William Faulkner: A Hang és a Téboly

William Faulkner A HANG ÉS A TÉBO LY William Faulkner: The Sound and the Fury © William Faulkner, 1929 Fordította: Göncz Árpád

A KÖNYV SZER EPL ŐI ason Compson, a Compson gyerekek édesapja. Caroline Bascomb Compson, a felesége. aury Bascomb, Caroline bátyja. Candace (Caddy) Compson (1891-), Jason és Caroline legidősebb lánya. Quentin Compson (1889-1910), Jason és Caroline legidősebb fia. ason Compson (1893-), Jason és Caroline második fia. enjy Compson (1895-1935), Jason és Caroline legkisebb, idióta fia (eredetileg Maurynak hívták, 1900-ban keresztelték Benjynek, mikor idióta voltát Quentincsak Compson (1911-), Caddy át Dalton Amestől házasságon kívülfölismerték). született lánya. Dilsey Gibson , Compsonék néger szakácsnője. oskus (Rocius) Gibson, Dilsey férje, Compsonék néger cselédje. Frony, Roskus és Dilsey lánya. Versh, Roskus és Dilsey fia, Benjamin első gondozója. T. P., Roskus és Dilsey fia, Benjamin későbbi gondozója. Luster , Frony fia, Benjamin gondozója. Shreve McCannon, Quentin szobatársa a Harvard Egyetemen. Gerald Bland, harvardi diák.

Dalton Herbert Ames, Caddy és lányának, Quentinnek Sidney Read,csábítója Caddy első férje, indianai bankár. apja. Damuddy, a Compson gyerekek nagyanyja.

A REGÉNY CSELEMK ÉNYE S ZEMPONTJÁB ÓL F ONTOS MÚLTBELI ES EMÉNYEK 1898 – Damuddy halála. 1900 – Megállapítják, hogy Benjy idióta és nevét Mauryról – e nevet nagybátyja után kapta – Benjaminra változtatják. 1909 – Eladják Benjy legelőjét a golf klubnak, hogy a pénzen elküldhessék Quentint a Harvard Egyetemre. 1910 – Caddy teherbe esik. 1910 – Caddy férjhez megy Sidney Herbert Headhez (április 25). 1910 – Quentin öngyilkosságot kövét el Cambridge-ben (június 2). 1911 – Caddy hazalátogat Jeffersonba, hogy ott hagyja szüleinél kislányát. A kislányt, akit a nagyszülők gondjaira bíz, halott bátyja után Quentinnek keresztelik. 1911 – Benjyt, Jason követelésére, kiherélik, mert megijeszt egy csoport iskolás lányt. 1912 – Jason Compson, az apa, meghal.

1928 ÁPRILIS HETEDIKE A kerítésen át, a göndör virágos rések közt láttam, hogy ütik. A zászló felé jöttek, én meg mentem a kerítés mentén. Luster a fűben kutatott a virágos fa mellett. Kivették a zászlót, és ütöttek. Aztán odamentek az asztalhoz, az egyik ütött, és a másik is ütött. Aztán továbbmentek, és én is mentem a kerítés mentén. Luster eljött a virágos fától, és mentünk a kerítés mentén és ők megálltak és mi is megálltunk és én átnéztem a kerítésen, míg Luster kutatott a fűben. – Caddie,[1] ide. – Ütött. Átvágtak a legelőn. Ott maradtam a kerítésnél, és néztem, hogy mennek elfelé. – Figyeljen mán az emberre, no – mondta Luster. – Micsoda dolog ez, harminchárom éves, és így viselkedik. Azután, hogy én bementem a városba, csak hogy megvegyem magának a tortát. Hagyja mán abba ezt a nyöszörgést. Inkább segítsen megkeresni a húszast, hogy elmehessek ma este a cirkuszba. Piciket ütöttek, át a legelőn. Visszamentem a kerítés mentén oda, ahol a zászló állt. Lobogott a csillogó füvön és a fákon. – Gyerünk innét – mondta Luster. – Ezt mán láttuk. Erre mán úgyse gyünnek többet. Gyerünk le a patakhoz, és keressük meg a húszast, mielőtt még valami nigger megtalálja. Piros volt, lobogott a legelőn. Aztán rászállt és billegett rajt egy madár. Luster dobott. A zászló lobogott a csillogó füvön és a fákon. Ott maradtam a kerítésnél. – Ne nyöszörögjön mán – mondta Luster. – Ha egyszer nem gyünnek, hát nem gyünnek, én nem tudom ide hozni őket. Ha el nem hallgat, mami nem csinál magának születésnapot. Ha el nem hallgat, tudja, hogy én mit csinálok? Megeszem az egész tortát. Megeszem a gyertyákat is. Mind a harminchármat. Gyerünk, menjünk le a patakhoz. Meg kell találnom a húszasomat. Az is lehet; hogy labdát is találunk. Tessék. Tessék, ott vannak. Amoda ni. Lássa? – Odajött a kerítéshez, és kinyújtotta a karját. – Lássa? Ide mán nem gyünnek vissza. Gyerünk. Mentünk a kerítés mentén, odaértünk a kert kerítéséhez, rajta volt az árnyékunk. Az én árnyékom magasabb volt a kerítésen, mint Lusteré. Odaértünk a kitört részhez, és átmentünk rajta. – Várjon egy pillanatig – mondta Luster. – Megint beakadt abba a szögbe. Képtelen úgy átbújni, hogy bele ne akadjon abba a szögbe. Caddy kiszabadított, és átbújtunk. Maury bácsi azt mondta, hogy aztán meg ne lásson senki, hajoljunk hát le, mondta Caddy. Hajolj le, Benjy. Így, látod. Lehajoltunk, és átvágtunk a kerten, a virágok zörögtek és reszelték a lábunkat. A föld kemény volt. Átmásztunk a kerítésen, a disznók röfögtek és szuszogtak. Biztos szomorúak, mert az egyiket ma megölik, mondta Caddy. A föld kemény volt, föltúrt és göröngyös. Ne vedd ki a kezed a zsebedből, mondta Caddy. Még megfagy. Azt meg nem szeretnéd, ha karácsonyra megfagyna a kezed, ugye. – Hideg van kint – mondta Versh. – Az ember ilyenkor nem kívánkozik ki. – Mi az már megint – mondta Anya. – Ki akar menni – mondta Versh. – Hadd menjen – mondta Maury bácsi. – Hideg van – mondta Anya. – Jobb, ha benn marad. Benjamin. Hagyd már abba.

– Nem árt neki – mondta Maury bácsi. – Te, Benjamin – mondta Anya. – Ha nem leszel jó, kiküldelek a konyhába. – Mami azt mondja, ne tessék ma kiengedni a konyhába – mondta Versh. – Azt mondja, ma kell megsütnie mindent. – Hadd menjen, Caroline – mondta Maury bácsi. – Agyongyötröd magad miatta. – Tudom – mondta Anya. – Ez az én keresztem. Néha már arra gondolok... – Tudom, tudom – mondta Maury bácsi. – Kímélned kell magadat. Csinálok neked egy puncsot. – Az még jobban fölizgat – mondta Anya. – Tudod jól. – Jobban leszel tőle – mondta Maury bácsi. – Gyerek, öltöztesd fel jól, és vidd ki egy kicsit. Maury bácsi kiment. Versh–kiment. – Nagyon kérlek, hallgass mondta Anya. – Hisz azon vagyunk mind, hogy minél hamarabb kint légy. Csak azt nem akarom, hogy megbetegedj. Versh föladta rám a hócipőmet és a kabátomat, föltettük a sapkámat, és kimentünk. Maury bácsi az üveget rakta el a kredencbe az ebédlőben. – Tartsd kint egy félórát, gyerek – mondta Maury bácsi. – És ne menjetek ki az udvarról. – Igenis, uram – mondta Versh. – Az udvarról sose engessük ki. Kimentünk az ajtón. A nap hidegen csillogott. – Hova megy? – mondta Versh. – Mán meg azt hiszi, hogy a városba megy. – Átmentünk a zörgő leveleken. A kapu hideg volt. – Jobb, ha nem veszi ki a kezét a zsebjibül – mondta Versh. – Még ráfagy a kapura, akkor aztán mita csinál. MérÉreztem nem aa házban várja Aőket? Bedugta zsebembe. Hallottam, hogy zörgeti leveleket. hideg szagát. kapu–hideg volt. a kezemet a – Hikkidió, tessék. Néé. Ott fenn a fán. Nézze csak, Benjy, mókus. Nem éreztem a kaput, de éreztem a csillogó hideg szagát. – Jobb, ha nem veszi ki a kezét a zsebjibül. Jött Caddy, lépésben. Aztán szaladt, iskolatáskája lengett, lötyögött a hátán. – Szia Benjy – mondta Caddy. Kinyitotta a kaput, bejött és lehajolt. Caddynek levélszaga volt. – Elém jöttél – mondta. – Caddy elé jöttél. Versh, hogy hagyhattad, hogy ennyire kihűljön a keze? – Én megmondtam neki, hogy ne vegye ki a kezét a zsebjibül mondta Versh. – De csak fogta azt a vaskaput. – Caddy elé jöttél – mondta, és dörzsölte a kezemet. – Mi baj? Mit szeretnél elmesélni Caddynek? Caddynek olyan szaga volt, mint a fáknak, és mint mikor azt mondja, hogy most alszunk. Mit nyöszörög, mondta Luster. Maj megint nézheti őket, ha ott leszünk a patakparton. Tessék. Tessék, dögfűvirág. Odaadta nekem a viragot. Átmentünk a kerítésen, be a telekre. – Mi az? – mondta Caddy. – Mit szeretnél elmesélni Caddynek? Kiküldték, Versh? – Nem tudták mán benn tartani – mondta Versh. – Nem hagyta abba, míg ki nem eresztették, és egyenesen ide gyütt, és azóta les ki a kapun. – Mi az? – mondta Caddy. – Azt hitted, akkor lesz karácsony, ha én hazajövök az iskolából? Azt hitted? Még csak holnapután lesz karácsony. Jézuska, Benjy. Kis Jézuska. Gyere, szaladjunk be a házba, melegedjünk meg. – Megfogta a kezem, és átszaladtunk a csillogó, csörgő leveleken. Fölszaladtunk a lépcsőn, ki a csillogó hidegből, be a sötét hidegbe. Maury bácsi az üveget tette vissza a kredencbe. Hívta Caddyt. Caddy azt mondta: – Vidd a kályhához, Versh. Menj el szépen Versh-sel – mondta. – Egy perc, és itt vagyok. Odamentünk a kályhához. Anya azt mondta:

– Nagyon átfázott, Versh. – Nem a’ – mondta Versh. – Vedd le a kabátját meg a hócipőjét – mondta Anya. – Hányszor mondjam már, hogy míg a hócipő rajta van, ne hozd be a házba. – Mhm – mondta Versh. – Maradjon mán nyugton. – Levetette a hócipőmet, és kigombolta a kabátomat. Caddy azt mondta: – Várj, Versh. Ugye kijöhet velem újra, Anya? Szeretném, ha kijönne velem. – Jobb, ha nem viszed ki – mondta Maury bácsi. – Ma már eleget volt kint. – Maraojatok csak bent mind a ketten – mondta Anya. – Nagyon lehűlt odakint, azt mondja Dilsey. –– Jaj, Anya – –mondta Szamárság mondtaCaddy. Maury bácsi. – Egész nap az iskolában ült. Kell neki egy kis friss levegő. Szaladj csak, Candace. – Hadd jöjjön ő is, Anya – mondta Caddy. – Kérlek. Tudod, hogy különben sírni fog. – Akkor mért mondtad előtte? – mondta Anya. – Miért jöttél egyáltalán be? Mert muszáj volt valami okot találnod, hogy megint nyaggasson. Ma már eleget voltál kint. Ülj le szépen, és játssz vele. – Hadd menjenek ki, Caroline – mondta Maury bácsi. – Egy kis hideg nem árt nekik. Ne felejtsd el, hogy neked kímélned kell magadat. – Tudom – mondta Anya. – Azt senki nem tudja, hogy én menynyire félek a karácsonytól. Senki. Én nem bírok annyit, mint mások. Bár volnék erősebb, már csak Jason és a gyerekek kedvéért is. – Csak annyit csinálj, amennyi az erődből és ne hagyd, hogyAnyátok nyaggassanak – mondta Maury bácsi. – Na, szaladjatok, mind a ketten. De ne telik, maradjatok kint sokáig. megharagszik. – Igenis – mondta Caddy. – Gyere, Benjy. Kimegyünk. – Begombolta a kabátomat, és mentünk az ajtó felé. – Csak nem akarod kivinni ezt a gyereket úgy, hogy nincs rajta a hócipője? – mondta Anya. – Azt akarod, hogy beteg legyen, most, hogy tele a ház vendégekkel? – Elfelejtettem – mondta Caddy. – Azt hittem, rajta van, Visszamentünk. – Hát gondolkozz – mondta Anya. Maradjon már nyugton, mondta Versh. Fölhúzta rám a hócipőmet. – Hamarosan már úgyse leszek, és akkor neked kell gondoskodnod róla. – Most lépjen bele, mondta Versh. – Gyere ide, és adj egy puszit Anyának, Benjamin. Caddy odavitt Anya karosszékéhez, és Anya a keze közé fogta az arcomat, aztán magához ölelt. – Szegény picikém – mondta, aztán elengedett. – Vigyázzatok rá, édesem, te is meg Versh is. – Mhm – mondta Caddy. Kimentünk. Caddy azt mondta: – Neked nem kell kijönnöd, Versh. Most majd én vigyázok rá egy kicsit. – Jól van – mondta Versh. – Az elébb se mulatságból mentem ki ebbe a hidegbe. – Továbbment, és mi megálltunk a hallban és Caddy letérdelt és megölelt és csillogó hideg arca az enyémet érte. Olyan szaga volt, mint a fáknak. – Nem is vagy te szegény picike. Ugye? Van neked Caddyd. Vagy talán bizony nincs neked Caddyd? Hagyja mán abba ezt az örökös vernyákolást, mondta Luster. Nem szégyelli magát, hogy ilyen éktelen lármát csap. Elmentünk a kocsiszín mellett, ahol benn állt a kocsi. Új kereke volt. – Na üljön fel, oszt maradjon nyugton, amíg a mamája nem jön – mondta Dilsey. Fölsegített a kocsira. T. P. fogta a gyeplőt. – Én mondom, nem értem, mér nem vesz már Jason egy új bricskát mondta Dilsey. – Ez az izé egy szép nap majd szétesik alattok. Nézd azokat a kerekeket.

Jött Anya, engedte le a fátylát. Virág volt nála. – Roskus hol van? – mondta Anya. – Roskus a karját se tudja ma mozdítani – mondta Dilsey. T. P. jól hajt. – Vele félek – mondta Anya. – Vagytok annyian, hogy egyszer egy héten kocsis is kerüljön a bricskara. Igazán nem nagy kérés, Isten a megmondhatója. – De hisz maga is tudja, Miss Cahline, hogy Roskust mennyire elővette a reuma. Még azt is alig tudja elvégezni, amit muszáj neki – mondta Dilsey. – Gyüjjön csak nyugodtan, és üljön fel. T. P. is elhajt magával úgy, mint Roskus. – Vele félek – mondta Anya. – Ha a picivel vagyok. fölment lépcsőn. – Méghogy Na,Dilsey induljanak, ha aegyszer menni akar. pici. – Megfogta Anya karját. – Egy akkora ember, mint T. P. – Vele félek – mondta Anya. Lejöttek a lépcsőn, és Dilsey fölsegítette Anyát a kocsira. – De talán az is lesz a legjobb mindnyájunknak – mondta Anya. – Hogy nem szégyelli magát így beszélni – mondta Dilsey. – Kevés ahhoz egy tizennyolc éves nigger, hogy Quennie-t megugrassa, tudja jól. Vénebb az a ló, mint T. P. meg Benjy együttvéve. Te meg ne üsd nekem azt a lovat, T. P., hallod-e. Ha nem hajtasz Miss Cahline kedve szerint, megmondom Roskusnak. Annyira még nincs oda, hogy el ne lássa a bajodat. – Mhm – mondta T. P. – Tudom, hogy valami történni fog – mondta Anya. – Hagyd már abba, Benjamin. – Adjon a kezébe egy szál virágot – mondta Dilsey. – Lássa, hogy azt szeretné. – Benyúlt a keze a kocsiba. – Nem, nem – mondta Anya. – Akkor az egész összekuszálódik. – Fogja – mondta Dilsey. – Majd én kihúzok egyet. – Adott egy szál virágot, és a keze elment. – Na gyerünk, mielőtt még Quentin észreveszi magukat, és ő is menni akar – mondta Dilsey. – Quentin hol van? – mondta Anya. – Lent a földszinten, Lusterrel játszik – mondta Dilsey. – Indulás, T. P. Úgy hajtsd azt a bricskát, ahogy Roskus mondta, hallod-e. – Mhm – mondta T. P. – Cc, Quennie. – Quentin – mondta Anya. – Ne engedd... – Persze hogy – mondta Dilsey. A kocsi zörgött és csikorgott a kocsifölhajtón. – Félek elmenni, és itt hagyni Quentint – mondta Anya. – Talán nem is kéne elmennem. T. P. – Kimentünk a kapun, odakint már nem zörgött a kocsi. T. P. az ostorral megcsapta Quennie-t. – Te, T. P. – mondta Anya. – Muszáj biztatni – mondta T. P. – Ébren kell tartani, míg vissza nem érünk az istállóba. – Fordulj vissza – mondta Anya. – Félek elmenni, és itt hagyni Quentint. – Itt nem tudok megfordulni – mondta T. P. Odébb kiszélesedett az út. – Itt már meg tudsz fordulni – mondta Anya. – Jó – mondta T. P. Fordult a kocsi. – Te, T. P. – mondta Anya, és belém kapaszkodott. – Valahogy csak meg kell fordulnom – mondta T. P. – Hó, Quennie. – Megálltunk. – Még kiborítasz – mondta Anya. – Akkor most mit csináljak? – mondta T. P.

– Félek, ha te fordulni próbálsz – mondta Anya. – Cc, Quennie – mondta T. P. Mentünk tovább. – Tudom, hogy Quentinnek valami baja lesz, míg nem vagyok itthon. Dilsey nem vigyáz rá – mondta Anya. – Sietnünk kell haza. – Nohát akkor, cc – mondta T. P. Megcsapta Quennie-t az ostorral. – Te, T. P. – mondta Anya, és belém kapaszkodott. Hallottam Quennie patáit, és csillogó foltok futottak kétoldalt simán és szakadatlanul és árnyékuk hullámzott Quennie hátán. Futottak, mint a csillogó kerékráf. Aztán a magas fehér oszlopnál, ahol a katona állt, az egyik oldalon eltűntek. De a másik oldalon simán és szakadatlanul futottak tovább, csak kicsit lassabban. –– Mit akarsz? megyünk – mondta–Jason. Zsebében A temetőbe mondta Anya. volt a keze és ceruza volt a füle mögött. – Jó – mondta Jason. – Menjetek, én nem tartalak vissza. Ez az egész, csak ezt akartad közölni? – Tudom, hogy te nem jössz – mondta Anya. – De nagyobb biztonságban érezném magam, ha önnél. – Biztonságban, mitől? – mondta Jason. – Se Apa, se Quentin nem bánthat. Anya a fátyla alá dugta a zsebkendőjét. – Hagyd abba, Anya mondta Jason. – Vagy azt akarod, hogy ez az átkozott gyagyás is rákezdjen bömbölni itt a tér közepén? Indíts tovább, T. P. – Cc, Quennie – mondta T. P. – Ez az én keresztem – mondta Anya. – De már nem tart soká. Megállj – mondta – Hó – mondta T. P.Jason. Jason azt mondta: – Maury bácsi szeretne fölvenni ötvenet a terhedre. Erről mi a véleményed? – Miért engem kérdezel? – mondta Anya. – Nekem úgysincs szavam. Nem akarok a terhetekre lenni, se neked, se Dilseynek. Hamarosan már úgyse leszek, és akkor te... – Gyerünk tovább, T. P. – mondta Jason. Továbbfutottak a foltok. Most a másik oldalon is megint, fényesen, gyorsan és simán, mint mikor Caddy azt mondja, hogy most alszunk. Bőgőmasina, mondta Luster. Hogy nem szégyelli magát. Végigmentünk az istállón. Üres volt minden állás. Nincs itt már tarka póni, hogy lovagolhasson, mondta Luster. A padló száraz volt és poros. A tető beroskadt. A ferde hézagok tele voltak pörgő sárgasággal. Hát erre hova megy. Azt akarja, hogy kupán találják egy labdával. – Ne vedd ki a kezed a zsebedből – mondta Caddy. – Még megfagy. Azt meg nem szeretnéd, ha karácsonyra megfagyna a kezed, ugye? Megkerültük az istállót. A nagy tehén meg a kicsi ott állt az ajtóban, és hallottuk, hogy bent dobog Prince és Quennie és Fancy. – Ha nem volna ilyen hideg, most meglovagolnánk Fancyt – mondta Caddy. – De ahhoz ma hideg van, hogy lovagoljunk. – Aztán megláttuk a patakot, ahol a szél fújta a füstöt. – Ott fogják leölni a disznót – mondta Caddy. – Arrafelé jöhetünk vissza, és megnézhetjük. – Mentünk lefelé a dombról. – Szeretnéd te vinni a levelet – mondta Caddy. – Viheted. – Kivette a levelet a zsebéből, és betette az enyémbe. – Karácsonyi ajándék. Maury bácsi Mrs. Pattersont akarja meglepni vele. Úgy kell odaadnunk neki, hogy senki meg ne lásson. Ne vedd ki a kezedet a zsebedből. – Odaértünk a patakpartra. – Befagyott – mondta Caddy. – Nézd. – Betörte a víz tetejét, és az arcomhoz érintette egy darabját. – Jég. Ebből látszik, hogy milyen hideg van. – Átsegített, és mentünk föl a dombra. – Még Anyának és

Apának se mondhatjuk meg. Tudod, hogy mit gondolok? Azt hiszem, ez Anyának és Apának is meglepetés, meg Mr. Pattersonnak is, mert Mr. Patterson küldött neked cukorkát. Emlékszel, a nyáron küldött neked Mr. Patterson cukorkát. Egy kerítés volt ott. A szőlő száraz volt és zörgette a szél. – Csak azt nem értem, hogy Maury bácsi miért nem Versht küldte – mondta Caddy. – Versh se mondaná meg senkinek. – Mrs. Patterson kinézett az ablakon. – Itt várj rám – mondta Caddy. Itt. Ne menj el sehova. Egy perc, és itt vagyok. Add ide a levelet. – Kivette a levelet a zsebemből. A levél a kezében volt, ahogy átmászott a kerítésen, és átment a barna, zörgő virágokon. Mrs. Patterson kijött az ajtóba, kinyitotta a levelet és állt. Mr. Patterson csapkodott a zöld virágok közt. aAbbahagyta a csapkodást, és rám Mrs. nézett. Mrs. Patterson futva jött a kerten át. Mikor megláttam szemét, sírtam. Te hülye, mondta Patterson. Megmondtam neki, hogy soha többé ne küldjön egyedül. Add ide. Gyorsan. Mrs. Patterson sietve jött a kapával. Mrs. Patterson áthajolt a kerítésen, kinyújtotta a kezét. Megpróbált átlépni a kerítésen. Add ide, mondta, add már ide. Mrs. Patterson átlépett a kerítésen. Elvette a levelet. Mrs. Patterson ruhája fönnakadt a kerítésen. Megint megláttam Mrs. Patterson szemét, és leszaladtam a dombról. – Odaát nincs semmi más, csak házak – mondta Luster. – Lemegyünk a patakhoz. Lent a pataknál mostak. Valaki énekelt. Éreztem a csapódó ruha és a füst szagát, amit a szél odaátról hozott. – Ide üljön le – mondta Luster. – Odaát semmi keresnivalója. Még eltalálnák a labdával, ha átmenne. – Hát ez itt mit akar? – Maga se tudja – mondta Luster. – Azt hiszi, hogy át akar menni, ahol azt a labdát ütögetik. Üljön csak le ide, és játszódjék a dögfűvirágjával. Ha meg nézni akar valamit, nézze azokat a gyerekeket, ahun játszanak a patakban, ni. Viselkedjék végre ember módjára. – Leültem a partra, ahol mostak, és a füst kék volt, amit fújt a szél. – Nem talált valamelyikük egy húszast? – kérdezte Luster. – Itt vesztettem el valahol. Ehun ni, lukas a zsebem, és kiesett. Ha nem találom meg, nem tudok elmenni ma este a cirkuszba. – Hunnét vót neked húszasod, gyerek? Tanátad valami fehérember zsebibe, mikor nem nézett oda, mi? – Kerűtt, ahunnét kerűtt – mondta Luster. – Van ott még dögivel. Csakhogy nekem ezt köll megtalánom. Ha maguk még meg nem talátták. – Törődök is én a húszasokkal. Megvan nekem a magam dóga. – Gyüjjön ide, Benjy – mondta Luster. – Segítsen megkeresni. – Tuggya is ez, hogy mi az a húszas, még ha lássa is, hallod. – Akkó is segíthet megkeresni – mondta Luster. – Maguk mind ott lesznek az este a cirkuszban, mi? – Hallgass mán azzal a cirkusszal. Mire evvel a teknővel itt végzek, a kezemet se tudom fölemelni, olyan fáradt leszek. – Mánpedig fogadok, hogy ott lesz – mondta Luster. – Fogadok, hogy ott vót tennap este is. Fogadok, hogy mire a sátorba be lehet menni, maguk mind ott lesznek. – Lesz ott elég nigger nélkülem is. Vót tennap este is. – A nigger pénze is ér annyit, mint a fehéreké, asziszem. – Azér ád a fehér a niggernek pénzt, mer tudja, hogy úgyis visszaveszi tőle az első magafajta, amék egy rezesbandával arra keveredik, a nigger meg dógozhat újra, hogy legyen neki. – Senki se hajtsa magát, hogy elmenjen a cirkuszba.

– Hát nem. Azt nem is mondom. – Mi baja magának a fehérekkel? – Nekem semmi. Én járom a magam útját, járják ők is a magukét. Törődök is én avval a cirkusszal. – Van ott egy ember, az fűrészen muzsikál. Akár egy bendzsón. – Maga tennap este vót ott – mondta Luster. – Én meg ma megyek. Ha megtalálom azt a húszast. – Aztán ezt is elviszed magaddal? – Még hogy én? – mondta Luster. – Há mit gondol maga, mindenhova magammal viszem, hogy aztán vonyítson nekem? – Aztán mit csinálsz vele, ha vonyít? – Megverem – mondta Luster. Leült, és föltűrte az overallja nadrágját. Azok ott játszottak a patakban. – Megkerestetek mán minden labdát, mi? – mondta Luster. – Nézd csak, milyen nagy szád van. Fogadok, hogy szorulnál ám, ha a nagymamád hallaná, hogy így beszélsz. Luster bement a patakba, ahol játszottak. Végigkutatta a partot. – Ma reggel, mikor itt jártunk, még megvolt – mondta Luster. – Aztán hun vesztetted el? – Itt ni, ezen a lyukon esett ki a zsebembűl – mondta Luster. Mind a patakban kutattak. Aztán hirtelen mind fölegyenesedtek és megálltak, aztán fröcsköltek és verekedtek a vízben. De Luster szerezte meg,hun ők vannak? meg beleguggoltak a vízbe, és a bokrokon át fölnéztek a dombra. – Hát azok – kérdezte Luster. – Még nem látni őket. Luster zsebre vágta. Azok lefelé jöttek a dombról. – Nem esett ide egy labda?1 – Itt kell lennie a vízben. Gyerekek, egyiktek se látta vagy hallotta, hogy ide esett? – Itt nem hallottam semmit – mondta Luster. – Odaát, annál a fánál hallottam csapódni valamit. De nem tudom, merre ment. Nézték a vizet. – Az ördögbe is. Nézzük meg a patakban. Ide esett le. Láttam. Végigkutatták a patakot. Aztán visszamentek, föl a dombra. – Megtaláltátok a labdát – mondta a fiú. – Hát azt én mit kezdenék vele? – mondta Luster. – Nem is láttam semmiféle labdát. A fiú bement a vízbe. Aztán továbbment. Megfordult, és ránézett Lusterre. Aztán továbbment, lefelé a vízben. A férfi fent a dombon azt mondta – Caddie. – A fiú kijött a vízből, és fölment a dombra. – Nézze meg az ember – mondta Luster. – Fogja mán be a száját. – Ez most mér nyöszörög? – Tudja az öregisten – mondta Luster. – Egyszer csak rákezdi. Ezt csinálja egész délelőtt. Talán mer a születésnapja van. – Hány éves? – Harminchárom – mondta Luster. – Ma harminchárom. – Úgy érted, hogy harminc éve három? – Én csak azt mondom, amit a mami mond – mondta Luster.

– Én nem tudom. De a tortára harminchárom gyertyát teszünk, azt tudom. Kicsi torta. Alig fér rá mind. Elhallgasson mán. Gyüjjön ide vissza. – Jött, és megfogta a karomat. – Vén gyagyás mondta. – Azt akarja, hogy megverjem? – A lesz csak a szép dolog. – Vertem meg mán máskor is. Hallgasson mán – mondta Luster. – Nem megmondtam magának, hogy oda nem mehet föl. Még kupán találják. Gyüjjön csak. – Visszahúzott. – Üljön le. – Leültem, és levetette a cipőmet és fölgyűrte a nadrágomat. – No, menjen csak be a vízbe, oszt játsszon. Lássa, abba tudja maga hagyni ezt a vernyogást. Elhallgattam és bementem a vízbe és jött Roskus és azt mondta, hogy menjünk vacsorázni és Caddy aztMég mondta nincs vacsoraidő. Én nem megyek. Caddy vizes volt. Játszottunk a patakban, és Caddy leguggolt és vizes lett a ruhája és Versh azt mondta: – A mamája majd megveri, hogy bevizezte a ruháját. – A mamám sose csinál olyat – mondta Caddy. – Mert te aztán tudod – mondta Quentin. – Nagyon is jól tudom – mondta Caddy. – És te honnét tudod? – Mert ő maga mondta – mondta Quentin. – És nagyobb is vagyok, mint te. – Én hétéves vagyok – mondta Caddy. – És igenis tudom. több jövőre – mondta Quentin. – Én iskolába – Én meg megyek iskolába – mondtajárok. Caddy.Igaz-e, – Ha Versh? itt lesz az ideje. Ugye, Versh? – Tudhassa, hogy a mamája megveri, ha bevizezi a ruháját mondta Versh. – Nem is vizes – mondta Caddy. Fölállt a vízben, és a ruháját nézte. – Leveszem – mondta. – Akkor majd megszárad. – Azt már nem – mondta Quentin. – De még mennyire – mondta Caddy. – Nem ajánlom – mondta Quentin. Caddy odajött Vershhez és hozzám, és hátat fordított nekünk. – Gombold ki, Versh – mondta. – Ne merd kigombolni, Versh – mondta Quentin. – Nem az én ruhám – mondta Versh. – Kigombolod, Versh – mondta Caddy. – Különben megmondom Dilseynek, hogy tegnap mit csináltál. – Versh kigombolta. – Merd csak levenni a ruhádat – mondta Quentin. Caddy levette a ruháját, és ledobta a partra. Nem volt rajta más, csak az inge meg a bugyija, és Quentin pofon ütötte, és ő megcsúszott és beleesett a vízbe. Fölállt és lefröcskölte Quentint és Quentin is lefröcskölte őt. Az egyikük Vershre meg énrám is fröcskölt, és Versh fölkapott és kitett a partra. Azt mondta, hogy meg fogja mondani Caddyt és Quentint, és Quentin és Caddy erre őt is lefröcskölte. Akkor bebújt egy bokor alá. – Minnyájukat megmondom a maminak – mondta Versh. Quentin kimászott a partra, és megpróbálta megfogni Versht, de Versh elszaladt, és Quentin nem érte utol. Mikor Quentin visszajött, Versh megállt és kiabált, hogy azér is megmondja. Caddy azt mondta, hogy ha nem mondja meg őket, akkor visszajöhet. Versh megígérte, hogy nem fogja, és visszaengedték. – Most meg lehetsz elégedve – mondta Quentin. – Mindkettőnket megvernek.

– Engem nem izgat – mondta Caddy. – Én elszaladok. – De el ám – mondta Quentin. – Elszaladok és sose jövök vissza többé – mondta Caddy. Sírtam. Caddy megfordult, és azt mondta – Hallgass. – Elhallgattam. Aztán a patakban játszottak. Jason is játszott. Ő lejjebb volt, egyedül. Versh előjött a bokorból, és visszatett a vízbe. Caddy hátul csuromvíz volt, és csupa sár és én sírtam és ő odajött hozzám és leguggolt a vízben. – Hallgass – mondta. – Nem fogok elszaladni. – Elhallgattam, Caddynek olyan szaga volt mint a fáknak esőben. Mi baja, mondta Luster. Mér nem hagyja mán abba ezt a vernyogást, és játszik a patakban mint más ember. Mér nem tartod ezt odahaza. Hát nem megmondták neked, hogy ne vidd ki az udvarrul. Még mindég asziszi, hogy övék a legelő, mondta Luster. Itt lenn meg senki se lássa a házbul. Mink lássuk. És az ember nem szívesen néz egy gyagyást. Még elviszi a szerencséjét. Roskus jött és azt mondta, hogy menjünk vacsorázni, és Caddy azt mondta, hogy nincs még vacsoraidő. – De mennyire, hogy van – mondta Roskus. – Dilsey azt üzeni, hogy gyüjjenek mán föl mind a házba. Hozd fel őket Versh. – Fölment a dombra, ahol a tehén bőgött. – Talán megszáradunk, mire fölérünk a házba – mondta Quentin. – Te kezdted – mondta Caddy. – Remélem is, hogy megvernek minket. – Fölvette a ruháját, és Versh begombolta. – Nem is fogják észrevenni, hogy vizesek – mondta Versh. – Nem látszik magukon. Hacsak én vagy Jason meg nem mondjuk. – Te árulkodni fogsz, Jason – mondta Caddy. – Kire? – mondta Jason. – Jason nem fogja megmondani – mondta Quentin. – Ugye nem fogod, Jason? – Fogadok, hogy megmondja – mondta Caddy. – Damuddynak megmondja. – Neki nem mondhatja – mondta Quentin. – Damuddy beteg. Ha lassan megyünk, besötétedik, és nem veszik észre. – Bánom is én, hogy észreveszik – mondta Caddy. – Majd én megmondom magam. Őt meg vidd föl a dombra, Versh. – Jason nem fog megmondani – mondta Quentin. – Ne felejtsd el a nyilat, amit csináltam neked, Jason. – Már eltörött – mondta Jason. – Csak mondjon – mondta Caddy. – Fütyülök rá. Vidd fel Mauryt a dombra, Versh. – Versh leguggolt, és én fölültem a hátára. Hát akkor az este mind találkozunk a cirkuszban, mondta Luster. Gyerünk. Meg kell találnunk azt a húszast. – Ha lassan megyünk, besötétedik, mire odaérünk – mondta Quentin. – Én nem megyek lassan – mondta Caddy. Fölmentünk a dombra, de Quentin nem jött. Még lent volt a patakparton, mikor mi odaértünk, ahol éreztük a disznók szagát. Röfögtek, beleszuszogtak a vályúba a sarokban. Jason mögöttünk jött, keze a zsebében volt. Roskus az istállóajtóban fejte a tehenet. A tehenek ugrándozva jöttek ki az istállóból.

– Gyerünk – mondta T. P. – Ordítsunk még egyet. Most én ordítok. Húú-íí. – Quentin újra belerúgott T. P. – be. Belerúgta a vályúba, amiből a disznók esznek, és T. P. elterült a földön. – Forró virsli – mondta T. P. – Nekem nem adott. Látták, hogy belém rúgott az a fehér ember? Húú-íí. Nem sírtam, de nem tudtam megállni. Nem sírtam, de a föld nem volt biztos, és azután már sírtam. Folyton csak fölfelé lejtett, és a tehenek fölszaladtak a dombra. T. P. megpróbált fölállni, és a tehenek leszaladtak a dombról. Quentin megfogta a karomat, és mentünk az istálló felé. Aztán az istálló nem volt ott, és várnunk kellett, míg visszajön. Nem is láttam, hogy visszajött. A hátunk mögött ött, és Quentin leültetett a jászolra, amiből a tehenek esznek. Én ott maradtam a jászlon. Az is elment, és én ott maradtam rajta. A tehenek megint leszaladtak a dombról, az ajtón át. Nem tudtam megállni. Quentin és aT.dombra. P. jött Quentin fel a dombra, közben T. P. leesett a dombról, és Quentin fölvonszolta ütötte T.ésP.-t. Nemverekedtek. tudtam megállni. – Állj fel – mondta Quentin. – Maradj itt. Ne menj el, míg vissza nem jöttem. – Benjynek meg nekem vissza kell mennünk a lakodalomba mondta T. P. – Húú-íí. Quentin megint ütötte T. P. – t. Aztán nekiverte T. P.-t a falnak. Valahányszor Quentin nekilökte a falnak, T. P. mindig megpróbálta azt mondani, hogy Húú-íí, de nem tudta kimondani, mert nevetett közben. Abbahagytam a sírást, de nem tudtam állni. T. P. rám esett, és az istállóajtó elment. Lement a dombról, és T. P. egymagában verekedett, és megint leesett a dombról. Még mindig nevetett és én nem tudtam állni és megpróbáltam fölmenni és leesni és nem tudtam állni. Versh azt mondta: – De most mán hagyja abba. Ha nem hagyja abba, megmondom. Hagyja abba ezt a vonyítást. T. P. még mindig nevetett. Nekiesett ajtónak, és nevetett. – Húú-íí – mondta. – Én meg Benjy visszamegyünk a lakodalomba. Sz-szeszi –azmondta T. P. – Csönd legyen – mondta Versh. – Hát ezt meg honnan szerezted? – A pincéből – mondta T. P. – Húú-íí. – Csönd legyen – mondta Versh. – A pincéből hunnét? – Akárhunnét – mondta T. P. Nevetett. – Maradt ott vagy száz üveg. Vagy egymillió. Ide süss, nigger. Most ordítani fogok. Quentin azt mondta: – Emeld föl. Versh fölemelt. – Ezt idd meg, Benjy – mondta Quentin. A pohár forró volt. Hallgass már – mondta Quentin. – Igyál. – Sz-sz-szeszi – mondta T. P. – Majd én megiszom, Mr. Quentin. – Pofa be – mondta Versh –, Mr. Quentin kikészít. – Fogjad Versh – mondta Quentin. Megfogtak. Meleg volt az államon és az ingemen. – Igyál mondta Quentin. Megfogták a fejemet. Belül is meleg volt, és újra rákezdtem. Sírtam és valami történt velem belül, és még jobban sírtam, és addig tartottak, míg abba nem maradt belül az a valami. Akkor elhallgattam. De még mindig forgott, és akkor kezdődtek a foltok. – Nyisd ki a pajtát, Versh. – Lassan mozogtak. – Terítsétek le ezeket az üres zsákokat a földre. – Most gyorsabban mozogtak, majdnem elég gyorsan. – Jó. Most fogd meg a lábát. Futottak a foltok simán és csillogva. Hallottam, hogy T. P. nevet. Én is futottam a foltokkal, föl a csillogó dombra. A domb tetején Versh letett. – Gyüjjék mán, Quentin – kiáltotta és hátranézett, le a dombról. Quentin még mindig ott állt lent a patak mellett. Mint egy fatuskó belenőtt az árnyékokba, ott, ahol a patak volt.

– Hadd a vén tuskót, hadd maradjon – mondta Caddy. Megfogta a kezem, és mentünk tovább az istálló mellett és át a kapun. A téglafalon egy béka volt, ott guggolt a közepén. Caddy átlépett rajta, és fölhúzott engem is. – Gyerünk, Maury – mondta. De az csak guggolt, míg Jason meg nem bökte a lába ujjával. – Ettül az embernek szemölcse nő – mondta Versh. A béka odébb ugrott. – Gyerünk, Maury – mondta Caddy. – Ma este vendégeik vannak – mondta Versh. – Honnét tudod? – mondta Caddy. – Minden lámpa ég – mondta Versh. – Minden ablak világít. – Ha kedvünk tartja, meggyújthatjuk mi az összes lámpát, akkor is, ha nincs vendég – mondta Caddy. – Fogadok, hogy vendégeik vannak – mondta Versh. – Jobb, ha hátul mennek be, és úgy osonnak föl az emeletre. – Fütyülök rájuk – mondta Caddy. – Én egyenest besétálok a szalonba, ahol ülnek. – Fogadok, a papája megveri, ha megteszi – mondta Versh. – Fütyülök rá – mondta Caddy. – Egyenesen besétálok a szalonba. Egyenesen besétálok az ebédlőbe, és leülök az asztalhoz. – És hová ül? – mondta Versh. – Damuddy székébe – mondta Caddy. – Ő ágyban eszik. – Éhes vagyokVersh – mondta Jason. keze, és elesett. odament és Megelőzött fölemelte. minket, és előreszaladt a gyalogúton. Zsebében volt a – Ha kivenné a kézit a zsebjibül, nem esne el – mondta Versh. – De amilyen kövér, nem tudja időben kihúzni, hogy megtámaszkodjék. Apa ott állt a konyhalépcsőnél. – Quentin hol van? – mondta. – Jön a gyalogúton – mondta Versh. Quentin lassan jött. Csupa fehér maszat volt az inge. – Szép – mondta Apa. A lépcsőn leesett a fény, Apára. – Caddy és Quentin vízzel fröcskölték egymást – mondta Jason. Vártunk. – Látom – mondta Apa. Megjött Quentin, és Apa azt mondta: – Ma este a konyhán vacsorázhattok. – Megállt, és engem fölvett, és most rám is bukdácsolva jött a fény le a lépcsőn, és én most fölülről láttam Caddyt és Jasont és Quentint és Versht. Apa a lépcső felé fordult. – De csöndben kell lennetek – mondta. – Miért kell csöndben lennünk, Apa? – mondta Caddy. – Vendégek vannak? – Igen – mondta Apa. – Mondtam, hogy vendégeik vannak – mondta Versh. – Nem mondtad – mondta Caddy. – Én mondtam. Mondom, hogy én. – Csönd legyen – mondta Apa. Elhallgattak, és Apa kinyitotta az ajtót, és mi átmentünk a hátsó verandán, és bementünk a konyhába. Dilsey ott volt, és Apa beletett engem a gyerekszékbe, és rám csukta elöl, és odatolta az asztalhoz, az asztalon ott volt a vacsora. Gőzölgött a vacsora. – Fogadjatok szót Dilseynek – mondta Apa. – Ne engedd, hogy nagyobb zajt csapjanak, mint amennyi elkerülhetetlen, Dilsey. – Igenis – mondta Dilsey. Apa elment.

– Ne felejtsétek el, szót kell fogadni Dilseynek – mondta Apa a hátunk mögül. A vacsora fölé hajoltam. Az arcomba gőzölt. – Apa. Hadd fogadjanak szót nekem ma este – mondta Caddy. – Én nem fogok – mondta Jason. – Én Dilseynek fogadok szót. – Nekem fogsz, ha Apa azt mondja – mondta Caddy. – Hadd fogadjanak nekem szót. – Én nem fogok – mondta Jason. – Neked nem fogok. – Csönd legyen – mondta Apa. – Hát akkor fogadjatok szót mind Caddynek. És ha végeztek, vidd fel őket az emeletre, Dilsey. – Igenis – mondta Dilsey. –– Tessék – mondta – Most aztán szóteste fogadtok nekem. Hallgassanak mánCaddy. – mondta Dilsey. – Ma csöndbe kell maradniuk. – Miért kell ma este csöndben maradnunk? – suttogta Caddy. – Azzal maga ne, törődjön – mondta Dilsey. – Maj megtudja Isten szent napján. – Hozta a tányérom. Gőzölgött, s a gőz csiklandozta az arcomat. – Gyere ide, Versh – mondta Dilsey. – Mikor van az Isten szent napja, Dilsey? – mondta Caddy. – Hát vasárnap – mondta Quentin. – Te nem tudsz semmit. – Pssszt – mondta Dilsey. – Nem megmondta Mr. Jason, hogy maradjanak csöndbe? No, egyenek. Gyerünk, Versh. Fogd a kanalát. – Jött Versh keze a kanállal, bele a tányérba. Aztán a kanál föl a számhoz. A gőz csiklandozta a számat. Aztán abbahagytuk az evést, és egymásra néztünk és csöndben voltunk, aztán megint meghallottuk én sírtam. – Hát ez mi volt? – mondta Caddy.ésRátette a kezét a kezemre. – Anya volt – mondta Quentin. Jött a kanál, ettem, aztán megint sírtam. – Hallgass – mondta Caddy. De nem hallgattam és ő odajött hozzám és átölelt. Dilsey ment, és becsukta mind a két ajtót, és azután már nem hallottuk. – Hallgass már – mondta Caddy. Elhallgattam és ettem. Quentin nem evett, de Jason igen. – Ez anya volt – mondta Quentin. Fölállt. – Üljön csak le szépen – mondta Dilsey. – Vendégek vannak, a maguk ruhája meg csupa sár. Üljön le Caddy is, fejezze be a vacsorát. – Anya sírt – mondta Quentin. – Énekelt valaki – mondta Caddy. – Ugye, Dilsey? – No, egyék meg szépen a vacsorájukat, ahogy Mr. Jason parancsolta – mondta Dilsey. – Maj megtudják Isten szent napján. – Caddy visszament a székéhez. Azt mondta: – Ugye megmondtam, hogy vendégség van? – Megette az egészet – mondta Versh. – Hozd ide a tányérját – mondta Dilsey. A tányér elment. – Dilsey – mondta Caddy. – Quentin nem eszi meg a vacsoráját. Nem akar nekem szót fogadni. – Egye mán meg azt a vacsorát, Quentin – mondta Dilsey. – Fejezzék be végre az evést, és menjenek innét a konyhámbul. – Nem kérek többet – mondta Quentin. – Azt mondtam, edd meg – mondta Caddy. – Muszáj neki megenni, ugye, Dilsey? A tányér az arcomba gőzölt, és Versh keze belemártotta a kanalat, és a gőz csiklandozta a számat. – Nem kérek többet – mondta Quentin. – Hogy lehet vendégség, ha Damuddy beteg? – Lent vannak – mondta Caddy. – Ő meg le tud menni a lépcsőfordulóig, és onnan nézi őket. Én is

onnan fogom, ha rajtam lesz a hálóing. – Anya sírt – mondta Quentin. – Ugye, ő sírt, Dilsey? – Ne szekáljon mán annyit, úrfi – mondta Dilsey. – Ha maguk ettek mán, annak a sok népnek is mingyán meg kell csinálnom a vacsorát. Nemsokára Jason is végzett az evéssel, és elkezdett sírni. – No tessék, mán meg maga kezd rá – mondta Dilsey. – Mióta Damuddy beteg, és nem alhat vele, minden este bőg mondta Caddy. – Bőgőmasina. – Meg foglak mondani – mondta Jason. Nem hagyta abba a sírást. – Már megmondtál – mondta Caddy. Mit akarszlefeküdni, még megmondani? – Menjenek mind – mondta Dilsey. Jött és letett és megtörölte a kezem meg az arcom egy meleg ruhával. – Versh, szép csöndben fölviheted őket az emeletre. Jason, maga meg hagyja abba a sírást. – Még korán van lefeküdni – mondta Caddy. – Máskor nem kell ilyen korán lefeküdnünk. – Az máskor van – mondta Dilsey. – A papájuk megmondta, hogy ha készen vannak a vacsorával, rögtön menjenek föl az emeletre. Hallották. – Azt mondta, nekem kell szót fogadniuk – mondta Caddy. – Én nem fogok szót fogadni neked – mondta Jason. – De mennyire hogy fogsz – mondta Caddy. – Akkor hát menjünk. Azt kell csinálnod, amit én mondok. – Vigyázz, hogy csöndbe maradjanak, Versh – mondta Dilsey. Ugye, csöndbe maradnak? – Mi az, hogy ma annyira csöndben kell lennünk? – mondta Caddy. – A mamájuk nem érzi jól magát – mondta Dilsey. – No, akkor induljatok, Versh. – Mondtam, hogy Anya sírt – mondta Quentin. Versh fölvett, és kinyitotta a hátsó veranda ajtaját. Kimentünk és megint becsukta az ajtót. Éreztem Versht és éreztem Versh szagát. – Maradjanak mán csöndbe. Még nem megyünk föl az emeletre. Mr. Jason azt mondta, hogy rögtön menjenek föl. Azt mondta, hogy nekem fogadjatok szót. Én nem fogok neked szót fogadni. Igenis azt mondta, hogy mind nekem fogadjatok szót. Ugye, Quentin? – Éreztem Versh fejét. Hallottam magunkat. – Ugye, hogy azt mondta, Versh. Azt, azt. Akkor én azt mondom, hogy menjünk ki egy kicsit. Gyerünk. – Versh kinyitotta az ajtót, és mi kimentünk. Lementünk a lépcsőn. – Azt hiszem, az volna a legjobb, ha lemennénk Vershék házába, ott csöndben lennénk – mondta Caddy. Versh letett, és Caddy megfogta a kezemet, és végigmentünk a téglakerítés mellett. – Nini – mondta Caddy. – Elment a béka. Azóta már biztos elugrált a kert másik végébe. De lehet ám, hogy találunk másikat. – Roskus jött a sajtárokkal. Elment. Quentin nem jött velünk. A konyhalépcsőn ült. Lementünk Vershék házába. Szerettem Vershék házának a szagát. Bent égett a tűz, és T. P. guggolt előtte hosszú ingben, és rakta, hogy lángoljon. Aztán fölkeltem, és T. P. felöltöztetett és lementünk a konyhába és ettem. Dilsey énekelt és én sírtam és ő abbahagyta. – Most ne engedd be a házba – mondta Dilsey. – Arra nem mehetünk – mondta T. P. A patakban játszottunk. – Amoda nem mehetünk – mondta T. P. – Mami azt mondta, hogy nem mehetünk, tudhassa. Dilsey énekelt a konyhában és én sírtam. – Hallgasson mán – mondta T. P. – Gyüjjék, menjünk le az istállóhoz.

Roskus fejt az istállóban. Fél kézzel fejt és nyögött. Madarak ültek az istállóajtón, és nézték Roskust. Az egyik leszállt és a tehenekkel evett. Néztem, hogy Roskus fej, T. P. meg enni adott Quennie-nek és Prince-nek. A borjú a disznóólban volt, orrát a kerítéshez nyomta és bőgött. – T. P. – mondta Roskus. – Tessék – mondta T. P. Fancy kinézett az ajtó fölött, mert T. P. még nem adott neki enni. – Fejezd mán be az etetést – mondta Roskus. – Neked kell fejned. Nem tudom már használni a jobb kezemet. T. P. jött és fejt. – Mér nem hívta a doktort? – mondta T. P. – Nem ér a semmit – mondta Roskus. – Ebben a házban nem. –– Mér, baj ezzel házzal? – mondta T. P. – Ha végeztél, kösd be a borjút. Nincsmi áldás ezen aaházon – mondta Roskus. Nincs áldás ezen a házon, mondta Roskus. A tűz fölágaskodott, megcsúszott az arcán meg a Versh arcán és elesett a hátán meg a Versh háta mögött. Dilsey lefektetett. Az ágynak olyan szaga volt, mint T. P.-nek. Szerettem ezt a szagot. – Hát ezt hunnét tudod? – mondta Dilsey. – Tán odaát vótál a másvilágon? – Nem kell ahhó másvilág – mondta Roskus. – Ott fekszik az ágyban a jele, ni. Tán nem lássa az ember mán tizenöt éve? – Hát aztán – mondta Dilsey. – Nem árt az se neked, se a tieidnek, hallod. Versh dogozik, Frony férjhö ment és T. P. is elég nagy mán ahhó, hogy átvegye a helyedet, ha ledönt a lábadrul a rejuma. Kettő mán vót –hallottam mondta Roskus. – Egy –még hátra T. van. és kigyünni, te is láttad.még enni se. Az – Aznap éccaka ám a kuvikot mondta P. Láttam – Dan asejelit akart istállónál nem akart közelebb gyünni. Mingyán sötétedés után rákezdett a kuvik. Versh is hallotta. – Több is van még hátra, nemcsak egy – mondta Dilsey. – Uramjézus, csak egy embert mutass, amék nem hal meg. – A halál, a nem minden – mondta Roskus. – Tudom, hogy mire gondúsz – mondta Dilsey. – És annyit mondok, azon sincs áldás, ha a szádra veszed a nevit, mer akkor virraszthatsz mellette, ha rágyün a bőgés. – Nincs áldás ezen a házon – mondta Roskus. – Láttam én azt rögvest, de amikor ennek a nevit itt megváltoztatták, mán tudtam is. – Fogd mán be a szád – mondta Dilsey. Fölhúzta a takarót. A takarónak olyan szaga volt mint T. P.nek. – Fogjátok be a szátokat mind, míg el nem alszik. – Én látom a jelet – mondta Roskus. – Az a jel, hogy T. P.-nek kell elvégeznie az egész munkádat – mondta Dilsey. – Vidd le őt és Quentint a házba, T. P., hadd játsszanak Lusterrel, ott Frony szeme előtt vannak, oszt menj és segíts apádnak. Befejeztük az evést. T. P. fölvette Quentint, és lementünk T. P.-ék házába. Luster a porban játszott. T. P. letette Quentint, és a kislány is a porban játszott. Lusternek volt valami spulnija, aztán ő meg Quentin verekedtek, és a spulni Quentiné lett. Luster sírt, és jött Frony és Luster kapott egy konzervdobozt, hogy azzal játsszon aztán az enyém volt a spulni és Quentin verekedett és én sírtam. – Csönd legyen – mondta Frony. – Hogy nem szégyenli magát. Elvenni egy kisgyerek játékát, szép dolog. – Elvette tőlem a spulnit, és visszaadta Quentinnek. – Csönd lesz végre – mondta Frony. – Jól el kéne verni magát, az kéne magának. – Fölvette Lustert és Quentint. – Gyertek ide mondta. Kimentünk az istállóba. T. P. fejte a tehenet. Roskus a ládán ült.

– Mi baj vele mán megint? – mondta Roskus. – Tartsa mán itt lenn az istállóban – mondta Frony. – Megint veri ezeket a kicsiket. Elveszi a átékukat. Maradjon itt T. P.-vel, oszt meglássuk, tud-e egy kicsit csöndbe maradni. – Rendesen fejd ki azt a tehenet – mondta Roskus. – A 1élen elapasztottad annak a fiatal tehénnek a tejit. Ha ezt is elapasztod, nem lesz több tejük. Dilsey énekelt. – Oda túl nem mehet – mondta T. P. – Mami megmondta, hogy oda túl nem mehet, tudhassa. Énekeltek. – Gyerünk – mondta T. P. – Játszhat Quentinnel meg Lusterrel. Gyerünk. Quentin Lusterülta aporban Roskus megésháttal tűznek.játszottak T. P. háza előtt. A házban égett a tűz, fölágaskodott és leesett, – Ki van a három, Istennek hála – mondta Roskus. – Megmondtam én mán két évvel ezelőtt. Nincs áldás ezen a házon. – Akkó mér nem mégy el innét? – mondta Dilsey. Engem vetkőztetett. – Ez a te örökös nincsáldásozásod ültette a Versh fülibe is azt a memphisi bogarat. Most aztán boldog lehetsz vele. – Hiszen ha Vershnek csak evvóna a baja – mondta Roskus. Bejött Frony. – Kész vagytok mind? – mondta Dilsey. – T. P. most végez – mondta Frony. – Miss Cahline azt akarja, hogy fektesd le Quentint. – Amint tudok, úgyis mének – mondta Dilsey. – Tudhatná mán, hogy szárnyam a nincs. – Mánpedig én azt mondom nevit ki sem mondják soha. – mondta Roskus –, nincs áldás azon a házon, ahun az egyik gyerekük – Csönd – mondta Dilsey. – Vagy azt akarod, hogy rákezdje? – Főnevelni egy gyereket úgy, hogy az anyja nevit se tudja. – Sose törd te ezen a lánygyereken a fejedet – mondta Dilsey. Főneveltem én mindet, és asziszem fő tudok nevelni még egyet. Maradj mán csöndbe. Hadd aludjon mán ez is, ha egyszer alunni akar. – Az anyja nevit – mondta Frony. – Emmeg itt senki nevit se tudja. – Mond csak ki, maj meglátod, hogy tudja-e – mondta Dilsey. – Mond csak ki, míg alszik, mérget veszek rá, hogy akkó is hajjá. – Többet tud ám e, mint az ember gondúná – mondta Roskus. – Tudta e, mikó telik ki az idejük, mint ahogy az a vizsla is tutta. Ha beszéni tunna, még azt is megmondaná, hogy az övé mikó telik ki. Vagy a tied. Vagy az enyim. – Mami, vedd ki Lustert abbul az ágybul – mondta Frony. Még megrontsa. – Fogd mán be a szád – mondta Dilsey. – Legalább neked vóna több eszed. De neked mindig Roskusra köll hallgatnod. No, bújjék be, Benjy. Dilsey meglökött, és én bebújtam az ágyba, Luster mellé. Luster aludt. Dilsey fogott egy hosszú deszkadarabot, és odatette közénk. – Maradjon a maga ódalán – mondta Dilsey. – Luster még kicsike, és azt csak nem akarja, hogy baja essék. Még nem mehet, mondta T. P. Várjon. Kinéztünk a ház sarka mögül, és figyeltük az elmenő kocsikat. – Most – mondta T. P. Fölvette Quentint, és elszaladtunk a kerítés sarkáig s onnan néztük, ahogy mennek el. – Ott megy – mondta T. P. – Lássa azt az üvegeset? Nézze csak. Ott fekszik benn. Lássa? Gyerünk, mondta Luster. Ezt a labdát pedig hazaviszem, ott nem veszik el. Nem, nem. E nem lehet a

magáé. Ha meglássák magánál, még aszongyák, hogy lopta. Hagyja mán abba. Ha egyszer nem lehet a magáé. Minek a magának. Hisz úgyse tud labdázni. Frony és T. P. a porban játszott az ajtó előtt. T. P.-nek szentjánosbogarai voltak egy üvegben. – Hát maguk hogy gyüttek ki ott hátul? – mondta Frony. – Vendégség van – mondta Caddy. – Apa azt mondta, hogy mind nekem fogadjatok szót. Remélem, hogy te is meg T. P. is szót fogadtok nekem. – Én nem fogadok szót neked – mondta Jason. – És Frony meg T. P. se fog. – De igenis fognak, ha én azt mondom nekik – mondta Caddy. – De lehet, hogy nem mondom. – T. P. senkinek se fogad szót – mondta Frony. – Megkezdődött mán a temetés? Mi az,megmondta hogy temetés? – mondta – Nem mami, hogy neJason. mondd meg nekik? – mondta Versh. – Hát ahun sírnak – mondta Frony. – Az öreg Beulah Clayt is két napig siratták. Sírtak Dilsey házában. Dilsey sírt. Mikor Dilsey sírt, Luster azt mondta Csöndbe legyetek és mi csöndben voltunk aztán sírtam és Blue vonyított a konyhalépcső alatt. Aztán Dilsey abbahagyta és mi is abbahagytuk. – De azok niggerek – mondta Caddy. – Fehér embereknek nincs temetésük. – Mami aszonta, hogy ne mondjuk meg nekik, Frony – mondta Versh. – Hogy mit ne mondjatok meg? – mondta Caddy. Dilsey sírt és mikor ott meghallottam én is sírtam és Blue vonyított a lépcső alatt. Luster, mondta Frony az ablakban, vidd le őket az istállóba. Ilyen lármában nem tudok főzni. És még ez a kutya is. Vidd innét őket. Oda nem megyek, mondta Luster. Még találkoznék a Papival. Az éjjel láttam az istállóban, még integetett is. – Csak azt tunnám, hogy mér ne vóna? – mondta Frony. – A fehérek is meghalnak. A maguk nagymamája is van annyira halott, mint akármelyik nigger, asziszem. – A kutyák azok meghalnak – mondta Caddy. – És Nancy is, mikor beleesett az árokba, és Roskus agyonlőtte, és jöttek a keselyűk és lecsupasztották. Az árokból kinyúltak a csontok, ott ahol a sötét vadszőlő volt a fekete árokban, ki a holdfénybe, mintha megállt volna a foltok egyike-másika. Aztán mind megálltak és sötét volt és mikor én is megálltam, hogy újra elinduljak, hallottam Anyát és gyorsan távolodó lábakat hallottam és éreztem annak a szagát. Aztán jött a szoba, de a szemem becsukódott. Én nem álltam meg. Éreztem annak a szagát. T. P. kitakart. – Psszt – mondta. – Psssszt. De én éreztem annak a szagát. T. P. fölhúzott, és gyorsan fölöltöztetett. – Csönd legyen, Benjy – mondta. – Most lemegyünk a mi házunkba. Hisz szeretne lejönni a mi házunkba. Ott van Frony is. Csönd legyen. Psssszt. Befűzte a cipőmet, föltette a sapkámat és kimentünk. Egy lámpa égett a hallban. A halion túlról hallottuk Anyát. – Pssszt, Benjy – mondta T. P. – Egy pillanat, és kint vagyunk. Nyílt egy ajtó, és most jobban éreztem annak a szagát, mint eddig, és kijött egy fej. Nem Apa volt. Apa bent volt, beteg. – Hát nem tudod kivinni a házból? – Épp azt akarom – mondta T. P. Dilsey jött fel a lépcsőn. – Csönd legyen – mondta. – Hallgasson mán. Vidd le hozzánk, T. P. Frony majd megágyaz neki.

Aztán gondoskodjatok róla. Hallgasson mán, Benjy. Menjen szépen T. P.-vel. Dilsey elment oda, ahonnét Anyát hallottuk. – Ha lehet, tartsd ott. – Nem Apa volt. Becsukta az ajtót, de még mindig ott éreztem annak a szagát. Lementünk a lépcsőn. A lépcső lement a sötétbe és T. P. fogta a kezemet, és kimentünk az ajtón, ki a sötétbe. Dan a hátsóudvaron ült és vonított. – Érzi a szagát – mondta T. P. – Abbul tudta meg maga is. Lementünk a lépcsőn, oda, ahol az árnyékunk volt. – Otthagytam a kabátját – mondta T. P. – Pedig kéne magának. De én vissza nem mének érte. Dan vonított. – Hallgasson mán – mondta T. P. A mi árnyékunk ment. Dan árnyéka nem mozdult, csak vonított, mikor Dan vonított. – Így nem tudom elvinni hozzánk, ha így üvölt – mondta T. P. – Elég vót magával akkor is, mikor még nem vót ilyen kecskebékahangja. Gyüjjön mán. Végigmentünk a téglafal mellett, s velünk az árnyékunk. A disznóólnak disznószaga volt. A tehén a karámban állt és ránk kérődzött. Dan vonított. – Fel akarja verni az egész várost? – mondta T. P. – Nem tud csöndbe maradni? Láttuk Fancyt, a patakparton evett. Mikor odaértünk a hold csillogott a vízen. – Azt mán nem – mondta T. P. – E még közel van. Nem maradhatunk itt. Gyerünk csak. No nézze. Csupa víz a lába. Gyerünk innét. – Dan vonított. Kibújt az árok a zümmögő fűből. A fekete vadszőlőből kinyúltak a csontok. – Nohát – mondta T. P. – Itt kiüvöltheti a lelkét is, ha úgy tetszik. Üvöltsön csak, magáé az egész éjszaka meg a húsz hold legelő. T. P. lefeküdt az árokba, én meg leültem és néztem a csontokat ott ahol a keselyűk ették Nancyt feketén és lassan és súlyosan ki-kicsapva az árokból. Mikor az elébb itt vótunk lenn, még megvót, mondta Luster. Mutattam is magának. Nem látta. A zsebembül vettem ki, pont itt, és megmutattam magának. – Azt hiszed, hogy a keselyűk majd Damuddyt is lecsupasztják? – mondta Caddy. – Hülye vagy. – Te meg egy keselyű vagy – mondta Jason. Sírva fakadt. – Te meg egy oktondi – mondta Caddy. Jason sírt. A zsebében volt a keze. – Jason gazdag ember lesz – mondta Versh. – Mindig a markában tartja a pénzit. Jason sírt. – Tessék, most megbőgetted – mondta Caddy. – Hallgass, Jason. Hogy juthatna be keselyű Damuddyhoz? Apa nem engedné be. Te talán engednéd, hogy egy keselyű lecsupasszon? Hallgass már. Jason elhallgatott. – Frony azt mondta, hogy temetés volt mondta. – Dehogyis – mondta Caddy. – Vendégség van. Mit tudja azt Frony. Szeretné a szentjánosbogaraidat T. P. Hadd vigye most ő egy kicsit. T. P. odaadta nekem az üveget a szentjánosbogarakkal. – Fogadok, ha megkerüljük a házat, a szalonablakon át majd látunk valamit – mondta Caddy. – Akkor majd hisztek nekem. – Én úgyis tudom – mondta Frony. – Nekem nem köll megnéznem. – Fogd be a szád, Frony – mondta Versh. – Mami maj jól megver.

– Mit tudsz – mondta Caddy. – Én tudom, amit tudok – mondta Frony. – Gyerünk – mondta Caddy. – Kerüljünk előre. Elindultunk. – T. P. szeretné a szentjánosbogarait – mondta Frony. – Hadd vigye ő még egy kicsit, T. P. – mondta Caddy. – Majd visszaadjuk neked. – Nem maguk fogták – mondta Frony. – És ha én azt mondom, hogy velünk jöhetsz te is meg T. P. is, akkor megengeditek, hogy ő vigye? – mondta Caddy. – T. P.-nek meg nekem senki se mondta, hogy fogadjunk szót magának – mondta Frony. – És –hamondta én aztCaddy. mondom, hogy nem is kell nekem szót fogadjatok, akkor megengeditek, hogy ő vigye? – Jól van – mondta Frony. – Hadd vigye ő, T. P. Elmegyünk és megnézzük, hogyan sirassák. – Nem is siratnak senkit – mondta Caddy. – Mondom, hogy vendégség van. Ugye, hogy nem siratnak senkit, Versh? – Ha csak állunk itt, innen ugyan meg nem mondjuk, hogy micsinálnak – mondta Versh. – Akkor gyerünk – mondta Caddy. – Frony és T. P. nem kell szót fogadjon nekem. De a többi igen. Vedd föl, Versh. Már sötét van. Versh fölvett, és megkerültük a konyhát. Mikor kinéztünk a sarok mögül, láttuk a lámpákat jönni a kocsifelhajtón. T. P. visszament a pinceajtóhoz, és kinyitotta. Tudja, mi van ott lent, mondta Versh. Szódavíz. Láttam, mikor Mr. Jason a két kezében szódavízzel fölgyütt onnét. Itt várjon egy percet. T. P. ment és benézett a konyhaajtón. Hát te mit leskelődsz itt, mondta Dilsey. Benjy hol van. Kint, mondta T. P. Eredj, oszt vigyázz rá, mondta Dilsey. És ne engedd be most a házba. Mhm, mondta T. P. Elindultak mán. Menj és vidd el valahová szem elől, mondta Dilsey. Van nekem elég, amivel törődjek. Egy kígyó csúszott elő a ház alól. Jason azt mondta, hogy ő nem fél a kígyótól, és Caddy azt mondta, hogy Jason igenis fél, csak ő nem fél, Versh, meg azt mondta, hogy fél mind a kettő, és hogy Caddy maradjon csöndben, ahogy a papája mondta. Ne kezdjen mán nekem megint üvölteni, mondta T. P. Akar egy kis sz-szeszit. Csiklandozta a szememet meg az orromat. Ha nem akarja meginni, maj megiszom én, mondta T. P. Jól van, tessék. Majd szerzünk még egy üveggel, amíg senki se zavar bennünket. Csak maradjon mán végre csöndbe. Megálltunk a fa alatt a szalonablaknál, Versh letett a vizes fűbe. Hideg volt. Világos volt minden ablak. – Amott ni, ott van Damuddy – mondta Caddy. – Most már mindennap beteg. Ha meggyógyul, elmegyünk kirándulni. – Én tudom, amit tudok – mondta Frony. A fák zümmögtek és a fű is. – Mi meg ott voltunk, ni, mellette, mikor kanyarónk volt mondta Caddy. – Ti hol voltatok T. P.-vel, mikor kanyarótok volt, Frony? – mondta Caddy. – Hát ott, ahol máskor, gondolom – mondta Frony. – Még nem kezdték el – mondta Caddy.

Készülődnek mán, hogy elkezdjék, mondta T. P. Maradjon itt, amíg idehozom azt a ládát, hogy belássunk az ablakon. Na, elég volt mán ebből a sz-szesziből. Úgy érzem magam tüle, mintha egy kuvik vóna bennem. Megittuk a szeszit, és T. P. bedugta az üveget a rácson a ház alá, és elment. Hallottam őket a szalonban, és megkapaszkodtam a falban. T. P. húzta a lábát. Elesett és nevetett. Feküdt és nevetett a fűben. Fölállt, és odahúzta a lábát az ablakhoz, és megpróbálta abbahagyni a nevetést. – Már attól féltem, hogy én is üvölteni fogok – mondta T. P. Álljon fel a ládára oszt nézze meg, hogy elkezdték-e mán. – Még nem kezdték, mert nincs itt a zenekar – mondta Caddy. –– Nem is lesz – mondta Frony. Honnan tudod? – mondta Caddy. – Én tudom, amit tudok – mondta Frony. – Nem tudsz te semmit – mondta Caddy. Odament a fához. Tolj fel, Versh. – A papája aszonta, hogy nem szabad főmászni arra a fára mondta Versh. – Az régen volt – mondta Caddy. – Gondolom, már régen elfelejtette. És különben is, azt mondta, hogy ma nekem fogadjatok szót. Vagy talán nem azt mondta, hogy ma nekem fogadjatok szót? – Én nem fogadok neked szót – mondta Jason. – Frony és T. P. se fogad neked szót. – Tolj föl, Versh – mondta Caddy. – Jól van – mondta Versh. – Magát fogják megverni. Nem engem. – Ment és föltolta Caddyt a fára, az–első a bugyija sáros Aztánmagukat már nemmondta láttuk.Versh. Hallottuk, hogy reszket a fa. Mr.ágig. JasonLáttuk aszonta, ha letörik azt fenekét. a fát, megveri – Úgyis megmondom Caddyt – mondta Jason. A fa már nem reszketett. Fölnéztünk a mozdulatlan ágak közé. – Mit lát? – suttogta Frony. Ókét láttam. Aztán láttam Caddyt virágokkal a hajában és egy hosszú fátylat, olyan Jolt, mint a csillogó szél. Caddy. Caddy. – Hallgasson mán – mondta T. P. – Még meghallják. Gyüjjön le gyorsan. – Rángatott. Caddy. Megkapaszkodtam a falban. Caddy. T. P. rángatott. – Hallgasson mán – mondta. – Hallgasson. Gyüjjön le onnét gyorsan. – Rángatott maga felé. Caddy. – Hallgasson mán el, Benjy. Azt akarja, hogy meghallják? Gyüjjön: iszunk még egy kis sz-szeszit, aztán ha csöndbe lesz, visszagyüvünk. Szerzünk még egy üveggel, különben mind a ketten üvölteni fogunk. Maj azt mondjuk, hogy a Dan itta meg. Mr. Quentin úgyis mindig aszongya, hogy milyen okos egy kutya, mink is mondhassuk hát, hogy iszákos. A holdfény jött lefelé a pincelépcsőn. Ittunk még egy kis szeszit. – Tudja, mit szeretnék? – mondta T. P. – Azt szeretném, hogy egy medve gyünne be a pinceajtón. Tudja mit csinálnék? Igyenest odamennék hozzá, és a szemibe pöknék. Aggyá mán ide azt az üveget, hadd dugjam mán be a szám, mielőtt üvöltenék. T. P. elesett. Aztán nevetett és a pinceajtó meg a holdfény elugrott és engem megütött valami. – Hallgasson mán – mondta T. P. és megpróbálta abbahagyni a nevetést. – Uramisten, még meghallanak minket. Keljen föl mondta T. P. – Keljen föl, Benjy, gyorsan. – Hadonászott és nevetett és én megpróbáltam fölkelni. A pincelépcsők fölszaladtak a dombra a holdfényben és T. P. leesett a dombról bele a holdfénybe és én nekiszaladtam a kerítésnek és T. P. szaladt mögöttem és azt mondta – Hallgasson mán, hallgasson mán. – Aztán beleesett a virágokba, nevetett és én nekiszaladtam a

ládának. De mikor megpróbáltam fölmászni rá, elugrált és fejbe vágott hátul és a torkom hangot adott. Aztán megint hangot adott és már nem is próbáltam fölkelni és megint hangot adott és elkezdtem sírni. De a torkom folyton csak szólt és T. P. és Quentin belerúgott T. P. – be és Caddy megölelt és fénylett a fátyla és többé nem éreztem a fák szagát, és elkezdtem sírni. Benjy, mondta Caddy, Benjy. Megint megölelt, de én elmentem. – Mi baj, Benjy – mondta –, a kalap? – Levetette a kalapját és jött megint és én elmentem. – Benjy – mondta. – Mi baj, Benjy? Mit csinált Caddy? – Nem tetszik neki ez a firlefrancos ruha – mondta Jason. – Te azt hiszed, hogy már fölnőtt vagy, mi? Azt hiszed, hogy több vagy, mint bárki más, mi? Francot. a szád – mondta – Te koszoshogy kis dög. Benjy. – Fogd Csak be mert tizennégy évesCaddy. vagy, azt hiszed, fölnőtt vagy, mi? – mondta Jason. – Azt hiszed, hogy valaki vagy. Hát ne hidd. – Maradj csöndben, Benjy – mondta Caddy. – Zavarod Anyát. Maradj csöndben. De nem maradtam csöndben és mikor elment mentem utána és megállt a lépcsőn és várt és én is megálltam. – Mi baj, Benjy? – mondta Caddy. – Mondd el szépen Caddynek. Caddy megcsinálja. No próbáld meg. – Candace – mondta Anya. – Mhm – mondta Caddy. – Miért bosszantod? – mondta Anya. – Hozd ide hozzám. Bementünk Anya szobájába, ott feküdt betegen, vizesruhával a fején. – Már megint mi baj van? – mondta Anya. – Benjamin. – Benjy – mondta Caddy. Megint jött, de én elmentem. – Biztos bántottad – mondta Anya. – Mért nem hagyod soha békén, hogy legalább nekem egy kis nyugtom legyen. Add oda neki a dobozát, és nagyon kérlek, menj és hagyd békén. Caddy fogta a dobozt és letette a padlóra és kinyitotta. Tele volt csillagokkal. Mikor én nem mozdultam, azok se mozdultak. Mikor én megmozdultam, csillogtak és sziporkáztak. Elhallgattam. Aztán hallottam, hogy Caddy megy és újrakezdtem. – Benjamin – mondta Anya. – Gyere ide. – Odamentem az ajtóhoz. – Te, Benjamin – mondta Anya. – Mi az már megint – mondta Apa. – Hová mégy? – Vidd le a földszintre, és keríts valakit, aki vigyáz rá, Jason mondta Anya. – Tudod jól, hogy beteg vagyok, de te csak... Apa becsukta mögöttünk az ajtót. – T. P. – mondta. – Parancs – mondta T. P. a földszinten. – Benjy lemegy – mondta Apa. – Menj le T. P.-hez. A fürdőszobaajtóhoz ment. Hallottam a vizet. – Benjy – mondta a földszinten T. P. Hallottam a vizet. Hallottam, ahogy csobog. – Benjy – mondta a földszinten T. P. Hallottam, ahogy csobog. Hallottam a vizet, és Caddy kinyitotta az ajtót. – Na, Benjy – mondta. Rám nézett és én odamentem és ő megölelt. – Hát mégiscsak megtaláltad Caddyt – mondta. – Hát azt hitted, hogy Caddy elszökött? – Caddynek olyan szaga volt, mint a fáknak. Caddy szobájába mentünk. Leült a tükör elé. Rám nézett. Megállt a keze.

– Nohát, Benjy. Mi baj van? – mondta. – Nem szabad sírnod. Caddy nem szökik el. Látod, itt van – mondta. Fölvette az üveget, kivette a dugóját és az orromhoz tartotta. – Finom. Szagold csak. Jó szagú. Elmentem és nem hallgattam el és ő a kezében tartotta az üveget és nézett rám. – Ó – mondta. Letette az üveget és jött és megölelt. – Hát ez volt a baj? És te megpróbáltad megmondani Caddynek, és nem tudtad megmondani neki. Akartad, de nem tudtad, ugye? Nem csinálja többet Caddy. Persze hogy nem csinálja. Csak addig várj, amíg felöltözöm. Caddy felöltözött és megint fölvette az üveget és lementünk a konyhába. – Dilsey – mondta Caddy. – Ezt Benjy hozta ajándékba neked. – Lehajolt, Dilsey elvetteésazkezembe üveget. nyomta az üveget. – Add oda szépen Dilseynek. – Caddy fogta a kezemet, és – Nohát – mondta Dilsey. – Csak nem ád az én picikém Dilseynek egy üveg parfümöt? Ide süss, Roskus. Caddynek olyan szaga volt mint a fáknak. – Mi nem szeretjük magunkon a parfümöt – mondta Caddy. Olyan szaga volt, mint a fáknak. – Hát akkor gyerünk – mondta Dilsey. – Nagy maga mán ahhoz, hogy másokkal aludjék. Maga mán nagy fiú. Tizenhárom eves. Elég nagy ahhó, hogy magában aludjék Maury bácsi szobájában mondta Dilsey. Maury bácsi beteg volt. A szeme volt beteg és a szája. Versh vitte föl neki a vacsorát tálcán. Maury azt mondja, hogy lelövi a gazembertnem – mondta Apa. – Ivott. – Én azt mondtam, okosabb, ha eztaztPattersonnal közli előre. – Kit lő le, Apa? – mondta Quentin. – És mért fogja Maury bácsi lelőni? – Mert képtelen volt megérteni egy kis tréfát – mondta Apa. – Jason – mondta Anya. – Hogy beszélhetsz így. Te csak ülsz itt, elnéznéd, hogy Mauryt csapdába ejtsék és lelőjék, s ráadásul még ki is neveted. – Akkor Maury okosabban tenné, ha kívül maradna a csapdán – mondta Apa. – Kit lő le, Apa? – mondta Quentin. – Kit fog Maury bácsi lelőni? – Senkit – mondta Apa. – Mert pisztolyom az nincs. Anya elkezdett sírni. – Ha Maurytól még a betevő falatot is sajnálod, legalább lenne annyi bátorságod, hogy ezt a szemébe mondd. De csúfot űzni belőle a gyerekek előtt, az ő háta mögött... – Dehogy űzök – mondta Apa. – Bámulom Mauryt. Maury megfizethetetlen biztosítéka faji felsőbbrendűségi érzésemnek. Egy vak lóért oda nem adnám Mauryt. És tudod-e miért, Quentin? – Nem én – mondta Quentin. – Mert et ego in arcadia már elfelejtettem, hogy mondják latinul, hogy potya – mondta Apa. – Ugyan, ugyan – mondta. – Csak tréfáltam. – Ivott és letette a poharat és ment és Anya vállára tette a kezét. – Ez nem tréfa – mondta Anya. – Az én rokonságom is van olyan előkelő, mint a tied. Csak azért, mert Maurynak rossz az egészsége... – Hát persze – mondta Apa. – A rossz egészség az élet elsődleges indoka. Betegségből, bomlásban, hanyatlásra teremtetett. Versh. – Parancs – mondta Versh a hátam mögül. – Fogd az üveget és töltsd meg. – És mondd meg Dilseynek, hogy jöjjön és vigye föl Benjamint lefeküdni – mondta Anya.

– Maga mán nagy fiú – mondta Dilsey. – Caddy mán megunta, hogy magával aludjon. Hallgasson mán el, akkor elalszik. – A szoba elment, de én nem hallgattam el és a szoba visszajött és Dilsey jött és leült az ágyra és rám nézett. – Hát nem akar jó fiú lenni és elhallgatni? – mondta Dilsey. Ugye, hogy akar. Lássa, tud maga várni egy percig. Elment. Nem volt az ajtóban semmi. Aztán Caddy volt az ajtóban. – Hallgass, Benjy – mondta. – Jövök már. Elhallgattam és Dilsey visszahajtotta az ágyterítőt és Caddy bebújt az ágyterítő és a paplan közé. Nem vette le a fürdőköpenyét. –– Látod? – Itt– vagyok. – Dilsey– jött takaróval, fölébe terítette és begyűrte alája. Egy perc– mondta. és elalszik mondta Dilsey. Égveegy hagyom a lámpát a szobájában. – Jól van – mondta Caddy. Odadugta a fejét a fejem mellé a párnán. – Jó éjszakát Dilsey. – Jó éjszakát aranyoskám – mondta Dilsey. A szoba fekete lett. Caddynek olyan szaga volt, mint a fáknak. Fölnéztünk a fára, ahol Caddy volt. – Mit lát, Versh? – suttogta Frony. – Pssszt – mondta Caddy a fán. Dilsey azt mondta: – Gyüjjenek csak ide. – A ház sarka mögül jött. – Mér nem mentek föl az emeletre, ahogy a papájuk mondta, ahelyett, hogy kiszöktek a hátam megett. Hol van Caddy és Quentin? neki,fára? hogy –nemondta másszon föl a fára Jason. – Meg fogom mondani. – Én Ki megmondtam mászott micsoda Dilsey. Jött–ésmondta fölnézett a fára. – Caddy – mondta Dilsey. Megint reszkettek az ágak. – Maga hétördög – mondta Dilsey. – Gyün le onnét rögtön. – Csöndesen – mondta Caddy. – Hát nem tudod, hogy Apa azt mondta, hogy maradjunk csöndben? – Láttam a lábát, és Dilsey fölnyúlt és levette a fáról. – Neked is lehetett vóna annyi eszed, hogy ne engedd ide őket – mondta Dilsey. – Nem bírtam Caddyvel – mondta Versh. – Mit csináltok ti itt? – mondta Dilsey. – Ki mondta nektek, hogy gyertek föl a házhoz? – Caddy – mondta Frony. – Ő mondta, hogy jöjjünk ide. – És ki mondta, hogy neked azt köll csinálnod, amit ő mond? – mondta Dilsey. – Na, lóduljatok haza. – Még mentek, de mi már nem láttuk őket. – Ki hallott mán ilyet, kijönni késő éccaka – mondta Dilsey. Fölvett engem, és bementünk a konyhába. – Így kiszökni a hátam megett – mondta Dilsey. – Mikor tudják, hogy mán régen le kellett volna feküdniük. – Pssszt, Dilsey – mondta Caddy. – Ne beszélj olyan hangosan. Csöndben kell maradnunk. – Nem hallgat el rögtön. Majd adok én magának – mondta Dilsey. – Quentin hol van? – Quentin dühös, mert nekem kellett ma este szót fogadnia mondta Caddy. – Még mindig nála van T. P. üvege a szentjánosbogarakkal. – T. P. jól meglesz anélkül is – mondta Dilsey. – Versh, menj és keresd meg Quentint. Roskus aszongya, látta az istálló felé menni. – Versh elment. Már nem láttuk. – Nem csinálnak bent semmit – mondta Caddy. – Csak ülnek, ülnek és néznek. – Ahhó meg semmi szükségük a maguk segítségére – mondta Dilsey. Megkerültük a konyhát.

Mán megint hová megy, mondta Luster. Vissza, hogy nézze, hogy ütik a labdát. Azt mán láttuk. Várjon egy percet. Itt. Itt várjon, míg visszamenek és elsózom azt a labdát. Eszembe jutott valami. A konyha sötét volt. A fák feketék voltak az égen. Dan ugrándozva kijött a lépcső alól, és a bokámat harapdálta. Megkerültem a konyhát, ott volt a hold. Dan velem jött hancúrozva a holdfényben. – Benjy – mondta T. P. a házban. A virágos fa a szalonablaknál nem volt sötét, de a sűrű fák igen. A fű zümmögött a holdfényben ahol az árnyékom ment a füvön. – Hé, Benjy – mondta T. P. a házban. – Hun bujkál? Kiszökött. Tudom. Luster visszajött. Várjon, Erre gyüjjön. Gyüjjön vissza,mondta. Benjy. Itt. Ne menjen oda. Ott van Miss Quentin meg a fiúja a hintán. Sötét volt a fák alatt. Dan nem akart jönni. Ott maradt a holdfényben. Aztán láttam a hintát és sírtam. Gyüjjön onnét, Benjy, mondta Luster. Miss Quentin dühös lesz, tudhassa. Ketten voltak, aztán a hintán egy. Caddy jött gyorsan, fehér volt a sötétben. – Benjy – mondta. – Hogy szöktél ki? Versh hol van? Megölelt és én elhallgattam és fogtam a ruháját és megpróbáltam magammal húzni. – Mi az, Benjy? – mondta. – Mi baj? T. P. – kiáltotta. Az ott fölállt a hintáról és jött és én sírtam és húztam Caddy ruháját. – mondta Te nem ismered Charlie-t, – Charlie Hol a az niggere? – Caddy. mondta –Charlie. – Micsoda dologBenjy? ez, hogy csak így szabadon engedik csavarogni? – Hallgass, Benjy – mondta Caddy. – Menjen innét Charlie. Magát nem szereti. – Charlie elment és én elhallgattam. Húztam Caddy ruháját. – Ugyan, Benjy – mondta Caddy. – Mért nem hagyod, hogy itt maradjak és beszélgessek egy kicsit Charlie-val? – Hívja már azt a niggert – mondta Charlie. Visszajött. És én hangosabban sírtam és húztam Caddy ruháját. – Menjen innét, Charlie – mondta Caddy. Charlie jött és rátette a kezét Caddyre és én még jobban sírtam. Hangosan sírtam. – Ne, ne – mondta Caddy. – Ne, ne. – Nem tud beszélni – mondta Charlie. – Caddy. – Megbolondult? – mondta Caddy. Zihált. – Hisz látja. Ne. Kérem ne. – Caddy reszketett. Mindketten ziháltak. – Kérem. Nagyon kérem – suttogta Caddy. – Küldje el – mondta Charlie. – Elküldöm – mondta Caddy. – Engedjen el. – Charlie elment. – Hallgass már – mondta Caddy. – Hisz elment. – Elhallgattam. Hallottam Caddyt és éreztem a mellét, ahogy jár. – Be kell vinnem a házba – mondta Caddy. Megfogta a kezemet. – Jövök – suttogta. – Ne menjen – mondta Charlie. – A niggernek szóljon. – Nem – mondta Caddy. – Visszajövök. Gyere, Benjy. – Caddy – suttogta Charlie hangosan. Elmentünk. – De visszajöjjön ám. Ugye, visszajön? –

Szaladtunk, Caddy meg én. – Caddy – mondta Charlie. – A konyha felé szaladtunk, ki a holdfénybe. – Caddy – mondta Charlie. Szaladtunk, Caddy meg én. Fölszaladtunk a konyhalépcsőn, föl a verandára és Caddy letérdelt a sötétben és magához szorított. Hallottam Caddyt és éreztem a mellét. – Soha – mondta. – Soha, de soha többé. Benjy. Benjy. – Aztán sírt és én is sírtam és szorítottuk egymást. – Hallgass, Benjy – mondta. – Hallgass. Soha többé. – Elhallgattam és Caddy fölállt és bementünk a konyhába és meggyújtottuk a lámpát és Caddy fogta a mosószappant és a mosogatóban jól megmosta a száját. Caddynek olyan szaga volt, mint a fáknak. Hát nem megmondtam magának, hogy ide ne gyüjjön, mondta Luster. Hirtelen felültek a hintán. Quentinnek a haján volt a keze. Neki meg piros nyakkendője volt. A vén hülye, mondta Majd temegmondom kujtorogni. Megállj, majdQuentin. kapsz te ezért, jómadár. Dilseynek, hogy engeded mindenhova utánam – Nem tudtam visszatartani – mondta Luster. – Gyüjjön ide, Benjy. – Már hogy ne tudtad volna – mondta Quentin. – Meg se próbáltad. Mind a ketten utánam szaglásztok. Nagyanya küldött titeket, hogy spicliskedjetek rám. – Kiugrott a hintából. – Ha nem viszed el rögtön, és nem tartod távol innét, Jasonnal veretlek meg. – Nem tudok vele mit kezdeni – mondta Luster. – Próbálja meg, ha azt hiszi, hogy maga tud. – Fogd be a szád – mondta Quentin. – Hajlandó vagy végre elvinni innét? – Ugyan, hadd maradjon – mondta a másik. Piros nyakkendője volt. Piros volt rajta a napfény. – Ide süss, Jack. – Meggyújtott egy gyufát, és a szájába vette. Aztán kivette a gyufát a szájából. Égett. – Nem akarod megpróbálni? – mondta. Odamentem. – Nyisd ki a szád – mondta. Kinyitottam a szám. Quentin megütötte a gyufát a kezével, és a gyufa elment. – A fene a fejedet – mondta Quentin. – Azt akarod, hogy rákezdje? Hát nem tudod, hogy akkor egész nap üvölt? Megyek, megmondalak Dilseynek. – Elszaladt. – Hé, kölyök – mondta a másik. – Hallod-e. Gyere vissza. Inkább nem bolondozok vele. Quentin fölszaladt a házba. Megkerülte a konyhát. – Hát ezt jól megkeverted, Jack – mondta a másik. – De meg ám. – Nem tudja ez, hogy maga mit mond – mondta Luster. – Süketnéma. – Nahát – mondta a másik. – És mióta? – Ma harminchárom éve – mondta Luster. – Gyagyásnak született. Maga a cirkuszból van? – Hát – mondta a másik. – Nem emlékszek, hogy már láttam volna magát mifelénk mondta Luster. – És akkor mi van? – mondta a másik. – Semmi – mondta Luster. – Ma este ott leszek. A másik rám nézett. – Maga az, aki azon a fűrészen muzsikál? – mondta Luster. – Egy húszasért megtudhatod – mondta a másik. Rám nézett. Ezt mér nem zárják be? – mondta. – Minek hoztad ide? – Azt ne tőlem kérdezze – mondta Luster. – Nekem ahhó semmi közöm. Én azér gyüttem, hogy megkeressek egy elveszett húszast, és el tudjak menni este a cirkuszba. De úgy látszik, nemigen lesz abbul elmenés. – Luster a földet nézte. – Magának nincs egy fölösleges húszasa, mi? – mondta Luster. – Nincs – mondta a másik. – Nekem aztán nincs. – Akkor asziszem mégiscsak meg köll keresnem azt a másik húszast – mondta Luster. Zsebre vágta a kezét. – És golflabdát se akar venni, ugye? – mondta Luster.

– Milyen labdát? – mondta a másik. – Golflabdát – mondta Luster. – Egy húszasért odadom. – Minek az nekem – mondta a másik. – Mit kezdjek én vele? – Gondútam, hogy nem kell – mondta Luster. – Gyüjjön ide, maga fafejű – mondta. – Gyüjjön ide, ászt nézze, hogy ütik azt a labdát. Né. Itt is van valami, ezzel is játszódhat, nemcsak a dögfűvirágjával. – Luster fölvette és odaadta nekem. Fényes volt. – Hát ezt hol kerítetted? – mondta a másik. – Ment, és a nyakkendője piros volt a napon. – Itt találtam a bokor alatt – mondta Luster. – Egy pillanatig azt hittem, hogy az elveszett húszasom. A másik odajött hozzám és elvette. –– Maradjon már csöndbe – mondta Luster. Mingyán visszaadja, csak megnézi. – Agnes Mabel Becky – mondta a másik. A ház félé nézett. – Maradjon mán csöndbe – mondta Luster. – Persze hogy visszaadja. Odaadta nekem, és én elhallgattam. – Ki volt itt nála tegnap este? – mondta a másik. – Én nem tudom – mondta Luster. – Csak lemászik azon a fán ászt gyünnek minden este. Nem mének én a nyomukba. – Vesszek meg, ha az egyik nem hagy majd nyomot maga után – mondta a másik. Aztán ment és befeküdt a hintába. – Na menjetek – mondta. – Hagyjatok békén. – Gyüjjön ide – mondta Luster. – Hát ezt jól megkeverte. Miss Quentin azóta mán jól eláztatott minket. Odamentünk a kerítéshez, és átnéztem a göndör virágos rések között. Luster kutatott a fűben. – Itt még megvolt – mondta. Láttam, hogy a zászló csapkod és a nap leszáll a tág gyepre. – Most mán hamarosan lesznek itt páran – mondta Luster. Mán vannak is, lássa, de azok elmennek. Gyüjjön, segítsen inkább keresni. Mentünk a kerítés mellett. – Hagyja mán abba – mondta. – Hogyan hozzam ide őket, ha egyszer nem gyünnek. Várjon. Egy perc és itt lesznek mán. Oda nézzen. Ott gyünnek. Mentem a kerítés mellett, a kapuhoz, a lányok ott mentek el iskolatáskával. – Hé, Benjy – mondta Luster. – Gyüjjön vissza. Hiába néz ki a kapun, mondta T. P. Miss Caddy messze van. Férjhöment, itt hagyta magát. Hiába fogja a kaput és bőg, az nem ér semmit. Úgyse hallja magát. Mit akar már megint, T. P., mondta Anya. Hát nem tudsz játszani vele, hogy nyugton maradjon. Le akar menni amoda, és ki akar nézni a kapun, mondta T. P. Arról szó se lehet, mondta Anya. Esik. Játsszál csak vele, akkor nyugton marad. Te Benjamin. Semmitől se marad e nyugton, mondta T. P. Azt hiszi, ha lemén a kapuhoz, Miss Caddy visszajön. Szamárság, mondta Anya. Hallottam, hogy beszélgettek. Kimentem az ajtón és nem hallottam őket és lementem a kapuhoz, ott mentek el a lányok iskolatáskával. Rám néztek és gyorsan mentek és elfordították a fejüket. Mondani próbáltam, de továbbmentek és én mentem a kerítés mellett és mondani próbáltam és még gyorsabban mentek. Aztán szaladtak és én odamentem a kerítés sarkába és nem tudtam továbbmenni és fogtam a kerítést és utánuk néztem és mondani próbáltam. – Hallja Benjy – mondta T. P. – Micsoda dolog ez, kiszökni. Tudhassa, hogy akkor Dilsey

megveri. – Hiába vernyákol itt a kerítésnél – mondta T. P. – Csak ijesztgeti itt a gyerekeket. Lássa, átmennek az utca másik oldalára. De hogyan juthatott ki, mondta Apa. Biztos te nem zártad be az ajtót, mikor bejöttél, Jason. Dehogynem, mondta Jason. Gondolod, hogy nekem nincs annyi eszem. Gondolod, hogy én örülök, ha ilyesmi történik. Épp elég baj van ebben a családban, Isten a megmondhatója. Én már számtalanszor megmondtam nektek. De most azt hiszem, majd elkülditek Jacksonba. Ha Mrs. Burgess addig agyon nem lövi. Hallgass, mondta Apa. Én már volt, számtalanszor megmondtam mondta Jason. Nyitva mikor hozzáértem és ott nektek, maradtam a félhomályban. Nem sírtam és megpróbáltam nem is sírni és néztem a lányokat amint jöttek a félhomályban. Nem sírtam. – Itt van. Megálltak. – Nem tud kijönni. És különben se bánt senkit. Gyertek. – Én félek tőle. Félek. Én átmegyek a túlsó oldalra. – Nem tud kijönni. Nem sírtam. – Ne légy olyan gyáva nyúl. Gyere. Jöttek a félhomályban. Én nem sírtam és ott maradtam a kapunál. Lassan jöttek. – Félek. – Nem bánt. Itt megyek el mindennap. Csak szalad a kerítés mellett. Jöttek. Kinyitottam a kaput és megálltak és megfordultak. Megpróbáltam mondani és megfogtam a lányt és megpróbáltam mondani és ő sikított és én megpróbáltam mondani és megpróbáltam és a csillogó foltok sorra megálltak és megpróbáltam kiszabadulni. Megpróbáltam levenni azt az arcomról, de a csillogó foltok megint elindultak. Mentek föl a dombra ahol leestem és én megpróbáltam sírni. De mikor lélegzetet vettem nem jött ki a lélegzet, hogy sírjak és megpróbáltam, hogy ne essem le a dombról és leestem a dombról bele a csillogó kavargó foltokba. Lássa vén gyagyás, mondta Luster. Itt gyünnek. Hagyja mán abba ezt a vernyogást. A zászlóhoz jöttek. Kivette, aztán ütöttek, aztán visszatette a zászlót. – Mister – mondta Luster. A másik körülnézett. – Mit akarsz? – mondta. – Nem akar golflabdát venni? – Mutasd – mondta a másik. Odajött a kerítéshez, és Luster átdugta a labdát. – Ezt hol szerezted? – mondta a másik. – Találtam – mondta Luster. – Azt tudom – mondta a másik. – De hol? Valaki táskájában. – Ott találtam benn az udvaron – mondta Luster. – Adjon érte egy húszast. – Miből gondolod, hogy ez a tied? – mondta a másik. – Én találtam – mondta Luster. – Akkor keress magadnak másikat – mondta a másik. Zsebre vágta és elment. – Muszáj ma elmennem a cirkuszba – mondta Luster. – Aha, értem – mondta a másik. Odament az asztalhoz. – Futás, Caddie – mondta. Ütött. – Nohát – mondta Luster. – Maga akkor is nyavalyog, ha lássa őket, meg akkor is, ha nem. Mér nem tudja már befogni a száját? Azt hiszi, az ember nem unja meg, hogy egész nap magát hallgassa?

Tessék. Mán meg elszórja a dögfűvirágját. – Fölvette és visszaadta. – Másik kell mán magának. Ezt mán egészen elnyűtte. A kerítésnél álltunk és néztem őket. – Nehéz a fehér emberrel boldogulni – mondta Luster. – Lássa, ez meg elvette a labdámat. – Továbbmentek. Továbbmentünk a kerítés mellett. A kerítéshez értünk és nem tudtunk továbbmenni. Ott maradtam a kerítésnél és átnéztem a virágos réseken. Elmentek. – Mán meg mér nyöszörög? – mondta Luster. – Hagyja mán abba. Még ha én nyöszörögnék, nekem van mér. Tessék. Mér nem vigyáz arra a gazra? Legközelebb maj még üvölteni fog miatta. Odaadta a virágomat. – Most meg hová megy? Az árnyékunk ott volt a füvön. Hamarabb ért a fákhoz, mint mi. Az enyém ért oda előbb. Aztán ott voltunk, aztán az árnyékok virág volt az üvegben. másik virágot. – Hát fölnőtt ember maga?elmentek. – mondtaEgy Luster. – Hogy eljátszik kétBeletettem szál gazzal aegy üvegben? Tudja-e mit csinának magával, ha Miss Cahline meghal? Eekűdik Jacksonba, oda való. Mr. Jason mondta. Ott aztán foghassa a rácsot naphosszat, mint a többi nyálas gyagyás, oszt vernyoghat kedvire. Hát ehhez mit szól? Luster földöntötte a virágokat. – Így csinálnak maj magával Jacksonba is, ha üvölt. Megpróbáltam fölvenni a virágokat. De Luster vette föl és elmentek. Sírtam. – Üvölt – mondta Luster. – Mán meg üvölt. Valami mindig kell magának, amér üvöltsön. Hát így is ó. Caddy – suttogta. – Caddy. Üvöltsön csak. Caddy. – Luster – mondta Dilsey a konyhából. A virágok visszajöttek. – Csönd legyen – mondta Luster. – Tessék, itt van. Lássa. Itt lent, mint az elébb. Hallgasson mán. – Luster, hallod? – mondta Dilsey. – Mhm – mondta Luster. – Gyüvünk mán. Megint jól megkeverte. Keljen föl. – Megrántotta a karomat és én fölkeltem. Kimentünk a fák közül. Az árnyékunk elment. – Hagyja abba – mondta Luster. – Ez a sok ember mind magát nézi, lássa. Hagyja mán abba. – Hozd ide – mondta Dilsey. Lejött a lépcsőn. – Mit csinátál vele már megint? – mondta. – Nem csinátam vele semmit – mondta Luster. – Egyszer csak rákezdett, ászt üvöltött. – De csinátál – mondta Dilsey. – Valamit csinátál vele. Hol vótatok? – Odaát a cédrusfák alatt – mondta Luster. – Quentint is jól fölpaprikáztad – mondta Dilsey. – Mér nem tudod távol tartani tőle? Tudod, hogy nem állja, ha ott sündörög körülötte. – Legyen csak ő annyit vele, mint én – mondta Luster. – Nem az én bácsikám. – Ne szájalj velem, te, adta nigger kölyke – mondta Dilsey. – Nem csinátam neki semmit – mondta Luster. – Csak játszott, oszt egyszerre eekezdett üvölteni. – Biztos szekáltad a temetőjivel – mondta Dilsey. – Hozzá se nyúltam a temetőjihez – mondta Luster. – Ne hazudj nekem, te gyerek – mondta Dilsey. Fölmentünk a lépcsőn be a konyhába. Dilsey kinyitotta a tűzhelyajtót, odahúzott egy széket eléje és én leültem. Nem sírtam. Hát azt akarja, hogy a mamája fölébredjen, mondta Dilsey. Mér kellett ide beengednie. Csak nézte a tüzet, mondta Caddy. Anya megmondta neki az új nevét. Nem akartuk, hogy Anya fölébredjen. Azt tudom, hogy nem akarták, mondta Dilsey. Ő a ház egyik végiben, Benjy a másikban. Bízzák csak rám. Ne nyúljon hozzá semmihez, míg vissza nem gyüvök.

– Hogy nem szégyelled magad – mondta Dilsey. – Ezt bosszantani. – Az asztalra tette a tortát. – Nem is bosszantottam – mondta Luster. – Teli volt dugva az üvegje kutyatejjel, azzal játszott, ászt egyszerre elkezdett üvölteni. Hallotta. – És te nem csináltál semmit a virágjával? – mondta Dilsey. – Hozzá se nyúltam a temetőjihez – mondta Luster. – Minek nekem a ződségje? Én azt a húszast kerestem. – Elvesztetted, mi? – mondta Dilsey. Meggyújtotta a gyertyákat a tortán. Kicsi gyertyák voltak, meg nagy gyertyák darabokra vágva. – Megmondtam, hogy tedd el. Most persze azt szeretnéd, hogy kérjek neked Fronytól még egy húszast. – Benjy vagy nem Benjy, éjjel-nappal a nyomába járni.ma este muszáj elmennem a cirkuszba – mondta Luster. – Én nem fogok – Azt csinálod, amit ő akar, adta nigger kölyke – mondta Dilsey. – Hallod? – Mintha nem mindig azt csinánám – mondta Luster. – Hát nem mindig azt csinálom, amit ő akar? Mi, Benjy? – Hát csináld is – mondta Dilsey. – Behozod ide, bömböl és fölveri Miss Cahline-t. Na, gyüjjenek és egyék meg a tortát, mielőtt még Jason megjön. Nem akarom, hogy kikaparja a szemem a torta miatt, ha mán a magam pénzin vettem. Hogy is süthetnék itt, ha egyszer megszámol a konyhán minden tojást. Aztán békin hagyd nekem, ha azt akarod, hogy elengeggyelek este abba a cirkuszba. Dilsey elment. Nem tud egy gyertyát se –Elkezdtem mondta Luster. csak, maj én elfújom. – Lehajolt és –fölfújta azmaga arcát.eefújni A gyertyák elmentek. sírni:– –Nézze Hallgasson – mondta Luster. – Hallja? Nézze a tüzet, míg fölvágom a tortát. Hallottam az órát és hallottam Caddyt a hátam mögött és hallottam a tetőt. Esik még, mondta Caddy. Gyűlölöm az esőt. Gyűlölök mindent. Aztán a feje odajött az ölembe és sírt és Caddy magához szorított és elkezdtem sírni. Aztán a tüzet néztem megint és a csillogó sima foltok elmentek. Hallottam az órát és a tetőt és Caddyt. Ettem egy darab tortát. Jött Luster keze és elvett egy másik darabot. Hallottam, hogy Luster eszik. Néztem a tüzet. Egy hosszú csík átjött a vállam fölött. Odamentem az ajtóhoz és a tűz elment. Sírtam. – Mánmeg mér vonyít? – mondta Luster. – Ide nézzen. – A tűz ott volt és én elhallgattam. – Ahelyett, hogy leülne és nézné a tüzet és csöndbe maradna, ahogy mami mondta magának? – mondta Luster. – Szégyellje magát. Tessék. Tessék, egyék még tortát. – Mit csináltál vele megint? – kérdezte Dilsey. – Hát nem tudod békin hagyni? – Csak megpróbáltam elhallgattatni, hogy ne zavarja Miss Cahline-t – mondta Luster. – De valamitül megin rákezdte. – Tudom én, hogy híjják azt a valamit – mondta Dilsey. – Majd megmondom Vershnek, ha hazagyün, hogy nadrágoljon el. Ma jól levizsgáztál. Egész nap. Levitted őt a patakpartra, mi? – Á – mondta Luster. – Itt vótunk az udvaron egész nap, ahogy mami mondta. Jött a keze még egy darab tortáért. Dilsey ráütött a kezére. Nyúlj csak ide megint, levágom ezzel a henteskéssel – mondta Dilsey. – Neki meg biztos egy darabot se adtál. – De igenis adtam – mondta Luster. – Mán kétszer annyit evett, mint én. Csak kérdezze meg tőle. – Nyúlj ide még egyszer – mondta Dilsey. – Csak nyúljál. Az igaz, mondta Dilsey. Asziszem, legközelebb majd én sírok. Asziszem. Maury maj tesz róla, hogy

sírjak miatta egy sort. Most Benjy a neve, mondta Caddy. Mitül lett az, mondta Dilsey. Talán bizony elkopott neki a régi, amékkel született. A Bibliából vették, mondta Caddy. Az jobb név neki, mint a Maury. De mitül lett az, mondta Dilsey. Anya azt mondja, hogy az, mondta Caddy. Ej, mondta Dilsey. A név nem segít rajta. De nem is árt. Nincs azon áldás, ha a nevit cserélgeti az ember. Az én nevem, mióta az eszemet tudom, Dilsey, és mikor már régen elfelejtettek, még mindig allesz. De honnét tudni, hogy Dilsey, mikor már régen elfelejtettek téged, Dilsey, mondta Caddy. Benne lesz fogják a Könyvben, aranyom, mondta Dilsey. Beleírva. Es te el tudod olvasni, kérdezte Caddy. Nem is kell a, mondta Dilsey. Maj elolvassák helyettem mások. Más dogom nekem nem lesz, csak hogy aszongyam ímé itt vagyok. A hosszú csík átjött a vállam fölött és a tűz elment. Sírtam. Dilsey és Luster verekedett. – Látom – mondta Dilsey. – Ohó, láttam én. – Kihúzta Lustert a sarokból és rázta. – Nem vót ami fölbosszantsa, ugye? Csak várj, amíg hazagyün a papád. Bárcsak vónék én fiatal, mint régen, kitépném a füledet. Legszívesebben bezárnálak a pincébe, és nem engednélek el az este abba a cirkuszba, de nem ám. – Juj, mami – mondta Luster. – Juj, mami. Kinyújtottam a kezem oda, ahol a tűz volt. – Kapd el – mondta Dilsey. – Tartsd vissza. A kezem visszaugrott és a számba vettem és Dilsey megfogott. Hallottam az órát és az én hangomat. Dilsey hátranyúlt és fejbe ütötte Lustert. A hangom mindig hangosabb lett. – Add ide azt a szódásüveget – mondta Dilsey. Kivette a kezemet a számból. A hangom még hangosabb lett, és a kezem megpróbált visszamenni a számba, de Dilsey fogta. A hangom hangosabb lett. Dilsey szódát spriccelt a kezemre. – Menj be a spájzba, és tépj le egy darabot abbul a rongybul ott a szögön – mondta Dilsey. – Hallgasson mán. Azt akarja, hogy a mamája megin beteg legyen? Tessék, nézze a tüzet. Egy perc és nem fáj a keze, Dilsey meggyógyítja. Nézze a tüzet. – Kinyitotta a tűzhely ajtaját. Néztem a tüzet, de a kezem nem hagyta abba és én se hagytam abba. A kezem mindig a számba akart menni, de Dilsey fogta. Rátekerte a rongyot, Anya azt mondta: – Mi van itt már megint? Még betegen se hagyják békén az embert? Két felnőtt néger vigyáz rá, és mégis nekem kell fölkelnem az ágyból? – Mán semmi baja – mondta Dilsey. – Mingyán abbahagyja. Csak megégette egy kicsit a kézit. – Két felnőtt néger vigyáz rá, és bömbölve hozzák be a házba mondta Anya. – Szándékosan ingerlik, mert tudják, hogy beteg vagyok. – Jött és megállt mellettem. – Hallgass – mondta. – De rögtön. Dilsey, tőled kapta a tortát? – Vettem – mondta Dilsey. – Nem Jason spájzábul van. Csinátam neki egy kis születésnapot. – Meg akarod mérgezni ezzel az ócska bolti tortával? – mondta Anya. – Azt akarod. Hát soha nem lehet egy pillanatnyi nyugtom? – Menjen föl nyugodtan, oszt feküdjön le – mondta Dilsey. – Egy perc múlva mán nem fáj neki, maj én megcsinálom, oszt elhallgat. Menjen csak nyugodtan.

– És hagyjam itt lent veletek, hogy megint csináljatok vele valamit? – mondta Anya. – Hát hogy tudnék odafent nyugodtan feküdni, mikor idelent bömböl? Benjamin. Hallgass, de rögtön. – Máshova nem vihessük – mondta Dilsey. – Nincs annyi helyünk, mint régen. Az udvaron meg nem tarthassuk, hogy az összes szomszédok lássák, ha sír. – Tudom, tudom – mondta Anya. – Ez is az én hibám. De hamarosan nem leszek már, és akkor majd obb dolgod lesz neked is meg Jasonnak is. – Anya sírt. – Ne beszéljen ilyeneket – mondta Dilsey. – Megin csak fölidegesíti magát. Menjen föl nyugodtan. Luster majd beviszi a könyvtárba és játszik vele, míg megcsinálom a vacsorát. Dilsey és Anya kiment. – Hallgasson már sincs. – mondta Luster. – Hallgasson el végre. Azt akarja, hogy égessem meg a másik kézit is? Kutya baja Hallgasson. – Tessék – mondta Dilsey. – Hagyja abba a sírást. – Odaadta a papucsot és elhallgattam. – Vidd át a könyvtárba – mondta. – És ha a hangját hallom, magam verlek meg. Elmentünk a könyvtárba. Luster felgyújtotta a villanyt. Az ablakok feketék lettek és a magas fekete folt a falon jött és ment és megfogtam. Olyan volt, mint egy ajtó, de nem volt ajtó. A tűz odajött a hátam mögé és én a tűzhöz mentem és leültem a padlóra és fogtam a papucsot. A tűz magasabbra ment. A tűz a párnára ment Anya székén. – Hallgasson – mondta Luster. – Hát egy kicsit se tudja abbahagyni? Lássa, raktam magának tüzet, és még csak rá se néz. Benjynek Caddy.Kelj Hallod, Benjynek, Benjynekt hívd mondta. így, mondta Hozd ide. Caddy ahívnak, hónom mondta alatt fölemelt. föl Mau... akarom mondaniNe Benjy, CsakAnya. nem akarod a karodba hozni, mondta Anya. Vezetni talán nem tudod. Vagy az eszedbe se jutott. Elbírom, mondta Caddy. Hadd vegyem föl, Dilsey. – Ugyan, csöppség – mondta Dilsey. – Hisz még ahhó is kicsi, hogy egy bolhát elnyomjon. Menjen csak szépen és maradjon csöndben, ahogy Mr. Jason mondta. A lépcsőn fenn lámpa égett. Apa volt ott, ingujjban. A nézése azt mondta Hallgass. – Anya beteg – suttogta Caddy. Versh letett és bementünk Anya szobájába. A szobában volt egy tűz. Fölemelkedett és leesett a falon. A tükörben is volt egy tűz. Éreztem a betegség szagát. Összehajtott ruha volt Anya fején. Haja a párnán volt. A tűz nem érte el, de fénylett a kezén, a gyűrűk meg ugráltak rajta. – Gyere, kívánj Anyának jó éjszakát – mondta Caddy. Az ágyhoz mentünk. A tűz kiment a tükörből. Apa fölkelt az ágyról és fölemelt és Anya a fejemre tette a kezét. – Hány óra? – kérdezte Anya. A szeme be volt hunyva. – Tíz perc múlva hét – mondta Apa. – Korai még lefeküdnie – mondta Anya. – Hajnalban fölébred, én pedig nem élek túl még egy olyan napot, mint a mai. – Ugyan, ugyan – mondta Apa. Megérintette Anya arcát. – Tudom, hogy én csak terhedre vagyok – mondta Anya. – De hamarosan már úgyse leszek. És akkor többé nem bosszantlak. – Csitt – mondta Apa. – Leviszem egy kicsit a földszintre. – Fölvett. – Gyere, öreg fiú. Lemegyünk egy kicsit a földszintre. Csöndben kell lennünk, míg Quentin tanul. Caddy ment és az arcát az ágy fölé hajtotta és jött Anya keze, a tűz fényébe. Gyűrűi ugráltak Caddy hátán.

Anya beteg, mondta Apa. Majd Dilsey lefektet. Hol van Quentin. Versh-sel van, mondta Dilsey. Apa állt és nézte, hogy elmegyünk. Hallottuk Anyát a szobájában. Caddy azt mondta: – Csönd. – Jason még jött fel a lépcsőn. A zsebében volt a keze. – Ma este legyetek jók mind – mondta Apa. – És maradjatok csöndben, mert nem szabad Anyát zavarni. – Csöndben leszünk – mondta Caddy. – Neked is csöndben kell lenned, Jason – mondta. Lábujjhegyen jártunk. Hallottuk a tetőt. A tüzet is láttam a tükörben. Caddy megint fölemelt. –– Gyere csak – mondta. – Aztán megint visszajöhetsz a tűzhöz. Hallgass már. Candace – mondta Anya. – Hallgass, Benjy – mondta Caddy. – Anya látni akar. Légy jó fiú. Aztán visszajöhetsz. Benjy. Caddy letett és én elhallgattam. – Hadd maradjon itt, Anya. Ha látja a tüzet, beszélhetsz hozzá. – Candace – mondta Anya. Caddy lehajolt és fölemelt. Tántorogtunk. Candace – mondta Anya. – Hallgass – mondta Caddy. Most is látod. Hallgass. – Hozd ide mondta Anya. – Nagy már ahhoz, hogy cipeld. Nem szabad erőlködnöd. Az árt a hátgerincnek. Pedig a mi családunkban az asszonyok mindig híresek voltak a szép tartásukról. Azt akarod, hogy olyan légy, mint egy mosónő? Nem is olyannem nehéz – mondta Caddy. – Elbírom. – Nos, ezután engedem, hogy cipeld – mondta Anya. – Egy ötéves gyereket. Nem. Nem. Ne az ölembe. Csak hadd álljon. – Ha fölveszed, abbahagyja – mondta Caddy. – Csöndbe légy mondta. – Mindjárt visszamehetsz. Tessék. Itt a párnád. Látod. – Ne add oda neki, Candace – mondta Anya. – Hadd nézze, akkor nyugton lesz – mondta Caddy. – Maradj egy picit, amíg kihúzom. Tessék, Benjy. Nézd. Néztem és elhallgattam. – Túlságosan elkényezteted – mondta Anya. – Te is, meg Apád is. Nem tudjátok megérteni, hogy ennek mind én adom meg az árát. Damuddy is úgy elrontotta Jasont, hogy két évbe telt, míg kinőtte, és én nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ugyanazt Benjaminnal is végigcsináljam. – Vele nem kell bajlódnod – mondta Caddy. – Én szívesen vigyázok rá. Ugye, Benjy? – Candace – mondta Anya. – Mondtam már neked, hogy ne így hívd. Elég baj az, hogy téged Apád csakazértis azon a buta becenéven hívott, nem akarom, hogy neki is legyen. A becenév közönséges. Csak egyszerű emberek használják. Benjamin – mondta. – Nézz rám – mondta Anya. – Benjamin – mondta. Keze közé fogta az arcomat és maga felé fordította. – Benjamin – mondta. – Vidd innét a párnát, Candace. – Sírni fog – mondta Caddy. – Mondtam, vidd innét a párnát – mondta Anya. – Meg kell tanulnia gondolkodni. A párna elment. – Csönd legyen, Benjy – mondta Caddy. – Menj oda hátra és ülj le – mondta Anya. – Benjamin. – Arcomat odatartotta az övéhez.

– Hagyd abba – mondta. – Hagyd abba már. De én nem hagytam abba és Anya a karjába kapott és elkezdett sírni és én is sírtam. Aztán visszajött a párna és Caddy Anya feje fölé tartotta. Visszafektette Anyát a székbe és Anya ott feküdt sírva a piros-sárga párnán. – Jaj, hallgass, Anya – mondta Caddy. – Menj föl és feküdj le, különben megbetegszel. Megyek és küldöm Dilseyt. – Odavezetett a tűzhöz és én néztem a csillogó sima foltokat. Hallottam a tüzet és a tetőt. Apa fölvett. Olyan szaga volt, mint az esőnek. – Na, Benjy – mondta. – Jó gyerek voltál ma. Caddy és Jason a tükörben verekedtek. –– Caddy elkezdett sírni. Caddy––mondta mondtaApa. Apa.Verekedtek. Jason sírt.Jason Ő már nem verekedett, de láttuk, hogy Caddy a tükörben verekszik és Apa letett és ment és ő is verekedett a tükörben. Fölemelte Caddyt. Caddy verekedett. Jason a földön feküdt és sírt. Az olló volt a kezében. Apa fogta Caddyt. – Összevagdosta Benjy minden babáját – mondta Caddy. – Fölhasítom neki a hasát. – Candace – mondta Apa. – Igenis – mondta Caddy. – Fölhasítom. – Verekedett. Apa fogta. Caddy megrúgta Jasont. Jason a sarokba gurult, ki a tükörből. Apa a tűzhöz hozta Caddyt. Egyik se volt a tükörben. Csak a tűz volt benne. Mintha a tűz az ajtóban lenne. – Hagyd abba – mondta Apa. – Azt akarod, hogy Anya a szobájában beteg legyen? Caddy– abbahagyta. – Összevagdosott minden babát, amit Mau... Benjy meg én csináltunk – mondta Caddy. Csak rosszaságból tette. – Nem is igaz – mondta Jason. Fölült és sírt. – Nem is tudtam, hogy az övé. Azt hittem, valami régi papiros. – Dehogyisnem tudtad – mondta Caddy. – Azért csináltad. – Hallgass – mondta Apa. – Jason – mondta. – Majd csinálok neked holnap másikat – mondta Caddy. – Sokat csinálunk. Látod, itt a párna. Jason bejött. Százszor megmondtam, hogy hallgasson, mondta Luster. Mi baj már megint, mondta Jason. – Megint kitesz magáért – mondta Luster. – Mást se csinál egész nap. – Akkor miért nem hagyod békén? – mondta Jason. – Ha nem tudod lecsöndesíteni, vidd ki a konyhába. Mi nem zárhatjuk magunkra az ajtót, mint Anya. – Mami azt mondta, hogy ne engessem be a konyhába, míg meg nem főzi a vacsorát – mondta Luster. – Akkor játssz vele és ügyelj, hogy csöndben maradjon – mondta Jason. – Azért dolgozom egész nap, hogy itthon bolondokházát találjak? – Kinyitotta az újságot és olvasott. Nézheted a tüzet is a tükröt is meg a párnát is, mondta Caddy. Nem kell vacsoráig várnod, hogy a párnát nézd. Hallottuk a tetőt. Jasont is hallottuk, hangosan sírt a falon túl. Dilsey azt mondta: – Ugyan, Jason. Te meg békin hagyod, igaz? – Mhm – mondta Luster. – Quentin hol van? – mondta Dilsey. – Mingyán kész a vacsora. – Nem tudom – mondta Luster. – Én nem láttam. Dilsey elment. – Quentin – mondta a hallban. – Quentin. Kész a vacsora.

Hallottuk a tetőt. Quentinnek is olyan szaga volt, mint az esőnek. Mit csinált Jason, mondta. Összevagdosta Benjy minden babáját, mondta Caddy. Anya azt mondta, hogy ne hívd Benjynek, mondta Quentin. Velünk ült a pokrócon. Bárcsak ne esnék, mondta. Az ember nem tud mit kezdeni. Verekedtél, mondta Caddy. Ugye. Nem volt valami nagy verekedés, mondta Quentin. Azt mondhatod, mondta Caddy. Apa úgyis észreveszi. Bánom is én, mondta Quentin. Bárcsak ne esnék. Quentin mondta: – Nem aztránézett mondjaQuentinre. Dilsey, hogy kész vacsora? – Mhm –azt mondta Luster. Jason Aztán az aújságot olvasta megint. Quentin bejött. – Azt mondja, mindjárt kész – mondta Luster. Quentin beleült Anya székébe. Luster azt mondta: – Mr. Jason. – Mi az? – mondta Jason. – Adna nekem két tízest? – mondta Luster. – Mire kell? – mondta Jason. – Szeretnék elmenni ma este a cirkuszba – mondta Luster. – Ha jól tudom, Dilsey kért már neked egy húszast Fronytól mondta Jason. – Kért – mondta Luster. – Elvesztettem. Egész nap azt kerestük Benjyvel. Ő is megmondhassa. – Akkor tőleakérj – mondta Jason. – Én a pénzemért. Quentin nézte tüzet.kölcsön A tűz ott volt a szemében és amegdolgozom száján. A szája piros volt. – Olvasta az újságot. – Én megpróbáltam távol tartani onnét – mondta Luster. – Fogd be a szád – mondta Quentin. Jason ránézett a lányra. – Mit mondtam neked, mit csinálok, ha még egyszer meglátlak azzal a cirkuszos fiúval? – mondta. Quentin nézte a tüzet. – Nem hallod? – kérdezte Jason. – Hallom – mondta Quentin. – Akkor miért nem csinálod? – Megkapod, ne félj – mondta Jason. – Nem is – mondta Quentin. Jason az újságot olvasta megint. Hallottam a tetőt. Apa előrehajolt és ránézett Quentinre. Hello, mondta. Ki győzött? – Senki – mondta Quentin. – Szétválasztottak. A tanárok. – Ki volt az? – mondta Apa. – Volnál szíves elárulni? – Semmi vész – mondta Quentin. – Volt akkora, mint én. – Akkor jó – mondta Apa. – És azt is volnál szíves elárulni, hogy miért folyt? – Semmiért – mondta Quentin. – Azt mondta, hogy békát tesz a lány fiókjába, és hogy a lány nem meri őt megverni. – Ő – mondta Apa. – A lány. És aztán? – Aztán – mondta Quentin. – Aztán lekevertem neki egy olyan pofonfélét. Hallottuk a tetőt és a tüzet és a szipogást az ajtón kívül. – Hol akart békát keríteni novemberben? – mondta Apa. – Nem tudom. Hallottuk őket. – Jason – mondta Apa. Hallottuk Jasont. – Jason – mondta Apa. – Gyere be és hagyd abba. Hallottuk a tetőt és a tüzet és Jasont.

– Hagyd már abba – mondta Apa. – Azt akarod, hogy megint megverjelek? – Apa fölemelte Jasont maga mellé a székbe. Jason szipogott. Hallottuk a tüzet és a tetőt. Jason kicsit hangosabban szipogott. – Most az egyszer – mondta Apa. Hallottuk a tüzet és a tetőt. Dilsey azt mondta, Kész van. Jöhetnek mind vacsorázni. Vershnek olyan szaga volt, mint az esőnek. És olyan szaga is, mint egy kutyának. Hallottuk a tüzet és a tetőt. Hallottuk, hogy Caddy gyorsan megy. Apa és Anya az ajtóra nézett. Caddy gyorsan ment, elment. Nem nézett be. Gyorsan ment. – Candace – mondta Anya. Caddy megállt. – Tessék Anya – mondta. –Caddy Hallgass, Caroline – mondta – Hagyd odajött az ajtóhoz és álltApa. és nézte Apátbékén. és Anyát. A szeme rám repült és elrepült. Elkezdtem sírni. Aztán hangosabban sírtam és fölálltam. Caddy bejött és megállt háttal a falnak és rám nézett. Mentem feléje és sírtam és ő összekucorodott a falnál és láttam a szemét és hangosabban sírtam és húztam a ruháját. Kinyújtotta a kezét, de én húztam a ruháját. Szaladgált a szeme. Versh aszonta, Magát most Benjaminnak hijják. Oszt tuggya-e, hogy mit hoz magának ez az új név. Magábul most kígyófogú embert csinátak. Mami aszongya, a nagyapa valamikor főcserélte a nigger nevit oszt ez elment papnak oszt valaki megverte a szemivel oszt ő is kígyófogú ember lett. Pedig annak előtte sose vót kígyófogú ember. És ha a felesége telihódnál a szemibe nézett, hát kígyófogú gyereke született. Oszt egy este mikor mán tucatnyi kígyófogú gyerek szaladgált a házban, nem gyütt haza. Oposszumvadászok találták meg az erdőben, a tisztáson. Oszt tudja-e ki ölte meg. Azok az ő kígyófogú gyerekei. A hallban voltunk. Caddy még mindig nézett rám. A keze a szája előtt volt és láttam a szemét és sírtam. Fölmentünk az emeletre. Caddy megint megállt a falnál és nézett rám és én sírtam és ő továbbment és én továbbmentem és sírtam és ő összekucorodott a falnál és nézett rám. Kinyitotta a szobája ajtaját, de én húztam a ruháját és a fürdőszobába mentünk és ő az ajtó elé állt és nézett rám. Aztán a karját az arca elé tette és én toltam őt és sírtam. – Mit csinálsz vele, mondta Jason. Nem tudod békén hagyni. – Hozzá se nyúlok, mondta Luster. Egész nap így csinál. Meg kéne verni. – Jacksonba kéne küldeni, mondta Quentin. Lehetetlenség így élni ebben a házban. Ha nem tetszik, ifjú hölgyem, talán költözz el hazulról, mondta Jason. El is fogok, mondta Quentin. Ne félj. Versh azt mondta: – Csak egy picit menjen hátrább, akkor én is meg tudom szárítani a lábomat. – Hátrább lökött egy kicsit. Ne kezdjen el üvölteni, hallja. Onnét is lássa. Ez az egész, amit csinálni kell. Nem kellett kimennie az esőre, mint nekem. Maga nem is tudja, milyen jó dóga van. – A hátán feküdt a tűz előtt. – Tudja-e mér kapta maga a Benjamin nevet? – mondta Versh. – Mer a mamája gőgös. Mami aszongya. – Maradjon csak ott, ahol van és engesse megszárítani a lábomat – mondta Versh. – Ha nem, akkor tudja mit csinálok? Levágom a micsodáját. Hallottuk a tüzet és a tetőt és Versht. Versh gyorsan fölállt és visszarántotta a lábát. Apa azt mondta: – Jól van Versh. – Ma este majd én etetem meg – mondta Caddy. – Néha sír, ha Versh eteti.

– Fogd ezt a tálcát – mondta Dilsey. – Aztán siess vissza és etesd meg Benjyt. – Nem akarod, hogy Caddy etessen? – mondta Caddy. Muszáj ezt a koszos vén papucsot örökké ott tartani az asztalon, mondta Quentin. Miért nem eteted inkább a konyhában. Olyan ez, mintha az ember egy disznóval ennék egy asztalnál. Ha nem tetszik, ahogy eszünk, jobb ha nem is ülsz le az asztalhoz, mondta Jason. Roskus gőzölgött. A kályha előtt ült. A kályha ajtaja nyitva volt és Roskus lába benne volt az ajtóban. A tányér gőzölgött. Caddy könnyen beletette a kanalat a számba. A tányér belsejében volt egy fekete folt. Ugyan, ugyan, mondta Dilsey. Többé nem fogja bosszantani magát. Eljutottam a folthoz. Azután a tányér már üres volt. Elment. – Éhes ma este – mondta Caddy. – A tányér visszajött. Nem láttam a foltot. Aztán láttam. – Ki van éhezve ma este – mondta Caddy. – Nézzétek, mennyit eszik. Igenis bosszant, mondta Quentin. Ti külditek ki, hogy spicliskedjék rám. Gyűlölöm ezt a házat. Megszököm innét. Roskus azt mondta: – Egész éjjel esni fog. Úgyis csak enni jársz haza, máskor sose vagy itthon, mondta Jason. Majd meglátod, mondta Quentin. – Akkor aztán nem tudom mit csinálok – mondta Dilsey. Olyan csúful beleállt a derekamba, hogy mozdulni is alig bírok. És ez a lépcsőmászás egész este. Csöppet az se asztalra volnék meglepve, mondta Jason. Csöppet se volnék meglepve, akármit csinálsz. Quentin dobta az asztalkendőjét. Hallgasson mán, Jason, mondta Dilsey. Ment és megölelte Quentint. Üljön le aranyom, mondta Dilsey. Ő meg szégyellje magát, hogy olyasmit hándálfel, amirül maga nem tehet. – Mán megin morcos ez a lány, mi? – mondta Roskus. – Fogd be a szád – mondta Dilsey. Quentin félretolta Dilseyt. Jasonra nézett. Szája piros volt. Fölemelte a vizespoharát, hátrahajlította a karját és Jasonra nézett. Dilsey megfogta a karját. Verekedtek. A pohár eltört az asztalon és a víz kifolyt az asztalra. Quentin elfutott. – Anya megint beteg – mondta Caddy. – Ő is – mondta Dilsey. – Az ilyen idő mindenkit megbetegít? Mikor fejezed be végre az etetést, gyerek? Az isten verje meg, mondta Quentin. Az isten verje meg. Hallottuk, hogy szalad a lépcsőn. A könyvtárba mentünk. Caddy odaadta nekem a párnát és én néztem a párnát és a tükröt és a tüzet. – Csöndbe kell maradnunk, míg Quentin tanul – mondta Apa. – Mit csinálsz, Jason? – Semmit – mondta Jason. – Gyere inkább ide és itt csináld – mondta Apa. Jason kijött a sarokból. – Mit rágsz? – mondta Apa. – Papírt rág megint – mondta Caddy. – Gyere ide Jason – mondta Apa. Jason beledobta a tűzbe. Az sziszegett, kiegyenesedett, fekete lett. Aztán szürke lett. Aztán nem lett. Caddy és Apa és Jason Anya székében voltak. Jason szeme be volt dagadva és a szája mozgott,

mintha enne. Caddy feje Apa vállán volt. A haja olyan volt, mint a tűz és kis tűzpontok voltak a szemében és én mentem és Apa engem is fölemelt a székbe és Caddy megfogott. Olyan szaga volt, mint a fáknak. Olyan szaga volt, mint a fáknak. A sarokban sötét volt, de láttam az ablakot. A sarokban guggoltam és fogtam a papucsot. Én nem láttam, de a kezem látta és hallottam, hogy esteledik és a kezem látta a papucsot, de magamat nem láttam, csak a kezem látta a papucsot és én ott guggoltam és hallottam, hogy sötétedik. Hát itt van, mondta Luster. Ide nézzen, mi. Megmutatta. Tudja kitől kaptam. Miss Quentintől. Tudtam, hogy tőle kapok. Mit csinál maga itt. Már azt hittem kiszökött. Talán bizony nem vernyogott ma még oszt eleget, hogy muszáj elbújniaittegy üres szobában, hogy kezdődik. itt motyogjon búslakodjon. itt Gyüjjön feküdjék le, nem volt maradhatok magával, mer mingyán Nem és bolondozhatok magával egész este. Ha elsőt szól a trombita, mán itt se vagyok. Nem mentünk a szobánkba. – Ez az, ahol a kanyarónk volt – mondta Caddy. – Miért kell itt aludnunk ma éjjel? – Hát nem mindegy magának, hogy hun alszik? – mondta Dilsey. Becsukta az ajtót és leült és elkezdett vetkőztetni. Jason elkezdett sírni. – Csönd legyen – mondta Dilsey. – Dammuddynál akarok aludni – mondta Jason. – Dammuddy beteg – mondta Caddy. – Majd alhatsz nála, ha meggyógyult. Ugye, Dilsey? – Csönd legyen mán – mondta Dilsey. Jason elhallgatott. – Itt a hálóingünk és mindenünk – mondta Caddy. – Mintha költözködnénk. – Gyorsan bújjanak bele – mondta Dilsey. – Gombolja ki Jasont. Caddy kigombolta Jasont. Jason elkezdett sírni. – Azt akarja, hogy megverjék? – mondta Dilsey. Jason elhallgatott. – Quentin, mondta Anya a hallban. – Mi az, mondta Quentin a fal mögött. Hallottuk, hogy Anya bezárja az ajtót. Benézett az ajtónkon és bejött és odahajolt az ágy fölé és megcsókolta a homlokomat. Ha lefekteted, menj és kérdezd meg Dilseyt, nincs-e kifogása az ellen, hogy egy üveg meleg vizet kapjak, mondta Anya. Mondd meg neki, hogy ha kifogása van, valahogy majd csak megleszek anélkül is. Mondd meg neki, hogy csak tudni szeretném. Igenis, mondta Luster. Gyerünk. Tolja le a gatyáját. Quentin és Versh bejött. Quentin elfordította a fejét. – Miért sírsz? – mondta Caddy. – Csönd legyen – mondta Dilsey. – Levetkőztek mán? Akkor te hazamehetsz, Versh. Levetkőztetett és én néztem magamat és elkezdtem sírni. Csönd legyen, mondta Luster. Hiába keresi. Elment. Ha így viselkedik, nincs több születésnap. Föladta a hálóingemet. Elhallgattam és Luster megállt arccal az ablak felé. Aztán az ablakhoz ment és kinézett. Visszajött és megfogta a karomat. Nicsak, mondta. Maradjon csöndben. Az ablakhoz mentünk és kinéztünk. Quentin ablakából ött ki és átmászott áfára. Néztük, hogy reszket a fa. Aztán a reszketés lement a fáról, aztán előjött és mi néztük, hogy átmegy a füvön. Gyerünk mán, mondta Luster. Na tessék. A trombita. Be az ágyba, oszt én mán itt se vagyok. Két ágy volt. Quentin bebújt az egyikbe. Arcát a fal felé fordította. Dilsey melléje fektette Jasont. Caddy a ruháját vetette le. – Nézze csak a bugyiját – mondta Dilsey. – Szerencse, hogy a mamája nem látta. – Én már megmondtam Caddyt – mondta Jason.

– Azt elhiszem – mondta Dilsey. – És tessék, mit értél vele? – mondta Caddy. – Árulkodó Júdás. – Hogy mit értem vele? – mondta Jason. – Mér nem veszi már föl a hálóingét? – mondta Dilsey. – Ment és segített levenni Caddynek az ingét meg a bugyiját. – Nézze meg az ember – mondta Dilsey. – Összegyűrte a bugyit, és hátul ledörzsölte vele Caddyt. – Átázott és maga is csupa sár lett – mondta. – Hiába, ma este nem fürödhet. Tessék. – Föladta Caddyre a hálóingét és Caddy bemászott az ágyba és Dilsey az ajtóhoz ment és megállt, és a keze a lámpán volt. – De maradjanak ám csöndbe mondta. – Jól van – mondta Caddy. – Anya nem jön be – mondta. – Akkor még mindig nekem kell szót fogadni. – Igen – mondta Dilsey. – No, aludjanak hát. – Anya beteg – mondta Caddy. – Ő is meg Damuddy is beteg. – Csönd legyen – mondta Dilsey. – Tessék aludni. A szoba fekete lett, csak az ajtó nem. Aztán az ajtó is fekete lett. Caddy azt mondta: – Maradj csöndben, Maury – és rám tette a kezét. Így csöndben maradtam. Hallottuk magunkat. Hallottuk a sötétet. A sötét elment és Apa ránk nézett. Ránézett Quentinre és Jasonra, aztán jött és megcsókolta Caddyt és rátette a kezét a fejemre. Anya –nagyon – Nem mondtabeteg? Apa. – mondta VigyázniCaddy. fogtok Mauryra? – Igen – mondta Caddy. Apa az ajtóhoz ment, és megint ránk nézett. Aztán visszajött a sötét és ő feketén állt az ajtóban aztán az ajtó is megint fekete lett. Caddy fogott és én hallottam magunkat és a sötétet és éreztem valami szagát. Aztán láttam az ablakokat ahol a fák zümmögtek. Aztán a sötétből sima fényes foltok lettek mint máskor is, és még akkor is lettek, mikor Caddy azt mondta, most alszom.

1910 JÚNIUS MÁSODIK A Mikor az ablakkeret árnyéka föltűnt a függönyön, hét és nyolc között járt, és újra benne voltam az időben, hallottam az órát. Nagyapáé volt, s mikor Apa nekem adta, azt mondta, Quentin, megajándékozlak minden vágy és remény mauzóleumával; kínosan alkalmas rá, hogy segítségével megszerezd az emberi tapasztalás reducto absurdum-ai, amely a maga teljességében éppúgy nem elégíti ki a te egyéni szükségleteidet, mint ahogy nem elégítette ki a Nagyapádét és az ő apjáét sem. Nem azért adom, hogy emlékeztessen az időre, hanem hogy olykor-olykor, egy percre elfeledkezz róla, és ne igyekezz minden lélegzetvételeddel legyőzni. Mert csatát nem lehet megnyerni, mondta. Még megvívni se. A csatatér csak az ember ostobaságáról és kétségbeeséséről árulkodik, s a győzelem a filozófusok és bolondok illúziója. A gallérdoboznak volt nekitámasztva, s én feküdtem és hallgattam. Azaz csak hallottam, mert nem hiszem, hogy valaha, valaki is szándékosan hallgatta volna akár kicsi, akár nagy óra ketyegését. Nincs is rá szükség. Az ember hosszú időre megfeledkezhet a hangjáról, majd egy másodpercnyi ketyegés, és agyában életre kel a hosszan vonuló, végtelenségbe vesző, meghallatlan idő. Mint amikor Apa azt mondta, a hosszú, magányos fénysugarakon az ember Jézust látja leereszkedni. S mint ahogy a derék Szent Ferenc Kishúgának hívta a halált, de nem volt húga. A falon át hallottam Shreve ágyának rugóját, aztán a papucsát csosszanni a padlón. Fölkeltem, odamentem a komódhoz, végigtapogattam, megtaláltam az órát, lapjával lefelé fordítva, és visszamentem az ágyba. De ott volt még az ablakkeret árnyéka, arról szinte percre megtudtam, mennyi az idő, s ezért hátat kellett fordítanom neki, de akkor meg a fejem tetején éreztem, ott viszketett az állatok régen volt hátsószeme. Ha az ember rákap a meddő szokásokra, azokról a legnehezebb lemondani. Ezt Apa mondta. S hogy Krisztust nem feszítették keresztre: elemésztették a ketyegő kis fogaskerekek. De nem volt húga. Amint tudtam, hogy már nem láthatom, nyomban azon kezdtem gondolkozni, hogy hány óra is lehet. Apa azt mondta, örökké azon töprengeni, hogy a lélektelen mutatók egy önkényes beosztású számlapon milyen helyzetet foglalnak el, az agyműködés tünete. Váladék, mondta Apa, akár a veríték. És én azt mondom, így is van ez rendjén. Gondolkozzunk. Gyerünk csak, gondolkozzunk. Ha borús idő lett volna, nézhettem volna az ablakot, és elgondolkozhattam volna azon, amit Apa a meddő szokásokról mondott. Meg azon, hogy mit csinálnak ott lent New Londonban, ha ott is ilyen idő árja. Miért ne? A mátkák hónapja, az elfulladó hang Egyenest a tükörből szökött ki, a föltorlott illatból. Rózsák. Rózsák. Mr. Jason Richmond Compson és neje örömmel tudatják, hogy lányuk házasságra lép. Rózsák. Nem szűzvirágok. Vadvirágok, mint a som meg a pitypang. Mondom Apa, vérfertőzést követtem el, mondom. Rózsák. Ravaszul és megfontoltan. Ha egy évig jártál a Harvardra, és nem láttad az evezősversenyt, kérd vissza a tandíjat. Add Jasonnak. Adj Jasonnak egy évet a Harvardon. Shreve állt az ajtóban, gallérját gombolta föl, szemüvege rózsásan csillogott, mintha az arcával mosta volna meg. – Lógsz ma reggel? – Késő van? Megnézte az óráját. – Két perc múlva csöngetnek. – Nem tudtam, hogy már ilyen késő. – Még mindig az óráját nézte. – Rohannom kell. Többet már

nem lóghatok. A dékán mondta a múlt héten... – formálta a szája. Visszatette az órát a zsebébe. n nem szóltam többet. – Jól tennéd, ha nadrágot húznál és igyekeznél – mondta. Kiment. Fölkeltem, ide-oda járkáltam és hallgattam őt a falon túl. Bejött a nappaliba, az ajtó felé tartott. – Kész vagy már? – Még nem. Menj csak. Majd utolérlek. Kiment. Az ajtó becsukódott. Megint hallottam az órát. Nem járkáltam tovább, odamentem az ablakhoz, félrehúztam a függönyt, és néztem, hogy futnak a kápolna felé, ugyanazok, ugyanazokkal a szélfújta kabátujjakkal küszködnek, ugyanazok a könyvek és nyitott gallérok úsznak mögöttük, mint a törmelék az áradó És Spoade. Akivízen. Shreve-et csak úgy emlegette, mint a férjemet. Ugyan, hagyd békén, mondta Shreve, ha egyszer több esze van, mint hogy koszos kis lotyókra vadásszon, kinek mi köze hozzá. Nálatok Délen szégyen szűznek lenni. Fiúk. Férfiak. Mindent összehazudnak. Mert a nők szemében kevesebbet számít, mondta Apa. Azt mondta. A szüzességet férfiak találták ki, nem a nők. Apa azt mondta, Olyan az, mint a halál, állapot, van aki megmarad benne és én azt mondtam, Nehéz elhinni, hogy ne volna fontos mire ő azt mondta, Mindenben ez a szomorú, nemcsak a szüzességben mire én, Akkor miért épp a nő és miért nem én vagyok az, aki elveszíti a szüzességét ő meg azt mondta, Többek közt ez a szomorú benne, nincs ami megérné, hogy változtassunk rajta. Shreve meg azt mondta, Ha egyszer van annyi esze, hogy ne vadásszon koszos kis lotyókra én meg megkérdeztem tőle, Volt neked valaha is húgod? Volt? Volt? Spoade olyan volt közöttük, mint egy teknőc a szélfújta száraz levelek közt az utcán, gallérja fölcsúszott a füléig, ment a szokott kényelmes lépteivel. Dél-Karolinai volt, öregdiák. A klubja azzal büszkélkedett, hogy Spoade négy év alatt egyszer se érkezett futva a kápolnába, egyszer se ért oda idejében, és egyszer se hiányzott, s a kápolnában vagy az első órán egyszer se volt rajta ing, vagy a lábán harisnya. Tíz óra tájt bejött Thompsonhoz, két csésze kávét kért, leült, harisnyáját elővette a zsebéből, levetette a cipőjét, s míg a kávé hűlt, harisnyát húzott. Délfelé már ingben, gallérban látta az ember, mint akárki mást. A többiek futottak és sorra lehagyták, de ő csak nem sietett. Kis idő múltán az udvar kiürült. A napsütésben egy veréb röppent az ablakpárkányra és kapta felém a fejét. Kerek, csillogó szeme volt. Kezdetben csak fél szemmel figyelt aztán csipp! – a másikkal, és a torka szaporábban lüktetett, mint bármi verőér. Megkondult az óra. A veréb most már nem hunyorgott, s míg az utolsó óraütés is el nem kondult, mintha csak hallgatná, kitartóan nézett ugyanazzal a fél szemével. Majd elröppent a párkányról és eltűnt. Eltartott egy ideig, míg az utolsó zengő kondulás is elhalt. Jó ideig ott volt a levegőben, inkább érezni lehetett, mintsem hallani. Mint ahogy a hosszú, haldokló fénysugarakban ma is tovább zeng még minden harang, ami valaha megkondult, és Jézus, és Szent Ferenc, amint a húgáról beszél. Hiszen ha csak az lenne, hogy a pokolba; ha csak az lenne... Vége. Ha ugyan vége van valaminek is. Nem lenne ott más, csak mi ketten. Ha egyszer képesek volnánk olyan szörnyűséget elkövetni, hogy mindenki más elmeneküljön a pokolból, csak mi ketten maradjunk. Vérfertőzést követtem el mondtam Apának én voltam az én nem Dalion Ames. És mikor kezembe adta Dalton Ames. Dalton Ames. Dalton Ames. Kezembe adta a pisztolyt, nem tettem meg. Hát ezért nem tettem meg. Mert akkor ott lenne ő is, Caddy is, meg én is. Dalton Ames. Dalton Ames. Dalton Ames. Ha egyszer képesek volnánk ilyen szörnyűséget elkövetni és Apa azt mondta, Bizony ez a szomorú, az emberek minden ilyen

szörnyűségre képtelenek, nem képesek elkövetni semmit, ami igazán szörnyű volna, sőt másnap már arra se emlékeznek, hogy mit tartottak szörnyűségnek ma és én azt mondtam, vagyis hogy az ember szemet hunyhat minden fölött s ő azt mondta, Hát bizony. És majd lenézek és látom összekoccanó csontjaimat, s mint a szelet látom a mélyvizet, mint a szelet fölöttük, s egy idő múltán már megkülönböztetni se tudják a csontjaimat a sivár és érintetlen homokon. Az ítélet napjáig, s amidőn Ő azt mondja, Kelj fel, csak a vasalókat veti föl a víz. Nem akkor, amikor rádöbbensz, hogy már semmi se segíthet – se vallás, se büszkeség, semmi – hanem ha arra döbbensz rá, hogy nem is kell már a segítség. Dalton Ames. Dalton Ames. Dalton Ames. Ha az anyja lehettem volna, fekszem megnyitott testtel, nevetve fölemelem, tartom, eltaszítom az apját, és nézem, figyelem, hogy meghal, mielőtt életre kelne. Egya perce ott állt már az ajtóban. Odamentem komódhoz, s úgy, lefordított számlappal megfogtam az órát. Üvegét a komód sarkához vertem, az üvegcserepet fölfogtam a tenyeremben és a hamutartóba tettem, lecsavartam a mutatókat és a tálcára raktam. Az óra ketyegett. Fölnyitottam elöl, s a vak tárcsa a pici fogaskerekekkel csak ketyegett, ketyegett, nem tehetvén mást. Jézus Galibában és Washington nem hazudott. Apa annak idején egy csudaórát hozott haza Jasonnak a Saint Louis-i Világkiállításról, három gombostűfejnyi üveggömb volt a fülében, s ha az ember hunyorítva belenézett, egy csupa küllő óriáskereket és a Niagara vízesést láthatta benne. Valami vörös kenődött a számlapra. Mikor észrevettem, megsajdult a hüvelykujjam. Letettem az órát és bementem Shreve szobájába, elővettem a jódot és bejódoztam a vágást. A törülközővel eltávolítottam a számlap keretéből a maradék üveget. Elővettem két rend fehérneműt, zoknit, inget, gallért és nyakkendőt, aztán becsomagoltam a nagykoffert. Beraktam mindent, csak az új ruhámat, egy régit, két pár cipőt, és két kalapot meg a könyveimet nem. A könyveket átvittem a nappaliba, és az asztalra raktam, azokat is, amelyeket hazulról hoztam, és azokat is Apa azt mondta valamikor arról lehetett megismerni egy úriembert, hogy milyen könyvei vannak manapság meg arról, hogy milyen könyveket nem ad vissza aztán lezártam a koffert és megcímeztem. Az óra negyedet ütött. Megálltam és hallgattam, míg el nem ütötte az utolsót is. Megfürödtem és megborotválkoztam. A víztől sajgott egy kicsit az ujjam, így hát megint bejódoztam. Fölvettem az új ruhámat, zsebembe tettem az órám, aztán a másik ruhát, a hozzávalókat, a borotvát és az ecseteket beraktam a kézitáskámba, a koffer kulcsát becsomagoltam egy darab papírba, borítékba tettem, a borítékot megcímeztem Apának, aztán megírtam a két levelet, és lepecsételtem. A tornácról még nem tűnt el az árnyék. Megálltam az ajtóban, és figyeltem az árnyék mozgását. Szinte észrevehetően mozgott, kúszott hátrafelé, hajtott be az árnyék az ajtón. Mikor meghallottam ő már futott is. Futott a tükörben mikor én még nem is tudtam, hogy mit hallok. S milyen gyorsan uszályát karjára kapva futott ki a tükörből, mint egy felhő hosszan elnyúlva kavargott a fátyla a cipője sarka kopogott a másik kezével meg a ruháját markolta a vállán úgy futott ki a tükörből és rózsaillat volt elfúló rózsaillat az Éden után. Már kívül is volt a verandán nem hallottam a sarkát és a holdfényben, mint egy felhő úszott a fátyol árnyéka át a gyepen bele az üvöltésbe. Kiszaladt a ruháját markolta a koszorúját bele az üvöltésbe és ott T. P. a harmatos füvön Húú-íí sz-sz-szeszi Benjy meg üvölt a láda tövében. Apának V alakú ezüst vért volt ziháló mellén. Shreve azt mondta: – Nem igaz... Esküvőre mégy vagy temetésre? – Még nem döntöttem el – mondtam.

– Hínnye de kicsípted magad. Mi történt? Talán bizony vasárnap van? – Gondolom, nem visz el a rendőr, mert fölvettem az új ruhámat – mondtam. – Csak épp eszembe jutottak a tenyészdiákok. És az már nem fér össze a méltóságoddal, hogy előadásra i s elgyere? – Először enni akarok. – Az árnyék eltűnt a tornácról. Kiléptem a napra, s megint rátaláltam az árnyékomra. Lementem a tornáclépcsőn. Az óra felet ütött. Elütötte az utolsót és elhalt a hangja. A Mester nem volt ott a postahivatalban sem. Lepecsételtem a két borítékot, az egyiket föladtam Apának, a Shreve-nek címzettet betettem a belső zsebembe, aztán eszembe jutott, hogy hol is láttam legutóbb a Mestert. A Hősi Halottak Napján, a Köztársasági Hadsereg egyenruhájában a díszmenet kellős Haneazlátta embernek ideje Columbus, várni, mindegy, hogyvagy melyik sarkon, volt olyan parádé,közepén. hogy őt ott volna. Avolt múltkor Garibaldi, az ördög tudjanem ki születése napján. Az utcaseprőkkel vonult fel kürtőkalapban, parányi olasz zászlóval a kezében és seprűk, szemétlapátok közt szívta a szivarját. De ez a legutóbbi a Köztársasági Hadsereg parádéja volt, hisz Shreve azt mondta: – Tessék. Nézd csak, nagyapád mit művelt azzal a szerencsétlen öreg niggerrel. – Igen – mondtam. – Most ráér, hogy nap nap után parádékon masírozzon. Ha a nagyapám nincs, most dolgozhatna, akár egy fehér ember. Nem láttam a Mestert sehol. Az életben nem találkoztam még négerrel, munkással sem, akit az ember megtalált volna, ha szüksége volt rá, hát még azt, aki a föld zsírján élősködik. Jött egy kocsi. Bementem városba, elmentem Parkerhez, és jóízűen Miközben hallottam, hogy az óra aelüti az egészet. Gondolom, legalább egy óra megreggeliztem. kell, hogy az időből kiessünk,ettem, ha egyszer az emberiség története is kevés volt, hogy gépies rendjébe beleszokjunk. Miután megreggeliztem, vettem egy szivart. A lány azt mondta, az ötvencentes a legjobb, így hát kivettem egyet, rágyújtottam és kimentem az utcára. Ott álltam kint, pöffentettem néhányat, aztán a szivarral a kezemben elindultam a sarokra. Elmentem egy órás kirakata előtt, de későn vettem észre. A sarkon jobbról is balról is megrohant egy-egy cipőtisztító, éles és érdes hangú, mint két feketerigó. Az egyiknek odaadtam a szivart, a másiknak öt centet adtam. Akkor békén hagytak. Aki a szivart kapta, megpróbálta rásózni a másikra öt centért. Fent a nap maga is óra volt, s én arra gondoltam, hogy ha az embernek nem akaródzik megtennie valamit, akkor a teste ugratja be, valahogy öntudatlanul, hogy mégis megtegye. Éreztem, a tarkómon megfeszül az izom, aztán meghallottam, hogy ketyeg az órám a zsebemben, s egy kis idő múltán már semmi mást nem hallottam, csak a zsebemben az órát. Visszafordultam a kirakathoz. Az órás ott dolgozott a kirakat mögött az asztalnál. Kopaszodó férfi volt. Szemén nagyítóüveg – arcára erősített fémcső. Bementem. A bolt teli volt ketyegéssel, mint tücsökcirpeléssel a gyep szeptemberben, a fejem fölött a falon meg egy falióra hangját hallottam. Az órás fölnézett, szeme a nagyító mögött nagy volt, homályos és hajszolt. Elővettem az órámat és odaadtam neki. – Eltörtem az órám. Az ujjával megpöccintette. – Hát ezt el. Gondolom rálépett. – Rá. Levertem a komódról, és a sötétben ráléptem. De jár. Lefeszítette a hátlapját és belekukucskált. – Úgy látszik nincs baj. Bár, amíg rendesen meg nem néztem, nem tudom megmondani. Majd délután belenézek. – Akkor majd később visszahozom – mondtam. – Lenne olyan kedves megmondani, hogy a

kirakatban levő órák közt van-e pontos? Tenyerébe vette az órámat, és homályos, hajszolt szemével fölnézett rám. – Fogadtam valakivel – mondtam –, és otthon felejtettem a szemüvegemet. – Nos hát – mondta. Letette az órát, félig fölemelkedett a kisszékéről, és átnézett a pulton, aztán fölpillantott a falra. – Öt perccel... – Nem azt kérdem – mondtam. – Csak azt tessék megmondani, hogy van-e köztük pontos. Megint rám nézett. Visszaült a kisszékre, és föltolta a nagyítót a homlokára. Vörös kört hagyott a szeme körül, s mikor eltűnt onnét, csupasszá vált az arca. – Miért van ma ünneplőben? – kérdezte. – Az evezősversenyt csak a jövő héten tartják, nem? Akkor. De Csak afféle magánünnep. Születésnap. közöttük – Nincs. még nincsenek is beszabályozva és Van beállítva. Ha pontos? történetesen venni akar egyet... – Nem, köszönöm. Nincs szükségem órára. Van egy a nappali szobánkban. Ezt meg majd megjavíttatom. – Kinyújtottam a kezem. – Jobb volna, ha most itt hagyná. – Majd visszahozom később. – Odaadta az órát. Zsebre vágtam. Most nem hallottam a többi ketyegésétől. – Nagyon köszönöm. Remélem nem tartottam fel. – Semmi baj. Hozza majd be, ha kedve tartja. És jobban tenné, ha az ünneplést elhalasztaná, míg meg nem nyertük az evezősversenyt. – Igen. Azt hiszem, az lesz a legjobb. Kimentem, rácsuktam az ajtót a ketyegésre. Visszanéztem a kirakatba. Az órás engem figyelt a korlát mögül. A kirakatban volt vagy tucatnyi óra, tucatnyi különböző óra, és mind olyan öntudatosan, ellentmondóan magabiztos, mint az enyém még mutatók nélkül is. Mind ellentmond a másiknak. Hallom az enyimet, ott ketyeg a zsebemben, jóllehet senki meg nem nézheti, s jóllehet akkor se mutatna semmit, ha valaki megnézhetné. Ráparancsoltam hát önmagámra, hogy ezt el kell viselnem. Mert Apa szerint az óra gyilkolja az időt. Szerinte az idő halott, míg pici fogaskerekek ketyegik; csak akkor támad föl, ha az óra megáll. A mutatók kinyúltak, a vízszinteshez képest hegyesszögben, mint szél ellen sikló sirály. Magukkal hozták életem minden régi szomorúságát, mint, ahogy a niggerek mondják, az új hold a vizet. Az órás megint dolgozott, asztala fölé hajolt, s arcába belenyúlt a cső alagútja. Haja középen volt elválasztva. Választéka végén a tar folt, mint egy lecsapolt pocsolya decemberben. Megpillantottam a túlsó oldalon a vaskereskedést. Nem is tudtam, hogy az ember a vasalót súlyra vásárolja. – Ezek tízfontos vasalók – mondta a segéd. Nagyobbak voltak, mint vártam. Így hát két hatfontos kicsit vettem, mert becsomagolva úgy festettek, mint egy pár cipő. A kettő együtt elég nehéz volt, de megint eszembe jutott, hogy Apa mit mondott az emberi tapasztalás reducto absurdum-áról, és arra gondoltam, hogy hogyan tudnám legalább egyszer alkalmazni a Harvardon tanultakat. Talán majd övőre; talán két évet is el kell töltenem az egyetemen, gondoltam, hogy hasznát tudjam venni. A két vasaló. Ugyancsak nehéz volt. Jött egy troli. Fölszálltam. Meg se néztem elöl a táblát. Tele volt, javarészt jómódúnak látszó, újságjukba temetkezett emberekkel. Egyetlen üres ülőhely volt csak, egy nigger mellett. A nigger keménykalapot viselt, fényes volt a cipője és kialudt szivarcsonkot tartott a kezében. Valamikor azt hittem, hogy a délieknek sokat kell adniuk arra, hogy nigger-e valaki vagy sem. Azt hittem, az északiak ezt el is várják tőlük. Mikor először jöttem keletre, folyton csak az árt az eszemben, El ne felejtsd, úgy gondolj rájuk, mint színesbőrűekre, és nem mint niggerekre, s ha

történetesen úgy nem alakul, hogy alig egypár akad belőlük a közelemben, sok elvesztegetett időmbe és bosszúságomba kerül, míg megtanulom, legokosabb, ha mindenkit, fehéret, feketét, elfogadok annak, aminek önmagát tartja, és békén hagyom. Ezt akkor tanultam meg, mikor rádöbbentem, hogy a nigger nem személy, hanem magatartásforma, valamiféle fonák visszatükröződése a fehérekének, akik között él. Először azt hittem, nagyon fog hiányozni, ha nincs körülöttem annyi nigger, hisz azt hittem, az északiak majd azt hiszik rólam, hogy nagyon hiányzik, de egészen addig a virginiai reggelig még azt se tudtam, hogy ők, Roskus és Dilsey és a többiek valóban mennyire hiányoznak. A vonat megállt, én fölébredtem, fölhúztam a rolót és kinéztem. A kocsi épp egy útkeresztezésben állt, két fehér kerítés ereszkedett le a dombról, s lent szétágazott, mint valami agancs, s a fagyott kátyú közepén egy nigger várta öszvérháton, hogy apokrócdarab vonat továbbmenjen. voltsott, nem tudtam; szétvetett lábbal ült az öszvér hátán, valami volt a fejeHogy körémióta tekerve, mintha a kerítéssel, az úttal együtt épült volna oda, a dombbal, mintha magából a dombból faragták volna ki, mintha útjelző volna, mely azt mondja, Itthon vagy újra. Szőrén ülte meg az öszvért, s lába majdnem földig lógott. Az öszvér, akár egy üregi nyúl. Lehúztam az ablakot. – Hé, bátyó – mondtam. – Hát erre visz az út? – He? – Rám nézett, meglazította fején a pokrócdarabot, és fölhúzta a füléről. – Karácsonyi ajándék! – mondtam. – Rám fér, főnök. Most elkapott, mi? – Ez egyszer még elmehetsz. – Előhúztam a nadrágom a kis csomaghálóból, és kivettem a zsebéből egy húszast. – De legközelebb vigyázz. Erre jövök vissza Újév után két nappal, és akkor jól vigyázz. – Kidobtam a húszast az ablakon. – Vegyél magadnak valamit karácsonyra. – Igenis, veszek – mondta. Leszállt, fölvette a húszast és beletörülte a lába szárába. – Köszönöm, fiatalúr. Köszönöm. – Aztán elindult a vonat. Kihajoltam az ablakon, ki a hidegbe, és visszanéztem. Ott állt a csupa csont nyúlforma öszvér mellett, mindkettő nyűtt volt, mozdulatlan és türelmes. A vonat befutott a kanyarba; a mozdony kurtákat, keményeket pöffentett, s ők az úton simán elhúztak a szemem elől, körülöttük valami nyűtt és időtlen türelem, valami változhatatlan derű: a gyermekes és készséges kétbalkezesség és ugyanakkor furamód a megbízhatóság keveréke, mely óvja és védelmezi őket és szeret a józan ész ellenére és szakadatlanul szegényíti őket és kibújik minden felelősség és kötelezettség alól olyan pimaszul hogy az már egyenesen boszorkányos és ha lopáson vagy hazugságon kapják nyíltan és szívből csodálja a győztest mint egy úriember azt aki becsületes küzdelemben felülkerekedett és ráadásul még kedveli és rendületlenül tűri is a fehér ember szeszélyeit, mint egy nagyapa a kiszámíthatatlan és vásott gyerekekét, s én mindezt már elfelejtettem. És aznap, mialatt a vonat vad szakadékok fölött és meredélyek szegélyén kanyargott, s fáradtan zihálva, nyöszörgő kerekekkel csak tört előre, és a szürke égbe fakultak az örök hegyek, egész nap hazagondoltam, a kopott állomásra és a sárra és a niggerekre és a falusiak lustán hullámzó tömegére a téren és a játékmajmokra és szekerekre és a zsákokban a cukorkára és a fölröppenő petárdákra, és megindult a bensőm, mint annak idején az iskolában, mikor megszólalt a csöngő. Mindaddig nem szoktam elkezdeni számolni, míg az óra hármat nem ütött. Akkor elkezdtem, számoltam hatvanig, behajtottam egy ujjamat, s arra a tizennégy, vagy tizenhárom, tizenkét, nyolc vagy hét ujjamra gondoltam, amely még arra várt, hogy behajtsam, és mindaddig számoltam, míg egyszerre rá nem döbbentem a csöndre és a feszült agyakra és azt mondtam, „Tessék?” „Quentinnek hívnak, nem?”, mondta Miss Laura. Majd még mélyebb csönd és kegyetlenül feszült agyak és a csöndbe belelökött kezek. „Hát akkor mondd meg nekem Quentin, hogy ki fedezte föl a Mississippi folyót.

Henry...” „De Soto”. Aztán az agyak odébb húzódtak, s egy idő múltán megijedtem, hogy elmaradok, és gyorsabban számoltam és behajtottam még egy ujjamat, aztán megijedtem, hogy megelőzöm őket, és lassítottam, aztán megijedtem és megint gyorsan számoltam. Így hát sose jött ki pontosan a csöngetésig, és a kopott padló alatt földet érző, korábban is mocorgó lábak fölszabadultan kavarogtak és a napvilág fényesen keményen megvillant, mint egy üveglap és mozdulatlanul ültem és a belsőm táncolt. Táncolt mozdulatlanul ülve. Egy perce ott állt már az ajtóban. Benjy. Üvöltött. Benjamin öreg korom gyermeke üvöltött. Caddy! Caddy! Megszököm innét. Elkezdett sírni és ő odament hozzá és megérintette, Hallgass. Nem szököm meg. Hallgass. Elhallgatott. Dilsey. Ha akarja kiszagújja néki.A Nem ahhó, hogy odafigyeljen vagy beszéljen. Kiszagútta az új nevitez, is,amit amitmondasz adtak néki. bajt iskell ugye hogy kiszagújja. Bánja is ez a bajt. Neki ugyan nem baj. És mit adnak neki új nevet, ha egyszer azon sincs áldás. A troli megállt; elindult, újra megállt. Fölülről figyeltem az ablak alatt elmenő emberek fején az új, még ki nem fakult szalmakalapok tetejét. Most nők is voltak a kocsiban, piaci kosárral, és most már több volt a munkaruhás férfi is, mint a fényes cipős, galléros. A nigger megérintette a térdem. – Bocsánat – mondta. Kifordultam, helyet adtam neki. Csupasz fal mellett mentünk, a csörömpölés behallatszott a kocsiba, az asszonyok ültek piaci kosárral a térdükön, és a férfi, aki pipát tűzött foltos kalapja mellé. Vízszagot éreztem, és egy falnyíláson át megpillantottam a vizet és két árbocot és egy sirályt a levegőben mozdulatlanul szinte valami láthatatlan dróton az árbocok közt és fölemeltem a kezem és a kabátomon át megérintettem a két megírt levelet. Mikor a kocsi megállt, leszálltam. A híd nyitva volt, egy szkúnert engedtek át rajta. Fölfelé vontatták, a vontatógőzös a tatfedélzete tövénél vette kötélre, hosszú füstcsíkot húzott, de a vitorlás maga olyan volt, mintha minden látható ok nélkül haladna tova. Egy derékig meztelen férfi kötélkarikát tekert le a hajó orrán. Teste dohánybarnára sült. A kormánynál másik férfi állt lyukastetejű szalmakalapban. A hajó átment a hídnyíláson, s mint egy kísértet fényes nappal bevont vitorlák alatt suhant előre a tatja fölött meg három sirály lebegett láthatatlan dróton játékszerként. Mikor a híd becsukódott, átmentem a másik partra és nekihasaltam a korlátnak a csónakház fölött. A stég üres volt, az ajtók zárva. Az evezősök most éppen kint voltak a folyón, húztak bele a délutánba, előzőleg már kipihenték magukat. A híd és a korlátrács árnyéka és az én árnyékom lassan nyúlt el a vízen, így hát játszva kipróbálhattam volna, hogy elszakad-e tőlem. Megvolt vagy ötven láb hosszú, s csak lett volna valamim, hogy a víz alá nyomjam és ott tartsam míg belenyúvad, és ott volt a víz felszínén a csomag árnyéka is mint egy pár becsomagolt cipőé. A vízbe fúlt embert az idők végezetéig lesi az árnyéka a vízen, mondják a niggerek. Sziporkázott, villogott, lélegzett, és a stég is mintha lassan szuszogott volna, és szenny félig a víz alatt eltisztul innét ki a tengerre, grották, tengerparti üregek. Valamely test által kiszorított víz súlya azonos valaminek a valamijével. Ez az emberi tapasztalás reducto absurdum-a, és két hatfontos vasaló súlya több, mint egy szabóvasalóé. Micsoda bűnös pazarlás, mondaná Dilsey. Benjy tudta, hogy Damuddy meghalt. Sírt. Kiszagújja. Kiszagújja. A vontatógőzös visszafelé jött folyásirányban, a víz hosszú görgő hengerekre hasadt és a sodrás visszhangjaként nagy sokára megringatta a stéget a stég megbillent a gördülő hengereken és csobbanó hangot adott és hosszan nyikorogva visszagördült az ajtó és fölbukkantak ketten, egy szkiffet hoztak.

Vízre tették és egy pillanattal később kijött Bland az evezőkkel. Flanellnadrág volt rajta, szürke zakó és kemény szalmakalap. Vagy ő, vagy az anyja olvasta, hogy az oxfordi diákok flanellnadrágot hordanak és szalmakalapot, így hát március elején vettek Geraldnak egy szkiffet, és ő flanellnadrágban és keménykalapban vízre szállt. A csónakházakban azzal fenyegetőztek, hogy rendőrt hívnak, de ő mégis kievezett. Anyja kijött bérautón szőrmebundában, mint egy sarkutazó, és nézte, amint Gerald kievezett a huszonöt mérföldes szélben és a koszos juhnyájhoz hasonló égzajlásban. Azóta azt is elhiszem, hogy az Úristen nemcsak gentleman és jópofa, hanem hogy Kentuckyba való. Mikor Gerald kiért a folyóra, a kocsi fordult egyet, s lassan, a csónakkal lépést tartva megint végigfurikázott a parton. Azt mondják, szó sincs róla, hogy egymást nézték volna, egymásra egy pillantást se vetettek, király királynő, csak haladtak egymás mellett, végig Massachusettsen, párhuzamos pályán, mint egy és bolygópár. Gerald beszállt és kievezett. Már egész jól evezett. Illett is neki. Azt mondják, anyja igyekezett rávenni, hogy hagyjon fel az evezéssel, és valami olyasmivel foglalkozzék, amivel évfolyamtársai vagy nem tudnak, vagy nem akarnak foglalkozni, de ez egyszer makacsul megkötötte magát. Ha ugyan lehet egyáltalán makacsságról beszélni olyasvalakinél, aki ennyire belerögződött hercegi unalmába, fürtös szőke haja van, sötétkék szeme, hosszú szempillái, New York-i ruhákat hord, mint ő, és a mamája másról se beszél, csak Gerald lovairól, meg Gerald niggereiről, meg Gerald nőiről. A férjek és apák Kentuckyban nyilván szörnyen megörültek, mikor Geraldot elhozta Cambridge-be. Neki lakása volt benn a városban, és Geraldnak is, a kollégiumi szobáin kívül. Helyeselte, hogy Gerald barátkozik velem, hisz én azzal, hogy a Mason-Dixon vonaltól délre születtem, tanújelét adtam, hogy ha halványan is, de némi fogalmam mégis van a noblesse oblige-ről, velem és még néhányunkkal, akik földrajzilag megütöttük ezt a (minimális) mértéket. Nekünk megbocsátott. Vagy legalábbis irántunk elnéző volt. De mióta Spoade-dal találkozott a kápolnából kijövet, és Spoade akkor azt mondta, hogy nem lehet úrihölgy, mert úrihölgy ilyen késő este nincs kint az utcán, neki azóta is képtelen megbocsátani, hogy öt nevet visel és hogy ezek közül az egyik egy jelenlegi angol hercegi családé. Biztos azzal vigasztalta magát, hogy valami félresikerült Maingault vagy Mortemar a kapus lányával szűrte össze a levet. Ez valószínű is, akár ő találta ki, akár nem. Spoade a világ lustája, nem veti meg a potyát, és tetszése szerint ráz át bárkit. A szkiff már csak távoli pont volt, az evezőkön időközönként megvillant a nap, mintha a csónak magától villogna tova. Volt neked húgod valaha? Nem, de mind cafka. Volt neked húgod valaha? Egy perce ott. Mind cafka. Nem cafka egy perce ott állt már az ajtóban. Dalton Ames. Dalton Ames. Dalton. Ingek. Míg meg nem győződtem, hogy nehéz kínai selyemből, vagy a legfinomabb flanellből készülnek, mindig azt hittem, hogy tábori barnák, kincstári barnák, mert olyan barnát mutatott tőlük az arca és kéket a szeme. Dalton Ames. Csak éppen nincs nemes anyagból. Színházi kellék. Érintsd meg, papírmasé. Ó, csak gipsz. Nem bronz. De miért nem hívja be a házba? Caddy is nő, ne felejtsd el. Amit csinál azt ő is a női eszejárása szerint csinálja. Miért nem hívod be a házba, Caddy? Miért kell úgy csinálni mint a nigger nőknek a legelőn az árokparton a sötét erdőben forrón rejtőzködve lázasan a sötét erdőben? Kis idő múltán megint hallottam egy ideig az órámat és a kabaromon át éreztem, hogy a korláton megroppannak a levelek, és nekihasaltam a korlátnak, az árnyékomat figyeltem, hogyan tudnám rászedni. Továbbhúzódtam a korlát mentén, sötét ruha volt rajtam beletörülhettem a kezemet, és figyeltem az árnyékomat, hogyan tudnám rászedni. Besétáltattam a rakpart árnyékába. Aztán elmentem kelet felé.

Harvard az én harvardi diákfiam Harvard Harvard. Az a felszalagozott pattanásos képű suhanc, akivel a szabadtéri ünnepélyen ismerkedett meg. Ott lapított a kerítés tövében és megpróbálta őt magához füttyenteni, mint egy kölyökkutyát. És mert nem tudták beédesgetni az ebédlőbe Anya azt hitte varázsereje van, s hogy megbabonázza Caddyt, ha kettesben vannak. De persze akármilyen csirkefogó Ott feküdt a láda tövében az ablak alatt és üvöltött, ha autón jön és virág van a gomblyukában Harvard. Quentin, bemutatom Herbertet. Az én harvardi diákfiam. Herbert az édesbátyád lesz már meg is ígérte behozza Jasont a bankba. Kedélyes celluloid, mint egy vigéc. Fülig szalad a szája, de nem mosolyog. Hallottam róla ott fenn. Fülig szalad, de nem mosolyog. Te vezetsz? Szállj bevezetsz. Ouentin. Majd te Ez Caddy kocsija hát nem vagy büszke, hogy a kishúgodé az első kocsi a városban Herberttől kapta. Louis minden reggel vezetni tanítja hát nem kaptad meg a levelemet Mr. Jason Richmond Compson és neje örömmel tudatják, hogy Candace lányuk 1910. április 25-én Jeffersonban (Mississippi) házasságot köt Mr. Sidney Herbert Headdel (South Bend, Indiana, Ilyen-meg Ilyen Avenue). Mi az, föl se bontod, kérdezte Shreve. Három nap egymás után. Háromszor. Mr. Jason Richmond Compson és neje Ez a kölyök Lochinvar kissé korán lovagolt el nyugatról, nem? Délről való vagyok. Csak viccelsz, ugye? Igen, tudom, arra van valahol mifelénk. Ugye, annak csak viccelsz? kellett volna menned. Hisz mentem.Neked Abbacirkuszosnak ment tönkre a szemem, könnyeimmel itattam az elefánt bolháit. Háromszor. Ezek a falusi libák. Igazán nincs mit mondani róluk, hát nem? Persze, neki nincsenek byroni vágyai, hál’Isten. De sose üss meg szemüveges embert. Hát föl se bontod? Az asztalon feküdt egy-egy gyertya ég a négy sarkán piszkos rózsaszín harisnyakötővel összekötve két szál művirág. Ne üss meg szemüveges embert. Szegény falusiak sokan közülük még sose láttak autót nyomd meg a dudát Candace akkor Nem akart rám nézni majd elmennek az útból nem akart rám nézni apád nem örülne ha valakit elütnél közülük én mondom neked apádnak egyszerűen muszáj már autói vennie szinte sajnálom hogy lehozta Herbert igazán nagyon-nagyon élveztem persze ott a kocsi de gyakran megesik hogy ki akarok kocsizni Mr. Compson meg valami mást csináltat a feketékkel és a fejemmel játszanék ha beleszólnék pedig váltig bizonygatja hogy Roskus mindig a rendelkezésemre áll én tudom hogy ez mit jelent az emberek gyakran csak azért ígérnek valamit tudom hogy a lelkiismeretüket megnyugtassák maga is így fog bánni az én kicsi lányommal de nem tudom hogy Herbert nem olyan halálosan elkényeztet bennünket Quentin hiszen megírtam neked hogy beviszi Jasont a bankjába ha Jason elvégzi a középiskolát és Jason ragyogó bankár lesz hiszen valamennyi gyerekem közül csak neki van gyakorlati érzéke és ezt nekem köszönheti mert ezt az én rokonságomtól örökölte a többi az mind Compson Jason adta a csirizt. Sárkányokat fabrikáltak a hátsó verandán és eladták darabját öt centért, ő meg a Patterson gyerek. Jason kezelte a pénzt. Nem volt nigger egy sem ezen a kocsin és az ablak alatt hullámzó kalapok sem olyan fakók már. Harvardra járhat. Eladtuk Benjy Feküdt a földön az ablak alatt és üvöltött. Eladtuk Benjy legelőjét, s így Quentin a Harvardra járhat a bátyád. Az öcséd. Egy kocsi kéne neked az végtelenül hasznos volna nem gondolod Quentin mindjárt Quentinnek szólítom olyan sok szépet hallottam róla Candace-tól.

Miért ne szólítaná azt szeretném ha a fiaim több mint jó barátok lennének igen Candace és Quentin több mint jó barátok Apa én elkövettem milyen kár, hogy nincs se öccse se húga Nincs húga nincs húga nem volt húga Ne is kérdezze Quentint ő és Mr. Compson mindig meg vannak egy kicsit sértve ha én elég erős vagyok és le tudok jönni az asztalhoz most épp egy kicsit jó idegállapotban vagyok de majd megfizetek érte ha mindenen túlleszünk és maga elveszi tőlem az én kislányomat. A kishúgom de nem volt. Ha azt mondhatnám Anya. Anya. Ha csak meg nem teszem amire kísértést érzek és én nem veszem el magát őtőle nem hiszem hogy Mr. Compson kocsit vehetne. Jaj Herbert hallottad Candace Nem akart rám nézni puha álla makacsul előreszegezve hátra nem nézne Bár nincs miért féltékenynek hisz csak hogy felnőtt asszonylánya van szintelenned el se tudom hinni.egy öregasszony Mr. Compson azzal dicsekedhet Csacsiság olyan mint egy fiatal lány sokkal fiatalabb mint Candace az arca piros akár egy kislányé Szemrehányó könnyes arc kámforszag könnyek kitartóan zokogó hang az ajtón túl a félhomályból lágyan a lonc derengő illata. Üres koffereket hurcolnak le a padláslépcsőn konganak mint az üres koporsók. French Lick. Sót nyaltam és nem haltam meg. Ki nem fakult kalapok és fejek hajadonfőtt. Három év múlva nem viselhetek kalapot. Nem. Vajon kalapok akkor is lesznek ha én már nem leszek és Harvard se lesz? Ahol úgy csüng a holt téglafalon a legszebb eszme mondta Apa mint a holt repkényinda. Harvard se lesz. Legalábbis nekem már nem. Megint nem. Szomorúbb mint volt. Már megint. A legszomorúbb. Megint. Spoade-on volt ing; akkor muszáj. Ha nem vagyok óvatos és megint találkozom az árnyékommal amelyet épp az imént szedtem rá és csaltam be a vízbe megtaposom azt az érzéketlen árnyékomat. De nem volt húga. Én nem tettem volna. Az én lányomra pedig senki se spicliskedjék. Nem tettem. Hát hogyan parancsolhatnék én egyiküknek is ha te mindig arra tanítottad őket hogy se énrám ne legyenek tekintettel se a kívánságaimra és nagyon jól tudom hogy lenézed a családomat de hát ez ok arra hogy a gyerekeimet az én gyermekeimet akiket a szenvedésem árán hoztam a világra arra tanítsd hogy ne legyenek rám tekintettel A sarkammal tapostam a betonba az árnyékom csontjait aztán megint hallottam az órát és megtapintottam a leveleket a kabátom zsebében. Az én lányomra pedig senki se spicliskedjék se te se Quentin se más mindegy hogy szerintetek mit csinált De annyit csak elismer hogy okunk van szemmel tartani Én nem tettem volna én nem tettem Tudom hogy nem és nem is volt szándékomban ilyen élesen kifejezni magam de a nők sosincsenek tekintettel se egymásra se önmagukra De hát miből gondolta ő Amint az árnyékomra rátapostam az óra megint ütni kezdett de most negyedet. A Mesternek nyoma se volt sehol, hogy én ilyet tennék hogy ilyet tudnék Neki se az volt a szándéka ilyenek a nők azért mert Caddyt szereti Az utcai lámpák leereszkedtek a dombról hogy utána fölkapaszkodjanak a város felé Az árnyékom hasán jártam. Már túlért rajta a kezem. Apámat éreztem a nyár és az augusztus zörgős sötétsége mögött és az utcalámpák Mi védtük meg a nőket egymástól és önmaguktól Apa meg én a családunk nőtagjait Ilyenek a nők nincs emberismeretük mint nekünk születésüktől fogva megvan bennük a gyanakvás termőtalaja s ez meg is termi bőven a maga rossz gyümölcsét gyakran és azon nyomban természettől vonzódnak a rosszhoz s ami híja van azt ők adják hozzá magukra húzzák ösztönösen ahogy az ember félálmában magára húzza a takarót agyuk megtermi a rosszat míg végül be nem

teljesedik akár létezett akár nem Jött a Mester két gólya közt. Még nem heverte ki teljesen a parádét, mert tisztelgett nekem, tábornoki fölénnyel. – Egy pillanatra szeretnék beszélni veled – mondtam és megálltam. – Beszélni? Rendben van. Viszlát, fiúk – mondta, megállt és megfordult –, örülök, hogy elbeszélgettünk. – Ez a Mester, tetőtől talpig. Beszélj csak született pszichológusokról. Azt mondják negyven éve el nem mulasztott egyetlen vonatot iskolakezdetkor, s hogy első pillantásra fölismeri a déli embert. Sose téved, s ha megszólal az ember, azt is megmondja, melyik államból jött. Megvan a szabályos egyenruhája, abban jár ki a vonathoz, valamiféle folt hátán folt Tamás-bátya-gúnyában. – Igenis, uram. Erre fiatalúr, ihol vagyunk – és fogja a csomagjaidat. – Gyeride, gyerek, ide-ide, fogd meg ráakaszt a fülit. – még Erre egy odaáll egy mozgó kofferhegy, tizenöt év körüli fiú, a Mester valahogy bőröndöt és tovább tereli.alatta – El egy ne ejts nekem egyetfehér se, hallod. Igenis fiatalúr, tessék csak megmondani a szobaszámot az öreg niggernek, oszt jó hűvös lesz mire meg tetszik érkezni. Ettől kezdve egészen addig, míg teljesen igába nem hajt, örökösen ki-be járkál nálad, mindenütt ott van, be nem áll a szája, bár a modora, ahogy az öltözéke javul, fokozatosan elészakiasodik, míg végül, mikor már annyira kiszipolyozott, hogy lassankint magad is megsokallod, egyszerűen csak Quentinnek szólongat vagy ahogy éppen hívnak, s amikor legközelebb találkozol vele, uraságtól levetett, Brooksnál készült öltöny van rajta és a kalapján már nem tudom melyik princetoni klubnak a szalagja, ajándékba kapta valakitől, s jólesően, rendíthetetlenül hiszi, hogy az Abe Lincoln katonai vállszalagjának egy darabja. Évekkel ezelőtt, mikor a kollégium táján ki tudja honnét fölbukkant, valaki azt terjesztette róla, hogy teológiát végzett. S mikor nagy sokára megértette, hogy ez mit jelent, annyira megtetszett neki, hogy azóta maga is ezzel a históriával házal, sőt, ma már bizonyára el is hiszi, hogy igaz. Mindenesetre hosszú, és minden csattanó nélküli anekdotákkal traktál boldogboldogtalant egyetemista koráról, néhai és elköltözött professzorokat emleget bizalmasan keresztnevükön, többnyire hibásan. De számtalan évjárat jámbor és magányos gólyáinak volt a vezetője és tanácsadója, és nem hiszem, hogy minden kis ravaszkodásával és szenteskedésével egyetemben jobban sértené az egek orrát, mint bárki más. – Három-négy napja nem láttam – mondta, és még mindig katonás méltósággal méregetett. – Beteg volt? – Nem. Semmi bajom. Dolgoztam. Én viszont láttalak téged. – Látott? – A parádén, a minap. – Ja, persze. Igen, ott voltam. Tudja, ennyit se törődöm én az ilyesmivel, de a fiúk, az öreg katonák örülnek, ha ott vagyok velük. Tudja, a hölgyek is azt akarják, hogy az öreg hadfiak mind kivonuljanak. Igazán meg kell tennem nekik ezt a szívességet. – És azon a digó-parádén? – kérdeztem. – Oda talán a Keresztény Asszonyok Mértékletességi Ligájának kedvéért mentél el? – Oda? Oda a vejem kedvéért. A városnál szeretne elhelyezkedni. Utcaseprőnek. Ha egyszer mindenáron a seprűjére támaszkodva akar hálni. Szóval, látott, mi? – Láttalak. Mind a kétszer. – Persze egyenruhában. Hogy állt? – Pompásan. Jobban, mint bárki máson. Már régen tábornokot kellett volna csináljanak belőled, Mester.

Megérintette a karomat, könnyedén, fáradt, szelíd, nigger kezével. – Ide figyeljen. De köztünk maradjon. Magának elmondom, mert mi ketten jóban-rosszban összetartunk. – Kissé felém hajolt, hadarva beszélt, nem nézett a szemembe. – Megkapom a stráfokat, most. Majd jövőre meglátja. Csak várjon. Majd meglátja, hol vonulok fel akkor. Ez elintézett dolog, mondanom se kell; csak várjon, majd meglátja fiacskám. – Rám nézett, könnyedén vállon veregetett, visszazökkent a sarkára és bólintott. – Bezony, fiam. Nem ok nélkül lettem én demokrata három évvel ezelőtt. A vőm a városnál van, én meg... Bezony. Ha egyszer az a csibész másként nem akart elmenni dolgozni, csak ha belőlem demokrata válik... Én meg: csak álljon ki a sarokra tegnapelőtthöz egy évre, majd meglátja. – Remélem is. Megérdemled, Mester. De addig is... – Kivettem a levelet a zsebemből. – Vidd el holnap leveleta és add be szobámba– Shreve-nek. Van ott valami a számodra. De csak holnap, ne felejtsdezt el. aElvette levelet ésanézegette. Le van pecsételve. – Le. És bele van írva: Holnapig nem érvényes. – Hm – mondta. Ránézett a borítékra és elhúzta a száját. – Az én számomra valami, azt mondja? – Azt. Ajándék. Rám nézett, fekete kezében a fehér boríték, a napsütésben. Szeme lágy, barna, pupillátlan, és egyszerre észrevettem, hogy a fehér ember csiricsáré egyenruhája, politikája, és harvardi modora mögül Roskus les ki bátortalanul, zárkózottan, némán és szomorúan. – De nem akarja becsapni az öreg niggert, ugye? – Tudod, hogy nem. Csapott be már egyszer is déli ember? Nem, az igaz. finom népek. élni nem lehet velük. – Próbáltad már?Azok – kérdeztem. MárCsak nem együtt volt Roskus. Megint felöltötte azt az énjét, amelyet hosszú évek óta igyekezett a világ színe előtt viselni, a nagyképű, hamis, majdnem hogy ordenáré énjét. – Eleget teszek az óhajnak, fiam. – De csak holnap, ne felejtsd el. – Legyen nyugodt – mondta –, megértettem, fiam. Nos... – Remélem... – mondtam. Lenézett rám, jóindulatúan, őszintén. Egyszerre kezet nyújtottam neki, és kezet ráztunk, ő komolyan, közéleti és katonai álmai pompás magasából. – Rendes fickó vagy, Mester. Remélem... Rengeteg kölyöknek segítettél, itt is, ott is. – Igyekeztem tisztességesen viselkedni mindenkivel – mondta. Én nem vonok kicsinyesen társadalmi választóvonalakat. Nekem minden ember ember, lett légyen akárki. – Remélem mindig lesz annyi barátod, ahányat megérdemelsz. – Kölykök. Jól kijövök velük. Ők se feledkeznek meg rólam mondta, és meglobogtatta a borítékot. Betette a zsebébe és begombolta a kabátját. – Azám, fiú – mondta. – Vannak barátaim. Az óra megint ütni kezdett, most felet. Az árnyékom hasán álltam és a napfényben a ritka és még pici levelek közt eloszló nyugodalmas kondulásokat hallgattam. Messzehangzók, békések, derűsek és ősziesek, mint a harangszó még a mátkák havában is mindig. Ott feküdt a földön üvöltve az ablak alatt Csak ránézett Caddyre és már tudta. Gyerekszáj igazat szól. Az utcai lámpák. A kondulások abbamaradtak. Visszamentem a postára, beletaposva az árnyékomat a kövezetbe. Leereszkedtek a dombról, hogy utána fölkapaszkodjanak a város felé mintha egymás fölébe volnának aggatva valami falon. Apa azt mondta mert Anya szereti Caddyt mert ő az embereket épp a gyöngéikért szereti. Maury bácsi elterpeszkedett a kandalló előtt de a kezét muszáj volt megmozdítania, hogy ihasson a karácsony örömére. Jason szaladt, a keze a zsebében, hasra esett és ott maradt mint egy megkötött lábú tyúk míg Versh talpra nem állította. Ha kivenné a kezeit a zsebjibül amikor fut, nem esne el

Forgatta a fejét a bölcsőben addig forgatta amíg hátul egész el nem lapult. Caddy elmondta Jasonnak hogy Versh azt mondta Maury bácsi azért nem dolgozik, mert mikor még pici volt mindig forgatta a fejét a bölcsőben. Shreve közeledett a járdán, cammogva, hájas komolysággal, szemüvege csillogott a rezgő levelek közt mint két pici víztükör. – Adtam a Mesternek néhány sort, hogy elvihet tőlem egyet-mást. Lehet, hogy délután nem leszek otthon, légy szíves holnapig ne engedj neki elvinni semmit. – Jó. – Rám nézett. – Mondd, tulajdonképpen mi ütött ma beléd? Kiöltözik aztán csak ünnepélyesen teng-leng egész nap, mint egy hindu özvegy a máglyahalála előtt. Voltál ma reggel pszichológián? – Ma nem csinálok semmit. Holnapig nem. – Az ott micsoda? – Semmi. Egy pár cipő, meg talpaltattam. Holnapig semmit, hallod? – Jó-jó. Rendben van. Ja, most jut eszembe, megtaláltad a levelet reggel az asztalon? – Nem. – Akkor most is ott van. Semiramis küldte. A sofőr hozta valamivel tíz előtt. – Kösz. Majd elolvasom. Kíváncsi vagyok, mit akar. – Gondolom, nagyzenekari előadás: Tarara Gerald bumdié. „Quentin, kicsit hangosabban a nagy dobot.” Uramisten, de jó, hogy nem vagyok gentleman. – Továbbment, kissé totyakosan, hajas komolysággal, úgy gegyülte a könyvét. Az utcai lámpák azért gondolod mert a mi őseink közül egy kormányzó volt három meg tábornok de Anyáéi közül senki nincs élő ember aki ne érne többet mint bárki halott de se élő se halott nincs aki sokkal többet érne mint a többi élő vagy a többi halott Ámbár Anya képzeletében már rég megtörtént. Vége. Vége. Akkor mi már mind meg voltunk mételyezve te összetéveszted a bűnt és az erkölcsöt nem úgy mint a nők Anyád akkor is erkölcsi kategóriákban gondolkozik ha eszébe se jut valamiről hogy az bűn-e vagy sem Jason nekem el kell mennem de te majd vigyázol a többiekre elviszem magammal Jasont és elmegyünk valahova ahol senki se ismer minket és Jason úgy nőhet fel hogy mindezt elfelejtse a többiek nem szeretnek engem és mást se szerettek soha ez az önzés és hamis gőg Compson vonás csak Jason az akin közülük megesik a szívem és nem félek ostobaság Jasonnak semmi baja arra gondoltam hogy amint jobban leszel talán fölmennétek Caddyvel French Lickbe és hagyjam itt Jasont egyedül csak a te meg a feketék gondjára majd elfelejti és egyszer majd abbamarad a szóbeszéd Sót nyaltam és nem haltam meg lehet hogy találok neki egy férjet nyaltam és nem haltam meg Jött egy kocsi, megállt. Az óra éppen felet ütött. Beszálltam továbbment az óra ütése elmosódott. Nem is fél volt: háromnegyed. Akkor még legkevesebb tíz perc. Itthagyni Harvardot Anyád arról álmodik hogy eladtuk Benjy legelőjét hogy te mit követtem én el hogy ilyen gyermekeim vannak mint ez a Benjamin is elég büntetés és most Caddy miatt is hogy ennyire ne legyen tekintettel rám az édesanyjára annyit szenvedtem miatta álmodtam és tervezgettem és áldozatot hoztam a Halál völgyébe leszálltam de a szemét mióta kinyitotta gondolt csak egyszer is önzetlenül rám ha ránézek arra kell gondolnom vajon az én gyermekem valóban csak Jason ő soha egy pillanatig se okozott nekem szomorúságot mióta először a karomba vettem tudtam hogy ő lesz az én örömöm és

megváltásom hogy Benjamin elég büntetés minden bűnömért amit elkövettem ő a büntetés hogy a büszkeségemről megfeledkezve hozzámentem egy olyan férfihoz aki nálam többre tartja magát de nem panaszkodom hisz jobban szerettem őt mindegyiküknél kötelességem csak Jason miatt fájt a szívem mindvégig de most már látom hogy nem szenvedtem eleget hogy meg kell fizetnem a te bűneidért is nemcsak az enyimekért te mit tettél mi a te bűnöd hogy az előkelő és gőgös rokonaid rajtam állnak bosszút mert te mindig igazat adtál nekik a magad fajtának mindig találtál mentséget csak az volt örökké rossz amit Jason csinált mert ő inkább Bascomb mint Compson és ezalatt az a te lányod az én kislányom az én csöpp pici lányom ő se ő se jobb mint amikor én még kislány voltam nagyon szerencsétlen voltam én csak Bascomb voltam engem arra tanítottak hogy más út nincsen vagy úrihölgy egy nő vagynem semis mikor a karomban nem is álmodtam volna hogy az énaztlányom megengedi magának tudod te azt én csaktartottam a szemébe nézek és megmondom te esetleg hiszed hogy nekem elmondta de sose mesél semmit olyan titkolódzó az ember sose tudja olyan tettéről is tudok hogy inkább meghalnék minthogy neked elmondjam de csak kritizáld Jasont és vádolj hogy én figyeltetem vele mintha az éppenséggel bűn volna mikor a tulajdon lányod hisz tudom én hogy Jasont nem szereted és hogy mindig csak hibát keresel benne mert te soha és kineveted mint ahogy Mauryt is mindig te már nem tudsz nekem nagyobb fájdalmat okozni mint a gyerekeid eddig is és elmegyek és Jasont őt senki se szereti hogy megvédje ettől az egésztől rettegve nézem nap nap után hogy nem ütközik-e ki végül rajta is ez a Compsonvér a nénje meg az persze kiszökhet hogy csak tessék mondd aminek akarod de rajta tartottad-e valamikor is a szemedet vagy annyit megengedsz-e hogy én utánanézzek ki az nem a magam kedvéért hisz én látni se bírom hanem a te kedvedért hogy megvédjelek és mit lehet tenni ha egyszer benne van a rossz vér azt se engeded hogy megpróbáljam mi csak ülünk itt ölbe tett kézzel ő meg nemcsak a nevedet hurcolja meg a sárban hanem beszennyezi még a levegőt is amit a gyerekeid szívnak Jason meg kell engedned hogy elmenjek innét ezt nem bírom tovább és hogy elvigyem Jasont a többit tartsd itt azok nem az én vérem mint ő idegenek semmi közöm hozzájuk félek tőlük elvihetem magammal Jasont és lemegyünk valahova ahol senki se ismer és térden állva fogok könyörögni az Istennek hogy oldozzon föl a bűn alól talán elkerüli őt ez az átok igyekszem még azt is elfelejteni hogy a többiek valaha voltak. Ha ez háromnegyed volt, akkor már tíz perc sincs. Épp most ment el egy és az emberek már a következőre várnak. Megkérdeztem de nem tudta, hogy megy-e még egy délelőtt vagy sem, hisz az ember csak a helyiérdekűt tartja fejben. Szóval az előző más troli volt. Beszálltam. Az ember megérzi a delet. Kíváncsi volnék, hogy a bányászok is megérzik-e lent a föld gyomrában. Ezért dudálnak a verejtékező embereknek, s ha az ember elég távol áll attól, hogy verejtékezzék, nem hall dudákat és Bostonban nyolc perc alatt kellően eltávolodhat a verejtéktől. Apa azt mondta, az ember az őt ért csapások summája. Az ember azt hinné, hogy egyszer még a csapások is kifogynak, de végül is az idő léte a legnagyobb csapás ami az embert érheti, mondta Apa. Egy sirályt húzott valami láthatatlan madzag a térben. Az ember az örökkévalóságba is magával cipeli kudarca szimbólumát. Ott is csak annak van nagyobb szárnya, mondta Apa, aki hárfázni tud. Ha a kocsi nagy ritkán megállt mindig hallottam az órámat már ebédeltek De ki tud Ebédeltek az a dolguk hogy ebédeljenek az emberben belül is tér összekuszált tér és idő. A gyomor szerint dél van az agy szerint ebédidő. Jó, csak azt tudnám melyik hány óra. Szálltak ki az emberek. A troli most ritkábban állt meg, kiürítette az ebéd. Aztán elmúlt. Kiszálltam és álltam az árnyékomon egy idő múlva jött egy kocsi beszálltam és visszamentem a távolsági busz végállomására. Egy kocsi épp indulófélben volt az ablak mellett

találtam ülőhelyet elindult én néztem ahogy a síkság pangóvizekké foszlott aztán a fákat. Olykorolykor láttam a folyót arra gondoltam hogy mit csinálnak ott lenn New Londonban ha ott is ilyen idő Gerald csónakja most ünnepélyesen siklik fölfelé a csillogó délutánon vajon mit akarhat tőlem Semiramis törtem a fejem hogy levelet küldött ma reggel tíz előtt. Miféle képet akar festeni Geraldról hogy én is kellek Dalton Ames ó csak gipsz Quentin eltalálta háttérnek. Nyilván lányok lesznek olyasmit tervez. A nők hogy az 5 hangja. Mindig túlharsogja az elfulladt locsogást vonzódnak a rosszhoz, mert azt hiszik, nincs nő akiben meg lehetne bízni, de egyik-másik férfi nagyon is ártatlan ahhoz, hogy meg tudná védeni önmagát. Csúnya lányok. Távoli unokanővérek és a család barátai számukra a puszta ismeretség is rokoni kötelezettség noblesse oblige. És Semiramis csak ül és mondja nekünk a fülünk hallatára milyenelvész kár hogy épp És Gerald örökölte családi szépséget hiszhogy egy férfinak mi szüksége rá egy lány viszont nélküle. Gerald nőiről amesél Quentin eltalálta Herbert eltalálta hogy az ő hangja Caddy szobájának padlóján át önelégült helyesléssel. – Mikor tizenhét éves volt, azt mondtam neki egy nap: „Milyen kár hogy a szád inkább egy lány arcára kívánkoznék” és képzeljék a félhomályban az almafa illatára ráhulló függönyök a feje a félhomályban a kimonószárnyas két karja a feje alatt az elfulladt hang az Éden után ruhák az ágyon az orrával látja az almaillaton túl mit mondott? Tizenhét éves volt, képzeljék. „Nemcsak kívánkozik Mama.” – És Gerald is ott ül királyi tartásban és nézi azt a kéthárom lányt a seprűs szempillái mögül. Lecsapnak rá mint a fecskék a szempilláiról áradoznak. Shreve azt mondta ő mindig is Ugye majd vigyázol Benjyre és Apára Te csak ne emlegesd Benjyt és Apát törődtél is te velük egyszer is Caddy Ígérd meg Semmi okod aggódni miattuk te simán megúszod Ígérd meg én beteg vagyok meg kell ígérned kíváncsi volt vajon ki agyalhatta ki azt a tréfát de ő mindig is figyelemreméltóan jól konzervált asszonynak tekintette Mrs. Blandet aki szerinte Geraldot arra neveli hogy egyszer majd elcsábítson egy hercegnőt. Mrs. Bland viszont csak hájas kanadai kölyökként emlegette Shreve-et és kétszer is intézkedett hogy más szobatársat kapjak de engem egyszer se kérdezett meg egyszer úgy hogy én költözzem ki egyszer meg A félhomályban rám nyitott. Arca mint a tökfelfújt. – Nos, áldjon meg az ég. Elválaszt tőled a kegyetlen sors, de soha mást nem fogok szeretni. Soha. – Mit beszélsz? – A kegyetlen sorsot emlegetem nyolc yard barackszínű selyemben, akin több fém csörög mint egy hajórakomány rabszolgán és aki a néhai való jó Konföderáció egész vándorszemétdombjának egyetlen ura és örököse. – Aztán elmesélte, hogy Mrs. Bland elment a proktorhoz, kérte, hogy őt, Shreve-et, költöztessék ki, de a proktorban volt annyi alávaló konokság hogy ezt előbb vele is meg akarta beszélni. Mrs. Bland erre azt követelte hogy nyomban rendelje oda Shreve-et és beszélje meg vele, de ő nem akart ráállni, s így Mrs. Bland ezután már édeskevéssé volt udvarias Shreve-vel. – Elvből nem gorombáskodom nőkkel – mondta Shreve –, de ennek a nőnek a modora sokkal inkább hasonlít egy ringyóéra mint bármelyik úrihölgyé e szuverén államokban és domíniumokban és most kézzel írott levél az asztalon színes orchidea illatú parancs Ha tudná ott mentem el az ablak alatt és tudtam hogy ott van de mégse Igen tisztelt Asszonyom későn kaptam kézbe értesítését és elnézését kérem hogy ma vagy tegnap vagy holnap vagy amikor Ha jól emlékszem a következő az lesz hogyan dobta le Gerald a niggert a lépcsőn és hogyan könyörgött a nigger hogy engedjék őt is beiratkozni a teológiára hogy ott maradhasson Gerald úrfi mellett Hogyan szaladt a kocsi után egész az állomásig

könnyekkel a szemében mikor Gerald úrfi elment és Azt a napot még megvárom mikor azt is a fűrészmalomról A férj bejött a konyhába vadászpuskával a kezében Gerald lement a puskát kettéharapta és visszaadta és a kezét beletörölte selyemzsebkendőjébe aztán a zsebkendőt bedobta a tűzbe ezt még csak kétszer hallottam eltalálta a padlón át láttam hogy bejöttél ide vártam már mikor nyílik rá alkalmam benézek gondoltam illik végre már megismerkednünk parancsolj gyújts rá egy szivarra Köszönöm nem dohányzom Ott fönt nemigen változott semmi az én időm óta nem zavar ha fölgyújtom a villanyt Parancsolj Köszönöm sokat hallottam rólad egész Anyádidő talán haragszik meg ha a rács mögé dobom Candace odafent Licksben alattnem másról se beszélt. El aisgyufát fogott ide a féltékenység mondom magamban meg is nézem ki ez a Quentin látnom kell miféle istenteremtménye tudod megmondom őszintén amint a kislányt megismertem mindjárt fülig beleestem és álmomban se hittem volna hogy a bátyja az akiről ennyit beszél többet akkor se beszélhetett volna ha te lennél a föld kerekén az egyetlen férfi és olyasmi, hogy férj nem is léteznék hát nem gondolod meg magad igazán nem gyújtasz rá Nem dohányzom A világért se akarlak rábeszélni ámbár ez nem a legrosszabb gyom huszonöt volt belőle száz darab nagybani áron a havannai barátom persze azt hiszem sok minden megváltozott ott fenn mindig csak ígérem magamnak hogy elmegyek egyszer de sose jutok el csak húzom az igát már tíz éve nem tudok a bankból szabadulni azalatt a diákszokások bizony nagyon megváltoznak amit egy diákember fontosnak tart ugye mesélj már valamit odafentről Anyának és Apának nem mondom el ha ez az amire célzói Hogy nem mondod el hogy nem ó értem már miről beszélsz hidd el csöppet sem érdekel hogy elmondod-e vagy sem hidd el egy ilyen szerencsétlen eset de nem bűncselekmény nem én voltam az első de nem is az utolsó csak pechem volt te talán szerencsésebb vagy Hazudsz Csak nyugi eszem ágában sincs arra kényszeríteni hogy elmondj valamit amit nem akarsz ez nem sértés hát persze egy kölyök mint te még sokkal komolyabban veszi az effélét mint mondjuk majd öt év múlva Nem tudom, de a csalást csak egyféleképpen lehet venni nem valószínű hogy a Harvardon mást tanulnék Nem vagyunk mi olyan rosszak mint annak a darabnak az alakjai amit már bizonyára megrendeztél magadban nos igazad van semmi szükség hogy elmondd nekik a múltra pedig borítsunk fátylat ugyebár semmi értelme hogy egy ilyen apróság elrontsa a jó viszonyunkat én kedvellek téged Quentin tetszel nekem nem vagy olyan mint a többi vidéki örülök neki hogy ezt sikerült így egyenesbe hoznunk Anyádnak megígértem hogy majd kezdek valamit Jasonnal de szeretnék neked is a hónod alá nyúlni Jason nagyon jól meglesz itt de egy olyan fiatalembernek mint te nincs jövője egy efféle lyukban Nagyon köszönöm de maradj meg inkább Jasonnal ő jobban megfelel neked mint én Azt a dolgot meg nagyon sajnálom de hát egy srác mint amilyen én voltam akkoriban nekem nem volt olyan édesanyám mint nektek hogy megtanított volna mi a helyénvaló nyilván bántaná őt ha megtudná igen Igazad van semmi szükség hogy és persze Candacenek se

Azt mondtam hogy Apának és Anyának Ide figyelj nézz rám mit gondolsz meddig bírnád velem szemben Hát nem valami soká ha verekedni is megtanultál ott fönn az egyetemen de próbáljuk meg aztán meglátjuk Te feneette kis mit gondolsz ki vagy te hogy miben sántikálsz tulajdonképpen Próbáljuk csak meg majd meglátjuk Uramisten ez a szivar mit szól majd édesanyád ha folt esik a kandallópárkányán még jókor van ide hallgass Quentin most olyasvalamit csinálunk amit majd mind a ketten megbánunk én kedvellek téged nyomban megkedveltelek amint megláttalak átkozott egy rendes fickó mondom akárki legyen is különben Candace nemmajd lelkesednék érte annyira hallgass én már tíztartsunk éve élekössze kinnmiazketten életben semmi se olyan fontos te is meglátod ha te iside ebben az ügyben meg a jó öreg Harvard fiai persze én nem tudom hogy most milyen csak annyit tudok hogy jobb hely a világon nincs egy fiatalember számára magam is ide küldöm majd a fiaimat hogy jobb kilátásokkal induljanak mint én várj ne menj még beszéljük meg ezt a dolgot ezek egy fiatalember eszméi helyeslem őket és nagyon hasznosak is míg egyetemista valaki alkalmassá teszik a jellemét az egyetemen a hagyományok befogadására de ha az életbe kikerül meg kell találnia a legjárhatóbb utat előbb-utóbb tapasztalni fogja hogy azt teszi mindenki mert máskülönben gyere fogjunk kezet és borítsunk fátylat a múltra már csak édesanyád kedvéért is ne felejtsd el hogy milyen beteg gyere nyújtsd ide a kezed nézd csak ez most jött ki a zárdából még szeplőtlen az ujja nyomát se hagyta rajta senki látod Menj a pokolba a pénzeddel Ugyan most már én is a családhoz tartozom látod én tudom hogy van ez a fiatalemberekkel mindig vannak bizalmas ügyeik és az öreget fenemód nehéz rávenni hogy belenyúljon a zsebébe magam is ebben a hajóban eveztem és még csak nem is olyan régen de most már házasember leszek hanem ami azt illeti ott fenn a városban ugyan ne légy már olyan szamár ha egyszer alkalmunk nyílik egy jóízűt beszélgetni majd mesélek neked arról a kis özvegyről ott fenn a városban Ezt már hallottam vidd innét az istenverte pénzedet Mondjuk hogy kölcsön és hunyd be egy pillanatra a szemedet mindjárt egy-egy Vidd innét a kezed nem vennéd le inkább a szivart a kandallópárkányról Mondd meg és kösd föl magad majd meglátod mit érsz vele ha nem volnál ilyen átkozott hülye láthatnád hogy a markomban vannak vagyok olyan legény hogy megtáncoltassalak egy ilyen gáncs nélküli taknyos sógort anyád mesélt nekem a pöffeszkedő fajtádról ó gyere csak gyere kedves épp most ismerkedtünk meg Quentinnel a Harvardról beszélgettünk engem kerestél látod nem tud meglenni az öreg nélkül Egy percre hagyj magunkra Herbert szeretnék Quentinnek mondani valamit Gyere csak gyere majd dumálunk együtt egy jót összeismerkedünk lassacskán épp az előbb mondtam Quentinnek Herbert kérlek menj ki egy pillanatra Jó-jó persze tudom te meg a bátyó még egyszer utoljára látni akarjátok egymást ugyebár Nem vennéd le a szivarodat a kandallópárkányról Igazad van fiú mint mindig hát akkor én el is osonok hadd parancsolgassanak amíg módjuk van rá mi Quentin aztán majd két nap aztán már jó dolga lesz az öreg legénynek nem igaz kicsim adj egy puszikát aranyom

Jaj hagyd már abba várj vele még két napot Jó de akkor majd kamatostól kérem és ne hagyd hogy Quentin valami olyasmibe kezdjen amivel nem tud végezni erről jut eszembe Quentin meséltem én már neked az egyszeri ember papagájáról és arról hogy mi történt vele szomorú egy történet engem arra a gondolkozz-a-magad-fejével izére emlékeztet a vicclapban tudod Nos Nos Most épp miben sántikálsz Semmiben Megint beleártod az én vagy dolgomba Caddy neked lázadmagad van Beteg mitől nem vagyvolt elég neked tavaly nyáron Csak beteg vagyok. Én nem kérhetek Eltalálta hogy az ő hangja a padlón Miért épp ez a sötét gazember Caddy Olykor-olykor megcsillan a folyó odatúl váratlan csillanásokkal a delén a délutánon át. Már ócskán délután ámbár elhagytuk már ahol ő még mindig felfelé húz fejedelmi méltósággal a jó isten szeme láttára. Istenek. Így pontosabb. A massachusettsi Bostonban az isten is csőcselék. Vagy talán csak nem férj. A vizes evezők végigvillogtatják őt fényes villanások evezőlapátok női tenyerek. Hízelgő. Hízelgő, ha nem férj istent se ismerne. Sötét gazember, Caddy. A folyó megcsillant messze egyBeteg váratlan kanyarulaton vagyok meg kell túl. ígérned Beteg vagy mitől vagy Csak beteg vagyok Én nem kérhetek senkit mégis ígérd meg hogy nem fogjátok Ha egyáltalán vigyázni kell rájuk az azért van mert te Mitől vagy beteg Hallottuk hogy a kocsi elindul az ablak alól az állomásra a 8.10-es vonathoz. Az unokatestvérekért. Fejek. Fejenkint egy fejjel nagyobb de nem borbélyok. Manikűröslányok. Volt egyszer egy telivér lovunk. Az istállóban persze, az igában csak parlagi. Quentin mindenki hangját eltalálja Caddy szobájának mennyezetén át. Megálltunk. Kiszálltam, az árnyékom kellős közepébe. A sínt itt egy út keresztezte. Egy nagy fabódé is volt itt, egy öregember evett benne papírzacskóból aztán elhalt a robogás is. Az út bevezetett a fák közé, ahol talán árnyék is van bár a júniusi lombok New Englandben nem sűrűbbek mint odahaza Mississippiben a márciusiak. Egy füstoszlopot láttam. Hátat fordítottam neki, beletapostam az árnyékomat a porba. Éjszaka néha valami szörnyű volt bennem láttam hogy rám vigyorog az ő szájukkal vigyorog az ő arcukkal most már nem beteg vagyok Caddy Ne érj hozzám csak ígérd meg Ha beteg vagy tőle nem szabad De igen meglásd majd minden rendbejön nem számít többé csak azt ne engedd hogy Jacksonba küldjék ígérd meg Megígérem Caddy Caddy Ne ne érj hozzám És az milyen Caddy Micsoda Ami a szájukkal rád vigyorog

Látom még a füstoszlopot. Valahol ott kell lennie a víznek útban a tenger és a békés grották felé. Azok majd békésen kavarogva s amidőn ő azt mondja Kelj fel csak a vasalókat. Mikor Versh-sel egész napra elmentünk vadászni délelőtt nem ettünk semmit és délre már megéheztem. Eltartott vagy egyig az éhségem aztán mintha elvágták volna el is felejtettem hogy valamikor éhes voltam. Az utcai lámpák leereszkedtek a dombról aztán hallottam hogy a kocsi leereszkedik a dombról. A szék karja hűvös sima a homlokom alatt érzem a szék alakját az almafa a hajamra hajlik az Edén után ruhák az orrával látja. Lázas vagy már tegnap éreztem mintha a kályha mellett állnék. Ne érj hozzám. Caddy ha beteg vagy tőle nem szabad megtenned. Sötét gazember. Valakihez AztánAz közölték hogy vezetett. a csontot Napfénnyel újra el kell törni. Végül nemmuszáj láttam férjhez többé amennem. füstoszlopot. út egy velem fal tövében permetezett fák hajoltak a fal fölé. A kő hűvös volt. Elég volt elmenni mellette érezni lehetett a hidegét. De a mi vidékünk nem olyan mint ez a vidék. Ott még akkor is érződött valami ha csak gyalog járta az ember. Valami néma és heves termékenység ami egyaránt jóllakat mindenfajta kenyéréhséget. Csak árad az ember körül nem ajnároz minden kiaszott kődarabot, nem kotlik rajta. Ez meg mintha kénytelen lett volna összecsapni valami kis zöldet, hogy legyen mi közt végigmenni az erdőn és még a kék végtelenség se az a színes rémlátomás közölték velem hogy a csontot újra el kell törni s az rákezdett bennem jajgatni. Jaj, Jaj, jaj és kivert a verejték. Törődöm is én azzal tudom mit jelent egy törött láb semmi az egész legfeljebb csak annyi hogy valamivel tovább kell benn maradnom a házban és megdermedt állkapcsom és a szám aztistenverte mondta Még egy perciglovat. ne ésNe elöntött és aj jaj a fogamazközt és Apa szidta azt az lovatneaztmég az istenverte szidd aazverejték én hibám. Minden reggel végigjött a kerítés mentén kosárral a konyha felé egy botot húzott végig a kerítésen minden reggel én meg odavonszoltam magam az ablakhoz gipszben meg minden és lestem rá egy széndarabbal Dilsey azt mondta tönkreteszi magát hát ennyi esze sincs négy napja se múlt hogy eltörte. Még ne ne csak egy percig még ne aztán nem bánom Mintha még a hang is kudarcot vallana ebben a levegőben, mintha még a levegő is halálosan belefáradt volna, hogy ilyen messzire elvigye. A kutyaugatás messzebb elhangzik mint a vonat, sötétben legalábbis. És némelyik ember hangja. Niggereké. Louis Hatcher sose használta a tülkét pedig az meg az öreg lámpás mindig nála volt. Megkérdeztem, Mikor pucoltad utoljára ezt a lámpást, Louis? – Hát megvan annak mán egy kis ideje. Emlékszik-e arra az árvízre, amék elmosta arra túl a házakat; hát aznap pucútam. Ütünk az öregasszonnyal a tűznél oszt megkérdi „Louis micsinász, ha az a víz idáig elgyün?” Ammán igaz, mondok. Nem árt ha megpucolom ezt a lámpást. Meg is pucútam aznap este. – De hát valahol fent öntött ki a folyó Pennsylvania felé – mondtam. – Ilyen messzire csak nem öhetett el az ár. – Maga aszongya hogy nem – mondta Louis. – Pedighát itt Jeffersonba is lehet akkora a víz, mint fönn Pennsylvaniában, asziszem. Erre úsztak mind a tetőgerendán azok a népek, akik aszonták hogy odáig mán nem gyün el a víz. – Aztán kimentetek-e a házból Marthával aznap éjjel? – De ki ám. Megpucútam a lámpást oszt usgyi, ott gubbasztottunk annak a halomnak a tetején ni, a temetőn túl. Oszt ha lett vóna még magasabb domb, hát azon gubbasztottunk vóna. – És azóta nem pucoltad meg a lámpást?

– Minek pucújjam meg ha egyszer nem kő? – Már úgy érted, hogy amíg újabb árvíz nem jön? – E védett meg attul is. – Ugyan már, Louis bátyó – mondtam. – Mánpedig ez. Maga csak higgye amit akar, oszt én is amit én. Ha eccer más nem véd meg a nagyvíztül csak ha megpuculom ezt a lámpást. Én nem veszekszek senki fiával. – Ha fényes a lámpása, Louis bátya, nem fog semmit – mondta Versh. – Én mán akkor oposszumra vadásztam erre mifelénk mikor a te apád még olyan pici vót hogy petróllal kenyték a serkét a fejin – mondta Louis. – Oszt fogtam is. –– Ammán – mondta Versh. – Louis bátya oposszumot fogott, mint bárkiNem más,hallottam asziszem.hogy Úgy ám igaz – mondta Louis. – Elég fényes vóttöbb a lámpásom oposszumot fogni. egy is panaszkodott vóna. Elhallgass mán. Hallod? Hínnye. A büdös dög. – És ültünk az avarban mely halkan susogott lassú várakozó lélegzetünktől és a föld meg a szélcsöndes október lassú lélegzetétől, a lámpás avas bűze elrondította a csípős levegőt, a kutyákra füleltünk és Louis bátyó hangjának elhaló visszhangjára. A hangja soha föl nem csattant, de szélcsöndes este mégis hallottuk a hátsó verandáról. Ha kutyáit szólongatta olyan volt a hangja, mint a vállán lógó soha nem használt tülöké, csak tisztább, melegebb, mintha a sötétség és a csönd része volna, onnét tekerednék elő és oda tekerednék vissza. HuuUuuuu. HuuUuuuuuuuuu, HuuUuuuuuuuuuuuuuuu, Valakihez csak férjhez kell mennem. Nagyon sokan sokan voltakugye Caddy Nem is tudom vigyázol majd Benjyre és Apára S azt tudod-e kié hát ő tudja Ne érj hozzám ugye vigyázol majd Benjyre és Apára Mielőtt a hídhoz értem volna már éreztem a vizet. A híd mohos szürke kőből volt amerre mohosodott foltos a szivárgó nedvességtől. Alatta az árnyékban a víz tiszta és mozdulatlan és a kő körül susogva kotyogva el-elfakult a pergő égbolt az örvényekben. Caddy miért épp Valakihez csak férjhez kell mennem Versh mesélt nekem egy férfiról, aki megcsonkította magát. Bement az erdőbe és ott egy beretvával az árokparton ülve. Törött beretvával hajította át a válla fölött ugyanazzal a bevégzett mozdulattal a lüktető vérsugár a háta mögé föl se bukfencezett. De nem nem erről van szó. Nem arról hogy ne legyen. Arról hogy bár sose lett volna akkor azt mondhatnám Ó ez ez kínaiul van én nem tudok kínaiul. És Apa azt mondja, Ez azért van mert szűz vagy: nem érted? A nők sose szüzek. A tisztaság tagadás tehát ellene mond a természetnek. A természet fáj neked nem Caddy én meg azt mondtam, Ezek csak szavak ő meg, A szüzesség is az mire én, Ki tudja. Te aztán nem tudhatod. Azt mondta, Hát igen. Ha egyszer rádöbbenünk hogy a tragédia csak uraságtól levetett ócskaság. A híd árnyékában mélyen leláttam a vízbe, ha fenékig nem is. Ha az ember elég hosszú ideig hagy egy falevelet vízben szövete megsemmisül és a rostok lassan lebegnek a vízen mint az álom. Nem érintik egymást mindegy hogy milyen szoros gubancot alkottak valamikor, mindegy hogy mennyire tapadtak régen a csonthoz. S talán amidőn, Ő majd azt mondja, Kelj fel, a szemeket is fölveti a víz, fölszállnak, a nyugalmas mélységből az álomból hogy csodálják a dicsőséget. És egy idő múltán majd a vasalókat is fölveti. Eldugtam őket a hídfőnél a híd alá, visszamentem és nekihasaltam a korlátnak. Nem láttam le fenékig, de amíg a szemem bírta így is mélyen beleláttam az áramló vízbe egy árnyékot láttam csüngött mint sodrásba belelőtt vastag nyílvessző. A víz színén kérészek libbentek

ide-oda a híd árnyékában. Ha volna pokol ott odatúl: a tiszta láng mi ketten holtabbak mint a halottak. Akkor csak én lennék neked csak én mi ketten a tiszta lángon túl a ránk meredő ujjak és a kín közepette. A nyílvessző mozdulatlanul duzzadt de hirtelen örvény támadt egy pisztráng kapott légy után és nyelte be a víz alá a földimogyorót fölcsípő elefánt gigantikus kecsességével. Az elenyésző forgó elsodródott lefelé és megint láttam a nyílvesszőt hegye a sodrásban meg-megrebbent kecsesen ahogy áramlott a víz a színe fölött a cikázó libegő kérészekkel. Csak te meg én tiszta lángokkal kerítve a ránk meredő ujjak és kin közepette A pisztráng kecsesen és mozdulatlanul időzött a libegő árnyékok közt. Három gyerek jött a hídra horgászbottal és nekihasaltunk mind a korlátnak és néztük a pisztrángot. Ők ismerték. Mintha a szomszédjuk lett volna. – Már huszonöt év óta hiába próbálják kifogni. Egy bostoni volt huszonöt dolláros horgászbotot ajánlott jutalmul annak aki kifogja. – Akkor miért nem fogjátok ki ti? Talán nem jönne jól egy huszonöt dolláros horgászbot? – Hajjaj – mondták. Nekihasaltak a korlátnak és lestek lent a pisztrángot. – Én bizony kifognám – mondta az egyik. – Nekem nem is kéne a bot – mondta a másik. – Inkább a pénzt adják ide. – Azt hiába várnád – mondta az első. – Fogadok, hogy muszáj lenne a botot elfogadnod. – Eladnám. – Nem kapnál érte huszonöt dollárt. – Kapnék amennyit kapnék. Ezzel a bottal is fogok én annyit mint egy huszonöt dollárossal. – Aztán arról beszéltek, mit kezdenének a huszonöt dollárral. Mind egyszerre beszéltek, makacsul, egymásnak ellentmondva, ingerülten, szavaik nyomán a lehetetlen egyszerre lehetővé, majd valószínűvé, a végén meg éppen ellentmondást nem tűrő ténnyé vált; így van ez már, ha az emberek vágyai szavakká lesznek. – Lovat veszek és szekeret – mondta a második. – Hogyne, majd éppen – mondták a többiek. – Igenis, azt. Tudom is hogy hol kapok huszonötért. Ismerem a fickót. – Nem mondanád meg ki az? – Mindegy hogy ki. Kapok huszonötért és kész. – Persze – mondták a többiek. – Nem ismer ám senkit. Csak a szája jár. – Azt hiszitek? – mondta a gyerek. Még gúnyolódtak vele, de többé egy szót se szólt. Nekihasalt a korlátnak és nézte lent a pisztrángot, amelynek már el is költötte az árát, és egyszerre már nem is volt a hangjuk csípős, ellenséges, mintha már ők is elhitték volna, hogy a gyerek kifogta a halat, megvette a lovat és a szekeret, olyanok voltak ők is mint a felnőttek, a néma fölény meggyőzhette őket bármilyen föltevés igazáról. Gondolom hogy az emberek miután a szavakkal annyira elnyüvik önmagukat és egymást, legalább abban egyformák hogy a hallgatás mögött bölcsességet sejtenek, s kis idő múltán megéreztem hogy a másik kettő lázasan kutat valami fegyver után, s mindenáron fölül akar kerekedni hogy megfoszthassa a gyereket lovától és szekerétől. – Nem is kapnál te huszonöt dollárt azért a botért – mondta az első. – Akármibe fogadok, hogy annyit nem kapnál. – Ki se fogta a pisztrángot – mondta váratlanul a harmadik aztán mindketten fölkiáltottak: – Hát nem megmondtam? Na hogy hívják azt az embert? Nem mondanád meg? Az az ember nincs is. – Fogjátok már be a szátokat – mondta a másik. – Ott jön megint. – Nekihasaltak a korlátnak,

mindhárman egyformán, horgászbotjaik karcsún meredtek a napsütésbe, szintén mind egyformán. A pisztráng, libegve duzzadó halvány árnyék, lustán fölbukott aztán az apró örvény elenyészett, magával sodorta megint a víz. – Hínnye – dünnyögte az első. – Hát ezt ne is próbáljuk kifogni – mondta. – Majd meglátjuk mire mennek vele a bostoniak ha kijönnek és megpróbálják. – Ebben a zugban más hal nincs is? – Nincs. Ez itt mindet elkergette. A legjobb fogás lent esik a Limánnál. – Á, dehogy – mondta a második. – Bigelow malmánál az ember legalább annyit fog. – Egy ideig még elvitatkoztak azon, hogy és hola megtört a legjobb pecázni, hirtelen hogy azeget. újra fölbukkanó pisztrángot figyeljék kavargó vizet,aztán ahol az örvényabbahagyták benyelt egy darabka Megkérdeztem, milyen messze van innét a szomszéd falu. Megmondták. – De a trolihoz arra jut legközelebb – mondta a második, és hátramutatott az országút felé. – Hová akar menni? – Sehova. Csak sétálok. – Maga a kollégiumból való. – Van a faluban valami gyár? – Hogy gyár? – Rám néztek. – Nincs – mondta a második. – Egy se. Szemügyre vették a ruhámat. – Munkát keres? – Hát a Bigelow-malom? – mondta a harmadik. – Az talán nem gyár? – Gyár az eszed. Igazi gyárat gondol. – Amelyik dudál – mondtam. – Nem hallottam, hogy elfújták volna az egyet. – Ó – mondta a második. – Az unitárius templom tornyán van óra. Ott megláthatja az időt. Hát az ott a láncon nem óra? – Eltörtem ma reggel. – Megmutattam nekik az órámat. Komolyan vizsgálgatták. – Még jár – mondta a második. – Mibe kerül egy ilyen óra? – Ajándékba kaptam – mondtam. – Apámtól, mikor érettségiztem. – Maga kanadai? – kérdezte a harmadik. Vörös haja volt. – Kanadai? – Nem úgy beszél mint azok – mondta a második. – Én már hallottam kanadait beszélni. Úgy beszél, mint azok ott a néger truppban. – Te – mondta a harmadik. – Nem félsz hogy szájon vág? – Hogy engem? – Azt mondtad, úgy beszél, mint egy színesbőrű. – Ugyan, fogd már be a szád – mondta a második. – Ha fölmegy arra a dombra ott, onnét már látja az órát. Megköszöntem. – Remélem, szerencsétek lesz. De azt az öreg legényt ott ne fogjátok ki. Megérdemli hogy békén hagyják. – Á, azt úgyse fogja ki senki – mondta az első. Nekihasaltak a korlátnak, nézték lent a vizet, a három bot meg mint három ferde tűzfonál a napsütésben. Az árnyékomon jártam, beletapostam újra a fák foltos árnyékába. Az út kanyarodott, és a víztől távolodva emelkedett. Átvágott a dombon, aztán kanyarodva leereszkedett, vitte előre az ember szemét, agyát a mozdulatlan zöld alagútban, aztán a zömök kupola a fák fölött, és messze az óra kerek szeme. Leültem az út szélére. Miriádnyi fűszál,

bokáig érő. Az úton az árnyékok mozdulatlanok, mintha stencilen át a napsugár ferde ceruzájával rajzolták volna rá. De ez csak vonat volt, s kis idő múltán el is halt hosszan elnyúlt hangja az erdőn túl és hallottam az órámat és a vonat elhaló hangját mintha valahol más hónapon már nyáron robogna keresztül rohanvást távolodna az egy helyben lebegő sirályok alatt, s robogna minden. Csak Gerald nem. Maga is valami nagyszerűség, magányosan húz át a delén, kievez a délből, föl a hosszan elnyúlt csillogó levegőn mint maga a testet öltött megdicsőülés, föl a szendergő végtelenségbe, csak ő és a sirály, az egyik a félelmes mozdulatlanság a másik a kitartó és kimért húzd-meg-ereszd-meg a testet öltött tehetetlenségi erő a napsütötte világ meg eltörpül kettejük árnyékában. Caddy ez sötét gazember sötét gazember Caddy. Hallatszott a hangjuk domb de mögül a három karcsú bot mint a kiegyensúlyozott eleven tűzfonál. Elmentek mellettem rámanéztek nem és lassítottak. – Mi az – mondtam –, nem látom a halat. – Nem is próbáltuk kifogni – mondta az első. – Azt a halat ember ki nem fogja. – Ott az óra – mondta a második, és arrafelé mutatott. – Ha egy kicsit közelebb megy, láthatja, hogy mennyi az idő. – Igen – mondtam. – Köszönöm. – Fölálltam. – Mind a faluba mentek? – A Limánhoz megyünk snecizni – mondta az első. – Az ember a Limánnál sose fog semmit – mondta a másik. – Talán bizony a malomhoz mennél, ahol annyian tocsognak és elijesztenek minden halat.. – A Limánnál semmit se fogunk. – Ha nem sietünk, sehol se – mondta a harmadik. – Nem tudom mért vagytok úgy oda a Limánért – mondta a második. – Az ember ott sose fog semmit. – Nem muszáj velünk jönnöd – mondta az első. – Nem vagy hozzánk madzagolva. – Menjünk a malomhoz, és ússzunk egyet – mondta a harmadik. – Én a Limánhoz megyek és horgászom – mondta az első. – Ti meg csináljatok, amit akartok. – Mondd, mikor hallottad, hogy a Limánnál fogott is valaki? – kérdezte a második a harmadiktól. – Gyerünk a malomhoz és ússzunk egyet – mondta a harmadik. A kupola lassan süllyedt a fák mögé, de az óra kerek számlapja még mindig elég messze volt. Mentünk a foltos árnyékban. Egy rózsaszínfehér gyümölcsöshöz értünk. Rajzottak bent a méhek; idehallottuk a zsongásukat. – Gyerünk a malomhoz és ússzunk egyet – mondta a harmadik. A gyümölcsös mellett ösvény torkollt az útba. A harmadik gyerek lassított és megállt. Az első folytatta az útját, napfényfoltok siklottak végig vállára vetett botján és le az inge hátán. – Gyerünk – mondta a harmadik. A második gyerek is megállt. Mért kell neked mindenáron férjhez menned Caddy Azt akarod, hogy megmondjam azt hiszed ha megmondom akkor nem – Menjünk föl a malomhoz – mondta. – Gyerünk. Az első gyerek folytatta az útját. Nesztelenül járt mezítláb, nesztelenebbül, mint a porba hulló falevél. A gyümölcsösben a méhek zúgtak, akár a föltámadó szél, zúgtak varázsosan kitartóan majdhogynem crescendo. Az ösvény a fal tövében húzódott, virágszirmot szitáló fák alatt és beleveszett az erdőbe. Itt-ott ferdén, élesen besütött a nap. A sárga pillangók napfényfoltokként libegtek az árnyékban. – Minek akarsz te mindenáron a Limánhoz menni? – kérdezte a második gyerek. – Ha akarsz horgászhatsz a malomnál is.

– Hagyd, hadd menjen – mondta a harmadik. Utánanéztek az első gyereknek. Napfényfoltok siklottak le távolodó hátán s mint sárga hangyák meg-megcsillantak a botján. – Kenny – mondta a második Elmondod Apának ugye elmondom én vagyok Apának Termékenység az én agyamban született én teremtettem Mondd csak Apának akkor nem azt fogja mondani nem én voltam és akkor te meg én mert én Termékenységimádat – Ugyan – mondta a gyerek. – Ott már vannak. – Utánanéztek az első gyereknek. – Pfuj – mondták. – Akkor csak légy jó kisfiú és menj. Ha úszik, még vizes lesz a drágalátos buksija és elfenekelik. – Befordultak az ösvényre és továbbmentek, a sárga pillangók meg végig ott röpködtek körülöttük az árnyékban. azért mert nincs más aztishiszem még persze lehet hiszed hogy nincs akkor én Majd rájössz hogy ráadásul mégmert igazságtalanság alighaakad méltó ahhoz akinek magad Ügyet se vetett rám, viharvert kalapja alatt elfordította kissé az arcát és fölszegte az állát. – Miért nem mégy te is úszni velük? – kérdeztem, sötét gazember Caddy Megpróbáltál belekötni mi Hazug csirkefogó Caddy kizárták a klubjából hamiskártyázásért Coventrybe küldték ott meg rajtakapták hogy csal a félévi vizsgáin kidobták Hát aztán nem akarok én kártyázni vele – Jobban szeretsz horgászni mint úszni? – kérdeztem. Még hallatszott a méhek zúgása de halkabban mintha, nem az merülne el a csöndben hanem csupán a csönd duzzadna közöttünk mint a víz. Az út megintnem kanyarodott utcáváBenjyre lett árnyas kertek és fehér házak között. Sötét gazember Caddy ha már énrám gondolszés gondolj és Apára. Másra se gondolok másra se gondoltam soha. A gyerek letért az útról. Hátra se nézett, átmászott egy léckerítésen, átvágott a gyepen egy fa felé, letette a horgászbotot, fölmászott a fára, s csak ült ott háttal az útnak, és a napsütésfoltok végre nem vándoroltak többé a hátán. Másra se gondoltam soha már sírni se tudok többé tavaly meghaltam mondtam neked hogy meg de akkor még nem tudtam mit akarok még azt se hogy mit beszélek Augusztus végén odahaza is akadnak ilyen napok a levegő híg és csípős mint itt és van benne valami ismerős szomorú elvágyódás. Az ember éghajlattal kapcsolatos tapasztalatainak summája, mondta Apa. Az ember annak a summája, amije van. A tisztátalan tulajdonságok problémája unalmas változatossággal mindig a semmibe torkollik: a porráválás és a vágy zsákutcájába. De most már tudom hogy meghaltam én mondom neked Akkor meg miért ide hallgass elmehetünk te meg Benjy meg én ahol senki se ismer minket ahol A bricskát fehér ló húzta, patái dobogtak a könnyű porban, a pókküllős kerekek szárazon, könnyen megmegcsikordultak a dombnak fölfelé a lombok redős kendője alatt. Szil. Silesco. Rex silentum. És miből az iskolapénzedből a pénzből amiért eladták a legelőt hogy te a Harvardra mehess nem érted most már be kell fejezned ha nem fejezed be ő itt marad nincstelenül Eladták a legelőt Inge mozdulatlanul fehérlett az ágak közt a reszketeg fényben. A kerekek mint a pókháló. Futó bricska szapora patakocogás mint egy kötögető hölgy kezemozgása halkul de nem távolodik forgószínpadról szapora léptekkel távozó figura. Újabb útkanyar. Innen már láttam a fehér kupolát, a toronyóra ostoba kerek magabiztosságát. Eladták a legelőt Azt mondják Apa egy évig se húzza már ha nem hagyja abba az ivást de nem fogja abbahagyni képtelen abbahagyni mert én tavaly nyár óta én akkor elküldik Benjyt Jacksonba már nem tudok sírni már nem tudok sírni se egy perce ott állt már az ajtóban még egy perc és Benjy a ruhájába csimpaszkodott és üvöltött a hangja ide-oda verődött a falak közt ő meg lekucorodott a fal tövében

egyre kisebb és kisebb lett az arca holtsápadt a két szeme mint két arcába vájt hüvelykujj míg Benjy ki nem taszigálta a szobából a hangja ide-oda verődött a falak közt szinte a tulajdon tehetetlenségétől mintha a csöndben nem volna hely neki üvöltött Ha az ember kinyitotta az ajtót, megcsöndült egy csengő, de csak egyszer tisztán és halkan az ajtó fölött a tiszta homályban mintha úgy méretezték volna úgy hangolták volna be hogy csak ezt az egyetlen tiszta halk hangot adja a csengő el ne kopjon és a csöndnek se okozzon nagyon nagy fáradságot hogy helyreálljon ha az ajtó rányílt az új sütés meleg illatára; játékmackószemű szurtos kis gyerek két malacfarkincányi copfocskával. – Szerbusz kicsihúgom. – Arca az édes meleg ürességben mint egy csöpp kávéval színezett csészényi tej.nézett – Vanrám, itt valaki? De ő csak míg ki nem nyílt az ajtó és be nem jött egy hölgy. A pult fölött ahol ropogós idomok sorakoztak az üvegfal mögött tiszta szürke arca és tiszta szürke koponyájára szorosan ráfésült gyér haja tiszta szürke keretű szemüvege jött közeledett mintha dróton húznák eleven bolti kassza. Könyvtáros. Valóságtól rég elszakadt, békésen kiszikkadt valami a rendezett bizonyosságok poros polcai közül, mintha egy lélegzetvételnyi abból a levegőből amelyben az igazságtalanság beteljesedik – Lesz szíves ebből kettőt, asszonyom. A pult alól elővarázsolt egy négyzet alakúra vágott újságpapírt rátette a pultra, és kiemelt két kalácsot. A kislány csak nézte a kalácsot némán, és meg se rebbent a csészényi híg kávé felszínén úszó mozdulatlan két ribiszkeszeme Biboldók földje digók otthona. Nézte a kalácsot a tiszta szürke kezeket a széles aranykarikát a bal kisujjon az arany bütyköt a kék bütyök mellett. – Saját sütésük, asszonyom? – Uram? – mondta. Így: Uram? Mint a színpadon. Uram? Öt cent. Mást parancsol? – Köszönöm, asszonyom. Most nem. Ez a hölgy itt szeretne valamit. – Az asszony nem volt elég magas, hogy átlátott volna a pulton, elment hát a végébe, és ránézett a kislányra. – Ön hozta be ide? – Nem, asszonyom. Már itt volt, mikor bejöttem. – Te kis nyomorult – mondta. Kijött a pult mögül, de egy ujjal se nyúlt a kislányhoz. – Mi van a zsebedben? – Zsebe sincs – mondtam. – Nem csinált semmit. Csak állt itt és önre várt. – Akkor mért nem szólt a csengő? – Rám meredt. Már csak a nádpálca hiányzott a kezéből s mögüle egy iskolatábla: 2x2 = 5. – A ruhájuk alá dugják, az ember észre se veszi. Te gyerek. Hogy öttél ide be? A kislány egy szót se szólt. Nézte az asszonyt, aztán egy futó sötét pillantást vetett rám is majd megint az asszonyt nézte. – Idegenek – mondta az asszony. – Hogy jöhetett ez be hogy a csengő nem szólt? Akkor jött be mikor én az ajtót nyitottam – mondtam. – Egyet csöngetett kettőnknek. És onnét különben se nyúlhatott semmihez. És nem is hiszem, hogy hozzá akart volna nyúlni. Ugye, nem akartál, kicsi húgom? – A kislány zárkózottan, elgondolkozva rám nézett. – Mit szeretnél? Kenyeret? Kinyújtotta az öklét. Kinyitotta a tenyerét, egy ötcentes volt benne, koszos és nyirkos, a nyirkos kosz otthagyta nyomát a bőrén. A pénz nedves volt és meleg. Éreztem halványan fémes szagát. – Lesz szíves egy ötcentes cipót, asszonyom? A pult alól elővarázsolt egy négyzet alakúra vágott újságpapírt, rátette a pultra és belecsomagolta a

cipót. Letettem a pultra az ötcentest és melléje még egyet. – s abból a kalácsból is egyet, lesz szíves, asszonyom. Kivett a kosárból még egy kalácsot. – Adja ide a csomagot mondta. Odaadtam neki, kibontotta, hozzácsomagolta a harmadik kalácsot is, fölvette a két ötcentest, talált a kötényében két egycentest és odaadta nekem. Én betettem a kislány tenyerébe. Öt ujja rácsukódott, melegen, nyirkosán mint a hernyók. – Azt a kalácsot neki szánta? – kérdezte az asszony. – Mhm – mondtam. – Gondolom, ő is éppúgy szereti a friss sütemény szagát, mint én. Fölvettem a két csomagot, a kenyeret odaadtam a kislánynak, a tetőtől talpig acélszürke asszony meg aAz pultajtó mögül hűvösésmaga biztossággal figyelt minket. koszos – Várjon egy pillanatig – mondta. Bement hátra. újra nyílt csukódott. A kislány csak figyelt, ruhájához szorította a kenyeret. – Hogy hívnak? – kérdeztem. Levette rólam a szemét, különben nem mozdult. Mintha még lélegzetet se vett volna. Az asszony visszajött. Valami fura holmi volt a kezében. Úgy hozta, mintha a kedvenc házipatkányát hozta volna döglötten. – Tessék – mondta. A gyerek ránézett. – Vedd már el – mondta az asszony, és rácsapott vele a kislányra. – Csak szemre ilyen furcsa. Meglásd, ha megkóstolod, nem is érzed a különbséget. Tessék. Nem állhatok itt naphosszat. – A kislány elvette, s közben nézte az asszonyt. Az beletörülte a kezét a kötényébe. – Meg kell csináltatnom azt a csöngőt – mondta. Odament az ajtóhoz és kilökte. A harangocska egyet csöndült, halkan, tisztán és láthatatlanul. Elindultunk az ajtó és az asszony leskelődő háta felé. – Köszönet a süteményért – mondtam. – Ezek az idegenek – mondta és fölfelé bámult a sötétbe, ahol a harangocska csöndült. – Fogadja meg a tanácsomat, fiatalember, és ne közösködjék velük. – Jó – mondtam. – Gyere, kicsi húgom. – Kimentünk. – Köszönöm, asszonyom. Becsapta az ajtót, aztán megint kitaszította, s ezzel megszólaltatta a harangocska egytagú dallamát. – Idegenek – mondta, és föllesett a harangocskára. Mi folytattuk utunkat. – Hallod-e – mondtam –, mit szólnál egy fagylalthoz? – A kislány csak majszolta a formátlan süteményt. Szereted a fagylaltot? – Néma, fekete pillantást vetett rám, s majszolt. – Gyere. Bementünk a drugstore-ba és kértem két fagylaltot. De le nem tette volna a cipót. – Miért nem teszed le? Úgy könnyebben ennéd – mondtam és fölajánlottam neki, hogy majd én fogom. De ő csak fogta, s harapdálta a fagylaltot, mintha karamella volna. A megrágott sütemény ott feküdt az asztalon. Állhatatosan végigette a fagylaltot, aztán megint nekiesett a süteménynek, s közben körülnézett a kirakatszekrényeken. Én is befejeztem az enyémet és kimentünk. – Merre laksz? – kérdeztem. Egy bricska volt, ugyanaz a fehér lovas bricska. Csakhogy Dog Peabody kövér. Vagy másfél mázsa. Fölvesz a kocsira, mentek hegynek föl, te csimpaszkodsz. Gyerekek. Gyalog könnyebb, mint csimpaszkodni hegynek föl. Voltál már orvosnál Caddy Nem kell most én nem kérhetek majd minden rendbe jön nem számít Mert az asszonyok olyan kényesek olyan kiismerhetetlenek mondta Apa. Két Hold közt vissza-visszatérő szenny kényes egyensúlya. Holdak maguk is mondta teliholdak sárgák mint az aratási holdak a csípői a combjai. Külsőleg külsőleg mindig de. Sárgák. Lábak talpak mintha mennének. Tudom hogy egyik-másik férfi hogy el van rejtve bennük mindaz ami titokzatos és fenséges. Mindaz a sok minden ami bennük van,

kifelé a kedvesség álarcát ölti csak érintésre vár. Folyékony rothadás mint a víz színén fakó tömlőként úszó vízbefúlt jószág petyhüdt teteme és árad a lonc illata és mindez együtt. – Jó volna, ha hazavinnéd a kenyeret, nem? Rám nézett. Csöndben és állhatatosan rágicsált; szabályos időközönként kis gombóc csúszott le simán a torkán. Fölbontottam a csomagomat és odaadtam neki az egyik kalácsot. – Ég veled mondtam. Folytattam az utamat. Aztán hátranéztem. Ott jött mögöttem. – Erre laksz? – Egy szót se szólt. Csak ött a könyökömnél és majszolt. Folytattuk utunkat. Csönd volt, körül szinte senki és árad a lonc illata és mindez együtt. Azt mondta volna hogy nem hagyja hogy üljek ott a lépcsőn és hallgassam az ajtaját csapódni alkonyatkor hallgassam Benjyértünk. most is üvöltött. A vacsora Le kellett volna jönnie akkor a lonc illata és mindez együtthogy A sarokra – Nohát én most elmegyek erre – mondtam. – Ég veled. – Ő is megállt. Lenyelte az utolsó falatka süteményt, aztán nekilátott a kalácsnak, s közben engem nézett. – Ég veled – mondtam. Befordultam a sarkon, meg se álltam a következő sarokig, csak mentem. – Merre laksz? – kérdeztem. – Erre? – mutattam végig az utcán. Csak nézett rám. – Vagy arra? Fogadni mernék, hogy az állomás mellett laksz, amerre a vonatok járnak. Ugye? – Csak nézett rám, derűsen, zárkózottan és majszolt. Az utca erre is, arra is üres volt, nyugalmas gyepek és tiszta házak a fák közt, de egy lélek se, csak arra messze. Megfordultunk és visszamentünk. Egy bolt előtt két férfi üldögélt karosszékben. – Nem ismerik ezt a kislányt? Valahogy összebarátkoztunk és képtelen vagyok kitalálni, hogy merre lakik. Levették rólam a szemüket, és a kislányra néztek. – Biztos valamelyik újonnan jött olaszé – mondta az egyik. Elaggott szalonkabátot viselt. – Láttam már itt. Hogy hívnak, kislány? – A kislány sötéten végigmérte őket, s közben kitartóan őrölt az állkapcsa. Abba se hagyta a majszolást, úgy nyelt. – Lehet, hogy nem is tud angolul – mondta a másik. – Kenyérért küldték – mondtam. – Valami keveset csak kell tudnia. – Hogy hívják a papádat? – kérdezte az első. – Pete? Joe? Vagy John? He? – A kislány nagyokat harapott a kalácsból. – Most mit kezdjek vele? – kérdeztem. – Egyre csak jön utánam. Nekem meg vissza kell mennem Bostonba. – Maga a kollégiumból való? – Onnét. És muszáj visszamennem. – Talán menjen itt végig az utcán, és hagyja a kislányt Anse-nél. Ott lesz a béristállóban. A csendbiztos. – Azt hiszem, ez lesz a legjobb – mondtam. – Muszáj már valamit kezdenem vele. Nagyon köszönöm. Gyere, kis húgom. Végigmentünk az utcán, az árnyékos oldalon, a szakadozott házsor árnyékfoltja lassan rákúszott az úttestre. Megérkeztünk a béristállóhoz. A csendbiztos nem volt ott. A széles alacsony ajtóban, ahol sötét, hűvös ammóniákszagú szellő fújt az állások közül, egy férfi ült hátradőlve a széken, és azt mondta, hogy Anse-et a postán keressem. A kislányt ő se ismerte. – Idegenek ezek. Nem tom én hogy mellik mellik. Vigye át a vágány túlsó ódalára, ezek mind ott laknak, ott tán valaki megmondja maj hogy kije.

Elmentünk a postára. Vissza az utcán, a másik végire. A szalonkabátos ember épp az újságját nyitotta ki. – Anse most ment ki a faluból kocsin – mondta. – Azt hiszem a legjobb lesz, ha elmegy az állomáson, a folyóparti házakon túlra. Ott biztos ismeri valaki. – Azt hiszem kénytelen leszek – mondtam. – Gyere kicsi húgom. – Szájába tömte az utolsó falat kalácsot és lenyelte. – Akarsz még? – kérdeztem. Rágicsálva rám nézett, fekete barátságos szeme meg se rebbent. Elővettem a maradék két kalácsot, s nekiadtam az egyiket és még a másikból is egy darabot. Megkérdeztem egy embert, hogy hol az állomás. Megmutatta. – Gyere kicsi húgom. Megérkeztünk állomáshoz, átmentünk a vágányokon, a folyóhoz. s a partján, a folyónak háttal,azegy sor szedett-vedett faház. Nyomorúságos egy utcaEgy volt,híddekeresztezte, tarka és eleven. Egy hiányos és törött lécekkel kerített gazos telek közepében réges-régi félrebillent fedeles hintó állt, meg egy viharvert ház, amelynek felső ablakában valami élénk rózsaszín ruhadarab csüngött. – Ez a házatok? – kérdeztem. A kislány a kalács fölött rám nézett. – Vagy ez? – kérdeztem és rámutattam egy másikra. Ő csak majszolt, de én a modorában valami beleegyezést valami ha nem is lelkes helyeslést véltem fölfedezni. – Ez az? – kérdeztem. – Hát akkor gyerünk. – Beléptem a törött kapun. Hátranéztem a kislányra. – Ez? – kérdeztem. – Ez a ti házatok? Szaporán bólogatott, rám nézett és rágicsált a kenyér nyirkos félholdján. Továbbmentünk. A roggyant bejárati verandához foghíjas töredezett kőjárda vezetett, melyet fölvert a friss durva szálú fű. A házban semmi mozgás, a rózsaszínűvagy ruhadarab belelógott ablakból a szélcsendbe. Volt ott egy porcelán gombos csengőzsinór hatlábnyi dróthoza felső erősítve. Megálltam, meghúztam és kopogtattam. A kislány már mind kiette a kenyér belét, már a héját majszolta. Egy nő nyitott ajtót, Rám nézett, aztán pergő nyelvvel, olaszul beszélt valamit a kislányhoz egyre emeltebb hangon majd kérdőn elhallgatott. Aztán megint a kislányhoz beszélt, az közben maszatos kezével tömte a szájába a kenyeret, s a gyürkéje fölül bámult rá. – Azt mondja, itt lakik – mondtam. – Bent találkoztam vele a faluban. Magának hozta a kenyeret? – Nem beszél – mondta az asszony. Megint a kislányhoz beszélt. Az meg csak nézett rá. – Nem itt lakik? – kérdeztem. Rámutattam a kislányra, aztán rá, aztán az ajtóra. Az asszony a fejét rázta. Pergett a nyelve. Kijött a veranda szélére, lemutatott az útra és beszélt. Én is lelkesen bólogattam. – Jön megmutatni? – kérdeztem. Belekaroltam, a másik kezemmel meg az út felé integettem. Pergett a nyelve és mutogatott. – Jön megmutatni – mondtam, és igyekeztem magammal vonni a lépcsőn. – Sí, sí – mondta, megtorpant s valamit mutogatott. Bólogattam megint. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm. – Lementem a lépcsőn, aztán ki a kapuhoz, ha nem is futva, de meglehetős sietősen. A kapuhoz értem, megálltam és egy pillanatra visszanéztem a kislányra. A kenyérhéj már elfogyott, s ő csak nézett rám állhatatosan, fekete, barátságos szemmel. Az asszony a verandán állt, és nézett kettőnkre. – Hát akkor gyere – mondtam. – Előbb vagy utóbb csak meg kell találnunk azt a házat. Nem tágított a könyököm mellől. Folytattuk az utunkat. A házak mintha mind üresek lettek volna. Teremtett lelket nem lehetett látni. Mintha valahogy fulladoznának ezek az üres házak. Pedig nyilván nem is mind üresek. Az a sokféle szoba, ha az ember a falat egyszerre lehasíthatta volna Madám, a lánya, ha megengedi. Nem. Madám, az Isten szerelmére, a lánya. Nem tágított a könyököm mellől, két malacfarkinca varkocsa csillogott, aztán az út kifogyott az utolsó házból is, és elkanyarodott egy fal

mögé, a folyót követve. Az asszony a bedőlt kapu mögül bukkant elő, fején az álla alatt összetűzött kendővel. Az út üres volt, kanyarodott. Találtam valami aprópénzt, a kislány kezébe nyomtam. Egy húszast. – Ég veled, kicsi húgom – mondtam. Aztán elszaladtam. Gyorsan szaladtam, hátra se néztem. Csak ott néztem hátra, ahol az út elkanyarodott. Ott állt a pici alak az úton, maszatos ruhájához szorította a cipót, szeme néma volt, fekete és meg se rebbent. Egy ösvény tért le az útról. Rátértem, lassítottam, most már csak gyors léptekkel mentem. Az ösvény hátsóudvarok közt húzódott – csupa festetlen ház, ahol még több a kötélen száradó vidám és meglepő színű ruhanemű, egy bedőlt végű istálló mely csöndesen pusztul a gyomba fulladt, megmetszetlen, buján virágzó, rózsaszín-fehér, napsütötte méhzsongású gyümölcsfák közt. Hátranéztem. Üres volt ösvény vége. Még jobban lassítottam, az árnyékom lépést tartott velem, a kerítést rejtő gyomok köztazvonszolta a fejét. Az ösvény visszakanyarodott egy bedeszkázott kapuhoz, beleveszett a fűbe, a friss fűben épp hogy egy csapás alig látható sebhelyévé lett. Bemásztam a kapun egy fatelepre, átvágtam rajta, egy másik falhoz értem, azt követtem, az árnyékom most mögöttem volt. Ahol odahaza lonc itt most vadszőlő volt és kúszónövények. Csak illatozott és illatozott különösen alkonyatkor esőben akkor a lonc illata és mindez együtt mintha anélkül nem is volna elég nem volna elég kibírhatatlan. Mért hagytad hogy megcsókoljon megcsókoljon Én nem hagytam én akartam meglestél most haragszol Hát ehhez mit szólsz? A tenyerem vörös nyoma kigyúlt az arcán mint a villany az ember keze nyomán fölfény lett a szeme Ezt a pofont nem a csókért kaptad. A lányok könyöke tizenöt éves korukban mondta Apa szálka akadt a torkodon úgy nyeldekelsz mi bajod Caddy az asztal túlsó oldalán ne nézz így rám Ezt azért kaptad mert épp egy éjféle átkozott falusi suhanccal majd épp te most aztán elég legyen. Vörös tenyerem kigyúlt az arcán. Hát ehhez mit szólsz belefúrta a fejét a kusza fűszálak nyomódnak a húsba bizsergetőn belefúrta a fejét. Aztán elég aztán Én egy olyan szurtos lányt mint Natalie meg nem csókoltam az biztos A fal bement az árnyékba, aztán az én árnyékom is, így megszabadultam tőle megint. Megfeledkeztem az út mentén kanyargó folyóról. Átmásztam a falon, leugrottam a túlsó oldalán. A kislány nézte, ruhájához szorítva a cipót. Álltam a gyom közt, s kis ideig néztük egymást. – Hát mért nem mondtad, hogy erre kint laksz, kicsi húgom? A cipó lassacskán teljesen elfogyott a papírból; már másikat kellett volna venni. – Na jól van, akkor gyerünk, és mutasd meg a házat, egy olyan szurtos lányt mint Natalie. Esett, hallottuk a tetőn, átsóhajtott az istálló tágas illatos ürességén Itt? megérintettem Nem Itt? nem esett erősen de mi nem hallottunk semmit csak a tetőt és mintha az én vérem vagy az ő vére dobolt Lelökött a létráról és kiszaladt és engem itthagyott Caddy Itt ütötted meg magad mikor Caddy kiszaladt itt Ó Nem tágított a könyököm mellől, a fényes feje búbja a két malacfarkincányi copfocskával, az újságpapírból kirágott cipó. Ha nem mégy haza sietve, teljesen elfogy a cipó. És akkor mit mond majd anyukád? Fogadok hogy föl tudlak emelni Már hogy tudnál nehéz vagyok én ahhoz Szóval Caddy kiment innét fölment a házba a házunkból nem látni az istállót próbáltál-e már odalátni a házból

Ő kezdte ő lökött le aztán elszaladt De mi az hogy föl tudlak látod hogy föl Az ő vére vagy az én vérem Ó Folytattuk utunkat a könnyű porban, halk volt a lábunk mint a gumi a könnyű porban amelybe ferde tűket szúrt a nap a fákon át. És megint megéreztem a sebesen és békésen futó vizet a titokzatos árnyékban. – Messze laksz te, hallod-e. Bátor gyerek vagy, hogy ilyen messziről bemégy a faluba egyedül. Olyan ez mint táncolni ülve Táncoltál te már valaha is ülve? Hallottuk az esőt s egy patkányt a jászolban, az istálló ürességét ahol lovak nincsenek hogy öleled ha táncolsz így öleled Ó Így ÓÓÓölelem ha táncolni akarok azt hitted nem vagyok elég erős mi És így táncolok ha ölelni akarom mondani hallod mit mondtam azt mondtam Az út továbbment, némán és üresen, a nap egyre laposabban és laposabban sütött. A kislány kemény kis varkocsaiba bíborvörös szalagot kötöttek. Ahogy ment, meg-megrezzent a szalag csücske, a cipó gyürke meg csupasz volt. Megálltam. – Ide hallgass. Biztos hogy erre laksz? Hisz erre már ház sincs, majd egy mérföldnyire. Rám nézett, feketén, zárkózottan, barátságosan. – Hol laksz kicsi húgom? Benn a faluban? Madár szólt bent az erdőben, túl a töredezett ritkás napsütésen. – Apád egyenesen már biztosan aggódik miattad. És arra nem gondolsz, hogy elfenekelnek mert nem mentél a kenyérrel haza? Megint füttyentett egyet a láthatatlan madár, semmitmondó és őszinte, modulálatlan hang, mintha késsel vágták volna el, aztán újra, és a titokzatos zugok fölött sebesen és békésen áramló víz érzése, éreztem de se nem láttam se nem hallottam. – Ejnye, kicsi húgom. – A papír fele már petyhüdten lógott. Minek ez már. – Letéptem és eldobtam az út szélén. – Na gyerünk. Be kell mennünk a faluba. Majd a parton megyünk vissza. Letértünk az útról. A moha közt sápadtka virágok nőttek és éreztem a néma és láthatatlan vizet. Így táncolok ha ölelni akarom mondani ölelem ha Ott állt az ajtóban csípőre tett kézzel és nézett minket Te löktél le te kezdted tudod hogy fájt Ülve táncoltunk fogadok hogy Caddy nem tud ülve táncolni Hagyd abba hagyd abba Csak a szemetet söpröm le a hátadról Vedd le rólam azt az undok kezedet te kezdted te löktél le nagyon haragszom rád Bánom is én hogy látott minket hát akkor csak haragudj elment már Hallottuk hogy kiabálnak, lubickolnak; egy pillanatra fölvillant a szemem előtt egy barna test. Hát akkor csak haragudj. Átázott az ingem és a hajam is Hallottam a tetőt most már hangosan Láttam hogy Natalie megy át az esőben a kerten. Ázz csak meg kapj tüdőgyulladást menj haza Borjúképű Keményen ahogy csak bírtam beleugrottam a disznópocsétába a derekamig fölcsapott a büdös sárga sár és dagasztottam míg csak hasra nem estem és meg nem hemperedtem benne Hallod, úsznak, kis húgom. Én is szívesen úsznék egyet. Ha ráérnék. Amikor ráérek. Hallottam az órámat a sár melegebb volt mint az eső csak iszonyú büdös. Hátat fordított nekem, elébe kerültem. Tudod mit csináltam? Hátatfordított nekem elébe kerültem az eső belemászott a sárba a ruháján át a testéhez tapasztotta az ingét iszonyú bűz volt. Magamhoz öleltem hát azt csináltam. Hátat fordított nekem

elébe kerültem. Magamhoz öleltem azt mondom. Érdekel is engem hogy te mit csináltál. Nem érdekel nem érdekel hát majd teszek róla hogy érdekeljen. Elverte magától az egyik kezemet sarat kentem rá a másikkal nem is éreztem hogy megütött a vizes kezével. Lekapartam a sarat a lábamról és rákentem az elfordult kemény vizes testére hallottam hogy az ujjai az arcomba csapnak de nem éreztem még akkor se mikor az eső már kezdett édessé válni az ajkamon Fejek és vállak, ők pillantottak meg bennünket előbb a vízből. Ordítottak, az egyik, aki kint guggolt beugrott közéjük. Mint a hódok, ahogy ordítottak a víz az állukat nyaldosta. – Vigye innét azt a kislányt! Micsoda dolog ez kislányt hozni ide! Menjenek innét! – Nem bánt aaz vízben. senkit. Csak egy kicsit volna titeket. Guggoltak A fejük mindnézni egy szerettünk rakáson minket figyeltek, aztán fölugrottak, és a vizet csapkodva felénk rohantak. Sietve odébb húzódtunk. – Ugyan fiúk, mit árt nektek ez a kislány. – Olajra, Harvard! – Ez a második gyerek volt, aki a hídon a lovakról meg a szekérről álmodozott. – Fiúk, fröcsköljük le őket! – Gyerünk ki, dobjuk őket a vizbe – mondta a másik. – Nem félek én semmiféle kislánytól. – Fröcsköljük le! Fröcsköljük le! – Rohantak felénk, csapkodták a vizet. Visszahúzódtunk. El innét! – ordították. – El innét! Elmentünk. Ott tolongtak a part tövében, fényes fejük egy sorban a csillogó vízen. Továbbmentünk. – Hát ez nem nekünk való, mi? – Itt-ott, egyre laposabban, áttört a nap a moháig. – Te csak kislány vagy. Szegény kicsim. – Volt ott egy ösvény, ott kanyargott a vízparton. Aztán megint elsimult a víz, sötét volt és sima és sebes. – Csak egy kislány. Szegény kicsi húgocskám. Lihegve feküdtünk az ázott fűben az eső mint a hideg sörét a hátamon. Érdekel már érdekel érdekel Uramisten mi aztán jól belemásztunk. Ahol az eső a homlokomat érte sajgott és a kezem vörös lett tőle és rózsaszín csíkokat mosott rá az eső. Fáj? Hát persze hogy fáj mit gondolsz Megpróbáltam kikaparni a szemed Uramisten hát mi aztán büdösek vagyunk azt hiszem a legokosabb ha megpróbáljuk lemosni magunkról a patakban. Tessék, itt vagyunk újra a faluban, kicsi húgom. De most már szépen haza kell menned. Nekem meg vissza az iskolába. Tudod, késő van már. Most szépen hazamégy, ugye? – De ő csak nézett rám azzal a fekete, zárkózott és barátságos pillantásával és a félmeztelen cipót a melléhez szorította. – Ez vizes. Már azt hittem visszaugrottunk a múltba. – Fogtam a zsebkendőmet, és megpróbáltam a cipót szárazra törülni, de kezdett már leválni a héja, így hát fölhagytam a törülgetéssel. – Majd megszárad magától. Csak így tartsd. – A kislány úgy tartotta. Olyan volt a kenyér, mintha patkány rágott volna rajta, és a víz föltorlódott guggoló hátán és a lehámló sár a víz színe fölé bűzlött és hólyagot vert a kopogó színén mint a zsír a forró kályhán. Azt mondtam majd teszek róla Érdekel is engem hogy te mit csinálsz Aztán meghallottuk, hogy fut valaki, megálltunk, hátranéztünk és láttuk, hogy jön az ösvényen futva, és lapos árnyékok villódznak a lába szárán. – Nagyon siet. Legokosabb... – aztán megpillantottam egy másik embert is, idősebb ember volt, nehézkesen futott, bunkó volt a kezében, és egy derékig meztelen gyereket, ez meg a nadrágját fogta futás közben. – Ez Julio – mondta a kislány, aztán megláttam a fiatalember olasz képét és a szemét is, ahogy rám

vetette magát. Elestünk mindketten. Kezével az arcomat verte, mondott valamit, és azt hiszem belém akart harapni, de leráncigálták rólam, lefogták, ő meg dulakodott, csapkodott, ordítozott, fogták a karját, de míg el nem vonszolták onnét, mindenáron meg akart rúgni. A kislány bömbölt, és két kézzel magához szorította a cipót. A félmeztelen fiúgyerek szökdécselt, ugrándozott, fogta a nadrágját, engem meg fölrántott valaki, még jókor, hogy egy anyaszült meztelen alakot lássak a nyugalmas útkanyarban futni, ott futtában irányt változtatni és beszökkenni a fák közé, meg néhány ruhadarabot, ahogy úsznak mögötte mereven, mint a deszka. Julio még dulakodott. A férfi, aki fölhúzott, azt mondta: – No végre. Megfogtuk. – Mellényben volt, kabátot nem viselt. A mellényén fémlap. Másik kezében görcsös, fényezett bunkó. Anse, ugye?hogy – kérdeztem. – Már Mi baj? – Maga Figyelmeztetem, amit mond, az kerestem. bizonyítékként mind fölhasználható – mondta. – Le van tartóztatva. – Megele-em! – mondta Julio. Dulakodott. Két embernek kellett lefognia. A kislány kitartóan bömbölt, szorongatta a kenyeret. – Elloptáá a húgomat – mondta Julio. – Menjünk Uraim. – Hogy elloptam a húgát? – mondtam. – Nos, éppen... – Pofa be – mondta Anse. – Majd elmondhassa a bíró előtt. – Hogy elloptam a húgát? – kérdeztem és Julio kiszakította magát a két férfi kezéből, és újra nekem ugrott, de a rendőr elébe állt és addig dulakodtak, míg a másik kettő újra le nem fogta a karját. Anse elengedte, zihált. – Affene idegenje – mondta. – Nagy kedvem volna magát is bíróság elé állítani hatósági személy ellen elkövetett erőszakért. Megint hozzám fordult. – Hajlandó önként követni, vagy megbilincseljem? – Megyek én magamtól – mondtam. – Majd csak kerítek valakit... el tudom intézni... Még hogy elloptam a húgát – mondtam. – Hogy én elloptam... – Figyelmeztettem – mondta Anse. – Erőszakos nemi közösülés kísérletével vádolja. Hé, hallgattassa már el ezt a lyányt. – Ó – mondtam. Elnevettem magam. Még két lenyalt hajú, kerekre nyílt szemű fiú jött elő a bokorból, az ingüket gombolgatták, mely már át is nedvesedett a hátukon és a karjukon. Megpróbáltam abbahagyni a nevetést, de nem sikerült. – Né, Anse, ez azt hiszem bolond. – Mi-mindjárt abbahagyom – mondtam. – Egy pi-pillanat és abbahagyom. Szóval az előbb azt mondta ha-ha-ha – mondtam nevetve. – Hadd üljek le egy kicsit. – Leültem, ők meg néztek, a kislány a maszatcsíkos képével és a rágottforma cipóval, és az ösvény tövében a sebes és békés víz. Egy idő múltán kifogytam a nevetésből. De a torkom továbbra is nevetni próbált, mint ahogy az ember még akkor is öklendezik, ha a gyomra már kiürült. – No, mi az – mondta Anse. – Rágyütt magára az ötperc? – Rám – mondtam a torkomat összeszorítva. Újabb sárga pillangót láttam, mintha elszabadult volna egy napfényfolt. Most már nem kellett annyira összeszorítanom a torkomat. Fölálltam. – Kész vagyok. Merre? Az ösvényt követtük, a két ember Julióra ügyelt, hátul meg valahol a kislány és a két fiú. Az ösvény a parton a hídhoz vezetett. Átmentünk a hídon, a vágányon, álltak az ablakokban, bennünket néztek, valahonnét előkerült még két gyerek, s mire befordultunk a főutcára, már egész körmenet voltunk. A drugstore előtt egy autó állt, egy nagy autó, de nem ismertem meg, míg Mrs. Bland meg

nem szólalt: – Nini Quentin! Quentin Compson! – Akkor vettem csak észre Geraldot meg Spoade-ot a hátsó ülésen, hátradőlve. És Shreve-et. A két lányt nem ismertem. – Quentin Compson! – mondta Mrs. Bland. – Jó estét – mondtam, és kalapot emeltem. – Le vagyok tartóztatva. Elnézést, nem kaptam kézhez a levelét. Shreve megmondta már? – Letartóztatva? – mondta Shreve. – Bocsánat – mondta. Föltápászkodott, végigtaposott a lábukon és kiszállt. Az én flanellnadrágomat vette föl, úgy feszült rajta, hogy majd szétrepedt. Nem emlékeztem, hogy ezt kinn felejtettem volna. Arra se emlékeztem, hogy Mrs. Blandnek ekkora tokája van.letartóztatva? A csinosabbik– kérdezte lány elöl Shreve. ült Gerald mellett. fátylukonuram? át néztek rám finnyás iszonyattal. – Ki van – Hát ez megA micsoda, – Gerald – mondta Mrs. Bland. – Küldd el ezeket az embereket. Szálljon be a kocsiba Quentin. Gerald kiszállt. Spoade meg se moccant. – Mit követett el, kapitány úr? – kérdezte. – Kirabolt egy tyúkólat? – Figyelmeztetem – mondta Anse. – Ismeri a letartóztatott személyt? – Ismerem – mondta Shreve. – Ide figyeljen... – Még maga is bíróság elé kerülhet. Akadályozza az igazságszolgáltatást. Na, gyerünk. – Megrántotta a karomat. – Akkor hát jó estét – mondtam. – Örülök, hogy találkoztunk. Elnézést, hogy nem áll módomban a társasághoz csatlakozni. – Gerald! – mondta Mrs. Bland. – Ide hallgasson, biztos úr – mondta Gerald. – Figyelmeztetem, hogy hatósági személyt akadályoz törvényes kötelességének teljesítésében – mondta Anse. – Ha van valami mondanivalója, eljöhet a bíróságra, ott majd fölveszik a fölismerési egyzőkönyvet. – Folytattuk hát az utat. Már valóságos körmenet voltunk, az élen Anse meg én. Hallottam, hogy mesélik nekik, mi történt, s hogy Spoade kérdéseket tesz fel, aztán Julio mondott valamit hevesen olaszul, hátranéztem, és láttam, hogy a kislány ott áll a járdán s engem néz, barátságos kifürkészhetetlen tekintettel. – Menj háza – kiáltott rá Julio. – Majd adok én neked. Végigmentünk az utcán, befordultunk egy csöpp kertbe, amelyben, az utcasornál beljebb, földszintes, fehérrel fugázott, piros téglás épület állt. Bementünk az ajtóhoz a kövezett ösvényen, ott Anse mindenkit föltartóztatott, csak minket nem, és rájuk parancsolt, hogy maradjanak kint. Beléptünk a csupasz, áporodott dohányszagú szobába. Egy homokosláda közepében vaskályha állt, a falon meg fakó térkép és a falu határának ütött-kopott kataszteri vázlata. Egy viharvert, iratokkal teliszórt asztal mögül ádáz acélszürke sörény meredt felénk egy acélkeretes szemüveg fölül. – Hát elkaptad, Anse? – mondta. – El, bíró uram. Kinyitott egy irdatlan poros könyvet, odahúzta maga elé, s ócska tollát belemártotta a tintatartóba, mely látszólag szénporral volt megtöltve. – Ide hallgasson, uram – mondta Shreve. – Az őrizetbe vett személy neve? – mondta a békebíró. Megmondtam. Komótosan beírta a könyvbe, a toll sercegett a gyötrelmes megfontoltságtól. – Ide hallgasson, uram – mondta Shreve. – Mi ismerjük ezt a fickót. Mi...

– Csönd legyen a teremben – mondta Anse. – Fogd be a szád, öregem – mondta Spoade. – Hadd végezze a dolgát. Úgyis végigcsinálja. – Életkora? – mondta a békebíró. Megmondtam. Beírta, a szája mozgott miközben írta. – Foglalkozása? – Megmondtam. – Mi, harvardi diák? – kérdezte. Fölnézett rám, s kissé lesunyta a fejét, hogy kilásson a szemüvege fölött. Szeme világos volt és hideg. Kecskeszem. – Mi jutott eszébe, hogy kijött ide gyereket rabolni? – Meg vannak bolondulva, bíró uram – mondta Shreve. – Aki azt állítja, hogy ez a fiú gyermekrabló... Julio indulatosan előrelépett. – Bolond? – mondta. – Hát nem rajta fogtam? Hát nem láttám saját szemmel... – Hazudik – mondta Shreve. – Nem látta... – Csönd legyen, csönd legyen – mondta emelt hangon Anse. – Fogják be mind a szájukat – mondta a békebíró. – Ha nem maradnak csöndben, zavard ki őket, Anse. – Elhallgattak. A bíró sorra végigmérte Shreve-et, Spoade-ot, aztán Geraldot. – Ismerik ezt a fiatalembert? – kérdezte. – Ismerjük, bíró uram – mondta Spoade. – Vidéki fiú, itt tanul az egyetemen. Nem akart semmi rosszat. Gondolom, a biztos úr majd rájön, hogy tévedett. Az apja kongregacionalista lelkész. – Hm – mondta a békebíró. – Hát mit is csinált maga, pontosan? – Elmondtam. Nézett fakó, hideg szemével. – Mit szólsz hozzá, Anse? Lehet – mondta Anse.– –mondta Ezek az istenverte idegenek. – Én amerikai vágyok Julio. – Papírom van rolla. – Hol a lyány? – Hazaküldte – mondta Anse. – Rémült volt, vagy más efféle? – Addig nem, míg Julio az őrizetbe vett személyre rá nem vetette magát. Csak sétáltak az ösvényen, a part mentén, a falu felé. Fürdött ott néhány gyerek, azok mondták, hogy merre mentek. – Tévedés volt, bíró uram – mondta Spoade. – Csak úgy hozzácsapódnak a gyerekek és a kutyák. Nem tehet róla. – Hm – mondta a békebíró. Kinézett az ablakon. Figyeltem. Hallottam, hogy Julio vakaródzik. A békebíró hátranézett. – Maga ott biztos benne, hogy a lyánynak semmi baja nem esett? – Addig még nem – mondta Julio mogorván. – Otthagyta a munkahelyét, hogy a lyányt hajkurássza? – Ott ám. Szaladtam. Szaladtam, mint ördög. Nézzen, nézzen, emberek mondták, hogy látták adta nékie enni. Elment vele. – Hm – mondta a békebíró. – Nos, fiam, azt hiszem maga adósa Juliónak valamivel, mert elvonta a munkájától. – Igenis, uram – mondtam. – Mennyivel. – Gondolom, egy dollárral. Adtam Juliónak egy dollárt. – Nohát – mondta Spoade. – Ha ez az egész... azt hiszem, akkor szabadlábra is helyezte, bíró uram? A békebíró rá se nézett. – S te mennyit szaladtál, Anse? – Legalább két mérföldet. Beletelt vagy két órába, míg elkaptuk. – Hm – mondta a békebíró. Kis ideig tűnődött. Mi őt figyeltük, makrancos sörényét, az orra hegyén

ülő pápaszemét. Az ablak sárga négyszöge végignyúlt a padlón, elérte a falat, és lassan fölkapaszkodott rá. A napfényben porszemek kavarogtak. – Hat dollár. – Hat dollár? – kérdezte Shreve. – Hát azt meg miért? – Hat dollár – mondta a békebíró. Egy pillanatra Shreve-re nézett, aztán megint rám. – Nézze csak... – kezdte Shreve. – Fogd be a szád – mondta Spoade. – Add oda, aztán gyerünk innét öregem. A hölgyek várnak ránk. Van hat dollárod? – Van – mondtam. Odaadtam a hat dollárt. – Az ügyet lezártam – mondta a békebíró. – Nyugtát kapsz – mondta – Pöcsétes nyugtát a pénzedről. A békebíróisszelíden ránézettShreve. Shreve-re. – Az ügyet lezártam mondta, és föl se emelte a hangját. – Vesszek meg, ha... – mondta Shreve. – Gyere csak – mondta Spoade és megfogta a karját. – Jó estét, bíró uram. Nagyon köszönjük. – Alighogy kimentünk, szenvedélyesen fölcsapott Julio hangja, aztán csönd lett. Spoade rám nézett, barna szeme csúfondáros, kissé hűvös. – No pajtás, azt hiszem ezután te is inkább Bostonban fogsz lányok után járni. – Átkozott hülye – mondta Shreve. – Egyáltalán, mi az ördögnek tekeregsz te idekint, és közösködsz ezekkel az istenverte digókkal? – Gyerünk – mondta Spoade. – Nyilván már türelmetlenek. Mrs. Bland szóval tartotta őket, Miss Holmest és Miss Daingerfieldet, de egyszerre vége szakadt a figyelmüknek, és megint rám néztek, ugyanazzal a finnyás és kíváncsi iszonyattal, kis fehér orruk hegyén bekunkorodott a fátyol, s szemük a fátyol alatt titokzatos volt és menekülő. – Quentin Compson – mondta Mrs. Bland. – Mit szól majd ehhez az édesanyja? Az természetes, hogy egy fiatalember néha bajba keveredik, de hogy bekísértesse magát egy falusi rendőrrel. Gerald, mit fogtak rá, mit csinált? – Semmit – mondta Gerald. – Szamárság. Spoade, mi volt az? – Megpróbálta elrabolni azt a szurtos kislányt, de még idejében elkapták – mondta Spoade. – Szamárság – mondta Mrs. Bland, de a hangja valahogy elfulladt, egy pillanatig rám meredt, s a lányok is lágy zenei összhangban szisszentek fel. – Sületlenség – szögezte le fürgén Mrs. Bland. – Persze, megint ezek a buta közönséges jenkik. Szálljon be, Quentin. Mi Shreve-vel a két kis behajtható pótülésen ültünk. Gerald kurblizott, aztán beszállt és elindultunk. – Nos, Quentin, most mesélje el, hogy mi is volt ez az egész szamárság – mondta Mrs. Bland. Elmondtam. Shreve dühösen kuporgott kicsike székén, Spoade meg hátradűlve terpeszkedett Miss Daingerfield mellett. – És az egészben az a vicc, hogy Quentin mindvégig az orrunknál fogva vezetett – mondta Spoade. – Mindig azt hittük, hogy ő a mintagyerek, az ember nyugodtan rábízhatja a lányát, s erre a rendőrség tetten kapja ilyen ocsmány üzelmek közben. – Csönd legyen, Spoade – mondta Mrs. Bland. Végighajtottunk az utcán, át a hídon, és elmentünk a ház előtt, ahol a rózsaszínű ruhadarab lógott az ablakban. – Ez a büntetés, hogy olvasatlanul hagyta a levelemet. Miért nem ment érte? Mr. MacKenzie azt mondja, szólt magának, hogy ott a levél. – Igen. Akartam is, de aztán nem mentem vissza a szobámba.

– És hagyta volna, hogy üljünk ott és várjunk, ki tudja meddig, ha Mr. MacKenzie nincs. Mondta, hogy maga nem jött vissza, és így megürült egy hely, őt kértük hát, hogy jöjjön velünk. Máskülönben is nagyon örülünk persze, hogy velünk van Mr. MacKenzie. – Shreve nem szólt semmit. Karba tett kézzel ült, és Gerald sapkája mellett egyenesen előre bámult. A sapka egy angliai autótúra céljaira készült, közölte Mrs. Bland. Elmentünk a ház előtt, aztán három másik előtt is, és egy udvar előtt, ahol a kapuban ott állt a kislány. Most nem volt nála a kenyér, arca olyan volt, mintha szénporral csíkozták volna ki. Integettem neki, de nem viszonozta, csak a fejét fordította utánunk lassan, ahogy a kocsi elment előtte, követte a szeme, de meg se rebbent. Aztán elhúztunk a fal mellett, a fal tövében szaladt az árnyékunk, s kis idő múltán elhagytunk egy darab aszakadt az út szélén, kitört a nevetés.ésÉreztem a torkomban, kinéztem fákra, újságpapírt ahol épp ereszkedett le sazbelőlem este, a megint délutánra gondoltam a madárra és az úszós fiúkra. De még így se tudtam visszatartani, s tudtam, hogy ha nagyon igyekszem visszatartani, sírás lesz belőle, s azon gondolkoztam, hogy hogyan gondolkoztam azon hogy én nem lehetek szűz ha egyszer annyian sétálgatnak lányok az árnyékban és az árnyékos helyeken ácsorogva suttognak lágy lányhangjukon s a hangjukra gondoltam az illatszerükre a szemükre ami az árnyékból előtűnik s amit az ember csak érez de nem lát, s ha egyszer ilyen egyszerű megtenni akkor számít-e egyáltalán ha meg nem, akkor mi vagyok én és akkor Mrs. Bland megszólalt: – Quentin? Mr. MacKenzie, Quentin beteg? – és akkor Shreve kövér keze megérintette a térdemet, és Spoade elkezdett beszélni, és én nem próbáltam többé visszatartani. – Ha az a kosár van Quentinnek, legyena szíves Mr. MacKenzie, tegye a másikámbár oldalára. Egy demizson bortútjában is hoztam, mert szerintem fiatalembereknek bort is kellátinniuk, apám Gerald nagyapja valaha csináltad te valaha is életedben. A szürke sötétben egy csöppnyi fény a kezét összekulcsolta – Hát csinálják is, megisszák, ha van – mondta Spoade. – Mi, Shreve? a térdén az arca az égre nézett a lonc illata az arcán a nyakán – A sört is – mondta Shreve. Keze megint megérintette a térdemet. Megint félrehúztam a térdem, mint egy vékony réteg lila festék róla beszélt odahozta – Te nem vagy gentleman – mondta Spoade. közénk ott volt míg az ő alakja is el nem mosódott de nem a sötétségtől – Nem. Én kanadai vagyok – mondta Shreve. mikor róla mesélt végigvillogtatták az evezőlapátok végig A sapka egy angliai autótúra és csak folyt-folyt alant és ők ketten egymásba mosódtak örökre és azonfelül még katona is volt és embert is ölt – Imádom Kanadát – mondta Miss Daingerfield. – Szerintem Kanada isteni. – Hát parfümöt ittál-e már? – kérdezte Spoade. fél kézzel fölemeli a vállára és fut vele Fut fut – Nem – mondta Shreve. fut a bestia két hát és ő belemosódik a villogó evezőlapátok fut Eubuleus disznaja fut párosan bele hányan voltak Caddy – Én se – mondta Spoade. Nem is tudom sokan valami szörnyű volt bennem szörnyű bennem Apa én követtem el Csináltad te már valaha is életedben Mi nem csináltuk mi nem igenis mi – ...és Gerald nagyapja minden reggel még reggeli előtt megszedte a mentát, mikor még harmatos volt. Az öreg Wilkie-nek (emlékszel rá, Gerald?) még hozzáérni se volt szabad, mindig maga szedte és maga készítette el a hideg mentapuncsát. Gyengéje volt a mentapuncs, tisztára mint egy vénkisasszony; fejében tartotta a receptjét és mindent aszerint mért ki. Csak egy embernek árulta el életében a receptet: az pedig igenis azt csináltuk hogyhogy nem tudod ha vársz egy picit elmondom

hogy volt bűn volt szörnyű bűn ezt nem lehet eltitkolni te azt hiszed hogy lehet de várj csak Szegény Quentin nem csináltál te elmondom hogy volt elmondom Apának és akkor muszáj lesz mert te is szereted Apát akkor el kell mennünk a ránk meredő ujjak és az iszonyú tiszta lángok majd teszek róla igenis azt mondod hogy azt csináltuk én erősebb vagyok mint te majd teszek róla hogy azt csináljuk te azt hitted hogy ők pedig én ide hallgass az orrodnál fogva vezettelek egész idő alatt én voltam te azt hitted hogy benn voltam a, házban pedig ott ahol az az átkozott lonc igyekeztem nem gondolni rá a hinta a cédrusok a titkos hullámok az elfulladt zihálás ittam a vad lélegzetét és igen Igen Igen igen bár sose látták hogy ő maga bort ivott volna mindig azt mondta hogy egy demizson vajon milyen könyvet olvasott az utóbbi időkben vagy ez abban volt amelyikben Gerald evezősmeze is bor sose hiányozhat azegy úriember szeretted Caddy Ha hozzám érnekaelpusztulok perce piknikkosarából ott állt már egy és perc és márőket ordított és szeretted a ruháját őket ráncigálta bementek hallba és föl az emeletre ordított és taszigálta őt föl az emeletre a fürdőszobaajtóhoz ott Caddy megállt háttal az ajtónak és a karjával eltakarta az arcát ő meg ordított és megpróbálta betaszigálni a fürdőszobába mikor Caddy bejött a vacsorázni őt T. P. etette megint rákezdte de először csak nyöszörgött míg Caddy hozzá nem ért attól kezdve ordított Caddy meg áll ott a szeme egy sarokba szorított patkányé én kiszaladtam a szürke sötétbe esőszag volt és a fülledt melegben elszabadult minden virágillat ciripelő tücskök menekültek előlem a fűben és amerre mentem a csönd apró vándor szigete vett körül Fancy figyelt a kerítésen át foltos volt mint egy kötélre kiteregetett takaró és én arra gondoltam a fene megenné azt a niggert hogy megint elfelejtette megetetni a tücsök-vákuumban mint a tükrön vándorló leheletfolt leszaladtam a dombról ő ott feküdt a vízben feje a benyúló fövenyen a víz körülfolyta a csípőjét a vízen valamivel világosabb volt félig átázott a szoknyája cuppogott az ágyékán ahogy a víz sodorta súlyosan fodrozott a semmibe meg-megújulva a tulajdon mozgásától és álltam a parton és éreztem a lonc illatát a mederben a vízen az égből mintha szitálna a lonc és a tücskök cirpegése mint valami anyag szinte érezte az ember a testén Benjy sír még nem tudom azt hiszem nem tudom szegény Benjy ültem a parton a vizes füvön és kis idő múlva észrevettem hogy átázott a cipőm gyere ki a vízből teljesen megbolondultál de meg se moccant az arca fehér volt elmosódott az elmosódott fövenyen a haja keretezte gyere már ki fölült aztán fölállt a szoknyája cuppogott csöpögve kimászott a partra és cuppanva leült mért nem csavarod ki azt akarod hogy megfázz azt a víz a sötétben nyaldosta a fövenypadot csobogva csapott át rajta és odaát a füzek közt fodrot vetett a zátonyon mint egy szövetdarab és még mindig őrzött egy kis fényt ahogy a víz mindig keresztül kasul bejárt minden óceánt a föld körül aztán róla beszélt összezárta a térdét arcát az égre emelte a szürke fényben a lonc illata égett a lámpa Anya szobájában és Benjyében T. P. éppen fektette szereted azt az embert fölbukkant a keze én meg se moccantam végigtapogatta a karomat és a tenyeremet a mellére szorította a szíve dobogott ne ne

mondd kényszerített rá kényszerített hogy csináld hogy hagyd erősebb volt mint te és ő holnap megölöm esküszöm meg Apának nem kell tudnia mindaddig akkor pedig te meg én senkinek se kell tudnia elvehetem az iskolapénzemet a beiratkozásomat törölhetjük Caddy te gyűlölöd ezt az embert gyűlölöd ugye gyűlölöd tenyeremet a mellére szorította a szíve dobogott és megfordultam és megragadtam a karját Caddy te gyűlölöd azt az embert ugye gyűlölöd kezemet a torkához emelte a szíve ott kalapált szegény Quentin arca az égre nézett alacsony volt az égbolt alacsony az éjszaka minden hangja és minden szaga ott zsúfolódott mint lazaasátorlap főleg a lonc azt lélegeztem az volt az arcán mint a festék a vére ott egy dobolt kezemenalatt elfeküdtem a másik karomat rángatózni kezdetta nyakán zihálnom kellett hogy lélegzethez jussak ebben a loncszagú szürkeségben igen gyűlölöm meghalok érte már meg is haltam érte és újra meg újra meghalok érte valahányszor újra mikor a kezemet fölemeltem éreztem a tenyeremen a beleégett kusza gallyak és a fű szegény Quentin hátradűlt kezét összekulcsolta a térde körül ugye te még sose csináltad mit hogy mit csináltam azt amit mostsokszor én sok lánnyal dehogynem elsírtam magam és a keze megint megérintett és a vizes blúzán sírtam aztán a hátán feküdt és a fejem fölött fölnézett az égre láttam a szeme bogai a fehér karimáját a késem kinyitottam emlékszel aznap hogy Damuddy meghalt te ültél a vízben bugyiban igen nekiszegeztem a kés hegyét a torkának egy pillanatig tart egy pillanatig csak aztán aztán én aztán a magamét jó meg tudod csinálni magadnak magad is meg a penge elég hosszú Benjy már ágyban van ágyban egy pillanatig tart csak majd úgy próbálom hogy ne fájjon jó hunyd be a szemed nem jó erősebben nyomd tedd oda a kezed de meg se moccant a szeme kitágult úgy nézett föl a fejem fölött az égre Caddy emlékszel Dilsey hogy zsörtölődött mert sáros volt a bugyogod ne sírj nem sírok Caddy nyomd be vagy nem akarod azt akarod hogy én azt nyomjad tedd oda a kezed

ne sírj szegény Quentinem de képtelen voltam abbahagyni kemény vizes melléhez szorította a fejemet hallottam hogy egyenletesen lassan ver a szíve most nem kalapál a víz csobog a sötétben a füzek közt és a lonc illatának hullámai a levegőben föltámaszkodtam a vállamra a karomra mi az mit csinálsz megfeszítette az izmait fölültem a késem elejtettem fölült hány óra nem fölállttudom én a földön tapogatództam. megyek már hagyd csak éreztem hogy ott áll éreztem a vizes ruhája szagát ott éreztem őt magam mellett itt kell lennie valahol hagyd majd holnap megkeresed gyerünk már várj egy pillanatig mindjárt meglesz félsz hogy itt van itt is volt mindvégig ott na gyerünk fölálltam mentem utána fölmentünk a dombra a tücskök elhallgattak amerre mentünk hát nemharmatos fura hogyszürke az ember elveszít aztán keresheti már szürke volt épp szálltcsak föl leül a szürke égrevalamit meg a fák oda túl az isten verje meg ezt a loncot hogy sose szűnik valamikor szerettem átvágtunk a gerincen és továbbmentünk a fák felé nekem jött egy csöppet elengedte magát az árok fekete sebhely volt a szürke füvön megint nekem jött rám nézett elengedte magát odaértünk az árokhoz erre menjünk minek nézzük meg kilátszanak-e még Nancy csontjai már oly rég nem gondolok rá hogy megnézzem és te már teljesen benőtte a vadszőlő és a vadrózsa itt voltak az ember még azt se tudja megmondani hogy kilátszanak-e vagy sem Quentin hagyd gyerünk tovább az árok elkeskenyedett véget ért Caddy elindult a fák felé Quentin hagyd Caddy megint elébe kerültem Caddy hagyj magamhoz szorítottam erősebb vagyok mint te mozdulatlan volt elszánt ellenszegülő de mégis nem fogok veled verekedni hagyd abba hagyd abba ha mondom

Caddy ne Caddy semmi értelme tudod semmi engedj már szitált szitált a lonc hallottam a tücsköket néztek minket köröskörül ő hátrahúzódott megkerült és elindult a fák felé menj csak fel a házba nem kell velem jönnöd mentem utána mért nem mégy vissza a házba az isten verje meg ezt a loncot a kerítéshez értünk átbújt alatta átbújtam én is mikor fölegyenesedtem az az ember jött ki a fák közül a szürkeségbe jött felénk jött magasan laposan s még mozgás közben is mozdulatlanul ő meg odament hozzá ez Quentin csuromvizes vagyok csuromvíz tetőtől talpig ha nem akarod nem muszáj az árnyékuk egy árnyék az ő fejénél magasabbra magasodik Caddy feje az égen a fejük kettős árnyéka nem muszáj ha nem akarod aztán eltűnt a két fej árnyéka a sötétben esőszag a vizes fű és a levelek szaga a szürke fény szitál mint az eső és a lonc hullámokban áradó illata látom az arcát elmosódott folt annak az embernek a válla fölött fél kézzel magához Öleli mintha Caddy nem volna nagyobb mint egy gyermek a kezét nyújtja örülökfogtunk hogy megismerhetlek kezet s csak álltunk ott Caddy árnyéka magas az ő árnyéka mellett csak egy árnyék te most mit csinálsz Quentin sétálok egyet azt hiszem az erdőn át kimegyek az országútra és a városon át jövök haza mennikészen elfordultam jó éjszakát Quentin megálltam mit akarsz az erdőben a levelibékák megérezték az esőszagot a levegőben szóltak mint egy-egy zenélő doboz amit olyan nehéz tekerni és a lonc gyere ide mit akarsz gyere ide Quentin visszamentem megérintette a vállamat az árnyéka lehajolt az arca elmosódott foltja lehajolt a férfi magas árnyékából én visszahúzódtam vigyázz magadra ugye hazamégy nem vagyok álmos sétálok egyet várj meg a pataknál sétálok egyet várj meg mindjárt ott leszek várj meg nem átvágok az erdőn hátra se néztem a levelibékák ügyet se vetettek rám mohaszürke fény szitált a fák közül de még

mindig nem esett kis idő múltán megfordultam és visszamentem az erdő szélére amint odaértem megütötte megint az orrom a lonc illata láttam a lámpát a bíróság órája fölött a város fényét a négyszöget az égen a patakparti fekete füzeket égett a lámpa Anya ablakában égett még és Benjy szobája átbújtam a kerítés alatt átszaladtam a legelőn szaladtam a szürke fűben a tücskök közt a lonc illata áradt mind erősebben és erősebben és a víz szaga aztán megláttam a vizet a szürke szín a lonc a partra feküdtem az arcomat a földhöz szorítottam ott nem éreztem a lonc illatát nem éreztem csak feküdtem és éreztem hogy a föld átjárja a ruhámat a vizet hallgattam és egy idő múltán nem is ziháltam annyira és arra gondoltam hogy ha az arcom se mozdítanám még lélegeznem se kéne és szagolnom sem aztán már semmire se gondoltam és ő jött a parton és megállt és meg se moccantam késő van már menj haza mi menj haza késő van már jó suhogott a ruhája meg se moccantam a suhogás abbamaradt hajlandó vagy bemenni ahogy mondtam nem hallottam semmit Caddy igen ha azt akarod felültem ő ott ült a földön a kezét összekulcsolta a térdén menj föl a házba ahogy mondtam igen megteszek mindent amit akarsz mindent igen rám se nézett megmarkoltam a vállát és jól megráztam és hallgass megráztam és hallgass hallgass igen fölemelte az arcát észrevettem hogy nem is néz rám láttam a szeme bogara fehér szegélyét kelj föl fölhúztam ernyedt volt talpra állítottam gyerünk sírt még Benjy mikor eljöttél gyerünk átgázoltunk a patakon már látszott a tető aztán az emeleti ablakok már alszik meg kellett állnom és bereteszelnem a kaput ő továbbment a szürke fényben esőszag bár nem esett még és a lonc a kerítés felől a lonc eltűnt az árnyékban és hallottam a lépteit aztán Caddy a lépcsőnél megálltam nem hallottam a lépteit Caddy hallottam a lépteit a kezem hozzáért se meleg nem volt se hideg csak a ruhája még kissé nedves még mondd szereted ezt az embert lélegezni is alig lélegzett mintha messziről hallanám lassan Caddy szereted ezt az embert nem tudom

kint a szürke fényben a tárgyak árnyéka mint holttetemek az álló vízben bár meghaltál volna szeretnéd mi gyere csak be most is őrá gondolsz mondd nem tudom mondd csak mire gondolsz mondd hagyd Quentin hagyd fogd be a szád fogd be hallod fogd be a szád hajlandó vagy végre befogni a szád jó abbahagyom túl nagy zajt csapunk megöllek menjünk kihallod a hintához itt meghallanak nem sírok azt mondod hogy sírok hallgass már végre fölébresztjük Benjyt menj be a házba menj már én én nem sírok én úgyis rossz vagyok nem tehetek róla átok van rajtunk erről mi nem tehetünk vagy tehetünk hallgass gyerünk már feküdj le végre majd épp te átok van rajtunk végül rátaláltam épp a borbélyhoz ment be kinézett én továbbmentem és megvártam már két-három napja kereslek meg akartál nézni magadnak meg is nézlek két mozdulattal megsodorta cigarettáját és a hüvelykjével elgyújtotta a gyufát itt nem tudunk beszélgetni valahol úgyis találkozunk még feljövök a szobádba a szállodában laksz ugye nem az nem lesz jó ismered a hidat a patak fölött odatúl jó rendben van pont egykor jó jó elfordultam nagyon köszönöm mondd megálltam hátrafordultam ő jól van táboribarna ingében olyan volt mint akit bronzból öntöttek ha valamire szüksége van én ott leszek egyre hallotta hogy szólok T. P.-nek egyre nyergelje föl Prince-t alig evett engem figyelt mindvégig kijött utánam mit akarsz csinálni semmit talán nem mehetek el lovagolni ha kedvem tartja te valamire készülsz mi az semmi közöd hozzá te kurva kurva

T. P. odavezette a lovat az oldalajtóhoz nem kell majd gyalog megyek végigmentem a kocsifelhajtón ki a kapun befordultam a fasorba ott már futottam míg oda nem értem a hídhoz már láttam a kor látnak támaszkodott a lovát az erdőben kötötte ki hátranézett a válla fölött de többé nem nézett föl míg oda nem értem a hídra és meg nem álltam egy kéregdarab volt a kezében azt tördelte és hajigálta apránként a korláton át a vízbe azért jöttem hogy megmondjam takarodj a városból rám nézett őénküldött hozzám mondom takarodj innét nem az apám és nem más én ide hallgass erről majd később először azt szeretném tudni nincs-e valami baja bántják-e emiatt te ne aggódj ez nem rád tartozik aztán hallottam hogy azt mondom estig adok neked időt hogy eltakarodj a városból letört a kéregből egy darabkát bedobta a vízbe a kéregdarabot a korlátra tette aztán a szokott két gyors mozdulatával megsodort magának egy cigarettát és a korláton meggyújtotta a gyufát és mit csinálsz ha nem megöllek ne hidd hogy azért mert a te szemedben kölyök vagyok az arca előtt két sugárban dőlt a füst az orrlyukából hány évesa reszketés vagy elfogott a kezem a korláton volt azt hittem ha eldugom tudni fogja miért ma estig adok neked időt ide hallgass pajti hogy is hívnak csak Benjy az ugye a félkegyelmű te pedig Quentin a szám mondta nem én mondtam estig adok Quentin gondosan leverte a cigarettahamut a korláton lassan és óvatosan mintha ceruzát hegyezne a kezem már nem remegett ide hallgass minek annyira mellre szívni nem a te hibád kölyök ha én nem hát lett volna más volt neked húgod valaha volt nem de mind cafka megütöttem nyitott tenyerem ösztönösen lendült hogy belefojtsa a keze éppoly gyors volt mint az enyém a cigaretta átröpült a korláton meglendült a másik kezem a cigaretta még a vízig se ért elkapta és fél markába fogta mindkét csuklómat másik keze meg belevillant a kabátja belső zsebébe mögötte a napfény a napfényen is túl egy madár énekelt néztünk egymásra a madár énekelt elengedte a kezem ide nézz levette a kéregdarabot a korlátról vízbe dobta fölbukkant elkapta az ár tovaúszott keze a korláton nyugodott lazán fogta a pisztolyt vártunk már nem találod el nem

úszott tovább az erdőben csönd volt megint hallottam a madarat és a vizet aztán a pisztoly elsült nem is célzott a kéreg eltűnt darabokra szakadt úszott tovább még eltalálta két darabját egyik se volt nagyobb mint egy ezüstdollár azt hiszem ennyi elég fölbillentette a dobtárat belefújt a csőbe gyér füstgomoly foszlott szét újratöltötte a három töltényűrt a tárat visszakattintotta és átnyújtotta a pisztolyt agyával felém minek meg se próbálom szükséged lesz rá ahhoz amit mondtál neked adom láttad mire képes vidd a pokolba megütöttem márvolna régenhallottam a csuklómat fogtaaztán még megint mindig láttam ütni próbáltam még az mindig színesa üvegen át néztem a véremet az eget s rajta ágakatmintha és közöttük leszálló napot és ő tartott hogy el ne essem megütöttél nem hallok micsoda igen jól vagy már jól engedj utamra elengedett ráhajoltam a korlátra jól vagy hagyj békén kibírod hazáigpersze hogy jól menj már hagyj békén okosabb ha nem mégy gyalog vidd a lovamat nem menj innét már akaszd a szárat a kapára és engedd el visszatalál magától is az istállóba hagyj békén menj már hagyj békén nekihasaltam a korlátnak és néztem a vizet hallottam hogy eloldja a lovát ellovagol és egy idő múltán már nem hallottam mást csak a vizet aztán megint a madarat lejöttem a hídról leültem háttal egy fának a fejem nekitámasztottam a fának behunytam a szemem odasütött a nap rá a szememre kissé odébb húzódtam megint hallottam a madarat és a vizet aztán valahogy minden eltávolodott nem éreztem az égvilágon semmit szinte már jól éreztem magam ezek után a napok és éjszakák után mikor a lonc illata áradt a sötétből és bejött a szobámba ahol aludni próbáltam épp akkor és tudtam hogy nem ütött meg csak hazudta Caddy kedvéért is hogy csak elájultam mint egy lány de most ez se volt fontos többé csak ültem háttal a fának és napfényfoltok cirógatták az arcomat mint sárga levelek az ágon hallgattam a vizet és nem gondoltam az égvilágon semmire még akkor se mikor hallottam hogy sebesen közeledik a ló csak ültem behunyt szemmel hallottam a patadobogást a homok szisszenését lábak futását és Caddy keze kemény futását bolond bolond megsebesültél kinyitottam a szemem keze az arcomon futkosott nem tudtam merre míg a pisztoly dörrenését meg néni hallottam nem tudtam hol nem is gondoltam rá hogy ő meg te szöktem futottam eszembe se jutott hogy ő ilyet hogy ő két tenyere közé fogta az arcomat és fejemet neki-nekiverte a fának hagyd abba hagyd

elkaptam a csuklóját hagyd abba hagyd abba tudtam hogy nem ő tudtam hogy ő ilyet nem megpróbálta a fejemet nekiverni a fának megmondtam neki hogy többé ne is szóljon hozzám megmondtam neki megpróbálta kiszakítani a csuklóját a kezemből engedj el hagyd abba erősebb vagyok mint te hagyd már abba engedj utol kell érnem és meg kell tőle engedj már Quentin kérlek engedj engedj egyszerre abbahagyta csuklója elernyedt igenis elmondom nekianekem el fogja hinni ha akarom teszek róla hogy Caddy meg se kötötte Prince-t ha eszébe jut fölpattan rá és hajrá haza ha akarom nekem el fogja hinni te szereted ezt az embert Caddy hogy mit rám nézett és kiüresedett a két szeme olyan volt a két szeme mint a szobrok szemei üres vak és derűs tedd a kezed a torkomra megfogta a kezemet és a torkára tette most mondd ki a nevét Dalton Ames éreztem a vére áramlását erős gyorsuló lüktetéssel áradt mondd ki még egyszer arca a fák felé fordult arra amerre a nap szállt és ahol a madár még egyszer Dalton Ames szakadatlanul áradt a vére éreztem a kezem alatt a lüktetését Már jó ideje működött, de az arcom valahogy hűvös volt és érzéketlen, és a szemem, és az ujjam hegyén a vágás újra sajgott. Hallottam, hogy Shreve nyomogatja a szivattyút aztán visszajött a mosdó tállal egy kerek szürkületfolt reszketett benne, a szegélye sárga mint egy zsugorodott luftballoné, meg a tükörképem. Megpróbáltam kivenni benne az arcomat. – Elállt – kérdezte Shreve. – Add ide a zsebkendőt. – Megpróbálta kivenni a kezemből. – Vigyázz – mondtam. – Majd én. Igen, már majdnem elállt. Megint belemártottam a zsebkendőt, kipukkasztva a luftballont. A zsebkendőtől megszínesedett a víz. – Bárcsak volna nálam tiszta. – A szemedre meg egy szelet nyershús kéne – mondta Shreve. Vesszek meg, ha holnapra nem lesz monoklid. A rohadék – mondta. – Megsebesítettem? – Kicsavartam a zsebkendőmet és megpróbáltam kidörgölni a vért a mellényemből. – Úgyse jön ki – mondta Shreve. – Holnap majd el kell küldened a tisztítóba. Miért nem teszed a szemedre, tartsd csak rajta. – Valamit azért fakult – mondtam. De nem mentem sokra vele. – Hát a gallérom milyen? – Nem tudom – mondta Shreve. – Tartsd csak rajt a szemeden.

Így – Vigyázz – mondtam. – Majd én. Megsebesítettem egyáltalán? – Lehet, hogy sikerült megütnöd. Talán épp félrenéztem vagy behunytam a szemem, vagy mi. A lelket kiverte belőled. Kivert a világból. Mi az istennek akartál te bunyózni vele? Átkozott hülye vagy. Hogy érzed magad? – Pompásan – mondtam. – Csak azt tudnám, hogy mivel pucoljam ki a mellényemet. – Mit jár az eszed örökké azon az átkozott ruhádon? Fáj a szemed? – Pompásan érzem magam – mondtam. Valahogy minden lila volt és mozdulatlan, az ég a ház oromfalán túl arannyá fakuló zöld és a kéményből a szélcsöndben füstpamacs szállt föl. Megint hallottam a szivattyút. Egyasszony férfi eresztett egy vödröt, a szivattyút nyomkodva válla fölött figyelt minket. Egy bukkanttele föl vízzel az ajtóban, de nems nézett ki. Hallottam, hogya valahol bőg egy tehén. – Ugyan – mondta Shreve. – Hagyd már a ruhádat, és tedd rá a szemedre a zsebkendőt. Holnap úgyis az lesz az első, hogy elküldjem a tisztítóba. – Kösz. Sajnálom, hogy legalább őt is össze nem véreztem egy kicsit. – A rohadék – mondta Shreve. Spoade jött ki a házból, az asszonnyal beszélgetett, gondolom, és átvágott az udvaron. Rám nézett hűvös, csúfondáros szemével. – No pajtás – mondta és rám nézett. – Vesszek meg, te aztán jó sok zűrbe belemégy csak hogy meglegyen a mulatságod. Gyerekrablás, bunyó. Szünetben mit csinálsz? Gyújtogatsz? Semmi bajom – mondtam. – Mrs. mit vert. mondott? – Átkozottul lehordta Geraldot, hogyBland véresre Téged is átkozottul le fog hordani, hogy hagytad, csak találkozz vele. A bunyónak nincs ellene, csak a vér, azon lovagol. Kék vér ide, kék vér oda, azt hiszem egy fejjel kisebb lettél a szemében, mert nem tudtad visszatartani a véredet. Hogy érzed magad? – Hát – mondta Shreve. – Ha már nem lehet az ember Bland, legalább házasságtörést kövessen el egy Blanddel vagy rúgjon be, és verje meg, ahogy éppen jön. – Így van – mondta Spoade. – De nem is tudtam, hogy Quentin részeg volt. – Nem is volt – mondta Shreve. – Neked talán részegnek kéne lenned, hogy kedved támadjon megütni azt a rohadékot? – Hát, azután hogy láttam, Quentin hogy járt, azt hiszem alaposan be kéne rúgnom, hogy megpróbáljam. Ez hol tanult meg bokszolni? – Mindennap bejár Mike-hoz, a városba – mondtam. – Igazán? – kérdezte Spoade. – És ezzel te tisztában voltál, mikór megütötted? – Nem is tudom – mondtam. – Azt hiszem. Igen. – Nedvesítsd be újra – mondta Shreve. – Kell friss víz? – Ez még jó – mondtam. Vízbe mártottam a zsebkendőt, és a szememre nyomtam. – Bárcsak volna valamim, amivel kipucolhatnám a ruhámat. – Spoade még mindig engem figyelt. – Mondd – mondta. – Tulajdonképpen miért ütötted meg? Mit mondott? – Nem is tudom. Nem tudom mért. – Én csak arra emlékszem, hogy fölpattantál és azt kérdezted: „Volt neked húgod valaha? Volt?”, s mikor ő azt mondta „Nem”, te megütötted. Láttam, hogy csak bámulsz rá, és mintha észre se vennéd, ha szól valaki, aztán egyszerre fölpattantál, és azt kérdezted, hogy volt-e húga? – Á, Gerald épp fölvágott, mint mindig – mondta Shreve. A nőivel. Ismeritek: ahogy a lányoknak

szokott, hogy ne értsék egész pontosan, amit mond. Az a sok célozgatás, hazudozás, és az a rengeteg süket duma. Hogy fölcsípett valami fehérnépet, találkát beszélt meg vele egy Atlantic City-i mulatóban, aztán fölültette, hazament a szállodába, lefeküdt, de nem jött a szemére álom, mert sajnálta a lányt, hogy hiába vár rá a parton, ő nem jön, s így a lány nem kapja meg tőle azt, amire vágyik. A testi szépségről dumált, és a szomorú végéről, s hogy ehhez a nők milyen makacsul ragaszkodnak, mert mást se tudnak, csak hanyatt vágni magukat. Csupa bokor alján bujkáló Léda, hattyú után nyöszörög és sóhajtozik mind, tudjátok. A rohadék. Legszívesebben magam ütöttem volna meg. Csakhogy én az anyja istenverte demizsonját kaptam volna föl, és azzal vertem volna, ha a helyedben vagyok. – Ó – mondta Spoade. – A hölgyek bajnoka. Pajtás, téged nemcsak csodál az ember, hanem retteg is tőled. Rám nézett hűvösen és csúfondárosan. – Te jó isten! – mondta. – Sajnálom, hogy megütöttem – mondtam. – Pocsékul nézek ki ahhoz, hogy most visszamenjek és eligazítsam a dolgot? – Még hogy bocsánatot kérj. Egy frászt – mondta Shreve. Hadd menjenek a fenébe. Mi majd bemegyünk a városba. – Vissza kell mennie, hadd tudják meg, hogy úgy küzdött, mint egy gentleman – mondta Spoade. – Márminthogy úgy vertek tönkre, mint egy gentlemant. – Így? – kérdezte Shreve. – Mikor a ruhája csupa vér? – No, jól van – mondta Spoade. – Ti tudjátok. – Nem mászkálhat atlétatrikóban – mondta Shreve. – Még nem öregdiák. Gyere, menjünk be a városba. – Neked nem kell jönnöd – mondtam. – Menj csak vissza a piknikre. – Megy a fene – mondta Shreve. – Gyere ide. – Mit mondjak nekik? – kérdezte Spoade. – Mondjam, hogy Quentin veled is összeverekedett? – Ne mondj semmit – mondta Shreve. – Vagy mondd meg az öregasszonynak, hogy napnyugtakor lejárt az opciója. Gyere, Quentin. Megkérdezem azt az asszonyt, hogy hol a távolsági busz legközelebbi... – Nem – mondtam. – Én nem megyek vissza a városba. Shreve megtorpant és rám nézett. Megfordult, és a szemüvege olyan volt, mint két kis sárga telihold. – Miért? Mit akarsz csinálni? – Én még nem megyek be a városba. Menjetek csak vissza a piknikre. Mondjátok nekik, hogy azért nem mentem, mert összepiszkolódott a ruhám. – Ide hallgass – mondta. – Miben sántikálsz már megint? – Semmiben. Semmi bajom. Ti menjetek csak vissza nyugodtan. Holnap találkozunk. – Átmentem az udvaron az út felé. – Legalább tudod, hogy hol az állomás? – kérdezte Shreve. – Majd megtalálom. Holnap találkozunk. Mondjátok meg Mrs. Blandnek, elnézését kérem, hogy elrontottam a mulatságot. – Álltak és néztek. Megkerültem a házat. Kövezett ösvény vezetett ki az útra. Rózsák nőttek az ösvény két oldalán. Kimentem a kapun, ki az útra. Lefelé tartott a dombról, az erdő felé. Láttam messze az autót az út mellett. Fölmentem a dombra. Ahogy mentem fölfelé, egyre világosabb lett, s még mielőtt a tetőre fölértem volna, megütötte a fülemet egy autó zúgása. Messziről hallottam, a homályból. Megálltam és figyeltem. Az autót már nem láttam, de Shreve ott állt az úton a

ház előtt, és nézett föl a dombra. A sárga fény olyan volt a háta mögött, mintha a ház teteje lett volna sárgára föstve. Fölemeltem a kezem, és folytattam az utamat a dombon át, s a kocsi zúgására füleltem. Aztán a ház eltűnt, és én álltam a zöldsárga fényben, és hallottam, hogy a kocsi mind hangosabban és hangosabban zúg, addig füleltem, míg a zúgás halkulni nem kezdett, és teljesen el nem halt. Aztán vártam, míg csak meg nem hallottam, hogy újra megindul. Aztán továbbmentem. Amint ereszkedtem lefelé, a fény lassan elhalványodott, de közben megmaradt annak, ami volt, mintha csak én változnék, s nem a fény, bár amikor az út beért a fák közé, az ember akár még újságot is olvashatott volna. Rövidesen egy fasorhoz értem. Befordultam rajta. Keskenyebb és sötétebb volt, mint az országút, de mikor kiért a megállóhoz – ez is fabódé volt – a fény még mindig nem változott. A fasora végére. után ez is világosabbnak tűnt, mintha csak átgyalogoltam volna aznézték éjszakát, és reggelre értem volna Rövidesen jött egy. Beszálltam, mindenki felém fordult, a szememet, találtam egy üres ülőhelyet, baloldalt. A kocsiban égtek a lámpák, s így mialatt a fák közt robogtunk, nem láttam semmit, csak a tulajdon arcomat és annak az asszonynak az arcát, aki a túlsó ülésen ült, feje búbján kalap, s a kalapján egy törött toll, de mikor a fák közül kiértünk, megint láttam a félhomályt, a fényt, mely most is ugyanolyan volt, mintha megállt volna az idő, a nap ott csüngött közvetlenül a látóhatár alatt, aztán elhagytuk a fabódét, ahol az öregember evett zacskóból, és az országút továbbkanyarodott a félhomályban bele a félhomályba és éreztem túl a békés és sebes folyású vizet. Aztán a kocsi továbbment, a nyitott ajtón élesen bevágott a huzat, aztán élesen végighúzott az egész kocsin a nyár és a sötétség illatával, amiből csak a lonc hiányzott. A lonc illata a világon a legszomorúbb, azt hiszem. Sok-sok szagra emlékszem. Az egyik a glicínia. Esős napokon, mikor Anya nem érezte magát elég rosszul, hogy még az ablaktól is távol maradjon, a glicínia tövében játszottunk. Ha Anya ágyban maradt, Dilsey ócska ruhát adott ránk és kiküldött az esőbe, mert, mint mondta, gyereknek nem árt az eső. De ha Anya fönnmaradt, a verandán játszottunk, míg azt nem mondta, hogy nagy zajjal vagyunk, akkor kimentünk és kint játszottunk a glicíniabokor tövében. Itt, valahol itt láttam ma reggel utoljára folyót. Éreztem a vizet, a szagát, túl a félhomályban. Ha tavasszal virágzott és esett, minden csupa illat volt, az ember máskor észre se vette, de ha esett szürkületkor beáradt a házba is talán szürkületkor erősebben esett vagy magában a fényben volt valami de mindig akkor volt legerősebb az illat a végén az ágyban már másra se gondoltam csak hogy mikor lesz ennek már vége mikor lesz ennek már vége. A huzat az ajtóban vízszagú volt, nyirkos éles fuvalom. Néha ezt addig mondogattam míg sikerült elaltatnom magam azután hogy a lonc illata és. mindez együtt az egész az éjszaka és a nyugtalanság jelképévé lett s én mintha sem alva se ébren feküdtem volna végiglátva egy hosszú-hosszú szürke félhomályos folyosón ahol minden szilárd tárgy homályosan valószínűtlen amit tettem mind amit éreztem szenvedtem látható groteszk és torz és gunyoros önmagában értelmetlen formát öltött mind önmaga értékének tagadása és arra gondoltam ki vagyok az nem vagyok én aki nem vagyok az aki. A homályon túl éreztem a folyó kanyarulatainak szagát és láttam az utolsó fényt ernyedten békésen a pangó vizek tükörszilánkjain és azokon túl a lámpákat a fakótiszta levegőben reszketegen mint a messze libegő pillangókat. Benjamin öregkorom. Hogy elüldögélt annak idején az előtt a tükör előtt. Biztos menedék ahol lecsillapult elhalkult megbékélt minden ellentét. Benjamin öregkorom gyermeke kezesként Egyiptomban. Ó Benjamin. Dilsey szerint mert Anya gőgös volt. Így törtek a fehérek életébe mint váratlan fekete vízerek, s vitathatatlan igazságokként izolálták a fehér tényeket, szinte mikroszkóp alatt; máskor meg csak hangok nevető hangok ha az ember semmi nevetnivalót nem talál

és könnyek ha könnyekre nincs ok. Fogadást kötnek hogy páros vagy páratlan számú sirató lesz-e a temetésen. Egy bordélyháznyi fekete Memphisben vallásos révületben kirohant az utcára anyaszült meztelenül. Három rendőr kellett hogy egyet is lebírjon. Jézus jó ember ó az a jó ember Uramjézus. A kocsi megállt. Kiszálltam, megnéztem a szememet. Jött a troli, tele volt. Megálltam a hátsó peronon. – Elöl ülőhely is van – mondta a kalauz. Baloldalt nem volt ülőhely. – Nem megyek messze – mondtam. – Elállók itt. Átmentünk a folyón. Azaz a hídon. Lassan magasan ívelt az űrbe a csönd és a semmi közt ahol fények – sárga vörös és zöld fények – reszkettek önmagukat ismételve a tiszta levegőben. Menjen csak előre és üljön le – mondta a kalauz. – Mindjárt leszállok – mondtam. Leszálltam még a postahivatal előtt. Ők most már bizonyára mind üldögélnek itt vagy ott, és akkor meghallottam az órámat és fülelni kezdtem az óraütésekre és megérintettem Shreve levelét a kabátom zsebében, a szilfák rojtos árnyéka végigömlött a kezemen. És azután mikor a térre befordultam ütni kezdett az óra, és én folytattam az utamat és a kondulások közeledtek és elhagytak és távolodtak mint a fodrok a víz színén és azt kérdezték háromnegyed hány? Jó, jó. Háromnegyed valamennyi. Ablakaink sötétek voltak. A bejárat üres. Mikor hazamentem szorosan a bal oldali fal mellett mentem de nem volt ott senki; csak a lépcsőház kanyarodott bele az árnyékokba szomorú nemzedékek lépteinek visszhangja mint a por az árnyékokon a lábam fölverte mint a port hogy könnyedén leülepedjék megint. Mielőtt még fölgyújtottam volna a villanyt, már láttam a levelet, ott volt az asztalon egy könyvhöz támasztva, hogy észrevegyem. Csak úgy emlegette mint a férjemet. Aztán közölte Spoade, hogy elmennek valahova, csak késő este érnek haza, s hogy Mrs. Blandnek egy gavallérra még szüksége lenne. De nekem kellett volna elmennem hozzá, és egy órán belül már nem tud újabb kocsit keríteni, hisz elmúlt hat. Elővettem az órámat és hallgattam a ketyegését, nem tudván, hogy még hazudni is képtelen. Aztán számlapjával fölfelé az asztalra fektettem, fogtam Mrs. Bland levelét, kettészakítottam, darabjait bedobtam a szemétkosárba, levetettem a kabátomat, mellényemet, galléromat, nyakkendőmet és az ingemet. Nyakkendőm is bepiszkolódott, de végül is a niggerek. Elég a vérfolt még meghirdetik hogy Krisztus nyakkendője volt. Shreve szobájában megtaláltam a benzint, kiterítettem a mellényt az asztalra, simán és kinyitottam a benzinesüveget. az első kocsi a városban egy lányé Lányé ez az amit Jason nem állhat beteg a benzinszagtól nagyon haragszik mert egy lányé nem volt húga de Benjamin öregkorom bánatos öregkorom legalább édesanyám lett volna hogy elmondhassam Anyának Anya Bőven öntöttem a benzint aztán már azt se tudtam hogy az még a folt-e vagy már csak a benzin. A benzintől megint megsajdult a vágás így aztán elmentem megmosni a kezem és a mellényt rátettem egy székre és lehúztam a lámpazsinórt hogy a körte szárítsa a foltot. Megmostam az arcom és a kezem, de még akkor is átbűzlött a szappanszagon, kissé facsarta az orrom. Aztán kinyitottam a kiskoffert, kivettem az inget, gallért és nyakkendőt, beraktam a véreseket, a bőröndöt bezártam és felöltöztem. Mialatt a hajamat keféltem, elütötte a felet. De a háromnegyedig még mindenesetre volt, hacsak a robogó sötétség csupán a tulajdon arcát látva törött toll hacsak nincs kettő de nem ez a kettő aki Boston felé az éjjel akkor az arcom az arca egy pillanatra csattanás mikor a sötétből két kivilágított ablak rideg hirtelen csattanás az arca az arcom eltűnt csak azt látom azt láttam láttam-e se isten hozzád a bódé üres nem eszik benne senki az út üres a sötétben a csöndben a híd beleível a csöndbe a sötétbe álomba a víz békés sebes folyású se

istenhozzád Leoltottam a lámpát és bementem a hálószobámba, ki a benzinszagból, bár még ott is éreztem kissé. Megálltam az ablaknál, a függöny lassan megmoccant a sötétben megérintette az arcomat mint aki álmában lélegzik lassan újra belelélegzik a sötétbe, érintését otthagyva. Miután fölmentek az emeletre Anya hátradőlt karosszékében és szájához szorította a kámforos zsebkendőt. Apa nem mozdult csak ült mellette fogta a kezét dobogó üvöltés mintha a csöndben nem volna számára hely Mikor kicsi voltam az egyik könyvünkben volt egy kép, sötétbe ferdén bevágó halvány fénysugár két arcra esik és kiemeli az árnyékból. Tudod mit csinálnék ha király lennék? sose volt királynő sose volt tündér mindig király volt óriás vagy tábornok. Szétrúgnám ezt az egészet kivonszolnám és jól elverném Anya őket Széttéptük, Boldogkezét voltam. Csak vissza míg a várbörtön maga volt őszétszakítottuk. és Apa fogták egymás a halvány fénybenkellett és mi lapoznom elveszettenrávalahol még náluk is mélyebben és minket egyetlen fénysugár sem ért. Aztán beáradt a lonc. Amint a lámpát eloltottam és megpróbáltam elaludni jött jött be a szobába hullámokban föltorlódott a végén már ziháltam hogy egyáltalán levegőhöz jussak és föl kellett kelnem és ki kellett tapogatóznom mint mikor még kicsi voltam a kezek tapogatva látnak a képzeletben már rég megtörtént a láthatatlan ajtót. Ajtót ami nincs a kezek látják. Az orrommal láttam a benzint, a mellényt az asztalon, az ajtót. A folyosó néma üres volt sehol a vizet kereső szomorú nemzedékek léptei, és mégis a szem ha nem lát összeszorítjuk mint a fogunkat nem hisz kételkedik még a kín hiányában is sípcsont boka térd hosszan áramló lépcsőházkorlát egyetlen elhibázott lépés az álomban sötétben Anya Apa Caddy Jason Maury ajtó nem félek csak Anya Apa Caddy Jason Maury oly messze-messze megelőznek az álomban gyorsan elalszom ha én ajtó Ajtó ajtó. Az is üres, a cső, a mosdó, a foltos hallgatag fal, az elmélkedés trónusa. A pohárról elfeledkeztem, de így is látnak a kezek kihűlő ujjak láthatatlan hattyúnyak ahol még annál is kevesebb Mózes vesszeje pohár habozó érintése csak ne csobogjon karcsú hideg nyak csobog kihűl a fém a pohár teli túlcsordul kihűl a pohár az ujjak habozó álom otthagyja az ízét a nedves álom a torok hosszú csöndjében Visszamentem a folyosón, a csöndben életre keltettem az eltévedt léptek suttogó hadait, vissza a benzinszagba, vissza az órához mely csak mondta mondta az asztalon haragos hazugságait. Aztán a függöny a sötétből az arcomba lihegett, otthagyta leheletét az arcomon. Még egy negyed óra. És akkor már nem leszek. A legbékésebb szavak. A legbékésebb szavak. Nonfui. Sum. Fui. Non sum. Valahol egyszer harangszót hallottam. Mississippi vagy Massachusetts. Voltam. Nem vagyok. Massachusetts vagy Mississippi. Shreve-nek van egy üveggel a bőröndjében. Hát föl se bontod. Mr. Jason Richmond Compson és neje örömmel tudatják Háromszor. Három nap. Hát föl se bontod, hogy Candace lányuk az ital arra tanít hogy összetéveszd az eszközt és a célt. Vagyok. Iszom. Nem voltam. Eladtuk Benjy legelőjét, s így Quentin a Harvardra járhat és össze-összekoccanhatnak a csontjaim. Meghalok nem élek már csak egy. Hát csak egy év volt Caddy azt mondta. Shreve-nek van egy üveggel a bőröndjében. Uram én nem szorulok Shreve-ére én eladtam Benjy legelőjét és módomban áll a Harvardon meghalni Caddy azt mondta a part üregeiben grottáiban békésen bukdácsolva az emelkedő-süllyedő tengerárral mert Harvard olyan pompásan hangzik negyven hold nem nagy ár e pompás hangért. Halott hang elcseréltük Benjy legelőjét e pompás halott hangért. Sokáig ellesz vele hisz nem hallja hacsak ki nem szagolja amint Caddy belépett az ajtón nyomban elkezdett sírni én mindvégig azt hittem hogy ez is csak afféle falusi suhanc mint akikkel Apa folyton bosszantotta míg aztán. Nem is tekintettem többnek mint bárki más idegen vigécet vagy más effélét azt hittem katona ingek míg aztán hirtelen rá nem ébredtem, hogy engem egy csöppet sem tart veszélyesnek, csak őt nézi ha rám néz is keresztülnéz

rajta mint a színes üvegen mit ártod bele magad az én dolgomba hát nem érted mit érsz vele azt hittem ezt meghagyod Anyának és Jasonnak Anya mondta Jasonnak hogy spicliskedjék rád én nem tettem volna Az asszonyok mindig mások becsületkódexéhez igazodnak mert Anyád szereti Caddyt lent maradt a földszinten még akkor is ha beteg volt hogy Apa ne tudja ugratni Maury bácsit Jason előtt Apa azt mondta Maury bácsi gyatra klasszika-filológus hogy személyesen merné megkísérteni a halhatatlan vak gyermeket okosabban tette volna ha inkább Jasont választja mert Jason ha csinál is ostobaságot legfeljebb ugyanazt amit maga Maury bácsi nem az a fajta aki beszerez magának egy monoklit a Patterson gyerek is kisebb volt mint Jason öt centért árulták a sárkányok darabját míg össze nem kaptak Jason akkor társat aválasztott kisebbetminek mindenesetre elég Maury kicsit mert T. P. azta pénzügyeken mondta még mindig Jasonújkezeli pénzt de egy Apamég azt mondta is dolgozna bácsi ha egyszer Apa öt-hat niggert is el tud tartani, aki mind csak lopja a napot és a konyhában lógatja a lábát akkor igazán adhat olykor-olykor szállást-kosztot Maury bácsinak és kölcsönözhet is neki némi pénzt hisz Maury bácsi tartja életben Apa hitét fajtájának isteni eredetében ilyenkor Anya sírva fakadt mondván hogy Apa többre tartja a maga családját mint az övét és kineveti Maury bácsit minket is arra tanít ő nem is érti hogy Apa arra tanít minket hogy az ember csak fölgyülemlett anyag csak fűrészporral megtömött rongybaba a fűrészport meg a szemétdombról söprik össze ahova a régi rongybabákat kihajítják és a fűrészpor kifolyik hogy miféle lukon és hol az nem rám tartozik rongybaba ami még nem halt meg. Valamikor rég a halált is embernek képzeltem olyasfélének mint Nagyapa az ő meghitt jó barátjának akire annak idején úgy gondoltunk mint Nagyapa íróasztalára érinteni se szabad még hangosan beszélni se szabad ott ahol áll én mindig azt hittem valahol együtt vannak és Sartoris ezredesre várnak hogy lejöjjön és leüljön melléjük valami magas helyen vártak a cédrusfákon túl de Sartoris ezredes még magasabb helyen volt onnét figyelt valamit ők meg várták hogy abbahagyja a figyelést és lejöjjön onnét Nagyapa egyenruhában volt hallottuk mormoló hangjukat a cédrusfákon túlról örökké beszélgettek és mindig Nagyapának volt igaza. Háromnegyedet ütött. Elhangzott az első kondulás, kimért és nyugalmas, derűsen parancsoló, kiürítette a komótos csöndet a következő kondulás számára bár az emberek is így tudnák örökétig váltogatni egymást így eggyé olvadva mint a láng amely egy pillanatra fölcsap majd az örök hideg sötétségben annak rendje és módja szerint tisztán kialszik ahelyett hogy feküdnék ott és megpróbálnék nem a hintára gondolni míg valamennyi cédrus meg nem indul hogy érezzem annak a parfümnek élőhalott illatát amelyet Benjy annyira gyűlöl. Elég elképzelnem a rögöt úgy rémlik mintha suttogást hallanék titkos tengermélyi hullámokat érezném a lüktető forró vér szagát a vad föltárulkozó test felszíne alatt vörös szemhéjakat látnék a disznó elszabadult a köteléről fut fut kettesével futnak párosan bele a tengerbe és ő csak ébren kell maradnunk egy kis ideig és néznünk amint a rossz beteljesedik és nem is mindig és én nem is kell hozzá annyi se ha elég bátor az ember és ő te ezt bátorságnak véled és én én igen te talán nem és ő minden ember a maga erényének bírája s mindegy hogy ezt te bátorságnak véled-e vagy sem fontosabb mint maga a tett mint bármiféle tett különben nem beszélhetsz komolyan és én nem hiszed el hogy komolyan beszélek és ő azt hiszem túlságosan is komolyan ahhoz hogy ez bármiféle riadalomra adjon okot máskülönben nem érezted volna kényszerítő szükségét hogy ilyen megoldáshoz folyamodj és azt mondd hogy vérfertőzést követtél el és én amit mondtam az igaz amit mondtam az igaz és ő te a természetes emberi gyarlóság egy közönséges esetét iszonyattá akartad szublimálni aztán igazsággal exorcizálj és én csak hogy elzárjam őt a goromba világtól hogy a világ kénytelen legyen távol maradni tőlünk és a akkor az egész mintha

sose lett volna és ő megpróbáltad rávenni hogy megtegye és én féltem megtenni féltem hogy megteszi és akkor mit érek vele de ha elmondhatnám hogy megtettük akkor ez volna a valóság és minden más megszűnnék valóság lenni és elzúgna fölöttünk a goromba világ és ő így már egészen más most igazat is beszélsz de most is vak vagy nem látod mi lakik benned nem látod a teljes igazságnak azt a töredékét a természetes történések és okok láncolatát pedig ez nyomja minden ember vállát még Benjyét is arra se gondolsz hogy milyen véges minden mert valami megdicsőülés jár az eszedben amelyben egy időleges lelkiállapot fölébe emelkedik a testnek és egyazon pillanatban egyaránt tudatában van önmagának és a testnek pedig ezzel nem sokat veszítesz még csak meg se halsz és én időleges és ő képtelen vagy elviselni a gondolatot hogy ez egy szép napon megszűnik majd bántani téged és megőszül ez a lényega hajad láthatólag puszta kalandnak tekinted de amelytől úgy mondjam napról a másikra bár te magad mit se változol nem hahogy megteszed is nemegyik így tisztára szerencsejáték ez és az a furcsa benne hogy az ember akinek a fogantatása is véletlenség és minden egyes lélegzetvétele egy-egy újabb elvetett kocka amelyet már eleve megcinkeltek hogy ellene forduljon általában nem mer szembenézni a végső lényeggel bár előre tudja hogy előbb-utóbb óhatatlanul szembe kell néznie vele mert itt nincs kibúvó legyen akár erőszak akár szánalmas csűréscsavarás amin egy gyerek is keresztüllát míg aztán egyszer puszta undorában mindent föltesz egyetlen vak kártyalapra de nincs ember aki első vad kétségbeesésében megbánásában vagy gyászában tenné föl csak ha rádöbbent már hogy a kétségbeesés a megbánás és a gyász mind semmi az ismeretlen kockavető szemében és én időleges és ő nehéz elhinni még elgondolni is hogy a szerelem vagy a szánalom vaktában vállalt kötelezettség amelynek eljön az ideje ha akarjuk ha nem és megszűnik egyetlen figyelmeztető szó nélkül hogy helyébe valami más lépjen bármi amit az istenek az idő vizére bocsátottak nem mindaddig nem teszed meg míg el nem hiszed hogy talán még őérte sem érdemes igazán kétségbeesned és én soha el nem hiszem amit én tudok azt nem tudja senki és ő azt hiszem az volna a legokosabb ha egyenesen visszamennél cambridge-be vagy talán fölmehetsz maine-be is egy hónapra ennyit megengedhetsz magadnak ha takarékoskodsz az talán nem is ártana a garas amit az ember kénytelen-kelletlen a fogához ver több sebet meggyógyított már mint maga krisztus és én mondjuk hogy belátom amiről azt hiszed hogy majd belátom a jövő héten vagy a jövő hónapban ott fenn és akkor és ő akkor nem fogod elfelejteni hogy mióta a világon vagy anyád mindig arról álmodik hogy te a harvardra menj és soha egyetlen Compson nem okozott még csalódást egy úrihölgynek és én időlegesen ez lesz a legjobb nekem is és mindnyájunknak és ő ki-ki a maga erényének bírája de nincs ember aki más boldogságát megszabhatná és én időlegesen és ő ami a legszomorúbb szó a világon nincs is más semmi mert ami kétségbeesés csak idő de az idő is csak ami volt Elhangzott az utolsó óraütés. Nagysokára elült a rezgése is és megint elnémult a sötétség. Bementem a nappaliba, és fölgyújtottam a villanyt. Fölvettem a mellényemet. A benzin egészen elhalványult alig lehetett észrevenni, tükörben a folt már nem is látszott. Nem úgy a szememen. Fölvettem a kabátom. Shreve levele megzördült a belső zsebében, kivettem hát, megnéztem a címzést és áttettem a levelet az oldalzsebembe. Aztán bevittem az órámat Shreve szobájába, betettem a fiókjába, átmentem az én szobámba, elővettem egy tiszta zsebkendőt, odamentem az ajtóhoz és rátettem a kezem a villanykapcsolóra. Akkor jutott eszembe, hogy még nem mostam fogat, kénytelen voltam hát megint kinyitni a koffert. Megkerestem a fogkefét, kinyomtam rá egy keveset Shreve fogpasztájából, kimentem és fogat mostam. A kefét amennyire csak lehetett szárazra törültem, visszatettem a kofferba, a koffert becsuktam és megint elindultam az ajtó felé. Mielőtt még leoltottam volna a lámpát, körülnéztem, hogy nem felejtettem-e el valamit. Akkor láttam, hogy nem vettem

kalapot. El kell mennem a posta előtt, ott pedig biztos találkozom valamelyikükkel s még azt hinnék, hogy valami tenyészdiák vagyok, aki megjátssza a nagyfiút. Lekefélni is elfelejtettem, de Shreve-nek volt keféje s így nem kellett többé kinyitnom a koffert.

1928 ÁPRILIS HATODIK A Aki egyszer cafka az cafka, én azt mondom. Azt mondom, még örülhetsz, ha azon eszed magad, hogy lóg az iskolából. Azt mondom, most is lent volna a helye a konyhán, és nem fönn a szobájában, hogy a képét mázolja és arra várjon, hogy hat nigger, aki még a karosszékből se áll fel, ha föl nem húzza egy teli tál pecsenye, elkészítse a reggelijét. És Anya azt mondta: – De hogy a tantestület azt higgye, hogy én nem tudok parancsolni neki, hogy én... – Nos – mondom –, talán tudsz? Meg se próbáltad soha – mondom. – Talán csak nem akarod most elkezdeni, mikor már tizenhét éves? Kis ideig töprengett. – De hogy azt higgyék... Azt se tudtam, hogy egyáltalán van neki ellenőrző füzete. Az ősszel azt mondta, hogy az idén megszüntették. És most fölhív Junkin professzor, és azt mondja, ha még egyszer hiányzik, kicsapják az iskolából. De hát hogy tehet ilyet? Merre mászkál? Te benn vagy a városban egész nap; neked csak látnod kéne az utcán. – Igen – mondom –, ha kinn volna az utcán. De nem hiszem, hogy azért lógna az iskolából, hogy olyasmit műveljen, amit nyilvánosság előtt is művelhetne – mondom. – Ezt hogy érted? – kérdi. – Sehogy – mondom. – Csak válaszoltam a kérdésedre. – Megint rákezdett a sírásra, s csak mondta-mondta, hogy a tulajdon vére támad ellene és hoz átkot a fejére. – Kérdeztél – mondom én. – Nem terád gondolok – mondja. – Te vagy közöttük az egyetlen, aki nem szégyenfolt rajtam. – Hát – mondom – az én időmből sose telt, hogy az legyek. Sose telt, hogy Harvardra menjek, mint Quentin, vagy a sárga földig leigyam magam, mint Apa. Nekem dolgoznom kellett. De persze, ha azt akarod, hogy örökösen a sarkában legyek, és lessem, hogy mit művel, felmondhatok az üzletben és vállalhatok valami éjjeli munkát. Akkor majd én figyelem nappal, az éjjeli műszakot meg Benre bízhatod. – Tudom, hogy én csak terhedre vagyok – mondja ő, sírva a vánkosán. – Ezt már nekem is illene tudnom – mondom én. – Harminc éve egyre mondod. Talán már Ben is megtanulta. Akarod, hogy én beszéljek a fejével? – Gondolod, hogy van értelme? – mondja ő. – Annak, hogy gyere és föltarts, épp mikor indulni készülök, biztos nincs – mondom. – Ha azt akarod, hogy kézbe vegyem, csak szólj, de akkor te ne avatkozz bele. Valahányszor megpróbáltam, mindig jöttél, és beleártottad magad, ő meg csak nevetett rajtunk, mindkettőnkön. – Ne felejtsd el, hogy a tulajdon véred – mondja ő. – Hát – mondom én – épp erre gondolok. Egy kis vérre, ha azt tehetem, amit akarok. Ha úgy viselkedik valaki, mint egy nigger, akárki legyen az, úgy is kell bánni vele, mint egy niggerrel. – Attól félek, türelmetlen leszel hozzá – mondja ő. – Nos – mondom én –, a te módszereddel nem mentél valami sokra. Azt akarod, hogy most én is kezdjek valamit, nem? Igen vagy nem; gyorsan, mert indulnom kell már dolgozni. – Tudom, hogy robotolsz értünk, mint egy rabszolga – mondja ő, – Ha tőlem függene, saját irodád volna, oda járnál, és fogadóórád lenne, mint egy Bascombhoz illik. Mert az vagy te, Bascomb, hiába

hívnak másként. Tudom, ha apádban lett volna egy kis előrelátás... – Nos – mondom –, talán neki is joga volt néha tévedni, mint akárki másnak, még egy Smithnek vagy Jonesnak is. – Erre megint rákezdett. – Hogy ezt kell hallanom, hogy ilyen keserűen beszélj szegény megboldogult apádról – mondja ő. – Rendben van – mondom én. – Rendben van. Ahogy akarod. Ha egyszer nincs irodám, hát nincs. Azzal kell boldogulnom, amim van. Akarod, hogy beszéljek a fejével? – Félek, hogy türelmetlen leszel hozzá – mondja ő. – Jó – mondom én. – Akkor nem beszélek. – De valamit csak muszáj csinálni – mondja ő. – Az emberek még azt hiszik, hogy az én engedélyemmel az iskolából és tekereg utcán, vagy hogy nem tudoma megakadályozni... Jason, Jason – mondja. lóg – Hogy tudnál. Hogy tudnálazmagamra hagyni ilyen teherrel vállamon. – Ugyan, ugyan – mondom én. – Még belebetegszel. Mért nem zárod be egész napra, vagy mért nem bízod rám és hagysz fel ezzel az örökös siránkozással miatta? – A tulajdon vérem – mondja ő sírva. Mire én: – Rendben van. Akkor majd elintézem én. De hagyd abba végre a sírást. – Ugye nem leszel türelmetlen hozzá – mondja. – Hiszen még gyerek, ne felejtsd el. – Nem – mondom én. – Nem felejtem el. – Kimentem, becsuktam az ajtót. – Jason! – Szólt utánam. Nem feleltem. Végigmentem a folyosón. – Jason! – mondta az ajtó mögött. Lementem a földszintre. Az ebédlő üres volt, hallottam, hogy ott van a konyhában. Épp arra igyekezett rávenni Dilseyt, hogy adjon neki még egy csésze kávét. Bementem. – Ez talán az iskolaruhád, mi? – mondom. – Vagy ma szünet van? – Csak egy fél csészével még, Dilsey – mondta ő. – Kérlek. – Azt nem – mondja Dilsey. – Nem kap többet. Még hogy egy ilyen tizenhét éves nagylyány, Miss Cahline is megmondta, hogy nem kaphat többet. Inkább menjen oszt őtözködjék föl iskolába, akkor beviszi Jason a városba kocsin. Még a végin megin elkésik. – Nem, nem késik – mondom én. – Ezt most rögtön elintézzük. – Rám nézett, a csészével a kezében. Hátrasimította a haját a homlokából, kimonója lecsúszott a válláról. – Tedd le azt a csészét és gyere ide – mondom. – Mit akarsz? – kérdi ő. – Gyerünk – mondom. – Tedd a csészét a mosogatóba és gyere ide. – Mit akar tőle, Jasón? – kérdi Dilsey. – Azt hiszed talán, hogy velem is azt csinálhatod, amit Nagyanyáddal és mindenki mással? – mondom. – Majd rájössz, hogy tévedtél. Tíz másodpercet kapsz, hogy letedd azt a csészét, ahogy mondtam. Levette rólam a szemét. Dilseyre nézett. – Hány óra, Dilsey? kérdezte. – Füttyents, ha lejárt a tíz másodperc. Csak egy fél csészével még. Dilsey, kér... Elkaptam a karját. A csésze leesett. Darabokra tört a padlón, ő meg rándított magán, és rám nézett, de nem engedtem el a karját. Dilsey fölállt a székről. – Jason! – mondta. – Engedj el – mondja ő. – Megpofozlak. – Majd épp te, mi? – mondom én. – Majd épp te engem? – Pofon ütött. Elkaptam a kezét is, lefogtam, mint egy vadmacskát. Majd épp te? – mondom. – Te engem? – Jason! – mondta Dilsey. Bevonszoltam Quentint az ebédlőbe. Kinyílt a kimonója, csapkodott

körülötte, alatta majdhogynem anyaszült meztelen volt. Dilsey utánunk sántikált. Megfordultam és berúgtam az orra előtt az ajtót. – Te kinn maradsz – mondom. Quentin nekidőlt az asztalnak, kimonóját húzta össze magán. Ránéztem. – Nahát – mondom. – Tudni akarom, hogy mért lógsz az iskolából, hazudol Nagyanyádnak, hamisítod a nevét az ellenőrzőbe és aggasztod őt halálra. Mit képzelsz egyáltalán? Egy árva szót nem szólt. Nyakig összehúzta a kimonóját, szorosan, csak nézett rám. Még nem volt ideje kifesteni magát, olyan volt az arca, mintha puskaronggyal fényesítették volna ki. Odamentem és megragadtam a csuklóját. – Na mit? – mondom. Semmikiközöd – mondja– ő. – Engedjhátra el. Bejött Dilsey. – Jason – mondta. – Menj innét,hozzá megmondtam mondom, se nézve. Tudni akarom, merre lófrálsz, ha lógsz az iskolából – mondom. – Az utcán nem, hisz akkor látnálak. Kivel lófrálsz? Az erdőben bujkálsz valami lenyalt hajú senkiházival? Ott? – Te... te vén rohadék! – mondta. Dulakodott velem, de lefogtam. – Te rohadt vén rohadék! – mondta. – Majd én megmutatom neked – mondom. – Egy öregasszonyt megfélemlíthetsz, de majd én megmutatom neked, hogy velem nem bírsz. – Fél kézzel lefogtam. Abbahagyta a dulakodást, figyelt, a szeme kerek volt és fekete. – Most mit akarsz? – kérdezte. – Várj, amíg leveszem a nadrágszíjamat, majd meglátod – mondom. Kihúztam a nadrágszíjam. Dilsey elkapta a karomat. – Jason! – mondta. – Jason, hallja? Hogy nem szégyelli magát! – Dilsey – mondta Quentin. – Dilsey. – Úgyse hagyom – mondta Dilsey. – Ne aggódjék, aranyoskám. – A karomba kapaszkodott. Aztán a nadrágszíj kibújt, Dilseyt leráztam magamról és ellöktem. – Nekitántorodott az asztalnak. Öreg már, mozogni is alig tud. Így van ez rendjén: kell valaki vénség a konyhán, hogy fölegye a maradékot, amihez a fiataloknak már nem fűlik a foguk. Odasántikált közibénk, és megint megpróbált lefogni. – Akkor engem üssön – mondja –, ha máshó se ért, csak ütni valakit. Üssön no – mondja. – Azt hiszed, nem ütlek meg? – mondom. – Nincs az a gonoszság, amit el ne hinnék magárul – mondja. Aztán meghallottam Anyát a lépcsőn. Tudhattam volna, hogy ebből a világért ki nem maradna. Quentint futni hagytam. Visszabotorkált a falhoz, magához szorította kimonóját. – Hát jó – mondom. – Akkor ezt kis időre elhalasztjuk. Csak azt ne hidd, hogy nekem is a nyakamra nőhetsz. Én nem vagyok öregasszony, és félholt vén nigger sem. Te rohadt kis lotyó – mondom. – Dilsey – mondja ő –, Dilsey, Anyám hol van? Dilsey odament hozzá. – Ugyan-ugyan – mondta –, meglássa, egy ujjal se nyúl magához, amíg én itt vagyok. – Anya jött lefelé a lépcsőn. – Jason – mondta. – Dilsey. – Ugyan-ugyan – mondta Dilsey –, nem hagyom én, hogy magát bántsa. – Rátette kezét Quentinre. Quentin lerázta magáról. – Rohadt vén nigger – mondta, és kirohant az ajtón. – Dilsey – mondta Anya a lépcsőn. Quentin fölszaladt az emeletre, el Anya mellett. – Quentin – mondta Anya. – Hallod-e. Quentin továbbszaladt. Hallottam, hogy fölért, be a hallba. Aztán

csapódott az ajtó. Anya megállt. Aztán folytatta az útját. – Dilsey – mondta. – Jól van – mondta Dilsey. – Gyüvök mán. Maga meg csak menjen, hozza azt a kocsit oszt várjon – mondja –, elviheti őt is magával az iskolába. –, Ne félj semmit – mondom. – Elviszem az iskolába és teszek róla, hogy ott is maradjon. Ha egyszer belekezdtem, végire is járok ennek. – Jason – mondta Anya a lépcsőn. – Nohát akkor menjen – mondta Dilsey, és elindult az ajtó felé. – Vagy azt akarja, hogy ő is rákezdje? Gyüvök mán, Miss Cahline. Kimentem. Hallottam őketfőkelhessen, a lépcsőn. –tudhassa Menjen jól. csakNo, vissza szépen azMaj ágyába – mondta Dilsey. Nincs maga olyan jól, hogy menjen csak. én gondoskodok róla, – hogy idejiben elinduljon az iskolába. Hátramentem, hogy kifaroltassam a kocsit, de meg kellett kerülnöm az egész házat, míg elöl végre rájuk találtam. – Hát nem megmondtam, hogy tedd fel hátra a pótkereket? – mondom. – Nem vót rá időm – mondta Luster. – Nincs aki vigyázzon rá, míg a mami végez a konyhában. – Igen – mondom. – Egy egész konyharakomány istenverte niggert etetek csakhogy őrá vigyázzanak, de ha egy autógumit kell kicserélni, azt már csinálhatom magam. – Ha egyszer nem vót kire hagynom – mondja. Ben meg egyszerre rákezd vernyákolni. – Vidd el valahova hátra – mondom. – Mi az istennek tartod örökké itt elöl, ahol mindenki látja. – Sikerült hát megszabadulnom tőlük, mielőtt még istenigazából rákezdett volna. Épp elég a vasárnap is, mikor az az átkozott pálya tele van emberekkel, akik ingyencirkusz és hat etetni való nigger hiányában ráérnek ide-oda lökődni egy túlméretezett naftalin golyót. Ilyenkor örökké fel-alá szaladgál a kerítés mentén és üvölt, valahányszor megpillantja őket, egészen addig míg egyszer, tudom, kiróják majd rám is a tagsági díjat. Akkor Anya és Dilsey keríthet majd néhány porcelán szekrénygombot és egy sétabotot és legolfozhatja rajtuk, ha csak én nem játszom majd éjszaka, lámpánál. Akkor majd mindnyájunkat elküldenek Jacksonba. Ha erre sor kerül, Isten a megmondhatója, ünnepi hetet tartanak, hogy mind együtt vagyunk. Visszamentem hátra a garázsba. Ott volt a pótkerék, a falhoz támasztva, de vesszek meg, gondoltam, ha magam teszem föl. Kihátráltam és megfordultam. Quentin ott állt a kocsifelhajtó mellett. Mondom: – Tudom, hogy semmiféle könyved nincs, mindössze csak annyit szeretnék tudni, hogy mit csináltál velük, ha szabad egyáltalán érdeklődnöm. Persze semmi jogom kérdezősködni – mondom –, hisz én csak az vagyok, aki kifizettem a könyveidért a tizenegy dollár hatvanöt centet még szeptemberben. – Anyám veszi a könyveimet – mondta. – Te egy centet se költesz rám. Hamarabb döglenek én éhen annál. – Igen? – mondom. – Mondd ezt nagyanyádnak, lássuk mit szól hozzá. Nem látszol éppenséggel meztelennek – mondom –, még ha az az izé az arcodon többet takar is belőled, mint bármi más, ami rajtad van. – Talán bizony adtál erre te vagy ő akár egy centet is? – mondta. – Kérdezd csak meg nagyanyádat – mondom. – Kérdezd csak meg, mi lett azokkal a csekkekkel. Ha ól emlékszem, láttad, mikor egyet elégetett. – Még csak nem is figyelt rám, a képe vastagon kikenve, s a tekintete ádáz, mint a harapós kutyáé.

– Tudod mit csinálnék, ha azt hinném, hogy erre te vagy ő egy centet is költöttetek? – mondta, és kezét a ruhájára tette. – Na mit? – kérdeztem. – Hordóba bújnál? – Letépném magamról és kihajítanám az utcára – mondta. – Nem hiszed el? – De – mondom. – Hát akkor csak rajta. – Talán bizony nem merem? – mondta. Két kézzel megragadta a ruhája nyakát, és úgy tett mintha szét akarná tépni. lett a szeme. – Ha sírni fogsz itt a kocsiban, az utcán, mondom magamban, úgy elverlek, hogy a lábadon nem állsz meg. – De szerencsére nem sírt, elengedtem hát a csuklóját és továbbhajtottam. Szerencsére egy sikátorhoz, befordulhattam mellékutcára, s ígyhasználatáért megúsztam akapta. teret. Már verték aközel sátratjártunk Beard telkén. Earl már ott adott is nekem két ajegyet, a kirakatunk Quentin elfordított arccal ült mellettem, az ajkát harapdálta. – Már most is bánom – mondta. – Nem értem, mért kellett egyáltalán megszületnem. – És ha többet nem is, egy embert én is ismerek, aki még annyira se érti – mondom. Megálltam az iskola előtt. Már csöngettek, épp akkor mentek be az utolsók. – No, egyszer legalább időben itt vagy – mondom. – Hajlandó vagy magadtól bemenni és itt maradni, vagy bemenjek veled és kényszerítselek? – Kiszállt és bevágta az ajtót. – Emlékezz rá, hogy mit mondtam – mondom. Komolyan gondolom. Csak egyszer halljam meg, hogy valami sötét sikátorban bujkálsz valamelyik istenverte suhanccal. megfordult. – Nem bujkálok – mondta. – Tudhatja hogy csinálok. –Erre Tudja is – mondom. – Tudja a városban mindenki, hogyakárki, mi vagy. Demit ebből elegem van, hallod? Engem a magam részéről nem érdekel, hogy mit csinálsz – mondom –, de vagyok valaki a városban, és eszem ágában sincs megengedni, hogy a családom bármelyik tagja úgy viselkedjék, mint egy niggerszajha. Megértetted? – Nem érdekel – mondta. – Rossz vagyok, a pokolba kerülök, de nem érdekel. Inkább a pokolba, mint oda, ahol te, akárhol is. – Ha még egyszer meghallom, hogy nem voltál iskolában, sóvárogni fogsz a pokol után. – Megfordult és átszaladt az udvaron. – Csak még egyszer, ne felejtsd el – mondom. Nem nézett hátra. Elmentem a postára, elhoztam a leveleimet, aztán tovább az üzlethez, ott leállítottam a kocsit. Earl végigmért, amikor beléptem. Lehetőséget adtam neki, hogy megjegyzést tegyen a késésemre, de csak annyit mondott: – Megjöttek a kultivátorok. Jó volna, ha segítenél összerakni Job bácsinak. Elmentem hátra, a z öreg Job épp a kultivátorokat szerelte össze, óránként körülbelül háromcsavaros sebességgel. – Hallod, neked is nálam kéne dolgoznod – mondom. – Ahány semmirekellő nigger csak van a városban rajtad kívül, az mind az én konyhámon pusztítja a kenyeret. – Én annak a kedvire dógozom, aki engem szombatonként megfizet – mondta. – Csak a dogom megcsinájjam, nem marad mán sok időm, hogy más népeknek is a kedvire tegyek. – Egy csavaranyát hajtott be. – Nem dogozik erre mifelénk senki sokat, csak a gyapotbogár. – Örülhetsz, hogy nem vagy gyapotbogár, amelyik erre a kultivátorra vár – mondom. – Holtra dolgozhatnád magad, mielőtt ez elkészül, és nem hagy dolgozni. – Szentigaz – mondta. – A gyapotbogárnak nehéz élete van. Hétszám dogozik látástul vakulásig, ha esik, ha süt. Nincs nekije tornáca, hogy onnét nézze, amint a dinnyéje nő, oszt még szombattya sincs

néki. – Neked se volna szombatod – mondom –, ha tőlem függne, hogy fizetek-e neked vagy sem. Szedd már ki azt a holmit a ládából és húzd ide. Először a levelet bontottam fel és kiszedtem belőle a csekket. Tipikus nő. Hat nap késéssel. És még el akarják hitetni a férfiakkal, hogy képesek egy üzletet lebonyolítani. Vajon meddig húzná egy férfi az üzleti életben, aki azt hiszi, hogy hatodikán van elseje? És persze, ha Anya megkapja a banktól a számlakivonatot, tudni akarja, miért nem teszem be a fizetésemet soha hatodikáig. De erre persze nem gondol egy nő. Nem kaptam választ a Quentin húsvéti ruhájáról írott levelemre. Egyáltalán megkaptad? És a neki írott két utolsó levelemre jött válasz, bár a különben csekket, amit a másodikban küldtem, a másikkal együtt beváltották. Quentin beteg?seAzonnal értesíts, magam megyek és nézek utána. Megígérted, hogy megírod, ha valamire szüksége van. Tizedikéig várok a válaszodra. Nem, jobb lesz, ha nyomban táviratozol. Fölbontod a neki írt leveleimet. Ebben olyan biztos vagyok, mintha látnám. Nyomban táviratozz, hogy mi van vele, az alábbi címre. Most már Earl is megelégelte, és kiabálni kezdett Jobbal, úgy, hogy inkább félretettem a leveleket, és megpróbáltam valami életet önteni Job bácsiba. Fehér munkaerő, erre volna szükség mifelénk. Hagynánk csak két évig koplalni ezeket a mihaszna niggereket, mindjárt megértenék, milyen jó dolguk van. Tíz óra felé előrementem. Volt ott egy vigéc. Pár perc hiányzott a tízhez, meghívtam hát az utca végébe egy Coca-colára. A terménypiacra terelődött a szó. – Szó se róla – mondom. – A gyapottal spekulálnak. Fölpaprikázzák a farmert, rengeteget vettetnek vele, csak hogy a piacot maguknak kaparintsák, és aki pali, azt megkopaszthassák. Mit gondol, mi jut abból a farmernak más, mint a vörös nyak és a hátára egy púp? Gondolja, hogy aki véres verejtékkel elvetette, egy lyukas vassal is többet kap érte, mint amennyi a puszta létéhez elég? – mondom. – Ha jó a termés, még betakarítani se érdemes, ha rossz, még a pálinkáravalót se keresi meg. És mindez ki miatt? egy csordányi istenverte keleti zsidó miatt, persze nem a zsidó vallásúakról beszélek általában – mondom –, ismerek én néhány zsidót, aki becsületes polgárember. Maga is nyilván ezek közé tartozik – mondom. – Nem – mondja –, én amerikai vagyok. – Nem akartam megsérteni – mondom. – Én mindenkinek megadom az illő tiszteletet, akármi legyen a vallása vagy mi. Semmi kifogásom a zsidók mint emberek ellen – mondom. – Csak tudja, a faj. El kell ismernie, hogy nem termelnek semmit. Csak mennek a pionírok nyomában, és ruhát adnak el nekik. – Maga az örményekre gondol, nem? – mondja. – Minek a pioníroknak új ruha? – Nem akartam megsérteni – mondom. – Senki se tehet a vallásáról. – Persze – mondja. – Én amerikai vagyok. Van bennem némi francia vér, attól ilyen az orrom. Én amerikai vagyok, az tuti. – Én is – mondom. – Már nem vagyunk sokan. Én azokról beszélek, akik ott fönt ülnek New Yorkban, és megkopasztják a tőzsdéző zöldfülűeket. – Így van – mondja. – Szegény ember ne tőzsdézzen, nem neki való. Törvényt kéne hozni ellene. – Hát nincs igazam? – kérdem. – De – mondja –, azt hiszem, igaza van. Így is úgy is a farmer issza meg a levét. – Tudom, hogy igazam van – mondom. – Ha az ember a drótot nem olyantól kapja, aki ismeri a

dörgést, tuti hogy palira veszik. n történetesen csupa fejessel dolgozom együtt, azok benne vannak a buliban. Az egyik legnagyobb New York-i gyapotüzér a tanácsadójuk. Meg aztán... – mondom – sose kockáztatok egyszerre sokat. Azok ott fenn arra a palira utaznak, aki azt hiszi, hogy minden a kisujjában van, és három dollárral akar császár lenni. Azért fejesek. Elütötte a tízet. Fölmentem a távíróhivatalba. Kissé magas volt a nyitás, pontosan úgy, ahogy mondták. Behúzódtam a sarokba, elővettem a táviratot, épp csak biztonság kedvéért. Mialatt néztem, újabb jelentés futott be. Két ponttal emelkedett. Mindenki vásárol. Ezt előre láthattam abból, amit mondtak. Most mindenki beszáll. Mintha azt hinnék, hogy más út nincs is. Mintha minden mást törvény tiltana, csak a vásárlást nem. Jó, elvégre ezeknek a keleti zsidóknak is élniük kell. De azért vesszek meg, ez már egyéskicsit sok, hogy akárki idegen, aki képtelen megélni, ahova Ez az Isten rakta, eljöhet ide, kilophatja a pénzt egy istenverte amerikai zsebéből. Följebb ment még kétott,ponttal. már összesen négy pont. Az ördögbe is, ott vannak, tudják, mi folyik. Hát hogyne fogadnám meg a tanácsukat, ha egyszer tíz dollárt fizetek érte havonta. Kimentem, aztán eszembe jutott a távirat, visszamentem és föladtam. „Minden rendben. Q még ma ír.” – Q? – kérdezte a táviratfelvevő. – Igen – mondom. – Q. Vagy nem ismeri a Q betűt? – Csak azért kérdem, hogy biztos legyek benne – mondta. – Küldje csak úgy, ahogy írtam, mérget vehet rá, hogy úgy van – mondom. – Címzett fizeti. – Táviratot adsz fel, Jason? – kérdezte Doc Wright átlesve a vállam fölött. – Rejtjeles vásárlási utasítás? – Csinálok, amit csinálok – mondom. – Menjetek csak a saját fejetek után. Többet értetek ti ehhez, mint azok a New York-iak. – Hát nem bánnám – mondta Doc. – Került egy kis pénzem az idén, minden font két centet hozott. Ujabb jelentés jött. Egy ponttal esett. – Jason elad – mondta Hopkins. – Nézzétek az arcát. – Csinálok, amit csinálok – mondom. – Ti csak menjetek, fiúk, a magatok feje után. Ezeknek a gazdag New York-i zsidóknak is élniük kell, mint akárki másnak – mondom. Visszamentem az üzletbe. Earl elöl foglalatoskodott valamivel. Hátramentem az íróasztalhoz, és elolvastam Lorraine levelét. „Drága papuskám, bár itt lennél. Nincs jó buli, ha papus nincs itt a városban, hiányzol aranyos papuskám.” Azt elhiszem. Legutóbb is negyven dollárt kapott. Csak úgy kapta. Soha nem ígérek egy nőnek semmit, és azt se kötöm az orrára, hogy mit kap. Másként nem lehet bánni velük. Csak találgassanak. Ha egyebed nincs, hogy meglepd őket, keverj le nekik egy nagyot. A levelet eltéptem és a köpőcsésze fölött elégettem. Elvből nem őrzök meg egyetlen darabka papírt sem egy nő keze írásával, és magam se írok soha nőnek. Lorraine mindig nyaggat, hogy írjak neki, de megmondtam, ha valamit elfelejtettem megmondani neked, majd megmondom legközelebb, mikor Memphisben járok, bár, mondom, az ellen semmi kifogásom, ha hébe-hóba, közönséges borítékban, megeresztesz nekem egy-egy levelet, de ha csak egyszer is megpróbálsz fölhívni telefonon, már mész is Memphisből, mondom. Ha itt vagyok fenn, mondom, én is csak olyan fiú vagyok, mint a többi, de azt nem akarom, hogy nők rángassanak telefonhoz. Nesze, mondom, és odaadtam neki a negyvenet. Ha berúgsz és eszedbe jut, hogy fölhívj telefonon, csak erre gondolj és számolj tízig, mielőtt megtennéd. – Legközelebb? – kérdezte. – Micsoda? – mondom.

– Mikor jössz legközelebb? – kérdezte. – Majd idejében megtudod – mondom. Sört akart rendelni, de nem engedtem. – Vigyázz a pénzedre – mondom. – Vegyél rajta ruhát. A szobaasszonynak is adtam ötöt. Végül is, mint mondom, a pénznek nincs értéke, csak az a kérdés, mire költik. A pénz senkié, minek hát kuporgatni. Azé, aki meg tudja keresni és vigyázni tud rá. Itt, Jeffersonban is él egy ember, aki rengeteget keresett azzal, hogy mindenféle szemetet adott el a niggereknek, de egy akkora szobában lakott a boltja fölött, mint egy tyúkól, és még a kosztját is maga kotyvasztotta. Négy vagy öt éve megbetegedett. Pokolimód megrémült, s mikor fölépült, templomba járó emberré vált; és évi ötezer dollárért vett magának egy kínai misszionáriust. Gyakran gondolok rá, hogy ez milyen dühös lesz, ha majd meg kell halnia, és rájön, nincs mennyország, eszébe rögtön hogy meghal, és megspórolja aztés a sok pénzt.jut az évi ötezer dollárja. Mondom, akkor már jobb, ha Mikor ez már rendesen elégett, és a többi levelet épp készültem berakni a kabátom zsebébe, egyszerre valami azt súgta nekem, hogy bontsam ki a Quentinnek szólót, mielőtt még hazamennék, de Earl kurjongatni kezdett, hogy menjek előre, így hát elraktam a leveleket, odamentem, és ráment egy negyedórám, míg az az istenverte bunkó paraszt eldöntötte, hogy melyiket vegye meg, a húszcentest vagy a harmincöt centes istrángot. – Okosabban tenné, ha a jobbikat venné – mondom. – Hogy akarnak maguk boldogulni, ha ócska szerszámmal próbálnak dolgozni? – Ha ez itt nem jó – mondja –, akkor minek árusítják? nem mondom, hogyhogy nemnem jó ––mondom csak azt, hogy olyan jó, mint a másik. – Azt meg honnét tudja, mondja. –, – Használta mán nem valamelliket? – Mert nem kérik meg érte a harmincöt centet – mondom. Onnan tudom, hogy ez nem olyan jó. Szorongatta, huzigálta a húszcentes istrángot. – Hát akkó mégiscsak ezt viszem el itt ni – mondta. Fölajánlottam, hogy viszem és becsomagolom, de összetekerte és berakta az overalljába. Aztán előhúzott egy dohányzacskót, nagy nehezen kibogozta és kirázott belőle néhány aprópénzt. Odaadott egy húszast. – Azon a tizenöt centen ippeg megebédelek – mondta. – Jól van – mondom. – Maga tudja, de aztán ne jöjjön hozzám panaszkodni jövőre, ha újat kell vennie. – Hun van még az a jövő év – mondta. Nagy sokára sikerült tőle megszabadulnom, de valahányszor elővettem a levelet, mindig közbejött valami. A cirkusz miatt most mindenki benn volt a városban, behajtottak, hogy kidobják a pénzüket olyasmire, amiből a városnak az égvilágon semmi haszna, és amiből semmi itt nem marad, hacsak annyi nem, amin azok az enyveskezű hivatalnokok a városházán osztozkodnak, Earl meg szaladgált, mint a tyúk a ketrecben, és mondogatta: – Igenis, asszonyom, Mr. Compson rögtön rendelkezésére áll, Jason légy szíves, mutass a hölgynek egy köpűt; vagy: adj öt centért kampósszöget. Igen, Jason szereti a munkát. Persze, mondom, nekem nincs meg az egyetemi pluszom, ámbár az embert a Harvardon csak arra tanítják, hogyan menjen el éjszaka úszni, de hogy úszni hogyan kell, arra nem, a Sewanee-n meg még arra se, hogy a víz micsoda. Mondom, legalább az állami egyetemre elküldhettek volna; még megtanulnám, hogyan nyiffantsam ki magam rövid úton, aztán elküldhetnétek Bent a flottához, mondom, vagy ha oda nem, a lovassághoz, azok ott herélteket használnak. S mikor ő hazaküldte Quentint, hogy azt is én etessem, azt mondtam, szerintem így van ez rendjén legalább nem nekem kell északon munkát keresnem hanem helybe küldik nekem a munkát; nem mintha a legkisebb kifogásom is lenne az ellen, hogy ez itt legyen nálunk, mondom, mikor Anya erre sírva fakadt, ha

neked úgy tetszik fölmondom az állásomat és magam fogom dajkálni, de arról, hogy mindig tele legyen a kamra, te gondoskodsz meg Dilsey, vagy Ben. Add őt bérbe valami cirkusznak biztos akad itt-ott valaki aki hajlandó leszúrni tíz centet hogy lássa. Erre még keservesebben sírt és csak mondogatta hogy így szegény beteg picikém meg úgy szegény beteg picikém, igen, mondom, nagy segítség lesz ha már nem nő tovább és csak másfélszer akkora lesz mint én most, Hamarosan úgyse leszek már, mondja ő, akkor mindnyájatoknak könnyebb lesz, mire én, Jó, jó, ahogy akarod. A te unokád, és ezt a többi nagyszülei nem állíthatják teljes bizonyossággal. Az egész, mondom, az egész csak idő kérdése. De ha elhiszed hogy megtartja amit ígér és nem akarja az első adandó alkalommal meglátogatni, bolondot csinálsz magadból, Anya meg csak hajtogatta, Istennek hála neked csak a neved Compson hisz nekem már senkimaztán se maradt te meg Maury, engemmehetünk. illet, mondom, Maury bácsiról szívesen lemondanék, jöttek csak és mondták, készenAmi vannak, Anya abbahagyta a sírást. Lehúzta a fátylát és lement a földszintre. Maury bácsi épp az ebédlőből jött ki, zsebkendőt tartott a szája elé. Valami sorfalfélét alkottak és mi kiléptünk az ajtón, még jókor, hogy lássuk, amint Dilsey bekergeti a ház mögé T. P.-t és Bent. Lementünk a lépcsőn és beültünk a kocsiba. Szegény kis húgom, szegény kis húgom, mondogatta Maury bácsi a foga közt és simogatta Anya kezét. A foga közt, mert volt valami a szájában. – Föltetted a gyászszalagodat? – kérdezte Anya. – Miért nem indulnak már, mielőtt még Benjamin kijön és jelenetet rendez. Szegény kicsike. Ő nem is tudja. Még megérteni se tudja. – Ugyan-ugyan – mondta Maury bácsi a foga közül, Anya kezét simogatva. – Így jobb is. Jobb ha nem ismeri meg a gyászt, amíg nem muszáj. – Más asszonynak ilyen időkben a gyermekei jelentenek támaszt – mondta Anya. – Itt vagyunk neked mi, Jason meg én. – Ez olyan szörnyű – mondta Anya. – Ketten is, nem egészen két év alatt. – Ugyan-ugyan – mondta Maury bácsi. Kis idő múlva lopva a szájához emelte a kezét, és kiejtett valamit az ablakon. Már tudtam, minek a szagát éreztem. Szegfűszegszár volt. Nyilván azt hitte, hogy ez a legkevesebb, amit Apa temetésén megtehet, de az is lehet, hogy a kredenc hitte, mikor elment mellette, hogy még mindig Apa az, és gáncsot vetett neki. Én azt mondom, ha Apának már muszáj volt valamit eladnia, hogy Quentint elküldhesse a Harvardra, valamennyien átkozottul jobban jártunk volna, ha azt a kredencet adja el, és a pénz egy részéből kényszerzubbonyt vesz magának. Azt hiszem a Compson-birtok is azért olvadt el nyomtalanul, mielőtt én is megkaptam volna a jussomat, ahogy Anya mondja, mert Apa elitta. Én legalább sose hallottam, hogy azért akart volna valamit eladni, hogy engem a Harvardra küldjön. Szóval Maury bácsi csak simogatta Anya kezét, és mondogatta, Szegény kis húgom, simogatta az egyik fekete kesztyűvel négy nap múlva jött meg rá a számla huszonhatodikán ugyanaznap mint mikor az előző hónapban Apa fölment megkapta a gyereket és hazahozta de semmit se szólt arról, hogy az hol van se mást és Anya sírt és azt mondta: – Még csak nem is láttad azt az embert? Meg se próbáltad, hogy valami tartásdíjat fizettess vele? és Apa azt mondta: – Nem, hozzá se szabad nyúlnia annak az embernek a pénzéhez, egy garast se szabad elfogadnia tőle –, Anya meg azt mondta: – Hiszen bíróilag lehet kötelezni rá, hacsak... Jason Compson – mondta –, csak nem voltál olyan szamár, hogy elmondd... – Csitt, Caroline – mondta Apa, aztán elküldött, hogy segítsek Dilseynek lehozni a padlásról azt az öreg bölcsőt, én meg azt mondtam: – Nos, ma este házhoz szállították a munkámat – mert mindvégig abban reménykedtünk, hogy

valahogy majd csak egyenesbe hozzák a dolgot és együtt maradnak, hisz Anya örökösen azt hajtogatta, hogy annyi belátás csak lesz benne a család iránt, hogy ne kockáztassa az én lehetőségeimet, ha már ők Quentinnel megkapták a magukét. – És hun másutt vóna ennek a gyereknek a helye? – mondta Dilsey. – Ki más nevelné fő, ha nem én? Én neveltem fő magukat is mind. – Átkozottul jó munkát végeztél – mondom. – Egy biztos, Anyának legalább lesz min aggódnia. – Lecipeltük hát a bölcsőt, és Dilsey nekifogott, hogy fölállítsa annak a nőnek a régi szobájában. Akkor Anya istenigazából rákezdett. – Csitt, Miss Cahline – mondta Dilsey. – Még fölébreszti. – Ide? –örökségével. mondta Anya. – Hogy őt is beszennyezze ez a levegő? Amúgy is elég nehéz lesz, a máris meglevő – Csönd – mondta Apa. – Ne légy szamár. – Mán mér ne alhatna itt? – mondta Dilsey. – Abban a szobában, ahol a mamáját fektettem le minden áldott este, mióta csak elég nagy vót, hogy magában aludjék. – Ezt te nem érted – mondta Anya. – Hogy az én lányomat a férje – kitaszítsa. Szegény ártatlan kis gyermek – mondta és ránézett Quentinre. – Soha nem fogod megérteni, hogy mekkora szenvedést okoztál. – Hallgass, Caroline – mondta Apa. – Mit pártolja maga mindig a Jasont – mondta Dilsey. – Szeretném Jasont megvédeni – mondta Anya. – Ettől mindig is szerettem volna. És amennyire tudom a gyereket is megpróbálom megoltalmazni. – Csak azt tunnám, hogy neki mér rossz, ha ebben a szobában alszik? – mondta Dilsey. – Nem tehetek róla – mondta Anya. – Tudom, hogy én csak egy rigolyás öregasszony vagyok. De azt is tudom, hogy az ember nem csúfolhatja meg büntetlenül az Isten törvényeit. – Szamárság – mondta Apa. – Hát akkor állítsd fel Miss Caroline szobájában, Dilsey. – Lehet, hogy szerinted szamárság – mondta Anya. – De neki sohase szabad megismernie. Még a nevét se szabad megtanulnia, Dilsey. Megtiltom, hogy kiejtsd előtte az anyja nevét. Hálát adnék az égnek, ha úgy nőhetne fel, hogy még azt se tudja, hogy volt anyja. – Ne légy bolond – mondta Apa. – Én sose szóltam bele, hogy te hogyan neveled őket – mondta Anya. – De most már nem bírom tovább. Ezt el kell döntenünk, még ma este. Vagy soha ki nem ejtik előtte azt a nevet, vagy megy innét valaki, ő vagy én. Válassz. – Ugyan – mondta Apa. – Ideges vagy. Állítsd csak fel itt, Dilsey. – Maga sincs ám jól – mondta Dilsey. – Csak hálni jár magába a lélek. Bújjon csak be az ágyba, majd csinálok én magának egy puncsot, gondoskodok én róla, hogy elaludjék. Fogadok, egy éjszakát nem alutt még, mióta eement hazúról. – Azt már nem – mondta Anya. – Hát nem tudod, hogy mit mondott a doktor? Minek még biztatnod is, hogy igyék? Hisz épp az a baja. Nézz csak rám, én is szenvedek, de annyira nem vagyok gyönge, hogy whiskyvel öljem magam. – Badarság – mondta Apa. – Mit tudnak a doktorok? Tanácsokat osztogatnak, hogy az ember azt tegye, amit éppen nem tesz, ebből élnek, és körülbelül ennyi is az, amit tudni lehet a degenerált majomról. Majd a pap, az köti meg neked a kezemet. – Anya sírt, ő kiment. Lement a földszintre, hallottam a kredencet. Fölébredtem, hallottam, hogy megint megy le. Anya valószínűleg elaludt már,

mert a házban végre csönd volt. is igyekezett csöndben maradni, mást nem is hallottam, csak a hálóinge szegélyét és a csupasz lábát a kredenc előtt. Dilsey fölállította a bölcsőt, kibugyolálta a gyereket, és betette a bölcsőbe. Még csak föl sem ébredt, mióta Apa meghozta. – Mán majdnem kicsi neki – mondta Dilsey. – Nahát. Maj én lerakok magamnak egy matracot a hallban, és akkor nem kell éjszaka főkelnie. – Úgyse alszom – mondta Anya. – Menj csak haza. De nem is bánom. Boldog leszek, ha az életem hátralevő részét neki áldozhatom, csak tudjam megakadályozni... – Hallgasson mán – mondta Dilsey. – Maj vigyázunk rá. Maga is feküdjék le – mondta nekem. – Holnap iskolába mennie. Kimentem hát,kell de Anya visszahívott és még sírt nekem egy sort. – Te vagy az én egyetlen reménységem – mondta. – Minden este hálát adok érted az Istennek. – Azalatt meg, hogy vártunk rájuk, hogy elinduljanak, azt mondja, Ha már őt is el kellett vegye az Úr, hála néki, hogy te maradtál meg nekem és nem Quentin. Istennek hála te nem vagy Compson hisz másom sem maradt már csak te meg Maury, mire én, Nos, ami engem illet én Maury bácsiról szívesen lemondanék. Szóval csak simogatta Anya kezét a fekete kesztyűjével, és félrefordított fejjel beszélt hozzá. De levetette, mikor rákerült a sor a lapátolásban. Majdnem a legelső volt, esernyőt tartottak a fejük fölé, toporogtak, megpróbálták lerúgni a sarat a cipőikről, hozzádörgölték a lapátokhoz, le kellett verniük róla, tompán puffant, mikor ráhullott, s mikor hátraléptem, neki a bérhintónak, megpillantottam egy sírkő mögött, megint egy üvegből nyakalt. Soha abba nem hagyja, gondoltam, énrajtam is az új ruhám volt, de véletlenül még nem volt a kerék nagyon sáros, csak Anya vette észre, Nem tudom mikor lesz neked megint, mondta, mire Maury bácsi, Ugyan-ugyan. Csak ne emészd magad. Itt vagyok nektek én, én majd mindig gondoskodom rólatok. Hát itt is van. Mindig. Tőle jött a negyedik levél. Még csak föl se kellett volna bontanom. Akár magam is megírhattam vagy emlékezetből idézhettem volna Anyának, biztonság kedvéért hozzátéve még tíz dollárt. De az a másik levél valahogy gyanús volt. Éreztem, itt az ideje már, hogy az a nő megint valami trükkel próbálkozzék. Azután az első eset után meglehetősen kijózanodott. Ugyancsak hamar észrevette, hogy engem más fából faragtak, mint Apát. Mikor már a vége felé jártak és majdnem teljesen betemették, Anya megint rákezdett, mire Maury bácsi kocsiba szállt vele és elmentek. Te majd eljöhetsz valaki mással, bárki szívesen fölvesz. Én majd gondoskodom Anyáról, már épp arra gondoltam hogy azt mondjam, Akkor két üveggel kellett volna hoznod nemcsak eggyel, de eszembe jutott hogy hol vagyunk, és inkább nem szóltam semmit, hagytam, hadd menjenek. Azzal édeskeveset törődtek, hogy bőrig ázom, hisz Anya istenien elszórakozhatott volna, míg azon aggódik hogy én esetleg tüdőgyulladást kapok. Nos, ezen elgondolkoztam és figyeltem, hogyan hányják be a sarat és még meg is csapkodják, mintha kivakolnák, vagy micsoda, vagy kerítést építenének, és kezdtem valahogy furán érezni magam és elhatároztam, hogy sétálok egyet. Arra gondoltam, ha a város felé megyek, utolérnek és még kénytelen leszek valamelyikükhöz beszállni, ezért aztán visszafelé mentem, a niggertemető felé. Beálltam egy cédrusfa alá, ahol nem esett annyira, csak néha egy-egy csöpp, onnét láthattam, hogy mikor végeznek és mennek el. Egy idő múltán mindenki elment, vártam még egy percet, és magam is elindultam kifelé. Kénytelen voltam az ösvényt követni, hogy a vizes füvet kikerüljem, így aztán nem vettem észre, míg egészen a közelébe nem értem, ott állt fekete köpenyben, nézte a virágokat, és én már akkor

pontosan tudtam, hogy ki az, mikor még hátra se fordult, föl sem emelte a fátylát, hogy rám nézzen. – Hello, Jason – mondta és kezet nyújtott. Kezet fogtunk. – Mit csinálsz itt? – kérdeztem. – Ha jól tudom, megígérted Anyának, hogy nem jössz ide vissza. Azt hittem, van annyi eszed, hogy ne gyere. – Igen? – mondta. Megint a virágokat nézte. Volt vagy ötven dollár ára. Valaki még Quentinére is tett egy csokorral. – Azt hitted? – Bár egy csöppet se vagyok meglepve – mondom. – Rólad mindent elhiszek. Nem törődsz te senkivel. Köpsz mindenkire. – Ó – mondta –, az az állás. – A sírt nézte. – Sajnálom, Jason. – Te aztánNem igenmaradt – mondom. – Most fenemód beszélsz. De nem hiszel. volt érdemes visszajönnöd. utána semmi. Kérdezd megjámborul Maury bácsit, ha nekem – Kell is nekem valami – mondta. A sírt nézte. – Velem miért nem közölték? Véletlenül láttam meg az újságban. A hátsó lapon. Véletlenül. Hallgattam. Csak álltunk, és néztük a sírt, és akkor eszembe jutott mikor még kicsik voltunk, meg ez meg az, s valahogy megint furán éreztem magam, olyan haragosfélén vagy mi, arra gondoltam hogy Maury bácsi most már örökké ott lesz majd a házban, és úgy intéz mindent, mint most, itt hagy és mehetek haza egyedül az esőben. – Fene sokat törődsz, mondhatom, amint ő meghalt, nyomban visszaszöksz. Hiába, nem lesz belőle semmi hasznod. Ne hidd, hogy a hasznodra válik, hogy így visszaszöksz. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát – mondom. – Mi, ott a házban még a nevedet se ismerjük – mondom. – Tudod? – Tudom – mondta. – Jason mondta és nézte a sírt –, ha megcsinálod, hogy egy pillanatra láthassam, ötven dollárt kapsz. – Nincs is ötven dollárod – mondom. – Megcsinálod? – kérdezte, és nem nézett rám. – Majd meglátjuk – mondom. – Nem hiszem, hogy volna ötven dollárod. Láttam, hogy a keze mozog a köpenye alatt, aztán kinyújtotta. Vesszek meg, ha nem volt tele a marka pénzzel. Láttam közte kéthárom sárgát is. – Még mindig ad neked pénzt? – kérdeztem. – Mennyit küld? – Százat kapsz – mondta. – Megcsinálod? – De csak egy pillanatra – mondom. – És ahogy mondtam, ezer dollár is kevés, ha ő megtudja. – Jó – mondta. – Csináld úgy, ahogy mondod. Csak egy pillanatra lássam. Nem fogok könyörögni, nem csinálok semmit. Már megyek is el. – Add ide a pénzt – mondom. – Majd utána – mondta. – Nem bízol bennem? – mondom. – Nem – mondta. – Ismerlek. Együtt nőttünk fel. – Mert pont te vagy az, aki megmondhatod, hogy kiben lehet megbízni – mondom. – Nohát – mondom –, Isten veled. Nekem már elegem volt az esőből. – Úgy tettem, mintha indulni akarnék. – Jason – mondta. Megálltam. – Mi az? – mondom. – Siess. Már egész átáztam. – Legyen – mondta. – Tessék. – Körös-körül nem volt senki. Visszamentem és megfogtam a pénzt. Még nem engedte el. – Megcsinálod? – kérdezte és a fátyla alól nézett rám. – Megígéred?

– Engedd már el – mondom. – Azt akarod, hogy jöjjön valaki és meglásson? Elengedte. Betettem a pénzt a zsebembe. – Megcsinálod, Jason? – kérdezte. – Nem fordulnék hozzád, ha bármi más módom volna rá. – Látod, ebben átkozottul igazad van: más módod nincs – mondom. – Persze hogy meg. Hisz megmondtam, nem? Csakhogy akkor neked most azt kell csinálnod, amit én mondok. – Igen – mondta. – Azt. – Megmondtam neki, hol várjon, és én elmentem a béristállóba. Siettem, épp akkor értem oda, mikor kezdték már kifogni a bérhintóból a lovakat. Megkérdeztem, ki van-e már fizetve, azt mondták, Nincs, mire én, Mrs. Compson elfeledkezett valamiről és még szüksége van a kocsira, én majd elviszem. Mink hajtott. Vettem neki egy szivart, aztán a félreeső utcákon kocsikázgattunk ott neki nem láthattak. azt mondta, hogy már vinnie áta lovakat, én megsötétedésig, hogy veszek még egy Akkor szivart,Mink behajtottunk a fasorba és vissza én azkell udvaron bementem a házba. A hallban vártam, míg meg nem hallottam, hogy Anya és Maury bácsi fönn van az emeleten, aztán hátramentem a konyhába. A kicsi meg Ben ott volt Dilseyvel. Azt mondtam, Anya látni akarja a kicsit és bevittem a házba. Megkerestem Maury bácsi esőköpenyét, belebugyoláltam, aztán a karomra vettem és visszamentem a fasorba, és beszálltam a bérhintóba. Megmondtam Minknek, hogy hajtson az állomáshoz. Félt elmenni az istálló előtt, azért muszáj volt a hátsó úton mennünk, láttam, hogy ott áll a sarkon a lámpa alatt, megmondtam Minknek, hogy hajtson szorosan a árda mellett, és mikor azt mondom, Most!, csapjon a lovak közé. Levettem a gyerekről az esőköpenyt, az ablakhoz emeltem, az meg megpillantotta és előreugrott. Mink! –– Na mondtam és Mink alaposan közébükahogy csapottígérted és úgy–robogtunk mint át egy– Üssed, tűzoltókocsi. most már elmehetsz a vonattal, mondom. elA mellette, hátsó ablakon láttam, hogy szalad utánunk. Ostort, Mink – mondtam –, gyerünk már haza. Mikor a sarkon befordultunk, még mindig szaladt. És aznap este újra átszámoltam a pénzt, eltettem, és nem is éreztem olyan rosszul magam. Mondom, ebből talán okulsz. Ebből talán megérted, hogy nem üthetsz el egy állástól és viheted el szárazon. Az eszembe se jutott, hogy nem tartja meg az ígéretét és nem megy el a vonattal. Úgy látszik, még akkor se ismertem eléggé; nem volt annyi sütnivalóm, hogy ne higgyem, amit mond; másnap reggel vesszek meg hát nem ő sétál be egyenesen az üzletbe, még jó hogy volt annyi esze, és magán hagyta a fátylat és nem szólt senkihez. Szombat reggel volt, mert benn voltam az üzletben, egyenesen hátrajött, gyors léptekkel, az íróasztalhoz, ahol ültem. – Te hazug – mondja. – Te hazug. – Megőrültél? – mondom. – Mit gondolsz? Csak fogod magad, és bejössz ide? – mondta volna, de én a szavába vágtam. – Már egyszer egy állásomba kerültél; azt akarod, hogy ezt is elveszítsem? Ha van valami mondanivalód, találkozzunk valahol sötétedés után. De hát mit tudnál mondani nekem? – mondom. – Hát nem megcsináltam mindent, amit mondtam? Azt mondtam, egy pillanatra látni fogod, nem? Láttad, nem? – Csak állt ott és nézett rám, reszketett, mintha a hideg rázná, keze ökölben, s mintha rángatóznék. – Pontosan, ahogy megmondtam – mondom. – Te viszont hazudtál. Megígérted, hogy a vonattal elmégy. Hát nem, hát nem megígérted? Ha azt hiszed, hogy a pénzt vissza tudod szerezni, csak próbáld meg – mondom. – Ha ezer volna, az is kevés a kockázatért, amit vállaltam. Ha meglátlak, vagy meghallom, hogy még mindig itt vagy a városban, miután a tizenhetes elment – mondom –, elmondom Anyának és Maury bácsinak. Akkor aztán várhatod, míg megint látod. – Csak állt ott, nézett rám, a kezét tördelte. – Az Isten verjen meg – mondta. – Az Isten verjen meg.

– Helyes – mondom. – Akkor hát ezt is elintéztük. Ne felejtsd, hogy mit mondtam. A tizenhetesig, aztán megmondlak. Miután elment, megkönnyebbültem. Azt hiszem, ezután kétszer is meggondolod, mondom, hogy megfossz-e egy állástól, amit nekem ígértek. Akkor még kölyök voltam. Hittem az embereknek, ha megígértek valamit. De azóta már kiismertem őket. Meg aztán ma már azt hiszem nem is szorulok rá senki segítségére, boldogulok én anélkül is, megállok a magam lábán, mint ahogy meg is álltam mindig. Aztán hirtelen eszembe jutott Dilsey meg Maury bácsi. Arra gondoltam, talán Dilseyt próbálja megkörnyékezni, s hogy Maury bácsi tíz dollárért akármire kapható. Én meg itt vagyok, s még csak nem is szabadulhatok az üzletből, hogy meg tudnám védeni a tulajdon Édesanyámat. Ahogy őhogy mondani szokta, egyikteketrólam. el kellett az Úr, hála néki, hogy maradtál megmesszire nekem, te lehetsz az, ha aki már gondoskodik Igen,vegye mondom, nem hiszem, hogy te valaha is olyan ussak az üzlettől, hogy megfeledkezhessek rólad. Valakinek csak vigyázni kell arra a kevéskére, ami megmaradt még nekünk, azt hiszem. Amint hazaértem, kezelésbe vettem Dilseyt. Azt mondtam, az a nő leprás, elővettem a Bibliát, és felolvastam neki azt a részt a leprásról, akinek lerohad a húsa, és azt mondtam, elég ha ránéz, ő is megkapja, ugyanígy Benjy vagy Quentin. Azt hittem ezzel el is intéztem mindent, egészen addig, míg egy nap arra nem jöttem haza, hogy Ben torkaszakadtából üvölt. Fölverte a poklot is, és senki se volt képes lecsillapítani. Anya azt mondta, Jaj, adjátok már oda neki a papucsot. Dilsey úgy tett, mintha nem hallotta volna. Anya még egyszer megmondta, én meg azt mondtam, nem bírom ki ezt az istenverte zajt.nap Én abban aztán igazán sok mindent elviselek, nem vesszek várok valami tőlük, de ha nem már muszáj egész az istenverte üzletben robotolnom, meg, sokat ha legalább addig érdemlek meg egy kis csöndet és békét, míg a vacsorámat megeszem. Mondom, én elmegyek hazulról, mire Dilsey rávágja, Jason! Nohát, egyszerre tudtam, honnét fúj a szél, és csupán biztonság kedvéért mentem megkerestem a papucsot, és visszahoztam neki, és ahogy vártam: amint megpillantotta, mintha nyúznák. Ráolvastam Dilseyre, aztán megmondtam Anyának. Úgy kellett fölvinnünk az ágyba, s miután a helyzet kissé lecsillapodott, észre térítettem Dilseyt. Már amennyire az ember egy niggert észre tud téríteni. Az a baj ezekkel a nigger cselédekkel, hogy ha már régóta vannak nálad, fejükbe száll a dicsőség, és nem érnek már fabatkát sem. Azt hiszi mind, hogy ő a családfő. – Csak azt szeretném tűnni, kinek rossz, ha az a szegény gyerek láthassa a saját kicsinyét? – mondta Dilsey. – Más vóna itt, ha Mr. Jason még itt vóna. – Csakhogy Mr. Jason nincs itt – mondom. – Tudom, hogy amit én mondok, arra fütyülsz, de amit Anya mond, azt talán megteszed. Vagy addig akarod gyötörni, míg végül őt is sírba viszed, hogy akkor aztán összecsődíthess a házban mindenféle szemétnépet? Csak azt tudnám, az mire volt jó, hogy ennek az istenverte hülyének is megmutattad? – Szívtelen ember maga Jason, talán nem is ember – mondta. – Hála legyen az Úrnak, hogy olyan a szívem, amilyen, még ha fekete is. – Annyira azért vagyok ember, hogy mindig tele legyen a kamra – mondom. – De ha ezt még egyszer megismétled, te már többet nem eszel belőle. Annak a nőnek meg az első adandó alkalommal megmondtam, hogy ha még egyszer megkörnyékezi Dilseyt, Dilsey repülni fog, Bent elküldi Anya Jacksonba, aztán fogja Quentint és elmegy. Nézett rám egy ideig. A közelben nem volt egyetlen utcai lámpa sem, s így nemigen láttam az arcát. De azt éreztem, hogy néz. Mikor kicsik voltunk, s dühbe jött, de nem tehetett semmit, mindig rángatódzott a

felső ajka. s valahányat rándult, egyre inkább kilátszott a foga, és csak állt, mint a cövek, mozdulatlanul, és egy izma se rezdült, csak az ajka rándult föl a fogáról mind följebb és följebb. De nem szólt semmit. Csak ennyit mondott: – Rendben van. Mennyi kell? – Nos, ha az ablakon át a hintóba benézni megért százat – mondom, így aztán később már úgy-ahogy rendesen viselkedett, csak a folyószámla kivonatot akarta látni egyszer. – Tudom, hogy ott van rajtuk Anya meghatalmazása – mondta. – De látni akarom a számlakivonatot. A magam szemével akarom látni, hogy hova mennek azok a csekkek. – Ez Anya magánügye – mondom. – Haszerinted azt hiszed, hogy jogod van kezeljük beleütni az Anya magánügyeibe, megmondom neki, hogy a pénzt hűtlenül és orrod te elszámolást követelsz, mert nem bízol benne. Nem szólt egy szót se és meg se mozdult. De hallottam, hogy suttog, Az Isten verjen meg, ó hogy az Isten verjen meg, hogy az Isten verjen meg. – Mondd csak ki hangosan – mondom. – Azt hiszem nem titok, hogy mi hogyan vélekedünk egymásról. Szeretnéd talán visszakapni a pénzt? – mondom. – Ide hallgass, Jason – mondta. – Most ne hazudj. Róla van szó. Nem akarok látni semmit. Ha ez se elég, havonta többet küldök. Csak annyit ígérj meg, hogy ő... hogy ő fogja... Ennyit megtehetsz. Ezt-azt neki is. Légy kedves hozzá. Apróságokat, amit én nem tudok, ettől te... De úgyse fogod. Soha nem volt benned egy csöppnyi szív. Ide figyelj – mondta –, ha rábírod Anyát, hogy hozzám visszaengedje, ezer dollárt kapsz. – Nincs is ezer dollárod – mondom. – Tudom, hogy hazudsz. – De igenis van. Lesz. Meg tudom szerezni. – És azt is tudom, hogy hogyan – mondom. – Úgy, ahogy őt szerezted. És majd ha elég nagy lesz... – Azt hittem, akkor megüt, aztán már nem tudtam, hogy most mi lesz. Egy pillanatig olyan volt, mint egy túlhúzott játékszer, amely épp hogy darabokra nem szakad. – Ó, én bolond – mondta. – Én őrült. Hisz nem vehetem magamhoz. Nem tarthatom magamnál. Még hogy ilyesmi jusson eszembe. Jason – mondta, és megragadta a karomat. Lázforró volt a keze. – Meg kell ígérned, hogy gondját viseled, hogy... Rokonod. A tulajdon véred. Ígérd meg, Jason. Te Apa nevét örökölted; azt hiszed, őt kétszer kellett volna kérnem? Vagy csak egyszer is? – Persze – mondom. – Azt örököltem, ha mást nem is. Mit akarsz, mit csináljak? – mondom. – Vegyek neki kötényt és járókát? Erre nem szoktatlak rá – mondom. – Úgyis sokkal többet kockáztatok, mint te, hisz neked nincs mit kockára tenned. Ha tehát azt várod tőlem, hogy... – Nem – mondta, és kitört belőle a nevetés, akárhogy igyekezett visszatartani. – Nem. Nekem nincs mit kockára tennem – mondta, s miközben bugyborékolt belőle a nevetés szájára szorította a kezét. – Nincs-nincs-nincs mit – mondta. – Ugyan – mondom. – Hagyd már abba. – Meg-meg-megpróbálom – mondta, és szájára szorította a kezét. – Ó Istenem, ó Istenem. – Én megyek innét – mondom. – Az nem lehet, hogy itt lássanak. Tágulj a városból, hallod? – Várj – mondta és megragadta a karomat. – Már abbahagytam. Nem fogok többé. Megígéred, Jason? – kérdezte, és éreztem a tekintetét, mintha csak érintette volna az arcomat. – Megígéred? Anya... az a pénz... ha néha szüksége van valamire... küldök neked külön pénzt, hogy abból, de azt ugye neki adod? És ugye nem mondod meg? Ugye gondoskodsz róla, hogy neki is meglegyen az, ami

más kislánynak? – Persze – mondom. – Mindaddig, míg úgy viselkedsz és úgy teszel, ahogy mondtam. Hát így. Earl kalappal a fején előrejött, azt mondta: – Kiugrom Rogershez és harapok valamit. Azt hiszem, ma nem lesz időnk hazamenni ebédelni. – Mért, mi van, hogy nem lesz időnk? – kérdem. – Ez a cirkusz a városban, meg minden más – mondja. – Délután is tartanak előadást, és most mindenki úgy akar vásárolni, hogy még idejében odaérjen. Azt hiszem, okosabb, ha csak ide ugrunk be Rogershez. – Helyes – mondom. – A te hasad bánja. Ha te az üzleted rabszolgája akarsz lenni, nekem ugyan édesmindegy. – Hát te aztán nem leszel semmiféle üzlet rabszolgája – mondja ő. – Nem is, ha az nem Jason Compson saját üzlete – mondom, így hát mikor hátramentem és fölbontottam a levelet, csak azon lepődtem meg, hogy nem csekk volt, hanem névre szóló utalvány. Hát igen. Az ember nem bízhat meg egyikükben sem. Azután, hogy annyi veszélyt vállaltam, a kockázatot, hogy Anya megtudja, hogy évente többször is lent jár, s hogy kénytelen vagyok Anyának mindenfélét összehazudni. Hát ez a hála. És egy csöppet se lennék meglepve, ha értesítette volna a postát, hogy másnak nem fizethetik ki, csak ennek a lánynak. Ötven dollárt egy ilyen kölyöknek. Nos, én huszonegy éves koromig nem láttam ötven dollárt, és a többi fiú sem, pedig valahányszor csak szabad délutánunk volt és szombaton is egész nap egy üzletben dolgoztunk. Hát hogyan várhatnánk, hogy kordában tudja tartani, ha az anyja a hátunk mögött pénzzel tömi? Ugyanaz az otthona, ami a tiéd volt, mondom, és ugyanolyan nevelést kap. Gondolom, Anya csak jobban el tudja bírálni, hogy mire van szüksége, mint te, akinek még otthona sincs. – Ha pénzt akarsz adni neki – mondom –, küldd Anyának, és ne neki add. Ha már évente többször is vállalom ezt a kockázatot, akkor viselkedj úgy, ahogy mondom, vagy végeztünk. És épp, amikor nekikészülődtem, hogy belefogjak, hisz ha Earl azt hitte, hogy majd rohanok és bekapok két harapás emészthetetlenséget az ő számlájára, nagyon tévedett. Jó, nem azért fizetnek, hogy a mahagóni íróasztalra fölrakott lábbal üldögéljek, hanem azért amit idebenn dolgozom, de ha nem hagyják, hogy legalább odakinn civilizált életet éljek, hát elmegyek, ahova éppen tudok. Megállok én a magam lábán: nem szorulok senki ember mahagóni íróasztalára, hogy megéljek. Szóval épp amikor nekikészültem, hogy belekezdjek, de máris hagyhattam ott mindent, s futhattam, hogy eladjak valami bunkó parasztnak öt cent ára szöget vagy mit, mert Earl épp csak bekapott egy szendvicset, és hihetőleg már félúton volt visszafelé. Szóval akkor döbbentem rá, hogy az összes biankó csekk elfogyott. Akkor jutott eszembe, hogy akartam szerezni néhányat, de már késő volt, fölnéztem, ott jött Quentin. A hátsó ajtón. Hallottam, hogy megkérdezi az öreg Jobot, itt vagyok-e. Épp csak annyi időm volt, hogy bedugjam a fiókba és a fiókot becsukjam. Odajött az íróasztalhoz. Az órámra néztem. – Már meg is ebédeltél? – kérdem. – Csak tizenkettő; az előbb ütötte el, hallottam. Nyilván repültél, hogy már haza is értél meg vissza is. – Nem megyek haza ebédelni – mondta. – Nem jött levelem? – Levelet vársz? – kérdem. – Van valami szívszerelmed, aki írni is tud? – Anyámtól – mondta. – Nem kaptam levelet anyámtól? – Anyának írt – mondom. – Nem bontottam fel. Várj, amíg ő elolvassa. Gondolom, megmutatja neked is.

– Nagyon kérlek, Jason – mondta, ügyet se vetve arra amit mondtam. – Kaptam? – Mi bajod? – kérdem. – Tudtommal soha az életedben így még nem voltál megveszve semmiért. Talán bizony pénzt vársz tőle? – Azt mondta, hogy... – mondta. – Nagyon kérlek, Jason mondta. – Kaptam? – Úgy látszik, mégiscsak voltál ma iskolában – mondom. – Valaki megtanított kérni. Várj egy percet, míg kiszolgálom a vevőt. Mentem és kiszolgáltam. Mire megfordultam, hogy visszajöjjek, eltűnt az íróasztal mögött. Futottam. Odafutottam az íróasztalhoz, és rajtakaptam, hogy éppen kirántja a kezét a fiókból. Elvettem tőle a levelet, addig vertem a kezét az íróasztalhoz, míg elengedte. –– Kéne, mi?– –mondta. mondom. Add ide – Már föl is bontottad. Add ide. Nagyon kérlek, Jason. Az enyim. Láttam a címzést. – Majd megtanítlak én téged kesztyűbe dudálni – mondom. Ezt kapsz tőlem, ni. Beletúrni a papírjaimba. – Pénz van benne? – kérdezte, és érte nyúlt. – Azt mondta, küld pénzt. Megígérte, hogy küld. Add ide. – Mit akarsz te a pénzzel? – kérdem. – Azt mondta, hogy küld – mondta. – Add ide. Nagyon kérlek, Jason. Soha többé nem kérek tőled semmit, csak most add ide. – Majd Az ha időt adsz rá –nyúlt, mondom. Fogtam levelet, belőle az utalványt, odaadtam neki a levelet. utalványért a levélre aligavetett egykivettem pillantást. – Először alá kellésírnod, mondom. – Mennyi? – kérdezte. – Olvasd el a levelet – mondom. – Gondolom, abban benne van. Gyorsan, két pillantással átfutotta. – Nincs – mondta, és fölnézett. Leejtette a levelet a padlóra. Mennyi? – Tíz dollár – mondom. – Tíz... – mondta és rám nézett. – Még boldog lehetsz, hogy ennyit is kapsz. Egy ilyen taknyos, mint te. Mért vagy egyszerre úgy oda a pénzért? – Tíz dollár? – mondta, mintha álmában beszélne. – Csak tíz? – Az utalvány felé kapott. – Hazudsz – mondta. – Te tolvaj! – mondta. – Te tolvaj! – Kéne, mi? – mondtam, és visszatartottam. – Add ide már! – mondta. – Az enyim. Nekem küldte. Látni akarom. Kell. – Akarod? – mondtam és lefogtam. – És hogy akarod megnézni? – Csak látni szeretném, Jason – mondta. – Nagyon kérlek. Soha többé nem kérek semmit. – Szóval, szerinted hazug vagyok, mi? – mondom. – Már csak ezért se mutatom meg. – Hogy csak tíz dollár – mondta. – Ő azt mondta nekem... azt mondta... Jason, nagyon nagyon szépen kérlek. Muszáj valami pénzem legyen. Muszáj. Add ide, Jason. Megcsinálok mindent, amit akarsz. – Akkor mondd meg, hogy mire kell neked az a pénz? – kérdem. – Muszáj, hogy megkapjam – mondta. Nézett rám. Aztán egyszerre már nem nézett rám, bár a szeme meg se moccant. Tudtam, hogy most valami hazugság következik. – Tartozásom van – mondta. – Muszáj megadnom. Még ma muszáj megadnom. – Kinek tartozol? – kérdem. Kezét tördelte. Szinte láttam, hogyan próbál meg kiagyalni valami

hazugságot. – Talán bizony valamelyik üzletben csináltál adósságot? – mondom. – Ne is fáraszd magad ezzel a mesével. Ha találsz egy embert a városban, aki hajlandó hitelbe bármit is adni neked, azok után, amit én mondtam rólad, megeszem a kalapom. – Egy lánynak – mondta. – Egy lánynak tartozom. Kölcsönkértem egy lánytól. Muszáj megadnom. Jason, add ide. Nagyon kérlek. Mindent megteszek. Anya majd küld neked is. Megírom neki, hogy küldjön és soha többé nem kérek semmit. Megnézheted a levelet. Nagyon kérlek, Jason. Muszáj megkapnom. – Mondd meg, hogy mire kell, akkor majd gondolkozom rajta – mondom. – Gyerünk. – Csak állt ott, és a ruháját babrálta. – Jó – mondom. – Ha keveselled a tíz dollárt, hazaviszem Anyának, és akkor tudod, történik vele.ésPersze ha motyogott olyan gazdag vagy, hogy dollár neked nem isküld pénz... Csakhogy állt, mi nézte a padlót, valamit magában. – Azttízmondta, hogy majd pénzt. Azt mondta, hogy mindig küld, és te azt mondod, hogy nem. Azt mondta, hogy rengeteg pénzt küldött. Azt mondta, hogy nekem. Hogy nekem küldte, hogy legyen pénzem. És te azt mondod, hogy semmi pénzt nem kaptunk. – Te legalább olyan jól tudod, mint én – mondom. – Láttad, hogy mi történik azokkal a csekkekkel. – Igen – mondta és nézte a padlót. – Tíz dollár – mondta. – Tíz. – Okosabban tennéd, ha hálát adnál a szerencsédnek, hogy van tíz dollárod – mondom. – Tessék – mondom. – Az utalványt letettem az íróasztalra, hátlapjával fölfelé, és rajta tartottam a kezemet. – Itt írd alá. – Megnézhetem? – kérdezte. – Akármennyi, csak tíz dollárt kérek. A többit megtarthatod magadnak. Csak látni szeretném. – Azután, ahogy viselkedtél, nem nézheted – mondom. – Egyvalamit meg kell tanulnod: ha én valamire azt mondom, hogy úgy legyen, akkor annak úgy is kell lennie. Oda, a vonalra, írd alá a nevedet. Fogta a tollat, de nem írta alá a nevét, csak állt ott, és reszketett kezében a toll. Akár az anyja. – Ó, Istenem – mondta. – Ó, Istenem. – Igen – mondom. – Ezt az egyet meg kell tanulnod, ha mást soha nem is tanulsz meg. Itt írd alá, aztán ne is lássalak. Aláírta. – És a pénz? – kérdezte. Fogtam az utalványt, leitattam és betettem a zsebembe. Aztán odaadtam neki a tíz dollárt. – Délután meg visszamégy az iskolába, hallod? – mondom. Nem válaszolt. Csak gyűrögette a pénzt a kezében, mintha rongy volna vagy mi, és kiment az ajtón, épp mikor Earl befele jött. Egy vevő érkezett vele együtt, és mindketten megálltak elöl. Összeszedtem a holmimat, vettem a kalapomat és előrementem. – Sokan voltak? – kérdezte Earl. – Nem mondhatnám – mondom. Earl kinézett az ajtón. – Az a te kocsid ott? – kérdezte. – Jobb ha nem mégy haza ebédelni. Azt hiszem, rengetegen lesznek, mielőtt a cirkusz kezd. Kapj be valamit Rogersnél, és tégy be egy cédulát a pénztárfiókba. – Nagyon köszönöm – mondom. – Azt hiszem, annyira még telik, hogy a magam pénzén ebédeljek. Earl ott maradt, azon a szent helyen, hogy lessé az ajtót, mint a sólyom, míg vissza nem jövök. Nos, leshet egy ideig: amennyire csak lehet, kihasználom az időmet. Már a múltkor megállapítottam, hogy az a csekklap az utolsó, nem szabad elfelejtenem, mondom, hogy szerezzek néhány újat. De kinek utna az eszébe minden, ebben a hajszában. És most még ennek az átkozott cirkusznak is jönnie

kellett, épp aznap, mikor én az egész várost felhajthatom egy árva biankócsekkért, nem is szólva arról a sok minden egyébről, amiről mind gondoskodnom kell, hogy odahaza minden rendben menjen, s közben Earl meg les, mint a sólyom. Elmentem a nyomdába, és azt mondtam a nyomdásznak, hogy szeretnék megtréfálni valakit, de neki nem volt. Azt mondta, nézzek be a régi kultúrházba, mert mikor a régi Kereskedelmi és Földhitel Bank megbukott, oda rengeteg papirost meg kacatot beraktak, így hát néhány mellékutcával korábban befordultam, hogy Earl észre ne vegyen, nagy sokára előkerítettem az öreg Simonst, megszereztem tőle a kulcsot, fölmentem a kultúrházba, és mindent föltúrtam. Végül találtam is egy csekkfüzetet, a Saint Louis-i Bankra szólt. Persze, nyomban észreveszi, ha most az egyszer véletlenül közelebbről is megnézi. Mindegy,azmeg kell csinálni. Most több hogy időt erre nem vesztegethetek. Visszamentem üzletbe. – Elfelejtettem, Anyám megkért, vigyek el valamit a bankba – mondtam. Visszamentem az íróasztalhoz, és kitöltöttem a csekket. Nagyon siettem, mondom magamban még szerencse, hogy ha már ott a házban ez a kis kurva, legalább gyöngül ennek a hosszútűrő keresztyén asszonynak a szeme. Mondom, legalább olyan jól tudod, mint én, hogy mi lesz belőle, ha felnő, de hát ez a te dolgod, mondom, ha egyszer itt akarod tartani és föl akarod nevelni, csupán Apádra való tekintettel. Ilyenkor persze sír, és azt mondja, hogy a tulajdon vére, én meg azt mondom, Jó. Ahogy akarod. Ha te elviseled, én igazán elviselem. Visszadugtam a levelet a borítékba, leragasztottam és kimentem. – Amennyire csak lehet, igyekezz – mondta Earl. – Jó – mondom. Elmentem a távíróhivatalba. Ott voltak mind az okos fiúk. – Na, megcsinálta már valamelyiktek a maga millióját? – kérdem. – Meg ám. Ilyen piacon? – mondta Doc. – Miért, mi van? – kérdem. Bementem és megnéztem. Három ponttal volt alacsonyabban, mint nyitáskor. – Fiúk, hát csak nem hagyjátok, hogy ilyen semmiség, mint a gyapotpiac, túljárjon az eszeteken? – mondom. – Azt hittem, annál okosabbak vagytok. – Okosabbak ám, a fenét – mondta Doc. – Délben tizenkét ponttal volt alatta. Leégtem. – Tizenkét ponttal? – kérdeztem. – Hogy a fenébe nem szólt nekem senki? Miért nem közölte velem? – kérdem a távírászt. – Ha megjön, kiragasztom – mondta. – Ez nem zugbank. – Szellemes ember maga, mi? – mondom. – Amennyi pénzt én magára ráköltöttem, igazán szakíthatott volna annyi időt, hogy fölhívjon, azt hiszem. Vagy netán ez a maga vállalata is összeesküdött azokkal az átkozott keleti dollárcápákkal? Nem szólt semmit. Úgy tett, mintha dolgozna. – Nem ártana magát már egy kicsit gatyába rázni – mondom. – Hogy megtudja, milyen az, ha dolgozni kell valakinek a kenyeréért. – Neked meg mi bajod? – kérdezte Doc. – Még mindig nyertél három pontot. – Igen – mondom –, ha történetesen eladtam volna. Ezt még nem említettem, azt hiszem. Ti mind leégtetek? – Én duplán kifogtam – mondta Doc. – A legrosszabbkor kapcsoltam át. – Hát – mondta I. O. Snopes –, nékem éppenséggel beütött; rendjén való is, hogy egyszer egy szentidőben nekem is beüssön. Ott hagytam őket, hadd adjanak-vegyenek egymás közt pontonként ötcentes alapon. Fogtam egy niggert, elküldtem a kocsimért, megálltam a sarkon, és vártam. Azt nem láthattam, hogy Earl

leskelődik erre is, arra is az utcán, fél szeme az órán, hisz innét az ajtót se láttam. gy egy hét múlva aztán meg is jött a nigger. – Hol az ördögbe voltál? – kérdem. – Furikáztál, mutogattad magad a feketemariknak? – Jöttem, ahogy tudtam – mondta. – Meg köllött kerülnöm a teret, annyi volt a szekér. – Még soha niggerrel nem találkoztam, akinek ne lett volna sziklaszilárd alibije, akármit csinált is. Csak bízz egyre kocsit, mindjárt parádézik vele. Láttam Earlt a tér túlsó oldalán, az ajtóban. Egyenesen a konyhába mentem, és szóltam Dilseynek, hogy sietve tálalja az ebédet. – Quentin még nem gyütt meg – mondta. – Hát aztán? – kérdem. – Legközelebb majd közlöd velem, hogy Luster úr még nem öltözött át az étkezéshez. Quentin nagyon tudja, hogy mikor van az ebéd. Na, siess. Anya a szobájában volt.jólOdaadtam neki a levelet. Fölbontotta, kivette belőle a csekket, ült és fogta. Mentem, elvettem a sarokból a szeneslapátot, és odatartottam neki a gyufát. – Gyerünk – mondom. – Essünk túl rajta. Egy pillanat és sírva fakadsz. Elvette a gyufát, de nem gyújtotta meg. Csak ült és nézte a csekket. Nem megmondtam. – Gyűlölöm megtenni! – mondta. – Hogy még Quentinnel is nehezítsem a terhedet... – Majd csak megleszünk valahogy – mondom. – Gyerünk. Essünk túl rajta. De csak ült ott, és fogta a csekket. – Ez más bankra szól – mondta. – A többi egy indianapolisi bank csekkje volt. – Igen – mondom. – Nőknek ezt is szabad. – Mit? – kérdezte. – Hogy két bankban tartsák a pénzüket – mondom. – Ó – sóhajtott fel. Egy kis ideig még nézte a csekket. – Jó tudni, hogy ő ilyen... ilyen sok van neki... Isten a tudója, jogosan teszem-e – mondta. – Gyerünk – mondom. – Fejezzük már be. Elég volt a mulatságból. – A mulatságból? – mondta. – Ha én arra gondolok... – Azt hittem, hogy ezt a kétszáz dollárt merő mulatságból égeted el havonta – mondom. – Gyerünk na. Azt akarod, hogy én gyújtsam meg a gyufát? – Rákényszeríthetném magam, hogy elfogadjam – mondta. A gyermekeim kedvéért. Én nem vagyok gőgös. – Soha nem lennél boldog vele – mondom. – Magad is tudod, hogy nem. Egyszer már eldöntötted, hát legyen. Megvagyunk így is. – Én mindent rád hagyok – mondta. – De néha elfog a félelem, hogy ezzel megfosztalak a törvényes ussodtól. Lehet, hogy megbüntet az Úr. Ha akarod, legyőzöm a büszkeségemet és elfogadom. – Mi értelme, hogy most kezdd el, mikor tizenöt éven át mindet megsemmisítetted? – mondom. – Ha továbbra is ezt csinálod, nem veszítesz semmit, de ha mostantól kezdve elfogadod, vesztettél ötvenezer dollárt. Eddig még megvoltunk, nem? – mondom. Egyelőre még nem küldtelek a szegényházba. – Igen – mondta. – Mi, Bascombok nem szorulunk senki alamizsnájára. Legfőképpen nem egy bukott nőére. Meggyújtotta a gyufát, a gyufával a csekket, rátette a szeneslapátra, aztán meggyújtotta a borítékot is, és nézte, hogy égnek. – Te nem tudod, mi ez – mondta. – Istennek hála, te sose fogod megtudni, hogy mit érez egy anya. – Rengeteg nő van a világon, aki semmivel se jobb, mint ő mondom.

– Igen, de azok nem az én lányaim – mondta. – Nem magam miatt – mondta. – Én boldogan visszafogadnám, ha bűnös is, hisz a tulajdon vérem. Csak Quentin miatt nem. Nos, mondhattam volna, igazán nem valószínű, hogy Quentinen még ronthat valaki, de mint mondom, nekem nem sok kell, de úgy akarok enni és aludni, hogy közben ne civódjék és bőgjön a házban egy rakás nő. – Meg temiattad – mondta. – Tudom én, hogy te hogy érzel iránta. – Felőlem – mondom –, hadd jöjjön. – Nem – mondta. – Ennyivel tartozom szegény apád emlékének. – Hát nem ő volt az, aki törte magát, hogy te visszafogadd, mikor Herbert kidobta? – mondom. – Ezt te nem értedszenvedjek – mondta. a– gyermekeimért Tudom, hogy nem akarod nekem megnehezíteni a dolgot. De az én keresztem az, hogy – mondta. – Elviselem. – Az a benyomásom, hogy rengeteg szükségtelen gondot csinálsz magadnak – mondom. A papír elégett. Odavittem a rostélyhoz és beszórtam. – Csak éppen szégyennek érzem, hogy az ember jó pénzt elégessen – mondom. – Bár soha meg ne érném a napot, mikor a gyermekeim kénytelenek elfogadni a bűn bérét – mondta. – Inkább a koporsóban lássalak még téged is. – Ahogy akarod – mondom. – Ugye, hamar ebédelünk? – kérdem. – Mert ha nem, kénytelen vagyok visszamenni. Elég sok dolgunk van ma. – Anya fölállt. – Már megmondtam neki – mondom. – Úgy látszik, Quentinre vár, vagy Lusterre, vagy kire. Majd én szólok. Várj. – De ő ment ki a lépcsőhöz kiáltott – Quentinésmég nemle. gyütt meg – mondta Dilsey. – Nos, akkor nekem vissza kell mennem – mondom. – A városban is kaphatok egy szendvicset. Nem akarom megzavarni Dilsey dolgát – mondom. Erre aztán megint rákezdte, Dilsey meg tett-vett bicegve, motyogva, hogy: – Jó, jó. Mingyán adom, amilyen gyorsan csak tudom. – Én igyekszem mindent a kedvedre tenni – mondta Anya. Igyekszem annyira megkönnyíteni mindent, amennyire csak lehet. – Hát panaszkodtam én? – kérdem. – Szóltam egy árva szót is, azon kívül, hogy vissza kell mennem dolgozni? – Tudom – mondta Anya –, tudom, hogy neked nem voltak olyan lehetőségeid, mint a többieknek, hogy kénytelen voltál elásni magad egy kis vidéki üzletben. Én azt akartam, hogy te előrejuss. Te voltál az egyetlen, akiben volt némi üzleti érzék, de Apádnak erről fogalma se volt, tudtam én, és mikor már minden más csődöt mondott, azt hittem, ha ő férjhez megy, és Herbert... azután az ígérete után... – Nos, valószínűleg ő is hazudott – mondom. – Lehet, hogy nem is volt bankja. És ha volt, nem hiszem, hogy egyenesen Mississippibe kellett volna eljönnie, hogy szerezzen egy embert oda. Egy ideig némán ettünk. Hallottam Bent a konyhában, Luster etette. Szerintem ha már egy szájjal többet kell etetnünk, és ő nem hajlandó elfogadni a pénzt, miért ne küldenénk el Bent Jacksonba? Ott boldogabb lenne a hasonszőrűek közt. Isten a tudója, mondom, hogy ennek a családnak nemigen van mivel büszkélkednie, de az már igazán nem ejt nagy csorbát a büszkeségünkön, ha nem szívesen nézzük, hogy egy harmincéves férfi egy niggergyerekkel játszik az udvaron, és ha odafent golfoznak, bőg, mint a tehén, és fel-alá szaladgál a kerítés mentén. Én azt mondom, ha mindjárt Jacksonba küldik, ma mindnyájan jobban élünk. Én azt mondom, te már megtetted a kötelességedet; megtettél

mindent, amit bárki elvárhat tőled, többet, mint a helyedben legtöbben, mért nem küldöd hát Jacksonba, hogy legalább ennyi hasznod legyen az adóból, amit fizetünk. Mire ő: – Hamarosan már úgyse leszek. Tudom, hogy csak terhedre vagyok. – Mondom, ezt olyan régóta mondogatod, hogy lassan már el is hiszem – mondom –, csak arra vigyázz, meg ne tudjam, hogy már nem vagy, mert úgy éljek, még aznap este a tizenhetesen ül, és, mondom, azt is tudom, hogy ez a lány hova kerül, mindenesetre nem a tejjel-mézzel folyó Kánaánba. Erre elkezdett sírni, én meg azt mondtam, Jó, jó, vagyok én is olyan büszke a rokonaimra, mint bárki más, még ha nem is mindig tudom, hogy melyik honnét került. Egy ideig némán ettünk. Anya kiküldte Dilseyt a ház elé, hogy nézze, jön-e már Quentin. mosttöbb is aztesze mondom, nem jön haza ebédelnineki, – í mondom. – Én Annál van –hogy mondta. – Megtiltottam hogy az utcán lófráljon és ebédidőben elmaradjon, ezt tudja. Nincs igazam, Dilsey? – Hát ne is hagyd – mondom. – Mit tehetek én? – mondta. – Ti mind csak csúfot űztök belőlem. Mindig. – Ha közbe nem lépsz, én észre térítettem volna – mondom. Nem telt volna még egy napomba sem, hogy megtanítsam. – Goromba lettél volna hozzá – mondta. – Olyan a természeted, mint Maury bátyádé. Ez eszembe juttatta a levelet. Elővettem és odaadtam neki. – Föl se kell bontanod – mondom. – A bank úgyis értesít, hogy ez alkalommal mennyi. – Neked címezte – mondta. – Gyerünk, bontsd föl – mondom. Fölbontotta, elolvasta és átnyújtotta nekem.

Szerető öcsém – olvastam –, bizonyára örömmel értesülsz, hogy alkalmam nyílt megragadni egy olyan lehetőséget, amelyre vonatkozólag számodra nagyon is érthető okoknál fogva mindaddig nem szolgálhatok részletes felvilágosítással, míg azt veled biztonságosabb útonmódon nem közölhetem. Üzleti tapasztalatom megtanított, hogy óvakodjak bármiféle bizalmas közlést az élőszónál maradandóbb formában eszközölni, s e módfeletti óvatosság tán némi fogalmat ád neked közlésem jelentőségéről. Mondanom is fölösleges, hogy minden szempontból a legbehatóbb tanulmány tárgyává tettem, és nem habozom kimondani, hogy ez az a soha vissza nem térő lehetőség, amely egyszer ha felbukkan az ember életében, s hogy tisztán áll előttem a cél, amely felé régóta és tántoríthatatlanul törekszem, azaz anyagi helyzetem végleges megszilárdítása, ennek révén ugyanis visszajuttathatom méltó helyére a családot, amelynek szerencsés vagyok utolsó férfisarja lehetni; a családot, amelyhez mindig hozzászámítottam Édesanyád-úrasszonyt és gyermekeit. Minthogy véletlenül éppen nem vagyok abban a helyzetben, hogy teljes egészében kihasználhatnám a kínálkozó lehetőséget, de máshoz, mint a családhoz nem kívántam fordulni, Anyád bankjából ma megfolyamodtam a kezdőtőkém kiegészítéséhez szükséges kis összeget, s jelen soraimhoz merőben a forma kedvéért csatolom évi nyolc százalék fizetésére kötelező adóslevelemet. Mondanom sem kell, hogy ez puszta formaság, célja, hogy Édesanyádnak biztosítékot nyújtson olyan körülmények bekövetkezte esetén, amelyeknek az ember kényre-kedvre kiszolgáltatott játékszere. Mert hiszen természetes, hogy ezt az összeget úgy kezelem, mint a magamét, s ezáltal módot adok Édesanyádnak, hogy ő is részesedhessék a lehetőségből, mely beható vizsgálataim alapján bombaüzletnek ígérkezik – már megbocsáss a

közönséges szóért –, színaranynak és tiszta fényű gyémántbányának. Nyilván megérted, hogy ez bizalmas közlés, amit egyik üzletember tesz a másiknak; ki-ki a maga szőlejét míveli, nem? És ismervén Édesanyád törékeny egészségét, és azt a félénkségét, amellyel az ilyen kifinomult nevelésben részesült déli úrihölgyek viseltetnek az üzleti ügyek iránt, valamint azt a bájos hajlandóságukat, hogy akaratlanul is kivonják magukat az efféle tárgyakról szóló beszélgetésekből, talán azt ajánlanám, hogy ne is tégy előtte erről említést. Sőt, jobban meggondolván, egyenesen tanácsolom, hogy ne. Talán helyesebb volna, mondjuk, ha egy későbbi időpontban egy összegben fizetném vissza ezt is azokkal a kisebb summákkal együtt, amelyekkel adósa vagyok, ha erről neki semmit se szólnál. Amennyire csak lehetséges, kötelességünk megóvni őt aL.durva anyagi világtól. Szerető nagybátyád Maury Bascomb – Mit akarsz kezdeni vele? – kérdem, átpöccintve a levelet az asztalon. – Tudom, neheztelsz, ha adok neki – mondta ő. – A te pénzed – mondom. – Ha ki akarod dobni az ablakon, a te dolgod. – A testvérem – mondta Anya. – Az utolsó Bascomb. Ha már mi sem leszünk, kihal a család. – Hát az némelyeknek nagyon keserves lesz, azt hiszem – mondom. – Jó, jó – mondom. – A te pénzed. Tégy vele, ami tetszik. Értesítsem a bankot, hogy kifizethetik? – Tudom, hogy neheztelsz rá – mondta. – Azzal is tisztában vagyok, hogy mekkora teher van a válladon. Ha én már nem leszek, könnyebb lesz a terhed. – Tudnék én rajta könnyíteni most is – mondom. – Jó, jó, szót se szólok többet. Csődítsd csak ide az egész bolondokházát, ha éppen kedved tartja. – A testvéred – mondta. – Akkor is, ha beteg. – Elviszem a betétkönyvedet – mondom. – Ma veszem föl a fizetésem. – Earl mindig egy hétig vár vele – mondta Anya. – Biztos vagy benne, hogy az az üzlet jól megy? Valahogy furcsának tartom, hogy egy fizetőképes üzlet ne tudja pontosan dotálni az alkalmazottait. – Nincs vele semmi baj – mondom. – Akár a bankban volna. Én mondtam neki, hogy miattam ne fájjon a feje, míg havonta be nem futnak a pénzeink. Ezért késik néha. – Nem bírnám elviselni, ha elveszítenéd azt a keveset is, amit számodra beruházhattam – mondta. – Gyakran már arra gondolok, hogy Earl nem is jó üzletember. Azt tudom, hogy nem vont be téged annyira a bizalmába, amennyire az üzletébe befektetett pénzed indokolná. De majd én beszélek vele. – Nem, hagyd csak békén – mondom. – Végül is ez az ő üzlete. – Ezer dollárod fekszik benne. – Hagyd csak békén – mondom. – Rajta tartom én a dolgokon a szemem. Különben is, én vagyok a meghatalmazottad. Nem lesz semmi baj. – Te nem is tudod, hogy milyen vigasz vagy nekem – mondta. – Mindig te voltál a büszkeségem és örömöm, de mikor önszántadból azzal jöttél, hogy minden hónapban az én nevemre teszed be a bankba a fizetésed, és ebből nem engedtél, hálát adtam érte, hogy ha már őket el kellett vegye az Úr, te maradtál meg nekem. – Ne bántsuk őket – mondom. – Csak azt csinálták, ami telt tőlük, azt hiszem. – Ha így beszélsz, tudom milyen keserűen gondolsz apád emlékére – mondta. – Gondolom, joggal. De megszakad a szívem, ha hallom. Fölálltam. – Ha megint sírni akarsz – mondom –, most kénytelen leszel magadban sírni, mert

nekem muszáj visszamennem. Hozom a betétkönyvet. – Majd én – mondta. – Maradj csak – mondom. – Majd én. – Fölmentem az emeletre, kivettem a betétkönyvet az íróasztalából, és visszamentem a városba. Elmentem a bankba, betettem a fizetésem, az utalvány összegét és a másik tíz dollárt, aztán megálltam a távíróhivatalnál. Egy ponttal volt nyitás fölött. Máris tizenhárom pontot veszítettem, és mindezt azért, mert neki délben muszáj volt bejönnie cirkuszolni, és zaklatni azzal a levéllel. – A jelentés mikor jött? – kérdem. – Körülbelül egy órája – mondta. – Egy órája? – mondom. Hát miértígy fizetek én maguknak? – mondom.New – Heti Hát s hogy várják, hogy az ember–csináljon valamit? Az egész istenverte Yorkjelentésekért? fölrobbanhatna, mi itt még csak nem is tudnánk róla. – Én ugyan nem várok magától semmit – mondta. – Nincs arra törvény, hogy mindenkinek a gyapottőzsdén kell játszani. – Nincs? – mondom. – Nem is hallottam. Biztos ezt a hírt is a Western Union továbbította. Visszamentem az üzletbe. Tizenhárom pont. Vesszek meg, ha elhiszem, hogy valaki is ért valamit ebből az egész disznóságból, kivéve azokat ott fenn a New York-i irodáikban, akik csak azt lesik, hogy mikor jönnek a vidéki palik és könyörögnek, hogy nyúzzák meg őket. Nos, az az ember, aki csak megy a többiek után, bebizonyítja, hogy nincs önbizalma, ha meg nem fogadja meg a tanácsot, mondom én, minek fizet érte? Meg aztán azok ott fönn benne vannak a buliban, ismerik a dörgést. Éreztem a zsebemben a táviratot. Hiszen csak tudnám bebizonyítani, hogy csalárdul összejátszanak egy távíróvállalattal. Az zugtőzsdézés volna. Vesszek meg, ha egy ekkora vállalat, mint a Western Union, nem tud idejében elkészíteni egy piaci jelentést. Az bezzeg fele annyi időbe se telik, hogy táviratilag értesítsenek: Számlája kimerült. Bánják is ezek, hogy mással mi lesz. Egy frászt, összeszűrik a levet azokkal a New York-iakkal. A vak is látja. Mikor az üzletbe bementem, Earl az órájára nézett. De nem szólt egy szót se, míg a vevő el nem ment. Aztán megkérdezte: – Hazamentél ebédelni? – El kellett mennem a fogorvoshoz – mondom, mert ahhoz, hogy hol ebédelek, semmi köze, de egész délután itt kell lennem vele a boltban. Csak álltam, hadd fusson ki belőle az egész lelki fröccs. Ezek a piti falusi boltosok mind olyan embert akarnak, mondom én, aki ötvenezer dollárnyit töri magát a maga nyavalyás ötszáz dollárjáért. – Szólhattál volna – mondta. – Azt hittem rögtön jössz. – Tied a fogam és ráadásul még tíz dollár, amikor csak akarod – mondom. – Az volt a megállapodásunk, hogy nekem egy óra ebédidő jár – mondom –, és ha nem tetszik, tehetsz róla, tudod. – Tudom, gondoltam is már rá – mondta. – Ha anyád nincs, már régen meg is tettem volna. De anyád iránt őszinte rokonszenvet érzek, Jason. És ezt nem mindenkiről mondhatom, akit ismerek, az a szomorú. – Akkor tartsd meg magadnak – mondom. – Ha rászorulunk a rokonszenvedre, majd idejében szólok. – Régóta óvlak már ettől, Jason – mondta. – Igen? – mondom, hadd folytassa. Halljuk, mit mond, mielőtt még befognám a száját.

– Azt hiszem, én többet tudok arról, hogy ez az autó honnét került, mint ő. – Igen, azt hiszed? – mondom. – Talán csak nem azt terjeszted, hogy Anyámtól loptam? . – Én nem szólok semmit – mondta. – Tudom, hogy te vagy a meghatalmazottja. De azt is tudom, hogy még mindig azt hiszi, ezer dollárja fekszik ebben az üzletben. – Helyes – mondom. – Ha ilyen sokat tudsz, akkor még én is hozzáteszek valamit: menj el a bankba, és kérdezd meg, kinek a számlájára teszek be már tizenkét év óta minden hónap elsején százhatvan dollárt. – Én nem szólok semmit – mondta. – Csak arra kérlek, hogy ezután gondolkozz egy kicsit. Nem válaszoltam semmit. Nincs értelme. Már megtanultam, hogy ha valaki egyszer rákezdett a mondókájára, legokosabb hagyni, hadd mondja végig.Hál’isten És ha egyszer a fejébe vette, hogy a te érdekedben muszáj megmondania, akkor jaj neked. az én lelkiismeretem nem valamit olyan, hogy örökké ajnározni kéne, mint egy beteg kiskutyát. Még hogy én is olyan legyek, mint ő, akinek első a maga kis nyugalma, és óvakodik minden olyan üzlettől, amely nyolc százaléknál többet hoz. Alighanem azt hiszi, hogy bíróság elé állítják uzsoráért, ha nyolc százaléknál több a haszna. De hát mi az isten kilátása legyen annak, aki oda van kötve egy olyan városhoz, mint ez, és egy olyan bolthoz, mint ez? Nos, én egy éven belül át tudnám venni az üzletét, és olyan összeget fizetnék neki, hogy az életben többé nem kéne dolgoznia, ha csak oda nem ajándékozza mind az egyháznak vagy mi. Nincs, aki úgy fel tudna bosszantani, mint egy ilyen istenverte szemforgató. Aki azt hiszi, hogy ha ésszel nem ér fel valamit, az máris tisztességtelenség, s hogy amihez semmi köze, azt erkölcsi kötelessége az első adandó alkalommal valami mindig igazán gazembernek tartottam mondom, akiről nem elmondani tudtam, hogy mit harmadiknak. miért csinált, Ha azt hiszem nem került volnavolna, nagy fáradságomba nekem se kiásni valamit ott hátul azokból a könyvekből, amelyeket szerintem úgyis hiába vezet, és elmondani valakinek, akiről azt hiszem hogy tudnia kell róla, pedig talán többet is tud mint én, ha meg nem, bánja fene, mi közöm hozzá, hadd papolja: az én könyveim mindenki előtt nyitva állnak, ha valaki azt állítja vagy azt hiszi, hogy erre az üzletre bármi jogot formálhat, tessék, szívesen látom, menjen csak hátra. – Persze te nem mondanád meg neki – mondom. – Ez nem férne össze a lelkiismereteddel. Csak hátravinnéd, nézzen utána maga. De te nem mondanád meg. – Én nem akarom beleártani magam a dolgaidba – mondta. Tudom, hogy az életed elcsúszott, ugyanazon, mint Quentiné. De Anyádnak is szerencsétlen élete volt, és ha bejönne hozzám, és megkérdezné, miért mondtál fel, kénytelen volnék megmondani neki. Nem amiatt az ezer dollár miatt. Tudod jól. Hanem mert az ember semmire sem megy, ha tény „és könyvelés nem fedi egymást. Én pedig nem vagyok hajlandó hazudni senkinek, sem magam, sem más kedvéért. – Úgy látszik – mondom –, az a te híres lelkiismereted értékesebb alkalmazott, mint én: annak nem kell délben hazamennie ebédelni. Csak ne engedd, hogy összeütközésbe kerüljön az étvágyammal – mondom, mert hogy az ördögbe tehetne az ember mindenkinek a kedvére, egy ilyen istenverte famíliával és Anyával, aki még csak meg se próbál parancsolni neki, se másnak, mint ahogy annak idején se, mikor merő véletlenségből rajtakapta a lányát, hogy csókolódzik valakivel, és másnap egész nap gyászruhában és gyászfátyollal bolyongott a házban, és még Apa se tudta rábírni, hogy egy értelmes szót szóljon, csak sírt és hajtogatta, hogy az ő kislánya meghalt, a drágalátos akkor talán tizenöt éves volt, s hogy három évre szőrcsuhába vagy ha ez így megy tovább éppenséggel smirglibe öltözik. Hát mit gondolsz, megengedhetem én, hogy ez a lány az utcán „lófráljon akárki vigéccel, aki a

városba jön, mondom, az meg úton-útfélen mesélje a többinek, hogy Jeffersonban hol csíphetnek fel egy belevaló kis bőrt: Igazán nincs bennem sok büszkeség, de ezt nem engedhetem meg magamnak egy teli konyha niggerrel, akit mind etethetek, és azután hogy megfosztottam az állami diliházat legújabb csillagától. A kék vél, mondom, a kormányzók és a tábornokok. Még fene nagy szerencse, hogy legalább királyok és elnökök nem; akkor most mind Jacksonban kergetnénk a lepkét. Mondom, akkor se lehetne több bajom vele, ha az enyém volna, de akkor legalább azt tudnám, hogy Compson-fattyú, így meg az isten se tudja biztosan. Aztán egy idő múlva hallottam, hogy rázendít a rezesbanda, és kezdtek a boltból kifelé pucolni. Irány a cirkusz, mind. Alkudoznak egy húszcentes istrángon, hogy tizenöt centet megspóroljanak, aztán odaadják egy falka jöttment jenkinek, aki jó, ha tíz dollárt fizetett az engedélyért. Elmentem hátra. – Hé – mondom –, ha nem vigyázol, még belenő az a csavar a tenyeredbe. Aztán mehetek a fejszéért, hogy kivágjam. Mit gondolsz, mit eszik a gyapotbogár, ha soha nem szereled össze ezeket a kultivátorokat, és nem lesz mivel megműveljék nekik a gyapotot? – mondom. – Zsályát? – Há fújni a trombitát azt igencsak tudják – mondta. – Aszondik van köztük egy amék fűrészen muzsikál. Hogy pöngeti, mint egy bendzsót. – Ide hallgass – mondom. – Mit gondolsz, mennyit költ ez a cirkusz a városban? Jó ha tíz dollárt – mondom. – Az a tíz dollár is Buck Turpin zsebében van már. – Oszt mér adnak ezek Mr. Bucknak tíz dollárt? – kérdi. – Hogy előadást tarthassanak – mondom. – Kiszámíthatod, hogy mennyivel költenek többet. Még arra se elég, hogy a szemedet kiszúrják vele. – Aszongya tíz dollárt fizetnek csak hogy játszhassanak? – kérdi. – Csak – mondom. – És mit gondolsz mennyi... – Szóval, aszongya még fizetniük kell hogy engessék őket jáccani? Hiszen ha muszáj vóna még én fizetnék annyit, csak lássam azt az embert amék a fűrészt pöngeti. Hát akkor úgy számolom nekem holnap reggel egy húszas híján meglesz a tíz dollárom. És a jenkik még a szájukat tépik, hogy a niggerek már mennyire jutottak. Csak jussanak, mondom. Olyan messzire, hogy Louisville-től délre már vérebbel se lehessen niggert fogni. Mikor megmagyaráztam neki, hogy ezek szombat este mennyit összeszednek, s hogy legalább ezer dollárt visznek ki a megyéből, még azt mondta: – Hát hadd vigyék. Még én is adok hozzá egy húszast. – Hogy egy húszast, mi az ördög – mondom. – Azzal kár elkezdened. És az az öt cent vagy tizenöt cent, amit kidobsz egy rohadt kétcentes doboz cukorkára? És az időd, amit most arra vesztegetsz, hogy a rezesbandára fülelj? – Szentigaz – mondta. – Ha estig élek, akkor két húszassal többet visznek el a városbúi ezek a cirkuszosok. – Tisztára bolond vagy – mondom. – Nohát – mondja –, én nem vitatkozók. – Ha az is bűn, akkor mér minden rabmunkás fekete? Szóval, véletlenül kinéztem a sikátorra, ekkor pillantottam meg. Hátraléptem, az órámra néztem, és mert az órámra néztem, azt már nem láttam, hogy a férfi kicsoda. Két óra harminc volt, háromnegyed órával kevesebb, mint hogy rajtam kívül bárki is számított volna rá, hogy már kint van. Mikor az ajtón kinéztem, az első amit észrevettem a piros nyakkendő volt, és erről az jutott eszembe, miféle átok egy fráter lehet, aki piros nyakkendőt hord. De a kisasszony besuttyant a sikátorba, s az ajtót

figyelte, s így a férfiról más eszembe se jutott egészen addig, míg el nem mentek. Hát ennyire nem tart tőlem, gondoltam, hogy nemcsak lóg az iskolából, mikor megmondtam neki, hogy maradjon ott, hanem ráadásul még itt sétál el az üzlet előtt, abban bízva, hogy hátha nem veszem észre. Csakhogy ő nem látott be az ajtón, mert egyenesen odasütött a nap, annyira nem láthatott semmit, mintha az autó fényszórójába próbált volna belenézni, én meg álltam az ajtóban és néztem, hogyan megy el az üzlet előtt, a képe kikenve, mint egy feneette pojácáé, a haja kibodorítva és olyan ruhában, hogy egy nő az én időmben nem mert volna így kimenni még a piroslámpás utcára se, akkorka szoknyában, hogy éppen csak a fenekét és a combját betakarja, mert börtönbe csukják. Vesszek meg, ha nem azért öltözködnek így, hogy próbára tegyenek minden férfit, aki elmegy mellettük, hátha kedvet kap és rácsap. Aztán mifélehogy szemét piros nyakkendőt hord,Hát, és én egyszerre tudtam, minthaarra csakgondoltam, ő mondta volna, ez isfráter azok lehet, közül aki a cirkuszosok közül való. aztán sok mindent elviselek; ha nem, vesszek meg, pokol volna az életem, de most hogy befordultak a sarkon, fölugrottam, és a nyomukba eredtem. Hogy én kora délután hajadonfőtt legyek kénytelen kergetőzni egyik sötét sikátorból ki a másikba be, csak hogy megőrizzem anyám nevének tisztességét. Márpedig azt mondom, egy ilyen nővel úgyse lehet mit kezdeni, ha az egyszer már a vérében van. Mást nem tehetsz, meg kell szabadulni tőle, hadd menjen, éljen a magafajták közt. Kimentem a főutcára, de eltűntek már a szemem elől. Én meg ott álltam hajadonfőtt, olyan voltam, mintha magam is megbolondultam volna. Hisz az csak természetes, hogy mindenkinek az jut eszébe: az egyik gyagya, a másik vízbe ölte magát, a harmadikat kitette a férje az utcái a, mért lenne hát épp a negyedik épeszű? Látom én, hogy örökké keselyűpillantással méregetnek, és alig várják, hogy azt mondhassák, Én egy csöppet se vagyok meglepve, tudtam én mindig, hogy az egész család bolond. Eladják a földet hogy őt elküldjék a Harvardra, pedig fizetik az adót, hogy segítsenek fönntartani egy állami egyetemet, aminek én persze a színét se láttam csak kétszer baseball-meccsen a lányuk nevét se szabad kiejteni a házban aztán Apa már a városba se megy be csak ül naphosszat az üveg mellett látom a hálóinge alját és a csupasz lábát és hallom csöngeni az üveget aztán már T. P.-nek kellett tölteni Anya meg, Te nem tiszteled Apád emlékét, én, Már mér ne tisztelném fönnmarad az nagyon is legalább addig még én is meg nem bolondulok mert az Isten a tudója hogy még ha csak vizet látok is fölfordul a gyomrom és hamarabb megiszom a benzint mint egy pohár whiskyt Lorraine mindig azt mondja nekik az lehet hogy nem iszik de ha nem hiszitek el hogy férfi majd megmondom hogyan győződhettek meg róla azt mondja, Ha rajtakaplak hogy ezek közül a kurvák közül bármelyikkel smacizol tudod hogy mit csinálok mondja, Megverem a szemét kikaparom addig verem amíg látom, azt mondja, én meg, Hogy iszom-e vagy sem az az én dolgom volt-e rá eset egyszer is hogy nem kaptad meg ami kell, mondom, Annyi sört veszek hogy ha akarsz megfürödhetsz benne, mert én tisztelem a derék becsületes kurvát mikor itt van nekem Anya és én igazán mindent megteszek csak hogy megőrizzem az egészségét és a társadalmi helyzetét Ő meg fütyül rá hogy mit teszek érte és mindent megtesz csak hogy a nevét az én nevemet meg Anya nevét a város a nyelvére vegye. Befordulhatott valahol mert nem láttam. Látta hogy jövök és befordult valamelyik mellékutcába és most lófrál az utcán egy ilyen istenverte piros nyakkendős cirkuszossal hogy mindenki lássa és mindenki arra gondoljon miféle piszok fráter lehet aki piros nyakkendőt hord. Szóval, a gyerek csak beszélt-beszélt, és úgy vettem át a táviratot hogy nem is tudtam hogy átvettem. Még azt se tudtam, hogy mit veszek át, míg alá nem írtam, és úgy bontottam föl hogy nem is nagyon törődtem vele hogy mi az. Azt hiszem tudtam hogy minek kell következnie. Hogy más egyszerűen nem történhet, pláne azután, hogy azt a pénzt is betettem már a bankba.

Nem hiszem, hogy egy New Yorknál kisebb városban elférne az a sok ember, aki mind minket, vidéki palikat fosztogat. Dolgozol nap nap után látástól vakulásig, elküldöd nekik a pénzedet, aztán visszakapsz egy cédulát: Számlája 20,62-n kimerült. Csak ugratnak, engedik hogy papíron legyen valami kis profitod, aztán bang! Számlája 20,62-n kimerült. És ha ez még nem elég, fizess csak havonta tíz dollárt egy pacáknak, majd megmondja, hogyan veszítsd el feszt a pénzedet, mert vagy nem ért hozzá, vagy összeszűri a levet a távíróhivatallal. Kész, végeztem. Engem többé nem paliznak be. Minden hülye meg tudja mondani, hacsak annyira nem hülye, hogy még elhiszi a zsidók egyetlen szavát is, hogy az árak emelkedni fognak, ha az egész istenverte deltát elönti megint a víz, és elmossa a gyapotot, mint tavaly is. Csak mossa el a palik termését évről évre, azok meg ott fenn Washingtonban ötvenezer dollárt költenek naponta, vagyegyszer hol fönntartsanak egy hadsereget. Persze hogy elönti, és akkor ötven cent leszhogy egy Nicaraguában font gyapot. Csak találjam telibe, hogy visszakapjam a pénzemet. Nem akarok én császár lenni, arról csak az ilyen kisvárosi tőzsdeokosok álmodnak, én csak a pénzemet akarom vissza, hogy ezek az istenverte zsidók a garantált belső értesülésükkel pofára essenek. Aztán végeztem: ha kinyalják se kapnak tőlem még egy veszekedett garast. Visszamentem az üzletbe. Már majdnem fél három volt. Átkozottul kevés időm maradt, hogy csináljak bent valamit, de hát ehhez már hozzászoktam. Nem kellett a Harvardra járnom, hogy ezt megtanuljam. A rezesbanda elhallgatott. Már mindenkit becsaltak, minek vesztegessék a szuflát. Earl azt mondja: a gyerek? Az előbb voltEgész itt. Azt hittem,azért valahol vagy hátul. – Megtalált Meg – mondom. – Megkaptam. délután nemott tarthatják vissza. Ahhoz kicsi a város. Haza kell ugranom egy percre – mondom. – Ha tetszik, levonhatod. – Menj csak – mondta. – Most már egyedül is győzöm. Remélem, nem rossz hír? – Menj el a távírdába, majd megtudod – mondom. – Azok ráérnek mesélni. Én nem. – Csak kérdem – mondja. – Anyád tudja, hogy énrám mindig számíthat. – Nagyon hálás lesz érte – mondom. – Amint lehet, jövök. – Maradj csak nyugodtan – mondja. – Most már győzöm egyedül. Menj csak. Beültem a kocsiba és hazamentem. Egyszer reggel, délelőtt kétszer és most megint csak ő, kergethetem végig a városon, otthon meg könyörögnöm kell, hogy ehessek én is egy keveset abból az ételből, amit én fizetek. Néha elgondolkozom, hogy mi értelme ennek az egésznek. Ilyen előzmények után nyilván bolond vagyok, hogy tovább csinálom. Most is biztos még jókor érek haza, hogy elmehessek valahova jó messzire kocsival egy kosár paradicsomért vagy más egyébért, aztán vissza a városba büdösen, mint egy kámforgyár hogy a fejem épp föl ne robbanjon. Mondom neki mindig, hogy abban az istenverte aszpirinban semmi más nincs, csak víz és liszt a képzelt betegek kedvéért. Mondom, tudod is te, hogy mi az a fejfájás. Azt hiszed, mondom, vacakolnék én ezzel az átkozott kocsival, ha rajtam állna. Megvolnék én enélkül, mondom, mint ahogy megtanultam én már meglenni sok minden nélkül, de ha te kockáztatni akarod az életedet abban az ócska öreg fedeles bricskában a bakon egy nigger kamasszal ám tessék, mert mondom az ilyen Ben-fajtákra az Isten vigyáz, úgy éljek ennyit igazán megtehet, de ha azt hiszed, hogy egy ilyen ezerdolláros kényes masinát majd rábízok egy kamasz niggerre vagy akár felnőttre, akkor már csak vegyél magadnak te mert szeretsz te autóval furikázni mondom tudod te azt jól, hogy mennyire. Dilsey azt mondta, Anya bent van a házban. Bementem a hallba és hallgatództam, de nem hallottam semmit. Fölmentem az emeletre, de amint a szobája elé értem, kiszólt.

– Csak azt szerettem volna tudni, ki az – mondta. – Olyan egyedül vagyok itt, hogy meghallok minden hangot. – Nem kell örökké itt ülnöd – mondom. – Ha akarnád, azzal is tölthetnéd a napot, hogy látogatóba ársz, mint más asszony. Odajött az ajtóhoz. – Már azt hittem, valami bajod van – mondta. – Hogy annyira siettél ma ebédnél. – Tévedni emberi dolog – mondom. – Mit akarsz? – Valami baj van? – kérdi. – Mi lehetne? – mondom. – Hát nem jöhetek haza délután úgy hogy föl ne borítsam az egész házat? – Quentint láttad? – kérdezte. –– Iskolában vanhárom – mondom. Már elmúlt – mondta. – Elütötte már, legalább egy félórája, hogy hallottam. Már itthon kéne lennie. – Kéne? – mondom. – Mikor láttad itthon sötétedés előtt? – Itthon kéne lennie – mondta. – Mikor én kislány voltam... – Volt valakid, aki rendre tanított – mondom. – Neki nincs. – Nem tudok vele mit kezdeni – mondta. – Folyton csak próbálom és próbálom. – De ki tudja miért, nekem nem engeded meg – mondom. – Akkor meg mit panaszkodsz. – Bementem a szobámba. Halkan ráfordítottam a kulcsot és vártam. A kilmcs lenyomódott. Megszólalt kint: Jason. – Mi az? – mondom. – Csak azt hittem valami baj van. – Nincs – mondom. – Tévedtél. – Nem akarlak zavarni – mondta. – Ezt örömmel hallom – mondom. – Nem voltam biztos benne. Azt hittem tévedek. Akarsz valamit? Kis idő múltán azt mondta: – Nem. Semmit. – Aztán elment. Levettem a dobozt, kiszámoltam a pénzt, megint eldugtam a dobozt, kinyitottam az ajtót, és kimentem. Eszembe jutott a kámfor, de most már mindenképpen késő. És különben is még van egy utam. Ott volt az ajtajában, várt. – Kell valami a városból? – kérdem. – Nem – mondja. – Én nem akarok beleszólni a dolgaidba. De nem tudom mi lenne velem, ha veled valami történnék, Jason. – Semmi bajom – mondom. – Csak a fejem fáj. – Szeretném, ha bevennél egy aszpirint – mondta. – Azt tudom, hogy arról az autóról úgyse mondasz le. – Mi köze ehhez a kocsinak? – kérdem. – Hogy kapna az ember a kocsitól fejfájást? – Tudod, hogy a benzinszagtól mindig beteg leszel – mondta. Már gyerekkorodban is. Szeretném, ha bevennél egy aszpirint. – Hát csak szeresd – mondom. – Az nem árt. Beültem a kocsiba, és elindultam vissza a városba. Épp befordultam a főutcára, mikor látom, hogy mint az őrült jön felém egy Ford. Hirtelen lefékez. Hallom, csúszik a kereke, fordul, farol, rákapcsol, és épp az jut eszembe, hát ezek mi az ördögöt akarnak, mikor meglátom a piros nyakkendőt. Aztán fölismertem az ő arcát is, ahogy hátranézett az ablakon. A kocsi beviharzott a sikátorba. Láttam, hogy

megint befordul, de mire én odaértem a hátsó utcába, épp eltűnt megint, mint az őrült. Vöröset láttam. Mikor a piros nyakkendőt fölismertem, azok után, amit mondtam neki, megfeledkeztem én mindenről. Még a fejem se jutott eszembe egészen az első útelágazásig, ahol meg kellett állnom. Csak költjük és költjük a pénzt az utakra, és vesszek meg, mégis olyanok, mintha az ember hullámlemezen próbálna vezetni. Csak azt tudnám, miből gondolják, hogy az ember akár egy talicskával is lépést tud így tartani. Nem fogom szétrázatni a kocsimat, mintha egy Ford volna; annál már többre tartom. Még az is lehet, hogy lopták, akkor meg minek kímélnék. Mert a vér az, mondom, mindig kiüt. Akinek egyszer olyan a vére, mint amilyet ő örökölt, az mindenre képes. Letörlesztetted már vele szemben minden olyan kötelezettségedet, mondom, amivel hited szerint tartozol neki. Én mondom, mostantól fogva ember. csak magadnak tehetszhaszemrehányást, ha egyszer mit tenne helyedben bárki értelmes Na, mondom, egyszer kénytelen vagyoktudod, a felehogy időmet ilyen a istenverte detektívkedésre pazarolni, legalább olyan helyre mennék, ahol megfizetik. Szóval meg kellett állnom az útkeresztezésnél. Akkor eszembe jutott a fejem. Úgy éreztem, valaki belülről veri kalapáccsal. Mondom, én megpróbáltalak meggyőzni, hogy nem érdemes aggódnod miatta; mondom, felőlem mehet a pokolba, amikor csak tetszik, minél előbb, annál jobb. Hát számíthatsz másra, mint a vigécekre meg a városba tévedt ócska cirkuszosokra, hiszen még ezek a helybeli senkik is keresztülnéznek rajta. Te nem tudod, hogy itt mi folyik, mondom, te nem hallod, hogy mit beszélnek, én igen és nyugodt lehetsz, be is fogom a szájukat. Nekünk rabszolgáink voltak itt, mondom, mikor a ti apáitok még döglött kis falusi kócerájokban üldögéltek, vagy olyan földeket műveltek, amik még egy niggernek se kellettek volna, még ajándékba se. Ha ugyan egyáltalán megművelték. Még jó hogy legalább az Isten tett valamit ezért a vidékért, hisz akik lakják, semmit. Péntek délután van, és ameddig innét három mérföldnyire ellátok, minden föld szántatlan, és ahány ép testű férfi a megyében, az mind benn a városban, a cirkuszban. Akár éhen is pusztulhatna itt az idegen, egy lélek nincs a láthatáron hogy legalább azt megkérdezhetné, merre visz az út a városba. Ő meg aszpirint akart etetni velem. Mondom, ha már eszem a kenyeremet, akkor inkább asztalnál eszem. Mert, mondom, te mindig arról beszélsz, hogy mi mindenről mondasz le miértünk, pedig akár tíz új ruhát is vehetnél egy évben azon a pénzen, amit ezekre az istenverte gyógyszerekre költesz. Hisz változtatni úgyse lehet rajta, nem is kell nekem, csak ami dukál, csak legalább ne volna muszáj folyton őket pátyolgatnom, de amíg én kénytelen vagyok napi tíz órát dolgozni, hogy eltartsak egy konyharakomány niggert úgy ahogy azt megszokták és még a cirkuszba is elküldjem őket a környék többi niggerével együtt csak hogy ez itt már elkésett. Mire megérkezik már vége az előadásnak. Egy idő múlva ideért a kocsihoz, s mire nagy sokára sikerült a fejébe vernem hogy mit akarok, hogy találkozott-e egy Forddal, amiben ketten ültek, azt mondta, igen. Továbbmentem hát, s mikor odaértem, ahol a szekérút letér az országútról, észrevettem a guminyomot. Ab Russel kint volt az udvarán, de nem akartam kérdezősködni, és még az istállója is alig tűnt el a szemem elől, máris megpillantottam a Fordot. Megpróbálták elrejteni. Legalább olyan jól sikerült, mint minden más, amit csinál. Mondom, nem mintha azt olyan nagyon kifogásolnám; talán nem is tehet róla, hanem hogy még annyi belátás sincs benne, hogy legalább a családjára tekintettel lenne. Mindig csak attól félek, hogy egyszer úgy botlok beléjük az utca közepén, hogy ott csinálják vagy a téren egy szekér alatt, mint két kutya. Megállítottam a kocsit és kiszálltam. Most aztán járhattam körbe, át egy szántáson, az elsőn, amit láttam, mióta a várost elhagytam, és minden lépésnél úgy éreztem, mintha valaki jönne a nyomomba,

és bunkóval verné a fejem. Folyton csak arra gondoltam, hogy a mezőn túl legalább majd laposon árok, nem kell kínlódnom minden lépésnél, de mikor az erdőbe értem, tele volt bokrokkal, tekereghettem, míg átbújtam köztük, aztán egy vadrózsával benőtt vízmosáshoz értem. Elindultam rajta, de egyre sűrűbb és sűrűbb lett, Earl meg eközben biztos hazatelefonál, hogy hova lettem, és Anya megint kiborul. Mire kijutottam, akkorát kerültem, hogy kénytelen voltam megállni és tájékozódni, hogy merre is lehet a kocsi. Tudtam, hogy nem lehetnek messze tőlem, nyilván ott vannak, ahol a bokor a legsűrűbb, megfordultam hát, hogy visszakínlódjak a kocsihoz. Aztán már azt se tudtam, milyen messze vagyok, meg kellett állnom és hallgatódznom, a fejem meg mintha szét akarna robbanni, oda szállt föl minden vér, amire a alábamnak volt szüksége, a napnem meg csak ereszkedett, oda,mentem, ahonnétigyekeztem egyenesen belesüthetett szemembe,nem a fülem meg csöngött, hallottam semmit. Csak óvatosan lépni, aztán meghallottam egy kutyát vagy mit, és tudtam, hogy ha ez kiszagol engem, már esik is nekem mint az ördög, és egyszeriben nem törődtem már semmivel. Tetőtől talpig csupa koldustetű, gally és szemét voltam, ruhámon belül, a cipőmben, mindenütt, és akkor véletlenül körülnéztem, és látom, épp egy fürt farkasszőlőt markolok. Csak azt nem értettem, miért éppen farkasszőlőt, akkor már mért nem mérgeskígyót vagy más effélét. Nem is bántam hát, el se eresztettem. Csak álltam, míg a kutya el nem ment. Aztán továbbmentem. Fogalmam se volt, hogy a kocsi hol lehet. Képtelen voltam másra gondolni, mint a fejemre, csak álltam egy helyben és azon gondolkodtam, hogy tényleg láttam-e a Fordot, de nem nagyon izgatott az sem hogy láttam-e vagy se. Hadd henteregjen éjjel-nappal akárkivel, aki a városban nadrágot hord, mondom, bánom is én. Nem tartozom én senkinek semmivel pláne akiben csak ennyi a belátás irántam, mi az ördögöt árthatna még nekem azon felül, hogy odaplántálták azt a Fordot, ellopták a délutánomat, Earl elvitte hátra Anyát és megmutatta neki a könyveit, mert ő olyan istenverte erényes, hogy az már nem is evilágra való. Mondom, érezd magad a mennyekben, nem üti bele az orrát senki a dolgodba, csak arra vigyázz, hogy rajt ne kapjalak, mondom, én behunyom a szemem nagyanyád kedvéért, de csak egyszer kapjalak rajta itt, ahol anyám él. Ezek az átkozott kis lenyalt hajú suhancok, azt hiszik, hogy olyan pokoli nagy legények, hát én majd megmutatom nekik, hogy mi az a pokol, mondom, meg neked is. Majd ennek is megmutatom, hogy az az istenverte piros nyakkendője csöngőzsinór a pokol kapuján, ha azt hiszi, hogy a húgommal bújhatja az erdőt. Sütött a nap, bele a szemembe, a vérem meg lüktetett, hogy azt hittem szétmegy a fejem, és hozzá a vadrózsa meg a rám ragadt mindenfélék, aztán odaértem a homokgödörhöz, ahol voltak, és megismertem a fát, ahol a kocsi állt, és amint kimásztam a gödörből, és futva nekieredtem, hallom, hogy indul a kocsi. Ment sebesen, bőgették a dudát. Bőgették egyfolytában, mintha azt mondanák: Öhöm, Öhöm. Öhőőőm, és már tűntek is el. Még jókor értem ki az útra, hogy egy pillanatra lássam őket, mielőtt eltűnnek a szemem elől. Mire a kocsihoz odaértem, már eltűntek szem elől, csak a dudájuk bőgött. Mindegy, mondom, semmi kifogásom ellene: Fuss csak. Fuss, vissza a városba. Fuss haza, aztán próbáld Anyával elhitetni, hogy nem is láttalak a kocsiban. Próbáld meg elhitetni, hogy azt se tudom, ki volt az. Próbáld meg elhitetni, hogy nem is kaptalak rajta hajszál híján az árokban. Próbáld meg elhitetni vele, hogy nem is tetted szét a lábadat. A duda meg csak szólt egyfolytában, Öhhőőőm, Őhhőőőőőm, öhhőőőőőőm, de most már mind halkabban és halkabban. Aztán ez is megszűnt, és hallottam, hogy egy tehén bőg a Russel istállójában. De erre még akkor se gondoltam. Odamentem az ajtóhoz, kinyitottam, fölemeltem a

lábam. tfutott rajtam a gondolat, hogy ez a kocsi egy kicsit jobban megdőlt, mint amennyire az út lejt, de nem jöttem rá, míg be nem szálltam, és el nem indítottam. Na, most aztán ott álltam megfürödve. A nap lemenőben, a város vagy öt mérföldnyire. Még annyi kurázsi se volt bennük, hogy kilyukasszák vagy belevágjanak. Egyszerűen csak leeresztették. Álltam egy ideig, eszembe jutott az a teli konyha nigger, s hogy egynek se volt közülük ideje, hogy fölrakja a pótkereket, és meghúzzon néhány csavart. Tiszta röhej, hisz annyira még ő se lehetett előrelátó, hogy szándékosan, jó előre kivegye a pumpát, hacsak akkor nem jutott eszébe, mikor a másik a levegőt kiengedte. Sokkal valószínűbb, hogy valaki kivette, és odaadta játszani Bennek, hadd legyen vízipuskája, hisz az egész kocsit darabokra szednék, ha ő úgy akarná, és Dilsey persze azt mondaná, Hozzá se érttudod? senki Szívesen a kocsijáhó. Há minek babrálnánk avval? én meg, nigger vagy. Ez a te szerencséd, cserélnék veled, mondom,mink amikor akarod, mert Te ahhoz hogy az ember hülye legyen emészteni magát egy ilyen kis lotyó viselt dolgaiért, fehérnek kell lennie. Fölgyalogoltam Russellékhez. Neki volt pumpája. Úgy látszik ezt merő véletlenségből nem vették számításba. Csak még mindig nem bírtam elhinni, hogy volt pofája hozzá. Ezen elgondolkodtam. Nem tudom, miért, úgy látszik, képtelen vagyok megtanulni, hogy egy nő mindenre képes. Elgondolkodtam. Felejtsük el egy kis időre, hogy én mit érzek irántad, és te mit érzel irántam; én nem viselkednék veled így. Nem viselkednék veled így, akármit csináltál. Mert ahogy mondom a vér az vér, ez ellen nem tehetsz semmit. És ez nem afféle tréfa, amit egy nyolcéves gyerek is kiagyalhatna, hogy kiröhögteted a nagybátyádat egy olyan emberrel, aki piros nyakkendőt hord. Ide jönnek a városba, azt mondják, falusi fajankók vagyunk mind, szerintük kicsi ez a város ahhoz, hogy méltányolnánk őket. És ez a fickó is nem tudja mennyire igaza van. És neki is. Márpedig ha ez a véleménye, akkor menjen csak, a fenébe is, legalább megszabadulok tőle. Megálltam, visszaadtam Russelnek a pumpát, és behajtottam a városba. Betértem a drugstore-ba, megittam egy Coca-colát, aztán elmentem a távíróhivatalba. A tőzsde, 12,21-el zárt, újabb négy ponttal esett. Negyvenszer öt dollár; vásárolj azon valamit, ha tudsz, ő meg azt mondja! Muszáj, hogy pénzem legyen, muszáj, ideadnod, én, Elég szomorú, kérj valaki mástól, én nem kaptam semmiféle pénzt; én dolgozom érte, nem érek rá kunyorálni. Jól ránéztem. – Mondok magának valami újságot – mondom. – Meg lesz lepve, ha megtudja: engem érdekel a gyapotpiac – mondom. – Ugye, ez még soha eszébe se jutott? – Én megpróbáltam kikézbesíteni – mondta. – Az üzletbe kétszer is, meg haza is telefonáltam magának, de nem tudták, hol van – mondta, s közben a fiókjában turkált. – Kikézbesíteni? Mit? – mondom. Átnyújtott egy táviratot. Ez mikor jött? – kérdem. – Körülbelül fél háromkor – mondta. – És most öt perccel múlt öt – mondom. – Én megpróbáltam kikézbesíteni – mondta. – Nem találtam sehol. – Nem az én hibám, mi? – mondom. Fölbontottam, hogy lássam, most miféle hazugsággal jönnek. Istenverte rosszul állhat a szénájuk, ha kénytelenek egész Mississippiig eljönni, hogy havi tíz dollárt lopjanak. Eladni, mondják, piac bizonytalan, árak általában esnek. Legközelebbi kormánynyilatkozattól izgalomra nincs ok. – Mennyibe kerül egy ilyen távirat? – mondom. Megmondta. – Ők fizetik – azt mondja. – Akkor tartozom nekik annyival – mondom. – Ezt én is tudtam. Ezt küldje a címzett költségére –

mondom, és elvettem egy táviratblankettát. – „Vásárolni – írtam. – Piac pánik határán. Esetenkénti árhullámzás célja becsapni még több vidéki palit, aki nem jutott el a távírdába. Izgalomra nincs ok.” – Küldje a címzett költségére – mondom. Ránézett a szövegre, aztán az órára. – A tőzsde már egy órája bezárt – mondta. – Nos – mondom –, ez se az én hibám. Nem én találtam ki; csak vásároltam ott egy keveset, abban a hitben, hogy a távírótársaság majd rendszeresen tájékoztat, hogy ott mi folyik. – Ha befut a jelentés, rögtön kiragasztjuk – mondta. – Igen – mondom. – És Memphisben minden tíz másodpercben ki tudják tenni a hirdetőtáblára? – mondom. – Ma délután ott jártam, hatvanhét mérföldnyire Memphistől. a szövegre. – Azt hogy ezt elküldjem? – kérdezte. –Ránézett Képzelje, még mindig nemakarja, változtattam meg a szándékomat – mondom. Megírtam egy másikat, és kiszámoltam a pénzt. – És ezt is, ha gondolja, hogy ki tudja betűzni, hogy vá-sá-rol-ni. Visszamentem az üzletbe. Hallottam a rezesbandát az utca végéről. Pompás dolog ez a prohibíció. Valamikor a pasas a család egyetlen cipőjével a lábán elment a vasútállomásra, megvette a maga palackozott pálinkáját; ma mind elmennek a cirkuszba meztélláb, a boltosok meg az ajtóban lesik őket, mint a felsorakozott tigrisek vagy más ketrecbe zárt vadállatok, ahogy elmennek előttük. – Remélem, nincs semmi komoly baj – mondta Earl. – Hogy? – mondom. Megnézte az óráját. Aztán odament az ajtóhoz, és megnézte az órát a bíróság épületén. – Neked egy egydolláros krumpli kéne – mondom. – Úgy olcsóbb volna azt hinned, hogy sose pontos. – Hogy? – kérdezte. – Semmi – mondom. – Remélem nem okoztam neked kényelmetlenséget. – Nem volt sok dolgunk – mondta. – Mind a cirkuszban vannak. Semmi baj. – És ha nem – mondom. – Tudod, tehetsz róla. – Mondom, hogy semmi baj – mondta. – Hallom – mondom. – De ha mégis volna, tudod, hogy tehetsz róla. – Föl akarsz mondani? – kérdi. – Ez nem az én üzletem – mondom. – Az én kívánságaim nem számítanak. Csak nehogy azt hidd, hogy jót teszel velem, ha itt tartasz. – Ha akarnál, te jó üzletember is lehetnél, Jason – mondta. – Mindenesetre a magam üzletével törődnék, és mást békén hagynék – mondom. – Nem tudom, mért próbálod mindenáron kirúgatni magad mondta. – Ha akarod, akármikor fölmondhatsz, tudod jól, és akkó sincs köztünk semmi harag. – Talán épp ezért nem mondok fel – mondom. – Én ellátom a magam dolgát, és ez az amiért fizetsz. – Hátramentem, megittam egy pohár vizet, és kimentem a hátsó ajtóhoz. Job végre összerakta a kultivátorokat. Itt csönd volt, s elég hamar enyhült is valamit a fejfájásom. Hallottam, hogy énekelnek, aztán a rezesbanda is megint rázendített. Jól van, legyen az övék a vidék valamennyi húszasa és ötcentese; nem az én hátamból hasítják ki. Én megteszem, ami tőlem telik, de az olyan ember, aki már annyi mindent megért mint én, és nem tudja mit meddig csináljon, az tisztára bolond. Főleg így, hogy ez nekem nem bolt. Ha az én lányom volna, az egészen más, akkor nem érne rá ilyesmire, neki is dolgoznia kéne, hogy eltartson néhány beteget, hülyét és niggert, de akárhogy is, ahhoz, hogy odavegyek valakit, nekem nem lett volna pofám. Annál én jobban tisztelem az embereket, mindenkit, hogy ilyesmit csináljak. Férfi vagyok, kibírom, ilyen az emberi természet, de lássam én azt

az embert, aki tiszteletlenül mer beszélni egy nőről, a barátnőmről, ezeknek az istenverte óasszonyoknak jár örökké a szájuk, csak látnám azt az ájtatos jóasszonyt, aki fele olyan becsületes, mint Lorraine, ha kurva, ha nem. Én azt mondom, ha megnősülnék, te kipukkadnál mint egy luftballon, és ezt tudod is. Még hogy azt mondja, Azt szeretném ha boldog lennél családod lenne és nem dolgoznál értünk mint egy rabszolga. Én már hamarosan nem leszek, akkor megnősülhetsz, de sose találsz magadhoz méltó asszonyt, én meg, Igen, megnősülhetek, de akkor te még a haló poraidból is feltámadsz, te is tudod hogy föl. Mondom, köszönöm, van itt nekem elég nő akiről gondoskodnom kell, ha meg történetesen megnősülnék, biztos kiderülne, hogy a feleségem narkós vagy más efféle. Már csak az hiányzik a családból, mondom. A napa most ment leelhallgatott, a methodista templomhogy mögött, ott röpködtek galambok a csúcsa mikor rezesbanda hallottam, turbékolnak. Még a négy hónapja sincs, körül, hogy s karácsony volt de már most is annyi van, hogy na. Walthall tiszteletesnek van mivel tömni a hasát. Az ember azt hinné, hogy mi itt halomra lődözzük egymást, ahogy ő prédikál, még a puskát is leparancsolja az emberről, ha belebotlik. Csak mondja, mondja, hogy békesség a földön a jóakaratú embereknek, meg hogy egy verébnek nem szabad a földre hullania. De törődik is ő azzal, hogy mennyire elszaporodnak, semmihez semmi köze, az se érdekli hány óra. Adót nem fizet, nem az ő pénzéből kell minden évben kipucolni a toronyórát a bíróságon, ahová odafosnak. Negyvenöt dollárt fizetnek egy embernek, csak hogy kipucolja. A múltkor több mint száz félig kikelt galambfiókát számoltam meg lent a földön. Az ember azt hitte volna lesz annyi eszük, hogy itthagyják a várost. Igaz, mondom, engem se köt ide több, mint egy galambot. A rezesbanda megint rázendített, most valami hangos, pattogós számra, úgy látszik, vége az előadásnak. Na, most boldogok, gondolom. Most kaptak annyi muzsikát, hogy elcsámcsogjanak rajta, míg hazahajtanak tizennégy-tizenöt mérföldnyire, aztán kifognak a sötétben, megetetik és megfejik a ószágot. Csak el kell fütyülniük, amit hallottak, és elmesélniük a vicceket a marháknak, és akkor már ki tudják számítani, mennyit kerestek azon, hogy nem vitték el a jószágot is a cirkuszba. Kiszámítják, hogy az az ember, akinek öt gyereke van és hét öszvére, egy húszast takarított meg mikor elvitte a családját a cirkuszba. Mert ilyenek. Earl hátrajött két csomaggal. – Ez is még elküldeni való – mondta. – Hol van Job bácsi? – Gondolom, elment a cirkuszba – mondom. – Hacsak nem vigyáztál rá. – Nem lóg meg – mondta. – Benne megbízhatom. – Rám célzói? – kérdem. Odament az ajtóhoz, kinézett és fülelt. – Jó ez a zenekar – mondta. – Úgy látszik, oszlik a jónép. – Hacsak itt nem töltik az éjszakát – mondom. A fecskék kezdték, aztán hallom, hogy zsibonganak már a verebek is a bíróság kertjében, a fák közt. Néha-néha fölcsap egy raj, ilyenkor látni is lehet, kavarog a tető fölött, aztán eltűnik. Szerintem ezek is legalább akkora istencsapása, mint a galambok. Az ember a bíróság kertjében még csak le sem ülhet tőlük. Mindjárt: pötty. Pont a kalapodra. De ahhoz egy milliomos kéne, hogy darabját öt centért lelövöldöztesse. De ha csak egy kevés mérget szórnának ki a térre, egy nap alatt megszabadulnánk tőlük; mert ha egy kereskedő nem tudja megakadályozni, hogy az állatai a téren csatangoljanak, jobb ha nem tyúkokat árul, hanem mást, olyasmit, ami nem kér enni, például ekét, vagy hagymát. És ha valaki nem tud a kutyájára vigyázni, akkor vagy nincs szüksége rá, vagy nem ért a kutyához. Ahogy mondani szoktam, ha úgy vezetnek a városban minden üzletet, mintha falusi szatócsüzlet volna, akkor az ember ne csodálkozzék, ha a város faluvá züllik.

– Semmi hasznod belőle, hogy oszlanak – mondom. – Már foghatnak is be és indulhatnak, hogy éjféltájt hazaérjenek. – Persze – mondta. – De élvezték. Hadd költsenek hébe-hóba cirkuszra is. Kegyetlenül megdolgozik egy hegyi farmer, és iszonyú keveset kap érte. – Senkit se kényszerítenek, hogy hegyen gazdálkodjék – mondom. – Arra se, hogy másutt. – Hol lennél te meg én, ha farmerek nem volnának? – mondta. – Hát én most épp otthon – mondom. – Feküdnék, jeges borogatással a fejemen. – Gyakran van neked mostanában fejfájásod – mondta. – Mért nem vizsgáltatod meg rendesen a fogaidat? Ma reggel legalább megnézte mindet? –– Kicsoda? – kérdem. Azt mondtad, ma reggel fogorvosnál voltál. – Talán nem tetszik, hogy üzleti időben fáj a fejem? – mondom. – Mi? – Kezdtek már szállingózni a cirkusztól, jöttek a sikátoron át. – Jönnek – mondta. – Azt hiszem, jobb ha most előremegyek. – Elment. Hát nem furcsa, hogy ha az embernek akármi baja van, a férfiak mindig azt mondják, vizsgáltassa meg a fogát, a nők meg, hogy nősüljön meg. Azt meg, hogy az üzleteidet hogyan bonyolítsd, mindig az mondja meg, aki soha egy valamirevaló üzletet nem csinált. Például ezek az egyetemi tanárok, akiknek egy lyukas fuszeklijuk nincs, de azt bármikor megmondják, hogyan lehetsz milliomos tíz év alatt, arra meg, hogy a gyerekeidet hogyan neveld, az a nő tanít, aki még csak férjet se Atudott fognifordult magának. vén Job be a szekérrel. Elpiszmogott egy ideig, míg végre az ostornyéltartó köré tekerte a gyeplőszárat. – Nohát – mondom. – Jó volt a cirkusz? – Még nem vótam – mondta. – De az este már ottfognak abba a sátorba. – Fenéket nem voltál – mondom. – Már háromkor elmentél, azóta elvagy. Az imént volt itt Mr. Earl, téged keresett. – Én azon vagyok hogy ellássam a dogom – mondta. – Tudja azt Mr. Earl, hun vótam. – Felőlem rászedheted – mondom. – Ne félj, nem mondalak meg neki. – Mr. Earl az utolsó, akit én rászednék – mondta. – Még hogy azzal tőtsem az időmet, hogy túljárjak az eszin, annak, akit még szombat este is szívesen látnék. A maga eszin se próbálnék túljárni – mondta. – Ravasz maga ahhó. Bizony ám – mondta, s úgy tett mintha pokoli sok dolga volna, hisz föl kellett raknia a szekérre vagy öt-hat csomagocskát. – Ravasz maga ahhó. Nincs a városban még egy ember akinek ollan fúrt agya vóna mint magának. – Maga még azt is bolonddá teszi, akinek a seggit rókahájjal kenték – mondta. – Hát az ki? – kérdem. – Hát a Mr. Jason Compson – mondta. – Nee, Dan! Az egyik kerék épp kiesni készült. Figyeltem, legalább a sikátsrc kiér-e hogy ki ne essék. Bár nincs az a jármű, ami egy niggerrel fölborulna. Ott van például az a rozoga tragacs, csak arra jó, hogy az ember szemét sértse, de még száz esztendeig fog ott állni a fészerben, csak hogy a kicsike egy héten egyszer kihajtson vele a temetőbe. Én azt mondom, nem ő lesz az első, aki kénytelen olyasmit is megcsinálni, amihez nem fűlik a foga. Vagy úgy ül be abba a kocsiba, mint egy civilizált ember, vagy otthon marad. Mintha bizony tudná, hogy hova megy, vagy min megy, mi meg egy kocsit és egy lovat tartunk csak azért, hogy ő vasárnap délutánonként kocsikázhasson.

Törődik is Job azzal, hogy kiesik-e a kerék vagy sem, ha egyszer nem kell nagyon messziről visszagyalogolnia. Én azt mondom, másra se valók ezek, csak mezei munkára, ott muszáj dolgozniuk látástól vakulásig. Elrontja őket a jómód vagy a könnyű munka. Csak kerüljenek egy időre fehér ember közelébe, már szart se érnek. Úgy kitanulnak, hogy az orrod előtt lopják a napot, és észre se veszed, mint Roskus, az is csak egyszer hibázott életében, egy szép nap nem ügyelt, aztán meghalt. Lógnak, lopnak, egyre pimaszabbak és pimaszabbak, és a végén még te ravatalozhatod fel őket. No, de ez Earl dolga. Én mindenesetre nagyon utálnám, hogy az üzletemet városszerte egy rozzant öreg niggerrel és egy olyan szekérrel reklámozzam, amiről az ember azt hiszi, hogy nyomban szétesik, ha a sarkon befordul. A nap világította meg bentmegkondult egyre sötétebb lett. Előrementem. A tér kiürült már. Earlmár hátulcsak volt,azaeget páncélszekrényt zártafönt, be, és aztán az óra. – Zárd be a hátsó ajtót – mondta. Hátramentem, bezártam és visszajöttem. – Gondolom, elmégy ma este a cirkuszba – mondta. – Odaadtam neked tegnap azt a két jegyet, nem? – Oda – mondom. – Visszaadjam? – Ugyan, dehogy – mondta. – Csak elfelejtettem, hogy odaadtam-e vagy sem. Ha már megvan, ne vesszen kárba. Bezárta az ajtót, jó éjszakát kívánt és elment. A verebek még mindig ott rajcsúroztak a fákon, de a tér, egy-két autótól eltekintve, üres volt. A drugstore előtt állt egy Ford, de én még csak meg se néztem. rajta, Tudni deszoktam, hogy sok, mikoraz van Énmajd igazán szívesen megpróbálok segíteni ami egyszer sok.már Azt elegem hiszem,valamiből. megtanítom Lustert vezetni, aztán ha kedvük tartja, kergessék őket napestig, én meg majd addig otthon maradok, és Bennel játszom. Bementem és vettem két szivart. Eszembe jutott, hogy amilyen szerencsém van, megint elfog a fejfájás, megálltam hát, és beszélgettem velük egy kicsit. – No – mondja Mac –, azt hiszem az idén ráfizetsz a Yankee-re. – Miért? – kérdem. – Hát a Pennant – mondja. – Nincs a ligában egy csapat se, amelyik meg tudná verni. – Nincs a fenét – mondom. – Azoknak már lőttek – mondom. – Azt hiszed egy csapatnak örökké tart a szerencséje? – Hát azért ez több mint szerencse – mondta Mac. – Én nem fogadok olyan csapatra, amelyikben az a pali játszik, az a Ruth – mondom. – Még akkor se, ha tudom, hogy győzni fog. – Nem? – mondta Mac. – Akár egy tucat embert mondok neked bármelyik ligában, aki játszik úgy, mint ő – mondom. – Mi bajod neked Ruthtal? – kérdi Mac. – Nekem semmi – mondom. – Nincs ellene semmi kifogásom. Csak még a képére se bírok ránézni. – Kimentem. Itt is, ott is kigyulladtak a lámpák, az utcán mindenki hazafelé tartott. De a verebek néha nem nyugszanak, míg teljesen be nem sötétedik. Aznap éjszaka, mikor először gyújtották meg az új lámpákat a bíróság körül, fölébredtek, egész éjszaka röpdöstek, bele-beleütköztek a lámpákba. Ez így ment két-három éjszaka, aztán egy reggel mind eltűnt. De úgy két hónap múltán megint mind visszajött. Hazahajtottam. A házban nem égett még egy lámpa se, de tudtam, az ablakból lesnek, Dilsey meg a konyhában prézsmitál, mintha a magáét kéne melegen tartania, míg haza nem érek. Ha az ember őt

hallja, még azt hiszi, hogy a föld kerekén csak egy vacsora van, mégpedig az, amit az én számlámra pár percig kénytelen melegen tartani. Nohát, legalább úgy érek haza, hogy nem lóg Ben meg az a nigger a kapun mint egy összezárt medve meg majom. Mert csak közeledjék a naplemente, már indul is a kapuhoz, mint a tehén az istállóba, belekapaszkodik, ingatja a fejét, és valahogy nyöszörög magában. Ez itt csak bűnbak, mondom, a te helyedben. Ha az velem történik, ami vele történt azután, hogy a nyitott kapun hülyéskedett, én látni se bírnék többé egyet se. Gyakran eszembe jut, vajon mire gondolhat ott lenn a kapunál, amikor nézi az iskolából hazafelé tartó lányokat, és megpróbál kívánni valamit, s még azt se tudja, hogy kívánni se tudja többé. És hogy mit gondolhat, mikor levetkőztetik, és véletlenül ránéz magára, és bőg mintha csak tudná. De én mégis azt mondom, hogy az se volt elég. Tudom én, mondom, veledhogy mitmiről kéne beszélek, csinálni veled is, meg azt amit Bennel, rendesen viselkednél. És ha nemhogy tudnád, kérdezd Dilseytől, az mindjárt majd megmondja. Anya szobájában égett a lámpa. Hátravittem a kocsit, és bementem a konyhába. Ott találtam Bent és Lustert. – Dilsey hol van? – kérdem. – Tálal? – Fönt az emeleten Miss Cahline-nál – mondta Luster. – Hogy itt mi vót! Mióta Miss Quentin hazagyütt. Majd hogy össze nem verekedtek, Mami tartotta vissza őket. Meggyütt a cirkusz, Mr. Jason? – Meg – mondom. – Hallottam a bandát, azt hiszem – mondta. – De jó vóna elmenni – mondta. – Csak vóna egy húszasom. Bejött Dilsey. – Maga az, meggyütt? – kérdezte. – Hun vót el ilyen sokáig? Tudhassa, mennyi a dogom; mér nem gyütt idejében? – És ha a cirkuszban voltam? – mondom. – Kész a vacsora? – De jó vóna elmenni – mondta Luster. – Elmehetnék, csak vóna egy húszasom. – Majd megmondom én neked hová mégy, nem cirkuszba mondta Dilsey. – Menj be a házba, oszt ülj a fenekeden – mondta. – De nehogy nekem az emeletre főmenj, aztán újra rákezdjék. – Mi baj van? – kérdem. – Az előbb hazagyütt Quentin, és aszonta hogy maga egész délután a nyomába járt, Miss Cahline meg nekiesett. Mér nem hagyja őt békin? Hát nem tud maga civódás nélkül meglenni a húgával egy fedél alatt? – Aligha civódhattam vele – mondom –, hisz reggel óta nem is láttam. Mit mondott, mit csináltam? Rákényszerítettem, hogy iskolába menjen? Elég nem szép tőlem – mondom. – Nohát, törődjön maga a maga dolgával, őt meg haggya békin – mondta Dilsey. – Majd én gondoskodnék rúla, ha maga meg Miss Cahline békin hagynák. Menjen csak be, oszt viselkedjék rendesen, míg beadom a vacsorát. – Csak vóna egy húszasom – mondta Luster. – Most elmehetnék abba a cirkuszba. – Ha meg szárnyad vóna – mondta Dilsey –, most fölröpülhetnél a mennyekbe. Egy szót se többet arrul a cirkuszrul. – Most jut eszembe – mondom. – Kaptam két jegyet a cirkuszba. – Kivettem a jegyeket a kabátom zsebéből. – Oszt maga elmegy? – kérdezte Luster. – Nem én – mondom. – El nem mennék még tíz dollárért se. – Aggyá nekem az egyiket Mr. Jason – mondta.

– Megveheted – mondom. – Megveheted. – Nincs nekem ahhó pénzem – mondta. – Hát az elég baj – mondom. Úgy tettem, mintha menni akarnék. – Aggyá nekem az egyiket Mr. Jason – mondta. – Úgyse kell magának kettő. – Hallgass! – mondta Dilsey. – Hát nem tudod, hogy sose ád senkinek semmit? – Mennyit kér érte? – kérdezte Luster. – Öt centet – mondom. – Nincs annyim – mondta. – Mennyid van? – kérdem. –– Semmim mondta. Úgy is jól–van – mondom, és mentem tovább. – Mr. Jason – mondta. – Mér nem fogod mán be a szád? – mondta Dilsey. – Hát nem látod, hogy csak bosszant? Kell neki mind a kettő. Menjen már Jason, hagyja békin. – Nekem ugyan nem kell – mondom. Visszamentem a tűzhelyhez. – Elégetem. Na, megveszed öt centért? – kérdem. Ránéztem és kinyitottam a tűzhely ajtaját. – Nincs annyim – mondta. – Úgy is jól van – mondom. Az egyiket bedobtam a tűzbe. – Jason! – mondta Dilsey. – Hogy nem szégyelli magát! Mr. Jason – mondta. hónapig mindennap magának a pótkereket. – Nekem készpénz kell––Egy mondom. – Öt centért a főrakom tied. – Elhallgass mán, Luster – mondta Dilsey. Hátrarántotta a gyereket. – Gyerünk. Dobja mán be. Gyerünk. Legyen mán vége. – Öt centért a tied – mondom. – Gyerünk – mondta Dilsey. – Nincs neki öt centje. Gyerünk. Dobja mán be. – Hát jó – mondom. Bedobtam, és Dilsey becsukta a tűzhelyajtót. – Egy felnőtt ember, mint maga – mondta. – Menjen innen a konyhámbul. Hallgass! – szólt rá Lusterre. – Azt akarod, hogy Benjy megint rákezdje? Este majd kerítek neked egy húszast Fronytól, oszt hónap este elmehetsz. De most elhallgass mán. Bementem a nappaliba. Az emeletről nem hallottam semmit. Kinyitottam az újságot. Egy idő múlva bejött Ben és Luster. Ben odament a sötét folthoz a falon, ahol valamikor a tükör lógott, megdörgölte a kezével, nyáladzott és vernyogott. Luster meg piszkálgatni kezdte a tüzet. – Mit csinálsz? – kérdem. – Ma este már nem kell tűz. – Azt akarom, hogy csöndbe maradjon – mondta. – Húsvétkor mindig hideg van. – Csakhogy most nincs Húsvét – mondom. – Hagyd azt a tüzet. Visszatette a piszkavasat, kivette Anya karosszékéből a párnát, odaadta Bennek, az meg lekuporodott a kandalló elé, és elcsöndesedett. Én újságot olvastam. Egy hang sem hallatszott le az emeletről, mikor Dilsey bejött, kiküldte Bent és Lustert a konyhába, és közölte, hogy kész a vacsora. – Jó – mondom. Kiment. Ültem és olvastam az újságot. Egy idő múlva hallom, hogy Dilsey benéz az ajtón. – Mér nem gyün enni? – kérdi. – Várom a vacsorát – mondom.

– Az asztalon van. Mondtam mán. – Igen? – mondom. – Akkor bocsánat. Csak nem hallottam senkit lejönni. – Nem gyünnek – mondta. – De maga gyüjjön és egyék, hadd vihessek föl nekik is valamit. – Betegek? – kérdem. – Mit mondott a doktor, mi bajuk? Remélem, nem feketehimlő? – Gyüjjön, Jason – mondta. – Hadd végezzek mán. – Jó – mondom, és fölvettem az újságot. – Akkor megvárom a vacsorát. Éreztem, hogy figyel az ajtóból. Olvastam az újságot. – Mire való ez, hogy így viselkedik? – kérdezte. – Mikor úgyis tudhassa, mennyi bosszúságom van. – Ha Anya csak egy picit is betegebb, mint máskor, mikor lejön, rendben van – mondom. – De amíg fiatalabb valaki, mint én, és az én kenyeremet eszi,olvastam le kell jönnie az asztalhoz, egye meg. Majd szólj, ha kész a vacsora – mondom, és tovább az újságot. Hallottam,hogy hogyottmászik föl a lépcsőn, nyög és dohog, vonszolja a lábát, mintha ólom volna. Hallottam, ott van Anya ajtajánál, aztán hallottam, hogy Quentint szólítja, mintha az ajtó be lenne zárva, aztán visszamegy Anya ajtajához, aztán Anya megy és beszél Quentinnel. Aztán jöttek lefelé. Én csak olvastam. Dilsey visszajött az ajtóhoz. – Gyüjjön – mondta –, mer képes még valami újabb gonoszságot kitalálni. Ma este aztán kitesz magáér. Bementem az ebédlőbe. Quentin lehajtott fejjel ült az asztalnál. Megint kifestette magát. Az orra akár egy porcelán szigetelő. – Örvendek, hogy le tudtál jönni, hogy ilyen jól érzed magad – mondom Anyának. – Ennyit érted, az a legkevesebb, hogy lejövök asztalhoz mondta. hogy a hogy érzemmegtehetek magam. Én tudom, hogy egy férfi, egész napiazmunka után– örül, ha –a Mindegy, vacsoraasztalnál családja veszi körül. Szeretnék a kedvedbe járni. És szeretném, ha Quentinnel jobban kijönnétek. Annyival könnyebb volna nekem is. – Kijövünk mi – mondom. – Én azt se bánom, ha egész nap bezárkózik a szobájába, ha neki úgy tetszik. Csak ezt az örökös zűrt és az asztalnál ezt a haragszomrádot nem állom. Tudom, hogy ez nagyon nagy kérés, de hát nekem is megvannak a magam szeszélyei a magam házában. Akarom mondani a te házadban. – A tied – mondta Anya. – Te vagy most a ház feje. Quentin nem nézett föl. Kiadtam mindenkinek, s ő nyomban nekilátott. – Szép darab húst kaptál? – kérdem. – Mert ha nem, keresek szebbet. Egy szót sem szólt. – Azt mondtam, szép húst kaptál? – kérdem. – Mi? – mondja. – Igen. Szépet. – Rizst kérsz még? – kérdem. – Nem – mondja. – Engedd meg, hogy adjak még – mondom. – Nem kell – mondja. – Szívesen – mondom. – Csak tessék. – Elmúlt már a fejfájásod? – kérdi Anya. – Fejfájásom? – kérdem. – Féltem, hogy megint fáj a fejed – mondja. – Mikor délután hazajöttél. – Ó – mondom. – Nem, most nem. Annyi dolgunk volt ma délután, hogy egész elfeledkeztem róla. – Azért jöttél későn? – kérdi. Láttam, hogy Quentin felfigyel. Rajta tartottam a szemem. Nem állt

meg a kezében a kés és a villa, de elkaptam a pillantását. Aztán megint a tányérját nézte. Azt mondom: – Nem. Három óra körül kölcsönadtam a kocsim egy pasasnak, és várnom kellett, míg visszahozza. – Egy ideig némán ettem. – Ki volt az? – kérdezte Anya. – Az egyik cirkuszos – mondom. – A húgának a férje elment autókázni valami helybeli nővel, ő meg kergette őket. Quentin ült mereven, csak a szája mozgott. – Nem kéne a kocsidat kölcsönadnod ilyen embereknek – mondta Anya. – Te túlságosan nagylelkű vagy. Én épp ezért kérem–tőled kölcsön, csak lehet. – Már-már én is nem azt hittem mondom. – Dehaépségben visszahozta. Azt mondja, megtalálta, amire vadászott. – Ki volt a nő? – kérdi Anya. – Majd később – mondom. – Nem szeretek ilyesmiről Quentin előtt beszélni. Quentin abbahagyta az evést. Néha-néha ivott egy korty vizet, aztán csak ült, arca a tányér fölött, s egy darabka száraz süteményt morzsolgatott. – Igen – mondta Anya. – Egy asszonynak, aki ennyire el van zárva a világtól, mint én, fogalma sincs, hogy mi folyik a városban. – Nincs – mondom. – Fogalma sincs. – Az én életem annyira más volt – mondta Anya. – Istennek hála, én nem tudok semmi ilyen ocsmányságot. Nem is akarok tudni. Én nem vagyok olyan, mint manapság a legtöbben. Nem szóltam többet. Quentin csak ült, morzsolgatta a süteményt, míg én is be nem fejeztem az evést, aztán megkérdezte: – Elmehetek? – Nem nézett rá senkire. – Tessék? – kérdem. – Hát persze hogy elmehetsz. Ránk vártál? Rám nézett. Elmorzsolta már az egész süteményt, de a keze még mindig mozgott, mintha morzsolgatná, a szeme meg mint akit sarokba szorítottak vagy mi, aztán az ajkát kezdte harapdálni, csuda, hogy meg nem mérgezte még az a sok ólomfesték. – Nagyanya – mondta. – Nagyanya... – Kérsz még enni valamit? – kérdem. – Miért bánik ő így velem, Nagyanya? – mondta. – Én sose bántottam. – Én azt szeretném, ha ti jól kijönnétek egymással – mondta Anya. – Nekem már csak ti maradtatok, és azt szeretném, ha legalább ti jóban volnátok. – Ő kezdte – mondta. – Ő nem hagy nekem soha békét, és akkor nekem is muszáj. Ha nem akarja, hogy itt legyek, mért nem engedi, hogy visszamenjek... – Elég – mondom. – Egy szót se többet. – Akkor mért nem hagy nekem békét? – mondta. – Ő... ha ő... – Ő apád helyett apád neked – mondta Anya. – Az ő kenyerét esszük, te is meg én is. Ahhoz csak oga van, hogy engedelmességet követeljen tőled. – Ő kezdte – mondta. – Ő kényszerített rá. Hiszen ha csak... _ Rám nézett, a tekintete, mint akit sarokba szorítottak, karja meg valósággal rángatódzott. – Hiszen ha csak, akkor? – kérdem. – Akármit csinálok, mindig ő az oka – mondta. – Ha rossz vagyok, az azért van, mert muszáj.

Kényszerít rá. , bárcsak meghalnék! Bárcsak mind meghalnánk! – mondta. Aztán kiszaladt. Hallottuk, hogy fut föl az emeletre. Aztán becsapódott egy ajtó. – Ez az első értelmes dolog, amit életében mondott – mondom. – Ma se volt iskolában – mondta Anya. – Honnan tudod? – kérdeztem. – Bent voltál a városban? – Csak tudom – mondta. – Igazán lehetnél hozzá egy kicsit kedvesebb. – Ahhoz, hogy kedvesebb legyek, nem elég ha csak napjában egyszer látom – mondom. – Meg kell neki mondanod, hogy jöjjön le minden étkezéshez. Akkor majd minden alkalommal egy darab hússal többet kap. Vannak apróságok, amit megtehetnél – mondta. – Például, hogy ne törődjek vele, ha arra kérsz, hogy iskolába kényszerítsem? – mondom. – Ma nem volt iskolában – mondta. – Tudom. Azt mondta elment autózni egy fiúval, és te követted. – Már hogy követhettem volna? – mondom. – Ha egyszer más használta a kocsimat egész délután. De hát akár volt iskolában ma, akár nem, az már a múlté – mondom. – Ha már muszáj aggódnod, aggódj majd hétfőn. – Én azt szerettem volna, ha jól kijöttök egymással – mondta. – De hát ő csupa konokságot örökölt. Quentin is. Én már annak idején erre gondoltam, erre a valószínű örökségre, mikor ezt a nevet adtam neki. Néha egyenest azt hiszem, hogy ő az én keresztem, amit viselnem kell Caddyért és Quentinért. – Jóságos Isten – mondom. – Neked aztán érzékeny lelked van. Nem csoda, ha sikerül örökké betegnek lenned. – Hogy? – mondta. – Ezt nem értem. – Remélem is – mondom. – Egy jámbor asszony sok mindent nem ért meg, amiről jobb, ha nem tud. – Így voltak ők mindketten – mondta. – Mindig ellenem fordultak Apáddal együtt, ha megpróbáltam nevelni őket. Apátok mindig azt mondta, hogy nem szorulnak felügyeletre, úgyis tudják, hogy mi az a tisztaság és becsület, márpedig annál többet nem remélhet valaki, mint hogy erre megtanítják. Most, remélem, meg van elégedve. – Itt van Ben, benne megbízhatsz – mondom. – Fel a fejjel. – Szándékosan kizártak engem az életükből – mondta. – Mindig csak ő volt meg Quentin. Mindig összeesküdtek ellenem. Meg ellened is, bár te még kicsi voltál ahhoz, hogy ezt megértsd. Mindig úgy néztek rád meg rám, mint a kívülállókra, mint Maury bátyádra. Én mindig mondtam Apádnak, hogy túl sok szabadságot ad nekik, túl sokat vannak együtt. Mikor Quentin elkezdett iskolába járni, rákövetkező évben őt is el kellett engednünk az iskolába, így aztán ott is együtt lehettek. Képtelen volt elviselni, hogy bármelyiktek valami olyasmit tegyen, amit ő nem tehet. Ez hiúság volt benne, hiúság és hamis büszkeség. És mikor elkezdődtek a bajai, tudtam, hogy majd Quentin is úgy érzi, hogy neki is valami hasonló rosszat kell tennie. De azt azért nem hittem volna, hogy ennyire önző legyen, ami a... nem is álmodtam volna, hogy ő... – Talán tudta, hogy ez itt lány lesz – mondom. – És még egy lánnyal többet már nem bírt volna elviselni. – Ő visszatarthatta volna – mondta. – Úgy látszott, ő az egyetlen ember, akire az a lány némileg hallgat. De gondolom ezt is az Úr mérte rám. – Igen – mondom. – Elég baj az, hogy nem én voltam az ő helyében. Akkor neked most jóval könnyebb lenne. – Azért beszélsz így, hogy engem bánts – mondta. – Ámbár meg is érdemlem. Mikor szóba került,

hogy eladjuk a földet, hogy Quentin a Harvardra mehessen, megmondtam Apádnak, hogy neked is ugyanannyit kell kapnod. Mikor aztán Herbert fölajánlotta, hogy bevisz téged a bankba, azt mondtam, Jason egyelőre biztosítva van, de mikor egyre több és több lett a kiadás és kénytelen voltam eladni a bútorokat és a legelő megmaradt részét, rögtön írtam és megmagyaráztam neki, hogy ő meg Quentin megkapták részüket, sőt még a tiédet is, és most rajta a sor, hogy téged kárpótoljon. Ezt meg is fogja tenni, mondtam, Apád iránti tiszteletből. Akkor még hittem. De hát én csak egy szegény öregasszony vagyok; engem arra a hitre neveltek, hogy az ember tulajdon vére kedvéért megtagadja önmagát is. Az én hibám. Joggal teszel nekem szemrehányást. – Azt hiszed, hogy én rászorulok más segítségére, hogy másként nem tudok megállni a lábamon? – kérdem. – És főleg egy olyan nőtől, aki még azt se tudja megmondani, hogy ki a gyereke apja? – Jason! – mondta. – Jó – mondom. – Nem úgy értettem. Persze hogy nem. – Nem, ezt nem tudom elhinni, ez nem lehet, hát nem szenvedtem én eleget? – Akkor ne hidd – mondom. – Nem is úgy értettem. – Reméltem, hogy legalább ettől megóv a sors – mondta. – Meg, persze hogy meg – mondom. – Annyira hasonlít mindkettőjükhöz, hogy efelől semmi kétség. – Ezt nem bírnám elviselni – mondta. – Hát ne gondolj rá – mondom. – Vannak még olyan aggodalmaid, hogy nincs idehaza éjszaka? – Nincsenek – mondta. – Megmagyaráztam neki, hogy ez az ő érdekében van, és hogy egy szép napon még meg fogja köszönni nekem. Magával viszi a könyveit, és tanul, azután, hogy rázárom az ajtót. Látom, néha még tizenegykor is ég nála a lámpa. – Honnan tudod, hogy tanul? – kérdem. – Nem tudom mi mást csinálhatna ott egyedül – mondta. – Olvasni sose olvas. – Nem – mondom. – Nem tudhatod. S még hálát adhatsz érte a^ sorsodnak – mondom. Csakhogy mi értelme az ilyesmit hangosan kimondani. Csak arra volna jó, hogy megint rákezdje nekem. Hallottam, hogy fölmegy az emeletre. Aztán Quentint szólította, és Quentin azt mondta, Tessék? az ajtón keresztül. – Jó éjszakát – mondta Anya. Aztán hallottam a kulcsot a zárban, és Anya visszament a szobájába. Mikor végigszívtam a szivaromat és fölálltam, a lámpa még mindig égett. Láttam az üres kulcslyukat, de egyetlen hangot nem hallottam. Csöndben tanult. Lehet, hogy erre az iskolába szoktatták rá. Jó éjszakát kívántam anyámnak, bementem a szobámba, kivettem a dobozt, és újra megszámoltam a pénzt. Hallottam, hogy a Nagy Amerikai Herélt horkol, mint egy fűrészmalom. Olvastam valahol, hogy így szokták, ha azt akarják, hogy egy férfinak női hangja legyen. Lehet ám, hogy ő nem is tudta, hogy mit csinálnak vele. Azt se hiszem, hogy tudta volna, hogy mit akart, vagy hogy miért ütötte le Mr. Burgess a kerítéskaróval. És ha akkor, mikor még hatott az éter, egyenesen elküldik Jacksonba, soha észre nem veszi, hogy valami megváltozott. De hát ez nagyon egyszerű lett volna ahhoz, hogy egy Compsonnak eszébe jusson. Még ha kétszer ilyen bonyolult lett volna. Azzal is addig kellett várni, amíg kitört és megpróbált leteperni egy kislányt a nyílt utcán, az apja szeme láttára. Nos, mondom, még ez sem volt elég, hamar abbahagyták. Legalább kettőről tudok még, akinek valami effélére volna szüksége, s az egyik még csak mérföldnyi messze sincs. De végül is még abba sem vagyok biztos, hogy ez használna neki. Ahogy én mondom, aki egyszer cafka, az cafka. Csak egyszer legyen egy napom, mikor senki istenverte New York-i zsidó nem ad tanácsot, hogy mit

csináljak. Nem akarok én császár lenni; palizzák be csak ilyesmivel ezeket az okosokat. Csak egy becsületes lehetőséget akarok, hogy visszakapjam a pénzemet. És ha egyszer visszakapom, akkor felőlem csődítsék ide az egész piroslámpás utcát és diliházat, aludjanak ketten az ágyamban, a harmadik meg akár üljön a helyemre az asztalnál is.

1928 ÁPRILIS NYOLCADIKA Fakón, hűvösen hajnalodott, s a szürke fény északkelet felől emelkedő fala nem foszlott párává, hanem mintha apró és gonosz porszerű szemcsékké esett volna szét, s ezek, mikor Dilsey kinyitotta a kunyhó ajtaját és kilépett, mint a tű döftek bele oldalról a testébe, szitált a köd, mintha nem is pára volna, hanem valami híg, félig dermedt olajhoz hasonló anyag. Főkötőjén kemény fekete szalmakalap ült, bíborvörös selyemruha volt rajta, s azon valami megnevezhetetlen koszlott szőrmével szegett gesztenyebarna bársonyköpeny, megállt az ajtóban, beesett beszédes arcát az égre emelte, fölemelte szikár, pikkelyes kemény kezét is, félrevonta köpenyét és ruhája melle részét vizsgálgatta. A ruha lazán lógott a vállán petyhüdt melle fölött, majd kissé megfeszült a hasán, míg végül az alsóruhákon, amelyeket Dilsey a tavasz és a meleg napok érkeztével rétegenként hántott le magáról, egészen kigömbölyödött a halál és a királyi fenség színeit viselve. Dilsey valamikor régen nagy testű asszony volt, de csontvázát most már csak lazán borította a száraz bőr, s csak a hasán feszült meg szinte vízkórosan, mintha ott még az izmok és a szövetek megőriztek volna valamit régi bátorságukból és erejükből, amit addig-addig koptattak az évek, míg Dilseyből már nem maradt más, csak a megszelídíthetetlen csontváz, ez a fölmeredő rom vagy mezsgyekaró a szunnyadó és láthatatlan zsigerek fölött, afölött meg a horpadt arc, mely maga is azt a benyomást keltette, hogy a csontok kívül vannak a testen, ez a megadó és mégis döbbent, gyermekesen csalódott arc, melyet a szeles égre emelt, míg csak meg nem fordult, vissza nem lépett a házba, és be nem csukta maga mögött az ajtót. Az ajtó körül csupasz volt a föld. Több nemzedéknyi meztelen talptól patinás, akár az óezüst vagy a mexikói házak kézzel tapasztott fala. A ház mellett három eperfa állt és borította a házat nyaranta árnyékba; pihés, később majd széles-nyájas leveleik most megannyi tenyérként rezegtek laposan a szélben. Két szajkó került a semmiből, két tarka szövet- vagy papírfoszlány, fölkapta és berakta őket a szél az eperfák lombjai közé, ott röpködtek most nyers hirtelenséggel, megkönnyebbülten, belerikoltottak a szélbe az meg mint papír- vagy szövetfoszlányokat szaggatta le és ragadta el harsány kiáltásaikat. Jött még három, ide-oda röpködtek a torz ágak közt rikoltozva. Kinyílt a kunyhó ajtaja, s megint fölbukkant Dilsey, ez alkalommal filc férfikalapban, katonaköpenyben, a köpeny kirojtosodott szegélye alól kilógott kékföstő vászonruhája, föl-földuzzasztotta a szél, lobogott körülötte, ahogy átvágott az udvaron és fölment a lépcsőn, a konyhaajtóhoz. Egy pillanatra rá megint föltűnt, most nyitott esernyő volt a kezében, ferdén maga elé tartotta a szélben, átvágott a farakáshoz, letette az ernyőt, még mindig nyitva. De rögtön utánanyúlt, elkapta, fogta erősen, s közben körülnézett. Aztán becsukta, letette, behajtott karját megrakta tűzifával, a fát melléhez szorította, fölvette az ernyőt, nagy kínnal kinyitotta, fölment a lépcsőn, sikerült megőriznie a fa ingatag egyensúlyát s mégis becsuknia az ernyőt, betámasztotta az ajtó mellé a sarokba, a fát meg a tűzhely mögé a ládába rakta. Aztán levetette a köpenyt és a kalapot, leakasztott egy koszos kötényt a falról, fölkötötte és tüzet rakott. Miközben ezzel foglalatoskodott, a rostélyt rázta, a tűzhely ajtajait csapkodta, Mrs. Compson már kiabált is érte föntről a lépcsőházból. Steppelt fekete selyempongyola volt rajta, kezével szorosan összefogta a nyakán. Másik kezében vörös termofort tartott, és egyenletes időközökben, egyhangúan le-lekiabált a vaksötétbe alámerülő, majd egy ablak szürke fényében földerengő lépcsőházba: – Dilsey! – Egyhangúan szólongatta – Dilsey! Dilsey! – hangsúlytalanul és sietség nélkül, mintha a

válaszra már nem is ügyelne. – Dilsey! Dilsey válaszolt, abbahagyta a rostélyrázást, de mielőtt még a konyha túlsó végébe ért volna, Mrs. Compson megint szólította, s még ki sem ért az ebédlőből, feje ki sem rajzolódott az ablak szürke foltján, megint. – Jó-jó – mondta Dilsey. – Jó-jó, gyüvök mán. Megtöltöm mingyán, csak legyen mán melegvizem. – Fölemelte a szoknyáját, fölmászott a lépcsőn, teljesen elállta a szürke fény útját. – Már nem tudtam elképzelni, mi van veled – mondta Mrs. Compson. – Legalább egy órája fekszem már ébren, és még egy hangot se hallottam a konyhából. – Tegye csak oszt menjen ágyába – mondta Görnyedten, nagy kínnal, zihálva vánszorgott föl ale,lépcsőn. – Egyvissza perc ésazlesz tűz, még kettő Dilsey. és melegvíz is. – Egy órája fekszem már így legalább – mondta Mrs. Compson. – Már azt hittem, arra vársz, hogy én jöjjek le és rakjak tüzet. Dilsey fölért, és elvette a termofort. – Mingyán meglesz, egy perc – mondta. – Luster elaludt reggel, féléccaka fönn vót, abban a cirkuszban. Megrakom én a tüzet magam. Menjen csak, ne verje föl a többieket, míg el nem készülök. – Ha megengeded, hogy Luster olyasmit csináljon, ami akadályozza a munkájában, te adod meg az árát – mondta Mrs. Compson. – Jason nem fog örülni neki, ha meghallja. Tudod, hogy nem. – Nem a Jason pénzin vót – mondta Dilsey. – Abbiztos. – Elindult lefelé a lépcsőn. Mrs. Compson befordult a szobájába. Befeküdt az ágyba, de még mindig hallotta, hogy Dilsey megy lefelé a lépcsőn valami iszonyú és kínos lassúsággal, mely egyenesen őrjítő lett volna, ha egyszerre meg nem szűnik a távolban parányira zsugorodott lengő ebédlőajtón túl. Dilsey belépett a konyhába, megrakta a tüzet, és nekifogott elkészíteni a reggelit. De félbehagyta a munkát, odament az ablakhoz, és kinézett a kunyhójára, aztán odament az ajtóhoz, kinyitotta és kikiáltott a szélbe. – Luster! – kiáltotta, aztán állt és fülelt elfordított arccal, hogy ne érje a szél. – Luster, hallod? – Fülelt, s már éppen újra kiáltani akart, mikor Luster fölbukkant a konyha sarkánál. – Tessék? – kérdezte Luster ártatlanul, olyan ártatlanul, hogy Dilsey, aki fölülről nézett le rá, egy pillanatra megdermedt, a döbbenetnél is mélyebb megdöbbenéstől. – Hun vótál? – kérdezte. – Sehun – mondta Luster. – Csak itt a pincében e. – Micsinátá te a pincébe? – kérdezte Dilsey. – Gyere mán be az esőről, te kótya. – Nem csinátam én semmit – mondta Luster. Jött föl a lépcsőn. – Be ne merj ide gyünni egy öl fa nélkül – mondta Dilsey. – Nekem kellett behoznom a fát is helyetted, meg tüzet raknom. Há nem megmondtam neked az este, hogy addig el ne menj, míg tele nem hordtad a ládát fával? – Meg is vót – mondta Luster. – Én telehordtam. – Talán bizony lába kelt, mi? – Azt nem tudom. Én nem nyúltam hozzá. – Nohát, akkor hord tele most – mondta Dilsey. – Aztán menj és nézz utána Benjynek. Becsukta az ajtót. Luster odament a farakáshoz. Az öt szajkó ott keringett a ház fölött, rikoltozva, aztán be megint az eperfák közé. Csak nézte őket. Fölvett egy követ, és feléjük hajította. Híjj! – kiáltotta. – Mars vissza a pokolba, odavalók vagytok. Még nincs hétfű. Hegymagasan megrakodott tűzifával. Át se látott fölötte, vakon botorkált a lépcsőhöz és föl,

csattanva nekiment az ajtónak, hullottak a hasábok. Dilsey jött, kinyitotta az ajtót előtte, ő meg végigbotorkált a konyhán. – Luster! – kiáltott rá Dilsey, de akkor már mennydörgő robajjal zúdította be a fát a ládába. – Amindenit! – mondta. – Föl akarod verni az egész házat, mi? – mondta Dilsey, és nyitott tenyérrel nyakon vágta. – No menj, oszt öltöztesd föl Benjyt. – Mhm – mondta Luster. Elindult a külső ajtó felé. – Hová mégy? – kérdezte Dilsey. – Gondútam megkerülöm a házat, oszt elöl mének be, hogy fő ne ébresszem Miss Cahline-t. – Menj csak a hátsó lépcsőn, ahogy mondtam, oszt őtöztesd föl Benjyt – mondta Dilsey. – Lódulj. – MhmDilsey – mondta Luster. Visszafordult és aazlángost. ebédlőajtón mentrázogatta ki. Egy idő múltán megszűnt az ajtó lengése. nekifogott, hogy elkészítse Kitartóan a szitát a gyúródeszka fölött, s énekelt, először csak magában, valami vissza-visszatérő, szomorú és panaszos, igénytelen, dallamtalan dalt, még szövege se volt, s szitálta-szitálta kitartóan a könnyű lisztet a gyúródeszkára. A tűzhely már árasztotta a meleget a helyiségben, és eltöltötte a tűz mormoló mollhangjával, ő is hangosabbra váltott, mintha a meleg egyre inkább fölolvasztotta volna a hangját, s akkor Mrs. Compson megint elkezdte szólongatni odaföntről. Dilsey fölemelte a fejét, mintha a szeme áthatolhatna és át is hatolna a falon és a mennyezeten és látná az öregasszonyt steppelt pongyolájában fönn a lépcső tetején, amint a nevét mondogatja gépies egyhangúsággal. – Ó, Istenem – mondta Dilsey. Letette a szitát, kezét beletörülte a kötője szegélyébe, elvette a termofort a székről, ahova letette, és kötényével megfogta a teáskanna fülét. A kannából akkor kezdett halkan súgni a gőz. – Egy perc – kiáltotta vissza. – Épp most forr föl a víz. De Mrs. Compsonnak most nem a termofor kellett. Dilsey nyakon fogta a gumipalackot, mint egy döglött tyúkot, kiment, megállt a lépcső alján, és fölnézett. – Há nincs vele fönn Luster? – kérdezte. – Luster még nincs a házban. Csak fekszem itt, és várom, várom, hogy mikor jön. Tudtam, hogy el fog késni, de azt reméltem, hogy még jókor jön, és nem hagyja, hogy Ben fölzavarja Jasont a hét egyetlen reggelén, mikor Jason nyugodtan alhat. – Nem tom hogy gondújja, hogy valaki nyugodtan alhat, ha maga a lépcsőházban kiáltozik az ember után hajnalban – mondta Dilsey. Nagy kínnal nekivágott a lépcsőnek. – Mán egy félórája, hogy főküdtem azt a gyereket. Mrs. Compson összefogta a pongyolát a nyakán, és Dilseyt figyelte. – Most mit akarsz? – kérdezte. – Fölőtöztetni Benjyt oszt levinni a konyhába, hogy fő ne ébressze Jasont és Quentint – mondta Dilsey. – Csinálod már a reggelit? – Az is meglesz – mondta Dilsey. – Menjen csak vissza az ágyába, míg Luster magánál is be nem fűt. Hideg van ma reggel. – Érzem – mondta Mrs. Compson. – Olyan a lábam, mint a jég. Arra ébredtem, hogy olyan hideg. – Figyelte, hogyan mászik fel Dilsey a lépcsőn. Sokáig tartott. – Tudod, hogy mennyire bosszantja Jasont, ha késik a reggeli – mondta. – Egyszerre csak egy dogot tudok csináni – mondta Dilsey. No, menjen csak vissza az ágyába, ne legyen maga is a lábom alatt ma reggel. – Ha te most mindent ott akarsz hagyni, csak hogy fölöltöztesd Benjamint, akkor én inkább lemegyek és megcsinálom magam. Te is tudod, hogy Jason milyen, ha késik a reggeli.

– Oszt ki eszi meg majd, amit maga összekotyvaszt? – mondta Dilsey. – Nem mondaná meg? Ugyan mán – mondta, miközben fölfelé vonszolta magát. Mrs. Compson állt és nézte, ahogy jött fölfelé, fél kezével a falnak támaszkodva, fél kezével meg a szoknyáját tartva. – Csak azért akarod fölébreszteni, hogy fölöltöztesd? – kérdezte. Dilsey megtorpant. Már emelte a lábát, hogy föllépjen a következő lépcsőre, kezével a falat támasztotta, de most formáját vesztve meggörnyedt mozdulatlanul, mögötte az ablak szürke foltja. – Hát még nem ébredt föl? – kérdezte. – Mikor benéztem hozzá, még nem – mondta Mrs. Compson. – De már itt az ideje. Fél nyolckor mindig fölébred. Tudod jól. Dilsey nem szólt semmit. se mozdult, bár Mrs. Compson csakazegy foltot a helyén, tudta, hogy Meg lehajtotta kissé a sfejét, s most úgy állnem ott, látta, kezében üreselmosódott termofor nyakával, mint tehén az esőben. – Nem neked kell elviselned – mondta Mrs. Compson. – Te nem vagy felelős semmiért. Te elmehetsz. Nem neked kell a terhét viselned nap nap után. Te nem tartozol se neki, se Mr. Compson emlékének semmivel. Tudom, hogy benned sose volt semmi gyöngédség Jason iránt. Még csak nem is próbáltad soha titkolni. Dilsey nem szólt semmit. Lassan megfordult, és leereszkedett a lépcsőn, fél kezével a falat támasztotta, s fokonként ugyanarra a lábára zökkent, mint a kisgyerek. – No menjen csak vissza, őt meg hagyja békin – mondta. – Be se menjen hozzá. Főküdöm én hozzá Lustert, csak megtaláljam. Hagyja csak békin. Visszament a konyhába. Megnézte a tüzet, aztán fejére borította a kötényt, fölöltötte a katonaköpenyt, kinyitotta a külső ajtót és erre is, arra is végignézett az udvaron. Testét körülkúszta a szél, gorombán és szorosan, de azonkívül semmi más nem mozdult az udvaron. Leereszkedett a lépcsőn, óvatosan, mintha nem akarna zajt csapni, és megkerülte a konyha sarkát. Amint befordult, Luster hirtelen és ártatlanul fölbukkant a pinceajtóban. Dilsey megtorpant. – Hát te micsinász ott? – kérdezte. – Semmit – mondta Luster. – Mr. Jason aszonta, keressem meg, hun folik be a víz a pincébe. – Aszonta, aszonta, de mikor? – kérdezte Dilsey. – Tavaly újévkor, mi? – Most alusznak, gondútam, utánanézek – mondta Luster. Dilsey odament a pinceajtóhoz, Luster félreállt, ő meg lekémlelt a nyirkos, föld- és hamuszagú, gumibűzös sötétbe. – Hm – mondta Dilsey. Megint ránézett Lusterre. A gyerek egyenesen, ártatlanul és nyíltan viszonozta pillantását. – Nem tom, te mit csinátá ott, de nincs ott neked semmi keresnivalód. Nem elég a többi, még te is bosszantani akarsz? Menj föl, oszt gondoskodj Benjyrül, hallod? – Mhm – mondta Luster. Fürgén elindult a konyha felé. – Te – mondta Dilsey –, hozzá nekem addig is egy öl fát. – Mhm – mondta Luster. Leszaladt Dilsey mellett a lépcsőn, és odament a farakáshoz. Mikor egy perc múltán, megint csak láthatatlanul és vakon, mintha fából rakott bálványkép bélé volna, nekitántorodott az ajtónak, Dilsey ajtót nyitott neki, és biztos kézzel vezérelte át a konyhán. – Csak merd megint belehajítani a ládába – mondta. – Csak merjed. – Mán pedig fogom – lihegte Luster. – Másképp nem tom lerakni. – Akkor csak maradj, és tartsd egy kicsit – mondta Dilsey. Darabonként szabadította meg a fától. – Mi ütött beléd ma reggel? Máskor, ha fáér kűdlek, a világér be nem hoznál hatnál többet egyszerre. Mi gyütt rád, hogy „ennyit hozol, meg tudnád mondani? Tán nem ment még el az a cirkusz?

– De. Elment mán. Dilsey berakta az utolsó darab fát is a ládába. – Nohát akkor menj föl Benjyert, ahogy mondtam – mondta. – Oszt nehogy ám még valaki kurjongasson nekem az emeletről, hallod-e, amíg nem harangozok. – Mhm – mondta Luster. Eltűnt a lengőajtón, Dilsey rátett még egy kis fát a tűzre, majd visszament a gyúródeszkához. Megint énekelt. Egyre melegebb lett a konyhán. Dilsey bőre, ahogy tett-vett, összeszedegette maga körül az ételt, amiből majd reggelit készít, mind színesebben csillogott, nem volt már olyan fakó hamuszürke, mint az előbb még ő is meg Luster is. A kredenc fölött, láthatatlanul, vagyis csak este a lámpafénynél láthatóan, de akkor is mélységes titokzatosan, merta csak mutatója most volt, ötöt egy falióra mintegy bevezetésképpen, olyan hangosan, mintha torkátegy köszörülné, ütött. ketyegett, és – Nyolc óra – mondta Dilsey. Megállt, fölemelte a fejét, fülelt. De semmi más neszt nem hallott, csak a tűzét és az óra ketyegését. Kinyitotta a sütőt, megnézte a tepsit, amiben a lángos sült, aztán úgy maradt meghajolva, és hallgatta, hogy lefelé jön valaki a lépcsőn. Hallotta a lépteket az ebédlőben, aztán kinyílt a lengőajtó és belépett Luster, s nyomában egy megtermett férfi, akit mintha olyan anyagból gyúrtak volna, amelynek részecskéi nem tapadnak, nem is tapadhatnának sem egymáshoz, sem a vázhoz, amely összefogja őket. Bőre élettelennek látszott. Szőrtelen volt, és vízkóros is, cammogva, tétován járt, mint valami idomított medve. Haja fakó és finom szálú. Simán a homlokába fésülve hordta, mint a gyerekek a daguerrotípiákon. Szeme tiszta, fakó búzavirágkék, két vastag ajka nyitva, ésfázik? nyáladzott kissé.Dilsey. Beletörölte kezét a kötényébe, és megérintette a férfi kezét. – Nem – kérdezte – Hát ha ő nem, én igen – mondta Luster. – Mindig hideg a húsvét. Még nem is vót, hogy más lett vóna. Miss Cahline aszongya, ha nem vót ideje még elkészíteni a termoforját, akkó mán ne is törődjék vele. – Ó, Istenem – mondta Dilsey. Odahúzott egy karosszéket a sarokba a fásláda és a tűzhely közé. A férfi szófogadóan odament és leült. – Nézd mán meg az ebédlőben, hova tettem le azt a termofort – mondta Dilsey. Luster elhozta a termofort az ebédlőből, Dilsey megtöltötte, és odaadta neki. – Siess, no – mondta. – Nézd meg, fölébredt-e már Jason. Mondd meg nekik, hogy kész a reggeli. Luster kiment. Ben csak ült a tűzhely mellett. Lazán ült, teljesen mozdulatlanul, csak a feje bólogatott szakadatlanul, miközben nyájas homályos pillantásával követte Dilsey mint tesz-vesz a konyhában. Luster visszajött. – Fönn van – mondta. – Miss Cahline aszongya tálaljon. – Odament a tűzhelyhez, és tenyerét a karika fölé tartotta. – Fönn van ő is. Bal lábbal kelt föl. – Mámeg mi a baj? – kérdezte Dilsey. – Mész onnét? Hogy csinájak én valamit, ha te ott állsz a tűzhelynél? – Fázom – mondta Luster. – Akkor jutott vóna eszedbe, mikor lenn vótál a pincébe – mondta Dilsey. – Mi baja Jasonnak? – Aszongya hogy Benjy meg én betörtük az ablakot a szobájában – mondta Luster. – Be van törve? – kérdezte Dilsey. – Ő aszongya – mondta Luster. – Aszongya én törtem be. – Mán hogy törted vóna, mikor a szobája éjjel-nappal be van zárva. – Aszongya kővel dobtam be – mondta Luster. – Oszt bedobtad? – kérdezte Dilsey.

– Á – mondta Luster. – Ne hazudj nekem te gyerek – mondta Dilsey. – De ha egyszer nem én vótam – mondta Luster. – Kérdezze meg Benjyt, ha nem hiszi. Nem is láttam azt az ablakot. – Hát akkó ki tqrte be? – kérdezte Dilsey. – Azér van az egész, hogy Quentint főverje – mondta, és kivette a tepsit a sütőből. – Azér hát – mondta Luster. – Micsoda népek. Jó hogy nem vagyok közibük való. – Hogy nem? – mondta Dilsey. – Adta nigger kölyke, maj mondok én neked valamit. Szorult te beléd is annyi Compson komiszság, mint akármelyikükbe. Oszt biztos, hogy nem te törted be azt az ablakot? – Mán minek törtem vóna? – Hát máskor minek komiszkodol? – kérdezte Dilsey. – Inkább rája vigyáznál, hogy meg ne égesse a kézit, míg megterítek. Átment az ebédlőbe, hallották, hogy tesz-vesz, aztán visszajött, kitett egy tányért a konyhaasztalra és megrakta. Ben figyelte, nyáladzott, s halkan, mohón nyámmogott. – Jól van, aranyoskám – mondta Dilsey. – Itt a reggelije. Hozd ide a székit Luster. – Luster odahúzta a széket, és Ben nyöszörögve, nyáladzva leült. Dilsey asztalkendőt kötött a nyakába, és a csücskével megtörölte Ben száját. – Ügyelj ám, hogy össze ne piszkítsad azt az asztalkendői – mondta, és kezébe nyomta Lusternek a kanalat. Ben fölhagyott a nyöszörgéssel. a kanalat, mint emelkedik a szájához. számára az étvágy is izommunkát jelentene, sNézte az éhség önmagában nem léteznék, hisz aztMintha se tudta, mi az,még hogy éhség. Luster ügyesen és szórakozottan etette. Néha-néha összeszedte annyira a figyelmét, hogy becsapja a kanállal Bent, ilyenkor az a semmire harapott rá, nem a kanálra, de Luster esze most láthatólag máson járt. Másik keze a szók támláján nyugodott, s tétován, finoman mozgott az élettelen felületen, mintha az élettelen semmiből valami hallhatatlan dallamot igyekeznék kicsalni; egyszer még arról is megfeledkezett, hogy a kanállal bosszantsa Bent, ujjával a puszta fán hangtalan és bonyolult arpeggiót pengetett, míg csak Ben nyöszörgése vissza nem térítette. Dilsey föl-alá járkált az ebédlőben. Megcsöndített egy csengő hangú harangocskát, s Luster a konyhában hallotta, hogy Mrs. Compson és Jason jön le a lépcsőn, aztán Jason hangját is hallotta, s még a szeme fehérje is kilátszott a nagy füleléstől. – Nem, nem ők törték be – mondta Jason. – Az biztos, tudom, hogy nem. Lehet, hogy akkor tört be, mikor megfordult a szél. – Nem értem, hogyan történhetett – mondta Mrs. Compson. Hisz a szobád egész nap zárva van, úgy ahogy itt hagyod, mikor bemégy a városba. Be se lép senki, csak vasárnap, takarítani. Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy én valahova is bemegyek, ahova nem akarják, hogy bemenjek, vagy hogy másnak megengedem, hogy bemenjen. – Hát mondtam én azt, hogy te törted be? – kérdezte Jason. – Nem akarok én bemenni a szobádba – mondta Mrs. Compson. – Én tiszteletben tartom mindenki magánügyeit. Még akkor se lépném át a küszöbét, ha kulcsom volna hozzá. – Igen – mondta Jason. – Tudom, hogy nem jó hozzá a kulcsod. Azért cseréltettem ki a zárat. Csak azt szeretném tudni, hogy hogyan törhetett be az az ablak. – Luster aszongya, nem ő törte be – mondta Dilsey. – Azt tudom, meg se kell kérdeznem – mondta Jason. – Quentin hol van? – kérdezte.

– Hát hun van minden vasárnap reggel? – mondta Dilsey. – Mi ütött magába pár nap óta? – Nos, azután majd másképp lesz – mondta Jason. – Menj föl, és mondd meg neki, hogy kész a reggeli. – Ugyan, hagyja mán békin, Jason – mondta Dilsey. – Tudja, hogy hétközben úgyis fölkel a reggelihez minden reggel, vasárnap meg Miss Cahline hagyni szokja, hadd maradjon ágyban. – Nem tarthatok egy konyharakomány niggert, csak hogy az ő kedvét lessé, akárhogy is szeretném – mondta Jason. – Menj, és mondd meg neki, hogy jöjjön le reggelizni. – Senkinek sem kell várni rá – mondta Dilsey. – Betettem a reggelijét a melegítőbe, oszt ha... – Nem hallod? – mondta Jason. – Hallom, hallomés– Ben. mondta Dilsey. – Hallja mindenki, itthun van. Ha nem Quentin és a mamája, hát Luster Csak tunnám, minekmagát hagyja ezt, MisshaCahline? – Tedd, amit mond – mondta Mrs. Compson. – Most ő a ház feje. Elvárhatja, hogy mindenki tiszteletben tartsa a kívánságát. Én is tiszteletben tartom, s ha én megtehetem, te is megteheted. – Csak azért mer bal lábbal kelt föl, most muszáj neki fölverni Quentint, mer a kedve tartsa – mondta Dilsey. – Talán bizony azt hiszi, hogy az a lyány törte be az ablakot? – Kitelik tőle, ha történetesen eszébe jutott – mondta Jason. Menj és csináld, amit mondtam. – Én akkor se hibáztatnám, ha ő csináta vóna – mondta Dilsey. – Ha egyszer maga egész álló nap csak bosszantsa itt a házba. – Hallgass, Dilsey – mondta Mrs. Compson. – Nem a te dolgod és nem az enyém, hogy megmondjuk Jasonnak,megtenni, mit csináljon. Néha Ha én én is azt hogy nincs érdekében igyekszem amit kíván. eléghiszem, erős vagyok, hogy igaza, lejöjjekdeazmindnyájunk asztalhoz, Quentin is lejöhet. Dilsey kiment. Hallották, hogy megy föl a lépcsőn. Sokáig hallották a lépcsőn. – Mondhatom, mintacselédeid vannak – mondta Jason. Adott az anyjának és magának is vett. – Volt már olyan cseléded, aki megért legalább egy fabatkát? Biztos volt, csak akkor én még kicsi voltam és nem emlékszem. – Muszáj a kedvükbe járnom – mondta Mrs. Compson. – Teljesen ki vagyok szolgáltatva nekik. Másképp volna, ha erősebb lennék. Ó, bárcsak lennék. Bárcsak magam tudnám elvégezni az egész házimunkát. Akkor legalább ennyi terhet levennék a válladról. – És szép kis disznóólban laknánk, mi? – mondta Jason. – Gyerünk, Dilsey! – kiáltotta. – Tudom, hogy rossznéven veszed – mondta Mrs. Compson. De elengedtem őket ma templomba. – Hová? – kérdezte Jason. – Hát nem ment még el az az átkozott cirkusz? – Templomba – mondta Mrs. Compson. – A feketéknek valami különleges húsvéti istentiszteletük van. Dilseynek már két hete megígértem, hogy elmehetnek. – Ami annyit jelent, hogy ma hideg ebédet eszünk – mondta Jason. – Vagy semmilyet. – Tudom, hogy az én hibám – mondta Mrs. Compson. – Tudom, hogy engem hibáztatsz. – Miért? – kérdezte Jason. – Nem te támasztottad fel a Krisztust, vagy igen? Hallották, hogy Dilsey fölért az emeletre, hallották odaföntről lassú lépteit. – Quentin – mondta. Mikor először szólította, Jason letette a kést-villát; az asztal két oldalán azonos testtartásban vártak; az egyik hideg és ravasz, sűrű bozontú barna haja két makacs csigába göndörödik mindkét halántékán, akár egy vicclapból kivágott csaposnak, fekete bogarú barna szeme mint a márvány, a másik hideg és panaszos, a haja hófehér, szeme táskás és kiábrándult, és olyan sötét, mintha csupán írisze, bogara volna.

– Quentin – mondta Dilsey. – Keljen föl, aranyoskám. Magára várnak a reggelivel. – Én nem értem, hogyan törhetett be az az ablak – mondta Mrs. Compson. – Biztos vagy benne, hogy tegnap tört be? Lehet, hogy már régen, mikor még meleg volt. Hogy épp a felső ablakszárny, így a roló mögött. – Mondtam már, hogy tegnap – mondta Jason. – Azt hiszed, nem ismerem a szobát, ahol lakom? Azt hiszed, laknék én egy hétig is egy akkora lukkal az ablakon, hogy a kezem át... – elhallgatott, a hangja elapadt s egy pillanatig üres szemmel meredt az anyjára. Mintha a szeme is visszafojtotta volna a lélegzetét, s anyja eközben nézett rá; arca petyhüdt, panaszos, határozatlan, látnoki és mégis bárgyú. Miközben így ültek ott, Dilsey csak mondogatta: – Quentin. Ne játszódjék velem, aranyoskám. Gyüjjön mán le reggelizni, aranyoskám. Magára várnak. – Nem értem – mondta Mrs. Compson. – Mintha csak be akart volna törni valaki a házba... – Jason fölpattant. Széke csattanva földűlt. – Mi... – mondta Mrs. Compson, s tágra nyílt szemmel nézte, hogy Jason faképnél hagyja, és fölrohan az emeletre. Ott Dilseybe botlott. Árnyékban volt az arca, mikor Dilsey megszólalt: – Duzzog. Talán Miss Cahline még nem is nyitotta ki... – De Jason őt is faképnél hagyta, végigrohant a folyosón az egyik ajtóhoz. Nem szólt. Megragadta a kilincset és lenyomta, aztán a kilinccsel a kezében állt, lehajtotta kissé a fejét, mintha valahova sokkal-sokkal távolabbra fülelne, mint a körülhatárolt szoba az ajtón túl, valamire olyasmire, amit igazában már régóta hall. Annak az embernek a testtartása aki csak mászott azért fülel, el akarja hitetni magával, hogymegpillantotta nem hallja, amit hall. A nyomábanvolt Mrs.ez,Compson föl mert a lépcsőn, a nevét kiáltozta. Aztán Dilseyt, s most már nem Jasont kiabált, hanem Dilseyt szólongatta. – Mondom, hogy Miss Cahline még nem nyitotta ki azt az ajtót – mondta Dilsey. Alig mondta ki, Jason fordult és odaszaladt hozzá, de a hangja most halk és tárgyilagos volt. – Magánál hordja a kulcsot? – kérdezte. – Úgy értem, most is nála van, vagy előbb... – Dilsey – mondta Mrs. Compson a lépcsőn. – Mellik? – kérdezte Dilsey. – Mér nem hagyja... – A kulcs – mondta Jason. – Annak a szobának a kulcsa. Mindig nála van, ugye? Anya! – Megpillantotta Mrs. Compsont, és elébe ment a lépcsőn. – Add ide a kulcsot – mondta. Nekiesett és tapogatta anyja fakófekete pongyolája zsebét. Mrs. Compson védekezett. – Jason! – mondta. – Jason! Hát mindketten azt akarjátok, hogy megint ágyba kerüljek? – mondta és megpróbálta fiát távol tartani magától. – Hát már vasárnap reggel se lehet egy kis nyugtom? – A kulcsot – mondta Jason és csak tapogatta. – Add ide már. – Hátranézett, az ajtóra, mintha azt várná, hogy kicsapódik, mielőtt még visszaérne a kulccsal, ami még nincs is nála. – Dilsey! – mondta Mrs. Compson, összevonva magán a pongyolát. – Vén bolond, add már ide a kulcsot! – kiáltott rá váratlanul Jason. Előhúzott az anyja zsebéből egy hatalmas csomó, középkori porkolábok módján vaskarikába fűzött rozsdás kulcsot, és fölrohant a hallba, nyomában a két asszonnyal. – Jason! – mondta Mrs. Compson. – Soha meg nem találja, hogy melyik az – mondta. – Te tudod, Dilsey, hogy senkinek se adom oda a kulcsaimat – mondta. Panaszosan elsírta magát. – Maradjon mán csöndbe – mondta Dilsey. – Úgyse bánthassa őt. Én nem hagyom. – De vasárnap reggel, az én házamban – mondta Mrs. Compson. – Mikor annyira igyekeztem, hogy

keresztényt neveljek belőlük. Add ide Jason, majd én megkeresem – mondta. Rátette a kezét Jason karjára. Megpróbálta elvenni tőle, de Jason a könyökével félretaszította és egy pillanatra végigmérte, szeme hideg volt és dúlt, aztán megint az ajtóhoz, és az ormótlan kulcsokhoz fordult. – Hallgasson mán – mondta Dilsey. – Jason! – Valami rettenetes történt – mondta Mrs. Compson panaszosan nyöszörögve. – Én tudom, hogy valami rettenetes. Jason! – mondta, és megint belekapaszkodott. – Még azt se engedi, hogy a saját házamban én keressem meg egy ajtó kulcsát! – Ugyan mán – mondta Dilsey. – Mán mi történhetne? Hisz itt vagyok. Nem engedem én, hogy bántsa. Quentin – mondta emelt hangon –, ne féljen, aranyoskám, itt vagyok. Kivágódott ajtó, arekedten, szoba felé. Jason egy pillanatra megállt, eltakarta szobát, aztán – Gyerünk be – az mondta erőltetett könnyedséggel. Bementek. Nema lányszoba voltfélrelépett. ez. Nem volt már senkié, az olcsó szépítőszerek halvány illata, néhány női holmi, s annak a kezdetleges és reménytelen erőfeszítésnek más egyéb tanúbizonysága, hogy a szobát valaki nőiesebbé próbálta tenni, de csak személytelenségét hangsúlyozta, s oly élettelenül, jellegtelenül átmenetivé tette, mint egy bordélyház szobáját. Az ágy meg se volt bontva. A padlón valami olcsó, kissé túlságosan is rózsaszínű, szennyes selyemalsó feküdt; a komód egy félig nyitott fiókjából fél pár harisnya lógott ki. Az ablak nyitva állt. Előtte egy körtefa, közel a házhoz. Virágzott, ágai a falat súrolták, karcolták, és az ablakon befúvó beszédes szellő magával hozta a szobába a virágok halvány illatát. – Nohát – mondta Dilsey. – Hát nem megmondtam, hogy semmi baja. – Semmi baja? – mondta Mrs. Compson. Dilsey utánament a szobába, és megérintette a vállát. – Gyüjjön mán, oszt feküdjön le – mondta. – Előkerítem én tíz perc alatt. Mrs. Compson lerázta magáról. – Keresd meg a levelet – mondta. – Quentin annak idején hagyott levelet. – Jó, jó – mondta Dilsey. – Maj megkeresem. De most gyüjjön csak a szobájába. – Mikor Quentinnek keresztelték, rögtön tudtam, hogy ez lesz a vége – mondta Mrs. Compson. Odament a komódhoz, és turkálni kezdett a szétszórt holmi közt – illatszeres üvegek, púderos doboz, elrágott ceruza, törött pengéjű olló, púderporos, rúzsfoltos ócska kendőn. – Keresd meg a levelet – mondta. – Maj később megkeresem – mondta Dilsey. – De most gyüjjön. Maj Jasonnal megkeressük. De most gyüjjön csak a szobájába. – Jason – mondta Mrs. Compson. – Hol van Jason? – Ment kifelé az ajtón. Dilsey meg a nyomában végig a halion egy másik ajtóhoz. Az is zárva volt. – Jason! – szólt be az ajtón. Semmi válasz. Lenyomta a kilincset, aztán megint szólította. De választ most se kapott, mert Jason épp a gardróbszekrényt ürítette: hajigálta a háta mögé a ruhákat, cipőket, koffert. Aztán fölbukkant, kezében egy darab elfűrészelt hornyolt-csapolt deszkadarabbal. A deszkát letette a földre, bebújt megint a szekrénybe, majd kilépett, kezében egy fémládikóval. Az ágyra tette, állt és nézte a föltört zárat, kihalászott a zsebéből egy kulcskarikát, kiválasztott egy kulcsot, ez alkalommal hosszabb ideig állt, kezében a kiválasztott kulccsal, nézte a föltört zárat, visszatette a kulcsot a zsebébe, majd óvatosan kiürítette a ládikó tartalmát az ágyra. Még mindig óvatosan külön rakta a papírokat, egyiket a másik után, s mindet megrázogatta. Aztán fenekével fölfelé fordította a ladikot, azt is megrázta, majd lassan visszarakta bele a papírokat, és állt, nézte lehajtott fejjel a föltört zárat. Hallotta, hogy az ablak előtt néhány szajkó hancúrozik rikoltozva, rikoltásaikat elkapdossa a szél, aztán egy automobil ment el valahol, és annak is elhalt a hangja. Anyja újra szólította kintről, de nem mozdult. Hallotta, hogy

anyját Dilsey végigvezeti a folyosón, aztán egy ajtó csukódik. Azután visszatette a ladikot a gardróbszekrénybe, behajigálta a ruhákat, majd lement a földszintre a telefonhoz. Mialatt állt a kagylóval a fülén és várt, Dilsey jött le a lépcsőn. Ránézett, nem állt meg, továbbment. Megkapta a vonalat. – Itt Jason Compson – mondta, de olyan fulladtan és rekedten, hogy meg kellett ismételnie. – Jason Compson – mondta, s most már uralkodott a hangján. – Tíz percen belül készítsen elő egy kocsit egy rendőrrel, ha maga nem mehet. Ott leszek... Hogy?... Rablás. A házamban. Tudom ki... Rablás, mondom. Készítsen elő egy ko... Hogy? Talán nem azért fizetik magát, hogy a bűnt üldözze... Igen, öt percen belül ott vagyok. Készítse elő a kocsit, hogy nyomban indulhasson. Ha megtagadja, jelentem a kormányzónak. Lecsapta a kagylót,Dilsey átvágott ahol az asztalon még ott Mellette hűlt az alig megkezdett belépett a konyhába. éppaza ebédlőn, termoforba töltötte a meleg vizet. Luster mint egyreggeli, házőrzőés kutya, éberen, okosan. Evett. Jason végigment a konyhán. – Hát nem reggelizik? – kérdezte Dilsey. Jason ügyet se vetett rá. – No, egye csak meg a reggelijét, Jason. – Jason nem állt meg. Bevágta maga mögött a külső ajtót. Luster felállt, odament az ablakhoz és kinézett. – Hűű – mondta. – Hogy mi lehet ott fenn. Megverte Miss Quentint? – Fogd be a szád – mondta Dilsey. – Ha most még Benjy is rákezdi, szétverem a fejed. Ügyelj, hogy csöndbe maradjon, míg visszagyüvök, hallod? – Rácsavarta a termoforra a sapkát és kiment. Hallották, hogy megy föl a lépcsőn, aztán hallották, hogy Jason kocsija elmegy a ház előtt. Aztán csönd lett a konyhában, csak a kanna súgott és az óra ketyegett... – Oszt tudod-e, hogy én mit mondok? – mondta Luster. – Azt, hogy megverte. Fogadok, hogy fejbe verte, oszt most doktorér mén. Én aszondom. – Az óra tiktakolt, ünnepélyes rejtélyesen. Akár a pusztuló ház száraz érverése; egy idő múltán fölberregett, megköszörülte a torkát, és hatot ütött. Ben fölnézett rá, aztán az ablakban álló Luster golyófejének árnyképét nézte, szivárgott a nyála, és a feje bólogatni kezdett. Nyöszörgött. – Kuss, gyagyás – mondta Luster meg se fordulva. – Hát ebbiz úgy főst, hogy nem megyünk el ma a templomba. – De Ben csak ült, nagy puha keze lógott a két térde közt, és halkan nyögdécselt. Egyszerre sírva fakadt, halkan tagolatlanul és elnyújtva fölüvöltött. – Csönd legyen! – mondta Luster. Megfordult, és fölemelte a kezét. – Azt akarja, hogy megverjem? – De Ben csak nézett rá, és vontatottan, minden lélegzetvételnél fölüvöltött. Luster odament hozzá és megrázta. – Elhallgasson, de rögtön! – kiáltott rá. – Tessék – mondta. Fölhúzta Bent a karosszékről, a széket odatolta a tűzhely elé, kinyitotta a tűzhely ajtaját, és belerángatta Bent a székbe. Mintha egy apró révhajó egy idomtalan tankhajót ráncigálna a keskeny dokkban. Ben leült, szemben a vöröslő ajtóval. Elhallgatott. Aztán megint hallották az órát, s hogy Dilsey lefelé jön a lépcsőn. Mikor az ajtón belépett, Ben megint rákezdett. Nyöszörgött, aztán fölemelte a hangját. – Micsinátál vele? – kérdezte Dilsey. – Ha mán máskor nem, legalább ma reggel mér nem tudod békin hagyni? – Nem csinátam én vele semmit – mondta Luster. – Mr. Jason megijesztette, ez az egész. De csak nem ölte meg Miss Quentint, ugye? – Benjy, csönd legyen – mondta Dilsey. Ben elhallgatott. Dilsey odament az ablakhoz és kinézett. – Elállt mán az eső? – kérdezte. – Mhm – mondta Luster. – Mán rég. – Akkor menjetek ki egy kicsit – mondta. – Én meg elhallgattatom Miss Cahline-t.

– Hát a templomba elmegyünk-e? – kérdezte Luster. – Maj megmondom, ha itt az ideje – mondta Dilsey. – Csak vidd innét a házbul, és tartsd ott míg szólok. – A legelőre is elmehetünk? – kérdezte Luster. – El. Csak a háztul tartsd távol. Nekem mán elég, többet én se bírok. – Mhm – mondta Luster. – Hova ment Mr. Jason, mami? – Hát ahhó neked mi közöd? – mondta Dilsey. Nekikezdett leszedni az asztalt. – Csönd legyen, Benjy. Luster elviszi magát játszani. – Oszt Miss Quentinnel mit csinált, mami? – kérdezte Luster. –– Nem csinált semmit. Mentek mán– ki innét?Luster. Dilsey ránézett. – Honnét tudod, hogy nincs? Hát hogy itt nincs, arra fogadok mondta – Láttuk az este Benjyvel, hogy kimászott az ablakon. Mi, Benjy? – Láttátok? – kérdezte Dilsey, és ránézett. – Láttuk mink minden este – mondta Luster. – Ott mászott le a körtefán. – Ne hazudj, adta nigger kölyke! – mondta Dilsey. – Én nem hazudok. Kérdezze meg Benjyt. – Akkó mér nem szóltál, mi? – Mi közöm nekem ahhó – mondta Luster. – Nem ártom én magam a fehérek dógába. Gyüjjön, Benjy, menjünk. Kimentek.megreggelizett Dilsey elálldogált egy ideig aazkonyhát. asztalnál,Aztán aztánlevette ment, akihordta a reggeli maradékát az a ebédlőből, és kitakarította kötényét, fölakasztotta, kiment lépcső aljába, és egy percig hallgatódzott. Semmi nesz. Fölvette a katonaköpenyt és a kalapot, és átment a kunyhójába. Az eső elállt. A szél most délkeletről fújt. Fent kék foltokban tisztult az ég. A fákra, a háztetőkre és a város tornyain túl a hegy gerincére fakó szövetfoszlányként libbent le a napfény, aztán elenyészett. Harangszót hozott a szél, s mintha jeladás volna, a hangot fölkapták és megismételték a többi harangok is. Nyílt a kunyhó ajtaja, fölbukkant Dilsey, megint a gesztenyebarna köpenyben és bíborvörös ruhában, a kezén most könyökig érő piszkosfehér kesztyű, de ez alkalommal főkötő nem volt rajta. Kiment az udvarra és Lustert szólította. Várt egy ideig, aztán fölment a házhoz, megkerülte a sarkot, szorosan a fal mellett elment a pinceajtóig, és benézett az ajtón. Ben ott ült a lépcsőn. Luster előtte guggolt a nyirkos padlón. Bal kezében egy fűrészt tartott, a pengét kissé meghajlította, és épp megütötte azzal a kopott fakalapáccsal, amivel ő már több mint harminc éve dagasztotta a tésztát. A fűrész lustán megpendült, a hang rideg hirtelenséggel megszűnt, de a penge tiszta íve megmaradt Luster keze és a föld között. Még mindig, titokzatosan, kihasasodott. – Így csináta – mondta Luster. – Csak még nem tanátam el igazábul, hogy mivel üssem. – Hát ezzel szórakozol, mi? – mondta Dilsey. – No add csak ide azt a kalapácsot – mondta. – Nem lett neki baja – mondta Luster. – Hozd csak ide – mondta Dilsey. – A fűrészt meg tedd vissza oda, ahunnét elvetted. Luster elvitte a fűrészt, és odahozta neki a kalapácsot. Ben meg üvöltött, reménytelenül, vonítva. Nem volt ez semmi. Csak hang. Mintha a csillagok állása egy pillanatra hanggá váltotta volna át benne az igazságtalanság és a szomorúság időtlen öröklétét. – Hallgassa csak – mondta Luster. – Ezt csinájja mióta maga kikűdött minket a házbul. Nem tom, ma

reggel mi ütött belé. – Hozd ide – mondta Dilsey. – Gyüjjön Benjy – mondta Luster. Visszament, le a lépcsőn, és megfogta Ben karját. Ben jött engedelmesen, és üvöltött vontatott rekedt hangon, mint a hajók, azzal az üvöltéssel, mely mintha korábban hangzana föl, mint maga a hang, s későbben ülne el, mint maga a hang. – Eriggy, hozd a sapkáját – mondta Dilsey. – De nehogy ám zajt csapj, és Miss Cahline meghallja. Na siess. Máris elkésünk. – Őt úgyis meghallja, ha abba nem hagyja – mondta Luster. – Abbahagyja, csak a házbul kinn legyünk – mondta Dilsey. Kiszagútta. Ez a baj. mami? ––kérdezte – Kiszagútta, Hozod mándeaztmit, a sapkát? mondta Luster. Dilsey. Luster elment. Megálltak a pinceajtóban. Ben egy lépcsőfokkal lejjebb, mint Dilsey. Az égbolt száguldó felhőfoszlányokra szakadozott, vonszolták maguk után fürge árnyékukat, ki a nyűtt kertből, át a törött kerítésen, végig az udvaron. Dilsey simogatta Ben fejét, lassan és kitartóan, homlokába simogatta a haját. Ben halkan, vontatottan üvöltött. – Csönd legyen – mondta Dilsey. – Maradjon mán csöndbe. Egy perc, és itt se vagyunk má. Maradjon csöndbe. Ben üvöltött, halkan és kitartóan. Luster visszajött, színes szalagos kemény új szalmakalap volt a fején, s a kezében egy szövetsapka. A kalaptól Luster koponyája mintha külön életet élt volna, a szemlélő szinte reflektorfényben látta, külön-külön minden síkját, szögét. Olyan furamód eredetivé vált, hogy első pillantásra úgy tetszett, a kalap valaki más fején ül, aki ott áll közvetlenül Luster háta mögött. Dilsey ránézett a kalapra. – Mér nem a régit vetted föl? – kérdezte. – Nem talátam – mondta Luster. – Nem talátad, nem talátad. Biztos eldugtad tegnap este, hogy most ne taládd. Mer muszáj ezt tönkretenned. – Jaj, mami – mondta Luster. – Iszen nem fog esni. – Honnét tudod? Eriggy, oszt vedd föl a régit, az újat meg rakd el., – Jaj, mami. – Akkor meg hozd az esernyőt. – Jaj, mami. – Választhatsz – mondta Dilsey. – Vagy a régi kalap, vagy az esernyő. Nekem mindegy. Luster bement a kunyhóba. Ben halkan üvöltött. – Gyerünk – mondta Dilsey. – Maj utolérnek. Meghallgassuk, hogyan énekelnek. – Megkerülték a házat a kapu felé. – Csönd legyen – mondta Dilsey időről időre, miközben végigmentek a kocsifelhajtón. A kapuhoz értek. Dilsey kinyitotta. Luster a kocsifelhajtón jött, kezében az esernyő. Egy asszony volt vele. – Jönnek mán – mondta Dilsey. Kimentek a kapun. – Nohát – mondta Dilsey. Ben elhallgatott. Luster és az anyja utolérte őket. Frony világoskék selyemruhában volt, fején virágos kalap. Lapos, kellemes arcú szikár asszony. – Hatheti munkát aggattál magadra – mondta Dilsey. – És micsinász, ha megered az eső? – Megázok – mondta Frony. – Nem tudom elállítani. – Mami folyton aszongya, hogy esni fog – mondta Luster. – Ha én nem goftdúkozok helyettetek, nem tudom, ki gondúkoznék – mondta Dilsey. – Igyekezzünk mán, mer elkésünk. – Ma Shegog tiszteletes prédikál – mondta Frony. – Shegog? – kérdezte Dilsey. – Az ki?

– Saint Looey-bul – mondta Frony. – Az a nagy prédikáló. – Aha – mondta Dilsey. – Akkell ezeknek a haszontalan nigger kölyköknek, egy ember, aki beléjük ülteti az Isten félelmit. – Ma Shegog tiszteletes prédikál – mondta Frony. – Aszongyák. Mentek az utcán. A csöndes utca során fehér emberek tartottak a templom felé, tarka foltok a szélfútta harangszó alatt, belebelesétálva a félénk véletlen napsütésbe. Viharos szél fújt délkeletről, csípősen nyers a meleg napok után. – Jobb vóna, ha nem hoznád el mindig a templomba, mami mondta Frony. – Kibeszélnek a népek. – Miféle népek? – kérdezte Dilsey. –– Magam hallottam – mondta Frony. Tudom én, hogy miféle népek – mondta Dilsey. – A kódisfehérek. Mer hogy a fehér templomba nem való, a fekete templom meg neki nem való. – Mindegy no, kibeszélnek – mondta Frony. – Akkó csak küdd őket hozzám – mondta Dilsey. – Oszt mondd meg nekik, hogy bánja is a Jóisten, hogy van-e valakinek esze vagy se. Nem bánja azt senki, csak az ilyen kódisfehérek. Az utca derékszögben kanyarodott, lejtős, poros országúttá vált. A mező jobbra-balra még meredekebben lejtett alá; fent lapos háttá szélesedett, kunyhók pöttyözték, viharvert tetejük a töltés koronájáig ért. Kopár kis telkek álltak, körülöttük törött holmi, tégla, deszka, cserépedény, csupa valamikor még hasznavehető tárgy. Ami növény, az mind csak alja gyom, ha fa, akkor eper, szentjánoskenyér magaszomorú is mind megszenvedi a házatmintha körülvevő még zsendülése isvagy szinteszikomor, a szeptember konok maradványa, még kegyetlen a tavasz isszárazságot; faképnél hagyta volna, hadd éljen meg azon a vastag, hasonlíthatatlan négerszagon, amiben nő. Ahogy mentek, az ajtókból négerek szólongatták őket, többnyire Dilseyt: – Gibson Tesvér! Hogymint vattok? – Megvónánk. Hát tik? – Mink is. Köszönjük. Jöttek a kunyhókból, fölmásztak az árnyékos töltésre – férfiak komoly, vastag barnában, feketében, arany óralánccal, itt-ott egy-egy sétabot is; fiatal legény rikító olcsó kékben, csíkosban, félrecsapott kalapban; kissé mereven suhogó asszonyok és gyerekek, fehérektől levetett ruhákban., Nézték Bent az éjjeli állatok félénkségével. – Fogadok, hogy nem mersz főmenni és ehhez hozzányúni. – Mán mér ne mernék? – Fogadok, hogy nem mersz. Fogadok, hogy félsz. – E nem bánt. E gyagyás. – Méghogy gyagyás és nem bánt? – Ez olyan. Én mán nyútam hozzá. – De fogadok, hogy most nem mersz. – Nem, mer Miss Dilsey lássa. – Máskor se mersz. – E nem bánt. E gyagyás. Az idősebb népek meg Dilseyhez szóltak, bár Dilsey, hacsak nem voltak nagyon öregek, átengedte a választ Fronynak. – Mami nem érzi jól magát ma reggel.

– Hát az baj. De Shegog tiszteletes maj meggyógyítsa. Megvigasztajja, oszt leveszi a lelkirül a terhet. Az út megint emelkedett, szinte festett színfalak közé. Tölgyekkel koronázott vörösagyag bevágásba mélyült, majd mintha elvágták volna, akár egy szalagot. Mellette viharvert templom emelte magasra bolondos tornyát, mint egy díszlettemplom, s az egész szín lapos volt és távlattalan, mintha keménypapírra festették volna a sík föld szegélyén az űr, az április és a harangszóval teli reggel szeles napsütése elé. Bölcs vasárnapi nyugalommal sereglettek a népek a templom felé. Az asszonyok és a gyerekek bementek, a férfiak megálltak kint, és nyugalmas csoportokban tereferéltek, míg a harangszó el nem hallgatott. Akkor ők is bementek. A templom A fölpulpitus volt díszítve, a sövények és csöngettyű, konyhakertek virágaival, fajta. színes papírfüzérekkel. fölött viharvert karácsonyi affélecsenevész gyűrődős, harmonikás A pulpitus üres, bár a kórus már a helyén; legyezték magukat, noha nem volt meleg. Az asszonyok majdnem mind a templom egyik felében gyűltek össze. Beszélgettek. A harang megkondult, szétszéledtek a padokban, a gyülekezet egy pillanat alatt letelepedett, teli várakozással. A harang megint megkondult. Fölállt a kórus, fölzengett az ének, s a gyülekezet egy emberként fordította fejét arra, ahol belépett a hat gyermek – két gyapjas fejű kisfiú s négy szorosra font varkocsú kislány, a varkocsukban mint a pillangó pici szalagok – végigmentek a padok közt, szalag s virágfüzér fűzte őket össze, s a nyomukban a két férfi, egymás mögött. A hátsó valóságos óriás, világos kávébarna, lenyűgöző jelenség szalonkabátban, fehér nyakravalóval. Arca méltóságteljes és elgondolkozó, vetrá, a gallér De őt ismerték, elhaladt, fordultakazvissza, gyülekezet csaknyaka akkorredőt ébredt hogy fölött. a vendégpap is megjött, mikor a fejek kórusnem abbahagyta éneket;a látták, hogy a férfi, aki a papjuk előtt járt, előtte lép föl a szószékre is, és akkor valami leírhatatlan nesz támadt, döbbent és csalódott sóhaj. A vendég apró termetű ember volt, kopottas fekete posztókabátban. Aszott fekete képe, akár egy öreg kis majomé. És mialatt a kórus újra énekelt, és mialatt fölállt, és vékonyka ijedt, dallamtalan, suttogós hangon énekelt a hat gyerek is, mindnyájan ezt a jelentéktelen, az impozáns termetű lelkész mellett mozdulatlanul kuporgó emberkét figyelték némileg megbotránkozva. Még akkor is döbbenten és hitetlenkedve nézték, mikor a pap fölállt és mély, öblös hangon bemutatta, kenetteljesen, s ez csak fokozta a vendég jelentéktelenségét. – S még hogy ollan messzirül hittak ezt, Saint Looey-bul – suttogta Frony. – Láttam én mán az Úrnak még gyarlóbb eszközét is – mondta Dilsey. – Psszt – mondta Bennek. – Mingyán megint énekelni fognak. A vendég fölállt és megszólalt, és a hangja olyan volt, mint egy fehér emberé. Sima és hűvös. Erős, mintha nem is tőle származnék, s kezdetben csak kíváncsiságból figyeltek rá, mintha beszélő majmot hallgatnának. Nézték, akár egy kötéltáncost néznének. Még jelentéktelenségéről is megfeledkeztek, olyan boszorkányosan futkosott, libegett, ugrott hűvös, feszes hangja kötelén, s amikor egy gyors siklással mintegy lelibbent róla, és megpihent a pulpitus mellett, fél karjával, vállmagasságban, rátámaszkodott és élettelenül összetöppedő majomteste ott csüngött mozdulatlanul, akár egy múmia vagy kiürült edény, a gyülekezet felsóhajtott, mintha közös álomból ébredne, s a padokban megindult a mocorgás. Izgett-mozgott a kórus is a pulpitus mögött. – Pszt – suttogta Dilsey. Mingyán énekelni fognak. Aztán megszólalt egy hang. – Atyámfiai. A prédikátor nem mozdult. Karja még mindig a pulpituson és testtartása sem változott, míg a hang

zengő visszhangja el nem ült a falak közt. Mint a nappal és az éjszaka, annyira más volt ez a hang mint az előző, mély volt és szomorú, mint a tülökszó, a szívükbe hatolt, s mikor egyre halkabb föltorlott visszhangja elhalt, a szívükben szólalt meg újra. – Atyámfiai és Atyámlányai – mondta másodszor is a prédikátor. Karját levette a pulpitusról és fölalá járkált előtte, kezét összekulcsolta a háta mögött, keszeg kis alak, az engesztelhetetlen földdel küszködve kétrét görnyedt, mint aki hosszú időt töltött börtönfalak között. – Jöttem a nagy nyomorúságból és megfejérítettem ruhámat a Bárány vérében! – Talpalt föl-alá a papírfüzér és a karácsonyi csengettyű alatt, görnyedten, háta mögött összekulcsolt kézzel. Mint egy kopott kicsi szikla, ellepték Önnön hangja egymást követő hullámai. Mintha testével táplálta volna hangját, mintha az vámpírként vájta volna belé a fogát. mintha avált gyülekezet ő szemével látta volna, hogy hang a fölemészti, hogy semmivé válik, mert Ssemmivé maga is:az nem volt egy mukkanás sem,a csak szívek szóltak egymáshoz egyhangú dobbanásokkal, hisz szóra nem volt szükség; s amikor újra nekitámaszkodott megpihenni a pulpitusnak és majomképét fölemelte és tartása mintegy nyugalmat lelt, az elkínzott feszületét, és ez áthatotta, minden fontosságától megfosztotta nyűtt jelentéktelenségét, hosszan, nyögve szakadt ki belőlük a lélegzet egy asszony szopránhangján hogy: Uramjézus! Ahogy a nap elszáguldott a fejük fölött, a piszkos ablakok fölvillantak és kísértetiesen visszafakultak. Kocsi ment kint az úton, homokban kínlódott, majd elhalt a hangja. Dilsey kihúzta a derekát, keze Ben térdén. Két könnycsepp gördült le beesett arcán, az áldozat, önmegtagadás és idő számtalan sziporkája közül kettő. – Atyámfiai – mondta a pap rekedten suttogva, mozdulatlanul. – Uramjézus! – mondta a női hang, és elhallgatott. – Atyámfiai és Atyámlányai! – Hangja megint fölzendült, mint a tülök. Karját levette a pulpitusról, állt mint a cövek, kezét fölemelte. – Gyüttem a nagy nyomorúságból és megfejérítettem ruhámat a Bárány vériben! – Észre se vették, hogy mikor vált hanghordozása, beszéde négeressé, csak ültek, s himbálták kissé felsőtestüket a padban, miközben a hang magába zárta őket. – Hosszú, hideg évek... Mondom néktek, Atyámfiai, míg a hosszú, hideg évek... én látom a fényt, én látom az Igét, ó én nyomorult bűnös. A szálló szekerek mind ott vesztek Egyiptomban; mind elvesztek apák és fiúk. Aki gazdag vót, az hun van most, Atyámfiai? Aki szegény vót, az hun van most, Atyámlányai? Ha nem szíttátok a megváltás tejit, ha nem szállt rátok a megváltás harmatja, míg elfolytak fölöttetek a hosszú hideg évek, hát megmondom néktek én, hogy hun! – Uramjézus! – Megmondom néktek én, Atyámfiai, megmondom néktek én, Atyámlányai, mer egyszer mindenki odamén. Mer mit mond a nyomorult bűnös: Hadd nyugodjak én mennyekben, Hadd könynyűljek én terhemben. És mit mond majd néki Jézus, ó Atyámfiai? Mit mond, ó Atyámlányai? Te, aki nagy nyomorúságbul gyüttél, megfejérítetted a te ruhádat a Báránynak vériben? Mer máskülönben ide be nem gyüssz! Kabátja zsebében matatott, előhúzott egy zsebkendőt, megtörülte az arcát. A gyülekezetben halk, egyhangú nesz támadt: Mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm – Jézus, Uramjézus! – mondta a női hang. – Atyámfiai! Nézzétek, amott ülnek azok a kisdedek. Hát egyszer ilyen vót Jézus is. Az anyja a fájdalmak fájdalmát állotta ki a dicsőségiér. Vót tán hogy este az ölin dajkálta, míg az angyalok az énekükkel álomba ringatták, vót tán, hogy kinézett az ajtón, oszt épp római zsandárok mentek el a ház előtt. – Föl-alá talpalt, arcát szárogatta. – Halljátok, Atyámfiai! Én látom a napot. Az ajtóban ül

Mária a Jézussal az ölibe, a Kicsijézussal. Mint azok a kisdedek amott, ollan a Kicsijézus. Hallom az angyalokat, békésen zengik a dicsőségit; látom, a szeme becsukódik; látom, fölugrik Mária: látom a katona arcát: – Megölünk! Megölünk! Megölünk téged, Kicsijézus! És látom az anyját, hallom sírását, rívását, és nem szól néki megváltó szót az Isten. – Mmmmmmmmmmmmmm! Jézus! Kicsijézus – és fölcsap egy másik hang: – Látlak, ó, Jézus! Ó, látlak! – és megint egy másik, szavak nélkül ahogy a buborék száll föl a vízben. – Én látom, Atyámfiai. Látom én. Látom a lángoló, vakító képet. Látom a Kálváriát és látom a megszentelt fát, látom a tolvajt és a gyilkost és aki még ennél is alábbvaló; hallom a hencegést és csúfolkodást: az – Ha Isten fia és vagy, szállj le aa keresztfárul, oszt én járj! – És elfordítja hallom aző asszonyoknak ő jajgatásukat este nosza a siratást; hallom sírás-rívást, látom az Istent; orcáját: megölték a Jézust; megölték a fiamat! – Mmmmmmmmmmmmmmmm! Jézus! Látlak ó Jézus! – Vak bűnös, te! Atyámfiai, én mondom néktek, Atyámlányai, én mondom néktek, ha az Isten eefordíjja hatalmas orcáját, aszongya: – Ide így be nem gyüssz! És látom én az árva Istent; bezárolja ő ajtaját. Mer látom én a sötétséget és az Örök halált az apák és fiúk nemzedékin. De nicsak, Atyámfiai! Ímé hát, Atyámfiai! Mit látok amottan? Mit látok még, te nyomorult bűnös? Látom a főtámadást és a fényt; látom a szelíd Jézust, hogy aszongya: – Megöltek engem, de ti élni fogtok. Meghaltam, hogy aki lát és hisz, az soha meg ne haljon. Atyámfiai, ó Atyámfiai! Látom, hogy meghasad a mennyeknek kárpitja és hallom az aranyharsonákat a dicsőségbül és látom, fölkel a holt, aki megfejérítette az ő ruháját a Bárány vériben. Ben csak ült a hangok és kezek közt, nyájas kék szemében feszült figyelemmel. Dilsey meg mellette kihúzott derékkal, mereven, s halkan belesírt az ellágyulásba, a fölidézett Bárány vérébe. Miközben a fényes délben a szétszóródó gyülekezettel a homokos úton mentek és fesztelenül hol ezzel, hol azzal a csoporttal elegyedtek szóba, Dilsey csak sírt, nem törődött a beszéddel körülötte. – Ez aztán pap, mi? Ha mingyán nem is látszik rajta, de aztán! – E tudja ám, mi a hatalom és a dicsőség! – Abbiztos. Hisz látta. Színrül színre látta. Dilsey hallgatott, arca meg se rezdült, könnyei szűk, kanyargós utakon csurogtak lefelé, még csak elállítani se igyekezett. – Mér nem hagyod mán abba, mami? – kérdezte Frony. – Mindenki téged néz. És mingyán fehérekkel is találkozunk. – Láttam a kezdetet és a véget – mondta Dilsey. – Sose törődj te velem. – Minek a kezdetit és a végit? – kérdezte Frony. – Ne törődj te azzal – mondta Dilsey. – Láttam az elejit, most meg látom a végezetjit. De mielőtt még kiértek volna az utcára, Dilsey megállt, fölemelte a szoknyáját, s az alsószoknyája szegélyével megszárogatta a szemét. Aztán továbbmentek. Ben Dilsey mellett cammogott, s mint egy nagy buta kutya az okos picit, Lustert figyelte, aki előttük ugrabugrált az esernyővel a kezében és fején a napsütésben betyárosan félrevágott szalmakalappal. A kapuhoz értek és beléptek. Ben nyomban rákezdett a nyöszörgésre. Kis ideig mind a zömök, koszlott vakolatú, rozzant oszlopsoros házat nézték, meg az omladozó kocsifelhajtót. – Mi vót ott fenn ma? – kérdezte Frony. – Mer valami vót. – Semmi – mondta Dilsey. – Te csak csinád a magad dógát, és hadd csinájják a fehérek is a magukét.

– Valami vót – mondta Frony. – Mer hogy őt hallottam ma reggel először. Ámbár mi közöm nékem az ő dógukhoz. – Én azt is tudom ám, hogy mi volt – mondta Luster. – Többet tudsz te, hallod, mint amennyit tudnod kéne – mondta Dilsey. – Frony épp az imént mondta, hogy semmi közötök hozzá, nem hallottad? Vidd hátra Benjyt, oszt tartsd csöndbe, míg fő nem tálalom az ebédet. – Én tudom ám, hogy hun van Miss Quentin – mondta Luster. – Akkó tartsd meg magadnak – mondta Dilsey. – Ha Quentin a tanácsodra szorul, maj szólok. Na, mentek mán hátra, oszt játszotok. –– Addig Maga ismég tudja, mitidő. csinál, ha azok elkezdik ütni aelvigye labdát őt – mondta Luster. vanhogy egy kis Addigra itt ott lesztúlmán T. P., hogy kocsikázni. Na, add ide azt az új kalapot. Luster odaadta neki a kalapot, és átvágott Bennel a hátsó udvaron. Ben még nyöszörgött, bár nem hangosan. Dilsey és Frony bement a kunyhóba. Dilsey rövidesen föltűnt megint a fakó kékfestő ruhájában, a konyhába ment. A tűz kialudt. A házban egy hang sem. Fölkötötte a kötényét, és fölment az emeletre. Sehol egy hang. Quentin szobája, ahogy otthagyták. Bement, fölszedte a földről az alsóruhát, a harisnyát visszatette, a fiókot becsukta. Mrs. Compson ajtaja csukva volt. Dilsey megállt előtte egy pillanatra, hallgatódzott. Aztán benyitott, belépett a szobába, be az átható kámforszagba. A roló leeresztve, a szoba és az ágy félhomályban, először azt hitte, Mis. Compson alszik, s már éppen be–akarta az ajtót, mikor Ki az?csukni – kérdezte. – Mi van?a másik megszólalt: – Csak én – mondta Dilsey. – Kell valami? Mrs. Compson nem felelt. Kis idő múlva, fejét se mozdítva, megkérdezte: – Jason hol van? – Még nem gyütt haza – mondta Dilsey. – Kéne valami? Mrs. Compson nem szólt semmit. Mint oly sok más hideg, gyönge ember, ha szembekerült a megmásíthatatlan szerencsétlenséggel, valahonnét valami bátorságfélét, tartásfélét ásott elő. Az ő esetében ez a rendíthetetlen hit volt, hogy tudja, amit még föl sem derítettek. – Igen – mondta váratlanul. – Megtaláltad? – Mit? Mirül beszél? – A levelet. Legalább annyi belátás lett volna benne, hogy levelet hagy. Még Quentin is megtette. – Mirül beszél? – kérdezte Dilsey. – Hisz nincs neki semmi baja. Meglássa, estére itthon lesz. – Szamárság – mondta Mrs. Compson. – A vérében van. Mint a nagybátyja. Vagy mint az anyja. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Talán mindegy. – Mire való ez, hogy így beszél? – kérdezte Dilsey. – Már minek csinát vóna ilyesmit? – Nem tudom. És Quentin mért tette? Az Isten szerelmére, miért? Talán csak nem azért, hogy belőlem gúnyt űzzön és megbántson? Ha van Isten, ezt nem engedheti. Én úriasszony vagyok. Lehet, hogy a gyerekeim láttán ezt nehéz elhinni, pedig az vagyok. – Várjon csak, majd meglássa – mondta Dilsey. – Estére itthon lesz, ott az ágyában. – Mrs. Compson hallgatott, homlokán a kámforos borogatás. Fekete pongyolája keresztbe vetve az ágy lábánál. Dilsey állt, kezében a kilincs. – Mit vagy még mindig itt? – kérdezte Mrs. Compson. – Hajlandó vagy végre ebédet főzni Jasonnak és Benjaminnak? Vagy nem? – Jason még nem gyütt meg – mondta Dilsey. – Maj főzök neki valamit. Magának nem kell semmi?

Meleg még a gumipalackja? – Ideadhatnád a bibliámat. – Odaadtam mán reggel, mielőtt lementem. – Az ágy szélére tetted. Azt hitted, az majd ott marad? Dilsey odament az ágyhoz, az árnyékban tapogatott, megtalálta alatta a földön fekvő nyitott bibliát. Kisimította a gyűrött lapokat, a könyvet visszatette az ágyra. Mrs. Compson a szemét se nyitotta ki. Haja és a párna egyszínű volt, a kámforos borogatással főkötője alatt olyan volt, mint egy imádkozó öreg apáca. – Ne oda tedd – mondta behunyt szemmel. – Ott volt az előbb is. Azt akarod, hogy fölkeljek, és én vegyem föl? Dilsey–átnyúlt fölötte, és akicsit könyvet az ágy szélesebbik szegélyére tette. – Így nem tud olvasni – mondta. Ne húzzam föl egy a rolót? – Ne. Hagyj békén. Menj és készíts valamit Jasonnak ebédre. Dilsey kiment. Becsukta az ajtót, és visszament a konyhába. A tűzhely már szinte teljesen kihűlt. Mialatt ott állt, az óra a kredenc fölött tízet ütött. – Egy – mondta hangosan. – Jason mán nem gyün haza ebédelni. Láttam a kezdetet és a véget. – Hideg ételt készített az asztalra. Miközben tett-vett, egy himnuszt énekelt. Csak az első két sorát, azt énekelte újra meg újra míg a dallam véget nem ért. Mikor a tálalással végzett, odament az ajtóhoz, hívta Lustert. Luster meg Ben hamarosan megjött. Ben még mindig nyöszörgött, de csak magában. – A világér abba nem hagyná – mondta Luster. – Gyertek oszt egyetek – mondta Dilsey. – Jason nem gyün meg ebédre. – Asztalhoz ültek. A száraz ételt elég jól ette Ben maga is, bár Dilsey most is nyakába kötötte az asztalkendőt, most, hogy hideget adott neki enni. Ettek mindketten. Dilsey járkált a konyhában, és énekelte a himnusz két sorát, amennyi az eszében megmaradt. – Lássatok csak neki, oszt egyetek. Jason ma nem gyün haza – mondta. Jason akkor épp húsz mérföldnyire volt hazulról. Mikor elment, rohanvást a városba hajtott, sorra hagyta maga mögött a kényelmes templomba menőket, s a parancsoló harangszót a nyugtalan levegőben. Átrobogott a kihalt főtéren, befordult egy keskeny utcába, mely még annál is némább volt, megállt egy gerenda vázas ház előtt, és a virágokkal szegett járdán odament a verandához. Az ajtózsalun túl beszélgettek. Mikor fölemelte a kezét, hogy bekopogjon, lépteket hallott, visszahúzta hát, s egy fekete posztónadrágos, megtermett férfi, akin keményített mellű fehér ing volt, de gallér nem, ajtót nyitott neki. Acélszürke üstöke bozontos voltszürke szeme kerek és csillogó, akár egy kisfiúé. Megragadta Jason kezét, rázogatta, invitálta befelé. – Kerüljön beljebb – mondta. – Kerüljön már beljebb. – Készen van, mehetünk? – kérdezte Jason. – Kerüljön már beljebb – mondta a másik, s a könyökét megragadva tuszkolta be a szobába, ahol egy férfi meg egy nő ült. Azt hiszem, ismeri Myrtle férjét. Engedd meg, Vernon, bemutatom Jason Compsont. – Jó napot – mondta Jason. Rá se nézett a férfira, s mikor a seriff egy széket hozott a szoba túlsó végéből, a férfi azt mondta: – Majd mi kimegyünk, akkor nyugodtan tudtok beszélni. Gyere, Myrtle. – Ugyan már – mondta a seriff. – Üljetek csak le. Nem lehet az olyan nagy dolog, ugye, Jason? Foglaljon helyet. – Majd útközben elmondom – mondta Jason. – Vegye a kabátját és gyerünk. – Kimegyünk – mondta a férfi és fölállt.

– Ülj csak le – mondta a seriff. – Majd mi megyünk ki a verandára Jasonnal. – Vegye a kabátját, és menjünk – mondta Jason. – Máris tizenkét óra előnyük van. – A seriff kikalauzolta a verandára. Beszólt neki egy arra járó férfi meg egy nő. Kitörő szívélyességgel válaszolt. Még mindig szólt a harang, a Niggergödör nevű városrész felől. – Vegye a kabátját, seriff – mondta Jason. A seriff odahúzott egy széket. – Üljön le, aztán mesélje el, hogy mi baj van. – Telefonon megmondtam – mondta Jason, állva. – Megmondtam, hogy ezzel is időt nyerjünk. Talán a bírósághoz forduljak, az kényszerítse magát az esküvel vállalt kötelessége teljesítésére? – Üljön csak le, aztán mesélje el, hogy mi a baj – mondta a seriff. – Eligazítom én a maga dolgát. –– El ám,az, látom – mondta Jason. a– seriff. Szóval–így igazítja a dolgomat? Maga aki föltart – mondta Üljön le, éselmondja már el. Jason elmondta; méltatlankodása és tehetetlen haragja tápot kapott a hangjától, felgyülemlett dühében és bizonykodásában még sietségéről is elfeledkezett. A seriff mindvégig nem vette le róla hideg, csillogó szemét. – De nem tudja biztosan, hogy ők voltak – mondta. – Csak azt hiszi. – Még hogy nem tudom! – mondta Jason. – Mikor két istenverte óra hosszat kergettem őket az egyik sikátorból ki, a másikba be, csak hogy távol tartsam tőle, azután, hogy megmondtam neki, mit csinálok vele, ha még egyszer rajtakapom őket, és maga még azt mondja, hogy én nem tudom ki volt, hogy ez a kis caf... Nohát akkor mondta seriff. –akinek Ennyihivatali elég is.kötelessége Ebből elég. aKinézett az utcára, kezeJason. a zsebében. – És akkor épp–maga áll autamba, bűnüldözés – mondta – A cirkusz a héten Mottsonban van – mondta a seriff. – Ott – mondta Jason. – S ha történetesen olyan hatósági közegre akadok, aki nem pökik rá, hogy megvédje a választói érdekeit, már én is ott volnék. – Elismételte a históriát, lármásan szajkózta önmagát, mintha örömét lelné a dühében és tehetetlenségében. A seriff láthatóan nem is hallgatott rá. – Jason – mondta. – Minek dugdosott maga odahaza háromezer dollárt? – Mi? – mondta Jason. – Az az én dolgom, hogy hol tartom a pénzemet. A maga dolga meg az, hogy segítsen visszaszereznem. – Az édesanyja tudta, hogy ennyi pénzt tart odahaza? – Ide hallgasson – mondta Jason. – Engem kiraboltak. Tudom, hogy ki, és azt is tudom, hogy hol van, magához meg azért jöttem, mert maga a hatóság, még egyszer megkérdezem hát, hajlandó-e mindent megtenni, hogy a tulajdonomat visszakapjam, vagy sem? – És mit akar kezdeni azzal a lánnyal, ha elkapja őket? – Semmit – mondta Jason. – Az égvilágon semmit. Ahhoz én egy ujjal se érek hozzá. Engem az a cafka ütött el az állásomtól, az egyetlen lehetőségtől, hogy vigyem valamire, az ölte meg az apámat, az eszi mindennap anyám életét, az az oka, hogy mindenki röhög rajtam a városban. De nem csinálok vele semmit – mondta. – Az égvilágon semmit. – Maga hajszolta bele azt a lányt, hogy világgá menjen, Jason mondta a seriff. – A családi ügyeimhez magának semmi köze – mondta Jason. Hajlandó a segítségemre lenni, vagy sem? – Maga kergette el őt hazulról – mondta a seriff. – És az is gyanús nekem, hogy az a pénz kié volt, bár azt hiszem, erről soha biztosat nem fogok tudni. Jason állt, és habozva gyűrögette a kalapja karimáját. Halkan megkérdezte: – Szóval, semmit nem

hajlandó tenni annak érdekében, hogy kézre kerítse őket nekem? – Nem az én dolgom, Jason. Ha volna valami kézzelfogható bizonyítéka, akkor kénytelen volnék eljárni. De anélkül, úgy nézem, nem az én dolgom. – Ez az utolsó szava, igen? – kérdezte Jason. – Gondolja meg jól! – Az, Jason. – Rendben van – mondta Jason. Föltette a kalapját. – Ezt még megbánja. Nekem is megvannak az eszközeim. Ez nem Oroszország, itt azért, mert valaki egy kis pléhjelvényt visel, még nem áll törvényen felül. – Lement a lépcsőn, beült a kocsijába és beindította a motort. A seriff figyelte, ahogy elindul, megfordul és a ház előtt elrobog a város felé. A harangok megint szóltak, csillogó, összevissza hangfoszlányok Megállt egy benzinkútnál, megnézte a gumikat és feltöltette a tankot. fenn a szakadozott napsütésben. – Hosszú útra megy? – kérdezte a néger. Nem felelt. – Úgy látszik, ma elég szép napunk lesz – mondta a néger. – Szép ám, a fenét – mondta Jason. – Délre zuhogni fog. – Fölnézett az égre, az esőre gondolt, a csúszós, agyagos útra, s önmagára, amint megreked mérföldekre minden várostól. Szinte diadallal gondolt rá, meg arra is, hogy ma nem ebédel, s ha most indul, mert muszáj sietnie, akkor délben pont a két város közt lesz félúton. Úgy érezte, a körülmények ezzel is gáncsot akarnak vetni neki, rákiáltott hát a négerre: – Mondd, mi az ördögöt csinálsz te ott? Talán azért fizetnek, hogy a kocsit, amíg csak bírod, itt tartsd? – Ebben mán semmi levegő nincs, ebben a gumiban – mondta a néger. – Akkor menj a pokolba innét, és add ide azt a csövet – mondta Jason. – Mán fölfújtam – mondta a néger és fölállt. – Mehet mán. Jason beszállt, begyújtotta a motort és nekiindult. Második sebességre kapcsolt, a motor köpködött, zihált, fölbúgatta, gázt adott, levette, dühösen, többször egymás után. – Esni fog – mondta. – Csak jussak el félútig, megered, mint az istenverés. – Kirobogott a harangszóból, ki a városból, elképzelte önmagát, amint a sarat dagasztja, lovakat keres. – És ezek az átkozottak mind templomban vannak. – Elképzelte, hogy végül talál egy templomot, elköt előle egy pár lovat, kijön a lovak gazdája, rákiált, ő meg leüti. – Én Jason Compson vagyok. Azt hiszi, megállíthat? Azt hiszik, ha valakit seriffnek választanak, az megállíthat? – mondta. Elképzelte önmagát, mikor katonák élén belép a bíróságra, és kivonszolja a seriffet. – Azt hiszi, ölbe tett kezekkel ülhet itt, én meg veszítsem el az állásomat? Majd megtanítom én arra, hogy mi az az állás. – Unokahúgára nem is gondolt, a pénz elvont értékére sem. Külön-külön sem az egyik sem a másik nem létezett számára már vagy tíz esztendeje: a kettő együtt csupán az állás jelképe volt, amitől megfosztották, mielőtt még elnyerte volna. Az ég tisztult, ezen nem változtattak a futó árnyékfoltok sem, Meglásd, Te se tudsz megállítani – és elképzelte önmagát, amint a katonák élén, hátul a megbilincselt seriffel, ha kell a Mindenhatót is lerángatja a trónusáról; elképzelte a Mennyek és a Pokol csatarendbe felsorakozott légióit, amint rajtuk át utat tör magának, és végül mégiscsak kézrekeríti szökevény unokahúgát. A szél délkeletről fújt. Szakadatlanul bele az arcába. Szinte érezni vélte, hogy beléje hatol és átfúj a koponyáján, s valami régi balsejtelemtől űzve hirtelen rátaposott a fékre, megállt és mozdulatlanul ülve maradt. Aztán kezét a nyakához emelte, és elkáromkodta magát; ült és rekedten, fojtottan káromkodott. Mert ha csak egy kicsit is hosszabb ideig kellett vezetnie, mindig egy kámforral átitatott

zsebkendővel vértezte föl magát; ha kiért a városból, ezt a nyaka köré tekerte, s belélegezte a gőzét. Kiszállt a kocsiból, fölemelte az üléspárnát, hátha ott majd akad egy. Benézett mind a két ülés alá, aztán fölegyenesedett és káromkodott, s látta önmagát, amint a tulajdon diadalérzete gúnyolja ki. Behunyta a szemét, és nekidőlt az ajtónak. Most vagy visszafordul az otthon felejtett kámforért, vagy folytatja az utat. A feje így is, úgy is hasogatni fog, de vasárnap lévén otthon biztos talál kámfort, ha viszont folytatja az utat, ez egyáltalán nem biztos. De ha most visszafordul, másfél órával később ér Mottsonba. – Inkább majd lassan megyek – mondta. – Majd lassan megyek, és valami másra gondolok... Beült és elindult. – Valami másra gondolok – mondta, és Loraine-re gondolt. Ágyba képzelte magát Loraine-nel, könyörgött, hogyHalegyen segítségére, aztán eszébe utott megint a pénz,des csak hogy feküdt egy nőmellette, járt túl azéseszén, egy lány. legalább azt hihetné, hogy a férfi fosztotta ki. De hogy épp azt rabolták el tőle, aminek az elvesztett állásért kellett volna kárpótolnia, amire annyi erőfeszítés és kockázat árán tett szert, épp az elveszített állás jelképét, és ami a legrosszabb, épp egy ilyen cafka, egy lány rabolja el. Továbbhajtott, s a makacs szél elől köpenye sarkával takarta el az arcát. Látta sorsa szembenálló erőit, akarata megfeszült, és sietve vonta őt a megmásíthatatlan összecsapás felé; most már ravasz volt. Nem követhetek el baklövést, mondta magában. Csak egy helyes út van; más nincs; azt kell követnie. Ha ők veszik észre, azonnal megismerik, gondolta, neki viszont először a lányt kell megpillantania, hacsak a férfin nincs megint piros nyakkendő. Az, hogy kénytelen a piros nyakkendőre hagyatkozni, a fenyegető katasztrófa summájának tetszett; szinte szagolta a katasztrófát, szinte érezte a feje lüktetésében. Fölért az utolsó domb gerincére. Füst ült a völgyben, háztetők, egy-két torony a fák fölött. Leereszkedett a dombról, behajtott a városba, lassított, figyelmeztette magát, hogy legyen óvatos, s először azt tudja meg, hol verték föl a sátrat. Alig látott, de tudta, hogy a katasztrófa előérzete mondatja vele, hogy menjen és mindenekelőtt a fejfájása ellen kerítsen valamit. Egy benzinkútnál megmondták neki, hogy a sátrat még nem verték föl, de a cirkuszos kocsik ott állnak az állomáson egy mellékvágányon. Odahajtott. Két tarkára festett pullmankocsi állt a vágányon. Még ki se szállt, szemügyre vette őket. Igyekezett kicsiket lélegezni, hogy a vér ne doboljon annyira a koponyájában. Kiszállt, végigment az állomás fala mentén, figyelte a vagonokat. Néhány ruhadarab lógott ki az ablakaikon lazán és gyűrötten, mintha frissen mosták volna. Lent az egyik kocsi lépcsője tövében három tábori vászonszék állt. De életnek nyomát se látta, míg egy férfi koszos kötényben oda nem jött az ajtóhoz, s egy széles mozdulattal ki nem löttyentett egy dézsa mosogatóvizet – a nap megcsillant a dézsa fém hasán –, majd vissza nem lépett a kocsiba. Nos, most kell rajtuk ütnie, mielőtt még figyelmeztetné őket, gondolta. Eszébe se jutott, hogy ne lennének ott a kocsiban. Ha nincsenek ott, s az eredmény nem azon fordul, hogy ő veszi-e észre őket először, vagy azok őt, az ellentmond a természet minden törvényének és az események logikájának. És ami még ennél is több, muszáj, hogy ő lássa meg őket először, s hogy visszaszerezze a pénzt, hisz akkor minden jelentőségét elveszti, hogy mit csináltak, ha viszont nem, akkor az egész világ tudni fogja, hogy őt, Jason Compsont, kifosztotta az unokahúga, Quentin, ez a kis cafka. Újabb terepszemlét tartott. Aztán odament a vagonhoz, halkan, sietve föllopódzott a lépcsőn, és megállt az ajtóban. A folyosó sötét volt, bűzlött az áporodott ételszagtól. A férfi elmosódott fehér folt volt csak, és reszelős, reszketeg tenorhangon énekelt. Öregember, gondolta, nincs akkora, mint én.

Belépett a kocsiba, és a férfi fölnézett. – He? – mondta a férfi, és abbahagyta az éneklést. – Hol vannak? – kérdezte Jason. – Gyerünk, ki vele. A hálókocsiban? – Mármint hogy kik? – kérdezte a férfi. – Ne hazudozzék itt nekem – mondta Jason. Előrebotorkált a zagyva sötétben. – Micsoda? – mondta a másik. – Kire mondta maga azt, hogy hazudik? – És mikor Jason megragadta a vállát, fölkiáltott. – Vigyázzon magára. – Ne hazudjon – mondta Jason. – Hol vannak? – Rohadt csibész – mondta a férfi. Karja törékeny és vékony volt Jason markában. Megpróbált kiszabadulni, megfordult s matatott után a rendetlen asztalon a háta mögött. – Gyerünk, ki vele – mondta Jason.valami – Hol vannak? – Majd megmondom én magának! – visította a férfi. – Csak megtaláljam a késem! – Ugyan – mondta Jason, s igyekezett lefogni. – Csak kérdeztem valamit. – Rohadt csibész! – visította a másik, és az asztalon matatott. Jason megpróbálta lefogni mind a két karját, megpróbálta bebörtönözni csenevész dühét. A férfi testét olyan öregnek, olyan törékenynek, s mégis olyan végzetesen célratörőnek érezte, hogy most először, világosan és egyértelműen megképzett előtte a katasztrófa, amely felé rohan. – Maradjon nyugton – mondta. – Maradjon már nyugton! Megyek már. Egy pillanat s már itt se vagyok. – Még hogy én hazug vagyok! – üvöltött a másik. – Engedjen el. Engedjen csak el. Majd én megmutatom magának. Jason eszelősen körülnézett. Még mindig fogta a másikat. Kint ragyogó napsütés volt, serény, ragyogó, üres, és eszébe jutott a többi ember, aki nemsokára nyugodtan, ünnepélyes méltósággal nekilát a vasárnapi ebédnek, majd látta önmagát, amint igyekszik lefogni ezt az életveszélyes, dühös kis öregembert, s még annyi időre se meri elengedni, hogy hátat fordítson neki, és elszaladjon. – Nem maradna nyugton, legalább addig, amíg elmegyek? – mondta. – Legalább addig? – De a másik még mindig dulakodott, Jason szabaddá tette a fél kezét, és fejbe ütötte. Ügyetlen, sietős Ütés volt, de az öreg nyomban fölhemperedett, és elnyúlt a földön a csörömpölő lábasok és csöbrök közt. Jason ott állt fölötte, lihegett és fülelt. Aztán megfordult, és futva menekült a vagonból. Az ajtóban megemberelte magát, a lépcsőn már lassabban ereszkedett le, s lent újra megállt. Hah-hahhah sípolt a lélegzete, állt és megpróbálta visszafojtani, erre-arra tekingetve, majd egy dobbanásra sarkon fordult, még idejében, hogy lássa, amint az öregember ügyetlenül és dühösen leszökken a peronról, kezében magasra tartott rozsdás baltával. Elkapta a baltát, nem érzett semmi megdöbbenést, tudta, hogy most összeesik, és arra gondolt, Szóval, így végződik, biztosra vette, hogy most meghal, s mikor a tarkóján reccsent valami, arra gondolt, Hogyhogy pont ott talált el? Már réges-régen eltalált, gondolta, De csak most érzem, aztán arra gondolt, Gyerünk már, Gyerünk már, Essünk túl rajta, aztán erőt vett rajta a dühös vágy, hogy mégse haljon meg, és dulakodott, és hallotta, hogy az öregember üvöltve, reszelős hangon átkozódik. Még akkor is dulakodott, mikor talpra ráncigálták, de lefogták, és akkor abbahagyta – Nagyon vérzek? – kérdezte. – A tarkóm. Vérzek? – Még ki se mondta, s már érezte, hogy sietve eltuszkolják, s hallotta, hogy a háta mögött elhal az öregember dühös hangja. – Nézzék meg a fejemet – mondta. – Várjanak, én... – Vár az ördög – mondta a férfi, aki fogta. – Még megöli az az átkozott kis darázs. Gyerünk csak.

Semmi baja. – Megütött – mondta Jason. – Vérzek? – Gyerünk, gyerünk – mondta a másik. Elvezette Jasont az állomás sarkán túl, az üres rakodóba, ahol egy gyorsteherautó állt, és ahol egy kemény szálú virágokkal szegett földdarabon kemény szálú fű nőtt, s mellette egy villanyreklám: Tartsd a szemed Mottsonon. A betűk közét villanylámpa-pupillájú emberi szem töltötte ki. A férfi elengedte. – Nohát – mondta. – Most táguljon innét, és eszébe ne jusson visszajönni. Mit akart itt? Öngyilkos akart lenni? – Kerestem két embert – mondta Jason. – Csak azt kérdeztem, hogy hol vannak. – Kit Egykeresett? lányt – mondta Jason. – Meg egy férfit. Egy piros nyakkendős férfit. Tegnap láttam Jeffersonban. Ide tartozott a cirkuszhoz. Kiraboltak. – Ó – mondta a férfi. – Szóval, maga az? Nem, nincsenek itt. – Gondolom – mondta Jason. Nekitámaszkodott a falnak, megtapogatta a tarkóját, aztán megnézte a tenyerét. – Azt hittem, vérzek – mondta. – Azt hittem, fejbe vert a baltával. – A sínbe ütötte be a fejét – mondta a férfi. – Most pedig menjen innét. Itt nincsenek. – Igen. Ő is azt mondta, hogy nincsenek. De azt hittem, hazudik. – Azt hiszi, én se mondok igazat? – kérdezte a férfi. – Nem – mondta Jason. – Tudom, hogy nincsenek itt. – Megmondtam nekik, hogy menjenek a pokolba innét, mind a ketten – mondta a férfi. – Az én cirkuszomnál semmi szükség ilyesmire. Ez tisztességes cirkusz, és ez a trupp tisztességes trupp. – Igen – mondta Jason. – Nem tudja, hova mentek? – Nem. Nem is érdekel. Nálam ne csináljon senki ilyen vicceket. Maga a... a bátyja? – Nem – mondta Jason. – De nem is érdekes. Csak látni akartam. Biztos, hogy az öreg nem ütött meg? Mármint hogy nem vérzek? – Hát ha oda nem érek idejében, most vérezne. Ide hallgasson, táguljon innét. Még megöli ez a kis csibész. Magáé az a kocsi ott? – Az enyém. – No, akkor üljön be, és menjen vissza Jeffersonba. Ha megleli őket, úgyse nálam leli. Ez tisztességes cirkusz. Azt mondja, kirabolták? – Nem – mondta Jason. – Nem tesz semmit. – Odament a kocsihoz és beszállt. – Most mit csináljak? – gondolta. Aztán eszébe jutott. Megindította a motort, és lassan végighajtott az utcán, míg egy drugstore-t nem talált. Az ajtaja be volt zárva. Kis ideig elálldogált előtte, keze az ajtógombon, feje egy csöppet lehajtva. Aztán megfordult, s mikor egy idő múlva arra jött valaki, megkérdezte, hogy hol talál egy nyitott drugstore-t. Nem volt. Aztán megkérdezte, hogy mikor indul észak felé vonat, s az ember azt mondta, kettő harminckor. Átment az úttesten, beszállt a kocsiba és ült. Egy idő múlva arra ment két néger suhanc. Megszólította őket: – Tud valamelyiktek autót vezetni? – Igenis, uram. – Mit kértek azért, hogy most rögtön átvigyetek Jeffersonba? Egymásra néztek, sustorogtak. – Fizetek egy dollárt – mondta Jason. Sustorogtak. – Ennyiért nem mének – mondta az egyik. – Hát mennyiért? – Te el tudsz menni? – kérdezte az egyik.

– Én nem – mondta a másik. – De mér nem mégy el te, neked semmi dolgod nincs. – Mi az hogy nincs! – Ugyan mi vóna? Sustorogtak, nevetgéltek. – Két dollárt fizetek – mondta Jason. – Mindegy, hogy melyikteknek. – Akkó se mehetek – mondta az első. – Na jó – mondta Jason. – Akkor menjetek innét. Ült a kocsiban. Valahol egy óra felet ütött, egyre több lett a járókelő, mind vasárnapi, húsvéti ünneplőben. Volt, aki ránézett, ahogy elment a kocsi mellett, a férfira, aki némán ült a kiskocsi kormánykerekénél, s körülötte láthatatlan élete, mely szétfoszlott, mint egy agyonhordott harisnya. Nemsokára hozzá egy akar munkaruhás – Maga az,odajött aki Jeffersonba menni? néger. – kérdezte. – Én – mondta Jason. – Mennyit kér? – Négy dollárt. – Kettőt adok. – Kevesebbér nem mék. – A férfi némán ült a kocsiban. Még csak rá se nézett. A néger megkérdezte: – Kellek vagy nem kellek? – Jó – mondta Jason. – Szálljon be. Odébb húzódott, s a néger átvette a kormánykereket. Jason behunyta a szemét. Jeffersonban majd szerzek rá valamit, magában, miközben kényelembe helyezkedett, kapok. Végighajtottak a város mondta utcáin, emberek tértek be békésen a házak kapuin, ahol vártaott őketbiztos a vasárnapi ebéd, aztán elhagyták a várost. Erre gondolt, nem haza, ahol Ben és Luster ette a hideg ebédet a konyhaasztalnál. Ki tudja, miért – talán mert túl volt a katasztrófán, a szakadatlan gonosz fenyegetésen –, úgy megfeledkezett Jeffersonról, ahol majd újra kell kezdenie az életét, mintha sose látta volna. Mikor Ben és Luster végzett az ebéddel, Dilsey kiküldte őket. – Aztán békén hagyd nekem négyig. T. P. akkor gyün meg. – Mhm – mondta Luster. Kimentek. Dilsey is megebédelt, és kitakarította a konyhát. Aztán kiment a lépcsőházba és fülelt, Semmi nesz. Átment a konyhán, ki a külső ajtón, és megállt kinn a lépcsőn. Bent és Lustert nem látta, de ahogy állt ott, tompa pendüléseket hallott a pinceajtó felől. Odament az ajtóhoz, s szeme előtt megismétlődött a reggeli kép. – Pedig épp így csináta – mondta Luster. Arcán valami reményteli mélabúval töprengett a mozdulatlan fűrész fölött. – Csak még nem tanátam meg, hogy mivel üssem – mondta. – Nem is tanálod meg itt lenn, én mondom neked – mondta Dilsey. – Vidd ki Bent a napra. Még a végin tüdőgyulladást kaptok itt a nedves fődön mind a ketten. Várt és figyelte, hogy átvágnak az udvaron a kerítés menti cédrusok felé. Aztán átment a kunyhójába. – No, ne kezdje rá mán megin – mondta Luster. – Elég bajom vót mán magával máma. – Volt ott egy drótszövetből, hordódongákból összeeszkábált hintaágy. Luster belefeküdt a hintába, de Ben tétován és céltalanul továbbment. Most megint nyöszörgött. – Csönd legyen! – mondta Luster. – Mer megverem! – Visszafeküdt a függőágyra. Ben megállt, de Luster hallotta, hogy nyöszörög. – Abbahagyja végre? – kérdezte Luster. Fölállt, utánaeredt Bennek, s azon kapta, hogy egy kis földhányás előtt guggol. A földben a földhányás mindkét oldalán egy-egy üres kék üveg, valamikor

mérget tartottak benne. Az egyikben egy szál hervadt dögfűvirág. Ez előtt guggolt Ben, s üvöltött vontatottan, tagolatlanul. Míg üvöltött, tétován tapogatódzott maga körül, talált egy gallyat, és bedugta a másik üvegbe. – Mér nem fogja mán be a száját? – mondta Luster. – Maj adok én magának, akkó legalább lesz mér üvöltenie. Azt akarja? Megkaphassa. – Letérdelt, fölkapta az üveget, és a háta mögé dugta. Ben abbahagyta a nyöszörgést. Guggolt, nézte a kis mélyedést, ahol az üveg volt, s mikor teleszívta a tüdejét levegővel, Luster megint megmutatta neki az üveget. Kuss! – sziszegte. – Ne ám, hogy üvölteni merjen! Hallja? Itt van. Láthassa. Itt. Ha itt marad megin rákezdi. Gyüjjön, megnézzük, ütik-e mán a labdát. – Megfogta Ben karját, fölrángatta, aztán odamentek a kerítéshez, megálltak egymás mellett, és átlestek a sűrű, de még virágtalan lonc közt. – Ott – mondta Luster. – Ottmint gyünnek, Lássa?lyukra, mint mennek oda egyenként az ütődombhoz és Figyelték a négyes partit, haladni. lyukról ütnek. Ben nyöszörögve, nyáladzva figyelt. Mikor a parti odébb ment, üvöltve, reszketeg fejjel követte őket a kerítés mentén. – Hé, Caddie! Ide – mondta az egyik játékos. – Hozd az ütőket. – Kuss! – mondta Luster, de Ben cammogva, a kerítésbe csimpaszkodva ügetett tovább, s csak üvöltött rekedten, reménytelenül. A férfi ütött és továbbment, Ben meg tartotta vele a lépést, míg a kerítés derékszögben el nem fordult, ott belekapaszkodott a kerítésbe, és leste, mint megy tovább és tűnik el a négy ember. – No, most mán elhallgat? – kérdezte Luster. – Elhallgat mán végre? – Megrázta Ben karját. Ben a kerítésbe kapaszkodott és kitartóan, rekedten üvöltött. – Hajlandó végre abbahagyni? – kérdezte. – Vagy nem? – Ben bámult a kerítésen át. – Úgy is jó mondta Luster. – Akkó mán legalább legyen mér bömböljön. A válla fölött fölnézett a házra. Aztán odasúgta: – Caddy! Bömböljön, no. Caddy! Caddy! Caddy! Egy percre rá, Ben üvöltésének egy ritka szünetében, Luster meghallotta, hogy Dilsey a nevét kiáltja. Karon fogta Bent, és az udvaron át, elindultak Dilsey felé. – Montam én, hogy nem marad csöndbe – mondta Luster. – Te gazember! – mondta Dilsey. – Mit csinátál vele? – Nem csinátam én neki semmit. Megmondtam, ha azok ott elkezdenek játszani, mingyán rákezdi. – Ide gyertek – mondta Dilsey. – Csönd legyen, Benjy. Csönd legyen már. – De Benjy csak nem akart elhallgatni. Sietve átmentek az udvaron, a kunyhóhoz. Bementek. – Fuss, oszt hozd azt a cipőt – mondta Dilsey. – De ne zavard ám Miss Cahline-t. Ha kérdez valamit, mondd, hogy magammal hoztam Bent. No, szedd a lábad! – Luster kiment. Dilsey az ágyhoz vezette Bent, odavonta maga mellé, megölelgette, szelíden ringatta, s megtörölte nyáladzó száját a szoknyája szegélyével. – Ugyanugyan – mondta, és megsimogatta a fejét. – Hallgasson mán. Itt van Dilseynél. – De Ben csak üvöltött vontatottan, megadóan, száraz szemmel; komor, reménytelen hangjában benne a világ minden hangtalan szomorúsága. Megjött Luster, meghozta a fehér selyempapucsot. Már megsárgult, elkoszolódott, foszlott is, de mikor a kezébe adták, Ben kis időre elhallgatott. De nyöszörögni most is nyöszörgött, s hamarosan megint üvölteni kezdett. – Mit gondósz, meg tunnád taláni T. P.-t? – kérdezte Dilsey. – Aszonta tegnap, hogy ma kimegy St. Johnsba. Meg hogy négyre itthun lesz. Dilsey a felsőtestét himbálta, s közben Ben fejét simogatta. – Uramjézus, ammég messze van – mondta. – Ammég messze. – Én is elhajtom azt a bricskat, mami – mondta Luster.

– Még megölöd őt is, meg magadat is – mondta Dilsey. – Mer neked mindig a komiszságon jár az eszed. Azt tudom, hogy sütnivalód az van. De nem bízom benned. Hagyja mán abba – mondta. – Hallgasson el szépen. – Mán hogy ölném – mondta Luster. – Szokok én hajtani T. P.vel. – Dilsey átölelte Bent, és ringatta magát. – Miss Cahline aszongya, ha mami nem tudja lecsillapítani, maj ő főkel, oszt legyün és lecsillapítsa. – Hallgasson mán aranyoskám – mondta Dilsey és megsimogatta Ben fejét. – Luster, aranyoskám – mondta. – Ugye, gondósz a te öreg mamidra, és rendesen hajtod azt a bricskat? – Mhm – mondta Luster. – Maj pont úgy hajtok, mint T. P. Dilsey –csak ringatta magát, és BenHát fejétakkor simogatta. – Éna megteszem, ami az erőmbül – mondta. Isten a megmondhatója. hozd azt bricskat – mondta, és fölállt.telik Luster kinyargalt. Ben fogta a papucsot és sírt. – Hallgasson mán. Luster megy, és hozza a bricskát és elviszi magát a temetőbe. Még annyit se kell várnia, hogy a sapkáját elhozzuk – mondta. Odament a szoba vászonfüggönnyel elrekesztett sarkába, és elővette a filckalapot, amit maga szokott hordani. – Ettül is van rosszabb, hej, ha tunnák – mondta. – Mindegy a, maga az Úr gyermeke. És én is, Ben, mán nagyon rég, hála a Jézusnak. Tessék. – Föltette a kalapot Ben fejére, begombolta a kabátját. Ben kitartóan üvöltött. Dilsey elvette tőle a papucsot, félretette, kimentek. Jött Luster, a vénséges vén fehér lóval és a viharvert, félrebillent bricskával. – Oszt vigyázol, ugye? – kérdezte Dilsey. – Mhm nyöszörögni. – mondta Luster. Dilsey fölsegítette Bent a hátsó ülésre. Abbahagyta a sírást, de megint elkezdett – A virágja miatt rí – mondta Luster. – Várjon, maj hozok én magának. – Maradj csak ott – mondta Dilsey. Odament a lóhoz, és megfogta a kantárt. – No most siess, oszt hozz neki. – Luster futva megkerülte a házat, a kertbe ment. Egy szál árva nárcisszal jött vissza. – E törött – mondta Dilsey. – Mér nem hozta másikat. – Csak evvót, mást nem tanátam – mondta Luster. – Maguk szettek le mindet pénteken, hogy földíszítsék a templomot. Várjon, maj én megreparálom. – S míg Dilsey a lovat tartotta, Luster egy gally meg két darabka madzag segítségével sínbe rakta a törött virágszárat, és Ben kezébe nyomta. Aztán fölült a bakra, és kézbe vette a gyeplőt. Dilsey még mindig fogta a kantárt. – Tudod az utat? – kérdezte. – Végig a főutcán, megkerülöd a teret, elmégy a temetőbe, aztán egyenest haza. – Mhm – mondta Luster. – Cc, Queenie. – Oszt vigyázol, ugye? – Mhm. – Dilsey elengedte a kantárt. – Cc, Queenie – mondta Luster. – Te gyerek – mondta Dilsey. – Add csak ide azt az ostort. – Jaj, mami – mondta Luster. – Add csak ide – mondta Dilsey, és odament a kerékhez. Luster vonakodva odaadta. – Queenie-t így soha el nem indítom. – Ne törődj te azzal – mondta Dilsey. – Jobban tudja az a ló, hogy mit kell neki csináni, mint te. Neked más dogod nincs, csak ülj ott, és fogd a gyeplőszárat. Tudod az utat, ugye? – Mhm. Amerre T. P. szók menni minden vasárnap. – Hát arra menj te is.

– Persze hogy. Hát nem vótam én mán T. P.-vel százszor is? – Hát akkó csak úgy most is – mondta Dilsey. – No, menjetek. És ha Benjynek valami baja esik, én nem tom mit csinálok veled, adta nigger kölyke. Ha mindenáron börtönbe akarsz jutni, maj teszek rula hogy mielőbb odajuss. – Mhm – mondta Luster. – Cc, Queenie. Megcsapta a gyeplőszárral Queenie széles hátát, és a bricska zökkenve megindult. – Luster! – mondta Dilsey. – Nee, te – mondta Luster. – Megint megcsapta a lovat a gyep lőszárral. Queenie tompa kordulások közepette végigkocogott a kocsifelhajtón, kifordult az utcára, s ott Luster könyörgésére előretántorgott, valahogy úgy, mintha meg újra középen, kicsi híjánmereven orra akarna bukni. Ben fölhagyott a nyöszörgéssel. Ültújra a kocsiban tartotta a megreparált virágot, szeme derűs volt és kifejezéstelen. Közvetlen előtte Luster, aki mindaddig, míg a ház el nem tűnt a szemük elől, minduntalan hátrafordította golyófejét, aztán meg kihajtott az út szélére, s Ben figyelő szeme láttára letört a sövényről egy vesszőt. Queenie lógatta a fejét, legelészett, míg Luster vissza nem ült a bakra, föl nem ráncigálta a fejét, és mozgásba nem bosszantotta; akkor Luster kifeszítette a könyökét, s kezében a vesszővel meg a magasra tartott gyeplőszárral olyan nyalkán kihúzta magát, hogy az semmiképpen sem illett Queenie patáinak megfontolt kocogásához, s e kocogás belülről származó, basszus mélységű orgonakíséretéhez. Autók húztak el mellettük, s még gyalogosok is; egyszer meg egy falka kamasz néger: Luster.Luster. Há viszed azt a lovat? Kicsontozni? – Nicsak, Hő – mondta – Mintha a ti csontjaitok maj nem oda jutnának, ahová én mének. Nee, elefánt. Közeledtek már a térhez, ahol a Konföderáció katonája szélben-fagyban üres szeme fölé ernyőzte márványkezét. Lustert megint elfogta a viszketegség, rácsapott a vesszővel az érzéketlen Queenie-re, és körülnézett a téren. – Ott van Mr. Jason kocsija – mondta, aztán fölfedezett egy másik csoport négert. – No, Benjy, megmutassuk ezeknek a niggereknek, hogy millen egy igazi úr? – kérdezte. – No Benjy? – Hátranézett. Ben csak ült, szorongatta a virágot, tekintete üres volt és derűs. Luster megint rácsapott Queeniere, s a szobortól balra térítette. Ben egy pillanatra kitátotta a száját, s csak ült némán. Aztán fölüvöltött. Üvöltés üvöltést követett, hangja fölcsapott, még lélegzetvételnyi szünetet is alig tartott. Több volt ebben, mint döbbenet; iszony volt; megrendülés; vak és kifejezhetetlen kín; csak hang, és Luster szeme egy pillanatra fehéren hátravillant. – Uram Isten – mondta. – Fogja be a száját! Fogja be a száját, az istenit neki! – Előreperdült, a vesszővel rácsapott Queenie-re. A vessző eltört, eldobta, s miközben a hang már hihetetlen crescendóba csapott, fölkapta a gyeplőt, előrehajolt, a téren át meg szökellve jött Jason, s már ott is volt a kocsihágcsón. Visszakézről képen vágta Lustert, kikapta a kezéből a gyeplőt, félrerántotta Queenie fejét, rövidre fogta a szárat, rácsapott a végével a ló véknyára. Ütötte, ütötte, míg vágtába nem ugrott, s miközben ott viharzott körülöttük Benjy rekedt gyötrelme, eltérítette a lovat a szobor jobb felére. Ott ököllel fejbe ütötte Lustert. – Nincs jobb dolgod, mint hogy balfelé vidd? – mondta. Hátrahajolt, megütötte Bent. A virág szára megint eltört. – Fogd be a szád! – mondta. – Fogd be a szád! – Hátrarántotta Queenie-t, és leugrott. – A pokolba is, vidd már haza. Ha még egyszer átléped vele a kaput, megöllek! – Igenis, uram! – mondta Luster. Fogta a gyeplőt, és a végivel rácsapott Queenie-re. – Nee! Ne te,

nee! Benjy, az Isten szerelmére! Benjy csak üvöltött. Queenie újra nekiindult, most már állhatatosan kocogott, és Ben egyszerre elhallgatott. A törött virág az öklére konyult, s a szeme is megint üres volt, derűs és kék, most, hogy újra simán áramlott balról jobb felé minden fal és párkány, pózna és fa, ablak és ajtó, cégtábla, mind a maga rendelt helyén.

FÜGGELÉK A COMPSON CSALÁD[2] 1699-1945 IKKEMOTUBBE Trónfosztott amerikai király. l’Homme (s néha de L’homme): így emlegette fogadott fivére, egy francia lovag, aki, ha nem születik későn, a legcsillogóbb csillagok egyike lehetett volna a lovagias ripőkök galaktikájában, Napóleon marsalljai közt; ő csak lefordította a csikesza címet, mely annyit tesz, az Ember; s ezt a fordítást Ikkemotubbe, az eszes és színes képzeletű férfi, aki alaposan ismerte az emberi jellemet, még a magáét is, egy lépéssel továbbfejlesztette, és Doom-ra – Végzetre – angolosította. Roppant elveszített birodalmából kihasított egy összefüggő négyzetmérföldnyi, s a négy sarkán mint a kártyaasztal, olyan szabályos, derékszögű észak-mississippi szűzföldet (akkoriban még erdőséget, hisz ez még 1833 előtt, a régi időkben történt, mikor csillagok hullottak, és a mississippi Jefferson egyetlen, hosszú, zegzugos, földszintes, sárral tapasztott gerendaház volt, mely a csikeszaföldi kormánymegbízottnak és kereskedelmi áruraktárának nyújtott födelet) egy skót menekült unokája számára aki azzal, hogy egy trónfosztott királlyal vállalt sorsközösséget, eljátszotta születési előjogait. Jogaiért részleges kárpótlásul békésen nyomulhatott előre, ahogy neki és övéinek tetszett, akár gyalog, akár lóháton, feltéve persze, hogy csikesza lovak hátán, a jelenleg Oklahomának nevezett nyugati vadon felé: olajról akkoriban még mit sem tudva. JACKSON Nagy Fehér Atya karddal. (Vén párbajhős, békétlen, ösztövér, ádáz, koszlott, elnyűhetetlen és sebezhetetlen vén oroszlán, aki a Fehér Háznál többre tartotta a nép jólétét, s még annál is többre új politikai pártjának virágzását, s mindezeknél többre nem a felesége becsületét, hanem az elvet, hogy ezt a becsületet ha van, ha nincs, meg kell védeni, mert hogy van vagy nincs, az attól függ, megvédték-e vagy sem. Ő lajstromozta, pecsételte le és ellenjegyezte tulajdon kezével ezt a földadományozást Wassi Townban, arany tipijében, az olajról még maga sem tudván: így aztán egy szép nap a trónfosztott király hontalan leszármazottjai pálinkától közönyösen és mesejó kábulatban furikáztak csontjaik e poros eladományozott réve fölött különleges építésű, bíborvörösre festett halottaskocsin és tűzoltóautókon.) És jönnek a Compsonok: QUENTIN MacLACHAN Egy glasgow-i nyomdász fia, elárvult, s anyja rokonai nevelték Perth környékén, a hegyekben. Carolinába Culloden Moorból szökött egy szál kétélű karddal és egy skótkockás köpönyegben, amit nappal magára kanyarított, éjszaka meg alája bújt. Más holmija nem is igen volt. Nyolcvanévesen, miután harcolts egyszer egyegy angol király ellen és veszített, nem akarta másodszor is elkövetni ugyanaztmár a hibát, 1799-ben, éjszaka kisunokájával és a köpönyeggel (a kard ugyanis fiával, unokája édesapjával együtt eltűnt Tarleton egyik ezredéből egy georgiai csatatéren, vagy egy évvel azelőtt), Kentuckyba szökött, ahol egy Boon vagy Boone nevű földije korábban már települést

alapított. CHARLES STUART Brit ezredének hadbírósága halálra ítélte árulásért, és megfosztotta rendfokozatától. Visszavonuló hadserege halottnak vélte, és hátrahagyta egy georgiai mocsárban. Halottnak vélte az előnyomuló amerikai hadsereg is, de mindkettő tévedett. Kardja még megvolt, mikor magafaragta falábán négy évre rá a kentuckyi Harrodsburgban végre utolérte apját és fiát, még jókor, hogy az apát eltemesse; ettől kezdve hasadt lélekkel élt hosszú ideig, még mindig tanítóskodással próbálkozott, mert azt hitte, hogy az szeretne lenni, de végül is fölhagyott vele, és azzá a szerencsejátékossá vált, aki valójában volt, akárcsak nagy a későbbi mind, bárVégül erre sose ébredtek rá, már persze, de hacsaládja a tét reménytelenül és az Compsonok esély kellőeniskicsi volt. is sikerült nemcsak a nyakát, biztonságát, sőt fönnmaradó neve tisztességét is kockára tennie azzal, hogy csatlakozott az ismerőse, Wilkinson vezette szövetséghez (Wilkinson figyelemre méltóan tehetséges, befolyásos, értelmes és energikus ember volt), mely azt tervezte, hogy az egész Mississippi völgyet elszakítja az Egyesült Államoktól és Spanyolországhoz csatolja. Mikor a buborék elpukkant (mint ahogy mindenkinek tudnia kellett, hogy el fog, csak egy tanítóskodó Compsonnak nem), az atyai példát követve ő is elszökött; ő volt az egyetlen az összeesküvők közül, akinek el kellett az országot hagynia: nem is a megrövidíteni próbált kormány bosszúja vagy megtorlása, hanem tulajdon, biztonságukért őrjöngő volt szövetségestársai ádáz színeváltása elől. Senki se űzte ki az Egyesült Államokból, csak ő mondogatta magáról, hogy nincs hazája; kiűzetése nem a hazaárulás következménye volt, hanem hogy annyit járt a szája, és olyan nagy hangon csinálta, amit csinált, hogy szóban fölégetett maga mögött minden hidat, mielőtt legalább olyan helyre ért volna, ahol újat építhet: így tehát nem a katonai rendőrség, nem is polgári hatóság, hanem volt összeesküvőtársai jómaguk tettek róla, hogy őt kiakolbólítsák Kentuckyból, az Egyesült Államokból, sőt, ha kezük közé kaparinthatják, hihetőleg magából a világból is. Éjszaka menekült: a családi hagyományokhoz híven fiával, a régi karddal és a köpönyeggel futott. JASON LYCURGUS Őt talán annak a hivalkodó névnek a kényszere hajtotta, amit kaján, falábú, megkeseredett, fékezhetetlen, s a lelke mélyén magát még mindig legszívesebben a klasszikus ókor tanítójának hívő apjától kapott, mikor 1820-ban egy szép napon egy pár finom mívű pisztollyal, kicsi, karcsú hasú, erős csánkú kancáján, mely az első két furlongot jóval félperc alatt, s a második kettőt se sokkal lassabban futotta, sovány nyeregtáskával, és semmi többel a Natchez-csapásnak nekivágott. De ez elég volt: megérkezett Okatobába (melyet 1860-ban már Ó-Jeffersonnak hívtak), a csikeszá kormánymegbízott székhelyére, és onnét nem is ment tovább. Nem telt el hat hónap, és a kormánymegbízott segédje lett, s még tizenkettő sem, és már a társa volt, hivatalosan persze továbbra is a segédje, de valójában feles tulajdonosa annak az immár jelentékeny árumennyiségnek, amelyet az Ikkemotubbe legényeinek lovaival futott versenyek során a kanca összenyert, s amely versenyek távját ő, Compson, előrelátóan mindig negyed mérföldre, vagy legföljebb három furlongra korlátozta; a rákövetkező évben a kanca már Ikkemotubbe tulajdonában volt, az a kerek négyzetmérföldnyi földdarab pedig, amely egy szép napon majd Jefferson városának szinte a magját alkotja, az ő birtoka lett, s ez akkor még erdő volt, erdő még húsz év múlva is, bár akkor már inkább park, mint őserdő, rabszolgaszállásokkal, istállókkal, konyhakertekkel, nyírott pázsitokkal, sétautakkal és csarnokokkal,

ezeket is ugyanaz az építész tervezte, aki az oszlopos homlokzatú házat, amelynek berendezését gőzhajón szállították ide Franciaországból és New Orleansból; ez a négyzetmérföld érintetlen volt még 1840-ben is (akkor már nemcsak a kis fehér község, hanem egy egész fehér megye vette körül, hisz Ikkemotubbe alattvalói és leszármazottai már egynéhány éve eltávoztak, s aki ott maradt se volt már harcos vagy vadász, hanem úgy élt, mint a fehér ember – földhöz kötött farmer volt, vagy itt-ott az ő nyelvükön is már ültetvénynek nevezett birtokok és földhöz kötött rabszolgák gazdája, valamivel aljasabb mint a fehér ember, valamivel restebb és valamivel kegyetlenebb – hogy végül még maga a vad vér is megszűnjék, s csak olykor-olykor bukkanjon föl egy-egy gyapotos szekeret hajtó néger, fűrészmalomban dolgozó fehér segédmunkás, vadász, vagy mozdonyfűtő orra formájában); akkoriban Compson-uradalom néven ismerték, alkalmas volt arra, hogy Carolinából hercegeket, ésállamférfiakat, generálisokat és püspököket neveljen, mert megbosszulandó a Cullodenből, Kentuckyból kiűzött Compsonokat; majd Kormányzóháznak ismerték, hisz a maga idején meg is termett, vagy legalábbis dajkált egy kormányzót – a cullodeni nagypapa neve után egy újabb Quentin MacLachant –, s még akkor is a régi Kormányzóháznak emlegették, mikor (1861-ben) megszületett benne egy generális – így emlegette az egész város és az egész megye, ebben megegyeztek és egyetértettek lakóik, ámbár akkor is, azelőtt is tudták, hogy az öreg kormányzó volt az utolsó Compson, aki nem vallott kudarcot az égvilágon mindenben, kivéve a hosszú életét és az öngyilkosságot – Jason Lycurgus, e néven a második, a brigadéros, aki 62-ben vereséget szenvedett Shiloh-nál, s 64-ben, bár nem olyan rútul, Resacánál is, s aki 66-ban fölvette az első jelzálogkölcsönt az addig érintetlen négyzetmérföldre egy New England-i jöttmenttől; azután, hogy a régi várost Smith szövetségi tábornok fölégette, és az új kisváros, melyet most már nem a Compson leszármazottait, hanem elsősorban a Snopesok leszármazottai népesítettek be, kezdett beóvakodni a régi birtokra, lelecsípett belőle és bele-beleharapott, mivel a megvert brigadéros a birtokot az elkövetkező negyven év során apródonként eladogatta, hogy fizetni tudja a maradékra fölvett jelzálogkölcsönök kamatait: így ment ez 1900-ig, mikor a brigadéros egy szép napon békében elhunyt egy tábori ágyon a Tallahatchie folyó partján egy halász-vadász táborban, ahol élete végnapjainak java részét töltötte. És addigra már az öreg kormányzót is elfelejtették; ami pedig a régi négyzetmérföldből megmaradt, azt már csak Compson-telekként emlegették – a tönkrement régi sétányok és a pázsit gyomba fulladt nyomait, a házat, amely máris túlságosan régen igényelte volna a festést, a málló oszlopú tornácot, ahol Jason – e néven a harmadik – szokott volt elüldögélni (őt ügyvédnek nevelték, és volt is egy emeleti irodája a Főtéren, ahol a poros iratszekrényekben eltemetve a megye legrégibb neveinek egyike-másika – Holston és Sutpen, Grenier, Beauchamp és Coldfield – fakult évről évre a jogügyek kibogozhatatlan útvesztőiben; ki tudja, miféle álmok éltek az örökifjú atyai szívben, amely immár a harmadik testben dobogott – az első egy ragyogó eszű, vitéz államférfi fia volt, a második derék és vitéz embereket vezetett csatába, a harmadik valamiféle kivételezett Dániel Boone – Robinson Crusoe, aki soha vissza nem fiatalodott, mert nem is nőtt ki soha az ifjúkorból –, talán arról álmodozott, hogy az ügyvédi iroda csak a kormányzói palota és a régi dicsőség előszobája) egy üveg hisky mellett, egymásra hajigált, szamárfüles Horatiusai, Liviusai és Catullusai társaságában és költeni – mint mondták – csípős és gúnyos dicshimnuszokat eleven és holt földjeiről; ő adta el a ház, a konyhakert, a roskatag istállók és a cselédkunyhó kivételével, ahol Dilsey családja lakott, a birtok utolsó maradványát is egy golf klubnak készpénzért, amelyen aztán megtarthatták Caddy lánya pompás lakodalmát áprilisban, s Quentin fia befejezhette első évét a Harvardon, csak hogy 1910 úniusában öngyilkos legyen; a birtokot már csak Compson-teleknek ismerték akkor is, mikor 1928-

ban az öreg kormányzó bukott, elveszett, névtelen, tizenhét éves lány ükunokája utolsó megmaradt épeszű férfirokonától (nagybátyjától, a negyedik Jasontól) elrabolta annak titokban összekuporgatott pénzét, majd lemászott a körtefán, és megszökött egy közönséges vándorcirkuszból való mutatványossal; és a régi Compson-teleknek ismerték akkor is, mikor a Compson család utolsó sarjai is kivesztek már onnét: azután, hogy a megözvegyült anya is meghalt, és Jason – e néven a negyedik –, akinek immár nem kellett Dilseytől tartania, idióta öccsét, Benjamint elhelyezte az Állami Elmegyógyintézetben, Jacksonban, a házat meg eladta egy odavalósi embernek, aki panzióvá alakította át esküdtek meg öszvér-lókupecek számára; és még most is a régi Compson-telekként emlegetik, mikor már régen megszűnt a panzió (sőt, már a golfpálya is), és a régi négyzetmérföld megint kikerekedett: egyik utcasor kis zsúfolt, hevenyészett külvárosi magánvilla a másikat követi rajta. És a többi Compson: QUENTIN (e néven a harmadik) Aki nem húga testébe volt szerelmes, hanem valamiféle Compsonbecsületbe, amelyet csak bizonytalanul és (tudta jól) csak időlegesen tart fenn húga szüzességének csöpp és könnyen szakadó hártyája; kicsiben olyan ez, mintha az egész roppant földgolyót egy idomított fóka egyensúlyozná az orrán. Nem a vérfertőzés gondolatába volt szerelmes, amit nem is követett el, hanem az örökké tartó bűnhődés valami presbiteriánus fogalmába: ennek révén ő – és nem az Isten taszíthatta önmagát és húgát pokolra, ahol aztán örökké vigyázhatott rá és az örök tűzben az örökkévalóságig megóvhatta érintetlenségét. De mindenekfölött a halálba volt szerelmes, szerette és tudatosan, szinte perverzül benne élt a halál előérzetében; olyan volt ez, mint mikor a szerető szereti szerelmese várakozó odaadó barátságos gyöngéd elhihetetlen testét, de mégis megtartóztatja magát, s mikor végül már nem bírja tovább nem is a hiányát, hanem az önuralmát, rohan, s magamegadóan, fuldokolva veti belé magát. Öngyilkos lett 1910 júniusában a massachusettsi Cambridge-ben, két hónappal húga esküvője után; kivárta előbb a tanév végét, hogy megkapja az előre befizetett tandíj teljes ellenértékét, nem mintha cullodeni, carolinai és kentucky ősapái éltek volna benne, hanem mert a régi Compson-birtok megmaradt darabja, amit eladtak, hogy húgát az árából kiházasíthassák és az ő Harvardon töltött esztendeje egy volt számára, mint ahogy öccse, a született idióta számára is egy volt húga és a szabad tűz képe, amibe meg ő volt szerelmes. CANDACE (CADDY) Bukásra volt ítélve, és ezt tudta is; a bukást tudomásul vette, nem kereste és nem menekült előle. Bátyját akarata ellenére is szerette, nem is őt, hanem a benne lakó keserű prófétát, hajthatatlan és megvesztegethetetlen bíráját annak, amit az a család becsületének és végzetének tartott, mint ahogy bátyja meg őbenne azt vélte szeretni – bár valójában gyűlölte –, amit a családi büszkeség törékeny és pusztulásra ítélt edényének, a családi szégyen gonosz eszközének vélt; sőt mi több, bátyját nem annak ellenére, hanem épp azért szerette, mert az képtelen volt a szerelemre: elfogadta, hogy bátyja szükségszerűen nem őt tartja mindennél többre, hanem szüzességét, aminek ő csak őrizője, s aminek ő édeskevés értéket tulajdonít: azt a jelentéktelen testi szűkületet, ami az ő szemében körömfeketényit se számít. Tudta, hogy bátyja mindenekfölött a halálba szerelmes, de nem volt féltékeny, hajlandó lett

volna kezébe adni (mint ahogy házassága révén tudatosan és kiszámítottan kezébe is adta) a képzeletbeli méregpoharat. Akkor már két hónapja testében viselte egy más férfi magzatát, s a gyermeket, tekintet nélkül arra, hogy fiú lesz-e vagy lány, Quentinnek akarta elnevezni bátyja után, hiszen már akkor tudta róla, mint ahogy bátyja is önmagáról, hogy valójában halott, mikor 1910-ben hozzáment ahhoz a rendkívül jó partinak számító indianai fiatalemberhez, akivel előző nyáron ismerkedett meg French Lickben, mikor édesanyjával ott nyaralt. 1911-ben elvált tőle. 1920-ban hozzáment egy kisebb hollywoodi filmmágnáshoz. 1925-ben, Mexikóban, közös megegyezéssel, elváltak. 1940-ben tűnt el, Párizsban, a német megszállás idején; akkor még mindig szép volt, s feltehetőleg gazdag is, hisz jóllehet már negyvennyolc éves volt, több mint tizenöt évvel látszott fiatalabbnak. Ezután hírétvénlány, se hallotta csak a megyei Jeffersonban, az egérpiciny és egérszürke aki a senki, városi iskolában Candacekönyvtárosnő Compson osztálytársa volt,ezélete hátralevő idejét meg azzal töltötte, hogy igyekezett kifogástalan védőborítékukban megőrizni a Forever Amber-t, a Jurgen-t és a Tom Jones-t, s kimenteni a középiskolás kis- és nagydiákok kezéből, akiknek még csak lábujjhegyre se kellett állniuk, hogy levegyék a hátsó polcról, felülről, míg ő kénytelen volt fölállni egy ládára, hogy eldugja előlük. 1943-ban, egy szép nap, egyheti, már-már az elmezavar határát súroló zavarodottság után, melynek során mindenkinek szemet szúrt, aki csak belépett a könyvtárba, hogy érkeztén a könyvtárosnő sietve betolja fiókját és ráfordítja a kulcsot (és ettől az idős hölgyek, bankár-, orvos-, és ügyvédfeleségek, akik valaha maguk is mind diáklányok voltak, és délutánonként a Forever Amber és Thorne Smith műveinek gondosan bekötött, memphisi és acksoni képesújságokba takart példányaival jöttek és mentek, azt hitték, hogy súlyos idegbaj készül kitörni rajta, vagy talán már el is ment az esze), a délután kellős közepén becsukta és kulcsra zárta a könyvtárat, retiküljét hóna alá szorította, s általában színtelen arcára az elszántságtól két lázas vörös folt ült ki, amikor belépett abba a mezőgazdasági szaküzletbe, ahol valamikor Jason, e néven a negyedik, segédként kezdte, s ahol most ő, a gyapotfelvásárló és közvetítő, maga volt a tulajdonos, és nagy léptekkel átvágott azon a barlangon, ahova mindig csak férfiak léptek be ebbe az ekékkel, tárcsákkal, istrángláncokkal, kisefákkal, öszvérhámokkal, sózott hússal, olcsó bakancsokkal, lószerszámmal, liszttel és melasszal telizsúfolt, kitapétázott és csüngő stalagmitok módjára teliaggatott barlangba, mely homályos volt, hiszen az árut itt inkább rejtegették, mint mutogatták, mert aki mississippi gazdákat, vagy legalábbis mississippi néger gazdákat szolgál ki természetbeni terményrészesedés fejében, mindaddig nem kívánja a vevő tudtára adni, hogy mije van, vagy hogy annak mire lehet szüksége, míg a terményt be nem takarították, s annak értéke legalább közelítőleg ki nem számítható, és csupán az égetően sürgős és végképp elkerülhetetlen kívánalmakat igyekszik kielégíteni –, úgy ment hátra nagy léptekkel Jason birodalmába: egy polcokkal, rekeszekkel, s a polcokon összetűzött, porfogó agrenálóüzemi nyugtákkal, üzleti könyvekkel, gyapotmintákkal telizsúfolt elkerített zugba, mely bűzlött a sajt, a petióleum, a bőr olaj, és a már vagy száz esztendeje bagólével köpködött irdatlan vaskályha összevegyült szagától; odament a magas, lejtős írópulthoz, amely mögött Jason állt, és rá se nézve a munkaruhás férfiakra, akik egykedvűen abbahagyták a beszélgetést, sőt, a bagórágást is, amint ő belépett, valami nyomasztó kétségbeeséssel kinyitotta a retiküljét, matatott benne, kiterített valamit a pultra, és reszketve, zihálva állt, mialatt Jason azt a valamit nézte fölülről – egy kép volt, szemmel láthatólag egy elegáns magazinból kivágott színes fénykép –, egy kép, csupa luxus, pénz és napfény – Riviéra, pálmák, ciprusok, háttérben a hegyek, egy drága, erős, krómveretes, nyitott sportkocsi, egy női arc kalap nélkül, puha sál és szilszkinbunda keretében, kortalan és szép, hűvös, derűs és elátkozott; mellette jóképű, szikár, középkorú férfi német

tábornoki egyenruhában és rangjelzéssel –, és az egérpiciny és egérszürke vénkisasszony reszketve és tulajdon félénkségén megdöbbenve bámult a kép fölött a gyermektelen agglegényre, akiben annyi tisztességes és büszke férfi hosszú sora ért véget, még ha tisztességük végül romlásnak indult is, büszkeségük meg javarészt hiúsággá és önsajnálattá változott át: kezdve a száműzöttön, aki menekülni volt kénytelen szülőhazájából és alig vitt magával mást, mint puszta életét, de mégsem nyugodott bele a vereségbe, s folytatva azon a férfin, aki kétszer is kockára tette az életét és neve becsületét és mind a kétszer el is veszítette, de ebbe egyszer se nyugodott bele, és azon, akinek semmi más eszköze nem volt, hogy kisemmizett apját és nagyapját megbosszulja és a maga urává legyen, csak egy fürge negyedvér lova, és a nagy szemű, vitéz kormányzón, és a generálison, aki ugyan megbukott, mikor derék alkoholistáig, és vitéz férfiakat csatába, de legalább tette anem magaazért életét is, egészen addig a művelt aki vezetett eladta atyai öröksége utolsó kockára maradványát, hogy italra költse, hanem hogy legalább egyik gyermekének megadja a legkedvezőbb életlehetőséget, amit csak el tudott képzelni. – Caddy az! – suttogta a könyvtárosnő. – Meg kell mentenünk! – Ez Cad, az ám – mondta Jason. Elnevette magát. Állt és nevetett a fénykép fölött, az íróasztalban és retikülben eltöltött egy héttől és utazgatástól elpiszkolódott szamárfüles szép arc fölött. És a könyvtárosnő, aki már harminckét éve, azóta, hogy Candace 1911ben, miután férje kidobta, egy szép nap hazavitte csecsemő lányát, a gyermeket otthagyta, s a következő vonattal már el is utazott, hogy soha többé vissza ne térjen, Mr. Compsonnak hívta őt, mert ösztönösen megsejtette, hogy Jason valamilyen úton-módon hasznára fordítja a gyermek létét és törvénytelen voltát, zsarolja az anyát, nemcsak hogy élete végéig távol tartsa magát Jeffersontól, hanem hogy őt nevezze ki a gyermek tartásdíjául szolgáló pénz kizárólagos és teljhatalmú kezelőjének, s aki még csak szóba se volt hajlandó állni vele egészen 1928-ig, addig a napig, mikor Caddy lánya lemászott a körtefán, és megszökött a cirkuszossal, tudta, hogy miért nevet. – Jason! – sírta. – Meg kell mentenünk őt! Jason! Jason! – s miközben sírt, Jason két ujja hegyével megfogta a képet, és visszalökte eléje a pulton át. – Hogy ez Candace? – mondta. – Ne nevettesse ki magát. Ez a cafka itt nincs még harminc se. Az meg már ötven. És a könyvtár még másnap is zárva maradt, a könyvtárosnő meg háromkor, fájós lábbal és elcsigázottan, de rendíthetetlenül, most is hóna alá szorított retiküllel befordult Memphis négernegyedében egy takaros kis udvarra, fölment a takaros kis ház lépcsőin, csöngetett, kinyílt az ajtó, és egy körülbelül vele egykorú néger asszony nézett ki rá szótlanul. – Frony, nem? – kérdezte a könyvtárosnő. – Nem emlékszik rám, Melissa Meek vagyok, Jeffersonból... – Igen – mondta a néger asszony. – Kerüljön beljebb. Biztos mamához jött. – És ő bement egy szobába, egy öreg néger takaros, de túlzsúfolt hálószobájába, ahol öregember-, öregasszony-, öregnégerszag volt, s ahol az öregasszony ott ült egy hintaszékben a kályha mellett, s a kályhában, bár únius volt, parázslott a tűz – a valamikor oly szálas öregasszony, kopott kékfestő ruhában, s az eltompult, láthatólag majdnem vak szemek fölött makulátlanul tiszta kendőben –, és a szamárfüles képet a fekete kézbe nyomta, mely fajtájára jellemző módon még mindig olyan hajlékony és formás volt, mint annak idején, harminc, húsz vagy akár tizenhét éves korában. – Ez Caddy! – mondta a könyvtárosnő. – Az! Caddy! Caddy! – Ő mit szólt hozzá? – kérdezte az öreg néger asszony. És a könyvtárosnő tudta, hogy kire érti

Dilsey az „ő”-t, s még csak nem is csodálkozott, nemcsak azon nem, hogy az öreg néger asszony tudta, hogy ő (a könyvtárosnő) tudni fogja, kire értette az „ő”-t, de azon sem, hogy az öreg néger asszony nyomban tudta, hogy a képet ő már megmutatta Jasonnak. – Úgyis tudja, hogy mit! – kiáltotta. – Amint megtudta, hogy Caddy veszélyben van, nyomban kijelentette, hogy ez ő, sőt, akkor is azt mondta volna, ha a képet meg se mutatom neki. De amint megtudta, hogy valaki, akárki, még ha csak én is, segíteni szeretne rajta, rögtön kijelentette, hogy nem ő az! Márpedig ő az! Nézze csak! – Hát nem lássa a szememet? – kérdezte az öreg néger asszony. – Hogy tudnám én megnézni? – Akkor Fronyt meg! – sírta a könyvtárosnő. – Ő majd ráismer! – De az öreg néger asszony ekkorra márkérdezze gondosan összehajtogatta a képet, és a kezébe nyomta. – Az én szemem már nem jó – mondta. – Nem látom. És ez volt az egész. Hatkor nagy nehezen utat tört magának a tolongásban az autóbuszpályaudvaron, retikülje szorosan a hóna alatt, a menettérti jegy visszafelé szóló fele a kezében, kisodorták a peron harsogó zajába, az egynéhány civil, de javarészt szabadságra vagy a halálba utazó katonák és tengerészek, és útitársaik, az otthontalan nők, az immár második esztendeje egyik napról a másikra, jó esetben hálókocsikban és szállodákban, máskülönben vonaton, állomásokon, folyosókon, nyilvános várótermekben élő, vemhüket jótékonysági otthonokban és rendőrszobákban elhagyogató és tovább vándorló fiatal nők mindennapos dagályába, onnét utat tört az autóbuszba, s kisebb lévén, mint bárki más, lába csak olykor-olykor érintette a földet, míg végül egy alak (khakiruhás férfi: hogy kicsoda, nem látta, mert még mindig sírt) fölállt, a szó szoros értelmében fölkapta és beültette az ablak mellé, ő meg csak ült, és halkan sírdogált, az elhúzó, lemaradó várost nézte, aztán egyszer csak megint otthon volt baj nélkül, Jeffersonban, ahol szintén elevenen lüktetett az élet felfoghatatlan szenvedéllyel, zavarosan, fájdalmasan, dühösen és kétségbeesetten, de itt az ember hatkor lehúzhatta rá a rolót, és még egy gyermek könnyű keze is visszahelyezhette a jellegtelenségbe, az öröknéma polcokra és egy egész álomtalan éjszaka idejére ráfordíthatta a kulcsot. – Igen – gondolta halkan sírdogálva – ez az; akár Caddy, akár nem, azért nem akarta látni, mert tudta, Caddy nem kívánja, hogy megmentsék, nem lévén semmije, amit érdemes volna megmenteni, hisz nem lévén veszítenivalója nem is veszített soha semmit. JASON (e néven a negyedik) Az első épeszű Compson Culloden óta, s minthogy gyermektelen agglegény, az utolsó is. Logikus, megfontolt, tartózkodó, sőt, a régi sztoikus hagyományok értelmében még afféle filozófus is. Semmiféle Istent nem ismert, csupán csak a rendőrségtől tartott, s csak azt a néger asszonyt félte és tisztelte, aki főzött rá, esküdt ellenségét születése óta és halálos ellenségét azóta, hogy az asszony 1911-ben profetikus módon megsejtette, hogy Jason valamiképpen kihasználja a csecsemő törvénytelen voltát, s a gyermek anyját zsarolja vele. Jason nemcsak a Compsonokat rázta le magáról, s állta a sarat velük szemben, a Snopesokkal is fölvette a versenyt, és velük szemben is megállta a sarat, mikor a századfordulón, a Compsonok, a Sartorisok és atyafiságuk lehanyatlásával ezek vették át a városka fölötti uralmat (nem Snopes, hanem Jason Compson maga volt az, aki nyomban anyja halála után – akkor unokahúga már lemászott a körtefán és elillant, s így Dilsey kezében nem maradt már Jasonnal szemben semmi ütőkártya – az állam gondjára bízta idióta bátyját, és kiürítette a régi házat, a hatalmas, valamikor pompás termeket meg, ahogy ő mondta,

lakosztályokra aprózta föl, s az egészet eladta egy odavalósi embernek, aki panziót nyitott benne), ámbár ez igazán nem esett nehezére, minthogy az ő szemében a városka, a világ valamennyi lakója, s az ő kivételével az egész emberi faj csupa Compson volt, mind megmagyarázhatatlan, s mégis kiszámítható, minthogy minden szempontból megbízhatatlan. Mivel a pénz, ami a legelő eladásából származott, ráment húga esküvőjére és bátyja harvardi tanulmányaira, nyomorúságos kereskedősegédi béréből kuporgatott össze garasonként annyit, hogy elmenjen egy memphisi iskolába, s ott gyapotminősítést és gyapotosztályozást tanuljon; így alapította meg saját üzletét és vette magára iszákos apja halála után a rothadó házban élő rothadó család teljes terhét, tartotta el anyja kedvéért idióta bátyját, mondott le minden olyan örömről, ami nemcsak joggal megillet egy harmincéveslehetséges, legényembert, hanem maradjon, talán létszükséglet számára, hogyvolna édesanyja élete, amennyire ugyanolyan mint volt; isnem mintha csak szerette az édesanyját, hanem egyszerűen mert épeszű férfi létére is félt a néger szakácsnőtől, akit még csak kényszeríteni se tudott rá, hogy elmenjen, még azzal sem, hogy megpróbálta visszatartani heti bérét; mindezek ellenére sikerült a garast fogához verve húsz-huszonöt centenként, féldolláronként megtakarítania 2840 dollárt és 50 centet (a rendőrségen háromezret mondott, mikor unokahúga ellopta a pénzét), s ezt az összekuporgatott pénzt nem tartotta bankban, mert az ő szemében a bankár is Compson volt, hanem egy lelakatolt acéldobozban a ruhásszekrény kifűrészelt padlódeszkája alatt elrejtve hálószobájában, ahol maga ágyazott be minden reggel, s amelynek ajtaját örökké zárva tartotta, s csak vasárnap reggelenként nyitotta ki félórára, s engedte be édesanyját és Dilseyt épp csak annyi időre, hogy elenlétében és felügyelete mellett áthúzzák az ágyat és kiseperjenek. Azután, hogy idióta bátyja tétova kísérletet tett egy arra menő kislány molesztálására, anyja tudta nélkül kineveztette magát bátyja gyámjának, s így módjában állt kiheréltetnie, mielőtt még anyja egyáltalán megtudta volna, hogy kint járt a házból. 1933ban, mikor anyja halála után végre megszabadulhatott nemcsak idióta bátyjától és a háztól, hanem a néger asszonytól is, beköltözött két irodahelyiségbe annak a háznak emeletén, ahol alul, a mezőgazdasági szaküzletben üzleti könyveit és gyapotmintáit tartotta, ezeket átalakíttatta szoba-konyha-fürdőszobás lakássá, innen látták hétvégén ki-be járkálni azt a nagydarab, közönséges, barátságos, bronzvörös hajú, kellemes arcú nőt, aki széles karimájú kalapokat és télen szőrmebunda-utánzatot hordott; kettőjüket, a középkorú gyapotfelvásárlót és a nőt, akit a városban csak az ő memphisi barátnőjeként emlegettek, szombat esténként a helyi moziban lehetett látni, vasárnap reggel meg a lépcsőházban: kenyeret, tojást, narancsot, leveskonzervet vittek föl a boltból papírzacskóban, háziasán, férj-feleség módjára, késő délután pedig az autóbusz visszavitte a nőt Memphisbe. Ekkor Jason már függetlenítette magát. Szabad volt. – 1865-ben – szokta volt mondogatni – Abe Lincoln megszabadította a niggereket a Compsonoktól. 1933-ban meg Jason Compson szabadította meg a Compsonokat a niggerektől. BENJAMIN Mikor megszületett, anyja egyetlen fivére, a jóképű, szalmalángtermészetű, fesztelenül fölényes agglegény után, aki szinte mindenkitől pénzt kért kölcsön, még Dilseytől is, bár ő néger volt: a pénzt zsebre vágta, és megmagyarázta neki, hogy nemcsak az ő szemében családtag húga családjában, hanem született úrihölgynek kell tekintse őt mindenki, Maurynak keresztelték. Nagy sokára még Maury anyja is ráeszmélt, hogy fia kicsoda, és sírva erősködött, hogy változtassák meg a nevét, s öccse, Quentin, át is keresztelte Benjaminnak (Benjamin, legkisebbik atyánkfia, eladatott Egyiptomba). Három dolgot szeretett: a legelőt, amit eladtak, hogy legyen miből megtartsák Caddy

lakodalmát és elküldjék Quentint a Harvardra, Caddy húgát és a tüzet. Nem veszítette el egyiket sem, mert húgára nem emlékezett, csak arra, hogy hiányzik neki, a tűz továbbra is ugyanolyan csillogó folt volt, mint az elalvás, a legelő meg most, hogy eladták, még jobb, mint azelőtt, hiszen most ő meg Luster nemcsak hogy a végtelenségig elnézegethette a kerítésen túl a mozgást, amelyről még csak azt se tudta, hogy a golfütőt lóbáló emberek, hanem Luster még el is vezette gyom- és fűcsomókhoz, s ott egyszerre apró fehér gömböcskék termettek a kezében, s ezek, ha elröpültek a kézi füstölő deszkafala felé, vagy le a betonjárdára, versenyre keltek azzal a valamivel – sőt le is győzték –, amiről nem tudta, hogy az gravitáció és változtathatatlan természeti törvény. 1913-ban kiherélték. 1933-ban a acksoni Állami Elmegyógyintézet gondjára bízták. De akkor se veszített semmit, mert akárcsak húgára, a legelőre sem emlékezett, csak a hiányára, a tűz pedig ugyanolyan fényes folt volt most is, mint az elalvás. QUENTIN Az utolsó. Candace lánya. Apátlan kilenc hónappal születése előtt, névtelen születésétől, és társtalanságra ítéltetett attól a pillanattól, hogy a kettévált tojás meghatározta nemét. Tizenhét éves volt, mikor Urunk feltámadásának ezernyolcszázkilencvenötödik évfordulóján az ablaka melletti lefolyócsatornán átlendült nagybátyja üres és bezárt hálószobájának bezárt ablakába, betörte és belépett rajta, aztán nagybátyja tűzpiszkálójával lefeszítette a ruhásszekrény ajtajáról a pántot és a zárat, kiemelte az elfűrészelt padlódeszkát, és kivette az acéldobozt (sose tudták megérteni, hogy volt képes egy tizenhét éves lány letörni róla a lakatot, akár egy tűzpiszkálóval is), kifosztotta (nem 2840 dollár 50 cent volt benne, nem is háromezer dollár, hanem majdnem hétezer. Ezen dühödött fel Jason; ezért öntötte el az aznap esti elviselhetetlen vérvörös düh, mely alig vagy semmit sem csökkenő erővel fogta el időnként még vagy öt esztendeig, s azt a komoly hitet keltette benne, hogy egyszer majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül elpusztítja, megöli, szörnyethal bele, mintha golyó vagy istennyila érte volna; azért, mert nem csupán nyomorúságos háromezret, hanem majdnem hétezret raboltak tőle, és még csak följelentést se tehet; mert még csak megértét, sem remélhet senkitől – részvétre nem tartott igényt –, amiatt hogy egy ribanc nővérrel és egy ribanc unokahúggal verte meg a sors, és még csak segítséget se kérhet, hogy pénzét visszaszerezze. Minthogy négyezer dollárt veszített, ami nem volt az övé, nem kaphatta vissza azt a háromezret sem, ami valóban az övé volt, mert az első négyezer nemcsak hogy unokahúga jogszerű tulajdona volt, annak a pénznek egy töredéke, amit anyja rendszeresen, több mint tizenhat éven át küldözgetett az eltartására, hanem ráadásul nem is létezett, hiszen hivatalosan közölte a járási árvaszékhez kezesei kívánságára gyám és vagyonkezelői minőségében évente benyújtott jelentéseiben, hogy elköltötte és fölhasználta: így hát nem csupán a lopott pénztől fosztották meg, hanem megtakarított pénzétől is, mégpedig éppen áldozata, aki nemcsak azt a négyezer dollárt rabolta el tőle, amit a börtön kockázata árán szerzett, hanem a háromezret is, amit lemondás és önmegtagadás árán kuporgatott össze szinte garasonként majdhogynem húsz év alatt; és a tettes nemcsak hogy az áldozata volt, hanem ráadásul még gyerek is: egy csapásra határozta el, nem fontolgatta, tervezte ki a rablást, nem tudta, s még csak nem is törődött vele, hogy mennyit talál, ha feltöri a szekrényt; s ő most még csak segítséget se kérhet a rendőrségtől; épp ő, aki mindig respektálta a rendőrséget, soha nem okozott nekik semmi gondot, évek hosszú során át fizette az adót, amiből élősködő, szadista restségüket fedezik; sőt, még maga sem merte üldözni a lányt, hisz hátha sikerül elkapnia, s akkor még ki találja nyitni a száját; egyetlen menedéke maradt hát, az a hiú álom, amitől még két, három, sőt négy esztendővel a történtek után is, mikor már

rég el kellett volna feledkezzék róla, kiverte a veríték és dobálta magát álmában: hogy figyelmeztetés nélkül elkapja, ráveti magát a sötétből, mielőtt még az egészet elkölthette volna, és megöli, mielőtt akár a száját is ideje volna kinyitnia), majd leereszkedett a körtefán a sötétbe, és megszökött a cirkuszossal, akit egyszer már elítéltek bigámiáért. És ezzel el is tűnt: bármiféle sors érte is utol, az nem érkezett krómveretes Mercedesen; s bármiféle fénykép készült is róla, azon nem volt tábornok. Többen nem is voltak. A többiek már nem Compsonok. A többiek feketék: T.P. A memphisi vöröslámpás utcán azt a gyönyörű, fényes, olcsó és elnyűhetetlen ruhát viselte, amit külön az ő számára gyártottak Chicago és New York konfekcióüzemeinek gazdái. FRONY Egy hálókocsi-kalauzhoz ment feleségül, Saint Louisba költözött, majd visszament Memphisbe, hogy otthont nyújthasson édesanyjának, Dilseynek, aki nem volt hajlandó távolabbra költözni. LUSTER Tizennégy éves férfi. Nemcsak hogy kifogástalanul el tudott látni, és még vigyázni is tudott egy nála kétszerte öregebb és háromszorta nagyobb idiótára, de még arra is képes volt, hogy elszórakoztassa. DILSEY Ők fennmaradtak.

JEGYZETEK

[1] Golf játéknál a labdaszedő és ütőket cipelő gyerek neve. [2] Faulkner jegyzete a Malcolm Cowely szerkesztésében közreadott Faulkner-válogatás (The Portable Faulkner, The Viking Press, New York, 1946.) számára.

TARTALOM A KÖNYV SZEREPLŐI A REGÉNY CSELEMKÉNYE SZEMPONTJÁBÓL FONTOS MÚLTBELI ESEMÉNYEK 1928 ÁPRILIS HETEDIKE 1910 JÚNIUS MÁSODIKA 1928 ÁPRILIS HATODIKA 1928 ÁPRILIS NYOLCADIKA FÜGGELÉK JEGYZETEK