Jeanne Allan A próbatétel
Romana különszám 2000-5 a Eredeti cím: Do You Take This Cowboy? 1997 Megjelent: 2000. 09. 28. Egy szenvedélyes villámházasságot követően Jacqueline June és Luke különváltan él. Egy év múlva a fiatalasszony szeretne elválni, mert új férjjelölt van a láthatáron. Luke azonban csak akkor hajlandó teljesíteni felesége kérését, ha J. J. három hétre odaköltözik hozzá coloradói birtokára… Majd megszakad a szíve a jóképű cowboynak, amikor a nagyvárosban élő felesége válni akar, hogy férjhez mehessen kollégájához, Burtonhöz. Igaz, a szép ügyvédnő, Jacqueline June és Luke házassága igazából mindössze egy hétig tartott – addig, amíg ki nem derült, mennyire különböző a felfogásuk, az életmódjuk. A férfi azonban reméli, hogy visszahódíthatja feleségét. Ezért csak akkor hajlandó válni, ha J. J. előbb néhány hetet vele tölt a ranchon…
1. FEJEZET Sosem látott még ilyen elbűvölő teremtést! J. J. eddig merőben ismeretlen érzést, valami furcsa féltékenységet fedezett fel magában. A nem túl hangzatos Asszonyélet című festmény középpontjában az Újvilág első telepes asszonyainak egyike frissen mosott ruhát teregetett a kötélre. Mellette játszadozó apróságok, a bölcsőben csecsemő, s a kunyhó ablakának párkányán cserépedényben valószínűleg hűlni kitett pástétom. Tisztán kivehető volt az ajtófélfának támasztott puska is. Az életkép csupán a felület alsó negyedét töltötte ki, a többi részén néptelen pusztaság és végtelen égbolt látszott. A művész azért nem keretezte be, hanem ragasztotta deszkára a vízfestményt, mert ezzel is érzékeltetni akarta a préri és az ég végtelenségét. A szinte egy tónusban tartott kép kifejezően tükrözte az első telepesek, a pionírok kemény, magányos, küzdelmes életét. A színfoltokból kibontakozó apró részleteket csak közelebbről vizsgálva lehetett felfedezni a háttérben egy ló vontatta eke szarvát markoló férfit, aki piros kendőt viselt a nyakában. A házikó közelében, a kiszáradt bokron egyetlen bíborszínű vadrózsa irányította a néző figyelmét az égre tekintő asszony fakókék főkötőjére és napbarnított arcára, amely erőt, bátorságot, reményt sugárzott. Mutassam meg Burtonnek a képet? – tétovázott J. J. Neki bizonyára elégtételt jelentene, hogy legalább egy kép megnyerte jövendőbelije tetszését. Hiszen akarata ellenére hozta el őt ide a férfi – éppen a születése napján – a denveri Larimer Square-re, a kiállítás ünnepélyes megnyitójára. Időközben újabb látogatók érkeztek. Fontoskodva méltatták a festő technikáját, a takarékosan alkalmazott élénkebb színeket. J. J. továbbment, mert zavarta a nagyképű locsogás, s közben folyamatosan azon tépelődött, vajon miért érintette olyan mélyen ez a festmény, míg a többiről alig vett tudomást. Hirtelen megérezte, hogy figyelik. Még mielőtt az illető megszólította volna, ösztöne azt is megsúgta, kicsoda.
– Szia, O’Brien! Az asszony lassan megfordult. Elsőként a fehér marhakoponya-mintákkal ékes, piros selyem nyakkendőre esett a tekintete, majd borzongva, megigézve látta a borostás férfiarc jellegzetes állgödrét, s az alig észrevehető mosolyt a száj sarkában. Ugyan miért érzi még mindig ezt a furcsa, jólesően bizsergő kis fájdalmat a gyomrában a látványtól…? – Ajándékba kaptam – mutatott kicsit szégyenlősen nyakkendőjére a férfi. Mély hangjából örömteli meglepetés csendült ki. – Jól nézel ki, O’Brien. Még ebben a zabostarisznyában is, amit viselsz. Az asszony egyenesen Luke Remington mogyoróbarna szemébe nézett. Azaz… ez a szempár a férfi hangulatától függően hol aranybarna, hol egészen sötét, majdnem fekete is tudott lenni. – Szia, cowboy! Rég nem láttalak! – szólt a lehető legtermészetesebb hangon. Remélte, Luke nem sejti, mi megy végbe benne. Szinte semmit sem változott, amióta – egy éve – nem látta. Annak idején őt tartotta a legszemrevalóbb fickónak a környezetében, ám időközben sikerült tőle lélekben eltávolodnia. Mintha enyhén szétállna a füle, - állapította meg. Ráadásul a bal halántékán néhány ősz hajszál jelent meg! Kicsit nyúzott, de még mindig hihetetlenül férfias… J. J. erősen szorongatta diplomatatáskáját. Igyekezett elfojtani árulkodó gondolatait, nehogy Luke – szokása szerint – kitalálja őket. Udvarias mosolyt erőltetett az arcára. – Mit keresel itt? – Ezt! – mutatott a férfi a képre, amely előtt álltak. – Úgy látszik, nem hasonlít rám, különben megismertél volna rajta. Az asszony csodálkozva vette szemügyre az eddig észre sem vett olajfestményt. Éppen ez előtt kellett vesztegelnem? – füstölgött magában. A kép egy cowboyt ábrázolt lóháton. Most már felismerte Luke arcát, amely híven tükrözte, hogy bár fáradt, elégedett a teljesítményével. Körülbelül így mutathatok én is, valahányszor megnyerek egy nehéz pert, - gondolta. – Mire voltál ilyen büszke? – kérdezte, de már fel is fedezte a kis borját a nyergen, a lovas ölében. – Aha! Megmentetted az életét! – mosolygott Luke-ra, aki szeretettel legeltette rajta a szemét. Az asszonyban nyomban felébredtek a múlt kellemes emlékei. – Levágattad a hajad, O’Brien! Tetszik nekem. Irtó szexis! J. J. végigsimított félhosszú frizuráján. – Így könnyebb rendben tartani. A férfi szemének vidám villanása elárulta, hogy számára nem ez a legfőbb szempont. – Nagyon-nagyon édes vagy! Lefogadom egyévi keresetembe, hogy csipkés selyem alsóneműt viselsz a lópokrócod alatt! – Ez nem lópokróc! – A nő sajnálta, hogy nem tud ügyesen hazudni akkor azt mondaná, Luke elvesztette a fogadást. – Hát itt vagy, J. J.? Szem elől tévesztettelek a tömegben. – Burton könnyedén megérintette a hálásan rámosolygó fiatalasszony karját. – Ugye megbocsátottál már nekem, amiért idehurcoltalak? – Az újonnan érkezett férfi az olajfestményre, majd Luke-ra pillantott. – Azt hiszem, még nem találkoztunk. Burton Alexander vagyok. Ugye ez a festmény magát ábrázolja? – Igen. Két egymástól ennyire elütő férfiembert keresve sem lehetett volna találni. Burton hagyományos sötétszürke, hajszálcsíkos öltönyt, kék, olasz selyem nyakkendőt viselt, ahogy egy komoly ügyvédhez illik. A jó fél fejjel magasabb, napbarnított arcú, széles vállú, karcsú Luke viszont farmernadrágot, sötétkék inget és sportos tweedzakót. És azt az iszonyatos koponyamintás nyakkendőt! Az idősebbik férfi feltehetően tudomást sem vett Remington férfias kisugárzásáról – ellentétben az ünnepélyes kiállítás-megnyitó hölgyvendégeivel, akik szemlátomást szerették volna magukra vonni a daliás cowboy figyelmét. – Modellként dolgozik? – érdeklődött Burton. – Nem, dehogy! – nevetett Luke. – Harve jellegzetes ranchjelenetet akart festeni. Ezért nálunk töltött tavaly tavasszal néhány hetet. A nevem egyébként Luke Remington – nyújtotta a kezét. Parolázás közben Burton elgondolkozva ismételte: – Remington? Csak nem…
– De, ő az – szólt közbe J. J. – Hát nem muris születésnapi meglepetés? Éppen egy kiállítás megnyitóján fut össze a férjem a vőlegényemmel! Ki gondolta volna? Burton körülnézett a főleg művészek látogatta, előkelő belvárosi étteremben. – Le kellett volna mondanom az asztalfoglalást – ráncolta a homlokát. – Bizonyára szívesebben vacsorázna valami hétköznapibb vendéglőben. – Ó, dehogy! Szeretem az olasz ételeket – nyugtatta meg Luke. – Kíváncsi vagyok, milyen a spagettijük. – Bor helyett pedig sört kellett volna rendelnem – aggályoskodott tovább az ügyvéd. – Ugye, azt szereti? – Abban igaza van, hogy mi, sörivó cowboyok nem vagyunk éppen nagy borszakértők. Burton megérezte Luke szavaiban a gúnyt, és elpirult. Ekkor lépett asztalukhoz a pincér, hogy felvegye az ételrendelést. Amint elment, az ügyvéd a vendégükhöz fordult. – Bocsásson meg! Ostoba volt a megjegyzésem. Sajnálom, de hát ugye a helyzet nem mindennapos… J. J. most látta először zavarba jönni ezt a dörzsölt ügyvédet, akit soha, semmikor, senki nem hozott ki a sodrából. Igaz, eddig még egyszer sem vacsorázott jövendőbeli felesége férjével. Csak magának tehet szemrehányást, utóvégre ki kényszerítette arra, hogy meghívja Luke-ot? Az asszony mindig is csodálta Burton kifogástalan viselkedését. Bárcsak másoknak is ilyen jó modoruk lenne! Bosszúsan nézett Remingtonra. – Ha szorult volna beléd egy kis illemtudás, udvariasan visszautasítod Burton meghívását! – fakadt ki. – Micsoda nagy szavak, O’Brien! Illemről beszélsz? Talán nem vettem le a kalapomat? Ígérem, késselvillával fogok enni, nem a tíz ujjammal – nézett szemrehányóan az asszonyra Luke. – Akkor is, ha nem jártam olyan elit iskolákba, mint te… mint bizonyára emlékszel rá, szépséges ügyvédnő. – Te pedig bizonyára emlékszel, hogy nekem sem kell a szomszédba mennem néhány keresetlen szóért. Úgyhogy nyugodtan abbahagyhatod a gúnyolódást! Senki nem néz faragatlan tuskónak. – Nem? Pedig azt hittem, épp egyszerű lényem volt az, ami vonzott, O’Brien. – Miért szólítja J. J. t O’Briennek? – vágott közbe Burton. – Szerintem a J. J. nem illik egy olyan nőhöz, mint O’Brien. – A cowboy szeme vidáman csillogott. – Tehát… maga meg ő… össze akarnak házasodni? – Igen, mihelyt túlesnek a váláson – felelte óvatosan az ügyvéd. – Én meg már azt hittem, meg is feledkeztél erről a részletkérdésről! – Luke az asszonyra vigyorgott. – Most már értem, miért hívott meg a barátod. Hogy egyezzek bele a válásba. – Én csak arra gondoltam, megragadom az alkalmat, hogy összeismerkedjünk – tiltakozott Alexander. – A válás amúgy is csupán formaság. – Miből gondolja? – tudakolta hűvösen Luke. – Utóvégre már egy éve külön élnek. – Nem esküdtünk talán hűséget egymásnak holtomiglan, holtodiglan? - fordult a cowboy az asszonyhoz. – Már az úgynevezett esküvőnket is nehezen tudom felidézni. Miért emlékeznék a fogadalomra? – Azért nem emlékszel semmire – mondta fapofával Luke –, mert alig vártad, hogy hazasiessünk a lakásodba, illetve az ágyadba. – Azt akarta, legyen Burton is tisztában házasságuk körülményeivel. – Igazi, ünnepélyes éttermi vacsorát ígértem O’Briennek, de ő sajnálta rá az időt. Igazság szerint az ifjú asszony attól tartott, hogy férje nem engedheti meg magának az ünnepi lakoma költségeit. Ezt persze nem mondta meg neki, és gyanúját azóta is megtartotta magának. Most sem említette, pedig Luke igazán nem érdemel tapintatot. Egész este kihívóan, pimaszul viselkedik! – Burtont kevésbé érdekli az esküvőnk. Inkább a válásunk – utasította rendre a férjét J. J. – Akár engem. – Nagyszerű! Akkor ugye semmi akadálya, hogy eljöjj hétfőn az irodánkba megbeszélni a válókereset részleteit? Luke nem sietett a válasszal. Lassan belekortyolt a borába, majd kényelmesen hátradőlt. Az asszony felemelte poharát. – Igyunk a sima, bonyodalommentes válásra! Remington megrázta a fejét. – Nem!
– Ha nem felel meg magának a hétfő, megegyezhetünk egy másik… Burton nem folytathatta. Luke a szavába vágott: – A válás nem felel meg nekem. J. J. dühösen csapta le poharát az asztalra. – Nekem meg a házasságunk nem felel meg! A cowboy felváltva nézett hol az asszonyra, hol Burtonre. – Erre nem merném letenni a nagyesküt. Az ügyvéd türelmesen magyarázta: – Senkinek sem lehet kifogása J. J. viselkedése ellen. Feddhetetlenségéhez kétség sem fér. Ezzel azt akarom mondani – tette hozzá tárgyilagosan –, hogy nem feküdt le velem. Addig nem hajlandó, míg hivatalosan ki nem mondják a válást. – Vajon miért, O’Brien? – Nem miattad. – Az asszonynak Luke volt az első és egyetlen szeretője. J. J. most villájával mintákat rajzolt az abroszra, miközben elmondta, amit jövendőbelijének már elmagyarázott. – Burtonnek serdülő lánya van. Azt akarom, vállalhassam tiszta lelkiismerettel a mostohaanya szerepét. Nem tanácsolhatom el a házasság előtti szextől, ha nem tartom be magam is a tilalmat. Ne mondhassa, hogy vizet prédikálok, és bort iszom. – Azt is hozzátehette volna, hogy nem akart házasságtörést elkövetni, de jobbnak látta, ha ezt nem említi. – Hogy érted azt: nemet mondasz a válásra? Hiszen mindketten egyetértettünk abban, hogy egyáltalában nem illünk össze. J. J. az egy évvel ezelőtti megrázkódtatásra gondolt. Arra a pillanatra, amikor Luke mintegy mellékesen megjegyezte: feleségének hozzá kell költöznie a farmra. Az asszony úgy képzelte, Denverben fognak lakni, ahol ő jó nevű ügyvédi irodában dolgozik, szép pénzt keres, s megvan minden lehetősége az előmenetelre. Alig fél éve telepedett le a városban! Soha nem feltételezte, hogy Luke arra kéri, rúgjon fel mindent, s kövesse az isten háta mögé, a ranchra. Természetesnek találta volna, ha a férje is Denverben keres magának munkát. Persze, mindezt előbb kellett volna tisztázniuk… – Megegyeztünk! Beláttuk, hogy elhamarkodnak a dolgot, és felbontjuk a házasságot. Nem áltathattuk magunkat azzal, hogy lehet közös jövőnk. Ostobaság volt szerelemnek tartani az érzéseit! Akik szeretik egymást, azok kérdéseket tesznek fel, terveket kovácsolnak. J. J. csak annyit tudott a férjéről, hogy szereti a frissen pattogatott vajas kukoricát, és tej meg cukor nélkül issza a kávét. Járása hanyag, lassú, de ha kell, villámgyorsan mozog. A zuhany alatt pedig hangosan – és hamisan – énekel. Mármint ha egyedül zuhanyozik… és szeretőnek találékony, kitartó. De hogy miből akar vele élni, ha ő otthagyja az ügyvédi pályát, az rejtély volt az ifjú asszony számára. – Éreztem, hogy baj lesz… – mélázott most Luke. – Amikor tavaly, azon a hétfő reggelen egy óra hosszat zuhanyoztál… Utána fürdőköpenyben sétáltál be, és közölted: meggondoltad magad. Akkurátusan felsoroltad, mi mindenben különbözünk. Azt mondtad, én csak csóró, közönséges, meglehetősen műveletlen cowboy vagyok, te viszont kifinomult, képzett, jól fizetett és – kiadós fürdés után – kétségkívül makulátlan, hótiszta ügyvéd vagy. Így volt? J. J. elpirult. – Soha nem került sor efféle összehasonlításra! – Talán nem mondtad ki, de a gondolataidat még egy magamfajta ostoba tehénpásztor is kitalálhatta. – Nekem viszont nem kellett találgatnom, mert világosan kifejtetted, mit akarsz. Olyan asszonyt, aki a férje mellett dolgozik, farmernadrágban jár, de nem ő viseli a nadrágot. Aki főz, mos, takarít, megmelegíti az ágyadat, felneveli a gyerekeidet. Nem feleségnek kellettem, hanem ingyencselédnek. – Olyan asszonyt akartam, aki igazi férjet kíván – szólt hűvösen Luke. – Fogalmam sem volt, mit képzeltél. Egy hétig mindenesetre jól elszórakoztál a nagy, vad cowboyjal, mielőtt rádöbbentél a valóságra. Aztán, amikor szóba került a költözés North Parkba, kiborultál. – Nem igaz! Hamar összeszedtem magam. Kettőnk közül valakinek tárgyilagosnak kellett maradnia. – Tárgyilagosnak? – nevetett megvetően Luke. – Egyszerűen inadba szállt a bátorságod! Megijedtél! – Eltérünk a tárgytól – szólt közbe Burton. – Mi kifogása a válás ellen, Mr. Remington? – Szólítson csak Luke-nak! Ha már osztozkodunk az asszonyon, megfelelnek a keresztnevek is. – Rajtam ugyan senki nem osztozhat! – Nem lenne célravezetőbb O’Brien nélkül folytatni? A nőket mindig az érzelmeik irányítják. Nehéz velük egyről a kettőre jutni. – Attól tartok, nem egészen tudom követni, Remington.
A világért sem szólítana a keresztnevemen, – mulatott magában Luke. – Okvetlenül O’Brien akart a családfenntartó lenni. Úgyhogy beszéljünk most erről! – Egyetlen centet sem fizetek neked! – csattant fel J. J. Nem is értette, hogyan szerethette valamikor ezt az embert. – Nincs olyan bíró, aki tartásdíjat ítél egy munkaképes férfinak! – Tudod, amikor megismerkedtünk… eléggé feldúltál – fejtegette Luke. – Szemenszedett hazugság! – Meg aztán, vegyük figyelembe a… hogy is mondjátok ti, jogászok? Érzelmi kiszolgáltatottság, vagy valami ilyesmi. – Remington szomorkásán csóválta a fejét. – Alig egy hét földi mennyország – aztán a nagy semmi… Tudod, akit egyik napról a másikra kihajítanak, az komoly testi-lelki károsodást szenved… – Földi mennyország?! – kiáltotta szikrázó szemmel J. J. – Neked kötélből vannak az idegeid, Luke! – Miért, te másképp érezted? Egy test, egy lélek voltunk. Még a szívünk is egy ütemre dobogott. – Egyetlen dolog fűzött össze minket: a szex! – szólta el magát az asszony. – Tudod jól! Luke szemérmetlenül vigyorgott. – Hát mégiscsak emlékszel rövid, de viharos együttélésünk egyes részleteire? Mielőtt J. J. teljesen elvesztette volna az önuralmát, Burton közbeszólt: – Hallgattassák meg mindkét fél! Bizonyára találunk mindenki számára elfogadható megoldást. Halljuk, mit javasol, Remington! – Csak semmi alkudozás! – Az asszony eddig abban a hitben ringatta magát, hogy Luke szerette, bár soha egy szóval sem mondta. – Kezdjük azzal a mellékkörülménnyel, hogy megmentettem O’Brien életét. Az életmentő kitüntetés jutalommal jár! – Van képed ezért pénzt követelni? – nézett feldúltan a férjére J. J. – Ez már több a soknál! – Erről nem is tudtam – csodálkozott Alexander. – Tényleg megmentette J. J. életét? – Látod, O’Brien? A barátod értékeli… Mennyit ér magának a nejem? – Ne ízléstelenkedjen! J. J. értékét nem lehet pénzben kifejezni. – Köszönöm, Burton! – mosolyodott el a nő. – Pedig le sem feküdtél vele! Képzeld csak, mennyit érsz neki akkor… – Ebből elég! – csattant fel az asszony. – Azt reméltem, civilizált emberek módjára beszélgethetünk, de ha akadályokat gördítesz a válás útjába, cowboy, legyen harc! Állok elébe! Elbánok veled! Utána úgy fogod érezni magad, mint akin egy marhacsorda gázolt keresztül! – Nyugodj meg, J. J.! Drágám, csak semmi kapkodás! Ha akarod, szívesen leszek az ügyvéded, és… – Nekem nem kell ügyvéd, Burton. Magam is az vagyok. – Ilyen dühös is tud lenni az édes kis O’Brien! Tudta ezt, Alexander? Hát nem ennivaló, amikor mérgelődik? J. J. gyanakodni kezdett. Lehetséges, hogy Luke szándékosan cukkolja, bolondozik vele? Nagyot nyelt, és látszólag a legteljesebb nyugalommal tette fel a kérdést: – Mit akarsz tulajdonképpen? Remington letette az evőeszközt. Hosszasan, elgondolkodva nézett az asszonyra. – Azon a bizonyos reggelen a ragyogó jövődet emlegetted – szólt hűvösen. – Mennyit ér neked, ha nem keresztezem többé az utadat? J. J. mélységesen megbántódott. Ezzel az alakkal szeretkeztem, ehhez mentem feleségül? Azt hittem, vele élem le az életemet? – hüledezett. Azt hittem, ismerem… Most meg kiderül, fogalmam sem volt, mi lakozik benne! Fejében lassított filmfelvételként pergett le első találkozásuk. A férfi hirtelen bukkant fel a semmiből, félrelökte őt, és magához rántotta a csöppséget, akire J. J. egy másodperccel előbb rámosolygott. Az ügyvédnő a mózeskosár fölé hajolt, s a következő pillanatban egyensúlyát vesztette. Felsikoltani sem volt ideje, olyan gyorsan játszódott le minden. Úgy érezte, valami végzetes, visszavonhatatlan történik. Tudta, hogy el fog esni, de nem tehetett ellene semmit. Zuhanása közben nagy, barna ló vágtázott el mellette. Patájának dobogása megremegtette a talajt. Miközben J. J. kábultan hevert a füvön, a kislány anyja Luke-hoz rohant, sírva hálálkodott. A férfi J. J.-hez fordult, aki csak ekkor fogta fel, mi történt. Az anya a mózeskosártól néhány lépésnyire egy szelíd lovat simogatott, amikor egy elszabadult paripa egyenesen a gyerek és J. J. felé vágtatott. Ha Luke egy másodperc tört része alatt nem ismeri fel a veszélyt, és nem cselekszik azonnal, a kislány és J. J. valószínűleg súlyosan – ha nem halálosan – megsérül.
Mielőtt az ügyvédnő is köszönetet rebeghetett volna neki, Luke felsegítette, és bűntudatosan mentegetőzött. A szája sarkában bujkáló nevetés döbbentette rá J. J.–, mi volt az a puhaság, amelyen elcsúszott: az, amit édesapja finoman lócitromnak nevez. Nem tudni, a férfi bűnbánó mosolya okozta-e, vagy a bocsánatkérése – ugyanis az életmentés során J. J. szoknyája elszakadt –, de a lány ideges nevetésben tört ki, amely hisztérikus zokogásba csapott át. Egy hét múlva feleségül ment a cowboyhoz – és öt napra rá már el is határozták a válást. J. J.-nek soha meg nem fordult a fejében, hogy valamikor Luke Remington pénzt követel majd tőle. Hirtelen végtelenül elveszettnek érezte magát. Feltétel nélkül adta magát oda ennek az embernek, azt hitte, szereti, és most kiderül, hogy ami velük megesett, csupán futó kaland volt. Hogy is történhetett? Hálája – hiszen a férfi megmentette az életét hamarosan szerelemmé változott. Nem is csoda… Luke ellenállhatatlanul vonzotta. Ösztönösen, fontolgatás nélkül cselekedett – és a viharos szenvedély azóta is gyakran kísértette álmában. Nos, ennek vége! Luke le nem vette róla a szemét, várta a válaszát. – Mennyire gondoltál? – kérdezte az asszony. – Három hétre. – Három… micsodára? – pillogott zavarodottan J. J. – Úgy érted, három heti jövedelmemre? – Nem. Három velem töltött hétre a ranchon – közölte nyugodtan Luke. Burtonnek cigányútra ment a bor. – Várjunk csak, Remington! – Neked elment az eszed! – sziszegte J. J. – Nem vagyok bolond, csak mérges. – Nincs rá semmi okod. – Azt mondod? Eszedbe sem jut, hogy esetleg rosszulesett nekem, amikor kiadtad az utamat? – Egy éve külön élünk! Azóta egyetlenegyszer sem adtál magadról életjelet! - érvelt az asszony. – Azt vártad, négykézláb mászom hozzád Denverbe, és könyörgök, hogy fogadj vissza? – Természetesen nem! Mint ahogy azt sem hiszem, hogy most vissza akarsz szerezni. – Ezt meg honnan veszed? Egyetlen szóval sem említettem ilyesmit. – Dehogynem! – dühöngött J. J. – Azt mondtad, töltsek nálad három hetet. Felejtsd el! Jót tenne neked egy hideg zuhany. – Azt hiszed, úgy értettem? – Luke gúnyosan húzta el a száját. – Azt mondtam: mérges vagyok. Nem azt, hogy szexre éhezem. Igaz, e téren csodálatosan megértettük egymást. – A férfi hallgatott egy sort. – Igen, a csodálatos a legmegfelelőbb kifejezés. Mert ugyebár… J. J. megint fülig pirult. Burton zavartan köhécselt, aztán szóra nyitotta száját, de az asszony úgy érezte, vőlegénye nélkül is úrrá lesz a kínos helyzeten. Még mielőtt Alexander bekapcsolódhatott volna a vitába, gyorsan közbevágott: – Hagyd abba a csacsiskodást, Luke! Inkább mondd meg pontosan, mit akarsz. – Amikor egy évvel ezelőtt feleségül vettelek, veled akartam tölteni életem hátralévő részét. Képzeld csak, balgán azt hittem, te is ezt szeretnéd, de tévedtem. Művelt, tanult ügyvédnők nem pazarolják holmi ágrólszakadt cowboyokra a drága idejüket. – Sajnálom, hogy megsértettem a büszkeségedet, de nem kapsz tőlem egyetlen centet sem. Az ügyvéd úr a torkát köszörülte. – Ne mondj semmit, Burton! Holnap beadom a válókeresetet. Luke Remington nem tud eltéríteni a szándékomtól. – Talán nem, de késleltethetem a pert. Ismered a szakmádbelieket! Nem lesz nehéz jó ügyvédet fogadnom, aki jártas a jogi fifikákban. Különösen, ha kitálalhatja frigyünk izgalmas részleteit. Annyi tárgyaláshalasztást kérhetünk, annyiszor hivatkozhatunk a hatályos jogszabályok módosulására, hogy eláll a lélegzeted, szépséges ügyvédnő! A lapok is bizonyára kapva kapnak a pikáns válóperen. Nem gondolod? – Feltételezem, tartogat valami megoldást a tarsolyában, Remington – szólt közbe Burton. – Úgy van. – Luke nyugodtan nézett J. J.-re. – Eltöltesz nálam három hetet. – Nem én! – Csak nem félsz? – Cseppet sem, de…
– Hát persze, hogy félsz – szögezte le Luke. – A hűvös, tartózkodó modor homlokzata mögött egy ijedt kislány bújik meg, aki attól fél, hogy leleplezik. – Nem kényszeríthetsz az őrült ajánlatod elfogadására. – J. J.-nek esze ágában sem volt besétálni a cowboy csapdájába. – Három hét – ismételte nevetve Luke. – Utána aláírom az összes papírt, amit elém teszel. Ha akarod, még az esküvői tanúd is leszek! – Micsoda születésnap! – J. J. elkeseredetten sétált fel-alá a nappaliban. Kellett neked ragaszkodnod ahhoz a nevetséges kiállítás-megnyitóhoz! Ki nem állhatom a vadnyugati romantikát! Mindig ugyanaz: lovak, telepesek, cowboyok… A könyökömön jön ki! Igaz, meghatódott az akvarellen látott pionírjelenettől, de biztosan csak azért, mert előtte éhgyomorra pezsgőt ivott. – A kiállítóterem tulajdonosa fontos ügyfelünk – magyarázta Burton. – Már csak illendőségből is ott kellett lennünk. Az asszony még mindig idegesen járkált. Burton szólalt meg újra. – Tényleg megmentette Remington az életedet? Nem is mesélted! – A tavalyi állatvásáron történt. Hősiesen félretaszított egy megbokrosodott ló útjából. – Mit kerestél ott? Azt hittem, utálod a rodeót. – Nem rodeó volt! Egy tanút kerestem ott a vásáron. Házasságon belüli erőszakról volt szó. Akkoriban még csak efféle, úgynevezett női ügyeket bíztak rám. – Azért, mert különleges érzéked van ezekhez. Erre nem is gondoltál? – Ugyan már, Burton! Mindketten tudjuk, hogy éppen ilyen esetekhez vettetek be az irodátokba! A kedves kollégák még manapság is azt szeretnék, ha a nők otthon szorgoskodnának a tűzhelynél a gyerekek között. – Eltúlzod, J. J.! – nevetett a férfi. – Én is egyike vagyok a kedves kollégáidnak. Elfelejtetted? – Dehogy! De te más vagy, mint a többiek. Örökre hálás leszek neked, amiért rábeszélted őket, hogy adjanak nekem másfajta ügyeket is. – Ezért jössz hozzám? Hálából? Az asszony hirtelen megállt. – Természetesen nem. S nem is azért, hogy általad segítsem elő a karrieremet. Azért leszek a feleséged, mert megszerettelek – téged és Carrie-t. Tudom, milyen nehéz egyedül nevelni egy tizenéves csitrit. Szeretnék neked segíteni. – És mi a helyzet a szerelemmel? Azt nem is említed? J. J. csak néhány pillanatnyi gondolkodás után felelt: – Te sem említed soha. Azt hittem, így akarod… Ha Carrie nem lenne, talán meg sem nősülnél. Úgy véltem, nem terhellek holmi viszonzatlan szerelemmel. – Szerelmes vagy belém, J. J.? – Mondtam már: megszerettelek. Odakint egy mentőautó szirénázása nyomott el minden más utcazajt. Az ügyvéd mintha meg sem hallotta volna. Elgondolkozva mesélte: – Amikor Caroline-t elvitte a rák, legszívesebben én is meghaltam volna, de nem tehettem. Carrie miatt… – Caroline nagyszerű asszony volt. Nagyon hiányozhat nektek. – J. J. tétován tette hozzá: – Szeretném, ha Carrie meg én barátnők lennénk. Tudom, hogy nem pótolhatom az anyját. – A lányom is azt szeretné, ha te lennél a mostohája. – Burton lesütötte szemét, s elgyötörten folytatta: – Nem tudnánk újra elviselni… egy anya és egy feleség elvesztését. – Engem nem fogtok elveszíteni. Meglásd, ha összeházasodunk, meg sem tudtok tőlem szabadulni! – Remington is bizonyára azt hitte, mellette maradsz. – Azt akarta, adjak fel mindent. Adjam el a házamat, mondjak le a hivatásomról. Kövessem őt a vadonba, legyek háziasszony és szerető. Nem azért tanultam hosszú évekig, hogy felrúgjak mindent egy férfi kedvéért, akinek a nyergén kívül alig van valamije. – Eleinte nem is árultad el, hogy férjnél vagy. Csak akkor vallottad be, amikor megkértem a kezed. Négy éve dolgozunk együtt. Megfontolt embernek ismerlek. Nem szoktál csak úgy fejest ugrani valamibe. Remingtonnal mégis összeházasodtál néhány napi ismeretség után. – Jó, belátom, hibát követtem el. Kérlek, felejtsük el!
– Azt akarom, csak akkor gyere hozzám, ha egészen biztos vagy a dolgodban. – Egészen biztos vagyok benne. – Az asszony közelebb lépett Burtonhöz. – Fiatal lány koromban elhatároztam, hogy sikeres ügyvéd leszek. Akkor úgy képzeltem, le kell mondanom férjről, gyerekről. Veled és Carrie-vel mégis megkapom mindkettőt. Egyszerűen tökéletes! – Az… – Alexander komolyan nézett az asszonyra. – Caroline-t egyetemista koromban ismertem meg. Első látásra beleszerettem. Néhány héttel később beszédet tartottam a nők jogairól. Akkor odajött hozzám, és gratulált. Hálásan, egyszersmind diadalmasan mosolygott, én meg azon nyomban megkértem a kezét. – Mire ő…? – Igent mondott, de meg kellett ígérnem, hogy nem kell részt vennie a bridzspartikon. Arról álmodozott, hogy lesz egy hatalmas házunk, ahol bőven elfér hat gyerek. Annyit szeretett volna. – Burton elmélázva bámult maga elé. – Hat ugyan nem lett, de megszületett Carrie. Caroline nagy házban lakhatott, és soha nem kellett bridzselnie. Mindennél és mindenkinél jobban szerettem… – Engem nem kell ugyanannyira szeretned – mondta megértően J. J. – Nem érted, mire akarok kilyukadni? Igen… létezik szerelem első látásra a legjobb példa rá Caroline meg én. Nagyon jó volt a házasságunk. Akadt persze néha nézeteltérés, de mindig mindent tisztáztunk, mert… mert szerettük egymást. J. J. bizakodóan mosolygott. – Szerencsére mi mindig mindenben egy véleményen vagyunk, Burton. – Figyelj, J. J.! – Az ügyvéd a heverőre ült, és maga mellé vonta az asszonyt. – Ismerlek, mint a tenyeremet. Soha nem mentél volna Remingtonhoz, ha nem szereted. – De hát szerettem! A tanulmányaim alatt, meg a pályám kezdetén nem volt időm randevúzgatni. Azt hiszem, tapasztalatlan voltam. Luke volt az első vonzó férfi az életemben, akit nem félemlített meg a hivatásom. Minden nőt megkaphatott volna, mégis engem választott. Azt képzeltem, az eszemet is csodálja, de sajnos, csalódnom kellett. Ma már tudom, hogy csupán testileg vonzódtunk egymáshoz. Ennek pedig, szerintem, semmi köze a szerelemhez. Burton kerülte az asszony tekintetét. – Ma este, ahogy együtt láttalak kettőtöket, rádöbbentem, még mindig nem vagy túl ezen a házasságon. S most nemcsak a papírokra gondolok. – A válás után minden megváltozik. A férfi a fejét csóválta. – Ne haragudj, de ebben nem vagyok egészen biztos. – Megfogta J. J. kezét. – Szeretném, ha elfogadnád a meghívását. Töltsd nála azt a három hetet! – Nem hagyhatom itt olyan sokáig a munkámat! – Bízz mindent rám! Gondoskodom a helyettesítésedről. A folyamatban lévő ügyeidet magam veszem át. – Miért engedjek Luke sértett hiúságának? Nem kényszeríthet! Megbízhat egy tucat ügyvédet, késleltetheti a válás kimondását, de nem éri el a célját. – Nem azért kell teljesítened a feltételét, hogy utána gyorsabban elválasszanak. Azért kérlek meg rá, mert szeretném, ha tisztába jönnél önmagaddal, J. J. – Már most is tudom, mit akarok. Feleségül menni – hozzád. – Nos… – A férfi kereste a szavakat, pontosan akart fogalmazni. – Nem mernék olyan nőt feleségül venni, aki – akár tudja, akár nem – igazából mást szeret. Mielőtt az oltár elé lépünk, száz százalékig biztosnak kell lenned abban, hogy már nem vagy szerelmes Luke Remingtonba.
2. FEJEZET – Duzzogj csak nyugodtan, O’Brien! Nem mész vele semmire. Nálam maradsz három hétig, ha a fene fenét eszik is – nézett vidáman az asszonyra a kocsiban Luke Remington. J. J. magabiztos maradt. Bőven volt alkalma megtapasztalni, milyen fontos a férfiaknak a győzelem, mennyire élvezik. Ráadásul külön gyönyörűség, ha a vesztes fél nőnemű! Dicsekedjen csak Luke! Rám nincs hatással a fölénye, – gondolta. Amióta bepakolta őt és poggyászát Denverben a kocsiba, és elindultak nyugat felé, a férfi most szólalt meg először. Idaho Springs után a szél ereje fokozódott.
J. J. az ütött-kopott teherautó visszapillantó tükrébe nézve észrevette, mennyire billeg ide-oda a lovakat szállító pótkocsi. Vajon a lovak nem lesznek tengeribetegek a rázkódástól? Luke biztosan megmondhatná, de semmi kedve nem volt csevegni vele. A szél kegyetlenül tépázta a lombjukat vesztett nyárfák ágait. A Berthoud-hágón átvezető, jégborította úton jobbra-balra hóbuckák tornyosultak. Vakítóan kék ég, kavargó hóesés, ragyogóan sütő nap, mindez egyszerre… Az égbolton hol homályosan, hol teljes élességgel rajzolódtak ki a távoli hegyek. J. J. megborzongott a látványtól, pedig a kocsi ablakán besütő nap felmelegítette a levegőt. Luke ragaszkodott hozzá, hogy az asszony hagyja otthon városi forgalomhoz illő kis kocsiját. Így hát három hétig életre-halálra ki lesz szolgáltatva vendéglátójának. Fraserről J. J. azt hallotta, ez az állam leghidegebb kisvárosa. Jaj nekem! - sóhajtott fel. Luke otthona bizonyára ócska, huzatos lakókocsi. Önkéntelenül szorosabbra vonta nyakán tollbéléses kabátját. – Fázol, O’Brien? Bekapcsolhatom a fűtést. J. J. nem válaszolt. Luke ne vesse a szemére, hogy – vele ellentétben – nem elég edzett. Lassan közeledtek a Willow Creek-szoroshoz. Időnként egy-egy teherkocsi jött velük szembe. Aztán feltűnt a tábla, amelyen nagy betűkkel ez állt: Isten hozta North Parkban! Inkább az ördög hozott… – gondolta az asszony. Csakhogy a pokolban jóval melegebb az éghajlat! Megpillantotta a mély völgyben elnyúló, havas hegyekkel körülvett várost. Sötét fenyők övezték, kék árnyékot vetve a hó borította talajra. A havas legelőkön szorosan egymáshoz bújtak a marhák, a háttérben törött szárnyú szélmalom árválkodott. – Alexander elvárja, hogy lefeküdj velem – szólt csevegő hangnemben Luke, miközben lehajtott a főútról. A felháborító megjegyzés hallatára J. J. megfeledkezett némasági fogadalmáról. – Mit mondtál? – csattant fel. Teherautó jött szembe, a benne ülők vidáman integettek Remingtonnak. A férfi visszaintett. – Jól hallottad. Az étteremben határozottan visszautasítottad az indítványomat. Aztán tegnap váratlanul felhívtál, és közölted, hogy mégis eljössz velem. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, mi okozta a változást. A barátod arra gyanakszik, hogy még mindig kívánsz, és úgy véli, ha idejössz, szeretkezünk. Utána aztán már kizárólag az övé leszel. – Eszem ágában sincs veled ágyba bújni! Ha ezt reméled, legjobb lesz, ha most rögtön visszautazom Denverbe. – Talán nem ő akarta, hogy velem jöjj? – Burton tekintélyes ügyvéd, akit előbb-utóbb bírónak neveznek ki. Semmi oka beleavatkozni holmi zavaros válási ügyekbe. – Amit Alexander valójában mondott, az nem tartozik Luke-ra. – Élénken el tudom képzelni, hogy Burtonnek gondot okoz, miként befolyásolja karrierjét jövendőbeli feleségének a válása. – Nagyon tévedsz. Azért vagyok itt, mert… szeretnék minél hamarabb, minél simábban túlesni az egész hercehurcán. Teljesítem a feltételedet, te meg nem gördítesz akadályt a válás útjába. Tekintsd az egészet a jövendőbelimnek szóló nászajándékomnak! – Vajon igaza van-e Luke-nak? Burton komolyan azt hiszi, még mindig izgat engem ez a cowboy? Be fogom bizonyítani az ellenkezőjét! – Ügyes válasz, O’Brien! Nem lettem tőle okosabb. – Itt vagyok, és kész. Elégedj meg ennyivel! Hogy miért? Az nem tartozik rád. Luke behajtott a Stirling Ranch feliratú kapun. Hosszú pajta és két ház bukkant fel előttük. Az udvaron különböző, megfejthetetlen rendeltetésű gépek álltak. J. J. csak feltételezte, hogy mezőgazdasági masinák, hiszen soha nem látott még ilyesmit. Felfedezte a betontömbökön álló lakókocsit is. Remington egy kétemeletes, fehér ház előtt állt meg. – Tudnod kell, nem számítottunk rád. – Tisztában vagyok vele – J. J., bár alig ismerte Luke-ot, egy dologban biztos volt: a férfit ugyanúgy meglepte a képtári találkozás, mint őt. – Azt is tudom, miért kellett idejönnöm. Mert elégtételre vágysz. Megsértettem a férfiúi hiúságodat. A személyemnek ehhez semmi köze. Luke úgy tett, mintha ezt meg sem hallotta volna. Kiszállt, s kinyitotta J. J.-nek a kocsiajtót. – Várj meg odabent a házban! Nekem még az istállóba kell vinnem a lovakat. Az épület elülső részén, a ház teljes szélességében veranda futott végig. Az asszony azon törte a fejét, hogyan magyarázza váratlan megjelenését a ranch tulajdonosainak. Tétován csengetett be.
Az egyik ablak függönyét valaki félretolta, majd egy nagyon fiatal nő nyitotta óvatosan résnyire az ajtót. – Mi tetszik…? – tudakolta. – Én… Luke mondta, hogy jöjjek a házba. Neki még dolga van a lovakkal. A fiatal teremtés zavartan babrálta lófarokba kötött hajának egy vállára hulló tincsét. – Nem is láttam őt megérkezni – nézett a vendég mögé. Luke-ot keresi a tekintetével? Vagy égi jelre vár? J. J. mindenesetre leült a verandán álló ócska padra. Úgy határozott, kint várja meg Remingtont. – Hideg van itt. – A lány kitárta az ajtót, és hátralépett. J. J. ezt meghívásnak tekintette. Felállt, s bement az előtérbe. – Elnézést a váratlan betolakodásért. J. J. O’Brien vagyok. – Mély levegőt vett, és hozzátette: – Luke felesége. – A felesége? Ethel nem is említette, hogy Luke házasember. – A leányzó, szinte még kislány, domborodó pocakjára tette a kezét. – Valószínűleg nem tudott róla. – Az asszonynak szörnyű gyanúja támadt az előrehaladottan terhes, alig tizenhét évesnek látszó nőszemély láttán. – Akkor most nekem mennem kell? – nézett az félénken J. J.-re. – Luke azt mondta, maradhatok. Az asszony felkészült a vidéki élet kellemetlenségeire. Elképzelte Luke piszkos, rendetlen lakókocsiját – hiszen a férfi induláskor nem számított vendégre. De hogy Remington úgy intézte, elsőként az állapotos macájával találkozzon – ez már igazán sok! Én meg egész idő alatt hű voltam hozzá! – gondolta felháborodva. Biztosan jól mulatott, mikor hallotta, hogy nem feküdtem le Burtonnel! – Miért ne maradhatnál? – kérdezte. A másik bizonytalanul mosolygott. – Igazán nem küld el? Jaj, el is felejtettem bemutatkozni! Birdie vagyok. – Igazán nem küldelek el, Birdie, és nyugodtan visszategezhetsz. – Szegény gyerek! Nem ő tehet Luke felelőtlenségéről. J. J. mérge elpárolgott, helyét mélységes szomorúság foglalta el. Szemébe könny szökött, rövid házasságának szép emlékei semmivé lettek. Minél hamarabb el kell tűnnöm innen, – gondolta. Megfordult, ám az ajtóban összeütközött a csalfa cowboyjal. – Hova, hova, O’Brien? – A férfi szorosan magához ölelte. Egy pillanat tört részéig az asszony különös, meghitt védettséget érzett, de rögtön eszébe jutott elhatározása. Elszántan rántotta el magát. – Vissza, Denverbe! Luke szorosan fogta a karját. – Miért? Mi történt? – Még kérdezni mered? – J. J. Birdie felé intett a fejével. – Szia, Birdie! – üdvözölte a lánykát Remington. – Nem is vettelek észre. Hol van Ethel? – Wyomingban. A sógora infarktust kapott. Éppen vacsorát akartam készíteni, amikor a hölgy becsengetett. Nem tudtam, hogy nős vagy. – A fenébe! Mikor jön vissza Ethel? Miért nem hívott fel? – Megpróbált, de addigra már eljöttél Denverből. Hagyott neked levelet az íróasztalon. Luke, aki még mindig J. J. csuklóját fogta, magával vitte a vendéget a szobába. A helyiség szemlátomást irodaként szolgált. Remington becsukta maguk mögött az ajtót. – Először is lássuk Ethel üzenetét, aztán majd beszélgetünk! – Kabátját és széles karimájú kalapját a falra akasztott szarvasagancsra dobta, mielőtt a céduláért nyúlt. – Foglalj helyet! – mutatott a megviselt barna kanapéra. J. J. leült, de alig várta, hogy jól beolvasson, mielőtt hazautazik. Miközben Luke a levelet tanulmányozta, az asszony körülnézett. Mindenütt iratok, szaklapok és könyvek hevertek. A zsúfolt íróasztalon számítógép meg telefon állt, egy kosár tele levelekkel, egy bögrében ceruzák, golyóstollak, a polcon kis tévékészülék. Az ablakon át a farm épületeit látta, a háttérben meg hóborította hegyeket. Luke letette a cédulát, megkerülte az íróasztalt, és leült a sarkára. – Most már a tiéd vagyok, O’Brien. Tudom, a ház nem felel meg az igényeidnek, de ez még nem ok pánikra. Alig öt perce vagy itt, és máris készülsz kereket oldani. Ezt azért nem hittem volna.
– Pánik? – J. J. mélyet lélegzett. Ha most kiabálni kezd, Remington azt képzeli, sikerült féltékennyé tennie. Ezt az örömet nem szerzi meg neki. – Pánikról szó sincs, de amint megláttam Birdie-t, megkönnyebbültem. Nem kell itt maradnom három hétig. – Felháborodva fűzte hozzá: – De hát… ő még szinte gyerek! – Ki? Birdie? Igen, nem is tudom… talán tizenhét vagy tizennyolc éves. De miért akarsz máris eltűnni? – Nem sokat tudtam rólad, amikor hozzád mentem, de rendes embernek tartottalak. – Az asszony felállt, a lába azonban majdnem felmondta a szolgálatot. – Tévedtem. Luke elállta az útját. – Megfeledkeztél az egyezségünkről? – Már nem kötelez. – Burton meg fogja érteni… Semmi kedve egy fedél alatt tölteni az éjszakát ezzel az alattomos, erkölcstelen szoknyavadásszal. Vajon hány nővel feküdt le a szerencsétlen esküvőjük óta? Nem mintha érdekelné… – Ha megpróbálod besározni a nevemet, vagy hátráltatod a válást, kikészítelek, cowboy! Butaság volt részemről elhamarkodottan feleségül menni hozzád, de a zsarolási kísérleted kudarcba fulladt, amióta rájöttem, mit műveltél szegény kis Birdie-vel… – Hogyhogy? Mi van vele? – Terhes! – sziszegte dühösen J. J. – Ezzel nem mondtál semmi újat. Nekem is van szemem. – Luke hirtelen kapcsolt, s hangosan hahotázni kezdett. – Azt hitted, én és Birdie… Bolond vagy, O’Brien! Az apja lehetnék! – Épp azért disznóság… – Túl sok jellemtelen alakkal lehetett dolgod, szépséges ügyvédnő! Még hogy én vagyok a baba apja? Hogy jut eszedbe ilyesmi? Ejnye, ejnye, O’Brien! Féltékeny vagy, ne is tagadd! J. J. igyekezett nyugodt maradni, ami Luke közelében nem volt könnyű feladat. – Ha nem te vagy az apa, miért fél Birdie attól, hogy elküldöm? Luke mindkét kezét az asszony vállára tette. – Birdie nagyon félénk. – A férfi simogatni kezdte J. J. tarkóját. – Ethelnél lakik, és segít a háztartásban. Valószínűleg azért ijedt meg, mert feltételezi, hogy a feleségem változtatásokat fog bevezetni. – Nem fogok, mert elmegyek. – Értsd meg, nem rontottam meg Birdie-t! Itt maradsz három hétig! – A férfi megfogta J. J. állát, baljával meg az arcát cirógatta. – Csalódott vagy? Az asszonynak melege lett a gyengéd becézgetéstől. Hátrálni próbált, de nem bírt. Egy éve élnek már külön, ám sajnos semmi sem változott. Luke csak hozzáér, és ő máris lángra lobban, vágyódik utána. Mit tegyen? – Csalódott? – kérdezett vissza. – Azért, mert nem feküdtél le egy gyerekkel? A férfi a fejét rázta. – Azért, mert már nincs ürügyed megszökni. – Szökésről szó sem volt. – Hiszen te félsz! Kiolvasom a szemedből! Most egészen sötétzöld. – A szemem színének semmi köze a lelkiállapotomhoz. Az öltözetem szerint változik. – Akkor bizonyára zöld alsóneműt viselsz – mosolygott érzékien Luke. J. J. lélegzete felgyorsult, s újra azt a bizonyos árulkodó, édes fájdalmat érezte. Már megint itt tartunk? Akár az első találkozásunkkor? Ezer ördög és pokol! Mitől ilyen vonzó ez a cowboy? A szempillája sűrű és fekete, férfihoz nem illően hosszú, ívelt. Csupa élet ez az ember! Sötét hajfürtje a homlokába hull… És a szája! Elvette az eszemet, ahányszor csókolt! Összeszedte magát. Elszántan viszonozta a férfi tekintetét. – Le kell szögeznünk bizonyos szabályokat, ha itt maradok. Az első… – Az első: én állítom föl a szabályokat! – Az első szabály: nem érsz hozzám. – Szeretlek megérinteni. – Luke megint az asszony tarkóját simogatta, a hajával játszadozott. – Neked is jólesik. Azt akarod nekem bebeszélni, hogy nem, O’Brien? – Elválunk – suttogta J. J. – Egy másik férfi lesz a férjem. Luke kérdően vonta fel a szemöldökét. – Ki? Alexander? Burtonnek kételyei vannak. Sejti, hogy nem ő az igazi.
A férfi lassan lehajtotta fejét. Csókolj csak meg! – gondolta kétségbeesetten J. J. Majd békén hagysz, ha észreveszed, hogy semmit sem jelent nekem a csókod! Számítása nem vált be. Ajka szétnyílt, mire Luke még követelőzőbben csókolta. Semmi nem változott. Az asszonyban újra fellángolt a szenvedély, átjárta minden porcikáját. A férfi megérezte… Lesegítette J. J. kabátját, szorosabban vonta magához az asszonyt, akinek mellbimbói kirajzolódtak a blúzán, amint karját Luke nyakába fonta. A tízcentis magasságkülönbség ellenére tökéletesen összeillettek. Luke J. J. csípőjét cirógatta, majd gyengéden a fenekére ütött, és elengedte. – Erre vágytam, mióta megláttalak a kiállításon! – Arra, hogy a hátsómra üss? – kérdezte remegő hangon az asszony. Nem mert Luke szemébe nézni. – Nem! Arra, hogy megcsókoljalak – vigyorgott Luke. – Azért csaptam a popsidra, hogy észhez térjek. Már-már az asztalra döntöttelek, és levetkőztettelek volna, hogy megnézzem, tényleg zöld alsóneműt viselsz-e. Nem sok hiányzott hozzá… J. J.-n forró vágyakozás hulláma söpört végig. Több is esett volna, mint vetkőztetés… Máris mi minden történt! Luke megcsókolta, ő meg hagyta. – Nos, megcsókoltál – rebegte. – Mondjuk inkább: csókolóztunk. – Jó, ha ragaszkodsz hozzá… csókolóztunk, és bevallom, jólesett. Ám ez semmit sem bizonyít. A házassághoz kölcsönös szerelem kell, nem elég a csókolózás. Az még nem szerelem, ha az ember felelőtlenül hozzámegy valakihez, akit csupán néhány napja ismer. Mondtam már, minket csak a szex kötött össze. Nem azért érintettelek, csókoltalak… – …és szeretkeztél velem – egészítette ki Luke. – Pontosan. Azért szeretkeztem veled, mert élveztem a dolgot. Te is, én is önző szükségleteinket elégítettük ki. Igyekeztünk minél többet ágyba bújni egymással. De hát a házasságban nem lehet minden időt az ágyban tölteni! – Nemcsak ágyban… J. J. elpirult. Nagyon jól tudta, mire céloz a férfi. Luke ötletes, érzéki, ösztönösen cselekvő nőnek ismerte meg őt. Olyannak, aki egy félig-meddig idegennel nemcsak az ágyban, hanem a legkülönbözőbb helyeken és helyzetekben adta át magát az érzéki örömöknek. Csakhogy az az asszony nem az igazi J. J. O’Brien volt… Megpróbálta pontosabban elmagyarázni, mire gondol. – Soha nem beszéltünk a jövőnkről. Nem tudok semmit a családodról, a gyermekkorodról, az álmaidról, reményeidről. És te sem tudsz semmit rólam. – Gondold meg, O’Brien! Alig egy hétig voltunk együtt! Hogyan juthatott volna mindenre időnk? – Úgy, hogy néha beszélgetünk! Nekünk azonban semmi egyéb nem volt fontos, csak a testi kielégülés. Nem ismerlek. Semmit nem tudok az igazi énedről. – Szívesen elmondtam volna az életem történetét. – Nem téged hibáztatlak. Én sem kérdeztelek soha. – Az asszony zavartan sütötte le a szemét. – Nem érdekelt semmi. Ha rám néztél, rám mosolyogtál, megérintettél, nem tudtam másra gondolni, csak a gyönyörre, amelyet tőled kapok. – Nagyot nyelt. – Sajnálom, és szégyellem magam, de nem voltam szerelmes beléd annak idején – és most sem. – Persze hogy nem – felelte türelmetlenül Luke – Csak a kamaszok lobbannak szerelemre. A felnőttek bíznak egymásban, közös jövőt terveznek. Ebben az életkorban a szerelem csupán jutalom. Testileg kívántuk egymást, én meg azt hittem, te vagy az, akivel megosztom az életemet. Tervezgettem a közös jövőnket. Tévedés volt. Te nem akartad megosztani velem az életed. Arra akartál kényszeríteni, hogy én alkalmazkodjak hozzád. Éppen úgy beszél, mint a fivéreim, ahányszor nem sikerült rám erőltetni az akaratukat, – gondolta J. J. – Burton meg én együtt vágunk neki az életnek – szólt hűvösen. – Mindkettőnket ugyanazok a dolgok érdekelnek, hasonlóak a nézeteink, az ízlésünk, és hiszünk egymásban. Luke utálkozva húzta el a száját. – Ügyvéd létedre elég butácska vagy, O’Brien! – Neked mindenki buta, akinek nem egyezik a véleménye a tiéddel. Azt akartad, adjak fel mindent a vágyaimat, az álmaimat. Te miről mondtál volna le az én kedvemért?
– Kész voltam kiegyezni ötven-ötven százalékban, de neked ez nem volt elég. Csakis a te akaratodnak kellett érvényesülnie, mindenáron – vonta meg vállát a férfi. – Ha Burton ebbe belemegy, az az ő dolga. – Csak hogy mindent tudj, Luke: Burton és én szeretjük egymást. Ismerem a múltját, a reményeit, törekvéseit. Tudom, hogy szüksége van rám. Azonkívül biztos vagyok benne, hogy nem gondolja meg magát. – Nem leszel vele boldog. Ugyanis ő hisz neked. Nem tudja, hogy magadat is hazugságokkal áltatod. Azt a nőt látja benned, akit te találtál ki. Az igazi O’Brient én ismerem. – De… – Hadd fejezzem be! Az asszony kelletlenül hallgatott el. – És minthogy hisz neked, soha nem mutatod magad neki olyannak, amilyen valójában vagy. – Ő tudja, milyen… – Hallgass! – Luke az ajtóhoz szorította J. J.-t, és tenyerével befogta a száját. – Honnan tudná, ki vagy, amikor magad sem tudod? Nem látod be, szépséges jogászom, de én tulajdonképpen most nagy szívességet teszek neked – vigyorgott szemtelenül. – Három hét időt adok önmagad megismerésére. Utána talán én is tisztázhatok néhány megválaszolatlan kérdést, amely nem egyszer okozott nekem álmatlan éjszakát. Például: honnan szedtem, hogy te vagy az igazi? Miért vettelek feleségül? Azt hiszem, izgalmas válaszokat kapunk… igaz, O’Brien? – Levette tenyerét az asszony szájáról, s mutatóujjával végigcirógatta J. J. ajkát. Az asszony már-már megérintette nyelvével a becéző ujjakat, de az utolsó pillanatban erőt vett magán. – Én tudom a választ – nevetett. – Szeretkezni akartál velem. – Azt hiszed, anyakönyvi kivonat nélkül nem tudtalak volna elcsábítani? – Nem… akarom mondani, igen. – Hogyan gondolkodjon józanul, amikor Luke közelsége, érintése megzavarja? – Nem sikerült volna. – Nem vitatkozom. – A férfi, mint minden titkok tudója, bölcsen mosolygott. – Van itt még valami, O’Brien. Akár hiszed, akár nem, az esküvőnk óta nem feküdtem le mással. – Kinyitotta az ajtót. – Felviszem a poggyászodat. Ahelyett hogy megkérdezte volna, miért érezte Luke kötelezőnek betartani a házassági fogadalmat, J. J. így szólt: – Nem maradhatok itt. Remington kiment, felkapta a ház előtt álló bőröndöket. – Tudom, nem éppen fényűző a ház, de majdcsak túléled. – Nem erről van szó. Azt hittem, nálad fogok lakni. Luke felfelé indult a lépcsőn a csomagokkal. – Miért, mit gondolsz, hol lakom? – Úgy tudom, a ranch magányos munkásai lakókocsiban élnek. Bizonyára kevés a hely, de majdcsak megleszünk valahogy. – Ketten, egy lakókocsiban? Soha! Vagy kitekerném a nyakadat, vagy… J. J. pontosan tudta, mire gondol a férfi – ám ahhoz ketten kellenek. Úgyhogy fölösleges aggódnia. – Nem akarok vadidegen embereket terhelni a jelenlétemmel – tiltakozott. – Fürdőszoba is van. – Luke belépett az egyik helyiségbe. – Sajnos meg kell osztanod velem. Az én szobám a folyosó végén az utolsó. – A te szobád? Stirlingéknél laksz? – Zane Stirling mintegy öt éve meghalt. Azóta egyedül élek a házban. – Remington letette a koffereket a kopottas ágytakaróra. – A feleségem ugyanis Denverben lakik. Soha nem voltak előítéleteim, – mondogatta magának J. J. a konyhában, miközben a vacsorának szánt csirkét darabolta. Luke azt mesélte magáról, hogy cowboy, – fűzte tovább a gondolatait. Öltözékéről és horpadt teherautójáról ítélve úgy hittem, szegény, mint a templom egere. Igazán nyugodtan elárulhatta volna, hogy a családja farmját vezeti, és övé a vagyon nagyobbik része. Persze, ha tudom, az sem változtatott volna semmin. Még ha akkora is a ranch, mint egész Texas – mi ketten két külön világ vagyunk. Az asszony megkereste a fűszereket. – Mit csinálsz itt? Hol van Birdie? – Luke a konyha hátsó ajtaján nyitott be. Kezében kormos serpenyőt lóbált, amelyet J. J. tett ki hűlni a hóba.
Az asszony a második kérdésre válaszolt. – Birdie Ethel házában csomagol. Amíg Ethel vissza nem jön, itt fog lakni a ház hátsó szárnyában lévő kis szobában. Berendeztem neki, és kitakarítottam. – Társalkodónő kell neked, O’Brien? Vagy szakácsnő? – A férfi a mosogatóba tette az égett edényt, aztán a konyhapultnak támaszkodott. – Birdie fél egyedül Ethel házában – világosította fel az asszony. – Sikerült végre telefonon beszélnem vele. – Luke figyelte, amint J. J. lisztbe és fűszeres zsemlemorzsába forgatja a csirkedarabokat. – A nővérét porig sújtotta a férje betegsége, úgyhogy Ethelnek hetekig, ha nem hónapokig Wyomingban kell maradnia. Megmondtam neki, ne aggódjon, majd mi tartjuk a frontot. Azt hiszem, Birdie-től nem várhatunk komoly segítséget. Úgy tűnik, neked kell főznöd, O’Brien. J. J. nagy, lapos tepsibe tette a húsdarabokat. Értette, mire céloz Luke. Denverben annak idején majd mindennap házhoz rendelt ételt ettek. Remington nyilván azt hiszi, hogy nem tud főzni – a kormos serpenyőről is erre következtetett. Az asszony meghagyta őt ebben a hitében. Miért árulja el, hogy Birdie volt az, aki elfelejtett olajat önteni a felforrósított edénybe? Alig egy óra múlva elégtétellel állapította meg, mennyire csodálkozik Luke a feltálalt vacsora láttán. Sült csirkét kapott burgonyapürével, főtt kukoricával és paradicsomsalátával, utána meg almás piskótát vaníliaöntettel. – Hol van Birdie? – kérdezte a gazda magához térve meglepetéséből. – Hívtam, hogy egyen velünk, de inkább a szobájában marad. Felvittem neki a vacsoráját. – Ethel tejszínes mártást szokott csinálni a csirkéhez. J. J. odanyújtotta a salátás tálat. – Biztosan a nővére is. Ezért kapott infarktust a férje. – Atyavilág! Ez nem lehet igaz! Te kizárólag egészséges ételeket készítesz? Figyelmeztetlek, nekem hús kell! Az asszonynak arcizma sem rándult. – Ne félj, kapsz husit, de csak mértékkel! Főleg baromfit, meg halat, ha hozzá lehet itt jutni. Az apám és Kenny orvos, az anyám ápolónő, Logan pedig orvostanhallgató. Épp eleget tudok a magas koleszterinszintről, meg az eltömődött verőerekről. Luke megrakta a tányérját. – Kenny és Logan? – A bátyám meg az öcsém. – Több testvéred is van? – Van ám! Blaine biológiát tanít Iowában, Brendan pedig biokémiából írja a vizsgadolgozatát. – Tud a családod a házasságunkról? J. J. egy csirkecombbal foglalatoskodott. – A mama és a papa harminchét éve házasok. Elvárják, hogy bemutassam nekik a jövendőbelimet, legyen hosszú a jegyességem, és esküdjünk fényes külsőségek közepette. Kenny és Casey lakodalmára több mint háromszáz vendéget hívtak meg. – Szóval nem tudják… – Minthogy az asszony nem válaszolt, Luke megkérdezte: – Karácsonykor nem is vitted haza a családodhoz Alexandert? – Nem. Az első felesége szüleinél töltötték az ünnepeket a lányával, Carrie-vel. Burton özvegyember. A nappaliban nyolcat ütött a falióra. A férfi mogorván tudakolta: – És mikor mutattad be jövendőbeli férjedként azt az ügyvédet?
3. FEJEZET – Honnan tudod, hogy mint jövendőbeli férjemet mutattam be a szüleimnek Burtont? – Amint kimondta, J. J. rögtön rájött, hogy elszólta magát. – Az arató-hálaünnepen jártunk Iowában – ismerte be ingerülten. – Carrie túrázni volt a barátaival. De a házassági szándékunkat nem említettük. – A családnak persze megvolt a véleménye, J. J. azonban kitért a kérdéseik elől. – Miért nem? Bárcsak abbahagyná a faggatózást, – gondolta az asszony. Inkább az evéssel foglalkozna!
– Tudod – válaszolta –, kínos a dolog. A mamám azt szeretné, ha az menyasszonyi ruháját viselném, templomi szertartáson. Nem értené meg, miért tervezünk egyszerű polgári esküvőt. – Előbb-utóbb meg kell mondanod… – Nem sürgős. – J. J. a tányérja fölé hajolt, majd hozzáfűzte: – Először el kell válnom. Elfelejtetted? – Már hogy felejtettem volna el? – Még mindig nem értem, miért mentem hozzá egy vadidegenhez, méghozzá önként. Senki és semmi nem kényszerített. Mégis, mit képzeltem? – Ugyanazt, amit én. J. J. megsemmisítőnek szánt pillantást vetett a férfira. – Miért nem elégedtünk meg a szeretkezéssel? Nem kellett volna rögtön papírral szentesíteni a kapcsolatunkat. – Ellenezted a futó kalandot, én meg bolondultam érted – világított rá Luke. – Igaz! – Az asszony a piskótát piszkálta a villájával. – Jellemző példája annak, mennyire odavagytok ti, férfiak az érzéki Brigitte Bardot-szájamért. Őrület! – forgatta szemét az ég felé. – Meg a buta kis anyajegyemért, amit Nikának köszönhetek. – Ki az a Nika? – Az egyik ükanyám, anyai ágon. Állítólag orosz arisztokrata családból származott. A mamámnak van róla egy kemény kartonra ragasztott, megsárgult fényképe. – J. J. bosszúsan felnevetett. – A papa mindig azt mondogatja, mixerből kerültek ki a gyerekei – csak nem keveredett össze rendesen a kotyvalék. Van bennünk angol, ír, német, magyar, orosz, délszláv, francia és indián vér. Ahányan vagyunk, annyifélék lettünk. Engem szerencsésnek tartanak, mert duzzogó szájat és szépségtapaszt örököltem. Így aztán sokan szexbombának néznek. Van róla fogalmad, mennyi nehézséget okoz a külsőm? Minden egyes kliensemet meg kell győznöm arról, hogy egy csinos nő nem feltétlenül buta. – Nekem tetszik a szád. – Mint mindenkinek. Ti férfiak! Szörnyen felületesek vagytok! Tisztelet a kivételnek, a fivéreimnek. Szerintük seszínű a hajam, vérszegénységre vall az arcbőröm, a szemöldökömet meg észre sem lehet venni. Mindenki más csak az anyajegyemet látja. – Örülj neki! Ha nem látom meg azt az izgalmas kis pettyet, talán meg sem mentelek. Eltaposott volna az a megbokrosodott ló! Az asszony Luke felé bökött a villájával. – Egyáltalán nem mulatságos! A megjelenésem miatt sokkal többet, sokkal keményebben kell dolgoznom, mint másnak. Ha egy férfi a szeme színével egyező inget vesz fel, dicsérik az ingét. Én meg mit érek el a csinos ruhámmal? Mindig akad egy szemtelen fickó, aki ráver a fenekemre! Vagy azzal vádolnak, hogy nőiségem fegyvereivel küzdök. Más ügyvédnek elismerik a tudását, de ha én nyerek meg egy pert, minden alkalommal megvádol valaki, hogy flörtöltem az esküdtekkel. A lapok az ügyvédek érveléséről írnak, ám ha én védek valakit, a frizurámról meg a ruhámról beszélnek. Fogalmad sincs, milyen nehéz, ha állandóan bizonyítanod kell! – Nemcsak neked. – Luke belekanalazott a vaníliamártásba. – Vegyünk például engem! Az apám katonatiszt, nekem meg már az elemiben verekednem kellett a tiszthelyettesek fiacskáival. Bizonyítanom kellett, hogy nem vagyok puhány. Minél idősebb lettem, annál rosszabb lett a helyzet. Kamaszkoromban a bajkeverők bandavezéreként tündököltem. Később is mindig meg kellett mutatnom, hogy ugyanolyan fából faragtak, mint az apámat. Nekem meg nem volt kedvem a nyomdokába lépni, és a West Point-i tiszti iskolába járni. – Most meg… íme, én vagyok a bizonyíték, milyen kemény legény vagy! Kényszerítesz, lebzseljek itt három hétig. Az apád büszke lehet a fiára. – Azt mondod, kényszerítelek? Nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés, O’Brien. Nemcsak azért vagy itt, mert megfenyegettelek, hogy máskülönben nem egyezem bele a válásba. Ezt mindketten tudjuk, hiába állítod az ellenkezőjét. – Luke megtörölte a száját egy papírszalvétával. – Egyszer majdcsak kiderítem, miért jöttél tulajdonképpen North Parkba. – Semmi esetre sem békülni. – Békülni? – A férfi szemmel látható rémülete rosszulesett J. J.-nek. – Csak azt ne! Nagy kő esett le a szívemről, amikor útilaput kötöttél a talpamra. Az asszony most már semmit sem értett. – Ha ez igaz… akkor miért nem egyeztél bele egyből a válásba? – kérdezte leküzdve megdöbbenését.
– Hiszen ha levélben kéred, nem lett volna ellene semmi kifogásom. Csakhogy sajnos viszontláttalak. Habár zsúfolt volt a galéria, amint beléptem, rögtön rajtad akadt meg a szemem. Figyeltelek egy darabig, mielőtt megszólítottalak. Közben lelki szemeim előtt egy film pergett, amelynek színhelye a lakásod, főszereplői meg mi ketten voltunk. – Komolyan? – Láttam magunkat a feldúlt ágyban. Még a rózsaszínű szaténhuzatra is emlékeztem. Azt hittem, időközben elfelejtettem azt, amit a csúf nadrágkosztümöd takart, de amikor találkoztunk, mintha visszarepültem volna egy évet. Majd megvesztem érted annak idején és – sajnos most is… J. J. szíve izgatottan dobbant meg. Luke még mindig kívánja! Elragadtatva, egyszersmind aggódva remegett meg a gondolattól. Félelmében? Örömében? Remington képes, és újra a régi, szenvedélyes nővé változtatja. Erre nem kerülhet sor! – Csak nem azért ragaszkodtál ehhez a három héthez, mert újra velem akarod kielégíteni a szexuális vágyaidat? – Ó, dehogy! – A férfi arca őszinte ijedséget tükrözött. – Épp ellenkezőleg! Azt remélem, végérvényesen kigyógyulok belőled. Kényeskedni fogsz, panaszkodsz a vidéki élet kényelmetlenségére, engem meg többé nem üldöz a látomás a kék selyem alsóneműs testedről. Ha újra megnősülök valaha, csakis olyan nőt veszek el, akinek nincs a tiedhez hasonló finom bőre, és nem henceg azzal, hogy felveszi a versenyt akármelyik férfival. Jóvérű teremtés legyen, kövessen jóban-rosszban, tűzön-vízen át. Ezt pedig a legjobb akarattal sem lehet elmondani rólad. – Ó, tudom én, milyen asszony kell neked! Akinek csak füttyentened kell, máris ágyba ugrik veled. Elkészíti a reggelidet, kimossa a gatyádat… Egyszóval: mindig a rendelkezésedre áll. Luke füttyentett egyet, közben mélyen nézett J. J. szemébe. Az asszony szemrebbenés nélkül állta tekintetét. J. J. a gazda íróasztala mellett ülve nézett körül a helyiségben. Észrevette a bekeretezett diplomát a falon, amelyet Luke Remington a coloradói egyetemen szerzett. Ezt is elhallgatta, bosszankodott. A szarvasagancsra tekintve összerázkódott. Nem, az itteni berendezés nem felel meg az ő ízlésének. Szerencsére a házvezetőnő rendes. Ethel kifogástalanul tisztán tartja a házat. – Mrs. Remington? Az ajtóban Birdie állt. Zavartan csavargatta ujjára hosszú haja egy fürjét. Az asszony bátorítóan rámosolygott. – Szólíts J. J.-nek! – J. J.? De hát ez olyan fura név egy nőnek! – Jacqueline June-nak hívnak, az anyám azonban nem volt hajlandó Jackienek szólítani. Aztán amikor Logan öcsém beszélni tanult, nem tudta kimondani a teljes nevemet, hanem J. J.-nek hívott. Azóta ez a keresztnevem. – És… a mamád nem haragudott? Az asszony elhúzta a száját. – A fiúknak mindent elnézett. – Nálunk meg Ad és Ma járja. – Ki az az Ad? Birdie idegesen babrálta köténye szegélyét. – A férjem, Adrián. Most, hogy Ethel elutazott… – Az asszonyka elsápadt. – Nagyon féltem. Felhívtam Ethelt a házából a nővérénél. Azt mondta, szóljak Luke-nak. Figyelmeztessem, hogy Adnek nem szabad megtudnia, hol vagyok. De… nem merek Luke-kal beszélni, hiszen ő is csak férfi. Ethel szerint a kicsi a legfontosabb. Arra gondoltam, maga… te talán szóba hozhatnád… – Mit? – Az asszony sejtette, hogy Birdie válasza nem lesz éppen a kedvére való. A pocakos kismama közelebb jött, s megállt az íróasztali lámpa fénykörében. J. J. legsötétebb gyanúja beigazolódott. Birdie nyakán fojtogatás nyoma látszott. – Egyetlen férjnek sincs joga bántalmazni a feleségét? – jelentette ki. – Ad nem akart nekem fájdalmat okozni. Én voltam a hibás. Nem kellett volna szidnom, amikor részegen jött haza. Másnapra már megbánta… Ha Ethel nincs, el sem jövök hazulról. – Ethel bizonyára megsajnált. Felizgatta magát, amikor meglátta rajtad a kék foltokat. – De ő nem érti… Adnek nagyon nehéz volt az élete. Koldusszegények voltak, soha nem kapott ajándékot gyerekkorában. Nem lett volna szabad felhánytorgatnom neki azt a pár dollárt, amit elsörözött.
Ha meglesz a baba, biztosan hazaadja a pénzét. Kellett nekem már most kérnem! Rosszul tettem, és azt is, hogy eljöttem, de… nem hagyhattam bántani a babát. – Birdie összekulcsolta kezét a hasán. – Ezért kerestem meg Ethelt. – A kicsit is bántotta? – J. J. igyekezett nyugodt maradni. – Buta voltam, rosszkor kértem tőle pénzt a kiságyra – de mégsem a kisbabán kellett volna kitölteni a haragját. Torkon ragadott, nekilökött a falnak, és alaposan elpáholt a derékszíjával. Biztosan a baba is érezte… J. J. borzadva hunyta le a szemét. – Minden anyának védelmeznie kell a születendő gyermekét. – Ad azt mondta, ha el merem hagyni, keservesen megbánom, én mégis eljöttem. Biztosan megnyugszik, ha meglesz a kicsi. Szeretni fogja… Ethel azt ígérte, nem engedi a közelembe Adet… de hát ő elutazott, én meg nagyon félek, hogy a férjem megtalál, és erőszakkal visz haza. Egyszer már megtette, amikor Mánál bújtam el. Pa szerint egy férjes asszony oldja meg maga a gondjait, ne szaladgáljon vissza a mamájához. Ugye Luke nem engedi, hogy Ad megint hazapofozzon? – Persze hogy nem! – J. J. nem sokat tudott ugyan a férjéről, ám biztos volt benne, hogy megvédi az erőszaktól ezt a fiatal teremtést. – Itt biztonságban vagytok. Te is, a baba is. Birdie eloldalgott, J. J. meg mereven bámult ki a tiszta, csillagos égre. Képtelen volt megérteni a Birdie-hez hasonló asszonyokat, akik természetesnek tartják az erőszakot a házasságban, sőt magukat vádolják az ellenük elkövetett megbocsáthatatlan bántalmazásért. Kétségbeesetten támasztotta öklére a fejét. – Minden rendben? – Miért kérded? – fordult meg J. J. Luke becsukta az ajtót, és közelebb jött. – Éppen ide tartottam, amikor meghallottam Birdie hangját. Nem jöttem be, gondoltam, négyszemközt könnyebben önti ki a szívét. – Hallgatóztál? – Az asszonynak le kellett valakin vezetnie a haragját. – Átkozott cowboyok! Szerintetek az a gyengédség, ha a hajánál fogva ráncigáljátok a feleségeteket! – A fenébe, O’Brien! – Luke maga felé fordította az íróasztali széket. A szemébe akart nézni J. J.-nek. Az asszony a karfát szorongatta. – Ne szitkozódj! – Szemét marták a könnyek. Luke szelíden simogatta az arcát. – Kérlek, ne sírj, O’Brien! – Elővett egy hófehér zsebkendőt. – Tessék! Fújd ki az orrod. – Ne parancsolgass! – J. J. beledudált a zsebkendőbe. – Azt hiszem, allergiás vagyok a tehenekre… vagy a lovakra. – Egyébként Ad Parker nem cowboy. – Luke a szék támlája mögé állt, és masszírozni kezdte az asszony vállát. – Ethel említette, hogy Birdie-éknél bajok vannak, de a verésről egy szót sem szólt. Mindenki tudja, hogy Dan Clayton, Birdie apja időnként elveri a feleségét. A seriff, Ev Bailey hiába próbálja rábeszélni Dee Claytont, hogy jelentse fel az urát. Azt mondja, Dant még mindig a vietnami katonaévek emlékei kínozzák. Ezért feledkezik meg néha magáról. Birdie ezt látta otthon. Csoda-e, ha ő sem lázadozik, hanem magát hibáztatja? J. J. az ajkába harapott, nehogy kitörjön belőle a zokogás. – Persze. Azt hiszi, ilyen a normális házasélet. Hány hasonló nővel találkoztam? – Megint kifújta az orrát. – Bocsáss meg, amiért rád támadtam! A bántalmazott feleségek többnyire szégyenkeznek, ráadásul azt hiszik, megérdemelték a verést. Birdie még mindig tűrne és hallgatna, ha nem féltené a gyerekét. Luke tovább gyúrogatta J. J. vállát, hátát, tarkóját. – Egy dologban igazad van – jegyezte meg. – Valóban nem sokat tudunk egymásról. De… a vacsora finom volt – tette hozzá tétován. Az asszony meglepődött. – Azt hitted, nem tudok főzni? Luke abbahagyta a masszírozást. – Mostanáig csupán sikeres ügyvédnek és bomba nőnek tartottalak – mosolygott kicsit zavartan. – El sem tudtalak képzelni a tűzhely mellett. J. J.-nek melege lett a férfi vágyakozó tekintetétől.
– A szüleink az összes gyereküktől megkövetelték, hogy segítsenek a háztartásban. A fivéreim is tudnak főzni, persze nem ínyencségeket, csak egyszerű ételeket. Én például a hamis vadasomról vagyok híres. Luke az íróasztal peremére ülve vonta magához az asszonyt. – Imádom a hamis vadast – suttogta, és átölelte J. J. derekát. Az asszony a férfi combjai közt állt, és Luke karjába kapaszkodott. – A pulykasültemet is dicsérik – rebegte. A férfi még szorosabban ölelte magához. – Szeretném megkóstolni. – Miért nézel rám olyan furcsán? – Azon tűnődöm, az orrod hegyét csókoljam-e meg előbb, vagy az anyajegyedet. – Nem azért vagyok itt, hogy puszilgass. Megint elfelejtetted? Azt akarod… – Téged akarlak. – Luke az asszony fenekét kezdte simogatni. – Válni akarunk, nem ágyba bújni. – Melyikünket figyelmeztetem tulajdonképpen? – fontolgatta J. J. Őt vagy magamat? – Talán nem nyúlunk helyesen ehhez a válásügyhöz. – Dehogynem! – J. J. szilárd akart maradni. – El a kezekkel! – Miért vagyok képtelen békén hagyni téged? A simogatástól azon nyomban sóvárgás töltötte el az asszonyt. A józan esze azt súgta, nem illenek össze, de a teste másról beszélt. Megpróbált közönyt színlelni. – Ez csupán testi vonzalom, az pedig nem elég. Olyan, mint egy egészségtelen készétel. Ragaszkodom az egészséges táplálkozáshoz. Luke majd felfalta J. J.-t a tekintetével. – Tízéves koromban nem ízlett az anyám főztje. Szívesebben ettem volna hot dogot. A mama azt mondta, rendben van, és mindennap azt kaptam. Első nap nagyon ízlett, bár nem annyira, mint a kedvenc kajám, amit a többiek kaptak. A hét végén nehéz volt meggyőznöm az anyámat, hogy még mindig hot dogot kérek. A második hét közepén aztán végleg elegem lett belőle. Attól kezdve évekig rá sem tudtam nézni a virslivel töltött kiflire. – Érdekes történet! – Csak ne cirógatná Luke a mellbimbóit! J. J. el akarta tolni a becézgető kezet, ám csak annyit ért el, hogy a férfi átfogta a keblét. – De miért meséled? Mi köze a hot dognak hozzám? – Helyettesítsd be izgalmas személyeddel! – Rendkívül hízelgő! – J. J. lélegzete felgyorsult. – Ugye elgondolkoztató eset? – Luke gombolgatni kezdte az asszony blúzát. – Talán legjobb lenne addig szeretkeznünk, amíg elegünk nem lesz egymásból. Nem sok idő kell hozzá. Először is, mert teljesen különbözőek vagyunk, másodszor pedig, mert mindig lehúzod rólam éjjel a paplant. – Nem is igaz! A férfi tovább gombolgatta a blúzt. – Három hét múlva halálra unjuk az egészet. Akár meztelenül táncolhatsz előttem, hidegen fog hagyni. – A blúz már nyitva állt. Luke fonó csókokkal borította J. J. bársonyos bőrét. Az asszony lángra lobbant. Hátha valóban ez a legjobb gyógymód? – suhant át fejében a gondolat. Így talán végleg kigyógyul Luke Remingtonból? Egyelőre azonban majd elepedt érte. Házasok vagyunk, miért ne szeretkezhetnénk? – gondolta. Utána elválunk, és hozzámegyek Burtonhöz… Ó, egek, Burton! Jéghideg borzongás futott végig J. J. hátgerincén. Már nem viszonozta a csókokat. – Engedj el! – szólt rekedten, s eltolta a férfi kezét. – Teljesen összezavarsz. Ostobaság, amit javasolsz. Nem is tudom, miért izgatsz, de védekezni fogok ellene. – Ezzel az ajtó felé indult. – Jól van, egyelőre betartjuk a játékszabályokat. J. J. visszanézett. Luke szeméből sütött a vágy. Fölényes mosolya elárulta, hogy pontosan tudja, az asszony is ugyanúgy kívánja őt, s csak idő kérdése, mikor adja meg magát. J. J. legszívesebben máris hozzásimult volna, de ellenállt a kísértésnek. – Játékszabályaim három hétig érvényesek. És utána is! A férfi tenyérbemászóan, pimaszul mosolyogva lépett hozzá. Mintegy mellékesen simogatta meg a világoszöld melltartóban ágaskodó bimbókat.
– Még csak egyet, O’Brien! Most is izgató az alsóneműd. Bármikor szívesen látlak az ágyamban. A hálószobám ajtaját nyitva tartom – a feleségem számára. J. J. sietve elmenekült. Lefeküdt a fehér, fémkeretű ágyba, amely valamikor Luke nagybátyjáé volt, de kerülte az álom. A szobában az ágyon kívül csupán az éjjeliszekrény meg egy tölgyfából készült komód állt, a ruhásszekrényt a falba építették. A mennyezetről régimódi bronzcsillár csüngött, az ágy fejénél pedig vadnyugati jelenetet ábrázoló nyomat függött a falon C. M. Russel aláírással. Denverben a megszokott neszek ringatták álomba: az utca zaja, autók ajtajának csapódása, kutyaugatás – ám itt csak néha zavarta meg a csendet egy-egy kiszáradt padlódeszka reccsenése. Az asszony szemügyre vette az éjjeliszekrényre állított, ezüstkeretes fényképen Burton és Carrie kényszeredetten mosolyát. Mindketten elhagyatottnak látszottak. A férfi megadóan nézett a lencsébe – illetve J. J.-re, aki a felvételt készítette. Burton szavai jutottak az eszébe, miszerint még mindig Luke-ot szereti. Nem, álmatlanságának nem a cowboy az oka. Birdie keserves sorsa miatt nem jött álom a szemére. Nem ment ki a fejéből a fiatalasszony szomorú története, legalábbis ezzel áltatta magát. Később süvíteni kezdett a szél, s az öreg padlódeszkák kísértetiesen nyikorogtak. Időváltozás lesz! Tompa fény szűrődött be a hálószoba agyonmosott függönyén keresztül. J. J. az ébresztőórára nézett. Homlokát ráncolva állapította meg: ilyenkor már világosabbnak kellene lenni. Felkelt, és mezítláb az ablakhoz ment. Odakint hóvihar tombolt. Nem éppen kellemes időjárás felfedező sétalovagláshoz, – gondolta, és visszabújt az ágyba. A következő pillanatban kopogtak az ajtón. J. J. állig húzta a paplant, majd megkérdezte Luke-tól, mit akar. – Reggelizni. – A férfi kinyitotta az ajtót, és bekukkantott. – Te vagy a szakácsnő. Nem ebben maradtunk? – Majd készítek reggelit, ha felkelek. Ebben a hófúvásban úgysem dolgozhatsz. Menj, feküdj vissza! Luke közelebb jött. – Nem vagyunk a városban. Ott, ha havazik, mindenki késhet a munkából. A marhákat meg a lovakat viszont az év mind a háromszázhatvanöt napján korán reggel meg kell etetni. – Jó nekik! – J. J. hátat fordított a gazdának. – Talán megosztják veled a reggelijüket. – Gyere csak, kis szakácsnőm! Ki az ágyból! Az asszony a takaró szélébe kapaszkodott. Nehogy már lehúzza rólam, – gondolta. Luke villámgyorsan megrántotta a paplant, és J. J., akinek esze ágában sem volt elengedni, hasmánt a padlóra csúszott. – Megbolondultál, Luke? – kiáltotta felháborodva. – Kitörhettem volna a nyakamat! – Úgy kell annak, aki nem engedi el a takarót! – Nekem te nem írod elő, mit tegyek! Ha akarok, tovább alszom a padlón. – J. J. a hátára gördült. – Bánom is én! – A férfi érdeklődve nézegetett lefelé. Az asszony Luke lábai előtt feküdt, és követte a tekintetét. A lila selyem hálóing felcsúszott a combján, az egyik vállpánt viszont lefelé, szabadon hagyva a hetyke mellecskét. J. J. felült, megigazította vállán az inget. Ekkor látta, hogy a cowboy a drága hálóing egyik csücskén áll. – Nem tudnál arrébb lépni? – kérdezte bosszankodva. – Tudnék, de nem akarok. Izgalmas innen a kilátás. Az asszony megtanulta a négy fivére mellett: ahhoz, hogy legyen esélye az erőfölénnyel szemben, ravasznak, vakmerőnek kell lennie. Gyors, ügyes mozdulattal kibújt a hálóingből, felpattant, és győztes mosollyal, anyaszült meztelenül a szekrényajtóhoz ugrott. Kikapott egy vastag, bolyhos fürdőköpenyt, sebtében belebújt, majd mezítláb a fürdőszobába sietett. Luke tátott szájjal bámult utána. J. J. kilépett a házból. A hóesés elállt, a vakító napfényben gyémántként csillogtak a hókristályok. Az asszony követve Luke lábnyomait, az istálló felé indult. Nehezen vergődött előre, némelyik helyen térdig süppedt a hóba. Kutya hideg volt, de szerencsére megfogadta a férfi tanácsát, s magával hozta sínadrágját. A szekrényben talált jókora irhadzsekit vette fel hozzá, amely valamikor Zane Stirlingé, Luke nagybátyjáé volt. Alatta gyapjútrikót és két pulóvert viselt, fejére fülvédős szőrmesapkát húzott. Megjelenése nem volt éppen elegánsnak mondható, de úgy vélte, az istálló lakóinak megfelel.
Elgondolkozva taposta a havat, amikor hirtelen megpördítették a vállánál fogva. Majdnem elvesztette az egyensúlyát. Rémülten nézett az idegen férfira, aki legalább olyan meglepődöttnek látszott, mint J. J. – Ki maga? – kérdezte az ápolatlan küllemű, nagydarab ember. Az asszony kiszabadította magát a markából, s hátralépett. Színlelt kedvességgel felelte: – Sajnos nem értettem a nevét. – Luke igazán megtaníthatná a munkásait egy kis illemre, – gondolta. A férfi a kezét piszkos farmernadrágja zsebébe dugva méregette J. J.-t. Körülbelül Luke-kal egykorú lehet, – állapította meg az asszony. – Nicsak! Egész helyes babát hozott Luke! – szólt bemutatkozás helyett az idegen, akinek zsíros cowboykalapja alól csapzott, hosszú, fekete haj fityegett elő. – Tutajos a szemed meg a szád, hallod-e? Az a Remington meg sem érdemel! Mi lenne, ha szépen beautóznánk kettecskén egy sörre a városba? Mit képzel ez a gusztustalan alak? – Nem, köszönöm – felelte udvariasan J. J., és folytatta útját az istálló felé. A fickó gorombán rántotta vissza a karjánál fogva. – Nem illik hátat fordítani, ha egy férfiember beszélgetni akar veled! Az asszony megijedt, de titkolni próbálta rémületét. Ki lehet ez az erőszakos alak? – Maga meghívott egy sörre, én meg illedelmesen visszautasítottam Ezzel befejezettnek tekintem a csevegést. – Nono! Csak semmi sietség! Még nem engedtelek el, szivi! – röhögött az ellenszenves idegen. – Adj egy csókot! J. J. most sajnálta csak igazán, hogy nem nagyobb és erősebb. Milyen jól esne lekenni egy csattanós pofont ennek az undormánynak! De hát kénytelen volt a maga módján védekezni. – Remélem, kapott védőoltást. Az orvos szerint a vírusfertőzésem ragályos. Nem hinném, hogy csók útján is terjed, de… – Az asszony sokatmondóan vonta meg a vállát. A pasas hátrált egy lépést, azután elvigyorodott. – Talán szeretem a veszélyt. – Remélem is, Parker! Ugyanis ha nem veszi le a koszos kezét a feleségemről, veszélyben forog a testi épsége – szólt élesen az istálló ajtajából Luke. Válla fölött hatalmas, világosbarna ló dugta ki kíváncsian a fejét. – Jól van, na! – emelte fel védekezően a kezét a Parkernak szólított ember. – Honnét tudtam volna, hogy magához tartozik a hölgy? – Nem tartozom senkihez! – fortyant fel J. J. A két férfi nem figyelt rá. – Mit keres itt, Parker? – A nejemet. Úgy hallottam, ide ette a fene. – Nem tudom, hol a felesége. Elég nekem a magaméra vigyázni. Na, tűnjön a szemem elől! Ne lássam itt többet! – Úgy lesz. Egy asszony sem ér annyit, hogy veszekedjen érte a férfiember. Luke J. J. mellé állt. Együtt figyelték, amint Ad Parker felmászik a teherautójára, és beindítja a motort. A kerekek felpörögtek, majd a kocsi ellódult, távolodott. – Csak nem ez Birdie férje? – kérdezte az asszony. Luke bólintott, és J. J. hozzáfűzte: – Nem is csoda, hogy lelépett a felesége. Visszataszító alak! – rázkódott meg undorodva. – Nem mondtad neki kerek perec, hogy Birdie nincs nálunk. Remélem, nem tűnt fel neki. Szerény véleményem szerint az intelligenciahányadosa nem lehet nagyobb a cipője méreténél. Luke hallgatott, mire az asszony megkérdezte: – Nincs semmi mondanivalód? – Mit szólhatnék, O’Brien? J. J. újra méregbe gurult. – Fogalmam sincs. Úgy látszik, errefelé nem szokás értelmes emberek módjára társalogni. – Társalogni akarsz, O’Brien? Rendben! – Luke megint élesen, gunyorosan beszélt. A ló felhorkantott. – Legegyszerűbb lett volna, ha azonnal Parker fejéhez vágod a három bűvös szót. Akkor biztosan nem zaklat tovább. Tessék, fogd! – nyomta az asszony kezébe a gyeplőt. – Miféle három szót? – kiáltott J. J. Luke után, aki eltűnt az istállóban. – Maga undok fickó vagy ne merészeljen hozzám érni? Ó, bocsánat, az már négy szó.
Az asszonyt a ló patája alatt csikorgó hó hangja ébresztette szokatlan helyzetének tudatára. Az imént oda sem figyelve fogta meg a kötőféket, s csak most vette észre, mekkora állat gyeplőjét tartja a kezében. A paci egyre közelebb jött hozzá. – Jó lovacska! – hízelgett neki idegesen hátrálva. Legszívesebben segítségül hívta volna Luke-ot, de egyetlen reggelen két mentőakció egymás után… már sok lenne. A ló egyre közeledett. – Megállj! – Az állat lehajtotta foltos homlokú fejét, s enyhén gyomron lökte J. J.-t. Az hátrálni próbált, de a ló újra meglökte. Hatalmas szeméből azt olvasta ki az asszony, hogy az állat nem kedveli őt. Egyre gyorsabban lépegetett hátra, azt forgatta a fejében, ha kell, átugrik a léckerítésen. A túloldalon biztonságban lesz. Oda már nem tudja követni ez a szörnyeteg. Figyelmét azonban elkerülte egy kis, hófödte szalmabála. A következő pillanatban belebotlott, kicsúszott lába alól a talaj, és elterült a hóban. A ló körbesétálta, majd föléje hajolt, kivicsorította fenyegetőnek látszó, sárga fogsorát, és felnyihogott. Soha életében nem hallott J. J. ennél ördögibb, vérfagyasztóbb hangot…
4. FEJEZET Luke egyetlen pillantással felmérte a helyzetet, és… harsány kacajra fakadt. Kivette a gyeplőt az asszony kezéből, távolabbra vezette a lovat, aztán, a kezét nyújtotta, hogy felsegítse J. J.-t. Ő azonban nem vette igénybe a segítő kezet. Feltápászkodott, és leverte magáról a havat. – Szadista vagy, Luke Remington! Hogy jut eszedbe rám ereszteni ezt a közveszélyes állatot? – Levette a szőrmesapkát, kirázta, majd újra a fejébe húzta. – Bocsáss meg! – Luke még mindig a hasát fogta nevettében. – Honnan sejthettem volna, hogy félsz a lovaktól? – Nem félek! – J. J. megint hátrált, mert Remington mögött egy másik paripát fedezett fel. – Ez nem ló, hanem elefánt! Meg akart harapni a bestia! – Johnny még soha senkit nem harapott meg. Csak szerette volna megkapni az ajándékát. Kezes, mint egy bárány. – Luke barátságosan megveregette a bestia nyakát. – Ugye öreg barátodra, Zane-re gondoltál, Johnny? Érezted az irhadzseki szagát, és kerested a répát, amit ő szokott hozni neked. – A ló ismét felnyerített, s a gazda vállát szimatolta. A másik állat féltékenyen dugta oda nagy fejét. – Ne kolduljatok! Előbb a munka, aztán a jutalom. – Alacsony szánhoz vezette a két pacit, befogta őket, aztán rászólt J. J.re. – Szállj fel! Réteges öltözékében az asszony alig bírt mozogni, de nagy nehezen felmászott a szánra. Traktor pöfögött el mellettük az udvaron, üres utánfutót húzva maga után. – Miért nem engedted el a gyeplőt? – tudakolta Luke. A szán hirtelen meglódult. J. J. ijedten kapaszkodott az ülésbe. – Attól féltem, elfut a ló. – Hamisítatlan városi virágszál vagy, O’Brien! – Az. Ügyvéd, nem pedig műlovarnő. Utoljára a tenyészállatvásáron volt hozzám ilyen közel egy ló! Semmi okod röhögni rajtam. – Isten ments! Inkább tetszik, hogy ijedtedben sem engedted el a kantárszárat. Más fehérnép a te helyedben nem bánta volna, akárhová szalad a ló. – Nem ijedtem meg! És a nőellenes megjegyzéseidet tartsd meg magadnak. Az asszonynép ugyanolyan bátor vagy gyáva, mint a teremtés koronái. S ha szabadulni akarunk az olyan pasiktól, mint Birdie férje, ahhoz sem kell férfi támogatása. Magam is elbántam volna vele. Luke elkomolyodott. – Ezt a témát az előbb nem fejeztük be. – Megállította a lovakat egy nagy szénabála rakásnál. Ráerősítette a járműre a kötőféket, kiszállt, és a nagy villával a rakfelületre lendítette a bálákat. – Itt az ideje, hogy megtárgyaljuk. – Mit kell megtárgyalnunk? Ó, persze, a három varázsszóról beszélsz! Amelyekkel állítólag elkergethettem volna Ad Parkert. – Magadtól is rájöhettél volna. – Luke könnyedén hajigálta a bálákat.
A fizikai munkától ilyen feltűnően daliás, – gondolta J. J. De mit törődik ő a férfi alakjával? Bárcsak tavaly se akadt volna meg rajta a szeme! Csak baj meg bánat származott belőle! – Melyik az a három szó? – kérdezte. – Tudod te azt! – Remington helyére tette a villát, s visszaült a szánra. – Luke felesége vagyok! Ha ezt mondtad volna, Parker békén hagy. – Elindultak. – Vagy úgy! – Az asszony elmélázva nézte a havat taposó, erős lovakat. A szénabálák illata Iowa késő nyári napjaira emlékeztette. Érdekes! – gondolta. Több mint egy éve mentem férjhez, de még soha nem mondtam ki ezeket a szavakat. Jobbnak látta másról beszélni. – Miért nem traktorral szeded fel a szénát? – Jeff és Dale azon szállítják. Emlékszel? Tegnap idefelé jövet láttad a nagy boglyákat. A távolabbi legelőre viszik a marháknak. – Luke megint megállította a szánt, leugrott, és kinyitott egy kaput. Miután keresztülhajtott rajta, becsukta maguk után, és fellendült J. J. mellé. – Zane mindig azt mondta, túl hangos a traktor, megijednek tőle a borjak. Az volt az érzésem, jobban szeret Johnnyval és Hondóval dolgozni. Mikor meghalt a nagybátyám, úgy volt, hogy a lovak kegyelemkenyéren fogják tengetni napjaikat, de… – A gazda megvonta a vállát. – A nagybátyád biztosan örülne, ha látná, hogy őrzöd a hagyományt, dolgoztatod a lovait. Luke szomorkásan mosolygott. – Inkább azt firtatná, nem lett-e az őrmester szerfelett érzelgős. Az asszony éppen kérdezni akarta, miért szólította Zane őrmesternek az unokaöccsét, de a szán felé közeledő, hangosan bőgő marhák elterelték a figyelmét. – Nézd, Luke! Idejönnek hozzánk! Mit jönnek? Vágtáznak! – Azért, mert éhesek. Jól van, gyerekek, nyugi! – A gazda ledobott nekik a szénavillával egy bálát. A lovak oda sem bagóztak a jelenetre, egykedvűen folytatták útjukat. Kissé távolabb Luke megállította a lovakat, leszállt, és lyukakat ütött egy rúddal a patak jegén. – Johnny, Hondo! Ihattok! Felállt a szánra, hogy újabb adag szénát osszon ki. Ebben a másodpercben a lovak elindultak. J. J.-t a földre sodorták a bálák. Rémült pillantást vetett a közeledő marhákra, és megpróbált feltápászkodni. Luke visszasegítette a szánra. – Soha nem leszünk készen, ha ügyetlenkedsz itt nekem! – Te cipeltél magaddal! Nem az én hibám, hogy ennyi cucc van rajtam. Alig bírok mozogni. – Az igaz, hogy lengébben öltözve sokkal fürgébb vagy. J. J. elengedte a füle mellett a reggeli jelenetre való célzást. – Lásd be, te ragaszkodtál hozzá, hogy elkísérjelek. Mintha nem tudnád: halvány fogalmam sincs a vidéki életről. Nem csoda, ha ügyetlen vagyok. – Miért jöttél velem mégis? – Nemcsak azért, mert megkértél rá. Ha már itt kell lennem, legalább látni akarom, milyen az élet egy ranchon. Coloradóban sokan élnek a mezőgazdaságból. Egy ügyvédnek alkalomadtán hasznos lehet, ha bepillantást nyer az életvitelükbe. – Valamit tehát mégiscsak tanulhatsz tőlem. – Luke átvezette Johnnyt és Hondót a réten, folytatta az etetést, majd visszafelé indultak. – Mindenesetre meglep, hogy belátod. Általában nem szereted férfiak segítségét igénybe venni. – Most megsértődtél, mert azt mondtam, magam is boldogultam volna Birdie férjével? Ó, ti férfiak! Miért nem tudtok belenyugodni, hogy a nők nélkületek is megbirkóznak az élet nehézségeivel? – Én meg azt kérdem, miért esik némelyik nőnek nehezére elfogadni a férfiember segítségét? – vitatkozott Luke. – Akkor is beavatkoztam volna, ha Parker egy nála gyengébb férfit zaklat. Mindig a gyengébbnek segítek, legyen az akármilyen nemű. – Neked talán jólesne, ha mindig a segítségedre sietnék? Cseppet sem. Azt hinnéd, gyámoltalannak tartalak. Olyannak, aki nem képes megvédeni magát. – Gondold meg, O’Brien! Jóval magasabb, izmosabb vagyok nálad. Ha megtámadnak, nincs semmi esélyed. – Igazán? Az én jelszavam: többet ésszel, mint erővel. Luke elnevette magát – vesztére. J. J.-nek kedve támadt bebizonyítani az igazát. – Hajthatom a lovakat? – kérdezte mézédes mosollyal.
– Miért ne? Nem nagy művészet. Hondo és Johnny maguktól is hazatalálnának. Tessék, fogd! – nyújtotta át Remington a gyeplőt. – Csak lazán! Nem kell feszesre húznod. Az asszony az ülés közepére csúszott. Luke kénytelen volt felállni. – De jó! – kiáltott fel boldogan J. J. A férfi terpeszben állt a szánon, meg sem kapaszkodott. Leereszkedő vigyora láttán J. J. elhatározta, hogy megleckézteti. A szán zökkent egyet egy buckán. Az asszony úgy tett, mintha elvesztette volna az egyensúlyát, bal kezével megkapaszkodott, s jobb könyökével mintegy véletlenül – meglökte Luke-ot. Célját elérte, a férfi lepottyant, J. J. pedig gyorsabb ügetésre fogta a lovakat. – Mozogjatok! Gyia, Hondo! Szedd a lábad, Johnny! – Azok engedelmeskedtek, s az ügetésből vágta lett. A következő pillanatban J. J. lezuhant a szánról, elengedte a gyeplőt, s az árokban találta magát. Alig jutott el a tudatáig, hogy Luke rántotta le. A hó felfogta valamennyire az esés erejét. A lovak szánostól továbbrobogtak. – Te féleszű! – Az asszony letörölte arcáról a havat. – Itt hagytak minket a lovak! Luke szorosan fogta J. J.-t. – Hazamennek szépen az istállóba, és megvárják, amíg kifogjuk őket a szánból. Hol is tartottunk? Tudom már! Annál a bölcsességnél, hogy többet ésszel, mint erővel. – Nem vitatkozom egy magadfajtával! – J. J. képtelen volt elegánsan veszíteni. – Jól van, nem ürítem ki fenékig a győzelem kelyhét. Az asszony megfeledkezett a hidegről, a hóról. Luke érzéki tekintetétől kimondottan melege lett. A férfi jéghideg ajka szenvedélyes tüzet gyújtott benne. Csókja kávé- és fogpasztaízű volt. Karját védelmezően tette J. J. feje alá, levette jobbjáról a kesztyűt, és kezét az asszony vastag kabátjába, a pulóverek alá csúsztatta. J. J. mellbimbói megmerevedtek az izgalomtól. Luke tovább csókolta, s ő felsóhajtott. A férfi egyik térdét az asszony combjai közé feszítette, az meg legszívesebben levetkőztette volna Luke-ot. A meztelen hátát szerette volna simogatni. – Megőrjítesz! – nézett fel Remington. J. J. lepislogta szempillájáról a hópelyheket. – Hihetetlen! A hóban fekszem három rétegnyi kölcsönholmiban, és csókolózom egy férfival, akivel olyan különbözők vagyunk, mint a tűz meg a víz, és akitől válni készülök! Ráadásul fényes nappal, a nyílt mezőn, ahol bárki megláthat. – Titokban élvezte a helyzetet. – Értelmes, felnőtt emberek nem tesznek ilyet. – Dehogyisnem! Fenébe a gátlásokkal! – Luke szája újra közeledett. – Úgy van… – mormolta J. J., mielőtt a férfi még szenvedélyesebben kezdte csókolni. Nyelvével a szájába hatolt, s közben a mellét dédelgette. Az asszony zihálva, vágyakozva viszonozta a csókot. Édes forróság járta át, amikor Luke hüvelykujjával a mellbimbóját cirógatta. Körülöttük mindenütt hó, amerre a szem ellát… A hőmérséklet jóval fagypont alatt járt, de J. J. szerette volna levetkőztetni a férfit, érezni mindenütt a testét. Luke tekintetében sóvárgással vegyes vidámság bujkált. – Jéghideg az arcod! Fel kell innen kelnünk, különben letépem magunkról a ruhát, aztán megfagyunk. Nem mondom, szép halál… – Felkelt, felhúzta az asszonyt, s gyengéden leveregette róla a havat. J. J. behunyt szemmel támaszkodott hozzá. Majd meghalt az érintéséért… Rövid, erős csókot kapott Luke-tól, aki kézen fogva húzta ki az árokból. – Mindenről te tehetsz – jelentette ki az udvarra érve J. J. – Ha nem esnél nekem minden lehető és lehetetlen alkalommal, nem lenne semmi baj. Nem akarlak kívánni! – Talán ha nem viszonoznád a csókjaimat… – Luke csizmájának talpa alatt ropogott a hó. Könnyű azt mondani! – Nem is szeretlek – közölte J. J. – Ne haragudj, de szenvedélyem nem a személyednek szól. – Tégy nekem egy szívességet, O’Brien! – kérte rekedten a férfi. – Ne emlékeztess úton-útfélen arra, hogy ágyba szeretnél bújni velem. Különben nem állok jót magamért! – Nagy hiba volt idejönnöm. – Az asszony buzgón taposta a havat. – Ettől csak romlik a helyzet. Mi ketten nem illünk egymáshoz, ezt te is beláthatod. Más és más az életmódunk, különbözőek a terveink. A házasságunk nem sikerült. – J. J. elhúzta a jobbját Luke kezéből. – Legjobb lesz megkérni Burtont, jöjjön máris értem.
– Nem ebben állapodtunk meg – nézett rá komolyan a férfi. – Bár nem értek a joghoz, biztos vagyok benne, hogy a szóbeli egyezség is kötelez. J. J. gondterhelten viszonozta a férfi tekintetét. Ami a szóbeli megegyezést illeti, Luke téved, de bánja is ő! Nagy kedve támadt utánaszaladni az istállóba, keresni egy meleg zugot, és szeretkezni vele. Rémesen felkavaró ez a téli vakáció! Burton tudta, mit beszél. Igenis, el kellett fogadnia Luke feltételét, vele lenni három hétig a farmon. Meg kell próbálnia megtörni a kettejük közti varázst. Remington ne tudja többé elbűvölni! – Jó, rendben, maradok, de igyekezzünk kitérni egymás útjából – amennyire lehetséges. – Ellenkezőleg! – nézett mélyen J. J. szemébe a férfi. – Eddig csak szenvedélyes éjszakáink emléke kötött össze minket. Az pedig csak úgy feledhető, ha minél többet vagyunk együtt. Légy mindig mellettem, és három hét múlva torkig leszünk egymással. Három hét… J. J. a városba menet a kocsiban lopva nézegette Luke profilját. Egyelőre botrányosan vonzó látvány… Attól tartott soha nem fogja megunni. A férfi az állát dörzsölgette. – Rendesen megborotválkoztam? – kérdezte, de le nem vette szeméi az útról. Az időközben jégpályává fagyott úttestet hóekével tisztították meg. Észrevette, hogy nézegetem… J. J. vonakodva fordította el a tekintetét Luke-ról. Kinézett az ablakon. – Miféle állatok azok ott? – kiáltott fel hirtelen. – Csak nem vapiti szarvasok. Legalább százan vannak! – De, vapitik. Itt telelnek a Sentinel-hegységben. J. J. addig nézte a szarvascsordát, amíg az el nem tűnt a távolban, aztán a tájban gyönyörködött. Az úttól jobbra-balra patakokat, folyókat látott, kopár fűzfák hajoltak a befagyott vizek fölé. A háttérben méltóságteljesen emelkedtek a hegyormok. – Régóta él itt a családod, Luke? – Igen, az anyai rokonaim. Az első Stirling a tizenkilencedik század végén telepedett le. Angol nemesi család másodszülött fia volt, aki itt kereste a boldogulást. Akkortájt sok angol arisztokrata vett földet nyugaton, és állatokat tenyésztett. Legtöbbjük később visszatért Angliába. Időnként átjöttek vadászgatni. Stirlinget más fából faragták. Itt maradt, és feleségül vette a társa lányát. Születésemkor Zane-é és anyámé volt a ranch. A negyvenöt százaléka most is a mamáé. Mióta megörökölte a bátyja részét, nekem engedte át a vezetést. – Az apád is a környékről valósi? – Nem, régi katonatiszti családból származik. West Pointban képezték ki. Az anyám a keleti parton járt egyetemre, ott ismerkedtek meg. – A nagybátyád nőtlen volt? – Elvette anyám egyik évfolyamtársát, aki látogatóba jött a ranchra. A felesége azonban több időt töltött a keleti parton, mint itt. Ha meg itt volt, rágta Zane fülét. Azt akarta, adja el a birtokot, és vállaljon keleten állást. Soha nem értette meg, hogy a nagybátyám csak a ranchon boldog. Tizennyolc havi házasság után el is váltak. Zane nem tett szemrehányást a feleségének. Azt mondta, ő követett el hibát, amikor olyan nőt vett el, aki nem farmon nőtt fel. – Ugye te is itt nevelkedtél? – Eltaláltad – nevetett a férfi. – Amíg a papa Vietnamban harcolt, itt laktunk az anyámmal. A nyarakat hatéves korom óta North Parkban töltöttem. Legszívesebben már akkor is itt maradtam volna. Később aztán, amikor megint rossz fát tettem a tűzre Európában, a szüleim ideküldtek, és itt fejeztem be a középiskolát. Zane alaposan megdolgoztatott, úgyhogy nem maradt időm ostoba csínyekre. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha elkerget – tette hozzá komolyan. – És az iskola után? Maradtál? – Nem, később jöttem vissza. – Luke lassított. – Nézz csak oda! Pusztai talpas tyúkok! J. J. mintegy tucatnyi, nagy testű madarat látott, amint fagyott bogyókat csipegettek a bokrokról. Ha Luke nem hívja fel rájuk a figyelmét, észre sem veszi őket. Tollazatúk színe tökéletesen alkalmazkodott a környezethez. Nekem soha nem sikerült észrevétlennek maradnom, - gondolta az asszony. A városban Luke egy falatozónál tette ki J. J.-t. – Egy óra múlva találkozunk odabent. Az asszony a kirakatokat nézegette, sétálgatott. Amikor már majdnem eltelt az óra, a falatozó felé indult. Luke valamivel előbb érkezett, s az ajtóban várta.
Kellemes meleg és finom illatok fogadták őket a helyiségben. A pultnál a magas bárszékeken férfiak ültek, akik kíváncsian vették szemügyre J. J.-t. Némelyik üdvözölte Remingtont. A pult mögött tevékenykedő magas, karcsú, szőke copfos nő, aki famernadrágot, piros kockás inget viselt, két szabad helyre nagy, párolgó bögréket tett. Luke felakasztotta kabátjukat a fából faragott fogasra, aztán ők is helyet foglaltak. – Susan – szólt a férfi –, bemutatom J. J. O’Brient. O’Brien, ismerkedj meg Susan Curtisszel! Ő süti a legjobb gyümölcstortát a környéken. J. J. udvariasan bólintott a csinos, tökéletesen kikészített arcú asszony felé. A hátsó tükörfalon megpillantotta saját arcát, hidegtől kipirult orrát. Megpróbálta sebtében legalább a gyapjúsapka alatt lenyomódott haját valamennyire rendbe hozni. – Csak a környéken? – évődött a szőke nő Luke-ra villantva kék szemét. – Ősszel még azt mondtad, az én tortám a legjobb a világon. – Igaz, de sajnos elhitted. Olyan felfuvalkodott lettél, hogy a törzsvendégek már be sem fértek a kunyhódba. Szentül meg kellett esküdnöm a polgármesternek: soha többé nem zengek rólad szemtől szemben dicshimnuszt. J. J.-t bosszantotta a párbeszéd. Hogy mer ez a Susan egy nős emberrel flörtölni? Luke hozzá fordult. – Csak azért érdemes a városba jönni, hogy egyél Susan gyümölcstortájából. Melyiket szereted? – mutatott egy fekete táblára, amelyre krétával írták fel a választékot. J. J. nemrég ebédelt, de máris megéhezett. – Banánost kérek! – Sajnálom, az elfogyott. – A szőke nő sajnálkozása nem hatott őszintének. Közben egy hatalmas, banános tortaszeletet rakott Luke elé. J. J. úgy tett, mintha nem venné észre. Almásat kért. Susan lecsapta elé a tányért. – Hogy tetszik magának North Park, Mrs. Remington? Ugye össze sem lehet hasonlítani Denverrel? – Valóban. – Ezek szerint Susan Curtis tudja, ki ő, és cseppet sem örül a jelenlétének. Luke azt állította, amióta megnősült, nem feküdt le más nővel. Susan talán előbb volt a szeretője? A szőkeség vállán sírta el szerencsétlen házassága történetét? Ez a Susan botrányosan kelleti magát Luke előtt! Nem is csoda, hogy a többi férfi szinte menekülésszerűen távozott a falatozóból. Alig csukódott be az utolsó mögött az ajtó, Susan a pultra könyökölve Luke-hoz hajolt. – Itt járt ma reggel Ad Parker. Magánkívül volt dühében. Birdie megszökött hazulról! – Ha Ad megint zaklat, hívd a rendőrséget. – Fenyegetőzött. Azt mondta, jaj annak, aki rejtegeti a feleségét. J. J. ügyvédi diploma nélkül is tisztában lett volna vele, hogy Birdie annál inkább biztonságban van, minél kevesebben tudják, hol rejtőzik. Mielőtt Luke bizalmasan közölhette volna Susannel, hol az asszonyka, szándékosan leejtette a villáját. – Bocsánat! Kaphatnék egy másikat? – Amikor Susan szó nélkül tiszta villát nyújtott át, megjegyezte: – Luke-nak igaza van. Csoda finom a torta! Régen lakik itt, Susan? – Három éve. – Bizonyára jó barátok Luke-kal. – Ha arra kíváncsi, lefeküdtünk-e egymással, megnyugtathatom: nem. Remingtonnak cigányútra ment a sütemény. Gyorsan ivott egy korty kávét. – Téved, nem ezt akartam tudni, de igen figyelemreméltó, hogy szükségesnek tartotta közölni velem. Egyáltalán nem érdekel Luke házasság előtti szerelmi élete – jelentette ki az igazsághoz híven J. J. – A férjem nem szokott hűtlenkedni. – Fogalma sem volt, miért ennyire biztos ebben, de hajlandó lett volna fogadni ötévi jövedelmében. Elpirult, mert meglátta a tükörben, hogy Luke figyelmesen nézi. Mézédesen rámosolygott, majd tovább majszolta a tortáját. Susan friss kávét töltött nekik. – Ha már ilyen nyíltan beszélünk, Mis. Remington… – Kérem, szólítson J. J.-nek! Egyébként megtartottam a leánynevemet, az O’Brient. – Amint az imént belekezdtem, Mrs. Remington, Luke nagyon rendes ember. Megérdemelne egy legalább ugyanolyan rendes feleséget.
– Törődj a magad dolgával, Susan! – szólt rá a férfi. – Az én dolgom: a barátaim. Luke meg én régi jó barátok vagyunk, Mrs. Remington. Hangsúlyozom, csak barátok. Mondhatok valamit magának? – folytatta nem törődve J. J. tiltakozó mozdulatával. – Ha szeretkezni akarnék Luke-kal, egy pillanatig sem lennék tekintettel egy hideg, rátarti nagyvárosi dámára, aki azt hiszi magáról, hogy túl jó egy cowboyhoz. J. J. szép lassan tette le a bögrét, pedig szíve szerint a csinos szőkeség képébe löttyintette volna tartalmát. – Megvárlak a kocsiban, Luke. – Felállt, belebújt a kabátjába. Az ajtónál visszafordult. – Azért jussak csak eszébe, Miss Curtis! Luke-nak kifinomult ízlése van. Másodosztályú áru nem felel meg neki – szólt, és teljes erővel becsapta maga mögött az ajtót. Luke azonnal követte. – Mi az ördög bújt beléd? – kérdezte bosszúsan, miközben a kocsiba szálltak. J. J. becsatolta magát, fülére húzta sapkáját. – Engem kérdezel? Te, aki egész Coloradót telekürtölted a házasságunk szomorú történetével? – A pokolba, O’Brien! Mit tehettem volna? Tavaly mindenki azt kérdezgette, miért tűntem el oly gyorsan az állatkiállításról. Ha előre tudom, hogy pár nap múlva kiteszed a szűrömet, elhallgatom a házassági szándékomat a barátaim előtt. Egyedül jöttem haza, és a többiek természetesen tudni akarták, miért. Valamit mondanom kellett nekik. – Azt, hogy a feleséged hideg, rátarti nagyvárosi dáma? Aki azt hiszi, nem vagy méltó hozzá? Nagyszerű! – J. J. orra majd elcsöppent a hidegtől. Luke az útra kormányozta a teherautót. – Csak annyit mondtam, hogy minden másképp alakult, mint képzeltük, és külön élünk. Ha Susan ebből sajátos következtetést vont le, az nem az én hibám. Az asszony némán, dacosan fordult el. – Én meg azt hittem, te meg Susan rokonszenvesek lesztek egymásnak – jegyezte meg Luke csalódottan. – A barátnőd kétségkívül remek asszony. Támadt is egy nagyszerű ötletem! Ha visszatértem Denverbe, látogass meg bennünket. Hozd magaddal Susant is! J. J.-t két napig egyfolytában bosszantotta a Susannel való találkozás. Hétfő délután elvonult a szobájába, még egyszer át akarta gondolni a falatozóban lejátszódott jelenetet. Mit sem sejtett a ház földszintjén zajló eseményekről. Csak akkor pattant fel, mikor meghallotta Birdie hisztériás sikoltozását, meg az ordítozó férfihangot. Nyilván felbukkan a férj! A lépcsőn lefelé menet J. J. felismerte Luke mély hangját is. Törte a fejét, mit tegyen, közbeavatkozzon-e vagy sem. Birdie ekkor megint felsikoltott. Az asszony rémülten állt meg. – Tegye le, Parker, mielőtt olyat művel, amit később megbánhat! – kiáltotta Luke. J. J. kibújt a cipőjéből. Lábujjhegyen surrant az előszobába. Kerülővel, az irodán keresztül közelítette meg a konyhát, a dráma színhelyét. Hallgatózott, tudni akarta, mennyire komoly a helyzet. Hívja fel a rendőrséget? Talán Luke maga is elbánik Parkerral, és akkor nem lesz éppen boldog, ha fölöslegesen riadóztatja a hatóságot. Az ajtóhoz osont, óvatosan belesett a résen. Ad Parker háttal állt neki, Luke-kal szemben, és csúnyán röhögött. A gazda a hűtőszekrénynek támaszkodva látszólag hanyagul figyelte, de J. J.-t nem tévesztette meg a nyugalma. Az asszony tudta, hogy Luke-nak minden izma pattanásig feszült. Mintha várna valamire… De mire? Ekkor látta meg Birdie-t, aki Luke mellett félig ült, félig feküdt a konyhakövön, kezével védve hasát. Arcán jól látszott egy jókora pofon nyoma. Páni félelemmel nézett fel a férjére. J. J. újra Parkerra fordította tekintetét. Ekkor pillantotta meg a támadó kezében a fényes pengéjű, jókora konyhakést, és majdnem ő is felsikoltott. Mély levegőt vett, visszahátrált az irodába. Rendőrt már késő hívni! Kétségbeesetten nézett körül, hol talál valami fegyvert. Segítenie kell Lukenak! Parker nem sokáig hagyja magát megvetően méregetni… Az irodában még egy botot sem talált. Felkapta hát az egyetlen fegyverként szóba jöhető tárgyat, s visszasurrant vele a konyhaajtóhoz.
– Majd ha elintéztem magát, Remington, előveszem a kis édest is, az állítólagos feleségét – hőbörgött botladozó nyelvvel a felbőszült alak. – Magának megvolt Birdie, úgyhogy nekem is jár egy jó falat! – A nagydarab ember a földön fekvő fiatalasszony felé rúgott, aki rémülten sikoltott fel. Luke – hiába fenyegette a kés – látszólag nyugodt maradt. Dühéről csupán az állkapcsán rángatózó apró izom árulkodott. J. J. összeszedte minden bátorságát, gondolatban rövid fohászt rebegett az éghez, nehogy megreccsenjen az előtér padlója, és beosont a konyhába. A zokogó, arcát tenyerébe temető Birdie nem láthatta az asszonyt, de Luke annál jobban… ám úgy tett, mintha J. J. levegő lenne. – A feleségem bolond – mondta unottan. – Nem érdemes vesződnie vele. J. J. majdnem megbotlott a saját lábában. Hogy merészel ilyet mondani Luke? Szerencsére idejében rájött, hogy férje csak róla akarja elterelni Parker figyelmét. Olyan közel ment a dühöngő részeghez, hogy érezte alkoholbűzös leheletét s a következő pillanatban belevágta fegyverét a hátába. Ugyanakkor nagyot csapott kést tartó kezére a drót nélküli telefonnal. – Azonnal dobd el a kést! – kiáltotta torkaszakadtából.
5. FEJEZET Luke becsapta maga mögött az iroda ajtaját. – Csak tudnám, most miért bosszankodsz! – Az asszony a kanapén ült. A seriff már elvezette az akadékoskodó Parkért, Birdie-t pedig ágyba dugták. J. J. azonban még mindig remegett az izgalomtól. – Bosszankodom? – mérgelődött a férfi. – Magamon kívül vagyok a dühtől! Felfogtad, mit műveltél? Kockára tetted az életünket! – Na ne mondd! Talán megmentettem! Tétlenül támasztottad a hűtőt, nyugodtan nézted, amint Parker rugdossa a feleségét! – J. J. tudta, hogy igazságtalan, de Luke sem viselkedik éppen tisztességesen. – Úgy gondoltam, Birdie-t kevésbé izgatja néhány kék folt, mint egy kés a hasában. – Ha a tettek mezejére lépsz, megakadályozhattad volna mindkettőt! Parker késsel fenyegetett téged és Birdie-t, te pedig meg sem próbáltál védekezni. Szerinted mit kellett volna tennem? Bemenni a konyhába azzal, hogy bocsánat a zavarásért, de vacsorát kell készítenem? Ti meg szépen folytattátok volna a baráti vitát? – A seriff akkor már úton volt idefelé. Azért mentem a konyhába, hogy eltereljem Parker figyelmét Birdie-ről. Mihelyt meglátott, abbahagyta a felesége ütlegelését. Nyilván velem akarta folytatni a bunyót. – Én meg honnan tudhattam volna, hogy riadóztattad a seriffet, mielőtt a konyhába mentél? Talán jelezted, hogy ne avatkozzak bele? – Igenis, jeleztem. Ezért neveztelek bolondnak. Azt hittem, értesz a szóból. – Fogalmam sem volt róla, mit akartál ezzel. – Nem kérdezhettem meg, hogy mi a fészkes fenét csinálsz egy részeg, késsel fenyegetőző bunkó háta mögött! – Nekem is volt fegyverem. – Fegyver?! – Luke a hűs ablaküveghez támasztotta a homlokát. Hangosan, cifrán szitkozódott. – Szarvasagancs meg telefon! – És a támadásom váratlan mivolta? Az talán semmi? A férfi visszafordult, dühös pillantást vetett az asszonyra. – Semmit sem értesz, O’Brien! A nap hősének tartod magad, azt hiszed, te szabadítottad meg a várost a gonosztól! Közben meg veszélybe sodortál három és háromnegyed életet. És ha Parker nem engedi el a kést? – De elengedte! Úgy, ahogy terveztem. Azért ütöttem a csuklójára a telefonnal. – Ha erősen fogja és nem holtrészeg, akár zongorát is ejthettél volna a mancsára! Azt hitted, az agancs egy másodpercig is visszatartja, ha rád támad? Akkor nekem kellett volna megmentenem téged. – Kár találgatni, mi lett volna, ha… Túl vagyunk rajta, és kész! – Csak azt próbálom megértetni veled, mekkora veszélybe sodortál mindnyájunkat. Ura voltam a helyzetnek. Egyáltalán nem hiányzott egy hisztis, hősködő nőszemély! J. J. felpattant.
– Erről van szó? Értem már! Megsértettem a férfiúi büszkeségedet! Képtelen vagy elviselni, hogy én, a gyenge nő mentettelek meg téged, a nagy és erős férfit egy életveszélyes helyzetből. Szerinted csak te siethetsz az én segítségemre – akár kell, akár nem. De ha én segítek neked, vége a világnak! – Na tessék! Számodra az egész történet a női egyenjogúságról szól. – Számomra? Ki kezdett veszekedni? – J. J. duzzogó gyermekhangon énekelte: – „Napsütötte prérin át egy cowboy lovagol, alig várja a seriffet, mégis csak dalol.” Luke két nagy lépéssel az asszony mellett termett, és vállon ragadta. – Fel nem foghatom, hogyhogy nem tekerték még ki a fivéreid a nyakadat! J. J. kacéran rezegtette a pilláit. – Jaj de édes vagy, amikor dühöngsz! A férfi hevesen magához rántotta az asszonyt, és keményen, birtoklóan szájon csókolta. J. J. készségesen viszonozta a csókot. Éppen erre volt szüksége, hiszen a hőstett utóhatásaként még mindig egész testében remegett. Hálás volt, amiért ily módon vezetheti le feszültségét. Végre megkapom a jutalmamat, – gondolta. Luke a hátát simogatta, majd átfogta a fenekét, felemelte, az asszony meg a nyakába kapaszkodott. A férfi az íróasztalhoz vitte, óvatosan ráültette, lábait kétoldalt a maga derekára fűzte, s keze máris a pulóver alatt járt. J. J.-t ismét elárasztotta az érzéki forróság. Közelebb érezte magát most Luke-hoz, mint valaha. Végtelenül izgató, férfias szappan- és friss levegőillat áradt belőle – és egyre szorosabban ölelte, az arcát cirógatta, miközben kikapcsolta a melltartóját, s gyengéden becézgette feszes keblét. Az asszony epekedve feszült hozzá. Közelebb, még közelebb akart társához lenni. A férfi felismerte J. J. sóvárgását. Szenvedélyesen csókolta, izgatóan simogatta mellbimbóit. Az asszony beteljesülésre vágyakozott. Erősen kapaszkodott Luke vállába, húzta őt lefelé, magához. Remington ekkor hirtelen mozdulatlanná dermedt, elengedte J. J.-t, és hátralépett. – Csupán ez fűz össze minket – szólt nyersen. J. J.-nek viszketett a tenyere. Hogy merészel…? Mikor ő kielégülésre sóvárog, kiderül, Luke csak azért izgatta, hogy megleckéztesse? Ezért megfizet! Leugrott az asztalról, de megbotlott a férfi csizmájában, és teljes hosszában elvágódott. – Nem kell felsegítened! Luke mégis talpra állította. Meglátta az asszony feldagadt ajkát, és – ma már másodszor – hangosan, cifrán káromkodott. – Bocsáss meg, O’Brien! Nem akartam fájdalmat okozni, de annyira megijesztettél! Meghűlt az ereimben a vér, amikor megláttalak azzal az ostoba aganccsal! Parker megszúrhatott volna az éles késével… Persze, ez nem jogosít fel arra, hogy erőszakosan csókolgassalak. J. J. befogta a férfi száját. – Egy szót se többet, cowboy! Ha nem akarsz tovább csókolni, legalább ne sérts meg buta locsogással. Még hogy erőszakosan! Amennyiben azt akarod mondani, hogy védekeznem kellett volna, felejtsd el! Legszívesebben letéptem volna rólad a ruhát, és… Juj! – Az asszony a szájához kapta a kezét. – Miért haraptál meg? – Mert elveszed az eszemet! – Én a tiédet? Talán én emelgettem szénabálákat, én játszattam az izmaimat? Te szaladgálsz olyan szűk farmerben, mintha a szexi popsidra lenne festve! Te lélegzel feromonokat! – Feromonokat? J. J. leemelte a könyvespolcról a lexikont, és fellapozta. – Feromon: az állatok külső elválasztású mirigyeinek terméke, amelynek speciális hatása van fajtársaikra. Most kihagyok egy részt. Figyelj, ez érdekes: a mezőgazdaságban a tenyésztett állatok párzásának gyakoriságát, illetve a rovarok vándorlását befolyásolják felhasználásukkal. – Az asszony becsapta a vaskos kötetet. Luke már a felolvasás alatt is harsányan röhögött. Alig bírt megszólalni. – Kár volt fáradnod, szigorlatoztam biológiából. Szexi popsi? – fogta a hasát nevettében. – Feromonok? Óriási! – Elkomolyodott, a fejét csóválta. – Megérjük a pénzünket mi ketten! Talán még azt is érzékinek találnám, amikor fogcérnával tisztítod a fogaidat. J. J. mókás grimaszt vágott.
– A testi vonzerő nem sokat számít. Gondolj Antoniusra és Kleopátrára, vagy Helenére és Pariszra. Ők sem illettek össze, mégis háborút okoztak. Csak azért, mert becsapták őket a hormonjaik. – Hamar lehűlt volna a szenvedélyük, ha senki nem avatkozik a szerelmükbe vélekedett Luke. – Ez esetben Kleó felfedezi, hogy jobban érdeklik a hajók, ellentétben Tonyval, aki a lovakért rajong. Helené és Parisz pedig egymás kezéből kapkodták volna ki a tükröt. – Tony hosszú távon biztosan nem talál semmi vonzót a festetlen arcú Kleóban – folytatta Luke gondolatmenetét J. J. – A kényes királynő meg az orrát húzta volna Tony istállószagától. Parisz és Helené pedig már rég hiúsággal és hűtlenséggel vádolnák egymást, ha közben nem tör ki a trójai háború. – Látod? Mit bizonyít mindez? – nevetett sokatmondóan Luke. – Addig kell engedni a szenvedélynek, míg ki nem hűl. Leshetem, amíg kihűl! Ha Parisznak vagy Antoniusnak olyan szexi lett volna a mosolya, mint Lukenak… Az asszony megint bizsergést érzett a gyomra tájékán, úgyhogy jobbnak látta kijelenteni: – Megyek vacsorát főzni. Ahányszor megmentek egy cowboyt, mindig megéhezem. – Ezzel kimenekült a konyhába. Későbbre járt, mint hitte. Olyasmit kell készítenie, ami hamar megvan. Körülnézett az éléskamrában, a hűtőben, s gyorsan határozott. Sajtos makaróni lesz elősütött húspogácsával, utána pedig gyümölcssaláta. Égett a keze alatt a munka, ám az esze az irodában imént lejátszódott jeleneten járt. Az már kiderült, hogy nem tudnak ellenállni egymásnak. Minden vitájuk csókolózással végződik. J. J. fejcsóválva reszelte a sajtot a makarónihoz. Nemcsak viszonzom a csókját, – gondolta. Sőt! Alig lehet megállapítani, melyikünk csókolja meg a másikat! Éppen ez a probléma… J. J. nem akarta kívánni ezt a férfit. Újra figyelmeztette magát: ők ketten két külön világ. Kinézett az ablakon a sötét éjszakába. A ranch ívlámpáinak fényében kövér hópelyhek kavarogtak. Ha most Denverben lenne, vásárolna valami ennivalót magának hazafelé menet. Előre örülne a kandalló tüze előtt töltendő kedélyes estének. A hétvégére tervei lennének: színház vagy hangverseny Burtonnel és Carrie-vel, utána vacsora egy jó étteremben. Vasárnap meg benézhetnének Carrie-vel az egyik bevásárlóközpontba. Itt, a ranchon tölteni élete hátralévő részét? A hideg szaladt végig a hátán. Azért tanult szorgalmasan, mert el akart érni valamit az életben. Nem bírta volna elviselni, hogy egy férfitól függjön. Évfolyamának második legjobb végzőse különben sem etethet élete végéig teheneket! Feltette a vizet, s tovább fűzte a gondolatait. Luke feleségeként le kellene mondania a céljairól. Burton oldalán viszont meglesz a kívánt szabadsága, továbbra is ügyvédként dolgozhat. Luke-kal olyan lenne a házasság, mint a vattacukor: mennyei, édes, de múlékony élvezet. És Burtonnel? J. J. a tűzhelyre pillantott. Alexander feleségének lenni inkább a sajtos makarónihoz hasonlítható – nem valami izgalmas, de legalább megbízható házi koszt. Éppen a fogókesztyűért nyúlt, amikor távoli nyögdécselést hallott. Kikapcsolta a lángot, és felsietett Birdie-hez. Szegényke mozdulatlanul feküdt. Talán csak képzelődtem? – fontolgatta J. J. Lábujjhegyen indult kifelé, nehogy felzavarja Birdie-t, de az ekkor felsikoltott. J. J. az ágyhoz ugrott. A fiatalasszony összekuporodva feküdt, szemlátomást alig kapott levegőt. – Mi baj, Birdie? – suttogta. Talán rosszat álmodott? Nem lenne csoda. Engem is rémálmok gyötörnének, ha Ad Parker lenne a férjem. Birdie reszketeg hangon válaszolta: – Azt… azt hiszem, jön a baba… J. J. megrémült. – Felhívtad már az orvost? – Nem. Nem mertem felkelni. – Mikorra várod…? – Tegnaphoz két hétre. – Talán csak vaklárma, Birdie. Az anyámnak is fájdalmai voltak két héttel az öcsém születése előtt. Felizgattad magad, és a baba is nyugtalankodik. Feküdj csak nyugodtan, nem lesz semmi baj! Később hozok vacsorát. Szereted a makarónit? Birdie megint feljajdult.
– Tudod, mit? Idehozom Luke drót nélküli telefonját, és felhívom az orvosodat. Beszélj vele! – Csupa víz az ágyam! Annyira félek, J. J. Mi lesz, ha elveszítem a gyerekemet? – Nyugalom! – J. J. felemelte a takarót. – Semmi vész, csak elfolyt a magzatvíz. Tényleg jön a kicsi. Megyek, megkérem Luke-ot, hívja fel az orvost. Azonnal visszajövök. Megnyugtatóan mosolygott Birdie-re, aztán rohant az irodába, ahol Remington éppen telefonált. Kikapta kezéből a kagylót, és visszacsapta a helyére. – Mi ütött beléd, O’Brien? – Birdie szülni fog! – Ejnye! Éppen a seriffel beszélgettem. Tudom, hogy Birdie szülni fog. Okvetlenül meg kellett… Ó, egek! Úgy érted, máris…? – Máris! Elfolyt a magzatvíz! Hívd az orvosát! Ne nézz már rám ilyen értetlenül! Csinálj valamit! Hívd a mentőket! Meg a seriffet. Nem, várj, már nincs annyi idő… Vigyük a te kocsiddal a klinikára. Nem, előbb szólj a mentőknek, mi meg elébük megyünk. Mi lesz? Mozogj már! Luke végre felállt, megfogta az asszony vállát. – Lélegezz mélyeket, és nyugodj meg! – Nem akarok megnyugodni! Hallottad, amit mondtam? Birdie perceken belül szülni fog! – Azért ne essünk pánikba. Nem megy az olyan gyorsan. Csillapodj, O’Brien! J. J. visszarohant Birdie-hez. Az ajtó előtt megállt, lassan tízig számolt magában, majd derűs arccal nyitott be. A kismama még mindig az oldalán feküdt. – Minden rendben lesz! Luke felhívja az orvost. – Az asszony próbálta emlékezetébe idézni mindazt az édeskeveset, amit a szülésről tudott. Egy filmben látta egyszer… Persze, amúgy kellemesen, hollywoodi módra. – Nézzük csak, hogyan fekhetnél kényelmesebben! Először is kell egy tiszta hálóruha. – A szekrényben talált egy flanelinget. – Ebben fogadhatod a kis jövevényt. Vegyük le, ami rajtad van! Teljesen átlucskosodott. Birdie úgy kapaszkodott J. J. kezébe, mintha sohasem akarná elengedni. Mire Luke bekopogott, sikerült az ágyat is áthúzni. – Hogy megy? – érdeklődött a férfi a lehető legvidámabban. – Egészen jól! Már nem kell sokáig várnunk a babára – nyeldekelt idegesen J. J. – Beindítom a motort, hogy meleg legyen az utastér. – Nem lesz rá szükség. A bébi már jönni akar. Luke a homlokát ráncolta. – Azt hiszem… – Mindegy, mit hiszel. Nagyon türelmetlen gyerekkel van dolgunk. – Az asszony felrázta a párnát. – Lélegezz mélyen, Birdie, és lassan engedd ki a levegőt! Jól csinálod! Nem ez az első gyerek, aki ebben a házban látja meg a napvilágot. Elmesélheted majd a fiadnak vagy a lányodnak születése izgalmas történetét. Mély lélegzet! Tartsd benn a levegőt! Talán jó előjel, hogy ügyvéd fogadja. Mit gondolsz? Esetleg törvényszéki bíró lesz belőle! – Ki tudnál jönni egy kicsit, a konyhába, J. J.? – kérdezte Luke. Az asszony bátorítóan mosolygott a kismamára. – Luke bizonyára vacsorázni akar. Férfiak…! Figyelj a légzéstechnikára! Mindjárt jövök! A konyhában szóhoz sem engedte jutni Luke-ot. – Mikor jön már a mentő? Mondtad, hogy sürgős? Minden percben itt lehet a baba! – Mikor néztél ki utoljára az ablakon? – tudakolta türelmesen Remington. – Szünet nélkül havazik. Hóvihar készül… Órákba telhet, amíg ideérnek. J. J. kétségbeesetten hunyta le a szemét, keze ökölbe szorult. Aztán erőt vett magán, próbálta higgadtan felmérni a helyzetet. – Szerinted most mit csináljunk? – Moss kezet! Felhívom a kórházat, elmondom, hol tartunk. Ha másképp nem megy, távvezérléssel vezénylik le a szülést. – Úgy érted… én segítsem világra a kicsit? Nevetséges, Luke! Hívd fel a munkatársaid feleségét! Igaz, Jeff neje, Donna alig idősebb Birdie-nél, de Becky Dale-nek két apró gyereke van. Közel a házuk, hóviharban is ide tud jönni. – Már megpróbáltam. Becky az anyjánál van a városban. Dale röviddel a hívásom előtt beszélt vele telefonon. Azt tanácsolta neki, ne induljon el, amíg tart a havazás.
– Én pedig nem vagyok hajlandó bábáskodni! – J. J. pánikba esett. – Nem vállalhatom két emberéletért a felelősséget! Fogalmam sincs, mit kell ilyenkor csinálni. Birdie még be is perelhet, ha isten ments, valami baja lesz neki vagy a babának. Megint kiáltozás hallatszott. Az asszony összerezzent. – Nem lesz oka panaszra. – Luke a mosogatóhoz tuszkolta J. J.-t, megeresztette a csapot, kikeverte a meleg vizet. – Nyugi! Meglásd, kiválóan fogod csinálni. – Köszönöm a bizalmat! Hogy is volt abban a filmben? – fordult meg vizes kézzel J. J. – Nem, képtelen vagyok… – Szedd össze magad! Ez szükséghelyzet! – A férfi elővett a fiókból egy tiszta törülközőt, és szárazra törölgette az asszony kezét. – Most felhívom a klinikát. J. J. meg sem moccant. – Jó pár száz borját és csikót segítettél már világra, úgyhogy van tapasztalatod. Te leszel a szülész, én meg továbbítom, amit a nőgyógyász mond. Luke gyengéden átfogta J. J. arcát. – Meglátjuk, mit tehetek, de Birdie biztosan jobban szeretne női segítséget. Most lehetsz önálló és talpraesett. Bebizonyíthatod, hogy nem szorulsz a férfiakra. – Ez egészen más. Fogd már fel végre: sejtelmem sincs, hogyan kell levezetni egy szülést! A férfi könnyedén megcsókolta, majd megfordította a tengelye körül, és kitessékelte a konyhából. – Menj szépen, vár rád a Legfelsőbb Bíróság jövendőbeli ügyésze! Az asszony megállt a szülőszoba ajtaja előtt, összekapta magát, aztán derűs arccal nyitott be. Birdie is megpróbálkozott valami mosolyfélével – kevés sikerrel. Máris kezdődött a következő fájás. J. J. a kismama kezét fogta, megnyugtató szavakat suttogott a fülébe. Végül Birdie kimerülten dőlt vissza a párnára. – Elnézést! Nem akartam kiabálni, de nagyon fáj. – Kiabálj csak! – J. J. felitatta a Birdie homlokán az izzatságcseppeket. – Segítenek nekünk telefonon – szólt Luke az ajtónál. Az Orvos kérdi, milyen gyakoriak, és mennyi ideig tartanak a fájások. – Honnan tudjam? – dohogott J. J. Birdie megint felkiáltott. Miután a fájás alábbhagyott, az ügyvédnő szinte ugyanolyan elcsigázottnak érezte magát, mint a szülő asszony. – Remélem, te meg a doktor figyeltétek a másodpercmutatót. – Azt kérdi, látsz-e már valamit. – Hogyhogy? Vagy úgy! – J. J. elengedte Birdie kezét, és a takaró alá nézett. Akadozva felelte: – Azt hiszem… ez már a fejecskéje… – Nem bírom tovább! – sikoltotta Birdie. J. J. szíve a torkában dobogott. – Luke… Ó, Luke! A férfi máris mellette termett. Továbbította az orvos utasítását. – Jól van, O’Brien! Fogd meg óvatosan az álla alatt, de ne húzzad! Támaszd meg a koponyáját… jó! Már jön is! Nyomjad, Birdie! – kiáltotta Luke izgatottan. A szobát hirtelen hangos csecsemősírás töltötte be. J. J. szinte önkívületben vette el a fonalat, amelyet Luke adott a kezébe. Elkötötte, majd elvágta a sterilizált ollóval a köldökzsinórt. Ujjával óvatosan tisztogatta a baba száját, orrát. A férfi előre megmelegített kendőt nyújtott neki, azzal szárítgatta az újszülöttet. A csöppség – J. J. legnagyobb örömére kinyitotta a szemét. Az asszony gyönyörűnek látta a ráncos, sivalkodástól eltorzult arcú babát. Birdie sírdogálva kérdezett valamit, de a kicsi túlbömbölte szavait. J. J. ösztönösen tudta, mi a teendő. Kigombolta Birdie hálóingét, és hasmánt az anyja mellére tette a picit, majd gondosan betakargatta őket. – Csodaszép a fiad, Birdie! – J. J.-nek könnyes lett a szeme. – Gyönyörű! Köszönöm! Luke a torkát köszörülte. – Felhívom a hölgyek figyelmét: nem fiú az illető, hanem lány. A két nő mintegy vezényszóra nézett a takaró alá. Szemügyre vették az újonnan érkezett honpolgárt, majd kuncogni kezdtek. – Észre sem vettem!
– Jaj! – kiáltotta Birdie. – Még egy jön! J. J. gyorsan megnézte. – Ez nem baba. Csak utófájás. Luke megnyugtatóan bólintott. – A méhlepény… – Ó! – sóhajtotta J. J. – Sikerült…! Kérek még egy törülközőt, Luke! Éppen Birdie lábai közé tette a tiszta kendőt, amikor megszólalt a csengő. A gazda ajtót nyitott. – Jó erős a baba hangja – szólt az elsőként belépő férfi. Feltette a kismama karjára a vérnyomásmérő tépőzáras mandzsettáját. A másik mentős közben az újszülöttet vizsgálta meg. J. J. úgy érezte, túlzsúfolt a szoba. Bizonytalan léptekkel botorkált le a konyhába, kezet mosott, és fáradtan rogyott egy székre. Birdie szobájából közeledő hangokat hallott, majd nyílt és csukódott a kapu. Egyszerre csend támadt a házban. Az asszony elnézte remegő ujjait. Ezzel a két kezével segítette világra Birdie gyermekét. Rettenetesen félt egész idő alatt, de hála az égnek, sikerült! Lépéseket hallott az előszoba felől. Végignézett magán, felpattant, s egy keze ügyébe akadó köténnyel takarta el vérfoltos, maszatos pulóverét, nadrágját. Belépett Luke, megkötötte hátul a kötényt, aztán az asszony vállára tette a kezét. – Szép munka volt, O’Brien. – Mondja még valaki, hogy időpazarlás filmet nézni! Éhes vagy? – Az ügyvédnő újra bekapcsolta a tűzhelyt, feltette a fazekat. – Majdnem kész a vacsora. Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én majd éhen halok. Remélem, adnak valamit enni a klinikán szegény Birdie-nek. – Felforrt a víz, beleszórta a makarónit. A férfi megreszelte közben a maradék sajtot. – Komolyan mondtam, O’Brien. Most, hogy látom, mi lakozik benned, akár a kedvenc tehenemet is rád bíznám. – Hogy hasonlíthatod össze… – Az asszony megfordult, és látta Luke arcán, hogy csak ugratta. – Pukkadj meg! – szidta, de mosolygott. – Ugye gyönyörű a kislány? – Gyönyörű? Az a ráncos kis majmocska? Szörnyen csúf! Birdie eltitkolta csalódását, de biztosan fáj neki… Szenvedése eredménye olyan, mint egy töpörödött földimogyoró! – A legtöbb újszülött ilyen. Egy hónap múlva már neked is tetszeni fog. – Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Luke asztalterítés közben. – Két öcsém van, meg két unokaöcsém. – Az asszony tejben elkevert reszelt sajtot rakott a leszűrt makarónira. – De hidd el, óriási különbség pelenkát cserélni, vagy egy kisbabát világra segíteni. – Te pelenkáztad őket? – Méghozzá nagyon ügyesen. Az unokaöcséim ma már négy- és hatévesek. Azt sem bánják, hogy csak lány vagyok. Tisztelnek, mert tudom, hol kapni jó pizzát, szeretnek, mert állatkertbe, vidámparkba, esetleg a Rockie-k baseballmérkőzésére viszem őket. Most miért nézel így rám? Luke a fejét rázta. – Mit szeretsz a vidámparkban a legjobban? Az asszony leült az asztal mellé. – A körhintát. Quinlin, az idősebbik fiú csak fekete lovon akar ülni. Kecfe-nek nem számít, milyen színű a lovacska – nevetett J. J. – Tátva maradna a szájuk, ha láthatnák Johnnyt és Hondót. Okvetlenül fényképezd le őket, Luke. Hadd mutassam meg a srácoknak! – Meglesz. – A férfi a többi családtag felől érdeklődött. J. J. beszámolt a fivérei közt dúló hatalmi harcról. – A szüleink egyformán bántak mindegyikünkkel. Engem ugyanúgy neveltek, mint a fiúkat. Mindenkire sor került a mosogatásnál éppúgy, mint a fűnyírásnál. Együtt ástuk ki a horgászáshoz is a gilisztákat. Az asztalnál bármelyikünk bármiről beszélhetett. Csak akkor tudtam meg, hogy a lányoknak nyugodtan, csendesen illik ülni az étkezésnél, amikor iskolás lettem. Más családoknál sokkal többet engedtek meg a fiúknak, mint a lányoknak. Az én fivéreim mindenhova magukkal vittek, bár a barátaik nem nagyon örültek a jelenlétemnek. – Később annál inkább.
– Igen, gimis korunkban. Egyszerre csak kezdtek rám felfigyelni. Nem az eszemért, és nem is a sportteljesítményeimért csodáltak, hanem a külsőmért. Akkoriban jöttem rá: a legtöbben azt hiszik, hogy minden csinos lány buta. – Fogadjunk, hogy úgy bántak veled, mint egy királykisasszonnyal. – Á, dehogy! A fiúkkal nem tudtam mit kezdeni, a lányok meg irigyeltek. Csak a testvéreimmel barátkoztam. Három év alatt végeztem el a négy osztályt. Nekem kellett a búcsúbeszédet mondanom a záróünnepélyen. Az asszony a mosogatógépbe rakosgatta az edényeket. Luke segített. – Csodálom, hogy nem lettél te is orvos – jegyezte meg. – Mindig is ügyvédnek készültem. Talán a család esti vitáinak köszönhetően. A legtöbb orvosnő, akit ismerek, vagy nőgyógyász, vagy gyermekorvos. Az anyám szerette volna, ha ápolónő leszek, akár ő. Nincs semmi kifogásom a nővérpálya ellen, de nem akartam életem végéig férfi főnökök parancsainak engedelmeskedni. – Mintha a húgomat, Sarát hallanám – nevetett Luke. – Húgod is van? Nem is tudtam. – Nem is egy, hanem kettő. A légierő pilótái. Mick – teljes nevén Michelle Delaware-ben állomásozik a C-5-ös ezrednél. Jamesszel, a férjével az akadémián ismerkedett meg. Sara három évvel fiatalabb Micknél. A kaliforniai Travis támaszponton röpköd egy 141-es gépmadárral. – A húgaid harci gépeken repülnek? – csodálkozott J. J. – Nem, pedig valószínűleg az a szívük vágya. Bár… mihelyt gyereket vár, Mick feladja a hivatását. Sara meg akkor, ha megtalálja az igazit. – Komolyan mondod? Lemondanak a karrierjükről? Jámbor háziasszonyok lesznek? – hitetlenkedett az ügyvédnő. – Anyánk mindig azt mondja, az ő hivatása az volt, hogy gondoskodjon az apámról, meg a gyerekeiről. Zokszó nélkül követte a férjét a fél világon át, s mindenütt otthont teremtett neki. Sosem érezte kellemetlen kötelességnek a házimunkát. Inkább megtisztelő feladatnak. – Ezt várja el a lányaitól is? Legyenek szolgálók és szeretők? – Főleg azt nem szeretné, ha háborúban esnének el, mint a férfiak. – Annak semmi köze a nemükhöz. Téged ugyanúgy nem akar elveszíteni. Ugye azt hiszed, téged nem tudnának megvédeni a nők? Luke összevonta a szemöldökét. – Ha nagy bajban lennék, Mick és Sara egészen biztosan kihúzna a csávából. Ezzel sarkon fordult, és kiment. J. J. elképedve nézett utána. Hagyná, hogy nők segítsenek rajta? Nehéz elképzelni…
6. FEJEZET – O’Brien! Ébredj, O’Brien! J. J. kinyitotta a szemét. – Mi van? – kérdezte álomittasan. – Rosszat álmodtál. Azt kiabáltad: Nem, nem! – Luke az ágy szélére ült. Az asszony elmesélte álmát: – Birdie babáját kellett világra segítenem, és… jaj, rémes! A gyerek nem emberi csecsemő volt, hanem nagy, agancsos ló! Birdie meg azt kiabálta: Meghalt a baba! Nem tudtam, mitévő legyek. Azonkívül… a férje szememre vetette, hogy ügyvéd vagyok, nem orvos, és megölöm a feleségét meg a gyereket. Rajtam meg nem volt más, csak egy kötény, és Parker folyton mögöttem ólálkodott. Tudtam, hogy meg kell találjalak, de nem emlékeztem rá, hol az istálló. Mindenütt kerestem, és… – J. J. a szájához kapott, s beleharapott az ujjába, hogy megállítsa szóáradatát. Luke szelíden megfogta a kezét. – Minden rendben, O’Brien – nyugtatgatta. Az asszony folytatta, mintha nem is hallotta volna: – Mielőtt elaludtam, mindenfélét képzelődtem. Mi lett volna, ha farfekvéses a gyerek, vagy ha a nyakára csavarodik a köldökzsinór? El is ejthettem volna! Lelki szemei előtt a legszörnyűségesebb képek jelentek meg. Ki másnak mondaná el, ha nem Lukenak? – És ha Birdie elvérzik? Vagy nem lélegzik a kicsi? Az újszülötteknek valamit csöppentenek a szemükbe. Ugye nem vakul meg, ha nem rögtön…? És nem fájt a picinek, amikor megfogtam?
– Kérlek, O’Brien… – Jó, tudom, mások is szültek otthon, sőt egy mozambiki asszony az árvízben egy fa tetején… Nem kellene aggódnom, de amint lehunyom a szemem, rémképeket látok! Mi a csudát művelsz, Luke? A férfi felkapta, bevitte a szobájába, és letette az ágyra. J. J. teljesen éber lett. A lepedő még őrizte Luke testének melegét. – Nem alhatok itt! – tiltakozott az asszony. – A másik szobában még annyira sem! – A férfi megkerülte az ágyat. – Így legalább nem fagyok meg, ahányszor odamegyek hozzád, mert visítasz, mintha nyúznának. – Luke lefeküdt, és magához vonta J. J.t. – Nagyon jól tudod, hogy felhívtam a klinikát, és megmondták, anya és lánya egészséges, jól vannak. Nyugodtan alhatsz, vége az izgalmaknak. Tagadhatatlanul megnyugtató érzés volt Luke karjában feküdni, de az asszony ezt a világ minden kincséért sem ismerte volna be. – Könnyen beszélsz! Százával segítetted világra a csikókat, a borjakat. Én még egy kutyakölyköt sem láttam megszületni. Nem mintha féltem volna. Sosem félek! Még akkor sem, amikor nem akartam felülni a hullámvasútra, és Blaine azt állította, ott minden lány reszket a félelemtől. Igaz, utána két napig merev volt a nyakam, de nem azért, mert féltem! És a jogászvizsgám előtt sem a félelemtől rókáztam, hanem azért, mert erőltettem az evést, pedig nem volt étvágyam, és… Luke szorosabban húzta magához J. J.-t. – Beszédeket fogsz tartani egész éjjel? Melle szőre csiklandozta az asszony orrát. J. J. elfordította fejét. – Nem áll szándékomban, de hát… értsd meg, soha nem láttam szülést… Mégiscsak egy emberi lényről volt szó, és én… Luke befogta a száját. – Mondd, csak egyféleképpen tudlak elhallgattatni? – Bocsáss meg! – rázta hevesen a fejét J. J. – Csendben leszek, ígérem. Nem szólok többé egyetlen szót sem! Aludjunk nyugodtan! Meg sem mukkanok! Tőlem ugyan alhatsz… Luke csókkal hallgattatta el. Amint a férfi ajkát a száján érezte, J. J. minden szorongásáról elfeledkezett. Szenvedélyesen viszonozta a csókokat. Egész nap elfojtotta az érzelmeit, de most már nem türtőztette magát tovább. Meg nem tudta volna mondani, melyikük húzta le a hálóingét. S Luke pizsamanadrágja sem okozott többé akadályt. Féktelenül, vadul olvadtak össze, senki és semmi sem gátolhatta egyesülésüket. Később J. J. kielégülten, fáradtan simult a férfihoz. – Már jól vagyok – suttogta álmosan. Luke megértően mormolt valamit, majd szinte azonnal elaludt. Egyik keze álmában is birtoklóan fogta felesége keblét. Az asszony hozzáfészkelődött, élvezte a teste melegét. Félálomban próbálta végiggondolni a történteket. Nem Luke csábította el, inkább… félúton találkoztak. Csodálatos volt! – mosolygott elragadtatva, s máris újra magával ragadta vágy. Mellbimbója mereven ágaskodott, és a férfi alvás közben is azonnal reagált. Luke-ból szappan- és borotvaszeszillat áradt, akár a nászéjszakájukon. Egyenletes lélegzete megnyugtatta az asszonyt, ő is egyre álmosabb lett. A férfi megmozdult álmában, kezét J. J. kebléről lapos hasára csúsztatta. A nő pedig ellazult, szeme leragadt. Majd reggel… reggel ráér gondolkozni. Simogatásra ébredt. A hold besütött a szobába, a fény kirajzolta Luke körvonalait. A férfi a jobb könyökére támaszkodott. – Álmodban is fel tudlak izgatni – szólt elégedetten. Igen, erről az oldaláról csak Luke ismerte. Az asszonynak melege lett újonnan támadt sóvárgásától. A férfi várt egy kicsit, fokozta J. J. izgalmát, majd magára húzta, hogy az asszony érezze készenlétét. Büszkén, győztesen tett eleget párja kívánságának, s újra összeforrtak. J. J. hajnalban ébredt fel megint – az ágy közepén, egyedül. Fázott, ezért nyakig húzta a takarót, mielőtt szétnézett. Itt is mindenütt könyvek, folyóiratok…
A félig nyitott szekrény előtt egy pár csizma, egy szék támláján hanyagul odavetett farmernadrág hevert. Az ablakokon régi, elnyűttnek látszó függönyök, a falakon félévszázados naptárak képei lógtak. Valószínűleg még Luke nagyanyja rendezte be a szobát. Csupán az ágy új. J. J. jóízűen nyújtózkodott. Miért nem ébresztett fel Luke? – találgatta. Nem akart felriasztani álmomból? Vagy zavarban van, nem tudja, mit mondjon? Legalább van időm nyugodtan átgondolni mindent… Szerelmes éjszakájuk mit sem változtatott válási szándékán. Hiszen a szexszel soha nem volt baj a házasságukban. Csakhogy én nem az a feleség vagyok, akit elképzelt magának, – gondolta. Mi csak az ágyban értjük meg egymást – igaz, ott csodálatosan… Burtonnel talán nem lesz ennyire mindent elsöprő élmény az úgynevezett házasélet, de nyilván kellemesnek fog bizonyulni. Elvégre ő már egyszer nős ember volt, tudhatja, mi esik jól egy nőnek. Tulajdonképpen természetes dolog volt szeretkeznünk. Le kellett valahogy vezetnünk a felgyűlt feszültséget. Most az egyszer, soha többé! Ezt tudtára kell adni Luke-nak, félreérthetetlenül. J. J. felkelt, lezuhanyozott a fürdőszobában, felöltözött, és lement. Luke talán már nincs is házban… Lesz ideje felkészülni a kapcsolatukat tisztázó beszélgetésre. Ám a férfi a konyhaasztalnál ült. Reggelizett, újságot olvasott. – Szép jó reggelt! – köszöntötte J. J.-t. – Jó reggelt! – Az asszony bizonytalanul pislogott, majd arra összpontosította figyelmét, hogy feketekávét töltsön magának. – Tudsz valamit Birdie-ékről? – Jól vannak. Nem volna kedved meglátogatni őket? – Dehogynem. Jó ötlet! – Megetetem az állatokat, aztán indulhatunk. – Remington felállt. – Egyébként, ami az éjszakát illeti… nem történt semmi. – Berakta az edényt a mosogatóba. – Nincs értelme untatni vele Alexandert. Neked sem kell félned, hogy többre számítok – szólt, és kisétált. J. J. csodálkozva nézett utána. Luke ilyen egyszerűen átsiklik szenvedélyes éjszakájukon? Erre nem számított. Zabpelyhet töltött egy tálkába, tejet öntött rá, és leült az asztalhoz. Feltehetően csak azért szeretkezett velem Luke, mert tudta, ez a leghatásosabb nyugtató, – latolgatta. Az égvilágon semmit nem érez irántam. Igaz, sikerült megoldanom egy nehéz helyzetet, de utána teljesen kiborultam. Felállt, s belekotorta érintetlen zabkásáját a szemétvödörbe. Lenne csak Denverben, vehetne magának fahéjas csigát vagy brióst reggelire! Birdie megköszönte Luke-nak a virágcsokrot, s amikor a gazda megkérdezte, adott-e már nevet a babának, J. J.-re nézett, és félénk mosollyal felelte: – Szeretném Jacqueline Ann-nek elnevezni rólad és a nagymamámról. Úgy szólítanám: Jackie Ann. – Nagyon megtisztelő, de mit szól hozzá a gyerek apja? – Szép kis apa! A doktor azt mondta, azért jött korábban világra a lányom, mert Ad bántott. – Birdie a sírás határán állt. – Itt volt ma reggel. Amikor meghallotta, hogy nem megyek hozzá vissza, mert megvert, dührohamot kapott. A nővér kiutasította, de megfenyegetett: elveszi tőlem a babát. Szerinte butább vagyok annál, semhogy fel tudnám nevelni. – Nem volt joga bejönni a klinikára. Ha nem tévedek, meghagyták neki a rendőrségen, hogy három napig tartsa magát távol tőled – magyarázta J. J. – Az apám hozta ki a dutyiból. Pa azt mondta, nem kellett volna idegenek előtt kiteregetni a szennyesemet. Mintha Jackie Ann egy pár koszos zokni vagy elpiszkolódott ágynemű lenne! – Ne aggódj, Birdie! – nyugtatgatta a fiatalasszonyt Luke. – Nem hagyjuk, hogy Ad elvegye tőled a babát. Birdie nagy szemekkel nézett J. J.-re. – El akarok válni tőle. Tudom, már nem ügyvéd vagy, hanem Luke felesége. De tőle hallottam, hogy nagymenő voltál Denverben. Ugye segítesz elválni? Kérlek! Ad nem bánthatja Jackie Annt! J. J. megcirógatta a kismama kezét. – Itt is akad jó ügyvéd. Luke meg én keresünk neked egyet. Birdie idegesen gyűrögette a takarót. – Fizetni egyelőre nem tudok, de keresek munkát, és havonta törlesztem, ami jár.
– Nem a pénzen múlik, Birdie. Én… – Jól tudom, neked nem kell pénz, hiszen Luke a férjed. – A házasságom sem lenne akadály, de nem vagyok válóperes ügyvéd. – Talán Luke rábeszél… Kivételesen vállald el! Igazán nem akarok nektek gondot okozni, de… A férjed biztosan megengedi, hogy az ügyvédem légy, ha akarod. Hisz annyira odavan érted! J. J. Remingtonra nézett, az meg nyugodtan viszonozta a pillantását. Vajon ki mindenkinek mesélhette el, hogy Denverben dolgozom ügyvédként? – találgatta az asszony. Birdie szavai rávilágítottak, milyen lenne az élete ura és parancsolója, Luke mellett – ha a felesége maradna. De hát erről szó sem lehet! – Ahhoz, hogy elvállaljam az ügyet, nem kell Luke beleegyezése – közölte hűvösen. – Biztosan csupa fontos ügyfeled volt Denverben. – Birdie alig bírta visszatartani könnyeit. – Nem azon múlik. Csak… – Tudom, Jackie Ann meg én egészen egyszerű emberek vagyunk. Mit is kezdhet a magadfajta okos, művelt hölgy egy ilyen buta kis vidéki libával, mint én? – Az asszonyka szipogott. – Ad szerint velem beszélgetni sem lehet, olyan ostoba vagyok. – Ez is az ő otrombaságát bizonyítja – vágta rá J. J. – Cseppet sem vagy ostoba, viszont Ad Parker egy tohonya bunkó, akinek fogalma sincs, hogyan kell bánni a feleségével. Gondolj arra, hogy te meg Jackie Ann fontos személyek vagytok. Nagyon fontosak! Igazad van, én csak fontos embereknek dolgozom. Mostantól kezdve a megbízóim vagytok. Képviselem az érdekeiteket, amennyire tőlem telik. – Köszönöm! – Birdie mosolya felsugárzott, majd komolyan hozzátette: Te segítetted világra Jackie Annt, J. J. Ő nemcsak az én babám, hanem a tiéd is. Az asszony szívébe fájdalom nyilallt. Neki nem lesz saját kisbabája – de hát ő maga határozott így. Az ember nem kaphat meg mindent. Luke a parkolóba menet megjegyezte: – Tudom, mi jár a fejedben, O’Brien, de én egy szóval sem mondtam Birdie-nek, hogy otthagytad az ügyvédi munkádat, és ideköltöztél. Megkérdezte, hova valósi vagy, én meg azt feleltem, ügyvédkedsz Denverben. A többit képzelte hozzá. Ilyen nézeteket vall a házasságról. – Te talán másmilyeneket? Kötve hiszem. – Ide figyelj, minden ügyvédek legszebbike! Ha osztanám Birdie felfogását, tavaly lasszóval kaplak el, és erőszakkal hurcollak a ranchra. Rád sütöm a billogot, hogy mindenki lássa, hova tartozol! – Tősgyökeres vidéki nézet! Szerintetek az asszony az ura tulajdona. – Azt mondtam: ha osztanám Birdie felfogását. – Valld be, mit szeretnél: olyan feleséget, aki tűzön-vízen át követ. – Anyám harmincöt évig követte az apámat. Olyan feleséget szeretnék, aki megosztja velem az életemet. Ez csak természetes! – Más szavakkal: adjam fel a magamét, költözzek vidékre, éljek marhák és lovak között. – Ugye ez rosszabb sors a halálnál? – gúnyolódott Luke. – Fején találtad a szöget. – Fölösleges erről beszélnünk – szólt hűvösen Remington. – Már megbocsáss, de a jelenlegi körülmények között semmi közöd hozzá, mit kívánok egy asszonytól. – Én csak beszélgetni akartam. – Persze. Némán kocsiztak tovább. Később Luke megkérdezte: – Miért vonakodtál elvállalni Birdie perét? A díjazásra ne legyen gondod. Vállalom. – Nem kell. Az irodánkban alkalmanként ingyen is dolgozunk. – Senki nem ellenzi majd a kollégáid közül, hogy válópert vállalj? – Nem. – Akkor miért? – Mit miért? – Miért nem akartad eleinte teljesíteni Birdie kérését? – Luke tenyerével hirtelen a kormánykerékre ütött. – Ó, tudom már! Előbb is rájöhettem volna! Azért nem akartad, mert nincs kedved ideutazgatni. J. J. meghagyta a férfit ebben a hitében. – Elvégre ez a hely nem éppen az édenkért – bólintott. Luke futó oldalpillantást vetett J. J.-re.
– Tegnap még tetszettek a havas hegyormok. – Szépek is. Képen. – Engem nem kell féltened, O’Brien! Felnőtt ember vagyok. Nem esem depresszióba, ha találkozom véletlenül a volt feleségemmel. Attól sem kell tartanod, hogy rövid látogatásaid idején ágyba csábítalak. Magaddal hozhatod Alexandert is. – Burton nem érezné itt jól magát. – Lakhattok nálam. – Kedélyes lesz… – Úri módon fogok viselkedni. Reggelinél nem emlegetem a nyikorgó ágyrugókat. Úgyhogy nyugodtan vállalhatod Birdie válóperét. – Hát nem érted? – kiáltotta felindultan J. J. – Soha nem vállaltam válókeresetet, mert ellenzem a válást! – Amint kiszaladt a száján, máris dühítette a meggondolatlansága. Miért kellett féltve őrzött titkát éppen Luke-nak elárulnia? A férfi egy darabig mintha rágódott volna a hallottakon – aztán harsogó nevetésre fakadt. – Nem mutathatsz be mindenütt a feleségedként, amikor mindketten tudjuk, mi a helyzet a házasságunkkal! – Lennél szíves rám bízni? Egyébként jól áll neked ez a kékeszöld pulcsi. Illik a szemedhez. Gyakrabban kellene viselned ezt a színt. J. J. nem köszönte meg a bókot. – A barátnőd, a cukrász… – kezdett rá. – Susan Curtis? – Igen, ő. Ki nem állhat engem. A többi barátod is biztosan így lesz ezzel. Szereted, ha részvétet éreznek irántad? Vagy azt reméled, rám sem hederítenek? Esetleg kellemetlen megjegyzéseket tesznek? – Tárt karokkal fogadnak, meglátod. – Nem mernék rá megesküdni. Susanről is azt hitted, jól megérjük majd egymást. – Idővel ő is megbarátkozna veled. – Bolond vagy, Luke! Remington egy ívelt feljárón állította le a kocsit, ahol már más autók is parkoltak. Noha még alig sötétedett, a hosszan elnyúló, mutatós épület minden ablakában lámpafény világított. J. J. nem gondolta volna, hogy egy vidéki seriff ilyen modern, fényűző házat engedhet meg magának. Luke kinyitotta a kocsiajtót, és kisegítette az asszonyt. Valahol hátul kutya ugatott, s a ház előtt ápolt borókabokrok illatoztak. Magas, karcsú, rövidre vágott, vörösesbarna hajú asszony nyitott ajtót. – Luke! – Örvendezve ölelte meg a férfit, majd J. J.-hez fordult. – Ugye maga J. J.? Végre megismerhetem! – A seriff felesége Remington kezébe nyomta az asszony kabátját, majd kézen fogva a nappaliba vezette a hölgyvendéget. – Ez Luke felesége, J. J. O’Brien. Olyan gyorsan mutatta be a jelenlévőknek, hogy lehetetlenség volt megjegyezni a neveket. Susan Curtist már ismerte az ügyvédnő, és Everett Baileyt, a házigazdát is, aki szívélyesen fogadta. – Valakiről megfeledkeztél, Margo! – figyelmeztette a feleségét. Az asszony csodálkozott. – Nem hinném. Luke, aki J. J. mögött állt, nevetett. – Add fel, Ev! Margo szórakozottnak tetteti magát. Talán úgy véli, így illik egy krimiíróhoz. Kedvesem, bemutatom a híres Margo Baileyt! – Rajtam a bilincs, nála a kulcs. Ő a fegyőr – tréfált a seriff. – Fegyőr? A felszabadítód, az életadó varázsitalod! – vágott vissza Margo. – Rémálmaim boszorkánya! – Melegítő ágytakaród! – Hagyjátok abba! – kiáltotta valaki a nagy szoba túloldaláról. – Intézkedj már, Luke! Margo nyelvet öltött férjére, karon ragadta J. J.-t, s magával hurcolta a konyhába, mondván, segítségre van szüksége. – Csak kifogás volt – árulta el, amikor kettesben maradtak. – Ki akarom kérdezgetni magát. J. J. megszeppent.
– Ev és Luke ezer éve barátok – csacsogott Margo. – Szeretném, ha mi is azok lennénk. Meséljen el magáról mindent! – Előkapott két poharat, bort töltött. Mindketten felkapaszkodtak a reggeliző pult előtti bárszékekre. J. J. körülnézett. – Csodás a konyhája! – Azt mondja? Ev tervezte – persze az építész segítségével. Bevallom, nem tudok főzni… Nos, rajta, hadd halljam élete történetét! Ev futólag említette, hogy találkoztak Ad Parker letartóztatásakor. – Az asszony elhúzta a száját. – Azt viszont elhallgatta, miért találta az esetet olyan mulatságosnak. Azt sem említette, hogy maga milyen csinos. Ezt Susantől tudom. – Susan Curtistől? Margo bólintott. – Azt állította, hogy maga ki nem állhatja őt. Ezt akkor szokta mondani, ha ő nem kedvel valakit. Eleinte engem sem szenvedhetett. Szerinte nem törődöm eleget a férjemmel. Ev Denverben volt rendőr. Sántított, amikor találkoztunk, mert lábon lőtték. Kijelentette: nem szeret. Nem akarta, hogy egy nyomorékhoz menjek férjhez. Rémes, milyen ostobák tudnak lenni néha a férfiak! J. J. osztotta Margo véleményét. – Azt hazudtam az apámnak – folytatta a seriff neje –, hogy terhes vagyok. A papám egyébként rendőrfőnök, ő mutatta be Everettet. Szegény Ev kénytelen volt feleségül venni… pedig le sem feküdtünk egymással, de hát az apámat erről úgysem tudtuk volna meggyőzni. J. J.-nek egyre jobban tetszett Margo, aki lélegzetvétel nélkül folytatta: – Soha nem szolgáltam ki a férjemet úgy, ahogy Susan elvárná minden feleségtől. Azért nem, nehogy Ev azt higgye, részvétből teszem. Ahányszor észreveszem, mennyire fáj a lába, legszívesebben sírva fakadnék, de ehelyett inkább hülyéskedni kezdek. Susan ezen mindig felháborodik. Luke biztosan mesélt magának Susan tragédiájáról. Öt évvel ezelőtt egy részeg autós elgázolta a férjét és két kisfiát. Mind a hárman meghaltak. – Jaj, ne! – J. J. megdöbbent. Én meg azt vágtam a fejéhez: soha nem tudná olyan boldoggá tenni az ágyban Luke-ot, mint én, gondolta szégyenkezve. Ha tudtam volna! Margo szomorúan bólogatott. – Ugye szörnyű? Ezért követeli meg minden asszonytól, hogy a lehető legjobban bánjon a férjével. Nem veszem tőle rossz néven, de néha túlzásba viszi… Susan szent meggyőződése, hogy te soha nem állnál szóba Luke fiatal bűnözőivel – tért át a tegezésre Margó. – Ugyanolyan rosszhiszemű, mint Ev. Őt is meglepte, milyen bátran segédkeztél Birdie Parkernak a szülésnél. Hát nem csacsik? Luke soha nem venne el buta nőt, legyen az bármilyen gyönyörű. J. J. már nem hallgatott Margóra. Két szó ragadta meg az egészből. – Fiatal bűnözők? – Nem mesélt neked a férjed Salről és Tonyról? – vonta meg a vállát szórakozottan Margo. – Majd arra is sor kerül. Most pedig… mindent tudni akarok rólad! – Ivott egy korty bort, és várakozóan nézett új barátnőjére. Hol kezdjem? – tépelődött J. J. Nem akart hazudni a rokonszenves asszonynak. – Ügyvéd vagyok, Denverben dolgozom. Luke meg én egy éve házasodtunk össze. Nagy hiba volt, úgyhogy most elválunk. Angyal szállt át a konyhán. J. J. már-már elviselhetetlennek érezte a hirtelen támadt csendet. Végül Margo szólalt meg: – Na tessék! Kellett nekem kíváncsiskodni! – Nevetve csúszott le a bárszékről. – Megkérhetlek, vidd az ebédlőbe ezt a salátástálat? Jövök én is, hozom a másikat. Légy szíves, szólj Evnek, nézzen utána, mi van a lasagnével! Fogalmam sincs, jó-e már. J. J. elindult, de az ajtóból visszafordult. – Sajnálom, Margo! Bocsáss meg! Igazán nagyon jó barátnők lehettünk volna. – Attól, hogy elváltok, mi ketten lehetünk barátnők. – A ház asszonya összeráncolta a homlokát. – Bevallom, nem hittem volna Luke-ról… – Mit? J. J. összerezzent Remington hangja hallatán. Már csak ez hiányzott! Haragudni fog, mert elfecsegtem Margónak, hogy válófélben vagyunk, – gondolta. – Nem illik hallgatózni, Luke Remington! – utasította rendre a férfit Margo. – De ha már kérdezed, felelek. Ev elmondta, hogy téged szabályosan sakkban tartott a késsel hadonászó Ad Parker.
– A férjecskéd már úton volt a ranchra, ezért nem hagytam magam beugratni a verekedésbe. Különben is az én kedves feleségem szarvasagancsot ragadott, és megmentette az életemet. – Nahát? – Margó kíváncsi volt a részletekre. Hangos nevetésével a konyhába csalta a vendégsereget. Mindenki tudni akarta, mi olyan mulatságos. Luke még egyszer elmesélte az egész történetet. Hogy merészel bolondnak feltüntetni? – dühöngött magában J. J. Gyorsan eltűnt a tálcával az ebédlő irányában. A többi vendég: a tanító, farmerek és üzletemberek – ahogy Luke megjósolta – szívesen fogadták J. J.t. Más körülmények között remekül érezte volna magát az összejövetelen. De hát mindenki valódi Mrs. Remingtonnak tartotta, kivéve Margót és Susant – pedig már nem soká lesz az. Ha tudnák, hogy válnak, és neki már vőlegénye is van, nem lennének hozzá ilyen kedvesek. Susan Curtis jelenléte sem tett éppen jót a hangulatának. A tortakirálynő még csak nem is üdvözölte. J. J. megpróbálta a helyébe képzelni magát. Elveszítette a férjét, a gyerekeit… borzalmas lehet. Szerencsére a parti viszonylag korán ért véget. Összehúzva magán a toll béléses kabátot, J. J. szaporán lépkedett Luke után a kocsihoz. – Légy szíves, kapcsold be a fűtést! Remington a motort járatta. – Légy türelemmel! Átvészelted a partit, kibírsz még egy kis hideget is. – Egy kis hideg? Ebben a zimankóban még a jegesmedvéknek is vacogna a foguk. – J. J. nem akart az összejövetelről beszélni. – Milyen érzés krimiszerzővel barátkozni? – tette fel a szónoki kérdést. A férfi takarót borított az asszony térdére. – Margo mindenkit az őrületbe kerget. A legképtelenebb gyilkolási módokat agyalja ki. Legutóbbi regényében szénabálapréssel ölték meg az áldozatot. A következőt valószínűleg szarvasaganccsal teszik el láb alól. J. J. átsiklott a célzás fölött. – Rengeteget kereshet a könyveivel. – A házra gondolsz? Azt Ev építtette. Dúsgazdag családból származik. A szülei meghaltak. Repülőgép-szerencsétlenség… Ev akkor tízéves volt. Nagy vagyont örökölt. – Margo elmondta, hogy rendőr korában rálőttek. – Egy kábítószeres őrült túszként tartotta fogva a feleségét meg a gyerekeit. A rendőrök azt hitték, sikerül rábeszélni, hogy engedje el a családot. A pasas azt mondta, menjen be hozzá két rendőr. – Jaj, istenem! – J. J. sejtette a folytatást. – A másik rendőrt rögtön megölte, és a kollégái nem merték kiszabadítani Evet. Attól féltek, veszélybe kerül a túszok élete, pedig akkor már amúgy is késő volt. Az az őrült először Ev családját irtotta ki, aztán öngyilkos lett. Everett még ma is szemrehányást tesz magának, mert nem tudta őket megmenteni. Akkor lépett ki a rendőrségtől. Ha Margo nincs, már nem élne. Szerencsére nem tudta összeegyeztetni a becsületével, hogy faképnél hagyja a terhes menyasszonyát. – De hát… tudta, hogy Margo nem terhes! – Persze hogy tudta! Az ifjabb Everett pontosan kilenc hónappal és két nappal az esküvő után született. Ev nem akarta, hogy a felesége füllentése lelepleződjön. – Más esetben mélységesen elítélem az olyan nőt, aki azt mondja, teherbe esett, és ezzel kényszeríti házasságra a férfit. – Margo ugyan megjátssza a hősködőt, de okos asszony. Már Denverben is biztos volt abban, hogy ő meg Everett összetartoznak. – Pedig úgy tűnik, merőben különbözőek – vélekedett J. J. – Akár a nappal meg az éjszaka – helyeselt Luke. – Kiegészítik egymást. Biztos hallottál már a yinről és a yangról. J. J. nem akart elmélyülni a különbözőség témában. – Hogyan lesz egy jómódú fiatalemberből rendőr? – terelte másra a szót. – A szülők halála után a rokonai nem nagyon törődtek vele. Ev bűnöző lett. Tizennyolc évesen választás elé állította a gyámja: hadsereg vagy börtön. Ev a sereget választotta. Eltöltött néhány évet a katonaságnál. Közben elvégezte a középiskolát, majd beállt rendőrnek Denverben. Úgy gondolta, mint büntetett előéletű fiatalkorú, könnyű lesz a rosszfiúkkal szót értenie. – Miért költözött North Parkba?
– Nálam lábadozott a sebesülése után. Éppen akkor kerestek itt seriffet, amikor megnősült. Ev eredetileg vissza akart menni Denverbe. Jól megéltek volna a vagyonából, de nem akarta, hogy a fia úgy nőjön fel, mint ő. – A fiatalkorú bűnözőidet is Ev révén ismerted meg? – Úgy látszik, Margo képtelen tartani a száját! Nem kell mindent elhinned neki. Szeret túlozni. – Azt mondta, majd te mesélsz nekem Tonyról és Salről. – Jól van, nem bánom… Salt a bátyjai bujtották fel rablótámadásra, Tonynak meg a nővérét egy strici rászoktatta a drogra. Tony félig agyonverte a gazembert. Sal tizenöt éves volt, Tony tizenhat. Ev úgy vélte, nem igazán rossz srácok, megérdemelnek egy esélyt. Addig alkudozott a bíróságon, míg feltételesen szabadlábra nem helyezték őket. Öt évig minden vakációt nálam töltöttek. Jól megdolgoztattam a fiúkat – nevetett Luke. – És? Evnek igaza lett? – Teljes mértékben. Tony ösztöndíjas egyetemista, Sal meg most iratkozott be a jogra. Biztosan jó ügyvéd lesz belőle. J. J. tapintatból nem kérdezte meg, ki állja Sal tanulmányainak a költségét. – Befogadtad őket, ahogy téged a nagybátyád. Luke a vállát vonogatta. – Soha nem köszöntem meg tisztességesen Zane-nek, amit értem tett. Az asszony most merőben új oldaláról ismerte meg a férjét. Rossz útra tévedt fiatalokat az erény, a hasznos munka útjára terelni – nagy bátorságra, meleg szívre vall. Luke sokat tett ezekért a fiúkért. Úgy is beszél róluk, mint egy büszke apa. Egyszer majd ő is megtalálja a hozzáillő asszonyt, s neki is lesznek gyerekei. J. J. szinte látta a nagyszerű apát mogyoróbarna szemű fiaival. Kibámult a kocsi ablakán, s keze önkéntelenül az arcán lévő anyajegyre tévedt. Attól nem kell félnem, hogy ezt örökli valaki, vigasztalta magát. A gondolat mégis furcsa módon elszomorította…
7. FEJEZET A változatosság kedvéért egy darabig jégeső kopogott a kocsi tetején, motorházán. Később J. J. elbűvölten gyönyörködött a fényszóró megvilágította hópelyhek táncában. – Hé, szállj le a gázról, te ütődött! – kiáltott fel váratlanul Luke. Az asszony ijedten nézett hátra. Nagy, sötét jármű bukkant fel közvetlenül mögöttük, és erőszakos előzésbe kezdett, súrolva Luke kocsijának oldalát. Remington kétségbeesetten igyekezett az úton maradni, de újabb lökés érte őket. A nagy teherautó vezetője szándékosan szórakozott velük ha Luke gyorsított, szorosan a nyomában maradt, ha meg lassított, üldözőjük is levette lábát a gázpedálról. Kanyarhoz közeledtek. A feszültség elviselhetetlenné vált. A következő másodpercben a teherkocsi leszorította Luke autóját. Lecsúsztak az útról a hófödte, egyenetlen szántóföldre, majd a kocsi hangos csikorgással megállt a hóban. – Nem esett bajod? – kérdezte a férfi, és leállította a motort. – Azt hiszem, nem. És neked? – Várj! Ez a vadbarom… – Luke kiszállt, becsapta maga mögött az ajtót. J. J. fáradtan dőlt hátra. Az égve hagyott fényszórók vihar tépázta fűzfákat világítottak meg. Távolról autódudálás hallatszott. Remington visszaszállt, jeges hideget hozva magával. Leverte magáról a havat, és fürkésző tekintettel kérdezte: – Tényleg jól vagy? – Persze! Tulajdonképpen mi történt? – Ad Parker, az a megvadult bika játszadozott velünk. Biztosan részeg, mint mindig. Volt pofája dudálni, integetni, miközben visszafordult a város felé. – Talán segítséget hoz. – Összetéveszted Teréz anyával? – nevetett gúnyosan Luke. Újra beindította a motort, megpróbált visszajutni az útra, de hiába. A jármű meg sem mozdult. – És most mi lesz? – kérdezte hosszú hallgatás után J. J. – Gyalog megyünk haza? Részemről nincs akadálya.
– Aligha… Várnunk kell segítségre. – Luke kikapcsolta a fényszórót. A süvöltő vihar ide-oda ráncigálta a kocsit. – Semmit sem tehetünk? – Elkerülte a figyelmedet a hófúvás, O’Brien? – Nem, de azért megpróbálhatnánk csinálni valamit. – Mégis, mit? Több mint három kilométerre vagyunk a ranchtól. – Csak? – Az asszony megkönnyebbült. – Annyit könnyen kibírok. – Elhiszem. Tavasszal, a városi ligetben. Itt viszont legkésőbb fél kilométer után kidőlnél. Csak légvonalban három kilométer. Az úton öt… – Vágjunk át a földeken! – Az orrunkig sem látunk. Egykettőre eltévednénk. – De én nem akarom a kocsiban tölteni az éjszakát! – Pedig nincs más választásunk. Szerencsére mindig van nálam hálózsák. Levették a lábbeliket, belebújtak a hálózsákba. Luke a takarót meg az asszony kabátját is magukra terítette, és kötött sapkát húzott J. J. fejére. A férfiból melegség áradt. J. J. szíve hevesebben kezdett dobogni. – Maradj nyugton, O’Brien! – Olyan kényelmetlen… Rémesen feszült vagy! – Azért, mert kihívóan mocorogsz! Az asszony pontosan tudta, mire gondol Luke. Hallgatott, igyekezett nyugton maradni, ám aztán mégis megszólalt: – Még mindig nem értem, miért nem próbálunk valamit csinálni ahelyett, hogy egész éjjel tétlenül kucorgunk itt. – Néha várakozni a legokosabb. – Honnan szedted ezt a bölcsességet? – Téged nem tanított meg anyád a közmondásra: türelem rózsát terem? – Arra tanított, hogy harcoljak a céljaimért. – Az egyik nem zárja ki a másikat. Minthogy semmi szellemes visszavágás nem jutott eszébe, J. J. csendben maradt. Hallgatta a tomboló vihart, és Luke szívének dobogását. Úgy ölelték egymást, mint az igazi szerelmesek. Csak ki kellene gombolnom az ingét, máris megcsókolhatnám a mellét, – gondolta az asszony. Vajon lehet-e hálózsákban szeretkezni? Gyorsan elfojtotta feltörő vágyát. Most csak melegíteni kell egymást, védekezni a hideg ellen. Ám J. J.-nek mindegyre az járt a fejében, milyen lehet… Gondolj másra! – parancsolta magának. – Éhes vagyok! – szólalt meg. – Nemrég vacsoráztál. – Hidegben nagyobb a szervezet kalóriaszükséglete. Van nálad csokoládé? – Kapsz egy szeletet… ha még holnap este is itt leszünk. – Holnap este? Legkésőbb reggel elhúzom innen a csíkot. Akkor is, ha ki kell vágnom a fűzfákat, és síléceket kell faragnom belőlük. – Nézze meg az ember! – Luke nevetve húzta közelebb magához az asszonyt. – J. J. O’Brien, a megfélemlíthetetlen amazon! Az ügyvédnő minden helyzetben feltalálja magát! A mozdulat olyan volt, akár olaj a tűzre. Az asszony egyre jobban epekedett. Melle Luke melléhez simult, ráadásul a férfi az egyik lábát – hogy jobban elférjenek – a combja közé tolta. – Ha így folytatod, megtudjuk, milyen hálózsákban szeretkezni – fecsegett J. J., de nyomban bosszankodni kezdett, amiért elárulta magát. – Csak vicceltem! – tette hozzá sietve. – De olyan kényelmetlen! Fáj a hátam, éhezem… Luke megmozdult, mire az asszonyban újra fellobbant a vágyakozás. Megpróbált nyugodtan feküdni, lassan ki- és belélegezni, de hiába. – Húzd el legalább a lábadat, különben nem állok jót magamért! A férfi azonnal engedelmeskedett. – Tudom, nem a legkényelmesebb, de melegítenünk kell egymást. Ne félj, nem élek vissza a helyzettel! – Tudom. – Kivéve, ha szeretnéd – fűzte hozzá Luke.
J. J. úgy érezte, rajtacsípték. Nem vallhatja be, mennyire sóvárog! Utóvégre válni akarnak! A tegnap éjszaka maradjon kivételes eset. Pedig milyen jólesne megismételni… – Nem akarlak kívánni? – jelentette ki végül. Luke csak sokára szólalt meg: – Itt van egy kis csokoládé. Egyél! – Na végre! – J. J. feltépte a nehezen megszerzett csoki papírját. – Meglehetősen kockázatos játék volt, O’Brien. – A férfi lassan rágcsálta az édességet. – Könnyen félreérthettelek volna. Már-már azt hittem, el akarod magad csábíttatni. – Újra nagyot harapott a csokoládéba. – Nem kellett volna sokat erőszakoskodnom… J. J.-nek elment az étvágya. Gondosan visszacsomagolta a maradékot. – Ezt elteszem reggelire. Most pedig aludni próbálok. Lehunyt szemmel hallgatta a szél zúgását, a férfi szívverését, és csak várta, várta, hogy szenvedélyes vágyakozása végre elcsituljon. Ezzel a gondolattal merült végül nyugtalan álomba. Valami felismerhetetlen nesz ébresztette fel az asszonyt. A kora hajnali derengésben semmi sem látszott odakint. Kellemes melegség burkolta be egészen az orra hegyéig. Jólesően simult a még mélyen alvó Luke-hoz. A tavalyi boldog hetükre gondolt. Csodálatos volt, lenyűgöző, világraszóló… Szinte minden percet együtt töltöttek. Vég nélkül szeretkeztek, újra és újra, míg kimerülten el nem aludtak. Mi volt ez? J. J. fülelt. Mintha járna valaki a kocsi mellett a hóban. Megrémült, elakadt a lélegzete. Parker? Nem! Valaki más láthatta meg az elakadt autót, és most megvizsgálja, van-e benne valaki… – Luke! – suttogta. – Ébredj! A férfi kinyitotta mogyoróbarna szemét. Komolyan nézett az asszonyra, majd gyengéden elmosolyodott. – Már két petty van rajtad – szólalt meg. Mielőtt J. J. letörölhette volna a csokoládéfoltot, lenyalta az arcáról. – Hideg a bőröd – mormolta. – Valaki mászkál odakint. Bújjunk ki a zsákból? Remington nyugtalanul ült fel, kinézett az ablakon. Megkönnyebbülten nevette el magát. – Nézz ki! Pszt! Nehogy elkergesd őket! – Őket? Többen vannak? – J. J. is kikukucskált a jobb oldali ablakon, de csak havat látott. – Várj, míg fordul a szél. Látod már? Az asszony hunyorgott a vakító fehérségtől, de aztán megpillantotta az állatokat. – Jávorszarvasok? Milyen méltóságteljesen mozognak! – Szarvastehén a borjával. J. J. lélegzetvisszafojtva figyelte őket, míg el nem tűntek. – Vajon mit kerestek itt? Kíváncsiak voltak ránk? – A jávorszarvas fűzfagallyal táplálkozik. Mi meg éppen egy fűzfával szegélyezett patak partján állunk. Mozdulatlanul feküdtek, míg egész világos nem lett. Akkor Luke kinyitotta a hálózsák húzózárát. – Ellennék így napestig, de akkor sosem jutunk haza. Nem, te maradj a zsákban! – szólt rá az asszonyra, aki ki akart mászni a helyéről. – Veled megyek! – Szó sem lehet róla! – A férfi gyorsan visszahúzta a cipzárt. – Miért? Meg tudnád indokolni? – Van annak több oka is. Az első: a cipődben nem jutsz messzire. Sajnos igaza volt. J. J. nem is vitatkozott. A vendégség alkalmából felveti körömcipő nem alkalmas gyalogtúrára, főleg nem térdig érő hóban. Luke elővett magának az ülés alól egy pár gumicsizmát. Irhakabátjába bújt, fejére símaszkot, kezére kesztyűt húzott. – Nem tudom megmondani, mennyi idő alatt érek a ranchra és vissza – nézett komolyan az asszonyra. – A kerítések útbaigazítanak valamennyire. Remélem, nem jönnek vissza a jávorszarvasok. A szarvastehén kiszámíthatatlan, ha vele van a borja. Ha mégis erre bóklásznak, úgy figyeld őket, hogy ne vegyenek észre. Megígéred? Máskülönben a tehén megtámadhatja a kocsit, és… talán nem kell tovább magyaráznom.
– Értem. Ígérem, jó leszek. – Az ülés alatt találsz csokoládét. – Egyet Luke a zsebébe dugott. – Semmiképp ne távolodj el a kocsitól! Nem ismered ki magad, az öltözéked sem véd meg a hóvihartól. Félórát sem bírnál ki a szabadban. Maradj szépen itt! Megígéred? – Nem vagyok gyengeelméjű. De… – Semmi de! Ígérd meg, hogy a kocsiban maradsz. – Luke megfogta J. J. állát, s mélyen az asszony szemébe nézett. – Ígérd meg! – Jó, ha ragaszkodsz hozzá, megígérem, de szeretném, ha értelmesebbnek tartanál. – Okos kislány vagy, csak néha rosszul használod az eszedet. Abból pedig mindig csak baj származik. – Igazán? – Igazán. Elég a szóból, O’Brien! Nem is annyira téged féltelek. Inkább az aggaszt, hogyan számolok el veled Alexandernek, ha ne netán megfagysz. – Jól van, értem én. Világosabban ki sem fejezhetnéd magad. – Gondolj az ígéretedre! – Oké! A férfi lehúzta a kesztyűt. Gyengéden fogta át J. J. arcát. – Talán néhány órán belül visszajövök, de az is lehet, hogy csak délután vagy estefelé. – Félelmetes látvány volt símaszkjában, amely csak a szemét, száját hagyta szabadon. Ám tekintetéből szeretet, aggodalom sütött. – Nehéz lesz várakoznod, de indulnom kell. Ilyen hóviharban senki sem közlekedik, úgyhogy nem várhatunk, amíg ránk találnak. Jeff és Dale nyilván azt hiszi, a városban maradtunk, Ev meg úgy tudja, időben hazaértünk. Nem szívesen hagylak egyedül, sajnos azonban nincs más választásom. – Nem lesz semmi bajom, Luke. – Tudom, és jövök, amilyen hamar lehetséges. Szóval: el ne mozdulj innen! – Ezt már mondtad. Luke erősen, szenvedélyesen megcsókolta az asszonyt, akit újra átjárt a vágyakozás. – Megyek, O’Brien! Maradj szépen a hálózsákban! – Hallgass már! Jeges szél csapott a kocsiba, amint a férfi kiszállt. – Luke! Nem is volt rossz veled a hó fogságában. – A szél vadul süvöltött, meg-megrázta a kocsit. – Vigyázz magadra! – kiáltotta túl a vihar zúgását J. J. Luke bólintott, s becsapta a kocsiajtót. J. J. elvesztette időérzékét. Nem nézte az óráját, nem akarta tudni, hány perc, hány óra telt el, amióta Luke magára hagyta. Azt olvasta egyszer valahol, hogy az ember a legválságosabb körülmények között is életben marad, ha elegendő a vize. Szerencsére Remington mindig tartott ivóvizet a kulacsában. Szükség esetén a havat is el lehet szopogatni… Ha Luke nélkül nem is volt olyan meleg a hálózsákban, mint éjszaka, azért nem fázott. Megevett két szelet csokoládét, ivott néhány kortyot, és nagyon-nagyon vágyott egy bögre jó erős, forró kávéra. Sejtelme sem volt, mennyi idő telhetett el. A rövid téli nap még nem ért véget, amikor lódobogást hallott. Gyorsan felült, ki akart nézni az ablakon, de a húzózár megmakacsolta magát. Luke ekkor már türelmetlenül dörömbölt a bezárt kocsiajtón. Az asszony kipréselte kezét a zsákból, és sikerült kinyitnia a zárat. Jéghideg levegő és szúrós hókristályok csaptak az arcába. Luke bedugta a fejét, szempilláján zúzmara csillogott. – Azt hitted, itt felejtettelek? – Dehogy! Csak gondolom, kényelmesen megreggeliztél, mielőtt visszajöttél volna. – Világos! – kacsintott a férfi. – Szalonnás rántottát, pirítóst, palacsintát. Észrevette, hogy az asszony még mindig a húzózárral küszködik, és kiszabadította. – Vedd fel a kabátodat, aztán visszahúzom a hálózsák cipzárját! – Eszemben sincs benne maradni. – J. J. belebújt a kabátjába. – Pedig ez a legújabb módi! – Mielőtt az asszony védekezhetett volna, Luke a nyakáig húzta a cipzárt. J. J. a hálózsák foglya lett. – Azonnal nyisd ki!
Ehelyett azonban a férfi J. J. fejére húzta a símaszkot, rá meg a fülvédős szőrmesapkát. Zsákostól emelte ki az asszonyt a kocsiból, és a saját lábnyomaiba lépkedve a mély hóban a szénabálákkal félig megrakott szánhoz vitte. A símaszk szemnyílásába jégkristályokat fújt a viharos szél. Szegény Luke! – gondolta J. J. Kilométereket gyalogolt ebben az ítéletidőben a ranchig! Johnny és Hondo türelmesen várakozott. Orrlikaikból fehér pára szállt, tomporukat, nyakukat hó borította. A pokróc csak a hátukat takarta. Luke a szénabálákra tette J. J.-t. Kétoldalt felállított mellé egyet-egyet, hogy utasa valamennyire védve legyen a jeges széltől. Aztán leugrott a szánról, az autóhoz ment, s odahozta az asszony kézitáskáját, cipőjét. – Köszönöm! – A tomboló vihar elnyelte J. J. szavát. A férfi termoszt vett elől a széna alól, megtöltötte a tetejére csavart poharat gőzölgő, sötét folyadékkal, és nagy élvezettel kortyolgatta. – Kávé! – J. J. álma valóra vált, de nem tudott a pohárért nyúlni hálózsákbörtönéből. Luke ivott még egy kortyot. – Mit kapok érte? – ugratta a foglyot. – Amit csak akarsz! – kiáltotta túl a vihart az asszony. Remington kiszabadította J. J. egyik karját. A nő szemét lehunyva, élvezettel szívta be az éltető nedű illatát, azután feltolta símaszkját, s belekortyolt. A mennyei, forró kávé átjárta bensejét, felmelegítette testét-lelkét. Luke-ra nézett, látta, hogy mozog a szája. Egy szavát sem értette, de tudta, mit mond: Szavadon foglak! Megborzongott, pedig nem is fázott. Azt mondtam: amit csak akarsz. S ha valóban szavamon fog? Vajon azt kéri-e, amit én is szeretnék?
8. FEJEZET A nap oly ragyogóan sütött, mintha huszonnégy órája nem is tombolt volna ítéletidő. Az azúrkék égen fehér bárányfelhők vitorláztak. Tényleg tegnap történt, hogy szánon siklottunk a dermesztő hóviharban? J. J. számára mindez valószínűtlennek tűnt. Szinte kedve támadt megismételni a ritka élményt. Luke most visszafogta a lovát. – Odanézz! Ilyet nem láthatsz Denverben. Az asszony követte a tekintetét. Két hatalmas madár rebbent fel rikácsolva. A havon nyúlmaradványok éktelenkedtek. J. J. sürgősen elkapta szemét a véres látványról. – Héják? – tudakolta, nyugtalanul csúszkálva nyergében. – Szirti sasok. Valószínűleg itt telelnek. J. J. kíváncsian figyelte a nagy testű, világosbarna tollazatú, félelmetes, kampós csőrű madarakat. Az egyik visszaszállt a zsákmányhoz, a másik elrepült. Az asszony addig nézett utána, míg távoli, kis ponttá nem zsugorodott. – Minden porcikám sajog! – panaszkodott. – Még soha nem lovagoltam, megmondtam neked! Bárcsak női nyerget adtál volna? – Felemelkedett, az alfelét dörzsölgette. – Szörnyű nagy vagy, és széles, Fawn! Rajtad kész kínszenvedés közlekedni. – A kanca felhorkant, mire J. J. megveregette a nyakát. Luke nagyot nevetett. – Gyere, te zöldfülű! Meg kell keresnünk a szökött marhákat. Ha a vihar letépte a kerítést, az állatok a völgyig meg sem állnak. – Sajnos nem vagyok lóra termett amazon – sóhajtotta J. J. görcsösen kapaszkodva a nyeregkápába. Bezzeg Luke! Szinte összenőtt a ménjével. – Azt hittem, a huszadik század végén motoros járművek váltották fel a lovakat. – Autóval nem mennénk sokra a mezőn. Beláthatod. Miután Remington értesítette a seriffet a balesetről, amelyet Adrián Parker szándékosan – okozott, a patakhoz ment a traktorral, és elvontatta a kocsit. – Az alkalmazottaid traktorral járnak állatot etetni. Nekik nem kell lovagolni! – tett szemrehányást J. J. – Jeff vette észre ma reggel, hogy tucatnyi marha eltűnt. Traktorral nem lenne gazdaságos a nyomukba eredni. – Luke egy kisebbfajta magaslatra mutatott. – Felkaptatok oda, és szemügyre veszem a terepet. A vihar elsöpörte a mezőnek egy részéről a havat. Luke akadálytalanul vágtatott Durangóval a dombra. A tetőről körülkémlelt a szélrózsa minden irányába.
Elemében van, – gondolta J. J. Lelke mélyén csodálta s kicsit irigyelte a cowboyt. A nagyváros nem lenne neki való. Szabadban, friss levegőn kell dolgoznia, élnie. Fawn türelmetlenül kapált a lábával. Az asszony felnyögött. Megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni a nyeregben, de hiába. Luke intett, hogy kövesse. J. J. nehéz szívvel indította el a lovat. – Hogy vagy, kicsim? – Pocsékul! Fáj a fenekem, izomlázam van. – Az asszony meglátta tükörképét Luke napszemüvegében. Észrevette, hogy széles karimájú kalapja, s a vastagon felkent napvédő kenőcs dacára orrát pirosra csípte a hideg, a nap. A férfi szemét nem láthatta, de érezte, hogy Luke méregeti. – Mit nézel? A vörösre sült orromat? – Csak enyhén rózsaszínű. Kifejezetten jól áll! – A férfi megmosolyogta J. J. fintorát. – Nézz körül, és elfelejted minden gondodat! – Nincs semmiféle gondom. – Annál jobb! – Luke elsorolta a környező farmokat. – Az ott nyugaton a Bölény Legelő, délkeleten a Nyárfa Rét, délen a Nyúlcipő Mező. North Park egy gleccsermedencében fekszik, a North Platte forrásvidékén. A bevándorlókat a mellékfolyók vonzották a völgybe. Valamikor itt indiánok vadásztak, szőrmekereskedők és aranyásók keresték a szerencséjüket. Kutatók is jártak erre, például John Fremont. Elsőként a földművesek és állattenyésztők telepedtek le. – A te ősöd is. Remington bólintott. – Némelyik környékbeli ranch nemzedékről nemzedékre öröklődött, s nem egy még mindig az első telepesek leszármazottéinak tulajdona. Hihetetlenül keményen kellett dolgozniuk annak idején. Megvívtak az ellenségeikkel: a betegségekkel, a magány okozta elkeseredéssel, az időjárással. – Luke körbemutatott. – íme a jutalmuk! – Ez neked jutalom? Leégés, fagydaganatok és fájó ülep? Lefogadom, némelyik Stirling alig várta, hogy a városban találjon munkát. Magam is szívesebben ülök a fűtött irodában, mint etetek marhát a hóviharban. – Érthetetlen… Soha nem fordítanék hátat a vidéknek. Ranchot vezetni nemcsak pénzkereső foglalkozás, hanem elsősorban életforma. Kemény munka a friss, tiszta levegőn… Itt érzem jól magam. – Hirtelen, mint akit áramütés ért, Luke felkiáltott: – Az ördögbe! – Mi baj? – Odanézz! A hófúvás megrongálta a kerítést! Elszabadultak a marhák! Vissza kell terelnem őket! – Miért nem eteted odaát az állatokat? – Mert az a föld nem a miénk. Ha ne kergetem vissza az elbitangoltakat, rövidesen az egész csorda követi őket. – Hogyhogy nem jönnek vissza maguktól? – Azt hiszem, nem bírnak. A napsütés meg a fagy valószínűleg tükörsima jéggé változtatta a déli lejtőt. Remélem, egy állat sem sebesült meg. Gyere, tereljük őket vissza onnan! Megkerüljük velük a csúszós lejtőt. – Engem hagyj ki ebből – rázta a fejét határozottan J. J. – Intézd magad! – Jó. Ha ideérnek, lovagolj lassan mögéjük, és kergesd be mindet a karámba! Remington bátorítóan nevetett, és már el is tűnt. J. J. előrehajolt, szemügyre vette a kerítésen kívüli fél tucat tehenet. Az állatok mozdulatlanul bámultak rá. Azért is engedelmeskedni fogtok, – gondolta az asszony. – Hahó! Befelé! – kiáltotta torkaszakadtából. Fawn megijedt, horkantott, felágaskodott, és levetette magáról J. J.-t, aki nagyot puffant a fagyott havon. A lélegzete is elállt a fájdalomtól. Mozdulatlanul feküdt, de hamarosan eszébe jutott, hogy egy kisebbfajta csorda közepén terült el. Felemelte a fejét, óvatosan körülnézett. Látta, amint az utolsó állat is beballag a karámba, nyomában Fawnnal. Visszahanyatlott a hóra, lehunyta szemét. Még a fagyos földön is kényelmesebben érezte magát, mint lóháton. Fawn rosszallóan felnyerített. Szemlátomást furcsállotta lovasának szokatlan viselkedését. Csak csodálkozzon, – gondolta J. J. Már-már attól félt, sohasem tud lábra állni.
Aztán olyan érzése támadt, mintha figyelné valaki. Kinyitotta szemét, de bár ne tette volna! A marhák időközben meggondolták magukat, kijöttek a kerítés mögül, és szabályszerűen körülállták. Ámulva meredtek rá nagy tehénszemükkel. Visszataszítóan csöpögő orruk, pofájuk túl közelinek tűnt. J. J. gyorsan újra lehunyta a szemét. Tettesd magad halottnak, – gondolta. Közismert módszer arra az esetre, ha vadállat támadja meg az embert. Amúgy is kővé dermedt a félelemtől, hogy a jószág keresztül tapos rajta… Körös-körül csikorgott a marhák patái alatt a hó. J. J. magánkívül volt félelmében. Velőtrázóan felsikoltott, amikor megérezte, hogy valaki vagy valami a dzsekije ujját rángatja. – Az ég szeremére! Mi történt? Az asszony megkockáztatott egy pillantást. Luke guggolt fölötte… Kalapját levette, sötét haja fénylett a napsütésben, egyik makrancos fürtje a homlokába hullott. Aggódva nézte J. J.-t. Ettől a tekintettől az asszony elfelejtette a zuhanást, a teheneket, az izomlázat, a havas föld hidegségét. Kesztyűs kezével ösztönszerűen megsimogatta a férfi állát. – Tudod-e, milyen szexi ez a gödröcske? Luke arcán megrándult egy kis izom. – Te meg tudod-e, mennyire megijesztettél? Az asszony gyengéden utánarajzolta a férfi ajkának körvonalát. Vajon mit szólna, ha magamhoz húznám a fejét csókolózás céljából? – latolgatta. – Mivel ijesztettelek meg? – kérdezte szórakozottan. – Nem tört el semmid? Nagyon megütötted magad? – Nagyon és mindenütt. – J. J. a mély redőt cirógatta a férfi szemöldökei között. – Ne ráncold a homlokod, mert úgy maradsz! Luke elvette arcáról az asszony kezét, de nem engedte el. – Mi történt? J. J. a másik kezével folytatta a simogatást. – Azt kérded, mi történt? – mosolygott csábosan. – Egyelőre semmi. Mondd csak, meddig várjak, amíg méltóztatsz megcsókolni, cowboy? – Hihetek a fülemnek? – mormolta Luke, mielőtt forrón megcsókolta. Ajka hűvös volt, de J. J. testén vágyakozva hullámzott át a melegség az egyre követelőbb csóktól. Átölelte a férfi derekát, hozzásimult. Luke a combjai közé feszítette egyik lábát. Az asszony legszívesebben azonnal egyesült volna vele. Ám ekkor halk reccsenésre lett figyelmes. – A pokolba, O’Brien! Miért fekszel itt tulajdonképpen? Első pillanatban azt hittem… – Luke elhallgatott. – Mit hittél? – J. J. még mindig ölelte a férfit, vágyott a csókjára, ám az kibontakozott a karjából, s felült. Elővette mellzsebéből törött napszemüvegét, és odatartotta az asszony orra elé. J. J. vállat vont. – Perelj be károkozásért! – Jó ötlet. – Luke felállt, leverte magáról a havat. Az asszony nagy élvezettel legeltette szemét a hosszú lábakon. – Utoljára kérdem: mi történt? Megsebesültél? Milyen dühös! – állapította meg J. J. Óvatosan felemelte a fejét, körülnézett. A marhák sehol… – Hova lettek az állatok? – Elszaladtak, amikor idevágtattam. Az asszony látta, amint az utolsó tehén is eltűnik a patakparti fák között. Nem csoda, hogy Luke dühös. – Bocsáss meg! – szólt megszeppenve. – Most kezdheted elölről az egészet. – Ne törődj az állatokkal! Jól vagy? – Jól. – J. J. lassan felült. Luke a kezénél fogva felhúzta. – Biztos vagy benne? Az asszonynak minden tagja sajgott. – Semmi kedvem újra lóra ülni. – Ezt úgy értsem, ezért szálltál le? – Nem szálltam le – bosszankodott J. J. – Ledobott az a hülye ló.
– Fawn? Lehetetlen! Szelíd, mint a kezes bárány! – Luke füttyentett egyet, mire a kanca ránézett, majd lassan hozzábaktatott. A férfi megfogta a gyeplőt. – Nos? – fordult az asszonyhoz. – Mit nos? Ha azt hiszed, felülök még egyszer erre a szörnyetegre, nagyon tévedsz! Luke nem szólt semmit, csak felvonta a szemöldökét. – Ne nézz már rám ilyen pimaszul! Soha többé nem ülök lóra! Inkább gyalogolok. – Ebben kételkedem… – A férfi úgy festett, mint aki élvezi a helyzetet. J. J.-nek nem tetszett a gúnyos vigyor. Éppen készült megkérdezni, mi olyan mulatságos, amikor Luke hirtelen megragadta, és feltette Fawnra, majd felpattant Durangóra. – Maradj itt, amíg idehajtom a teheneket! Ha Fawn megint felágaskodik, öleld át a nyakát, és próbálj a nyeregben maradni. – Várj, Luke! Mit akartál mondani az előbb? Úgy kezdted: első pillanatban azt hittem… Mit hittél? A gazda nem válaszolt. Előbb ellovagolt, visszaterelte a jószágot, s rájuk csukta a karám ajtaját. Csak hazafelé menet tért vissza a témára. – Öt évvel ezelőtt a nagybátyám lova megbotlott egy prérikutya ásta lyukban, és elesett. Zane-t eszméletlenül találtam a földön. Zuhanás közben benyomta a nyeregkápa a mellkasát. Borzalmas belső sérüléseket okozhatott… Luke kifejezéstelen hanghordozása felkészítette J. J.-t a folytatásra. – Röviddel azután, hogy rátaláltam, meghalt. – Szörnyű lehetett! Annyira sajnálom… – Az asszony tudta, hogy szokványos szavai nem vigasztalják meg Luke-ot. Pedig átérezte a pillanat iszonyatát: a férfi sebesülten látta a nagybátyját, és ott állt, teljesen tehetetlenül. Bizonyára még mindig szenved az emléktől. J. J. Luke kezéért nyúlt, együtt érzően szorította meg. A férfi összerezzent a váratlan érintéstől. – Utolsó szavaival Charlie-t mentegette. Azt mondta, Charlie nem tehet a balesetről. Okvetlenül tisztázni akarta ezt, mielőtt meghalt. – Charlie? – Zane kedvenc lova. Charles M. Russelről, a festőről nevezte el. – Luke rövid hallgatás után folytatta: – A mama Charlie-t okolta. Rá se bírt többé nézni. Arra kért, lőjem agyon. Csúnyán összevesztünk, én meg kicsaptam a lovat a legelőre. Tavaly nyáron találtam rá a vadvirágok között – holtan. Eltemettem szegényt… Remélem, találkozik odaát Zane-nel, és most együtt terelik a marhákat az égi mezőkön. J. J.-nek könnybe lábadt a szeme. Feltűnés nélkül törölte meg az arcát. A csendet Durango nyerítése zavarta meg. Az út közepéről három varjú szállt fel hangosan károgva. A mén megriadt a nagy, fekete madaraktól. Luke lazán ült a nyeregben. Az állat a hátsó lábaira állt, majd vadul csattogott patáival. Újra felágaskodott, fejét jobbra-balra vetette, hosszú sörénye vadul röpködött. Úgy nézett gazdájára, mintha azt kérdezné: Ugye jól csináltam? S célját valóban elérte, a varjak elrepültek. – Bolond jószág vagy, Durango! – Luke nevetve veregette meg a paripa nyakát. J. J.-t megörvendeztette, hogy a madarakkal együtt a borús hangulat is elszállt. – Két vén hencegő, te meg a lovad? – jegyezte meg. – Egyébként… nagyon sajnálom, hogy megijesztettelek, Luke. Fawn meghőkölt, mert váratlanul rákiáltottam a tehenekre. Elég nagyot estem. Holnap tele leszek kék foltokkal. – Jót tesz majd egy forró fürdő. A nagy szürke ránézett, s a fejét rázta. J. J. visszariadt, meghátrált. – Megmondtam: többé nem ülök lóra! – jelentette ki határozottan. Luke az imént egy pólót meg egy tréningnadrágot nyomott a kezébe. Meglepetést ígért neki, de lovaglásról nem volt szó. Csak annyit mondott, vegye fel a holmit a pulóvere és a meleg dzseki alá. – A fél éjszakát a kádban töltöm majd, forró fürdőben – közölte J. J. – Vacsora előtt csak gyorsan lezuhanyoztam. Vissza akart menni a házba, de Luke minden teketória nélkül nyakon csípte, és betuszkolta az istállóba.
– Azonnal engedj el, Luke Remington, különben jaj neked! – Mivel büntetsz, ügyvédnők legszebbike? Rám támadsz a szarvasaganccsal? J. J. addig fickándozott, amíg el nem gáncsolta a gazdát, aki a szalmán kötött ki. Az asszony is elvesztette egyensúlyát. Gyorsan felpattant, ám Luke fürgébb volt. Felemelte és a vállára vetette J. J.-t. Az lendületet vett, rúgni próbált, de lába valami nyerítő falba ütközött. Ettől aztán úgy megijedt, hogy nyugton maradt. – Viselkedj rendesen, O’Brien! Ne ingereld Zsoldost! – Fütyülök rá! – dühöngött J. J. – Felülsz a hátára, vagy rakjalak rá keresztben, mint egy liszteszsákot? – Jól van, győztél. Luke fellendítette az asszonyt a lóra. J. J. gépiesen nyúlt volna nyeregkápához – ám nyereg sehol. – Mibe kapaszkodjak? – kérdezte reszkető hangon, majd görcsösen megmarkolta a ló sörényét. A férfi mögéje lendült. Most már ketten ülték meg szőrén a szürkét. Luke egyik kezével Zsoldos gyeplőjét fogta, a másikkal átkarolta az asszony derekát. – Csak nyugodtan, O’Brien! – szólt, és szorosan magához vonta J. J.-t. – Ne félj, nem hagylak leesni! Zsoldoson kényelmesebb ülés esik, mint egy hintaszékben. Az asszonynak esze ágában sem volt bevallani, hogy valóban sokkal kellemesebben ül, mint Fawnon. A ház ajtaja előtt Luke megállította a lovat. – Szállj le, ha nincs merszed velem jönni! – ajánlotta. – Micsoda? – J. J. hátrafordította a fejét. – Leszállhatok? Nem akadályozod meg? – Nem én! – Miért nem? – gyanakodott az asszony. – Vagy önként jössz, vagy itthon maradsz. J. J. sebtében átgondolta a dolgot. Luke gyávasággal vádolja? No nem, ezt nem hagyhatja! Bebizonyítja, hogy cseppet sem fél. Azonkívül kíváncsi volt az ígért meglepetésre. – Nos, ha okvetlenül mutatni akarsz nekem valamit, veled megyek. De utána ugye rögtön visszajövünk? Alig várom a forró fürdőt. Luke szó nélkül útnak indította Zsoldost. A sötét, néma éjszaka eleinte kísértetiesnek tűnt, félelemmel töltötte el J. J.-t. Nagyvárosi lévén fényekhez, a közlekedés zajához szokott. Aztán lassanként megbarátkozott a környezettel. A havas hegycsúcsok világoskéken csillogtak a holdfényben. Felfedezte a Göncölszekeret meg a Sarkcsillagot. Egészen közel egy tehén bőgött fel. Zsoldos fújtatott, majd tovább poroszkált. Az asszony mélyen beszívta a hideg levegőt, élvezte a ló kipárolgásának szagát. Néha Remington férfias borotvaszeszillata is megcsapta. J. J. Luke-hoz simult. Jólesett a közelsége, testének melege. Egyszer csak kellemetlen büdösség csapta meg az orrát. – Pfuj! Mi ez a záptojásbűz? – Kén – világosította fel szűkszavúan Luke. Az asszony előre mutatott. – Odanézz! Látod azt a füstöt? Ég valami? Különös! Ilyen időben mi kaphat lángra? A férfi megállította a lovat, s leszállt. Gondosan egy bokorhoz kötötte a gyeplőt, aztán lesegítette J. J.t. – Nem tűz az. Vár a fürdőd. – A fürdőm? Csak nem hőforrás? – De… Gyere? – Kézen fogva lépkedtek a sűrű gőzfelhőben. Persze itt elolvadt a hó. A mintegy három méter átmérőjű természetes medencét lapos sziklák vették körül. Luke elővett a zsebéből egy műanyag tasakot. – Ebbe tégy mindent, amit leveszel! Fogadjunk, meztelen fürdőzésre nem tudlak rábeszélni – nevetett gúnyosan. – Miért ne? Talán nem értél el nálam mindent, amit akartál? – Ördög vinné, már megint elszóltam magam! – bosszankodott magában J. J. – Kár is volt kölcsönadnom a pólómat – jelentette ki megfontoltan a férfi. – Elkéstél. Most már az enyém. – Az asszony levette a csizmáját, és lehúzta az irhadzseki cipzárját. Végül csak a póló meg az alsónemű maradt rajta.
Hangos loccsanás árulkodott arról, hogy Luke már a medencében van. J. J. éppen követni készült őt, amikor eszébe jutott valami. Netán Luke meztelen? Akkor inkább nem fürdöm! – Hol maradsz már? Pompás a víz! Legalább harmincnyolc fokos. – Megyek! Az asszony körülményesen rakosgatta össze a holmiját, majd a tasakba tette ruhadarabjait. – Luke! Rajtad mi van?
9. FEJEZET – Lennél csak bátrabb, O’Brien, megfordulnál, és magad néznél utána – felelt a kérdésre Luke. – Közismert a bátorságom. – J. J. hiába erőltette a szemét, a gomolygó gőzfelhőben alig látta a férfit. Közelebb ment, de hirtelen megállt, mert heves köhögésroham fogta el. Félreszippantotta a kénes gőzt. – Jól vagy? – Luke felállt, a holdfény megvilágította daliás termetét, csöpp, testhezálló alsónadrágját. Az asszony nagyon is jól emlékezett erre a tökéletes, nyúlánk alakra. – Jól. Bújj vissza, mert megfázol! – Vajon hidegen hagy-e valaha ez a látvány? – latolgatta, miközben óvatosan a medencébe merült. A víz a csípőjéig ért. – Jól vagyok. Csak félrenyeltem. – Titokban azt remélte az imént, hogy a férfi meztelen, ám csalódottságát erősen leplezte. Belefeküdt a kellemes, meleg vízbe. Időközben megszokta már a kénszagot, csupán a férfi közelsége nyugtalanította. Keresett egy kényelmes helyet, ahol a sziklának támaszthatta a fejét. A meleg gyógyvíz ellazította az izmait, de fejében változatlanul száguldoztak a gondolatok. Legjobb lenne felállni, visszafutni a házba… ám a teste önállósította magát. Egészen mást kívánt, sőt követelt: összebújni, szeretkezni Luke-kal. Sietett valami közömbös, ártatlan beszédtémát keresni, a férfi azonban megelőzte. – Elvállalod Birdie ügyét? – El. Eskü értékű nyilatkozatot kell tennie, hogy Adrian Parker bántalmazta. Ezzel kieszközlöm a bírói végzést. A férje nem mehet a közelükbe. Sor kerül a meghallgatásra is, de ettől függetlenül indítványozni fogom a házasság felbontását. Birdie pedig kérelmezi Jackie Ann szülői felügyeletének jogát. – Amibe Ad nem egyezik bele. – Az engem a legkevésbé sem érdekel. Birdie a szüleinél lakik? – Nem, biztonságos helyen. Egy barátnőjénél, aki értük ment a klinikára. Felajánlottam, jöjjön hozzánk a babával, de attól fél, legelőször nálunk keresi a férje. A barátnőről viszont Parkernak fogalma sincs. – Annyira sajnálom azt a kis gyermekasszonyt! Iszonyú, ha valaki a családjánál sem talál megértésre. – Valóban… – bólintott a férfi. – Ami az én apámat illeti, nem vagyunk mindig egy véleményen, de tudom, hogy jót akar nekem. Bármiben segítene. – Most is a hadseregnél van? – A Remingtonok emberöltők óta halálukig katonáskodnak, vagy addig, amíg ki nem öregszenek. Nekem kellett volna a hatodik Remington tábornoknak lennem. – Ahá! Értem már, miért szeretsz mindenkinek parancsolgatni, tábornok úr – ugratta J. J. – Nem parancsolgatok én senkinek az égvilágon. Azért képzeled csak, mert ki nem állhatod, ha egy férfi ad neked tanácsot. – Nagyon tévedsz! Jól kiismerem magam a teremtés koronái és a tanácsaik között. Ne felejtsd el, négy fivérem van! Ha nem szállok velük szembe naponta, a rabszolganőjükké tettek volna. Szerencsére anyánk kezdettől fogva ragaszkodott az egyenjogúságomhoz. Azt akarta, álljam meg a helyemet minden helyzetben. Luke közelebb ült J. J.-hez, s eközben véletlenül vizet fröcskölt az asszony arcára. Gyengéden letörölte a cseppeket, amitől felesége képe még vizesebb lett. – És elérte a mamád, amit akart? – tudakolta. – Sőt! Ma már úgy véli, túllőtt a célon. Túlságosan önállónak tart. – Igaza is van. – Luke az asszony füle mögé simította a hajat. – Jellemző! Ti, férfiak nem szeretitek az önálló nőket. Féltek tőlük. – Biztosan jó ügyvéd vagy. Az eszed úgy jár, mint a motolla… – nevetett Luke. J. J. azt hitte, bókot kapott, de a folytatás elrontotta az örömét. – …akár a szád. Válaszképpen sértődött hallgatás következett. Az átnedvesedett póló érzékien izgatta J. J. bőrét. És még azt mondják, a hőforrás vize megnyugtató! – gondolta. – Jólesik a víz, O’Brien?
– Persze! – füllentette az asszony. – Nem látszik rajtad. – A férfi még közelebb csúszott J. J.-hez. – Megmasszírozom a lábadat. – Mielőtt az asszony tiltakozhatott volna, elkapta, és az ölébe vonta mindkét lábát, majd gyúrogatni kezdte a combját. – Lazíts! Merev vagy, mint egy faszent. Kötélből vannak az idegei, – gondolta J. J. Hogy ernyedhetnék el, amikor éppen ő az, aki szenvedélyre lobbant? Az egész testét átjáró forróságnak semmi köze nem volt a harmincnyolc fokos vízhez. – Nem… nem valami jó ötlet, Luke – dadogta. – Azt mondod? Akkor kérj meg, hogy hagyjam abba, szépséges ügyvédem! – Nem megy… – suttogta J. J. – Helyes, O’Brien! Nagyon helyes! – szólt elégedetten a férfi. Ekkor már a póló alatt járt a keze, majd ölébe ültette az asszonyt. – Ugyanis ha akarnám, sem tudnám abbahagyni. J. J. bugyija, melltartója lassan süllyedt a medence fenekére. Később, jóval később az asszony kábultan körözött lábával a vízben. – Mégiscsak meztelenül fürdünk. Sejtettem én előre… – A selymes víz lágyan becézte testét. – Én csak az izomlázadat akartam gyógyítgatni. – Luke gyengéden simogatta J. J. csípőjét. – Sikerült megfeledkeznem róla. Mondd, Luke, miért csak most hoztál a hőforráshoz? Ugye tudtad előre, mi lesz a vége? De miért csak ma este…? – Ezt épp te kérded? Aki letámadott délután a réten? Beláthatod, sokkal kellemesebb itt ölelkezni, mint a jeges földön. – Szóval én vagyok az oka. – J. J. vizet csurgatott a férfi vállára. – Megbántad…? – Nem… Talán… Ó, nem is tudom! – Az asszony a Luke mellén lepergő cseppek útját figyelte. – Mi történik velem, valahányszor hozzám érsz? Soha nem hittem volna, hogy valaha az életben meztelenül fürdők veled. – J. J. a medence túloldalára siklott, és összeszedte a fenékről a levetett ruhadarabjaikat. – Ez nem illik hozzám. – Ugye nem így viselkednek a jól nevelt ügyvédhölgyek? – A férfi huncutul mosolygott. Szemlátomást jól mulatott. J. J. nem akarta folytatni a témát. – Nem lenne éppen egészséges vizes holmiban hazamenni. – Ezért hoztam műanyag zacskót. Abba tesszük a nedves holmit. Vedd fel a nadrágot meg a pulóvert! Tessék, törölközz meg… – Azzal Luke az asszony kezébe nyomott egy fürdőlepedőt. J. J. felöltözött. Mielőtt fejébe húzta a sapkát, Luke jól megdörzsölte a törülközővel vizes haját. – Vigyáznom kellett volna, hogy száraz maradjon. Dugd a sapka alá! Átgázoltak a gőzfelhőn. Luke felsegítette az asszonyt a lóra, majd ő is felpattant. Ezúttal J. J. ölelte hátulról a férfi derekát. Ábrándosan simult hozzá, csodálta a fényesen ragyogó csillagokat. Egyszer csak Luke megállította Zsoldost. A távolból két szarvas bámulta őket. Amint újra elindította a lovat, az állatok nekiiramodtak, kecsesen tovaszökelltek. Több eszük van, mint nekem, – vélekedett J. J. Elfutnak a veszély elől… én meg magamnak keresem a bajt. Sötét hófellegek gyülekeztek az égen, amikor J. J. kilépett a bíróság épületéből. Ideges volt. Nagyon sokáig tartott Birdie kérelmének előterjesztése. Luke bizonyára már türelmetlenül várja a falatozóban. Valószínűleg megette már a második szelet banános tortát is. Susan mindig félretesz neki belőle. J. J.-nek honvágya támadt. Denverben szükség van rá, ott megbecsülik. Itt csupán megtűrik. Luke is olyan furcsa… Mintha megbánta volna a két nappal ezelőtti ölelkezésüket a medencében. Azóta még futólag sem csókolta meg. Már ahhoz sem ragaszkodik, hogy J. J. mindenhova elkísérje. Étkezések idején bukkan csak fel, utána meg már megy is a dolgára. Mire véljem a változást? Úgy látszik, elege van belőlem, – tépelődött az asszony. Fázósan húzta össze magán a kabátját. Nem nagy kedve volt újra találkozni Susannel, de Luke olyan kihívóan nézett rá, amikor közölte, hogy a falatozóban várja meg… J. J. pedig nem szokott kitérni a kihívások elől. Mindig volt mersze szembenézni a valósággal. Akkor is, ha az kellemetlen. Vagy mégsem? Bizony, sokáig magának sem vallotta be az igazat. Különben már régen el kellett volna ismernie, hogy teljes szívéből szereti a férjét. Pedig egyáltalában nem illenek össze.
Lám, most is rá gondol. Mert Luke Remington nem akárki. Olyan ember, aki a gyengébbek pártját fogja, aki minden válságos helyzetben higgadt marad, aki nem fél a veszélytől sem, ha mások segítségére kell sietni. Hűségesen ragaszkodott a nagybátyjához… S mindennek tetejébe hihetetlenül izgalmas, vonzó férfi! Vegyük inkább a rossz tulajdonságait, – határozta el. Makacs, mindenáron keresztülviszi az akaratát. Azonkívül… olyan asszonyt kíván, aki lemond önmagáról, aki őhozzá alkalmazkodik. Hát ez az… Ő, J. J. képtelen erre. Megszállottan dolgozott az önmegvalósításáért, és egy mégoly vonzó férfiért sem hajlandó feladni a hivatását. Miért, talán Luke feladna értem bármit is? Eszében sincs! Nem, jobb lesz nekem Burtonnel, – gondolta az asszony. Ő elfogadja az önállóságomat. – Nocsak, kit látnak szemeim? Kutya legyek, ha ez nem Mrs. Remington, a finom ügyvédnő, aki mindenbe beleüti az orrát! Persze abba is, ami nem rá tartozik. Gondolataiba mélyedten J. J. rá sem nézett a szembejövőkre. Nagy hiba volt! Ad Parker – most is ittasan – elállta az útját. Az asszony mégis azt remélte, sikerül aránylag simán megúsznia a találkozást. – Jó napot, Mr. Parker! – Udvariasan bólintott, és megpróbált továbbmenni. De hiába! – Hol a feleségem és a gyerekem? – Jelenlegi tartózkodási helyüket nem áll módomban közölni önnel. – Maga tudja, hol vannak! Hol rejtegeti a családomat? J. J. szilárd maradt. – Adok magának egy jó tanácsot, Mr. Parker. Fogadjon ügyvédet! – Teszek a tanácsára! Birdie-t akarom, meg kölykömet! Az asszonynak majd felfordult a gyomra a részeg, ápolatlan alak bűzétől, látványától. – Elnézést, dolgom van – próbált újra elindulni. Ad azonban durván karon ragadta. – Kérdeztem valamit. Hol a feleségem? – Engedjen el, Mr. Parker! – válaszolta J. J. a lehető legnyugodtabban. – Csak magának árt ezzel a viselkedéssel. A fickó arca még jobban eltorzult. Taszigálni kezdte az ügyvédnőt. – Válaszoljon, vagy olyat kap, hogy attól koldul! – kiáltotta. – Fűnek-fának azt meséli, ártalmatlanná tett egy szarvasaganccsal! Az egész város rajtam röhög! Ezt nem ússza meg szárazon! J. .J. lába remegett, de nyugalmat parancsolt magára. – Azt az esetet csak önmagának köszönheti, Mr. Parker. – Tartsa a száját, és figyeljen! Hiába Luke Remington felesége! A föld alól is előkerítem Birdie-t, és olyan leckét kap tőlem, hogy élete végéig megemlegeti! Utána meg maga kerül sorra! – A részeg alak megcsavarta az asszony karját. – Móresre tanítom, maga dölyfös lotyó! – Megbánja még a fenyegetőzést! – Parker! – kiáltotta ekkor Ev Bailey az utca túloldaláról. – Azonnal engedje el Mrs. Remingtont! Nem gyűlt még meg eléggé a baja a törvénnyel? Ad Parker alig állt a lábán, de fűtötte az alkohol. – Tűnjön el, seriff! Mi csak barátságosan csevegünk. –Megint csavart egyet J. J. karján. – Ugye, Mrs. Remington? – Már mindent megbeszéltünk – felelte az asszony. Időközben bámészkodók szállingóztak köréjük. Most aztán biztosan nem enged el, – gondolta J. J. Megmutatja a közönségnek, mi a sorsa annak, aki nevetségessé meri őt tenni. Parker ekkor pisztolyt húzott elő. Ev egyre közelebb jött. – Fegyver nélkül is érthető, amit mond, Mr. Parker – emelte meg J. J. kicsit a hangját. Ev felfogta a figyelmeztetést, és megállt. Ad fölemelte a revolvert. – Minden gyáva alak fegyvert hord magánál, O’Brien! – csattant föl ekkor Luke hangja. – Majd megmutatom, ki itt a gyáva alak, Remington! – Parker a járdára lökte az asszonyt. J. J. kiáltani akart Luke-nak, hogy keressen fedezéket, de nem jött ki hang a torkán. Remington elvonta Ad figyelmét, s így most ő került veszélybe. A járdán fekvő asszony rémülten figyelte a fejleményeket. Szerencsére Parker reflexei lassan működtek. A következő pillanatban a fegyver csörömpölve hullott a járdára, és Ad fájdalomtól eltorzult arccal, csuklóját szorongatva fetrengett a földön.
Ev elővette a bilincset. Ekkor már egy rendőrautó fékezett csikorgó kerekekkel mellettük. Az egyik rendőr kiugrott belőle, segített Evnek megbilincselni Parkert, és betuszkolta Adet a kocsiba. Luke felsegítette a halálra vált asszonyt. – Jól vagy? – kérdezte elfúlva. J. J. igent intett. Majdnem a férje nyakába borult, de előbb be kellett számolnia a hatóságnak az esetről. – Igazad volt, nem biztosította ki a pisztolyt – bólintott elismerően Luke felé Ev. – Te meg ugyanolyan gyors vagy, mint régen. – Gyors? Nekem úgy rémlett, mintha lassított filmen mozognék. – Luke az asszonyra nézett. – Miért dörzsölgeted a csuklódat? – Ráestem, de nem törött el. – Irány a kórház! – húzta a kocsija felé Remington J. J.-t. – Minek? Kutya bajom. – Azt akarom, vizsgálják meg a kezedet. – Luke megállította az autót a kórház parkolójában. – Nem hallottad, mit mondtam? Semmi bajom. – Nincs vita! Különben megfeledkezem a jó modoromról. – Jó, ha ragaszkodsz hozzá. De miért vagy ennyire dühös? – Mert szóba álltál Parkerral. Tudtad jól, milyen kiszámíthatatlan és erőszakos. Ha egy fokkal józanabb, kibiztosítja a fegyvert, és vérfürdőt rendez. Most nehogy azt mondd, magad is elbántál volna vele! – Nem szólok egy árva szót sem. – Az asszony gyorsan kiszállt. – Tisztában vagyok azzal, milyen ütődöttnek tartasz. Olyannak, aki még egy iszákos őrültet is udvariasan teázni hív! Miután rögzítették kificamodott csuklóját, J. J. a kocsihoz sietett. Luke elállta az útját. – Visszamenjünk Susanhez? Kérsz gyümölcstortát? – Nem. – Ne haragudj, O’Brien! Kiborultam… – Luke magához ölelte az asszonyt. A falatozóban ültünk Evvel, és berohant Jeff. Tőle tudtuk meg, hogy elkapott Parker. – A férfi remegő hangon tette hozzá: – Soha életemben nem ijedtem meg ennyire! J. J. hozzásimult. – Mit gondolsz, én mit éreztem? Csak akkor tudtam, hogy meg vagyok mentve, amikor meghallottam a hangodat. Igen ám, de akkor meg téged féltettelek! Lelőhetett volna az az őrült. – Az asszony könnyeivel küszködve, egész testében elgyengülve kapaszkodott Luke-ba. Lassanként megnyugodtak. J. J. felnézett a férfira. – Mire célzott Ev, amikor azt mondta: olyan gyors vagy, mint régen? – Egy különleges egységnél szolgáltam. – Remington kinyitotta a kocsi ajtaját, besegítette az asszonyt. Az megvárta, amíg a férfi a kormányhoz ül. – Igazán? Mikor? – tudakolta. – Évszázadokkal ezelőtt. Ennyit öregedtem az előbb. – J. J. kérdő tekintetére a férfi folytatta: – Az iskola után beléptem a seregbe. A különleges kommandóhoz vezényeltek. Ragyogó katonai karriert futok be, ha nincs a ranch. Így csak annyi ideig katonáskodtam, amíg be nem bizonyítottam apámnak a rátermettségemet. Aztán leszereltem, hogy egészen a ranchnak szentelhessem magam. Zane kívánságára diplomát szereztem agrártudományból. A nagybátyám szerint csak így ismerhettem meg a legújabb módszereket. Igaza volt… Soha nem bántam meg… Hogy van a csuklód? – Sokkal jobban, mint Parkeré. – Össze kellett volna valamennyi csontját törnöm! Az asszony lopva figyelte a férfit. Ijesztő, – gondolta, mennyire örülök Luke felindultságának! Se lát, se hall, ha a feleségét bántják. J. J. összeszedte a házban fellelhető összes gyertyát, a nappaliba vitte, és meggyújtotta. A kandallóban hangulatosan pattogott a tűz. Odakint megint szállingózni kezdett a hó. Luke frissen borotválva, lezuhanyozva ült az ünnepélyesen megterített asztalhoz. J. J. feltálalta a sültet. Vacsora közben újra részletesen megbeszélték a történteket, majd a férfi megkérdezte: – Mikor válunk, O’Brien? És… hova mentek nászútra? Hawaiit ajánlom. A szüleim is ott töltötték a mézesheteiket, aztán kilenc hónap múlva megszülettem. Nem lenne szép, ha az Alexander gyerek is ott foganna?
J. J. étvágytalanul tologatta tányérján az ételt. – Nem szeretnék gyereket. Egész erőmet a karrieremnek akarom szentelni. – Vagy úgy! – felelte megvetően Luke. – Örülök, hogy elválunk. Én ugyanis szeretnék gyerekeket. Az asszony másra terelte a szót. – Kérsz almás pitét? – Nem, köszönöm. Befejeztem… – Ezzel a férfi felállt. Elege van a vacsorából meg belőlem is, – gondolta szomorúan az asszony. – Hiába… Nem szeret. Felállt, eloltotta a gyertyákat. – Felhívom Burtont. Remélem, értem tud jönni holnap. Burton magával hozta Carrie-t. Korán reggel indultak Denverből, hogy ne késő éjszaka érjenek haza J. J.-vel. – Ebédelhetnénk a Winter Parkban – indítványozta Alexander. – Elég későn érünk oda, úgyhogy vegyünk útközben valahol töltött fánkot. Minthogy J. J. tudta, milyen édesszájú Burton, szóba hozta Susan Curtis híres gyümölcstortáját. Susant egyedül találták. A pult mögött ült és olvasott. Az ajtónyílásra felnézett, s gépiesen kávét töltött. – Hol van Luke? – kérdezte. – Dolgozik. Hadd mutassam be a barátaimat, Carrie és Burton Alexandert! Ő Susan Curtis – fordult J. J. a férfihoz és a kislányhoz. – Ajánlom az almatortáját. A férfi szeme megakadt a táblán. – Inkább banánosat kérek. Meg koffeinmentes kávét. – Sajnálom, már csak két szelet banántortám van. Az egyik O’Briené és a másik is foglalt. – Ezzel Susan J. J. elé tette a tányért. – Szép volt magától, hogy gondját viselte Birdie-nek. Nem mindenki tette volna meg a maga helyében. J. J. szótlanul vonta meg a vállát. – Egyébként – folytatta Susan – a jövő hónapban kiürítik a biztosítási társaság irodáját. Az öreg Ted Arizonába költözik. Ha akarja, szólok neki, hogy megnézné a helyiségeket. Bizonyára jobbhoz van szokva, de egy egyszerű ügyvédi iroda céljára megfelel. J. J. belekortyolt a kávéba. Vesztére. A forró ital összeégette a nyelvét, a szájpadlását. – Hideg vizet… – nyögte. Míg a vizet iszogatta, Susan kiszolgálta Burtont és Carrie-t. – Tessék, Búrt! Ugye Burtnek szólítják? – Inkább Burtonnek. Susan felvonta a szemöldökét. – No persze! Igazi nagyvárosi fiú! – Helyesbítek: nagyvárosi férfi. – Fennhordjuk az orrunkat? – Susan a pultra könyökölve nézett a férfi szemébe. – Fogadni mernék, felveti a pénz. – Akár magát is megvehetném. J. J.-nek majdnem cigányútra ment a víz. Zavartan figyelte a kétértelmű párbeszédet, a sokatmondó pillantásokat. Susan és Burton között szinte szikrázott a levegő! A szőke asszony – anélkül hogy levette volna a szemét Alexanderről újratöltötte J. J. üres vizespoharát. – Nős ember? – Két éve halt meg a feleségem, rákban. Susan vigasztalóan simogatta meg a férfi kezét. – Igazán nagyon sajnálom… Fogadja őszinte részvétemet! Innál még egy pohár tejet? – fordult Carriehez. Jó ideje úton voltak már, amikor Burton szóba hozta Susant. – Kedves asszony. Szeretnék többet tudni róla. – Öt éve halálra gázolta egy részeg alak a férjét és két kisfiát. Később North Parkban telepedett le. – Úgy beszélt, mint aki feltételezi, hogy Remingtonnál maradsz – jegyezte meg Burton. – Tévedni emberi dolog.
10. FEJEZET Egy hét múlva J. J.-nek csomagot hozott a postás. Sok minden történt vele, amióta visszatért Denverbe. Felmondta állását az ügyvédi irodában, mert úgy határozott, önálló lesz, és a Birdie esetéhez hasonló ügyekkel fog foglalkozni. Burtonnel kíméletesen közölte, hogy nem mehet hozzá feleségül. A férfi nagyon megértőnek bizonyult, és J. J. időközben azt is megtudta, miért. Susan meg Alexander első látásra egymásba habarodott, és a lehető leghamarabb össze akartak házasodni. J. J. őszintén, szívből kívánt nekik sok boldogságot. Kíváncsian tépte fel a csomag barna papírját, és meglepődve látta, mi van benne: az a kép, amelyet megcsodált a galériában. Ez lenne Burton búcsúajándéka? Megfordította a falapot, s felfedezett egy kis fehér borítékot. A levélben csak ennyi állt: O’Briennek Luke Remingtontól. Különös… Miért küld Luke ilyen drága ajándékot közvetlenül a válásuk előtt? Személyesen kérdezem meg, – határozta el. Hóna alá vette a festményt, és a kocsijához sietett. Az utazás alatt egyetlen kérdés foglalkoztatta: mit akar üzenni Luke a képpel? Megint az orra alá dörgöli, milyennek kellene lennie az ő asszonyának? Olyannak, aki bárhová követi az urát? Rám ne számítson! – gondolta haragosan. Mérgében majdnem elvétette az útelágazást. A pajta előtt középkorú asszonyt látott szénabálákat rakni a szánra. Ethel tehát visszajött… Valaki éppen beindította a traktort. Minthogy szemébe sütött a nap, J. J. nem láthatta, ki vezeti. Bizonyára Jeff vagy Dale. Fogta a festményt, és kiszállt a kocsiból. Úgy vélte, Luke az istállóban lehet. Arrafelé indult, s közben felpillantott a házra. Remington hálószobájának ablakában mozgást észlelt. Sietett hát a házba, fel a lépcsőn, ám az emeletre érve kővé dermedt. A fürdőszobából magas, karcsú szépség lépett ki. Hullámos, sötét haja a vállára omlott – és nem volt rajta más, mint egy fürdőlepedő. – Ki maga? – förmedt rá J. J. Számított rá, hogy Luke párjára talál, de ilyen hamar? Mégiscsak felháborító! A nő felvonta szemöldökét. – És maga ki, ha szabad érdeklődnöm? – Luke felesége vagyok. – Igazán? Egészen másnak képzeltem – szólt az idegen nő mély, rekedtes hangon. J. J. hátat fordított neki, gyors léptekkel bement Luke hálószobájába, s ott az ágy fejéhez támasztotta a festményt. A másik nő követte, majd otthonosan leült az ágyra, és érdeklődve szemügyre vette az akvarellt. – Hát ez meg miféle kép? – Visszahoztam. – Miért? Luke-é? – Tőle kérdezze. Én a maga helyében ezt tenném, mielőtt itt ágyba bújnék! – Maga azonban nincs az én helyemben. J. J. szeme vészjóslóan villant meg. – Ez az, amit Luke sajnál minden alkalommal, ahányszor lefekszik magával! A hölgyike egy pillanatig megdöbbenve nézett J. J.-re, aztán jóízűen, hangosan kacagni kezdett. Látva a feleség dühös tekintetét, már a hasát fogta nevettében. J. J. közel állt a síráshoz. Lerohant a lépcsőn. El innen! – O’Brien! – kiáltotta Luke az istállóból. Az asszony rá sem hederített. Elszaladt a traktor mellett, elérte az autóját. Az ajtó nem akart nyílni, hiába ráncigálta. Persze, hiszen szórakozottan bezárta, ahogy Denverben szokta! Kotorászni kezdett a táskájában, kereste a kulcsot, míg végre előhalászta. Megkönnyebbülve ült a kormányhoz. A visszapillantó tükörben Luke-ot látta a kocsi felé szaladni. Ugyan mit akarhat? Semmi kedve beszélni vele, miután egy másik nőt talált a hálószobájában! Hajtott, amilyen gyorsan csak a lefagyott út engedte, de nem jutott tovább a kapunál. Ott keresztben állt a traktor. Vezetőjét még sosem látta. J. J. vadul integetett, tegye szabaddá a kijáratot, de az idős férfi csak a fejét rázta. Óvatosan, szinte gyengéden tolta a kis autót a traktorral egy hóbuckára. J. J. kis kocsija se előre, se hátra, se jobbra, se balra… Az asszony dühösen ugrott ki belőle. – Mit művel, maga vén csibész? Azonnal segítse le a kocsimat a hótorlaszról! – Csak semmi izgalom, ifjú hölgy! Vénnek vén vagyok, de nem csirkefogás a mesterségem. Tábornok lennék.
– Bánom is én! Tőlem lehet a perzsa sah is! Segítsen már! Indulni akarok! Időközben odaérkezett Luke. A ház felől átható fütty hallatszott. A fürdőlepedőbe burkolt szépség kihajolt a gazda hálószobájának ablakán. – Nehogy elengedjétek! – kiáltotta. – Aki szembeszáll egy igazi tábornokkal, annak van vér a… – Szavait elfújta a téli szél. – Sara Anne Remington? – kiabált vissza a traktorvezető. – Öltözz fel! Semmi szükséged tüdőgyulladásra! A nő grimaszolt egyet, és becsukta az ablakot. – Nos, ifjú hölgy… Nem tudom, ki maga, de a fiacskám azt akarta, tartsam vissza. – Ne avatkozzon a dolgomba! – J. J. időközben rájött, hogy Luke apjával beszél. – Mit mondott? – tartotta kezét füléhez a tábornok. – Azt, hogy hallgasson! Luke már nem fiúcska, hanem a legderekabb, legbátrabb férfi a világon. Ő… – J. J. nem folytathatta. A fiatalabb Remington befogta a száját. – Örülj, hogy nincs agancs O’Briennél – szólt Luke az apjához. – Az kezében a szarvasagancs életveszélyes fegyver! Az asszony lefejtette arcáról a férfi kezét. – Soha többé nem akarom hallani a szarvasagancs szót! – lázadozott. Luke figyelmesen szemügyre vette feleségét. – Mi ez az egész…? – Visszahoztam a képet. – Miért? – Tudod te azt jól. – J. J. megfordult, és elindult az országút felé. Valaki majdcsak elviszi Denverig! – Megállj, O’Brien! – Luke megmarkolta az asszony karját. Az kapálózott, mire a férfi egyszerűen felkapta, és elindult vele a házhoz. – Azonnal tegyél le, vagy… – Vagy mi lesz? – Remington, aki nem nézett a lába elé, ekkor rálépett egy befagyott pocsolyára, megcsúszott, és elesett. J. J. félig rajta feküdt, félig egy… lócitromon. – Nem, nem és nem! – kiabálta, és öklével verte Luke-ot, ahol érte. A férfi felugrott. – Valahogy ismerős nekem a helyzet – vigyorgott szemtelenül. Az asszony is feltápászkodott. – Amióta téged ismerlek, a legszokatlanabb dolgokba keveredem! – dühöngött. – Idegbajos részegek meg vadállatok támadnak rám, botcsinálta bábának kell lennem, hótorlaszon kötök ki! Így jár, aki nem tanul a saját kárán! – Kérjek bocsánatot? Akarod? – Azt akarom, tűnj el az életemből! Előbb azonban lezuhanyozom és átöltözöm. Remélem, találok valami felvehető holmit. És figyelmeztetlek: meg kell térítened a kabátom meg a nadrágom árát! – Ezzel J. J. sarkon fordult, és a ház felé igyekezett. – Érthető az idegességed, O’Brien. Zuhanyozz, aztán leülünk és nyugodtan elbeszélgetünk. A csillapító hang végleg felingerelte az asszonyt. Luke-hoz fordult, és teljes erejéből fellökte. A férfi elképedt arckifejezése, amint fenekére esve ő is a végzetes lócitromba ült, valamennyire kárpótolta elszenvedett sérelmeiért. Felsietett a fürdőszobába, becsapta, és elreteszelte az ajtót. Levetkőzött, bűzlő holmiját hatásos mozdulattal kihajította az ablakon, majd kiadósan lezuhanyozott. El sem zárta a csapot, amíg az összes meleg vizet el nem használta. Magára tekert egy nagy törülközőt, s Luke szobájába ment, hogy fölvegyen valamit. Hites ura, Mr. Luke Remington anyaszült meztelenül és szemlátomást frissen fürödve feküdt az ágyon. J. J. igyekezett ügyet sem vetni a gyomrában támadt szokásos kis húzó fájdalomról. Kapkodva keresgélt a szekrényben, míg nem talált egy szabadidőruhát. – Tűnj el, öltözöm! – parancsolt a férfira. – Nem megyek sehová! J. J. tudta, hiábavaló lenne minden kérés. Felkapta Luke cowboykalapját, ráborította férje arcára, s gyorsan felöltözött. A férfi félretolta a kalapot. Elgondolkozva nézegette a visszahozott festményt.
– Azt hittem, megörülsz neki… – Értem én! Azt szeretnéd, ha olyan lennék, mint ez az asszony a képen. A pionír társa, akié a háztartás minden gondja, aki neveli a gyerekeket, aki melegíti az ura ágyát… – Ez jut eszedbe a képről? – csodálkozott Luke. – Mindegy, mi jut nekem eszembe. Te olyan asszonyt látsz, aki csupán a férjéért él. Azért küldted nekem a festményt, hogy megüzend, milyen feleségre vágyódsz: olyanra, aki engedelmes, megértő, alázatos. Luke felállt, és az ajtóhoz ment. – A szüleim több mint harminc évig éltek együtt, boldogan. Ilyen kapcsolatra gondoltam én is. Sajnos veled mindent elrontottam. – Mindkettőnk hibája… mert merőben különböző az elképzelésünk a házasságról. Mi ketten nem illünk össze. A vak is láthatja! A férfi elindult J. J. felé. – Ezt meg kell vitatnunk. – Minek? Anélkül is tudunk mindent. – J. J. az ajtóhoz sietett, megpróbálta kinyitni. – Bezártam, és eltettem a kulcsot. Innen csak akkor mész ki, ha előbb szépen elbeszélgetünk! Az asszony elcsigázottan támasztotta homlokát az ajtónak. – Nincs miről beszélgetnünk. Kérlek, engedj ki, Luke! – J. J. legszívesebben a férje nyakába borult volna. Titokban azt remélte, hogy valahogy mégis minden jóra fordul, ám a józan esze menekülést tanácsolt. Minél hamarabb, mielőtt Luke rábeszéli, hogy úgy éljen vele, ahogy ő, a teremtés koronája képzeli. Remington mintha meg sem hallotta volna a szavait… – Első látásra beléd szerettem. Végtelenül izgalmas voltál, ugyanakkor melegszívű, megértő, de ha kell, hűvös és higgadt. Pontosan ilyen feleséget kívántam. – Belém szerettél? – nézett a férfira hitetlenkedve J. J. – Tudom, mit gondolsz. Bolond ötlet volt, de okvetlenül feleségül akartalak venni. Egészen biztos voltam benne, hogy nem veszed majd rossz néven, ha például – egyedül töltöd a hétvégét, mert az istállóban kell segédkeznem egy nehéz ellesnél. Meg… az sem zavarna, ha a gyerekeink játszadozás közben összekoszolják magukat, fontos, hogy boldogok legyenek. – Erről soha nem beszéltél. Luke bűntudatosan mosolygott. – Elhitted volna, ha azt mondom: első látásra szerelmes lettem beléd? Hisz magam is alig hittem el. Aztán, amikor kiadtad az utamat, bebeszéltem magamnak, hogy csupán megkívántalak, és ezért ruháztalak fel mindazon tulajdonságokkal, amelyeket a páromban keresek. J. J.-ben egy világ omlott össze. Pedig már abban reménykedett, jóra fordul minden. – Bennem pedig nincsenek meg azok a bizonyos tulajdonságok. Ugye most már tudod? – Csak azt tudom, hogy bolond vagyok. – Luke a tükörképét nézegette. – Tudod-e, kit látok itt, a tükörben? Ad Parkert. – Tessék…? – Ő is uralkodni akar Birdie-n, mert attól fél, másképp elveszíti. Akár én. Azt akartam, függj tőlem. De hát… neked nincs rám szükséged. Bocsáss meg! Hát nem érzi, mennyire kell nekem? – töprengett J. J. Ha bízna bennem, ha szeretne, elfogadna olyannak, amilyen vagyok. – Nincs más hátra, el kell búcsúznunk – nyögte ki. – Igen. Ahelyett hogy meghódítottalak volna, Alexander karjába kergettelek. Ami történt, megtörtént. Mostantól kezdve békén hagylak. Legyetek boldogok Burtonnel! Aláírom a válási papírokat. J. J. teljesen összezavarodott. Luke szerette? A kérdés csak az, most is szereti-e. Eddig egy szóval sem mondta… Pedig ha most is szeret, és elfogad olyannak, amilyen vagyok, akkor nála maradok, – gondolta az asszony. Ám a férfi egy szó nem sok, annyit sem szólt. A hallgatás elviselhetetlenné vált. – Hát… akkor megyek. – Előbb nézd meg jobban a képet! – Luke a fésülködőasztal tükrének támasztotta a vízfestményt. – Látod, ez te vagy! – Cseppet sem hasonlít rám ez az asszony.
– Külsőleg nem, de ugyanolyan bátor, mint te. Szembenéz az élet kihívásaival. Nem alázatos – ellenkezőleg. Ugyanúgy megvédené a családját, ha kell, mint te Birdie-t meg engem. – Ilyennek látsz, Luke? – Igen, ilyennek. – A férfi ujja hegyével végigcirógatta J. J. érzéki ajkát. Az asszony újra reménykedni kezdett. – Tulajdonképpen mit kívánsz tőlem, Luke? – Találd ki, te ravaszdi ügyvéd! Igen, – gondolta J. J., ügyvéd vagyok, méghozzá nem is rossz… Erről egy pillanatig szinte meg is feledkezett. Most viszont elhatározta, hogy kamatoztatja ügyvédi tapasztalatait. – A tortakirálynőd hamarosan denveri lakos lesz. – Susan meg én csupán jó barátok vagyunk. Miatta ne aggódj! – Nem aggódom. Jó felesége lesz Burtonnek, és csodálatos anyja Carrie-nek. Luke nem tudott se köpni, se nyelni. – Susan és Alexander? Hogyhogy? Nem te mész hozzá? Az asszony nemet intett. – Miért nem árultad el már előbb? J. J. hátrább lépett. Ne nézzen rá Luke úgy, mint a biztos zsákmányára! – Az semmin sem változtatott volna. – Dehogynem, O’Brien! Most már eszemben sincs aláírni a válási okmányokat. – Ezt nem teheted velem! Én csak olyan ember felesége leszek, aki magamért szeret, az összes hibámmal együtt. Luke az asszony felé nyújtotta a karját, de az kitért előle. – És az én kívánságom? Az nem számít? – A férfi két kezébe fogta J. J. arcát. Az asszony addig-addig hátrált, míg térdhajlata az ágyhoz nem ért. – Nekem nem elég az, hogy kívánsz. – Pedig az sem megvetendő! Te is élvezed, ne tagadd! – Luke most J. J. mellét simogatta. – Nem akarom! – Az asszony elvesztette az egyensúlyát, és háttal az ágyra esett. Luke föléje hajolt, kisimította haját az arcából. – Miért nem? – becézgette tovább J. J.-t. – Mert nem szeretsz. – Ezt meg honnan veszed, ügyvédnők legszebbike? Akarod hallani az igazságot? Semmi sem változott. Mindent szeretek rajtad, ugyanúgy, mint egy évvel ezelőtt, és mint tíz, húsz, harminc év múlva. De mit ér a szerelmem, ha nem viszonzod? – Azt hiszed, nem viszonzom? Elment az eszed? Annyira szeretlek, hogy… képzeld! Játszom a gondolattal, hogy önálló irodát nyitok North Parkban. – Akkor éppen jókor vettem meg azt az irodaházat… – Csak nem a biztosító helyiségeit? – De… Susan beszélt rá. – Ó, Luke! Annyira szeretlek! Látod? Minden jó, ha jó a vége. – Igen, drágám, de egy dolgot meg kell ígérned. Ugye a lányainknak is ilyen csodálatos anyajegy lesz a pofikájukon? – A lányokra igent mondok, az anyajegyre nemet. Luke segített J. J.-nek levenni a szabadidőruhát. Forrón ölelték, csókolták egymást, aztán később, jóval később a legnagyobb egyetértésben tervezgették, mikor, s hogyan költözzék J. J. Denverből North Parkba.
