Shalini Boland - A ​titkos mama.pdf

SHALINI BOLAND A TITKOS MAMA

Ulpius Baráti Kör Budapest

A mű eredeti címe: The Secret Mother Fordította: Alföldi Zsófia Copyright © Shalini Boland, 2017 Hungarian translation © Alföldi Zsófia, 20 18 (© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018) ISBN 97861557 60280

Ez a regény a képzelet műve. A szereplők, jellemek, vállalkozások, szervezetek, helyek és események vagy az író kitalációi vagy a képzelet termékei. Bármely hasonlóság akár élő, akár valaha létezett személlyel, eseménnyel, vagy hellyel pusztán véletlen.

Pete-nek. A neved jelentése „szikla”, és te pontosan ez vagy nekem. Az én sziklám.

ELSŐ FEJEZET A pislákoló utcai lámpák megvilágítják a piszkos hótól maszatos, fekete jégfoltokkal tarkított szürke járdát. A járdaszegély mentén latyakos pocsolyák fröccsennek a sziszegő kerekek nyomán. Minden figyelmemre szükségem van az egyensúlyom megőrzéséhez. A kezem nem hűlne ki annyira, ha a kabátzsebembe dugnám, de szükségem van rá, hogy a falak, kerítések, farönkök és lámpaoszlopok segítségével egyensúlyban tartsam magam. Nem akarok elesni. De tényleg olyan szörnyű lenne, ha elcsúsznék a jégen? Nedves farmer és lehorzsolt fenék. Nem a világ vége. Vannak ennél rosszabb dolgok is. Sokkal rosszabbak. Vasárnap van: a hét utolsó lehelete. A hétfőt megelőző kellemetlen megtorpanás, mielőtt elölről kezdődik a magányosan színlelt élet. Számomra a vasárnap fekete folt a horizonton, amely mindennap nagyobbá válik. Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy mindjárt vége, de máris a következőt várom. A napot, amikor a temetőbe látogatok, a sírkövet és a füvet bámulva megállok a sírjuk felett, beszélek hozzájuk, és eltűnődöm, vajon hallják-e értelmetlen fecsegésemet, vagy csupán a puszta szélnek beszélek. Ott állok perzselő napsütésben, zuh ogó esőben, kemény mínuszokban és sűrű ködben. Minden egyes héten. Még egyetlen vasárnapot sem hagytam ki. Ónos eső veri az arcomat. A tűhegyes jégcseppek elvakítanak,

alig kapok levegőt. Végre letérek a főútról, a védett, szűk utcán kevésbé erős a szél. Az utamat dugig tömött kukák színes kavalkádja szegélyezi, arra várva, hogy holnap, istentelenül korai órában végre kiürítsék őket. Elfordítom az arcomat a karácsonyfák villogó, pisla fényét árasztó ablakok felől, amelyek a boldogabb karácsonyokat juttatják az eszembe. Azelőtt. Mindjárt hazaérek. A kis észak-londoni sorház az utca közepén áll. Belököm a rozsdás kaput, elfordítom a fejem, hogy ne is lássam a burgonyaszirmos zacskókat és édességes papírokat, amelyeket befújt az utcáról a szél, és amelyek elakadtak a hosszú fűcsomók között, és a magasabb bokrokban. Elfagyott ujjaimmal beletúrok a táskámba, végül rátalálok a csipkézett szélű kulcscsomóra. Örülök, hogy végre itthon vagyok, és megszabadulok a hidegtől, mégis összegörnyedve nyitom ki az ajtót, belépek az előszoba néma sötétjébe, és érzem a hiányuk miatt a tátongó űrt. De itt legalább meleg van. Lerázom magamról a kabátot, lerúgom a csizmát, az előszobaasztalra hajítom a táskámat, felkapcsolom a villanyt, és nem nézek az előszoba tükréből rám tekintő szomorú képre. Jól jönne most egy pohár bor. Az órámra nézek – még csak 5.20 van. Na, nem. Jó kislány leszek, és készítek inkább egy forró csokit. A konyhaajtó különös módon zárva van. Furának találom, hiszen mindig nyitva hagyom. Talán becsapta a huzat, amikor bejöttem. Elcammogok az előszoba végéig, és ott megállok. Az ajtó alatti résen fény szűrődik be. Van valaki odabent. Visszatartom a lélegzetemet, a világ egy pillanatra lelassul,

majd újra felgyorsul. Lehet, hogy betörő van a házamban? A fülemet hegyezem. Odabentről hangok szűrődnek ki. Valaki dúdol. Egy gyerek dudorászik a konyhámban. De nekem nincs gyerekem. Már nincs. Lassan lenyomom a kilincset, belököm az ajtót, az izmaim megfeszülnek. Alig merek levegőt venni. Fekete hajú kisfiú ül előttem, világoskék farmert és zöld kötött pulcsit visel. Úgy öt-hat éves lehet, a konyhapultnál kuporog egy széken, és ismerős dallamot dúdol. Lehajtott fejjel, teljesen elmerül a rajzolásban, az A4-es lap körül színes ceruzák hevernek. A szék háttámláján gondosan elhelyezett tengerészkék esőkabát lóg. Belépek a konyhába, a kisfiú tágra nyílt, csokibarna szemmel rám néz. Egy pillanatra egymásra meredünk. – Te vagy a mamám? – kérdi a kisfiú. Az alsó ajkamba harapok, úgy érzem, kicsúszik a lábam alól a talaj. Megragadom a pultot, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. – Szia – üdvözlöm, hirtelen összeszorul a szívem. – Szia. Hát te ki vagy? – Tudod. Harry vagyok – válaszolja. – Tetszik a rajzom? – Felemeli a papírt, egy vonat mellett álló kisfiú és egy nő képét pillantom meg. – Még nincs kész. Nem volt időm szépen kiszínezni – magyarázza. – Nagyon szép, Harry. Te állsz ott a vonat mellett? – Igen – bólint. – Én vagyok, és te. Neked rajzoltam, mert te vagy a mamám. Most képzelődöm? Végül megőrültem? Ez a gyönyörű kisfiú

az anyjának nevez. De én nem ismerem őt. Soha életemben nem láttam. Szorosan behunyom a szemem, aztán kinyitom újra. Még mindig itt van, de már kevésbé tűnik magabiztosnak. Reményteljes mosolya eltűnt, a homlokát ráncolja. Túl élénken csillog a szeme. Ismerem ezt a tekintetet – általában könnyek követik. – Hé, Harry! – szólok rá tettetett vidámsággal. – Szóval szereted a vonatokat, mi? Újra mosolyog. – A gőzmozdonyos a legjobb. Jobb, mint a dízel. – Méltatlankodva fintorog és hunyorog. – Vonattal jöttél ide? A házamba? – Nem. Busszal jöttünk. Bárcsak vonattal jöttünk volna, a busz igazán lassú volt. És kicsit rosszul is lettem rajta. – Visszateszi a rajzot a konyhapultra. – És kivel jöttél? – kérdezem. – Az angyallal. Azt hiszem, rosszul hallok. – Kivel? – Az angyal hozott ide. Azt mondta, te vagy a mamám. – Az angyal? Bólint. Körbepillantok, hirtelen rájövök, hogy talán nem is Harry az egyetlen idegen a házamban.  

– Most valaki másisis?itt van? – tudakolom suttogva. – Van itt veled – Nincs, elment. Azt mondta rajzoljak valamit, és nemsokára jössz.

Megkönnyebbülten leengedem a vállam, amiért nincs más az otthonomban. De ettől nem kerülök közelebb a kérdés megoldásához, hogy ki ez a kisfiú. – Hogy jutottál be a házba? – kérdem, és idegesen vizslatom, nincs-e valahol egy összetört ablak. – A bejárati ajtón keresztül, te buta – mosolyog, és a szemét forgatja. A bejárati ajtón keresztül? Lehet, hogy nyitva hagytam? Biztos vagyok benne, hogy nem. Mi folyik itt? Fel kéne hívnom valakit. A hatóságokat. A rendőrséget. Valaki keresni fogja ezt a kisfiút. Beleőrül az aggodalomba. – Kérsz egy forró csokit, Harry? – Nagyon igyekszem, hogy ne remegjen a hangom. – Épp készíteni akartam egyet magamnak, így… – Tejjel csinálod? – vág közbe. – Vagy forró vízzel? Tejjel sokkal finomabb. Elfojtok egy mosolyt. – Egyetértek, Harry. Mindig tejjel csinálom. – Oké. Akkor kérek – egyezik bele. – Egy forró csoki fantasztikus lenne. Szinte elolvadok ettől a nagy udvariasságtól. – Folytathatom a rajzom kiszínezését – veti fel –, vagy inkább segítsek? Mert igazán ügyesen tudom összekeverni a csokit. – Nos, ez igazán szerencse – válaszolom –, mert nekem elég rosszul megy a csoki összekeverése, szóval nagyszerű, hogy itt vagy, és segítesz. Vigyorogva csusszan le a bárszékről.

Mit művelek? Most rögtön fel kell hívnom a rendőrséget. Ez a gyerek hiányzik valahonnan. De istenem, csak tíz percet adj ezzel az édes kisfiúval, aki azt hiszi, én vagyok az anyja. Csak pár percre hadd tegyek úgy, azután majd helyesen cselekszem. Kinyújtom a kezem, hogy megérintsem a fejecskéjét, de azonnal vissza is kapom. Hogy képzelem ezt? Ennek a kisfiúnak vissza kell térnie az igazi anyukájához; aki mostanra biztosan halálosan aggódik. Újra felmosolyog rám, és összeszorul a szívem. – Oké – mondom, nagy levegőt veszek, és visszapislogom kibuggyanni készülő könnyeimet. – Mindjárt megfőzzük a csokit. Csak előbb gyorsan telefonálok egyet az előszobában, rendben? – Ó, persze. – Addig folytasd a rajzodat. Rögtön jövök. Harry visszamászik a székre, kiválaszt egy sötétzöld ceruzát, majd csendesen és elmélyülten folytatja a színezést. Megfordulok, és nesztelen léptekkel az előszobába megyek, ahol előveszem a táskámból a telefont. De a rendőrség helyett egy másik számot tárcsázok. Kétszer kicsöng. – Tess! – szól bele a telefonba egy gyanakvó, nyers hang. – Szia, Scott. Szükségem van rád, kérlek, gyere át! – Mi történt? Most? – Igen. Kérlek. Fontos. – Tessa, fáradt vagyok, és ocsmány idő van odakint. Most ültem le egy csésze teával. Nem várhat holnapig? – Nem. – Az előszobaasztal mellett állva belesek az ajtón, látom, hogy Harry hullámos frufruja eltakarja az egyik szemét.

Csak álmodom? – Mi a baj? – kérdi Scott szokásához híven. Valójában arra gondol: Most meg mi bajod van? Merthogy mindig van valami. Én vagyok az ő ütődött felesége, aki folyton drámázik valamin vagy beképzel valamilyen válságot. Csakhogy ezúttal látni fogja, hogy valóságos dologról van szó, nem holmi képzelgésről. – Nem tudom telefonon elmondani, túlságosan hátborzongató. Át kell jönn öd, hogy a saját szemeddel láthasd. Hallom a távolban felhangzó hosszú, hangos sóhajt. – Adj húsz percet, rendben? – Jól van. Köszi, Scott. Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz. Kalapáló szívvel próbálom megérteni az eseményeket. Az a kisfiú állítja, hogy egy angyal hozta ide. És hogy én vagyok a mamája. De ő nem az én gyerekem. Akkor viszont honnan a csudából került ide? Nagy levegőt veszek, és visszatérek a konyhába. Meleg, barátságos, otthon os a hangulat. Nem is hason lít a megszokott, steril környezetre. – Akkor most elkészítjük a forró csokit? – fogad ragyogó tekintettel Harry. – Természetesen. Hozom a bögréket és a csokit. Húzd ki azt a fiókot, és add ide nekem a legkisebb lábast, amit találsz. Lelkesen engedelmeskedik. – Harry – kezdek bele. – Hol vannak a szüleid, az apukád és az anyukád? A serpenyőkre bámul a szekrényben. – Harry! – nógatom. – Nincsenek itt – válaszolja. – Ez elég kicsi? – felemel egy

rozsdamentes acél tejforraló edényt, és meglengeti felém. – Tökéletes – bólintok, és elveszem tőle. – Meg tudod mondani, hol laksz? Semmi válasz. – Elszöktél otthonról? Eltévedtél? – Nem. – De hol van a házatok vagy a lakásotok? Ahol laksz? Itt van Friern Barnetben? Londonban? Itt van a közelben? A szemöldökét ráncolva bámulja a kockakövet. – Tudod a vezetékneved? – kérdezem a tőlem telhető leggyengédebben. Felszegett állal néz rám. – Nem. Megpróbálom még egyszer, leguggolok, hogy szemmagasságba kerüljek vele. – Harry, kicsikém, hogy hívják a mamádat? – Te vagy az új mamám. Most itt kell maradnom. – Megremeg az alsó ajka. – Jól van, édesem. Ne aggódj. Fejezzük be az italt, rendben? Erőteljesen bólint, és szipog egyet. Megszorítom a kezecskéjét, és felállok. Bárcsak ne kellett volna felhívnom Scottot! De szükségem van rá, itt kell lennie, amikor felhívom a rendőrséget. A történtek után egyedül képtelen vagyok rá. Rettegek az érkezésüktől – a kérdéseiktől, az oldalpillantásaiktól, a burkolt célzásaiktól, valami rosszat tettem. Pedig nem csináltam semmit.hogy Ugye?talán És Harry… őt el fogják vinni. Mi van, ha bántalmazzák a szülei? És ha árvaházba kell mennie? Számtalan gondolat

cikázik át az agyamon, az egyik szörnyűbb, mint a másik. De nem az én dolgom eldönteni, mi legyen vele. Nem tehetek semmit, mert nem az én gyermekem. Nekem nincs gyermekem. Többé már nincs.

MÁSODIK FEJEZET Együtt sürgölődünk Harryvel a konyhában, és minden olyan könnyed. Természetes. Mintha mindig is ezt csináltuk volna. Mintha tényleg a mamája lennék, és ő a fiam, és teljesen normális lenne, hogy vasárnap este, egy esős séta után együtt készítjük a forró csokoládét. Élvezettel kortyoljuk majd az italunkat, közben filmet nézünk, aztán összekészítjük a cuccait a másnapi iskolához. Fürdővizet engedek neki, megmosom a haját, aztán ágyba dugom, és esti mesét olvasok neki. Nem! Hagyd abba! Fejezd be, most azonnal. Miért kínzom magam ezekkel a nevetséges gondolatokkal? A torkomat marja a könny, váratlanul belezokogok a forró tejesedénybe. – Jól vagy, anyuci? Az ingujjammal megtörlöm a szemem. – Igen, persze, semmi baj, drágám. Alig várom, hogy nagyot szürcsöljek ebből, ha elkészül. – Én is. Harry egy széken térdel, én pedig vigyázok rá, miközben a csokiport kevergeti egy fakanállal. Aztán két bögrébe öntöm az italt, és az apró konyhaasztal mellé telepszünk. Már csak pár percig élvezhetem ezt a pillanatképet arról, amilyen az életem lehetne. Tudom, azon kéne igyekeznem, hogy megtudjam, honnan került ide Harry. Újra meg kéne kérdeznem, kik az igazi szülei,

hol lakik, és hasonló fontos dolgokat. De első alkalommal nem válaszolt, és nem akarom felizgatni. Ezeket a kérdéseket inkább meghagyom a szakembereknek. Harry hangosan szürcsöl az italból, és elfintorodik. – Ez forró. – Vigyázz, nehogy megégesd a nyelvedet. Fújd meg, és várj egy kicsit, hadd hűljön. – Te szereted a vonatokat? – érdeklődik Harry. Bajsza van forró csokiból, és ez mosolyra késztet. – Imádom a vonatokat – felelek. – Egyszer rég átvonatoztam Franciaországon, aztán S panyolországon és Portugálián. – Hű! Meddig tartott? – Hosszú napokig. – Éjszaka is utaztál? A vonaton aludtál? – Néha igen. – Emlékszem a szűk vagonra, amelyen Scott-tal osztoztunk, amikor összejöttünk. Emlékszem a szerelem első ködös, gyönyörű napjaira. – Velem is eljössz majd? – kérdi Harry, a kaland gondolatától tágra nyílt szemmel. – Átvonatozunk azokon az országokon, és hálózsákban alszunk? Szeretném neki azt mondani, hogy igen, természetesen megtesszük. Szeretném azt mondani, hogy holnap lefoglaljuk a jegyeket, és egy gőzösön beutazzuk a világot. Csodás, egzotikus tájakat látunk majd, és integetünk a járókelőknek. Érdekes emberekkel beszélgetünk, és saját lesz. Veszek hogy neki egy mozdonyvezető-sapkát, és a kabinunk kalauz megengedi, belefújjon a sípjába. Ez lesz a legjobb móka a világon. – Biztos vagyok benne, hogy megteszed, ha nagyobb leszel,

Harry. – Nagyszerű – lelkendezik öblös hangon, a bögrébe lógó orral. Csöngetnek, és elindulok ajtót n yitni. – Ki jön? – ráncolja a homlokát Harry, és visszateszi a bögrét az asztalra. – Ez biztosan Scott – mondom, és felállok. – Ne izgulj, tetszeni fog. Kedves fickó. – Oké. – Megyek, beengedem – mondom –, aztán visszajövök. Addig maradj itt, rendben? Harry hirtelen elkomorodva bólint. Kimegyek a konyhából, és becsukom magam mögött az ajtót. Scott már nem használja a kulcsát. Bár már külön élünk, és egy ideje nem lakunk együtt, arra kértem, tartson meg egy kulcscsomót. Hisz ez az ő háza is, és mindig az marad. De nem használja, mindig csönget. Ajtót nyitok bőrig ázott, haragos tekintetű férjemnek. – Szia, gyere be. Nem tudtam, hogy így zuhog. – Félreállok, ő elmegy mellettem, belép az előszobába. – Levegyem a kabátodat? – Nem maradok soká, Tess. Miről van szó? – Mély hangja csak úgy dörög a szűk helyiségben. – Csss, csöndesebben – kérem a konyha felé intve. – Mi van? – dörög még hangosabban. – Miért? Van valaki odabent? – Scott, kérlek. – Jól van – suttogja túljátszottan.

– Ide hallgass – kezdem. – Ma délután hazajöttem a temetőből… Scott arca egyre jobban elsötétül. Soha nem megy a temetőbe, szerinte túlságosan nyomasztó. Azt mondja, inkább arra emlékszik, milyenek voltak. – …és amikor hazaértem, egy kisfiút találtam a konyhában. Eltelik pár másodperc, mire felfogja a szavaimat. – Egy kisfiú? – ismétli Scott homlokráncolva. –Te miről beszélsz? Miféle kisfiú? – Hisz épp ezt próbálom elmondani – bizonygatom kalapáló szívvel. – Most is ott van. Harrynek hívják. Scott megragadja a vállamat, és úgy néz bele az arcomba, mintha keresne valamit. – Tessa, mi a fene van? Remélem, nem csináltál semmi marhaságot! Lerázom magamról a kezét, és hátralépek. – Én nem csináltam semmit – sziszegem. – Csak elmondom, mi történt. Hazajöttem, és ő itt volt a házban, a konyhapultnál üldögélt, és rajzolt. Aztán megkérdezte, én vagyok-e a mamája. – Jézusom, Tess. Mit műveltél? – Elviharzik mellettem, kinyitja a konyhaajtót, megpillantja az asztalnál ülő Harryt, aki épp a mutatóujjával törölgeti ki a tejet a bögre aljáról, és megtorpan. Elsomfordálok Scott mellett, és a kis látogató mellé állok, nem szeretném, ha megijesztené a mérges idegen látványa. De úgy tűnik, Harryvel minden rendben. Scottra bámul, aztán rám siklik a tekintete. – Harry – kezdem erőltetett vidámsággal. – Ő Scott, akiről

már beszéltem neked. Harry feláll, ragacsos ujjacskáit beletörli a farmerjába. Megkerüli az asztalt, és kezet nyújt. – Nagyon örvendek, Scott. – Vékony kis hangja olyan tiszta és magabiztos, hogy legszívesebben megölelném. Scott irántam érzett dühe elszáll. Tátott szájjal áll egy darabig, majd elképedve megrázza a kisfiú kezét. – Helló – károgja rekedten. – Beszélgetek egy kicsit Tessával az előszobában, rendben? Mindjárt visszajövünk. – Tessának hívnak? – szegezi nekem a kérdést Harry. Bólintok. – De a mamám vagy, ugye? Képtelen vagyok megcáfolni, csak erőtlenül rámosolygok. – Jól van, Harry – vág közbe Scott. – Csak adj nekünk pár percet. Megragadja a karomat, összehúzott szemmel, vékony vonallá szűkült szájjal kivezet a konyhából. Becsukja az ajtót, aztán széttárt karral felém fordul. – Miért gondolja, hogy te vagy az anyja? Hogy került ide, Tess? Honnan szedted? Megrázom a fejem. – Mondtam már. Hazajöttem, és ő ott volt… – Aha, azt mondtad, itt volt, és a pultnál ült. Csakhogy ez lehetetlen. Nem bukkanhat fel varázslatos módon egy gyerek a konyhádban. De tényleg, hol találtad? Mondd meg őszintén, és elrendezzük. Tudhattam volna, hogy Scott nem hisz nekem. Azok után, amin keresztülmentünk, nem bízik bennem. Már nem áll

mellettem. Magam vagyok. Ellágyul a hangja. – Tudom, milyen nehéz neked. Tudom, hogy a történtek összetörték a szívedet, de akkor sem csinálhatsz ilyesmit. Nagy bajba kerülhetsz. Még börtönbe is csukhatnak. – Akármit gondolsz rólam, nem találtam, és nem h oztam el – csattanok fel, és ökölbe szorul a kezem. – Tényleg azt hiszed, azok után, ami velünk történt, képes lennék más gyerekét elrabolni? Azt hiszed, képes lennék ilyen fájdalmat okozni egy anyának? Esküszöm mindenre, ami szent, hogy igazat mondok. De ha nem hiszel n ekem… – Nem arról van szó, hogy nem hiszek neked. Talán tényleg nem emlékszel rá, mi történt. Talán… Ó, nem is tudom. – Scott széles válla meggörnyed, beletúr fekete hajába, hirtelen ő maga is kimerült kisfiúnak tűnik. – Fel kell hívnunk a rendőrséget, igaz? – vetem fel. – Igen. Már fel kellett volna hívnod őket, mielőtt engem ide ugrasztottál. Nekik kellett volna szólnod, ahelyett hogy engem hívtál. – Tudom. – Lehajtom a fejem, és szégyenkezve harapdálom az alsó ajkamat. Harry és a szülei elé helyeztem a saját érdekemet, és ez nem volt helyes. Hogy képzeltem ezt? – Felhívnád őket? – kérlelem Scottot. – Kérlek. Én képtelen vagyok rá. A férjem bólint, és előhúzza a mobilj át a kabátzsebéből. – Mit mondjak nekik? – Mondd az igazat – biztatom. – Hogy hazajöttem, és itt találtam.

– Ez nagyon zavarosan hangzik, Tessa. – Még mindig jobb, mint hazudni. – Nos, ha biztos vagy benne, legyen. Bizonytalanul bólintok, elönt a tehetetlenség. Ez a kicsi fiú, akit egy angyal hozott ide, hamarosan eltűnik az életemből, akár minden más.

HARMADIK FEJEZET Hamarosan megérkeztek. Talán tíz perc sem telt el Scott telefonja után, és csengettek. A két rendőrtiszt – egy férfi és egy nő, de a nevükre már nem emlékszem – a konyhában beszélget Harryvel, míg én a nappaliban várok Scott-tal, a kis szobában kínos csend uralkodik. Én a szokott helyemen ülök a kanapén, Scott az ablaknál álldogál, és kibámul a sötét, esős éjszakába. Hegyezem a fülemet, hátha sikerül meghallanom, mi történik a fal túloldalán, de nyilván nagyon halkan beszélgetnek, mert csak a rendőrtiszt mély basszusa üti meg időnként a fülemet. Egyetlen értelmes szót sem sikerül kivennem. Mit gondolnak Harry történetéről? Vajon nekik is ugyanazt mondja, amit nekem mesélt? A rendőrök érkezésekor pontosan beszámoltam róla, mit tapasztaltam, amikor hazaértem, ők pedig megkérdezték, hol töltöttem a délutánt, és hol töltötte Scott. Scott a szokásos minifoci-mérkőzésén vett részt, én pedig egyedül voltam a temetőben. A rendőrök csak feltették a kérdéseket, de nem fűztek a válaszainkhoz megjegyzést. Csak jegyzeteltek. – Jól vagy? – kérdem Scottot, aki szokatlanul csöndes, amióta a rendőrök bevonultak a konyhába Harryhez. – Hm? – fordul felém. – Minden rendben? – Igen, azt hiszem. Nem épp ezt terveztem ma estére.

– Én sem. Összeszorítja a fogát, és a fejét csóválja. Tudom, most engem hibáztat. Belerángattam valamibe, amiből szeretett volna kimaradni. Talán nem kellett volna felhívnom. Nincs jogom bármit kérni a férjemtől. Külön élünk, és nem tartozik nekem semmivel. De mindig hozzá fordultam mindennel. Számíthattunk egymásra. Fájdalmas rájönnöm, mennyire zokon veszi, ha szükségem van rá. Valószínűleg ebben a pillanatban bárhol máshol szívesebben lenne. – Köszönöm – szólalok meg. – Mit? – Hogy eljöttél, amikor hívtalak. Hogy felhívtad helyettem a rendőrséget. Bánatosan rám mosolyog, és beletúr nedves, barna hajába. Magassága és széles válla miatt általában tekintélyt parancsoló a fellépése, de ma este inkább esetlenül feszeng. Túl nagy a szobához képest, minth a már nem tartozna ide. – Szerinted mi lesz vele? – vetem fel a térdemet átölelve. – Biztosan megkeresik a szüleit. – Remélem, kedves emberek. Talán elszökött tőlük. – Nem lesz semmi baja – közli elutasítón Scott. – A rendőrség majd elintézi. Minden meggyőződés nélkül bólintok. Scott szeme tágra nyílik a székzörgésre, a közeledő beszédfoszlányokra, és a konyhaajtó nyílására. Felugrom a kanapéról, és követem az előszobába, ahol a két rendőrtiszt közrefogja Harryt. Magányosnak tűnik. Egy apró, elveszett, mesekönyvbe illő fiúcska.

– Majd értesítjük önöket – közli a rendőrnő. Összeszorul a gyomrom a szavaira. Hogy érti ezt? – Rendben – válaszol Scott. – Szia, Harry – köszönök. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Harry azonban rám se néz. Nem is válaszol. Azt hiszem, úgy érzi, elárultam. Nem jut eszembe semmi vigasztaló. Egy pillanat, és már itt se lesz. És akkor már túl késő. – Tudatná velem, mi történik majd? – kérem a rendőrt, mert hirtelen megrémít, hogy esetleg többé nem látom ezt a kisfiút, és nem is h allok róla. – Attól tartok, ilyen információt nem adhatunk ki – válaszolja a rendőr. – De… Scott figyelmeztetőn a karomra teszi a kezét, és én elhallgatok. Képtelen vagyok levenni a szemem Harry sápadt, szomorú arcáról, sötét hajfürtjeiről. – Nem felejtetted el magaddal vinni a rajzodat Harry? – emlékeztetem. – Biztos nem szeretnéd elhagyni azt a szép képet. Nem válaszol. Hová tűnt a cserfes kisgyerek, aki alig pár perce még „mamának” n evezett? – Mi már megkérdeztük, magával akarja-e hozni a képet – válaszol helyette a rendőrnő –, de azt válaszolta, önnek rajzolta, Mrs. Markham, ugye Harry? Nem vagyok benne teljesen biztos, de mintha picit bólintana. – Nagy becsben tartom majd – nyugtatom meg tettetett

élénkséggel. – A hűtő ajtajára teszem, ahol mindig láthatom. Harry most sem válaszol. Azért remélem, megérti, mit akarok ezzel mondani. A rendőr egy-egy névjegyet nyom a kezünkbe. – Majd felvesszük önökkel a kapcsolatot, de addig is nyugodtan hívjanak – kéri –, ha eszükbe jut bármi, ami a segítségünkre lehet. – Rendben – egyezik bele Scott. – Vigyázz magadra, Harry. Vigyázz magadra. A két rendőr kilép a nedves, síkos gyalogútra. Harry a rendőrnő mellett csoszog, a nő elefántcsontszín keze fehér kezecskéje köré fonódik. Harry még nem húzta fel a kapucniját, a haja lassan átnedvesedik. Miért nem húzza fel neki valamelyik rendőr? Összeszorítom a fogam, aztán a rendőrnő végre lehajol, felhúzza Harry fejére a kapucnit, majd kinyitja az esernyőjét, hogy megvédje a záportól, míg a kocsihoz érnek, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok. Szeretném hinni, hogy Harry barátságos, szerető családhoz tér vissza, ahol ölelésekkel és csókokkal fogadják, amikor épen és egészségesen előkerül. De a szívem mintha ólomból lenne. Scott elvezet az ajtótól, és bezárja mögöttük. Egy pillanatig csak állunk ott a tornác tetején, a doboló esőt hallgatva. – Nos – szólal meg végül Scott –, jobb, ha most megyek. – Ettél már? – kérdezem. – Mert csinálhatok valamit kettőnknek, h a… – Jobb, ha megyek, Tess. Van otthon vacsorám ma estére, és borzalmas idő van odakint…

– Igen, persze, természetesen. Menj csak. – Megpillantom magam az előszobai tükörben. Foltos az arcom, a szemem körül sötét karikák éktelenkednek, szőke hajam madárfészekként meredezik, sötétszürke fürtök tarkítják, de nem a vagány, rockerpipi stílusban, sokkal inkább a megfáradt, középkorúakra jellemző módon, amitől az ember egy tízessel idősebbnek látszik. Nem is csoda, hogy Scott fejvesztve menekül. Még azért sem akart maradni, hogy megbeszéljük a ma délután történteket. Hogy eltöprengjünk, honnan jött Harry, és hogyan került a konyhámba. Valaha kinyitott volna egy üveg bort, és éjszakába nyúlón beszélgettünk volna egy ilyen bizarr eseményről. De már nem. – Vigyázz magadra, Tess. – Lehajol, és felületes puszit nyom az arcomra. Meglepetésként ér az arcszesz illata, legszívesebben az arcára tenném a kezem, és magamhoz húznám, hogy tovább érezzem az orromban a langyos illatot. De ő máris eltávolodik tőlem, és kinyitja a bejárati ajtót. Menekül. Még utoljára rám mosolyog, biccent, és behúzza maga mögött az ajtót. Elmegy. A zárt ajtót bámulva nagy levegőt veszek. Nem omolhatok össze. Nem dagonyázhatom az önsajnálatban. Főzök valami vacsorát, valami finomat és vigasztalót. Pedig nem is vagyok éhes. Üres a konyha. Néma és mozdulatlan. Harry rajza a pulton hever. Felveszem, nézegetem: egészen jól kivehető a zöld gőzmozdony, amelyet csak részben színezett ki. Mellette fekete hajú kisfiú áll egy virágos ruhás, mosolygó nő mellett. Megérintem a hajamat. Harry szerint én vagyok a rajzon, de barnára színezte a nő haját, az enyém pedig szőke. Kihúzom a

felső fiókot, és megnézem a ceruzákat. Barna és sárga is van, tehát módja lett volna a m egfelelő színt h asználni… Miért törődöm ezzel egyáltalán? Hiszen nyilvánvalóan zaklatott kisfiú. Történt vele valami, és az, hogy úgy tett, mintha az anyja lennék, segített neki túljutni a nehéz időkön. Az is lehet, hogy színvak. Valószínűleg soha nem tudom meg. Már épp a fiókba akarom tenni a képet a ceruzák mellé, de valami megbénít. Megígértem Harrynek, hogy kiteszem a hűtőre, hogy mindig a szemem előtt legyen. Nem szeghetem meg az ígéretemet. Egy másik kép is van a hűtőajtón, amit két gyümölcsalakú mágnessel rögzítettem. Scottot, engem és Samet ábrázol – boldog pálcikaemberkék fogják egymás kezét. Leveszem az alsó mágnest, és jobbra húzom a képet. Aztán ugyanezzel a mágnessel Harry művét is a hűtőajtóra rögzítem. Hátralépek, szemügyre veszem az eredményt. Vennem kell még néhány mágnest, nehogy összepöndörödjön a papír. Kinyitom a hűtőt. A középső polcon fonnyadt répa és egy kis darab sajt málladozik. Tehát úgy tűnik, babos pirítós lesz. Nem, most jut eszembe, elfogyott a kenyér. Akkor megteszi a bab reszelt sajttal. Megszólal a csengő, egy pillanatra mozdulatlanná dermedek. Talán Scott meggondolta magát, és úgy döntött, ma éjszaka nem hagy magamra? Akkor vacsorát kell rendelnünk. Teljesen fölöslegesen megfésülködöm az ujjaimmal, a bejárati ajtóhoz sietek, széles mosollyal és szaporán kalapáló szívvel szélesre tárom az ajtót. De nem Scott az. A szomszédom, Carly. Mogyoróbarna haját a feje búbján lófarokba fogta. Fekete-fehér

kockás esernyőt tart a feje fölé, és hófehér fogsorát mosolyra villantja. – Szia – köszöntöm, csalódottan megereszkedő vállal. Gondolhattam volna, hogy nem Scott. Semmi kedvem most Carlyval dumcsizni. – Hogy vagy, Tess? – kérdi a hangjában magabiztos éllel. Igyekszem összeszedni magam, ő felhúzza gyönyörűen szedett szemöldökét, valószínűleg választ vár. Azon tűnődöm, mit keres a küszöbömön. Amikor még együtt voltam Scott-tal, jó barátok voltunk. Velünk szemben lakik, nagyjából ugyanakkor költöztünk ide. Mindig jól eltrécseltünk, ha összefutottunk, néha átugrottunk egymáshoz egy csésze teára, időnként grilleztünk, és amikor valamelyikünk elutazott, vigyáztnuk egymás házára – megöntöztük a növényeket, megetettük a macskát, meg ilyesmi. De aztán kezdett túlságosan bizalmasan viselkedni Scott-tal. Épp nálunk iszogatott, amikor hazajöttem a munkából, vagy beszélgetés közben olyasmiket dobott be, amiket én nem is tudtam róla, mondjuk a férjem valami vicceset csinált, de nekem még nem mesélte el. Kezdett nyomasztani. Felbukkant az ajtóban, kölcsönkért dolgokat, aztán soha többé nem hozta vissza. Scott egyszer még kisebb kölcsönt is adott neki. Végül eltávolodtam tőle. Persze Carly nemigen értette a célzást. Továbbra is beugrott, és behízelegte magát. Nos, amíg Scott el nem költözött. Utána már nem láttam olyan gyakran. Vicces. – Mi újság, Carly? – üdvözlöm végül. – Csak átugrottam, hogy megnézzem, jól vagy-e – kezdi. – Láttam idekint a rendőrséget, és egy kisfiú jött ki tőletek…

– Ó, hát persze. Kösz. Jól vagyok. Minden rendben. Eltévedt, ez minden. – Tartsanak cinikusnak, de Carly nem azért ugrott át, hogy megnézze, jól vagyok-e, különösen nem egy ilyen pocsék estén. – Elveszett? – ismételte a szemében lázas csillogással. – Az a kicsi fiú? Találtad valahol? Tudhattam volna, hogy Harry érdekli. Carly régebben egy bulvárlapnál dolgozott, de az ingyenes internetes híroldalak miatt az újságok eladási mutatói zuhantak, így elbocsátották. Mostanság szabadúszó riporterként tevékenykedik és – sok más munkára vadászó újságíróhoz hasonlóan – elkeseredetten sóvárog egy sztori után. Hogyan kérjem meg udvariasan, hogy húzzon el? Hosszú, nehéz napom volt, nem vágyom másra, mint hogy vacsit készítsek magamnak, olvassak, és pár kurta óra erejéig megfeledkezzem a külvilágról. – Bocs, Carly – mondom. – Pontosan mit is akarsz? Tudod, most egy kicsit elfoglalt vagyok. – Ó, rendben. Csak arra gondoltam, ha történt valami azzal a kisfiúval, az jó téma lehetne. Bingó! Igazam volt. – Nem történt vele semmi. Nincs itt semmiféle sztori – utasítom vissza. Legszívesebben rácsapnám az ajtót az idegesítő képére, de a jólneveltségem tiltja. Különben sincs szükségem az esetleges sértődés miatti macerára és kínos helyzetre. Már így is épp elég kellemetlen a helyzet. – De azért kösz, hogy átnéztél. Igazán figyelmes tőled – teszem hozzá, miközben pon tosan tudom, cseppnyi aggodalom sincs abban az önző, feszesre edzett kis testében.

Tesz egy lépést előre, és kiékeli az ajtót a lábával. A pimasz, ostoba liba. – Akkor ki volt az? – suttogja cinkos hangon, mintha éppenséggel a legjobb cimborák lennénk. – Igazán jó kis cikket rittyenthetek belőle, riportot készítek veled, kicsit kifestelek, betesszük a fényképedet az újságba – vagy legalább az internetre. – Nincs szükségem sminkre, és a legkevésbé sem akarom, hogy a képem szerepeljen az újságokban, különösen pedig nem az interneten. Mint mondtam, nincs itt semmi érdekes. Tényleg, Carly, bocs, de dolgom van. – Rátolom az ajtót, így kénytelen hátralépni. – Kösz, hogy beugrottál – szólok ki, nehogy az a vád érjen, hogy faragatlan vagyok. Aztán belököm az ajtót, amely elégedett kattanással bezárul, és ott állok füstölögve, a dühtől forr a vérem. Ezt a pofátlanságot! Nekidöntöm a hátam az ajtónak, és észreveszem, hogy reszket a kezem, de nem tudom, vajon Carly tolakodó kíváncsiskodása vagy a megrázkódtatás okozza, hogy találtam egy kisfiút a házban. És nem azt mondta a rendőrség, hogy kapcsolatban maradunk? Miért akarnak újra beszélni velem? Elmondtam nekik mindent, ami történt. Nem hittek nekem? Zavarosak, homályosak a gondolataim. Még egyszer megpróbálom összerakni a mai délután eseményeit. Hazajöttem a temetőből, és egy Harry nevű kisfiút találtam a konyhában. Igen. Ez történt. Vagy mégsem?

NEGYEDIK FEJEZET Kivonszolom a pajtából a létrát, és boldog vagyok, hogy ma reggel újra dolgozhatok. A tegnapi nap Harryvel nem tűnik valóságosnak. Mintha valaki mással történt volna. De Carly látogatása még mindig bosszant. Az emlék hatására megrázom a fejem, nagy csattanással a falnak döntöm a létrát, majd újra kulcsra zárom a pajtát. A Villa Moretti Kertészetben dolgozom, a lakásomtól alig egy mérföldnyire. Varázslatos, ám megpróbáltatásokkal teli tájkerttervezői pályafutásom két és fél évvel ezelőtt az egész életemmel együtt összeomlott, és azt hiszem, szerencsém van, amiért rátaláltam erre a munkára, amely épphogy fedezi a számláimat. A Moretti egy londoni kertvárosban rejtőző apró, de tökéletesen kialakított szelet Itália. Nem a tél a leglátványosabb évszaka, de a munka megteszi. Eltűnhetek a növények között, megfeledkezhetem a tragédiába fulladó életemről, és a csemeték gondozására, metszésére, vágására, formázására és gyomtalanítására összpontosíthatok. A fizikai munka kimerít annyira, hogy minden éjjel el tudjak aludni. És képes legyek másnap újra tevékenykedni. Az eső ma reggelre alábbhagyott, a hőmérséklet már-már balzsamos, nyolc fok, a jégfoltok elolvadnak, és az idő elveszítette metsző élét. A hónom alá csapom a létrát, és a kávézó szabadtéri része felé indulok. Az asztalok és székek még

a raktárban állnak. Valószínűleg nem is tesszük ki őket a tavasz beköszöntéig. Addig is ki kellene használnom, hogy nincs fagy, és meg kellene metszenem a pergolát beborító, szunnyadó lilaakácot. Az egyik oszlophoz támasztom a létrát, fellépek néhány fokot, előveszem a metszőollót a szőrmedzsekim zsebéből, és elkezdem visszavágni a hajtásokat. Ez a munka általában minden mást elfeledtet velem, és teljesen elmélyülök a metszés és nyisszantás műveletébe. De ma nem. Lelki szemem előtt folyton Harry szomorú arcát látom. Felidézem a beszélgetésünket a vonatokról és a forró csokoládéról, eszembe jut, milyen természetes volt az a rövidke idő, amit együtt töltöttünk. Hol lehet most? Visszatért a családjához vagy valahol gondoskodnak róla, de aggódik és magányos? Gombóc van a torkomban, és köveket érzek a gyomromban a gondolatra, hogy idegenekhez került. Bár ha belegondolok, gyakorlatilag én is idegen vagyok. Lemászom a létráról, és tovább csúsztatom a pergola mentén. Épp vissza akarok mászni, amikor belém hasít a gondolat, hogy nem léphetek csak úgy tovább, és nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna. Nem élhetem vígan tovább az életemet Harryről megfeledkezve. Okkal jött hozzám – a mamájának nevezett, az ég szerelmére! Legalább meg kell próbálnom rájönni, mi történt. Lehámozom a kesztyűt a kezemről, a létra egyik fokára fektetem, és kiveszem a telefont a zsebemből. A francba, a rendőrtisztek névjegye a táskámban maradt, az öltözőben. Be kell mennem érte. – Jó reggelt, Tess.

Ben a kezében két bögre kávéval közeledik. – Az egyik az enyém? – kérdem. – Kié lenne? – Szélesen mosolyogva nyújtja felém a gőzölgő bögrét. – Egy americano és… – a kabátzsebéből papírzacskót húz elő – fahéjas csiga a kávézóból. – Életmentő. – Most jövök rá, hogy ma reggel még nem ettem semmit. A kávénak isteni illata van. – Nem hagyhatom, hogy az embereim kidőljenek munka közben. Különösen, amikor létrákon mászkálnak, és éles szerszámokat forgatnak. Elmosolyodom. Valószínűleg Ben Moretti a legjobb főnök a föld kerekén. Az Olaszországból a hatvanas évek második felében bevándorló szüleitől vette át a családi vállalkozást. Már nyugdíjasok, és visszaköltöztek a Nápoly melletti szülővárosukba. Ben már Londonban született és nevelkedett. Most a negyvenes éveiben jár, koromfekete hajával és fekete szemével olyan, mint egy olasz filmcsillag. Noha ő egy mamlasz. Távol áll tőle a behízelgő olasz modor, amilyennek első ránézésre hiszik. Moretti felvonja a szemöldökét. – Már meg ne sértődj, de borzalmasan nézel ki. – Köszi! – Gúnyos mosolyra húzom a szám, de tudom, hogy igaza van. – Nem aludtam túl sokat az éjjel. – Minden rendben? – Hosszú történet – térek ki. – De a kávétól és a csigától rendbe jövök. Köszönöm szépen. – Van időm dumálni, h a szeretnél. – Ó, kösz, de nincs semmi baj, tényleg – hárítom el újra.

Nincs erőm a történtekről beszélgetni. Különösen nem a főnökömmel. A legkevésbé sincs rá szükségem, hogy azt higgye, feltűnési viszketegségben szenvedek, és behozom a problémáimat a munkahelyemre. – Azért kedves, hogy felajánlottad – teszem h ozzá. – Semmi gond. Nos, ha meggondolnád magad, tudod, hol találsz. Rámosolygok. – Kösz még egyszer – felé emelem a kávét és a péksüteményt. Visszamosolyog rám, aztán megfordul, és visszaindul az irodájába. Mohón behabzsolom a váratlan reggelit, majd folytatom a lilaakác metszését. Égek a vágytól, hogy felhívjam a rendőrséget, de már tíz óra, és még semmit sem csináltam. Előbb befejezem a pergolát, ellenőrzöm a farudakat és a rögzítéseket, aztán egykor ebédszünetet tartok. A kevés vásárló ellenére meglepő gyorsasággal elrepül a következő három óra. Egész délelőtt alig néhány vevő jár erre, de az ilyen nyirkos hétfői napokon pontosan erre lehet számítani. Egy-két nap, és zsúfolásig leszünk karácsonyi dekorációt és téli növényeket válogató emberekkel, akik felékesítik a házukat a barátaik és családtagjaik látogatása előtt, hogy együtt ünnepeljenek. Próbálok megfeledkezni a korábbi karácsonyokról, amikor még én is a vásárlók közé tartoztam, és izgatottan igyekeztem gyönyörűvé és hívogatóvá varázsolni a házat. Manapság csak külső szemlélője vagyok az ilyesminek. Kívülálló. Mintha egy különös, idegen társadalmat néznék a tévében, amelynek nem vagyok a része. A melegházban ülök egy széken, várom, hogy kapcsolják az

egyik rendőrt, aki elvitte tegnap este Harryt. Párásak az ablakok, de egy homályos folton keresztül ki tudom venni, hogy két munkatársam szendvicset majszol a faiskola távolabbi végében egy padon. Jez, a főkertész, és Carolyn, az üzletvezető. Mind a ketten elég barátságosak, bár az elmúlt kilenc hónapban, amióta itt dolgozom, nemigen próbáltam megismerni őket. Azt hiszem, elvoltam magamban – jobb szeretem így. – Mrs. Markham? Nagyot dobban a szívem a vonal túlsó végén felhangzó hivatalos női hang hallatán. – Igen – válaszolom. – Tessa Markham vagyok. – Üdvözlöm, itt Abi Chibuzo detektívfelügyelő. Én jártam a házukban tegnap este, miután kihívtak min ket. – Üdvözlöm. – Szeretne nekünk elmondani még valamit? – érdeklődik. – Ööö, nem, nem igazán. Csak tudni szeretném, Harry visszakerült-e a családjához. Nem kell elmondania a részleteket, természetesen, csak azt akarom… – Igazán sajnálom, de mint már tegnap is említettük, a nyomozás e szakaszában nem adhatunk ki Harryvel kapcsolatos információt. A lelkem mélyén sejtettem, hogy nem mondanak semmit, mégis mélységesen csalódott voltam. – De – folytatja – nagyon örülök, hogy felhívott. Szeretnénk, ha befáradna, és újra végigmennénk a tegnap történteken. Be tud jönni az őrsre? Fel kell tennünk ön nek még néhány kérdést. Égni kezd az arcom, összeszorul a szívem.

– Azt akarja, hogy bemenjek a rendőrségre? Mikor? – Megfelelne most? Ha már muszáj velük beszélnem, gondolom, jobb most túlesni rajta, mint ha tovább nyomaszt a bizonytalanság, de akkor is félelemmel tölt el a gondolat. – Most? Ööö, jó, rendben. Épp ebédszünetem van. Mennyi ideig tart majd? – Ezt nem tudom biztosan. A névjegyemen megtalálja a rendőrőrs címét. A névjegykártya a térdemen pihen, de meg sem kell néznem a címet, már tudom, hol van. Ha sietek, egy gyors séta az egész. Felállok. – Rendben. Tíz-tizenöt perc, és ott vagyok. – Remek. Engem keressen a recepción – figyelmeztet. – Chibuzo detektívfelügyelőt. – Jó. Köszönöm. Viszlát. Összeszedem a táskámat, a telefont, és megkeresem Bent. A Moretti Kertészetet egy gyönyörű, tizenhetedik századi, vörös téglás ikerház köré építették. Az egyikben Ben lakik, a másikban a vállalkozás működik, itt üzemel a piciny kávézó és egy üzlet a földszinten, az emeleten van az irodája a raktárhelyiségekkel. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, Bent az asztalnál találom, épp egy lapot néz hunyorogva, olvasószemüvege az orra végén ül. – Új szemüveget kell felíratnom – közli a tekintetét fel sem emelve. – Elmosódnak a számok. – Jó kifogás, hogy ne fizesd ki a számlákat – ugratom. – Hm. Bár úgy lenne. – Mosolyogva felnéz, és visszadobja a

lapot az asztalra. – Minden rendben? – Ebédidőben el kell mennem. – Képtelen vagyok elmondani az okát. – Az a helyzet, hogy talán egy kicsit később érek vissza. De ledolgozom azt az időt. Rendben? – Persze, semmi gond. Nem kerget a tatár. – Köszönöm. – Nincs mit. – Mosolyogva int, hogy induljak. – Menj. Ebédelj. Érezd jól magad. Ó, ha tudná! Húsz perccel később a kihallgatószobában ülök a két rendőr társaságában, akik előző este a házamban jártak – Abi Chibuzo detektívfelügyelővel és Tim Marshall nyomozó őrmesterrel. A terem nagyon hivatalos és komoly az asztallal, a székekkel és a hangfelvevő berendezéssel. Egy műanyag pohárban víz van előttem. Nyirkos a tenyerem, a jobb fülem mögött lüktet egy ér. – Tessa Markham – kezdi Chibuzo. – Nincs letartóztatásban, de–gyermekrablás vádjával hallgatjuk ki.  Micsoda! – kiáltom. – Gyermekrablás? Azt mondta, néhány kérdést akar feltenni, hogy újra átvegyük a tegnap történteket. Szó sem volt gyermekrablásról! – Álmodom? Ez csak egy rettenetes, szörnyű rémálom lehet. Szivacsosnak és puhának érzem az agyam. Mind a ketten beszélnek, de a szavaik nem jutnak el a tudatomig. – Mrs. Markham? Tessa? Jól van? – kérdi Marshall. Veszek néhány nagy levegőt. – Most le fognak tartóztatni?

– Nem – nyugtat Chibuzo. – Mint említettem, a nyomozás e szakaszában csupán kihallgatjuk. – De „gyermekrablásról” beszél. Azt hiszi, magammal vittem Harryt? – Megpróbálunk rájönni, mi történt – válaszolja. – Képes válaszolni néhány kérdésünkre? Ha akarja, joga van ügyvédhez fordulni. – Csak néhány kérdés? – kérdezek vissza. – Igen – válaszolja Chibuzo. Végiggondolom az ügyvéd lehetőségét. Ha élek vele, meg kell várnom, amíg hívnak egy ügyvédet. Az viszont a végtelenségig tart, nekem pedig vissza kell mennem dolgozni. Ha túl soká maradok, meg kell magyaráznom Bennek a késésem okát. Nem tettem semmi rosszat, ezért úgy döntök, nincs szükségem ügyvédre. Nem lesz semmi baj. – Válaszolok a kérdéseikre – döntök. – Nincs szükségem ügyvédre. – Biztos benne? – kérdi Chibuzo. – Igen. Újra felteszik ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket már tegnap is. Érdeklődnek, mi történt, amikor hazaértem, és miről beszélgettem Harryvel. Újra felidézek mindent, újra átélem a tegnap estét. Remélem, hamarosan befejezzük. Ketyeg az óra; már majdnem háromnegyed kettő. – Térjünk vissza… – Chibuzo lepillant a jegyzetfüzetére. – Térjünk vissza a 2015. október 24-i szombatra, amikor is önt a Friary Parkban találták, amint a három hónapos Toby Draper babakocsiját tolta. Az anyja, Sandra Draper húsz perccel

korábban jelentette be az eltűnését. Mintha gyomorszájon vágna. Chibuzo felnéz. A kollégájával együtt egyenesen rám bámul, érzem, hogy lángol az arcom. – Igen – válaszolok rekedten. – Igen, de ahogy akkor is elmondtam a rendőrségnek, félreértés történt. – Elmondaná nekünk is, mi történt? – kéri Chibuzo. Nem, rohadtul nem szeretném még egyszer elmondani nektek, mi történt. Most és itt a legkevésbé sem szeretném feleleveníteni

azt a fájdalmas, ősrégi történetet. – Hogyan emlékszik arra az esetre? – erőlteti Chibuzo. Nagy levegőt veszek. – Épp átsétáltam a parkon, amikor észrevettem egy babakocsit az erdő szélén. Letértem a gyalogösvényről, és odamentem, hogy megnézzem. Láttam, hogy egy kisbaba alszik benne. Körülnéztem, de nem láttam senkit, így arra gondoltam, jobb lesz, ha a babával együtt beviszem a babakocsit a rendőrségre, és épp oda tartottam, amikor a rendőrautó megállt mellettem. Elhallgattam, és nagyon hosszú ideig nem szólalt meg senki. – Volt önnél mobiltelefon? – tette fel a kérdést Marshall őrmester, amire számítottam is, mert legutóbb ugyanezt kérdezték a vizsgálóbiztosok. – Igen – ismertem be. – Nálam volt a telefon, de úgy gondoltam, gyorsabb, ha magam viszem be a babát a rendőrségre. – És arra nem gondolt, hogy jobb lenne mégiscsak felhívni minket, hátha valaki aggódik, és keresi a kisbabát? – Így utólag igen, jobb lett volna. De akkor nem igazán

gondolkoztam tiszta fejjel. – Ezt kifejtené? – csap le Chibuzo. – Miért nem gondolkozott tiszta fejjel? Pontosan tudom, mire megy ki a játék. – Abban az évben, augusztusban… – elcsuklik a hangom, így megköszörülöm a torkomat, és újra kezdem. – Az év augusztusában a fiam… a hároméves fiam akut limfoblasztos leukémiában meghalt. Akkoriban gyászoltam. Még most is – teszem hozzá. – Részvétem a veszteségért – néz rám együttérzéssel Chibuzo. De a részvét nem akadályozza meg, hogy mindezt újra felidézze. Figyelnek és hallgatnak, miközben én újra átvergődöm a fájdalmamon. – Nem ez volt az első veszteség, ami ért – vallom be. – Sam ikertestvére, Lily a születésekor halt meg. Így most már mindkét babám elment. A rendőrnő bólint. Marshall a cipőjét tanulmányozza. – De maguk már tudják mindezt – fakadok ki, és belenézek a nő tiszta, barna szemébe. – Nyilván benne van az anyagomban. Az asztalon heverő papírokra pillant. – Itt azt írják, depressziótól szenvedett. Igaz ez? – Igen – szűröm összeszorított fogam között. Te is depressziótól szenvednél, ha most halt volna meg a második yermeked.

– Tudom, hogy ez nehéz – erősködik –, de Mrs. Draper azt állította, csak pár pillanatra fordult el, hogy utolérje a totyogó picinyét, aki beszaladt az erdőbe. Azt mondta, mire visszajött,

a babakocsi nem volt ott, és látta magát, ahogy gyors léptekkel tolta az ösvényen. Azt mondta, maga után kiabált, de hiába. Azt mondta, kizárt, hogy ne hallotta volna, hacsak nem süket. Nem vette üldözőbe, mert a totyogó nem volt hajlandó vele menni. Ekkor hívta fel a rendőrséget. Hallotta Mrs. Draper kiáltozását? – Nem! Már annyiszor megkérdezték. Ha hallottam volna a kiabálását, nyilván megálltam és visszamentem volna. Akkor nem vádoltak meg semmivel, most miért kérdeznek újra erről? – Mrs. Markham – szólal meg komoly hangon Marshall –, hazavitte tegnap Harryt? – Honnan vittem volna haza? Nem, megmondtam, amikor hazaértem, már ott volt. – Fülledt a levegő idebent, melegem van, és szúr a szemem. Késő. Rádöbbenek, hogy meg kellett volna várnom az ügyvédet. – Vádolnak valamivel? – Iszom egy korty vizet. Langyos, és cseppet sem segít összeszorult torkomon. – Nem – közli Chibuzo. – Mi csak megpróbáljuk összerakni a tényeket. Megpróbáljuk megállapítani, hogy került Harry tegnap este a házába. – Már mondtam. Ha azt hiszi, hát nem hazudok. Miért hívtam volna fel magukat, ha én vittem volna oda? Különben is, hol vannak Harry szülei? Tőlük kérdezzék, mi történt. Hogy hagyhatták felügyelet nélkül? Hogy kötött ki a házamban? Valami különös történik itt, és ennek semmi köze hozzám! – Kérem, ne izgassa fel magát, Mrs. Markham… Tessa – próbál megnyugtatni Chibuzo. – Mindenkivel beszélünk, akinek köze van az ügyhöz.

– Mi van a férjemmel, Scott-tal? Vele is beszélnek? Vagy csak velem van bajuk? – Nekünk nincs magával bajunk, mi csak meg akarjuk tudni, van-e valami, aminek az elmondásával segíthetné a nyomozást. És igen, ma reggel beszéltünk Scott Markhammel. Remeg kezem-lábam. Felszínesen lélegzem. Azt hiszem, mindjárt rám tör egy pánikr oham. Eszembe jut, mit mondott az orvos: vegyek egy nagy levegőt, tartsam bent, számoljak ötig, aztán lassan fújjam ki. Nem történik semmi baja, mondta. ármilyen

szörnyen

érzi

magát,

nem

fog

belehalni

egy

pánikrohamba. Pillanatnyilag egyáltalán nem így érzem.

– Jól van, Tessa? – aggódik Chibuzo, de a hangja nagyon távolról jön. Felemelem a kezem, hogy elhallgattassam. Bárcsak elmennének, és hagynák, hogy összeszedjem magam. Egy perc és jól leszek… a pánikroham… – A kihallgatást felfüggesztem… tizennégy óra tízkor.

ÖTÖDIK FEJEZET Valószínűleg nem kellett volna visszajönnöm dolgozni, de n em akartam, hogy Ben azt higgye, visszaélek a jóságával. Különben is, otthon csak rágódtam volna. És tényleg nem szeretnék erre gondolni. Célba veszem az üres virágcserepet az öntözőcsővel, és figyelem a sistergő, fröcskölő vizet, amint eltávolítja a piszkot és a trágyát. Hála istennek az őrsön nem terített le egy kifejlett pánikroham. A légzésem gyorsan rendeződött, és sikerült összeszednem magam. Chibuzo abbahagyta a kihallgatást, Marshall pedig édes teát és kekszet hozott. Kedvesek voltak: azt mondták, menjek haza, és pihenjek. Azt mondták, a nyomozás folytatása mellett elengednek, és majd felveszik velem a kapcsolatot, ha további kérdéseket akarnak feltenni. Amikor arról a szörnyű időszakról beszéltem, minden a felszínre tört, de sikerült az emlékeket takaréklángra tennem. Újra kaptam levegőt. Épphogy. Elzárom a locsolócsövet, és a cserép üregébe nézek. Elég tiszta. De még vagy ötvenet meg kell tisztítanom. – Kétes eredetű rákos szendvicset ebédeltél? Felnézve megpillantom Ben aggodalmas arcát. – Hm? – Egy kicsit minth a rossz színben lennél. – Tele vagy ma bókokkal – vágok vissza. – Elnézést. Éles szemű főnök vagyok, ez minden. Egészséges

és friss személyzetre van szükségem. – Ellágyul a tekintete, és oldalra hajtja a fejét. A legkevésbé sincs szükségem részvétre. – Kösz, jól vagyok. – Még én magam sem hiszem el, amit mondok. – Ha te mon dod. Nézd, Tess, b eszélni akarok veled. Istenem, remélem, nem akar kirúgni. Nem tűnik dühösnek vagy zavartnak, de soha nem lehet tudni. – Ne nézz már ilyen aggodalmasan – jegyzi meg. – Csak egy üzleti ajánlatról van szó. Rámeredek, akár egy idióta. Nem tudom, mit kellene válaszolnom. – Ráérsz ma este, munka után? – folytatja. – Egy italra? Ígérem, nincs szó semmi különösről. Csak szeretnék valamit megbeszélni veled. – Ööö, jól van. Rögtön munka után? – Aha. Gondoltam, elmehetnénk a közeli Royal Oakba. Ha akarod, még a vacsorádat is fizetem. – Ó, az nagyszerű lenne. – Hangosan korog a gyomrom. A rendőrségen tett látogatásom után tökéletesen megfeledkeztem az ebédről. – Miről szól ez az üzleti ajánlat? – Ha nem baj, inkább nem itt b eszélnék róla – válaszolja. – Ühüm, persze. – Kíváncsi vagyok, mi olyat akar mondani, amit itt a munkahelyen nem lehet megbeszélni. Gondolom, kénytelen vagyok megvárni, kiderüljön. A délután hátralévő részehogy egyfajta kábulatban telik. Észre sem veszem, és máris hat óra. Bennek kell odajönnie, hogy szóljon, ideje abbahagyni a munkát. Valószínűleg rém zilált

vagyok. Az egyik felem azt szeretné, ha lehetőségem lenne hazamenni, lezuhanyozni és átöltözni. Viszont ő csak Ben, és naponta lát ilyen pocsék állapotban. Bemegyek a mosdóba, kezet mosok, lefröcskölöm az arcomat, aztán fogom a táskámat, és megvárom, hogy Ben bezárja a kertészetet. – Indulhatunk? – kérdi, és a zsebébe csúsztatja a kulcsot. Bólintok, és arra gondolok, milyen kínos lesz az este. A mai nap érzelmileg megterhelő volt, és egyébként sem vagyok jó a semmitmondó csevegésben, így csak remélem, nem vár tőlem szellemes párbeszédet. – Ismered a Royal Oakot? – érdeklődik, miközben együtt bandukolunk az úton. – Voltam ott néhányszor. Kellemes hely. – Emlékszem, pár évvel ezelőtt Scott-tal jártam ott, a barátainkkal jöttünk össze egy születésnapi italra. – Fantasztikus a lasagne – lelkendezik Ben. – Márpedig ez hatalmas elismerés egy olasz szájából. Elmosolyodom. Könnyedén társalgunk, és amikor odaérünk, kinyitja előttem a pub ajtaját. Zajos, de barátságos és tradicionális hangulatot áraszt. A falakat sötétbarna lambéria borítja, a megvilágítás szolid és meleg. A finom ételek illata keveredik a sör és a bútorfény szagával. Tipikus angol pub. Ben elvezet a bár mellett, menet közben felkapja az étlapot, és odabiccent az egyik bárpincérnek, aki név szerint üdvözli. Egy ablak melletti asztalhoz ülünk, és ő átnyújtja az étlapot. – A lasagnét ajánlod, igaz? – mondom, és meg se nézem az

étlapot. – Azt kérek. – Jó választás. Megyek, megrendelem. Mit kérsz inni? – Narancslé jó lesz. Kösz. – Rendben. Rögtön jövök. Míg ő a pultnál van, én körülnézek, és felmérem a vegyes közönséget. Öltönyös férfiak beszélgetnek, egy csapat nő nevetgél, látok néhány párocskát, sőt kisgyerekes családokat is, amelyek hamburgert vagy fish and chipset esznek jó sok ketchuppal. Gyorsan másfelé nézek, gombócot érzek a torkomban. De aztán arra gondolok, inkább vagyok itt ma este élettel körülvéve, mint hogy egyedül tépelődjem otthon. Ben gyorsan visszajön, koccintunk, és az italunkat kortyolgatjuk. – Körülbelül húsz perc múlva készül el az étel – világosít fel. – Nagyszerű. Mindjárt éhen halok. – Én is. – A hangszóróból a nyolcvanas évek slágerválogatása árad, de nem túl hangos, így jól halljuk egymást. – Szóval, mi az, amit meg akartál velem vitatni? – térek a lényegre. – Ja, igen, az. Nézd, ezt még nem mondtam el senkinek, és szeretném, ha köztünk maradna, rendben? – Persze. – Vállat vonok, kezd érdekelni. – Nos, most kaptam meg az engedélyt a banktól. Tehát meg tudom venni a Moretti mögötti parkolót és autógumigarázst. A plusz az üzlet bővítésére felhasználni.belüli Egy eredetiterületet olasz éttermet, kávézót ésakarom egy telephelyen csemegeboltot szeretnék kialakítani. Azon kívül megnövelem a kert területét is.

– Hű – lepődöm meg. – Ez fantasztikusan hangzik. – Valójában halálra rémít – vallja be mosolyogva, és a szeme sarkában szarkalábak jelennek meg. – De azt hiszem, végül képes leszek sikerre vinni. – Nagyot kortyol a söréből. Bólintok. – Biztos, hogy remekül csinálod majd. – Remélem. Tudod, te vagy az egyik legjobb alkalmazottam – teszi hozzá. – Reggel majdnem mindig te érkezel elsőnek, és délután te távozol utoljára. Mindig többet teljesítesz az elvártnál. Sokszor úgy érzem, túl jó vagy ehhez a munkához. Szerencsém van veled, Tess. – Köszönöm. – Melegség árad szét a mellkasomban, és megkönnyebbülök, mert ez nem hangzik egy kirúgás bevezetőjének. – Örülök, hogy így gondolod. Ez a munka tökéletes a számomra, szívesen végzem. – Nem árulom el, hogy a kemény munka segítségével birkózom meg a nyomasztó ürességgel. Ha nem dolgozom a végkimerülésig, akkor túl sok időm marad a jelenlegi életemen rágódni. – És ezzel el is jutottam az első ajánlatomhoz – folytatja. – Valójában két ajánlat. Felhúzom a szemöldökömet, és várom, h ogy kifejtse. – Az önéletrajzodból tudom, h ogy kertépítőmérnök voltál. – I-igen, de az már régen volt. – Csak két és fél éve – cáfol meg. – Biztos vagyok benne, hogy még merültharapdálom, feledésbe. – Megveregeti a homlokát. Aznem ajkamat a szívem vadul ver. Egy másik életszakaszhoz tartozott, amit most nem is szeretnék firtatni. Akkoriban más ember voltam.

– Az a helyzet – folytatja –, hogy a te tapasztalatodat szeretném hasznosítani a tereprendezési tervek elkészítésénél. Természetesen megfizetném az árát, de nagyra értékelném a szakmai véleményedet. Bólintok. Elméletben élveznem kellene. Olyasmi ez, amit álmomból felébresztve is meg tudnék csinálni. Valóban segíteni akarok Bennek, hogy a lehető legtöbbet hozza ki az új vállalkozásából. A jelenlegi térbeosztással kapcsolatban is rengeteg ötletem van. Ötletek, amelyeket megtartottam magamnak, mert nem a segédkertész dolga, hogy megmondja a főnökének, szerinte hogy kéne javítania az üzleten. De most a szakmai véleményemet kéri, és nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok megbirkózni ekkora felelősséggel. Valójában elég törékeny a lelkiállapotom. Bármi felboríthatja, ami kívül esik a gondosan megalkotott komfortzónámon, és nem bízom magamban eléggé egy ilyen változtatáshoz. Talán soha nem is fogok. – Azt mondtad, két ajánlatod van – figyelmeztetem a választ kikerülve. – Mi a másik? – Tehát – kezdi, fekete szeme lelkesen csillog. – Ha elkezdem a tervek megvalósítását, majdnem egy évet vesz majd igénybe a projektmenedzsment. Tehát nem tudok a mindennapi ügymenettel foglalkozni. Szükségem van valakire, aki ez alatt vezeti helyettem a központot. – Nyomatékosan néz rám. – Én? Azt akarod, hogy én vezessem a Morettit? Ben bólogat. – Megemelhetem a fizetésedet. Nem egészen a duplájára, de majdnem. Én…

– Hohó! Lassan a testtel, Ben! – Nagy levegőt veszek, és végighúzom a tenyerem a homlokomon. – Ez igazán hízelgő, de… – Ne utasítsd vissza. Még ne. Gondolkozz rajta. Kérlek. – Miért nem Carolyn? – kérdezem, eszembe jut negyvenegy éves kollégám, aki most is vezeti az üzletet. – Nem sértődik meg, ha én leszek a felettese? Inkább őt kéne felkérned. És Jez sem akarja, hogy én mon djam meg neki, mit tegye n. – Jez nem bánja, amíg szabad kezet kap a növények gondozásában. És köztünk szólva, Carolyn aranyos, de kelekótya, és ideges természetű. Szinte mindig elkésik. Az ebédidő nála majdnem két óra hosszat tart, és mindig van náluk valamilyen családi válsághelyzet. Nem bíznám rá az üzletvezetést, amíg engem lefoglalnak az új tervek. Szeretem, kiválóan ért a vásárlókhoz, de erre a feladatra nem tartom alkalmasnak. Szerintem nem is szívesen csinálná. Jobbra pillantva észreveszem, hogy a csinos, fekete hajú pincérnő az asztalunknál álldogál. – Két lasagne – mosolyog, és leteszi elénk az ételt. – Hogy vagy, Ben? – Jól, Molly. És te? – Ó, hát tudod. A szokásos. – Ó, Tess. Tess, Molly. Molly futó pillantást vet rám. – Szia – köszönt mosolyogva, de a szeme mozdulatlan marad. – Helló – válaszolom. – Anyukád és apukád jól van? – kérdi Bentől. – Hiányoznak

nekem. – Remekül vannak – nyugtatja meg Ben. – Imádnak újra Olaszországban élni. Legközelebb, amikor beszélek velük, megmondom, hogy érdeklődtél. – Igen, kérlek. Add át nekik az üdvözletemet. – Molly kis ideig még ácsorog. Mintha szeretné folytatni a beszélgetést, de nem tudná, hogyan. – Nos – töri meg Ben a kínos csendet. – Örülök, hogy találkoztunk. Vigyázz magadra. – Te is. – Sarkon fordul, és magas sarkú cipőjében visszabotorkál a bárhoz. – Ő vezeti a Ben Moretti rajongói klubot? – érdeklődöm. – Haha, nagyon vicces. – Volt barátnő? – Dehogy! Elég gyakran jártam ide a szüleimmel. Csak udvarias akart lenni. – Nos, szerintem bejössz neki. – Szerintem meg lapozzunk – elpirul zavarában. – Inkább együnk. – Ez elképesztő – áradozom az első falat után. – Én megmondtam. – Ha minden este elhozol ide, talán hagyom magam meggyőzni a Moretti vezetéséről. – Tényleg? – csillan fel a szeme. Rájövök, hogy ezzel nem kellett volna viccelődnöm. Most azt hiszi, fontolóra veszem. – Nézd, Ben, ez nagyon hízelgő, de… – Csalódott arccal néz rám. – Mostanában nagyon sok magánjellegű problémával küszködöm – magyarázkodom. Tényleg nem hinném, hogy

vállalhatok ekkora felelősséget. – Tess, én… hallottam, mi történt veled. A gyerekeiddel. Szeretném elmondani, mennyire sajnálom. Leteszem a villát, hirtelen már n em is vagyok éhes. – Honnan tudod? – Carolyn említette, már régebben. Óriási. És vajon ő honnan tudja? Nyilván meghallgatja a pletykákat, és a terjesztése sem jelent neki gondot. Észreveszem, mennyire bánt. Mindig azt hittem, jól kijöttünk egymással, de most magam előtt látom munka közben az üzletben… be nem áll a szája a vevőkkel. Kinyitom a számat, hogy tegyek egy csípős megjegyzést a pletykás kollégákra, de Ben folytatja. – Jóindulattal mondta el, Tess. – Honnan a csudából tud a magánéletemről? – Nyilván jóban van az anyósoddal. Tuti, hogy az anyósom szerint hibás a génállományom. Amanda Markham, az ő négy egészséges, felnőtt gyermekével. Scott a legfiatalabb – a rég óhajtott fiú –, három nővére van. – Carolyn úgy gondolta, tudnunk kéne, min mentél keresztül, nehogy valami nem h elyénvaló csússzon ki a szánkon. Nem örülök neki, hogy mindenki tisztában van a magánéletemmel, egyáltalán nem. De gondolom, így legalább nem kell magyarázkodnom b izonyos dolgok miatt. – Szóval – folytatja Ben –, csak azt akartam, hogy tudd, tisztában vagyok a helyzeteddel, és megértem, ha vannak… nehéz napjaid. – Köszönöm – motyogom az orrom alatt.

– Nem teszek úgy, mintha tudnám, mit éreztél, Tess. Már a gondolat is, nos, rettenetes. De szerintem talán jót tenne neked, tudod, ha belefognál valami ilyesmibe. Meghatódom. A legtöbben messziről elkerülik a gyerekeim említését. De ő nemcsak hogy nem fél beszélni róluk, de elég erősnek tart ahhoz, hogy megbirkózzam a nagyobb felelősséggel. – Ma a rendőrségen jártam – bukik ki belőlem önkéntelenül. Készül belekortyolni a sörébe, de a szavaimra megáll a korsó a kezében, becsukja a száját, és visszateszi a korsót az asztalra. – Oda kellett elmennem ebédidőben – folytatom. – Ha nem bánod a kérdést, mit kerestél ott? Persze, nem muszáj elmondanod, de… – Nem, semmi baj. Bár egy kissé hátborzongató történet. – Idegesen felkacagok. – Folytasd. – Iszik egy kortyot, és én is belekortyolok a narancslébe, közben azt kívánom, bárcsak valami töményebbet kértem volna. Beszámoltam neki az előző estéről. Harryről. Az egész kibukik belőlem. Nem olyan mesterkélt módon, ahogy a rendőrségen, ahol minden egyes szavamat elemezték, inkább kiöntöm a szívemet. Ben arckifejezéséről látom, hogy meglepődik, de együttérző és megértő. Nem ítélkezik. Nem gyanakszik. – Hű, Tess. Hát ez… – Tudom. Hátborzongató. – Biztosan forog veled a világ. És akkor még én is előhozakodom a tökéletesen időzített üzleti ajánlatommal. – A

szemét forgatja. – Nem tudhattad. És talán igazad van. Lehet, hogy pont ez terelné el a figyelmemet. Csak… ha lehet, adj egy kis időt, szeretném átgondolni. – Persze, természetesen. Amennyire csak szükséged van. Nos, azért talán nem akármennyit. Valószínűleg újévre tudnom kellene, ha ez neked is megfelel. Beleegyezőn bólogatok, és hirtelen sokkal könnyebbnek érzem magam. – Akkor újévkor – ismétli. – Igenis, főnök. Még úgy egy órát eszegetünk, közben hétköznapi témákról, könyvekről, mulatságos vevőkről és a legrosszabb szokásainkról csevegünk. Ben meglepően kellemes társaság, könnyű vele beszélgetni. Azon tűnődöm, eddig miért nem vettem észre. De az elmúlt huszonnégy óra eseményei hamarosan rám nehezednek. Halálosan fáradt vagyok. Ben azt javasolja, vegyek ki szabadságot másnapra. Én tiltakozom, de nem fogadja el a nemet, így végül beleegyezem. Remélhetőleg az egész napot alvással töltöm. Még este kilenc sincs, amikor végre alvajáróként áttámolygok a bejárati ajtón, de még nem alhatom. Most rögtön be kéne kúsznom az ágyba, de előbb még el kell intéznem valamit. Beviszem a nappaliba a telefont, bekucorodom a kanapé sarkába, és magam alá húzom a lábamat. Scottot hívom, tudni akarom, mi volt ma reggel a rendőrségen. Tudom, hogy nem alszom el, amíg nem beszélek vele. Talán valamilyen csoda folytán megtudta, mi lett Harryvel.

Háromszor cseng ki a telefon, aztán azt h iszem, rossz számot hívtam, mert egy nő veszi fel. Annyira meglep, hogy hirtelen nem is tudok beleszólni. – Halló? – m ondogatja. – Halló? – Helló – szólalok meg végre. – Azt hiszem, téves kapcsolás. Scottot akartam hívni. Ki beszél? A vonal túlsó felén csend hon ol. – Halló? Ott van még? – Épp meg akarom szakítani a hívást, hogy újra próbálkozzam, de ekkor megszólal. – Tessa? – Igen. Ki beszél? Ez Scott telefonja? – Igen. – Olyan, min tha nem lenn e biztos benn e. – Beszélhetnék vele, kérem? – Ő most… pillanatnyilag nem elérhető. – Fiatalos a hangja. – Nem elérhető? Hogy érti ezt? Még dolgozik? Vagy értekezleten van? – Zuhanyozik. Várom, hogy a szavai eljussanak az agyamig. Egy nő vette fel Scott telefonját, miközben ő zuhanyozik. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedek, érzem, ahogy az arcomból kifut a vér. – Sajnálom – közli olyan hangon, mint aki egyáltalán nem sajnálja. – Nyilván meglepetésként éri, de Scott barátnője vagyok. Igazán el kellett volna már mondania. Scottnakízét barátnője van.Nem Mégtudom, most mit is érzem a lasagne és a narancslé a számban. mondhatnék. – Igen. Jól van. Majd máskor beszélek vele. – Az a helyzet…

Nem akarom hallani, mi a helyzet. Véget vetek a hívásnak, a hüvelykujjammal addig nyomom a gombot, míg sípolni kezd. Aztán kikapcsolom a telefont.

HATODIK FEJEZET Tegnap este, amikor hazaértem, arra készültem, hogy az ágyba vánszorogjak, és átadjam magam az áldott alvásnak. Aztán beszéltem vele. Scottnak barátnője van. Barátnője. A halott gyermekeim apjának. Éjszaka lehunyt szemmel feküdtem az ágyban, és aludni próbáltam. Felejteni akartam. De az agyam sehogy sem csendesedett el. Magam előtt láttam őket együtt. Azon tűnődtem, milyen lehet. Hány éves? Gyönyörű? Hogy találkoztak? Hol? Mikor? Scott miért nem említette? Még a nevét sem kérdeztem meg. Komoly kapcsolat, vagy kaland? Együtt nevetnek? Megpróbáltam visszaemlékezni, én és Scott mikor nevettünk együtt utoljára. Nem jó, hogy ennyire nehezen jut eszembe; az utóbbi évekből egy alkalomra sem emlékszem. Tudom, volt idő, amikor nevettünk. A hasunkat fogtuk a röhögéstől, és alig kaptunk levegőt. Rá kellett kiabálnom, hogy hagyja abba, n ehogy bepisiljek. Hogy tehette ezt velem? Tudom, hogy már nem élünk együtt, külön élünk, de akkor is, ő Scott. Az én Scottom. Feltételeztem, hogy újra összejövünk. Olyan soká éltünk együtt, hogy alig emlékszem, milyen volt az életem nélküle. Így hát fekszem az ágyban, először az egyik oldalamon, aztán a másikon, próbálok egyenletesen lélegezni, próbálom kiüríteni az agyamat. Felidézem a derült eget, tiszta, kék vizű tavat képzelek magam

elé; az életem boldog, nyugodt pillanatait. De ezeket a pillanatokat vele töltöttem. És most beszennyezi őket a tény, hogy tudok róla. Néha-néh a felkapcsolom a villanyt, és megnézem, mennyi az idő – hajnali 1.00, 2.20, 2.35. Megpróbálok olvasni. Langyos tejet iszom. Hajnali 3.00. A Radio 4 megnyugtató hangját hallgatom. De már reggel átkozott fél nyolc van, és én még mindig éber vagyok, az agyam még mindig úgy zakatol, mint egy háborodott tehervonat. Mit kellene tennem? Mit tehetek? Nem csoda, hogy olyan bosszús volt, amikor vasárnap este felhívtam. Elszakítottam a ribijétől. Hát ez meg miféle kifejezés? Úgy hangzik, mintha a

hetvenes években lennénk, manapság senki nem mond ilyet. De nem tudom rászánni magam, hogy a barátnőjeként gondoljak rá. Ha pedig lekurvázom, az olyan megkeseredetten hangzik. Ki vagyok én most? Nem feleség? Nem anya? Nincs bennem becsvágy, nincs szerepem, nincs valódi célom. Erősen

összeszorítom a szemhéjamat, és még jobban becsúszom a paplan alá. Az a gond, hogy Sam halála után a házasságunk is kimúlt. Scott megpróbálta működtetni, de engem annyira felemésztett a gyász, hogy az ő gyászáról nem vettem tudomást. Nem maradt hely a lelkemben, hogy vele vagy az ő szükségleteivel is törődjem. Aztán amikor közölte, hogy elhagy – még egy év sem telt el Sam elvesztése óta –, képtelen voltam elhinni. Feltételeztem, hogy csak egy időre. Soha nem váltunk el hivatalosan. Még most, az elköltözése után másfél évvel is azt

várom, visszatér hozzám. Tévednék? Tényleg vége? A függöny mögül bekukucskál a tompa reggeli fény. Autóajtók csapódnak az ablak előtt. Behallatszik a csoportokban iskolába igyekvő gyerekek magas, izgatott hangja. Ledobom magamról a paplant, nem erőltetem tovább az alvást. Szabadságon vagyok, tehát csinálnom kellene valamit. A reggeli tisztálkodást automata üzemmódban végezem el, felkapok egy dzsörzémelegítőt, fogok egy tálka kukoricapelyhet, és beviszem magammal a nappaliba. Gyűlölöm hallgatni, ahogy mások rágnak; belevásik a fogam. Rám tör az émelygés. Azt hiszem neve is van az ilyesminek – fóbia vagy valami hasonló. Ezért én magam mindig nagyon igyekszem csendesen enni. De most, egyedül a kanapén olyan hangosan rágom a kukoricapelyhet, ahogy csak tudom. A dacos ropogtatás közepette arra gondolok, lehet, hogy elment az eszem. Megcsörren a telefon, félbeszakítja lázadó reggelimet. A vezetékes telefonon keresnek, amit általában figyelmen kívül hagyok. De mi van, ha Scott keres? Vagy a rendőrség? Lehajítom a tálkát a dohányzóasztalra, és berobogok az előszobába. A kijelzőre pillantok, de titkos számról keresnek, ennek ellenére felkapom, és készen állok rá, hogy lecsapjam, ha egy ügynök van a vonal túlsó végén. – Halló. Tessa Markham? – kérdi a női hang. Tétova. Idegen kiejtéssel beszél. Talán spanyol. Készülök letenni. Akárhonnan megszerezhette a számomat. – Halló – harsogom. – Igen, itt Tessa. – Sajnálom – válaszol. – Sajnálom, nem kellett volna felhívnom.

Már csak a tárcsahangot hallom. A nő letette. Nem úgy hangzott, mint egy telemarketinges. Ők nem kérnek elnézést, és főleg nem teszik le. Bár titkos számról érkezett a hívás, felhívom a 1471-et, hátha vissza tudom hívni a számot, de nem működik. A francba. És ha Harryhez van valami köze? Talán újra felhív. Nem kellett volna olyan nyersen beszélnem. Nem kellett volna felcsattannom. A telefont bámulom, szuggerálom, hátha megcsörren, de makacs némaságban kucorog az előszoba asztalkán. Visszatérek a reggelimhez a nappaliba, magammal viszem a telefont. Hátha. Alig egy perccel később újra megcsörren. Ezúttal lágyan hallózok bele. – Tess? Miért nem veszed fel a mobilt? Scott keres. Eszembe jut, hogy ma reggel még nem kapcsoltam be a mobilt. Hangosan kalapál a szívem. Tudja, hogy tegnap este beszéltem a ribijével? Beszámolt neki a lány a rövid párbeszédünkről? – Szia, Scott. – Bocs, hogy ilyen korán hívlak. Szabad vagy ma este? Naná. Minden istenverte este ráérek. – Ööö, igen. Asszem. – Szuper. Találkozhatnánk? Mondjuk hétkor a munkahelyem közelében, a tapasbárban. – Rendben. Miért akarsz… – Bocs, kicsit késésben vagyok a munkából. Később dumálunk, jó? – Rendben. Akkor később. Ez valami új. Scott az utóbbi időben nem hív fel. Beszélni

akar velem. De miről? A nőről? Nem. Ez a ribi nem lehet komoly, különben már beszámolt volna róla. Cselekednem kell. Tennem kell valamit. Össze kell szednem magam. Kivonulok az előszobába, és megpillantom magam a tükörben. Felmérem az általános helyzetet. Harminchat éves vagyok, az ég szerelmére! Ma mintha kétszer annyi lennék. Ha ma este Scott-tal találkozom, akkor a régi önmagamra akarom emlékeztetni. Az igazi önmagamra. Elvégre valahol idebent vagyok én is, ugye? Nem tűntem el teljesen. Még nem. Scott-tal egy barátom barátjának a szülinapi partiján ismerkedtem meg, és utólag elmondta, hogy azonnal észrevett. Én voltam az egyetlen, akivel aznap este beszélgetni akart, de a végtelenségig tartott, mire összeszedte a bátorságát, és megkörnyékezett. Amikor végre beszélgetni kezdtünk, azonnal csíptük egymást. Nem emlékszem pontosan, miről beszélgettünk, de arra igen, hogy sokat nevettünk. Scott keresett egy eldugott helyet a kertben, egy rozoga lugasban. A földön ültünk egy napozóágy párnáin, söröztünk és mogyorót rágcsáltunk. A lány, akinek a buliján voltunk, másnap kora reggel tessékelt ki minket. Scott hazakísért, és búcsúzóul megcsókoltuk egymást. Ezután elválaszthatatlanok lettünk. A barátaink azt mondták, mi vagyunk a tökéletes páros. Bárcsak eszébe juttathatnám mi volt régen! Bárcsak észrevenné, hogy próbálok továbblépni a tragédia után. Természetesen nem akarom elfelejteni. Soha nem felejtem el. De… elfogadni? Hogy ne a gyászra pocsékoljam az egész életemet. Hogy érjenek valamit a napjaim. Megvan. Felhívom Maxet.

Három óra múlva szégyenkezve ülök egy kényelmes forgószékben, a hatalmas, kristálytiszta tükör előtt, a reflektorok kiemelnek minden egyes ráncot, foltot, sötét karikát, minden szürke hajtövet és töredezett hajvéget. Nem szép látvány. – Nem akarok bunkó lenni, drágám – jegyzi meg Max a kezét csontos csípőjére téve –, de olyan a hajad, mintha acéldörzsivel kezelted volna. Legalább öt centit le kell nyesnünk belőle, vagy még többet. Mit szólnál egy bubifrizurához? – Kertész vagyok, Max. Nem jó a bubi, mert nem tudom hátrafogni. – Istenem! – megragadja a bal kezemet, és elszörnyedve bámulja. Követem a tekintetét, és én is a vörös, repedezett bőrömet, a töredezett körmömet bámulom. – Mit műveltél? – kiált rám. – Mondtam, kertész vagyok – válaszolom. – A kezem helyrehozhatatlan. Ha kérhetem, összpontosíts a hajamra. Hiányoztál, Maxie – teszem hozzá. Hónapok óta nem évődtem senkivel. – Azt elhiszem. Szükséged van rám, Tess. Ez katasztrófaövezet. Ha még későbbre hagytad volna, elsősegélynyújtásra lenne szükség. – Az egyik tanulóhoz fordul. – Hozz Mrs. Markhamnek egy pohár proseccót. – Mit? – kérdezek vissza tágra nyílt szemmel. – Ne. Max, még csak fél tizenegy, ez nekem túl korai. – Pfff. Általában egyetértenék. De neked most pont egy kis szíverősítőre van szükséged.

– Akkor legyen, de legalább tegyél bele narancslét. – A C-vitamin pompás ötlet. Órákkal később a vállamat verdeső, ragyogó mézszőke hullámokkal hagyom el a szalont. Miközben a járdán lépkedek, érzem magamon az elismerő pillantásokat, és ez határozottan jólesik. Egy sötétbarna hajú nő elkapja a pillantásomat, és én enyhén rámosolygok. Nyomban lehajtja a fejét, és elsiet. Vállat vonok, és a földalatti-állomás felé indulok. Bemegyek a városba, új ruhát akarok venni ma estére – a régiek már nem jók rám. A Monsoonban leveszek egy tizenkettes méretű szoknyát. Az elmúlt években lefogytam pár kilót; minden lóg rajtam. Ez egy fekete ceruzaszoknya, jádezöld, hímzett virágokkal. Gondolom, pompásan mutat majd fekete csizmával és garbóval. De amikor felpróbálom, nagynak bizonyul. Újra megnézem a címkét. Igen, határozottan tizenkettes méret. Kérek az eladótól egy tízes méretet. Tetőtől talpig végigmér, és a nyolcast javasolja. A húszas éveim óta nem hordok nyolcas méretet. Tökéletesen áll, tehát három számot fogytam. Gondolom, az idegeskedés, az étvágytalanság és a kihagyott étkezések megtették a hatásukat. Észre se vettem, hogy ledobtam pár kilót. Miközben sorban állok a pénztárhoz, furcsa bizsergést érzek a hátamon. Megfordulok, és észreveszem, hogy egy nő bámul. Viszonzom a pillantását, és ekkor felismerem ugyanazt a barna hajú asszonyt, akit korábban a fodrászat előtt láttam. Velem egyidős lehet, talán kicsit idősebb. Követett idáig? – Elnézést, ön következik? – megfordulok, a pénztáros hozzám beszél.

– Bocsánat, várna egy percet? – kérem, és a pultra hajítom a szoknyát. Újra megfordulok, de a nő eltűnt. Végignézek a bolton. Nyilván elment. – Öt perc múlva visszajövök – szólok a pénztárosnak, végigmegyek a ruhafogasok mellett, jobbra és balra nézek. Alacsony teremtés volt, így könnyen elrejtőzhetett az egyik tároló sín mögött. A kijárathoz érek, kalapáló szívvel minden irányban végignézek a zsúfolt utcán. Hiába… képtelenség megtalálni ekkora tömegben. De ki lehet ez? Biztos vagyok benne, hogy Harryhez van valami köze. Lehet, hogy telefonon is ő keresett ma reggel. Imádkozom, hogy újra kapcsolatba lépjen velem. És ha megint felbukkan, biztos nem engedem elmenni, amíg el nem mondja, ki ő, és mi a csudáért érdeklődik ennyire irántam.

HETEDIK FEJEZET Pontosan érkezem, lesimítom magamon az új szoknyát, és kinyitom a tapasbár ajtaját, ahol Scott-tal van találkozóm. Amikor belépek, mellbe vág a meleg, a fény és a zaj. Ez egymás után a második este, amikor munka után nem haza megyek. Egyáltalán nem vall rám. Végignézem a foglalt asztalokat, de nem látom Scottot. Huszonéves, fekete pólós, fekete farmeros pincér lép oda hozzám. – Asztalra vár? Pillanatnyilag egy óra a várakozási idő. Vagy odaülhet a bárhoz… – Találkozóm van valakivel – tudatom vele. – Azt hiszem, Markham néven foglalt asztalt. A pincér megnézi a kezében tartott írótáblát. – Hétre? – Az lesz az. – Erre tessék. – Egy bokszhoz vezet a terem hátsó részében. Eláll a lélegzetem. Scott háttal nekem már ott ül, előtte egy pohár sör. – Hozhatok valamit inn i? – tudakolja a pincér. – Egy limonádét kérek. – Szívesen kérnék valami erősebbet, de szeretném, ha tiszta maradna a fejem. Ez az este fontos nekem, nem szúrhatom el. Kifújom, majd mélyen beszívom a levegőt. Meg tudom csinálni, képes vagyok visszahódítani a férjemet, tudom, hogy így van. Lelki szemem előtt máris

egymás kezét fogjuk. Ő hazavisz, és a ribi a múlté. Az ágyra dőlünk. Kacagunk. Sírunk. Boldog vagyok, hogy újra együtt vagyunk, ott, ahová mindketten tartozunk. – Tess. – Scott feláll, és a meglepetéstől leesik az álla. – Hű, hihetetlenül csinos vagy. Megpróbálom leplezni, mennyire boldoggá tesz, hogy észrevette az átalakulásomat. – Szóval, őszintén mondom, Tess. Gyönyörű vagy. – Lehajol és puszit nyom az arcomra. Én is megpuszilom, ízlelgetem a pillanatot, leülünk egymással szemben. – Évek óta nem jártam itt – jegyzem meg. – Készítenek még fokhagymás gombát? – Igen. És azt az apró fűszeres krumplit is, amit úgy szeretsz. – Nyami. Biztos, hogy abból kérek. – Nem akarom elkiabálni, de máris úgy érzem magam, mint a régi szép időkben. A pincér megérkezik a limonádéval. – Kérhetnék egy pohár száraz fehérbort? – Hirtelen úgy érzem, van mit ünnepelni. – Természetesen – válaszol a pincér, és leteszi elém a limonádét. Scott, aki már tudja, mit szeretnék, megrendeli az ételt, és a pincér eltűnik. Otthon pontosan felkészültem a mondandómra. Nem említem meg Harryt, sem a rendőrséget, ez az este csak kettőnkről szól. De most, hogy itt vagyok, inamba száll a bátorságom. Nem tudom, hogyan hozzam szóba a kettőnk dolgát. – Hogy megy a munka? – kezdi Scott. – Megbirkózol vele? – Minden rendben. Igazság szerint a főnököm elő akar léptetni. – Hát ez nagyszerű, Tess – mosolyog. – Meg kell mondanom,

kicsit ideges voltam a mai találkozónk miatt – teszi hozzá. – Ideges? – Egy ütemet kihagy a szívverésem. Ő is ugyanúgy várta a mai estét, ahogy én? – Nem tudtam biztosan, milyen hangulatban leszel – magyarázza. – De látom, vasárnap óta tényleg átestél a krízisen. Mintha újra a régi Tessát látnám. Nagyon örülök neki. A szívem majd szétfeszíti a mellkasomat. A pincér meghozza a bort, nagyot kortyolok, örömömet lelem a nyelőcsövemet égető érzésben, az alkohol azonn al a fejembe száll. – Elfogadod az előléptetést? – akarja tudni Scott. – Még nem tudom. – Felcsippentek egy olajbogyót az asztal közepén álló agyagtálból, és a számba teszem. – Mivel jár? Remélem, több pénzzel – vigyorog. – Ben szeretné, ha én vezetném a Morettit míg ő az üzlet terjeszkedésével foglalkozik. Ráadásul azt kéri, adjak tanácsot az új parkosításnál. – Ez elképesztő – lelkendezik Scott a fejét csóválva. – Ezen nincs mit gondolkodni. El kell vállalnod. – Gondolod? De nagy a felelősség. Izgulok igent mondani, hátha elszúrom. – Nem szúrod el, álmodban is képes vagy elvégezni ezt a munkát. Különben is, nem tudhatod, amíg meg nem próbálod. Nézd, Tessa, azok után, amiken keresztülmentél, megérdemled, hogy valami jó is történjen veled.  

– is – mondom. – Te is rám. megérdemled a jó dolgokat. – Te Köszönöm – mosolyog – Valójában ezért is kértem, hogy gyere ma ide. Visszatartom a lélegzetem, képtelen vagyok megfékezni a

reményt. Próbálok nem szerelmes idiótaként vigyorogni. – Ellie elmondta, hogy beszélt veled – folytatja. – Beszámolt róla, hogy tegnap este hívtál, amikor zuhanyoztam. – Megrázza a fejét. – Nem akartam, hogy így szerezz róla tudomást. Sajnálom. Megmondtam neki, hogy nem az ő dolga lett volna téged beavatni. Egyáltalán nem örültem neki, hogy így rád zúdította. Tehát a ribit Ellie-nek hívják. – Emiatt ne izgasd magad – meg akarom értetni vele, hogy nem neheztelek. – Semmi baj. Nem érdekel, mi történt a múltban, hogy jártál-e valakivel. Külön éltünk. Magam alatt voltam, nem voltam olyan állapotban, hogy kellő figyelmet tudtam volna fordítani a kapcsolatunkra. De most már továbbléphetünk. Tényleg nem kell magyarázkodnod. – Nem is tudod, milyen jó érzés ezt hallani – biztosít Scott, hátradől, és ellazul. – Az igazat megvallva rettegtem ettől az estétől. Attól, hogy eljöjjek ide, és elmondjam, mit érzünk egymás iránt Ellie-vel. Igazán örülök, hogy megérted. És őszintén remélem, hogy barátok lehetünk. – Barátok? – ismétlem, a szavaktól összeakad a nyelvem, a valóság döbbenete végigfut rajtam. – Te most kettőnkről beszélsz? – Igen, természetesen – erősíti meg Scott zavart mosollyal. – Igazán kár lenne, ha teljesen eltávolodnánk egymástól azok után, amiken keresztülmentünk. És ígérem, imádni fogod Elliet. Talán végül jó barátnők lesztek. Fokozatosan elhalkul a hangja, miközben én megpróbálom feldolgozni a hallottakat. Ellie nem egy ribi, sokkal több annál.

Engem száműznek Scott életéből. Ex lettem. És azt akarja, hogy barátságosak és kedvesek legyünk egymással. Azt hiszi, azért vagyok itt, hogy az áldásomat adjam rájuk, és belemenjek a baráti viszonyba. – Te és ő? – suttogom. – Tényleg együtt vagytok? És komoly? – Hitetlenkedő mosolyom akár gunyorosként is értelmezhető. Scott az ajkába harap, és fészkelődni kezd. Int az elhaladó pincérnek, és kér még egy pohár sört. – Igen. Azt hittem, megértetted, azt gondoltam, minden jót kívánsz nekem. Tátva marad a szám, a mellkasom összeszorul a csalódottságtól, alig kapok levegőt. – Nem akartam korábban szólni – magyarázkodik –, mert nem akartalak megbántani. De amikor Ellie tegnap este felvette a telefont… nos, úgy éreztem, el kell jönnöm, és tiszta vizet kell öntenem a pohárba. És te olyan összeszedettnek és kiegyensúlyozottnak tűntél, azt hittem, nincs ellene kifogásod. Nem jutok szóhoz a döbbenettől, a testem és a lelkem egyaránt megdermed, mintha valamilyen bénító drogot kaptam volna. – A munkahelyi karácsonyi bulin ismerkedtünk meg egy évvel ezelőtt – magyarázza elbizonytalanodva. – Nem indult komolynak, de… Tessa, én sajnálom, de most már tényleg komoly. Szeretjük egymást. Azt hiszem, a némaságomat jelként értelmezi, és folytatja. Tovább magyarázkodik. De én inkább azt szeretném, ha elhallgatna. Azt szeretném, ha befogná a száját. Nem akarok róla és Ellie-ről hallani. A csodálatos kapcsolatukról, meg a

nagy szerelmükről. Nagyot húzok a borból, és örülök a pusztításnak, amelyet az amúgy is elcseszett érzéseimre gyakorol. – Én úgy jöttem ide, azt reméltem, újra összejövünk – sikerül kinyögnöm, de olyan csenevész hangon, hogy Scott kénytelen közelebb hajolni, ha hallani akar. – Meg akartalak kérni, hogy adjunk még egy esélyt a házasságunknak. Én még mindig szeretlek, Scott. Hát nem érted? Úgy rázza a fejét, mintha a szavaimat akarná lerázni magáról. A szavaimat, amelyeket nem akar hallani. – Van még valami – folytatja, és megpróbál a szemembe nézni, de végül lesüti a szemét, és inkább az üres söröspoharat bámulja. – Tessa, sajnálom – folytatja még mindig lesütött szemmel –, de Ellie terhes. Úgy tántorodom hátra a széken, min tha ledöfött volna. – Sajnálom – ismétli, és végre rám néz. – Annyira sajnálom. Nem így terveztem. Te talán nem. Cikázik az agyamon az utálatos gondolat. Ilyet mond nekem. Alig fél méterre ül tőlem, mégis egyre távolabb és távolabb van a férfitól, akit ismerek. A férfitól, akit ismertem. – Jól vagy, Tess? – Nem – tiltakozom. – Nem, Scott. Kurvára nem vagyok jól, hát nem látod? Tátva marad a szája. Scott valaha ismerős arca egy idegené. A telt ajka, az erős orra; a valaha oly kedves világosbarna szeme. Amely szerelmes, vággyal teli tekintettel nézett rám. Ez a gyengéd pillantás most

valaki mást illet. Amit most irántam érez… mit is? Sajnálatot? Csalódottságot? Púp vagyok a hátán, csak egy elvarratlan szál. Látom a szemében – alig várja, hogy elmenjek. Szeretné eltávolítani az útból ezt az akadályt. Végezni vele. Lezárni. Gondosan elvágni minden köteléket. Scott és én próbálkoztunk egy új gyerekkel. Ő akarta, de én árulásnak éreztem. Mintha kitöröltük volna a halott gyermekeink emlékét. Mintha helyettesítettük volna őket. Scott azt mondta, segíthet a gyógyulásban, ha minden szeretetünket az új családunkra áldozzuk. Új emlékeket alkothatunk, amelyek beforrasztják a sebeket. Akárhogy is, valamiért ez nem történt meg, és ő nem maradt mellettem elég sokáig, hogy átsegítsen a bánatomon. Nem kapok levegőt. Nem maradhatok itt, ez a hely hirtelen túl harsány és vidám. Hangos nevetés és vigyorgó arcok vesznek körül. De Scott rendíthetetlen szánalma a legrosszabb. Felállok, a kijáratot keresve körülnézek, egy pillanatra összezavarodom, elvesztem a tájékozódóképességemet. Scottnak másik gyereke lesz. Valaki mást szeret. Átlép rajtam. Már látom, nem vagyok jó többé. Nevetséges volt azt képzelnem, hogy egy új frizura és egy szexi szoknya elég a visszaszerzéséhez. Hibás áru vagyok. Haszontalan. És ez nem önsajnálat, ez a valóság. Az igazság. Hogy is hibáztathatnám? Hangosan felzokogok, sarkon fordulok, és elmenekülök. – Tessa, várj! Ezt meg kell beszélnünk! De képtelen vagyok a közelében maradni, azonnal ki kell jutnom innen. Megmarkolom a garbóm nyakát. Fojtogató. Forró. Szúrós. Elárasztanak a képek Scottról, és a nőről a vonal

túlsó végén. Azt sem tudom, hogy néz ki, de lefogadom, hogy csinos. Ellie. Máris gyűlölöm. Az életért, amit élni fog. Az életért, ami az enyém lehetne. Kitántorgok az épületből. Scott nem jön utánam, amíg ki nem fizette a számlát, mert túl lelkiismeretes. Annyira dühös vagyok, legszívesebben visítanék. Nos, nem fogok itt várakozni, hogy újra bocsánatot kérjen. Nem őgyelgek itt lehetőséget adva rá, hogy könnyítsen a lelkiismeretén. Taxit keresve végigvágtatok az utcán. Pár másodperc alatt kiszúrom a narancsszínű fényt. Könyörgő tekintettel kinyújtom a kezem. A taxi félreáll, sikerül magam összeszedni, és elhabogom a címet. N11. Weybridge Road 14. A sofőr bólint, én pedig bemászom a h átsó ülésre. – Tessa! – kiabál mögöttem Scott. Nem fordulok meg. – Induljon! Gyorsan, kérem! – rimánkodom a sofőrnek. – Közeledik. Nem akarom, hogy… A taxis beletapos a gázba, és elhajt. Remélem, nem érzi úgy, hogy beszélgetnünk kell. – Jól van, drága? – szól hátra. Elkapom a tekintetét a visszapillantó tükörben, bólintok, és másfelé nézek. Nem erőlteti tovább. Scott és Ellie. Ellie és Scott. Scott és Ellie Markham. Összeházasodnak, ugye? Hát persze hogy összeházasodnak. Elválik tőlem. Vissza kell vennem a lánykori nevemet. Olyan lesz, mintha mi négyen soha nem is léteztünk volna. Kiradíroz az életéből. Scott megnősül, gyönyörű kis családja lesz, és mindenki megjegyzi majd, milyen jó neki. Hogy annyi

szörnyűség után sikerült új esélyt kapnia a boldogságra. Aztán rólam suttognak majd: milyen kár a volt feleségéért… hogy is hívták? Tessa, igen, ez az. Nagy kár. Még mindig egyedül él, soha nem heverte ki. Az ember nem lép tovább olyan egyszerűen az ilyesmi után, ugye? Nem omolhatok össze. Még nem, egy idegen taxiban nem. A számba tömöm az öklömet. Ki kell tartanom, míg haza nem érek. Kinézek az ablakon. Nézem a bárok és éttermek portálját, a sok boldog embert. Próbálom kiüríteni az agyamat. Nem gondolok Scottra. Scottra, Ellie-re, és a gyönyörű babájukra. Húsz percig tart az út. Nem engedhetem meg magamnak – különösen a nevetséges pénzkidobás után a hajamra és az új ruhámra –, de képtelen lennék együtt utazni másokkal a buszon, gyalog pedig legalább két órába telne. Megpróbálok nem gondolkodni. Lehűtöm a gyötrő csalódottságot. Az árulás és megaláztatás érzését. Forog velem a világ. Nem tudom kikapcsolni az agyamat. A racionális felem emlékeztet, hogy már több mint egy éve külön élünk. Scott már nem köteles gondoskodni rólam. De miért nem említette meg olyan sokáig Ellie-t? Én hívogattam, és diskuráltam vele – és azt hittem, még összetartozunk –, ő pedig mindvégig távolodott tőlem, és jó képet vágott hozzá. A szerencsétlen, ostoba, zavarodott Tessához. – Mindjárt ott leszünk, drága. Weybridge Road, ugye? – Igen, kérem – hagyom jóvá, de idegenül cseng a hangom. A taxi befordul az utcánkhoz vezető főútra, a szívem még jobban összeszorul, már ha ez még lehetséges. Bárcsak elfuthatnék, nem akarok itt lenni, nem akarok egyedül maradni

a gondolataimmal. – Hát ez meg mi? – szólal meg a taxisofőr. Lassít, de még néhány háznyira vagyunk az otthonomtól. – Még egy kicsit odább lakom. – Tudom, drága. De nézze csak azt a tömeget. Ma este magánál játszik a One Direction? Vagy őfelsége teszi tiszteletét? Előrehajolok, kibámulok a szélvédőn, és megpillantom a járdán zsúfolódó sokadalmat, még az úton is vannak. – Mi folyik itt? – csodálkozom. – Fogalmam sincs. Csigatempóban hajtunk végig az úton, egyre közelebb és közelebb érünk a csődülethez. Legalább harminc ember ácsorog a házam előtt. Rossz érzés vesz rajtam erőt. A sokaság a taxi felé fordul. Erős fény világítja be az utat. Kamerák. Mikrofonok. – Ezek újságírók – állapítja meg a sofőr. – Ugye, nem ölt meg senkit? – Basszus – motyogom. – Magát várják, drága? A ház elé érünk, a taxi úgy vonzza az újságírókat, mint mágnes a vasreszeléket. Az ablakon keresztül arcok lesnek be, körös-körül működésbe lépnek a kamerák, megpróbálom a táskámmal eltakarni könnyes arcomat. – Van más hely, ahová mehetne? – kérdi a sofőr. – Nem javaslom, h ogy itt kiszálljon. Az üvegen keresztül tompán hatolnak át a hangok. – Tessa! Mondana valamit a fiúról? – Elrabolta?

– Tessa, elmondaná, hogyan látja a történteket? Nyilván Harryről beszélnek. De honnan tudják? Mit keresnek itt? Nincs más hely, ahová mehetnék. Scott háza nyilván szóba sem jöhet. A munkahelyem már bezárt, különben sem akarnám Bent ezzel terhelni. A szüleim évekkel ezelőtt meghaltak, nincsenek testvéreim, közeli barátaim; Sam elvesztése után mindenkit elmartam magamtól. Nem bukkanhatok fel a küszöbükön a semmiből, és különösen nem zúdíthatok újabb gondokat a nyakukba. – Mivel tartozom? – kérdezem a sofőrt. – Huszonhét font, drága. Igyekszem nem fintorogni az összeg hallatán, átadok neki egy húszast és egy tízest. – Tartsa meg az aprót – mondom meggondolatlanul. – Kösz. Szerintem nem kellene itt kiszállnia, ezek olyanok, mint egy farkascsorda. – Nem lesz semmi baj – nyugtatom, de magam sem hiszem el. – Tegyen belátása szerint. Én itt várok, amíg el nem jut a bejárati ajtóig. – Köszönöm. – Bólintok, kihúzom magam, és kinyitom a taxi ajtaját. Nem voltam felkészülve az emberi természet ilyen elsöprő erejére. A lárma, a vakuk… Megsemmisítő, egy pillanatra megállok, megroggyan a térdem. Olyan közel nyomulnak, az arcomon érzem a leheletüket, kétségbeesetten próbálom elkerülni a szemkontaktust. Megállás nélkül megyek előre, reszkető kézzel nyitom ki a kaput. Hála istennek az előkertbe nem jönnek utánam. Csak a

kérdéseiket kiáltozzák, és a hátamat fényképezik, míg én végigsietek a rövid szakaszon a bejárati ajtóig. Még a taxi biztonságában elő kellett volna halásznom a kulcsaimat. Most ott állok a küszöbön, a táskámban kotorászom, közben hallom a szaggatott kiáltozást és üvöltözést a járda felől. Az a pár másodperc egész örökkévalóságnak tűnik. Előhúzom a kulcscsomót, becsúsztatom a megfelelő kulcsot a zárba, és szinte bezuhanok az előszobába, a félelemtől és zavartól dübörgő szívvel becsapom magam mögött az ajtót. Mi a frász történt?

NYOLCADIK FEJEZET Még mindig Scott vallomásán jár az eszem, de hogyan dolgozhatnám fel, miközben ilyen tömeg van a házam előtt? Az agyam képtelen megbirkózni ennyi mindennel. Az új válságtól az egekbe szökött a pulzusom, és kavarog a gyomrom. Nem merek villanyt gyújtani, nehogy a sajtó képviselői odakint észrevegyenek. Az üzenetrögzítő villog az előszobai asztalon, a dühös vörös fény veszélyre figyelmeztet. Megnyomom az üzenet gombot, és látom, hogy negyvenegy üzenetem érkezett. Negyvenegy. Nagy levegőt veszek, és megnyomom a visszahallgatás gombot. Az első üzenetben egy országos napilap riportere kéri, hogy hívjam vissza. A következőt egy másik újságtól hagyták. Azután a helyi tévéhíradó következik. Még két hasonló üzenetet hallgatok végig, aztán megnyomom a STOP gombot. Az üzenetrögzítő tovább villog. Eltakarom az ujjammal a fény forrását, hogy ne is lássam. Már attól is szédülök, hogy tudok erről a rengeteg hívásról, a sok riporterről, akik mind azt akarják, hogy beszéljek. A legtöbb hívás valószínűleg azoktól az újságíróktól jött, akik most is a házam előtt ácsorognak. Meddig akarnak itt maradni? Egész éjszaka? N yilván nem. Megcsörren a vonalas telefon. Nem veszek róla tudomást. Aztán jobb ötletem támad – a földre kuporodom, a telefonasztalka mögött tapogatódzom, míg megtalálom a

vezetéket, és kirántom a falból. A csöngés abbamarad. Jó. Felegyenesedem, megpróbálok megfeledkezni a kint szobrozó médiáról. Köröznek. Várnak. Még idebent is meztelennek, sérülékenynek érzem magam, nem vagyok biztonságban. Felhúzom a szoknyámat, térdre ereszkedem, és a nappali ablaka felé mászom – az utcai lámpa odakint elég fényt ad, hogy észrevegyenek. Meghúzom a redőny zsinegét, és olyan szorosra engedem, amennyire csak tudom. Visszamászom az étkezőnek és irodának egyaránt használt helyiségbe – ezt az áporodott levegőjű, dohos szobát már nem használom –, és itt is lehúzom a redőnyt. Végül felegyenesedve felállok, a ház hátsó részébe, a konyhába sietek, hogy az utolsó redőnyt is lehúzzam. Maradnak apró rések a lécek között. Bárcsak inkább sötétítőfüggönyöm lenne. Még így, eltakart ablakok mellett sem érzem annyira biztonságban magam, hogy villanyt kapcsoljak. A sötétben egy székre rogyok a konyhaasztal mellett, nem merek visszamenni a ház másik felén található nappaliba. Nem kéne felhívnom a rendőrséget? Tennének egyáltalán valamit? Csönd van. Csak a hűtő berregése, és a saját egyenetlen légzésem hallatszik. A széken kuporgok, mint egy sarokba szorított róka a lyukban, és arra várok, hogy darabokra szaggassanak a vadászebek. Ide legalább nem tudnak bejönni. Iszonyatosan remegő kezemmel bekapcsolom a mobilt. Rájövök, hogy önkéntelenül Scottot akarom hívni. De nem lehet. Azok után, amit ma este mondott, nem. Mintha napok teltek volna el a megsemmisítő vallomás óta. Nem, először is meg kell tudnom, pontosan mi jelent meg rólam a médiában. Nyilván tudomást szereztek Harryről, de miért ekkora durranás

ez? Ki, és mit mon dhatott nekik? Megnyitom a Google-t a mobilon, és begépelem a keresőbe a saját nevemet. A kijelzőt benépesíti a keresés eredménye, és meghűl az ereimben a vér. A főcímek, amelyekben szerepel a nevem, az egész kijelzőt betöltik. Még egy fényképet is közöltek rólam, az új frizurám előtt készült, de azért elég friss. Biztosan tegnap csinálták, mert az új, szőrmés munkáspulóveremben vagyok. Hihetetlen. Képtelen vagyok elhinni, hogy minden újságban benne vagyok. Rákattintok a legfelsőre, és várom, hogy megnyíljon az oldal. Átfutom a cikket. Azt írják, elraboltam egy ötéves fiút. Oké, valójában nem írják le fehéren-feketén, csak felteszik a kérdést: Tessa Markham elrabolt egy ötéves kisfiút? Nem, rohadtul nem tettem ilyesmit.

Újra azon kesergek, hogyan szerezhettek tudomást Harryről. A rendőrségről szólta el magát valaki? Nem… Természetesen ez túl nyilvánvaló lenne. Aztán hirtelen rájövök, ki volt az. Carly.

Az én szaglászó szomszédom. Csak ő lehetett. Ki más látta Harryt? Senki. De hogy jött rá a többire? Nos, remélem, csinos összeget akaszt le a nyomorúságomon. Micsoda picsa. Egy másik képre kattintok. Ezúttal egy újságíró jelenik meg, mikrofonnal a kezében. A videó elindul. Az utcán áll! A bejárati ajtómra mutatva teszi fel a kérdést, vajon az itt lakó nő sorozatos gyermekrabló-e. Ó, istenem, arról az esetről beszél, amikor a babakocsiban fekvő babát találtam. Meginterjúvolják a baba anyját. Ő is ott van a házam előtt a riporterrel, és engem vádol. Szerinte az igazságszolgáltatás megcsúfolása, hogy akkor

nem találtak bűnösnek. Szörnyen hangzik, mintha bűnös lennék ezekben a förtelmes ügyekben. De nem vagyok. Nem vagyok. Ugye? Két nappal később a gyerek még nem került vissza a családjához. Senki nem tudja, honnan jött, és hogy került Tessa Markhamhez. Talán további kérdéseket kellene feltenni.

Másik képre kattintok, a helyi hírolvasó bukkan fel a stúdióban. A múltamat ecseteli, a halott gyermekeimről mesél. Azt mondja, nem sokkal Sam halála után meggyanúsítottak gyermekrablással, de nem ítéltek el. Miért nem említik, hogy vasárnap én hívtam ki a rendőrséget Scott-tal? Vajon szóltam volna a hatóságoknak, ha én raboltam volna el Harryt, és ha meg akartam volna tartani? Képtelen vagyok tovább nézni. Újra felhánytorgatják a régi sérelmeket. A legszörnyűbb dolgon rágódnak, ami egy anyával történhet. Miért vagyok kénytelen újra szembenézni mindezzel? H át most már mindig kísért majd a múltam? A mobil rezegni kezd a kezemben, ijedtemben majdnem elejtem. A sajtó nem szerezhette meg ezt a számot is! De már látom, hogy a Moretti telefonszáma. Biztosan Ben hív, gondolom, látta a híreket. Talán ki akar rúgni. Lefogadom, hogy búcsút mondhatok az előléptetésemnek, akár akarom, akár nem. Nem akarok beszélni vele. Most nem. Tíz másodperccel később a telefon sípolása hangüzenet érkezését jelzi. Felsóhajtok. Talán mégiscsak meg kéne néznem, van-e még munkahelyem, ahová holn ap bemehetek. – Tessa, itt Ben. Kérlek, ha megkapod ezt az üzenetet, hívj vissza. Nézd, láttam a híreket. Aggódom érted.

A sajtó egy rakás bunkóból áll. Ha tudod, próbálj meg nem törődni velük. Ha erkölcsi támogatásra van szükséged, átmegyek. Összeszorul a torkom a kedvessége hallatán. El sem hiszem, hogy látta ezt a töméntelen baromságot a hírekben, és mégis becsületes emberi lénynek tart. Újra megcsörren a telefon: Ben hív. Ezúttal felveszem. – Halló – halkan, szánalmasan cseng a hangom. – Tessa, épp most hagytam neked üzenetet. Jól vagy? – Nem igazán. – Átmenjek? – Inkább ne. – Sikerül kipréselnem egy lehangolt kacajt. – Az egész sajtó a házam előtt nyüzsög. – A francba. Akkor is odamegyek. Egyáltalán nem érdekelnek. – Igazán jólesik, hogy hívtál, Ben. El se tudom mondani, mennyire… – Elcsuklik a hangom, nagy levegőt veszek. – Nem kellett volna. – Dehogynem. Tudni akartam, nincs-e valami bajod. Tudnod kell, hogy én melletted állok, rendben? Hát megtette. Azt kívánom, bárcsak ne lenne ilyen kedves. Nem hiszem, h ogy sírás nélkül tudok neki válas zolni. – Tess? Ott vagy még? – Igen – cincogom. – Na, jó. Átmegyek.  

– Ne! – Nagy levegőt veszek. – Ne, ne, jól vagyok, tényleg. Valószínűleg csak le kéne feküdnöm, és remélem, holnapra elveszítik az érdeklődésüket. – Nem muszáj dolgoznod, vegyél ki annyi szabadságot,

amennyire csak szükséged van. – Köszönöm, de pillanatnyilag a munká n kívül semmi másom nincs. – Ez keserűen hangzott, ezért nevetést színlelve teszem hozzá. – Inkább bemegyek, ha nem baj. – Ahogy akarod. De csak ha biztos vagy benne. – Száz százalékig – válaszolom, közben forró könnyek szánkáznak végig az arcomon. – Rendben. Akkor holnap. Addig is, ha bármire szükséged van, nyugodtan hívj. Komolyan mondom. – Úgy lesz. Köszönöm, nagyon sokat jelent… tudni, hogy valaki támogat. Tudod, mindent kiforgattak. – El tudom képzelni – jelenti ki gyengéden. – Jól van, Ben, akkor holnap. – Szia, Tess. Vonakodva teszem le a telefont. Néhány röpke pillanatra nem éreztem magam annyira reményvesztettnek. De Ben kedves szavai ellenére kénytelen vagyok szembenézni a ténnyel, hogy egyedül vagyok. Rettegek az előttem álló éjszakától, odacsoszogok a mosogatóhoz, engedek egy pohár vizet, és felmegyek a lépcsőn. Véget ér valaha ez a rémálom?

KILENCEDIK FEJEZET Felébredek, mielőtt megszólalna az ébresztőóra. Valami csoda folytán sikerült átaludnom az egész éjszakát. Fogalmam sincs, hogyan. Nyöszörgő csecsemőkkel, kiáltozó újságírókkal, és – furcsa módon – cápaarcú emberekkel álmodtam. De legalább aludtam. És most a tegnap emlékei harsányan tódulnak a fejembe. Scott, Ellie, a babájuk, a média… Vajon a rendőrség újra beszélni akar majd velem? Azok után, hogy a sajtó mennyi mindent összeírt rólam, nyilván nyomás alá kerülnek, hogy megfejtsék, kicsoda Harry, és honnan jött. És, ami a legfontosabb, h ogyan kötött ki a konyh ámban. Csörögni kezd az ébresztőóra, és megzavarja a gondolataimat. Ami valószínűleg jó. Nincs értelme töprengeni. Úgy döntök, jelenleg a legjobb, amit tehetek, ha felkelek, felöltözöm, elmegyek dolgozni, és nem töröm túl sokat a fejem. Tudom, hogy ez vágyálom, de legalább megpróbálom. Legalább Ben mellettem áll. Kíváncsi lennék, Scott látta-e a híreket, és vajon az ő lakása előtt is táboroznak-e újságírók. Kedves tőle, hogy felhív, és megnézi, hogy vagyok. Kiszállok az ágyból, és lábujjhegyen az ablakhoz osonok. Elhúzom a függöny sarkát, és kilesek a nedves, sötét reggelbe. Az egész testem összerándul a félelemtől, amikor észreveszem, hogy az újságírók még mindig odakint nevetgélnek, beszélgetnek. Nem törődnek vele, hogyan hat a pletykaéhségük az életemre. Vajon egész éjjel ott rostokoltak, vagy ma reggel

gyűltek újra össze? Összerándul a gyomrom a gondolatra, hogy kimenjek, és szembenézzek velük. Nem tettem semmi rosszat, akkor miért hagyom, hogy megfélemlítsenek? De nem csak róluk van szó, ugye? Fényképeznek, filmeznek, mindenfélét összeirkálnak rólam, így most már az egész ország ismeri a múltamat, és következtetéseket von le arról, hogy mit tettem vagy nem tettem. A régi barátok és kollégák a fejüket csóválják, és sajnálnak vagy gyűlölnek azért, amivé szerintük lettem. Feltételezik, hogy bűnös vagyok, még mielőtt lehetőségem lenne bebizonyítani az ártatlanságomat. Lezuhanyozom, felöltözöm, és kalapáló szívvel, lábujj hegyen letipegek a lépcsőn. Nem vagyok éhes, ennek ellenére kiöntök némi kukoricapelyhet egy müzlis tálkába. Nincs itthon tej, így választhatok, hogy magában eszem meg, vagy vizet öntök rá. A víz mellett döntök, és tulajdonképpen nem is olyan rossz. Nem igazán finom, de nem is förtelmes. Rágok és nyelek, rágok és nyelek, nem is érzem az ízét. Még nem engedem meg magamnak, hogy Scottra gondoljak. Tudom, ha megtenném, nem mennék be dolgozni, csak hevernék az ágyon, és átadnám magam a bánatnak. Magam előtt látom, ahogy zokogok, vonítok, összetörök dolgokat. De a valóságban itt vagyok, nyugodtnak tűnök, reggelizem, elvégzem a szokásos napi tevékenységeimet. Kiöblítem az üres tálkát, magamra kapom a szőrmedzsekimet, a kalapomat és a kesztyűmet, fogom a mobilt és a táskámat. Bárcsak lenne hátsó kijárat a házból. De sorházi épületben lakom: a kis házak egymáshoz kapcsolódnak, a

kerteket magas kerítés és sövény választja el. Nincs kiút, csak a bejárati ajtó marad, hacsak nem ugrom át húsz kerítést rúdugrással. Nagy levegőt veszek. Nem bánthatnak, nem érhetnek hozzám. Egyszerűen nem kell róluk tudomást vennem. Nem válaszolok, és nem omlok össze. De akkor miért gyengül el a térdem, és miért izzad a tenyerem? Fejezd be a gondolkodást, de gyorsan. Leszegett fejjel kinyitom a bejárati ajtót. Azonnal vakuk villannak, a kamerák folyamatosan kattognak. Az újságírók a kapu körül csoportosulnak, a fal mellett szóródnak szét, a nevemet kiáltozzák a járdán. Bosszantó kérdéseket kiáltoznak felém, amelyeket hiába próbálok meg kizárni. Egy autó halad el mellettem, többször is dudál, nem tudom megállapítani, hogy rám vagy az újságírókra. Óvatosan lépkedek végig az ösvényen, és kinyitom a kaput. – Most hajlandó beszélni velünk, Tessa? Mondja el, miért vitte magával. A kapun kívül balra fordulok, de elzárják az utamat. Megpróbálom megkerülni őket, lelépek az útra, de velem együtt mozognak. Ez így nem jó; ha boldogulni akarok, akkor át kell nyomakodnom köztük. Átfurakszom két fiatalabb, lezser farmert és kapucnis dzsekit viselő fickó között. Gyorsan egymásra vigyorognak, mintha valami mulatságos társasjátékot játszanának. Aztán átlökdösődöm a többiek között is, és sietni kezdek. – Nézzen a kamerába, Tess! Hadd készítsünk egy jó képet! Leszegem a fejem. Tovább megyek, egyik lábamat teszem a másik elé. Nem foglalkozom a szomszédokkal, és azzal, hogy

mit gondolhatnak rólam. Nagy levegőt veszek. Ne lássák a félelmemet. – Honnan jött a fiú? – Magával vitte? A kérdések eszembe juttatják Harry tündéri arcát, váratlanul könnycsepp gördül le az arcomon. De nem akarom letörölni, nehogy felhívjam rá a figyelmet, hogy megríkattak. Pillanatnyilag inkább dühös vagyok, mint szomorú. Legszívesebben rájuk üvöltenék, hogy takarodjanak, hagyjanak békén, de valószínűleg tetszene nekik, így csak tovább lépdelek. Menetelek a járdán, kikerülöm a többi járókelőt, akik nyilván kíváncsiak, mi a csuda történik itt – hacsak nem ismernek fel a hírekből. Egészen a munkahelyemig követ ez a cirkusz? Remek, gondolom, szuper, gyertek csak, fütyülök rá. Kihúzom magam, kesztyűs kezemmel megtörlöm könnyáztatta arcomat, és kocogni kezdek. – Nem futhat el az igazság elől, Tessa! – kiáltja az egyik újságíró. – Maga akkor sem venné észre az igazságot, ha ököllel vágna az arcába! – üvöltöm vissza, és azonnal a számba harapok. Kipukkant az elhatározásom, hogy tiszteletet parancsoló csendben maradok. A válaszom új kérdések árját zúdítja rám. – Mondja el a történetet a saját szemszögéből! – Mesélje el, mi történt, Tessa! – Magával vitte a fiút? – Hogy került a házába? – Egyedül követte el?

Pofa be, pofa be, pofa be!

A hátam mögött közeledő motor berregését hallom. Még több átkozott lesifotós próbál csőbe húzni. A motor mellém hajt, a pasas a hátsó ülésről fényképezőt kattogtat, a nevemet kiabálja, és ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, mint a többiek. Megtorpanok, hagyom, hogy előre guruljon, majd átkocogok az úton, igyekszem némi távolságot teremteni köztem és a motor közt – nem mintha számítana, az utca túloldaláról az objektív segítségével ugyanúgy folytatják a fényképezést. A médiafalka mögöttem liheg, még mindig kiáltozva, vakut villogtatva követnek az út túloldalára. Nem szoktam kocogni. Már hónapok óta nem futottam, nem vagyok formában. Izzadok, lihegek. A megnövelt sebesség sem tántorítja el ezeket a hiénákat. Sőt, mintha még élveznék is, mulatnak egyre kellemetlenebb helyzetemen. Még félúton sem járok a munkahelyem felé. Hogy fogom tartani a tempót? Gyorsütemű gyaloglásra váltok, az izzadság végigfolyik a hátamon, összeszorul a mellkasom, éles fájdalom hasít a sípcsontomba. Otthon kellett volna maradnom. Hogy is gondolhattam, hogy akár fizikailag, akár lelkileg van ehhez teherbírásom? Ne állj meg! Ne sírj!

Csillogó furgon hajt a járdaszegélyhez. Talán újabb hiénák érkeztek, hogy nyaggassanak. Kinyílik az utasoldali ajtó, valaki a nevemet kiáltja. Irányt kell változtatnom, hogy kikerüljem. Egy pillanatra megállok. Ismerős ez a furgon. – Tessa, szállj be! Ó, hála istennek. Ez Ben.

A jármű felé rohanok, beugrom az utasülésre, bevágom az ajtót, és lecsúszom az ülésben. Ben elindul, az oldaltükörben látom a járdán maradt bulvár ricsajozását, olyanok, akár ottrekedt utasok a felszállópályán. – Nagyon köszönöm! – lihegem, a szívem hevesen ver, félek, hogy szétrobban. – A Moretti előtt is vannak – tájékoztat Ben marcona arccal. – Annyira sajnálom, Ben. – Nem kell mentegetőznöd. Nem akartam, hogy ezzel kelljen foglalkoznod útközben, de látom, már köréd csődültek. – Nem is tudom, mi lett volna, ha te nem… – úgy érzem, ha folytatom, összeomlok. – Hé, hé, minden rendben. Itt biztonságban vagy. Egy falka szemétláda. Felsóhajtok. – Ugye a kertbe nem jöhetnek be? – Törvényesen nem. Megmondtam nekik, hogy nem léphetnek be a telephelyre. Néhányan pénzt ajánlottak, ha beengedem őket, de mondtam, hogy tartsák meg. – Köszönöm. – Megrázom a fejem, még mindig megrémít, hogy idáig fajulhattak a dolgok. – Némelyik megpróbált rávenni, hogy beszéljek vele. Érdeklődtek, milyen vagy, és… nos, hogy szerintem elraboltade a kisfiút. Ne aggódj, egyetlen szót se szóltam.  

– Ben, az én üzletedre. igazán szörnyen sajnálom. lesz hatással Nézd, én teljesen Remélem, megértem,nem ha nem akarod, hogy mostanában dolgozni jöjjek. – Viccelsz? Ingyenreklámot kapok. – De kényszeredett a

mosolya, és észreveszem a szeme körül az aggodalom ráncait. Igyekszik jó képet vágni. Az ember nem azt akarja közvetíteni, hogy az üzletének köze van egy gyermekrablóhoz. Nem tudom, meddig lesz képes tartani magát, mielőtt kénytelen elküldeni. És nem is h ibáztatom érte. Pár perc alatt elérjük a Morettit, és a szívem újra zakatolni kezd, amikor megpillantom a kapu előtt várakozó csőcseléket. Újságírók és bámészkodók tekintgetnek felénk, szaftos részletekre éhesen, amelyekkel kiegészíthetik a koholmányaikat. – A helyedben én lejjebb csúsznék, Tess – figyelmeztet Ben. – Ne adj nekik lehetőséget a fényképezésre. Nem kell kétszer mondania, kikapcsolom a biztonsági övet, és lekuporodom a lábtörlőre. Még a lélegzetemet is visszatartom, amíg áthajtunk a kapun, lángol a bőröm, míg ők az ablaküveget verik, a nevemet kiáltozzák, és érzem a fejem búbján a tekintetüket. – Pimasz idióták – motyogja Ben. – Jól van, Tessa, már bent vagyunk. A sarkon túl állok meg, hogy ne lássák, amikor kiszállsz. Tíz perccel később épp a raktárt nyitom, amikor Jez jön oda hozzám. – Jó reggelt – köszönt kifürkészhetetlen, pirospozsgás arccal. – Jó reggelt – válaszolom, és eltűnődöm, mennyit vett észre a kapuk előtt várakozó gyülevész hadból. Olvasta vajon a híreket? És vajon megemlíti-e? – Tegnap megérkezett a bab, a káposzta és a paradicsommag

– szipákolja –, tehát ma reggel először ezeket kellene elvetni a cserepekbe… – Igen, persze. Idebent vannak? – kérdezem, és a raktár felé intek a fejemmel. – A távolabbi üvegházban. Ott mindent megtalálsz, amire szükséged lehet. – Remek – válaszolom, és alig várom, hogy munkához lássak. Jez megköszörüli a torkát. – Remélem, jól vagy – teszi hozzá a csizmáját bámulva. – Remekül – bólintok. – Kösz. – Jó. – Ő is bólint, és a raktár eldugott sarka felé indul. Kicsit könnyebben lélegzem, az üvegházak felé indulok, lelkesen vetem bele magam az előttem álló feladatba. De menet közben nyomasztóan összeszorul a gyomrom, a növekvő félelemtől. Most itt vagyok, biztonságban, a munkahelyemen. De mi lesz este? Talán ki kellene mennem, hogy beszéljek velük, és elmondjam az én verziómat. De a gondolat, hogy a szemükbe nézzek… és mi lesz, ha kiforgatják a szavaimat? Amióta ma reggel eljöttem otthonról, az ég világosodott néhány árnyalatnyit, most faszén helyett kékesszürke színű. Lomhán végigcsoszogok a növények sora mellett, azon tűnődöm, nem kellene-e eladnom a házat és külföldre költöznöm. Újrakezdeni mindent. Nem tart itt semmi. Scott továbblépett, nincsenek már igazi barátaim, nincs családom. Elutazhatnék egy meleg helyre, és újra magamra találnék. De aztán Samre és Lilyre gondolok, senki sem gondozn á a sírjukat, és felverné a gyom. Hogy hagyhatnám itt őket? Hogy élvezhetném az új életemet, tudván, hogy elhagyatottan

fekszenek, és senki sem viseli a gondjukat? Elhaladok az üvegházak mellett, a csemeték egyforma sorokban ácsorognak a csípős angol fagytól és az éhes rovaroktól védetten. Végül elérek az utolsó üvegházhoz, kinyitom az ajtót, belépek, beszívom a párás, földszagú levegőt. Megtalálom a rekeszt, amelyet Jez otthagyott nekem, és munkához látok. Órákon keresztül nyomkodom az apró magokat a termékeny, sötét komposztba, címkéket ragasztok a cserepekre, és gondosan sorba rakom őket. Elönt az elégedettség, ahogy az egy sorból kettő, majd három lesz. Munka közben látom az ügyetlenkedő vásárlók körvonalait, akik a kert túloldalán böngésznek a növények között. Idebent láthatatlan vagyok. Nem tudom pontosan, hány óra, amikor Carolyn csillogó szemmel, kipirult arccal siet a melegházba. Rögtön arra gondolok, hogy valami szörnyű történt. Mondjuk eljött értem a rendőrség, vagy betört a kertbe a média. – Be tudnál jönni, hogy kisegíts az üzletben? – lihegi, és a nyugodt környezet elillan. – Janetnek kell segítenem a kávézóban. Pillanatnyilag Ben helyettesít, de nagy a pörgés odakint. Valami okból mindenki épp ma akarja elintézni a karácsonyi bevásárlást. – Máris jövök – mondom, leveszem a kesztyűt, és megtörlöm a kezem a farmeromba. – Mire ez a nagy sürgés-forgás? – Fogalmam sincs, de igyekeznünk kell vissza. A sor már az ajtó előtt áll, és Janetet agyonnyomja a munka. Követem Carolynt az üvegházak mellett, szívós kis testéből sugárzik a pánik a vevők hirtelen özöne miatt. Eszembe jut Ben,

aki elmondta, miért nem őt bízza meg a Moretti vezetésével, és már értem. Ha néhány vevő hirtelen felbukkanása miatt ilyen ideges, akkor valószínűleg Ben nem érezné magát biztonságban, ha az egész hely irányítását a kezébe adná. De vajon én tényleg megfelelőbb vagyok? Ben széttárja a karját, amikor a sorban állókat kerülgetve felé sietek. Carolyn már átcikázott a kávézóba. – Öt font húsz a visszajáró – mondja egy idősebb hölgynek, aki egy pár kertészkesztyűt és egy csomag karácsonyi képeslapot szorongat. – Szeretne hozzá zacskót? – Nem, köszönöm. Beteszem a táská mba. Ben hozzám fordul. – Elleszel itt, amíg apróért megyek? Fogytán van a váltópénz. – Természetesen, menj csak. Lehalkítja a hangját, és elfordul a sortól. – Gondoltam, szólok, úgy tűnik, a sajtó még mindig odakint táboroz. Úgyhogy valószínűleg nem jó ötlet kimenni ebédelni. Érzem, hogy kifut a vér az arcomból, szégyellem magam, amiért behoztam a munkahelyemre ezt a szörnyű felfordulást. – Annyira sajnálom – suttogom. – Hé, nem kell mentegetőznöd – mormogja. – Csak figyelmeztetni akartalak. A sorban következő asszony nyomatékosan megköszörüli a torkát. Ben otthagy, én munkába állok, szorgalmasan csilingel a pénztárgép, de az újságírókon jár az eszem, és ez ügyetlenkedő idiótát farag belőlem. – Húszfontos bankjegyet adtam – szól rám az utolsó vevő

karba font kézzel. – Hm. – A kijelzőre pillantok, amely a visszajárót mutatja tíz fontból. – Biztos vagyok benne, hogy tíz fontot kaptam – bizonygatom. – Szóval én h azudok? Égni kezd az arcom. – Nem, természetesen nem. – Hé, nem ismerem magát valahonnan? – Az Agresszív Uraság mögött álló középkorú hölgy félrebillenti a fejét, és összehúzott szemmel méreget. – Én… én nem hinném. – De igen. De igen, ismerem. Maga az a nő a hírekből, az, aki elrabolta a gyereket. A felismerés hulláma végigsöpör a sorban állókon. – Mi lesz a visszajárómmal? – csaholja a férfi. – Én… én nem vagyok biztos… – Egy húszast adtam, tehát még egy tízessel jön. Hirtelen kirántok egy tízfontos bankjegyet a pénztárból, de meggyőződésem, hogy a pasas átejt. Tudom, szétszórt vagyok, de megesküdnék rá, hogy tízfontost adott. Nincs energiám vitatkozni vele, úgy döntök, ha hiány lesz a pénztárban, a saját pénzemből egészítem ki a különbözetet. – Tessék – mondom élesen, és felé lököm a pénzt. – Gondoltam – csattan fel. – Megpróbált megkopasztani. Válaszra sem méltatom, A sorban mindenki úgy merednem rám,tudom, minthamit két mondhatnék. fejem lenne. A férfi a zsebébe tömi a pénzt, és épp odább akar állni, amikor a nő újra megszólal.

– Azok az újságírók odakint – állapítja meg – magára várnak, ugye? – Sarkon fordul, és olyan hangosan beszél, hogy gyakorlatilag az egész világ hallja. – Ő az! Ő a gyermekrabló a hírekből! Ő tette, elvitte azt a kisgyereket. A döbbenettől elnémulva meredek rá, rám tör az émelygés. Mit csináljak? Mindegy, mit mondok, mindenképpen bűnösnek fognak tartani. Nem kellett volna munkába jönnöm, nem voltam ilyesmire felkészülve. Fogalmam sincs, mit tegyek. Hogy juthatott idáig az életem?

TIZEDIK

FEJEZET

– Minden rendben van idebent? – Ben lendületesen felém lépked az üzleten keresztül. Boldog vagyok, hogy láthatom. – Tessa? Nincs semmi baj? – Tessa Markham, igen, így hívják – kiált fel a nő. Felemeli a telefonját, és lefényképez. Levegő után kapkodva bámulok rá. – Elnézését kérem. Szeretném, ha most távozna – szólítja fel Ben. – Micsoda! – A nő arca bíborvörös lesz a dühtől. – Most azonnal, ha lenne szíves – teszi hozzá határozottan Ben, és a kijárat felé mutat. – Gondolom, maga is benne van – vicsorog a nő. – Két fügefát is akartam venni maguknál – teszi hozzá a bevásárlókocsira mutatva. – De most már cseszhetik, felejtsék el. – Ha ön gondoskodna róluk, asszonyom, úgyis elfonnyadnának és kipusztulnának. – Én… Mit merészel? – Tulajdonképpen – folytatja Ben –, mielőtt távozna… – Kiveszi a nő kezéből a telefont, és megnyom néhány gombot. – Kitöröltem a kollégám fotóját. Biztos vagyok benne, hogy mindenki meglesz egy újabb közösségimédia-keselyű nélkül, aki más nyomorán csámcsog. Legnagyobb meglepetésemre néhány vevő a sorban tapsol és

bólogat. Legszívesebben én is megtapsolnám. – Ég önnel – mondja nyugodtan Ben, és visszaadja a telefont. – Vigyázzon, nehogy kifelé menet hátba vágja az ajtó. A nőnek tátva marad a szája, sarkon fordul, hogy távozzon. – Annyit mondok – hebegi –, ide többé be sem teszem a lábam. – Ezt örömmel hallom – vág vissza Ben. Földbe gyökeredzik a lábam, remegek. Mindenki engem néz, mintha ritka állatkerti különlegesség lennék. Néhány pillantást őszinte mosoly lágyít meg, amikor a szemükbe nézek. – Tess – fogja meg Ben a kezemet. – Gyere velem. – De mi lesz a vevőkkel? – Majd várnak egy kicsit – közli gyengéden. – Mindjárt szólok Carolynnak, hogy jöjjön vissza, és intézze a boltot, de előbb… – elvezet a bámészkodó vevők előtt, ki az üzletből, megkerüljük az épületet, átmegyünk egy kapun, és egy fallal körülvett magánkertbe jutunk. A gondolataimat lefoglalja mindaz, ami eddig történt, de önkéntelenül is körülnézek az illatos környezetben. Még nem jártam itt. Még most is tökéletes, amikor téli álmot alszik. A ház előtt boltíves kőpergola, viharvert asztallal és székekkel. A gazdagon díszített cserepekben buja örökzöldek és erdei bogyók teremnek. Alacsony falak és sövények határolják a távolba vesző kavicsos és köves gyalogösvényeket. – Ez a te kerted? – hitetlenkedem egy pillanatra minden másról megfeledkezve. – Igen – válaszolja. – Még dolgozom rajta. Fokozatosan alakítom ki.

– Nekem teljesen befejezettnek tűnik. – Eszembe jut a saját, elhanyagolt előkertem. Emlékeztetem magam, hogy soha ne hívjam oda Bent. Nos, legalábbis amíg nem teszem újra rendbe. Rájövök, hogy Ben még mindig a kezemet fogja, az ujjai hűvösen simulnak a bőrömhöz. A ház felé vezet, közben elmegyünk egy merész vörösbegy mellett, aki a kő madáretetőn kuporog, és szétszórt magokat csipeget. Ben kinyit egy üvegezett boltíves ajtót, és belépünk a meleg, rusztikus vidéki házak stílusában berendezett konyhába, amelyben meghitt rendetlenség uralkodik. Nehéz tölgyfa asztalhoz irányít, én pedig kábultan leülök a hosszú, alacsony padra. – Maradj itt – kéri, kinyitja a régimódi, vajszínű hűtőszekrényt, aztán kivesz egy serpenyőt, és a sötétzöld tűzhelyre teszi. Azután ciabattát vesz elő a kenyértartóból, és kettévágja. – A leves úgy öt perc múlva elég meleg lesz – közli. – Edd meg az egészet. A hűtőben találsz vajat, ha szeretnél a kenyérhez. Én egy időre visszamegyek az üzletbe. – De én nem engedhetem, hogy… – Most fél kettő – vág a szavamba. – Legalább fél háromig ne gyere vissza dolgozni. – Azzal elmegy. Körülnézek a barátságos helyiségben, a szívem még mindig vadul ver a gonosz némberrel való összetűzéstől. Szeretnék körülnézni Ben házában – hihetetlenül nyugodt, vonzó lakhelynek tűnik –, de tiszteletben tartom a magánszféráját, és a konyhában maradok. Megeszem a házilag készült, gőzölgő minestrone levest, kicsit felfrissülök, kevésbé reszketek, és készen állok a munkára.

A kertészet délutánra lecsendesedik, és visszatérhetek a magokhoz, és a melegház áldott csendjéhez. Amikor Jez bejön, hogy megnézze, hol tartok, megerősíti, hogy lézeng még néhány újságíró a kapu előtt. Bárcsak örökre itt maradhatnék, ezen a békés helyen. Délután négykor alkonyodni kezd, fel kell kapcsolnom a halogén izzókat, hogy lássam, mit csinálok. A Moretti nemsokára bezár, és haza kell mennem. A pulzusom már a gondolatra szaporábban ver. Talán taxit kellene hívnom, de nem engedhetem meg magamnak, hogy taxira szórjam a pénzemet. Nem kérhetem meg Bent, hogy fuvarozzon; már így is túl sokat tett értem, és kezdem magam tehernek érezni. De fölöslegesen aggódom. A furgonnak támaszkodik, és amikor meglát, integet. – Ugorj be, hazaviszlek. A lelkem udvarias fele visszautasítaná, de a rémült fele megkönnyebbülten felsóhajt, és beszáll. – Köszönöm, Ben. – Magam elé húzom és becsatolom a biztonsági övet. – Nem hagyhatom, hogy egyedül kisétálj, és szembenézz azzal a sokasággal. – Tehát még mindig ott vannak? N em mertem megnézni. – Attól tartok. – Beindítja a motort, felkapcsolja a fényszórókat, és lassan a kapu felé hajt. – Akkor valószínűleg a házam előtt is táboroznak. – Ha akarod, bekísérlek – ajánlja fel. – Nem, ne, nem lesz baj. Már az is fantasztikus, ha a ház előtt kiteszel. – Majd meglátjuk, ha odaérünk. Csak egy gondolat, de talán

jobb lenne kikapcsolnod az övet, és újra lekuporodnod. – Jó ötlet. – Hallgatok rá, és lélekben felkészülök az ablakütögetésre és a bekiáltott kérdésekre. – Készülj – figyelmeztet Ben. Felbőg a motor, Ben gyorsítva süvít ki a kapun, és ráfordul az útra. Hallom a kerékcsikorgást, és kitámasztom magam. Kiáltozást hallok odakintről, a vakuk pillanatokra fénybe borítják a furgon belsejét. – Hát ez jó volt – lelkendezik Ben. – Tizenhét éves korom óta nem vezettem így. Akkor le akartam nyűgözni Marie Philipset. Most már feljöhetsz. Felegyenesedem, visszaülök, és bekapcsolom a biztonsági övet. – Marie Philips? – Egy lány az iskolából. – Sikerült? Lenyűgözted? – Nem. Belezúgott egy huszonkét éves autószerelőbe Finchley-ből. Esélyem sem volt. Az út hátralévő részét barátságos csendben tesszük meg. Időnként belesek az oldalsó visszapillantóba, és ellenőrzöm, nem követnek-e minket. De a sűrű forgalomtól nem tudom megállapítani. Amikor befordulunk az utcába, akol lakom, idegesen megfeszülnek az izmaim. Nem meglepő: az újságírók hordája még ott van, a kapum körül őgyelegnek. Fogalmam sincs, mire számítanak. Nem beszélek velük, úgyhogy akár haza is húzhatnának. Ben lassít.

– Ha akarod, nálam is elalhatsz. Igazán kényelmes pótágyam van. – Nem lesz semmi baj – nyugtatom. – Azért köszönöm. – Az a helyzet, hogy holnap reggel nem tudok érted jönni. Találkozóm lesz a bankkal. – Semmi baj, Ben. Nem várom el, hogy fuvarozz. Ma az ég küldött, de egyszer szembe kell néznem velük, és biztos vagyok benne, hogy holnap reggel képes leszek kezelni a helyzetet. – Égbekiáltó hazugság. A gondolat, hogy velük a sarkamban menjek dolgozni eszméletlenül megrémít. – Ha nem bírsz velük, maradj itthon, megbirkózunk vele. – Elkapja a pillantásomat, és látom, hogy komolyan is gondolja. – Kösz, de dolgozni szeretnék. – Közben a ház elé érünk, és a sajtó emberhúsra éhes zombik módjára gyűlik Ben furgonja köré. – Itt vagyunk. – Bátrabb a hangom, mint ahogy érzem magam. Beszívom a levegőt, hogy megacélozzam magam. – Sok szerencsét, Tess. – Kösz, Ben. Komolyan mondom, nagyon kedves tőled. És sok szerencsét a holnapi találkozóhoz. – Kinyitom az ajtót és átfurakszom a csődületen. – Ki volt az autóban, Tessa? A főnöke? – Együtt vannak, Tessa? – A barátja? – Ő is segített elrabolni a kisfiút? Végre bejutok a bejárati ajtón. Itthon vagyok. Valószínűleg ennem kéne valamit, de még mindig nem sikerült bevásárolnom. Felvonszolom magam a lépcsőn, felveszem a pizsamámat, és az ágyra zuhanok, túlságosan fáradt vagyok,

semhogy további szarságokkal foglalkozzam. Gondolkodni is fáradt vagyok. Lecsukódik a szemem. ◆◆◆

Nyilván azonnal elaludtam. De most ébren vagyok, tágra nyílt szemmel meredek a függönyre, a fülembe cseng az összetört üveg hangos csörömpölése, a lábamban tompa fájdalom. Mi a fene ez? Futó léptek zaját hallom. Automatikusan felkapcsolom az éjjeli lámpát, n em gondolok rá, ki láthatja meg. A lábam mellett valami vörös hever a takarón. Egy tégla. Egy tégla! Leteszem a talpam, felállok, a lábamba nyilalló éles fájdalomtól felkiáltok. Lenézek. Üveg… üveg mindenfelé. Fokozatosan magamhoz térek, rájövök, hogy valaki behajított egy téglát a hálószoba ablakán. Az ébresztőórára pillantok, majdnem hajnali négy van. A szőnyeget borító üvegszilánkokkal mit sem törődve kikukucskálok a csipkézett szélű lyukon, a beáramló jeges levegőtől elakad a lélegzetem, megborzongok. Az újságírók még mindig odalent vannak, felbámulnak rám. Egyesek az útra mutogatnak. Vajon látták az elkövetőt? Egész biztos. De nem merek kimenni, hogy megkérdezzem. Utcaszerte villanyok gyúlnak a házakban. A hálószobaablakokban álmos arcok jelennek meg. Biztosan hallották az üvegcsörömpölést. Kíváncsi vagyok átjön-e valamelyik szomszéd megnézni, jól vagyok-e. Valahogy kétlem. Lenézek a bal lábamra. Véres a szőnyeg. Egész testemben reszketek: vacog a fogam. Azzal nyugtatom magam, hogy csak a hidegtől, a beáramló éjszakai levegőtől van. Aztán olyasmit

teszek, amiről tudom, hogy nem kellene: a sokkot hibáztatom érte, és a tényt, hogy félig-meddig még mindig alszom. Felveszem a telefont az éjjeliszekrényről, és felhívom Scottot. Kásás a hangja az álmosságtól. – Tessa? – Téglát dobtak be az ablakomon – közlöm hisztérikusan. – Kérlek, át tudnál jönn i? – Kicsoda? Egy téglát? Biztos csak valami idióta, aki látott a hírekben – hebegi álmosan. – Mostanra biztosan elfutottak. Hívd fel a rendőrséget. – Te nem tudnál átjönni, Scott? Légy szíves – kérlelem. – Betörték a hálószobánk ablakát. Minden tele van üvegszilánkokkal. Hideg van. – Képtelen vagyok uralkodni remegő hangomon. – Én… Én nem tudom, mit csináljak. – Csak hívd fel a rendőrséget, Tessa. Ők majd elrendezik. Bocs, de Ellie-nek itt van rám szüksége. Egész nap a házunk előtt táborozott a sajtó. Sem neki, sem a babának nem tesz jót az idegeskedés. Tulajdonképpen elég szörnyű az egész. Ma még a munkahelyemre se tudtam bemenni. Megrázom a fejemet, és szó nélkül megszakítom a vonalat. Hirtelen teljesen éber vagyok. Felfogom, hogy Scottra már nem számíthatok. Soha többé. Nem lett volna szabad felhívnom. Kezdeti félelmem és zavarodottságom valami sokkal súlyosabbá válik, miközben a 911-et hívom.

TIZENEGYEDIK FEJEZET A konyhában ülök, és a törött üvegszilánkokat szedegetem a talpamból, közben a rendőrség érkezésére várok. Amikor már biztos vagyok benne, hogy valamennyi szilánktól megszabadultam, lemosom és bekötözöm a sebeimet, alig érzem a fájdalmat. Szinte örülök, amiért eltereli a figyelmemet. Miért dob bárki téglát az ablakomba? Miért történik velem ez a sok borzalom? Tudom, miért. A média gerjeszti: Bűnös vagyok, amíg be nem bizonyítom az ellenkezőjét. Függetlenül attól, hogy mit tettem vagy nem tettem, a tömeg úgy tekint rám, mint egy gyermekrablóra. Megszólal a csengő. Csak a képzeletem játszik velem, vagy tényleg hangosabban szól, mint máskor? A visszhangzó harangjáték végigrezeg a testemen, összekoccan a fogam. Kisántikálok az előszobába, de az ajtónál elbizonytalanodom. És ha nem a rendőrség? – Halló! – hallatszik egy férfihang. – Tessa Markham? Itt a rendőrség. Ön hívott ki minket. Ajtót nyitok a két egyenruhás rendőrnek. Azt hittem, Chibuzót és Marshallt küldik. Ezeket a fickókat nem ismerem. Nagyon fiatalok. Fiatalabbak, mint én. Mögöttük a járdán a sajtósok már-már jól neveltek. Ebben a kora hajnali órában vagy inkább korán reggel kevesebben vannak. Míg a rendőrség itt van, nem lökdösődnek és kiáltoznak. Néhány vaku villan, ez minden.

– Köszönöm, hogy kijöttek – mondom a rendőröknek, és szorosabbra húzom magamon a köntöst. – Jöjjenek be. Bejönnek, a konyhába vezetem őket, ahol felveszik a vallomásomat. Amikor meghallják, mi történt, látni akarják a hálószoba ablakát, így felmegyünk. – Az újságírók odakint – kezdem. – Nem láttak valamit? A fekete hajú tiszt válaszol. – Szerintük egy motoros hajtott el a ház előtt, lelassított, elhajította a téglát, gyorsított, és elh ajtott. – Látták a rendszámát? A tiszt megrázza a fejét. – Úgy tűnik, szándékosan bekenték sárral a rendszámtáblákat. Néhány fotós készített ugyan felvételt, de valamennyi életlen és elmosódott. Túlságosan lefoglalta őket a ház figyelése. Jellemző – egy csomó sajtócápa táboroz odakint, remélve, hogy lefotóznak egy ártatlan nőt, és amikor valódi bűncselekmény történik, túl lassan reagálnak. – Körözést adtunk ki a járműre – folytatja. – Miután megbizonyosodunk róla, hogy jól van, mindenkinek felvesszük a vallomását odakint. Belépünk a fagyos szobába, a függönyök verdesnek a huzatban, minden tele van üvegszilánkkal, a hideg, vörös tégla az ágyamon hever. Úgy érzem, megszentségtelenítették az otthonomat. Még rosszabb, mint amikor valóban megtörtént. Talán mert akkor még nem tértem teljesen magamhoz az álmomból. Talán mert azóta volt időm felfogni, mi történt. – Van elképzelése, hogy ki tehette? – kérdi a szőke rendőr.

– Nincs. – Volt valakivel vitája az utóbbi időben? Valaki esetleg neheztel magára? A másik rendőr oldalba böki, de úgy tűnik, a szőke nem tudja, ki vagyok. Talán nem nézte a híreket. – A média szerint valamiféle gyermekrabló vagyok – világosítom fel. – Bárki hajította is be azt a téglát, nyilván egy véleményen van velük. A szőke rendőr elvörösödik. – Ó, igen, hát persze. Elnézést. Tehát hallott rólam. – Ez egy rakás ostoba kitaláció – mondom. – Úgy tűnik, maguk nem tartanak bűnösnek, de mióta számít az igazság, egy jól eladható sztorih oz képest. – Ezt be kellene deszkáznia – tanácsolja a fekete hajú rendőr. – Egyedül van itthon? Bólintok, és belülről beleharapok a számba. – Igen, egyedül vagyok. – Van esetleg farostlemeze? – kérdi. – Én… ööö, nem is tudom. Ha van, akkor a kerti fészerben lehet. – Rendben, jöjjön, mutassa meg a fészert. Biztosan találunk valamit. Majd én bedeszkázom magának. Öt perc az egész. Az öregem ács volt, tőle tanultam mindent. – Rám kacsint, és én nevetségesen hálás vagyok. Dave Cavendish rendőr vagyok – mutatkozik be. – –EzApropó, a hasznavehetetlen gyakornok pedig James Lewis. Lewis közrendőr újra elvörösödik. Bátorítón rámosolygok.

Odalent belebújok a régi Crocs papucsomba, és Dave-vel együtt átvágok a nedves füvön a kert végében álló, rozoga fészerhez, míg a kollégája a konyhában várakozik. Kinyitom a fészert, és ő körülbelül húsz másodperc alatt megtalálja a szükséges darabokat – egy régi konyhaszekrényt, amelynek a hátsó része farostlemezből van, és egy szögbelövőt. Tíz perccel később a hálószobaablak bedeszkázva, az üveget felsöpörtem, az ágyneműt áthúztam. – Ez feltehetően nem része a munkaköri leírásának – jegyzem meg. – Nem kerül bajba miattam? – Eseménytelen esténk van – nyugtat mosolyogva. – Szüksége lesz üvegesre, hogy megfelelően rendbe hozza, de átmenetileg ez is megteszi. – Nagyon szépen köszönöm – hálálkodom. – A lába… – folytatja. – Ostoba módon beleléptem a törött üvegbe. – Nézesse meg egy szakemberrel. Nehogy elfertőződjön. – Köszönöm – válaszolok, és tudom, hogy valószínűleg nem teszek semmit ez ügyben. – Mit gondol, elkapják a tettest? – Őszintén szólva kétlem. De ha ez vigasztalja, szerintem már nem jönnek vissza. Talán csak néhány bunkó, aki okosabbnak hiszi magát a rendőrségnél. Hívjon minket, ha gondja támad. – Az utca felé int a fejével. – Nagyon idegesíti az aelmondjam, társaság odalent? – Vállat vonok, az annyi energiám sincs,menet hogy mennyire megkeserítik életemet. – Kifelé beszélek velük, figyelmeztetem őket, hogy viselkedjenek rendesen.

Amint elmennek a rendőrök, visszabicegek a hálóba. Most minden egészen normálisnak tűnik. A behúzott függönyök eltakarják a deszkákat. De hideg és nedves a levegő. Szennyezett. Tudom, nem leszek képes csak úgy visszabújni az ágyba, és behunyni a szemem, mintha mi sem történt volna. Hogy tudnék itt azzal a tudattal elaludni, hogy odakint valaki annyira gyűlöl, hogy képes ilyesmit tenni? Felkapom az ébresztőórát és a paplant, kimegyek a hálószobából, és becsukom magam mögött az ajtót. Másfél órára már nemigen érdemes visszafeküdni, de mi mást tehetnék? Rájövök, hogy már akkor sem szeretek itthon lenni, ha nem őgyeleg itt az egész sajtó. Scott távozása óta nem élvezem az ittlétet. A ház tele van emlékekkel. Élettelen. Nem tudom biztosan, teljesen feladta vagy csak vár valamire. Bebarangolom a rövid lépcsőpihenőt a félreeső hálószobáig: Sam hálószobájáig. Belépek, abban az ostoba reményben lélegzem be az áporodott levegőt, hogy megérzem az illatát. De nyoma sincs az én kicsi fiamnak. Az alacsony éjjeliszekrényre teszem az ébresztőórát, lefekszem a gyerekágy csupasz matracára, összegömbölyödöm, és magam köré tekerem a hatalmas paplant. Csak akkor jövök rá, mennyire áthűltem, amikor összekuporodom a takaró alatt. A paplan érintése még mindig hideg, és arra vágyom, bárcsak lenne meleg vizes palackom vagy elektromos takaróm… egy meleg test, amellyel szerelmeskedhetnék, amelyhez hozzábújhatnék a jeges lábammal. Végül nem sokkal az ébresztőóra csörgése előtt sikerül elszenderednem. Összezavarodva ébredek, aztán eszembe jut

az éjszaka. A lábam mintegy végszóra lüktetni kezd. Nem veszek róla tudomást, a hátamra gördülve kinyújtózom, és felkelek. Magamra kapom a munkaruhát, lebicegek, és a nappali redőnyének résén kikukucskálok a felhős, borús reggelbe. Ó, minő élvezet. A rajongói klub tagjai megerősödve visszatértek. Többen vannak odakint, mint valaha. Nyilván elterjedt a tégladobálás híre – taxit kell hívnom, hogy munkába menjek. Újra vízzel felöntött kukoricapelyhet rágcsálok csámcsogva, és szidom magam, amiért az éjjel felhívtam Scottot. Megalázó gondolat, hogy könyörögve próbáltam áthívni. Kristálytisztán és érthetően a tudtomra adta, hogy sokkal fontosabb dolgok miatt aggódik. Érzéketlenné vált irántam. Ez az Ellie nőszemély bevésődött az agyába. Még alig szereztem róla tudomást, de nem tudom igazán, hogyan birkózom meg mindezzel; Scottnak új családja van. Már a gondolatra is összeszorul a gyomrom, és elakad a lélegzetem. Lelki szemem előtt látom ezt az arctalan nőt, amint az újszülöttje fölé hajol, miközben Scott imádattal figyeli őket. Ne gondolj rájuk! Sam és Harry hűtőre rögzített rajzát nézem, az aranyos, gyerekes képek kicsit megvigasztalnak. Valószínűleg meg kéne néznem a híreket, hogy tudjam, ma reggel miféle hazugságokat terjesztenek rólam, de képtelen vagyok szembenézni ezzel, különben sincs rá időm. A ház előtt felhangzik egy autó dudája: megjött a taxi. A mosogatóba teszem a müzlis tálkát, felkapom a táskámat, és a tegnapinál kicsit kisebb rémülettel indulok az ajtó felé. Újra végigcsinálom ugyanazt a vesszőfutást. Vakuk villannak, kérdések harsannak. Akárcsak tegnap. Szerencsére csak pár

másodpercet kell kibírnom, míg végigbicegek az ösvényen, átfurakszom a járdán, és beszállok a taxi áldott csendjébe. ◆◆◆

A munka az én menedékem. A búvóhelyem. Hiába bámulnak meg időnként a vevők, itt mégis biztonságban érzem magam. Van célom. A délelőtt nyugodtan telik. Először a gyalogutakat seprem fel, aztán zöldséget ültetek a melegházban. Nem láttam Bent. Nyilván még a bankban van. Remélem, jól alakul a megbeszélése. Ráébredek, hogy egyre inkább hajlok az ajánlata elfogadására. Talán pont a megnövekedett felelősség rángathat ki a bénultságból, hogy újra teljes életet éljek. De nem dönthetek, amíg ez az ügy le nem zárul. Bárcsak megoldaná a rendőrség Harry kilétének a rejtélyét! Ha egyszer s mindenkorra tisztázzák a nevemet, talán a dolgok visszatérhetnek a rendes kerékvágásba. – Tessa – felnézek a magokból, Carolyn áll a melegház ajtajában, és az ujjával borzolja rövid, egérszürke haját. – Látogatód van. Ne. Menj el. Nem akarok látogatót.

– Szia, Carolyn. – Mosolyt erőltetek magamra. – Látogatóm? – Azt mondj a, egy barátod. – Ki az? Ismered? – Leteszem az ültetőkanalat, és a kötényembe törlöm a kezem. – Lehet, hogy valamelyik újságíró állítja be magát a barátomnak. – Sajnálom. Nem kérdeztem meg. Magamban átkozom az ostobaságáért, miközben tudom, mennyire igazságtalan vagyok vele. Nem az ő hibája.

– A kávézóban van – teszi hozzá Carolyn. – Vissza kell mennem az üzletbe. – Jól van, kösz. Egy pillanat, és ott vagyok. Carolyn megfordul és fürgén visszamegy, amerről jött. Sóhajtva hagyom el a melegházat, mögötte bicegek. Rossz érzés kerít hatalmába a rám váró idegen kapcsán.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Még csak fél tizenkettő, de a kávézó máris félig megtelt. Odaintek Janetnek, aki a pult mögött szolgál ki, és mosolyogva mutat egy sarokasztalra, ahol háttal nekem egy nő ül. A kérdéses nőnek fényes, barna haja van, amelyet napszemüveg simít hátra a feje búbján. Észak-Londonban szeptember óta nem találkoztam napsütéssel, így inkább csak divatcikk. Megkerülöm az asztalt, bizonytalankodva figyelem, hogy ki az, és mit akar. Carly. A látványra az egész testem megfeszül. – Tessa! – ömleng, feláll és előrehajol, hogy az arcom mindkét felét megpuszilja. Leírhatatlanul kínos. Távolabb lépek tőle, zúg a fejem. – Remélem, nem bánod, hogy a munkahelyeden török rád – érdes hangja máris irritál. – Gyönyörű ez a hely, ugye? El sem hiszem, hogy még nem jártam itt. – Visszaül a helyére, és belekortyol a kávéba. – Te voltál? – teszem fel a kérdést. – Én? – Félrebillenti a fejét. – Igen, te. Te adtad le rólam a sztorit az újságoknak? Sóhajt. – Olyan ellenséges vagy, Tessa. – Azt mondtad a kollégámnak, hogy a barátom vagy – vonom kérdőre –, de nem a barátomként jöttél, ugye? – Nos – von vállat –, bármi legyen is az oka, itt vagyok, és

még barátok vagyunk, ugye? – Lefegyverzőnek szánt mosolyt villant rám, de nem vagyok rá vevő. – A főnököm megtiltotta az újságíróknak, hogy bejöjjenek – mondom csípőre tett kézzel. – Attól tartok, fölöslegesen jöttél. Most el kell menned. A pillanat törtrészére megkeményedik a tekintete, de rögtön újra mosolyog. – Igen, de én nem újságírói minőségemben vagyok itt. Azért jöttem, hogy elcsevegjek egy barátommal, aki egyben a szomszédom is. Láttam ma reggel, a bedeszkázott emeleti ablakot. Aggódtam. – Süket duma! – csattanok fel túl hangosan, és ezzel felkeltem a szomszéd asztalnál ülő idősebb pár figyelmét. Bosszankodva elfordulnak. Leülök Carlyval szemben, és suttogóra fogom a hangomat. – Ez a munkahelyem. Dolgozni jövök ide, és nem a szomszédokkal csacsogni. – Akkor inkább munka után ugorjak be hozzád? – erőlteti. – Átvinnék egy üveg buborékosat, és cseverészhetnénk. Mint a régi szép időkben. Meg kell hagyni, kitartó. – Dolgom van munka után – hárítom el. – Oké, és ha elmennénk enni valahová? Mikor van az ebédszüneted? – Figyelj, Carly, én nem megyek veled ebédelni, sem pedig inni, különben is, azok után, amit tettél, szerintem pofátlanság idejönni a munkahelyemre és zakla tni. – Tegnap éjjel betörtek hozzád? – faggat. – Vagy baleset történt? Hallottam, talán valaki betörte valamivel az ablakodat.

Megsérültél? – Újabb kortyot iszik a kávéból. – Nagyon jól tudod, mi történt. Most pedig menj el – mordulok fel összeszorított foggal. – Csak az idődet vesztegeted. – Remek – közli fölényesen, és feláll. –Barátsággal jöttem, azt reméltem, elmondod nekem a saját verziódat. Az újságokban csak találgatások jelennek meg, mert nem vagy hajlandó sem igazolni, sem tagadni, hogy mi történt azzal a szegény kisfiúval. – Miért kellene? – kiáltom. – Nem tettem semmi rosszat. – Hát akkor mondd el nekem az igazságot. – Úgy bámul rám, mint valami elmeháborodottra, amiért nem teszem azt, amit szeretne. – Én véget vethetek ennek a találgatásnak, és megírhatom a tényeket. Folytathatod az életedet. Ezzel mindenki nyerne. Jól csinálja. Megpróbál exkluzív interjút szerezni azzal, hogy úgy tesz, mintha segíteni akarna. – Még egyszer megkérdezem – vetem fel. – Te adtad el a sajtónak a sztorit? Har… a fiúról, aki felbukkant a házamban? Lebiggyeszti az ajkát, a hajvégeit húzkodja. – Te voltál, ugye? Levonod a kézenfekvő következtetést, és hasznot húzol belőle. Nos, kösz, hogy elcseszted az életemet, te önző, ostoba liba. – Észreveszem, hogy jóval az elfogadható szint fölé kúszott a hangerőm egy kertészeti központ kifinomult kávézójához képest, és a vendégek leplezetlenül minket bámulnak. Carly kurtán felkacag. – Azzal nem segítesz magadon, ha libának nevezel, Tessa.

– Mi folyik itt? Megfordulok, Ben áll mögöttem, és nem tűnik túl boldognak. – Sajnálom, Ben – mentegetőzöm lángoló arccal. – Ez itt Carly. Újságíró, és zaklat. – Visszafordulok, és átható tekintetet vetek a szomszédomra. – Valójában Tessa szomszédja vagyok. – Kinyújtja gondosan manikűrözött kezét. – Carly Dean – mutatkozik be Bennek. – Örülök, hogy megismerhetem… – Kíváncsian felvonja a szemöldökét. – Ben – megfogja, és gyorsan megrázza Carly kezét. – Moretti. – Üdv, Ben – mosolyog Carly. – Azért jöttem, hogy megnézzem, Tessa jól van-e a tegnap éjszaka után. – Mi történt tegnap éjszaka? – Nem hallott róla? – csodálkozik Carly, és a szívére teszi a kezét, mintha megdöbbenne. – Valaki bedobta az ablakát. – Felveszi a mobilt, a táskáját, és a pénztárcájában kotorászik. Ben felém fordul, aggodalom felhőzi az arcát. – Ez igaz, Tessa? Istenem, j ól vagy? Fel kellett volna hívnod. – Nincs semmi baj – nyugtatom meg. – Jól vagyok. Kijött a rendőrség, és bedeszkázták az ablakomat. – Már megjelent a netes hírekben az ablaktörés – teszi hozzá Carly. – Nagyon érdekli a sajtót az eset. Senki sem tudja, honnan jött a kisfiú, és hogy került Tessa házába. És most még ez a támadás az otthonában. És rejtélyes. – Egy kétfontos érmétis tesz az asztalra –Szörnyű. borravalóként. – Gondolom, ön nem tud semmit a kisfiúról, ugye, Ben? A nevét? Vagy hogy honnan jött?

– Azt hiszem, most már elég a kérdezősködésből – válaszolja a főnököm, és megpróbálja leállítani a szomszédomat. – Szeretném, ha most távozna, Mrs. Dean. – Kérem, szólítson Carlynak. Ez a hely a magáé? – kérdi ellágyuló arccal, és flörtölő üzemmódra vált. – Igen – válaszol Ben, és nem törődik Carly mosolyával és a hajdobálásával. – Csodás dicsérő cikket írhatnék róla. Isteni itt. Maga olasz? Mert annak néz ki. – Torokhangon felkacag. Nem vagyok erőszakos típus, de most legszívesebben keményen felpofoznám. – Nézze, Carly, attól tartok, most meg kell kérnem, hogy távozzon – ismétli Ben. – Nem engedem, hogy zaklassa az embereimet. – Semmi gond – trillázik Carly. – De egy szomszéd aggodalma aligha tekinthető zaklatásnak. – Átadja neki a névjegyét. – Hívjon fel a méltató cikk ügyében. Szerintem egy országos lakberendezési magazin két kézzel kapna ezen a helyen. Ben elveszi a névjegyet, és a farmerja hátsó zsebébe csúsztatja. Belém hasít egy érzés. Harag? Féltékenység? Carly még egyszer utoljára a haját dobálja, aztán kivonul a kávézóból. Ben arckifejezése elsötétül, úgy figyeli. Aztán rám néz. – Jól vagy? – kérdi. – Annyira sajnálom, Ben. Nem tudtam, hogy idejön. Épp próbáltam megszabadulni tőle, amikor bejöttél. – Én a tegnap éjszakára értettem – javít ki. – Ijesztő lehetett.

– Hát nem ez volt a legjobb éjszakám. – Nevetni próbálok, de csak visszafojtott rikácsolás tör föl a torkomból. – Holnap szabadnapos vagy, ugye? – Igen, de ha szükséged van rám, bejöhetek dolgozni. – Nem. Élj az alkalommal, nyugodj meg egy kicsit, és pihenj. Legszívesebben megmondanám neki, hogy a munka az egyetlen hely, ahol egy kicsit is képes vagyok lazítani, de ez túl szánalmasnak han gzana. – Hogy sikerült a megbeszélés a bankban? – Ja, igen, az jól. Elég egyszerű volt. Mindenesetre, ha rendben vagy, most mennem kell, és be kell hoznom a papírmunkát. – Igen, persze. Visszamegyek ültetni – válaszolom. Mindenki megy a maga dolgára, de nehéz a szívem. Csak képzelem, vagy Ben tényleg nem volt velem olyan barátságos, mint korábban? Nem hibáztatnám érte. Tegnap egy nehezen kezelhető vevővel keveredtem szóváltásba, ma pedig a kiabálásommal megzavartam a kávézó nyugalmát. Biztosan azon tűnődik, miért is alkalmaz. Bárcsak ne épp akkor sétált volna be, amikor ez történt. Legszívesebben megfojtanám Carlyt, amiért bepofátlankodott. Ben már eddig is túlságosan türelmes volt velem, de nem hiszem, hogy túl soká el tudná viselni ezt a drámát, márpedig a legkevésbé sincs szükségem rá, hogy még az állásomat is elveszítsem.

TIZENHARMADIK FEJEZET A Moretti zárása után beugrom az öltözőbe a táskámért, és taxit akarok hívni. A viseltes bőrkanapén ülök, és kiveszem a telefont a táskámból, amikor bejön Carolyn. Mosolyogva nézek fel, pedig egy kicsit dühös vagyok, amiért korábban beengedte Carlyt. – Tessa beszélhetünk pár szót? – kérdezi. Zavarban van, egyik lábáról a másikra áll, és nem néz a szemembe. – Persze. – Leteszem a mobilt a kanapé karfájára. – Mi az? – Janet elmondta, mi történt ma a kávézóban – kezdi tétován –, azzal az újságírónővel. Csak el akarom mondani, mennyire sajnálom. Ellenőriznem kellett volna, kicsoda, mielőtt érted indultam. – Ó, kösz. De nem a te hibád, Carolyn – nyugtatom meg, és bűntudatom van, amiért egy pillanattal előbb még őt hibáztattam. – Honnan tudtad volna, kicsoda. Jól hazudik. – Egész délután szörnyen éreztem magam emiatt – magyarázza Carolyn a sírás határán. Felállok, és megszorítom a karját. – Kérlek, ne érezd rosszul magad. Túl vagyok rajta. – Magamra erőltetek egy mosolyt. – Mindenesetre – folytatja –, azon tűnődtem, mi lenne, ha hazavinnélek ma este. – Valóban? – Megdobban a szívem. – Nagyszerű lenne. – Ez a legkevesebb, amit megtehetek.

– Tulajdonképpen, kitennél inkább a helyi szupermarket előtt? Amelyik az új pizzázó mellett van, a Friern Barnet Roadon. Nincs otthon semmi, és a médiacirkusz miatt elég bonyolult eljutnom a boltba. – Természetesen. Nem gond. – Ellazul a tartása. Hirtelen már nem is tűnik olyan nyomasztónak az esti sötétség. Visszadobom a mobilt a táskámba, és kisétálok az udvarra Carolynnal. A lábam sem fáj már annyira. Amikor megpillantom a VW Passat Estate-et, az a sejtésem, hogy az újságírók könnyedén kiszúrhatnak az utasülésen. Azt hiszem, Carolyn is rájön, mert megtorpan, és lebiggyesztett ajakkal méregeti az autót. – Mi lenne, ha befeküdnék a csomagtartóba? – ajánlom. – Úgy látom, bőven van hely. – Nem bánnád? – kérdi természetellenesen magas és sípoló hangon. – Különben valószínűleg utánunk jönnének, ugye? – Érzem a belőle áradó pánikot. Lefogadom, hogy már megbánta az ajánlatát. – Szerintem tökéletes – válaszolom. – Elbújok, így azt sem tudják majd, hogy egyáltalán elmentem a munkahelyemről. Talán végre nyugodtan bevásárolhatok. – Nagyszerű, rendben. – Carolyn kinyitja a nagy befogadóképességű csomagtartót, én bemászom, és olyan testtartásba helyezkedem a bal oldalon, mintha a maffia áldozata lennék. – Mi lenne, ha rám borítanád azt a pokrócot… – javaslom. – De az a kutya takarója – mentegetőzik Carolyn. – Nem valami tiszta.

– Nem érdekes, nem lesz rajtam sokáig. Rálökheted azt a gumicsizmás zsákot is. Carolyn elkapja a pillantásomat, felkuncogok. Carolyn elfojt egy mosolyt. – Hónapok óta most először nevettem – mondom. – Azt hiszem, mindjárt gurulok a röhögéstől. – Nos, nem mindennap utazik az ember ilyen stílusosan – válaszol. Ezen aztán mind a ketten jóízűen hahotázunk, attól tartok, még valami tartós károsodást szenvedek. Potyognak a könnyeink, a kacagásunk betölti az esti levegőt. Még a következő percekben is fel-felhorkantok, amikor Carolyn elrendezi az autó hátsó részét. – Tessék – szólal meg végül. – Senki sem jönne rá, hogy ennyi cucc alatt lapul valaki. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – szólok ki a takaró alól, az öreg kutya szaga megtölti az orromat. – Igen – nyugtat meg. – Csak pár percig ne mozogj. Szólok, ha már biztonságosan kijöhetsz. Lassan kihajtunk a kapun, és hallom, ahogy a csürhe kérdésekkel bombázza szegény Carolynt. – Tessa még dolgozik? – Mikor megy haza? – Maga a barátja? Nem akar nekünk interjút adni? Eddig eszembe Meglep, sem jutott, hogy hogyan hathat munkatársaimra. hogy nema felhajtás dühösek rám, amiért ígyaa feje tetejére állítottam az életüket. Remélem, egyikük sem esik kísértésbe, hogy kitálaljon a sajtónak, bár a munkahelyemen

elég zárkózott vagyok, így legalább nincs mit elmondaniuk. Carolyn annak rendje és módja szerint kitesz a szupermarket előtt. Szinte mámoros a megkönnyebbüléstől. Gyorsan körülnézek a járdán, látom, hogy senki sem figyel rám. Micsoda luxus zaklatás nélkül bevásárolni! Előveszem a gyapjúszövet sapkámat a szőrmedzsekim zsebéből, jó mélyen a szemembe húzom, belépek a ragyogóan megvilágított áruházba, és közben imádkozom, hogy ne ismerjenek fel. Kosárral a kezemben megyek végig a zsúfolt sorokon, válogatok a finomságok között. Megkordul a gyomrom a frissen készült gyümölcssaláta, előfőzött pikáns paradicsomos tészta, a szeletelt sajt, a zabpehelyre való tej, két kartondobozos csokis éclair fánk látványára. Alig tudom visszafogni magam, hogy ne tépjem fel a dobozt, és ne tömjem a számba mindkét fánkot. Szinte szédülök az éhségtől. Visszafogom magam, és úgy döntök, egyelőre elég áru lapul a kosaramban – beteszek még egy kis kenyeret, és már indulok is a pénztárhoz. A sor végén befordulva újra erőt vesz rajtam az ismerős, kellemetlen érzés, mintha valaki figyelne. Balra és jobbra pillantok, de látszólag mindenki a bevásárlással foglalkozik. Senki nem néz rám. A felső ajkamat izzadság bizsergeti. A kenyér várhat, ki akarok jutni innét. A pénztárak is. felé tartok. Mindegyiknél állnak,de még az önkiszolgálónál Beállok a legrövidebb sor végére, még így is legalább fél tucat vásárló áll előttem. Menet közben átpillantok a vállam fölött, és összefonódik a pillantásunk. Az

alacsony, barna hajú nő az, aki korábban is követett. Ki ő? Otthagyom a sort, a folyosó felé megyek, ahol őt látom. Honnan tudta, hogy itt vagyok? Nem követhetett a munkahelyemről. Elfordul, félig futva igyekszik az áruház hátsó része felé. A kosaram egy karhoz ütődik. – Nézzen maga elé, idióta! – kiáltja az illető dühös arckifejezéssel. – Elnézést – zihálom. Végül a hátsó falhoz érek, de nem látom a n őt sehol. Ott van! A hátsó kijárat felé tart. A földre hajítom a bevásárlókosarat, és utána iramodom, de valaki megragadja a karomat, és megállít. – Hé! – kiáltom. – Hagyjon békén. Épp megpróbálom… – Tessa? Odafordulok, hogy megnézzem, ki az. A kabátujjamat fogja. Nem ismerem. Alacsony, angyalarcú, hullámos szőke hajú nő nagy, kék szemmel. – Ismerem magát? – csattanok fel, és tekintetemmel a másik nőt keresve újra elfordulok. Eltűnt – most már nem kaphatom el. – Te vagy Tessa, ugye? – szólít a nevemen újra a nő. – Melyik újságtól van? – kérdezem meggörnyedve. – Nem vagyok újságíró – tiltakozik. – Eleanor Treadworth vagyok. – Elnézést, kicsoda? – Lassan derengeni kezd. Tetőtől talpig végigmérem, észreveszem, milyen tökéletes a bőre, makulátlan és divatos a csizmája, a farmerja és Puffa kabátja, amelyben a

legtöbben úgy néznének ki, mintha hálózsákot viselnének, de rajta csinos és elegáns. Azt is észreveszem, hogy az egyik kezét a hasán nyugtatja. Ez Ellie. Scott Ellie-je. És itt vagyok én, csavargónak öltözve, kutyaszagtól bűzlöm, és megszállottként robogok egy áruházi folyosón. Nem tudom, mit mondjak neki. Ennek a nőnek, aki megfosztott az utolsó lehetőségtől, hogy boldog legyek a férfival, akit szeretek… szerettem? – Minden rendben? – Magas, gyerekes hangja van. Negédes. – Mert nekem úgy tűnik, mintha egy kicsit… – Mit akarsz tőlem? – szólalok meg. Na és a férjemtől? – Nézd, én nem akartalak felkeresni, de örülök, hogy így összefutottunk. Mert… Nos, Tessa, az a helyzet, tudom, hogy nehéz dolgokon mentél keresztül a múltban, de meg kell értened… ez az egész médiacirkusz körülötted és Harry körül nagyon kikészíti Scottot. – Te honnan tudod Harry nevét? – csattanok fel, tisztában vagyok vele, hogy erről még nem tudnak az újságok. Elpirul. – Scott említette. Az arcát fürkészem, megpróbálok rájönni, hazudik-e, de folytatja a mondókáját. – Mint mondtam, Scottot rosszul érinti a médiacirkusz. Nem tud aludni, nagyon aggódik. És tudod, hogy áldott állapotban vagyok. Nekem is nyugalomra van szükségem a baba miatt. Az előttem álló, angyali teremtményt bámulom, és nem tudom, inkább nevessek az érzéketlenségén vagy belökjem a

készételekkel teli mélyhűtőbe. Természetesen egyiket sem teszem meg. A hallgatásomat beleegyezésnek veszi, és folytatja. – Senkinek nem segít, hogy a nap bármely órájában, éjjel és nappal képes vagy felhívni, legkevésbé neked. Nem látod, milyen önző dolog ez? Nézd, Tessa, próbáld meg elengedni a múltat, lépj tovább, éld az életedet, és hagyd békén Scottot. – Félrevezető aggodalom tükröződik az arcán, mintha megértené, min megyek keresztül. De a megjelenéséből ítélve alig lehet több tizenkét évesnél. – Hány éves vagy? – Még mindig fogja a kabátujjamat, de lerázom magamról a kezét. – Tessék? – kérdi. – Tudod. A korod – mennyi idős vagy? – Huszonhat, de nem értem, mi köze ennek bármihez. Tehát tíz évvel fiatalabb nálam. Ez az embrionális teremtmény ad nekem tanácsot, hogyan lépjek tovább. Azt hiszem, jobb, ha meg se szólalok. Ha kinyitnám a számat, nem tudom, mit mondanék, vagy mit tennék. Forrongó düh árad szét bennem, és a legkevésbé sem hiányzik, hogy súlyos testi sértésért tartóztassanak le, ezért csak némán bámulok rá. A csend úgy lóg a levegőben, mint a kitörni készülő mennydörgés. Ő az ajkát harapdálja, már kevésbé magabiztos. Jó. Újabb szavak peregnek az ajkáról, de meg se hallom. Nem méltatom válaszra. Újra ugyanolyan leereszkedőn megérinti a karomat. Még egyszer lerázom magamról. Aztán megfordulok. Mozgásba lendülök, megkeresem az imént elhagyott bevásárlókosarat. Nem nézek vissza, és azon imádkozom,

nehogy megpróbáljon utánam jönn i. Ha megteszi, nem vállalok felelősséget a tetteimért.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Szinte nem is emlékszem a sorban állásra a pénztár e lőtt, sem a hazáig tartó rövid sétára. A gondolataimat még betölti Ellie, és a leereszkedő monológja. Tényleg Scott-tól tudja Harry nevét? Zavartnak tűnt, amikor rákérdeztem. Főleg az dühít, hogy azt hiszi, joga van megmondani, hogyan reagáljak, és mit érezzek. Igaz, Scott és én már szakítottunk, de hogy merészel erre figyelmeztetni? A ház elé érve átviharzom a fogadóbizottság villogó vakuin, fényképezőgépek kattogásán és kiáltozáson. A vak dühtől szinte észre sem veszem tolakodó viselkedésüket, végigmasírozok a kerti gyalogúton, kinyitom az ajtót, és felkapcsolom az előszobavillanyt. Elegem van belőle, hogy a saját házamban lapítsak, és sötétben lopakodjam. Nagy dérreldúrral, csapkodva a konyhába cipelem a bevásárlószatyrokat, bepakolom az ételt a hűtőbe és a konyhaszekrénybe, oda se figyelek, minek hol a helye. Kiveszek egy kést az evőeszközös fiókból, és lyukakat döfök az arrabiatás doboz tetejébe, majd belököm a mikróba. Amíg melegszik, egy fél csokis fánkot tömök a számba. Nem érdekel, hogy először eszem a desszertet, azt hiszem, egy ilyen szar hét feljogosít, hogy azt egyek, amire kedvem szottyan. A ragacsos csokoládénak és a krémnek isteni az íze, leülök az asztalhoz, és a másik felét is bekapom, még mielőtt lenyelném az elsőt. Még az édesség élvezete közben is dühösen feszülnek

az izmaim. Az asztalra fektetem a homlokom, és elsírom magam. Talán Ellie egy leereszkedő, buta tyúk, de olyan szép. Olyan tökéletes. Nem csoda, hogy Scott beleszeretett. És gyereket vár. Scott gyerekét – az ikrek féltestvérét. Felemelem a fejem az asztalról, és egy koppanással újra leengedem. Egyszer… kétszer. Nem ütöm annyira oda, hogy kárt tegyek benne, csak hogy döndüljön, és kirázza belőlem a h aragot. Aztán félrefordítom a fejem, az arcomat fektetem az asztalra, és csukló zokogás közepette rágom tovább a fánkot. Elképzelem, mi lenne, ha most valamelyik ismerősöm látna. Biztos kényszerzubbonyban vitetnének el. Még egyszer utoljára elkeseredetten felnyögök, aztán az asztalra támaszkodva feltápászkodom. Csilingel a mikró. Engedek egy pohár vizet, tálkába öntöm a paradicsomos tésztát, és kiveszek egy villát a fiókból. Vagy továbbra is dühtől tajtékozva ücsörgök, vagy megpróbálom llie-t kiverni a fejemből. Úgy döntök, hogy inkább tévét nézek, de nem a híreket. A nappaliba megyek, és felkapcsolom az oldalfényeket. Azt hittem, a vak dühtől a sajtó már nem is érdekel, de vannak olyan kis rések a redőnyön, amelyeken keresztül egy hosszú objektív átláthat, így újra megigazítom a függönyt, és zavar, hogy zavar. A félhomályban a kanapé karfájára teszem a vizet és a tésztát, felkapom a távirányítót, és bekapcsolom a tévét. Csütörtök este… megpróbálok rájönni, mi szokott lenni ilyenkor a tévében, mivel terelhetném el a figyelmet az életemről. Kivilágosodik a képernyő, én pedig mozdulatlanná dermedek. Harry képe jelenik meg. Reszkető kézzel

megnyomom a szünet gombot. Az iskolai portrén egyenruhát visel – csíkos magániskolai öltönyt és nyakkendőt. Mosolyog, kedves kis arca nyíltan, boldogan néz a kamerába, barna fürtjei ragyognak. Tehát rájöttek a személyazonosságára. Egy pillanatig nézem a képet, félek, ha elindítom, valami rosszat hallok. Olyasmit, amit nem tudok kezelni. A lejátszás gomb fölött tétovázik a hüvelykujjam. Megnyomom. A hírolvasó tovább beszél. „A titokzatos gyermeket, akinek a neve, mint megtudtuk, Harry isher, végül visszavitték az apjához Dorsetbe. A fiúcska a hét elején került a figyelem középpontjába, amikor megtalálták a londoni Barnet kerületben lakó, kertészként dolgozó Tessa arkham otthonában.”

Harry képét egy rettenetes, rólam készült fotó váltja fel. Zsémbesen, zavart arckifejezéssel, sápadtan, munkaruhában lépek ki a házból – az ember éppen ilyennek képzeli az őrült gyermekrablókat. „Mrs. Markham ellen korábban nyomozás folyt egy három hónapos csecsemő elvitele miatt, de végül nem történt vádemelés.”

Megfeszített állal hallgatom a szelektív jellemzést. A képem eltűnik a képernyőről, egy riporter filmfelvétele indul el, amely egy mellékútról készült, György korabeli, vidéki kúriát ábrázol. Talán itt lakik Harry. De Dorset mérföldekre van innen, nemde? Azt hiszem, egyszer, nagyon régen jártam ott egy családi nyaraláskor. „Harry családja pillanatnyilag nem hajlandó a kameránk elé állni, de az édesapja, dr. James Fisher egy sajtóközleményben így

nyilatkozott: Képzelhetik, milyen szörnyű időket éltünk át. egkönnyebbült és boldog vagyok, hogy Harry biztonságban hazatért.”

Fekete-fehér újságkivágás tölti be a képernyőt. Szmokingos férfit ábrázol egy elegáns rendezvényen. A negyvenes éveiben járhat. Szakállas, és szemüveget visel. Gondolom, Harry apja. Egy-két pillanatra ismerősnek tűnik. De ő Harry apja, tehát lehet köztük hasonlóság. „Harry édesanyja sajnos 2017 októberében a gyomorrák egy agresszív fajtájában elhunyt, így dupla jelentőséggel bír az ötéves kisfiú hazatérése özvegy édesapjához. Figyelemre méltó, hogy jó véget ért a rejtély, amely oly sokáig tartotta lázban az egész nemzetet.”

A beolvasás véget ér, a híradó egy helyi iskola bezárásának hírével folytatódik. Tudom, azt mondtam, nem akarom megnézni a híreket, de kétségbeesetten tudni vágyom, mondanak-e még valamit Harryről. A csatornákat váltogatom, közben szórakozottan rágom a tésztát, de az ízét sem érzem. Végül találok egy másik hírcsatornát, de politikai vitaműsort közvetítenek. Addig kapcsolgatok, amíg végig nem nézem az összes csatornát. Nem mondanak többet rólunk, így kénytelen leszek megvárni a kilencórás híreket. Kikapcsolom a tévét, tudom, hogy képtelen lennék bármi másra odafigyelni, és megeszem a tésztát. A híradás zavaróan kevés tényt közölt. Pedig annyi mindennek nincs értelme. Hogy került Fisher fia Londonba? Hogyan és miért kötött ki éppen az én házamban? Miért tartott olyan soká megtalálni a családját?

Felkapom a fejem, odakint autóajtó csapódik. Aztán még egy. Lelassuló és újra felgyorsuló motor hangját hallom. Az elmúlt pár percben mintha hangosabbá vált volna a sajtókeselyűk beszélgetése és hangzavara. Az ablakhoz oldalazok, és kilesek: rengetegen vannak odakint. Most, hogy Harry visszakerült az apjához, ostoba módon azt gondoltam, a média békén hagy, de úgy tűnik, még az eddiginél is jobban érdeklem őket. Visszalopódzom a kanap éhoz, leülök a sötét szobában, iszom egy korty vizet. Valami továbbra is motoszkál bennem a fiú apjával kapcsolatban, de nem tudok rájönni, micsoda. A fényképe… Tényleg ismerősnek tűnt. Hogyan lehetséges? Nem ismerek senkit Dorsetben, ugye? Magamban végigveszem az ismerőseimet, a barátaimat, kollégáimat, a családomat, de nem találok kapcsolatot ezzel a vidékkel. Hirtelen végigfut a hideg a tarkómon, aztán a gerincemen, kelletlenül eszembe ötlik egy gondolat. Amit egész héten kínosan kerültem. De újra meg újra visszatér, kopogtat a homlokomon, összeszorítja a szívemet. Mert csak egyetlen értelmes magyarázat létezik, akkor is, ha nem akarom elismerni. Mi van, ha azért ismerős Fisher, mert már láttam? Mi van, ha tényleg megőrültem? Mi van, ha tényleg én raboltam el Harryt?

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Amint eszembe jut ez a gondolat, rögtön el is vetem. Én nem vihettem el Harryt… nincs kocsim, és évek óta nem jártam Dorsetben. Múlt szombaton dolgoztam, vasárnap pedig a temetőbe mentem. Ha valahogyan a tudtomon kívül elraboltam volna egy gyereket, miért mentem volna el egészen Dorsetig, hogy ilyesmit tegyek? És Harry maga mondta, hogy egy angyal hozta el hozzám. Bárki legyen is ez az angyal, nyilvánvalóan nem rám gondolt. Az egésznek nincs semmi értelme. Hirtelen elnehezedik a testem a kimerültségtől. Egyáltalán nem várom a holnapi szabadnapomat, de most mégis úgy gondolom, szükségem van rá. A korábbi bevásárlóutam után most minden van itthon, ami egész napra elég. Korán lefekszem, és délig fel sem kelek. Aztán reggelit készítek magamnak, az ágyban fogyasztom el, közben olvasok. Ekkor eszembe jut, hogy a hálószobaablakot be kellett deszkázni. Átsüvít rajta a huzat. Emiatt furcsa, nedves és barátságtalan a légkör. Alhatnék megint Sam szobájában, de túl kicsi az ágy, és fájdalmasak az emlékek. Itt elég kényelmes a kanapé, de hogy tudnék elaludni a kinti csőcselék közvetlen közelében? Nem tudnám elengedni magam. Az enyém az egész ház, de nem érzem magam otthon benne, kivéve talán a konyhát, de ott mégsem alhatok. Lerángatom a csizmámat, magam alá húzom a lábamat, és behunyom a szememet.

A csengő hangjára ébredek. Nagy nehezen kinyitom a szemem. A redőny résein beszűrődik a fény. Odakint ragyog a nap. Mennyi ideig alhattam? Kinyújtóztatom a tagjaimat. Újra megszólal a csengő. Figyelmen kívül hagyhatnám, de hátha Scott vagy valamelyik ismerősöm keres. Állott ízt érzek a számban. Végighúzom a nyelvemet a fogsoromon, aztán megiszom a tegnap esti vizet. Viszkető szememet dörzsölgetve felkelek, az ablakhoz settenkedem, és kilesek a bejárati ajtóra. Amikor meglátom a látogatót, feláll a tarkómon a szőr. Brrr! Ő az utolsó, akivel beszélgetni szeretnék. Talán elmegy, ha nem veszek róla tudomást. Újra megszólal a csengő, és hangosan kopog az ajtón. Ez már zaklatás. Hívhatnám a rendőrséget, de az utóbbi időben épp eleget találkoztam velük. Az előszobába sietek, lekuporodom, és kinyitom a levelesláda kukucskálóját. – Húzz el, Carly – szólok ki, közben beáramlik a csípős reggeli levegő, és megborzongok. – Tessa, kinyitn ád az ajtót? Későn jövök rá, hogy úgy kellett volna tennem, mintha nem lennék itt. Most ő és a többi díszpinty tudja, hogy idebent húztam meg magam. – Menj el – kiáltom. Ijesztően nézhetek ki, és rémisztően bűzlöm. Tegnap este a munkaruhámban aludtam el. Le kell zuhanyoznom. A tökéletes Ca rly nem láthat ilyen állapotban. Lehajol a levelesládához, a résen át egymás szemébe nézünk. – Tessa, tudom, hogy túllőttem a célon, de megtudtam valamit. Olyasmit, ami talán egyszer s mindenkorra

tisztázhatna téged. Túllőtt a célon? Enyhe kifejezés. Felhorkanok. Ez biztos megint valami trükk, vagy fogás, amivel felkelti a figyelmemet. – Nézd – kezdi. – Megértem, hogy dühös vagy rám. Úgy is jó. De most tényleg azt hiszem, meg kellene hallgatnod. – Nem kell megtennem semmit, Carly. Szabadnapos vagyok, és egyedül akarok lenni. – El kell mondanom valamit… az ügyről. Beadom a derekam. Az igazat megvallva, ostobaság lenne, ha nem hallgatnám meg. – Remélem, nem valami trükk, hogy befurakodj, aztán zaklass. Nem adok neked interjút, úgyhogy elhúzhatsz. – Ígérem, Tessa. Hallani akarod, amit mondani fogok. Tétovázom. Megbízhatom benne? Valószínűleg nem. De legrosszabb esetben még mindig kirúghatom. – Nézd – puhít –, meg akarod tudni, mi folyik itt valójában? Szeretnéd tisztázni a nevedet a nyilvánosság előtt? Felegyenesedem, kidörgölöm az álmot a szememből, és az ujjaimmal végigszántok kócos hajamon. Az ajtó mögé állok, hogy az újságírók ne láthassanak, amikor résnyire nyitom, és megborzongok az előszobába áradó fagyos levegőtől. – Gyere be gyorsan. A kamerák zümmögése elnémul mögötte, amikor észreveszik, hogy beengedem. Átnyomakszik a résen, én pedig becsapom mögötte az ajtót, és a kinti kiabálás elhalkul. Carly körülnéz, majd rajtam állapodik meg a tekintete. Látom, ahogy felméri rendetlen megjelenésemet, de becsületére legyen mondva, nem tesz megjegyzést. Szokás szerint jólöltözött a tengerészkék

gyapjúruhában, térdig érő csizmában, és a finom kidolgozású bőrkabátban. – Kávéra van szükségem – jegyzem meg. – Menjünk a konyhába. Utánam jön az előszobában, és bár nem kínálom hellyel, leül a konyhaasztal mellé. A Nespresso kávéfőző az egyetlen luxus az életemben. Gondolom, őt is meg kellene kínálnom, de nehezemre esik. Egyáltalán nem érdemli meg. – Kávét? Teát? – Egy fekete jólesne – közli, és összedörzsöli a kezét, hogy felmelegítse. Hátat fordítok, és elkészítem a kávét; a hangos automata miatt kénytelenek lennénk felemelni a hangunkat, így inkább várunk. Amikor kész a kávé, megfordulok, és én is leülök mellé. – Akárcsak a régi szép időkben – jegyzi meg. – Évek óta nem voltam nálad. – Tehát – sürgetem, lecsapom elé a kávét, és kortyolok a sajátomból. – Milyen híred van? – Nos – kezdi, félrehajtja a fejét, és a csésze fölött végigmér. – Az a helyzet, hogy sokkal többről szól ez a sztori, mint gondoltam. – Az ég szerelmére, Carly, ez nem „sztori”. Itt emberek életéről, az én életemről van szó. – Persze. Igen, hogyne. Rámeredek, megpróbálom elnyomni a testemet rázó haragot. Ennek az öntelt libának a közreműködésével ez lett az életem egyik legfeszültebb és legrémítőbb hete, és van képe nyugodtan

és összeszedetten itt ülni a konyhámban, mintha csak én csinálnék a bolh ából elefántot. – Tudod, hogy értem – teszi h ozzá. – Neked viszont fogalmad sincs, én mire gondolok, Carly! – dühöngök, lecsapom a bögrémet az asztalra, és a lendülettől forró kávé fröccsen a kezemre. – Nyilvánvaló, hogy eladtál egy sztorit a sajtónak, aminek semmi köze sincs a tényekhez, mindezt azért, hogy nevet szerezz magadnak. Levontad a következtetést, hogy bűnös vagyok Harry elrablásában, csak mert a fiam halála után valami hasonlóval vádoltak meg. De a helyzet az, hogy nem vagyok bűnös. A rendőrség nem emelt ellenem vádat. És te a törtető, kompromittáló kis világodban mégis tökéletesen rendjén valónak gondoltad a sárdobálást, pedig tudtad, milyen ragacsos. Tudtad, hogy elviselhetetlenné teszed az életemet. De téged nem érdekelt, fütyültél rá. És még most is fütyülsz rá – remeg a hangom a dühtől. Carly a kávét kortyolgatja, és higgadtan várja, hogy befejezzem a kirohanást. Ettől még inkább kedvem támad kiabálni, hogy kicsaljak belőle egy bocsánatkérést, vagy legalább egy beismerést, de ő nem akad horogra. – Nos? – fejezem be végül. – Nézd – kezdi –, ez a munkám, Tessa. Nem ellened szól. – Ez nem mentség! Elvégre emberi lény vagy, nem? Az út túloldalán laksz, velem szemben. Láthatod, mit művelt velem a „munkád”. Üldöznek. Majdnem elvesztettem a munkámat. Arról a tényről nem is beszélve, hogy Scott élete is a feje tetejére állt a sajtó miatt. – Most már valaki mással él együtt, ugye? – jegyzi meg.

Lelki szemem előtt megjelenik Ellie babaarca. Magamban sikítok, de a valóságban csak felsóhajtok, belefáradtam a kiabálásba. – Csak mondd el, mit akarsz, aztán takarod j innét. – Oké – Carly összeteszi az ujjait, és észreveszem, milyen szép ezüstgyűrűket visel. Én is pont ilyet viselnék, ha az életem más fordulatot vesz. – Mint mondtam – folytatja –, azt hiszem, több van e mögött a… helyzet mögött, min t gondoltam. – Mint például? – Még nem tudom biztosan, de n em bízom James Fisherben. – Harry apjában? Mégis, miért? – Van egy barátom, aki a helyi rendőrőrsön dolgozik – fejtegeti –, és ő valakitől hallotta a dorseti rendőrőrsről, hogy Fisher csak négy nap után jelentette a fia eltűnését. Négy nap múlva. Nem találod különösnek? Egy belső barát? Tehát így szivárgott ki Harry esete. Carly rohadtul megérdemelné, hogy feljelentsem. Hirtelen felélénkül az arca. – Fisher magyarázata igazán ingatag arról, hogy miért nem jelentette előbb. Tegnap Cranborne-ba utaztam – az a hely az isten háta mögött van. Mintha ötven évet utaztam volna vissza az időben. – Cranborne? – szakítom félbe. – Az Dorsetben van? – Aha. Ott lakik Fisher a fiával – tájékoztat.  

– De miért? – Odautaztál? Beszélni akartam vele, de nem állt velem szóba. Ajtót sem nyitott. Egyáltalán nem hajlandó újságírókkal beszélni. Bezárkózott a házába Harryvel.

– Nos – jegyzem meg –, ezért nem hibáztathatod. Meglehetősen félelmetes, amikor egy falka újságíró toporog az ember háza előtt. – Ott a pont. De ez akkor sem magyarázat arra, miért nem ment el korábban a rendőrségre. Úgy értem, gondolj csak bele… az ötéves fiad eltűnik. Nem találod sehol. Keresgéled talán úgy húsz percig, aztán igazán kiborulsz, és felhívod a rendőrséget. Maximum egy-két óra múlva felhívod őket. Biztosan nem tart négy napig. Önkéntelenül bólintok. – Tényleg fura. – Ugye? Aztán sikerült felkutatnom a régi házvezetőnőjüket. Itt lakik Londonban. De ő sem állt velem szóba. – Mi köze neki bármihez? – Nos, egyrészt évekig dolgozott Fisheréknél, tehát jól ismeri őket. Talán ő tudna bizalmas információkat adni. Azon kívül Fisher a felesége halála után útilaput kötött a talpára. Lehet, hogy neheztel a családra. Talán tud valami érdekeset. Érdemes lenne beszélni vele, nem gondolod? – Valószínűleg. – Ez nem csak feltételezés. Szerintem az a nő rejteget valamit. – De ha nem beszél veled, akkor hogy tudod meg? – kérdezem.  

– Hááát… – Carly festett dobol az asztalon. – Velem nemtengerészkékre beszél, de veled talán körmével igen.

TIZENHATODIK FEJEZET – Velem? – csodálkozom. – Miből gondolod, hogy velem beszél? Hiszen tele vannak az újságok a képemmel. Ha Fisherék volt házvezetőnője csak a felét elhiszi ezeknek a koholmányoknak, akkor valószínűleg úgy gondolja, maga vagyok az ördög. – Nem értek egyet – vitatkozik Carly. – Hát persze hogy nem. – Nem, én arra gondolok, hogy talán ő tudja, mi folyik itt valójában. – Tehát beismered, hogy a sztorid merő kitaláció – csapok le rá. – Azt azért nem mondtam – tiltakozik Carly, és ültében kihúzza magát. – Inkább arról van szó, ha tudja, mi az igazság, akkor nem érdekli, mit írnak az újságok. – Ezt nem tudhatod – morogva keresztbe fonom a karom. – Különben is, mintha azt mondtad volna, hogy már nem dolgozik ott. Nincs benn e a buliban, igaz? – Nos, ezt csak úgy tudhatjuk meg, ha megkérdezzük – győzköd Carly. – Nincs vesztenivalód. Igaza van, de vonakodva adom át az irányítást sunyi szomszédomnak. Főleg azok után, amiken keresztülmentem miatta. – Nézd, mi a legrosszabb, ami történhet? – teszi hozzá Carly fesztelenül. – Legfeljebb elküld, és nem hajlandó veled beszélni. Elvesztegetünk néhány órát. Mi más történik az

életedben? – Köszi – fintorgok. Becsületére legyen mondva, elvörösödik. – Nem úgy értettem. Csak arra gondoltam… – Lazíts, nem gond. Tisztában vagyok vele, hogy az életem szánalmasan üres. – Te most sajnáltatod magad. – Úgy gondolod? – Tehát elmész hozzá? – türelmetlenkedik Carly, felhajtja a kávét, és erőteljesen leteszi a bögrét az asztalra. – Nem is tudom. Hogy szabadulok meg attól a tömegtől odakint? Követni fognak. – Ezt bízd rám – biztosít egy félmosollyal. Egy órával később a reggeli után lezuhanyozva, felöltözve, szinte új embernek érzem magam. Vagy ha nem is újnak, de legalább nem annak a visszataszító csavargónak, aminek korábban álcáztam magam. Fogom a telefont, a kulcsaimat és a táskámat. Indulásra készen álldogálok az előszobában. Gyors pillantást vetek a karórámra, és látom, hogy már Carlynak is készen kell állnia. Üzenetet küldök neki, amelyben tudatom, hogy pontosan hatvan másodperc múlva kilépek az ajtón. Majd kiugrik a szívem. Miért csinálom ezt? Azt mondogatom magamnak, hogy ne legyek pipogya. Azok az újságírók odakint ők is csak emberek. Nem bánthatnak, igaz? Újra az órámra pillantok… még harminc másodperc az indulásig. Remélem, Carly nem ültet fel. Húsz másodperc.

Tíz. Elfordítom a kilincset, óvatosan résnyire nyitom az ajtót, és megfeszülnek az izmaim. Kikukucskálok az útra, de nincs ott senki. A biztonság kedvéért várok még tíz másodpercet. Aztán észreveszem a csillogó piros autót. Ettől kellőképp magabiztossá válok, kilépek a citromfényű napsütésbe, és elszántan végigtrappolok a jeges gyalogösvényen a szedettvedett népség felé. – Tessa! – Tessa, drága! – Dolgozni megy? – Ismeri James Fishert? Megkereste önt a történtek után? Feljelentést tesz maga ellen? – Szánjon rám egypár percet, Tessa! Leszegett fejjel nyitom ki a kertkaput, átfurakszom a tömegen, közös leheletük lepelként burkol be a jeges levegőben. a közeledő autó motorhangját. olyan sok újságíróFigyelem vesz körül, liheg az arcomba és kiáltozik, De lármázik, hogy nézzek rá, beszéljek, adjam meg nekik, amit akarnak, hogy nem l átok és nem h allok semmit mögöttük az úton. Hosszan, hangosan felhangzik egy autókürt. A sajtó munkatársai egy emberként fordulnak arra, és ezzel alkalmam nyílik átcsúszni a meleg ruhába burkolt testek között, karok alatt és a kamerák előtt, míg elérem az út közepén várakozó élénkpiros Fiatot. Gyorsan az utasoldalra futok, épp akkor érek oda, amikor Carly kinyitja az ajtót. Beugrom, becsapom az ajtót, és magam elé rántom a biztonsági övet.

Carly padlógázzal hajt végig az úton. Mind a ketten zihálunk, és legnagyobb meglepetésemre elnevetjük magunkat. – Ez őrület – kiáltja, és csikorgó kerekekkel fordulunk be a sarkon. – Nézz hátra. Követ minket valaki? Kocsi vagy motor? – Még nem – lihegem. – Hah! – kukorékolja. – Most biztosan gyűlöl az egész bagázs. – Mert elhajtottál velem? – kérdezem. – Aha. Bocs, egy kis szakmai rivalizálás – magyarázza. – De ugye nem ezért csináltad az egészet? Ugye nem hazudtál a… – Nem, nem. Ne izgulj, az irigységük csak a bónusz. Megrázom a fejem. Tényleg nem semmi ez a nő. Milyen lehet, ha valaki ennyire elkötelezett karrierista? Ha annyira összefonódik a munkájával, hogy már nem tudja, hol végződik ő, és hol kezdődik a hivatás? Oldalpillantást vetek rá. Az én különös szomszédom. Dúdol valamit, de nem ismerem fel a dallamot. Micsoda feltűnő arc – kiugró arccsont, macskaszem… de az összhatás valahogy mégis kemény, mintha törékeny máz borítaná a bőrét. Megrázom a fejem; biztosan az alváshiánytól támadnak ilyen fura gondolataim. – Bocs, amiért nem tudlak elvinni odáig – mentegetődzik –, de egy órán belül találkozóm van egy szerkesztővel. – Semmi baj – mondom, és eltűnődöm, vajon ez a találkozó miattam van-e. – Most, hogy magam mögött hagytam az újságírókat, egy kicsit elengedem magam. Dobj ki nyugodtan a földalatti megállójánál. – Majd tudasd, mire jutottál – kéri. – És Tessa, ne legyél szelíd vagy gyenge. Ha ez a nő tud valamit, akkor meg kell adnia

a válaszokat. Ha kell, kelts benne bűntudatot. Felvonom a szemöldököm. Könnyen beszél… ő abból él, hogy kérdéseket tesz fel. – Én nem keltek senkiben bűntudatot – vágok vissza élesen. – Most lehetőséged van válaszokat kapni – biztat. – Ne szúrd el. – Istenem, te aztán könyörtelen vagy – mondom. Carly elvigyorodik. – Naná, hiszen ismersz. – Balra indexel. – Oké, itt nem szabad megállni, úgyhogy gyorsan ugorj ki. Nem akarok bírságot kapni. Engedelmeskedem, kiszállok a zsúfolt járdára a földalattiállomás előtt. Lehajolok, h ogy becsapjam az ajtót. – Légy erőszakos, Tessa – szól ki. – És utána ne felejtsd el megírni. – Rendben. – Becsapom az ajtót, és a távozó autó után nézek, amely beleolvad a hömpölygő forgalomba, a napfény megcsillan az autókon, és én hunyorogva elfordulok. Már negyed tizenegy, amikor a Carlytól kapott gyűrött papírt szorongatva a Turnpike Lane-en leszállok a metróról. Erre írta fel a nő nevét és címét. Carlynak még a kézírása is olyan, mint egy újság főcíme. Fekete. Vastag nyomtatott betűk. Határozott. Egyértelmű. Nem tűr hibát. Pontosan olyan kézírás, amilyenre egy Carly Dean típusú embertől számítottam. De talán mentőkötélhez jutok itt. Talán a házvezetőnő megadja a válaszokat Harryvel és azzal kapcsolatban, hogyan került a házamba. Talán mond valamit, ami tisztázza a nevemet a

gyanú alól. Csak reménykedhetem. Kilépek az állomásról a széles járdára, amely olyan, mintha a tervező eleinte egy piactér nagyszabású álmát akarta volna megvalósítani, de félúton feladta. Egy magányos pad mellett néhány kopár fa, egy fekete-arany szemetes, néhány áramelosztó és néhány biciklitároló áll. Ácsorgok egy kicsit, megpróbálom kiismerni magam, széthajtogatom a gyűrött cetlit, és újra ellenőrzöm a címet, pedig már megnéztem a Google-on és meg is jegyeztem. Körülnézek a kereszteződésben, a hömpölygő, dübörgő négysávos pénteki forgalmon, és elindulok egy képtelenül széles úton az üzletek sora felé. Hamarosan egy szendvicsező és egy fogadóiroda közé ékelődő, málladozó, narancsszínű ajtó előtt állok. Két csengőt látok – az egyiken az S. Lewis név áll, a másikon nincs név. Megnyomom a névtábla nélküli csengőt, és várok. Tíz másodperc elteltével női hang szólal meg a házi telefonon. – Halló? – Üdv – mondom. – Merida Flores? – Ki van ott? – kérdi enyhe idegen akcentussal. – Tessa Markham a nevem. Tudni szeretném… beszélhetnénk egy kicsit? A házi telefon zúgása elnémul. – Halló? – szólok bele, pedig tudom, hogy levette az ujját a gombról, így már nem hallja, amit mondok. – Halló? – Újra megnyomom a csengőt, és várok pár másodpercet. Aztán hátralépek, a nyakamat nyújtogatva próbálok belesni a fogadóiroda fölötti lakás kiugró ablakfülkéjén. Visszafojtott

lélegzettel figyelem a centikre széthúzódó függönyt, és a nőt, aki lenéz rám. Találkozik a pillantásunk. Rájövök, hogy ismerem, és a szám elé kapom a kezem: ugyanezt a nőt láttam mindenhol. Azonnal összerántja a függönyt. Miért követ engem Fisher volt házvezetőnője? Nyilván mondani akar valamit. Mi másért érdekelném? Lehet, hogy fél. Hogyan érjem el, hogy beengedjen? Visszalépek az ajtóhoz, és még egyszer megnyomom a csengőt. Nem válaszol. Eszembe jut, mit mondott Carly – hogy legyek erőszakos, és ne szúrjam el –, de nem állhatok itt a végtelenségig ezt a nőt nyaggatva. Mivel én magam is zaklatás alanya vagyok, pontosan tudom, milyen rettenetes érzés. Mégis, úgy érzem, Merida Flores tudja, mi folyik. Beszélni akar velem, de valami visszatartja. Az egyetlen kérdés, hogy micsoda. Vagy kicsoda. Támad egy ötletem, és újra megnyomom a csengőt. Semmi válasz. Újra megnyomom. – Igen? – szól bele. Visszafojtom a lélegzetemet. – Halló. Nézze, elmegyek a kávézóba itt az utca végén. A Costába, a metróállomással szemben. Ott várok magára egy órát. Kérem, jöjjön oda, és beszéljünk. Kérem. Nem válaszol. A készülék zúgása ismét elhallgat. Vajon hallotta, amit mondtam? Vajon eljön, és beszél velem?

TIZENHETEDIK FEJEZET Visszasétálok a járdán a kávézóhoz, a jeges decemberi szél végigszáguld az utcán, és végigsöpör rajtam. Felszabadító érzés úgy sétálni, hogy nem kell folyamatosan a hátam mögé figyelnem, bár még így sem vagyok annyira magabiztos, hogy ne húzzam mélyen a szemembe a sapkámat álcázásképpen. Ha nem ismernek fel, egészen újszerű lesz úgy ülni és lazítani valahol, hogy közben nem érzem a média ostromát. Vajon eljön Fisher volt házvezetőnője a találkozóra? Remélem. Talán kényelmesebben érzi magát egy semleges területen. Belököm a kávézó ajtaját, belépek, élvezem a fahéj és kávé illatát, a meleg levegőt, az idegenek beszélgetésének zsivaját. Néhány perc sorban állás után egy americanót rendelek, meggondolatlanul kérek hozzá egy mandulás croissant-t, és az ablak mellett találok helyet. A croissant forró és édes. Lenyalom a porcukrot az ajkamról, iszom egy kortyot a forró kávéból, megengedem magamnak, hogy pár áldott percig ne gondoljak semmire. Élvezem a nyugalom pillanatait. Nem akarok gondolni semmire. De nem állom meg, folyton felnézek, amikor nyílik az ajtó. Állandóan kilesek az ablakon, hogy lássam, jön-e már Merida Flores. Egyszeriben eszembe jut, nincs-e másik Costa a másik út mentén, a másik metrókijáróval szemben. Gyorsan rámegyek a Google-ra, és megnézem a helyet, de úgy tűnik, ez az egyetlen kávézó a közelben. Eltelik fél óra. Rendelek még egy kávét. Az óra gyorsan

elröpül. Nyilvánvaló, hogy már nem jön . A telefon búgni kezd a táskámban. Megtörlöm egy szalvétába a kezemet, és kihalászom. Üzenetet kaptam Carlytól. Nos? Sóhajtozva bepötyögöm a választ. Semmi jó. Nem beszél velem.

Menj vissza, és próbáld újra. Nincs értelme.

Nos, akk or tök fölö slege sen veszteget tem az időme t. Nem válaszolok. Mit is mondhatnék? Gyűlölöm beismerni, de Carlynak igaza van… sokkal többről van itt szó, mint elsőre gondoltam. Azon puffogok, miért követ Fisher volt házvezetőnője, ha nem hajlandó velem beszélni. Valamiért szemmel tart? Talán titokban még mindig Fisher alkalmazásában áll. De hol jövök én a képbe? Mi mást tehetnék? Tényleg nem hiszem, hogy lenne értelme visszamenni a nő lakásához. Őszinte félelmet láttam a szemében… nem akarok az oka lenni. Fontolgatom még pár percig, nincs kedvem feladni, és hazamenni. De ha visszamegyek, mit tehetek azon kívül, hogy unottan lődörgök és aggódom. Bármennyire nem szeretem Carlyt, mégiscsak ő teremtette meg a hátteret a proaktivitásomhoz. Hogy megtudjam, tényleg történik-e valami a színfalak mögött. Rádöbbenek, hogy van valami, amit megtehetnék… de olyan vérlázító, hogy még a gondolatra is felgyorsul a pulzusom, és bizsereg az ujjam. A kávézóban hullámzik a zsivaj, halkul és erősödik. Most csakugyan ezt fontolgatom?

Jeges vidéki utakon kormányzom a kis Toyotát az átkozott hófúvásban. Sovány vigasz a sápadt délutáni fény. Amióta elértem Winchestert, folyamatosan havazik. Indulás előtt nem ártott volna ellenőriznem a várható időjárást. Most már késő. Miután otthagytam a kávézót, elővettem a Scott-tal közös hitelkártyát, és kocsit béreltem. Gyötör a bűntudat. Megfogadtam, hogy nem használom ezt a kártyát; valószínűleg szét kellett volna vágnom, hogy elkerüljem a kísértést. De azzal győzködöm magam, hogy jó okom van rá. Utólag végiggondolva valószínűleg jóval előbb el kellett volna indulnom, de mire sikerült találnom egy olcsó autókölcsönzőt, kitöltöttem a szükséges papírokat, és elhagytam Londont, már dél is elmúlt. Egy baleset miatti terelés után elérem Wimborne különös városát, csalogatnak a kiugró ablakfülkés üzletek és kávézók. Ellenállok a kísértésnek, és egyenesen áthajtok a városon, amíg újra a dorseti vidéken nem találom magam, az ujjaim görcsösen markolják a kormányt, a tekintetem ide-oda ugrál a műholdas navigáció képernyője és az előttem álló út között, a pörgő-forgó hópelyhek zuhanórepülésben csapódnak a szélvédőnek. Az út ide-oda kanyarog, mindkét oldalon magas, hóval borított bokrok szegélyezik. Nem ismerem az útvonalat, és rettegek az összeütközéstől, így valahányszor szemből autó közeledik, a fékre lépek. Az útjelző táblák különös nevű, sötét, keskeny falusi utakat jelölnek, úgymint Witchampton, Gussage All Saints, Monkton Up Wimborne és S ixpenny Handley. Aztán hirtelen megérkezem, a tábla tájékoztat, hogy Cranborne-ba érkeztem. A műszerfalon már délután két óra ötven percet mutat az óra. Majdnem három órája vagyok úton,

ami talán nem hangzik soknak, de legalább egy éve nem ültem a volánnál, amikor is Scott BMW-jét vezettem Surrey-ben, egy baráti kerti grillezésről hazafelé. Szívesen elfelejteném azt a napot. Rettenetesen összevesztünk – azt hiszem azon a napon kezdődött a kapcsolatunk vége. Nyilván megőrültem, hogy ilyesmit csinálok; elmegyek Fisher házához. De tényleg nincs vesztenivalóm. Még ha letartóztatnak is, lehet annál rosszabb, mint ahogy most élek? A saját otthonom foglya vagyok. Egy otthoné, amelyet már nem szeretek. Bátornak kell lennem. Válaszokat kell követelnem. Szembe kell néznem ezzel az emberrel, és meg kell kérdeznem, van-e fogalma róla, miért keveredtem bele ebbe a drámába. Ha őszinte akarok lenni, aggaszt Carly James Fisherrel kapcsolatos felfedezése, miszerint négy napig nem jelentette Harry eltűnését. Nem tehetek róla: muszáj megtudnom, jól van-e a kisfiú. Balra elhaladok egy kertészet mellett, ami eszembe juttatja a munkahelyemet. Ha holnap be akarok menni, még ma este haza kell autóznom. A hétvégén fellendül az üzlet. Azon tűnődöm, mi van Bennel: érvényes-e még az ajánlata az előléptetésre. Egyáltalán, megvan-e még a munkahelyem a sok kalamajka után, amelyet a héten okoztam. A sövényt magas, vörös téglás fal váltja fel. Egy pillanatra felvetődik bennem, mi lehet mögötte, de váratlanul a falu közepén találom magam. Lelassítok és körülnézek. Néhány ház, a sarkon egy könyvesbolt, egy régi kocsma, aztán néhány sorház szegélyezi az utat. Egy tűzoltóállomás, egy zsúpfedeles kunyhó, aztán jobbra újabb hosszú vörös téglás fal. Mindent hó

borít – az épületeket, a bokrokat, a fákat –, bár szerencsére a földút tiszta. A műholdas navigáció felszólít, hogy térjek le egy keskeny útra. Errefelé csinos házikók sorakoznak az út mellett. Félúton járok, amikor görcsbe rándul a gyomrom, kalapálni kezd a szívem, és a navigáció jelzi: „Elérte az úti célját.” Közvetlenül előttem megkapó, kétszintes György korabeli ház áll, a járdát hóborította előkert választja el a cseresznyepiros bejárati ajtótól. Indulás előtt a Google-térkép és a ház előtt forgatott hírösszeállítás segítségével azonosítottam Fisher házát. Most, hogy a saját szememmel látom, azonnal felismerem. És, ami még jobb, ég a villany: tehát itthon van. Épp a ház elé akarok hajtani, amikor feldúltan veszem észre az út túloldalán csoportosuló kisebb tömeget. Nem akármilyen tömegről van szó, hanem a sajtóról. Ösztönösen beletaposnék a fékbe, befordulnék és elhúznék. De azzal felhívnám magamra a figyelmet. Ezért inkább a szám köré tekerem a sálamat, lecsúszom az ülésen, és olyan gyorsan, ahogy csak merek, feltűnés nélkül elhajtok mellettük. A francba! Tudhattam volna, hogy még itt lesznek, és megfigyelés alatt tartják a házat. A jelenlétük meghiúsítja átgondolatlan tervemet, hogy egyszerűen odamegyek Fisher ajtajához, és becsöngetek. A média zabálná, ha rájönne, hogy Cranborne-ban jártam. A jó ég tudja, miről szólnának a másnapi szalagcímek: Visszatért a gyerekrabló, hogy újra próbálkozzon! Valószínűleg ez a világ legrosszabb ötlete. Mit keresek itt?

Nem vagyok riporter, sem nyomozó, kertész vagyok. Én nem csinálok ilyesmit. Mi a csuda szállt meg, hogy azt hittem, meg tudom csinálni egyedül. Végigszáguldok az úton, újra a nyílt vidéken találom magam. Kiállok egy sík pihenőhelyre, leállítom a motort, és lekapcsolom a lámpákat. A sűrűsödő félhomályban hópelyhek olvadnak el a szélvédőn. Most mi legyen? Még maximum egy óra, és besötétedik. Nem szívesen csámborgok egyedül a sötét utakon. Ha csinálni akarok valamit, azt most azonnal kell megtennem, még mielőtt besötétedik. Megigazgatom a sálamat, tökéletesen eltakarja az arcom alsó részét, aztán a fejembe húzom a sapkát, hogy csak a szemem és az orrnyergem látszik. Ha nem mehetek oda a bejárati ajtóhoz, és nem csengethetek be, akkor hátul kell utat találnom. Mielőtt meggondolnám magam, kiszállok az autóból, és elindulok az úton, a lábam halvány nyomokat hagy a hóban. Valahányszor sarat és hólevet fröcskölve elzúg mellettem egy autó, kénytelen vagyok a bokrokhoz lapulni. Rajtam kívül csak egy öreglegény olyan bolond, hogy az oldalán lompos juhászkutyával idekint lófrál ebben az időben. Odaköszön, és menet közben megérinti a sapkáját. Én bólintok, az orrom alatt mormogok valamit, és folytatom az utat a falu felé. Épp amikor elérem Fisher utcájának első házát, tőlem jobbra észreveszek egy eldugott ösvényt. Nem látom, hová vezet, mert éles szögben elkanyarodik. Nincs rajta magánterület vagy belépni tilos tábla. Jól van, n incs vesztenivalóm. Tőlem balra téglafal, jobbra magasra nőtt fák. Végigcammogok a keskeny ösvényen, a csizmám talpa csikorog

a havon. Megnyugtat a többi friss lábnyom látványa, remélhetőleg nyilvános területen járok, és nem futok össze egy puskáját lengető dühös farmerrel. Pár perc gyaloglás után elérkezem a határfal végére. Elém tárul a buja vidéki táj. Egy pillanatra megtorpanok, elképeszt a pazar téli táj; a dimbes-dombos hófödte mezőt fák választják szét. A messzeségben, a fasor végén hatalmas kúria áll, egészen meseszerű a sápadt fényben. Más körülmények között tovább mennék, hogy felderítsem, de most más köti le a figyelmemet, tőlem balra pontosan a remélt látvány fogad… a hátsókertek rendezett sora. Az egyik James Fisher házához tartozik.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Meggyorsítom a lépteimet, végigkocogok a lejtős mezőn, elhagyom a többi kertet, és elérek ahhoz az egyhez, amelyet keresek. Ez a legnagyobb. Magas fal rejti az avatatlan szemek elől, de a kovácsoltvas kapun át megpillantom a fagyoskodó gyümölcsfákat, amelyek ágai nyikorognak a téli szélben. Mögöttük hóval fedett kert nyúlik a házig. Lenyomom a kapu kilincsét, és megpróbálom kinyitni, de természetesen zárva van. A ház hátsó ablakai sötétek, de a hátsó ajtón át észreveszek odabent egy nyitott ajtót, amely kivilágított előszobán vezet keresztül. Innen messziről olyan, mint egy tökéletesen arányos b abaház. Bízom benne, hogy sikerül megmásznom a falat. Majdnem a vállamig ér, és ha elég erős a karom, talán sikerrel járok. Körülnézek, de egy lelket sem látok. Ha nem lennék ennyire elszánt, biztosan borsódzna a hátam attól, hogy egyedül vagyok a sűrűsödő sötétben. De nem engedhetem meg magamnak a félelem luxusát. Át kell jutnom a falon. Megtorpanok. Mi a fenét művelek? Gyötör a lelkiismeret. Épp arra készülök, hogy behatoljak egy magánterületre, és megszegjem a törvényt. Mi lesz, ha a sajtó rajtakap, miközben átmászom a falon? El tudom képzelni. Remek napjuk lenne. Már nemcsak gyanúsított gyermekrablónak, de ráadásul zaklatónak is bélyegeznének. Olyan megszállottan vágyom a válaszokra, hogy ez felülírja a félelmemet. Átmozgatom a

vállamat, és többször nagy levegőt veszek. A jobb lábujjaimat nekifeszítem a falnak, két kézzel megragadom, és felhúzom magam, hogy elegánsan fellendüljek a tetejére. Lelógatom a lábamat a túloldalon, és tompa puffanással érek földet, arra is figyelek, hogy behajlítsam a térdem, nehogy túlterheljem az ízületeimet. Kalapál a szívem. Most már magánterületen tartózkodom. Ne ondolj rá. A gyümölcsfák csupasz, erős ágai közt végignézek a hátsó kerten, közben hol ökölbe szorítom, hol ellazítom a kezemet, és próbálok megfeledkezni a tényről, hogy nagyon kell pisilnem. Valahogy mozgásra bírom a lábamat, és határozott, kompromittáló lábnyomokat hagyva magam mögött a ház felé tartok a fehér gyepen. Elérem az enyhén kiemelkedő teraszt, lassítok, majd mozdulatlanul állok, és eltűnődöm, most mit csináljak. Tényleg képes vagyok bekopogni ennek az idegen embernek a hátsó ajtaján? A tőlem j obbra található ablakhoz lopódzom, b elesek a sötét szobába, leárnyékolom a szemem, hogy kizárjam a szomszéd ajtó fölött váratlanul bekapcsoló jelzőfényt, amitől még idegesebb vagyok. A konyhát látom. Ósdi berendezését ütött-kopott tűzhely és a hatvanas évekből származó bútordarabok alkotják. Totális felfordulás uralkodik, a mosogató tele van egymás hegyénhátán heverő koszos tányérokkal, régi csizmák és cipők hevernek a földön szanaszét, a konyhai pultot és a távoli sarokban álló asztalt azonosíth atatlan holmik borítják. Átvágok a teraszon a másik ablakhoz. A függönyt behúzták, de középen rést fedezek fel, amelyen benézhetek. A

valószínűsíthető étkezőt súlyos, ovális asztal uralja. Az asztalon őskori leletnek számító számítógép, egy halom emelőkaros mappa, és papírok halomszámra. Eltűnődöm, vajon Fisher és Harry egyáltalán otthon van-e. Épp ezt latolgatom, amikor kitárul az étkező ajtaja, és a szobát fényárba borítja a csillár. Fisher az, teljes testi valójában. Megáll, és mintha egyenesen rám nézne, mire mozdulatlanná dermedek. Ördög és pokol. Tesz egy lépést felém, és a bensőm mintha kocsonyává válna. Hogy nem kiáltok fel a döbbenettől? Hátrahúzódom a réstől, a szívem majd kiugrik, a sapkám és a sálam alatt kiver a víz. Meglátott? Hogy is lehetne másképp? Rogyadozó lábbal, reszkető kézzel újra előre lépek, bekukucskálok a függöny résén, látom Fishert leülni a számítógép elé, egyetlen pillantást sem vet felém. Hosszan, megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Most, hogy ilyen közelről látom a szakállas, szemüveges, szigorú, komoly megjelenésű férfit, nem tudom, honnan veszem a bátorságot, hogy szembenézzek vele. De mi lesz, ha nem teszem meg? Ha megfordulok, és hazaszaladok, akkor az egész felfedezőút csak fölöslegesen elvesztegetett idő, pénz és energia. Na, nem. Ráadásul bármilyen bosszantó, a lelkem egy része tudatni akarja Carlyval: Idesüss, nem vagyok teljesen pipogya. Képes vagyok rá, egyedül is tisztára tudom mosni a nevemet. Nincs szükségem az alattomos módszereidre. Eltekintek a ténytől, hogy gyakorlatilag épp most szegtem meg a törvényt. Egy darabig nézem Fishert, igyekszem egyenletesen lélegezni, megnyugodni, és kitalálni, mit is akarok mondani

ennek az embernek. Hogyan győzzem meg, hogy egyáltalán szóba álljon velem? De az agyam nem úgy viselkedik, ahogy szeretném. Összekuszálódnak a gondolataim. Vagy itt maradok a földbe gyökeredző lábbal, vagy megteszem a hátsó ajtóhoz vezető néhány lépést, és túlesem rajta. Néhány perc habozás után a konyhaajtó előtt találom magam, felemelt öklöm készen áll rá, hogy kopogtasson az üvegen. Hármat koppantok. Kopp, kopp, kopp. Tompa puffanások a vastag üvegtáblán, amelyek megrezegtetik a fakeretet. Az én fülemben szemérmetlenül hangosnak tűnik, de vajon Fisher meghallja a szomszédos ebédlőben? – Apu! Ez ő. Harry. Itt van. Apró, elmosódott alakja átvág az előszobán. – Apu! Hallottad? – kiáltja izgatottan, vékony, magas hangon. – Valaki van az ajtób an! Mit csinál majd Harry, ha meglát? Megint a mamájának nevez? Újra ugyanolyan nyitott és barátságos lesz, mint a konyhámban? Vagy megdermed, és úgy tesz, mintha idegen lennék? Hallom Fisher halk dörmögését, de nem értem, mit mond. Harry újra felbukkan az előszobában. Most sokkal lassabban, lehajtott fejjel mozog. Eltűnik ugyanarra, amerről jött. Az ajtó széléhez húzódom, hogy jobban lássam, és megpillantom a kezét a lépcsőkorláton. Felmegy. Fisher talán felküldte, hogy ne legyen útban. Csalódottan jövök rá, hogy végül valószínűleg nem tudok vele beszélni. Azután Fisher besétál az előszobába, háttal áll nekem,

termetes alakja betölti a teret. Résnyire nyitja az ajtót. Kikukucskál. Nem veszi észre, hogy a kopogás a hátsó ajtó felől érkezett. Valószínűleg aggódott, hogy valamelyik újságíró keresi. Ismerem az érzést. Amint becsukja a bejárati ajtót, újra kopogtatok az üvegen. Ezúttal hangosabban. Fisher felkapja a fejét, és hunyorogva néz felém. Már besötétedett idekint, így nem lehetek biztos benne, hogy észrevesz. – Magánterületen van! – kiált ki, és a konyha felé lépked. – Kifelé a kertemből! Ha maga is egy átkozott riporter, jobban teszi, ha elhúz, mielőtt hívom a rendőrséget. Mondtam már, nincs mit mondanom maguknak. – Dr. Fisher! – kiáltom oda.– A nevem Tessa Markham… Valószínűleg már hallott rólam. Csönd. Kinyújtja a kezét, megnyom egy kapcsolót és elönt a fényár. Mozdulatlanul a helyén marad, és egy hosszú percig egymást nézzük az üvegen keresztül. – Dr. Fisher – szólítom óvatosan. Nem látom jól az arckifejezését. Most ő áll félhomályban, és én vagyok közszemlére téve. Végül átvág a konyhán a hátsó ajtóhoz. Hátralépek, kinyitja az ajtót, meleg és régmúlt főzés illata árad kifelé. Ilyen közelről nézve újra az az érzésem, láttam már valahol. Bátortalanul rámosolygok, pedig a szívem úgy zakatol, mint egy tehervonat. – Tessa Markham – mondja, mintha tényt közölne. – Üdv. Igazán sajnálom, hogy csak így felbukkanok. A sajtó miatt nem csöngethettem be a bejárati ajtón. Nem akartam, hogy észrevegyenek. Én csak… csak azt akartam, hogy

tudja, nem raboltam el a fiát. – Összevissza fecsegek, de képtelen vagyok abbahagyni. – Kíváncsi voltam, beszélhetünke egy percre. Talán ha beengedne. Fisher csak bámul rám, mintha tébolyodott lenn ék. – Sajnálom – teszem hozzá –, de nem ismerjük egymást valahonnan? Biztos vagyok benne, hogy már láttam. És nem az újságokban, valahol máshol. – Nem – tiltakozik. – Én nem ismerem magát. – Biztos benne? – Ne jöjjön ide kérdezősködni! – mordul rám. Hátralépek, megdöbbent az arckifejezése. – Maga elvitte a fiamat – mennydörgi. – Mi a fenét keres itt, a kertemben? Hétszentség, hogy letartóztattatom. Rengeteg fájdalmat okozott nekem és Harrynek. Van fogalma róla…? – Sajnálom – szipogom döbbenten. – Nem akartam felidegesíteni, csak meg akartam magyarázni. És meg akartam tudni, mit keresett Harry az én… – Ne merészelje a szájára venni a fiam nevét! Nemrég halt meg a feleségem – kiabálja –, és akkor maga… maga elviszi a fiamat. Takarodjon innét, és ne merészeljen többé visszajönn i! Nem kell kétszer mondania. Sarkon fordulok, és visszabotorkálok a kertben, megrémít Fisher hirtelen hangulatváltása a nyugodt zavarról a perzselő haragra. Négyszer is próbálkozom, mire sikerül magam felküzdeni a fal tetejére. Miközben fölfelé mászom, attól rettegek, hogy utánam jön, visszarángat, és újra kiabál velem. Vagy még rosszabbat tesz. El sem tudom képzelni, miért gondoltam, hogy jó ötlet.

Természetes, hogy ez az ember, akinek a fia eltűnt, nem akar beszélni velem, az egyetlen gyanúsítottal. Nyilván megőrültem, amikor azt hittem, szívesen lát a házában. Tényleg ennyire ostoba vagyok? Ennyi? Megértem, hogy nem egy épelméjű ember cselekedete volt ide jönni. Már így is Harry elrablásával gyanúsítanak. És most… most mit gondolhat rólam Fisher, amikor a hátsó ajtajához lopódzom, mint egy tolvaj vagy gyilkos? Nem lett volna szabad idejönnöm. Hová tettem a józan eszemet? Lehet, hogy azért tűnik ismerősnek, mert korábban láttam Harryvel? Valami rosszat tettem? És ha igen, akkor miért nem emlékszem rá? Még mindig a fal tetején fogódzkodom. Remeg a lábam, azt hiszem, sokkot kaptam. Fisher dühe mintha fizikai sebet ejtett volna rajtam. Valahogy sikerül leugranom a falról a sötét mezőre, felszaladok a dombra, míg a tüdőm bírja szusszal. Beletelik pár percbe, míg ide-oda tántorogva megtalálom az úthoz vezető ösvényt. Visszamegyek a bérelt autóhoz, a kulcs után matatok, feltépem az ajtót, és bezuhanok az autóba. Hangos zihálásom egyenetlen és éles. Letörlöm a könnyeket az arcomról, a sokk és a félelem szétárad bennem, a kormányra hajtom a fejem. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire beindítom a motort, és a kimerültségtől zsibbadtan nekivágok a hosszú útnak London felé. Megint azon tűnődöm, mi jött rám, hogy ideElhitette jöttem. Átkozott Carly, felébresztette bennem a reményt. velem, hogy válaszokat találhatok. Nem lett volna szabad rá hallgatnom. Most, hogy idejöttem, csak rontottam a dolgokon.

Este fél nyolc körül érem el London külvárosát, de sokkal, sokkal későbbnek tűnik. Mire Barnetbe érek, újra görcsbe rándul a gyomrom a rám váró vesszőfutás gondolatára. Mi van, ha a sajtó kiszagolta, hogy Cranborne-ban jártam? Nem. Honnan tudnák? Az lehetetlen. Hacsak Fisher nem mondta el nekik, de ennek ugyanannyi az esélye, mint hogy meghívjon engem egy hosszú hétvégére. Araszolva fordulok be az utcába, megpróbálok lelkileg felkészülni az újságírók ismerős látványára, de még mindig liftezni kezd a gyomrom, amikor meglátom őket az utcán… többen vannak, mint valaha, nyüzsögnek, a falnak támaszkodva dohányoznak, beszélgetnek. És ami még ennél is rosszabb, a ház előtt kék-fehér villogóval felszerelt autó áll. Itt a rendőrség.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Úgy kilencven méterre állok meg a háztól. Egy darabig üldögélek, és megpróbálom összegyűjteni a maradék energiát arra, ami rám vár. Bárcsak összegömbölyödhetnék, és elalhatnék az autóban. Csábító gondolat, de itt a rendőrség, és rám vár. Ha nem állok elő, végül ők kapnak el. És ha valamelyik újságíró kiszúr alvás közben, egy pillanattal később mind ott lesz. Nem, bátran kell viselkednem. Visszatartom a lélegzetem, kinyitom az autó ajtaját, kilépek a jeges járdára, és a sötét, szomorú ház felé indulok, amelynek gyomos a kertje és bedeszkázták az első emeleti ablakát. Pár pillanat elteltével már észre is vesz az egyik újságíró, és mohó arckifejezéssel galoppozik felém. A többi szinte egyszerre fordul arra, akár egy kiéhezett farkascsorda, buzgó filmezésbe kezdenek, és felém kattogtatják a kameráikat. Két rendőr száll ki a rendőrautóból. Felismerem őket: Chibuzo és Marshall. Marshall mond valamit az újságíróknak. Nem hallom, de aztán felemeli a hangját. – Jól van, lépjenek hátrább! – utasítja őket. Természetesen rá odafigyelnek. Vonakodva lépnek le a járdáról, hogy átengedjenek – apró jótétemény –, de továbbra is felém kiáltozzák a kérdéseiket. Szokásomhoz híven most sem válaszolok. A jeges földre szegezem a pillantásomat, csak időnként nézek fel, hogy tájékozódjam.

– Jó estét, Tessa – köszönt Chibuzo, ahogy közelebb érek. – Szeretnénk, ha bejönne az őrsre egy kis beszélgetésre. A hideg végigkúszik a kabátom alatt, és megül a mellkasomon. – Egy kis beszélgetésre? – ismétlem magas, remegő hangon. – Tényleg elég fáradt vagyok. Van rá lehetőség, hogy inkább holnap menjek be? – Jobb szeretnénk, h a most jönn e – közli határozottan. – Le vagyok tartóztatva? – Egyelőre nem – válaszolja, de érzem a hangjában a figyelmeztetést. – Jól van – egyezem bele, és nem érzem, hogy lenne más választásom. – Ha akarja, jöhet velünk – mutat a kint parkoló, ezüstszínű BMW felé, amelynek a fényei még mindig némán villognak. Fontolóra veszem, mit szólna ehhez a sajtó. Beszállok egy jelzés nélküli rendőrautóba, és elh ajtunk. – Majd ott találkozunk – mondom inkább. Chibuzo bólint. Alig húsz perccel később újra a kihallgatószobában találom magam. Fullasztó, dohos melege ellenére a testemet átjáró hideg az ujjaim és a lábujjaim felé terjeszkedik. Marshall elindítja a hangfelvevőt, Chibuzo pedig bemondja a dátumot, a pontos időt, a jelenlévők nevét, és mindazt a hivatalos szöveget, amitől minden tízszer olyan rosszul hangzik. – Elmondaná, merre járt ma, Tessa? – kezdi, a múltkorinál

kissé kevésbé barátságos hangon, barna szemét mereven rám szegezve. Biztos, hogy tudják. Mi másért várakoztak volna a házam előtt? Fisher nyilván felhívta őket a távozásom után. Nincs más választásom, mint elmondani nekik az igazat. – Sajnálom – kezdem halkan. – Cranborne-ba utaztam. Dr. Fisherhez. Hogy elmagyarázzam. Annyi minden jelent meg a lapokban, a tudtára akartam adni, hogy nem vittem el a fiát. – James Fisher azt állítja, maga birtokháborítást követett el – vádol Chibuzo. – Én nem akartam – kezdem. – Tehát beismeri a birtokháborítást? – szól közbe. Felfortyanok a félbeszakítás miatt. – Mondtam már, hogy nem akartam. A főbejárathoz akartam menni, hogy becsöngessek, de mint nyilván tudja, a média megszállta a házához vezető utcát. Ha megláttak volna Fisher ajtaja előtt, téves következtetéseket vontak volna le, és a végtelenségig ezen csámcsogtak volna. Ezért körbementem a hátsó ajtóh oz, és inkább ott kopogtattam. – Értem – jegyzi meg Chibuzo. – Sajnálom – ismétlem, és hallom a hangomban az ingerültséget. – Tehát tisztában volt vele, hogy birtokháborítást követ el, amikor behatolt egy magánterületre? – kérdi. – Kénytelen vagyok figyelmeztetni, hogy ha újra megkísérli, letartóztatjuk zaklatás miatt. – Sajnálom – kiáltok fel, és ezúttal komolyan is gondolom. – Egyelőre – folytatja Chibuzo – csak figyelmeztetjük zaklatás

miatt. Rendőrségi távoltartási végzésben. – Átadja a dokumentumot. Rámeredek, a szavak elmosódnak a papíron, miközben Chibuzo tovább beszél. – Az áll rajta, hogy birtokháborítással és zaklatással vádoltuk. Felsorolja a jogszabályokat, és figyelmezteti, hogyha tovább folytatja ezt a viselkedést, letartóztatjuk. – Micsoda? – kérdem ostobán, nem értem, mit magyaráz. – Én nem zaklattam! – Ne aggassza túlságosan a szóhasználat – mondja kedvesen Chibuzo. – Ezeket a rendőrségi távoltartási végzéseket nem kapja meg a törvényhozás. Nem alapít hivatalos pert, inkább csak figyelmeztet a helytelen viselkedésre. Hogy ne ismétlődjön meg. Gondolom, hálásnak kellene lennem, amiért nem tartóztattak le azonnal. De még mindig zaklatott vagyok a dokumentum hivatalos formája miatt. – Miért ment ma oda valójában, Tessa? – kérdezi Chibuzo. – Már megmondtam. Tudatni akartam Fisherrel, hogy minden hazugság, ami a médiában m egjelent. – Az nem jutott eszébe, hogy erőszakos cselekménynek tűnik, ha odamegy? – hívja fel a figyelmemet Chibuzo. – Erőszakos? – hebegem. – Nem, egyáltalán nem. Ha mindenáron tudni akarja, meg akartam kérdezni, miért tartott olyan soká, mire bejelentette Harry eltűnését. Chibuzo szeme összeszűkül, Marshall egy pillanatra abbahagyja az írást, és rám néz. Észreveszem, hogy gyorsan összenéznek.

– Honnan tud erről, Tessa? – kérde zi Chibuzo. A fenébe. Nem árulhatom el neki, hogy a rendőrségről szivárogtatta ki valaki Carlynak. Csak tovább rontaná a helyzetemet. Gyorsan ki kell találnom valamit. – A házam előtt mondta az egyik riporter. – Melyik? – akarja tudni Chibuzo. – Nem tudom. Az egyik odakiáltotta, folyton ilyesmiket kiabálnak. Ellazul a tartása; úgy tűnik, elhiszi. – Magának igazán tudnia kéne, mennyire lehet hitelt adni ezeknek a bulvárhíreknek. – De Harry napokig volt szociális ellátásban, mielőtt az apja jelentkezett – makacskodom. – Miért várt Fisher olyan sokáig az eltűnés bejelentésével? Hisz ő az… Chibuzo közbevág. – Határozottan ellenezzük, hogy amatőr nyomozót játsszon. Ismerjük a tényeket, és ha valami nem stimmel, majd mi ellenőrizzük. Ha a saját kezébe veszi a dolgokat, azzal nem segít senkinek, legkevésbé saját magának. – Az én jó híremet mocskolták be – vágok vissza. – Tessa – szól közbe Marshall. – Elvitte Harryt múlt vasárnap a házába? – Micsoda? – Összeszorul a szívem. Nem tudom elhinni, hogy újra ugyanott tartunk. – Nem, nem vittem el. Hányszor kell még soha, elmondanom, hiszneka nekem? is láttam amíg megmielőtt nem találtam házban. Még csak nem – Az – mondja Chibuzo –, hogy ma Dorsetbe utazott, nem veszi jól ki magát, mindegy, mi volt az oka.

– Rendben – egyezem bele. – Tudom, hogy elszúrtam. Nem kellett volna oda mennem. De tele vagyok feszültséggel a házam előtt táborozó újságírók miatt. Én csak tisztázni akartam a nevemet. De megértettem, hibát követtem el. – Nézze – Chibuzo hangja úja megenyhül. – Mint mondtam, egyelőre csak figyelmeztetjük, és mindenkinek az a legjobb, ha távol tartja magát dr. Fishertől és a családjától. Hagyja békén azt az embert, rendben? Megteszi ezt a kedvemért, Tessa? Nem szeretnék felbukkanni a házánál, hogy letartóztassam. – Remek – mondom halkan, és máris úgy érzem magam, mint egy bűnöző. – Jól van. – Lezárja a kihallgatást, és feláll. Marshall is csatlakozik hozzá, közli, hogy szabadon távozhatom. A házam előtt uralkodó zűrzavar ellenére alig várom, hogy végre otthon legyek. A mai nap végtelenül hosszúnak tűnt. Robotpilóta üzemmódban vezetek hazáig,Most közben rendőrséget átkozom, amiért így felbukkantak. miattukaa sajtó felismeri a bérelt autót. Látni fogják, amikor megérkezem. Egészen biztosan lerohannak, míg a ház felé tartok. Gyászos vigyorral kapcsolom fel a fényszórót, hogy kicsinyes bosszúként elvakítsam őket. Nem élvezhetem soká az apró győzelmet, hamarosan az autó köré gyűlnek, akár a varjak. Kivágom az ajtót, és titokban remélem, valamelyiket képen találom vagy még jobb, ha tökön. De ennél több eszük van, és épp idejében húzódnak h átra. – Mit akart a rendőrség, Tessa?

– Bajba került? – Elmondaná, h ol járt egész nap? Leszegett fejjel elszáguldok mellettük, megpróbálom kizárni a kiáltozásukat. Nyilván hamarosan feladják, és valaki mást fognak nyaggatni. Hát nem látják, hogy ez a sztori halott? Vége. Befejeződött. Úgy érzem, most már tényleg nincs tovább. Soha nem tudom meg, hogy került Harry a házamba. Egyike lesz azoknak a rejtélyeknek, amelyekkel együtt kell élnem. Bemegyek a kapun, a bejárati ajtóhoz, alig várom, hogy végre odabent legyek, leüljek, és rendezzem a gondolataimat. Bezárom magam mögött az ajtót, egy pillanatra nekidőlök, hallgatom a fülemben a vér zúgását. Olyan nedves és hideg a ház, mint egy jégszekrény, az előszobavillany sem vidít fel. Nyilván reggel égve felejtettem. Besétálok a konyhába. Mintha hetek teltek volna el, amióta elmentem. Alig hiszem, hogy csak ma reggel történt. Egész héten gonosz tréfát űz velem az idő. Csupán öt nap telt el, amióta Harry felbukkant nálam, és a feje tetejére állt az életem, de mintha hónapokkal ezelőtt lett volna. Tompa puffanást hallok föntről. Mi a fene volt ez? Hegyezem a fülemet. Hangokat hallok föntről… betörők? Nem lehet. Senki sem annyira őrült, hogy a tömeg orra előtt betörjön hozzám. Remegő gyomorral hallom egy ajtó nyikorgását, majd a lépteket a lépcsőpihenőn . Akárkik azok, min djárt lejönn ek a lépcsőn.

HUSZADIK

FEJEZET

Talán Scott az. De akkor kivel beszél? Biztos nem Ellie-vel. Átkozottul remélem, hogy nem hozta a házamba. Arra az esetre, ha esetleg betörő, óvatosan kihúzom az evőeszközös fiókot, és kiveszek egy szeletelőkést. Meglehetősen tompa, de azért így is lehet vele kárt okozni. – Szia – hallom a lépcső felől a női hangot. Az én lépcsőm felől. – Tessa, te vagy az? Felismerem a rekedt hangját. De ő nem jöhetett be az otthonomba az engedélyem nélkül. Biztosan nem. Nem merészelne. – Carly? – kiáltom, végigtrappolok az előszobán, és meglátom, amint a lépcsőről bámul le rám. – Szia, Tessa – mosolyog határtalan pimaszsággal. – Mi a fenét keresel a házamban? – kiáltom. – Ne dühöngj, Tessa. Meglepi. – Tesz még néhány lépést a lépcsősor közepéig. Én még mindig a lépcső aljáról bámulok fel rá. – Már elég meglepetés ért az egész hátralévő életemre – vágok vissza. – És válaszolj a kérdésemre. Mit csinálsz itt? És kivel beszéltél? Hangokat hallottam. – Bízz bennem – válaszol. – Örülni fogsz neki, ígérem. Pillanatnyilag annyira dühös vagyok, hogy legszívesebben lelökném a lépcsőn, és kirugdosnám az utcára. Felé masírozok a lépcsőn.

– Az egy kés? – hátrál Carly. Rájövök, hogy még mindig a szeletelőkést markolom, és felé lóbálom. – Azt hittem, betörő vagy. – Leejtem a kezem, és magam mellett lógatom a kést. – Ó, rendben. – Visszahátrál a lépcsőpihenőre. – Nos, mint látod, nem vagyok betörő. – Hm – válaszolom. – Hogy jutottál be? – Szerettem volna valami jót tenn i érted. – Válaszolj a kérdésemre, Carly. Hogy jutottál be? Motyog valamit az orra alatt. – Tessék? – A kulcs a cserép alatt – mormogja. – Hogy merészeled? – kiáltom. Scott ostoba módon beszámolt arról a kulcsról Carlynak, amikor még jóban voltunk, és amikor nyaralni mentünk beleegyezett, hogy átjön, és megöntözi a növényeket. És én – még ostobábban – nem tettem el onnan, amikor Scott elköltözött. El is feledkeztem róla. – Visszatetted a cserép alá? – kérdezem. Szégyenlős pillantást vet rám, így felé nyújtom a tenyeremet. – Biztos? – kérdi, felvonja a szemöldökét, és félrebillenti a fejét. – Talán hasznos lenne, ha nálam maradna, hátha egyszer véletlenül kizárod magad. Haragos tekintetet vetek rá, és feljebb emelem a kinyújtott tenyeremet. – Jól van na, rendben. – Előhúzza a kulcsot a zsebéből, és a tenyerembe pottyantja. – Nézd, Carly, sajnálom, de nem vagyok abban a

hangulatban, amikor bármilyen meglepetést képes lennék értékelni. Újabb szar napot éltem át a szar napok hosszú sorában, és az estém még annál is szarabbra sikeredett. Semmit sem akarok, csak lefeküdni, olvasni, és közben teát kortyolgatni, ha ez nem túl nagy kérés. Szóval kérlek, fogd a meglepetésedet, és menj el. Átkozott mázlid van, hogy nem hívom a rendőrséget. – Kicsit túldramatizálod – veti a szememre. – Csak bízz bennem. Tetszeni fog. Bízni benne? Ez egy vicc. Az összes akaraterőmre szükségem van, hogy ne üvöltsek vele. Hogy lehet ennyire vastag bőr a pofáján? Még elnézést sem kért, amiért bejött. Nem érti, mennyire helytelen, h ogy itt van? – Tehát – kezdi –, az öcsém, Vince építési vállalkozó. Megkértem, hogy jöjjön, és javítsa meg az ablakodat. Íme… – Kitárja a hálószoba ajtaját, és a szemem elé tárul egy húszas évei elején járó, ápolatlan fickó az ágyam mellett, aki egy piszkos, festékfoltos leplen áll, és hatalmas szerszámostáskában kotorászik. Felnéz, és felém bólint. Rábámulok, észreveszem, hogy már eltávolította az ablakról a farostlemezt, és a falnak támasztotta. A függönyt lebegteti a szobába áramló fagyos szél. Annyira elképedek, hogy nem jut semmi az eszembe, a torkomra forr a szó. Dühös vagyok Carlyra, amiért azt feltételezi, teljesen rendjén való, hogy az öccsével együtt bejön a házamba a távollétemben. De hiába szeretném, nem kiabálhatok vele, mert állítólag azért van itt, hogy szívességet tegyen nekem, bár meglehetősen gyanús az indítéka. Remélem,

nem szaglászott. Összehúzom a szemem, azon tűnődöm, miben mesterkedik. Nem hiszem, hogy csak kedveskedni akar. – Nem szedlek rá – jegyzi meg, mintha a gondolataimban olvasna. – Csak segíteni szeretnék. – Meg kellett volna kérdezned – morgolódom. – Akartalak, de nem voltál itt – mentegetőzik. – És Vince csak most ér rá megcsinálni. Láttam, hogy visszajöttél, beszéltél a rendőrökkel, aztán újra elmentél. Nézd, gondoltam, a sok pocsék dolog után, amin keresztülmentél, rád férne egy kis lazítás. Ha most kirúgom, hálátlan libának fogok tűnni. – De még árajánlatot sem kaptam – tiltakozom. – Mennyibe kerül ez nekem? – Vince nem kér pénzt érte. A jelenlegi anyagi helyzetemben egy ilyen ajánlatra nem húzhatom az orromat. Másrészt viszont, tényleg meglennék nélküle, hogy bárki megzavarja az estémet. – Meddig tart ez? – Vince? – néz Carly kérdőn az öccsére. – Legfeljebb fél óra – válaszolja a fiú fel sem nézve. – Akkor jó – könnyebbülök meg. – Köszönöm. – Ez nem jelenti, hogy megbízom Carlyban, de ha az öccse megjavítja az ablakot, akkor legalább nem tódul be a fagyos sarki szél, és újra alhatok a hálószobában. Teszek néhány lépést a lépcsőpihenőn a szárítószekrény felé,a megnyomom a központi fűtés kapcsolóját, és várom, hogy bojler nagy morajjal és lobbanással begyulladjon. Soká fog tartani, mire a ház felmelegszik, így visszacsoszogok a hálóba –

ahol Vince épp kiszedi az üvegszilánkokat az ablakkeretből –, és kiveszek egy bolyhos pulóvert a komódból. Leveszem a kabátot, felhúzom a pulóvert a már rajtam lévő három rétegre, és a vállamra terítem a kabátot. Nem először gondolkodom el rajta, miért nem tudok egyedül maradni. Csak egyetlen napra. – Gondolja, hogy kaphatnék egy csésze teát? – kérdi Vince bizakodva. A szememet forgatom. – Majd én megcsinálom – ajánlkozik Carly. Nem veszek róla tudomást. – Rendben. Hogy issza? – Tejjel, két cukorral. Lerobogok a lépcsőn, be a konyhába. Carly utánam. Mit keres még itt? Itt akar maradni, amíg az öccse be nem fejezi? Nem tudom, miért kellene neki is itt lennie, de faragatlanság lenne megkérni, hogy távozzon. Elvégre szívességet tesz nekem. Habár, ha szőrszálhasogató akarnék lenni, az egész sajtómizériáról elsősorban ő tehet, tehát valójában az ablakom megcsináltatása a legkevesebb, amit megtehet. – Bocs, hogy kicsit nyers voltam reggel – mentegetődzik, miközben felteszem a teáskannát. – Csak annyira számítottam rá, hogy beszélsz Floresszal. Hogy rájössz, mit tud. – Hát igen, én próbáltam, de azon kívül, hogy rá töröm az ajtót, nem sok mindent tehettem. – Persze, felfogtam – válaszolja. – És itt az én életemről van szó.– Kissé méltatlankodom, amiért titokban azt képzeli, hogy kudarcot vallottam. – Nem mintha nem akartam volna beszélni a nővel. Arra gondolok, ha

van valaki, aki tudni akarja, mi folyik itt, hát az én vagyok. Mind a ketten hosszan hallgatunk. Kiveszem a konyhaszekrényből az utolsó három tiszta bögrét. – Teát? – kérdezem, és titokban remélem, hogy nem kér, és elmegy. – Kérek. Tej és cukor nélkül. – Egy darabig nem mond semmi mást, ami egy olyan rámenős személynek, min t Carly, hatalmas önuralmába kerülhet. Nyilván ez az új stratégiája – megpróbál kedves és nem újságírós lenni. Kétlem, hogy túl soká bírná. Elkészülök a teával, az egyiket felviszem Vince-nek, aztán visszajövök a konyhába. – Remélem, nem kerültél bajba, amiért meglátogattad Florest – jegyzi meg Carly, amikor visszaérek. – Nem, miért kerültem volna? Ó, a rendőrautóra gondolsz a ház előtt. – Arra gondoltam, Flores esetleg feljelentett – teszi hozzá Carly. – Nem, valami másról akart velem beszélni a rendőrség. Csupán egy jelentéktelen dolgot akartak ellenőrizni. – Nem mondhatom el neki, hogy Fishernél jártam. Ha megteszem, valószínűleg azonnal a hírekben landol. – Miféle jelentéktelen dolgot? – kíváncsiskodik Carly. – Semmit. Ők csak… ööö… tisztázni akartak valamit a legutóbbi vallomásomban. – Iszom egy korty teát, és azon töröm a fejem, h ogyan válthatnék témát. – Miért hallgattál el ennyire? – faggat Carly. – Van ennek valami köze Fisherhez? – Mereven bámul rám, én pedig a bögrémre szegezem a pillantásomat, és reménykedem, hogy

nem képes a gondolatolvasásra. – Csak nem… – Fészkelődni kezdek. Soha nem volt jó pókerarcom. – Megtetted, ugye? – Sajnálom, nem tudom, miről… – Elutaztál, hogy találkozz vele? Ott voltál? Ó, ismerd már be, Tessa! Ezért vagy bérelt autóval. Elutaztál Fisherhez, ugye? – Elvigyorodik, előrehajol, zöld macskaszeme villog. Nem válaszolok. Lángol az arcom, fészkelődöm. Rájött. Nem. Nem tudja biztosan. Csak tartanom kell a számat, és nem szabad elmondanom neki, hol jártam. Nem, ha nem akarom, hogy még jobban felfújják ezt a médiacirkuszt. A konyha csendje megkímél a fentről felhangzó kaparászástól és koppanásoktól. – Tudod, mit, Carly, én tényleg nagyon fáradt vagyok. Meddig lesz még az öcséd odafent? – Már nem túl soká – válaszolja. – De ugyan már, Tessa, ha beszéltél Fisherrel, áruld el, mit mondott. – Nyilván lángvörös az arcom, és úgy ég, hogy a központi fűtésre már nincs is szükség. – Oké, mi lenne, ha bizalmasan elmesélnéd? – próbálkozik. Őszintén szólva nem hinném, hogy bármi is bizalmas információ maradhat Carly Dean esetében. Összeszorítom a szám, és nem válaszolok. Ha kikottyantom, újra elárul, és búcsút inthetek az esélynek, hogy a sajtó elvonul. Még rosszabb lesz, mint most. Hogy szabadulhatnék meg ettől a könyörtelen nőszemélytől?

HUSZONEGYEDIK FEJEZET – Nézd – komolyodik el Carly –, csak áruld el. Elmentél ma Fisherhez? Esküszöm, nem írom meg, amíg nincs bizonyíték rá, hogy miben mesterkedik, de el kell mondanod, különben nem tudok segíteni. Igaza van? Tud nekem segíteni? Nem sikerült információhoz jutnom. Talán ellenség helyett lehetne a szövetségesem. Talán. – Oké – bólint, mintha valamilyen belső egyezségre jutott volna saját magával. – Mi lenne, ha elmondanád, amit tudsz, de nem írnám meg, amíg nincs meg a teljes sztori. Vajon meg akarok bízni benne valaha is? Valószínűleg nem. Carly felsóhajt. – És ha a megjelentetés előtt megmutatnám, amit írtam? – Mennyit kaszálsz egy ilyen sztorin? – hirtelen rám tör a kíváncsiság. Kárörvendőn elmosolyodik, mire azonnal ingerült leszek. – Kaphatsz belőle százalékot, ha ezt akarod – ajánlja. – Nekem nem kell a pénzed! – prüszkölöm, és felpattanok. Lefagy az arcáról a gúnyos mosoly, tenyérrel felfelé kinyújtja a kezét, de hiába próbál kiengesztelni. Elfordulok tőle, megragadom a pultot, és elszámolok tízig. Hogy képes ez a nő minden egyes alkalommal kihozni a sodromból, ahányszor csak ránézek? – Sajnálom – próbál lecsillapítani. – Ne haragudj. Tudom, hogy neked nem a pénz a fontos, Tessa. És talán nem hiszed el,

de nekem sem az egyetlen hajtóerőm. Nos, jó, talán ez a legfontosabb, mert ha nem állok elő záros határidőn belül egy ütős sztorival, akkor elveszítem a házamat, de szeretnék neked segíteni, hogy válaszokat találj. Szeretném, ha tudnád, ha bármit kihozok belőle, te is megkapod a részedet. – Lehet, hogy elveszíted a házadat? – Újra felé fordulok. – Hát igen, a szabadúszás szépségei. A mélységek és a magasságok. – Sajnálattal hallom, Carly. Nyilván nem akarom, hogy elveszítsd az otthonodat. Épp csak… azt szeretném, ha nem lennél ennyire… – elhallgatok, nem akarom befejezni a mondatot, mert csak olyan szavak jutnak eszembe, mint „könyörtelen”, „pénzsóvár” és „szívtelen”. – Tudom, hogy néha olyan vagyok, mint elefánt a porcelánboltban – gyakorol önkritikát. – De ez vagyok én, és pont ettől vagyok jó a munkámban. Az anyám ezt úgy nevezi, hogy eltökélt vagyok. – Így is lehet mondani – mosolygok kelletlenül. – Oké, Tessa, akkor mit szólsz eh hez… A fejemet csóválom az állhatatosságán. – Bocs, de ez így nem jó, Carly. Elegem van. Le kell feküdnöm, neked pedig el kell menned. – Kérlek, gyere, és ülj vissza. Hallgasd meg az utolsó ajánlatomat. Ha nem tetszik, békén hagylak, és többé nem nyaggatlak. Még tejért sem jövök át, ha nálam elfogyna. – Ezt vehetem ígéretnek? – motyogom. – Igen, isten engem úgy segéljen. – Az üres szék felé int, és én óvatosan visszaülök. – Tehát – kezdi –, én úgy látom, Fisher

titkol valamit. Ha beszéltél vele, valószínűleg többet tudsz, mint én. De segíthetek neked mélyebbre ásni, és rájönni, hogyan került a fia a házadba. Ha együttműködünk, nagyobb eséllyel deríthetjük fel az igazságot. Igaz, hogy én a karrierem érdekében csinálom, de… attól még kedvellek is – függetlenül attól, hogy mit gondolsz rólam –, ráadásul ki nem állhatom, amikor valaki megússza szárazon. Márpedig szerintem Fisher most épp ezt teszi, és szerintem te is. Hátradől a széken, és összefonja az ujjait. – Tehát, ehhez mit szólsz: mindent megosztunk egymással, amit megtudunk. Megígérem, hogy nem adom el a sztorit, amíg meg nem tudunk mindent, amit tudni lehet. Elolvashatod az írásomat, és megvétózhatod, ami nem tetszik. De exkluzív sztorit akarok, tehát nem mondhatod el másnak. Magamba szívom a szavait, és megforgatom az agyamban, mint valami érmét, amit méricskélek. Ha nem tetszik, amit mond, akkor ugyanott leszek, ahonnan elindultam. Elakadtam. Nem tudok semmit. Elfogadom, hogy soha nem tudom meg, mi történt Harryvel. Ha viszont elfogadom az ajánlatát, azzal a kezébe teszem a sorsomat, és csak remélhetem, hogy állja a szavát, és nem árul el abban a pillanatban, ahogy bevallom, hogy elmentem Fisherhez. Rájöttem, csak trükk volt, hogy idejött megjavítani az ablakot, hogy bejusson, és a bizalmamba avassam. Vagy lehetőség, hogy körülszaglásszon, míg ne voltam itt. De hogy juthatnék másképp válaszokhoz? A rohadt életbe, akár el is mondhatnám neki. Hiszen szükségem van a segítségére. – Rendben – egyezem bele. – De azt akarom, hogy foglaljuk

írásba. Kérdő pillantást vet rám. – Az ajánlatodat, amelyet épp most fejtettél ki. Foglald írásba, és írd alá. – Odasétálok a kacatos fiókhoz, kiveszek egy régi vázlattömböt és egy golyóstollat, és elé csúsztatom az asztalon. – Nem biztos, hogy tanúk nélkül érvényes – hívja fel a figyelmemet. – Írd csak le, szignáld, és írd oda nyomtatott betűkkel a nevedet és a dátumot – kérem. – Nekem elég ennyi. A konyhában járkálok fel-alá, amíg leírja a megegyezésünket, és aláírja. Elveszem tőle a vázlattömböt, végigolvasom, aztán én is az övé alá írom a nevemet. – Akkor – szólal meg. – Rendben vagyunk? Bólintok, és újra leülök, Carly pedig előhúz a táskájából egy kis méretű jegyzetfüzetet és egy ceruzát. – Igazad van – kezdem. – Elmentem James Fisherhez. – Le vagyok nyűgözve – fújja ki a levegőt. – Mégiscsak vagány csaj vagy. – Szinte hallom, ahogy kattognak az agyában a fogaskerekek. Van a számomra egy használható sztorija? atalmas lökést ad majd ez a pályafutásomnak? Sokat keresek vele? – Tehát elmentél hozzá – folytatja. – És ő beszélt veled.

– Inkább kiabált velem, aztán majdnem letartóztattak – elhúzom a számat az emlék hatására. – Mondd el pontosan, mi történt – kéri. Részletesen elmondom az utamat Cranborne-ba. Hogy mentem Fisher házának háta mögé, és kopogtattam az ajtaján. Elmesélem, mit mondtam neki, és hogy kiabált velem. Nem

teszek említést Harryről az előszobában. Nem tartozik a tárgyhoz, és valahogy kellemetlenül érzem magam emiatt. Carly lelkesen bólogat és hümmög, miközben én felidézem a nap eseményeit egészen a rendőrségi látogatásig. Azzal fejezem be, hogy hivatalos rendőrségi felszólítást kaptam, hogy tartsam maga távol Cranborne-tól, ha nem akarom, hogy letartóztassanak. Carly a homlokát ráncolja. – Valami baj van? – kérdezem. – Ööö, ez mi nden? – kérdezi. – Hogy érted ezt? – Nos, gyakorlatilag épp most mondtad el, hogy bementél Fisher birtokára, és ő azt mon dta, kopj le. Bólintok. – Igen, mert ez történt. – Azt hittem, beszéltél vele, és mondott neked valami érdekeset. Semmivel sem vagyunk előrébb, mint voltunk. – De ez azt bizonyítja, hogy tényleg rejteget valamit, nem? Azért viselkedett velem olyan erőszakosan. – Nem, Tessa. Csak azt tette, amit bárki más tett volna, ha egy idegen, akit mellesleg a gyereke elrablásával vádolnak, este felbukkan a hátsó kertjében, és az ajtót döngeti. – Remek – csattanok fel. – Tudni akartad, mi történt, én pedig elmondtam.  

– Kösz a és nagy semmit – motyogja, jegyzetfüzetet a ceruzát a táskájába, és feláll. visszateszi a Istenem, de szívesen felképelném! – Te jöttél ide hívatlanul, Carly. Te vagy az, aki követeli, hogy

osszam meg vele az életemet. Úgyhogy ne legyél mérges, ha nem azt mondom, amit hallani szeretnél. Forgatja a szemét, és távozni készül. De bármennyire dühös és felháborodott vagyok, eszembe jut még valami. Valami, amit valóban meg kéne osztanom vele. – Várj csak, várj egy percet! Van még valami, amit elfelejtettem említeni. Visszafordul, és rám néz, mint aki beletörődött, hogy amit mondani fogok, ugyanolyan kiábrándító lesz. – Erről korábban nem beszéltem – kezdem –, de… nos… valaki követett engem. Carly szeme összeszűkül. Újra előveszi a noteszát. – Nem újságíró vagy hasonló népség – teszem hozzá. – Egy nő. Néhányszor észrevettem, amikor engem figyelt az utcán, amikor bevásároltam vagy mentem valahová. Nem tudtam, ki az, és valahányszor megpróbáltam szembenézni vele, kicsúszott a kezem közül. Mintha félt volna tőlem. Szóval, amikor ma délelőtt felkerestem Fisher házvezetőnőjét, észrevettem, hogy a lakása ablakából néz le rám. És, nos, ő az. – Fisher házvezetőnője követett téged? Bólintok. – Oké, ez már valami, Tess. Mondd el, mikor és hol láttad. Részletesen elmesélem, mikor és hol láttam a nőt. – Lehet, hogy máskor is követett, de ezek voltak azok az alkalmak, amikor észrevettem. Van valami ötleted, hogy miért? – Nincs. – Carly a ceruza végét rágcsálja. – Talán tőle kéne megkérdeznünk, mármint F ishertől. – Már próbáltam – vetem el az ötletet. – És nem sikerült

valami jól. Carly nem válaszol. – Akkor most mi legyen? – kérdezem, és idegesen várom a választ. – Átkozottul bosszantó, de ezen a hétvégén elfoglalt vagyok – kezdi –, ám hétfőn reggel az lesz az első dolgom, hogy kérdőre vonom Florest, meglátjuk, szóra tudom-e bírni. Erősen kételkedem benne. Úgy hangzik, mintha rettegne valamitől. Ha vele nem lesz szerencsém, lemegyek Cranborne-ba, és beszélek Fisherrel. A megérzésem azt súgja, a házvezetőnő tőle fél. Felteszek neki néhány fontos kérdést. – Sok szerencsét – mondom. – Nem nyit ajtót újságíróknak. – Emiatt ne izgasd magad, majd elérem valahogy, hogy szóba álljon velem. – Mégis hogyan? – A részleteket majd kitalálom – biztat, és a szája elszánt vonallá szűkül.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Fél tizenegy van, mire Carly és az öccse elmegy. Egy húszfontos csekket akarok adni Vince-nek, mert bűntudatom van, amiért a nővére belerángatta ebbe a segítő projektbe. De Carly arra kér, hogy tartsam meg. Gondolom, abban reménykedik, hogy egy vagon pénzt keres a katasztrofális életemmel. Még mindig nem bízom benne, de legalább aláírta a dokumentumot, hogy nem jelentet meg semmit az engedélyem nélkül. Tulajdonképpen belefáradtam az egészbe, és hiába vagyok halálosan kimerült, alig várom, hogy holnap dolgozni menjek, és egy kicsit visszatérjek a normális életbe. Egy kis szünet ebben az őrült, párhuzamos univerzumban, amelyben létezem. A szabadnapom aligha volt olyan pihentető, amilyet reméltem. Talán egy jó mély éjszakai alvás rendbe tesz. Átöltözöm a bolyhos, rózsaszín pizsamámba, és felvidít a tény, hogy a szobám most már sokkal csendesebb. Melegebb van, és kevésbé emlékeztet egy bedeszkázott diákalbérletre, mint pár órával ezelőtt. Bebújok a takaró alá, beállítom az ébresztőórát, eloltom az éjjeli lámpát. Oldalra fordulok, és behunyom a szemem. Csönd van. Csak a szívverésemet és az egyenetlen légzésemet hallom. Be. Ki. Be. Ki. Időnként sziszeg és gurgulázik a fűtőtest. A távolból behallatszik egy autó motorja. El akarok aludni, de az agyam ragacsos massza, akár egy rágógumi. Túl sok gondolat cikázik benne céltalanul: a házvezetőnő, Carly, a rendőrség…

De van egy, amely mindig előtérbe tolakszik, mégpedig a kérdés, hogy honnan ismerem dr. Fishert. Ismerem egyáltalán? Vagy csak túl sokszor fordult elő a képe az újságokban és a hírekben, és ezért gondolom? Soha nem fogok elaludni, ugye? Lelököm magamról a takarót, az éjjeli lámpa kapcsolója után tapogatódzom, felkapcsolom, és a hirtelen támadt fénytől grimaszolok. Megkeresem a mobilt, felrázom a fejem mögött a párnát, megnyitom a Google-t. Beütöm a Dr. James Fisher nevet, aztán Cranborne-t.

Az

eredmény

megjelenik

a

képernyőn.

Valamennyi

közzététel e heti. És mindegyik a fia eltűnéséről szól. A legtöbb írás az én nevemet is megemlíti – szinte mindegyik sértő. A fogamat összeszorítva gördítem le, tudom, hogy nem teszek jót magamnak az ilyen szörnyűségek olvasgatásával: yermekrabló… mentális problémák… két halott gyerek. Nagy levegőt veszek, és egy pillanatra leveszem a szemem a képernyőről. Nem az ilyen piszkos pletykákat keresem, Fisher múltja érdekel. Hol lakott és dolgozott korábban. Kitörlöm a Cranborne keresőszót, és újra próbálkozom a kereséssel. Újra csak kénytelen vagyok legördíteni az aktuális híreket. Végül rábukkanok egy újságcikkre 2012-ből. Fishert több orvossal együtt említik… de vajon ez az én Fisherem? Nincs róla fénykép. A cikk a magánszülészet biztosításának áremelkedéséről szól. Végigfutok a cikken, míg rá nem találok egy róla szóló bekezdésre. Dr. James Fisher, az ország egyik legtapasztaltabb szülésze kifejtette, hogy a biztosítási díjak emelkedése miatt az elmúlt

három év alatt hétezer fontra emelkedtek, vagyis majdnem megduplázódtak a költségei. – Ha a biztosítási díj emelkedik, emelkednek a költségek is – magyarázza dr. Fisher, akinek körülbelül százhúsz magánpáciense van évente. – Tény, hogy ez visszavetheti a magánintézményekben történő szülések számát az Egyesült Királyságban. Sajnos semmit nem tehetek az emelkedő költségek ellen. Ehelyett inkább Londonon kívül indítok új praxist, hogy megnyirbáljam az improduktív költségeket, és remélhetőleg ezt a megtakarítást érvényesíteni tudom a kliensek honoráriumában is. Átfutom a cikk további részét is, de nem esik több szó Fisherről, és n em említik a kórház nevét, ahol dolgozik. A következő tíz percben a többi keresési eredményt is átfutom. Semmi sem utal rá, hogy Harry apja ugyanaz az orvos, aki az első cikkben nyilatkozott. Az egyik eredmény feldob egy „Ismerje meg a csapatot” oldalt a dorseti Wimborne Szülészeti Klinikán, annak az embernek a fényképével, akivel Cranborneban találkoztam. Nyilván ez a jelenlegi munkahelye. A fénykép – egy céges portré – a rövid szakmai életrajz bal felső sarkában díszeleg. 1992-ben szerezte meg a képesítését, több mint tízéves szülészorvosi tapasztalata van, jelenleg Wimborne-ban szülésznőgyógyász szakorvos…

TehátFisher most egyaránt már tudom, hogy a londoni ésEnnyi a wimborne-i James szülész-nőgyógyász. egybeesés nem lehet véletlen; kétségtelenül ugyanarról a személyről van szó, ugye? Folytatom a találatok átnézését.

A szemem épp kezd elnehezülni, amikor az egyik cikkben – egy kórházi havi hírlevélben – felbukkan egy név: James Fisher szakorvos, aki korábban a Parkfield Kórházban praktizált, elhagyja a Balmoral Klinika orvosi csapatát, hogy saját praxist kezdjen Dorsetben.

Ez az! Megvan a kapcsolat: a Balmoral Klinika. Jeges borzongás fut át a testemen. Tehát ezért volt olyan ismerős. Fájdalmasan összeszorul a szívem, min tha egy húrt pendítette k volna meg benne. James Fisher azon a klinikán praktizált, ahol a gyermekeim születtek. A szüleim halála után rám maradt némi örökség. A nagy részét elvitte a házunkra kifizetett foglaló, de Scott meggyőzött, hogy a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat igénybevétele helyett a megmaradt összeget költsük egy magánkórházra, ahol megszülhetem az ikreket. A kedvenc focistája felesége nyilván a Balmoralban, ezen a puccos londoni magánklinikán szült, és Scott úgy gondolta, nekem is ezt kéne tennem. Meg kell hagyni, a szülésznők aranyosak voltak, és a hely inkább egy elegáns és otthonos szállodára hasonlított, de én tényleg nem láttam értelmét, hogy ennyi pénzt pazaroljunk erre, amikor ingyen is szülhettem volna egy tökéletesen megfelelő kórházban. Végül az ötcsillagos ellátás ellenére a puccos klinika nem tudta megelőzni a kislányom halálát. Elsőként Sam látta meg a napvilágot, aztán Lily. Sammel minden rendben ment, de Lily a születése után fél órával már halott volt. Meg sem ölelhettem, amíg életben volt. A zárójelentés szerint a nyakára tekeredett köldökzsinór oxigénhiányt okozott, és a vérellátás hiányát. Ikerterhesség

esetén kétségtelenül gyakran lép fel hasonló köldökzsinórprobléma, de csak kevés baba hal bele. Gyakran gondolok arra, nem kellett volna-e tovább kérdezősködnünk, és boncolást vagy szakértői vizsgálatot kérnünk. De akkoriban Scott és én nagyon össze voltunk zavarodva, és nem gondolkodtunk józanul. Örültünk, hogy legalább Sam egészségesen megszületett, és le voltunk sújtva Lily elvesztése miatt. Emlékszem, a karomban tartottam Samet, amikor közölték, hogy Lily nem élte túl. Egy fiú és egy lány, mondogattam magamban újra meg újra, mint valami mantrát. Egy fiú és egy lány. Nem akartuk előre megtudni a gyerekek nemét, azt akartuk, hogy meglepetés legyen. Samnek fekete haja volt, mint Scottnak, Lily pedig szőke volt, mint én. Látom őt a lelki szememmel. Megjelenik a képzeletemben a tökéletes, pici test, a tíz apró, rózsaszínű ujjacska és tíz lábujjacska, a miniatűr, kagyló formájú fülecske, a szinte áttetsző bőre. És a végleges, mélységes mozdulatlansága. Hunyorogva elhessegetem a képet, cikáznak a gondolataim, képek villannak fel, az egész testem remeg. Mit jelent ez az új információ valójában? Jelentenie kell valamit. Valami fontosat… Mi van, ha… ha Fisher volt a szakorvos, aki világra hozta a babáimat? A fogadott orvosunk – dr. Friedland – gyomor-bél hurutban szenvedett a szülés időpontjában, így nem tudott ott lenni. Nem emlékszem az ügyeletes orvos nevére. Csak rövid ideig volt jelen, aztán el is tűnt, és a szülésznő gondjaira bízott minket Scott-tal. Lehet, hogy Fisher volt az?

Elkeseredetten felsóhajtok. Miért nem emlékszem? Van egy módja, hogy kiderítsem. Felidézem Sam egészségügyi könyvecskéjét – az egészségi bejegyzéseket, amelyek rögzítik a fejlődése mérföldköveit. Biztos, hogy a szülést levezető stábtagok neve is ott van, nem? Kiugrom az ágyból, bedugom a lábam az ósdi, lepukkadt papucsba, és még mindig a telefont szorongatva lemegyek, folyamatosan azon jár a fejem, mit jelenthet mindez. Átslattyogok az előszobán, bemegyek az étkezőbe, amely valaha egyúttal az irodám is volt. Felkapcsolom a csillárt – extravagáns darab még abból az időből, amikor törődtem a lakberendezéssel. A szoba gyenge, homályos fénybe borul, minden csupa árnyék. Felnézek, látom, hogy az öt villanykörtéből csak egyetlenegy ég. Az íróasztalomhoz sietek – egy piszkosfehér falemezhez –, és lekuporodva kihúzom az alá rakott iratszekrény legalsó fiókját. Sam papírjai egy vékony mappában vannak elkülönítve. A mappának az évek során egyre vastagabbnak kellett volna lennie, ehelyett ugyanolyan fájdalmasan lapos maradt. Lily mappája még annál is vékonyabb. Végighúzom az ujjamat az ábécésorrendbe rakott iratgyűjtők tetején, a P és R után következő S-t keresve. Legnagyobb bosszúságomra Sam dossziéja nincs ott. Talán valaki rossz helyre tette. Megfájdul a térdem a guggolástól, törökülésben elhelyezkedem a huzatos fapadlón, és alaposan végignézem az alsó fiók tartalmát, aztán a felső fiókét is. Még mindig nem találom Sam dossziéját, sem Lilyét. Még egyszer ellenőrzöm. Semmi. Kihúzom a fiókokat, megnézem a könyvespolcokat.

Kihúzom az iratszekrényt az asztal alól. Számtalan koszos papír szorult mögé, de egyik sem Samé. Nincs meg az egészségügyi könyvecskéje. Talán Scott máshová tette. Csak nem vitte magával, igaz? Ez nem olyasmi, ami őt érdekelné. Nem az erőssége az adminisztráció. Megkeresem a számát, és felhívom. Hat csengés után hangpostára kapcsol. Újra hívom. Megint a hangposta jelentkezik. Az órámra nézek. 23.40. Késő van, de azért nem rettenetesen. Jól van, talán mégis. De a fenébe, ez fontos. Újra hívom. – Remélem, jó okod van erre, Tessa. – Rekedt a hangja, mint aki épp most kelt fel. – Sajnálom, Scott. Tudom, hogy nagyon késő van. Nem jön válasz, csak a zavart hallgatás rezgéseit közvetítik a rádióhullámok. – Tudod, hol van Sam egészségügyi könyve? – kérdezem. – A micsodája? – Tudod. Az egészségügyi könyve, a fejlődési lépéseivel. – Nem tudom. Nem várhattál volna ezzel holnap reggelig? – Az iratszekrényben kellene lennie, az összes többi irattal együtt – panaszkodom. A vonal túloldaláról ismét hallgatás a válasz. – Scott? Itt vagy még? – Nézd, Tessa, ne légy dühös, de elhoztam Sam és Lily mappáját. – Mit csináltál? – Letérdelek, és a sarkamra ülök. – De miért? Ugyanannyira az enyém is, mint a tiéd. – Tudom, de aggódtam miattad. Amikor elveszítettük Samet,

a képek és iratok megszállottja lettél. Órákat töltöttél a nézegetésükkel, folyton a gyerekek adatait bújtad, és közben magadban beszéltél. – Azért ennyire nem voltam szörnyű állapotban. Különben is, megvigasztalt, amikor róluk olvastam. – Nem emlékszel? – emlékeztet.– A terapeutád segített, hogy leszokj a folytonos képnézegetésről. Elhessegetem ezt az emléket. Nehéz idők voltak, nem akarok emlékezni rájuk. – Amikor végre képes voltál félretenni – folytatja –, úgy láttam jónak, ha elrejtem őket, nehogy visszaess. Nem egészséges dolog folyton ezen rágódni. Nincs szükséged azokra az iratokra, Tessa. Felejtsd el őket. – Hol vannak? A padlásszobába tetted? Vagy a gardróbba? – Nem, magammal hoz tam, amikor elköltöztem. – Szóval elvitted! – Az egekig emelkedik a pulzusom a gondolatra, hogy a gyerekeim papírjai nincsenek már a házban. Talán többé nem töltök időt a nézegetésükkel, de azt hittem, itt vannak velem, ha szükségem lenne rá, hogy megnézzem őket. Mint a volt dohányos, aki vészhelyzetre tart a fiókban egy szál cigarettát. Ha kiabálni kezdek Scott-tal, az nem segít. Annyira felhúztam magam, hogy kis híján elfelejtettem, miért van szükségem a dokumentumokra. – Átmegyek értük. – Késő van, mindjárt éjfél. Különben sem adom oda. Nincs szükséged rá. – De igenis, szükségem van. – Most leteszem, és visszamegyek aludni. Neked ugyanezt kéne tenned.

– Scott, ne tedd le! Hallgass meg! Ha nem adod oda, legalább tégy meg nekem valamit. Menj, nézd meg Sam egészségügyi könyvét, és keresd meg az orvos nevét, aki a szülést vezette. – Mit? Mi ez az egész? Minek akarod tudni? Ittál, Tessa? Kicsit túl vagy pörögve. – Csak nézd meg az orvos nevét, rendben? Kérlek. – Tessa, ezt el kell engedned. Most befejezem a beszélgetést, és szerintem időpontot kéne kérned, és vissza kéne menned a terapeutádhoz. – Scott! Ne merészeld letenni! – Tudod, mit? Egyezzünk meg valamiben. Visszaadom a mappákat, miután elmentél egy terapeutához. – Nem, nincs szükségem pszichológusra. – Fontolóra veszem, beszámoljak-e a felfedezésemről – hogy dr. Fisher azon a klinikán dolgozott, ahol az ikrek születtek –, de egyelőre ez csak egy különös véletlen. Scott nyilván azt gondolná, hogy tévképzeteim vannak, ok nélkül összeesküvés-elméleteket gyártok, és ezzel csak táplálnám az érvelését, miszerint fel kell keresnem egy terapeutát. Ráadásul nem bízom benne, hogy nem mondaná el a rendőrségnek – vagy Ellie-nek. És ha ők azt hiszik, Fisher múltjában vájkálok, visszahívnának az őrsre. Konkrét bizonyítékra van szükségem, mielőtt bárkinek szólok. – Ez az ajánlatom – közli ernyedten. – Rajtad áll, elfogadode. Hiszed vagy sem, én még törődöm veled, Tessa. Szeretném, ha boldog lennél. – Hát ez remek! – csattanok fel. – Jó, felkeresek egy terapeutát. De aztán tényleg odaadod a mappákat! – Áll az alku.

– Megígéred? – Esküszöm. Megbököm a kijelzőt és véget vetek a hívásnak. Úgy tűnik, nincs túl sok választásom, kénytelen vagyok megtenni, amit kér. De megbízhatom benne, hogy ő is állja a szavát? Amióta Scott együtt van ezzel az Ellie nőszeméllyel, mintha kicserélték volna. Mintha kivetkőzött volna magából.

HUSZONHARMADIK FEJEZET Szombat reggel az ébresztőóra hangjára ébredek, és nyomban eszembe jut az előző esti felfedezésem. Mit jelenthet ez? Szédül a fejem a gondolatoktól. Nem engedhetem, hogy elragadjon a képzelet, amíg nem tudom biztosan, vajon tényleg Fisher volt-e az ügyeletes orvos az ikrek születésének éjszakáján. Rohadt Scott, magával vitte a gyerekek mappáját, és el akarja érni, hogy terapeutához menjek. Hogy merészel így megzsarolni! Hátrahajtom a takarót, felkelek, és önkéntelenül azonnal az ablakhoz megyek, és kikukucskálok a függöny résén, hogy megnézzem, hány újságíró nyüzsög ma reggel odakint. Sötét van. Még égnek az utcai lámpák. Egy teremtett lelket sem látok. Talán az autójukban ülnek, és hunynak egyet, mielőtt újra pokollá tennék az életemet. Lezuhanyozom, felöltözöm, és közben eldöntöm, nem hagyom, hogy Scott parancsolgasson nekem. Nem hiszem, hogy az aggodalom miatt akar pszichológushoz küldeni. Ha tényleg aggódna értem, akkor felvette volna a telefont, amikor rájött, hogy én hívom. Akkor átjött volna, amikor megtudta, hogy a sajtó zaklat. Akkor ott lett volna, amikor elmondtam, hogy bedobták egy téglával az ablakomat. Nem, az egyetlen dolog, ami Scottot érdekli, hogy távol tartson magától és a leendő, tökéletes kis családjától. Farmert húzok, és a komódhoz megyek zokniért. Ez az utolsó pár tiszta zoknim… ma este már

muszáj mosnom. Szerintem Scott csak azért akar terapeutához küldeni, hogy lerázzon. Meg akar szabadulni tőlem. Lehuppanok az ágy szélére, és zoknit húzok. Azt hiszem, nem hibáztathatom, de akkor is fáj, hogy úgy félredob, mint egy leszakadt fülű régi táskát. Állj le, Tessa. Ne siránkozz. Tudom, mit fogok csinálni, felhívom a kórházat. Náluk megvannak a feljegyzések a szülések levezetéséről. Egész biztos. Hét napra béreltem autót, tehát eldöntöm, autóval megyek dolgozni, hogy kordában tartsam a sajtót. Negyven perccel később kinyitom a bejárati ajtót, és lelkileg felkészülök a horda támadására. De üres a járda. Csönd van. A reggeli napfény foltja elterül a szemben álló házak mögött. Vajon reménykedhetem? Rálépek a jeges sétányra, és minden irányban végigpillantok az úton: nincsenek itt, a csőcselék végre elment. Kifújom a levegőt, egy pillanatra könnyűnek érzem magam. Ezek szerint ma nincs szükségem a bérelt autóra. A szabadság nyugtalanító érzésével sétálok a munkahelyem felé, igyekszem nem visszatartani a lélegzetem, valahányszor szembejön vagy elmegy mellettem valaki, egy autó túl közel halad el a járda mellett, nevetés csendül, vagy valaki a suttogásnál hangosabban beszél. Előre-hátra mozgatom a vállam. Azt hajtogatom magamban, hogy meg kell nyugodnom, és meg kell próbálnom élvezni a helyzetet. Elmentek, tényleg elmentek. Azt hiszem, már meggyőztem magam, hogy örökre a nyomomban loholnak. De nyilván nem történt semmi új, nem volt mit boncolgatni, és elvesztették az érdeklődésüket. A történetem végül chipses zacskóként végezte.

Tizenöt perccel korábban érek be a munkahelyemre, szerencsére itt is épp olyan újságírómentes a járda, mint a házam előtt. Bár tele van a fejem gondolatokkal, szinte vidáman szökdécselek be a kapun. Eddig észre sem vettem, mennyire rám nehezedett a média jelenléte. Kíváncsi lennék, Cranborne-t is elhagyták-e. – Jó reggelt, Tessa – közeledik Ben a hátsó udvar irányából. Mintha hetek teltek volna el azóta, hogy utoljára találkoztunk. Az idő újra fura játékot űz velem. – Jól telt a szabadnapod? – érdeklődik, és nevetőráncok jelennek meg a szeme körül. Viszonzom a mosolyát, és megkönnyebbülök, amiért örül nekem. Elhitettem magammal, hogy haragszik rám, mert az életem megzavarta a Moretti békéjét. – Inkább… másképp – válaszolom. – De legalább az újságírók elmentek. – Úgy hangzik, mintha lenne mit megbeszélnünk egy vacsora és egy ital mellett – állapítja meg. – Ráérsz munka után? Én fizetek. Megünnepeljük, hogy a média végre leszállt rólad. Hallgatok. Ben nagyszerű társaság, de ebédidőben fel kell hívnom a szülészetet, hogy megtudjam, kaphatok-e információkat Fisherről. A válaszuktól függően lehet, hogy nem érek rá este. Ben nyilván észreveszi a tétovázásomat. – Ne izgasd magad, ha dolgod van – nyugtat meg. – Majd máskor bepótoljuk. – Nem baj? Néhány dolgot el kell intéznem. – Persze, semmi gond. Viszont ma délután valószínűleg

szükségem van a segítségedre – vált főnöki hangnemre. – Úgy érzem, most, hogy kibújt a nap, nagy forgalmunk lesz. – Persze – válaszolom. – És mivel a sajtó elhúzta a csíkot – teszi hozzá –, remélhetőleg a vevőkkel sem lesz több vitád. – Én is nagyon remélem – válaszolom. Gyorsan elrepül a délelőtt. Az idő nagy részében a vevőknek segítek, és karácsonyfát hálózok. Bennek igaza volt, nagy a forgalom. Általában jobb szeretek az emberektől távol, a háttérben dolgozni, a növényekkel, de ma nem bánom, hogy elveszik az időmet a növényektől, így legalább nem jut időm a tépelődésre. Egykor veszek egy sajttekercset a kávézóban, és a kedvenc helyemre, egy távolabbi üvegházba viszem. Nem valószínű, hogy ott megzavarna bárki. Szombaton csak fél óra ebédidőm van, így jobb, ha sietek. Felhívom a Balmoral Klinikát, már korábban jelentkezik elmentettem egy női hang. a telefonszámot. Szinte azonnal – Üdv – kezdem. – Van egy kérdésem. Tudna segíteni? – Megteszem, ami tőlem telik – válaszolja a nő. – Köszönöm. Néhány évvel ezelőtt ikreknek adtam életet a klinikájukon, és azt szeretném megkérdezni, meg tudja-e adni az orvos nevét, aki akkor volt ügyeletben. – Néhány évvel ezelőtt? – kérdez vissza az ügyintéző. – Igen. – Nos, igen, gondolom, megvan az információ

az

adatbázisunkban. – Ó, ez nagyszerű hír – örvendezek. – Március harmadikán… – De telefonon nem adhatunk ki ilyen bizalmas adatot – szakít félbe. – Írásban kell kérelmeznie. Elszontyolodom. Az jó darabig eltarthat. – És ha e-mailben kérem? – Nem, attól tartok, aláírt levélre van szükségünk. Ez napokat vehet igénybe! Nem akarok ilyen sokáig várni. – De nekem ma van szükségem a nevére – próbálok nagyon kedves hangot megütni, hátha megszán. – Még ha tudunk is válaszolni a kérésére, hétvégén zárva tart az adminisztráció – világosít fel. – Ha a közelben lakik, jobb, ha személyesen keres fel minket. Kétféle személyazonosítóra lesz szüksége – valamire a címével, mint mondjuk egy közüzemi számla. – Csodás. Akkor ma? – Nem. Mint mondtam, az iroda hétvégén nem működik. Hétfőn ugorjon be kilenc és öt harminc között. – Rendben – válaszolom csalódottan. – Köszönöm. – Nincs mit. Elkeserítő… két egész napot kell várnom, hogy megtudjam, amit akarok. Hogy fogom kivárni? A munkaidő hátralévő részét megosztom a kert és az üzlet között, egy perc levegőhöz sem jutok, nemhogy James Fisheren gondolkodnék. Bennel együtt. Hatra hullafáradt vagyok Carolynnal, Janettel és – Jó napunk volt – zárja le Ben a kávézó kasszáját. – Mindenkinek köszönöm a kemény munkát.

– Szívesen – szól vissza Janet az ajtóból. – Holnap találkozunk. – Szia – búcsúzunk el valamennyien. – Én is megyek – teszi hozzá Carolyn integetve, és átszeli a kávézót. – Ó, Carolyn – szólok utána. – Kérhetek tőled egy szívességet? – Vigyelek el? – kérdezi. – Ugye tudod, hogy már elmentek az újságírók? – Aha, hála istennek. És kösz az ajánlatot, de nincs szükségem fuvarra. Azt szeretném tudni, hajlandó lennél-e elcserélni velem egy fél napot. Jövő héten találkozóm van, és gondoltam, átvenném tőled a vasárnap délelőttöt, ha bejössz helyettem hétfő délelőttre. – Dolgozni akarsz holnap délelőtt? – kérdez vissza. – Ha neked nem gond. – Az nem kifejezés. Szörnyen fáj a lábam, szívesen ágyban maradnék délelőtt. Ha a főnöknek nincs kifogása, nekem megfelel. – Felemeli a hangját, h ogy Ben is h allja. – Ha a főnöknek nincs kifogása? – kérdezi, miközben banki zsákocskákba önti a csilingelő aprót. – Cserélek Tess-szel. Ő jön holnap délelőtt, én pedig hétfőn. – Tőlem mehet, amíg van itt valaki – ad engedélyt Ben. Hazafelé menet üzenetet írok Carlynak. Jobb, ha képben van mindennel kapcsolatban, amit megtudtam, amikor hétfőn felkeresi Fishert.

Remélem, jól telik a hétvégéd. Elég nagy híreim vannak Fisherrel kapcsolatban.

???? Rájöttem, hogy ugyanazon a szülészeten dolgozott, ahol szültem.

Azta. Nem m ondod. Tudom. Elég súlyos.

Mel yik k linikán? Csak nem ő vol t a szakorv osod? A Balmoralban. Nem tudom, aznap este ügyeletben volt-e. étfőn reggel megyek a kórházba, hogy kiderítsem.

Fasza. Te mé sz a kli nikára. Én me gyek Cranborne-ba. Tudasd, ha bármit kiderítesz. Valami „bűzlik”, érzed? Bocs, szar vicc. Gyászosan mosolygok a kijelzőre. Bizony, itt valami határozottan bűzlik. Hideg és kellemetlen érzés vesz rajtam erőt, mintha férgek tekergőznének a gyomromban. Gyanítom, hogy nem is múlik el, amíg ki nem derítem az okát.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Hazafelé betérek a szupermarketbe némi alapvető élelmiszerért, a testem tele van ideges energiával. Futnom kéne egyet, vagy ilyesmi, de tudom, hogy nem fogok. Valószínűleg hazamegyek, és inkább olvasok. Megpróbálom lefoglalni magam hétfőig, amikor bemehetek a klinikára, és remélhetőleg megkapom a választ. Holnap reggel Carolyn műszakjában dolgozom, délután pedig kimegyek a temetőbe. Otthon lehajítom az asztalra a bevásárlást. Körülnézek a csöndes konyhában. Most tényleg egyedül töltök egy újabb hosszú, nyomorúságos éjszakát, amikor a tökéletesen aranyos főnököm vacsorázni hívott? Beteszem az ételt a hűtőszekrénybe, és kiveszem a mobilt a táskámból. A második csengés után felveszi. – Tess? – Szia, Ben. – Kiszárad a szám. Nagyot nyelek. – Gondoltam, megkérdezem, áll-e még a vacsorameghívás. – Igen. Hát persze. – Nagyszerű. Akkor találkozunk az Oakban? – Szombat este az a hely egy rémálom. Mit szólnál, ha inkább itthon főznék valamit? – Te főzöl? – Bizony főzök. Olasz vagyok, emlékszel? Mi Olaszországban két dolgot nagyon komolyan veszünk, a főzést és a focit, de én magam nem vagyok futballrajongó. – Hallom a hangján, hogy

mosolyog, és azon kapom magam, hogy nekem is a fülemig ér a szám, pedig nem látja. – Adj egy órát – kéri. – Ne azt a kaput használd, amin dolgozni jössz, gyere körbe a ház főbejáratához, és csöngess. – Rendben – válaszolom. – Hozzak magammal valamit? – Csak saját magadat. Lezuhanyozom és átöltözöm, nem akarok túlzásba esni, a farmer és egy világoskék gyapjúpulóver mellett döntök, amihez tűsarkú, tengerészkék hasított bőr bokacsizmát veszek – ez az egyetlen engedmény, amelyet a szombat estének teszek. Azon tűnődöm, ez most egy randi lesz-e. Kizárt dolog, hogy tűsarkúban gyalogoljak, ezért a bérelt autóval megyek. Megnézem magam az előszobatükörben… a hajam még egy kicsit nedves, de megjárja. Viszont az arcomra ráférne egy kis segítség. Beletúrok a táskámba, találok az alján egy rúzst, és leveszem a tetejét. Halvány rózsaszínű, ez jó lesz. Csak nagyon keveset kenek fel, és összepréselem az ajkamat. Jó, most már úgy gondolom, elkészültem. Sőt, elkészültem. Vetek még egy utolsó pillantást a tükörre, elhagyom a házat, és a gyalogösvényen kimegyek a káprázatosan üres járdára. Autóval csupán öt perc a Moretti. Közben megpróbálom megfejteni, mit érzek Ben iránt. Nagyszerű főnök. Rendes fickó. Jó megjelenésű, talán még jóképű is. Igen, határozottan jóképű. Ha a házába megyek vacsorára, az egy randi, nemde? Észreveszem, milyen ideges vagyok… reszket a gyomrom az izgalomtól. Ez nevetséges, hiszen Benről beszélünk. De sosem gondoltam rá másképp, mint a főnökömre és barátomra. Azóta

ismerem, amióta a Morettinél kezdtem dolgozni, de rögtön rákattantunk egymásra, gondolom, mert ugyanolyan a humorérzékünk. Ennyiben is kell maradnia… szigorúan plátóinak. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a munkámat, és nincs lelkierőm egy kapcsolathoz. Most épp túl sok egyéb szarság van az életemben. Hirtelen megrohannak a kétségek, és a kézfejemmel letörlöm a rúzst. Nem akarok félreérthető jeleket küldeni. Már a tűsarkút is megbántam. Ó, az ég szerelmére, Tess ! Szedd össze magad. Aligha jelenhetek meg munkaruhában. Ben az előszobában fogad, és lesegíti a kabátomat. – Elragadó vagy – bókol. Elmotyogok egy köszönömöt. Csodásan áll neki a fekete farmer, és a palackzöld, nyitott gallérú ing, fekete hajának egy fürtje a homlokába lóg. Még a tűsarkú cipőben is csak a válláig érek. Lehajol, hogy megpusziljuk egymást, ekkor megcsapja az orromat a kellemes illata… citrusos és férfias. A pokolba, uralkodnom kell magamon. – Igazán sajnálom – mentegetődzöm. – Hozhattam volna egy üveg bort. Szörnyen érzem magam, amiért nem hoztam semmit. – Te felajánlottad. Én mondtam, hogy nem kell – mosolyog. – Tudom. Mégis udvariatlanságnak érzem, hogy üres kézzel érkeztem. – Követem a konyhába, ahol megfordul, és egy pohár bort nyom a kezembe. – Tessék – mondja. – Most már nem üres a kezed. – Kösz, de vezetek. – Nem baj. Majd hívok neked taxit.

Elhallgatok, belekortyolok a borba. – Ez isteni! Ben széles mosollyal a saját poharát is megtölti. – Saluti – köszönt, és koccintunk. – Saluti – válaszolom, de közben csalónak érzem magam. A teljes olasztudásom nem terjed tovább egy ciaónál és a spaghettinél. – Ülj le, és mesélj valamit – mutat egy székre a rusztikus konyhaasztal mellett. – Még ellenőriznem kell a szószt. – Csodás illata van – állapítom meg, és összefut a nyál a számban. Iszom még egy korty bort. – Mit főzöl? – Ravioli capresit – árulja el, és az egyik vállán átdob egy törlőruhát. – Anyukám receptje. Még öt perc, és kész. Krémszínű korsó áll az asztal közepén, benne egy csokor nárcisz. Megpróbálom magam elé képzelni Scottot, amint olasz ételt főz nekem, és virágokat tesz egy vázába. Akkor volt a legközelebb ehhez a képhez, amikor pizzát rendelt és hervadó szegfűt vett valamelyik garázsvásárban. De tudom, hogy igazságtalan vagyok… hiszen Scottnak nincs saját kertészete, és nincsenek olasz felmenői. Talán a gonosz kritikámmal próbálom megemészteni, hogy elhagyott. – Segíthetek valamit? – kérdezem. – Dehogy, mindent kézben tartok. Senki sem kutyulhatja össze a tökéletesen végiggondolt menüt – jegyzi meg Ben összehúzott szemmel vigyorogva, aztán semmiségekről csacsogunk – a munkáról, az időjárásról és hasonlókról –, majd két kerámiatálban parmezánnal és bazsalikommal megszórt raviolit hoz az asztalhoz. Az egyiket elém teszi le, a másikkal

derékszögben leül mellém. Különös módon ez sokkal bensőségesebb, mintha szemben ülne, a karját csupán néhány centi választja el a kezemtől. – Farkaséhes vagyok – mondom. – Akkor jó. Ó, várj csak, elfelejtettem a salátát. – A hűtőhöz lép, és egy vörös és zöld salátalevelekkel megrakott tálat tesz az asztalra. – A kertből van? – kérdezem. – Honnan máshonnan? Szedj magadnak szószt. – Ó, te jó ég, ez olyan, mintha napfényt ennék – lelkendezem krémes tésztával és paradicsomszósszal tele szájjal. – Örülök, hogy ízlik. Pár percig némán eszünk. Kicsit esetlen a helyzet, de nem túlságosan. Megpróbálok minden mást kiverni a fejemből, de nehéz a pillanatnak élni, amikor ennyi minden kavarog bennem. – Ezek szerint nem jársz bulizni szombat esténként? – puhatolódzom. – Ááá! Nem vagyok már huszonkét éves. – Nem, de még kilencvenkettő sem vagy. – Azért el szoktam menni – védekezik. Tágra nyílt szemmel nézek rá, és elnevetjük magunkat. – Jól van na, néha elmegyek – helyesbít. – Előfordul, hogy elmegyek. találkozom haverokkal Rendben, a pubban. szökőévenként Tudod, érdekesegyszer dolog ez. Az igazata megvallva egy kicsit munkamániás vagyok. Az elmúlt pár évben a Moretti beette magát a bőröm alá.

Bólogatok. – Megértem, hogy minden idődet itt akarod tölteni. Varázslatos hely. – Örülök, hogy így gondolod. Remélem, ezúttal nem veti fel az előléptetés kérdését. Még nem állok készen a válaszra. – Örülök, hogy itt dolgozol – jegyzi meg, és a szemembe néz. Egy pillanatra én is a szemébe nézek, de aztán elkapom a tekintetem. Ideges vagyok tőle, nem tudom, mit jelenthet. Kellemesen megremeg a gyomrom. Belekortyolok a borba, és felszúrok a villámra egy ravioli párnácskát. – Hogy lehet, hogy nem vagy házas? – kérdezem újra meglelve a hangomat, de rögtön zavarba is jövök a saját bizalmaskodásomtól. – Bocs – dadogom. – Ha nem szeretnél válaszolni, mondd nyugodtan, hogy semmi közöm hozzá. – Nem, semmi gond – vonja meg a vállát. – A szokásos unalmas történet egy olasz fiúról és a barátnőjéről. A fiú azt hitte, örökké boldogan élnek majd együtt. A lány pedig elhajózott a legjobb barátjával. – Neee! – méltatlankodom. – Szörnyű. A kurva. Mosolyogva bólogat. – Na igen. – Ha nem baj, hogy megkérdezem, mikor történt ez? – Néhány évvel ezelőtt. Tudnom kellett volna, hogy valami nem stimmel. kértem még. meg –a Könnyed kezét, ésa minden alkalommal azt Háromszor válaszolta, várjunk hangja, de látom a szemében a fájdalmat. A karjára teszem a kezem.

– Igazán nagyon sajnálom. – Semmi baj, régen történt. Különben is. Nem azért hívtalak meg vacsorázni, hogy a volt barátnőm miatt siránkozzam, és a fogamat csikorgassam. – Én nem bánom. A siránkozás még mindig jobb, mint az én szar életemről beszélgetni. Rövid hallgatás után kacagásban törünk ki. – Istenem, mi aztán vicces fickók vagyunk – jegyzem meg szarkasztikusan. – Na, ja, mondhatni, nem sok vacsoravendégem van – forgatja a szemét, és megtölti a poharainkat. – Le kellene porolnom a társasági életemet. Rájövök, hogy jól érzem magam. Ez új helyzet. – Szerintem semmi baj nincs a társalgási képességeiddel – jegyzem meg. Elkapja a pillantásomat, és nagy levegőt vesz. – Ha még nem j öttél volna rá, kedvellek, Tess. Elkomolyodom, és az arcát fürkészve próbálom kideríteni, hogy szórakozik-e velem. Vajon úgy érti, ahogy gondolom, hogy érti? – Nagyon kedvellek – motyogja. Aztán előrehajol, és figyelmeztetés nélkül szájon csókol, az ajka puha és szívfájdítóan gyengéd. Körülvesz a jellegzetes barátságos illat. Mielőtt átgondolnám, mi történik, már talpon vagyunk, az ujjam fekete hajába túr, a keze a ruhám alá csúszik, bizsergető az érintése. Heves csókunk felébreszti bennem a nőt. – Tessa – suttogja, belecsókol a nyakamba, és apró puszikkal halad a fülcimpámig, beleborzongok az élvezetbe.

Már nem érdekelnek a korábbi kétségeim, vagy hogy mi lesz holnap, csak azt tudom, h ogy kívánom, méghozzá most rögtön. – Menjünk fel – lihegem. – Biztos vagy benne? – Egy pillanatra hátrahúzódik, fekete szemében gyengéd érdeklődés. – Igen. Összegabalyodva kibotorkálunk a konyhából, szinte észre sem veszem, hol vagyunk, amikor Ben a falhoz présel. A kezét, a nyelvét, a keményen nekem feszülő testét akarom, semmi mást. Megtorpan, és én magamhoz akarom húzni, de ellenáll. Megragadja a kezem, és felvezet a keskeny lépcsőn a hálószobájába. Egymást érő csókok közepette, összekapaszkodva rángatjuk le magunkról a ruhát, és az ágyra zuhanunk. Mintha nem is én lennék: mohó vagyok, dühös és követelőző. Érintés, a só íze, és szex – mindent megkapok tőle, amire szükségem van, hogy elfeledkezzem a külvilágról. Azt akarom, hogy ne legyen vége. Soha többé.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Sötétségre ébredek. Melegem van. Rám tör a pánik. Hol vagyok? Aztán eszembe jut: én és Ben. Mi… Ó, istenem! Az ő ágyában vagyok, körém fonja a karját. Lefeküdtem a főnökömmel! Ez nagyon gáz. De ennél több történt, nem? Volt egy pillanatunk. Egy igazi közös pillanatunk. De akkor is a főnököm. Basszus. Akkor most veszélybe sodortam az állásomat? Nagy levegőt veszek, megpróbálok tiszta fejjel gondolkodni, hunyorogva az órámra pillantok, hajnali fél három. Megmondom neki, hogy hiba volt – nem, ez túl nyersen hangzik. Megmondom neki, hogy csodálatos éjszakát töltöttünk együtt, de valószínűleg rossz ötlet. Nem csinálok belőle nagy ügyet, tréfásan felvetem, mennyire elragadtattuk magunkat. Aztán remélhetőleg újra barátok lehetünk. Ben felé fordulok, a szemem hozzászokik a sötétséghez, ki tudom venni a körvonalait – az erős állát, melyen közben kiserkedt a borosta; a telt ajkát, római orrát, fekete szemöldökét, és a szemébe hulló rakoncátlan tincset. Biztos, hogy egy másik életben lehetne köztünk valami. De most túl bonyolult minden. Nem rángathatom bele a saját drámámba és bánatomba. El fog hagyni. Pánikszerűen el fog menekülni tőlem, és elveszítem. Ottmaradok összetört szívvel, nem dolgozhatom többé a Morettinél, és egy lélektelen kertészeti áruházláncnál találok vacak munkát valahol. Jobb ez így. Ben mocorog. Gyorsan másfelé nézek, és behunyom a

szemem. – Tess? Ébren vagy? Nyújtózkodom, és újra kinyitom a szemem. Felém fordul, és a könyökére támaszkodik. Lehajtja a fejét, hogy megcsókoljon, és újra feléled bennem a tűz. De emlékeztetem magam, hogy nem tehetem. Elhúzódom. – Én… jobb, ha most megyek – habogom magas fejhangon. – Mennyi az idő? – Kit érdekel az idő? – A takaró alá csúszik a keze, megállapodik a csípőmön, és rájövök, hogy meztelen vagyok. – Sajnálom, Ben – odább csúszom, kiszállok az ágyból, és a ruhámat keresem. – Haza kéne mennem. Holnap reggel dolgozom, ha netán elfelejtetted. – Próbálok könnyed hangot megütni, de még én is h isztérikusnak hallom. – Tess, mi a baj? Gyere vissza az ágyba. Maradj itt, és akkor holnap máris munkában leszel. – Isten bizony nem lehet. Haza kell mennem. – Hol a vicces lazaság, amit terveztem? Miért beszélek úgy, mintha a lehető legtávolabb akarnék lenni tőle, amikor valójában épp az ellenkezője igaz? Ben felül, én esetlenül magamra ráncigálom a farmert és a pulóvert, a fehérneműt a kezemben szorongatom. – Valami… rosszat tettem? – kérdezi. – Nem akarod… – Ó, Ben, dehogy! Csodálatos volt az éjszaka – biztosítom. – Több mint csodálatos. – Akkor maradj. – Nem lehet. Én nem tehetem többé… ezt. Mi nem lehetünk együtt. Nem mintha utaltál volna arra, hogy ezt szeretnéd.

Tudod, a mai éjszaka csodás volt, de ne bonyolítsuk a dolgokat. Neked dolgozom, emlékszel? – Nincs ebben semmi bonyolult – ellenkezik. – Már mondtam, kedvellek. Ez nem változott. – Én is kedvellek – válaszolom, és teszek egy lépést az ajtó felé. – De most túl sok minden van az életemben. Súlyos dolgok. – Akkor mondd el. Jó hallgatóság vagyok. Még ködös az agyam az alvástól. Nem tudom, hová vezetne, ha beavatnám Bent, elvégre csak a dolgok feléről tud. Ha megismerné a másik felét, biztosan menekülőre fogná. – Most nem tudok erről beszélni. Maradjunk barátok, rendben? – Barátok – ismétli színtelen fahangon. – Hát ez remek. – Ben? Minden rendben köztünk? – Aha, persze. A francba.

– Ez úgy hangzik, mintha… Na mindegy. Néhány óra múlva találkozunk. – Rendben. Jól elszúrtam. Máris távolodik tőlem. Miért kellett lefeküdnöm vele? Túl rendes fickó ahhoz, hogy szórakozzanak vele. Nem gondolhatok arra, milyen volt vele lenni. Azokban a pillanatokban minden rosszat elfelejtettem. De nincs valóságalapja. Jobb ne most abbahagyni, mielőtt túl messzire megyünk. Bárcsak kedvelném ennyire, és képes lennék élvezni a pillanatot. De tudom, milyen könnyű lenne beleszeretni Benbe, és Scott után… hogyan bízhatnék meg újra

bárkiben is? Különben is, amikor Ben rájönne, milyen zűrzavaros nőszemély vagyok, elveszítené az érdeklődését irántam, és én nem akarom még egyszer ugyanazt átélni. Ehhez nem vagyok elég erős. – Én sajnálom – mentegetőzöm. – Én is. Megfordulok, és kimegyek az ajtón. Alig pár korty bort ittam, így nem okoz gondot a vezetés. Gyorsan hazaérek a kihalt úton. Amint átlépem a bejárati ajtót, azonnal felvánszorgok, és összegömbölyödöm az ágyamban. Kétségbeesetten vágyom rá, hogy a múlt éjszaka minden csodás percét felidézzem, de félek megtenni, mert akkor ostobaságot csinálnék, újra kocsiba pattannék, és egyenesen visszahajtanék Benhez. Reggel nyolckor már úton vagyok a Morettihez. Nem szoktam vasárnap reggel ilyen korán elmenni otthonról. Az utak sokkal üresebbek a szokásosnál, hidegek és sötétek. Csupán a saját lépteim kopogása és néha egy-egy elhaladó autó süvítése hallatszik; az utasai talán dolgozni mennek, de még valószínűbb, hogy egy vad éjszaka után hazafelé tartanak. Legfeljebb három órát alhattam egész éjszaka, de túlságosan felpörögtem, semhogy fáradtnak érezzem magam. A Fisherrel kapcsolatos ügyemen kívül még a múlt éjszaka miatt is bűntudatot érzek, forog a gyomrom, és az idegeim mindjárt felmondják a szolgálatot. Ideges vagyok, nem tudom, hogy nézek ma délelőtt Ben szemébe. Istenem, de sablonos ez az egész. Lefeküdtem a főnökömmel, most pedig szánom-bánom.

Csakhogy igazság szerint nem bánom. Egyáltalán nem. Inkább félek, hogy milyen bizarrá teszi ez a kapcsolatunkat. Egész délelőtt elfoglalt vagyok, leszegett fejjel tevékenykedem, alig van időm lélegzethez jutni. Beszélek a vevőkkel, de szinte meg sem hallom, mit mondanak, és úgy végzem a napi feladatokat, hogy közben máshol jár az eszem. Már üdvözöltem Jezt, Janetet és Shanazt, az egyetemi hallgatót, aki csak a hétvégeken és a szünidőben dolgozik, de Ben nem mutatkozik. Szemlátomást kerül engem, és nem is hibáztatom érte. Kísértést érzek, hogy odamenjek, becsöngessek az ajtaján, és megpróbáljam tisztázni a dolgokat. De még a tenyerem is nyirkos lesz a gondolatra. Nem, valószínűleg csak tovább rontanám a helyzetet. Jobb hagyni, hogy elüljön a por. Talán holnapra elmúlik ez a feszélyezettség. Vagy nem. Carolyn ebédidőben megérkezik, és én elmehetek. Gondolom, akár az egész napot is elcserélhettem volna vele – egyszerűbb lett volna –, de még soha nem mulasztottam el a vasárnapi temetői látogatást. Olyasmi ez, amit meg kell tennem a gyerekeimért, különben úgy érezném, cserben hagyom őket. Hogy elhagyom őket. Ha már az életben nem tudtam megóvni a kicsinyeimet, l egalább a halálukban számíthatnak rám. A temető megszokottsága kicsit megnyugtat. A gyenge napfény gyér meleget ad, így fürge léptekkel haladok végig a sétányokon, a talpam alatt csikorgó kavics furcsán megnyugtató. Békés hely – nagyjából kétszázötven négyzetméteres, erdős vidék, a szívében egy Viktória korabeli kápolnával. A gyalogút ide-oda kanyarog, és jó húsz perc séta

után érek oda hozzájuk, a kisbabáimhoz, akik egy juharfa alatt nyugszanak. Azt mondták, szerencsénk van, hogy Samnek a húga mellett kaphattunk helyet. Már ha a „szerencse” szót lehet használni ilyen körülmények között. Letérek az útról, felmegyek a zúzmarás füvön, amelyről egy szarka ugrik odább, és szárnyra kap. Valahány szark ának farka tolla tarka. Magamban keserűen felnevetek. De aztán lerázom a szomorúságot, és a kedvükért megpróbálok vidám lenni. Nem szeretnének minden héten szenvedő arcot maguk körül. Letisztítom a múlt heti fonnyadt hóvirágot és árvácskát, és helyette Lily sírjára vajszínű nárciszt, Samére élénk csokor borbolyát teszek, amelynek apró sárga virágai rázúdulnak a fényes sötétzöld levelekre. Minden héten mást hozok, időt szánok rá, hogy olyan virágokat válasszak, amit szerintem szeretnének. Tényleg szánalmas… tudom, hogy nem láthatják az ajándékomat. Talán magam miatt hozom a virágokat. A saját vigasztalásomra. Gondolatban minden héten megvívom magammal ugyanazt a harcot, és soha nem jutok határozott végkövetkeztetésre. Nincs kinyilatkoztatás. Nem kapok jelet felülről. Csupán én állok a sírjuk fölött különböző virágcsokrokkal. Talán más lenne, ha Scott is minden héten velem jönne. Beszélgethetnénk a gyerekeinkről. A közös emlékek életre keltenék őket. Felidéznénk a mulatságos eseményeket Sam múltjából, elképzelnénk, hogyan játszott volna együtt Lilyvel. Eltűnődnénk, milyen felnőtt vált volna belőlük. Ehelyett én vagyok itt egyedül, a saját gondolataimmal, próbálok pozitív maradni, de nem tudom

meggátolni a settenkedő sötétséget. Leülök a sírkövekkel szemben egy nedves fapadra, és megpróbálom felidézni őket: Lily angyali, alvó arcát, Sam huncut mosolyát, időnkénti mérges tekintetét, hisztérikus kacagását, amikor Scott csikiszörnynek tettette magát. Elhessegetem a későbbi képet a sápadt arcú bátorságáról, amikor a kórházi ágyon feküdt csodás fekete fürtjeitől megfosztva. A testéből kilógó csövek adtak neki néhány értékes hetet, de már kevésbé volt önmaga, inkább valamiféle idegen teremtményre emlékeztetett. Felállok, és elpislogom a forró könnyeket. Képtelen vagyok elmenni, de nem vagyok elég erős, hogy maradjak. Ma nem. Nem tudom felidézni a szavakat, amelyeket általában hozzájuk intézek, a gondolataim sötét folyosón keringenek lefelé. A gyermekeim arca helyett Fishert és a fiát látom magam előtt. Csupán egy héttel ezelőtt bukkant fel Harry a konyhámban. Talán holnap, miután elmegyek a klinikára, több fogalmam lesz arról, mi történik körülöttem. Talán békére lelek. Néma csókokat küldök a sírok felé, és gondolatban jó szorosan megölelem őket, aztán megfordulok, és a kavicsokon csikorgó talppal elmegyek. Az ismerős lelkiismeret-furdalástól összeszorul a gyomrom, miközben egy újabb egész hétre otthagyom a picinyeimet.

HUSZONHATODIK FEJEZET Hétfőn reggel nagy a forgalom. Talán nem kellett volna kocsiba ülnöm. De szükségem volt a fűtött fémdoboz nyugalmára, amely sokkal jobb a hideg, zsúfolt busznál. És a műholdas navigáció luxusa lehetővé teszi, hogy alig kelljen az útra figyelnem – elég, ha követem a zöld nyilat a műszerfal képernyőjén, és közben lélekben felkészülök bármire, amit majd megtudok. Megállok a fizetős parkolóban, és gyalog teszem meg a kétsaroknyi távolságot a Balmoral Klinikáig. A nedves, hideg levegő beszivárog a ruhámba, a sötét felhők esővel fenyegetnek. Meggyorsítom a lépteimet. Nagyobb az épület, mint az emlékeimben, sokkal grandiózusabb, és nem készültem fel a fájdalmas emlékekre, amelyek elborítanak, miközben az épülethez közeledem. Emlékszem, hogy Scott aznap késő este kitett a főbejárat előtt, aztán parkolóhelyet keresett, és visszajött. Izgalmas volt, bár egy kicsit rémisztő. Ez volt az utolsó olyan napom, amikor még úgy tűnt, boldog életem lesz. Mielőtt összeomlott minden. A tolóajtó kinyílik, én besétálok, a csizmám sarka visszhangosan kopog a kőpadlón. Üres a folyosó, és mindenhol karácsonyi díszítés van. Egyenesen a recepciós pulthoz megyek, a hely hirtelen melege kissé émelyítő, a virágos légfrissítő szaga mindent átjár, kapar tőle a torkom. Egyenkosztümös, a nyaka körül ronda, piros nyakkendőszerűséget viselő nő érkezik kopogós cipősarkakon a

bal felől nyíló lengőajtón. Olyan, mint egy légikisasszony, ugyanazzal a jellegzetes műmosollyal közeledik. – Jó reggelt! – köszön rám, és bevonul a pult mögé. – Miben segíthetek? – Üdv, Tessa Markham vagyok. Pár napja telefonáltam, és az orvos neve után érdeklődtem, aki a szülést vezette, amikor ikreknek adtam életet. Korábban történt, és nem tudom a nevét. – Azt szeretné tudni, ki segítette világra az ikreit? – Igen, kérem. Azt a tájékoztatást kaptam, hogy vagy írásba kell foglalnom a kérésemet, vagy személyesen kell idejönnöm. – Rendben, várjon egy pillanatra. Megyek, hívom az adminisztrátort. – Eltűnik egy hátsó ajtón keresztül, én várok, és próbálok megfeledkezni a tényről, hogy Lily itt látta meg a napvilágot, és itt i s hunyt el. Jó pár perccel később a nő visszajön. – Van önnél valamilyen személyazonosításra alkalmas igazolvány? Bólintok, beletúrok a táskámba, előhúzok egy fényképes jogosítványt és egy önkormányzati adó befizetését igazoló csekket. – Nagyszerű, köszönöm. – A nő elveszi, megnézi a fényképet a jogosítványomban, aztán rám pillant, majd a csekket vizsgálgatja. Elégedetten bólogat. – Ha be szeretne jönni, az irodavezető, Margie Lawrence segít önnek megtalálni, amit keres. – Visszaadja az igazolványomat, én visszateszem a táskámba, miközben utána megyek az ajtón át. A szokványos, egy légterű irodában fél tucat alkalmazott ül az

asztaloknál, némelyik a számítógép billentyűzetét püföli vadul, mások telefonálnak. Az iroda hátsó végében feláll egy nő, odajön hozzám, és kezet nyújt. Megrázom. – Üdv, Margie vagyok. – Felnéz a recepciósra. – Kösz, Sharon. Én is elmotyogok valami köszönetfélét. Sharon eltűnik az ajtón át, én pedig Margie asztalához megyek. – Kérem, foglaljon helyet – mondja, feltolja az orrán a szemüveget, és leül velem szemben. – Sharon tájékoztatott, hogy az orvos nevét szeretné tudni, akinél szült. – Igen. Tulajdonképpen ikreket szültem. – Nocsak, milyen aranyos – jegyzi meg. Félbeszakítom, mielőtt elkezdene olyan kérdéseket feltenni, mint: Hány évesek most? és Fiúk vagy lányok? Kertelés nélkül belevágok: Tessa Markhamnek hívnak, az apjuk pedig Scott Markham. A szülés időpontja 2012. március harmadika. Margie kopácsolni kezd a számítógépen. – Nézze el nekem – mentegetődzik. – Ma nagyon lassan működik a rendszer. Valószínűleg azt várja tőlem, hogy előrukkoljak valami olyasmi válasszal, hogy: Hát igen, a hétfő reggelek már csak ilyenek. Aztán mind a ketten elnevetnénk magunkat, és a szemünket forgatnánk. De nem tudom magam rászánni, hogy vidám megjegyzéseket tegyek ezen a helyen. Ezért csak halványan elmosolyodom, és megjegyzem, hogy nem gond. – Samuel és Lilian Markhamnak adott életet, jól mondom? – kérdi, és a tőle jobbra álló képernyőt nézi. – Samuel Edward Markham hajnali 4.46-kor, és Lilian Elizabeth Markham 5.14kor látta meg a napvilágot.

– Elnézést, mit mondott, mikor született? – 5.14-kor. – Ez nem igaz – tiltakozom. Csak tíz perccel Sam után született. – Biztos benn e? – kérdezi. Teljesen biztos vagyok benne, hogy mikor születtek meg a saját gyerekeim. – Igen. Margie előre szegezi az állát, és tovább tanulmányozza a képernyőt. – Itt az áll, hogy aznap éjjel dr. Friedland volt ügyeletben – folytatja. A homlokomat ráncolom. – Nem, ez sem igaz. – Pedig ide ezt írták. Ő volt a fogadott orvosa, nem? – De igen – mondom. – Ő volt a fogadott orvosom, de azon a héten beteg volt, és egy másik orvos helyettesítette. Nem emlékszem a nevére. Margie szemöldökráncolva tovább ütögeti a billentyűket. – Várjon. Kikérem a névsort arról az éjszakáról. Mi van, ha nem találja meg a nevét? Vagy ha Fisher valóban nem volt ott aznap éjjel, csak a képzeletem játszik velem, és ott keres kapcsolatot, ahol nincs is? – Itt is van – jelenti vidáman. – Megtaláltam. Zúgó fejjelavárom, h ogy elmondja, mit talált. – Tehát, szülésznők… blablabla. – Átugorja a többi információt. – És aznap éjjel az egyetlen szülész-nőgyógyász szakorvos… – gyorsan átfutja a képernyőn megjelent

információkat. – Igen, itt is van, ugyanaz a név… dr. Friedland. Nem, ez teljesen kizárt! Biztosan tudom, hogy nem ő volt. Hangosan kifújom a levegőt, majdnem úgy, mint szülés közben. Emlékszem… emlékszem, hogy Friedland aznap éjjel beteg volt. Azt mondták, bélhurutja van. Emlékszem. Vagy nem? – Minden rendben? – néz fel Margie. – Biztos benne, hogy nem egy dr. James Fisher nevű orvos volt? – vetem fel. – Megnézné még egyszer? 2012. március 3. – Remélem, hogy elnézte a dátumot, vagy hibázott. – Itt van – mutatja. – Jöjjön, nézze meg a saját szemével. Felállok, megkerülöm a pultot, a képernyőre meredek, arra a sorra, amelyre mutat. Látom a dátumot, az időpontot, és a nevet. – Dr. Friedland. – Könnyek gyűlnek a szemembe. – Az nem lehet – dadogom. – Azt hittem, dr. Fisher. – Itt nem is dolgozik dr. Fisher nevű orvos – jegyzi meg. – Biztosan téved. Nem maga mondta, hogy nem emlékszik, ki volt az ügyeletes aznap éjjel? – néz fel rám. Nem tudom eldönteni, aggodalmat vagy bizalmatlanságot látok a tekintetében. – Fisher nem sokkal később Dorsetbe költözött – világosítom fel. – Ó, rendben, akkor lehet, hogy itt dolgozott – egyezik bele –, de akkoriban én még nem voltam itt. Csak három éve dolgozom a klinikán, bár néha úgy érzem, sokkal régebben. – Felmosolyog rám, de én nem viszonzom a mosolyát – túlságosan csalódott vagyok, amiért az elméletem tévesnek bizonyult. – Megnézem az alkalmazotti nyilvántartást. – Újra a

billentyűzeten kopácsol. – Ó, igen, igaza van, dr. Fisher akkoriban tényleg a klinika alkalmazottja volt. Csak azon a bizonyos éj szakán nem dolgozott. Nehéz szívvel veszem tudomásul, hogy a gyanúm tévesnek bizonyult. – Van ezen kívül más dokumentáció, amelyen szerepelhet az ügyeletes orvos neve? – vetem fel. – Amennyire én tudom, nincs – rázza a fejét. – Talán csak rosszul emlékszik. Hiszen mind a két név F betűvel kezdődik. Könnyű elfelejteni egy ilyen régről származó nevet. Megrázom a fejem. – Dr. Friedland beteg volt aznap éjjel. Margie gyámoltalanul vállat von, és széttárja a karját, mintha azt mondaná, nem tudja, mi mást mondhatna még. – Beszélhetek dr. Friedlanddel? – jut eszembe. – Itt van? – Nem, múlt évben ment nyugdíjba. Spanyolországba költözött a feleségével. – Meg tudja adni a telefonszámát? – Hátha el tudom érni, talán ő emlékszik rám. És emlékszik a bélhurutjára is. – Sajnálom – mentegetőzik Margie részvétteljes arckifejezéssel –, de ilyen információt nem adhatunk ki. Egy darabig még állok ott, töröm a fejem, megpróbálok kitalálni valamit, ami bizonyíthatná az igazamat. Nem jut eszembe semmi. – Jól van, azért köszönöm. – Görnyedten, lehajtott fejjel megyek ki az irodából. Az előcsarnokban a recepciós vidáman köszön el, és megkérdezi, megtaláltam-e, amit kerestem. Bólintok,

elmotyogok egy köszönömöt, és az előcsarnokon átvágva visszamegyek a tolóajtóhoz. Odakint az eget még mindig nehéz esőfelhők borítják, megállok egy pillanatra, és beszívom a szennyezett, nyirkos levegőt. Elvesztettem az eszemet? Scottnak igaza van velem kapcsolatban? De bármit mondott is Margie odabent, meggyőződésem, hogy a rendszerükben talált információ helytelen. Lily húsz egész perccel korábban született meg… hacsak nem emlékszem tényleg rosszul. Mi van, ha Fisher igenis dolgozott aznap éjjel, de hanyagul végezte a munkáját, és felelős Lily haláláért? Ő hozzáférhetett a számítógépes rendszerhez, kitörölhette a nevét, és megváltoztathatta a születés idejét. Ez úgy hangzik, mint egy összeesküvés-elmélet. Nem veszek tudomást az igazságról, és a saját gondolataim szerint alakítom át? Biztos vagyok benne, hogy nem, de hogyan bizonyítsam be az ellenkezőjét, ha a feljegyzések mást igazolnak? Lomhán és görnyedten vánszorgok vissza az autóhoz. Az, hogy Fisher vagy Friedland volt ott aznap éjjel, nem magyarázza meg, miért hozta valaki évekkel később Fisher fiát a konyhámba. Tudom, hogy kell lennie összefüggésnek. Autóduda szakítja félbe a gondolataimat, és visszalépek a járdára. Ha nem vigyázok, még kilapítanak. Bocsánatkérésül intek a sofőrnek, ő pedig hangos átkokat szór rám. A bérelt autóhoz visszaérve még mindig nehéz szívvel döntök. Őszintén hiszem, hogy dr. Friedland beteg volt aznap éjjel. Tudom, világosan emlékszem. Nagyon nyugtalan lettem, amikor meghallottam, hogy nem lesz ott. Ez pedig csak azt

jelentheti, hogy a klinika információs rendszere rossz. De ha elárulom Carlynak, mit találtam a feljegyzésben, akkor talán nem foglalkozik tovább az üggyel. Időpocsékolásnak tartja majd. Márpedig nekem szükségem van a kitartására. Rá kell jönnöm az igazságra. A hívásom egyenesen rögzítőre kapcsol, ezért üzenetet hagyok. – Szia, Carly, Tessa vagyok. Épp most jövök a klinikáról, és a megérzésem igaznak bizonyult. Aznap éjjel Fisher volt az ügyeletes. Biztos, hogy ennek köze van a fia felbukkanásához a házamban, nem gondolod? Ha már ott vagy, erről is megkérdezhetnéd. Remélem, sikerül szóra bírnod. Sok szerencsét. Tudasd, hogy ment. Megszakítom a vonalat, és beindítom az autót. Vajon hamisan csengett a hangom? Rájön a hazugságra? Csak harmadszori próbálkozásra tudom beindítani a motort. Teljesen szétestem. Meg kellene nyugodnom, különben még a végén balesetet okozok. Épp most hazudtam Carlynak. azudtam Carlynak. De kénytelen voltam, nem?

Bekapcsolom a rádiót, megkeresem a Classic FM-et, remélem, hogy találok valami nyugtató zongora- vagy gitármuzsikát, ehelyett azonban rezesbanda játssza Korszakov Dongóját. Kikapcsolom a rádiót, nagy levegőt veszek, és elindulok a Morettibe, közben azon tűnődöm, milyen ember lett belőlem. Lehet, hogy Scottnak igaza van? Valami baj van velem? Megszállott vagyok?

HUSZONHETEDIK FEJEZET Egész délután szórakozott vagyok. Nincs időm megfelelően végiggondolni a Fisherrel kapcsolatos dolgokat, de a munkámra sem tudok teljes odaadással figyelni, és ez idegesít. Általában bármilyen gondom van, itt megnyugszom. De akkor ma miért megy ilyen nehezen? Janet korán bezárta a kávézót, mert alig volt vendég. Inkább átment az üzletbe, így én zavartalanul dolgozhatom az üvegházban, csak az eső folyamatos kopogása zavarja teljes magányomat. Mégis majdnem megtizedelem a szőlőt, úgy tűnik, képtelen vagyok arra figyelni, amit csinálok. – Add ide azt a metszőollót. Az ijedtségtől összeszorul a gyomrom, megfordulok. Ben kinyújtott kézzel sétál felém. Hunyorogva a kezébe teszem a metszőollót. – Mit vétett neked az a szerencsétlen szőlőtőke? – kérdi, és lehúzza a fejéről a kapucnit. – Sajnálom – mentegetődzöm, és lenézek a növény lemetszett új hajtására. – Nem figyeltem. – Azt látom – állapítja meg. De a szemében csintalan kifejezés ül. Kíváncsi lennék, ez azt jelenti-e, hogy megbocsátotta a múltkori megfutamodásomat. – Ben… – kezdem. – Csak szeretném elmondani… Felemeli a kezét, de ezúttal azért, hogy elhallgattasson. Megrázza a fejét. – Ne magyarázkodj. Ne is beszéljünk róla többé. Barátok? –

veti fel. – Igen, kérlek. Nagyon szeretném. – A megkönnyebbüléstől megereszkedik a vállam. Utoljára Scott ajánlotta, hogy legyünk barátok, amikor először számolt be Ellie-ről, és akkor úgy éreztem, megnyílt alattam a föld. Most, hogy Ben mondja ugyanezt, szomorú vagyok, de egyúttal meg is könnyebbülök. Nem bírtam voln a elviselni, ha elveszítem a barátságát. – Csendes délutánunk van – mondja. – Janetet hazaküldtem, és korán bezárok. Meghívhatlak egy kávéra? Hallgatok. Ez most egy ártatlan kávé, vagy többet szeretne? Egy újabb csók gondolatától megroggyan a térdem, de erősnek kell maradnom. – Nem foglak lerohanni, ha ez aggaszt. – Ben! – Gyengéden belebokszolok a karjába. – El sem hiszem, hogy ezt mondtad. – Miért nem? Ne törd fölöslegesen a fejed. Biztos vagyok benne, hogy elvörösödöm. – Akkor rendben, jólesne egy kávé. Felhúzom a kapucnimat, átfutunk a kertjén, beszaladunk a konyhába, és kacagunk azon, mennyire megáztunk. – Itt várj – kéri, leveszi az anorákját, én pedig ott maradok, a víz a konyhakőre csöpög rólam. Ben eltűnik az előszobában, én pedig visszafojtom a lélegzetemet. Megrohan a szombat este emléke. Felgyorsul a pulzusom. Ebben a konyhában csókolt meg. Megpróbálok másra gondolni, hogy elfojtsam a veszélyes érzéseket. – Tessék. – Puha, bézsszínű törülközőt nyom a kezembe, egy másikkal a haját szárítja.

– Kösz. – Megtörlöm esővizes arcomat, aztán a csöpögő hajamat. Leveszem a kabátot, és az egyik szék támlájára terítem. Ben leteszi a törülközőt, és bonyolult mozdulatokat végez a kávégépen. Nagy krómszerkezet, amelynek a működtetéséhez így ránézésre mérnöki diploma szükségeltetik. – Hogy sikerült a reggeli megbeszélésed? – érdeklődik. Nekidőlök a konyhapultnak, és egy nedves hajfürtöt tekergetek az ujjam köré. – Elég… – Hogy is magyarázhatnám el neki, milyen volt a délelőttöm. – Elég jól – fejezem be. Ben bólint. – Akkor jó. A rohadt életbe. Azt mondta azt szeretné, ha barátok maradnánk, és én majd belehalok, hogy elmondhassam valakinek. – Valójában egyáltalán nem ment jól – bököm ki. – Sőt… felkavaró volt. – Felkavaró? Hogyhogy? Azon kapom magam, hogy elmondom neki, mi történt. Elmondok mindent. Csak úgy kibukik belőlem. Az, hogy elutaztam Cranborne-ba, és felkerestem Fishert. A rendőrségi figyelmeztetés, a felfedezésem, miszerint Fisher ugyanazon a klinikán praktizált, ahol a gyerekeim születtek. – Az a helyzet – mondom –, hogy a feljegyzések szerint Friedland vezette az ikerszülést, de én tudom, hogy nem ő volt. Nem tudom bebizonyítani, hogy Fisher ügyelt, de biztosan tudom, hogy nem Friedland, mert ő beteg volt aznap éjjel.

Ben abbahagyja a kávégép macerálását. Úgy mered rám, mint valami csodabogárra. Elszúrtam. Nyilván hibbantnak vél. Nem is hibáztatom érte. – Sajnálom – dadogom. – Nem kellett volna elmesélnem. Tudom, egy kicsit nehezen emészthető. – Az a kérdés – kérdi a mentegetődzésemről tudomást se véve –, miért áll a nyilvántartásban Friedland neve, amikor nem volt bent aznap éjjel. – Mert Fisher titkol valamit? – Nagyon úgy néz ki – helyesel Ben az állát vakargatva. – Tehát te hiszel n ekem? – Miért ne hinnék? Kurtán felkacagok. – Mindenki más azt hiszi, megzavarodtam. Bocs, ez eggyel több információ a szükségesnél. – Én nem hiszem, hogy megzavarodtál, Tessa. Én azt gondolom, volt néhány borzalmas éved, és nem kaptad meg azt a törődést és odafigyelést, amit megérdemelnél. Összeszorul a torkom, imádkozom, nehogy elsírjam magam. – Köszönöm – suttogom. – Ez nagyon sokat jelent. – Mi van a férjeddel? – kérdezi. – Scott-tal? Mi lenne? – Tudom, hogy külön éltek – világít rá –, de ő mit gondol ezekről a dolgokról Fisherrel? Nyilván van elképzelése.  

– Nem mondtam el neki, hogy elmegyek a klinikára. Azt sem tudom, egyáltalán beszámolok-e róla. – El kellene mondanod – győzköd Ben. – Tudnia kell. Hiszen az ő gyerekei is voltak.

– Nem akar meghallgatni – panaszkodom a hüvelykujjam körmét rágcsálva. – Még az egészségügyi papírjaikat sem adta oda. Mint mondtam, azt hiszi, beleőrültem a bánatba. Ő továbblépett – új barátnője van, nemsokára gyereke születik –, és szerinte nekem is tovább kéne. – Jó, hogy továbblép – állapítja meg Ben –, csakhogy nem az ő konyhájában bukkant föl az a kisfiú. Nem őt kérdezte ki a rendőrség. Nagyon sok stressz ért, Tess. Lazíts kicsit. Én tényleg úgy gondolom, Scottnak meg kéne hallgatnia téged ebben a Fisher-ügyben. Ez valahogy egyáltalán nem tűnik rendjén valónak. – Nem, ugye? Istenem, de örülök, hogy te is így gondolod. Már azt hittem, túlreagálom. – Egyáltalán nem – nyugtat Ben. – Nem csoda, hogy teljesen kimerültél. Nagyon sajnálom, hogy ennyi mindenen kell keresztülmenned. – Köszönöm, Ben. Tényleg hálás vagyok, amiért meghallgatsz, és n em hiszel totál dilisnek. – Talán csak egy kicsit – válaszolja. Sikerül kipréselnem egy félmosolyt. Jó érzés, hogy egy kívülálló az én oldalamon áll. – És most – biztat –, menj, és kérd meg Scottot, hogy hallgasson végig.

Kihajtok az esőáztatta udvarból, integetek Jeznek, aki bezárja mögöttem a kaput. Bennek igaza van: el kellene mondanom Scottnak, hogy rossz a klinika nyilvántartása. Ennek semmi köze ahhoz, hogy Scott figyelmét akarnám felkelteni, és

mindent meg kell tennünk, hogy megtudjuk van-e valami a háttérben. Ha Fisher hanyag volt Lily születésekor, és meghamisította a nyilvántartást, hogy megváltoztassa a születési időt, és más orvost írt be aznap éjszakára ügyeletesnek, akkor Scottnak és nekem tudnunk kell. Nyilván tudni akarná. És tennünk kell valamit. Mondjuk, fel kell jelentenünk. Hazafelé úton az ablaktörlő teljes sebességgel dolgozik, azon tűnődöm, mire jutott Carly Fisherrel. Sikerült-e beszélnie vele? Egész nap nem keresett, de talán már vannak hírei a számomra. Hiszen olyan rámenős. Biztosan rájött valamire. Megállok a ház előtt, még mindig meglep és hálával tölt el, hogy nem lógnak újságírók a környéken. Mielőtt kiszállok az autóból, végignézek az utcán, de nem látom Carly piros Fiatját. Túl korán van, az idő pedig rémes, lefogadom, hogy komótosan vezet hazafelé. Újra felhívom, de rögtön a hangposta jelentkezik. – Szia, Carly. Megint én vagyok. Értesíts, ha van valami híred. Az autóból a tornácra szaladok, közben újra bőrig ázom. Végre bent vagyok, olyan hangosan dobol az eső, mintha még mindig odakint lennék. Kis ideig álldogálok az előszobában, tétovázom. Nem akarom felhívni Scottot. Semmi kedvem a frusztrált, bosszús hangját hallgatni. Utálom, amikor bűntudatot kelt bennem, amitől hasznavehetetlennek érzem magam. Korábban miért nem vettem észre? Talán mert Ben épp az ellentéte. Ben odafigyel arra, amit mondok; komolyan vesz, és nem viselkedik leereszkedőn. Most először úgy érzem, talán nem is baj, hogy szakítottunk

Scott-tal. Talán jobb lesz nekem nélküle. Talán ő és Ellie egymásnak van teremtve. De akkor is megérdemli, hogy tudja, mi folyik Fisher körül. Felsóhajtok. Még egy kicsit halogatom a telefonálást. Először átöltözöm, száraz ruhát veszek fel. Fél órával később vastag harisnyában, túlméretezett pulóverben és vastag kötött zokniban ülök a konyhában, és a fülemhez tartom a mobilt. Jobb, ha mielőbb túlesem ezen a beszélgetésen. – Szia, Scott. – Tessa – üdvözöl komor, beletörődő hangon. Azt tervezem, hogy gúnyos megjegyzést teszek, és azt mondom: Nem tűnsz nagyon boldognak, amiért hallasz rólam. Ehelyett udvariasan és szenvtelenül megjegyzem: – Híreim vannak a számodra. Scott hallgat. – Fontos. Az ikrek születésével kapcsolatos. Scott hangosan felsóhajt. – Na ne, már megint erről van szó, Tessa. Most érkeztem haza a munkából, és tényleg pihenni szeretnék. – De Harry Fisher apjához van köze. – Már mondtam, el kell engedned ezt a rögeszmédet. Lépj tovább, vége van. A fiú visszakerült az apjához, ez az egész… – Csak hallgass meg, és ne szakíts félbe! – kérem. – Rendben. Nagy levegőt – Harry apja, veszek. James Fisher azon a klinikán dolgozott, ahol az ikrek születtek. A vonal túlsó végén csend van.

– Hallottad, amit mo ndtam? Ott dolgozott, S cott. Ugyanazon a klinikán. – Otthon vagy? – szólal meg végre. – Igen. – Átmegyek hozzád – közli, és leteszi a telefont. Végre! Végre Scott komolyan vesz. Minden sokkal könnyebb lesz, ha együtt tudunk működni az igazság kiderítésében. Tudom, hogy Carly rajta van az ügyön, de ő kiszámíthatatlan; más a fontossági sorrendje. Olyasvalakire van szükségem, aki őszintén mellettem áll, aki ugyanúgy ki akarja deríteni az igazságot, mint én – Bennek igaza volt, amikor azt javasolta, avassam be Scottot. Gyűlölöm magam, amiért ezt teszem, de az előszobába megyek, és megnézem magam a tükörben. Beletörődtem a ténybe, hogy Scott és én végeztünk egymással, de akkor sem szeretném, ha csapzottnak látna. A hajam nedves ugyan egy kicsit, de ettől eltekintve azt h iszem, jól nézek ki. Negyedóra múlva megszólal a csengő. Ajtót nyitok, és épp üdvözölni akarom Scottot, de látom, hogy nincs egyedül. Ellie-t is magával hozta. Lehervad a mosoly az arcomról. Mi a fenét keres itt? Neki ehhez semmi köze. Ez Scottról és a gyerekeinkről szól. Nem tudom elhinn i, hogy a volt férjem ennyire érzék etlen. – Beengednél minket, Tessa? – üdvözöl Scott. – Zuhog az eső. Hátralépek, szóhoz sem jutok a csalódottságtól. Ellie-nek még a látványát sem bírom elviselni. Hátat fordítok nekik, és motyogok valamit arról, hogy menjünk a nappaliba. Jaj, hogy

tudok Scottnak erről beszélni, ha ő is itt van, és elítél engem? Scott és Ellie egymás mellé ül a hatalmas kanapéra, én pedig a másikra telepszem, és idegennek érzem magam a saját házamban. Vetek Ellie-re egy pillantást, észreveszem, hogy a szobát méricskéli, és kiértékeli elszomorító állapotát – a port, az elhanyagoltság nyomasztó levegőjét. – Scott – szedem össze a bátorságomat –, inkább négyszemközt szeretnék veled beszélni. – Ellie most már az életem része, Tessa. Azt akarom, hogy itt legyen. – Nos, az én életemnek viszont nem a része – csattanok fel. – És én nem akarom, hogy itt legyen. – Utálom, amiért ez olyan ingerülten hangzik, de nem tehetek róla. Scott megfeszíti az állát, és Ellie térdére teszi a kezét, majd úgy simogatja, mintha azt mondaná, ne aggódjon a lökött volt felesége miatt. Most már Ellie az első a számára. – Tessa – szól közbe gyerekes hangján Ellie. – Azért jöttünk, mert aggódunk érted. Ó, te jóisten, kész csoda, ha nem képelem fel ezt a nőt. Az alsó ajkamba harapok, hogy ne mondjak olyasmit, amit megbánnék. – Elmentél ahhoz a terapeutához, ahogy kértem? – érdeklődik Scott. – Semmi szükségem pszichológusra. Nincs velem semmi baj, azon kívül, hogy gyászolom a gyermekeim elvesztését. Te láthatóan továbbléptél, és hallani sem akarsz semmiről, ami felzaklatná a tökéletes új életedet. Csakhogy én megtudtam valami fontosat. Azt hiszem, a klinikán nem törődtek

megfelelően Lilyvel, és megpróbálnak valamit eltussolni. – De Tessa, megígérted, hogy felkeresel egy pszichológust. – Nem én. Te zsaroltál meg. Azt mondtad, ha nem egyeztetek időpontot, nem kapom meg a gyerekek egészségügyi feljegyzéseit. Amiben egyébként, ha veszed a fáradságot, és a kérésemnek megfelelően megnézed, láttad volna, hogy Harry apja volt aznap este az ügyeletes orvos. – Oké, nem tudtam, hogy az egészségügyi feljegyzések ezt állítják, de reménykedtem benne: remélem, legalább a nálunk lévő adatok helyesek. – Mit számít, ki volt ügyeletben aznap éjjel? – csóválja a fejét Scott. – Ismerlek, Tessa. – Előrehajol. – Tudom, milyen voltál Sam halála után. Aggódom, hogy megint elhagyod magad, ezért átjöttem, hogy megkérdezzem, te vitted el a fiút? Elraboltad az orvos fiát? Csak ismerd be, Tessa. Szerzünk neked segítséget, de csak ha beismered, mit tettél. Egy pillanatra hideg félelem fut végig a gerincemen. És ha Scottnak van igaza? És ha az agyam kisded játékot űz velem, és tényleg elkövettem azt a szörnyűséget? Máris letagadom, mi áll a hivatalos jelentésben. Még Carlynak is hazudtam. Lehet, hogy elferdítem a dolgokat, hogy igazoljam az elméletemet? Talán tényleg beszélnem kellene egy szakemberrel. De nem ezt teszi mindig Scott? Elutasítja az érzéseimet, és azt érezteti velem, hogy nem vagyok ura a gondolataimnak. Nem, nem fogja elérni, hogy saját magamat kritizáljam. Nem tettem azt, amit ő akart, és soha nem is fogom. – Hallgass ide, Scott – kezdem. – Nem vittem el azt a gyereket. Verd bele abba a beteg agyadba.

Scott elvörösödik. Nincs hozzászokva, hogy így beszéljek vele. Azt hiszem, még egyszer sem emeltem fel a hangomat vele. – Lefogadom, hogy a te ötleted – fordulok Ellie-hez. – Küldjük a volt feleséget terápiára, akkor többé nem zavar minket. – Valójában mind a ketten úgy gondoljuk, ez lenn e a legjobb – mondja. – Őszintén úgy látjuk, szükséged lenne egy szakember segítségére. Nézd, Tessa, erre az egy dologra válaszolj: ha nem te hoztad el Harryt, akkor hogy került a konyhádba? Az apja nem hozhatta ide. Azt kéred tőlünk, higgyük el, hogy valaki fogott egy kisfiút Dorsetből, és a londoni házadba hozta. Miért tenne ilyet bárki? – A mindenségit, fogalmam sincs, Ellie. – Önkéntelenül utánozni kezdem gyerekes hangját. – Bárcsak korábban fontolóra vettem volna ezt a kérdést. Kösz, hogy felvetetted. – Nem kell gúnyolódni – fintorog. – Én csak segíteni próbálok. De te olyan… érzékeny vagy. – Nos, bocsásd meg ezt nekem, Ellie, de az érzékenység a szerencsétlen mellékhatása annak, ha valaki elveszíti a gyerekeit. Becsületére szóljon, elvörösödik és elkapja a pillantását. – Mennünk kéne, Scott. Nem jutunk vele semmire. – Feláll. Számtalan ideillő válasz jut eszembe, de nem ér annyit, hogy rá pazaroljam az energiámat. – Igazad van – válaszolom. – Mennetek kellene. Ellie megrázza a fejét, mintha reménytelen eset lennék, és újra felbugyog bennem a harag. Megmételyezte Scott agyát.

Nem kellene győzködnöm, meg kéne hallgatnia. Ugyanúgy meg kéne botránkoznia, mint nekem, és ugyanannyira vágynia kéne az igazság kiderítésére. A volt férjemhez fordulok. – Scott, azt reméltem, négyszemközt beszélhetünk valamiről, ami szerintem rettenetesen rosszul alakult a gyerekek születésekor. De téged nyilvánvalóan nem érdekel, szóval ezzel az erővel el is mehetsz, és vidd magaddal a ribidet is. – Egészen jó érzés hangosan leribizni. – Kérj szakszerű segítséget, Tessa – háborog Scott kifelé menet. Figyelem őket, amíg elhagyják a nappalimat, és újra azt kívánom, bárcsak Ellie nélkül jött volna. Ha nem lett volna vele, talán hajlandó lett volna meghallgatni. – Csak állj meg, és gondolkodj el azon, amit mondok. Valami bűzlik itt. Valami rossz történik. Scott! – De a válla fölött rám vetett sajnálkozó pillantásából látom, esze ágában sincs meghallgatni. Már döntött. Az ő szemében a múlt lezárult, és én csak egy szerencsétlen, szánalmas teremtés vagyok, aki képtelen továbblépni, és aki megpróbálja őt visszarántani a sötétbe. Pedig téved. A múlt nem zárult le. A múlt utolér.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Még tele van a fejem az ide-oda száguldozó gondolatokkal a tegnapi nap eseményeiről – a klinika megbízhatatlan adatállományáról, és Scottról, aki nem volt hajlandó végighallgatni. Magamra maradtam, de nem adom fel. Nem hagyom annyiban. Felkelek, szembenézek az új nappal – bármit hozzon –, és kiderítem az igazságot. Úgy érzem, valaminek a közelében vagyok. Mintha már csak egy icipicit kellene nyújtózkodnom, és összeállna a kép. A téli reggel sötétjében dolgozni készülök, futtában megreggelizem, felveszem az esőkabátot és felkészülök az őrült rohanásra a záporban a háztól a kocsiig. Kinyitom a lakás ajtaját, és látom, hogy legalább két és fél centi víz borítja a gyalogösvényt. Nem tudom biztosan, mennyire vízálló a csizmám, így lábujjhegyen futok a kapuhoz, és számítok rá, hogy a víz egy pillanat alatt átitatja a zoknimat. Az esővíz gyorsfolyású patakként rohan végig az úton, átugorja a szennyvízcsatornákat, összegyűlik a kátyúkban és a makadámút egyenetlenségeiben. – Szia! Felkapom a fejem a férfihangra, a felhőszakadáson átlesve megnézem, nekem szólt-e. – Szia! Tessa! – Sötét alak kiabál az út túloldaláról Carly háza előtt. Behúzott nyakkal kelek át az úton a zuhogó esőben. Közelebb

érve megismerem Vince-t, Carly öccsét. Végigmegyek a rövid, kavicsos ösvényen, és beállok mellé a csöpögő, fedett veranda alá. – Szia – köszöntöm. – Még egyszer, köszi, hogy megcsináltad az ablakot. – Nincs mit. Nem láttad Carlyt? – Pénteken láttam utoljára, amikor mind a ketten nálam voltatok. De szombaton üzenetet váltottunk. – Úgy volt, hogy tegnap este átjön, de nem jött – panaszolja, és letörli az arcáról az esőt. – Tudom, hogy elfoglalt, de apu születésnapját azért nem kellett volna kihagynia. Főleg úgy, hogy fel sem hívott. – Apukádnak születésnapja volt? – Aha. Bifszteket és saját gyártású sült krumplit készítettünk. Carly megígérte, hogy eljön. Belém nyilall némi aggodalom. – Tegnap Dorsetbe ment egy cikk miatt. Szerintem estére vissza kellett volna érnie. Nézd, olyan borzalmas idő van, talán végül megszállt valahol. – De akkor hagyott volna nekem üzenetet, hogy nem tud jönni. Kénytelen voltam hazudni anyunak és apunak. Azt mondtam nekik, hogy lerobbant az autója. Különben még aggódnának, tudod, milyenek a szülők. – Talán lemerült a telefonja, vagy nem volt térerő – próbálkozom. – Igen, lehet. Mindegy, mennem kell dolgozni. Már így is késésben vagyok. – Én is – válaszolom az órámra lesve. – Add meg a számodat,

és értesítelek, ha megtudok valamit. Számot cserélünk, és a bérelt autóhoz megyek, de annyira aggaszt, mi történhetett Carlyval, hogy észre sem veszem, mennyire bőrig áztam. Mire a munkahelyemre érek, a Carly holléte miatti aggodalmam egyértelmű pánikba csap át. Beállok az udvarba, leállítom a motort, és egy darabig még ülve maradok, megpróbálom megfékezni csapongó gondolataimat. Carly nem válaszol a hívásaimra és az üzeneteimre, és elmulasztotta a saját apja szülinapját. Valami baj van. Vagy autóbalesetet szenvedett vagy… Vagy mi? Fisher lenne a felelős? Csinált vele valamit? Lehet, hogy veszélyes? Valaki kopogtat az ablakon, és megzavarja a gondolataimat. Felnézek, Ben arcát pillantom meg. Kinyitja az ajtót, becsusszan az anyósülésre, és becsapja az ajtót. Próbálok eltekinteni a közelsége miatti enyhe remegéstől a gyomromban. – Kitört az esős évszak Barnetben – szólal meg. – Megbolondult az időjárás – értek egyet. – Nem tudom, érdemes-e ma egyáltalán kinyitni – tépelődik. – Akinek van egy csepp józan esze, ilyen időben n em jön ide. – Gondolom, arra épp megfelelő, hogy folytassam a palántázást. – Tényleg, milyen izgalmas! – Én nem bán om. Tudod, hogy szívesen csinálom. Ben elmosolyodik. – Ezért zeng mindig ódákat rólad Jez. – Tényleg?

– Kötelességtudónak és intelligensnek tart. – Örülök neki, hogy legalább valaki ilyennek tart. Személy szerint én úgy gondolom, igazán lehetne több eszem. – Megveregetem a homlokom a tenyeremmel. Ben somolyogva csóválja a fejét. – Hogy mentek tegnap a dolgok Scott-tal? Sikerült beszélned vele? Visszaidézem a beszélgetésünket, és önkéntelenül erősen megmarkolom a kormányt. – Ne is beszéljünk róla! – A vérnyomásom a puszta gondolattól az egekbe szökik. – Ő és Ellie hihetetlenül lekezelőn és érzéketlenül viselkedtek. – Ó, nagyon sajnálom – válaszolja Ben. – Talán nem kellett volna ezt javasolnom. – Nem, semmi baj. Előbb-utóbb így is, úg y is beszéltem volna vele. – Elengedem a kormánykereket, és az ölembe ejtem a kezem. – Így legalább ez már nem áll előttem, és tudom a véleményét. – Éspedig? – Őrült vagyok, és szakszerű segítségre van szükségem. – Atyavilág. – Bizony. De pillanatnyilag sokkal jobban aggaszt, mi történt a szomszédommal. – A szomszédoddal? Miért?  

– Emlékszel Carlyra? – Carlyra? – Tudod – feszengek, eszembe jut, hogy Ben heves vita közben látott minket. – Múlt héten, a kínos jelenet a

kávézóban. – Á, az újságíró? Aki zaklatott? Tenyérbemászó nőszemély. – Igen, ő az. Nos, valamiféle megállapodást kötöttünk. Fegyverszünetet, ha úgy jobban tetszik. Ő segít nekem kideríteni, mi a helyzet Fisherrel. De most lehet, hogy bajba került. – Mi történt? Gyorsan beszámolok neki Carly és az öccse felbukkanásáról a házamban, az ablak megjavításáról, és arról, hogyan vett rá az együttműködésre. – Várj csak! Hogy is van ez? – szakít félbe Ben. – Engedély nélkül bement a házadba? – Igen, de azért nem olyan szörnyű, ahogy hangzik. – Magam is elcsodálkozom, miért mentegetem Carlyt, amikor én is rém dühös voltam rá. – Régebben vigyáztunk egymás otthonára, ha valamelyikünk elutazott. Tudja, hogy pótkulcsot tartok az egyik cserép alatt. – De ez akkor sem jogosítja fel rá, hogy… – Tudom, tudom. – Tessa. – Ben hangja újabb aggodalmat ébreszt bennem. – Nem jutott még eszedbe, hogy ha be tud jutni hozzád, akkor talán épp Carly vitte azt a kisfiút a konyhádba? – Micsoda? Neeem! – A szám elé kapom a kezem, és rágcsálni kezdem a hüvelykujjam körmét. – Ennek semmi értelme.  

– Ki más mehetett volna be? – veti fel Ben. – És neki indítéka is van. – Miféle indítéka? Miért csinálna ő… – Ebben a pillanatban leesik a tantusz, és a homlokomra csapok. –

A cikk miatt? – Pontosan. – Nem is tudom, Ben. – Képes lenne ilyen szörnyűségre? – Igaz, súlyos pénzügyi nehézségekkel küszködik. Elmesélte, hogy ha hamarosan nem produkál valamit, ami nagyot szól, akkor talán elveszíti a házát. – Látod? – mutat rá Ben. – Ráadásul az a típus, aki a saját nagyanyját is eladná egy szaftos történetért. – Basszus. Lehet, hogy végig téves nyomon jártam? Mi van, ha Fishernek tényleg semmi köze az egészhez, és minden Carly műve, aki egy botrányos koholmány megalkotására használja őt és a fiát? Beszélnem kell vele, ugye? De nem veszi fel a telefont. Eltűnt. – Mióta? – Úgy volt, hogy tegnap Cranborne-ba utazik, de azóta nem hallottam róla. Azt hiszem, újra fel kellene keresnem a házvezetőnőt. Ő az egyetlen, aki talán szolgálhat hasznos információval. – Menj el hozzá most. – Nem lehet, dolgoznom kell. – A palántázás megvár, bármikor befejezheted. De ez fontos, ugye? – Igen, de… – Akkor indulás. Ha akarod, veled mehetek.  

– Ne, az a nő nagyon gyenge idegzetű. Ha észreveszi, hogy ketten vagyunk, biztosan nem enged be. Még abban sem vagyok biztos, hogy velem hajlandó beszélni. – Azért egy próbát megér.

– Biztos nem bánod? – Különben nem javasoltam volna. – Majd ledolgozom – javaslom. – Emiatt ne izgasd magad. Odahajolok, és gondolkodás nélkül puszit nyomok nedves arcára. Teljesen magától értődőnek tűnik. Ben megfogja a kezem, és gyengéden megérinti az ajkával. Aztán visszateszi az ölembe, és kiszáll az autóból a zuhogó esőbe. – Majd mondd el, hogy sikerült. És csak óvatosan – búcsúzik, majd tompa kattanással becsukja az ajtót. – Igen, rendben – intek neki, de már csak egy elmosódó alakot látok az esőfüggönyön át. Minél többet tudok meg, annál kuszább és zavarba ejtőbb az egész. Lehet, hogy Bennek igaza van? Lehetséges, hogy Carly áll az egész mögött? Gondolom, lehetséges, de nem tudom, kiben bízhatom…

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Újra a ház előtt állok, ahol Fisher volt házvezetőnője lakik, de ezúttal nem is válaszol a csengetésre. Mindjárt reggel kilenc, talán dolgozni ment, bár múlt pénteken ugyanilyenkor itthon volt, tehát talán odafönt van, csak nem reagál. Még egyszer megnyomom a kaputelefont, és várok. Még mindig semmi. Tartok tőle, hogy Vince felhívja a rendőrséget, ha hamarosan nem kap hírt Carlyról, és ezzel felnyitja Pandóra szelencéjét. Lelépek az eső áztatta járdára, és felnézek az ablakfülkére, ahol legutóbb Merida Florest láttam. Jeges esőcseppek pottyannak felfelé fordított arcomra, rátapadnak a szempillámra, majd a nyakamba folynak. Nem törődöm vele. A függöny ma nincs behúzva, sötét a szoba. Úgy vélem, nincs otthon. El kéne mennem, vissza a munkahelyemre, és bíznom abban, hogy Carly felhív. Ha Ben elmélete helyes, elképzelhető, hogy az én körmönfont szomszédom egy darabig szándékosan elkerül. Mielőtt elindulok, imára kulcsolt kézzel, könyörgő mozdulattal felnézek az ablakra, hátha Flores mégis otthon van. Még egyszer utoljára megpróbálom felhívni magamra a figyelmét. Hadd lássa, mennyire elkeseredett vagyok. A szívem kalapálni kezd, amikor egy alak árnyszerű körvonalait pillantom meg. Ez ő. Ott van. Egy röpke pillanatra összeforr a tekintetünk. Ő gyorsan bólint, aztán eltűnik. Ez most azt jelenti, hogy hajlandó beengedni?

Visszalépek a bejárati ajtóhoz, és lélegzetvisszafojtva megnyomom a kapucsengőt. Ezúttal válaszol. – Tessa Markham – állapítja meg mintegy kijelentésként. – Üdv – mondom, és igyekszem kitalálni valamit, amivel nem ijesztem el, valamit, amitől beszél velem. – Szükségem van a segítségére – kérlelem. – Beszélhetnénk? Csak egypár percet. Az ajtó berreg, a csuklópánt remegve kinyílik. Meglököm az ajtót, amely belendül, meglepően világos és barátságos közös folyosó tárul a szemem elé, a fából készült felületekből citromos bútorfény illata árad. A hely minden millimétere ragyogóan tiszta, sehol egy porszem. Felsétálok a szőnyeggel borított magas lépcsőfokokon, a lépcsősor tetején kinyílik a két ajtó egyike, és megpillantom Merida Flores pöttöm alakját – és ez elmond valamit a saját függőlegesen nehézségekkel küszködő helyzetemről. – Helló – köszöntöm izgatott idegességgel, amiért végül beszélhetek ezzel a mindig elillanó árnnyal, akinek talán a kezében van a kulcs arról, mi történik az életemben. Ha találgatnom kellene, Merida Florest a negyvenes évei elejére saccolnám. Fekete haját szoros copfban fogta hátra, fekete farmert és sötétvörös pulóvert visel. A nyakláncáról lógó egyszerű aranykeresztet szorongatja. Amikor a lépcsősor tetejére érek, hátralép a lakásba, és int, hogy menjek be. Nagy levegőt veszek, és engedelmesen követem egy kis, homályos előszobán át a nappaliba, amelynek végében hatalmas ablakfülke található, fekete faasztallal és két székkel. Ebből az ablakból nézett le rám alig pár perccel ezelőtt. A közös folyosóhoz h asonlóan a lakásból is bútorfényillat árad.

A nehéz, fekete felhők, és az odalent gőzölgő eső miatt a sötétség szinte éjszakai benyomást kelt. Flores felkapcsolja a villanyt, de ettől csak még borúsabb a hangulat, a lámpaernyő a szobán átnyúló különös árnyékot vet. Esetlenül, összefont karral állunk egymással szemben, a keze még mindig a medálját szorongatja. – Köszönöm, hogy beengedett az otthonába – szólalok meg végre. Rájövök, hogy lassan, óvatosan beszélek, nem tudom biztosan, mennyire érti az angolt. Még mindig nem tértem magamhoz a meglepetésből, amiért beengedett – a múltkori találkozásunk után nagyobb ellenállásra számítottam. Nem kérdezem az okát; nem akarok lehetőséget adni rá, hogy meggondolja magát. Flores válaszul aprót biccent. – Tessa vagyok, bár ezt már tudja. – Az én nevem Angela – mutatkozik be halkan, erős akcentussal. – Angela? Én azt hittem, Meridának hívják. Merida Flores. – Igen. Angela Merida Flores vagyok. Spanyolországban két vezetéknevünk van – az anya és az apa neve együtt, érti? – Ó, rendben . Nem tudtam. – Kérem, üljön le. – A zöld műbőr kanapé felé int, amely riasztóan nyikorog, amikor a szélére telepszem. Ő a hozzám közelebbi székre ül az ablaknál. – Szeretnék feltenni néhány kérdést – kezdem. – Azt mondta, a segítségemre van szüksége. Bár nem vagyok biztos Carly indítékában, eldöntöm, hogy az ő eltűnéséről kérdezem először.

– Igen, a szomszédom eltűnt. Tegnap dr. James Fisherhez indult. A név említésére Angela elsápad, és reszketni kezd. – Az baj – motyogja. – Baj? – ismétlem. Carly talán nem tartozik a kedvenceim közé, de kezdek igazán aggódni a biztonságáért. – Miért baj? Fisher esetleg bánthatja? Ez a Fish er doktor veszélyes? – Dr. Fisher? Veszélyes? Nem. – Akkor miért mondja, hogy baj? – kérdezem. – Amikor megemlítettem a nevét, rémültnek tűnt. – Én nem félek dr. Fishertől. Nem hiszem, hogy bárkit bántana – mentegeti. – Ön nála szolgált, ugye? Biztos benne, hogy nem ártana senkinek? A szomszédom… – nem tudom rászánni magam, hogy Carlyt a barátomnak nevezzem – elment hozzá, és most nem érem el. Nem veszi fel a telefont. – Dr. Fisher komoly ember, de nem erőszakos. Nem veszélyes. Biztos lehet benne, hogy nem bántaná a szomszédját. – Miért követett engem, Angela? Néha észrevettem, de elfutott. A kezébe temeti az arcát. Gondolkodik? Sír? Nem tudnám megmondani. – Jól van? – Hirtelen kapcsolok. Felállok, és teszek felé egy lépést, a testemet a hideg. Harry azt állította, egy angyal hozta hirtelen hozzám.átjárja A maga neve –Angela. Maga volt? aga hozta Harryt a házamba? Elveszi a kezét az arca elől, és mélységes nyugtalansággal

mered a térdére. – Harry édesanyja nevezett mindig angyalnak. Isten nyugosztalja. – Keresztet vet. – Harry utánozta, és ő is angyalnak hívott. Aranyos tréfa volt. – Tehát tényleg maga volt. – Mrs. Fisher csodálatos asszony volt – folytatja Angela. – Nagyon elszomorított, amikor meghalt. Szörnyű dolog volt a kisfiúnak, így elveszteni az anyját. – De miért hozta el hozzám? – kérdezem, és lenézek rá. – Mert maga volt, ugye? – Igaza van. Én vittem Harryt a házába. Mélységesen összezavar és elképeszt a vallomása. – De miért? Miért tette? Azóta is követett, sőt talán már előtte is. Van ennek köze dr. Fisherhez? Angela végre rám emeli a tekintetét. – Tessa, én sajnálom. Nem tudtam, hogy az újságok ilyeneket mondanak magáról. Nem tudtam, hogy ennyi bajt okoz, ha elviszem magához Harryt. De ő kért rá. Megígértem neki. – Kicsoda? Kinek tett ígéretet? Van ennek köze Carlyhoz? Pénzt ajánlott magának? Angela keze újra belekapaszkodik a nyakában lógó keresztbe. – Jól van. Kérem, üljön vissza, és elmondom. Visszaülök hát a nyikorgó kanapéra, a szívem a torkomban dobog a kíváncsiságtól, hogy mit mesél ez az asszony.

HARMINCADIK FEJEZET – Dr. Fisher régen Londonban lakott a feleségével, innen nem messze – kezdi Angela. – Akkor lettem náluk háztartási alkalmazott, amikor az asszony terhes lett. A fiuk, Harry születése után vidékre költöztek, Cran borne-ba, Dorsetbe. Dr. Fisher munkája miatt költöztek el, és mert azt akarták, hogy Harry vidéken nőjön fel. Én is velük mentem, és majdnem hat évig dolgoztam náluk. Amíg Mrs. Fisher dolgozott, Harryre is én vigyáztam. Dr. Fisher klinikáján dolgozott a recepción. Aztán az év elején Mrs. Fisher nagyonnagyon beteg lett. Az orvosa azt mondta, nem éli túl. Tudták, hogy nagyon kevés ideje van hátra. Rákos volt. Bólintottam, már tudtam a betegségéről. A sajtó tökéletesen kiaknázta a Fisher-sztorinak ezt a részét, így fokozták a drámaiságot; nem volt elég, hogy dr. Fisher megözvegyült, még a fia is eltűnt. Így rendkívül szívmelengető volt, amikor végül a fia hazatért. – Az orvos azt javasolta, próbálkozzanak meg az operációval – folytatta Angela –, de kockázatos lett volna. Ő azonban úgy döntött, hogy belevág. Operáció nélkül halálra volt ítélve. A műtét teremtett neki egy pici esélyt a túlélésre. Dr. Fisher nem akarta, attól félt, hogy túl korán veszíti el. Mrs. Fisher ennek ellenére azt mondta, így van a legtöbb esélye. – Egy nappal az előtt, hogy bement a kórházba, behívott a társalgóba, ahol plédekbe burkolódzva feküdt a kanapén, pedig

meleg volt a szobában, égett a tűz, meg minden. Olyan volt, mint egy madárfióka. Nagyon szerettem volna sírni, de azt mondtam magamnak: Angela, most erősnek kell lenned. Ez a hölgy nem láthatja a könnyeidet. Erősnek kell maradnod. Maradj továbbra is az angyala. Angela szavait hallgatva Mrs. Fisher betegségéről nekem is gombóc van a torkomban. Ismerem az érzést, amikor valaki másnak a kedvéért próbál az ember erős maradni. Én is próbáltam eltitkolni a bánatomat, közben belül zokogtam. Maszkot öltöttem, hogy ösztönözzem a kisfiamat, és erős tudjon maradni, bármivel kell szembenéznie legközelebb. Elhessegetem az emléket. – De arra nem voltam felkészülve, amit Mrs. Fisher mondott – mesélte Angela. – Azt hittem, elvesztette az eszét, hogy a gyógyszerek összezavarták. Semmi értelme nem volt. – Mit mondott? – kérdezem előrehajolva. – Azt akarta, hogy ígérjek meg valamit. Azt akarta, hogy vigyem el Harryt, és adjam oda magának. – Fisher felesége kérte erre? – Nem értem, miről beszél Angela. – Azt mondtam neki: „Nem adhatja oda a gyerekét valaki másnak csak úgy. Mi lesz az apjával?” És azt is mondtam: „Ha elviszem a gyereket, börtönbe zárnak.” Így aztán adott róla egy papírt. Várjon csak, előkeresem. – Angela felkel, és rövid időre kimegy a szobából. Próbálom megemészteni a hallottakat, de nem tudok rájönni, miért küldené el egy haldokló asszony épp nekem, egy idegennek a fiát. Talán a férje nem volt jó apa, és el akarta

menekíteni Harryt. De még akkor sincs semmi értelme. Kis idő múlva Angela visszatér a szobába. – Itt is van – ad át egy négyfelé hajtott kék Basildon Bond levélpapírt. – Mrs. Fisher megadta a maga nevét – Tessa Markham – és a címét, és megesketett, hogy ha meghal, elviszem magához Harryt. Megkérdeztem tőle, ki maga. A barátja? Rokona? De azt válaszolta, nem fontos. Én azt mondtam, természetesen fontos. Természetesen. – Arra kért, mondjam meg Harrynek, hogy maga lesz az új anyukája. Attól félt, ha nem teszem meg, akkor a pokolra jut. Azt állította, szörnyűség történt, és csak én hozhatom rendbe. Csak én. – Angela a szívére teszi a kezét, tágra nyitja a szemét,

mintha még mindig nem tudná elh inni, mire kérte Mrs. Fisher. – Megesketett a Szűz Máriára. Én nem akartam esküdni, de rimánkodott. Erősen megragadta a kezemet. Ránéztem, és láttam azt a törékeny nőt, akár egy tollpihe. Nem gondoltam volna, hogy ekkora ereje van. De úgy szorította a kezemet, hogy nyoma maradt. Nem tudom, mi tört rám, de megesküdtem a Szűz Máriára, hogy teljesítem a kérését. – Mrs. Fisher szintén katolikus volt, akárcsak én. Nagyon erős a hitünk. Dr. Fisher nem istenhívő – azt mondja, ő a tudomány embere. De Mrs. Fisher szerint a férje makacs ember, és ha szeretne is hinni Istenben, inkább saját maga előtt is letagadja az érzéseit, mint hogy megváltoztassa a véleményét, vagy beismerje a tévedését. Kihajtogatom a papírt, és valamiféle kinyilatkoztatásban reménykedem, amikor olvasni kezdem Fisher feleségének szálkás kézírását.

2017. október 12. Én, Elizabeth Fisher, kérem Angela Merida Florest, vigye el a fiamat, Harry Fishert Tessa Markhamhez, és bízza a gondjaira. Tessa lesz Harry új édesanyja. Igazolom, hogy Angela az én kérésemre cselekszik, bűncselekménnyel.

és

nem

vádolható

semmiféle

A rövid üzenet alá az én nevemet és címemet írták, amit Fisher feleségének aláírása követ. De Elizabeth Fisher nem lehetett beszámítható, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ez a levél nem menti fel Angelát a bűncselekmény alól. Engedély nélkül elvinni egy gyermeket az özvegy apjától törvénybe ütköző, teljesen mindegy, h ogy a halott anyja hozzájárulásával történte. – Miért gondolta Elizabeth Fisher, hogy pokolra jut? – kérdezem. – Mit követett el? – Mrs. Fisher nem mondott ennél többet. Többször is megkérdeztem, de túl kimerült volt. Behunyta a szemét, végül intett, hogy hagyjam magára, és elaludt. Többé nem volt rá lehetőségem, hogy négyszemközt beszéljek vele, és úgy éreztem, hogy nem szeretné, ha dr. Fisher megtudná, mit mondott nekem. – Úgy gondoltam, nem teszek semmit, amíg az operáció után nem beszélek vele még egyszer. Arra gondoltam, talán félrebeszélt, amikor erre kért. Vizionált. Nem tudom. De aztán, az operáció után nem ébredt fel többé. Pár nap múlva pedig meghalt. Nagyon szomorú. Feldúlt voltam Harry és az édesapja miatt. Tőlem telhetően megpróbáltam megkönnyíteni a

helyzetüket. De dr. Fisher szinte beleőrült a fájdalomba. Azt gondoltam magamban, hogy nem tudom megtenni, amit Mrs. Fisher kért. Nem helyes elvinni egy kisfiút az apjától. – Aztán két nappal a felesége halála után dr. Fisher behívott az irodájába, és közölte, hogy többé nincs szüksége a szolgálataimra. Csak így. Hidegen. Véglegesen. Mintha egy senki lennék. Mintha nem is éltem és dolgoztam volna a házában ennyi éven át. „Mi lesz Harryvel?” kérdeztem. A szegény kisfiúra gondoltam. Elveszti az édesanyját, és az angyalát is. Olyan vagyok neki… mint a családja. És ő olyan nekem, mintha a fiam lenne. Könyörögtem dr. Fishernek, hogy maradhassak még pár hónapot, amíg Harry kicsit megvigasztalódik. Felajánlottam, hogy fizetnie sem kell, boldogan maradok, és gondoskodom a fiáról. De őt nem érdekelte. Túl bánatos és túl dühös volt. Kifizette hathavi béremet, és azt mondta, a hét végéig el kell mennem. Érti? Kevesebb mint egyhetes határidőt adott. – Majd megszakadt a szívem, amiért el kellett hagynom Harryt. Még most is hiányzik. Nagyon fáj – mindkét kezét a gyomrára teszi. – És az járt az eszemben, mire kért Mrs. Fisher. Szörnyű volt. Hetekig vihar tombolt a lelkemben. Nem akartam megtenni, de megesküdtem Mrs. Fishernek a Szűz Máriára. Nem akartam, hogy a pokolra jusson. Nem akartam felelős lenni a lelkéért. – Végül eldöntöttem, hogy megteszem. Hat héttel az elbocsátásom után elhoztam Harryt az apja házából, és elvittem magához. De ez szörnyű. Azt hiszem, mindenkinek csak rontottam a helyzetén, nem kellett volna ígéretet tennem.

Nem lett volna szabad megtennem. Sajnálom. – Felemeli a kezét és az ujjai hegyével megdörzsöli a homlokát. – Most felhívja a rendőrséget? Letartóztatnak, ugye? Meg kell büntetniük azért, amit tettem. Zúg a fejem mindattól, amit Angelától hallottam. Lehet, hogy elmebeteg? Talán hazudik? Az egész elbeszélés rettentő bizarr, átkozottul jó színésznek kellene lennie ekkora gyötrelem színleléséhez. Elhiszem, hogy igazat mond, de ez nem magyaráz meg semmit. Ha az egész ügy a felesége műve, és dr. Fisher nincs benne, akkor hogy áll össze a kép? – Nem hívom a rendőrséget – nyugtatom meg. – Most rögtön nem. De végül lehet, hogy meg kell tudniuk. Angela bólint. – Rendben, köszönöm. – Megtarthatom ezt az irományt? – kérdezem, arra gondolok, hogy szükség esetén Elizabeth Fisher levele még hasznos bizonyíték lehet. Angela rövid habozás után bó lint. – Jól van, tartsa meg. – De miért akarta Elizabeth Fisher, hogy nálam legyen a fia? – kérdezem. – Sejti, hogy mi lehet az oka? Dr. Fisher esetleg erőszakos? Ez lenne az egyetlen, ami megmagyarázná az ilyesmit. – Nem, nem, nem, ő nem durva. Dr. Fisher jó apa. Szigorú, de nem erőszakos – soha. Szereti a fiát, abban biztos vagyok. – De miért pont hozzám hozta Harryt? – morfondírozom. – Mrs. Fisher nem is ismer engem, soha nem találkoztunk. Biztosan elmondta, miért. Csak adott valami magyarázatot.

Angela megrázza a fejét. – Nem mondta el az okát, csak megesketett. Meg kell értenie, beteg volt, és nagyon gyenge. Nehezére esett a beszéd, túl sok energiáját emésztette fel. – Van még valami, ami aggaszt – mondom. – Aggasztja? – Hogy jutott be a házamba Harryvel? – Elnézését kérem – rázza a fejét Angela. – Szörnyűség volt tőlem, h ogy így behatoltam az otthonába. – Rendben van – nyugtatom. – Nem haragszom. De tudni szeretném, hogyan jutott be. – A kulcsot használtam. A virágcserép alatt hagyta. Nem jó dolog otthagyni… veszélyes. Betörhetnek magához. – De honnan tudta, hol keresse a kulcsot? – Hülye voltam, hogy otthagytam. Először Angela, aztán Carly. – Sokszor elmentem a ház előtt, megpróbáltam kitalálni, hogy viszem be Harryt. Láttam a szomszédját bemenni magához. A hölgyet, aki szemben lakik. Ő használta ezt a kulcsot. Tátva marad a szám. – Carly? A hosszú, b arna hajú nő? – Igen, bement magához, amíg dolgozott. A takarítónője, ugye? – Nem. Nem, átkozottul nem a takarítónőm. Ő az a szomszéd, akiről beszéltem, aki eltűnt. – Képtelen vagyok elhinni, hogy Carly csak úgy bement hozzám a távollétemben. Vérlázító. Hátrahanyatlom a kanapén, megpróbálom megemészteni az

Angelától hallottakat. Ráébredek, hogy Carly talán évek óta szaglászik nálam, és megpróbál kiásni rólam valami mocskos dolgot. Vagy talán Bennek van igaza, és valami sokkal vészjóslóbb dolgot forralt? Lehetséges, hogy ő van az egész eset mögött? Valahogy manipulálta Elizabeth Fishert, és drámát idézett elő a sztori kedvéért? Csak nem süllyedt ilyen mélyre, ugye? Az egész testemben remegek. Angela feláll, odajön hozzám, mindkét kezemet megfogja és megszorítja. – Nagyon sajnálom – mentegetődzik. – Bocsásson meg, amiért behatoltam magához. Amiért bevittem Harryt. Nem lett volna szabad. – Semmi baj, Angela – motyogom, de a gondolataim Carly fondorlatos viselkedése körül járnak. – Megbocsátok, tényleg. – Legalábbis azt hiszem. Nem tudom rendezni a gondolataimat. Ez az egész túl sok nekem.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET Angela lakásától egysaroknyira ülök a bérelt autóban, és az imént hallottakon tűnődöm. Végighullámzik rajtam a megkönnyebbülés, mert ráeszmélek, egész biztosan nem én raboltam el Harryt. Tudat alatt ott motoszkált a fejemben, hogy talán elvesztettem az eszem, és kiesnek bizonyos dolgok, amelyeket pedig megtettem. Mindig ott volt a kétely. Most, hogy Angela elmondta, tisztábban tudok gondolkodni. Újra bízhatom a saját ítélőképességemben. De még mindig ott a dilemma, h ogy most mihez kezdjek. Nincs más válas ztásom. Ha meg akarom tudni az igazságot, vissza kell mennem Dorsetbe, és beszélnem kell Fisherrel. Rémisztő gondolat, egyúttal üdítő is. Ott talán feltárhatom az igazságot. Először újra felhívom Carlyt, mardos a düh a gondolatra, hogy bejárt a lakásomba, míg én dolgozni voltam. Vajon hányszor ment be? És mit csinált ott? A cuccaim között turkált? Keresett valamit, hogy olyan bűnnel vádolhasson meg, amit el sem követtem? Brrr, ha elkapom, kinyírom. De aztán eszembe jut, hogy talán nagy bajban van, és bűntudatom támad. A hívásomra megint azonnal az üzenetrögzítő válaszol. Megszakítom a vonalat: már épp elég üzenetet hagytam. Oké, most már tényleg nincs más választásom: kénytelen vagyok megkockáztatni az esetleges letartóztatást, el kell utaznom Cranborne-ba. A rendőrségre nem mehetek – még nem. Amíg nem beszéltem Fisherrel, addig semmiképpen.

Angela szerint nem veszélyes, tehát megpróbálom szóra bírni. Ha méregbe gurul és visszautasít, ezúttal akkor sem futamodom meg; megmutatom neki a levelet, amelyet a felesége Angelának adott. Ha megnézi, utána már nem foghatja be a számat. És ha felhívja a rendőrséget, akkor nekik mutatom meg a levelet, és foglalkozhatnak ők az üggyel. Van még egy másik dilemmám is, mégpedig Scott. A lelkem egyik fele kihagyná a továbbiakból. Hiszen egyértelműen kifejezte az érzéseit. Zavarodottnak tart, és azt akarja, hagyjam békén őt és Ellie-t, az újonnan meglelt, áldott szerelmük állapotában. De akkor is tudnia kell, hogy nem én raboltam el Harryt. Most hogy Angela elmesélte, hogyan történt, talán Scott is rájön, hogy igazságtalanul bánt velem. Mielőtt még lebeszélném magam, felhívom. Háromszor csöng ki, aztán üzenetrögzítőre kapcsol. Lefogadom, hogy meglátta a számomat, és átirányította a hívást – a gazember. Egészen más színben kezdem látni életem volt szerelmét. – Szia, Scott. Tessa vagyok. Gondoltam, jobb, ha tudod, végül megtudtam, ki hagyta múlt vasárnap Harryt a házamban. Fisher házvezetőnője volt. Beismerte. Nyugodtan bocsánatot kérhetsz, amiért igazságtalanul vádaskodtál. Egyébként ma elmegyek Fisherhez, és remélem, te is velem jönnél, hogy belásd, nem vagyok őrült gyermekrabló. Megírom a címet, ha esetleg szeretnél velem ott találkozni. Meggyőződésem, hogy az ügynek köze van ahhoz, hogy Fisher a Balmoral Klinikán dolgozott Sam és Lily születésekor. Rá akarom venni, hogy beszéljen velem. Ha szeretnél segíteni, hogy megtudjam az igazságot, hívj fel!

Scottot ismerve valószínűleg lejátssza a hangüzenetet Ellienek, és meggyőzik magukat, hogy fantaszta vagyok. De legalább nem mondhatja, hogy nem tájékoztattam. Végül elküldöm neki Elizabeth Fisher levelének a fotóját. Ez talán segít meggyőzni, hogy nem én agyaltam ki. Áramlik a testemben az adrenalin, miközben csikorgó kerekekkel megteszem a pár kilométeres utat a munkahelyemre, az ablaktörlő teljes sebességgel dolgozik, a fekete égbolt olyan alacsony, hogy szinte meg tudnám érinteni. A Morettinél az íróasztala mögött találom Bent, épp adminisztrál. Felnéz, elmosolyodik és odaint. – Hogy ment? – kérdi, leveszi a szemüvegét, és hátradől a széken. A vele szemben álló székre ereszkedem, és elmesélem, amit megtudtam. Angeláról, aki Harry felbukkanásáért felelős. Carlyról, aki már ezelőtt is bejárogatott hozzám. – Szentséges ég! – szörnyülködik Ben, a fejét ingatva. – Tudom. – Mit akarsz most tenni? – kérdezi. – Most, hogy Fisher házvezetőnője bevallotta, el kell mondanod a rendőrségnek. – Nem is tudom, Ben. El akarom mondani a rendőrségnek, tényleg. De aggaszt, hogy nem hisznek nekem vagy Angelának. Az igazat megvallva egy kicsit egzaltált. Nagyon vallásos. Azt hiszi, ő a felelős Fisher feleségének a lelki üdvéért. Lehet, hogy megbízhatatlannak tartanák. – Mutasd meg nekik Harry anyjának a levelét. A te neved legalább biztosan lekerül a gyanúsítottak listájáról, ha

meglátják, aztán élheted tovább az életedet, és nem kell miattuk aggódnod. Próbáld magad mögött hagyni ezt az egészet. Összeszorul a szívem, lassan ráébredek, hogy Angela valószínűleg lökött. Lehet, hogy az egészet csak kitalálta. Talán hamisította Elizabeth Fish er levelét. – Én komolyan gondolom, hogy először beszélnem kell Fisherrel – magyarázom. – Látni akarom, hogy reagál, ha elmondom neki, mit művelt a felesége és Angela. Látni akarom az arcát. Vajon többet tud-e, min t amennyit elárul. – De mi a helyzet a távoltartási végzéssel? Ha visszamész, és letartóztatnak… Ez igazán nem túl jó ötlet, Tess. – Tudom, hogy nem túl jó ötlet – emelem fel a hangomat. – Sőt. Borzalmas ötlet. Nem vagyok hülye, nem veszem könnyen. De ha figyelmen kívül hagyom a megérzéseimet, akkor egész életemben ezen rágódom majd. Ha van rá esély, hogy Fisher valahogy felelős Lily haláláért, akkor tartozom a kislányomnak annyival, hogy kiderítem. Tudom, hogy szalmaszálba kapaszkodom, és kapcsolatot vélek felfedezni ott, ahol talán nincs is semmi. De ha a legcsekélyebb esélye van a tisztességtelen eljárásnak, nekem tudnom kell róla. Muszáj megtennem, Lily kedvéért. Megérted? Ben egy pillanatra elcsendesedik. – Azt hiszem – válaszol végül. – Nézd, nekem nincs gyerekem, és el sem tudom képzelni, min mentél keresztül, de azt tudom, mennyire csodállak azért, hogy kitartasz akkor is, amikor mindenki ellened van. Bátor vagy, Tessa. Biztosan csodálatos anya voltál. A gyerekeid szerencsések voltak, amiért

te voltál az anyjuk. Váratlanul könnyek folynak végig az arcomon, gyorsan letörlöm, és remélem, hogy Ben n em vette észre. – Köszönöm – mondom rekedten. Megköszörülöm a torkomat. – Azt hiszem, az egész világon te vagy az egyetlen, aki támogat. – Mikor akarsz menni? – kérdezi. – Nem baj, ha most megyek? – De igen – rázza meg a fejét. Összeszorul a szívem. – Tudom, pimaszság ilyet kérnem. Majd ledolgozom. – Csak azt akartam mondani, hogy mindjárt ebédidő van. Enned kell valamit, mielőtt elindulsz. Minden erődre szükséged lesz. – Ó – fújom ki a levegőt. – Nos… köszi, anyuci. – Bátortalanul elmosolyodom. – Viszek egy szendvicset, és majd útközben megeszem. – Tudod, mit? – javasolja felállva. – Kifelé menet összeszedünk valamit a kávézóból. Én vezetek, és a furgonnal megyünk. Borzalmas idő van, nem engedhetlek el egyedül. – Velem akarsz jönni? De mi lesz az admini sztrációval? És mi lesz a Morettivel? – Már szóltam Carolynnak, hogy fél órán belül bezárunk. A palántázást pedig holnap is befejezheted, vagy bármikor máskor. Ami adminisztrációt sosem fogy el. az – Megragadja a nagyilleti… kupac nos, papírta éspapírmunka számlát, és nagy puffanással elengedi. – Biztos vagy benne? – Most, hogy tudom, nem egyedül

nézek szembe Fish errel, máris sokkal jobban érzem magam. – Igen, teljesen. Nem mehetsz oda egyedül. Mi van, ha Fisher veszélyes? Most mondtad, hogy Carly eltűnt, bár ahogy hallom, őt nem kell félteni. – Köszönöm. – Ez az egyetlen szó távolról sem fejezi ki a hálámat. Nemcsak azért, mert velem jön az útra, hanem azért is, mert megingathatatlanul hisz bennem. Bólint. – Jól van. Induljunk.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET Ben furgonjában nincs műholdas navigáció, ezért a telefonom Google Térkép szolgáltatását használom, hogy irányítsam az esőben, szélben, ónos esőben és jégverésben. Nem sokat beszélünk útközben, de ez nem kínos vagy feszült hallgatás, egyszerűen elmerülünk a gondolatainkban. Eltökéltem, hogy a mai lesz a válaszok napja. Rábírom Fishert, hogy beszéljen velem. Arra lesz a legnehezebb rávenni, hogy ajtót nyisson és beengedjen. A felesége levelét szorongatom – az egyetlen dolgot, amivel rábírhatom, hogy meghallgasson. Délután fél négykor érünk Cranborne-ba, a szűk utcák sötétek és kihaltak, akár késő éjszaka is lehetne. Eligazítom Bent Fisher házához, megállunk, a függöny mögül fény szűrődik ki. – Szép hely – szólal meg Ben. – Lenyűgöző, ugye? – És mi a terv? – érdeklődik. – Van egyáltalán terved, vagy útközben kellett volna megbeszélnünk? – Egyszerűen odamegyek, és becsöngetek. – Veled megyek. – Szerinted jó ötlet? Talán inkább a furgonban kéne megvárnod. Lehet, hogy ijesztő, ha ketten megyünk. – Nem hagylak egyedül bemenni ennek a kellemetlen alaknak a házába, Tess. – Ha egyáltalán megengedi, hogy átlépjem a küszöbét. – Most, hogy itt vagyok, kétlem, hogy egyáltalán ajtót nyit.

– Szelíd és nyájas leszek – biztosít Ben, lehajtja a fejét és leengedi a vállát. – Nem leszek félelmetes. – Rendben. – Tény, hogy sokkal magabiztosabbnak érzem magam Bennel. – Akkor mehetünk? – Görcsben áll a gyomrom az újabb találkozás gondolatára Fisherrel, eszembe jut, hogy kiabált velem legutóbb. Ben nyilván észreveszi a bizonytalankodásomat. – Tudod, nem muszáj megtenned. Ha meggondoltad magad, most még hazamehetünk. Az lenne a legjobb… – Tényleg remek lenne – mondom. – Akkor hat órát vezetnél a nagy semmiért. – Nem bánom. Először megállnánk egy fogadónál. Innánk valamit, aztán irány haza. – Nem gondoltam meg magam – ellenkezem, és kihúzom magam. – Meg akarom tenni. – Jól van, akkor menjünk. Csináljuk. A szél és az eső miatt leszegett fejjel kiszállunk az autóból. Ben kinyitja Fisher házának kapuját, és bevezet. Végigmegyünk a gyalogúton, megtesszük a néhány lépcsőfokot a bejárati ajtóig. Kalapáló szívvel teszem az ujjam a csengőre, és erősen megnyomom. A távolban megszólal a dallamcsengő, mintha inkább egy másik univerzumból érkezne a hangja, nem pedig az esőáztatta piros ajtó mögül. Nemsokára hallom az elforduló zár hangját. Összenézek Bennel. Ő bólint, a tekintetéből bátorítás sugárzik, kitárul az ajtó, és a belülről áradó fény elvakít. Fisher áll előttem farmerban, V nyakú kék pulóverben. Először Bent veszi észre, aztán rám vándorol a pillantása,

kérdőn felvonja a szemöldökét, az arcán megjelenő hitetlenkedés szinte azonnal dühbe csap át. – Maga – sziszegi. – Hívom a rendőrséget. – Be akarja csapni az ajtót, de Ben gyorsabb nála, előre lép, és a gyorsan záródó résnek veti a vállát. – Kérem! – kiáltja. – Hallgassa meg Tessát. De Fisher nem hagyja magát. Nyomja az ajtót, Ben pedig olyan erősen taszítja, ahogy csak bírja. Megrémülök, ha ez így megy tovább, még a végén Bent tartóztatják le. – Ben – kiáltok rá. – Engedd el! Még megsérülsz. De az ajtó újra kitárul, Ben az ajtónyílásban áll, Fisher erősen zihálva az előszobából mered rá. – Tessa csak beszélni akar magával – közli Ben. – Nekem nincs vele beszélnivalóm – vág vissza Fisher. – Nem akarom hallani a hazugságait és az ostobaságait. – Kérem – szólok közbe, teszek pár tétova lépést a bejárati ajtó felé, és átlépem a küszöböt. – Csupán pár percet kérek, ez minden. Aztán elmegyünk. – Takarodjanak el most! – utasít, és úgy pillant körbe, mintha keresne valamit. – Már mondtam, nincs mit mondanom, és ha nem távozik azonnal, hívom a rendőrséget, és letartóztatják zaklatásért. Sőt, már hívom is. – Megpaskolja a farmernadrágja zsebét, gondolom, a telefont keresi. – Figyeljen – kezdem. – Nem érdekel, hívja nyugodtan a rendőrséget. Szerintem nagyon érdekli majd őket, amit a feleségéről akarok mondani. Fisher mozdulatlanná dermed, és elsápad. Ben bezárja mögöttünk a bejárati ajtót, elül a szél, és hirtelen baljóslatú

csend nehezedik az előszobára. – A feleségem? – habogja Fisher visszanyerve a lélekjelenlétét. – Hogy merészelnek ide jönni, és a feleségemet emlegetni! Mi köze van neki magukhoz? – Ma Angelánál jártam – mondom, és közben a doktor arcát, megfeszített állát, a tekintetében megjelenő enyhén űzött kifejezést fürkészem. – A régi házvezetőnőmnél? – kérdi, és megkönnyebbülten leereszti a vállát. – Teljesen lökött. Kénytelen voltam elküldeni. Nem volt megbízható. Folyton szórta magára a kereszteket, Istenről meg a pokolról szónokolt. – Vagy talán olyasmit tudott meg – szólok közbe –, amit nem kellett volna, ezért kirúgta. – Látom, a maga fejét is teletömte ostobaságokkal. – Angela bevallotta, hogy ő hagyta a házamban Harryt – válaszolom. – Tehát láthatja, ez az ügy keresett meg engem, és nem fordítva. Én nem vittem el a fiát. A házvezetőnője hozta el hozzám. – Mégis, mi a fenéért tett volna ilyet? – veti fel Fisher. – Mondja meg maga. Fisher nagyot nyel, aztán felcsattan. – Épp eleget hallgattam az ostobaságait. Szeretném, ha most rögtön elhagyná a házamat a Neander-völgyi haverjával együtt! – Hátralép, újra körülnéz, a tekintete ezúttal a falépcső felé röppen. hogy alejön a fia, és meglát minket. Remélem,Talán Harryaggódik, nem hallotta kiabálásunkat; remélem, nem ijesztettük meg. – Hallgasson ide, Fisher – lépek felé. – Angela azt mondta, a

felesége kívánsága volt a halálos ágyán, hogy hozza el hozzám a fiát. – Mereven nézem, várom, hogy kiül az arcára a hatás. Leveszi a szemüveget, megdörzsöli az orrnyergét, és újra felteszi a szemüveget. – Már mondtam – ismétli –, Angela nem megbízható. – Lehetséges – ellenkezem –, de van egy aláírt levelem a feleségétől, amely megerősíti, ő kérte Angelát, hogy hozza el hozzám Harryt. Erre Fisher eltátja a száját, és úgy néz rám, mintha szellemet látna. Tudom, az elevenére tapintottam. Tudom, hogy a tombolásával leplez valamit. – Kifelé! – mennydörgi. – Takarodjanak a házamból! Ben odajön, elém áll, az egyik kezét tenyérrel lefelé Fisher felé nyújtja, így próbálja megnyugtatni. – Gyere, Tess! – sziszegi. – Mennünk kell, nem akarom, hogy eldurvuljanak a dolgok. – Miért csak napokkal később jelentette Harry eltűnését? – kiáltom. – Kifelé! – üvölti Fisher felénk lépve. – Ügyeletes volt a Balmoral Klinikán, amikor az ikreim születtek? Ott volt azn ap éjjel? Fisher halálra váltan megtorpan, elfordul tőlünk, két kézzel megragadja a fejét, közben magában motyog. Hosszú léptekkel elhagyja az előszobát, bemegy az egyik hátsó helyiségbe, ha jól emlékszem az alaprajzra, akkor az étkezőbe. – Most mit csinál, Tess? – kérdezi Ben. – Fogalmam sincs – suttogom. – De azt hiszem, rátapintottam valamire, nem gondolod?

– Határozottan. Nem is kérdés, hogy bűnös. De akkor is mennünk kéne, leh et, hogy veszélyes. – Most nem mehetünk. Annyira közel járok az igazsághoz. Pár pillanattal később Fisher egy mobillal a kezében tér vissza. – Hívom a rendőrséget – mordul ránk. – Hol van Carly? – szegezem neki a kérdést. – Az újságíró, aki tegnap kereste fel. Csinált vele valamit? Nem tudom eldönteni, a dühtől vagy a bűntudattól, de elvörösödik. – Fogalmam sincs, kiről hablatyol itt! – kiáltja. – Nincs itt több újságíró, mind elmentek. Miért nem teszi maga is ugyanezt, miért nem hagy békén? Kap egy utolsó lehetőséget, hogy elhúzzon, aztán hívom a 911-et. – Hívja csak nyugodtan – kockáztatom meg. – Őket is megkérdezem Carlyról, és megmutatom nekik a felesége levelét. Fisher leengedi a telefont, előregörnyed. – Nézze, nem tudom, mit akar tőlem. – Beletúr a hajába. – Miért nem képesek végre békén hagyni engem és Harryt? Semmi mást nem akarunk, csak békében élni. – Dr. Fisher – szólal meg halkan Ben. – Üljünk le valahol, és beszéljük meg nyugodtan. Talán jobb lenne, mint üvöltözni, és vádakat szórni egymásra. Ebben a pillanatban megijeszt a megszólaló csengő buta dallama. Elkapom Ben pillantását, mind a ketten Fisherre nézünk, aki szintén meglepettnek tűnik. Máris kihívta a rendőrséget? Ha igen, akkor valószínűleg letartóztatnak. Fel kell készülnöm rá lelkileg. Bennel együtt elállok Fisher útjából,

az ajtóhoz lép, elfordítja a kilincset, és kinyitja az ajtót. Attól tartok, bajban vagyok. Ben megfogja, és erősen megszorítja a kezemet. De nem egy rendőr áll Fisher ajtaja előtt. Hanem Scott.

HARMINCHARMADIK FEJEZET – Dr. Fisher? – nyújt kezet Scott. Fisher zavart arckifejezéssel megrázza a kezét. – Maga meg kicsoda? – kérdezi. – Azért jöttem, hogy elnézést kérjek a feleségem alkalmatlankodásáért – mentegetőzik Scott a küszöbön állva, a szél a kabátját cibálja, és összeborzolja a haját. – Tessa mostanában sok nehézségen ment keresztül, és biztos vagyok benne, megbánta, hogy idejött, és zavarta a családját. – Kérdő pillantást vet Ben irányába, aztán élesen rám néz, a fejével az út felé int, így jelzi, h ogy mennem kéne. Majdnem felkacagok, annyira feldühít a lekezelő viselkedése. Majdnem, de mégsem. – Igen, nos… – Fisher megköszörüli a torkát. – Hálás lennék, ha hazavinné. Épp a rendőrséget akartam hívni. Tudja, törvényszegést követett el azzal, hogy idejött. Már egyszer figyelmeztették, hogy maradjon távol tőlem és a fiamtól. – A szél még egyszer befúj a nyitott ajtón, Scott és Fisher pedig úgy néz rám, mint egy komisz gyerekre, aki nem engedelmeskedik a kérésnek. – Elnézést kérek – lép elébük Ben. – De Tessa nem megy sehová, és én sem. Nem, amíg meg nem kapja a választ, amiért jött. – Ki maga? – csattan fel Scott, és felfújja magát. – Tessa barátja vagyok. A nevem Ben Moretti.

– Ó, tehát maga az a fickó, akinek dolgozik – szólal meg Scott mereven. – Mit keres itt? – Erkölcsi támogatást nyújtok. Tudja, Scott, magának inkább ki kellene állnia Tessáért, ahelyett, hogy mentegetődzik miatta. Scott elvörösödik. – Ki a fene maga, hogy megmondja, mit kellene tennem és mit nem? Sokkal régebben ismerem Tessát, mint maga. És segítségre van szüksége. Szakszerű segítségre. Úgyhogy hátrább az agarakkal, pajtikám. – Scott – csattanok fel, és teszek felé egy lépést. – Ha nem azért jöttél, hogy nekem segíts, akkor fordulj meg, és menj haza. Amikor megláttalak az ajtóban, azt hittem, miattam jöttél. – Igenis, miattad jöttem. Azért jöttem, hogy ne csinálj hülyét magadból, és ne keveredj újabb bajba. Nem megyek el innen nélküled, Tessa. Először elrabolod ennek a szegény embernek a fiát, aztán ide jössz, és zaklatod. Ha újra kínos helyzetbe kerülsz, a sajtó megint ránk veti magát, és ennek nem tehetem ki Ellie-t. Főleg amíg terhes. Nagyon önző vagy. – Önző! – kiáltok fel. – Megpróbálom kideríteni az igazságot. Inkább te vagy önző… csak az új, kényelmes kis életed érdekel, semmi más. Megfeledkezel rólam, és a közös gyerekeinkről. – Én már nem a múltnak élek többé, Tess. – Szerinted én élvezem? – sírom el magam. – Valójában – szegezi nekem Scott – igen, pontosan ezt hiszem. Szerintem túlságosan félsz továbblépni. És ha rögeszmésen csak ennek a szegény embernek a fián jár az eszed, azzal senkinek sem teszel jót. Legkevésbé magadnak.

– Scott – lép közbe Ben. – Nem Tessa rabolta el Harryt. Miért nem hisz neki? – Mert hibbant! – kiabál Scott. – Én szeretnék hinni neki, isten a tanúm, mennyire, de Tessa képtelen különbséget tenni a fantázia és a valóság között. – Szerintem maga ezt akarja hinni – véd meg Ben –, hogy könnyítsen a lelkiismeretén. Ha elhiteti magával, hogy a felesége zavarodott, akkor bátran továbbléphet, és bűntudat nélkül élheti tovább az életét. Scott átnyomakszik Fisher mellett az előszobába, és nekitámad Bennek. – Foglalkozzon a saját kibaszott dolgával. Egyébként is, mi köze van magának ehhez, Moretti? Ben nyugodtan néz Scottra, de nem válaszol. – MINDENKI TAKARODJON A HÁZAMBÓL! – mennydörgi Fisher, egy szélroham belekap a bejárati ajtóba, és hangos döndüléssel bevágja. A rémülettől majd kiugrom a bőrömből. Az előszobára csend ereszkedik. – Apu, miért kiabálsz? Kik ezek az emberek? A hang irányába kapom a fejem, és meglátom a korláton áthajló Harryt, aki tágra nyílt szemmel méreget minket. Szegény gyerek. Biztosan kíváncsi, mi a csuda folyik idelent. Szeretném megölelni, hogy megnyugtassam, de Fisher tombolna, ha a közelébe mennék. – Mondtam, hogy maradj a szobádban, Harry – szól rá a gyerekre zihálva. – Azt hittem, a Thomas, a gőzmozdonyt nézed. – Már megnéztem, apu. És hallom a hölgyet a

padlásszobában. Már megint zajong. Valamennyien Fisherre nézünk. Kinyitja a száját, de nem jön ki rajta hang. – Mit művelt? – vonom felelősségre Fishert. – Ki van odafönt? – Senki – válaszolja. – Senki n incs odafönt. – De igen, apu, van. Azt mondtad, az a hölgy van ott, aki túl sokat kérdezősködött. Fisher mintha arra készülne, hogy újra letagadja, de aztán megváltozik az arckifejezése, és ingerülten ráncolja a homlokát. – Itt szaglászott… És megfenyegetett! – Az akarata ellenére tartja odafönt? – szegezi neki a kérdést Ben. – Nem! Nos, épp el akartam engedni… Megfordulok, és Bennel együtt a lépcsőhöz futok. – Harry, megmutatnád, hol van az a hölgy? – kéri Ben. – A padlásszobában van – válaszolja Harry. – Apu azt mondta, szófogadatlan volt. – Tényleg? – Fisher felé fordulok, és megrázom a fejem. – Mi folyik itt? – értetlenkedik Scott zavart arckifejezéssel. Nem törődünk vele, továbbra is felfelé megyünk a lépcsőn. – Oda nem mehetnek fel! – kiáltja Fisher, de nem próbál minket megállítani. A nyomában Scott-tal jön utánunk, a különös menetet Harry vezeti. Harry megfogja a kezemet, és fölfelé húz, aztána végigmegyünk egy másik, kisebb lépcsősoron, amelynek tetején ajtó van. Tompa puffanások és elfojtott kiáltások hallatszanak az ajtó mögül. Megpróbálom elcsavarni az ajtó

gombját, de úgy tűnik, zárva van. – A kulcsot – fordul Ben Fisherhez, és kinyújtja a kezét. – Lent van a… Ben azonban nem várja meg, hogy befejezze a mondatot. Ehelyett visszafordul, és a sarkával berúgja az ajtót. Faszilánkok röpködnek szanaszét, betódulunk a szűk lépcsőpihenőre, követjük a tompa kiáltásokat egy festett faajtón át egy kivilágítatlan helyiségig. A falat vizsgálva felfedezem a villanykapcsolót és megnyomom. A gyenge mennyezeti megvilágítás fényében Carly ül a szék lábához kötözött bokával, hátrakötött kézzel, a szájában pecek. Fisherre meredek, Ben pedig Carlyhoz siet, hogy kiszabadítsa. A szomszédom h unyorog a hirtelen fényben, aztán dühösen tágra nyílik a szeme, és mérgesen néz Fisherre. Carly mostanában nem tartozik a kedvenceim közé, de az vérlázító, hogy Fisher így megkötözte egy padlásszobában. Megfogom Harry kezét, és leguggolok hozzá. – Most visszamennél a szobádba, Harry? Apukád mindjárt bemegy hozzád. – Mi történt a nénivel? – suttogja a fülembe. – Bújócskáztunk, de most megtaláltuk. – Én is játszhatok? – csillan fel a kisfiú szeme. – Talán majd később. Menj vissza a szobádba, jó? Megtennéd ezt nekem? Elszontyolodik, de azért megfordul, és kimegy. Jobb, hogy nem hallja a Carly ajkáról áradó szitkokat, amelyek nem valók egy ötéves fülének. – Ezért becsukatom! – kiabálja Fishernek.

– Carly? Te vagy az? – Scott arcán teljes értetlenség ül. – Mit keresel itt? Mi folyik itt? – Ha odafigyelt volna arra, amit Tessa már korábban elmondott magának – csattan fel Ben, miközben kiszabadítja Carly bokáját –, talán kapiskálna valamit. Scott elvörösödik, és hozzám fordul magyarázatért. – Ne most, Scott – hárítom el, és megsemmisítő pillantást vetek rá. Érzem, hogy valaki hátulról megráncigálja a kabátomat, megfordulok, és látom, hogy Harry visszajött. – Harry, édesem, vissza kell menned a szobádba, emlékszel? – Te vagy az igazi anyukám, ugye? – kérdezi tiszta, csengő hangon, mire mindenki elhallgat, nekem pedig elakad a lélegzetem. – Angela ostobaságokkal tömte a fejedet – figyelmezteti Fisher, de gyenge a hangja, egyik kezével a falat támasztja, a másikat a mellkasára nyomja. – Természetesen a néni nem az anyukád. – Harry felé nyúl, hogy megfogja a kezét, és elvezesse onnan, de ő nem moccan. – Az anyukám, aki a mennyországban van, azt mondta, új mamám van, aki az igazi anyukám. Azt mondta, az angyalunk elvisz hozzá. És szerintem Tessa az új anyukám, mert ő is szereti a vonatokat, mint én. – Felnéz rám, barna szeme a tekintetemet keresi, az arckifejezése idegen és ismerős egyszerre. Biztos vagyok benne, hogy kihagy a szívverésem. Biztos vagyok benne, hogy a Föld nem forog tovább, és biztos, hogy mindenki mozdulatlanná dermed, miközben én Harryről Fisherre, Fisherről újra Harryre nézek. Még mindig nem értem

teljesen, amit Harry mondott, de azt tudom, hogy fontos. Megváltoztatja az életemet. Aztán újra felgyorsul minden, a szívverésem egy ugrással beindul. Da-damm. Da-damm. Fülsiketítő hangja betölti az egész házat, elhomályosul a látásom. – Most miről beszél? – bizonytalanodik el Scott, Fisherre néz, és derengeni kezd benne valami. Fisher némán, sápadtan áll, eltorzul az arca, az egész teste összetöpped, akár egy kipukkadt lufi. Mindenki felé fordul. Még Carly is abbahagyja a szitkozódást, és úgy nézi az orvost, mint valami ritka csodabogarat az üvegfal mögött. – Miről beszél? – kérdezi még egyszer Scott. – Nem vagyunk hülyék, Fisher. Itt valami bűzlik. Ha nem bénítana meg annyira a döbbenet, visszavágnék Scottnak. De most nincs itt az ideje az ugye, megmondtam szövegnek. – Nem – tagad Fisher. – Nincs itt semmi. Ő csak egy kisfiú. Élénk a fantáziája. – De nyilvánvaló, hogy James Fisher hazudik. Az arckifejezéséből eltűnik a düh és a felháborodás. Most inkább rémültnek, töpörödöttnek és legyőzöttnek tűnik. – Maga volt az ügyeletes aznap éjjel, ugye? – kérdezek rá. Megrázza a fejét. – Scott – fordulok a volt férjemhez –, emlékezz vissza. Fisher még a nyilvántartást is meghamisította, hogy úgy tűnjön, mintha dr. Friedland lett volna ügyeletben. De aznap éjjel Friedland beteg volt, nem emlékszel? – Scott arcáról lerí a felismerés. Végre a megszokott szkepticizmusa nélkül figyel rám. – Titkol valamit, Scott. Valami szörnyűséget.

Végül Scott makacsul ellenálló agyában dolgozni kezd mindaz, amire mostanáig hiába próbáltam felhívni a figyelmét. – Nem – tiltakozik Fisher. – Maguk mind tévednek. Scott hirtelen mozdulattal félretol, megragadja Fisher pulóverének a nyakát, és úgy nekilöki a falnak, hogy a feje nekicsattan a vakolatnak, és a szemüvege halk zördüléssel esik a fapadlóra. Ben otthagyja Carlyt, és megpróbálja Scottot lefejteni az orvosról. – Nyugodjon meg – kéri Scottot. – Engedje el! Hagyja beszélni. – Mit művelt? – szűri a szavakat Scott összeszorított foga között, és úgy megszorítja Fisher nyakát, hogy lilulni kezd. Harry elpityeredik, a karomba kapom, és úgy fordulok, hogy ne lássa az előtte lejátszódó szörnyű j elenetet. – Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltozom. – Megrémíted Harryt! Scott, ezt akarod? Felzaklatni egy kisfiút? Mintha eljutnának a tudatáig a szavaim, végre elengedi Fishert. Az orvos lecsúszik a földre, a nyakát tapogatja, és levegő után kapkod. Ben letérdel mellé, és megnézi, jól van-e. Harry izeg-mozog a karomban, azt akarja, hogy letegyem. – Apu! – szepegi, kiszabadítja magát, fulladozó apjához szalad, átöleli, és a mellkasába temeti az arcát. – Apu, miért kiabálnak veled? Miért reszketsz? – Elcsuklik a hangja a zokogástól, és én szörnyen érzem magam, amiért az idejövetelünk ilyen bánatot okozott ennek a kisgyereknek. De muszáj volt eljönnöm: meg kellett tudnom az igazat. Fisher felzokog. Átöleli Harryt, és megpuszilja a feje búbját.

– Jól van, elmondom – törik meg, felnéz rám és Scottra, és alig hallhatón suttog. – Elmondok mindent.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Carly mellém áll, a csuklóját dörzsölgeti, és a vállával köröz. Meg kellene kérdeznem, jól van-e, de nem jön ki hang a torkomon. Még mindig sokkos állapotban vagyok a gondolattól, hogy mit akar Fisher felfedni. – Levigyem Harryt? – ajánlkozik Ben, és odamegy az apjára tapadó kisfiúhoz. – Harry? Gyere, menjünk le játszani. Megmutatod nekem a szobádat? – Nem akarok lemenni – pityereg Harry. – Apuval akarok maradni. – Jól hallottam, hogy szereted a vonatokat? – próbálkozik Ben. – Van valami jó kis darabod, amit szívesen megmutatnál? – Mutasd meg neki a vonataidat, Harry – mordul rá Fisher, és lefejti magáról a kisfiút. – Nem akarok elmenni – jajveszékel Harry. – Harry – szól rá szigorú, de rekedt hangon Fisher. Harry könnyáztatta arccal ácsorog, az alsó ajka remeg, de engedi, hogy Ben megfogja a kezét. – Jöjjön, Carly – fordul a szomszédomhoz Ben. – Jöjjön velünk maga is. – Én maradok, hallani akarom – vitatkozik Carly. – Nem, nem marad. Jöjjön – sürgeti Ben. – Kizárt dolog. Nem megyek innen sehov… – Kérlek, Carly – kérlelem én is. – Még mindig áll az egyezségünk, de ez a beszélgetés csak rám, Scottra és dr.

Fisherre tartozik. Rendben? Carly durcásan néz, de azért elindul Ben és Harry után. Amikor elhalkulnak a lépteik, a földön kucorgó Fisher reszketni kezd. Az arcán végigfolynak a könnyek. – Istenem – motyogja. – Mit tettem? Némán bámulok rá, azon gondolkodom, mi lehet olyan rettenetes, ami miatt ilyen bőgő emberronccsá zsugorodott, de el sem merem képzelni, mit készül mondani. Mindamellett szinte biztos vagyok benne, h ogy tudom. – Legjobb lesz, ha az elején kezdi – szólalok meg végre, és a hangom mintha nem is a sajátom lenne. Letérdelek vele szemben, le sem veszem a szemem az arcáról. Scott továbbra is állva marad, összefonja a karját, még mindig forr benne a düh. – Én… én szörnyűséget követtem el – kezdi Fisher. – Még annál is rettenetesebbet. – Folytassa – biztatom. – Jól van – suttogja. – Rendben van. – Nagy levegőt vesz, egy pillanatra felbámul a mennyezetre, és ökölbe szorul a keze. – Azt már tudják, hogy szülész vagyok. És igen, a Balmoral Kórházban praktizáltam. – Rekedt hangja alig több suttogásnál, miután Scott majdnem megfojtotta. A szeme véreres, és a keze olyan erősen reszket, hogy kénytelen a két térde között megtámasztani. – Aznap este, amikor szült, a fogadott orvosa, Max Friedland beteg volt, és engem kértek fel a helyettesítésére. De amiről valószínűleg nincs tudomásuk, hogy a feleségem, Liz is aznap éjj el szült. A szomszédos szülőszobában. Megigézve, borzadállyal nézek rá, levegőt is elfelejtek venni.

Fisher tekintete üvegessé válik az emlékezéstől. – Amikor megérkeztem, önről már gondoskodott a szülésznő, így én Lizre figyelhettem. Természetesen a feleségem mellett akartam lenni az első gyermekünk megszületésekor, de a klinika személyzethiányban szenvedett, az ön szülése viszont simának ígérkezett, és boldogan vállaltam az ügyeletet. Szóltam a szülésznőnek, hogyha komplikáció adódna, azonnal jövök, de ő megnyugtatott, h ogy minden rendben megy. – De aztán… – Rólam Scottra siklik a tekintete, lesüti a szemét, és a térdét bámulja. – De aztán a saját gyermekemnél komplikációk léptek fel. A nyakára tekeredett a köldökzsinór, elzárta a véráramot és az oxigén útját. Általában egy szülésznő is van velem a helyiségben, de túlságosan magabiztos voltam… azt hittem, meg tudom oldani a helyzetet. – Elcsuklik a hangja, megköszörüli a torkát. – Mindent megtettem a megmentéséért, de pánikba estem. Általában nyugodtan és szakszerűen dolgozom. Minden évben egészséges csecsemők százait segítem a világra, de itt az én gyermekemről és az én feleségemről volt szó. – Arról a gyermekről, akinek a létrejöttéért tíz évig küzdöttünk. Én… én nem tudtam megmenteni a saját gyerekemet. A kislány meghalt. Nem tudtam megmenteni. Az én hibám volt. – A kislány? – kérdezett vissza azonnal Scott. – Lány? – Döntést hoztam – folytatja Fisher. – A pillanat törtrésze alatt döntöttem, és ez azóta is kísért. Higgyék el, nem terveztem előre. Nem tudtam tisztán gondolkodni. Nem mertem megmondani Liznek, h ogy a kisbabánk halott. A szívem együtt dübörög a szavaival. Lassú szívdobbanásai

felgyorsulnak. Fisher felém fordul. – Ön addigra életet adott az egyik egészséges kisbabának. A következő is úton volt, és ekkor megtettem. Most már reszketek. Remeg az egész testem, tetőtől talpig, vacog a fogam. Tudom, mit fog mondani, de nem akarom hallani. Hogy leszek képes elviselni? – Lily az én lányom volt – mondja ki Fisher. – Az enyém és Lizé. De a születése után pár perccel meghalt, és engem lesújtott a gyász. Azt hiszem, elveszítettem a józan eszemet. – Lily a magáé volt? – suttogom, és rettenetes hideg járja át a testemet. De Fisher nem válaszol. Lefoglalja a saját vallomása. – Scott, maga épp a telefonját nyomkodta, üzenetet írt a családjának a fia születéséről. Azt mondtam magának, hogy a mobil zavarja az orvosi műszereket, és kiküldtem a szülőszobából. Arra kértem, menjen a hozzátartozók várótermébe. Azzal hitegettem, hogy a következő baba megszületéséig még legalább húsz perc van hátra. Hazudtam. Újra felém fordul. – A második baba érkezése előtt kiküldtem a szülésznőt, hogy nézzen meg egy másik szülőnőt. Maga még gyenge volt a szüléstől és a fájdalomcsillapítóktól. Egy őrült pillanatomban kicseréltem a két csecsemőt. Kicseréltem az én halott Lilymet a maga élő babájára. – Beszívja az arcát, képtelen rám vagy Scottra nézni, üveges tekintettel bámul a semmibe. – Harry… Sam öccse – böki ki Fisher. – Ő a maguk második gyereke. Tudom, rettenetes, amit tettem. Nincs rá mentség.

Akkor bebeszéltem magamnak, hogy maguknak van egy másik egészséges babájuk. Azzal hitegettem magam, hogy Lizért tettem, mert meg akartam óvni a bánattól. Összeomlott volna… nagyon, nagyon sajnálom. – Meg akarta óvni a bánattól? – motyogom magamban. – És az én bánatommal mi van? Azzal mi van? – Azt mondja, nagyon sajnálja. Ilyen förtelmes dolgot művel, és úgy mentegetődzik, mintha elvette volna az utolsó szelet sütit, vagy megkarcolta volna az autómat vagy véletlenül nekem tolta volna a bevásárlókocsit a szupermarketben. – Nem kérhet csak így elnézést – sziszegem. – Nem kérhet bocsánatot és mentegetődzhet, amiért elvette az élő, lélegző kisbabámat, és kicserélte a halott lányára. Fisher még mindig beszél. Újra meg újra ugyanazt hajtogatja. – Sajnálom. Nagyon, nagyon sajnálom. – Hagyja abba! – kiáltom. – Hallgasson el. Ne kérjen bocsánatot! Egy pillanatra becsukja a száját, aztán folytatja a magyarázkodást, amelytől darabokra hullik az életem. – A feleségem nem tudott róla – teszi hozzá gyorsan. – Ő azt hitte, Harry a miénk. A sajátjaként imádta. És én is. Mélyen eltemettem magamban az igazságot, de az igazság éles fegyver. Hasogatott belülről. Minden egyes nap. Legszívesebben ráüvöltenék, hogy pontosan tudom, milyen az, amikor belülről hasogat valami. De csöndben maradok. Hallani akarom a folytatást. A vallomás úgy árad ki a száján, mint egy levegőben terjedő vírus, mindenkit megfertőz. – Amikor a feleségemnél végstádiumú rákot diagnosztizáltak,

valami felébredt bennem. Megvilágosodtam. Azt gondoltam, ha most nem beszélek neki Harryről, többé nem lesz rá lehetőségem. Bevallottam mindent. Elmondtam neki, mit tettem. Nagyon feldúlta. Megdöbbent. Megutált. Minden joga megvolt hozzá. Megtört asszonyként halt meg. Érte tettem. Világéletemben orvos akartam lenni. Segíteni akartam az embereken. És ehelyett… – Összekuporodik. A kezébe temeti az arcát. Az igazság teljesen legyengít, leengedem a fapadlóra a homlokomat, összekuporodom, átfogom a térdem, a valóság fokozatosan szivárog belém, akár a méreg a fecskendőből. Nincsenek rá szavak, csak könnyek. Az orrom megtelik a megértés keserű bűzével. A veszteséggel. Mindennel, amitől megfosztottak. A halott kislányom miatt érzett gyásszal, aki soha nem is volt az enyém. A megsemmisítő érzéssel, amelyet Sam halála hívott elő. Az érzéssel, hogy anya vagyok, de nincsenek gyermekeim, akikről gondoskodhatnék. Egyszerre tör rám minden. Lehetetlen ennyi mindent elviselni, elsősorban a tudatot, hogy a felének nem kellett volna így alakulnia. És mégis, valahol a lelkem mélyén vajon nem tudtam ezt már korábban is? Amióta Harry felbukkant a konyhámban, az ismerős barna hajfürtjeivel és a szemében egy elvesztett ikertestvér tekintetével? Tudtam. Mélyen, legbelül tudtam. Kizárólag ez vezetett az utolsó napokban. A kockázat ellenére ez lökött tovább. A mélyen bennem élő meggyőződés, az anyai megérzés. – Annyira sajnálom – ismételgeti Fisher görcsösen, zokogva.

– Nagyon, nagyon sajnálom. Üvöltés riaszt fel dermedt bénultságomból, Scott ráront Fisherre, megragadja a pulóverénél fogva, és talpra rántja. Én feltérdelek, és nézem, ahogy ököllel belebokszol Fisher arcába, akinek felhasad az ajka, és vércseppek spriccelnek rá. Az orvos megkésve emeli védekezésre a kezét. Meg sem próbál visszaütni. Összekucorodik, és tűri az ütéseket. – Megöllek! – üvölti Scott, még egyszer hátrahúzza az öklét, és állon vágja Fish ert. – Kinyírlak, te hitvány pondró! Végül még tényleg megöli. – Scott! – kiáltok rá. – Kérlek, Scott, hagyd abba! – Tönkretette az életünket, Tess. – kiáltja Scott, és újabb jól irányzott ütést indít. – Mindent elvett tőlünk. Mindent. – A következő ütés is ugyanolyan brutális. És a következő, és az azt követő. – Megérdemli a halált azért, amit művelt. – Scott! – visítom. – Kérlek! Hagyd abba! Gondolj Harryre! Nyilván megszívleli, mert a következő ütés kicsit kevésbé kegyetlen. És az azt követő, már szinte nem is ütés. Végül elfordul Fisher vérben úszó, péppé vert, könnyes, taknyos arcától. Scott arca szinte szürke a bánattól. Gondolom, az én arcomról ugyanaz az elkeseredés rí le. Kitárom a karom, és Scott beletámolyog az ölelésembe. Olyan erősen kapaszkodunk egymásba, hogy az már fáj. A fizikai fájdalom kiegyenlíti a lelkit. Frissen szerzett sebeink olyan mélyek és nyersek, el sem tudom képzelni, hogy valaha is beforrnak. De aztán lassan elhatol a tudatomig: Harry az én fiam. És életben van. Itt van, ebb en a házban.

És én vagyok az édesanyja.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET Nyolc hónappal később

Kellemes fuvallat borzolja a fákat, megmozgatja fölöttem a vadgesztenye leveleit. Hamarosan itt a vadgesztenyehullás. A pad másik felén virágos ruhában kipirult arcú fiatal nő ül, és tanácsokkal látja el a két kisfiút, akik aztán eliramodnak a játszótér felé. Elkapjuk egymás pillantását, és összemosolygunk. – Itt legalább van egy kis árnyék – szólal meg a nő, kivesz a hátizsákból egy üveg vizet és nagyot húz belőle. – Útközben majdnem elolvadtam. Nem mintha panaszkodni akarnék – teszi hozzá. – Nemsokára hiányolni fogjuk a napsütést. Mosolyogva bólogatok, aztán a játszótér felé fordítom a figyelmemet. – Kisfiú vagy kislány? – kérdezi a nő. – Vagy mindkettő? – Fiú – válaszolom büszkeségtől dagadó szívvel. – Amott, a mászókán – mutatok Harryre, akinek közben sikerült feltornáznia magát a mászóka tetejére, és most ellenőrzi, tanúja vagyok-e a jelentőségteljes pillanatnak. Tapsolva értékelem a teljesítményét, a nő is összeüti a tenyerét mellettem, mire Harry büszkén kidülleszti a mellét. – Nagyszerű – áll fel a nő –, a haszontalanok egy percre sem állnak meg. Jobb, ha megyek, és meghintáztatom az enyéimet.

– Viszlát – köszönök el mosolyogva. – Láttad ezt, anyu? – fut oda hozzám Harry. Megpuszilom, és adok neki pár korty innivalót. – Megállás nélkül felmásztam egészen a tetejéig! – Nagyon ügyes voltál, Harry – dicsérem. – Szupererősek az izmaid. Biztosan a sok zöldségtől. – Megütögetem a padot, és ő felpattan mellém. – Kérsz rágcsát? – kérdezem. A kisfiam bólogat, előveszek a táskámból egy kis doboz szőlőt, leveszem a tetejét, és odaadom neki. – Köszönöm – hálálkodik, én puszit nyomok a feje búbjára, izzadságtól nedves hajára. – Mikor mehetek Scotthoz? – érdeklődik. – Majd a következő hétvégén – válaszolom. – Moziba mentek, emlékszel? – Bár Harry engem anyunak szólít, Scottot nem hajlandó apunak hívni, tudom, mennyire rosszulesik ez a volt férjemnek, de gondolom, Harry úgy érzi, van már egy apja, még akkor is, ha nem találkozik vele. James Fishert törölték az angol orvosi nyilvántartásból. Ezen kívül hat év letöltendő börtönbüntetésre ítélték gyermekrablásért és Carly Dean jogtalan fogva tartásáért. Scott szerint túl enyhe büntetést kapott, de szerintem, ennyi épp elég. Majdnem hat évre fosztott meg minket Harrytől, tehát fizessen hat évvel a saját életéből. Tudom, szörnyűség, amit tett, de élete végéig viselni fogja a következményeit, a magányt. Én azt mondtam a szociális munkásnak, hogy elfogadom, ha a fiam tartja a kapcsolatot Fisherrel, ha ő is ezt akarja. De kiderült, hogy Fisher nem szeretné, ha Harry a börtönben látogatná. Szerinte túlságosan felkavarná. Nem állítom, hogy

nem könn yebbültem meg. Angela Merida Flores felkészült rá, hogy börtönbe kell vonulnia azért, amit elkövetett, de kiderült, nincs miért aggódnia. Hogyan ítélhették volna el azért, mert visszavitt egy gyereket a szüleihez? Hosszas vizsgálódás után felmentették a bűncselekmény gyanúja alól. Nem tettem feljelentést Carly ellen a házamba történt jogtalan behatolás miatt. Ő bocsánatot kért, én pedig rájöttem, hogy végeredményben segített visszaszerezni a fiamat. Nélküle soha nem győzködtem volna olyan makacsul Fishert, és az egész ügy nem derült volna ki. Még most is én lennék a jó öreg szürke egér Tessa. Gyermektelen. Kétes elmeállapotú. Még a gondolattól is megborzongok. Ezért inkább annyiban hagytam a dolgot. Carly a beleegyezésemmel eladta a sztorit az újságoknak, én pedig jókora összegre tettem szert, amelyből vásároltam egy új, két hálószobás, kertes házat, barátságos, világos, levegős lakást egy felújított Eduárd korabeli épületben, alig egysaroknyira, és pár perc gyaloglásra a Morettitől. Egykori, Scott-tal közös otthonomat eladtam. Megkönnyebbülten hagytam ott annak a helynek a fájdalmas emlékeit. Mintha levedlettem volna a bőrömet, amely mostanra túl szűkké vált. Végül nem fogadtam el a vezetői pozíciót Bennél, mert minél több időt akartam együtt tölteni Harryvel. Viszont a tanácsaimmal segítem Ben tervének megvalósítását egy új, továbbfejlesztett kertészeti központ létrehozásában, és jó érzés újra használni a kerttervezői képességeimet. Scott is nagyon elfoglalt az Ellie-vel közös fiának, Harry

féltestvérének, Aidennek a nevelésével. Fura, de valahányszor elviszem hozzájuk Harryt, Ellie képtelen a szemembe nézni. Talán bűntudata van, vagy kínosan érzi magát a vádaskodása miatt. Pedig elég lenne, ha elnézést kérne, és továbblépne. Attól tartok, nehezebben éli meg az anyaságot, mint gondolta, Scott pedig ideges, valahányszor látom. A korábban velem éreztetett önelégültsége már a múlté, helyébe ha nem is tisztelet, de talán egy kis alázat lépett, bár soha nem ismerné be. Nehéz, mégis csodálatos pár hónapon vagyok túl. Harry beilleszkedése néha elég traumatikus volt. Még mindig mind a ketten heti rendszerességgel részt veszünk egy tanácsadáson. És még mindig hiányzik neki Liz, a „másik mamája”. Amikor hozzám költözött, egy darabig rendszeresen látogatott bennünket egy szociális gondozó, de végül olyan elégedett volt velünk, hogy magunkra hagyott minket. Jó szülőnek talált. Rájöttem, hogy az élet még a legmélyebb gyász közepette is kínálhat új örömöt és reményt. Még mindig gyászolom a kislányt, aki soha nem volt az enyém, és senki sem pótolhatja a csodálatos kisfiamat, Samet, mindamellett kaptam Harryvel egy második esélyt. Bár nem egypetéjű ikrek, kicsit mégis olyan, mintha visszakaptam volna Samet. Harry az én megmentőm. Ezért kelek fel reggel. – Ben! – kiabál Harry, lecsúszik a padról, és átrohan a játszótéren a közeledő alak felé. Ben a karjába kapja, és körbeforog vele, mielőtt széles vigyorral visszateszi az aszfaltra. Ők ketten olyanok, mint a borsó meg a héja. Én lassan haladok Bennel, de az elmúlt néhány hónapot nem tudtam

volna nélküle végigcsinálni. Integetek neki. – Hogy van a két legkedvesebb szerettem? – kérdezi Ben közeledve, aztán csillogó szemmel lehajol, és megcsókol. – Jól – mondom Harryvel kórusban, a játszótérről gyerekkacajt sodor felénk a késő nyári szellő. – Átjöttök ma este pizzázni? – kérdezi Ben. – Gondoltam, esetleg szeretnél segíteni az elkészítésében, Harry. Semmi sem hasonlíth ató egy jó, házilag készült pizzához. – Mehetünk, anyu? – Nyami, pizza! Igen, ott leszünk. Ben megfogja és megcsókolja a kezemet. Aztán mind a két kezét a háta mögé rejti. – Válassz egy kezet, Harry. Harry Bent fürkészi, és gondosan meggondolja a választ. – Gyerünk, jobb vagy bal, melyik legyen? – Jobb! – Nos, ez bámulatos – tettet Ben csodálkozást. – Honnan tudtad? Biztosan varázsló vagy. – Előre mutatja a jobb kezét, és felfedi a belé rejtett Thomas, a gőzmozdonyos labdát. – Akarsz labdázni? Harry hevesen bólogat, a hajfürtjei az arca körül röpködnek. Elkocognak a füves területre a játszótér mellett, én pedig nézem, ahogy egymásnak dobálják a labdát. Ben idétlenkedik, úgy tesz, mintha mindig elejtené a labdát, Harry pedig hangosan kacag.a tökéletes életben. Történnek rossz dolgok. Nem hiszek Nekem pedig már alaposan kijutott belőlük. Nem hiszek a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” végben sem. De éppen

most, elnézve az újdonsült kis családomat rájövök, hogy visszakaptam valamit abból, amit örökre elveszettnek hittem. Egy ajtó, amelyről azt hittem, örökre bezárult, most mégis szélesre tárult. Akkor ez most boldog befejezés? Talán. Talán nem. Mindenesetre kezdetnek megfelel.

SHALINI ÜZENETE

Szeretnék hálás köszönetet mondani, amiért úgy döntött, elolvassa A titkos mama című regényemet. Ha tetszett önnek a történet, és szeretne tudomást szerezni a további megjelenéseimről, kérem, iratkozzon fel a hírlevelemre. Nagyon kedves öntől, ha elmeséli a barátainak, és fontolóra veszi egy rövid internetes értékelés írását. Örömmel meghallgatom a véleményét, amellyel nagyban hozzásegíti az új olvasókat, hogy megismerkedjenek valamelyik könyvemmel. Szeretek az olvasóimról hallani – akár a Facebookon, a Twitteren, a Goodreadsen vagy a weboldalamon keresztül lépnek velem kapcsolatba. ShaliniBolandAuthor @ShaliniBoland shaliniboland.co.uk

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szokásomhoz híven szeretnék köszönetet mondani fantasztikus férjemnek, Pete Blandnek, aki teát főzött nekem, és csillapította a kétségeimet írás közben. Te mindig ott vagy mellettem, és segítesz, amikor közeleg a határidő, vagy át kell küzdenem magam egy bonyolult cselekményen. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Korábban magánkiadásban jelentettem meg a regényeimet, ez az első, amelyet egy kiadó segítségével írtam és jelentetek meg. Hálás vagyok a Bookouture-nek, amiért élvezetessé és zökkenőmentessé tette az átmenetet. Nagyon köszönöm Natasha Harding, a vadonatúj, tehetséges és készséges könyvkiadó segítségét, akit gyorsan megkedveltem. Köszönöm, hogy hittél a könyvemben, és segítettél, hogy a regényem tündökölhessen. Köszönöm továbbá a Bookouture egész csapatának. Remélem, jól megismertelek benneteket, és megtiszteltetés e hihetetlen család tagjának lenni. Kim Nash és Noelle Holten, mindketten eget rengető munkát végeztek PR-guruként. Nem is értem, hogy tudtok ennyi mindent belezsúfolni huszonnégy órába. Köszönöm, hogy ilyen elképesztők vagytok. Nagyon hálás vagyok Sammy H. K. Smith rendőrtiszt szakértő tanácsaiért, a könyvem rendőrségi ügyrenddel kapcsolatos részeiben. Köszönöm az idejét és türelmét. Bármely hibáról

csupán én tehetek. Figyelem! Készülök e-mailt küldeni a következő könyvemmel kapcsolatban. Ezer köszönet Terry Hardennek, Julie Carey-nek és Amara Gillónak, az előolvasóimnak és korrektoraimnak. Köszönöm Tracy Fenton és Helen Boyce a The Book Club on Facebook, valamint David Gilchrist, Sarah Mackins és Caroline Maston közreműködését, a UK Crime Book Club tagjainak segítségét – elképesztő a szerzők iránti töretlen lelkesedésetek. És végül, a legfontosabb, köszönöm az olvasóknak, akik időt szántak az olvasásra, a véleménynyilvánításra és a könyvem ajánlására. Néha lenyűgöz a mérhetetlen támogatás, amit tőlük kapok. Nagyon sokat jelent a számomra.

Kínálatunk megtekinthető az interneten is: www.muveltnep.hu Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó dr. Szilvásy György Sorozatszerkesztő Kepets András