1.fejezet 1768. január Aggodalom kúszott fel a gerincén. Az érzést rezignáltan
fogadta, érzékei teljesen elzsibbadtak a csípős felföldi szélben: a hideg és a félelem is rázta. Pillanatok múlva találkozik azzal a férfival, aki titkos küldetésének további sorsát a kezében tartja. Juliet White - miközben hallotta saját lépéseit visszhangozni a csarnokban - a kísérője feje tetején trónoló koromfekete kontyra meresztette a szemét. Lábait mechanikusan rakta
egymás után. A hall közepén álló kandallóban tőzegdarabok ropogtak. A földes illat jólesően csiklandozta az orrát a melegség ígéretével kecsegtetve. A szépen berendezett csarnokban szolgák sürögtek -forogtak; egyszerű ruháik a williamsburgi szüreti bálon látott je lmezekre emlékeztették Julietet.
A szomorkás képek a honvágy kínzó érzésével fenye gettek, de Juliet kiverte a fejéből virginiai emlékeit, és eltökélten nézett fel Kinbairn kastélyának ősi falaira. Átkelt az óceánon, keresztülutazott Skócia hegyein, nem veszítheti el a bátorságát most, mikor találkozni fog Ross hercegével. Képzelete már jó előre megrajzolt egy képet az a ngol királyság e gazdag nemeséről. Persze szalagokkal teletűzdelt, rizsportól súlyos parókát hord, ami olyan magas, hogy már már a mennyezet durva deszkáit súrolja. A ruhája természetesen szaténból készült, az élénksárga és a vörösesbarna émelyítő színeiben pompázik; sűrűn van redőzve, átszabva, kipárnázva és díszítve - és mindezt azért, hogy ügyesen elrejtsen egy elhízott embert, akit tönkretett a kicsapongó életmód.
Juliet jobb kedvre derült a mókás kép gondolatára; magában kuncogott. Amint belép, bókolni fog majd. A herceg csak egy
futó pillantásra fogja méltatni, aztán feléje nyújtja kesztyűs kezét, amelyről messzire bűzlik a szantálfa szaga, és egy hatalmas pecsétgyűrű van rajta. De ő nem fogja megcsókolni. Vagy mégis? Mi van, ha a lord ragaszkodik hozzá? A büszkeségéért áldozza fel a küldetését? Nem! Semmi sem akadályozhatja meg, hogy megtalálja az oly kétségbeesetten keresett információt! - A mosókonyhában találja Őméltóságát - bökött Juliet kísérője tintafoltos ujjaival egy közeli ajtó irányába. Juliet megzavarodva bámult a bezárt portálra. A kilincs teljesen simára kopott a sok használattól. A vékony porréteg alatt a konyha mindenféle szennye vastagon tapadt az ajtó f ájára. ájára. - A mosókonyhában? - Igen. Ott rendezi a számláit és bünteti meg a cselédeket. Zavartan nézett az asszonyra, aki sokat sejtetve mosolyotit, majd meglepetését igyekezve palástolni, hogy a herceget egy ilyen alacsony rangú, cselédeknek fenntartott helyiségben találja, Juliet közelebb lepett az ajtóhoz. Háta mögött ruhasuhogás hallatszott, de ezt ő szinte észre sem vette. Kezének apró nyomására az ajtó lassan, halkan kinyílt. Szagok furcsa keveréke tódult azonnal az orrába; a bejáratot ládákban álló füstölt hal és sör torlaszolta el. A mestergerendáról gyógynövények, fűszerek csomói és frissen elejtett madarak lógtak. Juliet átpillantott a két láda között a grófot keresve. Észre is vett egy férfit karnyújtásnyira a hordók fala mögött, de zavartan vissza is húzódott azonnal az árnyékba, és csak a ládák közötti résen bámult döbbenten. Háta mögött gyerekes kacagás távoli visszhangja hallatszott. Az ártatlan hang a valószínűtlenség érzetét kölcsönözte a
szeme elé táruló pajzán képnek.
Juliet háta mereven tapadt a falnak, hidegtől elgémberedett keze hirtelen felengedett, és megragadta a közeli láda szélét. szé lét. A férfi nem a számlákat rendezte, még csak nem is a szolgákat fenyítette. Éppen az egyik cselédlányt csábította el. De hol van a parókás herceg? Ez a parasztruhába bújt nőcsábász nem lehet a kastély ura! A férfi egy székben ült, izmos karja mozdulatlanul lógott a karfáról, kezében tollat szorongatott, és egy nő ült az ölében. Gesztenyebarna haja, mely furcsán, a halántékánál ö sszefonva lógott le és fedte be a vállát, szinte ragyogott a gyertyafényben. - Dolgom van, Cozy - mondta, a felföldiekre jellemző dallamossággal ejtve a szavakat. Arckifejezése Arckifejezése zord volt, de a visszafojtott vidámság csillogott a szemében. A lány szoknyája a térde fölé csúszott, blúza a derekán gyűrődött össze, ahogy a férfi ölében ülve ide-oda mozgatta a csípőjét, és magabiztosan mosolygott. - Tényleg? Kezét meztelen melle alá téve hajolt h ajolt előre, felkínálva magát. Juliet megpróbált mozdulni, de a lába mintha belegyökerezett volna a durva kőpadlóba. Rémült tekint ete mereven szegeződött a két hordó közötti keskeny nyílásra. A férfi tekintete közben a nő mellbimbóira tapadt. Profilból homlokának íve és hosszú, egyenes orra arisz tokratikus volt csak vad, sörényszerű haja nem. - A tűzzel játszol, Cozy, ha uradat hátráltatod abban, hogy a dolgát tegye. - Igen, Igen, uram , tudom. Az izgatottság hullámai öntötték el Juliet nyakát és mellét,
felmelegítve bőrét, ami néhány pillanattal előbb merev volt a hidegtől. Ez a gazember maga a herceg!
A lány becsúsztatta kezét a férfi lába közé, és simo gatni kezdte. - És mi van az ő feladatával? - kérdezte sokatmondóan. - Úgy látszik, nagyon virgonc ma, még a végén le szaggatja a
gombokat, ha nem segítem ki innen. A toll lehullott a padlóra. A herceg felnyögött, feje hátrabukott a szék támlájára. Nyakának feszes inai do m- borműként álltak ki. Ádámcsutkája megmozdult, amint nyelt egyet, aztán arcán lassan mosoly terült szét, láttatni engedve tökéletesen fehér fogait és az apró ráncokat a szeme sarkában. Befejezve a gombokkal való bíbelődést, a lány m egragadta a férfi egyik hajfonatát, s közel húzta magához. Ajka készségesen szétvált. Aztán olyasmit suttogott, amitől Julietnek görcsösen megrándult a lába. Ez volt az a pont, mikor végre magához tért. Cozy és a herceg azzal töltik az idejüket, amivel akarják, de ez nem jelenti azt, hogy neki végig is kell néznie. Közömbös arckifejezést erőltetve magára kilépett rejtekhelye mögül, és megköszörülte a torkát. A lány megfordult. Kiegyenesedett, és a kezével fedve e l meztelenségét, csodálkozva kérdezte: - Maga kicsoda? - Juliet White.
A herceg is felé fordult, a mosolya eltűnt. Tekintete, mint az ültetvényesé a rabszolgapiacon, gondosan végigpásztázott a lányon, kócos, világos hajától a pruszlik hervadt csipkéin és a foltos ruhán keresztül csizmája kopott, nedves orráig. Aztán sötétkék szeme Juliet arcára esett. A lánynak kiszáradt a szája. Lába elgyöngülve reme gett. A férfi egy rosszindulatú mosollyal fejezte ki elégedettségét. Nőiességének tolakodó felmérése és saját kislányos reakciója miatt mérgesen Juliet ökölbe szorí totta totta a kezét, és
vdobogását. megpróbálta lecsillapítani heves szí vdo - Mit csinál itt Juliet White? A nemtörődömség a hangjában meglepte a lányt. A herceget láthatólag a legkevésbé sem zavarta, hogy egy idegen rajtakapta, amint az egyik szolgálóval enyele g. Juliét kihúzta magát. - Edinburghból jöttem, hogy a nevelőnői állásra je lentkezzem.
A férfi rosszallóan összeráncolta a szemöldökét, a lány az ölében felröhögött. - Cozy, kifelé! - A gróf megragadta a lány derekát, és kiemelte az öléből a földre. Arcán sértett arckifejezéssel Cozy rendbe hozta a ruháját, majd megkerülte a ládákat, és Julietre bámulva kicsörtetett a szobából. A gróf felállt, és mintha a lány ott sem lenne, gombol gatni kezdte a sliccét a bőrnadrágján. Zavartan észrevévé, hogy a férfi kezét bámulja, Juliet kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen. A herceg halkan, cinkosan kuncogott. - Elég tapasztalt, White kisasszony?
A lány tekintete döbbenten ugrott vissza rá. - Tapasztalt? - nyögte. A férfi arcán szélesebbé vált a vigyor. - A gyereknevelésben. Mi másban? Juliet érezte, hogy hideg nyugalom árad szét a tagjai ban. Ha a herceg úgy gondolta, hogy meg tudja félemlí teni teni ezzel a kéjvágyó magatartással, téved. Túlságosan messzire ment, és túl sok mindenről lemo ndott már ahhoz, hogy most megfutamodjon. Arcára közömbösséget erőltetve, kinyitotta eddig szorosra zárt öklét. - Természetesen van tapasztalatom. - Majd meglátjuk.
Amíg a férfi a gombjaival foglalkozott. Juliet agyá ban az az ostoba kép jelent meg, amit korábban alk otott a hercegről. Nem volt egy kikent-kifent piperkőc, az biztos, sokkal magasabb volt, ahogyan azt várta, és vékonyabb is annál, mint ahogy ültében tűnt. Halványkék, finom szövésű inge kigombolva omlott le a derekáig, felfedve erős, szőrös mellkasát és a nyakában lógó vert arany nyakláncot, rajta csillogó amulettekkel. Derekán tenyérnyi széles, szépen megmunkált bőrövet viselt, ami kihangsúlyozta pokolian hosszú lábát. Erőt sugárzott, megközelíthetetlen, de ugyanakkor vonzó is volt. Juliet ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérinthesse, hogy ujjai alatt érezhesse bőre melegét . Nehezen küzdötte le, hogy a zavar pírja elöntse az arcát, ahogy a férfi az utolsó gombbal is végz ett. Befejezve a herceg lehajolt a tollért, ami a földön hevert a lábánál. Juliet közben megpillantotta ujján a pecsétgyűrűt, és fanyar elégedettséggel gondolt arra, hogy legalább egyvalamiben nem tévedett. A férfi felegyenesedett, és óceánnál kékebb szemével leplezetlen alapossággal vizsgálta a lányt. - White - mondta elgondolkozva, miközben a lúd tollal játszadozott. - A keresztneve keresztneve pedig Juliet, ugye? Franciásan ejtette a nevét, az első szótagot finoman préselve ki ajka közölt, szája úgy formálódo tt, mint a szeretőé, aki csókot dob a kedvesének. A lány hiába próbált másfelé nézni, nem tudott. - Oui - válaszolt végül. - Pontosan ilyen szépséghez illő név. Szépség? Juliet küzdött, hogy közömbös maradjon. - Köszönöm. - Ki kísérte ide? - Nem tudom a nevet - egy vékony, fekete hajú. tintás ujjú asszony.
- Kitalálhattam volna. Gallie és a szokásos trükkjei. Gondolom, sem sörrel, sem hellyel nem kínálta a kandalló mellett. Gallie. A név küldetésének sikerével kecsegtetett. A pedáns öregasszonynál kell lenni a MacCoinnichok könyvének! Juliet
érezte, ahogy az izgatottság erőt vesz rajta. - Nem... egyenesen ide vezetett.
A herceg egy könnyed csuklómozdulattal az asztalra lökte a tollat. - Akkor felfrissítjük magunkat - mondta, könyökénél fogva az ajtóhoz kísérte a lányt - közben elmondhatja, hogyan szerezte Edinburghben ezt a szokatlan akcentust. Vészcsengők visítottak fel figyelmeztetően Juli et agyában a
ravasz érdeklődés hallatán. Hátranézve látta, hogy a herceg szeme az övét keresi, mintha abból akarná kiolvasni, mi ittléte igazi oka. Szíve őrülten kezdett dobogni. De végül is hogy lehet Ross hercegének, a gazdag és hírhedt skót nemesnek bármi fogalma is arról, hogy neki pontosan mi a szándéka? Probléma csak abból lehet - döntött végül ha elkezdi majd a hazudozást. - Edinburgh? Úgy gondolja, skót vagyok? - kérdezte, mosolyt erőltetve. A férfi arcvonásai egy pillanatra a zavart tükrözték. - Hát... nem. De akkor hová való, Juli et White? Olyan finoman, szinte simogatóan ejtette ki a nevét,hogy a lányon az izgalom hulláma futott végig. - Virginiába, uram - válaszolt az igazságnak megfelelően. - Az amerikai kolóniákról? - A férfi elengedte Juliet karját, és egy szűk folyosó felé intett. - Még gyalogolnunk kell egy keveset. Felkészült rá? - A fél világot átutaztam, téli hidegben, uram. Még egy kis séta a kastélyában nem fog kifárasztani. Tucatnyi olajmécses fénye táncolt a kőpadlón és a fa lakon. A
konyha szagát lassan felváltotta a viasz és a fürdőszappan tiszta illata. Az ő szappanjának illata. - Miért jött Skóciába? Most, hogy a herceg nem nézett a szemébe. Juliet úgy érezte, előadhatja a korábban kiötölt mesét, de ekkor a nyakán érezte a férfi meleg tenyerének könnyed érintését. A hazugság megrekedt a torkán. - Erre - az ujjak a nyakán finoman terelték egy másik folyosó irányába. Igyekezve legyőzni a hazugságok miatt érzett bűntudatát és a kellemes érzést, amit a herceg érintése okozott, Juliet válaszolt a kérdésre. - A felsőbb körökben szeretnék dolgozni. - Ó, szóval ilyen ambicióz us. - Nem! Nem igazán. Csak szeretném megkapni ugyanazokat a lehetőségeket, amit mások. - Az igazság szikrája keserítette meg a szájízét. - Odahaza mindig engem tennének ki az állásomból egy európai nevelő kedvéért. - Egy amerikai nevelőnő - mondta a herceg a jókedv szikrájával a hangjában - aki úgy tűnik, szeret gyalogolni. Juliet érezte a férfi tekintetét a hátában, és egyre inkább tudatára ébredt saját elhanyagolt külsejének. De hogyan nézhetne ki másképp, amikor napokig utazott egy rugózat lan, fedetlen kocsiban?
Makacs büszkesége a felszínre tört. - Ugyanolyan jól képzett vagyok, és ugyanúgy alkal mas vagyok erre az állásra, mint bármelyik angol férfi nevelő. - És sokkal csinosabb... Hiszen maga reszket. Fázik ! Juliet zavartan keresett választ. Egy nőcsábásztól nem várt volna ilyen féltő gondoskodást. Az utazástól fárad tan, kétségek között, hogy valaha is képes lesz véghez vinni nevetségesnek tűnő tervét, csak bólintani tudott. - Azt ne várja, hogy a karomban fogom felmelegíteni, kicsim.
Nem merészelném megkockáztatni, hogy rossz benyomása legyen a „felsőbb körökről". A lány sóbálvánnyá dermedt. A férfi hozzá lépett, keze megragadta a felkarját. Juliet a hátán érezte a férfi mellkasának körvonalait és lentebb lábának feszes izmait. Melegséget és erőt árasztott – két olyan dolgot, amire neki most a legnagyobb szüksége lett volna. - Ennyire ne engedje el magát, Juliet. Nem a mosókonyhában vagyunk.
A lány megmerevedett a felháborodástól. Lerázta magáról a férfi kezét, és továbbment. - Tévesek az elképzelései, uram. Hogy mit csinál a szolgálóival és hol, az a maga dolga. - Í gy igaz - válaszolt a herceg élesen. - De maga téved. Cozy volt az, aki kezdeményezett, és nem én. Ha igazán tapas ztalt volna, Juliet White, tudná ezt. Ő lett volna az áldozat? Ha igen, készséges áldozat - gondolta Juliet. Különben mi is a különbség? Egyva lami miatt van itt, és hogy megszerezze, abban a herceg er kölcstelen magatartása sem fogja elriasztani. - Akkor tévedtem, bocsánat - mondta. - Örülök, hogy ezt hallom, kedvesem. Tudja, nem szívesen
tenném tönkre a hírnevemet. - De Edinburghben azt beszélik, h ogy maga... - fordult meg Juliet.
A herceg szemében jókedv és érdeklődés csillant. - Mit beszélnek? Folytassa csak! Juliet nem hitt a fülének. Skócia leghírhedtebb kor helye nevetség tárgyává teszi saját rossz hírét. És láthatólag büszke a pletykákra. - Magát talán nem érdekelné, mit beszélnek magáról? Feje hátrahajlott , amint kitört belőle a kacagás. A nevetés
hangjai visszaverődtek az ősi falakról, szinte felmelegítve a
levegőt, és jókedvre derítve Julietet. - Beszélik, milyen furcsa ember. A herceg még mindig kuncogva törölgette a szemét. - Nem olyan furcsa, kedvesem. Csak nem szeret kapcsolatba
kerülni pénzes, de fantáziatlan emberekkel. Megrémülve, hogy talán helytelenül cselekedett, hogy hangosan ejtette ki a gondolatait, a lány érezte, hogy a zavar pírja kúszik fel a nyakán. - Nem kell, hogy kényelmetlenül érezze magát. Sze retem azokat a nőket, akik kimondják, amit gondolnak - aztán még mielőtt Juliet válaszolhatott volna, hozzátette: Egyébként beszél skótul? A lány megfordult és továbbindult. - Ha úgy érti, beszélek-e gaelül, a válaszom: nem. - Skóciában - morogta a herceg - a nyelvünket skótnak hívjuk. Egyébként mindegy. - Hangja megemelkedett, őszinte sajnálat csengeti benne. - Igazán kedves volt öntől, hogy eljött, de azt hiszem, így semmiképpen nem fog megfelelni. Juliet kétségbeesett. Nem utasíthatja vissza most, mi előtt még beszélt volna Gallie-vel! Most, mikor végre a célja ilyen szívfájdítóan közel van! Kétségbeesetten fordult meg. És azon kapta magát, hogy egy szarvasbika alakú borostyánkőre mered, ami kényelmesen befészkelte magát a férfi mellkasának vörösesszőke szőrgubancai közé. Képtelennek érezve magát, hogy a szemébe nézzen, nyögte a szavakat:
Azért, mert nem beszélek gaelül? - Skótul - javította ki a férfi. Azt, hogy neki „skótul" is tudni kell majd, nem látta előre. Felnézve a herceg komor, kutató tekintetét várta. Ehelyett mintha mosoly bujkált volna a ferfi szája sarkában. -
Skótul - ismételte. - Skótul - adta meg magát Juliet. A herceg mulatott magában. Hajfürtjei rendetlenül táncollak a válla körül; amulettjén csillogott a lámpafény. - Szóval, kedvesem, nem képes civilizált emberek módjára társalogni, és tanítani a gyermekeimet. - Éppen ellenkezőleg - Juliet minden meggyőzőképességét latba vetve magyarázta. - A gyerekei sokkal könnyebben fognak tanulni, ha angolul beszélnek, és én egyébként is elég könnyen tanulok nyelveket. Megtaníthatják nekem a skótot tétovázva tette hozzá - gondolom... beszélnek valamit angolul, -
nem?
A herceg összefonta karját izmos mellkasán. - Természetesen beszélik az angolt. És egy kicsit a franciát is. - Elnéző mosollyal folytatta: - És túl sok olyan szót, amit ismerniük sem kellene. De nem beszélik a maga vir giniai angol ját. - Könnyed kötekedése és atyai büszkeségtől duzzadó válasza elbűvölte Julietet. - Amerikában, méltóságos uram - mondta - a nyelvünket „amerikainak" nevezzük. A férfi szeme felvillant; vigyor terült szét az arcán. - Tus... A hall arrafelé van. Reménykedve, hogy sikerül meggyőznie a herceget , Juliet újra megfordult, és követte az irányt. A kandalló mell ett a szobában parancsra várva ott állt Gallie. Amint beléptek, meghajolt: - Méltóságos uram!
Bár jóval alacsonyabb volt Julietnél, megjelenése mégis királynői volt. Megmosta a kezét, és egy ropogósra keményített fakósárga kötényt viselt. Az élénk szín jól illett halvány bőréhez, ami jóval kevésbé volt ráncos, mint ahogyan ezt egy korabeli nőtől várni lehetett volna. Fiatal osan csillogó
sötét szemébe nézve Juliet arra gondolt, lehet, hogy tévesen ítélte meg Gallie korát. De végül is teljesen mindegy, Gallie tudja azt, amire neki szüksége van. És még maga György király sem tudja megakadályozni abban, hogy kiderítse az igazságot, és megkeresse azt a férfit, aki elárulta, és hagyta meghalni a nővérét. A herceg felvett egy széket, és a kandalló mellé tette. - Itt hamarabb felmelegszik. Juliet hidegtől elgémberedett, fájó végtagokkal lassan
ereszkedett le a székre. - Hozz egy sört a vendégünknek. Gallie - parancsolta a herceg nekem pedig egy „Dram Buidheach"-et. Gallie arcán savanyú kifejezés jelent meg . - És mit tegyek azzal a mocskos szájú palival, akit magával hozott? Csináljak neki egy forró fürdőt? A herceg kérdő pillantást vetett Julietre. - A maga embere? - Az emberem? - A férje - magyarázta a férfi lassan, mintha a lány nehéz
felfogású lenne. Gallie összecsapta a kezét, és szinte kislányosan kiáltotta: - Maga férjnél van? Szent Ninian ezúttal megáldott bennünket! - A herceg felé fordult. - Hallottad ezt, Lachlan? Egy férjezett nevelőnő! - Hanti ver wheesht, Gallie! - Nem - szólt közbe Juliet. Tudta, hogy sokat kell még
hazudnia,
míg
Kinbairn
kastélyában
él,
de
ezúttal
megmondhatja az igazat. - Gallie Cogburn Pittre gondol. Virginia óta együtt utazunk. – Cogburn ottlétének igazi oka nem tartozik rá juk.
A herceg letelepedett egy trónszerű, magas támlájú székre.
- Ha nem a férje, akkor a szolgája? - Nem vagyok az a fajta, aki szolgákat tart, méltóságos uram.
A férfi türelmetlennek látszott. - Akkor miért utazik magával? Talán a szeretője? Juliet meghökkenve válaszolt: - Az a típus sem vagyok, akinek szeretője van. Egyedül nem jöhettem volna el ilyen messzire - egyre kényelmetlenebbül érezte magát. - Azért vagyok itt, hogy egy tisztes állásra jelentkezzem, és nem tűröm el a célozgatásait, hogy nekem sze..., hogy kedvesem van. Vagy hogy egyáltalán van valaki az életemben. A gróf kissé kétkedőnek és különösképpen zavartnak tűnt. - Honnan tudtam volna? Akár egy hercegnő is rejtőzhet az ok alatt a gyűrött ruhák alatt. Juliet kétségbeesett küldetését egy pillanatra elfelejt ve szívből nevetett: - És a hercegnőkhöz szeretők tartoznak? Gallie vihogott. - Ajaj, és a hercegnek mindkettőhöz van valami köze jókedvűen forgatta a szemét. – Ó, Lachlan, az amerikai elérhetetlen! Magával hozta a férfit! - Haud yer wheeshl! - kiáltotta a herceg újra. Gallie, mintha meg sem hallotta volna, folytatta: - Jobb, ha azonnal szerződteted, még mielőtt a jóképű
barátjával együtt el nem menekül. - Te pedig jobban teszed, ha bef ogod a szádat, Gallie MacKenzie! Nem mondom még egyszer. Hozd az italokat,
aztán törődj a magad dolgával! Gallie kilépett az ajtón , nevetése egyre halkabban hallatszott a hall irányából. MacKenzie. Gallie tehát MacKenzie. Rossban vajon mindenki ezt a nevet viseli? Az isten szerelmére, akkor mikor
fog MacCoinnichokkal találkozni? Átázott csizmáit közelebb tolta a kandallóhoz. Hirte len ráébredve, mennyire fázik, kinyújtotta kezét a tűz felé. Gőzpamacsok emelkedtek fel a szoknyája szegélyéről. Amint elgémberedett tagjai felengedtek, körülnézett a furcsa teremben. Összehasonlítva az elegáns Mabry -házzal vagy a düledező árvaházzal, ahol felnőtt, Kinbairn kastélya ősinek és a maga nemében egyedülállónak tűnt. Harci szekercék és pallosok ékesítették a falakat. A fegyverek között pedig díszes faliszőnyegek és dölyfös nemesasszonyok, zord férfiak aranykeretes képei lógtak. Juliet képzelete szárnyalni kezdett. Megjelent előtte az ál lig felfegyverzett katonák sora, vértbe bújtatott karjukon színes selyemszalagokkal. Elképzelte Ross herceget ágaskodó lován, amint a közelgő ütközetre készül. Felemeli karját, és körbeforgatja claymore- ját... - Fázik még? A herceg hangja megzavarta romantikus álmodozását. A férfi kényelmesen befészkelte magát a faragott székbe, lábát kinyújtotta, keze összefonva nyugodott az ölé ben. Juliet érezte, hogy a zavar pírja újra elönti az arcát. - Tulajdonképpen már melegem van - motyogta, elhúzódva a tűztől. - Nem a legjobb időt választotta a Felföldön való utazgatásra. Várnia kellett volna tavaszig. Az idő akkor szép és a vidék is gyönyörű. Nem várhatott tavaszig - csakhogy ezt nem volt szán dékában közölni a herceggel. A hazugságok és csalások saját maga szőtte hálójából nagy nehezen előrángatott néhány igazságot. - Azt mondták, hogy szüksége van egy nevelőnőre és nekem nem volt elég pénzem, hogy Edinburghben várjam meg, míg
jobbra fordul az idő. A férfi a szék karfájára tette a kezét. Juli et szeme akaratlanul a férfi nadrágjának gombsorára tapadt, gondolatai azonban a gombok mögött jártak. - Miért választotta a Felföldet? Egy magáh oz hasonló finom hölgy inkább érezné magát otthon Edinburghben vagy a királyi udvarban.
Julietnek erőfeszítésbe került újra a tűz felé nézni. Megköszörülte a torkát, a hazugság könnyedén siklott ki az ajkán: - Az öné volt az első megüresedett állás, amit találtam. - Ez nem meglepő. De merész lépés volt Skóciába jönni. Talán boldogtalan volt Virginiában? - Egyáltalán nem. - Menekül valaki elől? - Dehogyis. Soha nem futok el semmi elől. - Bizonyára megérti, hogy csodálkozom. Ön az első nevelőnő, aki az amerikai kolóniákról érkezett, hogy erre az állásra jelentkezzen. Miért? Juliet megvonta a vállát, és erőltetetten felnevetett: - Talán valamelyik ősöm vándorló kedvű skót volt. Talán tőle örököltem a hajlandóságot. - Nem tűnik skótnak - válaszolta a herceg vontatot tan, bizonyítékot adva, hogy könnyen bánik a nőkkel. - A szőke hajával és az őzikeszemével talán úgy néz ki, mint egy germán, de nem mint egy skót. - Nem tudhatom, uram - mint oly sokszor már élete során, Juliet nem vett tudomást a fájdalomról. Az elh agyatottság fájdalmáról, amit olyan önző, gondatlan emberek okoztak, akik megszületése után magára hagyták. A herceg szemöldöke csodálkozva felszaladt. - Árvaházban nevelkedett? A lány büszkén emelte fel a fejét, a hangja határozot tan
csengett. - Igen. De ha úgy érzi, hogy sajnálatot érdem lek, uram, téved. Meg vagyok elégedve az életemmel - kemény munkára
és erős jellemre volt szükség, hogy elérje azt, amit végül is elért. - Imádom a munkámat, uram!Szeretem a gyerekeket, és ők is nagyon hamar megkedvelnek. Az elismerés fénye csillant meg a herceg szemében. - És miért lett nevelőnő? - Gyerekként egy tudóshoz kerültem Richmondba. Söpörtem a tornácot, a tollakat faragtam, és a könyveit poroltam. Tulajdonképpen ő tanított meg írni és olvasni. Meghalt, amikor tizenkét éves voltam. - És most hány éves, Juliet White? Soha nem fogja megszokni, ahogyan ez a fé rfi a nevét ejti? Az aggasztó képeket félretolva az agyában, lesimogatta száradó szoknyáját. - Huszonkettő, méltóságos uram. - Sokkal... ööö... - a férfi a lány keblére meresztette a szemét - érettebbnek tűnik. A mellei miatt? Ha igazán értene a nőkhöz, semmi érdekeset nem találna benne. Megjelenése hétköznapi volt és rosszul is öltözött - figyelemre sem lehetett méltatni. Lillian volt az igazi szépség aranyszőke, bodorí - tott hajával és nevető, barna szemével. Lillian, aki szerető testvérként óvta őt az idősebbek gonosz tréfáitól. - Eléggé gyakorlatias vagyok, uram. Túlságosan keményen kellett dolgoznom ahhoz, hogy könnyedén ve - hetném az életet. - Bocsásson meg! Igazán nem állt szándékomban megbántani. Juliet elhessegette az édes-bús emlékeket. - Nem bántott meg - mondta őszintén. Nem volt helye a múlt
és Lillian feletti kesergésnek. - Mit csinált, miután a tudós meghalt? - Tanoncnak jelentkeztem a williamsburgi Mabry családnál. - Az isten szerelmére! - hajolt előre a herceg, átható kék szeme kutatva tapadt rá. - Hogy hozhatta meg ezt a döntést? Hiszen még gyerek volt! Ha tudná, mennyire tévedett! A túlélésért folytatott küzdelem addigra már kiölt belőle minden gyerekes jel lemvonást. Visszaemlékezve az elszántságra, ami képessé tette, hogy ideutazzon, felnevetett: - Ó, tulajdonképpen szerencsém volt, méltóságos uram. Míg a többiek éjjeliedényeket ürítettek, dohányföldeken dolgozta k vagy még nehezebb dolguk volt , én franciát és geometriát tanultam. Mire a Mabry család gyermekei elég idősek voltak,
hogy nevelőnő foglalkozzon velük, én készen álltam a tanításukra. - Akkor itt újabb kihívás előtt áll - morogta a herceg ominózusan. Juliet érezte a győzelem ízét. - Fel vagyok rá készülve, uram. - Ért az asztronómiához? Bólintott. - Nevezze meg a legfényesebb csillagot az Orion övében! Ohó, szóval vizsgáztatni akarja! - Az összes csillag fényes az övben, méltóságos uram , de a vörös csillag, Betelgeuse, az Orion legfényesebbike. A herceg összehúzta a szemöldökét, a mozdulat zord kifejezést kölcsönzött csinos vonásainak. - Az a kardban van. - Nem - javította ki Juliet - a vállon.
Higgye a herceg, hogy merész, de nem fog tétovázni, különösen, ha a tudására kíváncsi.
A férfi szája mosolyra húzódott. - Így ért a gyerekekhez is? A lány elégedetten dőlt hátra. Órákig ülhetne ebben az ősi kastélyban és beszélhetne olyasmikről, amik má sokat egy fikarcnyit sem érdekelnek. Pillantása találko zott a herceg kutató tekintetével. Igen, élvezné a szópárbajt Ross hercegével. Nem nyomta el a mosolyt, és nem tudott ellenállni a késztetésnek sem, hogy utánozza a herceg ropogó r -jeit, amint válaszolt. - Természetesen értek hozzájuk, uram. A férfi felnevetett az arcjátékát látva. Juliet felállt, és odasétált egy sor portréhoz. - Ki ez az úriember? - bökött egy komor arcú férfira. akinek vállán kockás pléd volt átvetve. - Ő Colin MacKenzie. Ross első hercege. Megfordulva
Juliet
orra
majdnem
a
mostani
herceg
mellkasának nyomódott. - Maga a második a sorban? - kérdezte felemelve a fejét. - Nem - válaszolt a férfi komolyan, bár szemében a vidámság szikrái csillogtak. - Ha az lennék, már a százötvenedik évemet taposnám. - Ó - nyögte a lány. Ostobának érezte magát. - Nem tudtam. Úgy értem... szóval csak azt gondoltam, hogy... - Mit gondolt?
Egyre jobban belegabalyodva saját tudatlanságának csapdájába, és érezve, hogy újra elbűvölően mered a férfi nyakában függő medálra, Juli et sietve visszafordult a festményhez. - Hogy hasonlít rá , méltóságos uram. - Colinra? - Nekem úgy tűnik. - Téved, kedvesem. Colin apró termetű volt, alig magasabb,
mint maga. Kenneth az, a negyedik herceg - a férfi karja megjelent a lány válla felett, és egy másik képre mutatott - , tőle örököltem a magasságom. Ó,igen - gondolta Juliet - ennek a termetes felföldinek
nélkülözhető férfiassága is akad. - Önnek is van neve és száma? - Igen. Lachlan, a hatodik herceg - a férfi karja addig ereszkedett, míg a lány vállához nem ért. - Elég nagy hatással
van magára a családom? - Hogyne - Juliet válasza gyors volt. miközben gon dolatai felfedező úton jártak a férfi kezén, csuklóján, az ingének szövetén. - Magának is van ilyen sálja? - Sálja - nyögte halkan a herceg. - Ez a tartán nem sál... egyébként nincs. Az angolok megtiltották a v iselését. Meglepődve, hogy ez a férfi megengedi, hogy bármit is megtiltsanak neki, Juliet sarkon fordult. - Milyen szörnyű! És nem tehet semmit?
A herceg karja lemondóan hullott az oldala mellé. - Ó, hogyne tehetnek - a hangja szarkasztikusan vontatottan csengett. - Viselhetném a tartánomat, és az angolok felakaszthatnának. - Az arca most szomorú volt. - Ha volna tartánom. Harag forrongott Julietben. - Gyűlölöm az angolokat. Könyörtelenül megadóztatják a
kolóniákat, irányítják kereskedelmünket. Mr. Mabrynak nincs beleszólása a gabona árába, amit ő ma ga termel. Londoni dohánygyára akkor fizet neki , amikor neki tetszik. A herceg, karja a kandallópárkányon, szemöldökét meglepetten felhúzva úgy tűnt, érdeklődve figyel. Juliet megdöbbenve és egyúttal ráébredve saját hevességére, várta, hogy a férfi hangot adjon nemtetszésének. - Vannak ajánlólevelei?
Juliet megkönnyebbülten sóhajtott fel. Most már tényleg komolyan fontolgatja, hogy neki adja a nevelő női posztot. - Természetesen. A Mabry családtól, a plébánosunktól és egy tanártól a William and Mary főiskoláról: Sir Axel Beverlytől. - Később megnézem őket. - Ahogy kívánja, méltóságos uram. A táskámban vannak. Gallie cammogott be a szobába, kezében tálcával . A hercegre nézett, aztán Julietre, és elmosolyodott. - Látom, már sikerült a saját oldalára állítania. Olyan makacs,
mint az egyház, ha eljön a vasárnap, a lányoknak menniük kell. Csak elkényezteti... - Tartsd a fecsegő nyelved , Gallie, és inkább hozd ide őket! Belekarolt Julietbe, és visszakísérte a székéhez, aztán ő is leült. Gallie orrát sértődötten felhúzva tette le a tálcát és emelte fel a poharat. Mélyen meghajolt a herceg előtt. - Bocsásson meg, uram! Elvesztettem az eszem - kinyújtotta az italt. - Köszöntsd urad, vagy elvész a fejed. A herceg összehúzta a szemét. - Többet is veszítesz, ígérem. Menj a babonáiddal együtt, és hagyj minket magunkra!
Gallie felállt, és kioldalgott a szobából. Kuncogását elnyomva Juliet öntött magának egy korsónyit a megmelegített sörből. - Ross hercegére - mondta bátran. A férfi felemelte a poharát. - Maga elég eleven, Juliet White - szólt jókedvűen. - De ne bátorítsa Gallie-t. Nincs szüksége a maga segítségére, anélkül is elég bajt csinál. Juliet kortyolt egyet az erős sörből. Majdnem biztos volt benne, hogy megkapja az állást. Már csak azért imádkozott, hogy Gallie könyvében benne legyen, amit keres. Még egyet kortyolt az italból. Bár különbözött az Edinburghben ízlelt
habos lőrétől, pontosan megfelelt az ízlésének. Megmagyarázhatatlan okok m iatt érezte, hogy végtelen nyugalom telepszik rá. Ugyanolyan kényelemben érezte magát, mintha a Mabry ház tanulószobájában ült volna, és nem egy skót kastélyban egy óceánnyi távolságra az otthonától. Visszaemlékezve az emberek neveire, akikkel utazása során találkozott, megjegyezte: - Úgy tűnik, mindenki MacKenzie. Mindannyian a rokonai? Nagy családja van, méltóságos uram. Ha így van, hol vannak az istenverte MacCoinnichok? - Nem család, hanem klán - javította ki a férfi. - Igen, termékenyebbek vagyunk még a diamardi Cam e- ronoknál vagy a skyi MacDonaldsoknál is. - Hogyan képes mindannyiukra emlékezni? - Juliet visszatartotta a lélegzetét izgalmában, a válasz egy lépéssel
közelebb viheti céljához. A férfi arca ellágyult. - Nem hiszem, hogy tudna bármit is a rokonok és a rokoni kapcsolatok nyilvántartásáról, White kisasszony. Miért nem Julietnek szólította az imént? A pillanatnyi vágy , hogy a keresztnevén szólítsák, azonnal eltűnt, amikor a gróf hozzátette: - Gallie feladata, hogy magánál tartsa és ügyeljen a MacKenzie-k könyvére. A lány érezte a siker ízét. Ha megtalálja a MacKenzie-k könyvét, a MacCoinnichok könyve is a közel ben lesz. - Minden egyes rokonáról vannak feljegyzései? Ez nagyszerű. A férfi odalépett a pohárszékhez, és megtöltötte a kupáját. Könnyed mozgásától elbűvölve Juliet nem tudta róla levenni a szemét. A nadrág ránc nélkül tapadt a lágyékára és keskeny csípőjére. A szegély finom varrása látni engedte izmos
vádlijának körvonalait, a faragott gombok nadrágja elülső részén kihangsúlyozták férfiasságát. A borospalack nekiütődött a tálcának; a hang magához térítette Julietet. Nem azért jött Skóciába, hogy ostoba kislányossággal bámuljon valami szoknyás herceget, neki küldetése van. Kortyolt egyet a sörből, majd amikor a herceg újra leült, megkérdezte; - Ross első hercegének is volt egy Gallie-hez hasonló krónikása, aki a MacKenzie -k könyvére ügyelt? A férfi a tenyere között gö rgette a poharat, ami csilingelő hangot adott, valahányszor a gyűrűje nekikoppant a kristálynak. - A könyvre? - A férfi keze egyre gyorsabban moz gott. - Azt hittem, inkább a gombok érdeklik, White kisasszony. Tudja, az angol királynak ez az egyik kedvenc időtöltése, a gombok faragása. Juliet legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Hát mindent észrevesz ez a hírhedt skót nőcsábász? Felem elte a kupát, majdnem kilöttyintette a tartalmát. - Egy monarchiától, amely magát a „legalávalóbb bűnösnek” titulálja, és vétkezik gyarmatai polgárai ellen, el is várhatók a különleges viselkedésformák. A herceg keze megállt, szemöldöke felszaladt - Szent Ninianra! - kiáltott fel. - Egy női patriótával hozott össze a sors! Mióta lázadozik, W hite kisasz- szony? A villanás a szemében merésszé tette Julietet. - Nem olyan régen, mint amióta a családja feljegyzé seket készít a rokonairól. Ez az! Most újra abba a mederbe terelte a beszélgetést, ahová akarta. Szíve gyorsabban vert, amint a herceg tartózkodó tisztelgésképpen felemelte a poharát.
- Gallie bizonyára elég sok idejét tölti a feljegyzések pontosításával. - Bizonyára. Juliet a kupájába bámult, és megszámolta a falára tapadt habkarikákat, melyek megjelöltek minden egyes kortyot, amit ivott. - Mi van abban a könyvben... ami ennyire lefoglalja?
A férfi vállat vont. - Ki mikor született, halt meg. Házasságok és elát kozott kivégzések. A lány a korsó fölé hajolt, és úgy tett , mintha egy zománcdarabot piszkálna ki a sörbő l. - Házasságok, mint például ha egy MacKenzie el vesz egy MacCoinnichot? - Arra nagyon vigyázunk, hogy ilyesmi ne következ zen be.
A MacKenzie és a MacCoinnich család ellenségek lettek volna? Úristen, ennyi bonyodalmat azért nem várt! Felnézett a férfira: - Miért? - Elég volt, ne beszéljen többet a könyvről! Tilos. - Ugyanúgy, mint tartánt hordani? A herceg szeme a jókedvtől ragyogott. - A büntetés sokkal rosszabb. - Igazán? - Igazán - úgy tűnt, remekül szórakozik. - Ha még egyszer arról az átkozott könyvről merészel beszélni, kivágatom a nyelvét, és megetetem MacBridc kutyáival. Julietből kirobbant a nevetés. - Nem fog ilyet tenni, lordom. Pus ztán csak meg akar rémí teni. Ha egyszer végre megkapja a nevelőnői posztot, majd maga keresi meg a választ a kérdéseire.
- Hány évesek a gyerekei?
A herceg nyugodtan dőlt hátra. - Úgy hat körül. - Ó, csak egy gyereke van. Azt hittem, hogy ... Gallie azt mondta, hogy... - megállt, a dolgok kezdtek túl jól alakulni. Egy gyerek vagy esetleg ikrek - nem számít. A Mabry család fiaival és lányaival töltött évek után a herceg sarjai igazi felüdülést jelentenek majd. - Lánya van? - Lass - javította ki rezzenéstelen arccal. JULIET kimérten az ölébe ejtette a kezét. - Ó, igen. Ez skótul azt jelenti, hogy „lány”. - Egyesek esküsznek rá, hogy időnként”pogányt" is morogta, de a nyers szavak mögül szeretete tisztán sütött át. Hívatlan, rég elfelejtett álomkép jelent meg váratlanul Juli et szeme előtt. Álom fodros ruhákról, felszalagozott pónikról és
szerető szülőkről. Apró lábak trappolása és kislányos nevetés vissz hangjai rántották ki az álomvilágból. Kiegyenesedett ültében, és a korsót félretette. Ilyen neveletlen lenne ez a lány? Az ajtó másik oldaláról beszűrődő lárma legalább is erre engedett következtetni. Nem számít. Boldogulna ezzel a gyerekkel. Bizalmasan mosolyogva egy pillantást vetett a hercegre. Az ránézett, de gondolatai láthatóan az éppen belépni készülő kicsi körül f orogtak. Juliet is a közelgő lépések zajára figyelt. Vajon a gye rek haja is ugyanolyan gesztenyebarna árnyalatú, mint az apjáé? Vagy selymesen szőke? Vajon bátor -e vagy félénk? Szeme jókedvűen csillog-e vagy makacs büszkeséggel sugároz?
