Nem érdekel, hogyan csinálják . . . A tábornok felállt, jelezve, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést. - Holnap, pontosan tizennyolc órakor várom a jelentést. Egy perccel sem később. . . A tudós az órájára pillantott: tizenhét óra ötvennyolc perc. A tábornok szereti a pontosságot. Miközben Roland Thomson irodája felé tartott, arra gondolt, hogy a hibát ugyan megtalálták, de ebben a tábornoknak éppúgy, mint amazoknak odaát, a Földön, akik az X 10/M rakétát megtervezték aligha lesz sok öröme.. . - Micsoda?! hördült fel Thomson. Észnél van, ember?! Ezt nem gondolhatják komolyan! - Tábornok úr... miután meghallgatta beszámolómat, lehetősége lesz rá, hogy a gyakorlatban is meggyőződjék feltevésünk helyességéről. Egy módosított X-10./M rakétát már előkészítettünk a kilövéshez. - Erre magam is kíváncsi vagyok - mondta a tábornok. De hát értse meg, ember, amit mond, az képtelenség. Hogyhogy. . . értelmes lények ?!. . . - Ezt nem állítottam, tábornok úr. Sőt teljességgel kizártnak tartom. Szó sincs intelligens lényekről. De.. . azt hiszem, mindez sokkal érthetőbb lenne, ha felvázolhatnám az irányított rakétáink tökéletesítésének főbb állomásait. Ha az ideje engedi.. . - Szükség van erre?.. - morogta Thomson. - Rendben van, kezdje el. De csak röviden. - Rövid leszek, tábornok úr. Úgy gondolom, ezek a dolgok nagyrészt nem újdonságok az ön számára, az áttekintést azonban feltétlenül megkönnyítik . .. - Nos, ön is tudja, hogy az egész csaknem kétszáz évvel ezelőtt, a második világháborút követő években kezdődött. Az akkori rakéták persze mai szemmel nézve nagyon
30
primitív eszközök voltak, ennek ellenére már abban az időben kialakultak mindazok a fegyvertípusok, amelyek lényegében ma is használatosak. Sőt továbbmegyek: jelenlegi irányított rakétáink lényegében ugyanolyan elvek szerint működnek, mint a kétszáz év előttiek, eltekintve attól, hogy hatékonyságuk és találati pontosságuk sokszorosára növekedett. .. - Nem venni észre... - jegyezte meg a tábornok. A tudós úgy tett, mintha nem hallotta volna. - Történetileg - folytatta zavartalanul - a legelső állomás az úgynevezett parancsközlő-rendszer megalkotása volt. Ennek lényege, hogy az irányítóállomás, amely folyamatosan követte a célt, annak mozgása alapján időről időre helyesbítette a kilőtt rakéta pályáját. Ha a rakéta már eléggé megközelítette a célt, működésbe lépett a közelségi gyújtó, másik megoldásként a töltet felrobbantása is rádióparancsra történt. Nyilvánvaló, hogy ez az irányítási módszer távolról sem tökéletes. A rendszer nagymértékben érzékeny a külső zavarásra. Az állomás egyidőben csak egyetlen cél leküzdésére indíthat lövedéket. Emellett az irányító személyzet véges reakcióideje is kedvezőtlen: a rakéta csak korlátozott mértékben és mindig csak bizonyos késéssel követheti a cél manőverezését. Az ellenfél ráadásul az irányítóállomást bemérheti és megsemmisítheti ... A fejlődés természetesen nem állt meg itt. Nem szándékozom túlságosan belemerülni a részletekbe, nincs is értelme. Számos kísérlet történt arra, hogy fokozzák az irányítás hatékonyságát. A legjelentősebb lépés azonban az volt, amikor áttértek az önirányításra, vagyis az irányítórendszert részben vagy egészében a rakéta fedélzetére helyezték át. Ez persze nem volt egyszerű dolog: az akkori berendezések nehézkesek, nagy terjedelműek voltak. A méretcsökkentés, az egyszerűsítés szükségképpen a hatékonyság rovására ment: a célkereső fejjel felszerelt rakéták hatótávolsága sokáig nem haladta meg a néhány kilométert. A rakéta érzékelőfeje vagy a céltárgy saját kisugárzását észlelte vagy pedig a rakéta fedélzetéről, esetleg egy külön állomásról kibocsátott és a célról visszaverődött sugarakat. Ennek alapján a fedélzeti vezérlőrendszer módosította a
31
rakéta pályáját. Ez a módszer sem volt teljesen problémamentes. Az infravörös érzékelőfejjel felszerelt rakétákat például gyakran megzavarta a Nap kisugárzása. A rakéták kezdetben nem voltak képesek arra sem, hogy a valódi célokat különválasszák a megtévesztő sugárforrásoktól. A fedélzeti elektronika túl primitív volt ahhoz, hogy kellő sebességgel reagáljon a cél gyors manővereire, könnyen elvesztette azt szem elől. Az érzékelőfej csak viszonylag kis szögtartományban működött hatásosan, és ez szükségessé tette, hogy a rakétát megközelítően a cél irányába indítsák... A fejlesztés irányai azonban ekkor már világosak voltak: könnyebb, nagyobb teljesítményű érzékelőfejeket, erősebb hajtóművet, gyorsabb és pontosabb elektronikus berendezéseket kellett létrehozni, és ez meg is történt, bár természetesen nem egy csapásra... A tökéletesített rakéták már érzéketlenek voltak a zavarásra; kellő sebességgel követték a cél manőverezését, és emellett ki tudták választani az igazi célt a megtévesztő célok tömegéből. Hangsúlyozom, a fejlődés alapfeltétele az volt, hogy a rakétalövedék fedélzeti elektronikája egyre tökéletesebb lett, egyre bonyolultabbá vált. A nagy hatótávolságú lövedék repülését már valóságos elektronikus agy vezérelte. Fel voltak szerelve emellett olyan felismerőberendezéssel, amely kizárta annak lehetőségét, hogy a lövedék esetleg saját repülőeszközt pusztítson el... A tudós itt egy kis hatásszünetet tartott. - Az X-10/M rakéta - folytatta később - természetesen mindezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik, de még ennél is jóval többet tud. Az integrált áramkörös technika az idők folyamán lehetővé tette a méretek több nagyságrenddel történő csökkentését, egyben a megbízhatóság ugrásszerű növelését. A fejlődés azonban itt sem állt meg. Előtérbe kerültek az információtárolás és visszakeresés új, páratlanul gyors és hatékony módszerei... nagymértékben felhasználtuk a biológiai kutatások eredményeit... Az új elektronikus agyak, amelyek az utóbbi évtizedben kerültek tömeges gyártásra, már bizonyos analógiát mutattak az élő szervezetekkel. Képesek voltak arra, hogy a kitűzött feladat megoldása érdekében továbbfejlesszék magukat, módosítsák saját felépítésüket és kijavítsák a fellépő
32
meghibásodásokat. Nagyfokú önállóságra tettek szert, ez az önállóság természetesen mindig az adott feladat által megszabott korlátokon belül mozgott... A tudós ismét elhallgatott pár másodpercre. - Ismeretes - mondta aztán -, hogy az új elektronikus agyak beépítését az irányított lövedékekbe meglehetősen nagy várakozás előzte meg. Nos, a remények nem váltak teljesen valóra. Akkoriban még nem volt meg a kellő tapasztalatunk, hogy úgy mondjam, a kellő érettségünk ahhoz, hogy már az első lépésnél.. . Vagyis az az igazság, hogy csak megközelítő elképzeléseink voltak arról, valójában hogyan is működik egy ilyen tökéletesített elektronikus agy. Nem is lehetett másképpen. Miután nem próbálkozhattunk meg az elektronikus agyban végbemenő fizikai folyamatok minden részletre kiterjedő, egzakt leírásával, nem is lehetett többé reményünk arra, hogy kellő hatékonysággal beavatkozhatunk annak tevékenységébe. Éppen ezért tettük képessé az önfejlődésre. Természetesen a fő feladatokat, a tevékenység fő irányait ezután is mi szabtuk meg, de csak ezeket.. . Az új X 10/M rakétalövedék fedélzeti elektronikájának megalkotásakor már felhasználhattuk mindazokat a tapasztalatokat, amelyek a hasonló bonyolultságú elektronikus agyakkal végzett, körülbelül tízéves kísérletek eredményeként rendelkezésünkre álltak. így ez a lövedék már jóval többet tud, mint bármely korábbi eszközünk. . .
Az X 10/M rakétát már nem szükséges egy meghatározott cél irányába indítani, mert képes arra, hogy önállóan kutassa fel az ellenséget. Érzékelőfejének hatósugara százezer kilométer. Az elektronikus agy élettartama elvileg korlátlan, gyakorlatilag egyenlő az energiát szolgáltató atomtelep élettartamával: mintegy nyolcszáz év. Ha néhány millió ilyen rakétával kellő időben elárasztanánk az aszteroidák övezetét a Mars és a Jupiter pályája között, akkor egyetlen ellenséges hajó sem érhetné el a Naprendszer belső vidékeit. A rakéta X 10/MB jelű változata több robbanófejjel szerelhető, ez ugyanannyi megsemmisíthető célt is jelent. A rakéta manőverezőképessége rendkívüli. Képes rá, hogy kitérjen a céltárgyról indított ellenrakéták elől...
33
- Ha befejezte a dicshimnuszát - mondta a tábornok mogorván - talán mégis rátérne arra, hogy... - Máris rátérek, tábornok úr. De még egyszer hangsúlyozom, a rakéta rendkívüli képességekkel rendelkezik, és ezek a képességek szinte kizárólagosan az új elektronikus agynak köszönhetők... Tehát folytatta rövid szünet után a kudarcok okát majdnem bizonyosan az elektronikus agyban kellett keresnünk. És itt... mintha falba ütköztünk volna. Természetesen kilátástalan dolog az agy működését részleteiben megvizsgálni, ez talán egy emberöltő alatt sem hozott volna eredményt. A szokásos tesztek elvégzése azt mutatta, hogy a főbb paraméterek az előírt határokon belül mozognak. Ezután egy ideig, be kell vallanom, sötétben tapogatóztunk . .. Néhányszor lejátszottuk a rakéta repüléséről és a cél megközelítéséről készített filmet, hogy megkíséreljük felfedni az esetleges korábbi rendellenességeket is. A pályát szakaszokra osztottuk, és pontról pontra elemeztük a rakéta viselkedését. Úgy találtuk, hogy a fedélzeti elektronikus agy végig logikus utasításokat adott, kivéve a legutolsó mozzanatot... Végül is ez hozta meg a megoldást. Ahhoz képest, hogy állandóan a szemünk előtt volt, meglepően sokáig tartott, míg rájöttünk: a rakéta mindkét esetben közvetlenül az előtt fordult el, hogy a cél bekerült volna a közelségi gyújtó hatósugarába!. . . Mint ön is tudja, tábornok úr. ez a sugár ezerötszáz méter. Nos. a rakéta az első esetben ezer-hatszáz. másodszorra pedig ezernyolcszáz méterre közelítette meg a célt. Ismételten levetítettük a filmet, és úgy találtuk, hogy a rakéta. .. mintha habozott volna. Két vagy három másodpercig, ami az agy műveleti sebességéhez képest mérhetetlenül nagy idő, a rakéta nem közeledett "tovább a célhoz, de nem is távolodott tőle. Ennyi ideig tartott, amíg az elektronikus agy elhatározásra jutott, és végül is kiadta azt a parancsot, amely véglegesen eltávolította a rakétát a cél közeléből ... A kérdést most már így tettük fel: mi volt az a körülmény, amely az elektronikus agyat erre a tétovázásra kényszerítette, közvetlenül a közelségi gyújtó működési sugarának a határán? Az agy nyilvánvalóan döntésre kényszerült. Ezt
34
megelőzően azonban két, ellentétes döntés közölt választhatott, és két vagy három másodpercig tartott, amíg elhatározta, hogy melyiket választ ja. Az egyik lehetőséget már ismertük, sőt korábban kizárólag ezzel számoltunk: az agy utasítást ad a cél további megközelítésére, a közelségi gyújtó működésbe lép, felrobbantja az atomtöltetet, és a cél megsemmisül a rakétával együtt. így írta elő a beprogramozott utasítás. Mi volt az a másik kényszer, amely ezzel ellentétes irányban hatott, és végül is kizárta ezt a döntést? Az életösztön, tábornok úr. Az agy nem akart elpusztulni. .. Micsoda?! Azt akarja tehát mondani, hogy ez az izé. .. értelmes lény?! Hogy tudatosan. .. Nem, tábornok úr. Az agy nem intelligens lény. Ami fellépett nála, az csupán a legprimitívebb életösztön, ugyanaz, amit megtalálunk a kutyáknál, macskáknál... vagy akár az egysejtűeknél. Számunkra is megdöbbentő felismerés volt ez. Újra az emlékezetünkbe kellett idéznünk, hogy az agy bonyolultabb minden rendszernél, amelyet az ember valaha is megalkotott ... hogy számunkra áttekinthetetlenül bonyolult. Tudjuk róla, hogy nagyfokú önállóságra képes, a külső tényezők hatására módosíthatja önmaga felépítését, alkalmazkodhat, fejlődhet; de hát mi jellemzi az élő szervezeteket.. . tábornok úr?! De hiszen a Földön már évek óta működnek hasonló agyak, méghozzá kifogástalanul - mondta a tábornok. Ez igaz. De azok közül soha. egyetlenegy sem kényszerült még ilyen döntésre. Az agy rendes körülmények között, egészen a cél megközelítéséig kifogástalanul működött. De később konfliktusba keveredett önmagával: a kapott parancs következetes teljesítése saját pusztulását idézte volna elő. És ezt az életösztöne, amely mindaddig háttérbe szorult ugyan, de létezett, már nem engedte meg neki. . . - Remek fegyver! - áradozott Roland Thomson. Száz ilyen rakéta, és örökre elveszem azoknak a patkányoknak a kedvét attól, hogy a mi Naprendszerünkben garázdálkodjanak! - Tehát sikerült? kérdezte a tudós, aki ezúttal nem volt jelen a kísérletnél. Természetes, gondolta, hogy sikerülnie kellett. Elég egyszerű trükk volt, de hatásos! - Hogy sikerült-e?! Becsaptuk a nyavalyást! harsogta Thomson. Az az átprogramozás remek ötlet volt magától.
35
Meg fogom említeni a jelentésemben! Persze ez valahogy mégsem volt egészen tisztességes eljárás - tűnődött a tudós. Viszont meghozta a várt eredményt. Mindössze annyit kellett tenniük, hogy az X 10/M rakéta közelségi gyújtójának hatósugarát megnövelték kétezer méterre - és a változást „elfelejtették” az elektronikus agy tudomására hozni, így az továbbra is ezerötszáz méteres sugárral számolt. A cél megközelítésekor minden úgy történt, mint korábban tétovázásra azonban ezúttal nem maradt idő. Később lehet, hogy a robbanófejet is ki kell majd cserélniük erősebbre bár atomtöltetnél pár száz méter nem sokat számít... Kitűnő ötlet volt ismételte Thomson tábornok. Ötszáz méterrel nagyobb hatósugár! Bevallom, nekem sose jutott volna az eszembe. .. Elhiszem, gondolta a tudós. Valami motoszkált az agyában, valami nehezen megfogható - de talán nem is lényeges. Huszonkét másodperc alatt befogta folytatta Thomson. Mértem az időt. Éppen negyvenezer kilométerre voltak az állomástól, amikor az atomtöltet... A tudós felkapta a fejét. - Mennyit mondott?! - Negyvenezer kilométert.. . de mit néz úgy?! Mi a fene lelte magát, ember?! A tudós ügyet sem vetett rá, Harris kapitányhoz fordult. - Hány rakétát készítettek elő kilövésre? kérdezte. - Hármat. - De nem lesz szükség rájuk - mondta Thomson. Engem ez is tökéletesen meggyőzött, és ilyen értelemben teszek jelentést a parancsnokságnak is. Az X 10/M valóban kiváló fegyver! - Tábornok úr - kezdte a tudós - szeretném, ha hozzájárulna ahhoz, hogy a második rakétával is kísérletet tegyünk. Felőlem. .. de mi szükség van erre? Vagy csak a biztonság kedvéért? - Van egy elképzelésem - mondta a tudós de erről talán később. Előbb látni szeretném, hogy mi sül ki belőle... A tábornok Harrishez fordult. Intézkedjék, kapitány! Ami azt illeti, magam is szívesen megnézem még egyszer.
36
- Kettes harcállás, kilövésre kész. - Kettes harcállás: tűz! Várták a megszokott remegést és az elsuhanó tűzoszlop látványát, ez azonban elmaradt. .. - Mi lesz már? - morogta Thomson. - Itt a kettes harcállás. Jelentem, a rakéta nem indult el. - Mi is úgy gondoljuk. Próbálja meg még egyszer !... Hiába az eredmény elmaradt... - Ettől féltem - mondta a tudós halkan. A tábornok meglepetten pillantott rá. - Ember! Csak azt ne mondja, hogy maga számított erre! Ezt várta, mi ?! - Igen, tábornok úr, ezt. .. A tudós elhallgatott, és töprengve meredt maga elé. Hiába gondolta , más megoldást kell keresnünk. . . Hibát követtünk el, tábornok úr mondta. A rakéta érzékelőfejének hatósugara százezer kilométer. Amikor az előbbi X-10/M elfogta a célt, az egész legfeljebb negyvenezer kilométerre történhetett az állomástól... A többi rakéta tehát tudomást szerzett a történtekről... - De miért nem indult el a kővetkező?! Ezt magyarázza meg! Mi történt vele tulajdonképpen?!. .. A tudós pár másodpercig késlekedett a válasszal, amíg emlékezetében ráakadt a megfelelő szóra. Úgy vélte, hogy a tábornok számára ismerősen hangzik majd. - Parancsmegtagadás, tábornok úr... mondta.
37
TŰZKERESZTSÉG
- A legfontosabb - mondta Walker kapitány hogy az Idegenek nem legyőzhetetlenek. Erről nem szabad megfeledkeznie, még akkor sem, ha... nos, egyáltalán nem könnyű ellenük harcolnunk. Akadnak nehéz perceink bőven. Mindazonáltal... néhányszor már elvertük rajtuk a port. Ezzel bizonyára nem mondok újat magának, hadnagy. Meg kell azonban mondanom, hogy az újságjaink. .. hm. . . hajlamosak rá, hogy eltúlozzák a sikereinket. A háború korántsem dőlt el, hosszú és nehéz harc áll még előttünk. Szolgált már bolygóközi hajókon? Hawkins elvörösödött. - Nem egészen három hónapot, uram - mondta. A Föld Mars útvonalon, még mielőtt a tanfolyamra kerültem volna. - Értem. Tehát van bizonyos tapasztalata. Nos, mindenesetre tudnia kell, hogy az Idegenek hajói általában erősebb fegyverzettel rendelkeznek, mint mi, a fegyverzetük azonban csak egy bizonyos távolság felett hatékony. Ugyanakkor lényegesen rosszabbul manővereznek, feltehetően azért, mert nem képesek jelentősebb gyorsulást elviselni. Általában arra törekszünk, hogy a hajóikat elvágjuk egymástól és a közelükbe férkőzzünk. Látni fogja majd, hogy ez egyáltalán nem könnyű, és gyakran nem is valósítható meg. Néha pedig... kénytelenek vagyunk kitérni az összecsapás elől. Egyelőre ennyit, hadnagy, a többit majd menet közben. Remélem, hogy nem vettem el a kedvét, de látnia kell a nehézségeinket is. És ezeket majd tapasztalni is fogja. Feladatát ismeri: a kettes számú harcállást veszi át Cootes hadnagytól, aki itt marad a bázison. Beszélt már vele? - Igen, uram. Nos, tudnia kell, hogy a harcállás műszerei és fegyverzete. .. nem a legjobbak. Már megígérték egypárszor, hogy korszerűbbeket kapunk, de addig is azzal kell meglennünk, amink van. A kapitány fanyarul
38
elmosolyodott. Legalább az az előnye megvan, hogy maradéktalanul hasznosíthatja a tanfolyamon tanultakat. A bázis kiképzési eszközei ugyanis nem sokban maradnak el a felszerelésünk mögött. Ami a továbbiakat illeti: az Aldebaran nem egészen két óra múlva felszáll, a Szaturnusz irányába. A részleteket útközben fogja megtudni. A hátralevő időt felhasználhatja a hajó belső elrendezésének megismerésére, erre a későbbiekben még szüksége lehet. Bármilyen problémája akad, nyugodtan forduljon hozzám. A kapitány felállt, és kezet nyújtott. Sok sikert a munkájához, hadnagy. Jobb lett volna, ha békésebb körülmények között találkozunk. Nem mi akartuk ezt a háborút, és miután ránk kényszerítették, a legtöbb, amit tehetünk, hogy helytállunk, legjobb tudásunk szerint. És ezt el is várják tőlünk.. . Egy óra negyven perccel később az Aldebaran hajtóművei felüvöltöttek, a marsbeli hármas számú kikötőből tűzoszlopok emelkedtek a magasba, és a hajó a második flotta hat másik egységével együtt útnak indult a Szaturnusz felé. Az űr egy közeli szektorában további öt hajó csatlakozott hozzájuk... Tizenegy nappal az indulás után, immár túl az aszteroidák övezetén, a földi hajóraj bekerült az Idegenek felderítő lokátorainak hatósugarába... - Elkaptak - mondta röviden Walker kapitány. - De azért semmi vész, fiúk. A parancsnok mindig nyugodt arcáról, amely az egész képernyőt betöltötte, ezúttal sem lehetett leolvasni gondolatait. Talán csak magára erőltetett nyugalom volt de lehet, hogy mégiscsak valóságos. Hawkins szilárdan meg volt győződve arról, hogy Walker kapitány lenne a legutolsó ember, aki akármilyen kritikus helyzetben is elveszítené a fejét. Thomson tábornok bizonyára jól tudta, hogy kit jelöl ki az Aldebaran parancsnokául. . . - Természetesen felkészültünk erre - mondta a kapitány. Mint tudják, ekkora távolságból nincsenek eléggé hatásos radarzavaró eszközeink. Mindazonáltal... mi is tartogatunk még egy-két meglepetést. . . A képernyő elsötétedett. Hawkinsnak fogalma sem volt róla, hogy miféle meglepetésekre gondol a kapitány. Őt
39
magát módfelett kellemetlenül érintette felfedezésük ténye: már nem is gondolhatnak arra, hogy észrevétlenül elcsússzanak az Idegenek előőrsei mellett. Ami valószínűleg azt jelenti, hogy a földi hajókat az ellenséges flotta teljes harci készültségben fogadja majd. Nos, meglátjuk, mi lesz a vége - gondolta az öreg bizonyára tudja, hogy mit csinál. Az Aldebaran és a többi hajó folytatta útját anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is reagált volna a felfogott radarsugarakra. Egyelőre... Mert később ennek is eljött az ideje. - Megtévesztő célokat előkészíteni! harsogta Walker kapitány. Ami ezután következett, az túlságosan váratlanul érhette az Idegenek lokátorkezelőit ahhoz, hogy kellő időben felismerhessék a földiek taktikájának lényegét. Az Aldebaranról kapott rádióparancsra egyidejűleg valamennyi hajó intenzív zavarásba kezdett a korábban már bemért frekvenciasávban. Az ellenfél indikátorernyői megteltek a villódzó célok sokaságával, amelyek közül csak üggyelbajjal választhatták volna ki az igaziakat. A legkézenfekvőbb reagálás erre csak az lehetett, hogy átkapcsolnak egy másik frekvenciára így is történt, amint azt az idegen radarsugarakat észlelő műszerek tanúsították. Mindez azonban bizonyos időt vett igénybe. Tíz-egynéhány másodpercet csupán, nem többet és pontosan ennyi idő maradt a cselekvésre. Aztán az idegen lokátorernyőkön ismét feltűntek a közelgő hajókat jelző fényfoltok, mind a tizenkettő, méghozzá jóval fényesebbek, mint azelőtt. A háttérben még néhány elszórt, gyengébben villogó fénypont is látszott, amire azonban. egyelőre ügyet sem vetettek. Figyelmüket a közelebbi veszély: a nagy sebességgel haladó tizenkét űrhajó kötötte le. Egyre közelebb kerültek... Pusztulásuk látványos volt: a koromfekete háttér előtt ragyogó tűzgömbök villantak fel, pontosan ott, ahol a hajóknak lenniük kellett. Az Idegenek elhárítása tökéletes pontossággal működött. Nem egészen tízezer kilométerre a lokátorállomásoktól valamennyi támadó megsemmisült. .. Vagy talán mégsem valamennyi? Az indikátoron,
40
mintha a semmiből ugrott volna elő, hirtelen feltűnt egy nagyon közeli, nagyon fényes cél... aztán még egy és még egy. Az állomáson fejvesztett kapkodás kezdődött. A rakéták ilyen közelről egyszerűen nem képesek befogni a célokat. Néhány lövedék azonban mégis elröppent. Az egyik támadó helyén még felragyogott a jól ismert tűzgömb - és ezzel vége is volt. Az újabb lövések rendre célt tévesztettek. Honnan kerülhettek elő ezek a hajók?! És hogyan?! A kimondatlan kérdés ott lebegett a levegőben. amikor az állomást elérte a megmaradt hajók válasza. .. - Egy hajót vesztettünk - összegezte Walker kapitány az egybegyűlt tisztek előtt. - Az előőrsön azonban áttörtük magunkat. A neheze persze még ezután következik... Csupán néhány percünk maradt a cselekvésre. Az Idegenek, szokásuk szerint, biztosra mentek. Túlságosan nagy erejű tölteteket pazaroltak el a mi megtévesztő céljainkra. A robbanások nyomán keletkezett ionizált felhők, mielőtt szétoszlottak volna, néhány percen át eltakartak minket a radarsugaraik elől. És ez az idő elegendőnek bizonyult... A kapitány szünetet tartott, miközben körülhordozta tekintetét a jelenlevőkön. Megköszörülte a torkát. - Elérkezettnek látom az időt, uraim, arra, hogy ismertessem utunk tulajdonképpeni célját. A vezérlőpulthoz lépett, és megnyomott egy dombot. A kabin egyik falát teljesen betöltő átlátszatlan, zöld műanyag tábla zajtalanul félresiklott, és láthatóvá tette az alatta elhelyezett csillagtérképet. A Naprendszer szóban forgó szektorát ábrázolta, a külső övezet egy darabkáját: a Jupiter és a Szaturnusz környezetét. A csillag borította háttér előtt egyelőre ismeretlen jelentésű számjegyek és vonalak látszottak. - Nos, uraim kezdte a kapitány -, most, mint azt megállapíthatták, ezen a ponton vagyunk. - A térképen egy apró, fénylő nyíl jelent meg. a Jupiter holdrendszerén túl. - Ez egyben pillanatnyi útirányunkat is mutatja. Ismétlem: pillanatnyi útirányunkat. Mert feladatunk a következő . .. Hawkins már nem tudott visszaemlékezni rá. hogyan került ismét a kabinjába. Fülében egyre ott csengtek Walker kapitány szavai: „Ha sikerül. uraim, a háború egész menetét
41
megfordíthatjuk ezzel az egy akcióval...” Ha sikerül gondolta. Esztelenül vakmerő terv, és nem kétséges, kinek az agyában született meg először. Ehhez túlságosan jól ismerte a második flotta parancsnokát, Roland Thomson tábornokot. A kapitány arcáról nem lehetett leolvasni, hogy a maga részéről egyetért-e a tervvel. De Hawkins tudta, hogy ennek amúgy sincs túlságosan nagy jelentősége. Miután kézhez kapta a mindeddig lezárt borítékban őrzött parancsot, természetesen minden erejével azon lesz, hogy azt a legjobb tudása szerint végrehajtsa - függetlenül attól, hogy ez mindnyájuk pusztulását jelentheti ... Az űrflotta folytatta útját. Két nappal később Hawkins hadnagy éppen szolgálatban volt, amikor megtörtént az átrakodás. A vezérlőterem nagy képernyőjén egykedvűen figyelte, amint az Aldebaranról és a flotta többi öt hajójáról lekapcsolják a kiürült fokozatokat, és a távolabbi tartályhajókhoz vontatják. Az egymáshoz képest mozdulatlan hajók valójában mintegy hatszáznegyven kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguldottak az űrben. A legnagyobb sebesség volt, amelyet földi hajó valaha is elért. Puszta szemmel mindazonáltal nem érzékelhető sebesség - az állócsillagok továbbra is mozdulatlanok maradtak. Pályájuk módosításához és az azt követő felgyorsításhoz az Aldebaran csaknem teljes üzemanyagát felhasználta ugyanígy természetesen a másik öt hajó is. Az űrben végrehajtott feltöltés szintén egyedülálló művelet, ám tervük sikerének egyik lényeges pontja. Az Idegenek valószínűleg eleve nem számítanak arra, hogy a Földtől ilyen távol veszély fenyegetné a bázisaikat. Hawkins láthatta, hogy a fekete, csillagos háttér előtt időnként kékeszöld lángnyelvecskék lobbannak fel. A megfelelő pályára terelt, teljesen feltöltött rakétafokozatok a tartályhajóktól lassan az Aldebaranhoz úsztak. Egy-egy összekapcsolási manőver során a hajótest gyöngén, de mégis érzékelhetően megrázkódott. Nyomban utána a vezérlőpulton kigyulladtak az ellenőrző lámpák zöld fényei. A manőver mindeddig rendben haladt, és már a vége felé közeledett. Az átrakodás után a tartályhajók maradék üzemanyagukkal visszatérnek a ceresi bázisra, az Aldebaran és öt társa pedig folytatja útját. A hajók most az ekliptikával mintegy negyvenfokos szöget
42
bezáró pályán haladtak. Ez a hajlásszög a későbbiekben fokozatosan csökken majd. A bolygópályákra merőleges síkban végzett manőver fontos szerepet játszik: a terv szerint a hajóraj a Szaturnusz térségét nem a Naprendszer belső vidékének irányából, hanem kívülről közelíti meg. Ez lesz a következő meglepetés... Walker kapitány felajánlotta, hogy aki akar, visszatérhet a tartályhajókkal a támaszpontra. Ha valaki nem biztos magában, még visszafordulhat. Senki sem élt azonban a felkínált - minden bizonnyal utolsó lehetőséggel. Az embereket megmagyarázhatatlan lelkesedés töltötte el. Olyan kalandban lesz részük, amit ha túlélnek, még hosszú évtizedekig emlegetnek majd. És ugyan mi másért jelentkeztek űrhajósnak?! Ha valaki nyugodt, biztos, eseménytelen életre vágyik, az élete végéig a Földön maradhat... Három órával később az Aldebaran személyzete már elkészült az átrakodással. Két másik hajónál azonban különféle műszaki nehézségek miatt a művelet elhúzódott. Ezért a kiürült szállítóhajók csak a következő nap reggelén fordulhattak vissza. Hawkins tekintetével hosszan elkísérte az űr mélyén egyre gyöngébben lüktető fényfoltokat, a hazatérő hajók motorjaiból kilövellő atomláng fellobbanásait. Aztán kialudtak a lángok, és a hajók elvesztek az égbolton ragyogó állócsillagok tízezrei között. A kiürült fokozatokon kívül magukkal vitték az Aldebaran helyzetjelentését: mostantól fogva ugyanis teljes rádiótilalom mellett folytatják útjukat. A bázissal legközelebb csak akkor létesíthetnek kapcsolatot, ha küldetésük végeztével, már visszatérőben, ismét áthaladnak az aszteroidák övezetén. Több mint két hét múlva - vagy sohasem... Nyolc nappal később a hajók átszelték a Szaturnusz pályáját. Útjuk során ez volt az egyik legkritikusabb mozzanat. Mindeddig azonban semmi jelét sem tapasztalták esetleges felfedezésüknek. A műszerek mutatói, amelyek az Aldebarant érő idegen radarsugarakat jelezték volna, az előőrssel való találkozás óta meg sem rezdültek. Az ellenfél remélhetőleg még semmit sem gyanít... A távolban ragyogó Szaturnusz látványos gyűrűrendszerével egyetemben már jó százmillió kilométerrel
43
elmaradt mögöttük, amikor Walker kapitány parancsot adott a manőver megkezdésére. A hajóraj negyvenötmillió kilométer sugarú, hatalmas görbét írt le az űrben, miközben - bár egyre csökkenő sebességgel tovább távolodtak a bolygótól. Százharmincmillió kilométerre a bolygó mögött az Aldebaran újra áthaladt az ekliptikán, csaknem merőlegesen. A megkezdett körívet folytatva a hajók orra lassan a Szaturnusz irányába fordult. A megbeszélés nem tartott sokáig. Walker kapitány röviden ismertette az Aldebaran tisztjei előtt a támadás tervét. Kérdése vagy ellenvetése senkinek sem akadt. A részletekről egyidejűleg puszta szemmel láthatatlan, modulált lézersugárnyalábok adtak hírt a többi hajónak. Azután a vezérlőterem gyorsan kiürült - a parancsnok kivételével mindenki eltávozott. A tisztek elfoglalták helyüket, az elkövetkező órákban csak az Aldebaran belső hírközlőrendszerének segítségével tartják egymással a kapcsolatot. De ha az összeköttetés megszakadna, a terv lényegének ismeretében önállóan is cselekedhetnek. A hajók mindeddig nem kapcsolták még be fedélzeti lokátoraikat. Ez veszélyes művelet lesz, hiszen az Idegenek felderítő eszközei legalább olyan hatékonyak, mint a földiek. Walker kapitány a legutolsó percig akart várni ezzel. A támadó kötelék már szétbontakozott, és harci alakzatba rendeződött. A nagy teleszkópok több százszoros nagyítása szinte emberközelbe hozta a Szaturnusz ezerkétszáz kilométer átmérőjű nagy holdjának, a Japetusnak megvilágított sarlóját. Kétszázezer kilométerre lehettek tőle. Odalent gondolta Hawkins hadnagy a kettes harcállás képernyője előtt -, odalent talán még semmit sem sejtenek. És csak néhány percük maradt a megelőző ellencsapásra vagy talán már annyi sem. A sok megatonnás romboló erejű termonukleáris töltettel felszerelt rakéták kilövésre készen sorakoznak az indítóállásokban. Váratlanul szakad majd a nyakukba a pusztulás gondolta a hadnagy -, az a pusztulás, amelyet nekünk szántak. És a japetusi irányító központ kikapcsolása talán csakugyan a mi javunkra billenti a mérleget. Olyan csapást mérünk rájuk, amely remélhetőleg hosszú időre elveszi a kedvüket a kezdeményezéstől. Százötvenezer kilométer. . .
44
- Felkészülni! - recsegett a kapitány hangja a fejhallgatóban. Hawkins keze az indítógomb felé mozdult. Pillantása még egyszer végigfutott az ellenőrző lámpákon. Minden rendben, nyugtázta. Száztízezer kilométer. Már jól ki lehetett venni odalent az ellenséges távolfelderítő radarállomások hatalmas antennáit és a központ több száz méter átmérőjű védőkupoláját. - Cél: nulla négy kettő! - A hadnagy az indítógombra tette a kezét. - Tűz!! Tizennyolc vakító tűzoszlop hasított az űr feketeségébe. A kilövés nyomán az Aldebaran teste könnyedén megrázkódott. A másodpercenként százhúsz kilométeres sebességgel száguldó hajókról elszabadult rakéták puszta szemmel követhetetlen gyorsasággal törtek céljuk felé. Az ellenfél elhárítása túl későn kapott észbe. Közvetlenül az atmoszférába való behatolás előtt a támadó hajók sorra elfordultak, és elsuhantak a Japetus mellett. Visszatekintve még láthatták az egymás után felragyogó tűzgömböket. Három a légkörön kívül, tizenöt a célban! - mondta Walker kapitány. - Nem rossz arány. A fickók túlságosan elaludtak odalent!... És ezzel tulajdonképpen teljesítettük is a feladatunkat gondolta Hawkins. Az állomás odalent gyakorlatilag nem létezik többé. Ezzel azonban még egyáltalán nincs vége a dolognak. A visszafelé vezető út jóval nehezebb lesz. Mert mielőtt a Japetus elmaradt mögöttük - a tűzgömbök felvillanásán kívül még valami mást is megpillanthatott. A hold megvilágítatlan részén, távol a megtámadott állomástól apró fények lobbantak, és a hadnagy tudta, hogy az mit jelent. A Japetusról és talán más bázisokról is - űrhajók szálltak fel, hogy üldözőbe vegyék az immár hazafelé menekülő támadókat. Űrhajók, amelyek legalább olyan gyorsak, mint az Aldebaran és társai, és aligha engedik ki könnyen a kezükből őket. Útjuk legnehezebb szakasza tehát még hátravan, és nem rejtőzhetnek többé az ismeretlenség homályában. Ezt közvetve a leghátul haladó hajó, a Deneb jelentése is megerősítette. - Követnek bennünket - mondta egy órával később az
45
Aldebaran tisztjei előtt Walker kapitány, aki azonban egyáltalán nem látszott nyugtalannak. Sőt inkább nehezen titkolt elégedettség látszott rajta. Hawkins nem tudta eldönteni, hogy ezt feladatuk sikeres végrehajtásának tulajdonítsa-e - avagy annak a felismerésnek, hogy visszafelé vezető útjuk korántsem lesz olyan sima és eseménytelen, mint idefelé. Lehet, hogy harcra kényszerülnek, méghozzá olyan helyzetben, amikor szinte minden előny az Idegenek oldalán van... Elképzelhető, hogy gyorsabbak nálunk? kérdezte Watson fedélzeti mérnök. A kapitány bólintott. - A Deneb távirata szerint ugyan valamelyest növekedett a közöttünk levő távolság, de még nem értük el a végsebességünket. Köztudomású, hogy náluk tovább tart, amíg ugyanarra a sebességre felgyorsulnak, amire mi. A kérdés tehát még nyitva áll. Jelenleg körülbelül tizenötmillió kilométerre vannak mögöttünk. Várható, hogy a következő órákban ez a távolság még valamelyest tovább növekszik. És azt is csak a következő órákban tudjuk majd meg, hogy sikerül-e megtartanunk ezt a kezdeti előnyünket... Négy órával később már tudták, hogy - nem. Az Aldebaran és a többi hajó elérte azt a maximális sebességet, amelyet üzemanyag-tartalékai lehetővé tettek számára. A távolság üldözőiktől tizennyolcmillió kilométerre nőtt - aztán ha lassan is, de határozottan csökkenni kezdett. Az Idegenek tehát fokozni tudták sebességüket. A földi hajók lassan, de biztosan elveszítik megszerzett előnyüket. És aztán ha beérik őket - harcra kényszerülnek.. . - Tudjuk még fokozni a sebességünket?- kérdezte a kapitány. Watson késlekedett a válasszal. - Esetleg. . . az egyharmadával - mondta rövid számolás után. Ebben az esetben viszont csupán egyetlen fékezésre marad tartalékunk, manőverezésre semmi. . . - Ha tehát mégis beérnének bennünket- vonta le a következtetést komoran Walker _, úgy szednének le egyenként, ahogy akarnak . . . mint az agyaggalambokat. - Kérdés, hogy nekik mennyi tartalékuk van még mondta a mérnök. - Ez az, amit nem tudunk. .. A kapitány maga elé meredt, és hosszú percekig egyetlen szót sem szólt.
46
Nehéz döntés előtt állt. Ha a földi hajók még képesek egyharmadával fokozni a sebességüket, és az Idegenek erre képtelenek, akkor simán megszökhetnek előlük. De ha még további tartalékaik is vannak, utolérhetik őket. és akkor. . . Választani kell: a felgyorsításra már csak az az üzemanyaguk maradt, amelyet egy esetleges összecsapásra tartalékoltak. Harcra, manőverezésre akkor már nem is gondolhatnak. Walker kapitány tíz évet adott volna az életéből. ha tudja, hogy az ellenfél mekkora tartalékkal rendelkezik. De hát nem tudta. És döntenie kellett, hogy a további, bizonytalan kimenetelű menekülést választja-e. vagy a harcot, amelynek kimenetele az ellenfél túlereje és erősebb fegyverei miatt legalább annyira bizonytalan. De Thomson tábornok tudta, hogy kit jelöl ki a vállalkozás parancsnokául. És sem ő, sem más nem fogja már felróni Walker kapitánynak sohasem, hogy a harcot választotta... A két idegen hajó egyidejű pusztulása elég látványos volt ahhoz, hogy legalább rövid időre elriassza a támadókat. De nyilvánvaló volt, hogy aligha vonulnak vissza véglegesen. És a megmaradt földi hajók tartalékai már nagyon-nagyon fogytán voltak. . . Az összecsapás három órája tartott. Az egymást kerülgető csatahajók már rég átlépték a Jupiter pályáját, és egyre beljebb hatoltak az aszteroidák övezetébe. Ez a környezet a földi hajók számára kedvezőbbnek bizonyult az előny azonban nem egyenlíthette ki meglevő és egyre fokozódó hátrányaikat. Az Idegenek egyre vakmerőbbek lettek. Legutóbbi rakétaössztüzük elől az Aldebaran csak hihetetlen szerencsével tudott kitérni. A több mint harminc órája talpon levő legénységet a szűkített fordulók egyre inkább igénybe vették. A Centaurus üzemanyaga a manőverezés közben elfogyott, és ez megpecsételte sorsát. A Deneb eltűnt, és minden bizonnyal ugyancsak elpusztult. Vajon ki lesz a következő?.. . Hawkins hadnagy időről időre a képernyőre pillantott, az elébe táruló látvány azonban nem sok jóval biztatta. Az ellenségnek sikerült egymástól elszakítania a négy földi hajót, és az Aldebarant e percben egyszerre három hajó támadta. Nagy távolságból indított rakétáik elől azonban nem volt nehéz kitérni. A hadnagynak ez idő szerint nem sok
47
dolga akadt. A harcállás egyetlen megmaradt rakétáját biztos célpontra tartogatták. A lokátor indikátorernyőjén zöldes fényfoltok úsztak át, és keresztezték egymás pályáját. A visszaverődő radarsugarak néha egy-egy távoli atomrobbanás ionfelhőjéről adtak hírt. Mennyi tartalékunk van még? hallotta a fejhallgatóban a kapitányt. Kérdését nyilván a fedélzeti mérnökhöz intézte. Watson válaszát nem hallotta, de amúgy is tudta: nagyon kevés. Vajon meddig tart ki? Külső segítségben nem reménykedhetnek: a legközelebbi bázisról is napokba telik, míg ideérnek a hajók. . . Az Idegenek egyre közelebb jöttek de még lőtávolságon kívül maradtak. Egyelőre hiú reménynek bizonyult, hogy hátha elszámítják magukat, és valamelyik hajójuk a harcállás hatósugarába kerül. Vagy mégis. A hadnagy szeme az indikátorernyőre tapadt. Az egyik támadó most különvált a többiektől, és egyre jobban megközelítette az Aldebarant. Talán azt akarja kipuhatolni, hogy mennyire védettek ebből az irányból. Kétezer kilométer gondolta Hawkins , csak ennyire közelítsen meg, és megkapja a felvilágosítást. Már csak kétezer-ötszáz.. . kétezer-kétszáz. . . Kezét az indítógombra helyezte... A következő pillanatban az Aldebarant iszonyú erejű ütés rázta meg. Ha a hadnagy előrelátóan nem szíjazza le magát, alighanem kirepült volna az ülésből. A világítás kialudt. Találat, villant át az agyán, és arra gondolt, hogy már csak másodpercek lehetnek hátra. A robbanás feltéphette a hajó páncélzatát, és az energiaközpont is tönkrement. A következő ütés még erősebb volt. Apránként végeznek velünk gondolta. A képernyők sötétek voltak, semmit sem látott. Újabb csattanás. A mesterséges gravitáció is megszűnt. A lerögzítetlen tárgyak a levegőbe emelkedtek, és a szűk fülke falai között ide-oda verődve bonyolult pályát írtak le. Erről egy-egy fájdalmas ütés győzte meg a hadnagyot. Tudta, hogy a vészrendszer idejekorán működésbe lépett, és a súlyosan megsérült hajó egyes helyiségeit légmentesen elválasztotta egymástól. Vajon mennyivel hosszabbítja ez meg az életét napokkal? Hetekkel? A fejhallgatóban a recsegés végleg elhallgatott. Köröskörül süket csend honolt. Az Aldebaran, amelynek páncélzatát
48
a becsapódó rakéták végigverték és felszaggatták, energiaszolgáltatását tönkretették, megbénítva, tehetetlenül sodródott az űrben, a közeli óriásbolygó gravitációs mezejének játékszereként. A jelek szerint az Idegenek többé nem törődtek vele.. . ... A hadnagy sötétben tapogatózó keze csakhamar rátalált a tartalék hálózat kapcsolójára. A kigyulladó lámpák gyönge, sárgás fénnyel világítottak. Valószínű, hogy ez a hálózat is megsérült. De még ez is jobb, mint a sötétség. Körülnézett. Az imént még a levegőben szállongó tárgyak a jelek szerint megállapodtak, a gyönge, alig érzékelhető nehézkedést minden bizonnyal a hajótest lassú forgása teremtette meg. A berendezés nagy részét szerencsére kellő időben lerögzítették. Valahol kell itt lennie egy űrruhának gondolta, lehet, hogy még szükségem lesz rá. Egyelőre azonban nem ez a legfontosabb. Mindenekelőtt kapcsolatot kell teremtenie a többiekkel. A képernyők még mindig sötétek voltak. így fogalma sem volt arról, hogy mi történik a hajó körül. Lehet, hogy az ütközet már véget ért, lehet, hogy még mindig tart. Az Aldebarannak tulajdonképpen szerencséje volt: ha az Idegenek nukleáris robbanófejjel ellátott rakétát alkalmaznak, a pillanat törtrésze alatt megszűnik minden gondjuk. Valami homályos, nehezen megfogható gyanú motoszkálta fejében, amelyet egyelőre még önmagának sem tudott megfogalmazni. Aztán egy legyintéssel napirendre tért fölötte. Mindennek megvan a maga ideje - gondolta -, egyelőre ennél sürgősebb tennivalók is akadnak. Ismét a kapcsolótábla felé fordult. Az ellenőrző lámpák ha gyöngén is, de égtek ezek szerint a híradórendszer még épségben van. Vagy talán mások azóta kijavították. Először a vezérlőterem billentyűjét nyomta be. - Parancsnok, itt kettes harcállás - mondta tagoltan a mikrofonba. Hawkins hadnagy jelentkezik a kettes harcállásról. - Elhallgatott és várt. A fejhallgatóban halk búgás hallatszott, más semmi. Megismételte: - Itt a kettes harcállás. Hawkins hadnagy jelentkezik... - Ezúttal sem kapott választ. Vállat vont. Bizonyára nincs ott a kapitány gondolta-, lássuk akkor a többieket. Először a gépházat, hiszen ott lehetett a legnagyobb felfordulás. Talán a kapitány is oda ment.
49
- Itt a kettes harcállás - mondta, miután lenyomta a megfelelő billentyűt. Van ott valaki?. . . Egy kattanás. - Watson mérnök hallotta örömmel. - Halló, hadnagy. Ezek szerint már legalább ketten megúsztuk. Semmit sem tud a többiekről? Nagyot nyelt. - Ez lett volna az én következő kérdésem .. . - Mi a helyzet odalenn? - kérdezte némi habozás után. A másik késlekedett a válasszal. - Nem valami fényes - mondta. - Ide tudna jönni, hadnagy? A folyosó szigetelése sértetlen. - Rendben van, odamegyek. A többi helyiséggel, a vezérlőteremmel mi van? - kérdezte. - Jobb, ha idejön - vágta rá Watson, talán túlságosan gyorsan. Majd együtt utánanézünk. A hadnagy vállat vont, levette a fejhallgatóját, és a kapcsolótáblára helyezte, majd kioldotta a biztosítóövet, és felállt. Mielőtt az ajtóhoz lépett volna, egy pillantást vetett a falba süllyesztett szekrényre, amelyben az űrruháját tartotta. Elég nevetségesen festenék benne - gondolta , rögtön azt hinné, hogy pánikba estem. Végül is azt - mondta,hogy a légszigetelés nem sérült meg. Fegyverét azonban magához vette. És óvatosan nyitotta ki az ajtót. Watson mérnök nyugtalanul rótta lépteivel a helyiséget. Négy lépés oda, négy vissza. - A vezérlőterem kapta a legelső találatot - mondta komoran. A kapitány ott volt, és Gibson első tiszt és ráadásul Crashaw az egyes harcállásról. .. Ezek szerint pillantott fel maga a rangidős tiszt, hadnagy.. . - Köszönöm... Hawkins kesernyésen elmosolyodott. Sokra mehetünk az én tapasztalataimmal ... - Az egyes és a hármas harcállás is léket kapott - folytatta a mérnök könyörtelenül. - Azt hiszem, felesleges odamennünk. Pillanatok alatt történt az egész, semmire se maradhatott idejük ... A gépház... nos, első látásra én reménytelennek ítéltem a helyzetet, de aztán jobban utánanéztem. Szerintem egy vagy két hét alatt legalább egy reaktort rendbe lehetne hozni annyira, hogy a Phobosig elvergődhetnénk vele. .. A mérnök elhallgatott, és maga elé bámult.
50
- Másvalami aggaszt engem, hadnagy -mondta,kis idő múlva. - Nem jött még rá, hogy micsoda? - Az egész helyzetünk eléggé aggasztó - mondta Hawkins tanácstalanul, de én sem találom reménytelennek. . . - Gondolkozzék már! - mondta Watson ingerülten. Rendben van, eddig még nem volt rá ideje. Akkor hadd kérdezzek valamit: mit gondol, az Idegenek ezúttal miért nem atomfegyverrel támadtak? És miért elégedtek meg annyival, hogy elintézzék a vezérlőtermet, és megbénítsák a mozgásunkat, amikor már csak egyetlen rakéta hiányzott volna, és valamennyien átsétálunk a másvilágra?! Mit gondol, miért?!... Lassan derengeni kezdett benne egy felismerés. Egyszeriben melege lett. - Arra gondol, hogy.. . ? - Arra gondolok - vágta rá a mérnök. - Arra gondolok, hogy élve akartak elfogni bennünket. . . és lehetőség szerint többékevésbé épségben akarták megkaparintani az Aldebarant is!! - De hát.. . miért?! - Talán magától is rájön. Nos... nézze csak, hadnagy. Én régebben vagyok az űrben, mint maga, és hallottam amazokról egypár dolgot, amiről a bázison talán nem tettek említést maguknak. Megértem, hogy mindez túl hirtelen jött.. . Hallott már az agymosásról? - Nem sokat. - Majd fog - szögezte le Watson. - Van néhány módszer, amit egyelőre módfelett titokban tartanak. És tudja, félő, hogy az Idegenek e téren is előbbre vannak, mint mi. Megváltoztathatnak minket, érti?! Miután kifacsartak belőlünk minden használható értesülést, nem kerül majd különösebb fáradságukba, hogy elérjék, hogy azontúl nekik dolgozzunk. .. Érti, hogy mire célzok? - Értem. .. hebegte elhűlten a hadnagy. Ez... komoly?! - Jobb, ha komolyan veszi, különben csak az időt húzzuk. Nincs értelme, hogy becsapjuk magunkat. Átkozott dolog, hogy semmit sem tudunk arról, hogy mi történik körülöttünk. .. - Ha jól értem Hawkins kezdte összeszedni magát, arra számít, hogy az Idegenek azt tervezik, hogy valamelyik közeli bázisukra vontatnak, és.. . - A jobbik esetben - mondta Watson. A jobbik esetben. A
51
rosszabbikban.. . ezért nem akartam, hadnagy, a híradórendszeren át beszélgetni magával. A helyzetünk nagyon komoly. Mert félek, hadnagy, ismétlem, félek attól, hogy az Idegenek... máris a hajón vannak. .. A hadnagy elsápadt, és egy szót sem tudott kinyögni. A mérnök rápillantott és elmosolyodott. Túl hirtelen jött mindez, igaz, fiú? De a fontos az, hogy nem vesztette el a fejét. Az űrben sok mindenre fel kell készülnünk. . . Jó. hogy hozott magával fegyvert folytatta.. - Amikor megláttam magánál, rögtön arra gondoltam, hogy ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. - Feltételes reflex - mondta mogorván Hawkins. A bemutatkozás nem valami fényesen sikerült - gondolta. Dühös volt magára és Watsonra is, amiért ilyen helyzetbe hozta. És az űrszabályzat negyedik pontja... - Bár nem hiszem, hogy sok hasznát vehetnénk.. . Mondja csak, hadnagy, hívta már a vezérlőtermet? - Megpróbáltam felelte Hawkins. - Kár volt. Attól tartok, hogy... no mindegy. Ha azok az urak be akarnának hatolni a hajóba, ott és az egyes harcállásnál lenne a legkönnyebb dolguk. Mielőtt bármire elhatároznánk magunkat. azt hiszem, körül kellene néznünk arrafelé. Az űrruhája rendben van. Hawkins bólintott. - Akkor menjen és vegye fel. Aztán várjon meg a fülkéje előtt, nekem még van itt egy-két elintéznivalóm. Körülbelül tíz perc múlva ott leszek. - Mondja csak, hadnagy, mennyire ismeri ezeket a termikus motorokat? kérdezte Watson. A kivilágított folyosón lépkedtek, a vezérlőterem felé. Hawkins szorongva gondolt arra, hogy mi várhatja őket az ajtón túl. - Nem túlságosan. . . - mondta vonakodva. Amit a bázison tanultam.. . no meg némi gyakorlat a Föld Mars járaton. - Nem baj, majd belejön. Hál istennek az egyik reaktorunk viszonylag könnyen megúszta. Közvetlenül a találat előtt jelentettek valami kisebb meghibásodást, de azt ki tudjuk javítani. Éppen a gépház felé tartottam, amikor... Valahol errefelé jártam a folyosón. Szerencsém volt. No, rendben van, várjon meg itt. Egyedül megyek be. Közben ugyanis megérkeztek. A mérnök megállt, hogy
52
utoljára még ellenőrizze felszerelését. - Nem lenne jobb, ha. . . ? - kockáztatta meg a hadnagy. - Jobb, ha itt marad - vágta rá Watson. Zárja le a sisakját! Odabenn légüres tér van, és itt is az lesz, amint kinyitjuk az ajtót. Aztán kapcsolja be a rádióját... És ne ijedjen majd meg, ha egy időre elveszítjük a kapcsolatot tette hozzá mosolyogva, miközben az ajtó zárószerkezetével babrált. A fémfalak árnyékolnak . .. Hawkins elvörösödött. - Tudom. . . - mondta. Semmi szükség rá gondolta , hogy minduntalan felhánytorgassák a tapasztalatlanságát. . . Amikor a mérnök elkészült, mindketten félrehúzódtak. és a folyosó fémfalához lapultak. Az ajtó zajtalanul tárult fel. Enyhe lökést éreztek, és egy pillanatra hallani vélték a beáramló levegő sziszegését. Odabenn sötét volt. A mérnök meggyújtotta sisaklámpáját. Aztán készenlétbe helyezte fegyverét ebből Hawkins megállapította, hogy a másik sem veszi tréfára a dolgot. - Várjon meg! hallotta a fejhallgatóban. Watson kissé meghajolva, óvatosan lépte át a küszöböt. Az ajtó bezárult mögötte. Az órája szerint mindössze nyolc perc telt el Hawkins azonban sokkal hosszabbnak érezte az időt addig, amíg az ajtó ismét feltárult. - Rendben van - hallotta. - Bejöhet, hadnagy. Négy nap telt el a katasztrófa óta. Hawkins úgy érezte, ha álmából felkeltik, akkor is el tudná sorolni a termikus atomhajtómű valamennyi lényegesebb elemét és összes műszaki jellemzőit. A munka már a, végéhez közeledett. Ha semmi nem jön közbe, akkor öt vagy hat óra múlva az Aldebaran négy reaktora közül egyet beindíthatnak. Ha semmi nem jön közbe.. . Eleinte még reménykedhettek abban, hogy a mérnök aggodalmai megalapozatlanoknak bizonyulnak. Az ismét működő képernyők tanúsága szerint az Aldebaran környékén se híre, se hamva nem volt idegen hajónak. De még a hadnagy is tudta, hogy a vizuális megfigyelés az űrben mennyire csalóka. Puszta szemmel például szinte lehetetlen megkülönböztetni egy pár száz kilométerre levő űrhajót a háttér állócsillagaitól. Bekapcsolt hajtóművei persze elárulhatnák, csakhogy a hajtóművek rendszerint viszonylag
53
rövid ideig működnek: a felgyorsítás és a fékezés időszakai ritkán tartanak néhány percnél tovább. A mérnök ezért óvatosságból nem engedte meg, hogy bekapcsolják a lokátorokat: környezetük felderítésén túl a szétküldött rádióhullámok sajnos őket is elárulnák. A fejlemények végül is Watsont igazolták. Hawkins már az első napon, összeszedve navigációs ismereteit, megpróbálkozott az Aldebaran helyzetének meghatározásával. Ez önmagában még nem sokat mondott, mert senki nem jegyezte fel, hogy a hajó az összecsapás idején milyen manővereket végzett. Másnap azonban megismételte a számítást, és az eredmények különbségéből megállapíthatták elmozdulásuk mértékét és irányát. Az Aldebaran a Naprendszer külső zónája felé tartott, körülbelül,hatvan kilométeres másodpercenkénti sebességgel. Ez a sebesség azonban idővel még fokozódott. A harmadik napon Watson felöltötte űrruháját, és a légzsilipen át elhagyta a hajót, hogy a helyszínen kísérelje meg egy antenna kijavítását, és egyben felmérje az Aldebaran külső sérüléseit. Ezek szerencsére nem voltak túl jelentősek. A mérnök azonban egy váratlan felfedezést tett odakint: olyasvalamire bukkant, ami arra késztette, hogy félbeszakítsa tevékenységét, és haladéktalanul visszatérjen az űrhajóba. A szokottnál mogorvábban kászálódott ki az űrruhájából. Amikor elkészült, kinyitotta magával vitt szerszámosládáját, valamiféle hosszúkás, fekete, vékony csőben végződő tárgyat vett elő, és szó nélkül a hadnagy elé, az asztalra helyezte. - Tudja, mi ez? - kérdezte kis idő múlva. - Talán valami rakétaféle... - mondta Hawkins óvatosan. Sose láttam még hasonlót. Hol szerezte? - A tat környékén még találhat egypárat. Negyvenhatot számoltam össze. Ami a rakétát illeti, igaza van. Az bizony, rakéta. Tapadókorongokkal rögzítették a hajóra.. . Egyet leszereltem, mert gondoltam, hogy érdekelni fogja... Azt hiszem - tette hozzá -, rádióirányítással működnek. A tolóerejük valószínűleg nem túl nagy, feltételezem, hogy csak a pályánk módosítására és kisebb kiigazításokra használják. A hadnagy jobban megnézte a kis rakétamotort. - Leszereljük őket? - kérdezte.
54
- Hogyne... és egy órán belül a nyakunkon lenne az egész társaság. Mert nem hiszem, hogy túl messzire lennének tőlünk. Ide figyeljen, hadnagy, mielőtt bármire is elhatároznánk magunkat, egyvalamit feltétlenül tisztáznunk kell. Mi a véleménye, meg tudná állapítani anélkül, hogy használná a lokátorokat, hogy hány hajójuk vesz részt a díszkíséretben? - Azt hiszem - mondta a hadnagy. - Feltéve, hogy a teleszkópok használható állapotban vannak, és feltéve, hogy nincsenek túlságosan messze. De beletelik egy kevés idő. - Akkor javaslom, hogy lásson hozzá, próbálja meg. Mennyi időre van szüksége? - Három vagy négy órára - mondta Hawkins. - Több felvételt kell készítenem, és minél nagyobb időközökben, annál jobb.. . A módszer viszonylag egyszerű volt, és már régóta alkalmazták, bár nem kimondottan ellenséges űrhajók felderítése céljából. Puszta szemmel az űrben egy viszonylag közeli hajót valóban nemigen lehet megkülönböztetni a háttér állócsillagaitól. Huzamosabb megfigyelés után azonban a hajó elmozdulása a csillagokhoz képest mindenképpen felismerhető. Ha pedig két felvételt készítenek mondjuk egyórás időközben a gyanús területről, akkor - megfelelő készülék segítségével - az űrhajó könnyen felfedezhető rajtuk. Hawkins a nagy látószögű kamerákat használta. Tizenhat felvétel elegendő volt ahhoz, hogy teljesen lefedje az égboltot. A biztonság kedvéért megismételte a sorozatot, majd egy órával később újabb felvételeket készített, változatlan beállításban. Az előhívott lemezeket ezután egy olyan készülékbe helyezte, amely egyötöd másodperces időközökben az összetartozó felvételpárok hol egyik, hol másik lemezét világította át. A két expozíció között elmozdult fénylő objektumnak tehát jól láthatóan ki kellett ugrania a háttér csillagai közül. Szerencséje volt, mert ez már a harmadik lemezpárnál bekövetkezett. Azért végigcsinálta az egész sorozatot - újabb űrhajókra azonban nem bukkant... - Ez azt jelenti, hogy a többiek több mint százezer kilométerre vannak tőlünk - magyarázta a mérnöknek. - Persze ha mondjuk tízórás időközönként csinálnék felvételeket, az
55
expozíciós idő arányos hosszabbításával, akkor egészen egymillió kilométerig előjönnének. Úgy gondolom azonban, hogy. .. - Felesleges - vágta rá Watson. - És ez az egy? - Kétszázhetven kilométerre - mondta Hawkins. - Szabad szemmel is látható, feltéve, ha az ember tudja, hogy hol keresse. Természetesen a teleszkópon át is megnéztem. Valóban az Idegenek hajója... - A többiek előrementek - bólintott a mérnök -, és ezt hagyták hátra kísérőnek. - Gondolja, hogy elbánunk vele? - El kell bánnunk vele! - szögezte le Watson. - Hiszen egyetlen hajtóművel lehetetlen megszöknünk előle... A dolog lényege, hogy az első lövésnek okvetlenül találnia kell, egyszerűen azért, mert nincs több rakétánk. És mindenképpen meg kell előznünk őket, mert aligha vagyunk abban a helyzetben, hogy kitérhessünk a rakétáik elől. .. Van valami elképzelése, hadnagy? - A rakéta lőtávolsága elvben harmincezer kilométer felelte Hawkins. - És ebbe a nem egészen háromszáz kilométer bőségesen belefér. Százszázalékos találati biztonságról azonban így sem beszélhetünk. Ha idejében észreveszik a kilövést, még esetleg lehet rá idejük, hogy kitérjenek előle. Gondolom, el kellene érnünk, hogy közelebb jöjjenek. Azt hiszem, van egy elképzelésem ... Feltételezem - folytatta a hadnagy kis szünet után -, hogy itt, a Jupiter környékén elég gyakran lehet szükség pályahelyesbítésre. Ha tehát. . . mondjuk a legközelebbi alkalommal az Idegenek úgy találnák, hogy az Aldebaranra szerelt rakétáiknak csak egy része működik, következésképpen a hajó eltér a számított iránytól - minden bizonnyal közelebb jönnének, hogy kivizsgálják a dolgot. Megállapítva a meghibásodást, kénytelenek lennének pótolni a kiesett motorokat. Csakhogy űrruhában kétszázhetven kilométer kissé túl nagy távolság. Ezért feltételezem, hogy a hajójukkal is megközelítenének. . . egészen egynéhány kilométerig. . . - Teljes harci készültségben - bólintott Watson. - Mert valószínű, hogy azonnal gyanút fognak. A rakétákat persze kicserélnék, de közben a hajójuk teljes készültségben várakozna. Felteszem, hogy ilyen távolságból biztosan célba
56
találnánk, de ha nem is lenne idejük kitérni, a kilövés jelére nyomban elindítanák a rakétáikat. És akkor nekünk befellegzett. .. - Nem gondolom - mondta a hadnagy hogy akkor kellene támadnunk, amikor éppen a rakétamotorokat vizsgálják. Természetes, hogy ezalatt résen lesznek. Okosabb, ha bevárjuk, amíg elvégzik a javítást, és visszatérnek a hajójukra. Hadd győződjenek meg róla, hogy nem állítottunk nekik csapdát.. . - Nem rossz ötlet - ismerte el Watson. - Ezek szerint még egy sétát kell tennem odakint.. . - Türelem kérdése az egész - mondta a mérnök. - Biztos vagyok benne, hogy pár órán belül megmozdulnak.. . Mintegy háromnegyed órát töltött a hajón kívül : ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy elvégezze a feladatát. - Hatot elintéztem közülük - mondta. - Persze vigyáztam rá, hogy ne okozzak túlságosan feltűnő sérüléseket, hadd törjék a fejüket. Mindenesetre ennek a hat rakétának a kiesése már egy elég jelentős kiegyensúlyozatlan forgatónyomatékot jelent. Következésképpen az Aldebaran már a legközelebbi manőver során el fog térni az általuk előre kiszámított pályától. Kétségtelen, hogy állandóan figyelnek minket lokátorral, így az eltérést azonnal felfedezhetik.. . Valóban, nem is kellett túl sokáig várniuk. Hawkins, aki a nagy teleszkópon át figyelte az idegen hajót, már negyven perccel később észrevette. hogy a fényes pont a háttérhez képest határozottan meglódul. Rögtön odahívta a mérnököt, és azontúl mindketten feszült figyelemmel követték az ellenfél manőverezését. Az űrhajó, amely mindeddig kissé mögöttük maradt, most megnövelte sebességét, és lassan beérte az Aldebarant. Már nem csupán fénylő pontnak látszott. hanem az alakját is felismerhették. Hawkins megítélése szerint így, első látásra nem sokban különbözött egy földi űrhajótól. Körülbelül hat kilométerre közelítette meg az Aldebarant. Távolságát lokátor nélkül csak megbecsülni tudták, feltételezve, hogy a két hajó méretei hasonlóak. Ezután hosszú ideig semmi sem történt, remélték azonban, hogy minden úgy lesz, ahogy eltervezték. Az idegen hajótól elszakadó űrruhás alakok túlságosan aprók voltak ahhoz, hogy a visszavert napfény alapján felfedezhessék őket. így aztán
57
nem tehettek egyebet, mint hogy ültek és vártak. Hawkins ötödszörre is ellenőrizte az indítóállásban lapuló egyetlen megmaradt rakétájuk fedélzeti berendezéseit, főleg a célkereső elektronikáját: most minden ettől függött. De ez sem tartott sokáig. Körülbelül két óra elteltével Watson volt az, aki elsőként észlelte, hogy az idegen hajó ismét megmozdul. Rajtunk a sor, hadnagy - mondta az izgalomtól rekedt hangon. - Készítse elő a rakétáját! Hawkins gyorsan átfordított egymás után két kapcsolót. Az ellenőrző lámpák kigyulladtak. - Kész! - mondta. - Kapcsolja be a lokátort! Hosszú idő után először világosodott ki a zöldes fényben foszforeszkáló indikátorernyő. A reaktorműködött: ismét volt energia. Azonnal felfedezhették az idegen hajó képét. A fényes folt lassan átúszott az ernyőn. - Utána! - mondta a hadnagy. - Fordítsa el a hajót, hogy befoghassuk! Az Aldebaran helyzetszabályozó rakétái működésbe léptek. Hawkins bekapcsolta a rakéta automatikáját. Szinte azonnal kigyulladt a vezérlőpulton egy vörös jelzőlámpa: a keresőfej felfedezte a célt. A mérnökre nézett. Watson bólintott. - Rajta! - mondta. - Essünk túl a dolgon!... A hadnagy lenyomta a rakéta indítógombját. A hajótest megremegett, egy pillanatra feltűnt a televíziós képernyőn az elsuhanó tűzoszlop. A lokátorernyőn pedig láthatták az egymás felé közeledő két fénypontot - amelyek végül egybeolvadtak. Huszonhat kilométerre az Aldebaran tói egy új nap ragyogott fel, olyan vakító fénnyel, hogy bár a képernyő némileg letompította, a szemük még percekig káprázott utána. - A cél megsemmisült - mondta a hadnagy gépiesen. - Meg bizony. És most, hadnagy... - indulás hazafelé! Azt hiszem, megszolgáltunk néhány heti pihenőt... Watson kinyújtotta kezét, és lassan előrenyomta az indítófogantyút. A nagy hajtómű ismét működésbe lépett. Az űr feketeségét a hajó tatján tűzsugarak tépték szét, és a túlterhelés ülésükbe préselte a két embert. Az Aldebaran
58
orra immár végérvényesen a Naprendszer belső vidékei felé fordult. Messze, több száz millió kilométerre előttük, de immár nem elérhetetlenül, sok tízezernyi állócsillag között a vörös bolygó, a Mars keskeny sarlója ragyogott.
59
EZ A HÁBORÚ
- Foglaljon helyet, őrnagy úr -mondta Stone, majd visszatért íróasztala mögé, és leült. Láthatóan nem sietett előhozakodni mondanivalójával, előbb alaposan szemügyre vette vendégét. A szemrevételezés meglehetősen sokáig tartott, a legtöbben bizonyára már kényelmetlenül fészkelődtek volna a helyükön, de az őrnagyot, úgy látszik, a legcsekélyebb mértékben sem zavarta a másik férfi vizsgálódása. Legalábbis nem mutatta. Végül az ezredes törte meg a már-már nyomasztóvá váló csendet. - Tetszik nekem a pályafutása, őrnagy -mondta, és fejével az íróasztalán heverő, Joseph Hawkins feliratú dosszié felé bökött. - Az ördögbe is, nem csekélység: nyolcévi frontszolgálat, négy nagy ütközet, két önálló vállalkozás, kétszeri soron kívüli előléptetés. .. Nem rossz. És még csak harminckét éves. Nagyjövő előtt áll... Egyszer megsebesült, ugye? - Igen, uram. Negyvenhatban, az Enceladuson. Az ezredes elkomorodott. - Szerencsétlen vállalkozás volt - mondta. - Davey Moore volt a parancsnok, ugye? Annak idején együtt végeztünk az akadémián. .. - Igen, uram. Hősi halált halt.. . - Tudom. Nagyszerű tiszt volt, bár... talán egy kissé túlzottan vakmerő... Knightra emlékszik, őrnagy, Willie Knightra? Valamikor ő is az Aldebaranon szolgált. Rég nem hallottam felőle. - Tavalyelőtt esett el, uram, a kilencvenhármas szektorban. A flotta visszavonulását fedezte.. . - Hát igen - sóhajtott az ezredes. - Kevesen maradtak már a régiek közül. Ez az átkozott háború... Elhallgatott. Hawkins azon törte a fejét, hogy ugyan miért hívatták ide. Bizonyára nem azért, hogy a régi emlékeket felidézzék. - Nos, félre a rossz emlékekkel - szólt az ezredes, mintha kitalálta volna Hawkins gondolatát.
60
- Bizonyára azon töpreng, hogy miért kérettem ide. Itt az ideje, hogy a tárgyra térjünk. Egy fontos feladatot bízunk önre, őrnagy úr, ha elvállalja. A feladat ugyanis igen veszélyesnek bizonyulhat. A vele szemben ülő férfinak a szeme sem rebbent. - Hallgatom, ezredes úr - mondta. - Tudom, hogy ez nem újság önnek, mert részt vett már egynéhány veszélyes küldetésben, de könnyen lehet, hogy ez valamennyin - túltesz majd. Azt tanácsolom, ne hamarkodja el a választ, gondolja végig jól a dolgot. Amit mondani fogok, természetesen minden körülmények között köztünk kell hogy maradjon. Tehát a következőkről van szó. .. Roland Thomson tábornok kibámult az ablakon. Kívülálló számára megtévesztő lehetett volna az űrrepülőtér összevisszasága, az ide-oda rohangáló űrruhás emberek látszatra céltalan kapkodása, a tábornok azonban rövid szemlélődés után úgy találta, hogy minden rendjén van. Igaz, a kikötőben az utóbbi napokban felgyorsult az élet, sűrű időközökben érkező és induló hajók rajzoltak fénylő görbéket a csillagok közé. A berakodást és a járőrszolgálatba induló hajók feltöltését a legnagyobb sietséggel végezték - most nem volt helye lazaságnak. Távolabb, a kikötő egy néptelen sarkában a különleges osztag négy hajója felszállási készültségben várakozott, készen arra, hogy szükség esetén perceken belül elhagyja az aszteroidát. Adott esetben rájuk hárul majd a visszavonulás biztosítása. A Ceres a veszélyeztetett zónába esett, meglehetősen távol az űrflotta többi bázisaitól. Az Idegenek hajói bármely percben felbukkanhattak a környéken: a Callisto térségében lezajlott kétnapos ütközet után már egészen a Mars pályájáig nem számíthattak komoly ellenállásra. A tábornok megőrizte nyugalmát, miközben ismételten sorra vette az elmúlt napok eseményeit, holott nyugtalanságra akadt volna oka elég. A kezdeti kisebb sikerek után elszenvedett vereség híre mindenkit megdöbbentett, bár az Idegenek számára ez pyrrhusi győzelem volt. A lényeg azonban az, hogy előnyomulásukat mindeddig nem sikerült feltartóztatni. A második flotta megmaradt hajói a Mars térségében gyülekeznek majd, itt várva be a Földről küldött erősítést. És két nappal ezelőtt megkezdték a Ceresen levő
61
támaszpont kiürítését is... Stone ezredes türelmesen várakozott, bár még rengeteg elintéznivalója akadt volna. - Hogyan fogadta a dolgot? - kérdezte végül Thomson, anélkül hogy elfordult volna az ablaktól. - Természetesen beleegyezett - válaszolta az ezredes. - Nem is vártam mást. A tábornok megfordult, és szemrehányó pillantást vetett az ezredesre. - Ez átkozottul veszélyes vállalkozásnak látszik - mondta. És Hawkins az egyik legjobb tisztem... - Éppen ezért, uram. Úgy vélem, nemigen találhattunk volna nála alkalmasabb embert. A tábornok elgondolkozva meredt maga elé. - Hogy állnak a kiürítési tervvel, ezredes? kérdezte váratlanul. - Hetvenöt százalékban már teljesítettük, uram. Ha semmi nem jön közbe, akkor tizennégy órán belül elhagyhatjuk a Cerest. - Ez rendben van - mondta Thomson. És most, ezredes, szeretném, ha tájékoztatna arról, hogy hogyan kerülök én a dologba. Ahhoz ugyanis, hogy Hawkinst kijelölje, nem volt szüksége az engedélyemre. Bizonyára van valami oka arra, hogy ebben az ügyben hozzám fordul. Foglaljon helyet, ezredes. Nos? Stone bólintott. - Egy nagyon kényes ügyről van szó, uram - mondta. Szeretném, ha mindaz, amit mondani fogok, köztünk maradna. - Nem vagyok fecsegő természetű - mondta Thomson. Hawkinsról akar beszélni, ugye? - Igen. Rendkívül kellemetlen számomra, uram, de azt hiszem, erre szükség van. Mindenekelőtt, ha megengedi, egy kérdésem lenne. Ön régóta ismeri Hawkins őrnagyot, sokkal régebben, mint én. Nem tapasztalt a viselkedésében sohasem olyasmit, ami. .. nem nevezhető rendjén valónak? Úgy értem, bármiféle furcsaságot, ami... - Szóval erről van szó?! - szakította félbe Thomson. - Azt akarja mondani, hogy Hawkins nem normális?! Képtelenség, ezredes, képtelenség! Van rá valami oka, hogy ezt kérdezze tőlem?
62
- Félreértett, uram, engedje meg, hogy világosabban fejezzem ki magam. Nem állítom, hogy Hawkins őrnagy nem normális. A magam részéről kiváló tisztnek tartom. Ellenben... akad néhány nehezen megmagyarázható dolog vele kapcsolatban. Olyan dolgok, amelyek arra utalnak, hogy Hawkins őrnagy esetleg... nem áll teljes mértékben a mi oldalunkon... - Megőrült, ezredes?! Tudja, hogy mit beszél?! Van rá valami alapja, hogy meggyanúsítsa.. . - Van, uram - mondta Stone hűvösen. - Azt hiszem, nem lenne érdektelen, ha ismertetnék néhányat a tudomásomra jutott tények közül... Kinyitotta a magával hozott dossziét, és egy papírlapot vett elő. - Magam is kíváncsi vagyok rá! - morogta Thomson. - Én örülnék a legjobban, uram, ha feltevésem tévesnek bizonyulna. Éppen azért fordultam önhöz, hogy segítségemre legyen ebben az ügyben. Ön jobban ismeri az őrnagyot, és talán magyarázatot tud adni olyan dolgokra is, amelyek számomra érthetetlennek látszanak.. . - Gyerünk! - mondta Thomson. - Az első eset - kezdte Stone a papírlapra pillantva negyvennégyben történt. Negyvennégy márciusában, amikor. .. - A japetusi vállalkozás - morogta a tábornok. - Emlékszem. Folytassa csak. .. - Másodpilóta a parancsnoknak: minden rendben. Rátértünk a pályára, gyorsulás nulla egész nulla kettő. Hawkins a mikrofonhoz hajolt. - Parancsnok a másodpilótának: közlését nyugtáztam, rendben. - Elfordított egy kapcsolót. - Parancsnok a harcállásnak - harsogta a mikrofonba. Mi a helyzet odaát? - Itt Stephens hadnagy hallotta. - Minden rendben, uram. Kikapcsolta a rádiót, és a mellette ülő navigátorra nézett. - Látod - mondta . ez egy ilyen hajó. Itt mindig minden rendben van. Hamarosan meg fogod szokni. Harding elmosolyodott. - Ha megérjük - mondta. Úgy tudom, őrnagy, maga kezdettől fogva részt vesz a hadműveletekben. - Nem egészen. Negyvennégyben estem át a tűzkeresztségen, a háború akkor már négy éve tartott. Bár
63
igaz, hogy az idő tájt került sor az első komolyabb összecsapásokra. Más szóval a flottánk akkor kapta az első nagy pofont. A másodikat, mint tudja, az Enceladusnál, negyvenhatban. Azóta viszont, úgy vélem, kezdenek helyrerázódni a dolgok. - Őrnagy, maga szerint miben rejlik az Idegenek ereje? Mi okozta az első vereségeinket? Az, hogy lebecsültük őket - vágta rá Hawkins habozás nélkül. A pokoli önhittségünk, az! Az akkori flottánk csak díszszemlékre volt jó, mégis legyőzhetetlennek tartottuk... No. ez már a múlté. Azóta megtanultunk egypár dolgot, igaz, nagy árat fizettünk érte. Harcolni is megtanultunk ... Vereségek persze lesznek még - tette hozzá - és a háború is elhúzódhat egy darabig. .. - Tudja,"őrnagy, én már sokat töprengtem azon, hogy egyáltalán hogyan találtak ránk? És. .. honnan jöttek? A parancsnok a homlokát ráncolta. - Ostoba dolog volt - mondta. - Persze hogy nem a rádiójelzéseink nyomán, ahogy ezt a legtöbben gondolják... Talán hallottál róla, navigátor, hogy a XX. század hetvenes éveiben kilőttek egypár automatikus szondát a külső bolygók irányába... - A Pioneer-10 - mondta Harding. - Emlékszem. .. - Az meg a többi, ami követte. Ezek, miután elhaladtak a Jupiter meg a Szaturnusz mellett, elegendő sebességgel rendelkeztek ahhoz, hogy kilépjenek a Naprendszerből. Meggondolatlanság volt persze, mert ezzel elkerülhetetlenül hírt adtunk a létezésünkről. Akkor azonban még nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget ennek a körülménynek. Az általános felfogás az volt, hogy egy idegen intelligencia, amely hasonló vagy még magasabb szintre jutott el, mint az emberiség, szükségszerűen jóindulatot mutat majd a kapcsolat felvételénél. Akadtak ugyan egypáran, akik már akkor fel tudták fogni egy ilyen kapcsolatfelvétel árnyoldalait. Lényegében arról volt szó, hogy azzal, hogy felfedjük létezésünket, kiszolgáltatjuk magunkat, és a másik félre bízzuk a döntést. De akkor még azzal nyugtatták meg magukat, hogy amíg a Pioneerok elérik a legközelebbi csillagok környékét, eltelik ezer vagy tízezer év, és végeredményben az idegen faj nem szerez majd használható értesüléseket az emberiség akkori
64
lehetőségeiről. És ez volt a másik nagy baklövésünk. El sem tudtuk képzelni, hogy egy valóban fejlett civilizáció nem kötődik szükségképpen a csillagokhoz, hanem képes lehet arra, hogy gyakorlatilag tetszése szerint változtassa helyét a Galaktikában. Nincsenek persze közel fénysebességgel mozgó űrhajóik, de nincs is rájuk szükségük. Hiszen nem céljuk, hogy néhány év alatt jussanak el egyik csillagtól a másikig. Idejük van rá, bőségesen . .. ami azt illeti, valószínűleg jóval tovább élnek, mint mi, néhány száz vagy akár ezer évig is. .. Azt a szerencsétlen szondát persze elkapták, alig haladt túl a Neptunusz pályáján. Darabokra szedték, és meglehetősen értékes ismeretekhez jutottak a mi civilizációnk fejlettségét illetően. A további szondák aztán csak megerősíthették a következtetéseiket... - De miért támadtak ránk? - kérdezte Harding. A parancsnok vállat vont. - Három lehetőség közül.. . A riasztócsengő hangja elvágta a folytatást. Az Aldebaran bekerült az Idegenek lokátorainak hatósugarába. - Elismerem - mondta Thomson -, hogy amit elmondott, az legalábbis elgondolkoztató. Bizonyítéknak azonban túlságosan gyönge. Tudja, mit csinált, ezredes? Egy csomó tényt kiragadott az eredeti összefüggéseiből, és úgy csoportosította őket, hogy azt a látszatot keltse, mintha a feltevése... Jó, elismerem: a látszat az, hogy Hawkins, enyhén szólva, valóban nem áll teljes mértékben a mi oldalunkon. Csakhogy... - Az a japetusi ügy elég meggyőző számomra -mondta Stone. - Csakugyan nem képzelhető el más magyarázat? Fölöttébb rejtélyes eset, elismerem, de hogy „átprogramozták” volna - nem túlzás ez?! Ráadásul a jelek szerint nem csupán őt. .. - Én nem látok más lehetőséget, uram. Az a japetusi akció... reménytelen vállalkozás volt. Átkozott csapda volt, és egyetlen hajónknak sem volt rá szemernyi esélye sem, hogy megússza. De az Aldebaran megúszta, uram! Megszakadt vele az összeköttetés, éppúgy, mint a többivel, és már feladtuk a reményt, amikor nyolc nappal az ütközet után
65
váratlanul ismét felbukkant. Mi több, a nyolcnapos távollétből legalábbis két napra egyikük sem volt képes kielégítő magyarázatot adni. Az Aldebaran nem szenvedett olyan sérüléseket, amelyek a késedelmet indokolták volna... És nem ez volt az egyedüli rejtélyes epizód, uram. Ha végiggondolja azt, amit elmondtam, ön is ugyanarra a megállapításra jut, amire én. A japetusi akció óta az Aldebaran Hawkins parancsnoksága alatt a legveszélyesebb akciókban vett részt. Részt vett jó néhány olyan vállalkozásban, amely kudarccal, vereséggel végződött. Csakhogy az Aldebaran mindannyiszor megúszta! Ha valamelyik ütközetből csak egyetlenegy hajó tért vissza épségben, akkor az az Aldebaran volt!... És most fordítsuk meg a sorrendet, uram! Hátha éppen az Aldebarannak és személy szerint 5 Hawkins kapitánynak lehetett valami köze ahhoz, hogy ezek a vállalkozásaink szerencsétlenül végződtek?!... Stone várta, hogy a tábornok felugrik, és tiltakozik a gyanúsítás ellen, de rosszul számított. Thomsonnak a szeme sem rebbent. Ő várta ezt a következtetést - és még többet is tudott, már kezdettől fogva. - Nem gondolhatja komolyan - mondta megfontoltan -, hogy egyedül Hawkins ténykedése következtében szenvedtük el azokat a vereségeket. Az okokat többségükben már rég feltártuk és elemeztük, és a hibákat nagyrészt kijavítottuk ... - Nem gondolom, uram - mondta Stone. - De engedje meg, hogy megjegyezzem: az Idegenek jólértesültségét enyhén szólva meglepőnek tartom. Számos esetben már jó előre tudták hajóink számát, fegyverzetét és útirányát. Nem túlzás ez, bármilyen kiváló is a felderítésük? - Folytassa, ezredes! - mondta Thomson komoran. - Azt hiszem, uram, a helyzet világos. A japetusi akció óta Hawkins őrnagy nem ura többé a cselekedeteinek. Nyilvánvaló, hogy nem saját jószántából, hanem idegen befolyás alatt teszi azt, amit tesz. Az igazi Hawkins folytatta - elpusztult negyvennégyben, a Japetusnál. Nem fizikailag persze. Látszólag nem változott meg, ugyanúgy jár, ugyanúgy beszél, a külseje is ugyanaz, csak ő maga nem Hawkins többé. Nem tudja, hogy amit tesz, az árulás, mert egyszerűen másképp látja a dolgokat azóta. És képtelen rá,
66
hogy másképp cselekedjen, mint.. . - Egyvalamit nem értek, ezredes - szólalt meg Thomson váratlanul. - Ön tisztában volt azzal, hogy Hawkins őrnagy, az ön szavaival élve, már régóta nem áll teljes mértékben a mi oldalunkon. Ennek ellenére elküldte az Aldebarant erre az akcióra, amely túl azon, hogy módfelett veszélyesnek látszik, számunkra rendkívüli jelentőségű. Meg tudja magyarázni ezt az ellentmondást, ezredes? - Hogyne, uram. A magyarázat rendkívül egyszerű: az Aldebaran ugyanis egyedül indult erre a vállalkozásra. Az Idegenek tehát egyetlen hajónkat sem csalhatják kelepcébe. A feladat persze veszélyes, de csak látszólag; nyilvánvaló, hogy az Idegeneknek eszük ágában sincs az Aldebarant elpusztítani ! Az ok tehát kézenfekvő, uram: egyedül az Aldebarannak van rá számottevő esélye, hogy végrehajtsa..ezt a feladatot és hogy visszatérjen! Az Idegenek, úgy gondolom, hajlandóak lesznek erre az áldozatra, amely voltaképpen nem is olyan nagy áldozat, cserébe azért, hogy a megtévesztést tovább folytathassák ... És még egy dolog, uram. Minthogy az Aldebaran parancsnoka véleményem szerint az Idegenek befolyása alatt áll, ezért szükségesnek tartottam, hogy ezen az úton legyen legalább egy ember, aki képes lesz arra, hogy utólag tárgyilagosan, a valóságnak megfelelően számoljon be az eseményekről... - Az új navigátor - mondta Thomson. - Igen, uram. Természetesen ő maga nem tudja, hogy ezzel a megbízatással indítottuk útnak, így aztán adott esetben semmit sem árulhat el az Idegeneknek. Nem sejthetik meg, hogy rájöttünk a ... - Nem áll fenn az a veszély, hogy ezáltal még egy embert elveszítünk? - szakította félbe a tábornok. - Tudom, hogy mire gondol, uram. Esetleg az új embert is kezelésbe vehetnék. Nem hiszem. Az Idegenek ezúttal óvakodnak majd attól, hogy gyanút ébresszenek bennünk, márpedig az az egy-két napos kiesés, ami az „átprogramozáshoz” szükséges, ezúttal szerfölött gyanús lenne... - Nos, rendben van. - A tábornok felállt, a másik értésére adva, hogy a beszélgetés véget ért. Stone ezredes is felpattant. Nem állítom, hogy meggyőzött, de mindenesetre...
67
gondolkozni fogok a dolgon. Egyelőre elmehet, ezredes, folytassák a kiürítést. A tábornok megvárta, amíg Stone mögött becsukódott az ajtó, és még azután is várt, körülbelül tíz másodpercig. Majd visszalépett az íróasztalához, leült, és az előtte heverő üres papírlapra sietve pár sort firkantott. Azután megnyomta a csengőt. Az ajtó szinte azonnal felpattant. - Őrmester, vigye át ezt a rádióállomásra. Adják le az Aldebarannak nyílt szöveggel, azonnal! Azonnal, érti?! - Igen, uram! - A katona felkapta a papírlapot, és elrohant. A tábornok töprengve nézett a távozó után. Talán idejében megkapják - gondolta. Azután anélkül, hogy odanézett volna, szinte szórakozottan kihúzta az íróasztal legfelső fiókját, és elővett onnan egy dossziét. Azt, amelyik az „Andrew Stone” feliratot viselte. - Forduljak fel, ha értem morogta Hawkins, miközben szeme vagy ötödször futott végig az imént érkezett táviraton. Valakinek el kell végeznie ezt a feladatot, vagy nem?!.. . A szöveg rövid volt, két sor csupán: „Aldebarannak! Üzenet vétele után haladéktalanul forduljon vissza, és csatlakozzék Halsey flottájához. Központ, Ceres” - Mit gondolsz, navigátor? Harding vállat vont. - Ezen nincs mit gondolkozni - mondta. - Amazoknak odafent újabb ötletük támadt. Nem ez az első eset... Roland Thomson tábornok kibámult az ablakon. A jelentések szerint a ceresi bázis kiürítése az előírt ütemben halad, és erről most a saját szemével is meggyőződhetett. A kikötőből egymás után röppentek fel az űrhajók. A tervek szerint négy és fél órán belül az utolsó ember is elhagyja a támaszpontot. Ami mozdítható és értékes, azt már elszállították, ami nem, az nem sokkal távozásuk után a levegőbe repül. A műszaki osztag már befejezte az épületek és az antennaszerkezetek aláaknázását, sőt még az űrkikötő betonjába is jókora lyukat robbantanak majd. Semmi sem kerülhet használható állapotban az Idegenek kezére. Addig azonban, amíg az utolsó hajó is felszáll a kikötőből, még egy dolgot el kell intéznie... Megfordult, az íróasztalához ballagott, és megnyomta a csengőt. - Őrmester - kezdte, miután pár másodperccel
68
később a katona megjelent az ajtóban -, megérkeztek az emberei? - Igen, uram, itt várnak. - Rendben van, egyelőre csak várjanak. És most, őrmester, szóljon át Stone ezredesnek, hogy beszélni akarok vele, ha nincs túlságosan elfoglalva... - Az utóbbi kitétel pusztán udvariasság volt. - Igen, uram.. . Pár perc múlva belépett Stone. - Foglaljon helyet, ezredes! - mondta Thomson. - Nos, végiggondoltam mindazt, amit délelőtt mondott, és arra a következtetésre jutottam, hogy lehet valami igazság benne.. . Örülök, uram, hogy sikerült meggyőznöm. Mindnyájunk érdeke, hogy leleplezzük az Idegenek ügynökeit. - Röviddel beszélgetésünk után folytatta a tábornok parancsomra egy üzenetet továbbítottak az Aldebaran fedélzetére. .. Az ezredes csodálkozva felpillantott, de nem szólt. Megparancsoltam Hawkinsnak, hogy azonnal forduljon vissza, és csatlakozzék Halsey flottájához. .. Stone összerezzent. - De tábornok úr, ez. .. - Várjon, még nem fejeztem be. Mint említettem, arra a meggyőződésre jutottam, hogy abban, amit délelőtt elmondott, lehet némi igazság. A pontosság kedvéért azonban hozzá kell tennem, hogy ez a meggyőződésem azért nem volt ennyire új keletű. Történt ugyanis már korábban egy-két dolog, amire felfigyeltem.. . felfigyeltünk . .. Valóban számítani lehetett arra, hogy az Idegenek az ön által említett vagy ahhoz hasonló módszerrel próbálnak meg beépülni hozzánk. Számítottunk erre, és annak idején meg is tettük a megfelelő intézkedéseket. Sajnos egy kissé elkéstünk a dologgal. Az Idegeneknek addigra már sikerült befolyásuk alá vonni egy eléggé fontos beosztásban levő emberünket. Egyelőre nem teljesen világos, hogyan, de azt hiszem, ennek már nincs is különösebb jelentősége. Az illetőt lelepleztük, de nem eléggé idejében. A késedelemért sajnos elég nagy árat fizettünk... Stone felugrott. De tábornok úr... ez azt jelenti, hogy önök már régóta tudták, hogy Hawkins. . . ?!
69
- Nem - mondta Thomson. - Nem Hawkins. Ön, ezredes úr!... Ne tiltakozzék, semmi értelme. Jól tudom, hogy mit beszélek. Megdönthetetlen bizonyítékok vannak a kezünkben... Stone elsápadt. - Tábornok úr... én... Thomson megrázta a fejét. - Sajnálom, ezredes, most nem tudok tovább foglalkozni önnel. Részletes kihallgatására majd később kerül sor. .. A tábornok megnyomta a csengőt. - Letartóztattam ezt az embert - mondta a belépő őrmesternek, és fejével Stone felé intett. - Vegyék őrizetbe, és kísérjék a Canopus fedélzetére ! - Igen, uram - mondta az őrmester szemrebbenés nélkül, talán csak hangszínének árnyalatnyi változásával árulva el meglepődését. Az ajtóhoz ment és kiszólt: Collins, Weston! Gyerünk befelé, a tábornok úrhoz! - Sajnálom, ezredes - mondta Thomson. Nem teszek önnek szemrehányást, mert tudom, hogy nem a saját jószántából, hanem az Idegenek befolyása alatt cselekedett. Elég baja lesz majd, amíg önmagával tisztázza a történteket, természetesen miután kigyógyították. Az ördögbe is, hiszen még használható ember lehet önből. .. - Hogyan jöttek rá? - kérdezte Stone, miközben lassan visszanyerte természetes arcszínét. - Elég sokáig tartott - mondta a tábornok mogorván. - Jó sok emberünkbe és jó néhány hajónkba került. Mert ön volt az, ezredes, aki a legjobb tisztjeinket feláldozta azokban az értelmetlen vállalkozásokban. Ön és nem más volt a fő részese egypár szerencsétlen vereségünknek. És végül miután megsejtette, hogy közel áll a lelepleződéshez, megpróbálta elterelni magáról a figyelmet. Ha sikerül, két legyet ütött volna egy csapásra... De minden önnek sem sikerülhetett. Gyanakodni akkor kezdtünk, amikor a rádióállomáson egy rutinszerű ellenőrzés során ráakadtunk néhány olyan régebbi beszélgetés szövegére, amelyet nem létező hajókkal folytatott. Látszatra teljesen ártalmatlan beszélgetések voltak, és eltartott egy darabig, amíg a rejtett értelmüket kihámoztuk... És ez a legutolsó vállalkozás már nem egészen az ön ötlete volt, ezredes. A csapdát mi állítottuk fel, és ön volt az, aki
70
beleesett, amikor elküldte Hawkinst erre a vállalkozásra... És lefogadom - mondta Thomson zord vigyorral lefogadom, hogy nem tud arról az ügyes kis készülékről, amely az íróasztalába van beépítve, idestova másfél éve. Még nem gyártják sorozatban. Afféle telepatikus vevőkészülék; amikor elhelyeztük, még csak gyanakodtunk önre, de az eltelt idő alatt ez a gyanúnk bizonyossággá vált. Nos, minderről még lesz időnk bőven. .. Elhallgatott, mert ismét nyílt az ajtó. A segédtiszt lépett be. - Jelentés a második flottától, uram ... kezdte, majd hirtelen elhallgatott. Szeme sarkából Stone ezredesre pillantott, aki két oldalán a két őrrel nyugodtan várakozott. A tábornok felfogta a pillantás értelmét. - Nyugodtan beszélhet előtte, hadnagy. Azt hiszem, Stone ezredes, bármennyire is szeretné, már nem sokat árthat nekünk... - Igen, uram. Halsey jelenti, hogy az Aldebarannal elvesztették a kapcsolatot. A flotta a Vesta térségében lezajlott ütközet után harcolva visszavonul a deimosi bázis irányába. Az Idegenek három hajóját megsemmisítették, az Arktur és az Alcyone könnyebb sérüléseket szenvedett. Egyéb veszteségük nincs. Értem - mondta a tábornok. - Hawkins őrnagy legutolsó jelentése szerint az Aldebaran túlerőben levő ellenséges hajórajjal találkozott. Azóta nincs újabb hír, uram. - Értem... Ha megtudnak valamit, azonnal jelentse! Thomson a letartóztatott felé fordult. - Nos, ezredes - mondta komoran -, hát legalább ez az elégtétele megvolt. És ezzel el is játszotta a szerepét. .. Vagy van még valami mondanivalója? Stone kinyitotta a száját, majd ismét becsukta. - Nem - mondta - végül semmi. .. Thomson az őrökhöz fordult. - Elvezethetik - mondta. - Csak aztán ügyeljenek, nehogy meglépjen! Az ajtónál Stone megtorpant. Kísérői lökdösésének ellenszegülve megfordult, és a tábornokra pillantott. - Nos? - kérdezte Thomson, és jeges dühvel meredt a
71
másikra. Az nem sokáig állta a tekintetét. Elfordította a fejét, és valahova a levegőbe bámult. Mielőtt azonban visszafordult volna az ajtó felé, könnyedén vállat vont. - Cest la guerre - mondta. - Ilyen a háború; tábornok úr...
72
AZ ÚT VÉGÉN
Körülbelül százharminc méter átmérőjű sziklatömb volt, olyan, amilyen tízezrével kering a Naprendszer belső övezetének határán, a Mars és a Jupiter pályája között, immár milliárd évek óta. Az egykori Phaeton maradványai, amelyet az óriásbolygó árapálykeltő ereje tördelt darabokra. Az űrnek ez a szektora tele van velük. Némelyik nevet és számot kapott, a többség azonban névtelen. Aszteroidáknak, kisbolygóknak nevezik őket... A koromfekete égbolton a jól ismert csillagképek ragyogtak. Ugyanazok a csillagok, amelyeket a Földről is látni lehet, és ugyanabban az elrendezésben. És természetesen sokkal fényesebben. Puszta szemmel meg lehetett különböztetni még a hatodrendűnél is halványabb csillagokat. Több tízezer fénylő pont látszott és közöttük egy-egy parányi ködfolt: sok ezer fényévnyi távolságban levő csillaghalmazok és sok millió fényévre levő, milliárdnyi csillagból álló galaktikák. A maguk útját járták, a maguk törvényei szerint. Az elrendeződés független volta mindenkori megfigyelőtől - mint látvány azonban csak az ember számára létezett. Valaki, akinek látószerve néma zöld, hanem mondjuk az infravörös fényre a legérzékenyebb, egészen másmilyennek látná az égboltot. Felfedezne olyan dolgokat is. amelyekről nekünk, embereknek alkalmas műszerek nélkül sejtelmünk sem lehetne. És talán elkerülnék a figyelmét, mert láthatatlanok lennének számára az általunk legfényesebbnek tartott csillagok. A csillagképek is mások lennének. Ugyanaz a világ egy másik megfigyelő agyában teljesen másképpen tükröződne. Megfelelő műszer segítségével azonban az a megfigyelő is felfedezhetne a parányi aszteroida égboltján egy furcsaságot. Nekünk ehhez nem is lenne szükségünk műszerekre, hiszen a Rigel nem csupán az általunk Orionnak nevezett csillagkép, hanem az egész égbolt egyik legfényesebb csillaga. Hiánya tehát módfelett szembeötlő
73
lenne mindenképpen olyan probléma, amelyen érdemes eltöprengeni. Nyilvánvaló, hogy egy csillag nem válhat semmivé egyik pillanatról a másikra, nem veszhet el nyom nélkül. Ha tehát a mi égboltunkról hiányzik, annak más oka kell hogy legyen, és ez az ok kézenfekvő: köztünk és a Rigel között van valami, ami nem engedi, hogy lássuk. A Rigelt tehát valami eltakarja... A szemnél érzékenyebb műszerek aztán hamar meggyőznének arról, hogy ez a helyes magyarázat. Rájönnénk, hogy nemcsak a Rigel hiányzik az égboltról, hanem körülötte még sokasok halványabb fénypont. A csillag borította háttér előtt jól látszana az a valami, ami eltakarja őket, és ez egy hosszúkás, szivar alakú tárgyhoz hasonlítana. Egy űrhajóhoz. Emlékek... Egy öt év előtti nap: 2147. március 12-e. Ami akkor történt, kitörölhetetlenül beleégett az agyába - Azok akarták így. A létezés azóta egyenlő volt a szüntelenül növekvő rettegéssel mit hoz a holnap? Milyen utasításokat kell még végrehajtania? Nem voltak, nem lehettek illúziói Azok szándékai felől... Azon az öt év előtti napon Paul Harding meghalt. és meghalt még huszonhárom ember: mindazok, akik akkor a Castor fedélzetén tartózkodtak. Hiszen a személyiség, az „én” tudata nem lehet egyéb, mint a létezés folytonossága márpedig azóta egyikük sem a régi többé. És a valóságos, fizikai megsemmisülés talán nem is a legrosszabb alternatíva ahhoz képest, ami akkor történt. Az Idegenek ostobák lettek volna, ha kihagyják azt a lehetőséget persze, hogy nem hagyták ki. A félig rommá lőtt Castor két napot töltött a fogságukban, bár az a két nap teljesen kiesett az emlékezetükből. És még a harmadik napon, amikor a Castor már a ceresi bázis felé tartott, még akkor sem sejthettek semmit. Csodálatos megmenekülésük rejtély volt, amely előtt értetlenül álltak - de aztán szép lassan meglelték a magyarázatot. A dolgok látszólag a helyükre kerültek de nem a valóságos helyükre. Andrew Stone kapitány beszámolója a támaszponton senkiben sem keltett gyanút, hiszen egyetlen szembeötlő ellentmondást sem tartalmazott. Az eseményeknek nem akadt tanúja. A szétvert flotta mindegyik hajója csak a saját biztonságával törődött. Csak később kezdték sejteni, hogy valójában mi
74
történhetett az alatt a két nap alatt, később, amikor a folyamat már elkezdődött. Megértették az Idegenek szándékát is, de akkor már nem volt menekülés. Engedelmes eszközökké váltak Azok kezében. És senkitől nem remélhettek segítséget, mert képtelenek voltak rá, hogy felfedjék az igazat mások előtt. Nem árulhatták el magukat - legfeljebb lelepleződhettek. Valahányszor megkísérelték - mert megkísérelték - áthatolhatatlan falba ütköztek. Tudták, hogy amit tesznek, az árulás, de nem volt más választásuk. Szembefordultak az emberiséggel egy idegen faj érdekében - mert Azok így akarták. És végre fogják hajtani a feladatukat ... Az Aldebaran az aszteroida mellé úszott és megállt. Az a kijelentés, hogy leszállt az aszteroidára, az adott esetben nem mondana túl sokat. A fent és lent közti különbség, amely az öreg Földön módfelett szembeötlő, itt valahol az ötödik tizedesjegy táján jelentkezett. Az egykori bolygótörmelék közel másfél millió tonnányi tömege ennél többre nem volt képes. .. Rejtekhelynek azonban ideálisnak látszott. A szorosan hozzásimuló Aldebaran, amely maga is fekete volt, akár a csillagtalan éjszaka, így könnyen elkerülhette az Idegenek radarkezelőinek figyelmét, hiszen a képernyő erős felbontásban is csak a szabálytalan alakú sziklatömböt mutatta. A szabad űrben lebegő hajó azonnal szemet szúrna, márpedig Hawkins parancsnok pillanatnyilag semmire sem vágyott kevésbé, mint arra, hogy az Idegenek figyelmét magára vonja. Az igyekezetükből, amellyel nem is olyan rég hajója után vetették magukat, hiányzott minden felebaráti szeretet... A Vesta körül vívott ütközetből az Aldebaran derekasan kivette a részét, és viszonylag könnyen megúszta. A csatát végül egy újabb ellenséges hajóraj beérkezése döntötte el, amely egymagában erősebb volt, mint Halsey egész flottája. Ilyen körülmények között a tengernagy az egyedüli értelmes megoldást választotta: parancsot adott a visszavonulásra. Kijelölt feladatukat addigra már amúgy is teljesítették: késleltették az idegen flotta előnyomulását mindaddig, míg a ceresi bázis kiürítése be nem fejeződött. A parancsot persze kiadni könnyű, de teljesíteni már jóval
75
nehezebb. Az Aldebarannak egy merész fordulattal sikerült elszakadnia üldözőitől - az ellenfél hajói egyszerűen nem voltak képesek tizenegyszeres gyorsulásra. Hosszú másodpercekre elsötétedett előttük a világ, és mire minden kitisztult, valahogy kezdtek bízni abban, hogy szerencsés csillagzat alatt születtek. Az élet alapjában véve szép. .. De vannak csúnya pillanatai. A Vesta mögül előbukkanó Aldebarant elkedvetlenítő látvány fogadta: nyolc idegen csatahajó, szabályos harci alakzatba rendeződve, alig húszezer kilométerre előttük... Hawkins őrnagy, miután utálkozó pillantást vetett a képernyőre és megállapította, hogy esélyeik már semmivel sem lehetnek rosszabbak, szerencsére az egyedüli lehetséges taktikát választotta : kihasználni az Aldebaran jobb manőverezőképességét, és olyan közel menni az idegen hajókhoz, hogy azok ne használhassák nagy erejű fegyvereiket. Ezzel egy időre mindenesetre elodázhatták az egyébként biztosnak látszó pusztulást ... A második találat után az Aldebaran három reaktora leállt, és ezzel a kétezer-négyszáz tonnás hajó fordulékonysága erősen lecsökkent. Már nem sokáig térhetett ki az ellenfél rakétái elől, és a vég igencsak közelinek látszott. Hawkins kiadta a parancsot, hogy az emberek vegyenek fel űrruhát, és helyezzék készenlétbe a mentőhajókat. Pár másodperccel később azonban váratlan dolog történt, amely kis időre mindannyiukat megzavarta. Egyszerre csak ráeszméltek, hogy az Aldebarant már senki sem támadja. A hat ellenséges hajó csatlakozott ahhoz a kettőhöz, amely sérülései miatt már korábban kivált a küzdelemből, és ezeket közrefogva , nagy sebességgel eltávozott. Útjukat - ameddig követni lehetett az Aldebaran legénységének döbbent tekintete kísérte. A fedélzeten tartózkodó huszonhét ember között csak egy akadt, aki - első meglepődése után - magyarázattal szolgálhatott volna a nem várt fordulatra. Ő azonban hallgatott. Az űr tágas, ezért Hawkins parancsnok bízvást remélhette, hogy talál valahol egy csendes zugot, célszerűen távol az idegen flottától, és időt arra, hogy eltöprenghessen az események ilyen alakulásán. No meg arra, hogy megpróbálják rendbe hozni a szétlőtt reaktorokat ha lehet. A visszavonulóban levő flotta bizonyára rég leírta már az
76
Aldebarant, és ebben talán nem is jártak messze az igazságtól, már ami az elkövetkező napok összecsapásait illeti. A megmaradt reaktorok segítségével két hétnél előbb aligha jutnának el a phobosi támaszpontra. .. Nem volt buta ember, és tudta, hogy ellenfelei sem azok. Ellenfelei... akik addig az öt év előtti fordulatig bajtársai voltak... Ismerte őket, és nem becsülte le éberségüket. A belülről jövő akcióra aligha számíthatnak, de az óvatosság mindenképpen indokolt. A Castor akkori huszonnégy emberéből már csak néhányan lehetnek életben. Paul Harding azonban csak egyről tudott közülük: Andrew Stone ezredes, egykori parancsnoka - ma a Szolgálat egyik vezetője... A többiek? Nem, még egyet sem tudtak leleplezni közülük ennek híre nyomban elterjedt volna. Öt év azonban nagy idő : a Castor személyzete teljesen szétszóródott. Sokan elpusztultak a háborúban... És Paul Harding navigátor itt, az Aldebaran fedélzetén - nos, lehetséges, hogy már csak ők ketten maradtak . .. Az utasítás, amelyet az iménti összecsapás végén, az Aldebaran közvetlen közelében elsuhanó hajóról kapott, először megdöbbentette. Nem rádióüzenet volt természetesen - valami más. Miután alaposan végiggondolta a dolgot, úgy találta, hogy teljesíthető. Hosszú szünet után tehát újra akcióba lép... - Rendben van, Jack, de gyorsan csináljátok - mondta Hawkins. Ha túl sokáig tartana, ne vesztegessétek rá az időt. Ezen az átkozott sziklán itt vakok vagyunk és süketek, és félő, hogy túl jó célpontot jelentünk egy errefelé vetődő járőrüknek. Végső soron három reaktorral is nekivághatunk... Értem, parancsnok - mondta Carson főgépész -, majd rajta leszünk, hogy ne tartson túl soká... A képernyő elsötétedett, és Hawkins ismét hátradőlt az ülésben. A háború - gondolta - megtanított minket egypár dologra, a többi között arra is, hogy bizonyos helyzetekben az egyébként tökéletesen működő radarkészülékek használata az öngyilkossággal határos. A centiméteres, irányított rádióhullámok ugyanis óhatatlanul elárulják a hullámokat kibocsátó hajó tartózkodási helyét is - és ez a jelen pillanatban semmiképpen sem kívánatos. így aztán szó szerint vakon ülünk itt, és semmit sem tudunk arról, hogy mi
77
történik körülöttünk. Persze a készülékeink rögtön jeleznék, ha felfedeznének minket, ha idegen radarsugarak érnék az Aldebarant de kérdés, hogy mennyi időnk maradna akkor még a cselekvésre. Hawkins tudta, hogy ha a hajó képes volna a manőverezésre, akkor sohasem kockáztatta volna meg, hogy kikapcsolja a lokátorokat, bármilyen túlerő is fenyegesse őket. Az Aldebaran azonban pillanatnyilag mozgásképtelen, és mindaddig az is marad, míg Carsonék nem végeznek a reaktorok átvizsgálásával. Ezért nem volt más választása... Aggodalomra egyébként is volt oka elég. Kétségtelen gondolta -, hogy az Idegenek hajói egy váratlanul érkezett parancsra hagyták félbe az összecsapást és távoztak el a helyszínről mégis ahogy újra felelevenítette magában a részleteket, egyre inkább érthetetlennek találta a dolgot. Az Aldebaran szó szerint vert állásban volt már csak egyetlenegy lövés hiányzott ahhoz, hogy mindannyiukat a pokolba küldjék. Csak néhány másodperc. .. semmiféle parancs nem indokolhatta, hogy ilyen gyorsan faképnél hagyják őket. És ha jobban belegondolunk tűnődött Hawkins , legalább ilyen meglepő az is, hogy a Vesta körül vívott ütközet után milyen könnyen sikerült elszakadnunk. Egyáltalán nem jellemző az Idegenekre. Nagyon úgy fest a dolog, összegezte magában, hogy szándékosan engedtek ki a kezükből akkor is és később is de vajon miért? Nem voltak különösebb illúziói amazok szándékai felől. Valami céljuk kellett hogy legyen vele... Talán, villant át az agyán, talán épségben, személyzetestül próbálják megkaparintani az Aldebarant?!... A gondolattól egyszeriben melege lett. Kétségtelenül főnyeremény lenne a számukra gondolta főnyeremény, amely itt és most tálcán kínálná magát. A legújabb típusú cirkálók egyike. Ha most meglepnék őket, legfeljebb annyit tehetnének, hogy saját magukkal együtt levegőbe röpítik az Aldebarant... Hm. Nézzük csak.. . . Ismét előrehajolt, és lenyomott néhány gombot a vezérlőpulton. A harcállást hívta. Figyeljen csak, hadnagy! - kezdte, ügyelve arra, hogy lehetőleg leplezze izgatottságát. Igyekezett rendbe szedni a gondolatait. Mit gondol, elképzelhető, hogy a legutóbbi incidens után az Idegenek nyomon követték a pályánkat.. .
78
részben vagy egészen eddig a szikláig? - Kizártnak tartom, uram - válaszolta Stephens meggyőződéssel. - A lokátoraik olyan hullámhosszon dolgoznak, amelyet ismerünk, és egy vevőkészülékünk itt állandóan rá van hangolva. Mindenképpen jelezte volna... Elképzelhető, hogy átállítsák a lokátoraikat egy másik hullámhosszra? - kérdezte Hawkins. Elvben.. . igen mondta Stephens vonakodva , de ilyen rövid idő alatt aligha. Amíg az a kavarodás tartott, végig az általunk ismert hullámhosszon dolgoztak. Ezért nem tartom valószínűnek... Ez valamelyest megnyugtatta, de nem teljesen. Hawkins alapos ember volt, és az iménti beszélgetés nem késztette rá, hogy félbehagyja aggodalmaskodó töprengését csupán új irányban fűzte tovább gondolatait. Minden felmerülő lehetőséget meg kell vizsgálni. Tételezzük fel - gondolta -, hogy valóban nem állították át a lokátoraikat sem akkor, sem azóta ebben az esetben nem fedezhetnének fel anélkül, hogy egyidejűleg mi magunk is tudomást ne szereznénk a dologról. Sőt korántsem bizonyos, hogy a visszavert jelekből meg tudnák állapítani, hogy nem közönséges aszteroidával van dolguk. E tekintetben tehát előnyben vágyunk velük szemben... Egy lehetőség azonban marad még hátra: ha önkéntelenül, valamilyen módon mi magunk árulnánk el a jelenlétünket. Önkéntelenül... vagy szándékosan. Összerezzent - erre eddig nem gondolt. Ez új megvilágításba helyezné a dolgokat. Megmagyarázná azt is, hogy miért hagyták félbe az üldözést, .. Kellemetlen érzés, nagyon kellemetlen. Egy pillanatig sem hitte komolyan, hogy az Idegenek vagy közülük egyvalaki - a hajón lehetnek... de hallott már egyet-mást az átprogramozásról, az akarat, az érzelmek külső befolyásolásáról. Amazok jóval előbbre tarthatnak e téren, mint mi - gondolta... Megborzongott, és önkéntelenül is hátrapillantott - egyedül volt a vezérlőteremben. Senki sem állt a háta mögött, senki sem leselkedett rá lövésre kész sugárpisztollyal, és pillanatnyi pánikhangulata ahogy feltámadt, éppoly gyorsan el is múlt. Túl sok rémtörténetet olvastam - gondolta a parancsnok mindenképpen többet a kelleténél. Egy eleve valószínűtlen
79
feltevésből kiindulva... De valószínűtlen-e? Az első megdöbbenés után hajlandónak mutatkozott arra, hogy még ezt a lehetőséget is megvizsgálja. Végül is - van rá ideje. Tételezzük fel - mondta magában -, tisztán elméleti alapon tételezzük fel, hogy amazoknak sikerült már korábban valamelyik emberünket megdolgozniuk, nem tudni, hogy mikor. Azóta az az ember az Idegenek érdekében cselekszik, az ő utasításaikat hajtja végre - ellenünk. Bizonyára nem a saját jószántából. Tisztán elméleti alapon nem elképzelhetetlen. Azt az embert külsőleg semmi sem különböztetné meg a többitől. Az agyába ... nos, oda egyelőre aligha tudunk bepillantani. Csak a cselekedeteiről lehetne felismerni. A kérdés tehát a következő: a hajón tartózkodó huszonhét ember közül kiről tételezhető fel, hogy az Idegenek ügynöke? Huszonhét ember, magát is beleértve tehát csak huszonhat. Jól ismerte szinte mindegyiket. Régi, összeszokott legénység ez, itt ritkán cserélődnek az emberek. Elképzelhetetlen, hogy bármelyikük is idegen befolyás alatt álljon. És mégis. .. ha mindenképpen válaszolnia kell erre a tisztán elméleti kérdésre... Nos, melyiküket választaná?. .. -A 19 32 393-as szektorban - ismételte Ynthaar elgondolkozva. Egyedül? - Igen. Egy hajó elég lesz, hiszen semmit sem sejtenek. Természetesen jó, ha felkészülsz egy esetleges ellenakcióra. Nem lesz rá szükség - mondta Ynthaar. -A Nap felől közelítem meg őket. A lokátoraimat már átállítottam egy olyan frekvenciára, amilyet eddig még sohasem használtunk. Mire felfedeznének, már semmire sem lesz idejük. - Még valamit... mondta később. Azt mondod, Whasdar, hogy azon a hajón van egy emberünk, aki irányjelzést ad majd. Hogyan ismerem fel? - Erre ne legyen gondod - nyugtatta meg a másik. - Magától jelentkezik majd, ha eljön az ideje. - Rendben van mondta Ynthaar. Ha végeztünk, azonnal jelentkezem. Remélem, nem tart sokáig. Lenyomott egy billentyűt maga előtt, mire Whasdar feje eltűnt, és a képernyő elsötétedett. Elgondolkozva meredt maga elé. Valójában korántsem volt annyira magabiztos, amennyire az iménti beszélgetés során mutatta. Feladata nem is olyan egyszerű: mindeddig csak egyszer sikerült épségben,
80
személyzetestül elfogni az ellenség egy hajóját. Akkor évekkel ezelőtt - egy saját hajóval fizettek érte. Ez a második ügy ugyan egyelőre simábbnak mutatkozik, de sosem lehet tudni. Az óvatosság nem árt... Néhány perccel később a quescalei flotta 192-es jelzésű hajója megváltoztatta útirányát, és letért a flotta pályájáról. Útjuk első szakaszán még nem lesz szükségük lokátoraikra, megközelíthetik céljukat úgy is, ha csupán a csillagok szerint navigálnak. A két periódussal ezelőtt lefolyt összecsapás után sikerült eléggé pontosan bemérni a menekülő ellenséges hajó pályájának kezdeti szakaszát. 27.05 csillagidőben, ahogy megállapodtak, Ynthaar leadta első jelentését. Rövid volt: minden rendben, eddig még nem fedezték fel őket. Váratlanul, a legkedvezőbb pillanatban csapnak majd le az ellenfélre. Ez a taktikánk gondolta Ynthaar -, és sokszorosan bevált. Mindig ki kell várni a legkedvezőbb pillanatot és mi ki tudjuk várni. Ezért nincs és nem is lehet vetélytársunk a Galaktikában. 27.44-kor az aszteroida mintegy tízezer mérföldre lehetett előttük, de ezt a számítást még ellenőrizniük kell. A hajó megváltoztatta pályáját: a legkedvezőbb irányból, a nap felől közelítik meg az ellenséget. Mire feleszmélnek, már késő lesz ... 27.48-kor már csak kétezer mérföldre lehettek az aszteroidától. Ekkor vették első ízben az idegen hajóról érkező gyönge, de világosan felismerhető rádiójelzéseket. Ynthaar utasítást adott a pálya helyesbítésére: emberük éppen a legjobbkor jelentkezett. Az újabb jelzések alapján pontosan meghatározhatták a helyzetüket. A hajó fokozatosan csökkentette sebességét. Tovább már nem várhattak: Ynthaar utasítást adott a lokátorok bekapcsolására. Ez volt a legveszélyesebb pillanat. Ha most nem fedezik fel őket, már nem menekülhetnek. A kapitány szeme a műszerekre tapadt: azonnal jelzik, ha az ellenfél radarkészülékei befogják a hajót. A mutatók egyelőre meg se rezdültek... 27.49-kor már csak ötszáz mérföldre voltak az ellenséges hajótól. Az továbbra is az aszteroidához simult, amely félig eltakarta. Háromszáz mérföld. .. kétszázötven... Százötvennél tovább nem merészkedhetünk gondolta Ynthaar. Akkor. ..
81
A parancsnok gondolatai itt megszakadtak. Aquescalei flotta 192-es hajójának helyén vakító fény lobbant, és az aszteroidától százhetven mérföldre rövid időre egy új nap ragyogott fel... Látványos tűzijáték - gondolta Hawkins -, kétségkívül úgy vonzza majd erre az Idegenek hajóit, mint lámpa fénye az éjjeli lepkéket. De nem volt más választásuk. Kitérni már túl késő volt, egy hagyományos fegyverekkel vívott összecsapásban pedig az Aldebaran a maga lecsökkent manőverezőképességével bizonyára alulmaradt volna. - Hogy tetszett a dolog? nézett a mellette álló emberre. Nyugtalannak látszol, navigátor. Sajnálod, hogy vége a játéknak? Harding idegesen pillantott az ajtó felé: őr állt ott is. A leleplezés váratlanul érte: éppen az idegen hajó célba vezetésével volt elfoglalva, amikor a parancsnok két emberével rátörte az ajtót. Lényének az a fele, amely még a régi Harding vonásait őrizte, azokban a pillanatokban valamiféle megkönnyebbülést érzett: mégsem sikerült elvégeznie feladatát. A megkönnyebbülés azonban tovatűnt, és a következő pillanatban már lázasan kutatott valamilyen kibúvó, valamiféle mentség után, amellyel megindokolhatná... Ez persze kilátástalan dolog volt. A még működő rádiókészülék napnál világosabban bizonyította szándékait... És most? Egy pillantás Hawkins arcára meggyőzte arról, hogy aligha vár rá fényes jövő. Minden okuk megvan arra, hogy ne sokat teketóriázzanak vele... - Azért ne higgye, hogy vége, parancsnok mondta mogorván. Vessen csak egy pillantást a képernyőre!.. . Vetett. Az ismét működő lokátor indikátorernyőjére az elektronsugár közömbösen rajzolta fel az új helyzetet, és a parancsnok látszatra éppoly közömbösen vette azt tudomásul. Pedig tudta, hogy az, amit lát, valójában a háború végét jelenti. Ez már eldöntött dolog - gondolta -, ilyen erőnek nem állhatunk ellen. Soha nem látott tömegben száz és száz ellenséges hajó úszott az űrben, valahol a távolban, millió kilométerre tőlük. Parányi zöldes fényfoltok a képernyőn, de a pusztulást jelentik. Van-e még remény ezek után? ? - Nos - mondta Harding -, mit gondol minderről, parancsnok?... - Egy lehetőség csillant fel előtte: talán mégis
82
megmenekülhet? - Reménytelen a helyzetük.... - kezdte óvatosan. - Persze ha mondjuk úgy döntenének, hogy megadják magukat, akkor én... Ezek voltak utolsó szavai. Hawkins leeresztette füstölgő fegyverét, és elfordult attól a valamitől, ami nemrég még Paul Harding volt. Másodszor is vége gondolta , ezúttal visszavonhatatlanul ... - Reménytelen? A parancsnok éles hangon felnevetett, és ez a nevetés furcsán, természetellenesen hatott. - Mindig is az volt! Soha,
83
értitek, soha egy pillanatig sem gondolhattuk komolyan, hogy ezt a háborút egyszer még megnyerhetjük! Macska-egér harc volt mindvégig... A képernyőre meredt. Az űr mélyéről új és új idegen kötelékek bukkantak fel, és harci alakzatba rendeződve a phobosi bázis irányába tartottak. A radarkezelő, aki most a távolabb elhelyezett műszereket figyelte, hirtelen megszólalt: Felfedeztek - mondta. Az Idegenek lokátorai befogták az Aldebarant, és nem vesztették el többé. A Mars felé száguldó hajóhadból egy kisebb kötelék leszakadt, és megváltoztatta útirányát. Közelednek... felénk tartanak!... - Úgy - mondta Hawkins kifejezéstelen hangon. Nos, csakugyan eljátszottuk hát a szerepünket ... Megfordult, hogy elhagyja a harcállást: a vezérlőteremből jobban figyelemmel kísérheti majd az eseményeket. - Készüljenek fel a harcra, hadnagy!. vetette oda távozóban. - Fogadjuk őket méltóképpen ... még egyszer!... Az ébredés után az automaták helyreállították a mesterséges gravitációt. Hosszú út állt mögöttük, és hosszú tízezer éves álom. A zöld nap bolygóiról érkezettek égboltján ismeretlen csillagképek ragyogtak. Hamarosan nevet kapnak majd - gondolta Whasdar. Éppúgy, mint a hegycsúcsok, a völgyek és a kontinensek odalenn. Mivel is kezdődhetne egy új világ birtokbavétele, ha nem ezzel? Hiszen ez most már mind az övék... A parancsnok elégedetten dőlt hátra: feladatát teljesítette. Sikerrel célhoz vezette a kivándorlók első csoportját. Rájuk vár a legnehezebb feladat a következőket szinte minden készen várja majd. Elsőként Whasdar hajója hagyta el a körpályát. A szivárvány minden színében ragyogó, korong alakú hajók egymás után merültek bele a sárga nap bolygójának atmoszférájába. Megérkeztek.
FÉLREÉRTÉS
- Izgalmas perceink voltak - mondta a tengernagy. - A flottánk már szét volt verve. Természetesen idelent még tartogattunk számukra egykét meglepetést, de nem nagyon hittük, hogy sokra megyünk vele... - Miféle meglepetéseket? kérdezte az egyik újságíró. A tengernagy mosolygott. - Érjék be ennyivel - mondta. - Tekintettel kell lenni a közvéleményre. Talán rossz néven vennék a... módszereinket. Végtére is a veszély minden bizonnyal elmúlt. Az újságírók összenéztek. Világos, hogy ez kevés, de arra az álláspontra jutottak, hogy jobb, ha egyelőre nem firtatják tovább a dolgot. - Az ön véleménye szerint tehát,ˇuram - kezdte a Times munkatársa -, vége a háborúnak? A tengernagy a fejét rázta. - Nem - mondta -, hivatalosan még nem. A béketárgyalások még nem fejeződtek be... hogy úgy mondjam, még el sem kezdődtek. Az ellenségeskedések azonban megszűntek, és úgy vélem, jelenleg egyik félnek sincs rá oka, hogy újrakezdje azokat... Ez volt az a háború: tette hozzá -, amelyben mindenki elérte a célját. Az emberiség megtartotta a Földet és többi bázisait a Naprendszerben... majdnem Valamennyit. Az Idegenek pedig új hazára találtak. Nem hinném, hogy ezentúl sok vizet zavarnának. - Komolyan úgy véli, tengernagy, hogy békében megférünk majd ugyanabban a naprendszerben?! Nem gondolja, hogy miután pótolták veszteségeiket, újrakezdik a háborút, hogy végleg kiszorítsanak minket a bolygókról? - Nem gondolom - mondta. - Tudják, uraim, ez a háború... Ha tárgyalni kezdünk ahelyett, hogy ökölre megyünk egymással, akkor azonnal kiderült volna, hogy nincs miért harcolnunk. így aztán jó tíz évig tartott... - De tengernagy, hiszen két ennyire különböző faj...
85
- Pontosan azért - szögezte le. - Pontosan azért, mert ennyire különbözünk egymástól. Eltartott egy darabig, amíg megértettük, hogy éppen ez a körülmény teszi értelmetlenné a háború folytatását... Mint említettem, a flottánk szét volt verve. Nem sok hajót vesztettünk ugyan, voltaképpen kevesebbet, mint az Idegenek, de ami megmaradt, az szét volt szórva az űr minden irányába. Semmi esetre sem érkezhettek vissza idejében ahhoz, hogy a segítségük még a hasznunkra váljék. így aztán jószerint nem tehettünk egyebet, mint hogy figyelemmel kísérjük az idegen flotta útját... Oppozíció volt, vagyis a Vénusz éppen a Nap és a Föld között helyezkedett el, körülbelül negyvenmillió kilométerre. Az Idegenek az ellentétes oldalról, a külső bolygók irányából érkeztek, és természetesen mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy úticéljuk a Föld. Már nem ütköztek ellenállásba. Alig hittünk a szemünknek, pontosabban a lokátorainknak, amikor továbbhaladtak, anélkül hogy irányt változtattak volna... A tengernagy ismét elmosolyodott. Eleinte arra gondoltunk, hogy valami újabb piszkos trükköt eszeltek ki, bár nem nagyon értettük, hogy miért lenne rá szükségük. Csak bámultunk utánuk, és elhihetik, hogy hosszú percekig egy értelmes szó nem jött ki a torkunkon... Kiadós félreértés volt az egész, méghozzá kölcsönös félreértés: mi azt hittük, hogy a Földre pályáznak, ők meg azt, hogy a Vénuszt védelmezzük előlük... Később aztán az okos fiúk mindent megmagyaráztak, és el kell ismerni, hogy egész hihetően hangzott, amit mondtak. Van ugyan egy olyan érzésem, hogy a tojásfejűek mindig minden eshetőségre tartogatnak egy magyarázatot, hogy ne jöjjenek zavarba, ha valami várakozásuk ellenére történik. így mindig akad egy elméletük, amelyik beválik. Nahát, ez mindenesetre bevált... - Mi volt a magyarázat, tengernagy ? - A lényege. . . nos, az élet, még az értelmes élet is, végtelenül sokféle formában létezhet az univerzumban. Végérvényesen szakítanunk kell azzal a régi rögeszménkkel, hogy egy értelmes lény szükségképpen emberi külsőt mutat. Az Idegenek értelmes lények, ezt a történtek után nehezen vonhatnánk kétségbe. Csakhogy nem emberek. Más körülmények között fejlődtek ki, mint mi, más a külsejük,
86
másképp gondolkodnak, és másképp látják a világot, nem úgy, mint mi. Korábban mindig úgy képzeltük, hogy egy élőlény látó szervei mindenképpen érzékenyek a bolygórendszere központi csillagának sugárzására. Ez így is van a Földön, sőt a Marson is. A mi szemünk például az öttized mikron körüli hullámhosszra a legérzékenyebb, hiszen a Nap is ezen sugározza ki maximális energiáját. Vagyis itt a legfényesebb. Egy vörös nap bolygóján azt várnánk, hogy az érzékenység maximuma eltolódik a hosszabb hullámok felé. De mi van akkor, ha a bolygót áthatolhatatlan felhőtakaró burkolja be, mint például a Vénuszt? Olyan több kilométer vastag felhőréteg, amely keveset vagy semmit sem enged át a Nap általunk is látható fényéből! A felhőtakaró mélyén a mi számunkra csaknem áthatolhatatlan sötétség uralkodik. Mi következik ebből? Az talán, hogy az efféle bolygón élő lények vakok?! Hogy képtelenek arra, hogy lássák a környező világot? Természetesen nem. Csupán az, hogy alkalmazkodnak ahhoz, ami van. Megtanulják érzékelni azokat a hullámokat, amelyek átjönnek a légkörön. Az infravörös sugarakat ... esetleg a rádióhullámokat, a milliméteres vagy a centiméteres tartományban. Éppen erről van szó. Próbálta már valamelyikük, uraim, egy olyan műszerrel szemlélni ezt a sárgolyót, kívülről persze, amely például a négy milliméteres hullámhosszon fogná fel az elektromágneses sugarakat? Nos, azt hiszem, jól ismert világunk pokolian barátságtalan látványt nyújtana. A földi légkörben meglevő tetemes mennyiségű oxigén molekulái ugyanis elnyelik ezt a „fényt”, uraim! Mennyivel barátságosabbnak tűnne ilyen megvilágításban mondjuk a Vénusz, amelynek a légkörében nincs szabad oxigén!... Azt hiszem, hogy ezek után megérthetjük az Idegenek választását: a Föld nem érdekelte őket. Tegyük hozzá: szerencsére ... - A Vénuszon uralkodó forróság... - kezdte az egyik népszerű hetilap tudományos munkatársa. - Semmit sem jelent! - mondta a tengernagy. Hiszen mit tudunk róluk?! Az ottani viszonyok sokkal kedvezőbbek lehetnek számukra, mint gondolnánk. Azt sem tudjuk, honnan jöttek, miféle bolygóról... bár ezek után azt hiszem, már sejthetjük.. .
87
- Úgy véli, tengernagy, hogy hamarosan megköthetjük a békét? - Igen, bár ez csak az én magánvéleményem, de nyugodtan megírhatják. A háborúnak hamarosan vége, és.. . nos, azt hiszem, elárulhatom, hogy egy űrhajónk már úton van a Vénusz felé. Talán már meg is érkezett. Természetesen jó előre tudattuk velük a dolgot. Úgy gondolom, hogy a békekötésnek nincs akadálya. - Azok után, ami történt, tengernagy?! - Azok után, igen... - Az elpusztult hajókra gondolt, az elesett tisztekre, űrhajósokra, akik közül sokat személyesen is ismert. Az elvesztett támaszpontokra. A sok-sok keserves pillanatra az elmúlt tíz év során, amikor úgy látszott, hogy már minden kilátástalan. Azután arra, hogy mennyi mindent jelenthet az emberiség számára egy ilyen kapcsolat felvétele - történelme folyamán az első. Új lendületet adna gondolta. Sok mindent tanulhatnánk tőlük és ők is tőlünk. Mennyivel többre mennénk, ha egyesítenénk az erőinket. És arra gondolt, hogy egy ilyen lehetőségért pár tucat elvesztett hajó - talán* nem is túl nagy ár... - Igen - ismételte. - Miért is ne?!...
88
TÁVOL A NAPTÓL
ELMARADT TALÁLKOZÁS
A pusztulás leírhatatlan. A Város izzó romhalmaz, amelyen újból és újból végigsöpörnek a tűzoszlopok - ezt az utolsó képet továbbították a felvevők az Óvóhely legmélyére, mielőtt maguk is megolvadtak. Zedh akkor már tudta, hogy senki sem maradt életben rajta kívül, és tudta azt is, hogy számára sincs többé remény. Túl gyorsan történt, ami történt.. . bár ki tudja. A borzalmas katasztrófa elhárítása talán tízezer év múlva is meghaladná az erejüket. Tízezer év... Zedh tisztában volt azzal, hogy mostantól kezdve csak órákban gondolkodhat. A műszerekre pillantott nem tévesztette meg, hogy a mutató még mindig hatalmas hűtőfolyadék-tartalékot jelzett. Két, két és fél óra talán - és már nem éri meg a pillanatot, amikor a folyadék utolsó cseppjei is gőzzé változnak. Az a pillanat azonban nem csupán az ő életének végét jelenti - hanem egyben végét egy hosszú útnak. Egy útnak, amely nyolcszázezer éve kezdődött ezen a bolygón, és amely most értelmetlen pusztulásba torkollott. És mégis. .. bár a katasztrófa elháríthatatlan, más a helyzet ma, mint volt háromszáz évvel ezelőtt, hiszen ma már tudják, hogy nincsenek egyedül. Pusztulásuk nem jelenti egyben az értelem végét a Galaktikában. Nincsenek egyedül és ez megszabja Zedh utolsó feladatát: be kell fejeznie az üzenetet. A rádióhullámok, ha áttörték az izzó légkört, talán eljutnak majd azokhoz, akik most feléjük tartanak. És ők.. .talán megtudják, hogy miért pusztult el az élet ezen a bolygón. És tudni fogják, hogy nem egy utolsó, öngyilkos háborúval pusztította el az ember önmagát. .. A hőmérséklet emelkedik, de az antennák még bírják, úgy látszik. Sietni kell. .. „... Az emberek pusztulnak, és már mindnyájan tudjuk, hogy nincs menekvés. A WKOH 3271. évének tavaszán feltűnt új égitest borzalmas forróságot áraszt, és egyre közelebb kerül Világunkhoz. .. tehetetlenek vagyunk a kozmosz gigászi erőivel szemben... és a folyók vizében kerestünk enyhülést,
90
de a 3271. év végére a folyók is kiszáradtak... az Óvóhelyen menedéket találtunk, de ma már látjuk, hogy ez csak átmeneti menekülés, esélyeink a túlélésre csökkennek, amint csökken a távolság Világunk és az idegen égitest között... Nincs remény többé... a felszínen izzó orkánok söpörnek végig, és az iszonyú hőségben elolvadnak a sziklák... a tartályokból elpárolog a hűtőfolyadék... ...elpusztult, és én egyedül maradtam. Talán egyszer majd...” - Értelmes lény - állapította meg Higgins az, aki félmillió év alatt eljutott a kőbaltától az antianyagbombáig. Az értelmes lény fehérje alapon fejlődött ki, és energiaszükségletét szerves anyagok lebontása biztosítja... Az értelmes lénynek két lába van, ami lehetővé teszi a helyváltoztatást, két keze, amellyel munkát végezhet, hiszen éppen a munkavégzés emelte ki az állatvilágból. Két szeme van, ami korlátozott távolságon belül lehetővé teszi a térbeli látást. Vannak szervei, amelyekkel hangokat bocsáthat ki és érzékelhet. Az értelmes lény átlagos magassága száznyolcvan centiméter... - Pulzusa hatvanötöt ver percenként egészítette ki Yerkes. - Úgy van. Azt hiszem, sikerült megalkotnunk az értelmes lény egyik definícióját. Mindaz, ami nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, alacsonyabb rendű lénynek tekintendő. Állatnak vagy növénynek. Esetleg ismeretlen természeti jelenségnek. - Egyetértek. Ezek szerint a Galaktikában mi vagyunk az egyedüli értelmes lények... Higgins elvigyorodott. - Különös módon - mondta - Parker még mindig kitart amellett, hogy innen jöttek a rádiójelek ... A ritka légkörön áttört a csillagok mozdulatlan, hideg fénye. Este volt: nyugaton már jól látszott a bolygó kisebbik holdjának parányi sarlója. A zenit közelében, de mérhetetlen távolságra félelmetes, a galaktikus porfelhők által alig tompított ragyogás, száz- és százmillió csillag egybeolvadó fénye: a Galaktika magja. A sivatagban csönd és nyugalom. Az éjszakák rövidek, alig hat óráig tartanak. A legénység nagy része nyugovóra tért, a szolgálatban levő négy ember pedig elfoglalta őrhelyét. Az
91
éjszaka ugyan eseménytelennek ígérkezik, de sosem lehet tudni... A hajó mellett felállított parabolaantenna már hosszabb ideje megállapodott, az égbolt egy pontjára mutatva. A halkan zümmögő motorok lassan elfordították a pólus felé mutató tengely körül, éppen kiegyenlítve a bolygó forgását. Benn a kabinban a rádiós a Canopusnak szánt üzenet utolsó mondatait továbbította: „... eredménytelen volt. A kutatást folytatjuk, és kiterjesztjük a bolygó túlsó félgömbjére is, bár a jelzések kétségkívül erről a területről jöttek. Százhúsz óra múlva jelentkezünk ismét. Vége. Ariel” A kezdeti lelkesedés elszállt, amint elszálltak a kutatással töltött napok és hetek. Igen, két hete már, hogy az Ariel a katalógusokban pusztán háromjegyű számmal jelzett csillag egyetlen bolygóján tartózkodik. „Semmi eredmény” olvasták ki a felderítő szondák adattárolóiból, „semmi” rázták fejüket a visszatérő terepjárókból kiszálló holtfáradt űrhajósok. Képtelenség gondolta Higgins hiszen a föld csak nem nyelte el a rádióadót. Csapdáról lenne szó? Aligha. Akkor bizonyára már közvetlenül a leszállás után megtámadták volna őket a ki tudja, hol rejtőző lények. Igaz, annak idején meg is tették a megfelelő elővigyázatossági intézkedéseket. A bolygót kutató csoport tevékenységét kezdettől fogva többszörösen biztosították, és az előírt rendszabályok lényegében ma is érvényben vannak. Vagy talán félnek előjönni? Miután az üzenetet elküldték, mindenképpen számolniuk kellett egy ilyen látogatással. .. Keleten lassan világosodni kezdett az égbolt alja. Az átvirrasztott éjszaka után ismét új nap kezdődik. Rövidesen ismét kigördülnek a hangárokból a terepjárók, elrepülnek az automatikus szondák és az eredmény bizonyára ismét ugyanaz, ami annyi más napon. Vagyis semmi. Pedig tudta, hogy Parkernek igaza van. Valóban erről a bolygóról jöttek a jelzések.. . Higgins azzal foglalkozott, hogy visszafelé vezető útjukat bejelölje a Galaktika térképére. Az Agy iménti közlése elkedvetlenítette: a számítások szerint még meglevő energiakészletük elegendő ahhoz, hogy egy kis kitérőt tegyenek. Az MZ-895 jelzésű vörös törpe már hosszú ideje
92
foglalkoztatta a támaszpont tudósait, az űrhajók azonban mindeddig elkerülték. Az öreg, gyönge fényű, ráadásul bolygónélküli csillag tanulmányozása nem éri meg egy külön expedíció kiküldését magyarázták odahaza , az Ariel azonban visszafelé könnyen útba ejtheti. - Legalább valami hasznos munkát is végzünk - gondolta Higgins ,- bár a kitérő legalább két hónappal késlelteti a hazatérést. Idefelé elég sok pályakorrekcióra volt szükség, és mindeddig azt remélte, hogy mégsem lesz elég az energia. .. Amikor nyílt az ajtó, felnézett. - Mi újság, hadnagy? Még mindig semmi? Mit szólnál ahhoz, ha két nappal előbbre hoznánk az indulást? - Semmi esetre sem helyeslem, kapitány - mondta Williams megfontoltan. Ellenkezőleg: úgy vélem, hogy még további kutatásra van szükség. Bizonyosnak látszik, hogy a bolygón valamikor értelmes lények... - Badarság - szakította félbe Higgins. A bolygó nyilvánvalóan lakatlan, és mindig is az volt. Hacsak magunkat nem... - Elhallgatott, és gyanakodva pillantott a másikra. Valami újat találtál?! - Igen, kapitány. - A dolog lényege - magyarázta Williams a körülállóknak - az, hogy az egyes adások rövid, alig egytized másodperces tartama kétféleképpen magyarázható. Az egyik lehetőség az, hogy az Idegenek szándékosan gyorsították fel az adásaikat. - Szándékosan? Mire jó ez? - Bizonyos szempontból érthető. Elképzelhető például, hogy bolygójuk gyors forgása miatt a kiszemelt cél huzamosabb követése technikailag nehézséget okozhat. Ezért aztán kénytelenek voltak közölnivalójukat egy-egy gyors impulzussorozatba sűríteni. Vagy az is lehetséges, hogy a gyakori légköri zavarok ellen védekeztek ezzel a módszerrel. Mindenesetre mi kezdettől fogva igyekeztünk alkalmazkodni hozzájuk. - Amennyiben? Amennyiben válaszainkat hasonlóan rövid jelcsoportokban sugároztuk. Említettem azonban, hogy ez csupán az egyik lehetőség, bár tegyük hozzá, hogy ez látszott a valószínűbbnek. A másik lehetséges magyarázat is felvetődött bennem már akkor, amikor a kapcsolat létrejött, de ez az elképzelés egészen a legutóbbi időkig
93
reménytelenül fantasztikusnak látszott. Egészen a legutóbbi időkig. Mert sajnos ma már kétségtelen, hogy ez a feltevés bizonyult helyesnek. Egyszerű : az Idegenek nem gyorsították fel az adásaikat. Nem gyorsították fel azon egyszerű oknál fogva, hogy számukra ez volt a természetes sebesség ! - De hát ez.. . ez... - Ez pedig, helyesebben az a körülmény, hogy mi ezt nem ismertük fel idejében, a pusztulásukat jelentette. .. Yerkes hunyorgott. A rádiósfülke ablakán betűzött a felkelő nap bántóan éles fénye. Semmit sem értek - mondta. - Nem magyaráznád meg részletesebben? - Megmagyarázom... A hadnagy lenyomott néhány gombot, majd bekapcsolta az előtte levő készüléket. Recsegés, kattogó zörejek hallatszottak, semmi más. Lassan elforgatta a hangerőszabályzót. A zörej felerősödött. Hirtelen rövid, éles sípolás hallatszott. Kisvártatva még egy. - És most hallgassátok meg ugyanezt, kétszázezerszeres lassításban! - Elfordított egy másik gombot. A recsegés megszűnt, halk búgás hallatszott. Azután az egész helyiséget betöltötte az Idegenek rádiósának lassú, ünnepélyesnek tetsző beszéde, amely időnként elhalkult, majd ismét felerősödött. - És itt a fordítás. Eléggé töredékes, még nem sikerült mindent megértenünk a nyelvükből... „...Kimondhatatlan boldogság... amikor ZW-02 tudósai megállapították, hogy... olyan üzenet, amely értelmes lényektől származik... WKOH 3266. évében... hogy eljönnek hozzánk. Világunk minden lakója testvérként... és minden készen áll az első találkozásra...” - Ezt, gondolom, ismeritek. Ez volt a második üzenet, amelyet tőlük kaptunk. Már tudták, hogy feléjük repülünk. A megfejtést azonban nem ez szolgáltatta, hanem egy harmadik üzenet. Alig két perccel a leszállás előtt rögzítettük, és már akkor arra gondoltam, hogy valami nagyon komoly okuk lehetett rá, hogy éppen ezekben a kritikus pillanatokban küldjék el, amikor a legrosszabbak a vételi lehetőségek. Azután... azután mindent megértettem... - Ne kerülgesd a dolgot! - mordult rá Parker. - Mondd meg
94
egyenesen: hol vannak ők?! Hol vannak ?!... A hadnagy felnézett, és tekintete a parancsnokéval találkozott. Észre sem vette, amikor belépett. Higgins lassan bólintott. Nos, ideje, hogy a többiek is megtudják. Beszélnie kell... Mikroszkopikus méretű lényekről kell beszélnie, városokról, amelyek csak nagyítóval szemlélhetők és egész világukról, amely... Azt akartad kérdezni, ugye, hogy hol... voltak?! Hiszen már nincsenek. Csak elszenesedett törmelékdarabokat láthatsz: egy nagyra törő civilizáció szinte észrevehetetlenül parányi maradványait... Hol vannak? Ott, ahol a talajba égették őket az Ariel atommáglyái... itt, körülöttünk, a lábunk alatt, szénné égve és beleolvadva vagy beletaposva a homokba. Azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy nem szenvedtek sokáig. Egy-egy percünk számukra éveket jelentett ... „... Az emberek pusztulnak, és már mindnyájan tudjuk, hogy nincs menekvés. A WKOH 3271. évének tavaszán feltűnt új égitest borzalmás forróságot araszt, és egyre közelebb kerül Világunkhoz...” A felhőkből tűzoszlop tört elő, és a földön forró szélvihar söpörte el az élet utolsó nyomait... Az Ariel megérkezett.
95
TÁVOL A NAPTÓL
Az óceán csendjét motorok robaja tépte szét. Előbb még csak gyenge morajlás hallatszott, nagyon messziről, de a hang gyorsan közeledett és erősödött, percek múltán a motorok már valahol a magasban, Xmdeh fölött dübörögtek, ettől kezdve a zúgás gyorsan távolodott a szárazföld belseje felé, majd nemsokára meg is szűnt. Nyugtalan időszak volt. Már napokkal előbb elkezdődött, akkor, amikor az idegen hajó pályára állt a bolygó körül, vagy talán még előbb. A jelzések, amelyek áttörtek a csillagokat elválasztó űrön, erősebbek voltak minden megszokottnál, és kétségkívül értelmes lényektől származtak. Azóta Xmdeh egyre készül a Találkozásra, amelynek hosszú várakozás után, úgy látszik, most jött el az ideje. Nem lehetett véletlen, hogy a gép, amelyet az idegen hajó dobott ki magából, az imént elszállt fölötte: üzenetét meghallották. A zúgás ismét elkezdődött, bár jóval gyengébben, abból az irányból, ahol az imént megszűnt. Xmdeh úgy ítélte meg, hogy a gép leszállóhelyet keres. Ismerte az egész kontinenst, és tudta, nem valószínű, hogy a közelben talál ilyesmit. Javarészt erdő és ingovány. Nehéz azonban felmérni az Idegenek lehetőségeit, ha már egyszer eljutottak addig, hogy legyőzzék a csillagközi űr hatalmas szakadékát. Bizonyára nem fordulnak vissza közvetlenül a cél előtt. Xmdeh ismert egy helyet, nem is túl messze, ahol számítása szerint egy könnyebb repülőgép - kis kockázattal megkísérelhette a leszállást. Végiggondolta a dolgot. Egy emlék tört fel minduntalan, valami, ami még fennmaradt abból a korból, ami réges-rég elveszett az idő homályában. Nem akart még egy csalódást. De oly hosszú és olyannyira reménytelennek tűnő várakozás után talán éppen most jutott el a Találkozás küszöbéig. Az óceán nyugodt volt és közömbös. Hullámai,
96
melyeket a borzalmas erejű orkánok máskor szinte az egekig korbácsolnak, csendes morajlással törtek meg a sziklás partokon. Őt nyilvánvalóan nem érintette az esemény: túl apró, túl jelentéktelen dolog ahhoz, hogy kimozdítaná nyugalmából. Xmdeh figyelmét újra a hangra összpontosította: jól kivehető volt. A gép túl a távoli hegyláncokon, a leszállásra kiszemelt hely fölött körözött. De ha sikerülne is a leszállás, bizonyára akkor sem maradhatnak sokáig. Egy elmulasztott lehetőség - és utána ismét csak a várakozás. Elege volt belőle. És talán ez, talán másvalami késztette arra, hogy végül is elhatározza magát. Elindult arrafelé. Williams egy jókora tisztás közepén ért földet. Onnan fentről alig egy tenyérnyinek látszott, most azonban kiderült, hogy nem is olyan kicsi. A hadnagy arra gondolt, hogy Parker ezúttal jól számította ki a dolgot. A leérkezését megelőző másodpercekben egy kissé elbámészkodott. Jóformán csak az utolsó pillanatban villant át az agyán, hogy mit kell tennie. Úgy ért földet, ahogy a tanfolyamon oktatták: szabályosan összezárt lábát térdben kissé behajlította, izmait megfeszítette, felkészülve a feléje rohanó földdel való találkozásra. Az ütés nem volt túl erős, és lába csaknem bokáig a talajba süppedt - ezzel igazolást nyert, hogy ez a talaj valóban nem bírná meg a repülőgépet. Teljes szélcsend lehetett, mert az ejtőernyő kupolája pontosan föléje borult, és a legkritikusabbnak tetsző pillanatokban fosztotta meg a tájékozódás lehetőségétől. Később, miután megszabadult a mozgását akadályozó remélte, hogy a megfelelő hevederektől, hozzáláthatott feladatai elvégzéséhez. A legelső dolog, vélte, hogy gondoskodjon a visszatérésről. Most, az ejtőernyő nélkül valamivel könnyebben mozgott. Felszerelése részben még rajta volt, részben pedig előtte hevert a földön. Jókora halomnak látszott. Williams felsóhajtott, még egyszer körülnézett, majd nekilátott, hogy megkíséreljen rendet teremteni különböző felszerelési tárgyai között. Ha úgy adódik, használnia is kell ezek egyikét-másikát. .. Hirtelen megtorpant, keze egy pillanatra megállt a levegőben. Egyszerre úgy rémlett neki, hogy az a kép, amelyet legutolsó felpillantásakor rögzített az agyában,
97
valamiben eltér a korábbiaktól. Inkább csak ösztönösen érezte, hogy valami megváltozott körülötte. Felegyenesedett és körülpillantott: semmi. Azazhogy.. . az erdő szélén, vagy öt-hatszáz méterre egy jókora szürkés valamit látott, ami az imént még aligha lehetett ott. Ez lenne az? Távcsövéért nyúlt, és figyelmesebben szemügyre vette a dolgot: nos, ha az előbb még mozgott is, pillanatnyilag kétségkívül mozdulatlan. Nagyobb sziklának vélné, csakhogy ezen a környéken egyáltalán nincsenek sziklák. Mi lehet? Ha elkészül, az első dolga az lesz, hogy ennek utánanéz. Lehajolt, és folytatta munkáját, most már kissé sietősebben. Sötétedés előtt mindenképpen vissza kell térnie, addig pedig szeretett volna minél többet végezni. Felszereléséhez tartozott egy laposra összehajtogatott, felfújható ballon a hozzá való gázpatronnal, amelyet vékony, erős kötél kapcsol a testén levő hevederekhez. Elég erős ahhoz, hogy őt teljes felszerelésével együtt elbírja. Ez az egyszerű szerkezet visszatérésének a kulcsa. Odahaza már sokszorosan kipróbálták, de idegen égitesten talán most alkalmazzák először. A kötél csaknem ezer méter hosszú: a felfúvódott ballon tehát ilyen magasságba emelkedhet, és az odafent köröző repülőgép egy külön szerkezettel elkaphatja. Ezután. . . Ismét csak az ösztönei figyelmeztették a veszélyre. Williams hirtelen felnézett, éppen idejében ahhoz, hogy megpillantsa az imént látott szürke tömeget, amely most nyílegyenesen feléje hömpölygött. Még nyolcvan-száz méterre lehetett tőle. Reflexszerűen a sugárpisztolya után kapott, de aztán meggondolta a dolgot. Le nem véve szemét a közeledő ismeretlen valamiről, a földön heverő felszerelése között kezdett el keresgélni. Rövidesen rá is akadt arra, amit keresett: egy rövid, vastag, csőszerű tárgyat tartott a kezében. A fejhallgatóból izgatott hangok törtek elő: - Williams, hall engem?! Miért nem védekezik?! Mi történt magával, hadnagy?!. .. Elmosolyodott. A „szörnyeteg” most körülbelül ötven méterre lehetett tőle. Éppen megfelelő távolság - gondolta. Valamit igazított a kezében tartott szerkezeten, majd a csövet nagyjából a szörnyeteg felé fordítva kétszer egymás után lenyomta a billentyűt. A gránátok a levegőben robbantak, hangtalanul,
98
csodaszép tűzijátékot idézve elő. A szörny ugyan tovább közeledett, mozgása azonban észrevehetően lelassult. Mintha elbizonytalanodott volna - ez teljesen természetes reakció volt, hiszen egy általa eddig sosem tapasztalt jelenséggel kerülhetett szembe. Ösztönei minden bizonnyal azt sugalmazták, hogy ész nélkül meneküljön - egyelőre azonban ha lassan is, de tovább közeledett. Az űrhajós éppen azt fontolgatta, hogy szükség lesz-e még további lövésekre, amikor történt valami, ami eldöntötte helyette a dolgot. A felhők közül tű vékonyságú, izzó fénynyaláb tört elő, és közvetlenül a szörnyeteg előtt csapott a talajba, amely nyomban füstölögni kezdett. A szörny megtorpant. Amazok odafent ezt úgy látszik, nem találták kielégítőnek, mert helyesbítettek az irányzékon, és a második sorozat pontos volt. A tűszerű fénynyalábok belemartak a szürke tömegbe, világosan értésére adva, hogy jelenlétét nem tartják kívánatosnak. A jelek szerint ezt gyorsan meg is értette, mert szinte azonnal megkezdte a visszavonulást. Williams komoran bámult az égboltra: egyáltalán nem volt biztos a kissé goromba eljárás szükségességében. Végül is gondolta - az én bőrömre ment a dolog, jogom lett volna hozzá, hogy meggyőződjek az ismeretlen lény szándékairól ... Tizenkét nap telt el a bolygó felszínére tett rövid kirándulás óta. Már mindannyian az Ariel fedélzetén voltak ismét. A hajó most sarki pályán keringett, néhány fordulat során a bolygó egész felülete elvonult alattuk. A rádiósok egymást váltották a vevőkészülékeknél, abban reménykedve, hogy az idegen állomás újból jelentkezik. Az első kirándulás a bolygó felszínére nem sok eredményt hozott. Lényegében megerősítette mindazt, amit az alacsony keringési pályán végzett megfigyelésekből és a leküldött szondák adataiból már eddig is megállapíthattak. Az egyetlen tisztázatlan esemény a „szörnyeteg” felbukkanása volt de óvakodtak attól, hogy ebből messzemenő következtetéseket vonjanak le. Annál is inkább, mert mindeddig édeskeveset sikerült megtudniuk a bolygó élővilágáról. Ezt nagyrészt az égitest felszíni viszonyainak köszönhették, amelyek szinte korlátlan lehetőséget kínáltak a rejtőzésre, így nem csoda, hogy a szörnyet azóta sem sikerült újra felfedezni... - Meggyőződésem, kapitány - jegyezte meg akkor, közvetlenül a visszatérése után Williams-, hogy néha kissé
99
elhamarkodottan használjuk a sugárvetőt... Nem látta értelmét, hogy ennél többet mondjon. A gyanú, amely már felébredt benne, egyelőre túl halványnak, túlságosan megalapozatlannak látszott. Az eltelt idő azonban a jelek szerint őt igazolja... A rádiójelzések kétségkívül ebből a naprendszerből jöttek. Huszonhat éve kezdődtek, és még tartottak, amikor az Ariel két hónappal ezelőtt belépett a rendszerbe. A zöld nap körül három bolygó keringett, a legtávolabbi körülbelül százmillió kilométerre. Mielőtt az adóállomás elhallgatott, az Ariel rádiósainak még sikerült megállapítaniuk, hogy a jelek erről a bolygóról érkeztek. Azóta azonban semmi. A bolygó makacs hallgatásba burkolódzik, nem felel a szüntelenül sugárzott felhívásokra. Ha nem itt keringenének a tőszomszédságában, arra kellene gondolniuk, hogy valami történhetett odalent, valamilyen természeti katasztrófa, amely elhallgattatta az állomást. Ami azt illeti, ennél jobb magyarázatot mindeddig nem sikerült kiagyalniuk. Lassan két hete... A bolygó felszínét lassan úgy ismerik már, mint a tenyerüket... Nos, ez a helyzet. És tökéletesen igaza van a kapitánynak abban, hogy mindaddig nem érdemes megkockáztatni egy újabb kirándulást, amíg az idegen állomás nem jelentkezik ismét. Ami persze napról napra valószínűtlenebbnek látszik, és ezzel mindnyájan tisztában vannak. Különös, hogy a bolygón mindeddig nem fedeztek fel mesterséges eredetre valló objektumokat. Az egy adóállomáson kívül egyáltalán semmi nem utal arra, hogy odalenn valaha értelmes lények jártak, és átkozott pech, hogy az az állomás is éppen most mondta fel a szolgálatot. Jelzései nélkül semmi esély, hogy valaha is rábukkanjanak. Idejük és türelmük egyaránt fogytán. Higgins nem csinált titkot belőle, hogy nem sok értelmét látja a további várakozásnak. Williams hasonló véleményen volt. Sejtette, meglehetős bizonyossággal, hogy az idegen állomás nem jelentkezik többé. És úgy vélte, hogy ennek az okát is tudja... Öreg volt a bolygó, már akkor is, amikor a nagy katasztrófa után azok, akik Xmdeh fajából megmaradtak, letelepedtek az óceán partján. Az érkezőket egy teljesen kifejlődött, idegen életforma fogadta. Azóta hosszú idő teltei, a bolygó három teljes fordulatot végzett hatalmas
100
galaktikus pályáján, és a távoli múlt ködébe veszett az az idő is, amikor Xmdeh még nem volt egyedül. Mert egyedül maradt. Kevesen voltak már azok is, akik akkor régen eljutottak a bolygóra, és az idegen természet lépten-nyomon éreztette velük, hogy betolakodóknak tekinti őket. De nem volt más választásuk. Kemény harcot kellett vívniuk fennmaradásukért, és a harc is áldozatokkal járt. Az idő pedig elvégezte mindazt, amire a kozmikus katasztrófa és az idegen természet megújuló támadásai sem voltak képesek. A galaktika távoli vidékeiről idevetődött furcsa lények, akik millió éveken át próbáltak dacolni az ellenséges természettel, már eltűntek az óceán partjáról. Egy kivétellel. Xmdeh megmaradt - ő és senki más. Környezetével sikerült megkötnie a maga kompromisszumát, az idegen élővilág belenyugodott a létezésébe, megtűrte őt. A furcsa lény az óceán partján az idők folyamán megszokottá vált, és mivel immár egyedül volt, nem sok vizet zavarhatott. Nem törődtek vele többé. Megszokták azt is, hogy amióta az idegen itt él közöttük, időről időre más furcsa lények is megjelennek. Olykor odafentről motorok üvöltése hallatszik, és a partvidék fölött riasztó, szokatlan alakú szerkezetek dübörögnek el - egyik-másik közülük le is száll a bolygó felszínére. A megismétlődő kudarcok ellenére Xmdeh még mindig nem adta fel a reményt. De nincsenek illúziói sem: tudja, hogy két intelligenciát több, sokkal több választhat el egymástól, mint a Tér és az Idő. A fényévek szakadékát gyönge jelzések hidalják át: a légkörön túl, valahol a távoli csillagok között vannak lények, akik ugyanúgy, mint ő, társat keresnek maguknak a végtelenben. A távoli szupernóva-kitörések maradványaiból, a pulzárok gyors lüktetéséből, a csillagközi felhők sugárzásából Xmdeh olykor kiszűr bizonyos jeleket, és válaszol rájuk. Nem tudja, hogy az életforma, amelynek utolsó képviselője, már rég kihalta világegyetemben, nem tudja, hogy egyedül van. így hát vár tovább, magához hasonló lényekre. . . egy igazi Találkozásra.
101
A VISSZATÉRÉS
Képességeihez mérten meglehetősen szerény építménynek látszott Ylaam, az Agy. Mélyen a föld alatt, egy gondosan ellenőrzött hőmérsékletű és páratartalmú teremben élt. Itt nem voltak nappalok és éjszakák, nem volt időjárás, és nem voltak évszakok. A kinti világ zaja sohasem jutott le hozzá. Kihelyezett érzékelői azonban minden információt megadtak, amire szüksége volt. Már régóta csend van odafönn. Ylaam, az Agy mozdulatlan, mintha dermedt álomba süllyedt volna. Csak legszükségesebb áramkörei dolgoznak. Minden tevékenységét a minimálisra korlátozta, hogy takarékoskodjon erejével. A világot, amely körülvette, alig érdemesítette figyelemre. Látszatra halott világ volt évezredek óta de mégsem egészen halott.. . Az égboltra új csillagképek kerültek, amint a rendszer továbbhaladt galaktikus pályáján. Érzékelői felfogták a Galaktikát átszelő fénysugarakat és a rádióhullámok özönét, különválasztva a háttérzajtól és elemezve mindazt, ami a legcsekélyebb figyelmet is megérdemelte - de az, amire várt, nem volt közöttük. .. Nem volt türelmetlen, bár tudta, hogy nem ilyen hosszú várakozásra tervezték. Ismeretei birtokában meglehetős pontossággal meghatározhatta a napot, amikor az egész rendszer működése végleg leáll. A részegységek meghibásodása egyre gyakoribb, és megjavításuk egyre nehézkesebb. Szinte minden tevékenységét megszüntette már - csupán a külső teret figyeli tovább néhány hullámhosszon és a nap néhány óráján keresztül. Várt - csak ő maga tudta, hogy mire. De tudta azt is, hogy már nem várhat sokáig... Az árnyékok megnőttek, és hosszúra nyúltak - a Nap lenyugvóban volt. Csend volt, nyugalom. Az a csend, amely még az Ember eljövetele előtt nyugodhatott ezen a vidéken, és amely ismét visszatért, mihelyt az Ember eltávozott. A némaság rég megtelepedett a csodálatosan ép házsorok
102
között, most már talán, mindörökre... A Kikötő berendezései, nem messze a Várostól, egyelőre jól viselték az évezredes tétlenséget. De nyolcezer év nagy idő. A parti sivatag homokja, amelyet a szél apró adagokban hord ide és a Város fölé, lassan mindent elborít. Az irányítótorony antennái olykor még megmozdulnak, és óvatos keresőimpulzusokkal pásztázzák az égboltot azután újra mozdulatlanná merevednek. Lehet, hogy sohasem lesz többé szükség rájuk de amíg működőképesek, naponta elvégzik ezt a céltalannak ható tevékenységet, amely talán mégsem egészen céltalan. Új és új korok tűnnek fel és vesznek az idő homályába. Az Ember, amikor eltávozott a bolygó felszínéről, meglehet, örökre eltávozott. A Kikötőbe talán sohasem érkezik többé űrhajó - de Ylaam, akit egykor a Kikötő Agyközpontjának neveztek, nem kereste a várakozás értelmét. Amíg képes rá, végzi a feladatát, amiért megalkották míg el nem jön az idő, amikor minden várakozás véget ér... ... A fényévek szakadékát gyönge jelzések hidalják át. Az Agyközpont régóta hallja ezeket a jeleket, és volt idő, amikor megpróbált válaszolni rájuk. Már nincs hozzá ereje. Ahogy a vevőkészülékek érzékenysége romlik, a jelzések egyre gyöngébbek, és hamarosan végleg elnyeli őket a háttérzaj, a csillagközi felhők mindent betöltő, egyenletes sugárzása. De a készülékek még működnek, és ha mást nem is tehetnek, feljegyzik a jelzéseket. Javarészt túl gyöngék ahhoz, hogy analizálhassák őket, és túl távoliak ahhoz, hogy megkíséreljék felkutatni a jelek forrását. De mégsem mindegyik. Mert két hónappal ezelőtt felbukkant egy jel, amely azóta is napról napra erősödik, és egyre jobban kiválik a háttérzajból és négy nappal ezelőtt a Kikötő radarszemei már meghatározhatták a jel eredetét. A figyelmeztetés elhangzott, és a Központ lassan megmozdult: talán elérkezett az ideje. Működőképes egységei még egyszer aktivizálódtak talán utoljára. A hangárokból néhány robot is elővánszorgott, és a maga vontatott, akadozó módján hozzálátott a Kikötő megtisztításához. Nem volt lebecsülendő feladat a méteres vastagságban lerakódott homok eltávolítása, no meg a leszállópálya betonján tátongó rések befoltozása, és az elszántságon kívül bizonyos
103
sietséget is igényelt. Az idegen tárgy ugyanis, amelyet a radarkészülékek immár négy nap óta folyamatosan követtek, a bolygó felé közeledett - fel kellett készülni a fogadására. A felszín alatt nincsenek évszakok. A bolygó belső hője az év minden hónapjában egyforma meleget ad az Új Város népének, és ez a meleg hosszú ideig elegendő még, hiszen nem pazarolják el. Az élet kényelmes volt, szabályos, biztonságos, az emberek nemzedékekre visszamenően sem emlékeztek, hogy ezt a biztonságot bármi fenyegette volna. A háború, a veszély, az erőszakos halál fogalmai már azok előtt is ismeretlenek lehettek, akik odafönn annak idején a Régi Város első házait felépítették. Mégis, az új időszámítás 8352. évének első napjaiban úgy rémlett, hogy a sok évezredes nyugalmat valami megzavarja . .. Alattuk a soha ki nem alvó Tűz és odafenn a legpusztítóbb meteorbecsapódások ellen is védő páncélzat biztonságot adott. Az Ember nem ismerte a félelmet, és ezért nem tudott nevet adni annak a különös, nyugtalanító érzésnek, amely egyszerre a hatalmába kerítette. A negyed kilométer vastag, áttörhetetlen burkolaton túl, a felszín fölötti ismeretlen világban valami megmozdult. A rövid ideje még alig hallható morajlás erősödött. Az Ember - emlékezete szerint még soha nem hallotta ezt a hangot, és félelme percről percre nőtt. Akármi is Az, nincsen helye az ő világában. Megmagyarázhatatlan. Ijesztő... A morajlás később elnyújtott üvöltésbe csapott át, és ha történetesen valaki odafenn szemlélte volna az eseményeket, láthatta volna a felhőkből előtörő kilométeres tűzsugarakat. A burkolat persze kibírta, hiszen jóval nagyobb terhelésre méretezték. Remegett a föld, és a leszállni igyekvő rakéta már szinte rajta ült a talajig leérő tűzoszlopon, amely gyorsan rövidült. Alig pár méter lehetett még hátra, amikor odalenn a hőérzékelők mutatói túllendültek a veszélyt jelző vörös vonalon - ha kevéssel is, de nyolcezer év óta először. A szolgálatot teljesítő robot, úgy tetszett, elképedve mered a műszerfalra. Aztán megszólaltak a vészjelzők. A robotok még nem készültek el a munkájukkal, de már nem is volt rájuk szükség. A tűzsugarak félresöpörték az
104
űrkikötő betonjára lerakódott homokot, és a megtisztított térség közepén hatalmas fémtest nyugodott: az Ariel, a canopusi űrflotta leggyorsabb hajója. Páncélzata a talajhoz közel, a hajtóművek környékén még vörösen izzott... Odakint újra csend volt. Idelátszottak a közeli, már korábban felfedezett Város szélső házai, de semmi jele annak, hogy onnan bárki a fogadásukra készülne. Egyáltalán semmi mozgás.. . Az elég átlagosnak számító, vöröses fényű csillag harmadik bolygójának meglátogatása nem véletlenül szerepelt az Ariel útitervében. A bolygó, amely egyike volt az ember által lakott mintegy hatszáz bolygónak, eléggé közel volt Canopushoz, Higgins kapitány legjobb tudomása szerint azonban az utóbbi néhány ezer évben nem jártak errefelé űrhajók. Hosszú ideig ezt semmi sem indokolta: az egyszerre több hullámsávon is kiépített hírösszeköttetés minden tekintetben egyszerűbb, gyorsabb és megbízhatóbb kapcsolatot jelentett a Galaktikában szétszórt támaszpontok között. Egyik támaszpontról a másikra űrhajót csak rendkívüli esetben indítottak. A rádió-összeköttetés megszakadása azonban mindenképpen valószínűtlen, és joggal sorolható a rendkívüli esetek közé - eddig mindössze kétszer fordult elő. Először egy kozmikus katasztrófa váltotta ki: egy közeli szupernóva-kitörés nyomán fellépő gyilkos erejű részecskezápor valósággal elfújta az életet a Canopustól mintegy kilencszázötven parszekre levő csillag bolygóiról. Ez a második eset egyelőre bonyolultabbnak látszott. Tény, hogy a rendszer vöröses fényű napjának felszíni hőmérséklete az utóbbi néhány évezred folyamán, tehát csillagászatilag rendkívül rövid idő alatt több mint ezerötszáz fokkal csökkent; a szakemberek azonban kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy ez a változás önmagában legfeljebb az alacsonyabb rendű élőlényekre lehetett komolyabb hatással, hiszen a megfelelő technikával felvértezett ember alkalmazkodóképessége szinte korlátlan. Valami másnak is kellett történnie. .. És a rádiókapcsolat megszűnésén kívül akadt még valami, ami a bolygót kiemelte a Galaktikában elszórt hatszáz támaszpont közül. A bolygó amely mintegy kétezer
105
éve nem válaszol a feléje sugárzott üzenetekre - és az egész Naprendszer valamikor jelentős szerepet töltött be abban a folyamatban, amely végső soron az egész Galaktika meghódítását célozta. Az ember ebből a Naprendszerből kiindulva tette meg az első lépést a csillagok felé. A bolygót, amellyel megszakadt az összeköttetés, valamikor Földnek hívták.. . Mike Parker elengedte a tolóerő-szabályozó fogantyút, amely most már alaphelyzetben nyugodott, és szeme sarkából Higginsre pillantott. Keze fejével megtörölte izzadt homlokát. Tessék mondta közömbös hangon. Lássanak hozzá, parancsnok! Gondolom, ez az a bolygó. A másik férfi elmosolyodott. - Megviseltnek látszol - mondta. - Az a megbillenés háromezer-ötszázon... no de az a fő, hogy nem lett belőlünk hősi halott. Gondolod, hogy megint a robotpilóta... ? Választ sem várva a navigátorhoz fordult. - Mi a helyzet odakint? - kérdezte. - A sugárzás nyolcvan fölött van - válaszolta Yerkes. Még vagy két órát kell várnunk, hacsak védőruhában nem. . . - Abban meg sem tudnánk mozdulni. Annyi- " ra azért nem sürgős. Hanem - tette hozzá Higgins - ez a vidék meglehetősen elhagyatottnak látszik. Pedig a leszállító automatika rendben volt. .. Csapdára gyanakszik, kapitány? Gondolja, hogy szándékosan... - Semmire sem gyanakszom. Egyelőre túl keveset tudok ahhoz, hogy bármire is gyanakodhatnék. De biztos, hogy nem véletlenül küldtek ide minket. Van egy csomó kérdés, amire választ kell kapnunk - ha úgy tetszik, egy csomó rejtély. És én úgy akarom intézni a dolgokat, hogy minél hamarabb megkapjuk rájuk a választ... A hat reaktor teljes erővel dolgozott. Az Ariel, amelynek útját fülsiketítő robajlás és több száz kilométer hosszú füst- és lángcsóva kísérte, ezüstös nyílként szökkent ki az atmoszférából, és anélkül, hogy útirányán egy szögpercnyivel is változtatott volna, továbbszáguldott, egyre fokozva sebességét. Az emberek, akiket az iszonyú túlterhelés üléseikbe préselt, a kezüket sem bírták megmozdítani - de erre nem is volt szükség. Az automatikus tájoló ráállt a kijelölt csillagokra, és a hajó elektronikus agya
106
folyamatosan reagált a legcsekélyebb irányeltérésre is. A pályahelyesbítő rakéták időről időre bekapcsolódtak, a parányi remegés azonban észrevehetetlenné vált a négyezer tonnás hajótest pokoli rázkódásában. Körülbelül egy óra telt el így, míg végül a motorok üvöltése és a rázkódás érezhetően alábbhagyott. A többszörös túlterhelés megszűnt, és ez nagy megkönnyebbülést jelentett, bár a hajtóművek nem álltak le teljesen. Működni fognak mindaddig, amíg az Ariel el nem éri rendes utazó sebességét, amíg a vörös fényű nap is halvány csillaggá nem változik mögöttük. Maga a Föld persze már jóval előbb elvész a sugaraiban ... Felszállásuk, miután alig öt napot töltöttek a bolygón, sokkal inkább menekülésnek hatott. Az életforma, amellyel itt találkoztak és amellyel szemben sokan még mindig értetlenül állnak, így vagy úgy mindegyikükre mély benyomást tett. Öt nap tulajdonképpen elég kevés a véleményalkotáshoz, de az Ariel parancsnoka úgy vélte, hogy az összegyűjtött anyag bőven elegendő: a részletes elemzés úgyis a Canopus tudósainak a feladata lesz... Ugyanolyan emberek, mint mi... Yerkes mogorván bámulta a képernyőt, a Föld gyorsan kisebbedő sarlóját. Egy kérdés motoszkált a fejében már a felszállás óta... Gondolja, kapitány, hogy egyszer még... mi is idejutunk? kérdezte két órával a bolygó elhagyása után, amikor végre magukra maradtak. - Megtörténhet-válaszolta Higgins. - Hiszen rajtunk áll. Ha elhatározzuk, hogy nem építünk többé űrhajókat, és örökre lemondunk a repülésekről, ha elhatározzuk, hogy a társadalom minden fellelhető erőforrását saját kényelmünk, jólétünk emelésére fordítjuk ahelyett, hogy továbbhaladnánk egy bizonytalannak és kockázatosnak is minősíthető úton... akkor bizony mi is idejutunk. Persze nem egyik napról a másikra, és itt sem így történt... - Csakhogy ez a Föld, kapitány!... - mondta hevesen Yerkes. A Föld, amelyet százezer éven át laktunk, a Föld, ahonnan elindultunk a csillagok felé. A Föld, amelyet elhagytunk, és nyolcezer év alatt el is felejtettünk. De bármi is történt itt ez alatt a nyolcezer év alatt, én úgy gondolom, hogy nem lehet közömbös a számunkra! Hát nem tudnánk ezen valahogy változtatni?! Nem segíthetnénk nekik, hogy...
107
Félek mondta Higgins , hogy rossz néven vennék ezt a segítséget. Miből gondolod, hogy örülnének, ha fel kellene adniuk eddigi életformájukat? Hiszen láthattad: kényelemben, biztonságban élnek, nem fenyegeti őket közvetlen veszély. Mit adhatsz nekik cserébe mindezért? Nemzedékek élték le az életüket odalenn anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetettek volna a csillagokra. Mit tudhatnak ők a mi világunkról? Miért mozdulnának ki onnan?!... Ennek így kellett történnie folytatta. Akkor, nyolcezer éve akadtak sokan, akiket már nem elégített ki a földi kényelem és nyugalom, akik új lehetőségekre, megváltozott körülményekre vágytak, arra, hogy ismételten bebizonyíthassák erejüket és kitartásukat. És azt, amit elődeik távoli földrészeken, majd később más bolygókon kerestek, ők a csillagok között találták meg, és felismerték azt is, hogy már nem csupán egyszerű kalandról van szó. Akik nem féltek a kockázattól, akikből még nem veszett ki őseik egykori, kényszerű keménysége és elszántsága, azok elrepültek. Maradtak azok, akiknek cselekvőkészségét az automatizált társadalom kényelme, biztonsága már rég aláásta, azok, akik már nem lettek volna képesek egy másik csillag bolygóin újrakezdeni az életüket. Szükségszerű volt, ami történt, és csupán idő kérdése lehetett, hogy idejutottak. Az éghajlat is megváltozott: egy kissé csökkent a Nap energiatermelése. Az otthon maradottak már nemigen lehettek felkészülve arra, hogy váratlan helyzetekben cselekedjenek, gondolom, az automaták cselekedtek helyettük. így költöztek le a felszín alá, és ezzel az utolsó kapcsolat is megszakadt köztük és a külvilág között. Nem érdekelte már őket, hogy mi történik odakint, megelégedtek azzal, hogy élnek, és nem is akárhogyan ... így történt. És talán már jobb, ha így is marad... A szél feltámadt, és egyre erősödött. Hatalmas homokfelhőket ragadott magával, amelyek néhány óra múlva teljesen ellepik az űrhajó leszállóhelyét jelző kör alakú kiégett foltot. A Nap csak az imént tűnt el a látóhatár mögött, és a földi égbolton szikrázó tízezernyi csillag között ragyogó új fénypontként jelent meg a gyorsan távolodó űrhajó. Nézték és emlékeztek - vagy inkább megpróbáltak emlékezni. Mert ugyan melyikük is emlékezhetett volna arra a régmúlt, nagyon-nagyon távoli korszakra, amikor ez a
108
látvány még megszokott lehetett, amikor itt, a Régi Város közelében és másutt is tűzsugarak emelkedtek a magasba. .. amikor az elsők elindultak a csillagok felé?.. . Az idő meglódult. A felszíni városok azóta elnéptelenedtek, az űrkikötőkből nem indultak többé űrhajók. Rövidke fellángolás lehetett az akkor régen, és gyorsan el is múlt. Semmi sem állíthatja meg az idő múlását.. . Azután.. . igen, azután jöttek a Jelek. Jelzések, így beszéltek róluk, jelzések másoktól, akik még nem értették meg az Idők szavát. Valahonnan valakik talán válaszoltak is a jelzésekre mi hallgatunk. Minden szándék, cél, törekvés amúgy is elvész a Tér iszonyú mélységeiben, ahova sohasem juthatunk el. A pusztulás céltalan. . . A csillag egyre halványabb lett. Egy perc telt el így, aztán még egy... Nézték, és a szégyenkezés máris átadta helyét a megkönnyebbülésnek. Mi lehetett, ami az imént átsuhant rajtuk: az a röpke, tétova érzés talán bizonytalan emléke valaminek, ami egykor, nagyon régen tovatűnt az Idő homályában.. . most már tudják, hogy mindörökre. Egy hívó szó, amely többször is elhangzott, mindhiába. Már nincs bennük semmi bizonytalanság. Beköszöntött az éjszaka.
109
KÜLÖNLEGES FELADAT
- Megértette az utasítást, kapitány? Ismételje! - Igen, uram. Megközelítem és felderítem az YC 972-es szektort. Megkísérlem az eltűnt expedíciók esetleges életben maradottjainak felkutatását. A feltételezett idegen civilizációval való kapcsolatfelvétel során maximális óvatossággal járok el. Harcba nem bocsátkozom.. . - Higgins elhallgatott, és kérdő pillantást vetett Hyne tengernagyra. Akkor se, ha megtámadnak? - Ezt az ön dolga lesz mérlegelni mondta Hyne szárazon. Nem, hacsak nem feltétlenül szükséges. Inkább vonuljon vissza. Jegyezze meg, kapitány: a felderítés adatai egyelőre mindennél fontosabbak a számunkra. Háborúzni még ráérünk. . . - Igen, uram. A rádióösszeköttetést a szektor megközelítése előtt megszakítom, nehogy a jelzések alapján rábukkanjanak a támaszpontra. A kutatásra rendelkezésemre álló idő három hét.. . Helyes. Van kérdése? - Nincs, uram, mindent megértettem. A részletes utasítást rövidesen megkapja írásban. - A tengernagy egy pillanatra elhallgatott. - Azt hiszem - mondta aztán -, hogy az indulásig már nem találkozunk. Hogy áll az előkészületekkel? - Minden a tervek szerint, uram. Négy nap múlva elindulhatok. - Rendben van. - Hyne elmosolyodott, és kezet nyújtott. Sok sikert, kapitány! - mondta. - És szeretném, ha ezúttal nem térne el túlságosan az utasítástól... A canopusi űrflotta parancsnoka elgondolkozva nézett a távozó tiszt után. Az ördögbe is - gondolta a kockázat komoly, nagyon komoly. És ez még nem is minden. Hozzá kell venni azt is, hogy Higgins űrhajóparancsnoknál önfejűbb, kiszámíthatatlanabb tiszt még aligha szolgált a
110
canopusi flottánál. Így teljes a kép. Az YC-972-es jelzésű vöröstörpe-csillag bolygórendszerét három kereszttel jelölték a csillagtér-képeken, és minden űrhajós tudta, hogy ez mit jelent: a szektorba való behatolás a legszigorúbban tilos. A dolog úgy alakult, hogy a tilalom megszegői ellen - mert természetes, hogy akadtak ilyenek mindeddig egyetlenegyszer sem indítottak eljárást. Azoknak ugyanis, akik behatoltak a tiltott övezetbe, mindörökre nyomuk veszett. Egyetlen rádiójelzés-töredék, egyetlen űrben sodródó hajóroncs sem árulkodott sorsukról nyomtalanul tűntek el. Nehéz ügy volt. A támaszpontok között rendszeresen közlekedő járatok útvonalát meg kellett változtatni, hogy messzire elkerüljék a veszélyes zónát. Egy-egy hajó, amelynek vakmerősködő kapitánya úgy hitte, több kilátása van a sikerre, mint másoknak, időről időre így is áldozatul esett. A közvélemény egyre erőteljesebben követelte, hogy a hajóhad derítse fel a rejtélyt, és adjon magyarázatot a hajók eltűnésére. Döntsék el végre, hogy a veszteségeket „ismeretlen természeti erők” számlájára írják-e - avagy egy idegen értelem lenyűgöző erejével állnak szemben. Egyre kevesebben hittek az első lehetőségben. És elérkezett az idő, amikor a követelést többé nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Volt még valami, amit Higgins kapitány, az Ariel parancsnoka nem tudhatott, és ennek is megvolt az oka: számoltak azzal a lehetőséggel, hogy az ellenfél fogságba ejti a hajót. Két héttel az Ariel elindulása után a canopusi űrflotta valamennyi egysége befejezte a hidrogénbombák berakodását, és útra készen várakozott. Ha négy héttel az YC972-es szektorba való behatolás után az Ariel nem jelentkezik ismét, Hyne kiadja a támadási parancsot. Mert akkor már nem lesz más választásuk. Tovább nem várhatnak ahhoz túl sok forog kockán. W-19-2 mozdulatlan volt, mintha dermedt álomba süllyedt volna sokáig, nagyon sokáig. Évezredek suhantak el, és az égboltra új csillagképek kerültek, de a Valami ott a sziklák közt minderről nem vett tudomást. Nem mozdult. Érzékelői felfogták a Galaktikát átszelő fénysugarakat és a rádióhullámok özönét, de mindez nem jutottéi a tudatáig. Várt, maga sem tudta pontosan, hogy mire. Van-e időtlenebb,
111
mint ez a sziklás sivatag, amely még őrzi a millió év előtti meteorzápor nyomait; mint a leheletfinom meteoritpor borította krátermezők, mint a bolygó, amely időtlen idők óta függ ott az égbolton?... W-19-2 nem volt türelmetlen: várt, hiszen így szólt az Utasítás. És egyszer minden várakozás véget ér.,. Felriadt: a jelzés szinte észrevétlenül suhant elő a Tér mélységeiből. A parányi, de a háttérzajból mégis jól kiemelkedő,impulzus gyönge áramot keltett egy szupravezető tekercsben. Egy jelfogó halk kattanással lezárt. Ez a jelentéktelennek ható mozzanat azonban kiváltotta azt a cselekvésláncolatot, amelyre már régóta, sok ezer éve készült. Furcsa és egyben mégis ismerős érzés suhant át rajta: egyszerre másképpen látta a világot. Kezdte felfogni a környezetét. .. Az ébredés hosszú volt és gyötrő, de a sokéves várakozás után W 19-2 fokozatosan visszanyerte régi erejét. És az emlékek is lassan-lassan visszatértek. Már tudta, miért van itt, és hogyan került ide. Már ismerte feladatát. És megmozdult. Óvatos radarimpulzusok utasítások röppentek a távolabbi egységek felé. Információt kért és kapott, és haladéktalanul megkezdte a feldolgozásukat. Az ismeretlen szerkezet, amely ezekben az órákban lépte át a bolygórendszer határát, mindeddig nem adta le azonosító jelzését, tehát ellenségnek tekintendő. És ha ellenség, nem kerülheti el a pusztulást. . . - Feladom - mondta Yerkes. Hátradőlt, és az Ariel parancsnokára pillantott. - Az a véleményem, hogy minden lehetőséget kimerítettünk ... Higgins a fejét rázta. - Az ördögbe is. . . - A navigátoron látszott, hogy hamarosan elveszti a türelmét. - Ez a legtökéletesebb számítógép, kapitány, amelyet valaha is űrhajóba építettek. Egyetlen másodperc alatt több változatot képes kigondolni és lejátszani, mint ahány az egész ezermillió éves galaktikus háború során előadódhatott! Érti, kapitány? Sokmilliónyi kidolgozott haditerv. . . - És mindegyik csődöt mondott - tette hozzá Higgins. Nem mai gyerekek voltak azok sem, akiket előttünk elkaptak, és felteszem, nekik is megfordulhatott a fejükben mindaz, amiről itt szó volt... - Rosszul mérték fel az esélyeket, ennyi az egész morogta Yerkes.
112
- Nem hiszem, hogy ostobán kockáztattak volna. És még ez sem magyarázná meg a másik rejtélyt: miért nem fogtunk fel soha egyetlen rádiójelzést, akár egy üzenettöredéket sem?! Erre szerintem csak egy válasz lehet: nem volt rá idejük egyetlen alkalommal sem... Yerkes érezte, hogy működni kezd a fantáziája: vérszomjas lényeket vetített eléje, akik furcsa rádiójelzésekkel csalogatják magukhoz a jéghideg űr végtelenjét hasító magányos hajókat. És felszólítás nélkül lőnek. .. Nem emberi lényeket, akik pusztán az ölés kedvéért gyilkolnak. Egyszeriben melege lett: alig néhány órával az idegen naprendszerbe való belépés előtt a tulajdon bőrét sem érezte túlzott biztonságban. Soha senki nem fogja megtudni, hogy mi történt velünk gondolta. - Elképzelhetőnek tartod, hogy létezzenek ilyen lények? kérdezte. Akik ennyire... - Túlságosan leszűkíted a kört - vetette ellen Higgins. Nem hiszem, hogy mindenképpen értelmes lényeknek kellene lenniük. Lehetnek például . . . A kapitány nem jutott hozzá, hogy befejezze a mondatot. Előtte kivilágosodott egy képernyő, és feltűnt rajta Williams izgatott arca. - Elvesztettük a szondát tért rögtön a tárgyra. - Nem felel a jelzéseinkre.. . Higgins félretolta a navigátort, és a készülékhez hajolt. Láttak valamit, hadnagy? - kérdezte. - Egy felvillanást. Nulladrendű csillagnak néztem. Félmillió kilométerről ez is szép.. . - Teljes készültséget! - rendelkezett a kapitány higgadtan. A harcállásokban is. Készüljenek fel egy kis manőverezésre! Érti, hadnagy? - Igen, uram. A készülék kattant egyet, és a képernyő elsötétedett. Higgins a navigátorra nézett. - Vedd úgy, hogy megkezdődött - mondta. - Odaát most valaki alighanem éppen azon töri a fejét, hogyan foghatná be legjobban az Arielt.. . Vagy talán inkább „valami” gondolta. Homályosan érezte, hogy az, amivel nemsokára szembekerülnek, gyökeresen különbözni fog minden eddig megszokott életformától. Fennhangon azonban csak ennyit tett hozzá: - Rajta leszünk, hogy ne legyen könnyű dolga.. .
113
Az Ariel parancsnokának nem voltak illúziói. Kemény dió lesz gondolta , akik megpróbálták feltörni, eddig még mind rajtavesztettek. A szondát csaléteknek szánták: egy kicsinyített Ariel volt, ugyanazzal a radarvisszhanggal, mint az igazi. Az első megtévesztési kísérlet mindenesetre sikerrel járt: az űrhajónak szánt töltet a szondát találta telibe. Fontos volt, hogy idejében tudomást szerezzünk róla gondolta Higgins , hogy mikor kerülünk be a közvetlen veszély zónájába. Nos, ez megtörtént.. . - Ismét elkaptak hallotta Parkért. - Az előbb sikerült kicsúsznunk, de már megint követnek. A 3,2 milliméteres hullámhosszon... - Nem a hullámhosszra vagyok kíváncsi! - ordította Higgins. - Az állomást! Mérjék be az állomást!!! A hajót, amely sok ezer év után elsőnek tűnt fel a bolygórendszer határán, hamarosan újabbak követték. Ugyanaz lett a sorsuk. W 19 2 újra elemében érezte magát, a letűnt évezredek nem hagytak nyomot rajta. Érzékelői épek, készletei úgyszólván érintetlenek. Az egykori galaktikus háború a régmúlt ködébe veszett már, de W 19 2 nem felejtette el, amit megtanult a fajdalom kényszerítette erre. A fájdalom, amely újra meg újra beléhasított, valahányszor ismeretlen szerkezet tűnt fel érzékelői hatósugarában. Alkotói akarták, hogy így legyen. Megtanították gyűlölni őt, a gépet; megtanították, hogy gyűlölje mindazt, ami kiváltja a fájdalmat. Gyűlölje és pusztítsa el mert csak így szabadulhat meg a fájdalomtól. .. Harcolt, hogy úrrá legyen a fájdalmon, harcolt, hogy betöltse feladatát. - Tizenöt fokkal jobbra! - rendelkezett Higgins. Hirtelen megnövekedett súlya az üléshez préselte. Vakító fényesség ragyogott fel az Ariel baloldalán, és a hőérzékelők is kilendültek. - Elhibázták mondta Yerkes nyugodtan. - De nem sokkal. .. Higgins el vigyorogott. - Most pedig dobják ki az egyik megtévesztő célt! És vissza az eredeti pályánkra!. .. Közel volt az ellenség, nagyon közel. Amazok közül, akik az elmúlt ezer bolygóforduló során lépték át a határt, egyik sem jutott el idáig. .. De most egyszerre ketten jöttek. Az
114
első hajót azonnal megsemmisítette, a második lövése azonban célt tévesztett. Az egyre erősödő fájdalom sürgette: újabb lövéshez készülődött. Érzékelői csakhamar ismét felfedezték az ellenséget, amely úgy látszik, megváltoztatta pályáját. De előle nem menekülhet. A legkedvezőbb pillanatot várta: akkor kell majd lecsapnia. Erős, veszedelmes ellenféllel került szembe, akárcsak akkor, régen. Nem szabad tehát elsietnie a dolgot, mert ezzel kiszolgáltatná magát. A kiszámított ponton, nem előbb és nem később. Már rég feldolgozta magában az idegen hajó pályaelemeit, és folyamatosan reagált a legcsekélyebb változásra is. Még ezer mérföld azon a pályán. . . már csak ötszáz. .. Iszonyú fájdalom hasított belé még sohasem érzett ilyen borzalmas fájdalmat. A beérkező adatokból csakhamar megértette: egy érzékelőegysége kiesett. .. - Elintéztük, kapitány!! üvöltötte Parker boldogan. Pontosan oda, ahol a legnagyobb szükség volt rá!. .. Várd ki a végét mordult rá Higgins. Ezek sem ma kezdték a háborúskodást. . . Mérlegelte a helyzetet, bár a gyötrő fájdalom alig hagyott alább. A kiesett érzékelők helyét automatikusan egy tartalék egység vette át. Az idegen hajót meg fogja találni újra, nem engedi kiszökni a rendszerből. Tudta, hogy méltó ellenféllel került szembe, és sok ezer év óta először valamiféle bizonytalanságot érzett.. . Aztán a bizonytalanság tovatűnt, mintha sohasem létezett volna: megtalálta az űrhajót. Már csak engesztelhetetlen gyűlöletet érzett, és minden eszközét, minden erejét egyetlen cél szolgálatába állította : el kell pusztítania az ellenséget ! ! ! Az idő megszűnt létezni - már csak a harc maradt. A fájdalom, amelyen csak úgy lehet úrrá, ha legyőzi az ellenséget. Már tudta, hogy nem egyetlen hajóval áll szemben: három, négy, sőt néha még több idegen szerkezet folytonosan változó pályaelemeit kellett nyomon követnie. Megismerte saját teljesítőképessége korlátait, rákényszerült arra, hogy közelítő megoldásokat alkalmazzon, és egyre több lövése tévesztette el a célt. Tűzgömbök villantak fel a csillag borította égbolton, és olykor ha célba talált valamiféle diadalt érzett, és akkor pillanatokra a fájdalom is
115
alábbhagyott. De az elpusztult szerkezetek helyett másutt újabbak tűntek fel, és minden kezdődött elölről. Már az ellenfél is támadott: újabb és újabb egységei estek ki a küzdelemből. Időbe telt, amíg megértette: vesztett... Iszonyatos, kibírhatatlan fájdalmat fog érezni, ha a berendezések és ő, az Agy, épségben kerülnek az ellenség kezére: tudta ezt, mert ismerte saját sémáját. Ilyennek alkották azok, akik már sok ezer éve nem léteznek... Az ő számára azonban sohasem ért véget a háború. Nem tudta megvédeni az Állomást el kell hát pusztulnia vele együtt... Az ellenség egyik hajója ismét feltűnt a megmaradt radarkészülék hatósugarában, nagyon közel. Nem törődött vele többé. Valamennyi töltetét felhasználta már. Kivéve egyet: az utolsót... - Majdnem megvakultam, uram - mondta Higgins. Pedig mégiscsak szerencsénk volt: éppen leszálláshoz készülődtünk. Ha negyedórával később következik be az önmegsemmisítés, aligha állnék most itt, ön előtt... - Mi pedig kis híján megszórtuk hidrogénbombákkal azt az átkozott bolygórendszert. Az utolsó pillanatban jelentkezett, Higgins. A flottánk már felszállt. Még volt rá idő, hogy visszafordítsuk .. . Hyne nehézkesen feltápászkodott, és az ablakhoz ballagott. Az űrrepülőtér közepén álló Ariel parányi fénylő tűként csillogott a Canopus II. sárgás napjának sugaraiban, jó tizenöt kilométerre. Bizonyára még nagy a sürgés-forgás körülötte : a daruk talán éppen most emelik ki az idegen bolygón zsákmányolt készülékeket, amelyek megsemmisítésére már nem maradt idő. A sok ezer év előtti galaktikus háború utolsó, néma tanúit. Talán sikerül megszólaltatni őket - gondolta , talán megtudunk tőlük valamit azokról, akik azt az utolsó háborút vívták és arról, hogy miféle célok vezérelték őket, miféle idegen érdekek csaptak össze abban a háborúban. Végül is letűntek a korral együtt - gondolta. Nem sok maradt vissza belőlük. Egy-egy szétlőtt hajóroncs, amely évezredek óta hányódik gazdátlanul a csillagközi űrben, ősrégi civilizációk romjai egy-egy újonnan felfedezett bolygón - ez minden. Talán sohasem fogjuk megérteni őket tette hozzá keserűen. Elhessegette ezeket a gondolatokat. - Meg kell állapítanom - mondta szárazon, anélkül hogy
116
elfordult volna az ablaktól, - hogy alaposan túllépte a Szabályzat által meghatározott normákat, ezredes úr. .. Higgins felkapta a fejét. Aztán szélesen elmosolyodott.
117
A CSILLAGOK FELÉ
Ismételten kielemezve memóriaegységei tartalmát, arra a következtetésre jutott, hogy legrégibb emlékei mintegy nyolcezer év előtti időkből származnak. Az „év” fogalmával, pontos eredetével azonban nem volt tökéletesen^ tisztában. Ez persze nem zárta ki, hogy ismerje az „év” tartamát, hogy mérjen, számoljon vele... Valamiféle időbeli periódust jelentett de miféle periódust? Nyilván nem a hossztengely körüli forgás periódusát, hiszen az jóval rövidebb. Egyéb periodikus mozgást azonban nem tudott felfedezni környezetében. Aztán ott voltak a Csillagok. Több tízezer apró, fénylő pont körülötte. Jóval többet tudott róluk, mint amennyi információt érzékelői nyújthattak, bár e tudás eredetét megint csak, homály fedte. A Csillagok hatalmas, izzó energiagömbök, amelyek a közelükben minden életet kioltanak. De messze vannak: az utóbbi nyolcezer év alatt alig-alig változtatták helyüket az égbolton. A Hajó ugyanis mozgott. Sebessége nem volt feltűnő: szinte egy csiga lassúságával, ám rendkívüli céltudatossággal fúrta magát az űr mélyébe, egyre beljebb. Egy távoli, titokzatos cél felé. Nem engedte, hogy külső erők elhajlítsák pályáját, hogy eltérítsék céljától. Időről időre, úgy évszázadonként háromszor-négyszer a Hajó tatján fellobbantak az atomláng kékeszöld fényei, korrigálva a távoli csillagok hallatlanul gyönge, de mégis érzékelhető erőterének hatását. Konok következetességgel tartotta magát a csupán memóriaegységeiben létező, láthatatlan vonalhoz és az Utasításhoz, amely nem engedett eltérést a nyolcezer éve kijelölt pályától. Legalábbis úgy hitte, ahhoz tartja magát. Amióta a Hajó létezett, a Csillagok is léteztek körülötte. Az örökkévalóság nem racionális fogalom, így fel sem merülhetett az agyában. Bizonyos ellentmondást érzett: a Csillagok túlságosan messzire voltak. Köztük és a Hajó között az űr végtelennek tetsző szakadéka tátongott. Homályosan
118
sejtette azonban, hogy úticélja valamiképpen mégiscsak összefügg a Csillagokkal. Halott világ volt körülötte. Sok fényévnyi körzetben az egyedül meglevő életet a Hajó hordozta magában. Emlékezete szerint amióta csak létezett, mindig azt tekintette legfőbb feladatának, hogy óvja ezt az életet, megvédelmezze a jéghideg, ellenséges világűr támadásaival szemben. És igyekezett is teljesíteni ezt a feladatát, ameny-nyire erejéből és alkotói tehetségéből tellett, bár tartalékai immár kimerülőben vannak. A fedélzeti rendszerek üzembentartása, az évezredek során elvégzett sok-sok pályakorrekció mind-mind csökkentette készleteit. Hozzávetőleges pontossággal meg is jósolhatta azt az időpontot, amikor működése végleg és visszavonhatatlanul leáll. A világűr támadásai csak siettették a véget, mert fokozottan igénybe vették erőforrásait. És nyolcezer évvel ezelőtt, útja kezdetén volt egy perc, amikor a Hajó maga is közel állt a pusztuláshoz. Védelmi rendszere még tökéletlen volt akkor, és az űr mélyéről nagy sebességgel érkező törmelékek egy része áthatolhatott rajta. A meteorzápor végigverte és egy helyen fel is tépte a Hajó páncélzatát, és bár a katasztrófa elmaradt, a károk helyreállítása elég hosszú időt vett igénybe. Ami azonban akkor történt, az már nem ismétlődhet meg többé. Az eltelt idő alatt tökéletesítette védelmi rendszerét, amelyen azóta egyetlen idegen tárgy sem volt képes áthatolni. Tartotta magát az Utasításhoz jobban mondva ahhoz a töredékéhez, amely számára hozzáférhető maradt. Ez pedig az út folytatását írta elő. Nem vett és nem is vehetett tudomást arról a tényről, hogy a megsérült memóriaegységeitől kapott téves tájékoztatás miatt letért eredeti pályájáról, elkerülve kijelölt célját. És éppígy arról sem lehetett tudomása, hogy a Hajó személyzete, amelynek védelmét mindenkor legfőbb céljának tekintette, immár nyolcezer év óta halott. .. Egy hosszú, viszonylag nyugodt időszak után a riasztójelzés minden előzetes figyelmeztetés nélkül érkezett, és azonnal kiváltotta a Hajó vészreakcióit. Radarszemei segítségével meghatározta az űr mélyéről váratlanul felbukkanó idegen tárgy útvonalát, és arra a következtetésre jutott, hogy az egy ponton metszi a Hajó pályáját. Mire a számításokkal elkészült,
119
már csak tizedmásodpercei maradtak a cselekvésre, ez az idő azonban elegendőnek látszott. Minden kívülről érkezett tárgy ellenségnek számított, mert biztonságát, tehát a személyzet biztonságát is fenyegette. Az összeütközés elkerülésére, miként az esetek többségében, most is csak egyetlen lehetősége maradt: a veszélyes objektum megsemmisítése. A Hajó nem siette el a dolgot: várt. Takarékoskodnia kell készleteivel, ezért fontos, hogy már az első lövés célba találjon. .. Higgins éppoly elképedve bámulta a képernyőt, mint a többiek. - Sose gondoltam volna, hogy ekkora szikladarabok is előfordulnak errefelé - mondta félhangosan. - Kis híján belefutottunk. Hogy kerülhetett ez ide ? A lokátor azonban következetesen jelezte továbbra is előttük, már csak kétmillió kilométerre azt a közel háromszáz méter átmérőjű valamit, ami annyira váratlanul került az útjukba. Kisebbfajta aszteroida lehetett, amely egyelőre érthetetlen okból kiszakadt valamelyik közeli csillag bolygórendszeréből, és kalandos útra kelt az űrben. Vagy talán. .. - Lehet, hogy űrhajó... Yerkes volt az, aki először megkockáztatta a feltevést. - Persze hogy űrhajó... - morogta Higgins. - És olyan átkozottul türelmes lények ülnek benne, akiknek tízezer év ide vagy oda semmit sem számít. Szívesen cserélnék velük. Ekkora sebességgel ugyanis egy hozzánk hasonló tiszavirágéletű emberke sose indulna el más csillagok felé... Legjobb lesz, ha odamegyünk és megnézzük !... Az Ariel most, a felgyorsítás kezdeti szakaszában harmincezer kilométeres másodpercenkénti sebességgel haladt. Meglehetősen sok időt és energiát emésztett volna fel, ha annyira lefékezik mozgását, hogy alkalmazkodjon az idegen objektumhoz, és erre Higgins sem gondolt. Terve az volt, hogy némileg megváltoztatva pályájukat, amilyen közel csak lehet, elrepülnek mellette - a többit pedig elvégzik a nagy; sebességű felvevők. - Csak óvatosan, kapitány - jegyezte meg Yerkes, látva, hogy Higgins készül átvenni a robotpilótától az Ariel kormányzását. Már voltak bizonyos tapasztalatai...
120
Az idegen tárgy gyorsan közeledett feléjük. Meglepően szabályos alakúnak látszott. Tehát mégiscsak mesterséges szerkezet lehet gondolta Yerkes, de nem szólt semmit. Amit ő lát, azt nyilván a többiek is látják. Talán százezer kilométerre lehettek tőle, amikor Higgins megkezdte az elfordulást nehogy belerohanjanak. Ekkora sebességnél minimális irányváltoztatás is komoly túlterhelést okozott. Amikor a szemük elé boruló vöröses ködfátyol felszakadt, és újra könnyebben lélegeztek, még sikerült felfedezniük a képernyő sarkában az ellipszis alakú fényfoltot. De másvalamit is észrevehettek. Az Ariel előtt és egy kissé oldalt, alig százezer kilométerre egy atomrobbanás gyorsan oszladozó ionfelhője lebegett, amely aztán csakhamar el is maradt mögöttük. .. - Alighanem igazad volt, navigátor - jegyezte meg Higgins. Mégiscsak űrhajó lehet... Még mindig mérgesen meredt a képernyőre, amelyről időközben már eltűnt az idegen űrhajó - messze maguk mögött hagyták. A koordinátáit ismerjük - gondolta -, és végeredményben bármikor visszatérhetünk oda. A csábítás azonban - a barátságtalan fogadtatás ellenére is - túlságosan erős volt. Talán mégsem olyan bizonyos, hogy később is megtalálják. Az Arielnek ugyan történetesen más feladatai voltak, de hajlott rá, hogy figyelmen kívül hagyja azokat egyelőre. No meg az eredmény igazolhatná is az utasítás megszegését. így aztán némi ingadozás után hamar meghozta a döntést. - Visszafordulunk - jelentette ki. A Hajó habozott: a helyzet mérlegelése, amely máskor a másodperc törtrésze alatt megtörtént, immár percek óta húzódott anélkül, hogy megnyugtató eredményt hozott volna. Kétféle döntésre látott lehetőséget, és még mindig nem tudta, hogy melyiket választja majd. Az idegen tárgy szokatlanul nagy sebességgel, váratlanul jelent .meg, és váratlan volt a manőver is, amelyet a Hajó közelében végzett. Emlékezete szerint ugyanis az efféle objektumok soha nem változtatták meg kezdeti pályájukat. Ezért aztán az első lövése célt is tévesztett. Az idegen tárgy elszáguldott a Hajó mellett, és gyorsan távolodott tőle. Figyelmét azonban nem kerülte el, hogy nagy távolságban a Hajótól, csaknem
121
érzékelői hatósugarának a határán, sebességét csökkentve újabb fordulatot hajtott végre, és pályája már ismét a Hajó felé mutatott. Csak az összeütközéstől félt, mert ez a pusztulást jelentette volna. A rendelkezésére álló adatok azonban arra utaltak, hogy az idegen tárgy nem szándékozik a Hajóba ütközni: sebessége gyorsan csökken, és mire újból megközelíti, már nagyjából egyező lesz a Hajó sebességével. Az idegen tehát úgy látszik, nem veszélyezteti a Hajó biztonságát ellentmondásban azzal a memória-egységeiből kihámozott utalással, amely szerint minden kívülről érkező tárgy veszélyt jelent. A törekvés, hogy kiküszöbölje az ellentmondást, komoly munkát adott. Hajlott arra a megoldásra, hogy másodszor is kísérletet tegyen az idegen tárgy megsemmisítésére, bár felmérte azt is, hogy ez a kísérlete aligha járna több eredménnyel, mint az első. Készletei pedig igencsak kimerülőben voltak, és ez arra késztette, hogy más irányban keresse a megoldást. Nem tett kísérletet a személyzet felébresztésére, mert ahhoz már túlságosan kevés volt az idő. Senkire sem számíthatott neki magának kellett döntenie. Mindenekelőtt megbizonyosodott arról, hogy az idegen tárgy sebessége tovább csökken valószínű, hogy nem akar a Hajóba ütközni. Nincs tehát közvetlen veszély. Azután, talán a nyolcezer év előtti Utasítás ama rég elfeledett pontjának engedelmeskedve, amelyet a meteortalálat mégsem törölhetett ki az emlékezetéből, néhány parancsot adott ki, és a négy parabola-antenna egyikét az idegen tárgyra irányította, nyomon követve annak egyre lassuló mozgását. Még várt egy kicsit. Látta, amint a másik hátulról és oldalról közelítve a Hajóhoz elfordul, és újabb tűzoszlopokat lövell ki magából. Sziluettje most élesen kirajzolódott a csillag borította háttér előtt. Sebességük és irányuk már majdnem megegyezett, de amaz egy kicsit gyorsabb volt, így lassacskán beérte a Hajót. Akkor elhatározta magát. Nem tudta ugyan, csak sejtette, bár egyre nagyobb bizonyossággal, hogy az idegen nem ellenség, nem fenyegeti a Hajó biztonságát. Aztán ott volt még valami: az a parányi, nehezen értelmezhető emlék, amelyre nyolcezer év után csak az imént akadt rá ismét, az Utasítás egy nem létezőnek hitt töredéke. Amely mintha utalt
122
volna erre a lehetőségre... mintha előre látta volna. És végül is ez késztette arra, hogy megtegye a következő, a döntő lépést. Megszólalt. Higgins egy másik találkozásra gondolt, azokra, akik a Földön maradtak - most már mindörökre. Azokra, akik nem merték vállalni a kockázatot, hogy elinduljanak egy bizonytalan úton. Azután azokra, akik mégis elindultak. .. Hatszáz támaszpontunk van szerte a Galaktikában gondolta , fennmaradási esélyeink megsokszorozódtak, és egyre növekvő bizonyossággal érezzük, hogy az embert semmi sem pusztíthatja el többé. De nagy utat jártunk be, amíg eljutottunk idáig. - Nem voltak gyors űrhajóik - mondta. Tudták, hogy évszázadokig tart majd, amíg elérik velük a csillagokat, de tudták azt is, hogy már nem várhatnak tovább. Nehéz elhatározás volt, hiszen nem várta őket sima, mások által kitaposott út, az elsők voltak. Tudták, hogy el fognak jutni a csillagokba, de még nem tudták, hogy milyen áron... És nehezebb dolguk lehetett, mint azt manapság gondolnánk. Elvégre egy nyolcezer évvel későbbi tudás és technika, az akkori szemmel nézve szinte korlátlan lehetőségek birtokában megtehetjük, hogy lenézünk rájuk. Hajóink fényévek százait hidalják át, és valljuk be, hogy szemünkben olykor eltörpül az általuk megtett út. És mégis van, amiben gazdagabbak nálunk. Mi sok mindent átéltünk már, navigátor, és gondolom, hogy látni is fogunk még egyet-mást. De nem élhetjük át többé sohasem az első Holdra szállás örömét, azokat a pillanatokat, amikor az első űrhajósok a korábban elérhetetlennek vélt magasságból visszanézhettek a Földre, és azokat a napokat, heteket, amikor látták maguk mögött a Napot halvány csillaggá zsugorodni. Ez az érzés nem térhet vissza, ez tovatűnt a múlt bán velük együtt és örökre. És az ember, aki azokat a primitív űrhajókat irányította, az az ember nem ért kevesebbet nálunk... - Igen... - mondta elgondolkodva Yerkes. - Kiléptünk a Galaktikába... Röpködünk az űrben, ezerszer tökéletesebb űrhajók, ezerszer nagyobb lehetőségek
123
birtokában, mint régen. De nem csupán az űrhajók, másvalami is megváltozott azóta. Mi magunk változtunk meg, kapitány !... Akkor régen hatalmas nehézségek árán, de elindítottak valamit, aminek eredményeként eljutottunk a csillagokhoz. De most... mintha célját, értelmét vesztette volna az egész. Vagy csak mi nem látjuk a célját?! Hatszáz támaszpontunk van a Galaktikában, és most mi a következő feladatunk? Hogy hatezer legyen? Vagy hogy elinduljunk más galaktikák felé?!. .. Azoknak régen volt egy világos céljuk.. . minket pedig, úgy tetszik, már csak a tehetetlenség ereje mozgat. Igen, röpködünk az űrben, mert megtehetjük. Mindennap, de olykor minden órában szembenézünk veszélyekkel, amire végső soron már semmi nem kényszerít bennünket. Mert mire jó az, ha feltérképezünk még egypár új bolygót, mire jó az, ha néhány adattal gazdagabbak leszünk a Procyon vagy a Gamma Virginis vidékéről? Igaz, a mi számunkra ez jelenti az életet, kapitány, nekünk már aligha sikerülhet újrakezdeni másképpen. Megszoktuk, hogy egy-egy utunkról hazatérve milliók ünnepelnek bennünket, és el is hittük nekik, hogy remek fickók vagyunk, hogy csodálatos hőstetteket vittünk végbe idekint. És örüljünk, hogy nem kérdezik meg: miért ? Mire használhatjuk ezeket az olykor drágán megfizetett ismereteinket?!. .. Higgins nem felelt azonnal. A nagy látószögű képernyőt nézte egy darabig, a hatalmas, elnyúlt árnyékot, az Oberont, amely az égbolt jelentős részét eltakarta. - Jó messzire eljutottunk - mondta aztán. - Igazad van, ezzel a kérdéssel előbb-utóbb szembe kellett néznünk. Mert végtére is miért repülünk? Kinek kellenek azok a tudományos ismeretek, amelyekért pár tucat hajó és pár száz emberünk elvesztésével fizettünk? Senkinek, navigátor, senkinek egyelőre... Ez a társadalom elpuhult, bármit is mondjanak a politikusok. Miután sikerrel leküzdötte a létét fenyegető veszélyeket, miután megtette az első, a legnagyobb lépést a csillagok felé, egyszerre csak feladatok nélkül maradt. Nagy feladatok nélkül. Szembenézett volna bármiféle veszéllyel, szembeszállt volna az ellenséges természet kihívásával, de erre semmi sem kényszerítette többé. És az eredmény? Az ember talán még nem vesztette el a képességét, hogy adott esetben megküzdjön a fennmaradásáért, de mindenesetre
124
elszokott a harctól. És ha tökéletesen érzéketlen maradna a kívülről érkező kihívások iránt, akkor fennáll a veszély, hogy előbb-utóbb védtelenné válik minden kívülről jövő változással szemben. Egyszerre vagy fokozatosan pusztulna ki az ember a Galaktikában, mindegy. Elpusztulna. .. Csakhogy az ember még nem ilyen, és ha rajtunk múlik, sohasem válik ilyenné. Nem válik érzéketlenné a kihívásra és egyre különösen nem: a csillagok, ezek jelentik az örök kihívást. Még nem győztük le őket, sőt látnunk kell, hogy az, amit korábban egy folyamat végének hittünk, csupán a kezdete valaminek. És nincs megállás, egyre tovább kell mennünk... És így is van ez rendjén. Mert amíg repülünk, addig megőriztünk valamit abból, ami a régieket arra késztette, hogy elinduljanak a csillagok felé. Amíg repülünk, addig nem leszünk kiszolgáltatottak. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy pillanatnyilag $ nem fenyeget bennünket közvetlen veszély, hogy környezetünk nem állít újabb erőpróbák elé, nem ad számunkra újabb nagy feladatokat. Ezeket a feladatokat nekünk magunknak kell megkeresnünk, mert ez a legfőbb biztosítéka fennmaradásunknak. És ezért repülünk.. . Az Ariel óvatosan szakadt el az Oberontól, kis tolóerejű segédrakétáinak működtetésével lassan-lassan növelve a távolságot, amely a nagy hajótól elválasztotta őket. Higgins ezúttal átengedte az irányítást a robotpilótának, maga pedig megelégedett azzal, hogy a képernyők és a vezérlőpult műszerei segítségével kísérje figyelemmel a manőverezést. A navigátor számára azonban úgy tetszett, hogy a parancsnok nem is igen figyel oda. Elnézett a műszerek fölött, valahova nagyon messzire, majd mintha észbe kapott volna, az órára pillantott. Feszülten töprengett valamin talán, és Yerkes jobbnak látta, ha nem zavarja meg. Mintha várt volna valamire. .. - Kétszáznegyven kilométerre vagyunk már tőle - jegyezte meg végül, hogy valamivel megtörje a csendet. Higgins szórakozottan rábólintott, az órára nézett, majd tekintete újból a messzeségbe révedt. Még három perc - gondolta. A hatalmas, az Arielhez képest ormótlannak ható tömeg már elveszett az égbolton ragyogó csillagok tízezrei között. A lokátor azonban még nyomon követte távolodását.
125
Háromszázhúsz kilométer... - Vajon mi lesz velük? - tűnődött Yerkes félhangosan. Még millió évekig lebeghetnek itt a térben, távol a csillagoktól... céltalanul. Lehet, hogy sohasem akadnak rájuk többé. Kísértethajó... a halott személyzet helyett az irányítást az Agy vette át, és tovább kormányozza az Oberont egy távoli, csupán általa ismert cél felé, amíg az energiaforrásai ki nem merülnek végképp. És azután... már csak sodródnak majd egyik csillagtól a másikig, és talán messzebbre jutnak, mint bárki közülünk... - Mit gondolsz, kapitány ? Higgins az órára nézett. - Idővel ez a kérdés is megoldódik, navigátor. .. - mondta. - Negyven másodperc még... Húsz... Tíz... Aztán az Ariel égboltján, a tízezernyi csillag között, pontosan azon a helyen, ahol a műszerek az Oberont jelezték, egy új nap jelent meg, amely pillanatokra a többiek együttes fényét is felülmúlta. A lokátor indikátorernyőjén az Oberon képe rövid időre megnőtt, az atomrobbanás nyomán keletkezett ionfelhő azonban gyorsan szertefoszlott, és azután a rádióhullámok már semmiről sem verődtek vissza többé. A nyolcezer éves út véget ért.. . Yerkes egy darabig döbbenten bámulta a képernyőt. Azután mindent megértett. Higginsre nézett, és a néma kérdésre a másik férfi szeméből kiolvashatta a választ. Az új csillag már kihunyt a messzeségben, és az égbolton továbbra is a megszokott csillagok ezrei ragyogtak. - Nyolcezer évvel ezelőtt - kezdte a parancsnok elindultunk egy úton, amelynek távlatai még most is beláthatatlanok. Elindultunk anélkül, hogy egyszer is hátrapillantottunk volna. A múlt a Földet jelentette, és tudtuk, hogy mindkettőtől el kell szakadnunk örökre, és azt hittük, könnyebb lesz, ha nem nézünk vissza többé. A jövőt akartuk, és arra készültünk fel, ami majd a csillagok között vár minket. Sokáig azt is hittük, hogy sikerült elfelejtenünk, ami mögöttünk maradt. Hát nem sikerült... Olykor, mint most is, a már elfeledettnek hitt múltba ütközünk, és lelkileg vajmi kevéssé vagyunk felkészülve az efféle találkozásokra... - Tehát ez arra volt jó - intett Yerkes fejével a képernyő felé , - hogy a jövőben elkerüljük és mások is elkerüljék a
126
hasonló megrázkódtatásokat. De miért? Félünk a múltba nézni, kapitány ?! - Tartoztunk nekik ennyivel - mondta Higgins. - Még évmilliókig sodródhatnának az űrben, míg végül valamelyik csillagba zuhannának. Mások is látnák azt, amit mi láttunk, és ezt nem akarom..Gyűlölöm a gondolatát is, hogy egyszer múzeumi emlékek lesznek belőlük, és kíváncsi emberek kérdezgetik, hogy mit is tettek tulajdonképpen, olyanok, akik semmit sem volnának képesek felfogni a múltból. Hősöknek tartanák őket, és nem értenék meg, hogy nem azok. Igaz, voltak, akik csak a nagy kaland kedvéért vágtak neki, a legtöbben azonban azért, mert megértették, hogy ott a jövő, a csillagok között. Megértették, hogy ez a jövő azt követeli tőlünk, hogy megtanuljunk élni ide-kint, ahol és amilyen körülmények között még nem élt ember. Megértették, hogy ehhez örökre el kell szakadniuk a Földtől, mert megértették azt is, hogy a Föld csupán egyetlen bolygó, egyetlen a végtelen sok lehetőség közül, amely a csillagokban vár ránk. És nem a hőstettek kedvéért indultak útnak, hanem ezért... Egy dal csengett a fülében. Néhány dallam, áthidalva az idők szakadékét, és éppoly frissen csengett, mint akkor régen. Egy dal, amely csaknem egyidős az ember vágyával, hogy eljusson a csillagok közé. Dal az örök kihívásról... dal a csillagokról. Sokszor hallotta már, és alig lepte meg, amikor az Oberon egyik memóriaegységében újra ráakadt. Természetes, hogy a nagy útra is elkísérte őket. Egy régirégi dal, amelynek foszlányai ott lebegnek a végtelen időben mindig és most már mindörökre. A kristály, amely nyolcezer éven át magába zárta, atomjaira bomlott - a dal megmaradt. .. Az Ariel tatján tűzoszlopok hasítottak a koromfekete éjszakába, és a hajó kétezer-hatszáz tonnás tömege meglódult. Sebességük állandóan fokozódott. A hely, ahol az Oberonnal találkoztak, már sok órával és sok millió kilométerrel elmaradt mögöttük, az égbolt képe azonban semmiben sem változott. Ugyanott és ugyanazok a csillagképek ragyogtak, és a sok ezernyi fénylő pont körülöttük mozdulatlan marad még akkor is, amikor az Ariel már eléri végsebességét. És mindig is mozdulatlanoknak fogjuk látni őket gondolta
127
a kapitány , bármekkora sebességgel haladjunk az űrben. Kihívás már a puszta létük is, amióta csak ember él a Földön, kihívás volta távolság, amely elválasztotta őket tőlünk, bármennyit is sikerült lefaragnunk belőle. És hiába tanultuk meg legyőzni a távolságokat, és hiába jutottunk el a csillagokba, még mindig érezzük a kihívást, amely belőlük árad... éppúgy, mint régen. És mindig is kihívás marad, amíg csak élünk. És amíg csak lesznek állócsillagok. ..
128
AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS
Higgins tétova mozdulatot tett, mintha sugárpisztolyáért akart volna nyúlni, de közben meggondolta magát. Mereven nézett maga elé, arrafelé, ahol két jókora szikla között embernyi szélességű sötét hasadék tátongott. Furcsa, szögletes mozgással, mintha valamiféle külső akaratnak engedelmeskedne, két lépést tett abba az irányba. Aztán még egyet.. . és még egyet.. . Parker ocsúdott fel elsőnek. Előrántva sugárfegyverét, célzás nélkül megnyomta az elsütőbillentyűt. A tű vékonyságú, izzó fénynyaláb füstölgő barázdát szántott a talajba, amelynek vége eltűnt a sötét hasadékban.. Semmiféle hang nem hallatszott, de egy csapásra érezték, hogy a végtagjaikat gúzsba kötő bénultság lehullik róluk. Parker mindaddig lenyomva tartotta a billentyűt, amíg a telepek ki nem merültek.. . Higgins megrázta a fejét. - Sejti közületek valaki, hogy mi volt ez? - kérdezte. Parker vissza csúsztatta fegyverét a derékszíján függő tokba. - Az a helyzet - mondta rekedt hangon , - hogy átkozottul sok minden van a Galaktikában, ami előtt még értetlenül állunk ... - Mint ez is, - tette hozzá magában Higgins. Idegen világ idegen törvényei, amelyeket talán sohasem leszünk képesek felfogni, megérteni. Hipnózis lehetett - vagy valami más? Sem időnk, sem lehetőségünk nincs rá, hogy kivizsgáljuk: mi is történt valójában? Valamilyen rejtélyes természeti tünemény... legfeljebb ennyit vagyunk képesek megállapítani. A bolygó nyilvánvalóan lakatlan, és alighanem mindig is az volt. Csak a legvérmesebb fantáziával tételezhetjük fel, hogy a Galaktika ismeretlen vidékein lakozó értelmes lények ilyen közel a Canopushoz állítsák fel csapdájukat. Hiszen azt sem tudhatták előre, hogy megfordulunk-e itt valaha! Nem, ez nyilvánvalóan képtelenség... Ami viszont a rövid kirándulásról való visszatérésük
129
után következett, az olyan volt, mint egy rossz álom. Miután befejezték a javítást - a reaktorok meghibásodása nélkül sohasem szálltak volna le erre a meglehetősen kopár, nem túl barátságosnak látszó bolygóra, amely hat-százmillió kilométerre keringett központi napjától Higgins jelentette a Centaurusnak, hogy készek a felszállásra. Jelentéséhez kötelességszerűen mellékelte a bolygón tett rövid kirándulás során szerzett tapasztalataik összegezését is. A Centaurus - a flotta hat másik egységével együtt ekkor már mintegy négyszázötvenmillió kilométerre járhatott tőlük, a bolygórendszer külső zónájában. Válasza azonban az elengedhetetlenül szükséges ötven percnél lényegesen többet késett. Higgins idegesen toporgott a rádiósfülkében. A nap apró korongja már lenyugvóban volt, és a ritka légkör miatt a szürkület is csak percekig tart. Semmi kedve nem volt egy éjszakai felszálláshoz az éppen csak rendbe hozott reaktorokkal. Egy más körülmények között kisebb jelentőségű hiba ilyenkor végzetesnek bizonyulhat. A vételt jelző zöld lámpa végre-valahára felvillant, a nagyfrekvenciás áram gyenge zümmögésén kívül azonban más hang nem hallatszott. A kinyomtatás teljesen zajtalan volt. Amikor a közlemény véget ért - ezt a zöld jelzőfény kialvása mutatta a rádiós megnyomott egy gombot. Keskeny papírszalag kígyózott elő a készülékből. Higgins gyorsan leszakította, és fölébe hajolt: torkig volt már a várakozással. A rádiós, aki oldalról figyelte parancsnokát, láthatta, hogy annak ábrázata lassan kezd kivörösödni. Akkor tudta meg, hogy az Ariel nem egy órát fog még a bolygón eltölteni. És nem is kettőt. - Minden elérhető frekvenciasávban próbálkoztunk mondta a tudós. - Még ha évezredekkel is vannak mögöttünk a fejlődésben, meg kellett hogy értsék a legtöbb adásunkat. Feltéve, hogy egyáltalán van valamiféle kommunikációs rendszerük... Hyne keményen a másik férfi szemébe nézett. - Következtetése ? - kérdezte. - Következtetésünk az, hogy ha a bolygót lakták is valaha értelmes lények, most már nem tartózkodnak itt. Elképzelhető, hogy az Ariel személyzete által jelentett és az azóta észlelt rejtélyes jelenségek egyikét-másikát esetleg az általuk
130
visszahagyott, részben még működőképes szerkezetek okozhatják. Ezekről azonban mindaddig semmi bizonyosat nem tudhatunk, amíg nem sikerül legalább egyet kézre keríteni. .. Hyne bólintott. - Kizártnak tartja tehát, hogy ezen a bolygón most is valamiféle idegen lények tartózkodjanak? A tudós késlekedett a válasszal. - Nem tartom kizártnak mondta aztán. - De mai tudásunk szerint bármilyen civilizált életforma csak egy társadalom keretében alakulhat ki és fejlődhet, ez a körülmény pedig magától értetődően feltételezi a társadalom tagjai között valamilyen kommunikációs forma meglétét. Ennek hiányában semmiféle szervezett tevékenység nem valósulhat meg. - Tehát?! - A bolygót jelenleg nem lakhatják olyan értelmes lények, amelyek eljutottak volna már a társadalmi keretek között végzett, szervezett tevékenység szintjére. Ez az egyik lehetőség. A másik .. . vegye figyelembe, hogy eddigi információink alapján ez sem zárható ki... nos, az a lehetőség, hogy tudatosan távol tartják magukat tőlünk, és annak ellenére, hogy felfogják és megértik adásainknak legalábbis egy részét, szándékosan nem válaszolnak.. . Hyne ismét bólintott. Pontosan ezt a választ várta. Ami a részleteket illeti, azokkal többé-kevésbé maga is tisztában volt. Tudta, hogy az automatikus szondák, amelyek a bolygó csaknem teljes felületét végigkutatták, egyetlen említésre méltó jelenséget, egyetlen mesterséges eredetre valló építményt sem találtak. Minden újabb mérési adat újra és újra alátámasztani látszik azt a következtetést, hogy a bolygó, amely méreteiben hasonló a Földhöz, teljes egészében lakatlan, és mindig is az volt. Csak az idejüket fecsérlik el a hiábavaló próbálkozásokkal. Ez volt az általános vélemény.. . ...Négy nap telt el az emlékezetes esemény óta, amikor is a Centaurus, két társával együtt, fültépő robaj és módfelett látványos tűzijáték kíséretében megérkezett a bolygóra, nem messze attól a helytől, ahol maga az Ariel
131
nyugodott. A flotta másik négy hajója nem követte őket, hanem Hyne utasítására elnyújtott elliptikus pályára állt a bolygó körül - afféle elővigyázatossági rendszabályként. Mert többféle fogadtatásra is felkészültek. A Centaurus és a többi hajó fedélzeti elektronikus agyának memóriaegységeiben éppúgy, mint minden hajónál, amely bármiféle feladattal is kilépett a Canopus rendszeréből - ott voltak az idegen civilizációkkal való érintkezést szabályozó utasítás összes paragrafusai és a közös kozmikus nyelvezet megteremtését célzó sok évszázados fáradozások meglehet, még nem egészen érett gyümölcsei - miközben atomlövegeik és sugárvetőik is készen állottak. A közömbösség álarca mögött ismeretlen természetű veszélyek rejtőzhetnek... Időközben lassan-lassan Higgins is beletörődött a megváltoztathatatlanba, csak olykor vetett ádáz pillantásokat abba az irányba, amerre a különleges bolygókutató csoport két nappal ezelőtt elindult. Azóta nem sokat hallattak magukról. Négy ízben vették fel a kapcsolatot a Centaurusszal, és majdnem pontosan azonos szövegű közleményeik lényegét egyetlen mondatba bele lehetett sűríteni: „Még mindig semmi.” A harmadik napon azonban az előre megállapított időpontnál korábban jelentkeztek, és ez sejteni engedte, hogy valami történt. A közlemény vétele után azonban nem lettek okosabbak: a különlegesen kódolt adást egyedül Hyne vevőkészüléke volt képes áttranszformálni értelmes jelekké. Az ő arcáról pedig semmit sem lehetett leolvasni. Ezt követő utasításai azonban mindenkit megleptek ... - Ez azt jelentené, hogy sorsukra hagyjuk azokat a szerencsétleneket? - kérdezte Williams. Hiszen két óra alatt lehetetlenség, hogy visszaérjenek !. .. - Ez a parancs - mondta Higgins. - Ennyi időt kaptunk az előkészületre. Úgy látszik, a tengernagy menet közben akarja felvenni őket.. . De maga sem hitte el egészen, amit mondott.. Nem értette Hyne döntését: miért lett egyszerre ilyen sürgős a távozás, jóllehet semmiféle felfogható ok nem készteti őket erre. A kérdésre egyedül Hyne adhatott volna választ - no meg természetesen a különleges csoport tagjai és a magyarázat
132
nyilván a közöttük lefolyt beszélgetésben, rejlett. Hyne azonban hallgatott. A felhők közül újabb és újabb tűzsugarak törtek elő, és a talajon súlyos robajlás gördült végig. A hang hosszú másodpercek múlva érte el az irányítótorony kupoláját. - Betelgeuse, Spica, Antares... - számolta az ügyeletes a canopusi űrrepülőtér betonjára leereszkedő űrhajókat. - Cassiopeia. Rigel, Fomalhaut... Az elsőként leszállt hajók körül már kialudtak a lángok, amikor a felhőtakarót újabb űrhajó törte át. - A Centaurus. ..-Az ügyeletes várt, de több űrhajó nem bukkant elő. Csodálkozva fordult társához. - Az Ariel hiányzik... Nem közöltek valamit róla?... Súlyos döntés volt, jóllehet már évekkel előbb meghozta, akkor, amikor az alkalom, a megvalósítás lehetősége még az ismeretlenség homályában rejtőzött. És miután az alkalom eljött, a végrehajtás semmivel sem bizonyult könnyebbnek. Még így sem, hogy a titkot megoszthatta valakivel. A felelősség egyedül az övé. Felelősség - miért? A kutatócsoport nyolc emberéért? A kilencedikért talán, aki él, és tudja a titkot? Igen, értük is, de ez még mindig csak a kisebbik súly, ami nyomja a lelkét. Voltak percek, amikor kétségek rohanták meg - tudta, hogy a jövőben is lesznek. Újra és újra szembe kell néznie önmagával: helyesen döntött? Igen, válaszolta, de tudta, hogy a magabiztosság mögött még mindig ott rejtőzik egy parányi bizonytalanság, egy csöppnyi félelem: mit hoz a jövő? Kegyetlen döntés volt, nem csupán Azokkal szemben, hanem mindenkivel - köztük önmagával szemben is -, akik oly régóta várnak az Első Találkozásra. És hiába.. . Mégsem látott más lehetőséget. Amikor a kutatócsoport vázlatos beszámolója nyomán világossá vált előtte, hogy mekkora veszély fenyegeti az emberiséget, egyúttal annak is tudatára ébredt, hogy itt az alkalom, a lehetőség, amely talán sohasem tér vissza. Az alkalom, amelynek eljövetelét növekvő bizonyossággal sejtette azóta, hogy a Centaurust visszafordította Procyon negyedik bolygója felé. Az első és utolsó lehetőség, hogy az eseményeket az egyedül helyesnek látszó irányba terelje. Döntenie kellett. így kellett döntenie.... Képek villantak fel. Higgins arca, amikor tudomására
133
hozta elhatározását. Tudta, hogy sikerült meggyőznie. Az egymás után felszálló űrhajók ... Biztonsági intézkedésként, mondta, hátha terveznek valamit ellenünk. A Centaurus, amely utolsónak maradt... és az Ariel, amely sohasem száll fel többé. Az idegenek békésen közeledő küldöttsége a bolygókutató csoport terepjáróinak kíséretében - ezt a képet az utolsó épségben maradt szonda továbbította. Nem emberi lények - emléküket ezután egyetlen képkocka őrzi csupán, egy pillanat, kiragadva a végtelen időből. Aztán újra Higgins, miután kikapcsolta a védőrendszert, és eltávolította a reaktorokból a szabályozórudakat. A Centaurus hajtóműveinek dübörgése és a gigászi erejű antianyagbomba, amelyet visszahagytak... az Ariel... A bolygó gyorsan kisebbedő sarlója. Negyvenöt perces időzítés. Az utolsó másodpercek. Mindenki a képernyőt nézi, de csak ők ketten tudják, hogy minek kell következnie. És az iszonyú fehér fény... egy új nap felragyogása. Saját hangja: „Baleset történt” - mondta... A csillag kialudt, és az ő lelkében is kihunyt valami. Csak a könyörtelen éjszaka maradt, és a távoli, hidegen szikrázó csillagok az ég koromfekete palástján. Elvégeztetett. A lehetőség felvillant és tovatűnt, semmi sem hozza vissza többé. Nincs vetélytársunk és nem is lesz. Az ember, egyetlen pillanat kivételével, egyedül volt a Galaktikában. Egyedül is marad - most már örökre,
134
A GALAKTIKA URAI
Az Altair sebessége másodpercenként nyolcezer kilométerre csökkent. Ez elegendő lesz ahhoz, hogy a vöröstörpe-csillag három bolygóból álló rendszerén áthaladva elvégezzék a legszükségesebb megfigyeléseket. A helyzet kedvező: az ekliptika síkjában haladó Altair alig tizennégy óra leforgása alatt mind a három bolygót kellőképpen megközelíti ahhoz, hogy értékelhető felvételeket nyerjenek. Az automatikus, több hullámsávban dolgozó felvevők már készen állnak, egy gombnyomás elegendő ahhoz, hogy működésbe hozza őket. Háromszor egymás után. Az Altair ezután anélkül, hogy útirányát megváltoztatná, kirepül a Naprendszerből. Lehet, hogy végleg. Miután az utolsó felvételek is elkészültek, azonnal megkezdődik a megszerzett adatok kiértékelése. Egyetlenegy kérdésre kell választ kapniuk: ez a válasz lehet tagadó vagy igenlő, de mindenképpen teljes bizonyosságot kell szolgáltatnia valamiről. És ha a válasz nem lesz kielégítő, akkor az Altair újra visszatér a Naprendszerbe, további adatokért. És ha a válasz : igen - akkor is visszatérnek... Az öreg, a Galaktikával csaknem egyidős, gyönge fényű törpecsillag voltaképpen senkit sem érdekelt odahaza. Errefelé nemigen járnak űrhajók, és az elkövetkező évezredek folyamán aligha szánják rá magukat, hogy letelepedjenek ezeken a bolygókon. Sok idő eltelik, mire egy újabb expedíció vetődik erre a vidékre. Ám az Altair küldetése mögött nem is tudományos megfontolások álltak. És nem is az a törekvés, hogy növeljék az ember által gyarmatosított bolygók számát. Hiszen anélkül is elég meghódított terület akad már a Galaktikában.. . A Kapitány időről időre a vörös nap lassan növekvő korongjára pillantva megelégedetten nyugtázta, hogy a kiszámított pályán haladnak. A kisebb kiigazítások elvégzéséhez az Agy olykor működésbe hozta a kormányrakétákat, amiről a személyzet a hajótesten végigfutó
135
gyönge remegésből szerezhetett tudomást. Az emberekre mindaddig nem vár különösebb feladat, amíg a szükséges felvételek el nem készülnek... Az Altair a. harmadik bolygóhoz közeledett. A Kapitány az automata szondák előzetes adataira támaszkodva megkísérelte elképzelni magában az alattuk elsuhanó vidék képét. A szondák persze - alig egy évszázaddal ezelőtt - túl nagy sebességgel haladtak át a rendszeren ahhoz, hogy elegendő információt szolgáltattak volna egy részletesebb elemzéshez - hiszen másfelé is akadt dolguk. Mégis úgy vélte, hogy nagy vonásokban maga elé tudja képzelni azt a tájat, amelyet - könnyen lehet - napok múltán módjában áll majd közelebbről is tanulmányozni. De remélte, hogy erre nem kerül sor. A táj - megítélése szerint - igencsak megegyezett azzal a környezettel, amelybe a hajdani sci-fi írók többsége beleképzelte az Első Találkozást. Sziklás sivatag, amelyet vörös fénybe burkolnak a zeniten tündöklő törpecsillag sugarai. Oxigén típusú légkör és eléggé elfogadható hőmérséklet - egy nem emberi civilizáció kialakulásának előfeltétele. A régiek szerint... De ez már a múlté. És az Első Találkozás sem úgy zajlott le, ahogy azt egykor elképzeltük. De hát ami megtörtént, azt nem lehetett helyrehozni többé. És ezért vagyunk itt. És ezért kutatják fel űrhajók százai szerte a Galaktikában, jóval túl az ember által meghódított övezeten az életre alkalmas bolygókat - mindenütt. Az idővel futnak versenyt, és egyetlen bolygó sem maradhat ki, nem kerülheti el a figyelmüket. A második találkozásra, egy nyílt összecsapásra a két faj között nem kerülhet sor, mert még az esetleges - és nagyon is kérdéses - győzelmünkért fizetendő ár is túlságosan magas lenne. És ezért kell Azokat megelőznünk. .. Ezerötszáz-millió kilométerre a vöröstörpe-csillagtól az Altair hatalmas görbét írt le az űrben, és pályája újra a bolygórendszer felé mutatott. Az elemzéseket már elvégezték, az első megközelítés során nyert adatok tömegét kiértékelték, és az eredmény megerősítette az automatikus szondák által továbbított, száz év előtti adatokat. A második bolygó gondolta a Kapitány ... Jó volna békében élnünk - de nem lehet. A négyezer év
136
előtti katasztrófa megsemmisített minden lehetőséget, amely a két civilizáció kapcsolatának békés fejlődéséhez vezethetett volna. És számunkra nem maradt más lehetőség. Meg kell előznünk Azokat - hogy megmaradjon a mi civilizációnk. El kell pusztítanunk őket - mielőtt idejük lenne felkészülni a visszacsapásra. Ezért járják űrhajóink a Galaktikát, ezért irtunk ki módszeresen, bolygóról bolygóra haladva minden nem emberi életformát. Akkor, négyezer éve elindultunk egy úton, amelyről nem térhetünk le többé... Történtek kísérletek a békés megegyezésre - de hasztalan. Talán túlságosan korán felhagytunk a próbálkozással. Talán túlságosan rettegtünk a megmaradottak bosszújától... Az Altair a vörös nap felől közeledett a második bolygó felé. A parányi korong a képernyőn fokozatosan megnőtt, és az ernyő szélére siklott. A hajó csökkentette sebességét. A fékezés utolsó szakaszáig még két óra volt hátra. Utána az Altair poláris pályára áll a bolygó körül, kétezerötszáz kilométer magasságban. A számítások szerint hat fordulat során elvonul alattuk a bolygó egész felszíne. Erre szükség is lesz. Kezdetben még voltak, akik reménykedtek: talán elkerülhető a háború. Talán sikerül megmagyaráznunk a megmaradottaknak, hogy nem szándékos támadás történt. De olyanok is akadtak, akik már látták, hogy milyen nehéz feladat lenne ez a magyarázkodás - és nem voltak illúzióik. Nem szükségszerű, hogy két, eltérő körülmények között kifejlődött és ennyire különböző civilizáció valaha is megértse egymást. És ezek csak abban reménykedtek, hogy a magyarázkodás elkerülhető - ha nincsenek életben maradottak ... Az idő egyiküket sem igazolta. Röviddel később már mindenki előtt világossá vált, hogy az emberi faj nincsen egyedül a Galaktikában. Létezik rajta kívül még egy, egész csillagrendszerünket átfogó, titokzatos hatalom, amely mindaddig közömbösen szemlélte tevékenységünket. Egy hatalom, amely attól kezdve, ha vonakodva is, de - az eseményekből ítélve - egyre határozottabban ellenünk fordult. Voltak figyelmeztető jelék - nem is kevés. Megmagyarázhatatlan, rejtélyes események történtek szerte a Galaktikában. A csillagok közötti térben haladó űrhajók
137
olykor furcsa, megfejthetetlen rádiójelzés-töredékeket fogtak fel. Sejthették, hogy nem nekik szánták, de mindeddig képtelenek voltak bemérni, hogy honnan küldték el a jeleket - és hogy hová. És később egy-egy űrhajónak is nyoma veszett. Soha nem kerültek elő többé. A Galaktikában valami megmozdult - és akkor már nem várhattak tovább. Cselekedni kellett, és már csak egyféleképpen cselekedhettek mert nem maradt más választásuk... A hajtóművek még egyszer felbömböltek, és az Altair menetirányába kilövellő kilométeres tűzoszlopok hosszú másodpercekre elhomályosították a képernyőket. Mire a túlterhelés megszűnt, a képernyők alig kétezer-ötszáz kilométer távolságból már az alattuk elsuhanó felszíni alakzatokat mutatták. A hajó előre megszabott pályáján keringett. Eddig minden simán ment. Már csak egy feladatuk van hátra - az utolsó... Akkor régen valóban tragikus félreértés történt. Nem szándékosan pusztítottuk el az idegen civilizációt Procyon negyedik bolygóján, hiszen csak utólag ismertük fel a helyzetet. Nem emberi, nem technikai civilizáció volt. Úgylehet, jóval túljutottak már fejlődésük technikai korszakán. A természeti erőktől nem volt okuk tartani többé. Gépeket nem használtak, házakat nem építettek - mert nem volt szükségük ezekre. Legalábbis így hisszük - gondolta a Kapitány. Azóta négyezer év telt el - és alig tudunk többet róluk. Sejtjük persze, hogy az egyes településeik, bár önállóak voltak, de nem elszigeteltek másoktól. Rejtély, hogyan tartották az összeköttetést egymással, de persze nem ez az egyetlen rejtély velük kapcsolatban. Az azóta történtek mindenesetre egyértelműen igazolják, hogy valóban létezett és létezik ez a Galaktikát átfogó kapcsolat. Az ,idegen faj, amelyről oly sokáig nem tudtunk, talán mindörökre megmaradt volna az ismeretlenség homályában. Nem akadt volna dolgunk egymással, és békésen megfértünk volna a Galaktikában. Nem így történt. És ma már világos, hogy sohasem bocsátják meg nekünk, amit velük szemben akkor elkövettünk. Lehetett volna békében élnünk de azóta erre már nincs
138
lehetőség többé. És ha hagyunk rá időt, hogy visszatérve rég feladott technikájukhoz felhasználják ellenünk ismeretlen, de minden bizonnyal hallatlan erejű fegyvereiket, akkor az emberiség örökre kipusztul a Galaktikában. Kiút csak egy van - ha megelőzzük őket... A Kapitány erre gondolt, erre kellett gondolnia, amikor kiadta a parancsot, és az Altair kétezer-ötszáz kilométer magasságból, gondosan ügyelve arra, nehogy egyetlen négyzetkilométer is kimaradjon megkezdte a hidrogénbombák kioldását. A felszínen, odalent most izzó orkánok tombolnak, az iszonyú hőségben megolvadnak a sziklák, az óceánok gőzzé változnak a bombák elsöpörnek minden életet, minden készülő ellenállást. Mindig, mindenütt így történt, ahol bármi csekély jelét is felfedezni vélték az idegen faj jelenlétének. A bombák szinte tökéletes munkát végeztek, és a visszamaradó radioaktivitás, a halálos erejű sugárzással telített légkör feltette a műre a koronát. Mindig és mindenütt és most is... Az idegen faj sebezhető pontja felkészületlenségében rejlett. Már túljutottak civilizációjuk technikai korszakán, és a visszatérés egyáltalán nem lehetett könnyű. Rég elavult, rég feledésbe ment tudást kellett feleleveníteniük azoknak, akik már nem tudták, hogy milyen is egy háború. Sok mindent újra fel kellett fedezniük. Rettenetes erejű, az emberi faj számira jórészt ismeretlen fegyvereiknek volt egy igen komoly hibájuk: túlságosan kevés volt belőlük- És kevesen értették a kezelésüket. Hisz oly rég használták őket utoljára ... Szerettünk volna békében élni - gondolta keserűen a Kapitány -, nem képmutatás-e. hogy ezt mondogatjuk? Hiszen öli támadtunk rájuk. A „béke követei” - gondolta - valaha látták az űrhajósokat. És most a. pusztulást hordozzák magukkal... - Tökéletes munka - szólalt meg a Navigátor, aki a képernyőn szemlélte az elébük táruló látványt. - Azt hiszem, itt már semmi keresnivalónk ... - Semmi... - morogta a Kapitány. - Semmi keresnivalónk... vagy húszezer évig. .. Mert húszezer év múlva a légköri radioaktivitás alig egytízedére csökken majd, a felszíni hőmérséklet lassan
139
normalizálódik, és húszezer év múlva a félig kiszáradt óceánok mélyén esetleg megkezdődhet egy új élet kialakulása. Még nem találtak fel olyan fegyvert - gondolta a Kapitány-, amely ennél is hosszabb időre biztosítaná a nyugalmunkat. Húszezer év múltán vissza kell térnünk, és újra és újra vissza kell térnünk.., amíg a világ világ. A négyezer év előtti tragédia óta rettegésben élünk - és ez talán mindörökké így marad... - Száznyolcvanmilliárd csillag - mondta a Navigátor. Vajon meddig terjed a hatalmunk? Szerencse, hogy nem kell mindet végigjárnunk ... Igen, ez valóban szerencse. Hisz az összes csillag alig egytizedének vannak bolygói. Értelmes élet azonban ezek közül is csak igen kévésén fejlődhetett ki. Ne legyenek illúzióink: nem emberi lények. Ez az a körülmény, amely a pusztulásukat jelenti. .. Valamikor más volt a helyzet. Mert voltaképpen gondolta a Kapitány mit kerestünk a Galaktikában csaknem tízezer évig? Egyszerűen csak értelmes lényeket? Nem! Magunkhoz hasonló lényeket kerestünk... emberekkel akartunk találkozni. Hittük, hogy egyszer megvalósul a találkozás, álmodoztunk róla, nem elégedtünk meg a feltevéssel, hogy vannak... Olyan bizonyosságot akartunk, amelyet nem adhat meg a kozmosz mélyéről jövő rádiójelek tanulmányozása, bizonyságot arról, hogy mi, emberek, nem vagyunk egyedül a Galaktikában. .. Az Első Találkozás... a régi, csodaszép álom. Vakok voltunk. Emberekkel akartunk találkozni, egy idegen, de emberi civilizációval, és ki tudja, hány idegen értelem mellett mentünk el közömbösen L mert nem ismertük fel, nem értettük meg őket. Mit tudtunk arról, hogy mi rejtőzött a Jupiter ammóniaóceánjaiban vagy a Japetus kősivatagában, mit tudtunk arról, hányféleképpen valósulhatott meg az értelem a Galaktikában?! El tudtuk-e dönteni bármely természeti jelenségről valaha teljes bizonyossággal, hogy az nem a csillagrendszerünket átfogó értelem valamely megnyilvánulása ? Hittünk-e azoknak, akik elég széles látókörűek voltak ahhoz, hogy legalább részben felismerjék az igazságot, elhittük-e nekik, hogy létezhetnek valahol, talán nem is messze nem emberi értelmes lények?!...
140
Ezt a fényűzést nem engedhetjük meg magunknak többé. Az értelem nem szükségképpen ölt emberi külsőt de vannak bizonyos egyetemes érvényű megnyilvánulásai, amelyek megfelelő eszközökkel felismerhetők. Fel kell, és ma már fel is tudjuk ismerni ezeket. Hisz ettől függ a fennmaradásunk. És a számunkra mindeddig szerencsés körülmények úgy hozták, hogy jobban fel vagyunk készülve a háborúra. Igen, ma még ez a helyzet. De holnap?... Sietnünk kell gondolta a Kapitány -, és nem szabad hibáznunk. Túl messzire mentünk el ahhoz, hogy visszafordulhatnánk... Megborzongott. Egyetlen apró hiba, villant át az agyán, csak egyvalami kerülje el a figyelmünket és mindennek vége, visszavonhatatlanul. Nem először érezte, hogy mekkora felelősség nyomja a vállát. Egyetlenegy lehetőségünk van, és versenyt futunk az idővel, hogy kihasználjuk. Egy szemernyi esély a fennmaradásra, és milyen könnyen elveszhet ez is. Csak az alkalmat várják, hogy lecsapjanak ránk. Egyetlenegy hibát követhetünk el csupán az utolsót... - Kész! - jelentette a Mérnök a harcállásból. - Kioldottuk, Kapitány, mind a négyszázat:. Azoknak a szerencsétleneknek nagyon melegük lehet odalent... - Magam is úgy vélem bólintott a Kapitány. Rendben van, hadnagy, az akció befejezve. Készítsék el a szokásos felvételeket, két órájuk van rá. Igazolnunk kell, hogy tiszta munkát végeztünk.. . A mérnök bólintott. A Kapitány lenyomott egy gombot maga előtt, és a képernyő elsötétedett. - Gyomor kell ehhez is, Navigátor mondta valamivel később. Bár mi... csak végrehajtók vagyunk. Újra meg újra elmondom magamban, hogy nem mi akartuk, hogy így legyen. De sehogy sem tudom meggyőzni magam arról, hogy valóban ez volt az egyetlen lehetőség. Talán... túlságosan korán felhagytunk a próbálkozással... akkor, régen. Emlékszel? - Hogyne mondta a Navigátor. - Feltéve, hogy egyáltalán történtek efféle próbálkozások ,.. A Kapitány megütközve pillantott a másikra. - Azt hiszed, hogy... Nem, ez teljesen lehetetlen. Gondolod, hogy képesek lettünk volna... szó nélkül... ?
141
A Navigátor bólintott. - Nem ok nélkül gondolom. Minden valószínűség szerint képesek voltunk... Elgondolkoztál már valaha azon, Kapitány, hogy milyen keveset tudunk ma arról, ami akkor, négyezer éve történt?! Az eltelt idő ezt semmiképpen sem indokolja. Nagyon úgy fest a dolog, mintha valakik szándékosan tüntették volna el a bizonyítékokat. Történt a részünkről - állítólag - néhány kísérlet, hogy megelőzzük a háborút, a tragikus félreértés várható következményét, de a másik fél nem mutatott hajlandóságot a tárgyalásra. Ennyi az egész. Megpróbáltuk és kész! De mit tudunk valójában ezekről a kísérletekről? Rádiójelzésekkel kerestük fel őket, amelyekre nem kaptunk választ? Vagy űrhajókat küldtünk hozzájuk, amelyek aztán sohasem tértek vissza többé?! Azt hiszem, ezekre a kérdésekre ma már senki sem adhat feleletet. De miért nem?! Bármi is történt, kellett, hogy valami nyoma maradjon, hacsak szándékosan nem semmisítették meg a nyomokat. És miért tették volna? Gondolkoztál már ezen, Kapitány?!... - Nem tudom elhinni - mondta a Kapitány -, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy valaha is ilyen mélyre süllyedtünk volna... - Így neveltek bennünket, Kapitány. Négyezer év óta. Megteremtették a veszélyeztetettség mítoszát. Harcolnunk kell, mert a Galaktikában egyszerűen nincs hely egyszerre két értelmes faj számára. Fennmaradásunkért kell harcolnunk, mert amazok csak az alkalmat várják, hogy lecsapjanak ránk. Meg kell előznünk az ellenünk készülő támadást, mert csak ez adhat reményt a megmaradásra. És ez, azzal együtt, amit eddig tettünk, oda vezetett, hogy már csakugyan nincs többé visszaút... Mert bármi is volt- a való helyzet négyezer éve, ma már nem számíthatunk többé könyörületre a részükről. Bárhogy is kezdődött akkor, ma már ott tartunk, hogy fennmaradásunkért harcolunk... - Feltevés - mondta a Kapitány -, nem több, mint feltevés. És vajon miért történt ez így?! - Azok a régiek... más emberek voltak, Kapitány. Másképp gondolkoztak, másképp látták a világot, mint mi. Nem könnyű a helyükbe képzelnünk magunkat, és nem állítom, hogy nekem sikerült. De megpróbáltam...
142
Hogy miért támadtunk rájuk? Egyszerűen azért, mert léteztek ! Semmi mással, csupán ezzel megkérdőjelezték az ember mindenhatóságát a Galaktikában. Négyezer évvel ezelőtt, amikor megértettük végre, hogy mire bukkantunk Procyon bolygóin, azt is felmérhettük, hogy nem vagyunk egyedül. És voltak, akik ezt túlságosan kényelmetlennek találták. Az idegen faj szellemi fölénye túlságosan nyomasztó volt ahhoz, hogy hosszabb időn át elviselhették volna. Úgy hitték, az emberiség ezután már csak alárendelt szerepet játszhat mindvégig.. . - Nem hangzik valami meggyőzően... - Nincs más magyarázat. Bármilyen képtelenség is számodra, voltak, akik nem tartották képtelenségnek. És még most is... Egyeduralomra törtünk, Kapitány, és tudtuk, hogy a két faj nem férhet meg békében egymással. A háborúra előbb-utóbb sor kerül, ha nagyra törő terveinket fel nem adjuk... Hogyne szerettünk volna békében élni, ha már mi vagyunk a Galaktika urai ! Erre azonban semmi esélyünk sem lehetett. És félő volt, hogy ebbe a leküzdhetetlennek látszó akadályba ütközve az emberi faj addig töretlenül felívelő pályafutása megtorpan. Félő volt, hogy mindaz, amit addig elértünk, elhalványul majd az idegen civilizáció ragyogásában. Mennyivel tökéletesebbek voltak nálunk ! És mennyire szánalmasnak látszott minden próbálkozásunk, hogy megpróbáljunk valamit lefaragni a hátrányunkból !... És ez a tökéletesség lett a vesztük. Nem, ők sohasem támadtak volna ránk. Megmaradtak volna a békés szemlélődésnél, mint addig. Elnéző mosollyal figyelték hatalmas erőfeszítéseinket, hogy utat törjünk a csillagok felé. Hiszen ők már mindezen túl voltak, talán-millió évekkel is. Lehet, hogy merő jóindulatból átadták volna nekünk tudásuk egy csekély töredékét, amely számunkra így is felmérhetetlen kincset jelentett volna. Ezzel is igazolva felsőbbrendűségüket maguk előtt és előttünk. Ez lett volna a sorsunk, Kapitány. Örökké csak mások árnyékában élni. Érezni, tudni, hogy létezik a Galaktikában egy nálunk hatalmasabb erő, amely, ha kedve tartja, tetszése szerint rendelkezhet sorsunkkal. És hálával fogadni a részükről minden csepp tudást, minden könyöradományt, amely számunkra ezeréves ugrásokat jelent előre, tudva,
143
hogy nem érhetjük őket utol sohasem. És elszokni a gondolkodástól. Nem kell többet rágódnunk semmilyen problémánkon, hiszen a megoldást készen kapjuk másoktól. Az életünk kényelmes lenne, gondtalan, biztonságos, a jövőnk tiszta és áttekinthető. Ez lett volna az egyik lehetőség, Kapitány... És ha nem is helyeslem, de őszintén szólva egy kicsit megértem a régiek elhatározását, amikor a másikat választották: a háborút. Még azon az áron is, ha ezzel kockára tették fennmaradásunkat ... Nem, pk sohasem támadtak volna ránk, mert egyszerűen nem tekintették potenciális vetélytársnak az emberiséget. És végül is azt hiszem, ez lett a vesztük... - Ne hamarkodd el! - mondta a Kapitány. - Még nincs vége, és egyelőre bajosan tudnánk megmondani, hogyan is végződik. Egy biztos: már nem fordulhatunk vissza. És tökéletes munkát kell végeznünk, mert ha nem, a megtorlás iszonyatos lesz... - Van valami, ami aggaszt engem, Navigátor. Egyáltalán nem becsülöm le Amazok lehetőségeit. Négyezer év egyébként is nagy idő. És nagyon nem tetszik nekem, hogy még mindig csöndben vannak... - Vegyük például a mostani akciónkat - folytatta a Kapitány furcsa mosollyal. Gondolod, hogy a bombáink akkor is felrobbantak volna, ha ezen a bolygón valóban az Idegenek telepedtek volna meg?! Nem vagyok benne olyan biztos. .. És emlékszem, hogy az utóbbi években igazán rejtélyes módon tűnt el egypár hajónk, méghozzá nem akármilyen hajók ... Csakhogy a bombák felrobbantak... - Kettő kivételével - jegyezte meg a Navigátor. - Hogyan?!... - Két bombánk csütörtököt mondott. Csak a pontosság kedvéért említem, hiszen a többi háromszázkilencvennyolc éppen elég volt hozzá, hogy minden életet eltöröljön odalent. - Hol történt ez? - A déli mágneses pólus közelében. Egy kis sziget van arrafelé. Vagy legalábbis... volt. Figyeltem a villanásokat, de azt hittem, te is látod. .. A Kapitány maga elé meredt. Hosszú perceken át töprengésbe merült, és a másik jobbnak látta, ha nem zavarja
144
meg. - Lejjebb kell mennünk - mondta aztán. - Jobban meg akarom nézni azt a szigetet. Emiatt?! - csodálkozott a Navigátor. - Gondolkozz már, Kapitány: csak az a két bombánk nem robbant volna fel, ha az Idegenek valóban a bolygón lettek volna?! Hiszen a visszamaradó radioaktivitás így is bőven elég lesz ahhoz, hogy elpusztítsa az életet odalent!. .. Azt hiszem, hogy rémeket látsz. Teljesen biztos, hogy azok a bombák egyszerűen csütörtököt mondtak. Ez előfordul időnként, és nem ez lenne az első eset! - Egymás után kettő - morogta a Kapitány. És ugyanazon a helyen. Értsd meg, Navigátor, mi csak egyetlenegy hibát követhetünk el! És lehet, hogy máris elkövettük... - Ne szálljanak le ismételte a Kapitány -, bármit is találnak odalenn. Ezzel a védelemmel hat órán át minden károsodás nélkül tartózkodhatnak az atmoszférában. Szükség esetén még további négy órát is kibírnak, egészen enyhe következményekkel. De biztos vagyok benne, hogy erre nem kerül sor. Tíz-tizenkét kilométer magasságban elrepülnek a sziget fölött, és felvételeket készítenek. Lejjebb ne menjenek. Bármi is van odalent, ne vegyenek róla tudomást. Hat darab késleltetett gyújtású bombát visznek magukkal, ez lehetővé teszi majd, hogy biztonságosan eltávolodjanak. A második rárepülésnél oldják ki a bombákat. Félórával a ledobás után visszatérnek, és még egy sorozat felvételt készítenek a szigetről. Utána a szokott módon csatlakoznak hozzánk. Ha az összeköttetésünk időközben megszakadna, álljanak háromszázhúsz kilométeres sarki pályára... Ez az egész legfeljebb két, két és fél órát vesz igénybe. Van kérdésük? - Nincs, uram - válaszolta a Felderítő. - Ez elég egyszerűnek látszik. Akkor hát sok sikert és szerencsés visszatérést; fiúk. Kezet rázott a két emberrel. - Menjenek - mondta. - A gépük már készen áll. . . - Mire gondolsz? - kérdezte később a Navigátor. A Kapitány összerezzent. - Nem érdekes - mondta az ajtóra pillantva, amely már rég becsukódott a távozók mögött. Tizenkét perccel ezelőtt a
145
felderítőgép elvált az Altairtól, és ezekben a percekben lépett be a bolygó atmoszférájába. - Valószínű, hogy kissé túlzásba vittem a dolgot. Talán... De nem akartam, hogy elbizonytalanodjanak. .. - Én pedig azt hiszem, hogy az óvatosságot viszed túlzásba. Miféle veszély fenyegetné őket? - Remélem, hogy semmi - mondta a Kapitány de várjuk ki a végét... Eddig jól halad a dolog, gondolta. A felderítőgép útját egy ideig szabad szemmel is követhették, utána már csak radarral. Röviddel később belépett a légkörbe. - Százhatvan kilométerre vagyunk a felszíntől jelentette a Felderítő. - Úgy látom, a bombáink derekas munkát végeztek. - Minden rendben - mondta a Kapitány. - Figyeljük magukat, fiúk. Folytassák az ereszkedést! A siklógép - gondolta - körülbelül négyezer kilométerre lehetett a szigettől, amikor belépett a légkörbe. Csak a legutolsó szakaszon kellett bekapcsolni a rakétamotorokat, hogy a pályájukat kiigazítsák. - Kilencven kilométer - mondta a Felderítő. - Jól van, fiúk. Még ezerkétszáz kilométer a szigetig. Hamarosan észre fogják venni. - Már látjuk - hallatszott néhány másodperc múlva. Áttérünk az irányított repülésre. Magasságunk hatvanöt kilométer. - Kezdjék meg a fényképezést! - mondta a Kapitány. Azt is szeretném látni, hogy mi van a sziget környékén. Minden rendben? - Rendben - jött a válasz. - Elkezdtük. Ezt látnia kellene, Kapitány... ami odalent van! Lemegyünk tizenöt kilométerre! - A Felderítő utolsó szavait alig lehetett érteni a felerősödött recsegéstől. - Ne törődjenek azzal, hogy mi van odalent. . . csak a felvételekre ügyeljenek. Elég, ha egyszer repülnek át a sziget fölött - mondta a Kapitány. Megmagyarázhatatlan nyugtalanságot érzett. - Romlik az összeköttetés mondta a Navigátor. A Kapitány nem vette lé szemét a képernyőről: jól látta, hogy a siklógép már célja fölé érkezett. Az elnyúlt ellipszis alakú sziget hosszanti tengelye mentén
146
repülnek végig. Ez mintegy háromszáz kilométert jelent. Figyelte a Felderítők helyzetét jelző, lassan mozgó fényfoltot. - Tizenegy kilométeren vagyunk, Kapitány hallotta az erősen eltorzított hangot. Talán a légköri elektromosság kisülései - gondolta -, azok zavarhatják a vételt. Vagy pedig...? - Lejjebb megyünk. Ez fantasztikus, Kapitány!! Mintha az egész sziget... - A Felderítő utolsó szavai elvesztek a zajban. A Kapitány a Navigátorra nézett. - Zavarás? - kérdezte. Amaz vállat vont. - Szerintem természetes eredetű kisülések. A bombáink sok mindent megbolygattak odalent ... A mikrofonhoz hajolt. - Felderítők, figyelem! Ne ereszkedjenek lejjebb ! Egyszer repüljenek át a sziget fölött, ismétlem, egyszer repüljenek át, aztán dobják le a bombákat! Megértették?! - Nyolc kilométeren... - A többit elvágta a recsegés. Mintha nem hallanák az adásunkat - gondolta a Kapitány. Erősen figyelt, de csak egy-egy szófoszlányt tudott kivenni, és ezzel nem sokra ment. Aztán váratlanul két teljes szó: „.. .valami leszállóhelyet. .. ” és ezzel vége is volt. A recsegés is abbamaradt. A vezérlőteremben tartózkodókat süket csönd vette körül. Az összeköttetés megszakadt ugyan, a siklógépet azonban továbbra is követhették a képernyőn: most a sziget közepe táján lehetett. Mozgása láthatóan lelassult. - Lejjebb ereszkednek - mondta a Navigátor. - Felderítők, figyelem, itt az Altair! Jelentkezzenek ! Felderítők, jelentkezzenek!.. . Semmi válasz nem jött.. . A két ember összenézett. - Ettől tartottam - mondta a Kapitány letörtem Aztán ismét összeszedte magát. - A bombák. .. Mennyire vannak most a felszíntől? - Hat kilométerre - válaszolta a Navigátor. - Lassan ereszkednek lefelé. Nem értem, hogy... - Hogy miért nem zuhannak?! Nem érted?! Az Idegenek ellenőrzése alatt vannak! Épségben akarják elfogni a gépünket... - Talán csak az összeköttetés szakadt meg - kockáztatta meg a Navigátor. - Jóval lejjebb mentek az engedélyezett magasságnál. .. és
147
tovább süllyednek. Miért tennék?! A Kapitány a lokátorernyőre meredt. A zöldes fénypont lassan mozgott az ernyőn. Mindeddig semmi jele zavarásnak... - Négy kilométerre vannak - mondta. - A bombák, ugye, távirányítással is felrobbanthatok? A Navigátor gépiesen bólintott. Csak másodpercek múltán jutott el a tudatáig a kérdés lényege. Elhűlten pillantott a parancsnokra. - Mit akarsz tenni?! - kérdezte. Csak nem.. . ? - Még nem - mondta a Kapitány. - Várnunk kell, amíg lejjebb kerülnek. Próbáld meg ismét hívni őket... hátha jelentkeznek... De mindketten tisztában voltak vele, hogy ez eleve kilátástalan... - Felderítő, itt az Altair, jelentkezzenek! Felderítő, itt az Altair... Semmi válasz. - Három kilométerre vannak a felszíntől -mondta a Kapitány. - Azt hiszem, légköri robbantásnál két kilométer körüli az ideális magasság... Majdnem biztos - gondolta -, hogy a bombák nem fognak fölrobbanni. - Két és fél kilométer - mondta halkan. Lassú, habozó mozdulattal nyúlt a kapcsolóhoz. .. - El kell döntenünk, hogy mit fogunk tenni - mondta a Kapitány. - Közvetlen veszély itt nem fenyeget, legalábbis egyelőre. Szeretném, ha elmondanád a véleményedet... a helyzetünkről. A Navigátor bólintott. - Egyáltalán nem tartom kilátástalannak - kezdte, - A jelek szerint akárkik is kapták el a Felderítőket, ahhoz gyengék, hogy az Altairral is elbánjanak. Az az erőterük vagy sugaruk, amivel a gépet leszállították, aligha ér föl ebbe a magasságba, különben mindjárt velünk kezdték volna. Hiszen maga a hajó lényegesen nagyobb zsákmány... Van még valami, ami amellett szól, hogy aligha keresik velünk a közvetlen összecsapást. Meg tudták akadályozni, hogy a bombáink fölrobbanjanak. Az első négyszáz bombából mégiscsak kettőnél használták ki ezt a lehetőséget. Nyilván azoknál, amelyek közvetlenül fenyegették őket. A többit engedték felrobbanni. Talán azt remélték, hogy ezzel
148
megtévesztenek bennünket, még azon az áron is, hogy az egész bolygójuk lakhatatlanná válik... - Mi a következtetésed? - kérdezte a Kapitány. Először is: lehet, hogy egyszerre csak néhány bomba ellen tudnak védekezni... akkor talán használjuk fel egyidejűleg valamennyi megmaradt bombánkat. Másodszor: lehet, hogy bennünket is le tudnának szedni ebből a magasságból. Ez esetben viszont okuk van a rejtőzködésre. Talán egy fontos bázisukra bukkantunk rá, és még korainak tartják, hogy lelepleződjenek, hogy felvegyék a harcot. Azt hiszem, hogy mindenekelőtt értesítenünk kellene a Támaszpontot. .. - Megfeledkezel valamiről - mondta a Kapitány. - Lehet, hogy valóban okuk van a rejtőzésre. Ez esetben viszont tudniuk kell, hogy abban a percben, amikor ellenőrzésük alá vonták a Felderítőket, elkerülhetetlenül lelepleződtek. Ezzel számolniuk kellett. Fia, tehát mégis megtették, akkor ez azt jelenti: azt is meg tudják akadályozni, hogy kapcsolatba lépjünk a Támaszponttal. Nem lepne meg például, ha kiderülne, hogy a rádiónk nem működik... Nem is működött, valóban - erről hamar meggyőződhettek. A teljesen ismeretlen eredetű, szokatlanul intenzív zajok lehetetlenné tették az antennák betájolását. Enélkül pedig nem is gondolhatnak arra, hogy üzenetet küldjenek a Támaszpontnak: végtelenül kevés a valószínűsége, hogy az erősen irányított, szűk sugárnyaláb eléri a célját... - A felső ionoszférában keringünk - mondta a Navigátor. Talán ha följebb mennénk. A naptevékenység. .. A Kapitány csak legyintett. - Továbbá - folytatta - valószínű, hogy kevesebb időnk van, mint azt eleinte gondoltam. Mert természetesen azt is igyekeznek majd megakadályozni, hogy mi magunk visszatérjünk. így lenne logikus. Amikor a Felderítőket leküldtük, amazok választás elé kerültek. Vagy elkapják a Felderítőket, vagy engedik, hogy elvégezzék a feladatukat és ledobják a bombákat, és természetesen megakadályozzák a robbanást. Mindkét esetben elkerülhetetlenül lelepleződnek. Kénytelenek voltak tehát elfogadni a harcot, nem azért, mert annyira biztosak a dolgukban. És a következő akciójuk
149
várhatóan az Altair ellen irányul.,. A Navigátor nyugtalan pillantást vetett a képernyőkre. A lokátor azonban semmi veszélyt sem jelzett. - Talán más eszközeik is vannak - mosolyodon el a Kapitány, kitalálva a másik gondolatát. - Mindazonáltal nem látom értelmét, hogy tétlenül üljünk, és bevárjuk, hogy mihez kezdenek. Végül is miért ne nehezítsük meg a dolgukat?. .. A Navigátor bólintott. A második bolygó egyre kisebbedő korongja végképp elmaradt mögöttük, és az Altair egyelőre mintegy kétezer kilométeres másodpercenkénti sebességgel a vöröstörpecsillag irányába tartott. - Örülök, hogy sikerült elszakadnunk mondta a Navigátor. Kicsit féltem, hogy azok az urak odalent valami meglepetéssel szolgálnak ... A Kapitány nem szólt semmit. Nemigen hitte, hogy már túl lennének a nehezén. Erre még várniuk kell egy darabig. A hajót éppen azért irányította a nap felé, hogy az ellenfél számára megnehezítse a követését. A kellő időben módosítják majd az Altair pályáját, hogy elkerülje a napot. Ha már a túloldalon lesznek, akkor egészen a naprendszer elhagyásáig lehetőleg úgy manővereznek majd, hogy a nap köztük és a bolygó között legyen. A Kapitány nem tartotta ezt túlzott óvatosságnak. Ostobaság volna lebecsülniük az ellenfél lehetőségeit.. . - Mennyire közelítjük meg? - kérdezte a Navigátor. Amennyire lehet. A korong sugara nyolcvanötezer kilométer. Gondolom, úgy száznegyven-százhatvanezerre. Ez elég lesz... - Nem túlzás ez? Ha a hűtőrendszer bedöglik... - Ennyi kockázattal számolnunk kell - mondta a Kapitány. - Mennyi van még hátra? - Harmincöt perc... a korongig - válaszolta a Navigátor. A vörös nap korongja óriásivá nőtt, és már a képernyő háromnegyedét betöltötte. Az Altair sebessége némileg megnövekedett: a törpecsillag gravitációs tere éreztette hatását. Nyugtalanító közelség, gondolta a Navigátor. A Kapitányt figyelte: mikor határozza végre el magát? Két és fél millió kilométerre vagyunk -mondta. Azt hiszem, hogy...
150
- Itt az ideje - bólintott a Kapitány. A kapcsolótábla felé nyúlt. A hajtóművek ismét felüvöltöttek. A Navigátor, miközben a többszörös túlterhelés az ülésbe préselte, megkönnyebbülten nyugtázta magában, hogy a vörösben izzó napkorong lassan a képernyő szélére húzódik. Az Altair kissé megváltoztatta pályáját, éppen csak annyira*,- hogy elkerüljék a pusztulást. Semmiféle műszer - gondolta a Navigátor - nem követhette ezt a manővert, ennyire közel a naphoz. - Semmi baj mondta a Kapitány. - Ha már a túloldalon leszünk, bottal üthetik a nyomunkat. Figyelembe véve, hogy... Elhallgatott, és éppoly értetlenül meredt a képernyőre, mint a Navigátor. Látniuk kellett, hogy a vörös nap óriási korongja, amely már majdnem lecsúszott a képernyőről most épp az ellenkező irányba tolódott. Az Altair megváltoztatta pályáját. - Hogy az ördögbe... kezdte a Kapitány. Aztán mintha mindent megértett volna. Előrehajolt, és a tolóerő-szabályzó fogantyút egészen ütközésig nyomta előre. A napkorong látszólag megtorpant, de kis idő múltán ha némileg lassabban is tovább folytatta útját a képernyő közepe felé. Az Altair orra a nap felé fordult. .. - Hát így... - mondta a Kapitány rekedt hangon. - Ennyi az egész. Vesztettünk, Navigátor.. . - A napba zuhanunk... suttogta a másik. - Iszonyú erő van a kezükben. És már nincs messze az idő, hogy egészében felhasználják ellenünk ... A Kapitány bólintott. - Egyetlenegy esélyünk lehetett volna mondta aztán. Ha a bombázás után azonnal tovább-állunk... ha úgy teszünk, mintha nem fogtunk volna gyanút. Csakhogy mi visszatértünk, és miután megértették, hogy lelepleződtek, nem sokat teketóriáztak velünk. Ezzel persze szükségképpen erre a naprendszerre irányították a figyelmet, hiszen az Altairt bizonyára keresni fogják, és mivel ismerik az útvonalunkat, a Támaszpontról előbb-utóbb ide is eljutnak majd. Csakhogy ez rajtunk már egyáltalán nem segít, az Idegeneknek pedig legfeljebb némi
151
kényelmetlenséget okoz. El kell majd tüntetniük a nyomaikat, és tovább kell állniuk egy másik naprendszerbe. De mindenképpen időt nyernek, időt, amely annyira értékes a számukra. És a jelekből ítélve már nincs is olyan túl sok időre szükségük. .. Egyszer mindennek eljön az ideje... És mielőtt a falakban keringő hűtőfolyadék utolsó cseppjei is gőzzé változtak volna, és az Altair egy parányi fellobbanással örökre elveszett volna a vörös nap tűzforgatagában, öntudatuk utolsó felvillanásával még felmérhették, hogy a háború, amelyet annyira szerettek volna elkerülni, immár elkerülhetetlen. Lehet, hogy tíz, lehet, hogy csak ezer év múlva, de mindenképpen sor kerül a Galaktikát uraló két faj közti döntő összecsapásra. És az is lehet, hogy nem az emberiség kerül ki belőle győztesen.
152
A SZERZŐ UTÓSZAVA
Az ember nem marad örökké a Földön. Kilépve megszokott bolygójáról egyszer, talán csak évszázadok múltán, kilép magából a Naprendszerből is. Ehhez a lépéshez természetesen ma még leküzdhetetlen, sőt csaknem felmérhetetlen nehézségeket kell áthidalnunk. Más naprendszerek eléréséhez fényt megközelítő sebességgel haladó űrhajókra lenne szükség, és az ilyenek egyelőre - és minden bizonnyal hosszú ideig még csak a fantázia birodalmában léteznek. Természetesen volt idő, amikor még a 25 -30 kilométeres másodpercenkénti sebesség elérése is reménytelenül távolinak látszott - és mégis, a Pioneer-10 és -11 űrszondák már elérték, sőt túl is haladták ezt a „fantasztikus” sebességet (igaz, ehhez a Jupiter bolygó hatalmas gravitációs tere nyújtott segítséget). A termikus atomrakétákkal megközelítőleg hasonló nagyságrendű végsebesség érhető el „külső segítség” nélkül is - talán már századunk nyolcvanas éveiben. A kifejlesztés stádiumában levő ionhajtóművek pedig egy fúziós energiaforrással párosulva valószínűleg lehetővé teszik majd a másodpercenkénti néhány ezer kilométeres sebességet. De ez még mindig kevés. Bárki kiszámíthatja ugyanis, hogy egy akár másodpercenként 10 ezer kilométeres sebességgel haladó űrhajóval a legközelebbi csillag, a Proxima Centauri elérése is 120-140 évet venne igénybe, nem is beszélve a visszaútról. Túlságosan hosszú idő ez, hiszen egész nemzedékeknek kellene leélniük az életüket egy űrhajóba zárva. A megoldást nyilvánvalóan másutt kell keresnünk. A sebesség fokozásában? Egy rakéta végsebességét a felhasznált hajtóanyag tömege és a megmaradó hasznos tömeg arányán kívül a kiáramló égésgázok (általános esetben: a hajtóműből kiáramló anyag) sebessége határozza meg. Minthogy semmiféle űrhajó nem vihet korlátlan mennyiségű üzemanyagot magával (a ma használt
153
rakétáknál, ha a hasznos terhet Föld körüli pályára állítják, ennek tömege általában az induló tömeg 2-5 százaléka), a kiút a hajtóanyag kiáramlási sebességének fokozásában keresendő. Az ideális felső határ: a fénysebesség. Az ideális energiaforrás pedig az antianyag. Egyetlen grammjának a „közönséges” anyaggal való találkozásakor bekövetkező szétsugárzása, annihilációja során körülbelül annyi energia termelődik, mint egy 1000 megawattos erőmű egynapi folyamatos működésekor. Valóban fantasztikus érték, ami az energia példátlan koncentrálását teszi lehetővé - ám az antianyag számottevő mennyiségben való előállításának technikai nehézségei sem kevésbé fantasztikusak. És ez még nem is az egyetlen, sőt talán nem is a legnagyobb akadály, amelyet le kellene győznünk. Önkéntelenül is felvetődik tehát a kérdés: miért? Nem célszerűbb-e, ha az űrkutatás tevékenységét a jövőben is, miként eddig, a földközeli térségek és a Naprendszer viszonylag könnyen elérhető vidékeinek feltárására, tanulmányozására korlátozza? Mi indokolja azokat a hatalmas erőfeszítéseket, azokat a hatalmas anyagi-szellemi ráfordításokat, amelyeket a távoli naprendszerek elérése megkövetel? A válasz lényege egyetlen mondatba sűríthető: az emberiség fennmaradása ... A bolygórendszerünkből való kilépést, á meginduló terjeszkedést, az újabb és újabb bolygókon való letelepedést nem elsősorban valamiféle tudományos kíváncsiság motiválja majd (bár ennek szerepe sem elhanyagolható), hanem azok az érdekek, amelyeket a jövőben egyre világosabban felismerünk. Az igazi cél ugyanis túlmutat a mostani, nagyrészt a gyakorlati élet igényeit kielégítő, közvetlen hasznosságra törekvő tevékenységen- és ez a cél mindenekelőtt az emberiség életlehetőségeinek, fennmaradási esélyeinek megsokszorozása lesz... Az a társadalom ugyanis - és vonatkozik ez az addigra talán már egységessé váló emberiségre -, amely valamely általa elégségesnek tartott szint elérése után „befelé fordul”, elzárja magát az újabb és újabb hatásoktól, nem mutatva hajlamot azok befogadására - egy idő után szükségképpen védtelenné válik a kívülről jövő változásokkal szemben. A fennmaradás legfőbb biztosítékát a társadalom
154
cselekvőkészségét időről időre próbára tevő, erőtartalékainak, anyagi-szellemi kapacitásainak ismételt mozgósítását igénylő feladatok jelentik. Ilyen feladatok természetesen még sokáig várnak ránk a Földön is - de elérkezik az idő, amikor másutt kell keresnünk őket. A térbeli terjeszkedés másik oldala pedig: minél inkább elszakad az ember a Földtől, a Galaktika minél több pontján létesít bázisokat, településeket - annál kisebb lesz annak veszélye, hogy egy kozmikus katasztrófa teljes egészében elpusztíthatja. Könnyen felmérhetjük ugyanis, hogy jelenlegi földi létünk mennyire érzékeny már a környezeti feltételek viszonylag csekély megváltozása, egy kozmikus szempontból nem túl jelentős esemény iránt is. A természeti környezet viszonylagos állandósága, amely előfeltétele volt az anyag bonyolultabb formákká szerveződésének, végső soron tehát a földi élet és az értelem kialakulásának is, semmi esetre sem tarthat örökké... Mindezt persze - akár jóval előttünk - mások is végiggondolhatták. Ha a Galaktikában léteznek más civilizációk - és jelenleg semmi okunk kétségbe vonni ezt a feltevést , akkor olyanok is akadhatnak közöttük, amelyek akár százmillió évekkel megelőzve minket, már eljuthattak a csillagközi űrutazások szintjéig, felismerve egyben, hogy ezek az űrutazások már nem pusztán a tudományos kíváncsiság kielégítését szolgálják... Ismeretlen objektumok - talán idegen világokból érkezett űrhajók? - röpködnek állítólag a fejünk felett. Talán egyfajta kozmikus tesztnek, képességvizsgálatnak vagyunk az alanyai. Legalábbis vannak, akik ezt állítják, és álláspontjuk nem intézhető el egy kézlegyintéssel. A megfigyelések tömegében úgy látszik, hogy akad néhány, ami elgondolkodtató. Nem mindent sikerült megmagyarázni a megfigyelők - akik között nem csupán laikusokat találunk jóhiszemű vagy szándékos tévedésével avagy általunk már ismert természeti jelenséggel. A „háttérzaj”, a szándékos vagy véletlen tévedések kiszűrése, a tömegpszichológiában keresendő okok figyelembevétele után még mindig visszamarad az észlelések egy csekély töredéke, amelyre nincs - és úgy tetszik, belátható időn belül nem is lesz magyarázat. (Igaz, figyelembe kell vennünk azt is, hogy tudásunk mindenkor
155
véges - éppen ezért nem zárható ki annak lehetősége, hogy azok a jelenségek, amelyekre ma még nem tudunk magyarázatot adni, a jövőben természetes megokolást nyerhetnek.) Vagy nézzünk a múltba. Tény, hogy az utóbbi két-három évezred történelméből maradt ránk több olyan emlék is, amelyekké!.egy szerűen nem tudunk mit kezdeni. Rejtélyességük legfőbb oka - ismét talán csak ismereteink hiányos voltában keresendő. Mindamellett ezeket a rejtélyeket talán egy csapásra megmagyarázná, ha... ha elfogadnánk azokat az elképzeléseket, amelyek egy idegen civilizáció képviselőinek múltbeli földi látogatásán esetleg látogatásain alapulnak. Mert egyelőre még ez a lehetőség sem vethető el. Ha azonban mindezeknek a feltételezéseknek a legcsekélyebb reális alapjuk lenne, mondják, akkor érthetetlen, hogy ezek a távoli égitestekről érkezett állítólagos értelmes lények miért nem próbálják felvenni velünk a kapcsolatot. Hiszen egy civilizáció, amely már eljutott a csillagközi űrutazások szintjére, semmi esetre sem maradhat közömbös a más civilizációkkal történő kapcsolatteremtés lehetősége iránt... Mi magyarázná azt, hogy ezek a lények olyan makacsul kerülik a kapcsolat felvételét holott ez technikailag kétségkívül módjukban állna? Éppen ez az aggasztó, mondják mások, az a körülmény, hogy eddig még nem próbálkoztak meg a kapcsolat kiépítésével. Ez arra utal, hogy szándékaikat illetően a gyanakvás, az óvatosság mindenképpen indokolt. .. Az állítólagos idegenek rejtélyes viselkedésére éppúgy, mint a - legalábbis ez idő szerint - valóságos történelmi rejtélyekre bizonyára többféle megokolást is találhatnánk. Mégis, foglalkozzunk most csupán az egyik lehetséges válasszal. Mi tehát az igazság? Fenyegeti-e az emberiséget az űrből valamiféle támadás? Reális avagy mondvacsinált veszély-e az UFO-k jövőbeni inváziója? És okkal feltételezhetjük-e, hogy a bolygójáról majdan kilépő embernek a természet erőin kívül valami mással is meg kell küzdenie?... Két ellentétes felfogás néz farkasszemet egymással. Tehetünk-e közöttük igazságot? Létezik-e egyáltalán valamiféle középút? Nem könnyű erre választ adni.
156
Korai volna ma még bármelyik csoportnak is igazat adnunk. Kétségtelenül megalapozatlan lenne, ha a megfigyelések nehezen kétség bevonható töredékéből, a feltételezésekből és az azokból eredő következtetésekből kiindulva megteremtenénk a veszélyeztetettség mítoszát, és a Földön kívüli lények részéről fenyegető invázió ürügyén riadót vernénk: veszélyben az. emberiség!. . . Annyit tehetünk csupán, hogy-jelenlegi ismereteink talaján felmérjük az emberiség és egy idegen értelem viszonya alakulásának egyik lehetőségét. Hangsúlyozva, hogy nem ezt tartjuk az egyetlen lehetőségnek... Kiléptünk az űrbe. Első, meglehetősen félénk és bizonytalan lépéseinket tesszük egy általunk eddig kevéssé ismert világban, amelyről a földfelszínen elhelyezett, számtalan zavaró hatás által befolyásolt eszközeink mindeddig csak korlátozott információt nyújthattak. Csupán megközelítő elképzeléseink lehettek arról, hogy mi fogadja az embert odakint, és ezek az elképzelések éppen az első űrutazások tapasztalatai nyomán sok tekintetben módosultak. Nem tudtuk, csupán sejtettük, hogy a kinti világ nem lesz kimondottan barátságos hozzánk, és tőlünk telhetően fel is készültünk és felkészülünk - erre a lehetőségre. Ezernyi technikai eszköz és rendszer célja, hogy minél jobban megvédelmezze az embert az olykor majdnem közömbös, gyakran azonban kimondottan ellenséges természeti környezet hatásaival szemben. Van azonban, amire mindeddig nem készültünk fel, és amire a jövőben is csak korlátozott mértékben leszünk képesek felkészülni. A természeti törvények működését ugyanis egyre jobban megismerhetjük, a világűr tehát ilyen vonatkozásban egyre kevesebb kiszámíthatatlan meglepetés forrása lesz a jövőben. Az élettelen természet támadásainak kivédésére az esélyeink egyre jobbak lesznek. Nem tudjuk azonban, és csupán feltevésekkel élhetünk a tekintetben, hogy az élő természet és különösképpen a világűrben másutt létező értelmes lények milyen meglepetéseket tartogathatnak a számunkra. Értelmes lények. . . A józan ész azt sugallja, hogy az emberiség, amelynek kialakulása törvényszerű folyamat eredménye volt, nincs egyedül a világegyetemben. A feltételek, amelyek kifejlődését lehetővé tették, másutt is
157
létrejöhettek - akár milliárd évekkel ezelőtt is. Ugyanez a józan ész azonban azt is mondja, hogy egy civilizációnak nem kell szükségképpen a földivel azonos feltételek között, azonos módon és irányban fejlődnie. Sokkal elfogadhatóbbnak látszik az a feltételezés, hogy az értelem különféle megnyilvánulásai is az anyagi világ kimeríthetetlenségét, végtelen formagazdagságát tükrözik. Jelenleg gyakorlatilag semmit sem tudunk a bolygónkon kívül létező életformákról. Mi több, létezésükről sincsenek bizonyítékaink (ezeket a bizonyítékokat talán majd a távoli bolygókra ellátogató űrszondák méréseitől várhatjuk). Mindössze feltevéseink vannak, és ezek a feltevések érthető okból csupán a Földön eddig megszerzett tudásunkra épülnek. Tudományosan megalapozott ha nem is egyértelműen elfogadott hipotéziseink vannak arról, hogyan fejlődhetett ki annak idején a földi élet, és hogy milyen feltételek szükségesek egy földi típusú, fehérje alapú élet kialakulásához más napok környezetében bárhol a Galaktikában. Megközelítőleg sem vagyunk képesek felmérni azonban egy gyökeresen más jellegű életforma kifejlődésének esélyeit, hiszen a Földön megszerzett ismereteink, tapasztalataink e tekintetben vajmi kevés támpontot nyújtanak. És éppígy csak találgatni tudjuk, hogy a természet ismert és általunk még ismeretlen törvényei az értelem milyen formáit, milyen megnyilvánulásait teszik lehetővé. Mégis, tudásunk minden hiányossága ellenére, napjainkban általánosan elfogadott nézet, hogy egy civilizáció, amely már eljutott a más civilizációkkal történő kapcsolatteremtés szintjére, szükségképpen jóindulatú is irántunk. Ezzel a véleménnyel vágyaink kivetítésén túlmenően legjobb esetben is az emberiség sajátos fejlődését, a földi tudományos-technikai és társadalmi fejlődés sajátos, az itteni körülmények által determinált alakulását próbáljuk általánosítani. Ez az álláspont nem tekinthető kellőképpen megalapozottnak amennyiben, legalábbis mai tudásunk szerint, nem szükségszerű, hogy egy civilizáció, amellyel valamikor a jövőben esetleg felvesszük a kapcsolatot, egyértelmű barátsággal fogadja a közeledésünket - vagy barátsággal közeledjen hozzánk. Nehézségek, amelyek a kétféle intelligencia viszonyát
158
beárnyékolhatják, mindjárt a kapcsolat felvételénél jelentkezhetnek. Mindenesetre úgy látszik, mintha nem a közös kozmikus nyelvezet megalkotása jelentené a legfőbb problémát. Nincs kizárva például, hogy az emberiség „természetátalakító” tevékenysége során akaratlanul is egy idegen civilizáció érdekeibe ütközik - de a fordítottja is megtörténhet. Összeütközésekhez vezethet a másik fél szándékainak félreismerése és számos olyan körülmény, amely ma még nem látható előre. De mindenekelőtt: felismerjük-e őket egyáltalán - utalva itt arra, hogy ez, akár az eltérő fejlődés, akár egy esetleges több millió éves különbség esetén is adott helyzetben nem kis gondot okozhat? És végül: feltételezhető-e, hogy a kialakuló kapcsolat egyformán hasznos lesz mindkét fél számára? Két civilizáció viszonyát lényegében az érdekek viszonya határozhatja meg. A kétféle intelligencia kölcsönösen hasznos együttműködésére az érdekek legalábbis részleges egybeesése esetén van remény. Az érdekek egybeesését pedig azok a közös vonások biztosíthatják, amelyek a két civilizáció fejlődésében, a környezetben, a természet megfigyeléséből leszűrt tapasztalataikban és gondolkodásmódjukban megtalálhatók. Túlságosan különböző feltételek közepette végbement, eltérő irányú és jellegű fejlődés eredményeként azonban ezeknek a közös vonásoknak a száma minimálisra csökkenhet. Az érdekek megegyezése nem szükségszerű, nem minden esetben valósulhat meg. A kapcsolat alakulását emellett ma még kiszámíthatatlan tényezők is befolyásolhatják. Adódhatnak tehát olyan helyzetek, amelyek előidézői lehetnek az emberiség és egy idegen értelem közötti összeütközésnek is. De az egyoldalú vagy kölcsönös félreértés lehetőségein túlmenően nem képzelhető-e el, hogy egy idegen civilizáció, kizárólag saját érdekeit tartva szem előtt, és úgy ítélve meg, hogy veszélyeztetjük céljai elérését, tudatosan ellenünk forduljon? Természetes, hogy mindenkor igyekezni kell majd megtalálni a kapcsolatteremtés békés formáit, lehetőségeit de nem szükségszerű, hogy ilyen megoldás minden helyzetben, minden esetre létezzék. Talán már a csillagok felé megtett első lépések után szertefoszlik a „jó idegenek” illúziója, és fel kell ismernünk, hogy saját érdekeink csak
159
mások érdekei ellenében, azok rovására érvényesíthetők. De megtörténhet fordítva is, ha „mások”jutnak el hozzánk előbb... Vajon minden esetben érvényes „recept” a civilizációk békés együttműködése a közös célok jegyében: a közös környezet jobb megismerése, a természet ismeretlen törvényszerűségeinek feltárása céljából? Vagy ilyen lehetőség hiányában hajlamosak lennénk-e adott esetben arra, hogy más civilizációk érdekeit valamiféle nemes önfeláldozással az emberiség érdekei fölé helyezzük? És ha nem... ? Kiléptünk az űrbe. Első, meglehetősen félénk és bizonytalan lépéseinket tesszük egy eddig jórészt ismeretlen, számunkra idegen világban. Eddigi tapasztalataink is igazolják: kevés okunk van azt remélni, hogy mindig és mindenütt jóindulatot mutat majd irántunk. Talán csak közömbös lesz de olykor talán kimondottan ellenséges. Ismeretlen objektumok talán más világokból érkezett űrhajók? röpködnek állítólag a fejünk felett. Titokzatos emlékek, nyomok a múltból, furcsa rádiójelzések a kozmosz mélységeiből - megannyi kérdés, amely még válaszra vár. Sejtjük, hogy nem vagyunk egyedül a világ-egyetemben: más értelmes lények, más civilizációk is létezhetnek rajtunk kívül. Valamikor, talán a nem is távoli jövőben sor kerülhet az első kapcsolatfelvételre... az első találkozásra. Milyen hatással lesz ez az esemény az emberiség sorsának további alakulására? És hogyan alakulhat a két, eltérő fejlődési utat bejárt civilizáció viszonya? A válasz ma még és talán hosszú időn át - tág teret enged a fantáziának...
160
KASZÁS ISTVÁNRÓL
1. Valójában a „bevezetés” címet kellene adnom ennek a kis írásnak, hiszen új írót mutatok be, fiatalembert, aki kissé tréfásan szólva kézirattal a hóna alatt felbukkant a sokadalomból, ismeretlenül a kiadó szobáiban és folyosóin, rokonszenves szerénységgel és tájékozatlansággal, ellentétét mutatva mindenben a makacs dilettánsoknak, az írógörcsben szenvedő elszánt néniknek és bácsiknak, akik megszállottan róják tollúkkal a papírt, lépteikkel a szerkesztőségeket, és örömtől kipirosodva hallgatják még a teljesen elutasító véleményt is, mert hiszen róluk, „művükről” beszél a lektor. „Bevezetés”-t kellene tehát írnom a szó régi értelmében, mint a múlt században, amikor igazán „bevezették” az írót úgy, ahogy az irodalmi szalonban, a bálban vagy a jó társaságban szokásos volt. Csakhogy azóta demokratizálódott a világ, ma már elöl megy a „szépreményű ifjú” és mögötte a bemutató, a kísérő, a bevezető, és így helyes. Hiszen az ünnepélyes pillanatnak csak statisztája a szerkesztő, a főszerepet az új ember játssza. Nem álszerénység mondatja velem mindezt s nem is szépelgés, hanem az igazság és az öröm. Alig van a szerkesztői munkának szebb pillanata, mint az, amikor egy kézirat váratlanul (vagy nagyon is vártan?) átpirosodik, megszínesedik, a szavak felragyognak, az alakok mozognak, a cselekmény izgalmassá, feszültté, a gondolat szinte tapinthatóvá válik. „Ki ez?” - kérdi ilyenkor magában a szerkesztő, és előrelapoz az ismeretlen névre, megforgatja, vizsgálgatja. hogy azután elégedetten és a felfedezés izgalmával olvassa tovább a kéziratot. Tudják ezt jól a kiadóknál dolgozók, de nem tudják az olvasók. Ilyenkor kap értelmet a szerkesztői, lektori munka. Ilyenkor felejti az ember az átolvasott, szürke, lapos, rossz kéziratok fej-fájdító tömegét, az
161
elvesztegetett fáradságot és időt, ilyenkor érzi, hogy nem volt haszontalan átrágnia magát a kásahegyen, hiszen értékre talált. Lelkesedése eztán átragad a többiekre is, a szerkesztőség munkatársaira, s kiderül, hogy az emberek jók, mert mindenki segít, mindenki segíteni akar. Valahogy így történt ezzel a regénnyel is, amelyet most tart kezében a Nyájas és Dologtalan Olvasó. 2. A regény olvasásakor azonnal meglepett, hogy írója mennyire készen, kiforrottan fogalmaz, milyen felkészülten használja a tudományos-fantasztikus irodalom eszközeit, mennyire otthonos a sci-fi világában. Ért az izgalom, a feszültség teremtéséhez, a kihagyások technikájához, az alakok és helyzetek tömör, szinte odavetett jellemzéséhez, a több értelmű párbeszédek formálásához, a cselekmény színpadának - a világűrnek - tervezéséhez. Úgy jár-kel a science fiction légkörében, mint más a pesti utcákon, ösztöneiben van a tájékozódás, nem kell félreugrania a villamos vagy autóbusz elől, a jelek, jelzések nem ismeretlenek előtte. Érdemes erre felfigyelnünk, azért, mert idősebb vagy más tájakról érkező írók gyakran visszautasítják, hogy Science fictiont írjanak, s érveik mögött kitapintható, hogy riasztja őket az idegen terület. Kaszás István ahhoz a nemzedékhez tartozik, • amely a tudományos-fantasztikus irodalommal és a természettudomány új eredményeivel már gyerekkorában találkozott, elfogadta, magáévá tette ezeknek eredményeit, szemléletét, ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek az atombomba, a holdutazás, az űrkutatás, a műanyag, a lézer, a modern biológia vagy a számítógép éppannyira realitás, mint amennyire a Science fiction (Lem, Jefremov, Asimov, Bradbury, Simák, Hoyle stb.) irodalom vagy a repülő csészealjakról szóló hír: átgondolandó hipotézis. A legfantasztikusabb realitásokkal tömött világon számukra úgy tűnik át a Science fiction, mint a filmtrükkökben egyik táj a másikon. Azt hiszem, elválaszthatatlannak érzik a kettőt. Erre a jelenségre egyaránt felfigyelt már a szovjet és az amerikai kritika, illetve pszichológia.
162
„Úgy látszik - írja Julij Kagarlickij, hogy a fantasztikus irodalom új világa nemcsak hogy határozottan kirajzolódott fő vonásaiban, de saját, mindenki által elfogadott történelemre is szert tett... A fantasztikus világ majdnem any-nyira ismerős és megszokott az ember számára, mint a hagyományos irodalom világa... Miért van így ? Hiszen a science fiction minden másfajta irodalomnál szabadabban nyúl a valósághoz. Mégis kialakult benne egy egységes, bár sok változatban létező „fantasztikus világ”, hőseinek cselekvési tere...” Nem kezdeném el itt vizsgálni ennek a valódi jelenségnek érvényét, sem természetét, csak - egyetértve Kagarlickij megállapításával - azt hangsúlyoznám, hogy a sci-fi világa és a való világ sokkal közelebb áll egymáshoz, mint sokan hiszik. Paradox módon éppen ebben a közeledésben lelhetjük okát a sci-fi bizonyos elszürkülésének, sőt átmeneti válságának. Tény az, hogy Nyugaton nemzedékek gondolatvilágát determinálta - vagy befolyásolta - a Science fiction, és hogy ez a folyamat most már nálunk is észrevehető. Irodalmi vetületben ez azt jelenti, hogy várhatjuk a magyar science fiction új nemzedékének megjelenését, az előőrsök (Kaszás István, Pápay Kálmán stb.) után nyomuló csapatot. 3. Érdekes, hogy Kaszás István első regénye menynyire ragaszkodik a hagyományos, „klasszikus” sci-fi tematikájához, gondolat- és problémaköréhez és ezzel együtt szerkesztési, regénykonstruáló módszereihez. Nyomát sem találjuk benne az angolszász vagy francia „új hullám” groteszk vagy abszurd látásának, stílusromantikájának, avantgarde hajlandóságainak, mélypszichológiai érdeklődésének. A negyvenes-ötvenes évek űrhajózási romantikája, a kozmoszt bejáró és feltáró ember kalandja, az idegenekkel találkozó úttörők gondja majdnem úgy határozza meg Kaszás regényét, mint E. „Doc” Smith, Asimov, Leins-ter vagy „mutatis mutandis” Lem, illetve Jefremov korai írásait. Az író belenéz a végtelen térbe, elképzeli a korszakot, amely űrhajókat küld a Galaktika minden tájára, és azon töpreng, hogy milyen lesz az ember találkozása más naprendszerek értelmes, esetleg sokkal fejlettebb kultúrájú és civilizációjú élőlényeivel.
163
Kaszás a kérdésre nálunk kissé szokatlan vagy meglepő választ ad. Azt mondja ugyanis, hogy számíthatunk az érdekek összeütközésére, s ennek következtében esetleg háborús konfliktusokra is. Első látásra ez a nézet hasonlít a „klasszikus” nyugati Science fiction sok Írójának álláspontjához. Csakhogy a különbség óriási. A nyugati sci-fi ahogy ez nálunk is ismeretes a hidegháború éveiben az akkori helyzetet transzponálta, és a földi viszonyokat, konfliktusokat és veszélyeket a világűrbe vetítve az aktuális gondokról beszélt pozitívan, tehát a háborút tagadva - vagy negatívan, tehát a háborút helyeselve. (Csak zárójelben említem, hogy a második világháború idején ezt a kérdést másképpen kell vizsgálnunk.) Amikor tehát a nyugati sci-fi a kozmikus háborúkról beszélt, mindig a földi háborúkra gondolt. Kaszás másképpen nézi a dolgot. Neki valóságos problémája az, hogy mi történik majd a világűrben. Nem a mai, földi állapotot vetíti a távoli térbe és időbe, hanem azt kutatja, hogy a földlakók és idegenek találkozása valóban békés lesz-e, ahogy ezt a tudósok, az értelem erejében bízva, feltételezik. Kaszás válasza ellentmond e feltételezéseknek. Az érdekek különbözősége mondja, és ebben az emberiség eddigi történelmére támaszkodik háborút okozhat. Nem szükségszerűen függ össze a civilizációs és kulturális fejlettség a békés törekvésekkel. Olyan állítás ez, amely bizonyára vitatható, de legalább annyi érvet lehet felhozni mellette, mint az ellenkező vélemények mellett. S ha hozzátesszük, hogy a jövendő egységes emberiségének egyformán fel kell készülnie mind a két lehetőségre, akkor nem utasíthatjuk el Kaszás nézeteit, figyelembe véve azt is, hogy szerinte az emberiség minden nehézségben megállja helyét, és végeredményben legyőzhetetlen. így Kaszás könyvét a Science fiction figyelmeztető, elgondolkoztató, felkészítő irányzatához sorolhatjuk. 4. Kaszás olyan embernek látszik, akiről, ha ránézünk, azonnal tudjuk, hogy hallgatag és szófukar, pedig még ki sem nyitotta a száját. Magas homloka, arcának minden vonása arra utal, hogy gondolkodó, elmélyült, töprengő természet,
164
átgondolt nézeteihez ragaszkodó és inkább befelé forduló ember. Amikor szűkszavúságát kissé tréfásan szemére vetettem, egy papírlapot húzott elő az életrajzával, és átadta. Ez az életrajz sem mondható szófecsérlésnek. „1949-ben születtem Budapesten - írja. -1973-ban végeztem az ELTE Természettudományi Karának fizikus szakán. E két időpont között semmi olyan mozzanatot, eredményt nem tudnék említeni az életemből, ami általánosabb érdeklődésre tarthatna számot. Legfeljebb annyit talán, hogy két-három éve foglalkozom aktívan a sci-fi műfajával. Alkalomszerűen. Ez a kötet lényegében első írásaimat tartalmazza A továbbiakban elmondja, hogy érdeklődését kitölti a fizika, az űrhajózás és a csillagászat, és figyelemmel kíséri napjaink tudományos-technikai fejlődésének bizonyos irányait. Irodalmi terveiről, elképzeléseiről csak annyit mond, hogy a sci-fit eszköznek tekinti gondolatai kifejtéséhez. Ebben azokhoz a tudósokhoz (Wiener, Szilárd Leó, Huxley, Haldane stb.) csatlakozik, akik nagy tömegekhez akartak szólni tudományos vagy társadalmi gondjaikról, és ezért írtak tudományos-fantasztikus regényeket vagy novellákat. Különbözik tőlük annyiban ahogy fentebb már mondtam , hogy természetesen, minden komolyabb nehézség vagy nehézkesség nélkül ír, és epizódokból álló regényét kitűnően megszerkesztette. Reméljük, abban is különbözik a fent nevezettektől, hogy nem alkalmi látogatója, turistája lesz a tudományosfantasztikus irodalomnak, hanem állandó, szorgalmas művelője. Kuczka Péter
165
