SZI LÁGY I M ÁRTON
„MI VAGY GYOK OK ÉN ÉN ? ” Ara ny János kö költésze ltészete te
KALLIGRAM
•
2017
Bevezető
Szögezzük le rögtön az elején: ez az Arany Jánosról szóló könyv nem igazi monográfia. Több, mint egy tematikus tanulmánygyűjtemény, de ez még nem jelent olyan koherenciát, amelyet egy monográfiától elvárhat a reménybeli olvasó. S két, egyformán súlyos tehertétellel kell számolnia, akárminek tekintsük is. Az első egy olyan állítás, állítás , amelyet az irodalomtörténész szakma szinte tényként tényként rögzít:: mindmáig nincs nagy, rögzít nagy, mértékadó Arany-monográfiánk. S valóban. Mert ugyan lehet hivatkozni arra, hogy rendelkezésünkre áll Voinovich Géza háromkötetes biográfiája, későbbről Keresztury Dezső esszé-monográfiája, s emellett számos egyéb életrajzi jellegű vagy átfogó, műértelmező jellegű könyv – a felsorolásuktól most eltekintek, az irodalomjegyzék minden jelentősebb ilyen munkát tartalmaz (reményeim szerint), akit érdekel, átböngészheti. Ám a tény ettől még tény marad: olyan típusú, tiszteletet parancsoló alapozó monográfiák, mint amilyennel a Petőfi-szakirodalom rendelkezik (gondoljunk egyfelől Horváth János magisztrális könyvére, másfelől Kerényi Ferenc kiváló életrajzára), valóban nem találhatók az Arany-szakirodalomban. Van tehát ez a hiány – s bizonyos, hogy jelen könyv sem tudja ezt betölteni. Nem is akarja persze. Másfelől meg ott van az a látszólag lapidáris megállapítás, amelyet a költő Kukorelly Endre egy esszéje nyitómondataiban meghökkentő egyszerűséggel leírt: „»Ami látszik, az való .« Aranyról semmi újat nem lehet mondani.” látszik, az való.« Mi értelme hát akkor egy újabb Arany-könyvvel Arany-könyv vel előállni? Milyen feladatot jelölhet ki magának egy ilyen munka? Egy olyan pályaképszerű vázlat megírására vállalkoztam, amely az Aranyéletmű legfontosabbnak látszó – hadd legyek pontosabb: számomra legfonto
Voinovich –. Keresztury . Horváth J. . Kerényi . Kukorelly . . Kiemelés az eredetiben. �
„ ” |
sabb – tendenciáiról módszeresen kíván számot adni. Azaz szakítani akartam azzal a megoldással, amely igen gyakori az Arany-szakirodalomban, hogy a mű vek értelmezését egy biográfiai keretbe helyezve végzi el az értekező – megítélésem szerint ugyanis ez sem a biográfia módszeressége (és módszertudata), sem a szövegértelmezések koherenciája szempontjából nem igazán gyümölcsöző megoldás. Mivel azonban számomra igen fontos, téttel rendelkező tudományos feladat az írói életrajz (erről a felfogásomat egy mikrotörténeti ihletettségű ihletettsé gű Csokonai-biográfia kapcsán nemrégiben ki is fejtettem), sajnáltam volna, ha nem nézek szembe egy lehetséges Arany-életrajz újragondolt kereteivel – ám ezt nem akartam (teljesen vagy részben) irodalmi szövegekből elvont szövegpárhuzamokkal megterhelni. Ezért eltérően korábbi biográfiai vállalkozásaimtól (a már említett Csokonai-életrajz mellett ilyen volt a Lisznyai Kálmánról szóló könyvem is), nem egy tüzetes életrajzra tettem kísérletet, hanem azt a megoldást választottam, hogy bevezetésképpen írtam egy koncentrált, csak a költő társadalmistátusz-változásaira ügyelő életrajzi áttekintést, majd ezek után kizárólag műelemző és/vagy problémaközpontú fejezetekből építettem föl a köny vet. S éltem a személyesség lehetőségével: a vállalkozást csupán két területre szűkítettem le. A verses epikával foglalkozó fejezetet egy olyan ol yan követi, amely az – Arany szavával – „kisebb költemények” legfontosabb tendenciáit tekinti át; idesoroltam a balladákkal foglalkozó részt is, hiszen maga Arany is a „kisebb költeményei” részeként fogta fel saját köteteiben a balladákat. Ilyenformán persze p ersze az életmű számos egyéb, tárgyalásra érdemes vonatkozása eleve kimarad a könyvből (Arany kritikai elveitől kezdve szerkesztői felfogásán át egészen a műfordításaiig). S persze a tárgyalt művekben is jelen van a kihagyás és a kiemelés: csak azokról a szövegekről igyekeztem beszélni, amelyek számomra fontosak voltak, illetve úgy éreztem, van róluk érvényes mondanivalóm. Ebből fakad a kiemelések révén előálló „léptékváltás” „léptékváltá s” (ennyi módszertani emléke tehát itt is van a mikrotörténet iránti érdeklődésemnek): van olyan vers, amelyet annyira fontosnak gondoltam, hogy külön fejezet járja körül, míg máshol jelentős szövegek inkább csak felsorolásszerű, rövid értelmezést kapnak. Ezt a megoldást is mentse a könyv eredendő személyessége. Már csak a teljességre teljesség re törekvésnek az elma-
Szilágyi M. . –. Szilágyi M. . ��
ő
radása miatt sem tud ez a munka a régen várt nagymonográfia lenni. Persze ez nem is véletlen: egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy a nagy Arany-monográfiára szükség van, illetve hogy hog y meg lehet-e írni egyáltalán. egyál talán. Az utóbbi negyedszázad ugyanis inkább azt mutatta, hogy a tematikus Arany-monográfiák jelentették a szakirodalom legfőbb gyarapodását: azaz Aranyról számos monográfia írható (sőt írandó), s ezeknek egy-egy, jól körvonalazott problémát kell a centrumukba állítani. Olyan könyvekre gondolok itt, mint például Dávidházi Péter kritikatörténeti monográfiája, Tarjányi Eszter könyve Arany parodisztikusságáról vagy Milbacher Róbert munkája. Ehhez a tendenciához képest jelen vállalkozás szinte hagyományosnak mondható: műelemzések sorozatában próbál meg számot vetni az Arany-életmű – talán – legfontosabb két irányával, a verses epikával és a lírával (idevéve a balladákat is). S bármennyire fontos lenne is egy részletes és jól adatolt, módszertani reflexiót sem nélkülöző Arany-biográfia, ez is egy későbbi feladat kellene hogy legyen (ne feledjük, elég sokat kellett várnunk arra is, i s, hogy hog y az első ilyen, igazi ig azi Petőfi-életrajz, Kerényi Ferenc Ferenc munká ja megszülessen -ban). Hátha egyszer megírja megír ja valaki. Jó darabig nem voltam biztos abban, van-e annyi mondanivalóm az egész életműről (pontosabban: a fentebbi korlátozással kijelölt életműről), hogy azt megpróbáljam összefoglalni. Végül is azonban úgy láttam, az egyéni felfogású pályaképekben sem bővelkedik a látszólag igen kiterjedt Arany-szakirodalom. Csak néhány példa az elgondolkodtató, immár pótolhatatlan hiányokra. A . század két olyan szerzője, aki – megítélésem szerint – Arany legjobb és legérzékenyebb értelmezői közé tartozott, Tolnai Vilmos és Scheiber Sándor soha nem összegezték kutatásaikat: eredményeikről csupán megkerülhetetlen tanulmányaik, közleményeik tanúskodnak. Ne feledjük: a . század legnagyobb magyar irodalomtörténésze, Horváth János sem Aranyról írt monográfiát, hanem Petőfiről – pedig alkatához és ízléséhez alighanem Arany állt a közelebb. Barta János -as, neofita módon marxista Arany-könyve után soha nem vállal-
Dávidház Dávidházii .; Tarjányi .; Milbacher . Ilyen például például a költő Szilágyi Domokos kismonográfiája, kismonográfiája, amely akár ars poetica jellegű vallomásvallomásként is olvasható: Szilágyi D. . Ezt jól lehet érzékelni érzékelni azokból azokból a passzusokból is, amelyeket amelyeket a nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése kapcsán Aranyról írt: Horváth J. . –. Barta . ��
„ ” |
kozott arra, hogy számos kiváló tanulmányát monografikus formában is újragondolja; így a mégiscsak elkészült pályaképe, amely egyébként nem érdektelen munka mai szemmel sem, voltaképpen nem tükrözi mindazt, amivel Barta gazdagította az Arany-szakirodalmat. Szerencse, hogy Arany-tanulmányait egy gyűjteményes kiadás számára utólag együvé eg yüvé válogatta és szerkesztette aztán Imre László. A kiváló Arany-szakértő, Németh G. Béla soha nem írta meg a saját Arany-vízióját: sokat hivatkozott esszéje, amely még a -as évek végén íródott, egy külföldiek számára készült magyar irodalomtörténeti vállalkozásnak köszönhette a létét, s azt, ami ott megfogalmazódott, a szerző a későbbiekben soha nem bővítette ki vagy vizsgálta felül egy monográfia keretében; népszerű korszak-monográfiájának Arany-fejezete is ezzel a szöveggel azonos. A nemrég elhunyt Szegedy-Maszák Mihály pályáján sem követte a fiatalkori nagy műelemző dolgozatát egy átfogó Arany-kép kidolgozása kidolgozá sa – noha ez a szöveg felfogható akár egy majdan megírandó monográfia előrebocsátott, tömör vázlatának is. Az is sajátos paradoxon, hogy Szegedy-Maszák legátfogóbb Arany-értelmezésének így egy középiskolai irodalomkönyvbe irodalomkönyvb e írt összefoglalása tekinthető. Ő sem írta meg hát soha a saját Arany-képét monografikusan. Mintha Arany számos fontos szerzőnél nélkülözhetetlen kiindulópont lett volna egy nagyívű irodalomtörténészi pálya megalapozásához, de ennél nem több: az előbb felsorolt irodalomtörténészek egyike sem akarta (vagy tudta) saját pályáját Arannyal kiteljesíteni. Ezek a példák arra bátorítottak, hogy mégiscsak tegyek egy próbát. Talán sikerül számot adnom a magam Arany-képéről s arról az elementáris élményről, amelyet iúkorom óta, amikor először előszö r szembesültem vele, Arany János életműve jelent a számomra. S mi tagadás, a könyv írása közben nagyon nag yon sok minden tisztázódott is bennem, hiszen végig kellett gondolnom bizonyos Arany-szövegek hatásmechanizmusát, s azokról a művekről is értelmezést kellett írnom, amelyek korábban nem tűntek számomra érdekesnek. Az a cél vezetett, hogy ne próbál jam meg axiómának tekinteni azt a minden magyar olvasóban többé-kevésbé benne élő tételt, miszerint Arany János a legnagyobb magyar költő – inkább ezt is bizonyítandó tételnek tekintettem, s érveket kerestem hozzá. Mintha egy ma
Németh . Németh . –. Szegedy-Maszák . Szegedy-Maszák é. n. ��
ő
gyarul tudó, de nem a magyar kultúrában felnőtt érdeklődőnek kísérelném meg érthetővé tenni Arany életművének a jelentőségét. Ezt az utóbbi példát nem csupán magam elé képzeltem: magam is tanítottam ilyen diákokat, amikor egy fél évig Berlinben és három évig Bécsben voltam vendégprofesszor az egyetemen. Hogy a szándékom sikeres volt-e, vagy sem, majd elválik. Eldönti az olvasó. A cím egy kései Arany-verset idéz. idéz . Annyira rövid az egész, hogy hog y érdemes tel jes egészében idézni. Mi vagyok én? Senki Pál, Egy fájó gép, mely pipál.
A „Mi vagyok én?” mondat, amely ennek a kis rögtönzésnek a címéül is emelődött, egészen biztosan nem véletlen választás volt a költőtől, hiszen egy Petőfiidézetról van szó: Petőfi egyik korai szerepverse, amelyet -ban publikált az Athenaeumban, kezdődött úgy, hogy a versben megidézett lírai én saját titokzatosságáról beszélt a következőképpen: „Ki vagyok én? nem mondom meg;…”. Arany – halála előtt nem sokkal – ehhez a régi szöveghez, iúkora emlékéhez nyúlt vissza, s egy olyan költői rögtönzés élére illesztette, amelyben saját magát „Senki Pál”-nak minősítette – Scheiber Sándor mutatta ki, hogy ezzel egy régi ponyvahagyományt idézett meg. S persze nem csak azt: Hász-Fehér Katalin impozáns felsorolás alapján érvelt amellett, hogy a Scheibertől . századinak tekintett szövegemlék hányféleképpen és milyen sokféle módon volt jelen Arany korában is az irodalomban, legyen szó akár közköltészetről, szépirodalomról vagy éppen közzétett folklórgyűjtésről. A címül választott Petőfi-allúzió tehát ehhez a hihetetlenül dús, populáris hagyományhoz járult hozzá. S nem is csupán ez az egyetlen Petőfi-utalás ebben a pársoros versben, fölfedezhetünk egy másikat, egy rejtettebbet is, amely voltaképpen szintén Petőfihez kapcsolódik, noha önidézet. Hiszen amikor Petőfi – a Toldi Tolditt elolvasván – verssel fordult Aranyhoz, a válaszban ott volt ugyanez a kifejezés: „S mi vagyok én, kérded.” A fia-
Arany . I. . A vers: vers: PSÖM . . . A kommentár: uo. –. –. Scheiber a. Hász-Fehér HászFehér . –. Arany . I. . ��
„ ” |
talkori, jól ismert önmeghatározást, amely erre az érdeklődésre született („Egy népi sarjadék”), a pálya végén egy önkínzó, lefokozó s éppen ezért önironikus identitás kinyilvánítása váltja fel („Senki Pál”). Jól érzékeltetve azt, hogy Aranynak még a rögtönzésszerű, alkalmi költészetében is sokrétű hagyományértelmehagyo mányértelmezés rejtőzik – s ez a poétikai megoldás pedig jól beleillik a kései Arany-líra Petőfire való rájátszásainak a sorába, amelyről a legutóbb Kerényi Ferenc beszélt, ezt a példát egyébként nem említve. Ki volt hát Arany? Az életművet szinte keretező két válaszlehetőség közül nekünk, az utókornak nem kell választanunk. Arany mindkettő volt, s ezen kí vül még nagyon sok más is. Költői életműve ezt tanúsítja. Ez a könyv ezt a sokféleséget szeretné felmutatni. A könyv írásának a végére érve mindenesetre úgy éreztem, hátha nincs tel jesen igaza Kukorelly Endrének, E ndrének, s tudok valami újat mondani Arany Jánosról. Még akkor is, ha nem lehet. *** Az utolsó szava ennek a bevezetőnek pedig legyen a köszöneté. Aligha tudtam volna megírni ezt a könyvet, ha nem lehetek lehetek már évek óta tagja az új Arany-kritikain dolgozó munkacsoportnak munkacsop ortnak – ezt az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetében Korompay H. János vezeti (aki egyébként, megtisztelő módon, arra is vállalkozott, hogy lektora legyen ennek a munkának). Ez a szakmai közösség sokat segített abban, hogy ébren tartotta érdeklődésemet Arany életműve iránt, s így folyamatosan újabb szakmai impulzusokat kaphattam. Állandóan tanultam tőlük, s szembesülhettem azzal, mi az, amit rosszul tudok. S így mindig igyekezhettem, hogy egyre meggyőzőbb és jobb legyen, amit el akarok mondani. Köszönöm nekik.
Kerényi . ��
S még egy szó Arany Jánosról
Az ünnepi alkalmak csábítanak a nagy és emelkedett szónoklatokra. Egy könyv utószava (még ha a születés . évfordulójára van is időzítve) azonban inkább a visszafogottabb értékelést igényli. S egyébként is: vajon illik-e patetikusan beszélnünk éppen arról a költőről, akinek életművét át- meg átszövi a saját tehetségében, teljesítményének az értékében való kételkedés? Ismerősek az Epilogus című vers sorai a pálya utolsó szakaszából: Mily temérdek munka várt még!… Mily kevés, amit beválték Félbe’-szerbe’, S hány reményem hagyott cserbe!…
S ez nem csupán egyszeri, múló hangulat volt, számos hasonló részletet idézhetnénk a levelekből is: Arany János folyamatosan, öngyötrő módon kínlódott azzal, hogy nem tudja elvégezni a rámért feladatokat – azt, amit akár a környezet, akár saját maga elvárt volna –, s a létrehozott műalkotások pedig nem bizonyulnak maradandónak. Arany félt attól, hogy pályája kiteljesedni nem tudó töredék marad (éppúgy, mint tervezett műveinek egy része), s mindenki elfelejti őt és műveit halála után. Ez nem póz volt számára, hanem valódi félelem. Ha ráérzünk Arany alkatának erre a titkos, de igazából igaz ából nem is rejtett érzelmi középpontjára, talán a mindmáig sugárzó erejű költői teljesítményhez is kulcsot lelhetünk. Bár persze p ersze nem kell elhinnünk azt, amit Arany komolyan gondolt, hogy tudniillik nem dolgozott eleget, illetve nem tudta befejezni nagy vállalkozásait: az Arany-életmű nemrégiben befejeződött kritikai kiadása vaskos kötetből áll (s már el is kezdődtek az újabb kritikai kiadás munkálatai, egy kötet ebből már Arany . I. . ���
„ ” |
napvilágot is látott), s ez a hatalmas szövegmennyiség egy állandó munkában töltött életet tanúsít – amiben persze a pedáns hivatalnok (a mezővárosi nótárius, a társasági, majd az akadémiai főtitkár) fegyelmezett ügyintézése ügy intézése is éppúgy ott van, mint ahogy a gondos levélíró is. Persze Arany ettől még érezhette úgy – számos levélbeli panasza tanúsítja ezt –, hogy hivatali teendői elveszik az időt és energiát fontosnak érzett szépirodalmi tervei megvalósításától. meg valósításától. Csak hát nehezen lehet eldöntenünk kívülállóként, hogy Arany számára nem éppen a behatároltságnak a tudata volt-e az alkotás előfeltétele, azaz nem a folyamatos munka végzés fegyelme, a „gályapad” „gály apad” volt-e az ösztönzője a szabadság érzetét hordozó hordozó költői alkotásnak? Ezt soha nem tudhatjuk meg. Gyanakodni viszont gyanakodhatunk. Aranynak a hiány, a veszteség tudatából fölépített nagy lírai teljesítménye – amelyet például az Őszikék ciklus ciklus is tanúsít – arra mutat, hogy a költő képes volt mindent javára fordítani. A töredékben maradástól való félelem például p éldául a romantikus töredék formaképző szerepének újraértelmezését is magával hozta, az önmagával való elégedetlenség a kései versek kegyetlen, lestilizált alteregoteremtésében teljesedett ki (Öreg pinczér, Tamburás öreg úr), az úr), az eposzi hős korlátok közötti helytállásának pontosan végiggondolt művészi következményei a Toldi-trilógia és a Buda halála lenyűgöző koncepciójában és kompozíciójában mutatkoztak meg. Tandori Tandori Dezső egyik eg yik kötetének a címe idézhető ide, még ha nem Aranyról szól is eredetileg: a megnyerhető veszteség. Azaz – szőhetnénk tovább ezt a paradoxont – ami veszteségnek tűnhetett az első pillanatban, hosszú távon éppen az bizonyult maradandónak. Ezért van az, hogy hog y a mai olvasó mintha nem ugyanazt látná Arany műveiben, mint amit a költő sugallt önértelmező szövegeiben: nem a hiányt és a félbe fél bemamaradott ra dottsá ságot, got, hanem a magyar irodalom egyik legnagyobb életművét. Az egyik legnagyobba legnagyobbat? t? A nyolcvanas évek végén Kukorelly Endre egyik esszéjében, amelyben egyébeg yébként Petőfi jelentőségéről elmélkedik, magától értetődően írta le nyitómondatként: „A legnagyobb leg nagyobb magyar mag yar író Arany János.” János.” Ez a megállapítás ráadásul szinte incselkedő módon játszik el az ismert i smert anekdotával, amely szerint André Gide
AJM Lapszéli jegyzetek I. Erről lásd Dávidházi Dávidházi Péter monográfiáját: Dávidházi . Tandori . Kukorelly a. . ���
azt válaszolta arra a kérdésre, hogy ki a legnagyobb francia költő: Victor Hugo, sajnos. Arany Jánoshoz azonban mintha mindenki, aki hasonló kérdéseken töpreng, előbb vagy utóbb hasonló módon térne meg. S talán úgy, hogy az idegenkedésnek az az árnyalata sem marad benne, mint ami Gide kijelentésében kétségtelenül ott lappangott. Kukorelly sem tesz hozzá semmit. Hiába ironikus hangvételű az egész szövege, ez az irónia nem terjed ki Arany János jelentőségére. Mondhatnám úgy is, egyáltalán nem sajnos (Kukorellynek sem), hogyha Arany János a legnagyobb magyar író. („Író, mert miért kellene le leköltőzni, költőzni, aki verseket is ír ír..”) S hogy miért, arra számos válasz adható, de talán elégedjünk meg most ezzel: egy eg y ennyire esendőnek mutatkozó, saját nagyságának tudatába soha bele nem szédülő költői alkat inkább vonzó és nem taszító. Ma már világosan láthatjuk, hogy Arany látszólagos elzárkózása a külvilágtól külvilág tól nem a gőg jele volt, hanem a testi nyomorúság és é s a kínzó betegségek eltitkolásának szándékát értelmezték többen ilyen módon félre. Arany szinte foglya lett egy olyan beállításnak, amely őt írófejedelemként akarta felmutatni, miközben saját alkatától ez teljesen idegen volt. Az utókor egyik legnagyobb esélye (mondhatnánk, a mi esélyünk) abban áll, hogy ezt világosan felismerhetjük. S ha egy nemzeti közösség legnagyobb íróiban mintegy saját vágyott eszményeinek megtestesülését is szeretné felfedezni – mint ahogy ez a . században gyakori eljárás is volt –, akkor akár külön büszkék is lehetünk Aranyra: bár lélekben valóban hasonlítanánk rá. Vagy legalább méltók lennénk hozzá.
Uo. Kiemelés az eredetiben. ���
