MetaGalaktika 9.
01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29
Fredric Brown: Henry Kuttner: A. E. Van Vogt: Jack Finney: Fredric Brown: A. E. Van Vogt: H. Beam Piper: Robert Bloch: Ross Rocklynne: Avram Davidson: A. E. Van Vogt: Philip K. Dick: Hal Clement: Chan Davis: Damon Knight: William Tenn: Gordon R. Dickson: A. E. Van Vogt: Leigh Brackett: C. L. Moore: Lewis Padgett: Frederik Pohl: Frederik Pohl: Lewis Padgett: Theodore Strungeon: P. Schuyler Miller: Wilmar H. Shiras: David Rome: Edmond Hamilton:
És akkor kopogtak Amire szükségük van Az elhatározás A másik feleség Tébolyult hely a Placet (1946) A Nagy Bíró Skizofrén történelem Richard Clayton különös repülése Az id csontvázat érlel z sem ég itt már Az utánzók Az ingázó A bizonyíték Levél Ellennek A kezel A Pszt!-hadm velet Az antenna Messzi Centaurus Az Örökre Elmentek Tava Út az id be A Tvonki A népszámlálók Az éjszaka gyermekei Isten áldja, professzor úr! Villám és rózsák A barlang Én csak egy kisfiú vagyok Csillagember a 7-esben A számkivetett
Fredric Brown - És akkor kopogtak A legviccesebb horrorsztori mindössze két mondatból áll: "Az utolsó ember a Földön a szobájában ült. És akkor kopogtak az ajtón… " Két mondat és a végén három pont. Természetesen nem a két mondat a horror, hanem a három pont, melyek azt a kérdést sugallják: vajon mi kopogott az ajtón? Az ismeretlent l való félelmében az emberi agy valami homályos, félelmetes dolgot sejt. Pedig ez egyáltalán nem is olyan félelmetes. Az utolsó ember a földön - vagy akár a világmindenségben - ült a szobában. Elég különös szoba volt. Épp az el bb t nt fel neki, és már rájött, hogy miért olyan különös. A megoldás nem rémisztette meg, csak bosszantotta. Walter Phelan - aki az antropológia professzora volt a Nathan Egyetemen, egészen két nappal ezel ttig, amikor is a Nathan Egyetem megsz nt létezni - nem az az ember, aki könnyen megyémül. Nem mintha h s lett volna. Kis termet volt és szelíd természet . Semmi különös nem volt rajta, és ezt tudta is. De most nem a külsejével volt elfoglalva. Ami azt illeti, egyáltalán semmivel sem volt elfoglalva. Egyszer en tudomásul vette, hogy két nappal ezel tt, egy óra leforgása alatt kipusztult az emberi faj, csak és valahol egy asszony, egyetlenegy asszony, maradt életben. Ez a tény a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte Walter Phelant. Valószín leg sose fogja látni a n t, és ezt nem is nagyon bánta. Walter életében egyáltalán nem játszottak szerepet a n k, mióta Martha másfél évvel ezel tt meghalt. Nem mintha Martha nem lett volna jó feleség - bár a kardos menyecskék közül való volt. Igen, Walter nagyon szerette Marthát, a maga csendes módján. Most negyvenéves. Amikor Martha meghalt, csak 38 volt - de azóta valahogy eszébe sem jutottak a n k. Azel tt a könyvek jelentették számára az életet, a könyvek, amiket olvasott és amiket írt. Az írásnak most már nem volt értelme, így élete hátralév részét olvasással akarta eltölteni. Igaz, örült volna a társaságnak, de egész jól megvolt nélküle. Lehet, hogy egy id után eljut odáig, hogy
élvezni tudja egy Zan társaságát is, de ezt kicsit nehezen tudta elképzelni. A gondolkodásmódjuk annyira idegen az övét l, hogy nem találtak volna közös témát, bár intelligensek voltak a maguk módján. A hangyák is intelligensek a maguk módján, de eddig még egyetlen ember sem próbált kapcsolatot teremteni velük. Úgy gondolt a Zanokra, mint valamiféle szuperhangyákra, bár egyáltalán nem hasonlítottak rájuk. Az volt a gyanúja, hogy a Zanok úgy tekintik az emberi fajt, mint régen az emberek a közönséges hangyákat. Legalábbis ugyanazt tették a Földdel, mint az emberek a hangyabolyokkal csak sokkal hatásosabban. Viszont rengeteg könyvet adtak neki. Nagyon megért k voltak, mikor elmondta, mire lenne szüksége; akkor mondta ezt, amikor közölték vele, hogy hátralev éveit ebben a szobában, egyedül kell eltöltenie. Élete hátralev éveiben, vagy ahogy a Zanok kifejezték magukat, ö-rök-re. A nagyszer elmék - és a Zanok nyilvánvalóan ilyenek voltak - hóbortosak. Néhány óra alatt elsajátították a földi nyelvet, viszont ragaszkodtak a szótagoláshoz. De eltértünk a tárgytól. Kopogtak az ajtón… Most már mindent tudnak, kivéve a mondat befejezését, amit a három pont jelképez, most ezt is elmondom, és meglátják, nem is olyan félelmetes. Walter Phelan ezt mondta: - Tessék - és kinyílt az ajtó. Természetesen csak egy Zan volt. Pontosan olyan, mint a többi; lehet, hogy van valami, amir l meg lehet ket különböztetni, de Walter erre még nem jött rá. Több mint egy méter magas volt, és semmilyen földi lényre nem hasonlított - legalábbis amíg a Zanok el nem özönlötték a Földet. - Helló, George! - köszönt neki Walter. Mikor megtudta, hogy nincs nevük, elhatározta, hogy mindegyiküket George-nak fogja hívni, és úgy t nt, a Zanok nem bánják. Ez azt mondta: - Hel-ló, Wal-ter! - A szokásos formaságok: kopogás az ajtón és az üdvözlések. Walter várt. - El-s pont - kezdte a Zan -, mos-tan-tól fog-va le-gyen szí-ves a szé-két a má-sik irány-ba for-dí-ta-ni és úgy ül-ni. - Már gondoltam rá, George - felelte Walter. - Ugye az a fal kívülr l átlátszó? - Igen. At-lát-szó. - Mindjárt gondoltam… egy állatkertben vagyok. Igaz? - Igaz. Walter sóhajtott. - Tudtam… Az a puszta üres fal, egyetlen bútor sem áll el tte. És valami más anyagból készült, mint a többi. Ha ragaszkodom hozzá, hogy háttal üljek neki, akkor mi lesz? Remélem, megöltök. - El-vesz-szük a köny-ve-it. - Ezzel kifogtatok rajtam, George. Oké, szembefordulok a fallal, amikor olvasok. Hány állat van az állatkertetekben rajtam kívül? - Két-száz-ti-zen-hat. Walter megrázta a fejét. - Nem teljes, George. Ezen még egy vidéki állatkert is túltesz, azazhogy túltenne, ha léteznének még ilyenek. Találomra választottátok ki az egyedeket? - Igen, ta-tá-lom-ra. Az ösz-szes faj túl sok lett vol-na. Hím- és n -ne-m e-gye-dek száz-nyolc faj-ból. - Mivel etetitek ket? A húsev kre gondolok. - Ké-szí-tünk é-telt ne-kik. Szin-te-ti-kust. - Szép - mondta Walter -, és a növényzet? Abból is begy jtöttetek néhányat? - A vib-rá-ció nem pusz-tí-tot-ta el a nö-vény-ze-tet. Most is n . - Milyen jó a növényeknek- mondta Walter. - Velük nem bántatok úgy el, mint az állatvilággal. Nos, George, azzal kezdted, hogy "els pont". Ebb l arra következtetek, hogy van második pont is. Mi az? - Va-la-mit nem ér-tünk. Az ál-la-tok kö-zül ket-t al-szik, és nem éb-red fel. Ki-h l-tek. - Ez a legjobb állatkertben is el fordul, George - mondta Walter Phelan. Valószín leg semmi bajuk, azonkívül hogy halottak. - Ha-lot-tak? Ez azt je-len-ti, meg-ál-lí-tot-ták -ket? De sem-mi sem ál-lí-totta meg -ket. E-gye-dül voltak. - Walter a Zanra meredt. - Úgy értsem ezt, George, te nem tudod, mit jelent a természetes halál? - Ha-lál az, ha egy é-l -lényt meg-öl-nek, meg-szün-te-tik a lé-te-zé-sét. Walter Phelan hunyorgott. - Hány éves vagy, George? - kérdeztet - Ti-zen-hat… Ma-ga nem tud-ja, meny-nyi az. A boly-gó-juk hét-e-zer-szer for-dult meg a Nap-juk kö-rül. Még fi-a-tal va-gyok. Walter halkan füttyentett. - Egy fegyveres bébi -, mondta. Egypercnyi töprengés után így folytatta: Figyelj rám, George. Meg kell tudnod valamit err l a bolygóról. Van itt egy fickó, aki nálatok nem létezik. Egy szakállas öregember, kaszával és homokórával. A vibrációtok nem ölte meg. - Mi ? - Hívd a Nagy Kaszásnak, George. Vagy Halál Apónak. Nálunk az emberek és az állatok addig élnek, míg
valaki - az Öreg Kaszás - meg nem állítja a ketyegésüket. - ál-lí-tot-ta meg azt a ket-t t? Meg-ál-lít még többet is? Walter mondani akart valamit, de aztán becsukta a száját. A Zan hangjából arra következtetett, mintha arca aggódón elkomorulna, ha egyáltalán lenne arca. - Mi lenne, ha odavinnél azokhoz az állatokhoz, akik nem ébredtek fel? kérdezte Walter. - Vagy ez szabályellenes? - Jöj-jön - mondta a Zan. Ez a második nap délutánján történt. Következ reggel a Zan többedmagával jött. Nekiláttak, hogy elszállítsák Walter Phelan könyveit és bútorait. Amikor ezzel végeztek, elvitték t magát is. Egy sokkal nagyobb szobába került, vagy száz méterrel odébb. Ült és várt, és ezúttal is tudta, hogy mi következik, amikor kopogtak az ajtón, ezért udvariasan felállt. A Zan kinyitotta az ajtót, és félreállt. Egy n lépett be a szobába. Walter könnyedén meghajolt. - Walter Phelan, ha esetleg George nem mondta volna meg a nevem. George igyekszik udvarias lenni, de minden szokásunkat még nem ismerheti. A n nyugodtnak látszott; és Walter örült ennek. - Az én nevem Grace Evans, Mr. Phelan. Mi ez az egész? Miért hoztak ide? Walter a n t nézte, miközben beszélt. Magas volt, csaknem olyan magas, mint , és arányos testalkatú. Alig látszott 30 évesnél többnek, annyi id s lehetett, mint Martha volt. Ugyanazt a nyájas optimizmust fedezte fel benne, amit Marthátian annyira szeretett, még ha különbözött is az könnyelm fesztelenségét l. Tényleg úgy látta, nagyon hasonlít Marthához. - Azt hiszem, tudom, miért hozták ide, de ne siessünk annyira - mondta. - Tudja egyáltalán, mi történt körülöttünk? - Arra gondol, hogy… megöltek mindenkit? - Igen. Kérem, üljön le. Tudja, hogy csinálták? A n lehuppant egy közeli székbe. - Nem - mondta. - Azt nem tudom, hogyan. De ez nem is fontos, vagy mégis? - Nem túlzottan. A helyzet a következ , már amennyire meg tudom ítélni, mivel egyiküket szóra bírtam s megpróbáltam összerakni a részleteket. Nem lehetnek túl sokan - itt legalábbis nem. Nem tudom, milyen népes faj ez, honnan jöttek, és hol lehet hazájuk, de azt hiszem, a naprendszeren kívül. Látta az rhajójukat, amivel jöttek? - Igen, akkora, mint egy hegy. - Majdnem. Szóval van rajta egy fegyver, ami valamiféle vibrációt bocsát ki így hívják a mi nyelvünkön, de azt hiszem, ez inkább rádióhullám és nem hangrezgés -, ami minden él lényt megöl. Maga a hajó rezgésmentesített. Nem tudom, mekkora a hatósugara, az egész bolygót egyszerre semmisítette meg, vagy a Föld körül keringve küldték ki a rezgéshullámokat. Mindenesetre mindenkit és mindent azonnal megölt, remélem, fájdalommentesen. Minket és a többi kétszáz-valahány él lényt ebben az állatkertben csupán azért nem pusztítottak el, mert a hajó belsejében voltunk. Mintapéldánynak hoztak ide minket. Ugye tudja, hogy ez egy állatkert? - Igen, sejtettem. - Az elüls falak kívülr l átlátszanak. A Zanok nagyon okosan minden fülkét olyannak rendeztek be, amilyen az illet él lény természetes környezete volt. A fülkék, mint ez is, amiben most vagyunk, m anyagból készültek, és van egy gépük, ami 10 perc alatt készíti el. Ha a Földön is lett volna ilyen gép és ilyen gyártási folyamat, nem lett volna lakáshiány. Mindenesetre most már nincs lakáshiány. És azt hiszem, az emberi fajnak pontosabban magának és nekem - nem kell többé aggódnia az atombomba és a következ háború miatt. Az biztos, hogy a Zanok sok problémánkat megoldották. Grace Evans elmosolyodott. - Még egy példája annak, hogy az operáció sikerült, de a beteg meghalt. Tényleg szörny volt a z rzavar. Maga emlékszik rá, hogy fogták el? Mert én nem. Este lefeküdtem, és az rhajó egyik ketrecében ébredtem fel. - Én sem emlékszem - mondta Walter. - Az a gyanúm, hogy el ször csak kis rezgésszámú hullámot használtak, amit l mindnyájan elkábultunk. Akkor körbecirkáltak, és többé-kevésbé találomra mintapéldányokat gy jtöttek az állatkertjük számára. És mikor összeszedtek annyit, amennyit akartak, vagy amennyi befért az rhajóba, feler sítették a vibrációt. És kész. Csak tegnap jöttek rá, hogy hibát követtek el, és túlbecsültek minket. Azt hitték, mi is halhatatlanok vagyunk, mint k. - Hogy mik vagyunk? - ket meg lehet ölni, de nem ismerik a természetes halált. Tegnapig legalábbis nem találkoztak vele. Ketten megfialtak közülünk ebben az állatkertben. - Ketten! - Igen, ketten közülünk, állatok közül. Egy kígyó és egy kacsa. Két faj kipusztult, véglegesen. És a Zan id számítás szerint a maradék fajok egyedei is csak néhány percig élnek. Azt hitték, állandó mintapéldányaik
vannak. - Úgy érti, nem jöttek rá, milyen rövid élet teremtmények vagyunk? - Így igaz. Egyikük azt mondta nekem, hogy a hétezer évével fiatalnak számít. Egyébként biszexuálisak, és így tízezer évenként szaporodnak. Mikor tegnap megtudták a hírt, hogy mi, földi él lények milyen nevetségesen rövid ideig élünk, a velejükig megrázta ket - ha van velejük. Mindenesetre elhatározták, hogy kettesével átszervezik az állatkertet. Azt hiszik, ha egyenként nem is, kollektívan tovább kitartunk. - Ó! - Grace Evans felállt, kissé elpirult. - Ha azt hiszik… ha ezek azt hiszik… - Az ajtó felé indult. - Zárva lesz-mondta Walter Phelan higgadtan. - De ne aggódjon. Lehet, hogy k azt hiszik, de én nem! Még azt sem kell mondania, hogy akkor sem kellenék magának, ha én lennék az utolsó férfi a Földön; ez a jelen körülmények között banálisan hatna. - Ebben a kis szobában akarnak tartani mindkett nket? - Nem is olyan kicsi. Majd csak megleszünk valahogy. Egész kényelmesen fogok aludni az egyik székben a sok közül. És ne higgye, hogy nem értek tökéletesen egyet magával, kedvesem. Minden személyeskedés nélkül, ez a legkevesebb, amit megtehetünk az emberi fajért, hagyjuk kihalni, és nem engedjük, hogy fennmaradjon, egy állatkert kedvéért. - Köszönöm - mondta Grace alig hallhatóan, arca már nem volt olyan piros. Szemében harag lobogott, de Walter tudta, hogy nem rá haragszik. Szikrázó szemével még jobban hasonlít Marthára - gondolta a férfi. Rámosolygott, és így szólt: - Egyébként… A n felemelkedett a székb l, Walter egy pillanatig azt hitte, hogy odajön hozzá, és pofon vágja. De aztán kimerülten visszaült. - Ha igazi férfi volna, kigondolna valamit, hogy… Nem azt mondta, hogy meg lehet ölni ket? - kérdezte elkeseredetten. - Hát persze, tanulmányoztam ket. A külsejük szörnyen eltér a miénkt l, de azt hiszem, nagyjából ugyanolyan az anyagcseréjük, a keringési rendszerük, és még talán az emészt rendszerük is hasonló. Azt hiszem, bármi, ami minket megölne, megölné ket is. - De azt mondta… - Természetesen vannak különbségek. Nincs bennük az a valami, amit l az emberek megöregszenek. Vagy van egy olyan mirigyük, ami az embereknek nincs, ami megfiatalítja a sejteket. Grace már egyáltalán nem volt dühös. Türelmetlenül el rehajolt, és így szólt: - Ez igaz lehet. És azt hiszem, nem éreznek fájdalmat. - Reméltem is. De honnan tudja ezt, kedvesem? - Kifeszítettem egy huzalt - amit a fülkében, az asztalon találtam - az ajtó elé, hogy a Zan elessen benne. El is esett, és a huzal megvágta a lábát. - Vörös volt a vére? - Igen. De egyáltalán nem zavarta. Nem lett dühös; meg sem említette. Amikor néhány óra múlva visszajött, a vágás elt nt: Azazhogy majdnem elt nt. Alig maradt annyi nyoma, hogy meggy djek róla, ez ugyanaz a Zan. Walter Phelan bólintott. - Persze hogy nem lett mérges - mondta. - Nincsenek érzelmeik. Lehet, hogy ha egyet megölnénk közülük, még meg sem büntetnének. De semmi hasznunk nem lenne bel le. Azontúl csapóajtón át adnák nekünk az ennivalót, és úgy bánnának velünk, mint az emberek azzal a vadállattal, amelyik megölt egy ápolót az állatkertben. Csak arra vigyáznának, hogy ne bántson több ápolót. - Hányan vannak itt? - kérdezte a n . - Talán kétszázan lehetnek ezen az rhajón. De minden bizonnyal sokkal többen vannak ott, ahonnan jöttek. Az a gyanúm, ez csak egy el rs, amit azért küldtek, hogy tisztítsák meg ezt a bolygót, hogy biztonságos legyen, mikor a Zanok elfoglalják. - Akkor jó munkát… Kopogtak az ajtón, és Walter Phelan kiszólt: - Tessék! - Egy Zan állt az ajtóban. - Helló, George! - köszöntötte Walter. - Hel-ló, Wal-ter! - felelte a Zan. Lehet, hogy nem ugyanaz a Zan volt, de a formaság mindig ugyanaz. - Mit akarsz? - kérdezte Walter. - Még egy te-remt-mény el-aludt, és nem fog fel-éb-red-ni. Egy kis bor-zas, a-mit me-nyét-nek hív-nak. Walter vállat vont. - Megesik, George. Az Öreg Kaszás. Már beszéltem róla. - De a-mi még rosz-szabb, egy Zan is meg-halt. Ma reg-gel. - Ez rosszabb? - Walter gúnyosan nézett rá. - Hát, George, hozzá kell szoknod, ha itt akarsz élni. A Zan nem felelt. Csak állt ott. Végül Walter megkérdezte: - Nos? - A me-nyét-tel kap-cso-lat-ban u-gyan-azt ta-ná-csol-ja? Walter ismét vállat vont. - Lehet, hogy nem használ. De miért ne? A Zan elment.
Walter hallotta, ahogy léptei elhalnak. Elmosolyodott. - Lehet, hogy beválik, Martha - mondta. - Marthal Engem Grace-nak hívnak, Mr. Phelan. Mi válik be? - Engem Walternek hívnak, Grace. Jó lenne, ha hozzászokna. Tudja, Grace, nagyon emlékeztet a feleségemre, Marthárs. Néhány évvel ezel tt halt meg. - Sajnálom - mondta Grace. - De mi válik be? Mir l beszélt a Zannal? - Holnapra kiderül - felelte Walter. És Grace egy szóval se tudott többet kiszedni bel le. Ez volt a Zan-uralom negyedik napja. A következ volt az utolsó. Már majdnem dél volt, amikor megérkezett az egyik Zan. A formaságok után, ahogy az ajtóban állt, még idegenszer bbnek t nt, mint eddig valaha is. Érdekes lenne, ha le tudnám írni maguknak, de egyszer en nincsenek rá szavak. Azt mondta: - El-me-gyünk. Ösz-sze-ült a ta-nács, és dön-tött. - Megint meghalt közületek valaki? - Múlt éj-jel. Ez a ha-lál boly-gó-ja. Walter bólintott. - Ti is megtettétek a magatokét. Kétszázharminc él lényt hagytatok élve a több millióból. Ne gyertek vissza túl hamar. - Te-he-tünk ma-gu-kért va-la-mit? - Igen. Siessetek. A mi ajtónkat hagyjátok nyitva, de a többiekét ne. Majd vigyázunk rájuk. Valami kattanás hallatszott az ajtón, és a Zan elment. Grace Evans csak állt ott csillogó szemmel. - Mi? Hogyan…? - kérdezte. - Várjon- figyelmeztette Walter. - Hadd halljuk, ahogy felszállnak. Emlékezni akarok erre a hangra. Néhány perc múlva hallották a hangot, és amikor Walter Phelan rájött, milyen görcsösen tartja magát, hátrad lt a székben. - Az édenkertben is volt egy kígyó, Grace, ami bajba sodort minket - mondta elmélázva. - De ez jóvátette az el dje b nét. Úgy értem, annak a kígyónak a párja, amelyik tegnapel tt múlt ki. Csörg kígyó volt. - Úgy érti, az ölte meg a két Zant, akik meghaltak? De… Walter bólintott. - Teljesen zöldfül ek voltak itt a Földön. Amikor elvittek, hogy megnézzem az els lényeket, akik elaludtak, és nem akartak felébredni, láttam, hogy egyikük csörg kígyó, és támadt egy ötletem, Grace. Lehet, hogy a mérgez állatok csak itt a Földön fejl dtek ki, és a Zanok nem ismerik ket. És az is lehet, hogy anyagcseréjük hasonlít annyira a miénkhez, hogy a méreg megölje ket. Akárhogy is, nem volt veszítenivalóm. És úgy t nik, mindkét feltevésem beigazolódott. - Hogy csinálta, hogy a kígyó… Walter Phelan elmosolyodott. - Elmondtam nekik, mi a szeretet. Nem tudták. Úgy láttam, érdekükben áll meg rizni minden egyes faj megmaradt példányát, addig, amíg csak lehetséges, hogy tanulmányozhassák és megörökítsék, miel tt kiveszne. Azt mondtam nekik, hogy ezek is rögtön elpusztulnak a párjuk nélkül, ha nem szeretik, dédelgetik ket állandóan. A kacsával megmutattam nekik, hogy kell. Szerencsére házikacsa volt, így a mellemre tettem, és simogattam egy darabig, lássák, hogy kell csinálni. Aztán hagytam, hogy k folytassák a kacsával… aztán a kígyóval. Walter felállt és nyújtózott egyet, majd kényelmesebben helyezkedett el a székben. - Nos, el ttünk a világ, amit meg kell terveznünk- mondta. - Ki kell engednünk az állatokat a bárkából, ezen el kell töprengenünk és végül határoznunk. A növényev vadállatokat rögtön elengedhetjük. De a háziállatokat jobb, ha itt tartjuk és gondoskodunk róluk, mivel szükségünk lesz rájuk. A húsev ket viszont… Nos, határoznunk kell. De azt hiszem, halálra kell ítélnünk ket. - Majd a n re nézett. - És az emberi faj. Ebben az ügyben is döntést kell hoznunk. Nagyon fontos döntést. A n megint elpirult egy kissé, mint tegnap, mereven ült a széken. - Nem!!! - mondta. A férfi mintha meg sem hallotta volna. - Ügyes faj volt, még ha nem volt is nyertes - mondta. - Most minden újra kezd dik, lesz egy kis visszaesés, míg utoléri önmagát, de majd összegy jtjük a könyveket, és meg rizzük számukra az emberi tudást, legalábbis a legfontosabb dolgokat. Mi majd… Abbahagyta, amikor a n felpattant és elindult az ajtó felé. Ugyanúgy, ahogy Martha szokta, még régen, amikor udvarolt neki, miel tt még összeházasodtak. Walter így szólt: - Gondold át, drágám, használd ki az id i. De aztán gyere vissza. Az ajtó becsapódott. A férfi ült és várt, közben az el tte álló feladatokon elmélkedett, ha egyszer majd elkezdi; de egyáltalán nem siette el, és egy id múlva hallotta a n tétova lépteit, ahogy visszafelé jön. Elmosolyodott. Látják? Egyáltalán nem is olyan szörny . Az utolsó férfi a Földön egyedül ült egy szobában. És akkor kopogtak az ajtón. S. Kovács Judit fordítása
Henry Kuttner - Amire szükségük van Ezt hirdette a felirat. Tim Carmichael, aki egy közgazdasági lapnál dolgozott, s csekély jövedelmét azzal egészítette ki, hogy szenzációs, ám valótlan cikkeket sózott rá a bulvárlapokra, semmi szenzációsat nem látott a fordítva felírt szövegben. Olcsó reklámfogás, gondolta; az ember ritkán találkozik ilyennel a Park Avenue-n, ahol a kirakatok klasszikus el kel ségükr l nevezetesek. És idegesítette. Halkan felmordult, továbbment, aztán hirtelen megfordult és visszajött. Nem volt elég ereje, hogy ellenálljon a kísértésnek, melyet a mondat kihüvelyezése jelentett, noha csak mérgesebb lett t le. Megállt az ablak el tt, felnézett, és magában ezt mondta: "Itt megkaphatják, amire szükségük van." Igazán? A felirat szabályos, kicsiny bet kkel állott egy feketére festett sávon, mely keskeny üvegtáblán húzódott keresztül. Alatta ívelt, szinte láthatatlan üvegablak volt. Az ablak mögött Carmichael fehér bársonyt látott, rajta néhány gondosan elrendezett tárggyal. Egy rozsdás szeg, egy hócip és egy gyémántos tiara. Mintha Dali rendezte volna be a kirakatot Cartier-nak vagy Tiffanynek. - Ékszerész? - t dött Carmichael csendesen. - De mit jelent, hogy "amire szükségük van?" - Elképzelte, hogy milliomosok a végs kig elkeserednek egy megfelel gyöngynyakék hiánya miatt, az örökösn k vigasztalhatatlanul zokognak, mert épp néhány csillagzafírra van szükségük. A luxuskereskedelem alapelve a kereslet és a kínálat krémjével való foglalkozás volt; keveseknek volt szükségük gyémántra. Egyszer en csak akarták, és meg is tudták venni. Nyilván palackozott dzsinneket árulnak, határozott Carmichael. Esetleg varázspálcákat. Az alapelv azonban ugyanaz, mint akármelyik bazárosnál. Palafogás. Kiplakátolni a Nagy Micsodát odakint, és az emberek rögtön leszurkolják a filléreiket, és becs dülnek. Két centért… Fájt a gyomra ezen a délel ttön, és globálisan utálta a világot. Örült volna, ha le tudja vezetni valakin, és újságíró-igazolványa bizonyos el nyt jelentett. Kinyitotta az ajtót, belépett az üzletbe. Csakugyan Park Avenue-i stílusú volt. Kirakatszekrények vagy pultok sehol. Lehetett volna kiállítóterem is, mert néhány szép olajfestmény volt látható a falakon. Carmichael nyomasztó el kel séget és a lakatlan helyek barátságtalanságát érezte egyszerre. Hátulról, a függöny mögül el lépett egy nagyon magas férfi. Gondosan fésült sz haja volt, pirospozsgás, egészséges arca, szúrós kék szeme. Lehetett vagy hatvanesztend s. A hanyagság, amellyel szemlátomást drága tweedöltönyét viselte, valahogy nem illett a berendezéshez. - Jó reggelt! - mondta a férfi, gyors pillantást vetve Carmichael öltözékére. Enyhén meglepettnek látszott. Miben lehetek a szolgálatára? - Majd meglátjuk. - Carmichael bemutatkozott, és felmutatta újságíró-igazolványát. - Úgy… A nevem Talley. Peter Talley. - Láttam a feliratát. - Nos? - A lapunkat minden lehetséges téma érdekli. Azel tt soha nem vettem észre az üzletét… - Évek óta itt vagyok - mondta Talley. - Ez kiállítóterem? - Nem… nem az. Nyílt az ajtó. Egy felt en öltözött úr lépett be, és melegen üdvözölte Talleyt. Amikor Carmichael felismerte a vásárlót, gyorsan javulni kezdett az üzletre vonatkozó véleménye. A felt en öltözött úr Valaki volt - fontos Valaki. - Kicsit korán jöttem, Mr. Talley - mondta -, de nem akartam késlekedni. Volt ideje beszerezni… amire szükségem van? - Ó, igen. Megvan. Egy pillanat. - Talley besietett a függöny mögé, és kicsiny, takaros csomaggal tért vissza, melyet átadott a felt en öltözött úrnak. Az utóbbi átnyújtott egy csekket - Carmichael meglátta az összeget, és nagyot nyelt-, aztán kiment. Gépkocsija odakint várakozott a járda mellett. Carmichael az ajtó felé húzódott, ahonnan megfigyelhette. A felt en öltözött úr türelmetlennek látszott. Sof rje egykedv en várakozott, amíg a csomagot a siet s ujjak bontogatták. - Nemigen vágyom hírverésre, Mr. Carmichael - mondta Talley. - Válogatott vev köröm van - gondosan megválogatott. - Esetleg a heti gazdasági füzeteink érdekelnék önt… Talley szemlátomást nehezen tudta megállni nevetés nélkül. - Ó, nem hiszem! Igazán nem az én területem! A felt en öltözött úr végre kibontotta a csomagot, és kivett bel le egy tojást. Amennyire Carmichael az ajtó mell l megfigyelhette, csak egy közönséges tojás volt. Ám birtokosa szinte áhítattal nézte. Ha a Föld legutolsó tyúkja már tíz éve elpusztult volna, akkor sem lehetett volna elragadtatottabb. Mintha mélységes megkönnyebbülés látszott volna a floridai nap barnította arcon.
Mondott valamit a sof rjének, a gépkocsi simán el regördült, aztán elt nt. - A tejiparban van? - kérdezte kurtán Carmichael. - Nem. - Elárulná, voltaképpen mivel foglalkozik? - Inkább nem - mondta Talley. Carmichael szenzációt kezdett szimatolni. - Persze ki tudnám deríteni a Kereskedelmi Etikai Irodán keresztül is… - Nem tudná. - Nem? Esetleg érdekelné ket, miért ér egy tojás ötezer dollárt az egyik vásárlójának! - A vev köröm olyan sz k, hogy magas árakat kell szabnom - mondta Talley. - Khm… Tudja, van egy kínai mandarin, aki ezreket hajlandó kifizetni bizonyítottan antik tojásokért. - Ez a fickó nem volt kínai mandarin - mondta Carmichael. - No igen. Ahogy mondtam, nem veszem szívesen a hírverést… - Szerintem igen. Egy ideig a hirdet szakmában dolgoztam. Nyilvánvalóan csalitrükk, hogy visszafelé bet zi a feliratát. - Akkor ön nem jó pszichológus - mondta Talley. - Megengedhetem, hogy áldozzak a szeszélyeimre. Öt éven át bámultam azt a kirakatüveget, és öt éven át olvastam visszafelé a szöveget idebentr l. Idegesített. Tudja ugye, hogyan kezd egy szó furcsán festeni, ha sokáig nézi az ember? Akármelyik szó. Átváltozik valamivé, ami már nem emberi nyelven van. Nos, felfedeztem, hogy kezd neurózisom támadni attól a felirattól. Visszafelé semmi értelme, mégis azon kaptam magam, hogy értelmet akarok kiolvasni bel le. Amikor elkezdtem mondogatni magamban, hogy "Nav kügésküsz erima, kájtahpakgem tti", és a filológiai gyökereket kezdtem keresni, akkor kihívtam egy cégérfest t. Akiket eléggé érdekel, azok így is bejönnek. - Nem sokan - mondta Carmichael ravaszul. - Ez itt a Park Avenue. És az üzlet túl el kel en van berendezve. Alacsony jövedelm ek, de még közepes jövedelm ek sem jönnek be ide. Tehát a maga üzletfelei nagyon gazdagok! - Hát… - mondta Talley - igen, azok. - És nem hajlandó elárulni, mi ez az egész? - Nem. - Ki tudom ám deríteni! Lehet, hogy kábítószer, pornográfia, nagyban zött orgazdaság… - Nagyon valószín - mondta Mr. Talley higgadtan. - Lopott ékszereket vásárolok, és tojásokban elrejtve adom tovább ket a vásárlóimnak. Vagy esetleg a tojás tele volt mikroszkopikus méret pornográf levelez lapokkal. Viszontlátásra, Mr. Carmichael! - Viszontlátásra! - mondta Carmichael, és kiment. Máris késett a szerkeszt ségb l. Egy darabig kopót játszott, rajta tartotta a szemét Talley üzletén, és az eredmény igencsak kielégít volt bizonyos mértékben. Megtudott mindent, csak a magyarázatot nem. Kés délután ismét felkereste Mr. Talleyt. - Várjon egy percet! - mondta a tulajdonos elutasító arckifejezése láttán. Honnan tudja, hogy nem vev vagyok? Talley kacagott. - Nos, miért ne? - Carmichael összeszorította a száját. - Honnét tudja, mekkora a bankbetétem? Vagy talán válogat? - Nem. Csakhogy… - Egy kicsit utánanéztem magának - vágott közbe Carmichael. - Megfigyeltem a vásárlóit. S t követtem ket. És kiderítettem, mit vásároltak magától! Talley arckifejezése megváltozott. - Valóban? - Valóban. Valamennyien sietnek, hogy kibontsák a kis csomagjaikat. Ez adta meg a lehet séget, hogy kiderítsem. Elszalasztottam egypárat, de… eleget láttam ahhoz, hogy alkalmazhassam az elemi logikai szabályokat, Mr. Talley. El ször is: a vásárlói nem tudják, mit vesznek! Amolyan zsákbamacska. Néhányan igencsak meglep dtek. Mint az a férfi, aki kinyitotta a csomagját, és egy régi újságkivágást talált. Hát a napszemüveg? És a revolver? Az egyébként valószín leg illegális: nincs hozzá engedély. És a gyémánt? Utánzatnak kellett lennie, akkora volt. - Hmm…. hm - mondta Mr. Talley. - Nem vagyok lángész, de ki tudom szagolni a csalafintaságot. A kliensei többnyire ilyen-olyan nagykutyák. És miért nem fizetett egyikük sem, mint az az els - az a fickó, aki akkor jött be, amikor itt voltam ma reggel? - Ez els sorban hitelüzlet - mondta Talley. - Elveim vannak. Kell is, a lelkiismeretem megnyugtatására. A felel sség miatt. Tudja… az áruimat… garanciával adom el. Fizetésre csak akkor kerül sor, ha az áru megfelel nek bizonyul. - Vagy úgy! Egy tojás! A napszemüveg! Egy pár azbesztkeszty - azt hiszem, az volt. Egy újságkivágás! Egy pisztoly! És egy gyémánt! Hogy szokott leltározni? Talley nem szólt semmit.
Carmichael elvigyorodott. . - Kifutófiút tart. Elküldi, és csomagokkal tér vissza. Talán egy f szereshez megy a Madisonra, és vesz egy tojást. Vagy egy zálogházba a Hatodikra, egy revolverért. Vagy… szóval én megmondtam magának, hogy kiderítem, miben utazik! - És kiderítette? - kérdezte Talley. "Itt megkaphatják, amire szükségük van" - mondta Carmichael. - De honnét tudja? - Elhamarkodottan következtet! - Fáj a fejem - nekem nem volt soha napszemüvegem. És nem hiszek a varázslatokban. Ide figyeljen, Mr. Talley: torkig vagy még tovább vagyok a fura kis üzletekkel, amelyek különös dolgokkal kereskednek. Túl sokat tudok róluk: írtam róluk épp eleget. Megy a pasas az utcán, Iát egy fura boltot, a tulajdonos nem akarja kiszolgálni - csak manókat lát el -, aztán mégis elad neki egy varázsamulettet, és keményen átveri. Szóval - pfuj! - Mmm - mondta Talley. - Mömögjön, amennyit jólesik. De nem lehet logikátlan. Vagy egy hétköznapi, szokásos bulija van, vagy ez is afféle fura varázsbolt… és azt nem hiszem. Mert nem logikus. - Miért nem? - Gazdasági okokból - mondta Carmichael tárgyilagosan. - Tegyük fel, hogy maga valami titokzatos hatalommal bír… oké, mondjuk telepatikus szerkenty ket tud készíteni. Akkor mi az ördögnek nyit boltot, hogy eladja a szerkenty ket, hogy pénzhez jusson, hogy megélhessen? Egyszer en bekapcsolhatná valamelyik szerkenty jét, olvasna egy t zsdei alkusz gondolataiban, és megvásárolná a megfelel részvényeket. Ez a nagy buktatója az egésznek: akinek annyi csodaeszköze van, hogy megtölthet vele egy egész boltot, annak miért kell boltot nyitnia? Miért kerülné meg a házat, ha beléphet a f kapun? Talley nem szólt semmit. Carmichael alattomosan mosolygott. "Gyakran elt döm, mit vehet a borkeresked , ami akár félig oly becses, mint eladott portékája" - idézte. Nos, mit vásárol maga? Mert azt tudom, hogy mit ad el: tojást és napszemüveget. - Ön tolakodóan kíváncsi, Mr. Carmichael - mormolta Talley. - Nem gondolt arra, hogy semmi köze hozzá? - Lehet, hogy vev vagyok - ismételte meg Carmichael. - Ehhez mit szól? Talley h vös kék szeme fürkész en nézett rá. Új fény gyúlt ki benne. Összecsücsörítette az ajkát, és a homlokát ráncolta. - Erre nem gondoltam - ismerte be. - De lehet. Tekintettel a körülményekre. Megbocsát egy pillanatra? - Persze - mondta Carmichael. Talley bement a függöny mögé. Odakint lustán áramlott a forgalom a Park Avenue-n. Ahogy a nap lebukott a Hudson mögé, az utca kék árnyékba borult, mely észrevétlenül felfelé kúszott az épületek torlaszaira. Carmichael az "Itt megkaphatják, amire szükségük van" feliratra meredt, és elmosolyodott. A hátsó szobában Talley egy dupla néz kéhez tette a szemét, elforgatott egy beállítótárcsát. Ezt többször megismételte. Aztán az ajkába harapott - mert finom ember volt -, behívta kifutófiúját, és utasításokat adott neki. Azután visszatért Carmichaelhez. - Ön vev - mondta. - Bizonyos feltételekkel. - A bankszámlámra gondol? - Nem - mondta Talley. - Maga árkedvezményt kap. Egyvalamit azonban értsen meg: itt valóban megkaphatja, amire szüksége van. Ön nem tudja, mire van szüksége, de én tudom! Így tehát… tehát eladom önnek, amire szüksége van, mondjuk öt dollárért. Carmichael a tárcájáért nyúlt. Talley felemelte a kezét. - Csak akkor fizessen majd, ha elégedett vele. És a pénz csupán névleges része az árnak. Van egy másik része is. Ha elégedett lesz az áruval, akkor ígérje meg, hogy soha többé nem jön ennek az üzletnek a közelébe, és nem is említi senkinek. - Értem - mondta Carmichael lassan. Feltevései egy kicsit megváltoztak. - Nem tart soká, amíg… Ó, már itt is van! - A hátulról felhangzó berregés a kifutófiú visszatérését jelezte. Bocsánat - mondta Talley, és elt nt. Rövidesen egy takaros kis csomaggal tért vissza, és Carmichael kezébe nyomta. - Tartsa magánál - mondta Talley. -. Viszontlátásra! Carmichael biccentett, zsebre vágta a csomagot, és kiment. Gazdagnak érezvén magát, odaintett egy taxit, és egy ismer s koktélbárhoz hajtatott. Odabent, egy boksz tompa fényében kibontotta a csomagot. Ken pénz, állapította meg magában. Talley lefizette, hogy tartsa a száját a szélhámosságról, bármi legyen is. Oké, élni és élni hagyni! Mennyi lehet a… Tízezer? Tizenöt? Mekkora a buli? Kinyitotta a hosszúkás kartondobozt. Benne selyempapírban egy olló rejt zött! A pengéket összehajtogatott, ragasztott papírtok védelmezte. Carmichael halkan mondott valamit. Felhajtotta a whiskyjét, rendelt még egyet, de nem nyúlt hozzá. Karórájára pillantva úgy döntött, hogy a Park Avenue-i üzlet már alighanem zárva van, és Mr. Peter Talley eltávozott.
"…akár félig oly becses, mint eladott portékája" - mondotta Carmichael. - Talán ez Atropos ollója. Höhö. El húzta az ollót, és kísérletképpen belecsattintott néhányat a leveg ben. Semmi sem történt. Némi pírral az arcán, Carmichael a tokba csúsztatta az ollót, és felölt jének zsebébe tette. Micsoda vicc! Elhatározta, hogy másnap felkeresi Peter Talleyt. És addig? Eszébe jutott, hogy megbeszélt egy vacsorát az egyik benti lánnyal. Sietve fizetett és távozott. Az utcán már sötétedett, északról, a Park Avenue fel l hideg szél fújt. Carmichael szorosabbra húzta a sálat a nyaka körül, és a mellette elhúzó taxik felé integetett. Meglehet sen bosszús volt. Félórával kés bb egy szomorú szem , sovány férfi - Jerry Worth, egyik újságíró kollégája - üdvözölte a bárban, ahol Carmichael az id t múlatta. - Betsyre vársz? - kérdezte Worth, a bárhoz tartozó étterem felé biccentve. Engem küldött, hogy szóljak, nem megy a dolog. Határid s melója van. Bocsánat, miegymás. Hol voltál ma? Egy kicsit összejöttek a dolgok. Igyunk egyet. Egy vodkánál döntöttek. Carmichael máris zsibbadt volt egy kissé. A tompa pír elmélyült az arcán, a képe elkomorodott. - Amire szükségük van - jegyezte meg. - A csaló kis… - Mi? - kérdezte Worth. - Semmi. Hajtsd fel! Épp elhatároztam; hogy bajba keverek egy fickót. Ha tudom. - Kis híján magadat is bajba keverted ma! Az ércek árelemzése… - Tojások! Napszemüvegek! - Kihúztalak a pácból… - Pofa be! - mondta Carmichael, és újabb italt rendelt. Valahányszor megérezte a zsebében az olló súlyát, azon kapta magát, hogy ajkai mozognak. Öt pohár után Worth panaszosan azt mondta: - Nem bánom, ha jó cselekedeteket kell végrehajtanom, de szeretek velük hencegni! Te viszont nem engeded! Egy kevés hála minden, amit kívánok! - Rendben van, hencegj! - mondta Carmichael. - Hencegj, ahogy csak tudsz. Kit érdekel? Worth elégedettnek látszott. - Az ércanalízis… arról volt szó. Ma nem voltál benn, de én kiszúrtam! Egybevetettem a régebbi feljegyzésekkel, és a Trans-Steel nálad egyáltalán nem stimmelt. Ha nem változtatom meg az értékeket, lekerült volna a nyomdába… - Micsoda? - A Trans-Steel. Ezek… - Ó, te hülye! - nyögött fel Carmichael. - Tudom, hogy nem egyezik a benti értékekkel! Szólni is akartam, hogy változtassuk meg ket. Bizalmas tippet kaptam. Miért nem a magad dolgával tör dsz? Worth pislogott. - Segíteni akartam. - Jó lettem volna egy ötdolcsis emelésre - mondta Carmichael. - Azután, amennyit utánajártam a bizalmas információnak… Ide hallgass, nyomják már? - Nem tudom. Talán még nem. Croft még a levonatot ellen rizte, amikor… - Oké! - mondta Carmichael. - Legközelebb… - Megrántotta a sálját, leugrott a bárszékr l, és az ajtó felé indult, nyomában a méltatlankodó Worthszal. Tíz perc múlva a szerkeszt ségben volt, és Croft türelmetlen magyarázatát hallgatta, hogy a levonatot már nyomdába küldték. - Számít ez? Volt valami… Mellékesen hol jártál egész nap? - A szivárványon táncoltam - vágta rá Carmichael, és kifelé indult. A vodkáról el leg citromos whiskyre nyergelt át, és a hideg éjszakai leveg természetesen nem józanította ki. Kissé imbolygott. Elmélázva nézte, miért mozdul el a járda, ha feléje pislog, ahogy megállt a járdaszélen. - Sajnálom, Tim - mondta Worth. - De már kés . Nem lesz semmi baj. Jogunk van hozzá, hogy a benti feljegyzéseik alapján dolgozzunk. - Állítsa le - mondta Carmichael. - Nyavalyás kis… - Dühös volt és részeg. Hirtelen ötlettel újabb taxit fogott, és elszáguldott a nyomdába, még mindig magával vonszolva a kissé megzavarodott Jerry Wortht. Az épületben ritmikus dübörgés visszhangzott. A taxi mozgása enyhe émelygést keltett Carmichaelban; fájt a feje, és az alkohol keringett az ereiben. A forró, festékszagú leveg kellemetlen volt. A hatalmas sorszed gépek dobogtak, morogtak. Emberek járkáltak körülöttük. Valahogy lidérces volt minden, de Carmichael konokul felhúzta a vállát, és el retámolygott - amíg valami vissza nem rántotta, fojtogatni nem kezdte. Worth felüvöltött. Az arcán ittas rémület ült. Tanácstalanul hadonászott. De mindez része volt a lidérces álomnak. Carmichael megértette, mi történt. Sáljának vége beakadt valahol a forgó fogaskerekekbe, és a gépezet könyörtelenül húzta befelé, acél fogsorai közé. Emberek rohantak feléje. A csörömpöl , dübörg , gördül neszek fülsiketít ek voltak. Carmichael a sálat rángatta. Worth felsikoltott:
- Kést! Vágják el! Az értékrend szeszes eltorzulása mentette meg Carmichaelt. Józanul tehetetlen lett volna a vakrémülettál. A mostani állapotában nehezen jutott el egy-egy gondolatig, ám mindegyik tiszta és világos volt, mikor végül megformálódott. Eszébe jutott az olló, belenyúlt a zsebébe. Az olló kisiklott papírtokjából, és Carmichael nehézkes, kapkodó mozdulatokkal elvágta a sálat. A fehér selyem elt nt. Carmichael a nyakán maradt szakadozott véget simogatta, és mereven mosolygott. Mr. Peter Talley remélte, hogy Carmichael nem jön vissza. A valószín ségi vonalak két lehetséges változatot mutattak: az egyikben minden rendben volt, a másikban… Carmichael másnap reggel bement az üzletbe, és egy ötdolláros bankjegyet nyújtott át. Talley elvette. - Köszönöm. De küldhetett volna csekket. - Küldhettem volna. Csakhogy akkor nem tudom meg, amit tudni akarok. - Nem - mondta Talley, és felsóhajtott. - Határozott, ugye? - Hibáztat érte? - kérdezte Carmichael. - A múlt éjjel… tudja, mi történt? - Igen. - Honnan? - Akár el is árulhatom - mondta Talley. - Úgyis kiderítené. Ez már bizonyos. Carmichael leült, meggyújtott egy cigarettát, és bólintott. - Logika. Maga semmiképpen sem rendezhette meg azt a kis balesetet. Betsy Hoag tegnap kora reggel határozott úgy, hogy lemondja a randevúnkat. Miel tt magával találkoztam. Ez indította útnak az események láncolatát, amely végül a balesethez vezetett. Ergo, magának tudnia kellett, mi fog történni… - Tudtam is. - Jóslás? - Jöv be látás. Láttam, hogy ön összezúzódna a gépben… - Ami azt jelenti, hogy a jöv megváltoztatható. - Hogyne - mondta Talley, vállát megvonva. - Megszámlálhatatlan lehetséges jöv változat létezik. Eltér valószín ségi vonalak. Mindegyike attól függ, hogyan végz dnek a különböz válságok, amikor bekövetkeznek. Értek az elektronika bizonyos ágazataihoz. Néhány évvel ezel tt, csaknem véletlenszer en, rábukkantam a jöv be látás módszerére. . - Hogyan? - Els sorban az egyes személyekre kell összpontosítani. Abban a pillanatban, amint maga belép ide - mutatta -, belekerül a letapogatóm sugarába. A gép maga a hátsó szobában áll. Egy beállítótárcsa elforgatásával ellen rzöm a lehetséges jöv ket. Olykor sok van. Máskor csak néhány. Mintha néha bizonyos állomások nem sugároznának. Betekintek a letapogatómba, látom, mi az, amire szükségem van - és beszerzem. Carmichael engedte kiáramlani a füstöt orrlyukain. Összesz kült szemekkel figyelte a kék karikákat. - Végigköveti egy ember egész életét… háromszorosam négyszeresen vagy akárhányszorosan? - Nem - mondta Talley. - A berendezésemet úgy fókuszáltam, hogy a válságívekre legyen érzékeny. Amikor ilyenek jelennek meg, tovább követem ket, és megfigyelem, milyen valószín ségi utak vezetnek az illet biztonságos, boldog életben maradásához. - A napszemüveg, a tojás és a keszty … Talley azt mondta: - Mr.…hm… Smith egyike állandó ügyfeleimnek. Valahányszor sikeresen túljut egy válságon a segítségemmel, visszatér újabb ellen rzésre. Én felderítem a következ válságát, és ellátom azzal, amire szüksége van, hogy leküzdhesse. Most azbesztkeszty t adtam neki. Körülbelül egy hónap múlva olyan helyzet adódik, amikor neki - tekintettel a körülményekre - el kell mozdítania egy izzó fémtudat. m vész. A keze… - Értem. Tehát nem mindig életet ment meg. - Persze hogy nem - mondta Talley. - Az élet nem az egyetlen létfontosságú tényez . Egy látszólag jelentéktelen válság elvezethet… mondjuk, váláshoz, neurózishoz, helytelen döntéshez és közvetve emberéletek százainak elvesztéséhez. Én az életet, az egészséget és a boldogságot biztosítom. - Maga önzetlen ember. De akkor miért nem tolong az egész világ az ajtaja el tt? Miért korlátozza a szolgáltatását csupán kevesekre? - Nincs elég id m és felszerelésem. - Több gépet lehetne készíteni. - Nos - mondta Talley -, a vásárlóim legtöbbje gazdag. Valahogy meg kell élnem. - Elolvashatná a holnapi t zsdei jelentéseket, ha dohányt akarna - mondta Carmichael. - Visszajutunk az els kérdéshez. Ha valakinek varázsereje van, miért elégszik meg azzal, hogy egy boltocskában árul? - Gazdasági okokból. Én… khm… irtózom a kockázattól. - Nem lenne kockázat - mutatott rá Carmichael. - "Gyakran elt döm, mit vehet a borkeresked …" Mit nyer maga a bolton? - Megelégedést - mondta Talley. - Nevezze így. Ám Carmichael nem volt elégedett. Elméje elkanyarodott a kérdést l, és a tehet ségek felé fordult.
Biztosítás, mi? Élet, egészség és boldogság! - És én? Az én életemben nem lesz újabb válság? - Valószín leg lesz. Nem feltétlenül olyan, amelyik személyes veszéllyel jár. - Ez esetben tekintsen állandó vásárlónak. - Én… nem… - Ide figyeljen - mondta Carmichael. - Nem akarok potyázni! Fizetni fogok. Sokat fizetek. Nem vagyok gazdag, de pontosan tudom, mit ér nekem egy ilyen szolgáltatás. Semmi aggódatom… - Nem lehet… . - Ugyan, hagyja már abba! Nem vagyok zsaroló vagy ilyesmi. Nem fenyegetem a nyilvánossággal sem, ha attól fél. Mindennapi ember vagyok, nem melodrámai gonosztev . Veszedelmesnek látszom? Mit l fél? - Igen, ön mindennapi ember - ismerte el Talley. - Csakhogy… - Miért ne? - érvelt tovább Carmichael. - Nem fogom háborgatni. A segítségével egy válságot sikeresen leküzdöttem. Valamikor majd jön az újabb. Adja ide, amire akkor szükségem lesz. Kérjen érte annyit, amennyit csak akar. Valahogy megszerzem a dohányt. Kölcsönkérek, ha kell. Egyáltalán nem fogom zavarni. Csak annyit kérek, hogy eljöhessek, miután leküzdöttem egy-egy válságot; és fölszerelkezhessem a következ höz. Mi ebben a rossz? - Semmi - mondta tárgyilagosan Talley. - Akkor jó. Átlagos ember vagyok. Van egy lány… Betsy Hoag. Feleségül akarom venni. Le akarok telepedni valahol vidéken, gyerekeket nevelni és biztoságban élni. Ebben sincs semmi rossz, nem? Talley azt mondta: - Már akkor kés volt, amikor ma belépett ide az üzletbe. Carmichael felnézett. - Miért? - kérdezte élesen. Hátul megszólalt egy cseng . Talley bement a függöny mögé, és majdnem azonnal visszatért egy csomaggal. Odaadta Carmichaelnek. Carmichael elmosolyodott. - Kösz - mondta. - Igazán köszönöm. Van valami elképzelése, mikor jön a következ válságom? - Egy héten belül. - Nem zavarja, ha… - Carmichael kibontotta a csomagot. Kivett egy pár m anyag talpú cip t, és meghökkenten Talleyre nézett. - Ez az, mi? Cip re… lesz szükségem? - Igen. - Felteszem… - Carmichael habozott - gondolom, nem árulja el, miért. - Nem, azt nem. De ezt viselje, bárhová megy is. - Emiatt ne aggódjék. És… csekket küldök majd. Beletelhet pár napba, míg összekaparom a dohányt, de küldöm. Mennyi? - Ötszáz dollár. - Még ma postázom a csekket! - Nem fogadok el térítést addig, amíg az ügyfél nem elégedett- mondta Talley. Még tartózkodóbbá vált, kék szeme h vös és visszahúzódó volt. - Ahogy jónak látja - mondta Carmichael. - Én megyek ünnepelni. Ön… nem szokott inni? - Nem hagyhatom itt az üzletet. - Nos, viszlát. És még egyszer kösz! Meglátja, nem lesz velem baj. Megígérem! - Elfordult. Utánanézve, Talley fanyarul, szomorkásan mosolygott. Nem válaszolt Carmichael búcsúszavára. Ekkor még nem. Amikor az ajtó becsukódott Carmichael mögött, Talley hátrafordult és bement az ajtón az id néz höz. Tíz év alatt változások sokasága lehetséges. Ennyi id alatt az az ember, aki karnyújtásnyira van az óriási hatalom lehet ségét l, megváltozhat: abból, aki nem nyúl utána, az tesz, aki utánanyúl - és fenébe az erkölccsel! Carmichael átváltozása lassan következett be. Becsületére válik, hogy tíz évbe telt, amíg eléggé el tudta felejteni mindazt, amire tanították. Azon a napon, mikor el ször ment be Talley üzletébe, kevés gonoszság lakozott benne. Ám a kísértés hétr l hétre, látogatásról látogatásra er södött. Talley, tudta, miért, beérté azzal, hogy tétlenül üljön, várja a vev ket, jelentéktelen aprópénzre váltsa gépezete felfoghatatlan lehet ségeit. Ám Carmichael nem érte be ennyivel. Tíz év kellett, hogy eljöjjön a nap, de végül eljött. Talley a bels szobában ült, háttal az ajtónak. Összegörnyedt egy ódon hintaszékben, szemben a géppel. A gép keveset változott az évtized alatt. Még mindig eltakart két falat. Letapogatójának néz kéje csillogott. Carmichael irigyen nézte. Ablak volt és kapu egy minden álmot felülmúló hatalomhoz. Minden képzeletet felülmúló gazdagság hevert abban a kicsiny nyílásban. Hatalom minden ember élete és halála felett. És semmi sincs közte és a mesébe ill jöv közt, csak az a férfi, aki a gépet szemlélve üldögél. Talley mintha nem hallotta volna meg az óvatos lépteket, sem az ajtó nyikorgását maga mögött. Nem
moccant, ahogy Carmichael lassan felemelte a fegyvert. Mintha nem is sejtette volna, mi közeledik, miért, honnan - ahogy Carmichael golyót repített a fejébe. Talley felsóhajtott, megborzongott, elcsavarta a letapogató tárcsáját. Nem ez volt az els alkalom, hogy a keres saját élettelen testét tárta elé, végigtekintve valamelyik valószín ségen, ám Talley soha nem nézte végig úgy annak az ismer s alaknak a zuhanását anélkül, hogy ne csapta volna meg valami elmondhatatlan hidegség a jöv fel l. Felegyenesedett a keres mell l, és hátrad lt székében. Elgondolkodva nézte azt a recés talpú cip t, amely mellette feküdt az asztalon. Egy darabig csendben ült: tekintetét a cip n nyugtatta, gondolatai Carmichaelt követték az utcákon, az estében és másnap, úton a közelg válság felé, melynek kimenetele attól függ, milyen szilárdan áll majd Carmichael a földalatti peronján, amint egy szerelvény eldübörög mellette, valamikor a jöv héten. Talley ezúttal két pár cip ért küldte el a kifutófiút. Hosszasan ingadozott egy órával korábban a recés és a sima talpú között. Mert Talley humánus volt, és bizony nemegyszer találta visszataszítónak a munkáját. De ezúttal végül a sima talpú cip t csomagolta be Carmichaelnak. Most felsóhajtott, és újra a letapogatóhoz hajolt, megforgatta a tárcsát, hogy befogjon egy jelenetet, amelyet végignézett már azel tt is. Carmichael a földalatti zsúfolt peronján áll, a peron olajosan csillog valami nedvességt l. Carmichaelen a sima talpú cip van, melyet Talley választott neki. A tömeg tülekedik, meglódul a peron széle felé. Carmichael Iába megcsúszik, kapálózik, ahogy a szerelvény eldübörög… - Ég önnel, Mr. Carmichael - mormolta Talley. Ezt a búcsúszót nem mondta ki, amikor Carmichael kiment az üzletb l. Most sajnálkozva mondta ki; a sajnálat a ma Carmichaeljának szólt, aki nem szolgált rá erre a végre. Most még nem a melodrámai gonosztev , volt, akinek halálát az ember megindulás nélkül képes végignézni. Ám a ma Tim Carmichaeljának vezekelnie kellett a tíz évvel kés bbi Carmichaelért, és az árat be kellett hajtani. Nem jó dolog élet-halál urának lenni embertársaink felett. Peter Talley tudta, hogy nem jó dolog, de a hatalom az kezébe tétetett le. Nem kérte. Szinte mintha a gép véletlenszer en jutott volna el iszonyú beteljesüléséig gyakorlott ujjai és elméje munkája nyomán. El ször zavarba ejtette. Hogyan kell az ilyen eszközt használni? Miféle veszélyek, milyen szörny lehet ségek rejlenek abban a Szemben, mely keresztüllát a holnap fátyolán? A felel sség az övé volt, és súlyosan nehezedett rá, míg meg nem lelte a választ. És miután meglelte… nos, a teher még súlyosabb lett. Mert Talley jó ember volt. Nem mondhatta el senkinek az igazi okot, miért üzlettulajdonos. Megelégedés, mondta Carmichaelnak. És néha valóban mély megelégedést érzett. Ám máskor - mint ilyenkor - csak a kétségbeesés és az alázat maradt. ként az alázat. Itt megkaphatják, amire szükségük van. Csak Talley tudta, hogy ez az üzenet nem az egyéneknek szól, akik betérnek az üzletébe, hanem a világnak. A világnak, melynek jöv je gonddal, szeretetteljesen formálódott Peter Talley irányítása alatt. A jöv f vonulatát nem volt könny megváltoztatni. A jöv k l k re, lassan épül piramis, és Peter Talleynak k l k re kellett megváltoztatnia. Volt néhány ember, akik szükségesnek bizonyultak - emberek, akik teremthettek és építhettek -, emberek, akiket meg kellett menteni: . Talley megadta nekik, amire szükségük volt. De elkerülhetetlenül akadtak mások, akiknek gonosz céljaik voltak. Talley nekik is megadta, amire a világnak szüksége volt: a halált. Peter Talley nem kívánta ezt a szörny hatalmat. De a kulcs az kezébe tétetett, és nem merte ezt a hatalmat rábízni egyetlen más él emberre sem. Olykor-olykor hibázott. Egy kicsivel magabiztosabbnak érezte magát, mióta rátalált a kulcs metaforájára. A jöv kulcsa. A kulcs, amely az kezébe tétetett. Eszébe idézve ezt, hátrad lt a székben, kinyúlt egy régi, sokat forgatott könyvért. Az könnyedén nyílt ki az ismer s passzusnál. Peter Talley ajkai mozogtak, ahogy újra elolvasta a passzust szobájában, a Park Avenue-i üzlet hátsó helyiségében. "Bizony mondom néked, a te neved Péter… És tenéked adom majd a Mennyek Országának kulcsait…" Gáspár András fordítása
A. E. Van Vogt - Az elhatározás Virginia Mention egészen véletlenül volt jelen. T zoltóautókat látott, amint egy étterembál jött kifelé, és füst tódult ki egy földszintes épület nyitott ajtaján. Virginia odament, riporterösztöne feléledt. A t zesetek már régóta nem tartoztak munkaköréhez, de most épp itt volt a helyszínen. Már látta is a rövid kis cikket, amit majd err l ír: Ilyen és ilyen eredet t z ütött ki ma reggel ennek és ennek a vállalatnak az épületében. A kár csekély. Az épületen lev táblán ez állt: FUTUROLÓGIAI TUDOMÁNYOS LABORATÓRIUM neurológiai és organisztikus kutatások Feljegyezte ezt is és az utcát, házszámot: Wainworth Avenue 411. Mire befejezte, a t zoltók már kifelé trappoltak az ajtón. Virginia karon ragadta a f nököt. - A Heraldtól vagyok. Éppen erre jártam. Mi történt? A f nök nagydarab esetlen férfi volt, lassan beszélt. - Semmi. A titkárság berendezése. A f nök házon kívül. Úgy látszik, a tüzet egy papírkosárba dobott cigarettacsikk okozta. Vigyorogva folytatta: - A titkár egy mafla fiatalember. Életemben nem láttam senkit így begyulladni. Még mikor eljöttem, akkor is kárált, mint egy kotlóstyúk. Egy értelmes szót sem tudott kinyögni. Kajánul nevetett. - Ha most ilyen ideges, képzelem, mi lesz majd, amikor a f nöke megérkezik. Hát, viszlát. A kocsijához ment. Virginia Mention tétovázott. Tulajdonképpen mindent megtudott, amit akart. De gy zött a személyes kíváncsiság. Odament a még mindig nyitott ajtóhoz. Egy kis iroda volt, ahová bekukkantott. A berendezés három székb l és egy modern kék-fehér pultból állt. Azaz csak azel tt lehetett kék-fehér. ,Most már egy félig elszenesedett tömeg, amit a könyörtelenül rázúduló víz még jobban elcsúfított. A pult mögött valamilyen elektromos számológép volt. A pult mögött volt a titkár is. Virginiának szinte a lélegzete is elállt. A fiatalember magas volt és nagyon vékony, túl rövid és túl b ruhát viselt. Arca beesett és sápadt. A hát, homlokát és nyakát pattanások borították, ádámcsutkája állandóan fel-alá járt: A kísértet rémülten bámult rá nagy barna szemével. Szája szétnyílt, és valami érthetetlen zagyvaságot mondott. Legalábbis zagyvaság lett volna bárkinek, aki nincs szerkeszt k és interjúalanyok motyogásához szokva. . Virginia Mention hangosan mondta utána, csak a személyes névmást cserélte fel. - Hogy én mit akarok? Riporter vagyok. Mennyit ért a berendezés? - Deet duuld toom - felelte a fiatalember. - Nem tudja. Hm. Úgy látszik, minden tönkrement, kivéve azt a számológépet vagy micsodát ott a pult mögött. Azt hiszem, csak ennyit jegyzek le: Az iroda berendezése alaposan megrongálódott. Leírta, aztán becsapta a noteszt. - Hát a viszontlátásra! Megfordult, és indulni akart. De közbejött valami. Felberregett egy cseng . Mély, nyugodt férfihang hallatszott valahonnan a falból, a fiatalember mögül. - Edgar Gray, nyomja le a 74-es számú gombot. A fiatalembert mintha áramütés érte volna. Úgy t nt, majd kezét-lábát töri, ahogy felugrik a pult mögött. Valahogy kibogozta tagjait. Majd hosszú, csontos ujjával lenyomta a "számológép" gombját. Aztán csak állt ott, összeszorított, csukott szemmel. Virginia az el bb is azt gondolta, hogy ennél sápadtabb már nem lehet az arca. De most még jobban elfehéredett, felt en elsápadt. Végül úgy látszott, különös árnyék borítja el, mintha a fiatalemberb l kiszorulna az élet. A hatás, a benyomás rendkívüli volt. Virginia elképedve bámult rá. Egy perc telt el, majd az idétlen alak mélyet lélegzett. Kezét levette a gombról. Kinyitotta a szemét. Meglátta Virginiát. Arcába hirtelen visszatért az élet. Virginia Mention magához tért.
- Mi a csoda volt ez? Látta, hogy Edgar Gray még makogni sem képes. Üveges szemmel nézett rá, és Virginia azt hitte, mindjárt el fog ájulni. Hangos sóhajjal rogyott le az elszenesedett székre. Úgy gubbasztott ott, mint egy beteg kutya. Virginia barátságosan mondta: - Figyeljen ide, Edgar, ahogy a f nöke visszajön, maga rögtön hazamegy és lefekszik. Mért nem próbál meg enni valamit? Néha jót tesz. Ezzel sarkon fordult és elment. Aztán elfelejtette az egészet. Virginia már öt perce elment, amikor egy tiszta, vibráló, de mély n i hang hallatszott a falból: - Edgar! A nyakigláb fiatalember megijedt. Majd izgatottan felállt. A n i hang sürget n mondta: - Edgar, húzd le a red nyt, csukd be az ajtót, oltsd el a villanyt. A fiatalember úgy hajtotta végre az utasításokat, mint valami automata. De reszketett a keze, amikor befejezte, és nagy szemeket meresztve bámulta az épület hátsó részbe vezet ajtót. Valami különöst vett észre; egy bizonytalanul pislákoló fénypontot. Az ajtó nem nyílt ki, mégis bejött rajta egy n . Keresztül az ajtón! Egy démoni n . Alakja elmosódott, szinte anyagtalan volt. Lenge, áttetsz , fehér köntöst viselt. Egy pillanatra látni lehetett rajta keresztül a mögötte lév ajtót. Úgy állt ott, mint egy különös, földöntúli jelenés, aki várja, hogy testet öltsön. Egyszer csak már nem volt átlátszó, valódi emberré vált. Odament a fiúhoz, felemelte a kezét, és adott neki egy nagy pofont. Szegény megtántorodott, de nem vesztette el az egyensúlyát. A fájdalomtól és az ijedségt l sírva fakadt. - Edgar, megmondták, hogy ne dohányozz! A kéz ismét felemelkedett. Újabb pofon csattant. - Itt maradsz, ameddig szoktál, és végzed a dolgod. Megértetted? A n szigorúan nézett rá. - Még jó, hogy idejében érkeztem, és megláttam azt a riportern t. Ez a szerencséd. A korbáccsal akartalak megverni. Sarkon fordult és elindult a hátsó ajtó felé, egy percre megállt, majd keresztülment rajta, és elt nt. Mennyi minden múlik a véletlenen. A t z el tt Virginia legalább százszor elment már a Futurológiai Tudományos Laboratórium mellett, de soha nem vette észre. Most már viszont tudott róla. Két és fél nappal a t zeset után, ugyanabból az étteremb l jött ki a férjével. Megvárta, amíg az nagy léptekkel elindul az egyetem felé, aztán sarkon fordult, és is útnak eredt. Ahogy a Futurológiai Laboratóriumhoz ért, hirtelen eszébe jutott valami, és megállt. Bekukucskált a nagy üvegablakon. . - Hmm - mondta. Új pult állt a félig leégett régi helyén és egy új szék. A széken Edgar Gray ült, képeslapot olvasott. Jól látta pattanásos arcát és ádámcsutkája körvonalát. Mellette a pulton üres szendvicsdoboz. Egészen hétköznapi látvány; egy percig sem furcsállotta. De aznap este nyolc óra tízkor, mikor a férjével színházba ment, kinézett a taxiból, ahogy elhaladtak a laboratórium el tt. Az óriás ablak ragyogott a pult mögül visszaver fényt l. A fény alatt ült Edgar, és olvasott. - Kés estig dolgozik - mondta Virginia hangosan. - Mondtál valamit? - kérdezte Mention professzor. - Nem, semmit, Norman. Egy hét múlva; mikor egy összejövetelr l mentek hazafelé, éjjel negyed tizenkett kor hajtottak el a laboratórium el tt. Edgar megint a lámpa alatt ült és olvasott. - A fene egye meg! - tört ki Virginia. - Bárki legyen is ennek a kócerájnak a tulajdonosa, sikerült egy balekot találnia. Férje elmosolyodott. - Mióta a lapnál dolgozol, egészen kib vült a szókincsed, édes. Virginia röviden elmesélte a futurológusokkal kapcsolatos kalandját. Látta, hogy férje homlokát ráncolva gondolkodik, szeme összesz kül. De végül csak vállat vont. - Lehet, hogy most Edgar az éjszakás. A háború óta és mióta a visszatért emberek mind bolygóközi szolgálatba álltak, aggasztóan kevés az egyszer segédmunkás, ezt bizonyítja az a tény is, hogy téged a törvény munkavállalásra kényszerít; és így kénytelenek vagyunk étteremben étkezni, ami egészségtelen, mert a munka mellett f zésre nem marad id d. - Elhúzta a száját. - Étteremben, brrr! Virginia nevetett, majd komolyan mondta: - Lehet, hogy munkaer hiány van, de a rendelkezésre álló munkásokkal úgy bánnak, mint az automatákkal. - Hm, azt hiszem, igazad van. De félek, hogy nem segíthetek. Mióta a gyakorlati pszichológia professzora vagyok, kapcsolataim a városiakkal egyre inkább leépülnek. Miért nem kérdezed meg az öreg Cridleyt a lapnál. Azt mondják, rendes ember. Cridley, a tudományos rovat szerkeszt je, szakállát simogatta. - Futurológiai Tudományos Laboratórium - azt hiszem, nem hallottam róla. Lássuk csak. Egy cégjegyzéket vett fel az íróasztalról, és kinyitotta. - Hm. Igen, ez az… Kutatás… Nem mond túl sokat, de - felnézett - legális. Majd gúnyos mosollyal
hozzátette: - Valahogy az volt a benyomásom, hogy maga szerint nem az. Virginia így felelt: - Az a gondolat motoszkált bennem; hogy jó sztorit lehetne írni róluk a színes hírekben. Ez részben igaz volt. Az öreg Cridley a telefonért nyúlt. - Felhívom dr. Blairt, az egyetlen neurológust, akit ismerek. Talán tud némi felvilágosítást adni. A telefonbeszélgetés elhúzódott. Virginia ráért, hogy elszívjon egy cigarettát. Végre az öregember letette a kagylót. Felnézett. - Hát - mondta. - Jó helyen tapogatódzik. - Úgy érti, hogy valami humbug az egész? A férfi mosolygott. - Nem, nem, épp ellenkez leg. Nagyon nagy vállalat. Ez egy tíz-, húsz-, harmincmilliárd dolláros érdekeltség. - Az a kis iroda! - csodálkozott Virginia. - Úgy látszik - felelte az öreg Cridley -, sok ilyen kis iroda létezik a világon mindenütt. Van bel lük minden nagyváros valamelyik f útvonalán, világviszonylatban kétszázezer vagy még több is. M ködik egy a Kanalis Majorison a Marson és a Vénusz mindkét f szigetén. - De mivel foglalkoznak? - Látszólag kutatómunkával. Ez egy befolyásos szervezet. Megpróbálják rávenni az embereket, hogy anyagilag támogassák a kutatásokat. Történt már egy-két ügyefogyott kísérlet a társaság tevékenységének felderítésére, de eddig még mindegyik a kezdeti stádiumában elakadt. Dorial Cranston, az alapító, valaha igazi szaktekintély volt. De úgy tizenöt évvel ezel tt megszállta a pénz ördöge, és megszervezte ezt a nagyszer hálózatot, így feji meg azokat a lágy szív balekokat, akik a tudomány fejfödését akarják el segíteni. A f paraziták tekintélyes személyiségek, férfiak és n k. Messze kit nnek, a tömegb l. Ismeri ezeket. Maga is ilyen lesz nemsokára. Virginia nem válaszolt a bókra. - De produkáltak már valami tudományos eredményt? - Nem tudok róla. Virginia a homlokát ráncolta. - Furcsa, hogy mást nem tudunk róluk. Azt hiszem, még foglalkozom a dologgal. Nem sokkal öt óra után esni kezdett. Virginia Mention behúzódott a Sam férfidivatüzlet kapualjába, és elkeseredve kémlelte a felh s eget. Azon kezdett gondolkodni, hogy itt marad éjszakára. Furcsamód, nem változtatott elhatározásán. A józan ész azt diktálta, hogy meg kellene figyelni Edgart vacsoraid ben. És meg is fogja figyelni. Hétkor lassan elállt az es . Virginia el somfordált a kapualjból, és fel-alá járkált, miközben a túloldali irodát figyelte. Fény villant, ugyanaz a pulti lámpa, amit már régebben is észrevett. Alatta ült Edgar, és képeslapot olvasott. - A gyáva! - dühöngött Virginia Mention magában. - Nincs mersze kiállni a jogaiért? Tudom, hogy délel tt is dolgozott. Haragja pár perc múlva lelohadt, id vel egészen elpárolgott. Tíz perccel tíz után berohant az étterembe, sietve felhörpintett egy csésze kávét, majd felhívta a férjét. Mikor elmondta neki, miért virraszt, Mention professzor kuncogott a telefonban, ez kicsit felvidította Virginiát. - Ami engem illet, egy óra múlva lefekszem - mondta a férfi. - Akkor reggel találkozunk. . - Sietnem kell - suttogta Virginia. - Szörnyen félek, hogy elmegy, amíg itt vagyok. De amikor kiért, még mindig látta a fényt. És Edgart is. Képeslapot olvasott. Furcsának t nt, egyszer csak kezdte elképzelni, ahogy ott ül éveken át. Nap nap után reggelente bejön dolgozni, éjjel meg ilyen szörny sokáig marad. És senki nem tör dött vele, nyilván észre se vették. Biztos, hogy Edgar nem lenne ilyen félénk, ha normális családi háttér lenne mögötte. Sajnálni kezdte Edgart és saját magát is. Milyen életet él ez a fiú, micsoda rettenetesen embertelen életet. Figyelte, amint felugrik és lenyomja a számológép egyik gombját. Virginia Mention zavartan rázta meg a fejét. Ez a dolog egyre értelmetlenebbnek látszott. Tizenegy óra, semmi sem történt. Tizenegy harminc. Tizenegy harminckett kor hirtelen kialudt a fény, és egy perc múlva a bejáratnál felt nt Edgar. Másnap reggel negyed kilenc volt, amikor Virginia Mention felvánszorgott a lakásához vezet lépcs soron. - Ne kérdezz semmit - motyogta férjének. - Egész éjjel fent voltam. Majd mindent elmesélek úgy egy hónap múlva, ha felébredek. Betelefonálnál a laphoz, hogy nem megyek be? Minden erejét összeszedve levetk zött, felvette a pizsamáját, és bemászott az ágyba. Mikor felébredt, az órája négy harmincat mutatott - és egy fehérestélyi ruhás n ült az öltöz asztala melletti széken. A n nek, Virginia Mention egy perc múlva már felfogta, kék szeme és nagyon szép arca volt. Azaz szép lett volna, ha nem olyan szigorú, olyan hideg. Magas és karcsú volt, mint Virginia. Egyik formás kezében vékony, szörny hosszú pengéj kést szorongatott.
A n halkan törte meg a csendet: - Most, hogy nyomozni kezdett utálunk, el kell viselje a következményeket is, buzgalma: jutalmát. Nagyon örülünk, hogy n . A n k kevésbé súlyosak. Szünetet tartott. Titokzatos mosoly suhant át az arcán, és éberen figyelte, amint Virginia lassan felül az ágyban. Virginiának ezalatt eszébe jutott, hogy valahol már látta ezt az asszonyt; aki most tovább beszélt: - A n k szimpatikusabbak is… Drágám, olyan dologba-keveredett, amit nem fog elfelejteni, amíg - kedvesen halogatta a befejezést -, amíg él. Virginia csak most tudott megszólalni: - Hogy jutott be ide? A történtekb l csak ennyi jutott el a tudatáig. A n szavait, a bennük rejl iszonyú fenyegetést lassan fogta fel. Élesebb hangon ismételte: - Hogyan… az én lakásomba? A sz ke n elmosolyodott, látni lehetett szép fogait. - A falon keresztül természetesen. Ez gúnyolódásnak t nt. Virginia Mention ett l teljesen felébredt, amire eddig képtelen volt. Mély lélegzetet vett - és hirtelen magához tért. Csak most döbbent rá, milyen hátborzongató ez a találkozás, szemét összehúzva a másikra meredt. Meglátta a szörny kést, és egyszer csak félni kezdett. Elképzelte, hogy hazajön Norman, és t leszúrva, holtan találja. Elképzelte, hogy halott, pedig még élt. Már koporsóban látta magát. Egészen kimelegedett a rémülett l. A n arcára pillantott - és már nem félt annyira. - De hát - mondta hangosan, csodálkozva - én tudom, ki maga. Phil Pattersonnak, a helyi villamosipar vezérének a felesége. A társasági rovatban láttam a fényképét. Egyre kevésbé félt. Nem talált rá logikus magyarázatot, de úgy gondolta, olyan emberek, akiket ismerünk, és akik jelent s személyiségek, nem követnek el gyilkosságot. A gyilkosok elvetemült, ismeretlen alakok, akik csak egy pillanatra emelkednek ki a semmitmondó arcok tömegéb l, amikor a rend rség elkapja ket, és a kivégzés után újra feledésbe merülnek. Virginia ismét magához fiért. - Tehát - mondta - a Futurológiai Tudományos Laboratórium társaságához tartozik. A n gyorsan bólintott. - Igen. Ahhoz a társasághoz tartozom. De most már - ültében kicsit kihúzta magát; úgy zengett a hangja, mint egy harang - tényleg nem vesztegethetem üres fecsegéssel az id t. Virginia színtelen hangon kérdezte: Mit csinált Edgar Grayjel? Olyan, mint egy tárgy, nem emberi lény. A n úgy tett, mintha nem hallaná. Habozott. Végül titokzatosan mondta: - Biztosnak kell lennem, hogy eleget tud. Hallott valaha Dorial Cranstonról? Virginia szeméb l kiolvashatta a választ, mert így folytatta: - Á, tehát eddig eljutott. Hálásan köszönöm. Maga nagyon veszélyes lehetett volna. Abbahagyta. Felállt. Furcsa, színtelen hangon mondta: - Tényleg csak ennyit kellett megtudnom. Butaság felvilágosítást adni azoknak, akik úgyis mindjárt meghalnak. Már az ágy mellett állt, miel tt még Virginia felfogta volna a szavak mögött rejl halálos fenyegetést. A kés, amir l Virginia már majdnem megfeledkezett, megvillant a n kezében, és lesújtott Virginia bal mellére. Tüzes fájdalom, szörny kín hatolt a testébe. Még látta a kés kiálló markolatát pont a szíve fölött. Sötétség borult rá, s véget vetett a szörny haláltusának. Norman Mention professzor vidáman fütyörészett magában, mikor belépett a lakásba. Az óra a hallban fél hetet mutatott. Mire az üres nappaliban elrakta kalapját, kabátját és sétapálcáját, a mutató már hét óra ötön állt. Amikor felakasztotta a kabátját, észrevette, hogy Virginia kabátja, kalapja s minden, amit viselni szokott, ott van. Még mindig fütyörészve, de most már halkabban, felesége szobájához ment és bekopogott az ajtón. Nem kapott választ. Sietve visszament a nappaliba, el vette az Evening Heraldot, amit hazafelé vett. Nagyon gyakorlott olvasó volt, majdnem ezerkétszáz szót tudott elolvasni percenként, de a rendkívüli gyorsaság hatékonyságát nagyban lerontotta az a tény, hogy a társasági rovatot kivéve mindent elolvasott. Fél nyolckor összehajtogatta az újságot. Komoran üldögélt. Bosszúsan gondolt arra, hogy ha Virginia reggel óta alszik, fel kellene ébreszteni. Emellett ideje már, hogy kielégítse a kíváncsiságát, a Futurológiai Tudományos Laboratóriumi el tti éjszakai virrasztás eredményét illet en. Bekopogott a hálószoba ajtaján, amikor nem kapott választ, kinyitotta és bement. A szoba üres volt. Mention professzor nem esett kétségbe. Bánatosan nézett a vetetlen ágyra, megrázta a fejét, és elmosolyodott. Tizenkét évi házasságuk alatt igazán hozzászokott a riportern k komplikált mesterkedéseihez.
Virginia nem szokta rendetlenül hagyni a szobáját, de már vagy kétszer el fordult, és Mention akkor is azt tette, amit most: beágyazott, a sz nyegsepr vel átfutott a sz nyegen, és feltörölte a padlót. Agyazás közben vérfoltot vett észre a leped n. - A fenébe - morogta Mention professzor ingerülten -, Virginiának nem lett volna szabad elmennie, ha vérzik az orrá, és ráadásul kabát nélkül. Végül visszament a nappaliba, és meghallgatott egy kabarét a rádióban, hetek óta képtelen volt rájönni, hogy miért olyan népszer ez a m sor. Ma este sem tudta meg. Egyszer kényszeredettén felnevetett. Mikor ez a kínszenvedés véget ért, kikapcsolta a rádiót, és halkan fütyörészni kezdett magában. Egy id után az órájára nézett, tizenegyet mutatott. Talán fel kéne hívni a Herald szerkeszt ségét… Nem, ezt nem lehet. Azt hiszik, hogy beteg. El vett egy krimit, amit már egy hónapja el akart olvasni: Tizenkett re a végére ért, az órájára nézett. Már jó ideje nyugtalankodni kezdett. Mialatt olvasott, egész id alatt erre gondolt. Mikor befejezte és becsukta a könyvet, már nem bírta tovább. Felállt. Hangosan szitkozódott. Bebeszélte magának, hogy nagyon mérges Virginiára. Nem lett volna szabad, hogy csak így elmenjen, és nem is telefonált haza. Úgy döntött, hogy lefekszik. Riadtan ébredt. Nyolc óra volt; és a nap besütött az ablakon. Ijedten bújt ki a meleg takaró alól, és Virginia szobájába ment. Minden érintetlen. A logikus gondolkodás a f , mondta Mention professzor magában. Tételezzük fel, hogy elmegy a rend rségre, miután természetesen annak rendje és módja szerint megbizonyosodik róla, hogy Virginia nincs a munkahelyén vagy máshol, ahová esetleg elmehetett. A rend rségen kérdéseket tennének fel. Személyleírása. Hát felt en csinos, 168 cm magas, haja vöröses, de nem egészen. Van valami furcsa csillogás a hajában… Nagy meger ltetésébe került, hogy ne folytassa a gondolatmenetet. Most nincs id elérzékenyülni. - Vörös hajú - állapította meg hangosan -, és a ruházata… Mosolyogva hagyta abba. Ezt legalább tudományos alapossággal meg lehet állapítani. Elszántan indult Virginia ruhásszekrénye felé. Vagy tíz percig egyre elkeseredettebben turkált összevissza felesége vagy négy tucat ruhája között, megpróbálta kitalálni, melyik hiányzik. A legkülönösebb az volt, hogy sok ruhára egyáltalán nem emlékezett, hogy valaha is látta volna. Tíz perc múlva feladta. Visszament a hálószobába - éppen amikor egy elmosódott férfialak lépett be a falon át a szobába. Egy pillanatig úgy állt ott, mint valami ködös filmkocka. Az anyagtalan forma egyre jobban megtelt. Frakkos férfi lett bel le, egy g gös, gúnyos tekintet férfi, aki h vösen meghajolt, és ennyit mondott: - Ne menjen a rend rségre. Ne csináljon semmi ostobaságot. Végezze a dolgát, és találjon valami elfogadható mentséget a felesége távollétére. Aztán várjon. Csak várjon. Sarkon fordult. Teste megváltozott, átlátszó lett. Belépett a falba, és elt nt. Úgy látszott, mást nemigen tehet. Úgy látszott, semmit sem tehet Pedig a háború alatt hozzászokott a határozottsághoz. Mention tétovázott. Majd lassan a szobájába ment, el vette az automata Lugert a fiókaljáról, ahol évek óta hevert. Háborús emlék volt; és mivel a legmagasabb katonai kitüntetés tulajdonosa, nem kellett hozzá engedély. Csak állt, és egyre szkeptikusabban babrálta. Végül is, mivel tisztában volt vele, hogy maga a jelkép is milyen sokat jelent számára, a kabátzsebébe tette és elindult az egyetemre. Már félúton járt, amikor eszébe jutott, hogy ma szombat van. Mention megállt az utcán, és harsányan felnevetett. Ha arra gondolt, hogy az el bb még azt hitte, képes lesz nyugodtan felfogni az egészet… Tanácstalanul, bosszankodva állt ott, és hirtelen elfogta a rémület: egy ember, aki át tudott menni a szilárd falon! Mibe keveredett Virginia? Megh lt benne a vér, ha a következményekre gondolt. Furcsán anyagtalannak érezte magát, belseje kiszáradt, mintha egész testét valami t z égette volna belülr l. Ujjai, ahogy ég homlokához emelte, szárazak, érdesek voltak. Rémülten nézte. Majd sietve bement a sarki gyógyszertárba. - Adjon egy vérplazma-injekciót - mondta -, az el bb majdnem elgázoltak, szédülök. Csak részben volt hazugság. Kétségkívül sokkot kapott, méghozzá nem is akármilyet. - Egy dollár - mondta a gyógyszerész egy perc múlva. Mention hálásan fizetett és távozott. Agya ismét m ködött; az el bbi, közeled eszméletvesztésnek testén már semmi jele nem mutatkozott. Mindenekel tt szükségesnek látta, hogy felmérje helyzetét. Komoran gondolta át; a tények a következ k: Futurológiai Tudományos Laboratórium - Edgar Gray - dr. Dorial Cranston - egy furcsa, szigorú kinézet férfi, alpi átsétált a falon. Itt megállt. Érezte, hogy megint elsápad. Rekedten mormolta:
- Lehetetlen. Biztosan álmodtam. Az emberi test felépítése primitívebb ennél. Ezért, hacsak… A Higden-tétel: csak ha valaki egyszer ösztönösen át tudott hatolni szilárd anyagon, akkor segítheti küls energia, hogy még egyszer megtegye. A Higden-tétel, miszerint a mai ember egy magasabb rend lény elkorcsosult változata, igaz lehet. Mention felnevetett. Szemrehányást tett magának. Én itt magamban tudományos vitát folytatok, amikor szegény Virginia… Szédülni kezdett. Érezte, hogy megint rosszul lesz. Szemben egy másik gyógyszertár feliratát látta meg. Bement, és vett még egy, egy utolsó plazmainjekciót. Fizikailag rendbe jött, de hangulata nyomott maradt; beült egy bokszba. Egy óra múlva a helyzet semmit sem változott. Nagyon meg volt rémülve. És mivel nem saját magát féltette, semmit sem tehetett ellene, csak amit az idegen javasolt: várt. VASÁRNAP: Délel tt tizenegykor bement a városba, és benézett a Futorológiai Tudományos Laboratórium nagy üvegablakán. Edgar ott volt, a magas, szikár óriás egy magazinba merült. Tíz perc múlva még mindig nem mozdult, csak lapozott. Mention hazament. HÉTF : Lyukas órája volt. Másik három tanárral együtt a büfében ült. A Futurológiai Tudományos Laboratóriumra terelte a beszélgetést. Troubridge, a fizikatanár felkapta a fejét a név hallatán, de aztán együtt nevetett a többiekkel. Cassidy, az angol tanszék adjunktusa így szólt: - Úgy hangzik, mintha egyenesen Tommy Rocket, az új komikussztár mondaná. A harmadik másra terelte a beszélgetést. KEDD: Nem volt lyukas órája. Ebédid ben bement a könyvtárba, és olyan könyveket kért, amit dr. Dorial Cranston írt vagy róla írtak. Kett t talált, amit a doktor írt, és egyet dr. Thomas Torrance írt róla. Cranston egyik m vének Az emberi faj fizikai affinitása címet adta. Nagyon meglepte, hogy a m pacifista értekezés volt, a világméret öldöklés éles elítélése, heves tiltakozás a háború ellen; a derék doktor hosszasan taglalta azt a témát, hogy az emberek tulajdonképpen testvérek. Javasolta a kézfogás elterjesztését, mint a barátság jelképét, szorgalmazta a baráti csókot férfiak és n k körében egyaránt, nagyra értékelte az orr összedörzsölésének szokását az eszkimóknál. "Idegen emberek - írta - elektromosan taszítják egymást, és csak hosszú fizikai kapcsolat fogja, feloldani ezt a potenciális ellentétet. Például egy fehér diáklány, aki hagyja, hogy egy kínai diák megcsókolja, azt veszi észre, hogy a századik csók már egyáltalán nem undorító. Id közben a férfi valami megmagyarázhatatlan módon emberi lénnyé válik számára. Következ lépésként a lányban felmerül a házasság gondolata; így az egzotikus élménynek indult kaland a kapcsolatteremtésen keresztül tiszteletreméltó rangra emelkedik. Ilyen házasságokkal lépten-nyomon találkozhatunk, és ha saját magunknak nincsenek hasonló kapcsolataink, képtelenek leszünk megérteni ket." Alapjában véve, a pacifista szólamoktól eltekintve, err l szólt a könyv. Véget ért az ebédid , mire Mention befejezte az olvasást. A másik két könyvet kikölcsönözte és elhatározta, hogy majd este otthon elolvassa. Cranston második m ve az el er szakosabb, dogmatikusabb változata volt. Ez az ember nyilván az ügy megszállottja, így Mentionnak igazán nagy er feszítésébe került, hogy a második kötetet is végigolvassa. El vette Torrance Cranstonról írt életrajzát, felütötte az els fejezetnél, és ezt olvasta: Dr. Dorial Cranston, pacifista és kiváló neurológus Kentucky államban, Louisville-ben született… Mention fáradtan csukta be a könyvet. Hajlandó volt elismerni, hogy a fizikai kontaktus csodákat m velhet az emberi kapcsolatokban. De az már világossá vált, hogy a Cranstonról írt régi könyveknek semmi közük a jelenlegi helyzethez. SZERDA: Semmi új ötlet. CSÜTÖRTÖK: Troubridge professzor Mention mellé szeg dött, mikor az hazafelé indult. - Norman - mondta -, a múltkor említetted a Futurológiai Tudományos Laboratóriumot. Ha közeledni próbáltak hozzád, ne habozz. Megteszik, amit ígérnek. Az els percben úgy hangzott, mintha egy komputer találomra rakta volna össze ezeket a szavakat. De végül értelmet nyertek. Olyan fontos értelmet, hogy Mentionnak minden erejére szüksége volt, hogy ne tegyen fel ostoba kérdéseket, melyb l kiderülne tudatlansága. Nagyot nyelt, megállt, de szerencsére Troubridge folytatta:
- Három évvel ezel tt az orvosom azt mondta, hogy a szívem fél évnél sem bírja tovább. Elmentem a Mayo Klinikára, ahol meger sítették a diagnózist. Egy hónappal kés bb, mikor már feladtam, kapcsolatba léptek velem a futurológusok, és tájékoztattak, hogy tízezer dollárért kaphatok új szívet. Megmutattak nekem egy üvegtárlóban lév , dobogó szívet. Ez egy él szív volt, Norman, és azt mondták, ha bármikor szükségem lenne bármilyen szervre, meg tudják szerezni, feltéve, ha van rá pénzem. Mention így szólt: - Azt hittem, hogy a szervátültetés lehetetlen, mivel… Nem folytatta. Rájött, hogy egyáltalán nem ez jár a fejében. Valami egészen más. Egy kép, egy kérdés elsöpr erej hullámként borította el az agyát. Mintha nagyon messzir l hallotta volna Troubridge hangját: - Meg tudják csinálni, mivel felfedezték a szervek elektromosságának egy új tulajdonságát. A gondolat, ami Mentionban felmerült, most már egész tudatában elhatalmasodott. Halotti hangon tette fel a szörny kérdést: - Az átültetéshez honnan veszik az él szerveket? - Jé! - válaszolt Troubridge. Szeme tágra nyílt. Elképedten suttogta: - Erre soha nem gondoltam. Mire Mention az üres lakásba ért, már sem akart erre gondolni. Aztán elhatározta magát. Azon az éjszakán nagy léptekkel járt fel-alá a nappaliban, és dühös volt magára, hogy ilyen sokáig várt. De a probléma még mindig fennállt: mit kéne csinálni, mit tudna tenni, ami célravezet lenne. Menjen a rend rségre? Ehhez egyáltalán nem volt kedve, mivel még reménykedett. Nem mondták volna, hogy ne menjen a rend rségre, csupáncsak azért, hogy egy hétre elhallgattassák - ha végül mégis elmenne. Letétbe helyezhetne egy levelet a bankja széfjében, amit csak akkor nyitnának fel, ha valami történne vele… Igen, ezt fogja tenni. Megírta a levelet, aztán csak ült az íróasztalnál, gondolkodni akart. Hosszú ideig semmi sem jutott eszébe, majd írni kezdett, pontokba foglalva a lehet ségeket. Virginia véletlenül akad rá a Futurológiai Laboratóriumra. Elt nik. Engem figyelmeztet egy férfi, aki át tud menni a falon. Megállapítom, hogy: 1. Dr. Dorial Cranston, a futurológia alapítója fanatikus pacifista, emellett neurológus. 2. A futurológusok emberi szerveket adnak el gazdag embereknek, nagy mennyiségben. Valószín leg ez az egyetlen kereskedelmi tevékenységük, bevételük forrása. 3. Képességük, hogy át tudnak hatolni a falon, nyilvánvalóan olyan er a kezükben, amit senkivel sem akarnak megosztani. Úgy t nik, nem zavarja ket az a tény, hogy én tudok err l 4. Cridley, a Herald tudományos rovatának szerkeszt je azt mondta Virginiának, hogy a futurológusok utáni minden nyomozási kísérlet még kezdeti stádiumában kudarcba fulladt, ami azt bizonyítja, hogy befolyásos kapcsolataik vannak fels bb körökben. 5. Semmi okuk nincs, hogy Virginiát másképp kezeljék, mint a többieket - akik az átültetésre kerül szerveket szolgáltatják. Mention félve írta le az utolsó mondatot, aztán elégedetlenül meredt a listára. Úgy látszott, nincs semmiféle nyom, amin elindulhatna, és a legkisebb esélye sincs rá, hogy megtalálja Virginiát. Egy perc múlva a következ ket írta: Ha elmennék a rend rségre, és letartóztatnák dr. Dorial Cranstont és Edgar Grayt, Cranston a falon át sétálna ki a börtönb l, Edgar pedig… Mention felemelte a tollat, és hirtelen szörny gyanúja támadt. Edgar! Ha igaz, hogy minden nagyvárosban vannak kirendeltségeik, akkor az egész világon sok száz Edgarhoz hasonló titkár létezik. De… Edgar!… Virginia azután t nt el, hogy egy éjszaka Edgar után nyomozott. Vajon mire jöhetett rá? Agyát izgalom töltötte el, ami egész testére átterjedt. A kandallón álló órára nézett. Egy perc múlva tíz. Ha siet, körülbelül akkorra ér a városba, mikor Virginia telefonált azon az éjszakán, amikor Edgart követte. Persze lehet, hogy követik, ahogy valószín leg Virginiát is követték. Edgar még ott volt. Mention az úton kicsit lejjebb állította meg kocsiját, ahonnan jól látta Edgart, ahogy a lámpánál ült. Képeslapot olvasott. Tizenegy harminckor Edgar felállt, feltette kalapját, eloltotta a villanyt, és kilépett az ajtón. Majd bezárta maga mögött. Nem nézett körül, egyenesen az étterem felé indult, ahová Mention olyan gyakran járt Virginiával. Mention kiszállt a kocsiból, és az étterem ablakához ment. Edgar a pultnál állt, bekapott egy gyümölcstortát, és felhörpintette a kávét. Pénzt tett a pultra; és alighogy Mention megfordult, Edgar már kilépett az ajtón. Edgar sietve távozott. Öt
perc múlva egy egész éjszaka nyitva tartó mozi gyengén világított el csarnokába tért be. Mention megint kiszállt a kocsiból, kicsit izgatottan vette meg a jegyét - és egy perc múlva már látta, hogy Edgar az els sorok egyikében lerogy egy székre. három sorral hátrább ült le. Három órakor Edgar még mindig ott volt, majd kiesett a szeme, ahogy a vásznat figyelte. Nem sokkal kés bb Mention elaludt. Riadtan ébredt. Az óráján hat negyvenöt volt. Edgar összegörnyedve ült, lábát feltette az el tte lev székre. De nem aludt. Hét negyvenkor egyszer csak felállt és kisietett a moziból. Egyenesen az étterembe ment. Mention úgy harminc méter távolságból követte. Négy perc alatt szolgálták ki Edgart, három percig tartott, amíg megette. A pultnál a pincérn két csomagolt szendvicset adott át neki; és Edgar már kinn is volt az utcán. Megállt egy újságosnál, és vett négy képeslapot. Nyolc el tt egy perccel kinyitotta a Futurológiai Tudományos haboratórium ajtaját, és helyet foglalt a pult melletti széken, El vette az egyik képeslapot, és nekiállt olvasni. Nyilvánvaló, kezdetét vette egy másik hosszú nap. Hogyan tovább? Otthon Mention hideg zuhanyt vett, hogy felébredjen, reggelire gyorsan elfogyasztotta a pirítóst és a kávét, majd elindult az egyetemre. Csak kilenc negyvenkor kezd dött az els órája, így jócskán volt ideje, hogy elt djön a felfedezésén. Tulajdonképpen mit is fedezett fel? Semmit, csak dr. Cranston neurológiai kutatásainak egy másik aspektusát. Az az ember kétségtelenül zseni. Talán olvasta túl sebtében a róla és az általa írt könyveket. Estig semmit sem tehetett. Akkor levette a polcról, ahová olvasatlanul tette, dr. Dorial Cranston életrajzát, melyet Thomas Torrance, a filozófia doktora írt. Amikor kinyitotta, a címlapon egy képet látott, egy férfi állt a fényképen egy elegáns ház teraszán. Mention felugrott, amikor meglátta a képet, aztán egyre csak bámulta az er s testet és a szigorú, gúnyos arcot. A kép alatt ez állt: Dr. Thomas Torrance, a szerz Massachusetts államban lév New Dellafield-i fény
otthonában.
Az azonossághoz nem fért kétség. Torrance volt az a férfi, aki át tudott hatolni a szilárd falon, és figyelmeztette, hogy ne hívja a rend rséget. Képtelen volt gondolkodni. Az el éjjeli ébrenlét, az elmúlt hetek teljes idegkimerültsége most megbosszulta magát, pedig minden erejére szüksége lett volna, hogy felmérje korszakalkotó felfedezése lehetséges következményeit. Utolsó gondolata, miel tt álomba merült volna, ez volt: bármi történt is Virginiával, akkor történt, amíg aludt. Talán vele is… Mikor felébredt, bosszantotta, hogy biztonságban van, aztán lassan megszületett az elhatározás. Az órája tizenegy tizenötöt mutatott. Felállt, és egyenesen a telefonhoz ment. Ahhoz képest, hogy Kaliforniából telefonált, egész gyorsan ment. Tizenöt perc múlva megszólalt a telefon. - A hívott a vonalban, uram - mondta a telefonkezel . Mention mély lélegzetet vett, majd izgatottan mondta: - Halló! Hallatszott, amint a telefonkezel leteszi a kagylót, csend, majd egy ismer s halk hang: - Mi jár a fejében, professzor? Mention nyelt egyet. Erre igazán nem számított, ez a bizalomgerjeszt , nyugodt hang egészen meglepte. Különös, de érezte, nevetséges, ahogy ezt mondja: - Torrance, ha nem kapom rögtön vissza a feleségem, megteszem a kell lépéseket. Pillanatnyi csend, majd elfojtott kuncogás. - Csak arra lennék kíváncsi, milyen lépésekre gondol. Leplezetlenül gúnyos volt. Mention belül teljesen üresnek érezte magát. Megpróbálta legy zni ezt az érzést. Végül kinyögte: - El ször is az újságokhoz fordulok. - Ez nem sokat segítene! - felelte Torrance furcsa, fölényes hangon. - Az ország minden laptulajdonosa kapott már a szerveinkb l. És ha máshová fordulna, ugyanez a helyzet az államok kormányzóival, helyetteseikkel, államügyészekkel, miniszterekkel és a többiekkel. - Ez nem lehet igaz! - mondta Mention. Hirtelen lecsillapodott, magabiztosabbá vált. - Nem valószín , hogy mindegyiküknek lett volna valami baja. . A kagylóból Torrance nevetése hallatszott. - Attól tartok, még várnunk kellene, ha ez a természett l függött volna - mondta, hangja megkeményedett. ködési területünk, Mention, f leg Észak-Amerika, így ilyen kockázatot nem vállalhattunk. Utánuk mentünk, és most biztosíthatom róla, valamennyien a kezünkben vannak.
Megállás nélkül folytatta: - Nem magyarázom el, miért, professzor. De a szavamat adom rá. Természetesen elmehet a rend rségre. A kis halakat békén hagyjuk, amíg k is békén hagynak minket. Akkor viszont ártalmatlanná tesszük ket. Remélem, minden világos. És most ha nincs ellene kifogása, én… Mention olyan éktelen haragra gerjedt, hogy nem tudta fékezni magát. - Torrance, mit csináltak a feleségemmel?! - üvöltötte. A közömbös válasz így hangzott: - Kedves barátom, csodálkozni fog. De nem nálunk van a felesége. Viszontlátásra. A vonalban távoli kattanás. Mention nem adta fel, azt a kisvárost hívta, ahol dr. Cranston élt. - Halló! - mondta, mikor végre megvolt az összeköttetés. - Maga az, dr. Cranston? Valaki kuncogott a telefonban. - Édes istenem - hallatszott Thomas Torrance hangja -, hogy maga milyen kitartó! Mention szó nélkül letette a kagylót. Egyszer en nem értette, hogy kapcsolhattak egy New Yersey-i hívást Massachusettsbe. De a saját fülének hinnie kellett. Zavartan indult a nappali felé - amikor Virginia elmosódott alakja lépett be az el szoba falán át. Pizsamában volt; Mention saját szemével látta, amint az anyagtalan figura kiteljesedik, valódi testet ölt. Egy hosszú percig állt ott, és szenved tekintettel bámult Mentionra. Majd zokogni kezdett. Arcán patakokban folytak a könnyek. Egész arca könnyes lett. Odaszaladt Mentionhoz. Páni félelemmel szorította magához. - Ó, drágám, drágám! - zokogta. - Megöltek. Megöltek! Nyöszörgött és sírt, miel tt egészen magához tért volna. Az utolsó emlék szörny sége - a szívéb l kiálló kés - kitörölhetetlenül az emlékezetébe vés dött. Rémülten tért magához. Egy különös, nagy szobában találta magát. Pár pillanat múlva felfogta, hogy egy asztalon fekszik, és egy perc is eltelhetett, míg csodálkozva észrevette, hogy a kés már nem áll ki a melléb l. Hirtelen rádöbbent, hogy nem érez fájdalmat, és nem halt meg. Él! Bizonytalanul felült. De rögtön visszahanyatlott, olyan szörny fájdalom nyilallt a mellébe. A fájdalom lassan elmúlt. De maga a tény is félelemmel töltötte el. Csak feküdt, moccanni sem mert. Volt ideje körülnézni. Egy kilenc négyzetméteres szobában feküdt. Majdnem az egész kis üvegtárlókkal volt tele, melyek a fal mellett álltak a földön, csak egy keskeny átjáró volt köztük, és minden tárló ötvenszer negyven centiméteres rekeszekre volt osztva. Ha elfordította a fejét, Virginia jól látta a fal mellett, t le jobbra és balra sorakozó rekeszek belsejét. Úgy t nt, mindegyikben emberi szív van a rekeszek tetején lév kis m szerre felfüggesztve. Bambán bámult rájuk; és már majdnem elfordította a fejét, amikor iszonyú er vel tört rá a felismerés: a szívek dobognak. Er sen, egyenletesen ernyedtek el és húzódtak össze. Percnyi szünet nélkül. Ez az egyenletes mozgás megnyugtatta, feszült idegállapota elmúlt. Öt perc múlva rádöbbent, hogy saját helyzetével kellene tör dnie, óvatosan emelte fel a fejét, már szinte egyáltalán nem félt. Csak most látta, amit az el bb nem vett észre: pizsamájából kivágtak egy négyszögletes darabot. És tiszta, fehér gézkötés volt a késszúrás helyén. Furcsamód, a kötés fehér színe lelket öntött belé. Ebb l arra következtetett, hogy ápolják. A halál szörny , fenyeget érzése elmúlt. Arra gondolt, talán egy környékbeli orvos magánrendel jében van. Biztosan hozzá rohant els segélyért. Élt, de furcsának találta, hogy senki nem ügyel rá. Biztos, hogy nem akarták itt hagyni ezen az asztalon. Ekkor nagyon dühös lett. És mivel félelme még nem múlt el teljesen, ott lapult tudata legmélyén; iszonyú, esztelen haragra gerjedt. Id vel dühe is lecsillapodott. Ha ágyban lenne, nyugodtan feküdne és várna. De nem maradhat ezen a sima, kemény asztalon. Az el bb visszahajtotta fejét az asztalra, most megint felemelte. Óvatosan, f képp jobb kezére támaszkodva, felült. Semmi sem történt. Nem érzett fájdalmat, sem az el bbi nyilalló szúrást. Nyilvánvaló, csak az volt a fontos, hogy ne mozogjon túl gyorsan. Egy percig lábát lógatva ült az asztal szélén, és a körülötte lév fantasztikus mennyiség emberi szívet nézte. Félni kezdett. Valószer tlennek t ntek a rekeszekben sorakozó, élettelenül dobogó emberi szívek. Legzavaróbb mégis az volt, hogy emberi lénynek nyoma sem látszott: Szokatlan berendezését l eltekintve a szoba egészen üres volt; ett l megijedt. Remegve szállt le az asztalról. Nagyon nyugodtan állt, várta, hogy testébe visszatérjen az er . Kellemes meglepetéssel vette észre, hogy van ereje. Keresztülment az átjárón, futó pillantásokat vetett arra, ahol a szívek álltak kett s sorban. A sok szív
látványa újra felidegesítette. A szoba távoli végén volt egy ajtó. Az egyik zsanér és a zár egészen tönkrement. Könnyen kinyílt, de csak agy lépcs t látott, ami egy másik ajtóhoz vezetett. Sietve ment felfelé; azzal a meggy déssel, hogy minél messzebbre kell kerülnie a hangtalanul dobogó szívek falanxaitól. A második ajtó fémb l készült, de a zár itt is rossz volt, mégis egy kulcsot látott a megrongálódott kulcslyukban. Most már kíváncsian nyitotta ki az ajtót; és egy erdei ösvényre ért. A nap fényesen sütött egy közeli hegycsúcs tisztása felett. Virginia elindult arrafelé, odaért, és az elé táruló látványtól földbe gyökerezett a lába. Virginia Mention itt megszakította beszámolóját a történtekr l. Férje már az el bb ágyba fektette, most ebb l a fekv helyzetb l nézett fel rá. Mention gyöngéden tekintett le rá. - De nem haltál meg. Itt vagy velem, élsz, és biztonságban vagy. Virginia kétségbeesve válaszolt: - Nem érted, egyetlenem. Te… nem… érted. Mention professzor halkan így szólt: - Folytasd, kedvesem. Mit láttál, amit l ennyire megijedtél? Egy szigeten volt, egy serd vel borított korallzátonyon, és körülötte, ameddig a szem ellát, a kék óceán. Bár a nap még magasan állt az égen, már jóval elmúlt dél. A szörny h ségt l rosszul lett. Szédelegve kereste az ajtót, ahonnan kijött. Azt hitte, hogy egy épületet fog látni, de err l szó se volt. Áthatolhatatlan bozót húzódott mindenütt, ahol az épületnek kellett volna lennie. Még a nyitott ajtó is alig látszott, küls fémrészére mindenütt indák fonódtak. Rothadó növényzet szaga érz dött. Ahogy a kietlen kék ég alatt állt, minden ok nélkül félni kezdett attól, hogy az ajtó becsukódik, és örökre ebben a pusztaságban marad. Az ajtót bámulta. Még csak három lépést tett, amikor egy vékony, süvölt hang remegtette meg a dobhártyáját. A hang jobb fel l jött, a távoli égb l. El ször messzir l, gyengén hallatszott, de aztán egyre er södött. Egypercnyi nyugtalan zavarodottság után megkönnyebbülten ismerte fel, hogy a hang okozója egy sugárhajtású repül gép. Láthatóvá vált: kis fekete pont a kék égen. Egyre nagyobb lett. Egy hatvan méter hosszú 20-as lökhajtásos gép volt, szárnyak nélkül, eltekintve a fels hajlított szárny tartórúdjától, ami a gép törzsét függ legesen megtámasztotta. Elsuhant fölötte, anélkül hogy észrevette volna a kétségbeesetten integet Virginiát. Utasszállító expresszgép volt, a keleti horizonttól napnyugat felé tartott. Figyelte, amíg elt nik a t napban, lassan minden reménye elszállt. Ismét csend lett, és ett l megijedt. Rémült volt és szörnyen fáradt, amikor megint eszébe jutott, mennyire félt, hogy bezáródik az ajtó. Gyorsan bement, becsukta maga mögött, de nem zárta kulcsra az ajtót. Az el bb nem vette észre, milyen kellemes és h vös az "id " ebben a nagy szobában, és a mesterséges világítás sem t nt fel. Most minden figyelmét a technika jeleire összpontosította. Bizonyára van alagsor, talán több alsó szint is, gondolta izgatottan. A villamos energiának kell, hogy forrása legyen. Id tlen id kig kereste a másik ajtót, de az eredmény csak az volt, hogy elfáradt. Led lt egy díványra, amit a szoba egyik végében fedezett fel; itt pihent, és csak most t nt fel neki, hogy az átlátszó tárlók minden rekeszére kis felirat van ragasztva. Az els re, amit megnézett, egy név volt nyomtatva; ez állt rajta: Morrison, John Laurence Carrigut Street 257 New York A másodikon szintén név és cím, semmi más. Virginia lassan sétált a rekeszek mellett. Az N bet nél tartott, amikor rájött, hogy a feliratok ábécé sorrendben követik egymást. Egyszer csak fantasztikus ötlete támadt, a P bet höz rohant. Rögtön megtalálta a nevet, amit keresett, és amikor felfedezte, meglepetten nézte: Patterson, Mrs. Philip (Cecília Dorothy) Mayfair 2 Crest Hill, Kalifornia Zavara hirtelen elmúlt. Fellélegzett, és a Gray nevet kereste, de Edgar nem volt köztük. Csak egy hasonló nevet talált: Grey, Percival Wingfield
Huntington Court 3 West Tuttenham London, Anglia Virginia egy kicsit megnyugodott, állt, és Percival halkan dobogó szívét figyelte. Gondolkodott. Hát persze! Edgar nem tartozott közéjük. egy rabszolga volt, valami módon cselédsorban tartották, és megfosztották az alvás képességét l. Egy id után már nem volt min gondolkodnia. De eszébe jutott valami, egy olyan szörny gondolat, hogy háromszor is elvetette, amíg az M bet felé futott. De az iszonyú érzés egyre inkább elhatalmasodott rajta. Megtalálta a rekeszt, amit keresett. Az ebben lév szív egy kicsit különbözött e többit l. Egyenletesen dobogott, de a Virginiával szemben lev részen egy tiszta kis kötés volt. Az üvegen lév feliraton félreérthetetlenül ez állt: Mention, Mrs. Norman (Virginia)… Virginia Mention tágra nyílt szemmel meredt a feliratra, mint a madár, amit egy utálatos hüll bénított meg. Egy hang jött a háta mögül, alig hallotta. Megismétl dött, ekkor már nem kerülte el figyelmét. Egy férfi köszörülte a torkát. Majd lassú, nyugodt hangon így szólt: - Dr. Dorial Cranston, szolgálatára, asszonyom. Virginia nem emlékezett rá, hogy fordult meg. Még az sem jutott eszébe, hogy egy ismeretlen férfi pizsamában látja. Egy öregember állt el tte; és egyáltalán nem olyan volt, amilyennek Virginia étképzelte. Persze azt nem tudta volna megmondani, mit is várt az el bb, de semmiképpen sem egy barátságos arcot. Nem egy szomorú tekintet , fáradt kék szem , nagyon öreg embert, aki méltóságteljesen meghajol, és ismét olyan furcsa, tárgyilagos hangon szólal meg: - A szervek életben tartásának problémáját a testen kívül már különböz országokban megoldották a második nagy háború idején és a háború után. A legfigyelemreméltóbb eredmények Oroszországban születtek. Különösen a különböz mechanikus pótszervek tetszenek, mint például a m szív, ezt igazán magas szintre fejlesztették. Természetesen a szervek konzerválásánál felhasználtam az oroszok és más nemzetek tudósainak felfedezéseit. Magam is ideggyógyász vagyok. Én… Virginia ekkor jutott el ször szóhoz. Eddig üveges szemmel állt ott, de a bátorsága fokozatosan visszatért, szeme felragyogott az öregember kedvességét, nyilvánvaló ártalmatlanságát látva. Már egészen megkönnyebbült, de feszültség töltötte el, a tudás elementáris vágya, még soha nem érzett ilyet azel tt. Vel trázó hangon kiáltott fel: - De ha ez az én szívem - és automatikus mozdulattal az üveg mögött él szívre, mutatott -, akkor mi vari most bennem?! Mi? Az ártalmatlan öregember hirtelen komorrá, barátságtalanná vált. Fagyos hangon mondta: - Magát leszúrták és meghalt vagy nem? Most mégis itt beszélget velem. Ne tör djön vele, hogy mi van a testében. Mást is kivettem, nemcsak a szívét. Ne keresse a vágások helyét. Más módszerrel dolgozom. Jöjjön át ide. Meg sem várta, hogy Virginia követi-e, sarkon fordult, és az öregekre jellemz mozgással lassan, csoszogva a szoba hátsó része felé indult. Megérintett valamit a falban. Egy ajtó tárult fel zajtalanul, mögötte lefelé vezet lépcs sor. A lenti szoba ugyanakkora volt, mint a felette lev ; és ebben is mindenütt üvegtárlók álltak. A tartalmuk különbözött: szívek, tüd k, májszer szervek, még hasnyálmirigy is volt ott és jó pár vese. Úgy t nt, minden szerv él. A tüd k leginkább. Egyenletesen tágultak és húzódtak össze, ugyanakkor határozottan és er sen. Az öregember megállt egy tüd t tartalmazó rekesz el tt. Szótlanul a feliratra mutatott. Virginia összeszedte magát, ahogy odalépett. Szüksége is volt rá. A saját nevét látta. Lassan az öregember szemébe nézett. Agya kitisztult, félelme elpárolgott. Az biztos, hogy él. Ez a f , a többi mind mellékes. Hangosan felnevetett. - Kérem, ne játsszon velem. Mit akar, mit akarnak maguk? Azt gondolta, hogy nyugodt, de saját hisztérikus hangja megrémítette. Az a n - gondolta -, az a szörny n megijesztette. Aztán magához tért. - Dr. Cranston, ön becsületesnek látszik - mondta megfontoltan. - Mit jelent mindez? Mi történt tulajdonképpen? Az öregember vállat vont. - Attól tartok; nem mondhatok mást, mint hogy ez az ön tüdeje, és a szív fent az ön szíve. Ha egy szervet teljes egészében eltávolítanak, ez nem károsítja túlzottan az idegrendszert, kivéve egy-két f bb pontot, de azon könnyen segíthetünk.
Virginiára nézett. - Gondolom, már járt kint. Nem tudtam olyan gyorsan visszajönni, ahogy szerettem volna, így volt rá ideje. Igazán sajnálom. Képtelen vagyok bezárni azokat az ajtókat. Egy férfi elrontotta a zárakat, akit ugyanúgy megmentettem, mint magát, és aki… - Nem folytatta. - De hagyjuk ezt. - Ami a szerveket illeti - folytatta -, miután megölték, semmit sem tehettem, ki kellett vennem ket. Itt van egy közeli rekeszre mutatott- az agya. Mrs. Patterson tökéletes munkát végzett. Miután leszúrta magát, egy hosszú t t szúrt a fülén keresztül az agyába és a tüdejébe. Biztos akart lenni benne, hogy semmiféle szokványos módon nem lehet többé feléleszteni. és a többiek azt gondolják, hogy ha engem rákényszerítenek, hogy hozzájuk hasonló másolatokat készítsek, ezzel automatikusan az soraikat er sítem. Eddig - gúnyosan elmosolyodott - ez be is vált. Összeráncolta a homlokát, majd gyorsan a zsebébe nyúlt, és egy nyakláncot vett el , amin egy bonyolult függ volt. - Ez a rádióadója. Ha energiára van szüksége, érintse meg ezt a kis kart, és mondja a következ t: "Nyomja le a 243-as számú gombot." ez a maga száma. Kett , négy, három. Ne felejtse el. Most majd én hívom maga helyett, hogy hazajusson. - Virginia nyakába akasztotta a láncot, és megérintette a parányi kart, majd ezt mondta: - Nyomja le a 243-as számú gombot. - Egy pillanatig nem történt semmi, majd mintha égni kezdene belülr l. Olyan szörny kín hasított belé, hogy felkiáltott. Leveg után kapkodott. Megvonaglott. Futni kezdett. De nem tudott elfutni, a fájdalom futót zként követte. Majd az volt a meggy dése, hogy valójában halott, és ami az el bb történt, csak álom, a halál el tti borzalmas agóniában szület kaleidoszkópszer illúzió. Dr. Cranston hangját hallotta valahonnan a ködb l: … Az els néhány alkalommal nagyon fájdalmas. De jusson eszébe, hogy az ön tudatától függ az energia hatása. Ha azt gondolja, hogy anyagtalan, olyanná is válik. De amint felhagy ezzel a gondolattal, automatikusan ismét szilárd halmazállapotú lesz. Az ezt létrehozó energia néhány óra alatt kimerül, újra kell tölteni. Magával megyek egészen a lakása küls faláig. Virginia a lakásban volt, hosszú ideig mindenfélét összehordott a férjének, aztán végre rájött, hogy nem halt meg. Hogy a helyzete még annál is szörny bb. Bizonyára egy hétig eszméletlen volt, de csak néhány órára emlékezett vissza. Délig semmivel sem jutottak el bbre. Virginia egyfolytában mesélt. Mention kétszer is rábeszélte, hogy feküdjön le, de amikor kiment a konyhába, hogy gyógyszert készítsen neki, Virginia minden alkalommal kibújt a takaró alól, és követte. Másodszor Mentionban felmerült a gyanú, hogy a felesége megbolondult. Mindenekel tt pihenésre van szüksége, hogy legyen ideje megnyugodni. Végül sikerült beadni a proteinaltatót, a kadorint. De Virginia csak akkor kezdett elálmosodni, amikor férje is lefeküdt mellé; akkor nyugtalan álomba merült. Mention ráért azon gondolkodni, mit is kéne tennie, most, hogy felesége ismét otthon van. De még két óra múlva sem tudott d re jutni, amikor felesége rémülten, izgatottan felriadt. - Az a n - kezdte nehézkesen - egy t t sz rt az agyamba a fülemen keresztül, és a tüd met is átszúrta. Az a … - Sok embernek át van szúrva a dobhártyája - próbálta megnyugtatni Mention. - F , hogy nem csúfított el. Ezzel már máskor is csodálatos hatást ért el. Most is bevált. Virginia már nem nézett olyan furcsán, eszel sen. Hosszú ideig szótlanul feküdt. Olyan sokáig, hogy Mention professzor aggódni kezdett. Óvatosan pillantott rá. Szemei nyitva voltak, csillogtak, látszott, hogy gondolkodik. Egy percig észrevétlenül figyelte. Aztán lassan így szólt: - Nyilvánvaló, hogy ez egy könyörtelen, végtelenül gonosz, gyilkos banda. Dr. Dorial Cranston neurológiai felfedezésének következményeként alakult meg, de maga nem tartozik a bandához. Fantasztikus politikai és anyagi hatalommal rendelkeznek. Nagysága elképeszt ; óriás polipként fogja át az egész világot. De Cranston résen van, és ahogy egy öreg embert l telik, próbálja helyrehozni a saját maga kreálta szörnyek által okozott kárt. - Norman! A hangjából Mention arra következtetett, hogy Virginia egy szót sem hallott abból, amit mondott. Halkan így szólt: - Igen, kedvesem? - Norman, dr. Cranston már nem fog sokáig élni. Tisztában vagy ezzel? Tudta, hogy Virginia szavai mögött a puszta tényen kívül valami más is rejlik. Egy perc múlva, úgy gondolta, rájött. - Úgy érted, akkor nem lesz, aki megfékezze ezeket a gazembereket? Virginia most sem figyelt rá. Még sürget bben, még elszántabban mondta: - Norman, ha csak egyedül tudja, hol az a sziget, mi tesz a szívemmel és a többiek szívével és a többi szervvel dr. Cranston halála után? Biztos, hogy akkor nem fognak tovább dobogni, tovább élni. Furcsa, de Mention számára el ször semmi mást nem jelentettek a szavak, mint még egy szörny dolgot, amit ki kell znie Virginia megkínzott tudatából. Már a nyelvén voltak a nyugtató szavak, amikor eszébe jutott
valami. Dermedten feküdt ott. Agya szinte megbénult. "Hát persze. Ett l félnek. Nagyon kétségbe lehetnek esve. Mindent el fognak követni." Próbálta felmérni a lehet ségeket. Estig még mindig nem jutott d re. Hallatlan nehéz volt eldönteni, mit tegyen, mit tehetne egy ilyen hatalmas szervezet ellen. Teltek-múltak a napok, és még mindig nem tudott úrrá lenni határozatlanságán. Mindennap ezt mondta magában: "Biztos, hogy ma történni fog valami. Csinálnak valamit, hogy rájöjjünk, miért tették ezt velünk. " Virginia újra dolgozni kezdett. Eltelt egy hónap. Meg még egy hét, amikor egy délután Mention professzor hazament - Virginia éppen akkor jött be a falon keresztül, és testet öltött az el szobában. Csak úgy ragyogott. Egészen felhevült. Már máskor is látta élénknek, izgatottnak. De ilyennek soha. Teste szinte vibrált, szörny er sen sugárzott. Arca csaknem tényleg lángolt. Mention rámeredt; Virginia lángoló arca lassan elhalványult. Ezen a napon itthon étkeztek. Virginia szó nélkül sarkon fordult, és a konyhába sietett. Két óra múlva, mikor Virginia újra olyan lett, mint régen, Mention felnézett az újságból, és halkan megszólalt: - Virginia. Felesége felkapta a fejét, majd ennyit mondott: - Igen. - Hányszor csináltad már ezt? Izgatott lett. Mention rémülten döbbent rá, hogy Virginia furcsamód azt remélte, nem tesz említést a történtekr l. Szája remegett. Végül halkan felelte: - Ez volt az els eset. Mention tudta, hogy Virginia nem szokott hazudni egy a gyermeteg hazugság egészen nyilvánvaló volt. Kényelmetlenül érezte magát; aztán önkéntelenül felesége védelmére kelt, hiszen tudta, hogy az még nem heverte ki a szörny élményeket. Gyengéden kérdezte: - Miért csináltad? Úgy látszott, Virginia megkönnyebbült, hogy férje elhitte, amit mondott. Lelkesen kezdte magyarázni: - Kíváncsi voltam rá, hogy m ködik, részben, mert ha meg tudom csinálni, ez védelmet jelenthet velük szemben, és képtelen voltam visszaemlékezni rá, milyen volt el ször. Akkor túl izgatott voltam, emellett nagyon fájt. - És most? - faggatta kitartóan. - Most nem fájt. Élénk voltam, felhevült és csodálatos. Majd azt akartam, hogy anyagtalan legyek, és az is lettem, aztán átléptem a falon, közben azt kívántam, hogy a Herald szerkeszt sége melletti utcában legyek - és ott is voltam. Semmi szenzációs. Az egész egy pillanatig tartott. Tágra nyílt szemmel nézett férje szemébe. Hirtelen elt nt bel le minden félelem. - Norman, ez csodálatos, isteni. Ez… - Mért nem próbálsz meg eljutni a szigetre? Szeretnék beszélni dr. Cranstonnal - mondta Mention. Virginia határozottan megrázta a fejét. - Lehetetlen. Nem mintha megpróbáltam volna már odamenni. De jó párszor megkíséreltem, hogy eljussak olyan helyekre, ahol még sohasem jártam; és nem sikerült. Ismerned kell az útirányt, és látnod kell magad el tt a helyet. Tudnod kell, hová mész. Mention lassan bólintott. - Értem - felelte. Nem feszegette tovább, de elgondolkodott: "Tehát erre várnak, hogy végre felismerje a helyzetét. Id t adnak neki, hogy rájöjjön, egy cip ben jár velük." De miért? Mit akarnak t le? Azzal kezdték, hogy megölték, amiért megtudott róluk egy-két jelentéktelen dolgot. Aztán mikor Cranston beavatkozása megváltoztatta a végkifejletet, figyelmeztették Virginia férjét, hogy ne forduljon a rend rséghez. Céljuk volt vele, és most, amikor sikerült rávenniük Virginiát, hogy használja a t lük kapott er t, minden bizonnyal rövidesen hallatnak magukról. Virginiára pillantott. Aki félig csukott szemmel ült, és a semmibe bámult. A férfin ekkor szörny nyugtalanság vett er t. Este tíz óra volt, amikor ijeszt n felberregett a cseng . Mention Virginiára nézett, aztán felállt. - Ez nem lehet baráti látogatás - mondta. - Hívd fel Edgart, és mondd meg, nyomja le a 243-as számú gombot. Semmi értelme kockáztatni. Megvárta, amíg felesége a rádión beszél, aztán zsebébe csúsztatta a Lugert, és az ajtóhoz ment. Egy küldönc volt, levelet hozott. Ez állt benne: Szerda, 23-a Ezennel meghívjuk Mention professzort és nejét péntek este hét órakor a Grand York Hotelben tartandó vacsoránkra. Kérem, adják le nevüket a f pincérnek. Cecília Patterson Mikor a levelet olvasta, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy az akció megkezd dött. Ha
valaha is szándékában áll tenni valamit ellenük, most elérkezett az id . Egész éjjel ezen töprengett, a rejtély kulcsát kereste. Másnap reggel egy el adás kell s közepén tartott, amikor megszületett a megoldás, olyan könnyen és simán, ahogy egy kölyökkutya világra jön. Mozdulatlanul állt, és az osztályt bámulta, de csak elmosódott arcokat látott. De hát - maga is elcsodálkozott - majd kiszúrta a szemünket, mióta Virginia visszajött. Milyen ostobák voltunk, hogy eddig nem vettük észre. Csak akkor jött rá, mit kell fennie, mikor már hazafelé ment. Nyitva hagyta a hálószobaablakot. Megvárta, míg órája világító számlapja kett t mutat. Akkor csendben felöltözött, cip t és mindent felvett, majd várt, amíg egy villamos csörömpölt végig egy közeli utcán. A kinti zaj miatt nem hallatszott, ahogy az ablakhoz ment. Mivel az els emeletr l ugrott le, kicsit sajogtak a csontjai, de az ablak alatti virágoskert puha földje megmentette a komolyabb sérülést l. Három háztömbnyire volt egy éjjel-nappal nyitva tartó bérautógarázs. Félóra múlva Mention leült a moziban az Edgar Gray melletti székre. - Semmi pánik, Edgar - mondta halkan. - Szükségem van magára. Gyerünk. - Goov háág - suttogta rémülten Edgar. - Gyerünk! - sziszegte Mention vészjóslón. El vette a Lugert. Edgar engedelmeskedett. Mention kihajtott a városból, végül egy beköt úton állt meg, a f úttól távol. Nem állította le a motort, minden eshet ségre számítva sebességben hagyta, és lábát a kuplungon tartotta. De tudta, hogy biztonságban van. Még k sem lehetnek ott mindenütt. Az ötlet, hogy felhasználja Edgart a tervéhez, a percek múlásával egyre ésszer bbnek látszott. Két probléma merült csak fel Edgarral kapcsolatban: el ször is el kell érje, hogy érthet en beszéljen, valamint gondoskodni kell róla, hogy Edgar senkinek ne említse a találkozást vagy annak eredményét. Az els probléma bizonyult igazán nehéznek. De félóra múlva lassan magától megoldódott. Mention rájött, hogy már kezdi érteni Edgar makogását. Összefüggéstelen motyogása ellenére Edgar végül is angolul beszélt. Edgar válaszaitól Mention nem várt sokat; és éppen azt kapta, amit várt. Edgar gondolatai kifürkészhetetlenek voltak, de a sötétségb l hiányzott a mélység. Ha az emberi agyat könyvhöz hasonlítanánk, akkor Edgaré egy szörny séges magazin volna. Nyilvánvalóvá vált a személyes tapasztalat teljes hiánya. Csecsem korától árva, élete els tizenöt évét egy intézet komor falai és kerítése között élte le. Tizenöt éves korában akadtak rá azok, és beültették a Futurológiai Tudományos Laboratórium óriási üvegablaka mögé, azóta is egyfolytában ott dolgozott. - De - töprengett Mention - mit csináltak, hogy nincs szüksége alvásra? Mikor történt ez? - Amikor kioperálták a szívem, a tüd m, az agyam és a többit, azt mondták, már nem lesz szükségem alvásra. Azokkal az emberekkel csinálják ezt, akiket ellen rizni akarnak - motyogta Edgar. - Mindazonáltal - állapította meg Mention-Virginia rendesen alszik. Tehát nem minden eset egyforma. Edgar ezzel fejezte be; - El ször nagyon féltem - hangja gy lölettel telt meg -, az a n jó párszor megkorbácsolt, és aztán már mindent megcsináltam, amit akartak. Edgar olyan elfojtott gy lölettel említette "azt a n t", hogy ezzel megoldódott a másik probléma. - Figyeljen ide, Edgar - mondta komolyan Mention. - Én a maga pártján állok. Ha sikerül elintéznem azt a t, soha többé nem fogja megkorbácsolni, és módjában lesz megtenni mindazt, amit eddig elmulasztott. Ez utóbbi fontos volt. Egy fiatalember, aki olyan sok szórakoztató irodalmat olvasott, mint Edgar, biztosan ég a vágytól, hogy eljusson különböz helyekre, és tegyen végre valamit. - Nézze - mondta Mention -, a következ t kell tennie: holnap éjfélkor egy sugárhajtású repül gép indul innen Los Angelesbe; fél kett kor egy rakéta indul Los Angelesb l. Azt szeretném, ha azon a repül gépen ülne és aztán átszállna a rakétára. - Én egy rakétán? - motyogta Edgar elragadtatva. - A munkaid kezdetére visszaér; emiatt ne aggódjon. Itt van pénz és egy jegyzetfüzet, pontos utasításokat tartalmaz arra nézve, mit kell tennie. Még azoknak a válaszoknak is hagytam helyet, amit le kell írnia. Átnyújtotta a jegyzetfüzetet és a pénzt, figyelte, ahogy Edgar az els t mellényzsebébe, az utóbbit pedig a levéltárcájába süllyeszti. Keze remegett az izgalomtól. Mention is reszketett, de nem az izgalomtól. Hol fázott, hol kiverte a veríték, ha arra gondolt, hogy a jegyzetfüzet egész nap Edgarnál lesz. Ha azok megkaparintják… Mention reszketett, de el húzta a pisztolyt. Megkeményítette a hangját. - Edgar, nézze ezt jól meg. Ha bármiképp megpróbál becsapni engem, vagy nem hajtja végre helyesen a feladatát, használni fogom ezt a fegyvert. Megért tette? A m szerfal tompa fényénél Edgar csillogó szemén látszott, hogy megértette. - Glug goo! - motyogta. Mention a következ nap az egyetemen tanított, mint máskor. Csak ebédid ben tudott telefonálni.
- Mondja meg neki - utasította az inast, aki felvette a kagylót -, hogy Mention professzor keresi. Egy perc múlva n i hang csilingelt a telefonban. - Mrs. Patterson, hét óráról éjfélre szeretném áthelyezni a vacsora id pontját. Gondolom, a szállodában mindennap kés éjjelig tart a tánc, így a kiszolgálással nem lesz probléma. Hogy miért? Mention felnevetett. - Meg kell okoljam? Annyit mondhatok, hogy sem én, sem a feleségem nem lesz ott, ha nem egyezik bele. Tehát rendben. Helyes. Elégedetten tette le a kagylót. Kockázatos volt; gyanút foghattak volna. De ezzel, amennyire csak tudta, elterelte Edgar manipulációiról a figyelmet. Csak három dolog aggasztotta: El ször, hogy nem számít, mit csinál. Másodszor, hogy egyáltalán nem sikerült bolonddá tenni ket. Harmadszor pedig… Az a tökfej Edgar. Egy asztalhoz vezették ket, ahol már ott ült néhány férfi, egyikük Torrance és öt n , köztük a sz ke Mrs. Patterson. A férfiak felálltak. A n k abbahagyták az élénk társalgást, és érdekl déssel fordultak feléjük. Arcuk ragyogott a nyilvánvalóan természetellenes élett l. Mind a kilencb l, a férfiakból és a n kb l egyaránt csaknem a szó szoros értelmében sugárzott az energia. Az asztal a figyelem középpontjában állt. A szomszédos asztaloknál ül emberek elragadtatva bámulták ket. Mention hétköznapinak és élettelennek érezte magát hozzájuk képest, mikor leült a két üres szék egyikére, de csak a teste volt ilyen. Szellemileg soha nem volt még élénkebb és eltökéltebb. Arra gondolt, meg kell gy znie Virginiát, hogy semmi köze nincs ezekhez az alakokhoz. Információt szerezni. És id t adni Edgarnak, hogy elinduljon a nagy útra. Ezek voltak a tervei. Kétségbeesetten remélte, hogy Edgart nem fosztották meg az energiától, ami létrehozhatja ezt az életteli ragyogást, amivel itt ezek az emberek kérkedtek. Emiatt aggódott. Maga elé képzelte a lehet ségeket, és nehezen tudta legy rni a gyümölcskoktélt. Végül nem volt képes tovább türt ztetni magát, óvatosan megfogalmazott kérdésére maga Torrance válaszolt: - Nem, az Edgarhoz hasonló alakok energiaközpontunkban nem "elemek". Csak közvetít k. A kulcsszó negatív. Ahányszor valaki elmegy a nagy ablaktábla mellett, ahol Edgar ül, kisugároz egy keveset, de Edgar ezt nem tudja felhasználni. Ahol azel tt Edgar bels szervei voltak - valamint az enyémek és a feleségéé -, most nagyrészt tantalumból készült elektromos impulzátorok vannak. Az egyetlen különbség, hogy Edgar negatív. A felesége, a többiek és én magam is pozitívak vagyunk. Világos? Úgy hangzott, mint valami jogi szöveg. De nyilvánvaló, hogy közlik vele, amire kíváncsi. Feltette a következ kérdést. Torrance azonnal válaszolt: - A feleségével együtt kétezer-negyvenhárman vagyunk. Természetesen mi vagyunk a központi igazgatóság. Vagyonunk óriási, több tízezer alkalmazottunk van, beleértve azokat az embereket is, akik magát és a feleségét figyelték. Nevetett. De Mentiont ez egyáltalán nem szórakoztatta. A személyes utalás olyan váratlan volt, hogy nagyot kellett nyelnie. Nyugtatni próbálta magát. Csak a tegnap éjjeli kiruccanása számított, mondta magában bizonytalanul. És mivel megtette a kell óvintézkedéseket, az égvilágon senki, de senki nem követte. Ebben biztos volt. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy Torrance játszik vele. Ett l megrémült. Rádöbbent, hogy milyen hatalmas er lehet ezeknek az embereknek a birtokában. Legalábbis k azt hiszik. Megdöbbent, ahogy most szemügyre vette az asztalnál ül k arcát. El ször azt gondolta, hogy a négy férfi csinos, és mind az öt n szabályos, divatos szépség. Ez az els benyomás részben helytálló volt. Még most is, miután tüzetesen megvizsgálta mind a kilencet, a férfiakat és n ket egyaránt, küls re formásnak látszottak, amit még fokozott az a tény, hogy bámulatosan jól öltözöttek és jól ápoltak voltak. A szépségüknek itt úgy vége szakadt, mint egy hídnak, amit bombatalálat ért. A sok szép arc a keménység finoman kidolgozott álarca volt. A könyörtelen, embertelen keménységé. Az ösztönös kegyetlenségé, melyhez csak a megtestesült Halál hasonlítható. Szemük palakék, palaszürke és palabarna volt. Egyformán szorították össze keskeny ajkukat. De ez még nem volt minden. Ráadásul, mindezek betet zéseként az arcokon az arrogancia dominált, lehengerl , szörny arrogancia. Nem volt kétséges. k igenis hittek saját erejükben. Mention megpróbált megnyugodni, miközben a levest kanalazta: Lopva Virginiára pillantott, de nem nézett fel a tányérjából. Mentionnak felt nt, milyen keveset eszik. Elkomorodva, meglepetten vette észre, hogy mindenki hallgat. Eddig egy szót sem szóltak azonkívül, hogy válaszoltak a kérdéseire. Látta, Torrance titokzatosan mosolyog. Egyre inkább meg volt gy dve arról, hogy játszanak vele. De eddig semmi sem történt, éppen ellenkez leg, megtudott egyet-mást. Ez nem lehet veszélyes. Feltette a következ kérdést. Mint az el bb, most is Torrance válaszolt, ugyanolyan gyorsan és látszólag ugyanolyan becsületesen. - Igaza van, Cranston felfedezésér l nincs túl sok a könyvében, leg azért, mert mikor írta, még nem fedezett fel túl sok mindent. Csak azért írtam meg az életrajzát, hogy
félrevezessük, abban az id ben építettük ki a szervezetünket. Szünetet tartott. - Ne felejtse el, ha már Cranstonról és a m vér l beszélünk, hogy nem mindennapi eset. Például, mikor rájött, hogy az elmélete, miszerint a jóakarat egyetemes fizikai kapcsolatok útján terjed, nem bizonyítható, csak akkor fogalmazott meg egy másik teóriát, mely azt állítja, hogy a mesterségesen feler sített idegenergia hatása is ugyanaz lehet - kapcsolatteremtés nélkül. - Még egyetlen emberi felfedezés sem hullott termékenyebb talajra. Hatása azóta is óriási. - Dr. Cranston egy év leforgása alatt rájött, hogy kölcsönös energiaátadásra kerül sor minden esetben, amikor két vagy több emberi lény egymás közelébe kerül. Ez az ösztönös életer -átvitel, de fel kell er síteni, hogy ugyanolyan hatása legyen, mint a fizikai kapcsolatoknak. Ugyanakkor szerz dtetett egy kit elektromérnököt - engem -, hogy kifejlesszen egy cs rendszert és egy áramkört, amely nemcsak feler síti a szerves energiát, ahogy nevezte, hanem kívánság szerint az egyének hullámhosszára is hangolja. . Ennek az eredeti áramkörnek egy hevenyészett változata van a felesége testében, ami összeköttetést tart fenn a dr. Cranston titkos laboratóriumában lév szívekkel, tüd kkel és agyakkal. Komolyan nézett Mentionra. - Cranston soha nem magyarázta el nekem, mért kell a szerveknek a testen kívül lenni. Csak azt mondta, hogy távolsági áramlásra van szükség. Ugyanakkor nincs távolság. A vért, az idegi energiát és minden lélegzetvételünket az üvegtárlóiban lév szervek pumpálják, áramoltatják és tisztítják. Ha bármi történne azokkal a szervekkel, mi meghalnánk. Mentionnak nem volt szándékában megszólalni. De ez volt az, amit meg akart tudni. Csak ez az egy dolog volt kétséges számára a dr. Cranston szigeti laboratóriumában lév emberi szerveket illet en. Tehát összeköttetésben állnak. Igen. Lehet, hogy nehéz eset a vén megszállott. De a kezében tartja ezeket a machiavellistákat. Ugyanakkor - ezen nagyon csodálkozott - mért nem használta fel hatalmát Cranston, mért nem semmisítette meg az egész romlott társaságot? Ez a kérdés tört fel Mentionból. És Torrance, aki majd átfúrta gyémántként fényl szürke szemével, összeszorított foggal válaszolt: - Mert nem tudja rászánni magát, hogy öljön. Mert olyan fanatikus pacifista, amilyen még nem létezett. Gondolja csak el! Egész felfedezése, ez a nagyszer felfedezés, azon az ösztönös vágyon alapul, hogy megtalálja a jóakarat terjesztésének gyakorlati módját. Ez az érzelmesség halálos veszélyt jelent számunkra. Lehet vé teszi, hogy áltassa magát. Biztos, hogy nem lesz képes megölni minket. Ugyanakkor hetvennyolc éves. Viszonylag nem túl öreg, de jóval túl van az átlagéletkoron. A szó szoros értelmében bármelyik nap meghalhat. De makacsul elutasítja ezt a lehet séget. Nem engedi, hogy orvosaink megvizsgálják. Furcsamód meggy zte saját magát, hogy ha meghal, és mi nem találjuk meg idejében a szerveinket, halálunkért igazán nem lesz a felel s. El ször is, hogy jutott hozzájuk? Istenem, ki gondolná, hogy egy ilyen vén bolond ennyire ügyes legyen? Minden operációt maga végzett, a sajátját kivéve. Valahogy nem bízik bennünk. Torrance most nagyon elszánt volt, annyira összpontosított, hogy Mentionnak az az érzése támadt, a szürke szemek helyett két tompán ragyogó fénypont világít az arcába. - Mention, meg kell találnunk ezt a laboratóriumot. Meg kell kaparintanunk létfontosságú szerveinket. Ehhez szükségünk van a feleségére. Torrance kis szünetet tartott. Kétségtelen, hogy ide akart kilyukadni. - Tudja, professzor - folytatta halkan -, ahányszor rájövünk, hogy a célunknak megfelel egyén nyomoz utánunk, várunk, amíg megtud annyit, hogy képes legyen elviselni az újjászületés megrázkódtatását. Hihetetlen, hogy milyen csekély tudás szükségeltetik, de ez mégis milyen fontos; egy tucat ember, akit az utcán szedtünk fel, bele rült. Tehát a kell pillanatban öljük meg azt, aki utánunk nyomoz, majd dr. Cranston otthonába szállítjuk a holttestet. Itt is el vigyázatosnak kell lennünk. Az öregember ma már fáradékony. És amikor fáradt, ösztönösen meggy zi önmagát, hogy már nem segíthet. Ezért úgy gondoltuk, felesleges túl sok testet szállítanunk. Rendes körülmények között azonban a vén bolond nem tudja elviselni halott emberek látványát, hiszen tisztában van vele, hogy segíthet rajtuk. Különösen elfogult - mosolyogva Virginia felé biccentett - a szép kkel szemben. És bár tudja, mi célból visszük hozzá a holttesteket, már olyan állapotba került, hogy nem tör dik vele. Úgy érzi, helyzete reménytelen, kilátástalan a mi hatalmas szervezetünkkel szemben. Tehát egy bizonyos id alatt sikerült rejtekhelyér l némi képet kapnunk. Tudjuk, hogy egy szigeten található, valahol a trópusokon. A felesége, reméljük, ennél egy kicsivel többet tud majd mondani. Mivel a saját élete forog kockán, biztos vagyok benne, hogy örömmel elmond nekünk mindent, amit tud. Torrance itt abbahagyta. Különös nyugalommal nézett Virginiára, majd Mentionra.
- Minden világos? - kérdezte végül. - Igen - felelte Mention. Éktelen haragra gerjedt. Nem a sok gyilkosság miatt, bár ha az óriási méretekre gondolt, elborult az agya. Még csak nem is Virginia miatt. Virginia sorsa miatt aggódott, féltette. Az öregember miatt, meg ahogy kihasználnak egy öregembert és az idealizmusát. Az a tény, hogy tönkre akarják tenni egy öregember csodálatos, bolondos álmát, egész lényét megrázta. Mention egyszer csak úgy érezte, hogy ez fantasztikus er t ad neki. Most már kíméletlen elszántsággal, pontosan tudta, mit kell tennie, ha egyszer lehet sége lesz rá. Furcsa, milyen sokáig tartott, míg rájött, hogy Virginia minden fontos adatot tud a sziget helyzetét illet en. k viszont ezt meg nem tudhatták. Nem volt szabad tudniuk. Mention a lehet leghatározottabban így szólt: - Feleségem Cranston laboratóriumában ébredt fel, és Cranston vele volt. Nem ért rá körülnézni, mivel a tudós rögtön hazahozta. És ha nincs kifogásuk ellene, feleségem és én most távozunk. Hátratolta székét az asztaltól, aztán tétovázva Virginiára pillantott. Rövid csend következett, majd a sz ke n k egyike, nem Mrs. Patterson, hangosan felnevetett. - Úgy veszem észre, Mention professzor, hogy felesége egyáltalán nerci szándékszik követni önt. Talán mégiscsak emlékszik valamire. Mention számolt ezzel a lehet séggel. Virgíniától függ. Mention lassan összeszedte magát. Virginiára nézett és látta, hogy halottsápadt, Szája remegett, tekintete találkozott az övévei - de aztán másfele nézett. Mention sürgette: - Virginia! Megint ránézett. Könnyes volt a szeme. - Virginia, hallottad, mit akarnak ezek az emberek. Nem arról van szó, tudsz-e valamit vagy sem. Arról van szó, hogy hozzájuk akarsz-e tartozni. Ne határozz most rögtön. Biztos, hogy tehetünk valamit. El tudjuk érni dr. Cranstont, ha kitartók leszünk. Meg vagyok gy dve róla, ha tudunk beszélni vele, végül rászánná magát, hogy megölje ezeket az alakokat. Egyedül van. Lehet vé kell tenni, hogy belássa, még meg lehet menteni az életm vét ezekt l a patkányoktól, ezekt l a gyilkosoktól, ezekt l a… Abbahagyta. Torrance-ra támadt. - Hány embert ölnek meg évente, hogy a szerveiket megszerezzék? - üvöltötte. - Körülbelül ötezret - felelte Torrance habozás nélkül. - Többségük árva, szegény ember, akik nem egy helyben élnek, és nincs családjuk, rokonuk. - Ó! - Mention lehunyta a szemét. Nem is várt választ. Csak azért tette fel a kérdést, hogy rávilágítson, milyen szörny , amit ezek az emberek elkövetnek. Ez az adat megzavarta a gondolatmenetét. - Ötezer - ismételte. Ez a szám nagyobb volt, mint amire valaha is gondolni mert. Megdöbbentette. Azt hitte, már nem érheti meglepetés a szörny beszélgetés hátralev része alatt. Tévedett. Hányingere tett. Óriási er feszítéssel sikerült összeszednie magát. Rádöbbent, hogy az óriási szám magáért beszél. De azért megszólalt. Sápadtan ennyit mondott: - A védelem nem kíván szólni. Virginiára nézett - aki könnyein keresztül rámosolygott. Bánatos mosoly volt, de mosoly! - Ó, te szerencsétlen - mondta Virginia. - Nem kell engem meggy zni. Semmit sem kell bebizonyítani. Minden képzeletet felülmúló gonoszsággal állunk szemben. Olyan förtelmes gonoszsággal, amire már szavakat sem lehet találni. Nézz rájuk! Felemelte a kézét, de Mention már arra nézett. A kilenc arc a szardonikus gyönyör kilencféle pózába merevedett. Virginiának izzott a hangja: - Ez valami egyetemes gonoszság, aminek az emberek nem képesek ellenállni, egyvalaki kivételével. Csak dr. Frankenstein semmisítheti meg a szörnyeket, amiket maga alkotott. Mi, többiek nem tehetünk mást, mint hogy megpróbáljuk megmenteni a szeretteinket ett l a szörny er l. Ó, Norman, hát nem érted… - De értem - mondta Mention kíméletlenül - be akarod adni a derekad. - Norman - felelte Virginia sápadtan -, túl szinték voltak hozzánk. Olyan sok mindent elmondtak, hogy nyilván nem érdekli ket, mit tudunk. Nem érted, mit jelent ez? - Csak magadra gondolsz, amikor ezt mondod - válaszolt Mention. - Magamra? - Torrance-ra nézett. - Csak magamra? Torrance így szólt: - A felesége okosabban viselkedik ma este, mint maga, Mention. Látja, hogy a felesége biztonságban van. Cranston majd valahogy gondoskodik róla, hogy ne essen bántódása annak a pár embernek, akiket érdemesnek tart rá, hogy megmentsen. Virginiához fordult.
- Ha két percen belül elmondja, amit tud, férjével együtt hazamehet. Soha többé nem háborgatjuk magukat. És ha megszerezzük a szerveket, garantáljuk, hogy az önét nem éri baj. Természetesen jobban szeretnénk, ha az energiával rendelkez személyek csatlakoznának hozzánk. Az órájára nézett. - Nem teszünk könnyelm ígéreteket, hazugságra nincs szükségünk. Tizenhét perc múlva egy óra. Két perce van. Virginia ajka szétnyílt, mintha mondani akarna valamit, de ekkor elkapta Mention tekintetét. És becsukta a száját. Ült, és férjét bámulta, mint akit hipnotizáltak. - Ne merészeld! - Mention majdnem sziszegte. - A háborúban megtanultuk, hogy ilyen dolgokban nem lehet kompromisszumot kötni. Fabatkát sem ér a szavuk. Ha tudsz valamit, azt majd arra használjuk, hogy elpusztítsuk ket. Még most sem volt szabad kitalálniuk, hogy mindent tudnak. Torrance tárgyilagosan mondta: - A két perc letelt. Virginiához fordult. - Maga rült- állapította meg h vösen. - Hagyta, hogy a férje halálra ítélje saját magát. Ebben a percben folytatta fagyosan - vegye úgy, hogy a férje még egy évig élhet. Egy perc múlva már csak ötvenegy hétig. Ha az ötvenkettedik perc leteltével még mindig nem hajlandó beszélni, pár napon belül megöljük. Mindenesetre már halálra van ítélve. Egy évvel még meghosszabbíthatja az életét. Ez a végs ajánlatom. Beszéljen, Mrs. Mention. Mention felállt. - Virginia - mondta nyersen -, menjünk innen. Torrance kinyújtotta a kezét, és megfogta Mention karját. - Üljön le, maga rült! Mention arcul ütötte. Alig akarta elhinni, rögtön, ahogy megtette, csodálkozott az ostobaságán. De akkorra már nagy volt a felfordulás. A pincérek, akik kivitték, egyáltalán nem voltak finomak. Sem lassúak. Mention - minden erejét összeszedve - egyszer azért oda tudott kiáltani: - Virginia, ne merészelj! Aztán nagy puffanással a járdára zuhant. Tíz perc múlva Virginia még mindig nem jött ki. Lassan teltek a percek. Mention kétszer is megpróbált bemenni. De az ajtónállók nem engedték. - Ma éjjel nem, apuskám - mondta egyik -, már túl sokat ivott. Maga Torrance kísérte ki Virginiát. Úgy látszott, gy zött. - Nyugat-indiai szigetek! - ujjongott. - Micsoda szerencse, hogy épp akkor ment ki, amikor a 20-as repül gépek egyike éppen elhaladt, és hogy észrevette, hogy ott kés délután volt, de majdnem dél, mikor megérkezett Kaliforniába. Az id eltolódás mindent megmagyaráz. Végre megtaláltuk a vén gazfickót. H vösen mérte végig Mentiont. - Milyen kár, hogy kiszolgált katona. Nekünk teljesen mindegy, hogy él vagy meghal, de megállapítottuk, hogy a hadsereg, a flotta vagy a légier tisztjei még a saját érdekükben sem hajlandók együttm ködni velünk. Végül ezzel fejezte be: - A felesége huszonöt perc múlva kezdett beszélni, és nem mondta meg az igazat, amíg fel nem vittük egy hazugságvizsgáló géphez. Egy késszúrást fog érezni, ha letelik az id , és utána kényszeríteni fogjuk a feleségét, hogy csatlakozzon hozzánk. Viszontlátásra. Miközben visszament a szállodába, Mention fegyvere egész úton rá szegez dött. Végül Mention elkeseredetten vette ki kezét a zsebéb l, ahol a pisztoly volt. - Nincs hozzá merszem - mondta. - Semmi haszna, hogy megöljem az egyiket. Emellett nem engedhetem meg magamnak, hogy börtönben töltsem az éjszakát. Virginia mellette állt, és szomorúan mondta: - Sajnálom, Norman. - Én is sajnálom, amit az el bb mondtam neked - válaszolt gyöngéden Mention. Virginia még mondott valamit, de férje már nem hallotta. A szálloda díszes bejárata feletti óra egy óra negyven percet mutatott. Ezt bámulta és számolt. A Los Angeles-Miami rakéta még csak tíz perce hagyta el a szépen kivilágított kifutópályát. Még harmincöt perc, amíg Edgar Miamiba érkezik, és elkezdi a nyomozást. Akkorra Torrance és a többiek, mivel az er segítségével szempillantás alatt Floridában teremnek, már a lehet leggyorsabb sugárhajtású gépen repülnek a sziget felé. Biztos akart lenni benne, hogy nem követik ket, ezért három különböz taxin mentek a repül térig. A Los Angelesb l három óra harminckor Miamiba induló rakétán ültek. Mention rájött, miközben az óriási gyorsaságtól egyre jobban a párnákba süppedt, hogy van esélyük, egyetlen esélyük. Virginia már járt a szigeten. Torrance és a szervezet másik nyolc veteránja, akik részt vettek a vacsorán, még
nem. Amikor elmondta tervét Virginiának, az komoran nézett rá. Kedvetlenül kérdezte: - Mi van akkor, ha Edgar a háromnegyed hármas rakétával elindult vissza Los Angelesbe? - Nem hinném - felelte Mention határozottan. - Edgar évekig kalandra vágyott. Los Angeles-i id szerint háromnegyed ötig marad, ahogy tanácsoltam neki. De nem fog messzire elmászkálni. Még nem olyan bátor. Edgart a váróterem egyik sarkában találták, képeslapot olvasott. Átnyújtotta a jegyzetfüzetet. Négy 20-as sugárhajtású gép jár a Nyugat-indiai szigetekre naponta, makogta, mindegyik ugyanazon az útvonalon megy, hatóránként mindkét irányban. A Nyugat-indiai szigetek nagy falitérképéhez vezette ket. Az útvonalat magasnyomású fehér vonal jelezte; és volt egy kis sziget pont a megfelel helyen. Mention a városi névjegyzékben megtalálta a Miamiban lév Futurológiai Tudományos Laboratórium címét. Taxin ment oda Virginiával és Edgarral. Téglával betörte az ablakot. - Menjen be, Edgar - siettette Mention. - Nyomja le a 243-as számú gombot, aztán nyomás vissza a reptérre. Két perc múlva, mikor a reggeli napfény áttört az alacsonyan szálló bárányfelh k mögül, Mention behúzta az energiától sugárzó Virginiát egy kapu alá. - Drágám - mondta. - Ez az. Kitartón folytatta: - Sikerülnie kell! Elszállítottak Cranston házába, amikor halott voltál. Cranston elvitt a szigetre. A benned lév rádióimpulzátor valószín leg egy er teret hoz létre körülötted, ha "fel vagy töltve". Ha k mozgatni tudtak téged, akkor te is magaddal tudsz most vinni engem. Látta, milyen képet vág Virginia. Komolyan mondta: - Jusson eszedbe, hogy voltál már ott. Végül is megtudtad az útirányt. - Kelet felé mutatott. - A sziget arra van. Képzeld magad elé a hegyet, ahol azon a napon álltál, amikor kijöttél dr. Cranston föld alatti laboratóriumából. Képes vagy rá. Tudod, hogy képes vagy rá. Látta, hogy Virginia rászánta magát. - Szoríts magadhoz - suttogta. Érezte, hogy vibráló teste odaadóan fogja át az övét. Valahol a közelben egy rend r dühösen káromkodni kezdett egy ablak miatt, amit pont az körzetében törtek be, hogy a fene enné még! Egyszer csak már nem hallották a rend r hangját. Izgalmas, éles bizsergést érzett a testében. Sokáig tartott. Aztán vége lett. Egy üvegtárlókkal teli szobában találta magát egy öregemberrel szemközt, akinek egyik kezében fejsze, a másikban revolver volt. - Az a módszerem - mondta dr. Cranston furcsa, fáradt hangon -, hogy felhívom Torrance-t. Ha nem találom, idejövök, hátha készül valamire. Fáradtan engedte le a pisztolyt. - Amikor már félig sikerült meggy zni magam, hogy megöljem az els embert, aki ide belép, két ártatlan emberbe ütközöm. Mention nem habozott. Ez olyan ember, aki a halálért érzett felel sséggel meg hasonlókkal áltatja magát. Elérkezett a dönt pillanat. El relépett, és kivette az öregember kezéb l a fegyvert, az nem ellenkezett. - Szeretném, ha jószántából ideadná a fejszét. Dr. Cranston kimerülten vállat vont. - Nem tehetek mást. Átadta a fejszét. Arca felderült. - Azt hiszem, semmi olyat nem mondhatok, amivel megakadályozhatnám terve végrehajtását. - Megmutathatja - mondta Mention elszántan - azokat a tárlókat, amelyekr l azt gondolja, hogy épen maradhatnak. De ne legyen túl sok. Amikor Mention végül letette a fejszét, huszonhárom rekesz maradt sértetlenül. S. Kovács Judit fordítása
Jack Finney - A másik feleség - …és megmondja nekem a minta számát - mondta éppen a feleségem, amint a hallon át a hálószoba felé tartottunk -, és akkor magam is meg tudom kötni, ha megcsináltatom a mintát. Azt hiszem, mintát mondott- bármit jelentsen is ez a szó nála. És én bólintottam, s már menet közben gomboltam az ingemet: odakint meleg volt, s alig vártam, hogy levetk zzek. Azon a sötétzöld, nyolcezer
dolláros sportkocsin járt az eszem, amit ebédid ben a bemutatóterem kirakatában láttam a Park Avenue-n. - …olyan recés minta, hozzáill pliszékkel-mondta a feleségem, mikor megálltam az öltöz asztalomnál. Ledobtam az ingemet az ágyra, s kidüllesztett mellel fordultam a tükör felé. … - lekerekített, gallér, bevarrt ujjak és tizenhat sor behúzott… - Elég mutatós mellkasom van meg széles vállam, gondoltam a tükörbe nézve; huszonhat éves vagyok, keskeny arcú, se szép, se csúnya. … ejtett váll, dupla derékt zés, gesztenyezöld, olyan apró margarétás… - Az ilyen kocsiért legalább kétháromezret kell letenni készpénzben, gondoltam; a részletek pedig nagyobbak, mint az egész lakásunk havi bére. Kiszedtem az aprópénzt a nadrágom zsebéb l, s gondosan megvizsgáltam minden egyes pénzdarabot. Gyerekkoromban olvastam egy hirdetést egy ifjúsági magazinban: "Az érmegy jtés HASZNOS lehet, és JÓ SZÓRAKOZÁS! Miért nem kezded el MÁR MA?" Aztán megírták, hogy az 1913-as Szabadság-fejes ötcentes "és sok más érme!" - ezreket ér, s azt hiszem, azóta is szeretnék találni egy ilyen érmét. - Szóval mi a véleményed? - kérdezte Marion. - Szerinted jól néznének ki együtt? - Persze - biccentettem a tükörképének a tükörbe. A hálószoba ajtajában állt, összefont karral nézte a tarkómat. - Pompásan néznének ki együtt. - Alaposan szemügyre vettem egy tízcentest: 1958-ban verték, Woodrow Wilson képe volt rajta; aztán Marionhoz fordultam. - Nézd csak - mondtam -, ez egy újfajta tízcentes - Woodrow Wilson képével. - De Marion nem nézett a kezemre. Csak állt, és dühösen bámult rám. - Mi az? kérdeztem. - Már megint mit követtem el? Marion nem válaszolt, így hát a szekrényemhez léptem, hogy tiszta fehérnem t vegyek ki. Kis id múlva aztán hízelegve megismételtem: - No mi az, édes, mi a baj? - Jaj, Al! - mondta panaszosan. - Te nem figyelsz rám, nem figyelsz! Legtöbbször nem is hallod, hogy mit beszélek! - Már hogyne hallanám, drágám - zörögtem a fogasokkal. A nadrágomat kerestem. - Kötésr l beszéltél. - Egy narancssárga kardigánról, Al, narancssárgáról. Tudtam, hogy nem figyelsz, ezért megkérdeztem, hogy a narancssárga kardigánhoz hogy illik a… Hunyd be a szemed. - Tessék? - Nem, ne fordulj meg! És csukd be a szemed. - Becsuktam, és Marion folytatta: - És most leselkedés nélkül, mert azt úgyis észreveszem, mondd meg, hogy mi van rajtam. Ez nevetséges volt. Az utóbbi öt percben, mióta hazajöttem az irodából, legalább kétszer vagy háromszor nézhettem Marionra. A lakásba lépve meg is csókoltam, legalábbis azt hiszem. De ahogy most itt állok csukott szemmel, ha megölnek, sem tudom megmondani, hogy mi van rajta. Járt az agyam; hallottam a lélegzését a hátam mögött, és el tudtam képzelni, ahogy ott áll ez az alig 160 centis és 45 kilós kislány a huszonnégy évével, bájos arcocskájával, mézsz ke hajával abban a… abban a… - Szóval? Ruhában vagyok, nadrágban, középkori páncélban, vagy anyaszült meztelenül állok itt? - Ruhában vagy. - A színe? - A színe? Sötétzöld? - Van rajtam harisnya? - Igen. - Kontyom van, rövid frizurám vagy lófarkam? - Kontyod van. - Oké, most megnézhetsz. Mihelyt megfordultam, persze rögtön az eszembe jutott. Villogó szemmel állt ott, meztelen Iába idegesen topogott a padlón, és égszínkék nadrágot meg fehér pamutblúzt viselt. És mikor megfordult, hogy kivonuljon a szobából, dühösen csapdosott a lófarka. Hát, öcsém - és te is, húgom -, hacsak nem tegnap volt az esküv tök, tudjátok, mi következett: a megbántott, fölháborodott hallgatás. Kényelmes nadrágot, rövidujjú inget vettem, aztán bementem a nappaliba, ahol a pamlagon ott ült Marion, s komoran tanulmányozta a guillotine-ra ítélt másnapi áldozatok képeslapnak álcázott listáját. Tudtam, hogy mi az els név a listán; egyenesen a konyhába mentem, két magas pohárba italt töltöttem, s a fiókból kivettem a csavarhúzót. A nappaliban, ahol oly hidegen nem is vett rólam tudomást egykor sugárzó és kacagó menyasszonyom, az italt letettem a kávézóasztalra, s benyúlva a képeslap mögé, két ujjam közé fogtam Marion állát. A képeslap lepottyant, én pedig nyomban Marion fogai közé nyomtam a csavarhúzót, szétfeszítettem a száját, s megpróbáltam beletölteni némi italt. Marion nevetni kezdett, szájából kifolyt az ital, én meg a kezébe adtam a poharát, s fölvettem a magamét. Leültem Marion mellé, koccintottam vele, aztán jókorát kortyoltam; s amint az ital fölélénkítette lassú vérkeringésemet, s szinte éreztem, hogyan merülnek meg benne nevetve és ujjongva a boldog vértestecskék, fölkészültem a következ - és elkerülhetetlen napirendi pontra. - Már nem szeretsz - mondta Marion. - De szeretlek - csókoltam meg a nyakát, s közben körbepillantottam a válla fölött a szobában. - Ó, nem szeretsz, nem igazán szeretsz. - Ó, de szeretlek, igazán. Drágám, hol az a könyv, amit tegnap este olvastam? - Ott van! Látod? Folyton csak olvasni akarsz! Soha nem megyünk sehová! Azt hiszem, a mézesheteknek igazán vége. - Nem, szó sincs róla, bogaram. Pontosan úgy érzek irántad, mint amikor megkértem a kezedet, becsületszavamra. Posta jött? - Csak hirdetések meg egy számla. Miel tt összeházasodtunk, odafigyeltél minden szavamra, és mindig
észrevetted, hogy milyen ruha van rajtam, és bókoltál, és virágot küldtél, és apró ajándékokat hoztál, és hirtelen kihúzta magát emlékszel az édes kis levélkékre, amiket küldtél? Mindenütt levélkékre bukkantam bámult el vágyakozó tekintettel a vállam fölött. - A táskámban - mosolyodott el szomorúan -, a keszty mben. A munkahelyemre is jöttek a levelez lapok, néha még távirat is. A lányok odavoltak, hogy milyen aranyosak. Hirtelen a szemembe nézett. - Drágám, miért nem… - Segítség! - mondtam. - Segítség! - Mi az? - kérdezte h vösen Marion, s én megpróbáltam megmagyarázni. - Nézd, kedvesem - öleltem át barátian a vállát -; négy éve vagyunk házasok. Hát persze hogy vége a mézesheteknek! Nem lennénk talán teljesen hülyék kérdeztem józanul -, ha nem így lenne? Persze hogy szeretlek - gy zködtem, és vállat vontam. - Persze. Tudnod kell. Mindig örülök, ha látlak; a derék Al Pullen szereti a feleségét. De négy év után, amikor hazajövök, szépen fölbaktatok a lépcs n, nem hármasával veszem ket már. Ilyen az élet - csaptam der sen a hátára. - A legnagyobb t zvész is kialszik id vel, hiszen tudod. Kedvesen rámosolyogtam. - Ami pedig a táskádba dugdosott levélkéket illeti - segítség, segítség! - Több eszem is lehetett volna: vannak dolgok, amiket képtelenség megmagyarázni egy n nek. Aznap nehezen aludtam el - a hever rövid nekem -, s lehetett már vagy háromnegyed három, mikor kimerült és görcsös álomba zuhantam. S azt is elhihetik, hogy másnap reggel igen nyomasztó volt a reggeli Mr. és Mrs. Alfred E. Pullen otthonában. Ki tudná megmondani, van-e közük ezeknek az eseményeknek ahhoz, ami ezután történt? Én biztosan nem. Halálosan fáradtan tartottam hazafelé másnap délután fél hat tájban a Third Avenue-n, a 34. utca irányában. Fáradt voltam, levert és bosszús, s csöppet sem igyekeztem hazaérni. Fülledt meleg volt, s biztos voltam benne, hogy Marion újabb szemrehányásokat tálal vacsorára egész este. A nyakkend m kioldva, a gallérom kigombolva, a kalapom hátratolva, vállra vetett kabáttal baktattam a járdán, s nagyon szerettem volna, ha minden másképp volna. Mindegy, hogy pontosan hogyan - csak másképp. Például eszembe jutott, hogy mi lenne ebben a pillanatban, ha annak idején a botanika szakot választom, s nem a testnevelést az iskolában. Vagy hogy mit tennék ebben a percben, ha megkapom az állást az Enterprises Incorporatednél, s nem a Serv-Eeznél helyezkedem el? Vagy ha nem szakítottam volna azzal a magas, fekete lánnyal, aki olyan nazálisan tudta dúdolni a Japán homokbányászt? A 36. utca sarkán megálltam az újságosbódénál, s leszurkoltam tízcentesemet az újságosnak; régen ismertük már egymást, bár azt hiszem, soha nem váltottunk még szót. Az újságos rám pillantott, eltette a pénzt, az egyik állványról levett egy újságot, összehajtotta és odanyújtotta nekem; én biccentettem, a hónom alá dugtam az újságot, és továbbmentem. Ekkor történt; fölpillantottam az utca túlsó oldalán álló sarokházra, s a ház falán, a második vagy harmadik emelet magasságában egy hirdetésen akadt meg a szemem - a kép egy vöröses folyadékkal teli, darázsderekú üveget ábrázolt, amit félig betakart a kékesfehér jég. Fölötte az ismer s bet típussal írva ott állt a felirat: "Igyál Coco-Coolát". Értik? Nem "Coca-Cola" volt odaírva, nem egészen. S a hirdetést nézve nyomban tudtam, hogy nem a fest hibázott. Ilyen hibát nem véthetnek, hiszen az ilyen nagy, szabadtéri hirdetéseket több ember festi, napok munkájával. S azt is tudtam, hogy ez nem lehet egy rivális üdít ital hirdetése sem; az egész nagyon is hasonlított a Coca-Cola hirdetésére. Tudtam, hogy itt igenis Coco-Cooláról van szó. Megfordultam hát, hogy folytassam az utamat, s talán rültségnek tetszhetett, amit tudni véltem ennek az egyetlen hirdetésnek a látványából. De alig tettem meg két lépést, megbizonyosodhattam az igazamról. Az úttestre pillantottam. Csúcsid volt, s egymás után húztak el mellettem a régi és új, mocskos és tiszta autók. De valamennyi egyszín volt, jobbára fekete, és sehol semmi krómozás. Modern, fürge, jókép kocsik voltak, értik, de egészen mások, mint amilyeneket valaha is láttam. A lámpa pirosra váltott, a kocsik lassítottak, megálltak, s ahogy elhaladtam mellettük, így már le tudtam olvasni néhánynak a nevét. Volt közöttük egy Ford, egy Buick, két Winton, egy Stutz, egy Cadillac, egy Dort, egy Kissel, egy Oldsmobile és legalább négy vagy öt kis Pierce-Arrow. Aztán bepillantva a 37. utcába, a Picayune cigaretta nagy hirdet tábláján akadt meg a szemem: "Amerika legkeresettebb márkája". A Third Avenue-a pedig egy busz húzott el mellettem, zsúfolásig tele, mint ebben az órában mindig; csak a vonala volt kissé más, a színe pedig kék és fehér. Hirtelen rémülten megfordultam, s tekintetem az Empire State Buildinget kereste. De az ott állt a helyén, s én megkönnyebbülten fülsóhajtottam. Bár az épület vagy tíz emelettel alacsonyabb volt. Mikor történt mindez? Kábultan töprengtem, aztán kinyitottam az újságomat, de nem volt benne semmi rendkívüli - míg meg nem pillantottam a címét. New York Sun, harsogta a cím, én meg leveg után kapkodva álltam a járdán: a Sun már évek óta nem jelent meg New Yorkban. Most már értik? Én végül megértettem, no de szeretek olvasni - már ha van rá id m -, s elég komoly tudományos képzettségem van, bármennyi tudományos fantasztikus könyvet olvastam is. Így hát biztosan tudtam már, hogy mi történt; s talán már önök is kitalálták. Évekkel ezel tt valaki nevet keresett egy új üdít italnak, s végül a Coca-Cola nevet választotta. De nyilván más lehet ségek is megfordultak a fejében, s ha megtudhatnánk az igazságot, fogadni mernék, hogy az egyik változat Coco-Coola volt. Nem rossz név - olyan h vös és üdít -, az illet pedig biztosan majdnem ezt választotta.
De hogy lehet az, hogy a Ford, a Buick, a Chevrolet és az Oldsmobile fennmaradt, míg a Moon, a WillysKnight, a Hupmobile és a Kissel nem? Nyilván a Kissel vezet i egyszer hoztak egy döntést, holott másképp is dönthettek volna. S akkor a Kissel éppúgy divatos lenne ma is. Lucky Strike, Camel és Chesterfield helyett most inkább Picayune-t, Édes Caporalt és Piedmontot vásárolnánk. Nem lenne svábbogár és atombomba. Viszont a Sun lenne a legnagyobb New York-i lap, és George Coopernagel az elnök. Ha - milyen lenne a világ ebben a pillanatban, és mi mit tennénk? -, ha a múltban mindem csak egy picikét másképp történt volna. Ezernyi lehet ség van persze, milliónyi és milliárdnyi. Lényegében mindenfajta világ elképzelhet ; s az egyik ugyancsak tekintélyes tudományos elmélet szerint Einstein így hitte - ezek a világok valóban léteznek is; valamennyi létezik, egymás mellett s párhuzamosan azzal a világgal, amelyet ismerünk. Most már én is hittem ebben, s nagyon jól tudtam, hogy mi történt. Amint hazafelé tartottam munka után a Third Avenue-n, egy olyan parányi ponthoz értem, ahol két ilyen világ valamiképpen átfedi egymást. S az egyikbál átsétáltam a "ha" kissé különböz , másik világába, ami legalább annyira valós, mint az a világ, amelyikb l kiléptem. Még egy sarkot tettem meg egyre növekv izgalommal és kíváncsisággal - mert eszembe jutott, hogy hová is megyek. Hiszen határozott céllal tartottam valahová, s amikor a közlekedési lámpa zöldre váltott, átvágtam a La Guardia Avenue-n, ahogyan most nevezték, s folytattam az utamat nyugat felé a 39. utcán. Kétségtelen, hogy valahová tartottam, de mihelyt eszembe jutott, hogy hová, a hideg futott végig a hátamon. Mert tudtam. A másik világban töltött életem emlékei, értik, még mindig éltek bennem; a távoli múlttól a jelenig. De attól a pillanattól kezdve, mikor az újságosnál fölpillantottam arra a hirdetésre, másfajta emlékek - egy másik világban megélt életem másfajta emlékei - is megmozdultak bennem. Csakhogy ezek az emlékek még homályosak és elmosódottak voltak. Tudtam, hová megyek- homályosan; s nem kellett jobban er lködnöm, mint bármelyik embernek, aki a munkából hazafelé tart. A lábam csak vitt, míg oda nem értem a nagy lakóház dupla üvegajtajához, ahol a portás rám köszönt: - Jó estét, Mr. Pullen. Meleg van ma. - Ahogy mondja, Charley - feleltem, s beléptem az el csarnokba; aztán a lábam fölvitt az els emeletre, s végig a folyósón egy lakás nyitott ajtajáig. És ahogyan minden este - éreztem, hogy így van -, bementem a nappaliba, s az újságot a hever re dobtam. Olyan öltöny volt rajtam, amit azel tt sohasem láttam, de persze tökéletesen állt rajtam, s már kissé kopottas volt. - Hé, megjöttem! - hallottam a saját hangomat, mint mindig; s ez a mondat egyszerre volt teljesen szokatlan és homályosan ismer s, s ugyanakkor egyre növekv kíváncsisággal vártam, hogy ki fog nekem válaszolni ebben a világban. A konyhában csapódott a t zhely ajtaja, én fölakasztottam a kabátomat az el szobában, mint mindig, s a konyha meg a nappali közötti padlón léptek koppantak. - Szia, drágám! - mondta, s én megfordultam, hogy megpillantsam közeled feleségemet. Igazán pompás ízlésem volt ebben a világban. A feleségem magas volt és nem is egészen sovány; a haja fekete, az arca nagyon fehér és határozottan szép; az alakja tökéletes, a Iába hosszú és remek. - Szia - mondtam lassan. - Micsoda fölháborítóan jókép n stény vagy te! Leesett az álla a csodálkozástól, kék szeme gyanakodva összesz kült. Aztán kitártam a karomat, s örömmel közeledtem felé, s miközben a karomba bújt, hátrahúzta a fejét, hogy megszagolja a leheletemet. De nem húzódhatott nagyon el, mert - nem tehettem róla - szorosan öleltem; nagyszer érzés volt ezt a csinos lányt ölelni. - Most már tudom, miért megyek mindennap az irodába - mondtam, és belecsókoltam szép, fehér nyakába, ami rendkívül kellemes érzés volt. - Okának kellett lennie, s most már tudom, hogy mi az. Hogy hazajöhessek hozzád. - Al, mi van veled? - kérdezte. A hangjában még volt némi megdöbbenés, de kezdett megnyugodni. - Semmi olyan, amin ne tudnál segíteni - mondtam -, méghozzá igen kellemes módon. - És ismét megcsókoltam. - Édes - suttogta kis id múlva -, vacsorát kell csinálnom. - S úgy tett, mintha menni akarna. - A vacsora várhat - mondtam egy oktávval mélyebb hangon a szokásosnál -, de én nem. - S most már teli szájjal, mohón csókoltam. Gyönyör , nagy, kék szeme csodálkozva kikerekedett, aztán becsukódott, és bágyadtan mosolygott. Hirtelen Marion arcát láttaira magam el tt. Tudatom és lelkiismeretem szemei el tt ott volt az a megcsalt és fölháborodott arc, de olyan eleven, mintha belépne az ajtón, s itt találna ezzel a szenvedélyes, fekete lánnyal a karomban; égett az arcom a b ntudattól. Mert magamat nem csaphattam be, nem tagadhattam magam el tt, hogy milyen jó érzés ezt a lányt ölelni. Tudtam, milyen közel járok ahhoz, hogy eláruljam Mariont, és rettenetesen szégyelltem magam, és azon töprengtem - még egyre ölelve azt a magas, gyönyör lányt -, hogy hogyan vethetnék véget az ügynek ügyesen és okosan. Egy perc múlva kinyitotta a szemét, kérd n nézett rám, érett, nedves ajka kissé szétnyílt. - Nem szívesen mondom - mondtam ekkor a leveg be szimatolva -, de mintha égne valami… rajtam kívül.
- Ó! - sikoltott föl, és kiszaladt a konyhába. Én pedig becsuktam a szemem, és megkönnyebbülten fölsóhajtottam. Nem tudtam, hogyan sétáltam át ebbe a világba, és hogyan fogok kisétálni innen; de Marion elevenen élt bennem, míg ez a világ valószín tlennek látszott. Hallottam, amint a konyhában nyílik a t zhely ajtaja, víz folyik a mosogatóba, fölserceg a hús; gyorsan a hever höz mentem, s fölvettem az újságot. Amint fölemeltem, a konyha el tt kopogni kezdtek a magas cip sarkak. A sz nyeg elnyelte a kopogást, amint felém tartottak, aztán a hever párnája lesüppedt mellettem; finom, forró leheletet éreztem az arcomon, le kellett engednem a reszket , zizeg útságot, rá kellett mosolyognom a mellettem ül lényre. És ismét - önkéntelenül is, helyesl en bólintottam - dicsérnem kellett az ízlésemet: nem közönséges n volt ez. - Lecsavartam a süt t - mormogta. - Talán majd egy kicsit kés bb vacsorázunk. Ha h vösebb lesz - tette hozzá lágyan. Gyorsan bólintottam. - Jó ötlet. Az újság azt írja, ötszáz év óta ma volt a legmelegebb nap - halandzsáztam. - Az orvosok teljes semmittevést javasolnak. De a hosszú lábú szépség oda sem figyelt. - Szóval miattam szeretsz hazajönni? súgta a fülembe. - Régen nem mondtál már ilyesmit, drágám. - Hm - mormogtam, s igyekeztem belebújni az újságba. - Azt írják, le akarják bontani a City Hallt motyogtam, de a fülembe fújt gyöngéden; aztán kivette bénult ujjaim közül az újságot, a háta mögé dobta, és odabújt hozzám. Marion! - sikoltottam belül. Segítség! Aztán a hollóhajú lány átkarolta a nyakamat, és nem tudtam, mit tegyek; arra gondoltam, talán ájulást kéne tettetnem, mintha napszúrást kaptam volna. Aztán vakító er vel döbbent belém a felismerés. Önhibámon kívül egy másik világba, egy másik életbe kerültem. A lány a karomban - mert már ott volt- halkan, alig hallhatóan énekelt. Egy perc is beletelt, míg fölismertem a dallamot; s végre tudtam, végre fölismertem ezt a gyönyör lányt. "Csak egy japán homokbányász" - dúdolta halkan, s most már mindenre emlékeztem ezzel a másik világgal kapcsolatban. Nem szakítottam ezzel a lánnyal - ebben a világban nem! Mi több, jutott hirtelen az eszembe, ebben a világban soha nem is találkoztam Marionnal. Még az is lehetséges, gondoltam, hogy meg sem született. Mindenesetre ebben a világban ezt a lányt vettem feleségül. Tagadhatatlan, hogy ez a lány mellettem a feleségem, immár három éve. És most már tudtam, hogy mit kell tennem nagyon is jól. Istenem! Milyen pompásan éltünk Verával az elkövetkez hónapokban! A munkám könny volt - semmi er feszítés. Értettem is hozzá, és ahogy mindig is gyanítottam, sokkal többet kerestem az Enterprises Incorporatednél, mint amennyit a Serv-Eez valaha is fizetett. Többször is eljöttem korábban a munkahelyemr l, hiszen ez senkit sem zavart, és rohantam haza, hármasával véve a lépcs ket - az én szépséges Verámhoz. Hetente legalább egyszer egy csomó könyvet vittem haza, mert Vera szeretett olvasni, ahogyan én is; és fölfedeztem ennek a másik világnak a szépségeit. Az élet apró részletei, tudják, mások voltak. A San Franciscó-i Óriások megnyerték például az ötvennyolcas sorozatot; a Second Avenue-a még állt a magasvasút; a Yucatan volt a legmen bb rágógumi; a televízió m sora jó volt; és sok olyan prominens személyiség, akinek a neve hallatán meghökkennének, börtönben volt. De alapjában véve a két világ egy és ugyanaz volt. A vegyeskereskedések például egészen egyformák voltak mindkét világban; s az egyik délután, mikor bementem az egyikbe, hogy megnézzem a könyveket, csodálatos felfedezést tettem. A forgó fémállványokon ott sorakoztak a fényes papírba kötött könyvecskék, melyek-borítójukról ítélve egyt l egyig egy természetellenesen fejlett leányzóról szóltak. Lassan forgattam az állványt, s láttam William Faulkner, Bernard Glemser, Agatha Christie és Charles Einstein könyveit, melyeket olvastam és szerettem. Aztán az állvány alján megakadt a szemem a Mark Twain néven. A borítón egy vén, kerekes g zhajó volt, a kötet címe pedig Kairótól délre. Új címet adtak valami régi m nek, gondoltam bosszúsan; és fölemeltem a könyvet, hogy megnézzem, melyik Mark Twain-kötet is az. Valamennyi könyvét olvastam- a Huckleberry Finnt legalább tucatszor, mióta fölfedeztem magamnak tizenegy éves koromban. De a könyv szövege ismeretlen volt számomra. Egy húszéves fiatalember számolt be a kalandjairól, aki munkát vállal egy g zhajón a Mississippin. Aztán a lap aljái egy név ötlött a szemembe. "Finn; uram - feleltem a kapitánynak - állt a könyvben -, de inkább Huckleberrynek hívnak." Egy percig tátott szájjal álltam a boltban, aztán megfordítottam a kis kötetet. A borítón ott volt Mark Twain fényképe: az ismer s fehér sörény, a bajusz, az a bölcs, öreg arc. De alatta az ismer s életrajz azzal végz dött, hogy az író 1913-ban halt meg Mill Valleyben, Kaliforniában. Ebben a másik világban Mark Twain nyolc évvel tovább élt, és - nem tudom, hogy pontosan mennyivel több könyvet írt ebben a csodálatos világban - több könyvet írt. Reszket kézzel mentem a pénztárhoz, és fizettem ki a Kairótól délre felbecsülhetetlen érték példányát. Szeretek ágyban olvasni, s aznap éjjel Verával elolvastuk az új Mark Twain-kötetnek legalább a felét, aztán aztán, Vera hozott nekem egy finom, hideg Tom Collinst. Jaj, istenem, micsoda világ volt! És a következ hetekben - oldalamon az én nyúlánk, kék szem szépségemmel - elolvastam Ernest Hemingway új regényét; az eddigi legjobbat. Olvastam egy komoly, pompás regényt James Thurbert l, s még
valamit, amire évek óta vártam - Marcus Goodrich Delilah cím ; kit könyvének a folytatását. Olyan nagyszer könyveket olvastam, amilyeneket nem írtak talán azóta, hogy Gutenberg föltalálta a nyomtatást. Némelyiket hangosan fölolvastam Verának, aki éppen annyira élvezte ket, mint én. Olvastam George S. Kaufman Gyilkos kisasszony cím , mulatságos krimijét; A királyn halottat George Bernard Shaw-tól; A harmadik szint cím kellemes novelláskötetet, nem is tudom, kit l; Allen Marple kit regényét; Alfred Eichler érdekes írásait a reklámszakmáról; egy izgalmas Orson Welles-darabot; s egy kötetre való új Sherlock Holmes-történetet A. Conan Doyle-tól. Négy vagy öt hónapon át, ahogyan Vera találóan megjegyezte, olyan volt az egész, mint a mézeshetek. Megtettem mindazokat az apró dolgokat, mondta, melyeket az esküv el tt meg a mézeshetek alatt; néha még újítottam is. És akkor - az egyik este váratlanul - egyszerre csak el akartam menni egy éjszakai szórakozóhelyre. Azon az estén egyszerre csak el akartam menni otthonról, valami mást akartam csinálni a változatosság kedvéért. Vera meglep dött - tudni akarta, mi van velem, ami tipikusan n i dolog. Ha nem reagálsz pontosan ugyanúgy nap mint nap, rögtön azt hiszik, hogy valami bajod van. És makacsul ragaszkodnak a hitükhöz. Az egyik este mondtam Verának, hogy nem kérek fagylaltot. persze tudni akarta, hogy miért - ami hülyeség, ha jobban belegondolunk. Nem kértem, mert nem kértem, ennyi az egész! De mivel n , tudni akarta az okot, tehát azt mondtam: - Mert nem szeretem. - Dehogynem - felelte. - Mindig is szeretted. Értik már, hogy mire gondolok? No, szóval elmentünk arra a szórakozóhelyre, de nem szórakoztunk túl jól. Vera elálmosodott, és már éjfél el tt otthon voltunk. Otthon aztán már nem volt álmos, de én az voltam. Néhány nappal kés bb hazamentem és átöltöztem, meg mondott valamit, és én nem hallottam és nem válaszoltam, és egy kicsit összevesztünk. Tudni akarta, hogy miért nézek meg aprólékosan minden egyes pénzérmét, valahányszor átöltözöm. Én elég nyugodtan elmagyaráztam; beszéltem neki a gyerekkoromban olvasott hirdetésr l, el mondtam hogy még mindig azt az 1813-as kiadású, Szabadság-fejes ötcentest keresem, ami kétezer dollárt ér. De nem ez volt a teljes igazság. Amint átnéztem a zsebemben nap közben összegy lt érméket - a Woodrow Wilson-tízcenteseket, a Grover Cleveland pennyket, a George Coopernagel profiljával díszített ötcenteseket s adott világom többi, ismer s pénzdarabját - megértettem valamit, amit korábban nem értettem. A lehetséges világok, melyekben élünk, itt-ott átfedik egymást - egy sarki újságosbódénál például, a New York-i Third Avenue-a s nyilván sok más helyen is. S ezeken a helyeken néhanapján átkerülhet valami - például egy Woodrow Wilson-tízcentes - egy másik világba. Nekem egy ilyen tízcentes került a kezembe, s amikor letettem a pultra az újságosbódénál, ott, két lehetséges világ találkozópontján, a tízcentesért annak a világnak az újságját kaptam, amelyik világba az a tízcentes tartozott. S én belesétáltam abba a világba, hónom alatt a New York Sun egy példányával. Most már tudom, már régen tudom ezt. Megértettem végül, de Verának nem mondtam el. Neki csak azt mondtam, hogy az 1913-as, Szabadság-fejes ötcentest keresem. Nem mondhattam meg neki, hogy egy Roosevelt-tízcentest is keresek. És találtam is. Az egyik este már ott lapult a tenyeremben egy tízcentes Franklin D. Roosevelt profiljával. S mikor másnap délután letettem a pultra az újságosnál, a két világ találkozópontjánál, reszkettem. Az újságos fölvett és összehajtott egy újságot, én a hónom alá dugtam, megtettem három-négy lépést, s lélegzetet venni is alig mertem. Aztán szétnyitottam és megnéztem az újságot. New York World Telegram, harsogta a f cím, és én futni kezdtem - végig a 44. utcáig, aztán keletre a First Avenue-ra, aztán hármasával föl a lépcs n. A lakásba robbanva alig tudtam szusszanni is, de mégis kinyögtem az egyetlen szót, ami számított: "Marion!" És vadul magamhoz szorítottam, és majdnem megfojtottam, mert a fejét rántottam magamhoz, abban a magasságban, ahol Vera háta volt. De mégis megszólalt, bár a hangja szinte beleveszett a kabátomba. - Al! - mondta. - Mi van veled? Mert számára persze én itt voltam az el este s minden este az elmúlt hetekben, hónapokban és években. S ebben a világban én is emlékeztem erre, csak ködösen, homályosan. Hátraléptem, s lepillantottam az én elb völ en kicsi Marionomra, pompás, törékeny testére, finom, sz ke szépségére. - Semmi bajom - mosolyogtam rá. - Csak van egy gyönyör feleségem, és rohantam haza hozzá. Vagy ez baj? Nem volt baj, persze - és azóta csodálatosan élünk Marionnal. És az életünk csupa mulatság: hetente háromszor-négyszer is elmegyünk valahová; táncolni, színházba, vacsorázni, barátokhoz, még tekézni is. Mint régen, ahogyan Marion mondta, igen találóan. Mintha ismét a mézesheteinket élnénk, mondta a napokban, és nagyon boldog, és az vagyok én is. Esténként néha azért egy kicsit fáradt vagyok. Egy-egy a Serv-Eeznél töltött, nehéz nap után talán szívesebben maradnék otthon és olvasnék egy jó könyvet; már régen nem olvastam. De ez nem nyugtalanít. Mert az egyik éjjel, mikor fél háromkor hazaértünk a Mirimba mulatóból, ahogy ott álltam az öltöz asztalomnál, és átvizsgáltam a pénzeimet, megtaláltam egy újabb Woodrow Wilson-tízcentest. Nem is olyan nehéz találni, ha az ember nyitva tartja a szemét; akad Wilson-tízcentes, Ulysses Grant-fejes 25 centes, Coopernagel-ötcentes. S én gondosan eltettem a Wilson-tizcentesemért - és biztos vagyok benne, hogy az én
hosszú lábú Verám boldog lesz, hogy a férjecskéje megint a régi. Mintha harmadszor töltenénk együtt a mézesheteinket. És éppen így lesz - a maga idejében - Marionnal. Bizony, testvérem, az éremgy jtés hasznos. És jó szórakozás! Miért nem kezded el - már ma! Gálvölgyi Judit fordítása
Fredric Brown - Tébolyult hely a Placet (1946) Néha még akkor is lehangoló, ha az ember már megszokta. Mint azon a reggelen - ha ugyan reggelnek lehetett nevezni. Igazában éjszaka volt. De földi id t használunk a Placeten, mert a placeti id ugyanolyan nyakatekert volna, mint minden egyéb azon a bolond bolygón. Ugyanis hatórás nappalt kapna az ember, melyet kétórás éjszaka követne, utána tizenöt órás nappal jönne, majd egyórás éjszaka és… szóval egyszer en lehetetlenség a helyi id höz igazodni egy olyan bolygón, amely nyolcas alakú pályán kering két, egymáshoz nem is hasonló nap körül, eszeveszetten száguld közöttük-körülöttük, a két nap pedig olyan gyorsan és oly közel kering egymás körül, hogy a földi csillagászok azt hitték, egyetlen csillagot látnak, míg húsz évvel ezel tt le nem szállt itt a Blakeslee-expedíció. Tudják, a Placet forgási ideje nem egész számú osztója a keringési periódusának, ráadásul ott van még a két nap között a Blakeslee-mez , egy er tér, ahol a fénysugarak a vánszorgásig lelassulnak, s t lemaradnak, és… szóval… Ha nem olvasták a Blakeslee-jelentéseket a Placetr l, akkor fogódzkodjanak meg: a Placet az egyetlen ismert bolygó, mely képes ugyanabban a pillanatban kétszer árnyékot vetni önmagára, minden negyvenedik órában szemberohanni önmagával, majd elkergetni önmagát szem el l. Nem hibáztatom önöket. Én sem hittem el. És halálra rémültem, amikor el ször itt álltam a Placeten, és láttam, hogy a Placet teljes sebességgel száguld felénk, és mindjárt összeütközünk! Pedig akkor már olvastam a Blakeslee-jelentéseket, tudtam, valójában ni történik és miért. Egy kicsit olyan ez, mint azok a régi filmek, ahol a kamerát a vonattal szemben állították fel, és a közönség azt látta, hogy egyenest feléjük rohan a mozdony, és kis híján elszaladtak, még ha tudták is, hogy a mozdony a valóságban nincs ott. De azt kezdtem mondani, hogy mint aznap reggel… Az íróasztalomnál ültem, a lapját f borította. A lábam látszólag egy csillámló víztükrön nyugodott. De nem volt nedves. Asztalom gyepén egy rózsaszín virágcserép állt, amelybe orral lefelé egy élénkzöld szaturnuszi gyík volt belegyömöszölve. Az volt- de ezt nem a szemem, hanem az eszem mondta - a tollam és a tintatartóm. Mellette egy hímzett falvéd , rajta szép keresztöltésekkel az ISTEN ÁLDJA OTTHONUNKAT fölirat. Ez valójában egy üzenet volt a Földi Központból, mely az imént érkezett rádiótávírón. Nem tudtam, mi áll rajta, mivel én azután jöttem a szobámba, hogy a B. M.-effektus már elkezd dött. Nem hittem, hogy valóban az áll rajta: ISTEN ÁLDJA OTTHONUNKAT, csak azért, mert úgy látszott. És én ekkor épp dühös voltam, elegem volt mindenb l, és a legkevésbé sem érdekelt, hogy mi áll rajta. Mert - talán jobb lesz, ha elmagyarázom - a Blakeslee-mez hatása akkor lép fel, mikor a Piacét pont középen van az Argyle I. és az Argyle II., a két nap között, melyek körül a nyolcasokat írja le. Van tudományos magyarázata, de képletekben, nem szavakban kifejezve. Az egésznek a lényege a következ : az Argyle I. közönséges földi anyag, az Argyle II. pedig antiföld vagy negatív anyag. A kett közt félúton, egy elég terjedelmes szakaszon található a mez , amelyben lelassulnak a fénysugarak - nagyon lelassulnak. Nagyjából a hang sebességével terjednek. Ennek eredményeképp, ha valami a hangnál sebesebben mozog, ahogyan a Placet is, akkor még jóval azután is közeledni látja az ember, amikor már rég elszáguldott mellette. A Placet képe huszonhat óra alatt jut át a mez n. Addigra a Placet már megkerülte egyik napját, és a visszaúton szembetalálkozik saját képmásával. A középmez ben van egy közeled és egy távolodó kép, és így kétszer kerül napfogyatkozásba a bolygó, elfedve ugyanabban a pillanatban mindkét napját. Továbbhaladva, egy kicsit arrébb beleszalad a másik irányból közeled önmagába, és halálra rémíti azt, aki nézi, még ha tudja is, hogy valójában nem történik semmi. Hadd magyarázzam meg másképp, miel tt még beleszédülnek. Mondjuk, hogy egy régimódi mozdony közeledik felénk, csakhogy a sebessége jóval meghaladja a hangét. Egy mérföldre t lünk sípol. Elhalad mellettünk, és csak aztán halljuk meg a sípolást, mély arról az egy mérföldnyire lev pontról jön, ahol már rég nincs mozdony. Ez a hangsebességnél gyorsabban mozgó test hanghatása; amit pedig az imént leírtam, az egy olyan testnek a vizuális hatása, amely gyorsabban kering, mint a saját képe, ráadásul nyolcas alakú pályán. Nem ez a legrosszabb az egészben; ha az ember házon belül marad, megússza a napfogyatkozást és az összeütközéseket, ám a Blakeslee-mez fiziopszichológiai hatását senki sem úszhatja meg. És ez a fiziopszichológiai hatás valami egészen más. A mez valamiféle hatást gyakorol az agy optikai
idegközpontjaira, vagyis arra a részre, ahová a látóidegek kapcsolódnak, bizonyos kábítószerek hatásához hasonló jelenséget idézve el . Nem nevezhet egészen hallucinációnak, mivel nem olyasféle dolgokat Iát az ember, amelyek nincsenek ott, hanem téves képet arról, ami valóban ott van. Pontosad tudtam, hogy az asztalomnál ülök, melynek a lapja üveg, nem pedig f , és hogy a padló a lábam alatt közönséges m anyag lapokból áll, nem pedig csillámló víztükör; hogy az asztal lapján nem egy rózsaszín virágcserép és egy belet zött szaturnuszi gyík van, hanem egy óntik huszadik századi tintatartó és toll, s az ISTEN ÁLDJA OTTHONUNKAT falvéd egy rádiótávirat, közönséges papíron. Minderr l meggy dhettem volna tapintással, mert azt a Blakeslee-mez nem befolyásolja. Az ember persze becsukhatná a szemét, de nem teszi, mivel még a Blakeslee-hatás csúcspontján is megmarad a látásnak az a képessége, hogy felmérje a tárgyak egymáshoz viszonyított méretét és távolságát, és amíg az ember ismer s területen marad, addig az emlékezete és a józan esze felvilágosítja róla, hogy mik azok. Így amikor kinyílt az ajtó, és belépett egy kétfej szörny, rögtön tudtam, hogy Reagan az. Reagan nem kétfej szörny, de felismertem a lépéseit. - Igen, Reagan? - szóltam. A kétfej szörny azt mondta: - F nök, a szerel hely ingadozik. Lehet, hogy kénytelenek leszünk megszegni a szabályt, hogy nem végzünk munkát a középperiódus alatt. - Madarak? - kérdeztem. Mindkét fejével bólintott. - Azoknak a falaknak a föld alatti részét már alighanem szitává lyuggatták a keresztülrepül madarak. Minél el bb beöntjük betonnal, annál jobb. Gondolod, hogy azok az új, ötvözött er sít rudak, amelyeket az Ark hoz, majd megállítják ket? - Hát hogyne - hazudtam. Megfeledkeztem a mez l, és megfordultam, hogy megnézzem az órát, de ott, ahol az órának kellett volna lennie, egy fehér liliomokból f zött gyászkoszorú függött a falon. A gyászkoszorúról nem lehet leolvasni az id t. Azt mondtam: - Remél, nem lesz szükség rá, hogy meger sítsük a falakat, amíg meg nem kapjuk a rudakat, hogy besüllyesszük ket. Az Arknak mostanában kell érkeznie; valószín leg már odakint lebegnek és várják, hogy elhagyjuk a mez t. Gondolod, hogy megvárhatnánk, amíg… Robaj hallatszott kintr l. - Egen, várhatunk - mondta Reagan. - Ez volt a szerel hely, úgyhogy most már nincs miért sietni. - Senki sem volt odabenn? - Nem, de utánanézek a biztonság kedvéért. - Kiszaladt. Ilyen az élet a Placeten. Elegem volt bel le, torkig voltam vele. Végleges elhatározásra jutottam, amíg Reagan oda volt. Amikor visszatért, világoskék, beszél csontváz volt. Azt mondta: - Minden rendben, f nök: senki nem maradt odabenn. - Megsérült komolyabban valamelyik gép? Fölnevetett. - Hogy ítéljem meg ránézésre egy lila pettyes hintalóról, hogy vajon egy ép esztergapad, vagy összetört? Mondd, f nök, tudod, hogy minek látszol? - Ha megmondod, ki vagy rúgva! Nem tudom, hogy tréfáltam-e vagy sem; igencsak ideges voltam. Kinyitottam az asztalom fiókját, becsúsztattam az ISTEN ÁLDJA OTTHONUNKAT feliratú falvéd t, majd hangos csattanással bevágtam a fiókot. Torkig voltam! Tébolyult hely a Placet, és ha az ember sokáig ott marad, maga is megtébolyodik. A Földi Központ piaceti alkalmazottai közül minden tizediknek vissza kell utaznia a Földre elmeorvosi kezelésre, miután egy-két évet eltöltött a Placeten. És én már csaknem három éve voltam ott. A szerz désem lejárt. És döntöttem is. - Reagan! - szóltam. Az ajtó felé tartott. Megfordult: - Igen, f nök? - Azonnal küldesz egy üzenetet a rádiótávírón a Földi Központnak. Gondod legyen rá - két szó az egész: Lemondok itt! Azt mondta: - Jól van; f nök. - Kiment és becsukta az ajtót. Hátrad ltem, becsuktam a szemem, hogy zavartalanul elmélkedhessek. Most megcsináltam. Hacsak nem futok Reagan után és nem szólok, hogy ne küldje el az üzenetet, akkor bevégeztetett, kész, visszavonhatatlan! Ebb l a szempontból a Földi Központ bogaras: a vezetés sok mindenben nagyon engedékeny, de aki egyszer beadja a lemondását, az már nem gondolhatja meg magát. Ez vastörvény, és száz esetb l kilencvenkilencben indokolt is a bolygóközi és intergalaktikus munkák során. Az embernek százszázalékos lelkesedéssel kell végeznie a munkáját, hogy menjen is, és ha egyszer ellene fordul, ínár nem lesz az igazi. Tudtam, hogy a középperiódus nagyjából befejez dött, de csak ültem tovább, lehunyt szemmel. Nem kívántam kinyitni egészen addig, míg biztos nem lehettem benne, hogy az órára nézve ónnak látom, ami, és nem valami másnak, bármi legyen is. Csak ültem és gondolkodtam.
Egy kicsit sértve éreztem magam Reagan közömbössége miatt, ahogy a közlést fogadta. Tíz éve voltunk jó barátságban, legalább annyit mondhatott volna, hogy bánja, hogy elmegyek. Persze, komoly esélye volt rá, hogy kapja meg a helyemet, de még ha ez járt is a fejében, lehetett volna diplomatikusabb. Legalább… No, most már elég az önsajnálatból- mondtam magamban. - Végeztél a Placettel, végeztél a Földi Központtal, hamarosan visszatérhetsz a Földre, mihelyt felváltanak, és kaphatsz egy új állást. Valószín leg tanítani fogsz ismét. De akkor is egye meg a fene Reagant! A tanítványom volt a földi m szaki f iskolán, én szereztem neki ezt a piaceti munkát, amelynél jobbat nemigen kaphat egy ilyen korú ifjonc: vezet helyettes lett egy majdnem ezres lakosságú bolygón. Ha már itt tartunk, az én pozícióm sem utolsó egy magamkorabeli férfinak - én harmincegy éves vagyok. Kiváló állás, attól eltekintve, hogy lehetetlenség egy épületet felhúzni úgy, hogy ne d ljön újra össze, és… Elég a nyavalygásból - mondtam magamban. - Most már a kocka el van vetve. Vissza a Földre, újból tanítani! A többit felejtsd el! Elfáradtam. Az asztalra borultam, karomra hajtottam a fejemet, és alighanem elbóbiskoltam egy pillanatra. A lépések zajára néztem fel; nem Reagan lépései voltak. A látomásaim min sége szemlátomást javulóban volt. Ezúttal mintha egy gyönyör , vörös hajú n lépett volna be. Persze nem lehetett az. Van ugyan néhány n a Placeten, többnyire a m szakiak feleségei, de… Megszólalt: - Nem emlékszik rám, Mr. Rand? - Bizony n volt, a hangja n i hang: gyönyör hang. És valóban ismer snek tetszett. - Ne bolondozzon - mondtam -, hogyan ismerhetném meg a középper… Hirtelen megakadt a szemem a válla felett az órán, amely óra volt, nem gyászkoszorú vagy kakukkfészek, és rájöttem, hogy a szobában minden más is a normális képét mutatja. Ez annyit jelentett, hogy a középperiódus befejez dött, és amit Iátok, az nem képzel dés, hanem valóság. Tekintetem visszatért a vörös leányzóra. Tehát minden bizonnyal valódi, eszméltem rá. És akkor felismertem, habár megváltozott, alaposan megváltozott. A változások csak javítottak rajta, pedig Michaelina Lemon már akkor is nagyon csinos lány volt, amikor négy… nem, öt évvel ezel tt az én növénytan-el adásaimat hallgatta a f iskola III. osztályában. Akkor csinos volt. Most szép. Mellbevágóan szép. Hogyhogy nem a tévénél van? Egyáltalán, nem ott van? Mit keres itt? Biztosan az Arkkal érkezett, de… Ekkor rájöttem, hogy még midig csak bámulok rá. Olyan sebesen álltam fel, hogy kis híján keresztülestem az asztalon. - Hogyne emlékeznék magára, Miss Lemon - hebegtem. - Nem foglalna helyet? Hogy került ide? Lazítottak a látogatást tiltó szabályokon? Elmosolyodott és megrázta a fejét. - Nem látogatóba jöttem, Mr. Rand, a Központ technikus-titkári állást hirdetett önmellé, megpályáztam az állást, és megkaptam; természetesen csak az ön beleegyezése teszi véglegessé. Vagyis egy hónapos próbaid s vagyok. - Csodálatos - mondtam. Ez enyhe kifejezés volt. Megpróbáltam pontosabban kifejezni magam: Káprázatos… Valaki megköszörülte a torkát. Körülnéztem; Reagan állt az ajtóban. Ezúttal nem kék csontváz, sem kétfej szörny. Egyszer en csak Reagan. Azt mondta: - A válasz a rádióüzenetedre. Most érkezett! - Odajött és az asztalra ejtette. Megnéztem. "RENDBEN. AUGUSZTUS 19." Ez állt rajta. A pillanatnyi rült remény, hogy talán nem fogadják el a lemondásomat, szertefoszlott. A Központ ugyanolyan sz kszavú volt, mint én. Augusztus 19.: az Ark legközelebbi érkezése. Hát ezek nem vesztegetik az id t - sem az enyémét, sem az övékét. Négy nap! Reagan így szólt: - Gondoltam, rögtön tudni akarod, Phil. - Egen - mondtam, és csúnyán ránéztem. - Kösz. - Egy kevés, - lehet, nem is olyan kevés - kárörömmel arra gondoltam: Na, kis barátom, nem kapod meg az állást, különben benne lett volna az üzenetben; küldenek valakit helyettem az Ark következ járatával. Ezt azonban nem mondtam ki, túl vastag volt rajtam a civilizáció máza. - Miss Lemon - mondtam -, szeretném bemutatni… - Egymásra néztek, kitört bel lük h nevetés, és akkor eszembe jutott: hát persze, mindketten az én növénytanos csoportomba jártak, akárcsak Michaelina ikerfivére, Ichabod. De persze soha senki nem hívta a két vörös hajú ikert a teljes nevén, Michaelinának és Ichabodnak. Az ismer seiknek Mike és Ike voltak- Ike-ból azóta Doki lett, mint hallottam. - Találkoztam Mike-kal, makor leszállt az Arkról - mondta Reagan. - Elmondtam; hogyan juthat el az irodádba, mivel te nem voltál jelen, hogy megfelel fogadtatásban részesítsd. - Kösz - mondtam. - Az er sít rudak megérkeztek? - Gondolom. Kipakoltak néhány ládát. Siettek a felszállással. Már el is mentek. Morogtam valamit. - Hát akkor megyek, ellen rzöm, mit hoztak - mondta Reagan: - Csak azért jöttem, hogy a rádiótáviratot
átadjam, gondoltam, rögtön értesülni akartál a jó hírr l. Kiment; dühödten néztem utána. A tet ! Az a… Michaelina megszólalt: - Azonnal munkához lássak, Mr. Rand? Összeszedtem az arcvonásaimat. Kicsikartam egy mosolyt. - Természetesen nem - mondtam. - Biztosan szeretne el bb körülnézni. Megnézni a tájat, megszokni a környezetet. Van kedve elsétálni a faluba egy italra? - Hogyne. Végigbaktattunk az úton a kis házcsoport felé. Mindegyik apró volt, földszintes, négyzet alakú. - Olyan… olyan kellemes - mondta a lány. - Mintha a leveg n járnék, olyan könny vagyok. Mekkora pontosan a gravitáció? - Nulla egész hetvennégy-feleltem. - Ha maga földi körülmények között… ö… hmmm, mondjuk hatvan kiló, akkor itt körülbelül negyvennégy. És jól is áll magán… Elnevette magát. - Köszönöm, tanár úr… Illetve mit is beszélek; már nem tanár úr! Most már a f nököm, ezentúl Mr. Randnek kell hívnom! - Hacsak nem tenné meg, hogy tegezne, Michaelina. - Csak ha Mike-nak hívsz! Legalább annyira irtózom a Michaelinától, amennyire Ike utálja az Ichabodot. - Hogy van a Doki? - Jól. Tanársegédi állásban van a f iskolán, de nem szereti igazán. - A falut nézte el ttünk. - Miért ez a sok kis épület ahelyett, hogy néhány nagyobbat építettek volna? - Mert a Placeten mindenféle építmény átlagos élettartama körülbelül három hét! És nem lehet tudni, mikor lnek össze - és kinek a fejére. Ez a legnagyobb gondunk. Csak annyit tehetünk, hogy kicsire és könny re építjük ket, az alapozást viszont a lehet leger sebbre. Épp ezért még senki sem szenvedett komolyabb sérülést, amikor összeomlott egy-egy épület, de… Érezted ezt! - A rezgést? Mi volt ez, földrengés? - Nem - mondtam. - Madárcsapat. - Mi? Nevetnem kellett az arckifejezésén. Azt mondtam: - Tébolyult hely a Placet. Egy perccel ezel tt azt mondtad, olyan, mintha leveg n járnál. Nos, bizonyos értelemben valóban a leveg n jársz. A Placet egyike a világegyetem azon ritka objektumainak, amelyek közönséges és szupernehéz anyagot is tartalmaznak. A szupernehéz anyagnak összeesett a molekuláris szerkezete, és olyan s , hogy egy kavicsot sem tudnál felemelni. A Placet magját ilyen anyag alkotja, ezért van, hogy ez a parányi bolygó, pedig csak kétszer akkora, mint a Manhattan-sziget, akkora gravitációval rendelkezik, mint a földi háromnegyede. A mag felszínén pedig élet van! Nem értelmes lények, csak állatok. Vannak madarak is. A molekuláris struktúrájuk ugyanolyan, mint a bolygó magjáé, oly tömör, hogy a közönséges anyag nekik ugyanolyan ritka, mint nekünk a leveg . Ténylegesen átrepülnék rajta, ahogy a földi madarak átrepülnek a leveg n. Az szemükkel nézve mi most a Placet atmoszférájának a tetején sétálgatunk. - És a föld alatti repülésük rezgését l d lnek össze a házak? - Igen, de nemcsak attól. Ami még rosszabb: egyszer en keresztülrepülnek az alapozásokon, akármib l készítjük is. Azok az anyagok, amelyekkel mi tudunk dolgozni; nekik nem többek gáznál. Keresztülrepülnek a vason és az acélon ugyanúgy, mint a homokon vagy az agyagon. épp most kaptam egy szállítmány különlegesen szilárd anyagot a Földr l-azt a különleges acélötvözetet, amelyikr l Reagannel beszéltem-, de nem f zök hozzá sok reményt. - De azok madarak nem veszélyesek? Úgy értem, azonkívül, hogy összedöntik az épületeket. Nem vehetnek akkora lendületet, hogy kiugorjanak a talajból a leveg be? Nem lyukasztanák akkor át azokat, akik az útjukba kerülnének? - De átlyukasztanák - mondtam -, csakhogy nem teszik. Tudniillik sohasem repülnek közelebb a felszínhez néhány hüvelyknyinél. Valamiféle érzékszervük jelzi, amikor az "atmoszférájuk" tetejéhez közelednek. Olyasmi lehet, mint a denevér ultrahangja. Nyilván tudod, hogy a denevér vaksötétben is tud repülni anélkül, hogy nekimenne valaminek. - Igen, mintha radarja volna. - Igen, mintha radarja volna, de a denevér hanghullámokat használ rádióhullámok helyett. Az ágyúmadaraknak, ahogy hívjuk ket, valami hasonlójuk lehet, csak fordítva m ködik: ami az szemükben a vákuum megfelel je. Mivel nehéz anyagból áll a testük, ugyanúgy nem tudnának létezni vagy repülni a leveg ben, ahogy a földi madár sem tudna létezni vagy repülni vákuumban. Mialatt a faluban megittunk egy-egy koktélt, Michaelina újból szóba hozta a bátyját. - Ike egyáltalán nem szeret tanítani, Phil. Volna valami esélye rá, hogy itt a Placeten kapjon állást? - Hosszú ideje nyaggatom már a Földi Központot még egy helyettesért. Egyre több lesz a munka, ahogy a terület mind nagyobb részét vonjuk m velés alá. Reagannek elkelne a segítség. Majd… Egész arca ragyogott az izgalomtól. De akkor eszembe jutott, hogy én itt már bevégeztem. Beadtam a
lemondásomat, és a Földi Központot körülbelül annyira fogják érdekelni a javaslataim, mintha ágyúmadár lennék. Tétován fejeztem be: … majd meglátom, tehetek-e valamit. - Köszönömi, Phil - mondta. A kezem az asztalon volt a poharam mellett, s Michaelina egy másodpercre rátette az övét. Jól van, tudom, hogy elcsépelt frázis, hogy mintha magasfeszültség áram járt volna át. De így történt, és nemcsak testileg, de lelkileg is megrázott, mert ott és akkor rájöttem, hogy fülig beleestem. A Placet egyik épületesem esett akkorát, mint én a szerelem vermébe. Elállt t le a lélegzetem. Nem figyeltem Michaelina arcát, de abból ítélve, ahogy egy milliszekundumra er sebben rányomta a kezét az enyémre, majd úgy rántotta el, mintha megégette volna, alighanem is megérzett valamit abból, az áramból. Egy kissé remegett a lábam, amikor felálltam és javasoltam, hogy sétáljunk vissza a f hadiszállásra. Mert a helyzet teljesen lehetetlenné vált. A Központ elfogadta a lemondásomat, tehát minden megélhetési forrásomat elveszítettem. Egy eszeveszett pillanatban megcsináltam magamnak a bajt. Még abban sem voltam biztos, hogy tanári állást kapok. A Földi Központ a legnagyobb hatalmú szervezet a világegyetemben, és mindenhová elér a keze. Ha feketelistára tesznek, akkor… Miközben visszafelé sétáltunk, hagytam, hogy Michaelina beszéljen; nekem komolyan tör óm kellett a fejemet. Meg is akartam mondani neki az igazat, meg nem is. Odavetett, egyszótagú válaszaim között lefolytattam magammal a küzdelmet. És végül veszítettem. Vagy gy ztem? Nem mondom meg neki, csak majd az utolsó pillanatban, az Ark érkezése el tt. Addig úgy teszek, mintha minden rendben volna, semmi sem térne el a megszokottól. Legalább ennyi lehet ségét adok magamnak, hátha Michaelina is belém szeret. Ezt a lehet séget megadom magamnak. Négy napig… És aztán? Nos, ha addigra is úgy érez, ahogyan én, akkor elmondom neki, micsoda bolond voltam, és hogy azt szeretném, ha… Nem, semmiképpen sem engedném, hogy visszatérjen velem a Földre, még akkor sem, ha úgy akarná, amíg nem Iátok valami fényt a sötét jöv ben. Csak annyit mondhatnék, hogy ha lehet ségem lesz majd, hogy felküzdjem magam egy tisztességes állásba… hiszen végül is csak harmincegy éves vagyok, és akár még… Szóval valahogy így. Reagan a szobámban várt, és csak úgy forrt benne a méreg. - Azok a tökfilkók a Földi Központ szállítási részlegében már megint eltolták! Tudod, mi van a különleges acélrudak ládáiban? - Mi? - Semmi! Üres ládák! Valami meghibásodhatott a rakodógépben, de senki sem vette észre. - Biztos vagy benne, hogy az acélrudak ládái azok? - Persze! Minden egyéb, amit megrendeltünk, megérkezett, és a fuvarlevél szerint azokban a ládákban van az acél. - Kezével beletúrt zilált hajába. Most még a szokottnál is jobban hasonlított egy airedale terrierre. Rávigyorogtam. - Lehet, hogy láthatatlan acél. - Láthatatlan, súlytalan és megfoghatatlan. Megfogalmazhatom ezúttal én az üzenetet a Központnak a dologról? - Szívedet-lelkedet beleadhatod - mondtam. - De várj itt egy percet! Megmutatom Mike-nak a szállását, utána szeretnék pár szót váltani veled. Elvezettem Michaelinát a legkényelmesebb alvókabinhoz, ami még szabad volt a f hadiszállás környékén. Ismét megköszönte, hogy megpróbálok állást szerezni a bátyjának, és a kedélyem mélyebben volt, mint egy ágyúmadár sírja, amikor visszatértem az irodámba. - Na mi van, f nök? - kérdezte Reagan. - Arról a táviratról van szó - mondtam. - Tudod, amelyiket délel tt küldtem. Szeretném, ha nem szólnál róla Michaelinának. Kuncogott. - Te magad akarod megmondani neki, mi? Rendben, én befogom a bagóles met! Száraz hangon hozzátettem: - Talán szamárságot csináltam. - Micsoda? - mondta. - Szerintem nagyon jól tetted. Príma ötlet! Kiment, és valahogy megálltam, hogy ne vágjak semmit utána. A következ nap kedd volt, ha ugyan ez jelent valamit. Úgy emlékszem arra a napra, mint amelyiken megoldottam a Placet két legsúlyosabb problémáját. A sors iróniája. Éppen a zöldnövény-telepeinkr l diktáltam néhány feljegyzést- a Placet jelent sége a Föld számára ugyanis az, hogy bizonyos, csak itt és sehol másutt nem term növények kivonatai fontos szerephez jutottak a gyógyszergyártásban. Nem ment körínyen a munka, mert közben egyre Michaelinát figyeltem, jegyzetelt. Ragaszkodott hozzá, hogy a második piaceti napján már munkába álljon.
És egyszerre, akár derült égb l a villámcsapás, zavaros agyamból el pattant az ötlet! Abbahagytam a diktálást, és csöngettem Reagannek. Bejött. - Reagan - mondtam -, rendelj meg ötezer ampulla J-17 kondicionálót. Mondd, hogy expressz kérem! - F nök, nem emlékszel? Egyszer már kipróbáltuk a szert! Azt gondoltuk, esetleg rendesen látunk t le a középperiódus alatt is, de nem volt hatással a látóidegekre. Megmaradtak a látomások. A J-17 nagyon jó arra, hogy hozzászoktassa magas avagy alacsony h mérséklethez az embereket, vagy… - Vagy hosszabb-rövidebb nappalokhoz-éjszakákhoz - szakítottam félbe. Pontosan err l beszélek, Reagan. Ide hallgass: a Placet két nap körül kering, ezért olyan rövidek és összevisszák a sötét és világos id szakok, hogy sohasem vettük ket komolyan. Így van? . - Persze, de… - De miután nincsen olyan rendszeres piaceti nappal és éjszaka, amit használhatnánk, egy olyan távoli napnak lettünk az önkéntes rabszolgái, amit innen még látni sem lehet! Huszonnégy órás napot használunk A középperiódus azonban rendszeresen, minden huszadik órában áll be. Arra használhatjuk a kondicionálót, hogy hozzászoktassuk magunkat egy húszórás naphoz - nyolc óra alvás, tizenkét óra ébrenlét-, és mindenki boldogan átalhatja az id t, amikor a szeme a bolondját járatná vele. Méghozzá sötét hálószobában, ahol még akkor sem látsz semmit, ha fel találsz ébredni. Több, rövidebb nap egy évben - és senki sem dilizik be. Szólj, ha tévedek! Reagan kerek szemmel bámult, aztán olyat csapott a homlokára, hogy csak úgy visszhangzott. - Túl egyszer ! - mondta. - Ez az egyetlen hibája! Olyan átkozottul egyszer , hogy csak egy zseninek juthatott az eszébe! Már két éve, hogy itt haladok lassan az rület felé, pedig egyszer a válasz, olyan egyszer , hogy senki sem gondol rá! Azonnal elküldöm a rendelést. Elindult kifelé, majd visszafordult. - Na és az épületeket hogyan mentsük meg a madaraktól? Gyorsan, amíg még a kegyelem állapotában vagy! Elnevettem magam. - Miért nem próbálod meg a láthatatlan acéllal, ami az üres ládákban van? kérdeztem: - Hülye - mondta és becsukta az ajtót. A következ nap szerda volt. Fütyültem a munkára, elvittem Michaelinát egy kis gyalogtúrára a Placeten. Egyszer körbejárni a bolygót épp egy kellemes napi kirándulás. De Michaelina Lemonnal akármilyen kirándulás kellemes kirándulás volna. Eltekintve persze attól, hogy tudtam, hogy már csak egy teljes napot tölthetek vele. Pénteken vége lesz a világnak. Holnap az Ark elindul a Földal, fedélzetén a kondicionálóval - amely megoldja az egyik gondunkat - és azzal az emberrel, akit a Földi Közpint a helyemre küld. Áthalad a térgörbületen egy biztonságosan távoli pontig, majd onnan rakétameghajtással jön be az Argyle I-II rendszerbe. Pénteken itt lesz, és visszamegyek vele. De megpróbáltam nem gondolni erre. Nagyjából sikerült is megfeledkeznem róla, egészen addig, amíg haza nem érkeztünk. Reagan akkora vigyorral fogadott, hogy két vízszintes féltekére hasadt a ronda, jól ismert képe. - F nök, megcsináltad! - mondta. - Remek - mondtam. - Mit csináltam meg? - Megválaszoltad a kérdésemet, hogy mit használjunk a házak alapozására. Megoldottad a problémát! - Igen? - Igen. Szerinted nem, Mike? Michaelina ugyanolyan értetlennek látszott, mint én. Azt felelte: - Hiszen csak viccelt. Azt mondta, hogy használd az üres ládák tartalmát, nem? Reagan ismét vigyorgott. - Csak azt hitte, hogy viccel! Mostantól pontosan azt fogjuk használni. A semmit! Nézd, f nök, ez olyan, mint a kondicionáló, olyan pofon egyszer , hogy nem is gondoltunk rá. Egészen addig, amíg azt nem mondtad, hogy használjam, ami az üres ládákban van, és át nem gondoltam a dolgot. Én is elgondolkodtam egy pillanatig - aztán most én csináltam azt, amit el nap Reagan: a tenyeremmel hatalmasat csaptam a homlokomra. Nyilván vigyorogtam is. Michaelina még mindig értetlen képet vágott. - Üreges alapozás! - mondtam. - Mi az egyetlen dolog, amin nem repülnek keresztül az ágyúmadarak? A leveg ! Most már akkora épületeket emelhetünk, amekkorákat akarunk. Csak dupla fallal kell alapozni, közte vastag leveg réteggel. Ma akarjuk, még… Elhallgattam, mert már nem "rólunk" volt szó. k majd megcsinálhatják, mikor én már a Földön keresek állást. És elmúlt a csütörtök, és eljött a péntek. Dolgoztam az utolsó pillanatig, mert úgy viseltem el a legkönnyebben. Reagan és Michaelina segítségével összeállítottam az anyaglistát az új építkezési tervünkhöz. Els nek egy háromszintes épületét, körülbelül negyven szobával, f hadiszállásnak! Gyorsan dolgoztunk, mert hamarosan kezd dnie kellett a középperiódusnak lehetetlen papírmunkát végezni, ha az ember nem tud olvasni és írni is csak tapogatózva.
De a gondolataim az Ark körül forogtak. Leemeltem a kagylót, és felhívtam a rádiótávíró-f ikét, hogy mi van. - Éppen most kaptam t lük egy hívást - mondta a kezel . - Már kint vannak a görbületb l, de nincsenek elég közel ahhoz, hogy leszálljanak, miel tt beáll a középperiódus. Rögtön utána jönnek. - Rendben - mondtam, feladván a reményt, hogy esetleg egy napot késnek. Felálltam, az ablakhoz mentem. Bizony közeledtünk a középálláshoz. Fenn, az északi égen, láttam, hogy felénk tart a Placet. - Mike - mondtam -, gyere ide. Ódaállt mellém az ablakhoz, és együtt néztünk kifelé. Karommal átölelve tartottam: Megemlékeztem, hogy mikor karoltam át, de nem vettem le a kezemet, és sem mozdult. Mögöttünk Reagan megköszörülte a torkát, aztán megszólalt: Odaadom a rádiósnak a listából azt, amivel elkészültünk. Amint vége lesz a középperiódusnak, leadhatja. Kiment, becsukta maga mögött az ajtót. Mintha Michaelina egy kicsit közelebb húzódott volna. Mindketten kifelé figyeltünk, néztük a felénk száguldó Placetet. - Hát nem gyönyör , Phil? - kérdezte. - De - válaszoltam. Közben azonban már feléje fordultam, az arcát néztem. Aztán - egészen akaratlanul megcsókoltam. Visszamentem, leültem az asztalomhoz. - Mi a baj, Phil? - kérdezte Michaelina. - Csak nem bújtatsz valahol egy feleséget és hat gyereket? Mert akkor, amikor beléd estem még a Földön, a f iskolán, akkor n tlen voltál; és öt évig vártam, hátha elmúlik, de nem múlt, és végül megszereztem ezt az állást a Placeten, csak azért, hogy… Mondd, most kérjem meg a kezed? Felnyögtem. Nem néztem rá. Azt mondtam: - Mike, én meg rülök érted! De… miel tt megérkeztél… küldtem a Földre egy rádiótáviratot. Az állt benne, hogy .,Lemondok itt". Úgyhogy most távoznom kell a Placetr l az Ark következ járatával, és még azt sem hiszem, hogy tanári állást kaphatok most, hogy kihívtam magam ellen a Földi Központot, és… - De Phil! - szakított félbe Mike, és egy lépést tett felém. Ismer s kopogás hallatszott, Reagan kopogtatása. Most az egyszer örültem, hogy megzavarnak. Kiszóltam, hogy bejöhet. Benyitott. - Megmondtad már Mike-nak, f nök? - kérdezte. Rosszkedv en bólintattam. Reagan elvigyorodott. - Remek - mondta. - Már alig bírtam megállni, hogy ne mondjam el neki. Jó lesz újra látni a jó öreg Ike-ot. - Mi? - mondtam. - Miféle Ike-ot? Reagan vigyora elt nt. - Phil, mi van veled, romlik az agyad, vagy mi? Hát nem emlékszel, amikor leadtad a választ arra a rádiótáviratra négy napja, épp Mike érkezése el tt? Tátott szájjal bámultam. Még csak el sem olvastam azt a rádiótáviratot, nemhogy válaszoltam volna rá! Reagan dilizett be vagy én? Emlékeztem rá, hogy bedobtam a papírt a fiókba. Kirántottam a fiókot, kihúztam a táviratot. Egy kicsit remegett a kezem, ahogy elolvastam: KÉRÉSÉRE ENGEDÉLYEZZÜK MÁSIK HELYETTE S FELVÉTELÉT. KIT KÉR? Újból felnéztem Reaganre. - Azt akarod mondani - kérdeztem -, hogy én erre küldtem egy választ? Ugyanolyan értetlen képet vágott, mint én. - Velem adattad fel - mondta. - Miféle üzenetet? - Hát hogy "Lemon dokit". - Rám meredt. - F nök, jól érzed magad? Olyan jól éreztem magam; hogy azt hittem, valami felrobbant a fejemben! Felálltam és elindultam Michaelina felé. Így szóltam: - Mike, hozzám jössz feleségül? - Éppen át tudtam ölelni, miel tt ránk szakadt a középperiódus, így nem láthattam, hogy fest és vice versa. A válla fölött azonban láttam azt, ami nem lehetett más, csak Reagan. - Kotródj innét, te majom! - mondtam neki. Szó szerint értettem, mert pontosan annak látszott. Nagy, rikító sárga majomnak. A padló megremegett a lábam alatt, de egyéb dolgok is történtek velem ugyanakkor, ezért nem tudatosult bennem, hogy mit jelent a remegés, míg a majom meg nem fordult, és rám nem ordított: - Madárcsapat repül alattunk, f nök! Kifelé, gyorsan, miel tt… De csak eddig jutott, amikor a ház ránk szakadt, a bádogtet a fejemre esett, és elvesztettem az eszméletemet. Tébolyult egy hely a Placet. Nekem tetszik. Hajnal Péter fordítása
A. E. Van Vogt - A Nagy Bíró "Ítélet - mondta a hangszóró - Douglas Aird ügyében, akit augusztus 2-án állítottak bíróság elé árulás vádjával…" Aird reszket kézzel hangosította föl a készüléket. S a következ szavak zuhogtak rá: "…és nevezett Douglas Aird kötetes mához egy hétre, 2460. szeptember 17-én jelentkezni a legközelebbi rend rsön, ahonnan átkísérik a legközelebbi átalakítóba, ahol sor kerül a kivégzésére…" Katt! Nem is emlékezett rá, hogy mikor kapcsolta ki a készüléket. Az egyik pillanatban harsogó hangja még betöltötte a lakást, a másikban már, halotti csönd volt. Aird hátrad lt karszékében, s az áttetsz falon át kibámult a Bíró Városának fényf tet ire. Már hetek óta tudta, hogy nincs remény. Tudományos eredményeit, melyek ezt próbálta elhitetni magával - a javára szólhatnának, a Nagy Bíró nyilván nem ugyanazzal a szemmel látja, mint . Azt a végzetes hibát követte el, hogy a "barátai" jelenlétében szóvá tette, hogy egy olyan egyszer ember, amilyen például Douglas Aird, éppen olyan jól kormányozna, mint a halhatatlan Nagy Bíró, s talán még jobban meg is felelne az emberek igényeinek, ha a törvényeket egy hozzájuk közelebb álló ember hozná. Valamivel kevesebb tilalomra és valamivel több személyes szabadságra lenne szükség. Ilyen zabolátlan kijelentésekre ragadtatta magát azon a napon, mikor el ször sikerült átvinnie egy csirke idegi impulzusait egy kutya idegrendszerébe. Megkísérelte a felfedezéssel bizonyítani, hogy azon a napon izgatott és abnormális elmeállapotban volt: De a rend rbíró elvetette a bizonyítékot, azt állítva róla; hogy oda nem ill , lényegtelen és komolytalan. Meg sem hallgatta, hogy miben rejlik a felfedezés lényege, csak hidegen közölte: - A Nagy Bíró hivatalos tudományos munkatársa majd fölkeresi a kell id ben, s akkor maga átadja neki a találmányt a teljes dokumentációval együtt. Aird sejtette, hogy a tudományos munkatárs néhány napon belül jelentkezni fog. Eljátszott a gondolattal, hogy elpusztíthatná följegyzéseit és m szereit. Aztán borzongva vetette el a gondolatot. A Nagy Bírónak akkora hatalma volt életen és halálon, hogy ellenségeinek teljes szabadságot biztosíthatott egészen a kivégzésük napjáig. Ezt a propagandistái is mindig hangsúlyozták. A civilizáció, hangoztatták, még sohasem biztosított az embereknek ekkora szabadságot. Mégsem lett volna bölcs dolog egy találmány elpusztításával próbára tenni a Nagy Bíró türelmét. Airdnek szilárd meggy dése volt; hogy kevésbé civilizált módszereket alkalmaznának vele szemben, ha nem sikerül a kis tréfája. Aird ott ült hát kényelmes, összkomfortos lakásában, és fölsóhajtott. Az utolsó hetét olyan fenségesen töltheti, ahogyan csak akarja. Ez volt a lelki kínzás legrafináltabb formája: az ember szabad, s úgy érti, ha ki tud találni valamit, talán még megmenekülhet. De Aird tudta, hogy a menekülés lehetetlen. Ha beülne légikocsijába, jelentkeznie kellene a legközelebbi ellen rz állomáson, ahol elektronikus azonosítási "lemezére" jelzés kerülne. És attól kezdve a gépe állandóan jelezné a jár rhajóknak, hogy éppen hol tartózkodik. De a testébe is be vannak építve a korlátai. A jobb karjába szerelt elektronikus m szert bármelyik központ ködésbe hozhatja, s akkor a m szer egyre er söd , éget fájdalmat okoz. A Nagy Bíró törvénye el l nem lehetett menekülni. Aird fáradtan fölállt. Ideje összeszedni az anyagot a tudományos munkatárs számára. Kár, hogy nem kísérletezhet már magasabb rend él lényeken, de… - Ez az! - mondta hangosan. Feszült, mély hangjában egyszerre csendült meg a hitetlenség és a szinte eszel s remény. S a visszatér reményt l teljesen elgyöngült. ,Lerogyott a laboratórium sz nyegére, s olyasmit motyogott, amit csak érthetett meg: … nagyobb rács kell, több folyadék és… Mikor George Mollins különleges tudományos munkatárs visszatért a Nagy Bíró Bíróságára, nyomban személyes kihallgatást kért a Nagy Bírótól. - Mondja meg neki - mondta a Legf bb Törvényszolgának -, hogy igen fontos tudományos fölfedezésre bukkantam. Elég, ha közli vele, hogy az ügy AA kategóriájú, s tudni fogja a jelent ségét. Míg a kihallgatásra várakozott, a tudományos munkatárs el készítette a m szereit, és szórakozottan vette szemügyre a boltíves várócsarnokot. Az áttetsz falon át látta odakint a kerteket. A s zöldben egy fehér szoknyát látott megvillanni, amir l eszébe jutott, hogy a Nagy Bíró háremében állítólag mindig legalább hét pompás n van. - Erre, uram. A Nagy Bíró várja önt. Az íróasztalnál üt férfi harmincöt évesnek látszott. Csak a szeme meg a szája volt öregebb. A halhatatlan, örökifjú Nagy Bíró némán, hideg kék tekintettel vette szemügyre látogatóját. Az pedig nem vesztegette az id t. Mihelyt az ajtó becsukódott mögötte, megnyomott egy gombot, s finom permetet bocsátott egyenesen a Nagy Bíróra. A Nagy Bíró ültében összecsuklott.
A látogató nyugodt volt, de fürge. A tehetetlen testet odacipelte a m szereihez, s a fels részét lemeztelenítette. Bedörzsölte a magával hozott folyadékkal, s ráer sítette elektródáit. Hatot jobbról, hatot balról. Most már csak önmagára kellett föler síteni az elektródákat, lefeküdni és megnyomni a gombot. Azon a napon, mikor sikerült a csirke idegi impulzusait átvinni a kutya idegrendszerébe, Douglas Airdet csupán egy kérdés foglalkoztatta: vajon mennyire volt teljes az átvitel? Elvégre a személyiség komplex valami. Sok-sok billiárd apró tapasztalatból áll össze, míg - ahogyan megállapította - kialakul minden egyes test sajátos idegi vibrációja. Ha ezt a vibrációt mesterségesen átvisszük egy másik testbe, vajon létrejön-e a két test között az idegi energia áramlása? Az a könnyed és természetes áramlás, melynek segítségével a másiktest minden egyes sejtje átitatódik az egyiktest gondolataival és emlékeivel? Az a teljes és tökéletes áramlás, melynek segítségével a személyiség teljes mértékben átáramlik az egyik testb l a másikba? Hogy a kutya úgy viselkedett, mint a csirke, még nem volt teljes bizonyíték. És Aird normális körülmények között még igen sokáig kísérletezett volna, míg kipróbálja a találmányát emberi lényeken. De a halálraítéltnek nincs mit kockáztatnia. Mikor a tudományos munkatárs fölkereste - két nappal a kivégzés el tt -, elkábította a fickót, s nyomban elvégezte a kísérletet. Az átvitel nem volt tökéletes. Viszont a tudományos munkatárs elmosódott emlékei megkönnyítették Airdnek a szabályszer jelentkezést a Nagy Bírónál. S ez volt, ami nyugtalanította. Nagyon fontos volt, hogy a megfelel módon jelentkezzen annál az embernél, aki csupán azokat engedte a közelébe, akikben teljes mértékben megbízott. Mint kiderült, mindenben helyesen járt el. Mihelyt megérezte, hogy személyisége kezd átáramlani a tudományos munkators testéb l a Nagy Bíró testébe, Aird nyomban cselekedett. Olyan gázt fújt a Nagy Bíróra, amit l az öt percen belül magához tér. Ugyanakkor azonnal ható kábító gázt permetezett önmagára. S még miel tt elveszítette volna az eszméletét, érezte, hogyan áramlik át a Nagy Bíró hajlíthatatlan személyisége a tudományos munkatárs testébe. Öt perccel kés bb Douglas Aird - immár a Nagy Bíró testében - kinyitotta a szemét, és körülnézett. Óvatosan leszerelte az elektródákat; elrakta a m szereit, aztán hívta a törvényszolgát. A Nagy Bíró cselekedeteir l - erre számított - senkinek sem kellett számot adni. Mindössze egy óra alatt eljutott Douglas Aird lakására, átvitte a Nagy Bíró személyiségét Douglas Aird testébe a tudományos munkatárs személyiségét pedig visszaplántálta a saját testébe. A tudományos munkatársat azért mindenesetre kórházba vitette. - Három napig tartsák megfigyelés alatt - parancsolta. Aztán visszatért a Nagy Bíró hivatalába, s a következ napokat azzal töltötte, hogy el vigyázatosan fölkészült az élet és halál urának kellemes szerepére. Ezernyi terve volt, hogy hogyan változtassa a rend rállamot igazán szabad állammá, de tudós lévén azt is tudta, hogy az átmenet csak fokozatos lehet. A hét végén mintegy mellékesen érdekl dött a Douglas Aird nev áruló sorsáról. Érdekes história volt. A fickó, úgy látszik, menekülni próbált. Légikocsiján ötszáz mérföldet tett meg, míg egy árjáratnak sikerült leszállítania. Akkor nyomban a hegyek közé menekült. Aztán amikor a kivégzés reggelén nem jelentkezett, bekapcsolták a karjába épített m szert. Alkonyatkor egy fáradt, kimerült, tántorgó madárijeszt jelentkezett a hegyvidéki ellen rz állomáson, és azt kiabálta, hogy a Nagy Bíró. A kivégzést késedelem nélkül végrehajtották. A jelentés így végz dött: "A jelenlév tisztvisel k szerint alig akadt valaha is elítélt, aki jobban vonakodott belépni az átalakítóba." S a Nagy Bíró, aki ott ült az íróasztalánál a pompás teremben, ezt nagyon is el tudta hinni. Gálvölgyi Judit fordítása
H. Beam Piper - Skizofrén történelem 1809 novemberében rejtélyes körülmények között, véglegesen elt nt egy Benjamin Bathurst nev angol férfi. Úton volt Hamburgba Bécsb l, ahol kormányát képviselte annál az udvarnál, amit Napóleon meghagyott az Osztrák Birodalomból. Miközben Perleburgban, egy poroszországi fogadóban éppen azt figyelte, miként váltják fogatához a lovakat, egyszer csak elt nt titkára és inasa szeme el l. Senki sem látta, hogy elhagyta volna a fogadó udvarát. Senki sem látta soha többé. Legalábbis akkor és ott nem… I.
(Eugen von Krutz báró, rend rminiszter levele a berchtenwaldi gróf kegyelmességéhez, Frigyes Vilmos, Poroszország királya kancellárjához.)
felsége III.
1809. november 26. Kegyelmes uram! Egy olyan körülmény jutott minisztériumunk tudomására, melynek jelent ségét nem tudnám pontosan meghatározni, de mivel úgy t nik, bel- és külföldi államügyeket érint, véleményem szerint elég fontos ahhoz, hogy tudassuk excellenciás urammal. szintén szólva nem vagyok hajlandó további lépéseket tenni az ügyben, kegyelmessége útmutatásai nélkül. A helyzet röviden a következ : Fogva tartunk itt, a minisztériumban egy embert, aki azt állítja, hogy Benjamin Bathurstnek hívják és angol diplomata. Tegnap vette rizetbe a perleburgi rend rség, egy ottani fogadóban történt rendbontás miatt; a vád nyilvános helyen történt rendzavarás és gyanús viselkedés. Letartóztatásakor egy dossziét találtunk nála, olyan különös iratokkal, hogy a helyi hatóságok nem vállalták a felel sséget, így elküldték hozzánk Berlinbe. Miután kihallgattuk ezt az egyént, és átvizsgáltuk az iratait, be kell vallanom, én is ugyanilyen helyzetben vagyok. Meggy désem, hogy ez nem egy szokványos rend rségi ügy; van benne valami nagyon furcsa és zavarba ejt . A férfi állításai önmagukban olyan hihetetlenek, hogy igazolják azt a feltételezést, miszerint rült. Én személy szerint nem értek egyet ezzel, tekintettel teljesen ésszer viselkedésére és az iratokra. Az egész ügy megdöbbent és felfoghatatlan! Mellékelem a kérdéses iratokat, a Perleburgban felvett vallomások másolatait, unokaöcsém, Rudolf von Tarlburg hadnagy hozzám irt levelével együtt. Az utóbbit excellenciája fokozott figyelmébe ajánlom; von Tarlburg hadnagy nagyon józan, fiatat tiszt, egyáltalán nem hóbortos, és nincs nagy fantáziája. Sokáig tarthatott, amíg annyira tudták befolyásolni, ahogy írja. Az állítólagos Benjamin Bathurstöt a minisztérium egyik lakosztályába zártuk; rangjának megfelel en bánunk vele, csak mozgásszabadságában korlátoztuk. Türelmetlenül várom excellenciája utasításait stb. stb… KRUTZ
II. (Traugott Zeller Oberwachtmeister, Staatspolizei, 1809. november 25-i jelentése Perleburgb l.) November 25-én szombaton délután körülbelül két óra tíz perckor a rend rségen tartózkodtam, amikor beállított egy ember, akit Franz Bauerként ismerek; Christian Hauck Kard és Jogarhoz címzett perleburgi fogadójának inasa. Ez a Franz Bauer bejelenést tett Ernst Hartenstein Staatspolizeikapitännél, miszerint egy rült garázdálkodik a fogadóban, ahol , Franz Bauer dolgozik. Ezért aztán Hartenstein Staatspolizeikapitän utasított, hogy menjek a Kard és Jogarhoz címzett fogadóba, és ott sajátbelátásom szerint teremtsek rendet. Amikor a fent nevezett Franz Bauerral együtt megérkeztem a fogadóba, az ivóban nagy tömeget találtam, középütt a tulajdonos, Christian Hauck, aki egy idegennel pörlekedett. Ez az idegen úriember benyomását keltette, utazóruhában volt, hóna alatt egy kis b r irattartó. Amint belépek, hallom, hogy er s angol akcentussal, németül sértegeti a kocsmárost, az említett Christian Hauckot, azzal vádolja, hogy kábítószert kevert az , az idegen borába, és ellopta az , az idegen négyes fogatát, és elszöktette az , az idegen titkárát és az inasát. A fent nevezett Christian Hauck ezt fennhangon tagadta, és a kocsmában lév emberek az pártjára álltak, az idegent pedig rültnek titulálták. Amint beléptem, a király nevében megparancsoltam, hogy mindenki maradjon csendben, és akkor, mivel a vitából úgy t nt, a sértett, felkértem a külföldi urat, adja el panaszát. Erre elismételte a fogadós elleni vádjait, miszerint Hauck vagy inkább egy másik ember, aki hasonlított hozzá, és azt állította magáról, hogy a tulajdonos, kábítószert kevert a borába, ellopta a fogatát, és megszökött az titkárával és inasával együtt. Ekkor a kocsmáros és a bámészkodók mind kiabálni kezdtek, visszautasították és megcáfolták a vádakat, úgyhogy botommal az asztalra kellett csapnom, hogy rendet teremtsek. Aztán felszólítottam a fogadóst, Christian Hauckot, válaszoljon az idegen vádjaira; aki ezt meg is tette, mindent tagadott, azt állította, hogy az idegen nem is ivott bort a fogadóban; csak néhány perccel ezel tt rontott be, a vádjait kiabálva, és sem titkár, sem inas, sem kocsis, sem négyes fogat nem volt a fogadóban, és az úr egy dühöng rült. Felszólította az ivóban üldögél embereket, hogy tanúsítsák mindezt. Akkor felkértem az idegent; igazolja magát. Azt mondta, Benjamin Bathurstnek hívják, és angol diplomata, épp most tér vissza Bécsb l Angliába. Bizonyításképpen dossziéjából különféle iratokat vett el . Ezek egyike a Porosz Kancellária menlevele volt, mely szerint Benjamin Bathurst. A többi iratot angolul írták, mindegyiket pecséttel látták el, hivatalos dokumentumoknak látszottak.
Ezek alapján felszólítottam, hogy jöjjön velem a kapitányságra, ugyanúgy a kocsmárost és a három embert, akiket a fogadós tanúként akart magával hozni. TRAUGOTT ZELLER Oberwachtmeister A jelentést jóváhagyta:
ERNST HARTENSTEIN Staatspolizeikapitän
III. (Az állítólagos Benjamin Bathurst vallomása, felvéve a perleburgi kapitányságon, 1809. november 25-én.) Nevem Benjamin Bathurst, és felsége az angol király kormányának rendkívüli és meghatalmazott nagykövete vagyok felsége I. Ferenc osztrák császár udvarában, legalábbis voltam, míg az ausztriai fegyverletételt követ események szükségessé nem tették Londonba való visszatérésemet. Huszadikán, hétf n reggel indultam Bécsb l, Hamburgba, hogy onnan hajóval folytassam utam hazáig; saját négyes fogaton utaztam, titkárom, Bertram Jardine és inasom, William Small - mindketten brit állampolgárok - és egy osztrák kocsis, Josef Bidek kíséretében, akit erre az útra fogadtam fel. Mivel feltétlen el akartam kerülni a francia csapatokkal való találkozást, kénytelen voltam kitér t tenni nyugat felé, egészen Salzburgig, miel tt északnák, Magdeburgnak vettük volna az irányt, és ott átkeltünk az Elbán. Gerat elhagyva, nem tudtam lovakat váltani egészen Perleburgig, ahol a Kard és Jogarhoz címzett fogadónál álltam meg. Miután megérkeztünk, fogatomat az udvaron hagytam, míg titkárommal, Mr. Jardine-nal bementem a fogadóba. Egy ember, nem ez a fickó, hanem egy másik gazember, akinek nagyobb szakálla, de kisebb pocakja volt, a ruhája is elny ttebb, viszont annyira hasonlított erre, mintha testvérek lennének, úgy mutatkozott be mint a tulajdonos; meg is állapodtam vele a lovak váltásáról, majd egy üveg bort rendeltem magamnak és a titkáromnak, valamint kifizettem egy-egy kancsó sört az inasomnak és a kocsisnak. Ezután Jardine-nal beültünk az ivóba egy asztalhoz, és ott borozgattunk egészen addig, amíg vissza nem jött az az ember, aki a fogadósnak mondta magát, és közölte velünk, hogy a friss lovakat befogták a kocsiba, indulhatunk. Akkor kimentünk az udvarra. Megnéztem a két bal oldali lovat, aztán visszajöttem, hogy szemügyre vegyem a két jobb oldalit, de közben megszédültem, mintha össze akarnék esni, és minden elsötétült a szemem el tt. Azt hittem, az ájulás környékez, bár ez soha nem szokott velem el fordulni; kinyújtottam a kezem, hogy megkapaszkodjam az oszlopba, ahová a lovakat kötik ki, de nem találtam. Most már biztos vagyok benne, hogy egy id re elvesztettem az eszméletem, mert mikor magamhoz tértem, a fogat és a lovak elt ntek, és helyükön egy nagy társzekér állt, az eleje megemelve, a jobb kereke hiányzott, és két parasztember a leszerelt kereket zsírozta. Egy pillanatig csak bámultam ket, nem akartam hinni a szememnek, majd németül. kérdeztem t lük: - Hol a csodában van a négyes fogatom? Hirtelen mindketten felegyenesedtek és megijedtek; az, amelyik a kereket tartotta, majdnem elejtette. - Elnézést, excellenciás uram - mondta. - Mióta mi itt vagyunk, itt nem volt semmilyen négyes fogat. - Nem bizony - felelte a cimborája -, pedig mi már dél óta itt vagyunk. Meg sem kíséreltem vitatkozni velük. Rájöttem - és még mindig azt hiszem -, hogy valamiféle összeesküvés áldozata vagyok; talán tettek valamit a boromba, amit l egy id re elvesztettem az eszméletem, és ezalatt elvitték a fogatom, és ezt a társzekeret csempészték a helyére, meg ezeket a parasztokat küldték ide, hogy azzal foglalatoskodjanak, és megmondták, mit feleljenek, ha kérdezik ket. Amennyiben érkezésemet el re jelezték a fogadóba, és mindent el készítettek, az egész talán tíz percet vehetett igénybe. Ezért aztán bementem a fogadóba, elhatároztam, hogy kérd re vonom azt a gazember fogadóst, de mikor visszamentem az ivóba, a kocsmárost sehol sem találtam, és ez a másik fickó, aki azt állítja, hogy t is Christian Haucknak hívják, és a tulajdonos, tagadta mindazt, amit fent említettem. Ráadásul négy ulánus katona sörözött és kártyázott annál az asztalnál, ahol az el bb még Jardine-nal a bort ittuk, és azt állították, hogy órák óta ott ülnek. Fogalmam sincs, mért járatják velem a bolondja ennyien és ilyen d re kitervelt módon, hacsak nem a franciák uszították rám ket. Akkor viszont azt nem értem, hogy segíthetnek ebben porosz katonák. BENJÁMIN BATHURST IV. (Christian Hauck fogadós vallomása; felvéve a perleburgi kapitányságon, 1809. november 25-én.) Alázatos tisztelettel, kapitány úr, a nevem Christian Hauck, és 15 éve a Kard és Jogarhoz címzett fogadó tulajdonosa vagyok, ahogy az apám és az apja is már 50 éve, és fogadóm ellen még soha nem merült fel ehhez
hasonló panasz. Méltóságos uram, igencsak sért dolog, ha egy embert, aki egy tisztességes fogadó tulajdonosa, jó adófizet , és tiszteli a törvényt, ilyesmivel vádolnak. Semmit sem- tudok err l az úrról, sem a fogatáról, sem a titkáráról, sem a szolgájáról; soha életemben nem láttam, míg be nem rontott az udvarról az ivóba, dühöngve, mint egy rült, és azt kiabálta: "Hol a pokolban van az a gazember kocsmáros?!" Azt mondtam neki: "Én vagyok a fogadós, mért nevez engem gazembernek az úr?" Az idegen azt felelte: "Maga nem az a kocsmáros, akivel pár perccel ezel tt megállapodtam; neki fogom majd ellátni a baját. Szeretném tudni, mi a csodát csináltak a fogatommal meg a titkárommal és a szolgáimmal." Próbáltam megmagyarázni, hogy fogalmam sincs, mir l beszél, de nem hallga tolt rám, és azt hazudta, hogy valami kábítószert kevertek a borába; kirabolták, a szolgáit meg elhurcolták. Volt képe azt állítani, hogy titkárával együtt, alig 15 perccel ezel tt annál az asztalnál boroztak, ahol a harmadik ulánus ezred négy szolgálaton kívüli tisztje ült már dél óta. A teremben mindenki a pártomat fogta, de oda se figyelt rájuk, egyre csak azt kiabálta, hogy mindnyájan banditák, emberrablók, francia kémek meg tudj' isten mik vagyunk - amikor megérkezett a rend rség. Kegyelmes uram, ez az ember bolond. Amit mondtam, színigaz, és semmit sem hallgattam el, isten engem úgy segéljen. CHRISTIAN HAUCK (Franz Bauer inas vallomása, felvéve a perleburgi kapitányságon, 1809. november 25-én.) Alázatos tisztelettel, kegyelmes uram, a nevem Franz Bauer, és Christian Hauck Kard és Jogarhoz címzett fogadójában szolgálok. Ma délután, amikor kimentem a fogadó udvarára, hogy kiöntsek egy vödör szennyvizet az istálló melletti trágyadombra, hangokat hallottam, megfordultam, és ezt az urat láttam ott, amint valamit magyaráz Wilhelm Beicknek és Fritz Herzernek, akik éppen a szekerüket kenték az udvaron. Amikor megfordultam, hogy kiöntsem a vödröt, ez az úr még nem volt az udvaron, azt hittem, biztosan az utcáról jött be. Azt kérdezte Beickt l és Herzert l, hol van a fogata; amikor azok azt felelték, hogy nem tudják, sarkon fordult és berohant a fogadóba. Amennyire én tudóm, annak el tte nem volt benn a fogadóban sem , sem a fogata, sem az emberei, akikr l beszélt, és azok a dolgok nem ott történtek, különben tudnék róluk, hisz egész nap a fogadóban voltam. Amikor bementem, az úr az ivóban volt, és a gazdámmal kiabált, azt állította, hogy elkábították és kirabolták. Láttam, hogy bolond, és féltem, hogy valami bajt csinál, elért hívtam a rend rséget. FRANZ BAUER + + + (kézjegye) (Wilhelm Beick és Fritz Herzer parasztok vallomása a perleburgi rend rkapitányságon, 1809. november 25én.) Kegyelmis uram, Wilhelm Beicknek hívnak, és von Hentig báró birtokán dolgozom. Aznap Fritz Herzerrel azt a burgonya- és káposztarakományt szállítottuk, amit a Kard és Jogarhoz címzett fogadó tulajdonosa vásárolt a birtok intéz jét l. Miután lerakodtunk, elhatároztuk, hogy megkenjük a kerekeket, miel tt visszaindulunk, mert nagyon kiszáradtak, ezért kifogtuk a lovakat, és munkához láttunk. Rögtön ebéd után fogtunk hozzá, és úgy két óra hosszat dolgoztunk; ez id alatt semmilyen négyes fogat nem volt a fogadó udvarán. Már majdnem befejeztük, amikor ez az úr megszólított minket, azt követelte, mondjuk meg, hol a fogata. Azt feleltük, hogy semmiféle fogat nem volt az udvaron, mióta mi ott dolgozunk; erre sarkon fordult és berohant a fogadóba. Akkor azt hittem, a fogadóból jött ki; mert az biztos, hogy az utcáról nem jöhetett. Most már nem tudom, honnan jött, de azt tudom; hogy abban a percben láttam életemben el ször. WILHELM BEICK + + + (kézjegye) Hallottam a fenti vallomást; minden így igaz, nincs hozzáf znivalóm. FRITZ HERZER + + + (kézjegye)
VII. (Ernst Hartenstein Staatspolizeikapitän levele kegyelmessége von Krutz báró, rend rminiszterhez.) 1809. november 25. Kegyelmes uram! A ma felvett vallomások másolatai, melyeket mellékeltünk, megmagyarázzák, hogy vettük rizetbe a magát
Benjamin Bathurstnek hívó úriembert. Rendbontással vádoltam, és mert gyanús személy, rizetbe vettem, míg meg nem tudunk róla valamit. De mivel brit diplomatának adja ki magát, nem vállalom a további felel sséget, és excellenciás uramhoz küldöm Berlinbe. El ször is, kegyelmes uram, er sen kételkedem abban, amit elmondott. A vallomása, amit el ttem tett és írt alá, teljes képtelenség: társzekérré változó négyes fogat, akárcsak Hófehérke tökké változó hintaja, és három ember úgy elt nik, mintha a föld nyelte volna el ket… Engedtessék meg nekem, kegyelmes uram, hogy kételkedjem bármiféle fogat és emberek létezésében. De mindez nagyon is ésszer és hihet azokhoz a dolgokhoz képest, amiket nekem mondott el, és amir l nem készült jegyz könyv. kegyelmessége bizonyára észreveszi, hogy a vallomásban utalások történnek Ausztria fegyverletételére és ausztriai francia Csapatokra. Ez akkor t nt fel nekem, miután lejegyezték a vallomást. Megkérdeztem, milyen fegyverletételr l van szó, és mit keresnek francia csapatok Ausztriában. Az úr sajnálkozva nézett rám, és ezt mondta: - Úgy látszik, nagyon lassan terjednek itt a hírek; múlt hónap 14-én Bécsben békét kötöttek. És a francia csapatok ugyanakt teszik Ausztriában, amit Bonaparte banditái egész Európában. - És ki az a Bonaparte? - kérdeztem. Erre úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna: "Ki az a Jehova?" - majd egy perc múlva úgy t nt, megértette: - Ezek szerint Önök, poroszok elismerik jogát a császári címre, és Napóleonként emlegetik. Nos, biztosíthatom önöket, hogy Britannia kormánya nem ismeri el, és soha nem is fogja; addig legalábbis nem; amíg egy angolnak legalább egy ujja marad, hogy meghúzza a ravaszt. Bonaparte tábornok trónbitorló; felsége kormánya semmiféle uralmat nem ismer el Franciaországban a Bourbon-ház hatalmán kívül. - Mindezt nagyon komolyan szemrehányón mondta. Eltartott egy percig; míg az egészet átgondoltam, és felfogtam a jelejt ségét. Hisz ez a fickó meg van gy dve róla, hogy egy Bonaparte nev katonai kalandor, aki Napóleon császárnak hívja magát, egyszer en megdöntötte a Francia Monarchiát, és háborút kezdett Ausztriával, s t megadásra kényszerítette. Meg sem kíséreltem, hogy vitába szálljak vele - rültekkel vitatkozni kész id pocsékolás -, de ha ez az ember mindezt szentül hiszi, akkor ehhez képest igazán említésre sem méltó, hogy a négyes fogat káposztaszállító kocsivá változott… Így aztán, hogy a kedvében járjak, megkérdeztem, úgy gondolja, Bonaparte tábornok ügynökei okozták a felfordulást a fogadóban. - Egészen biztos - felelte. - Valószín leg nem ismertek, és azt hitték, Jardine a követ, és én vagyok a titkár, így szegény Jardine-t rabolták el. Bár csodálkozom, hogy a dossziémat nem vitték magukkal. Err l jut eszembe: vissza kell kapnom. Tudja, diplomáciai iratok vannak benne. Azt mondtam neki nagyon komolyan, hogy ellen riznünk kell a személyazonosságát. Megígértem, hogy minden t lünk telhet t megteszünk, titkára, szolgái és fogata el kerítése érdekében; részletesen leírattam vele, hogy néztek ki, és rábeszéltem, menjen fel az egyik szobába, ahol gondoskodtam az rzésér l. Rögtön megkezdtem a nyomozást, behívattam az összes kémet és informátort, de ahogy várható volt, semmit sem sikerült megtudnom. Senkit sem találtam, aki látta volna t Perleburgban, miel tt a Kard és Jogarhoz címzett fogadóban megjelent; ezen igencsak elcsodálkoztam, hisz valakinek csak látni kellett volna, hogy megérkezik a városba, vagy végigmegy az utcán. Ezzel kapcsolatban hadd emlékeztessem, kegyelmes uram, Franz Bauer, a szolga és a két paraszt vallomásában fellelhet ellentmondásra. Az el bbi biztos benne, hogy az úr az utcáról érkezett a fogadó udvarára, az utóbbiak viszont állítják, hogy nem. Kegyelmes uram, én nem szeretem az ilyen rejtélyes dolgokat, mivel biztos vagyok benne, hogy mindhárman igazat mondtak, legjobb tudásuk szerint. Elismerem, hogy egyszer , m veletlen emberek, de tudniuk kell, mit láttak és mit nem. Miután biztos rizet alá helyeztem a rabot, elkezdtem az iratait vizsgálni, és biztosíthatom, kegyelmes uram, igencsak meglep dtem. Alig figyeltem oda arra az rültségre, amit a francia király trónfosztásáról vagy a magát Napóleon császárnak hívó Bonaparte tábornokról mondott, de a jelentéseiben mindez le volt írva, és ezek nagyon is hivatalos dokumentumoknak látszanak. Több helyütt utalnak Bécs múlt májusi francia megszállására és arra, hogy az osztrák császár letette a fegyvert Bonaparte tábornok el tt; csatákra Európa-szerte meg még több ilyen hihetetlen dologra. Kegyelmes uram, én már mindenféle rültr l hallottam - az egyik Gabriel arkangyalnak hitte magát vagy Mohamednek, esetleg farkas-embernek; a másik meg volt gy dve róla, hogy üvegb l vannak a csontjai, vagy fogy ördögök üldözik és kínozzák-, de isten engem úgy segéljen, ez az els eset, hogy egy rültnek írásos bizonyítéka van téveszméir l! Csodálkozik még, kegyelmes uram, hogy nem akarok belekeveredni ebbe az ügybe? A fogoly személyi iratai még furcsábbak voltak. A dokumentumokon a Brit Külügyminisztérium minden valószín ség szerint valódi pecsétje volt - de egy bizonyos George Canning külügyminiszter írta alá, mikor köztudott, hogy már öt éve Lord Castlereagh a külügyminiszter. Ráadásul volt nála egy menlevél a porosz kormányzóság pecsétjével - az igazi pecséttel, mivel er s nagyító alatt hasonlítottam össze egy eredeti pecséttel, és azonosak voltak -, ennek ellenére a menlevelet nem von Berchtenwald kormányzó írta alá, hanem Stein báró, a jelenlegi mez gazdasági miniszter, és az aláírás, amennyire meg tudom ítélni, valódi.
Kegyelmes uram, ez túl sok nekem, felmentésemet kérem, ne kelljen többé ezzel az üggyel foglalkoznom, mert hamarosan éppolyan rült leszek, mint a foglyom. Következésképpen megállapodtam Keitel ezredessel, a harmadik ulánusezred parancsnokával, bocsásson rendelkezésemre egy tisztet, aki ezt az embert Berlinbe kíséri. A fogat, amivel utaznak, a mi kapitányságunké, és a kocsis az én emberem. Kérem, biztosítsák számára a szükséges összeget, hogy visszatérhessen Perleburgba. Az r egy ulánus tizedes, a tiszt szolgája. az Oberleutnant úrral marad," és saját költségükre utaznak vissza akkor, amikor akarnak. Kegyelmes uram, alázatos tisztelettel maradok stb. stb.… ERNST HARTENSTEIN Staatspolizeikapitän
VIII. (Rudolf von Tarlburg Oberleutnant, Eugen von Krutz báróhoz írt leveléb l.) 1809. november 26. Kedves Eugen bácsi! Ez nem egy hivatalos jelentés, azt már megtettem a minisztériumban, amikor átadtam az angol férfit és az iratait az egyik - vörös hajú, bulldogkép - tisztednek. De van néhány dolog, amit tudatnom kell veled - viszont egy hivatalos iratban nem nézne jól ki -, tudnod kell, milyen ritka hal került a hálódba. Éppen a szakaszom gyakorlatozásáról jöttem tegnap, amikor Keitel ezredes tisztiszolgája közölte velem, hogy az ezredes látni kíván a szállásán. Levetk zve találtam az öregurat a nappalijában, amint nagy pipáját szívta. - Jöjjön be, hadnagy; jöjjön be, és foglaljon helyet, fiam! - üdvözölt az megtéveszt , szívélyes módján, mindig ezt használja a fiatal tisztekkel szemben, ha valami nagyon kellemetlen dolgot akar elvégeztetni. - Mit szólna egy kis berlini kiruccanáshoz? A megbízatása még félórát sem vesz igénybe, és addig maradhat, amíg akar, csak csütörtökre érjen vissza, mert akkor maga a jár rszolgálatos. Aha, ez a csalétek - gondoltam., Kíváncsi voltam, mi lesz a horog, és közöltem, hogy ez teljes mértékben megfelel nekem, majd megkérdeztem, mi a parancsa. - Nos, ez nem az én ügyem; Tarlburg - mondta. - Hanem Hartenstein barátomé, az itteni Staatspolizeikapitän. Neki kellene elintézni valamit a Belügyminisztériumban, és magára gondoltam, mert hallottam, hogy von Krutz báró rokona. Vagy nem? - kérdezte, mintha nem tudná nagyon is jól, hogy tisztjei kivel állnak rokonságban. - Így van, ezredes úr; a báró a nagybátyám- feleltem. - Mit kell elintéznem Hartensteinnek? - Hát van egy foglya, akit Berlinbe kell vinni és átadni a minisztériumban. Amit tennie kell, a következ : fogattal viszi és vigyáz rá, hogy meg ne szökjön útközben, és kérjen átvételi elismervényt róla meg bizonyos iratokról. Nagyon fontos fogoly; nem hinném, hogy Hartensteinnek lenne olyan embere, akire rábízná. Politikai fogoly. Valamilyen brit diplomatának adja ki magát, és Hartenstein szerint tehet, hogy az. Emellett rült. - rült? - hüledeztem. - Igen. Legalábbis Hartenstein azt mondta. Meg akartam tudni, miféle - az rülteknek több fajtája létezik, és mindegyikkel másként kell bánni -, de Hartenstein mindössze annyit árult el, hogy képtelen elképzelései vannak Európa államügyeir l. - A, melyik diplomatának nincsenek? - kérdeztem. Az öreg Keitel felnevetett; nevetése valahol a kutyaugatás és a hollókárogás között volt. - Igen, természetesen! A diplomaták lehetetlen elképzelései miatt halnak meg a katonák - mondta. - Ezt mondtam Hartensteinnek is, de nem árult el semmi többet. Úgy t nt, még azt is megbánta, hogy ennyit mondott. Olyan volt, mintha valami borzasztó kísértetet látott volna. - Az öregúr híres pipáját szívta egy darabig, a bajuszába fújta ki a füstöt. - Rudi, Hartenstein forró gesztenyét kapart ki a t zb l, és most át akarja passzolni a nagybátyjának, miel tt megégetné az ujját. Azt hiszem, ez az egyik oka, amiért engem bízott meg, hogy kerítsek kísér t az angoljához. Figyeljen jól; el kell vinnie azt az rült diplomatát, vagy nem diplomata rültet, vagy az ördög tudja kit, Berlinbe. És jól jegyezze meg - rám fogta a pipáját, mint valami pisztolyt-, az a parancs, hogy vigye és adja át a Belügyminisztériumban. Azt egy szóval sem mondták, hogy élve vagy halva adja át, semmi ilyesmit. Semmit se tudok err l az ügyr l és nem is akarok; ha, Hartenstein azt akarja, hogy börtön rösdit játsszunk, bei Gott de elégedjen meg azzal, ha úgy csináljuk, ahogy t lünk telik. Hogy rövidre fogjam, megnéztem a kocsit, amit Hartenstein a rendelkezésemre bocsátott, és elhatároztam, hogy kívülr l leláncolom a bal ajtó zárját, hogy ne lehessen kinyitni belülr l. Majd a bal oldalamra ültetem a foglyot, így csak rajtam keresztül juthat ki a kocsiból. Elhatároztam, hogy nem viszek magámmal fegyvert, amit esetleg megkaparinthatna t lem; ezért levettem a kardom, és a kocsiládába zártam, az angol irattartójával együtt. Elég hideg volt ahhoz, hogy meleg köpenyt vegyünk, így én is felölttettem a magamét, és a jobb oldali zsebbe, ahol a fogoly nem férhet hozzá, egy kisméret ólomvég botot tettem, meg egy pár zsebpisztolyt. Hartenstein akart mellém kocsist és rt is adni, de azt mondtam, majd viszek magammal egy szolgát, aki jó lesz rnek. A
szolga természetesen az öreg Johann, a tisztiszolgám; odaadtam neki az ismétl vadászpuskám, az egyik tárba vadkanvadászatra való nagy töltényt, a másikba harmincas kaliber golyót tettem. Végül egy nagy üveg konyakkal fegyverkeztem fel. Azt gondoltam, ha ezzel elég gyakran célba tudom venni a foglyot, nem lesz vele problémám. Így is történt, és egyik óvintézkedésre sem volt szükség - a konyakon kívül. A férfi nekem egyáltalán nem nt rültnek. Keménykötés , meglett középkorú úriember volt, arca pirospozsgás és intelligens. Az egyetlen furcsaság rajta összement kalapja volt, úgy nézett ki, mint egy fületlen bili. Beültettem a kocsiba, és konyakkal kínáltam; jómagam alig feleannyit ittam. Nyelvével csettintett, és ezt mondta. - Hát ez aztán a konyak, bármit gondolunk is zárkózott politikájukról; de a francia konyaknak nincs párja. Majd hozzátette: - Örülök, hogy egy tiszt és nem egy ostoba rend r felügyelete alatt küldenek. Mondja meg az igazat, hadnagy, rizetbe vettek valamiért? - Nos - feleltem -, ezt Hartenstein kapitánynak kellett volna elmagyaráznia. Én csak annyit tudok, hogy parancsot kaptam, vigyem Berlinbe a Belügyminisztériumba, és útközben ne hagyjam megszökni. Ezt a parancsot teljesítem; remélem, nincs kifogása ellenem. Biztosított róla, hogy nincs, s erre megint ittunk egyet - megbizonyosodtam róla, hogy most is kétszer annyit ivott, mint én -, aztán a kocsis pattintott egyet az ostorával, és elindultunk Berlin felé. Na, gondoltam, most meglátom, miféle rült ez, miért csinál Hartenstein államügyet egy kocsmai perpatvarból. Ezért elhatároztam, felderítem, milyen lehetetlen elképzelései vannak az angolnak az európai államügyekkel kapcsolatban. Miután afelé tereltem a beszélgetést, amerre akartam, megkérdeztem: - Mit gondol, Herr Bathurst, mi a tényleges; alapvet oka a jelenlegi tragikus helyzetnek Európában? Ez, azt hiszem, elég óvatos kérdés volt. Mondj nekem egy olyan évet Julius Caesar óta, amikor az európai helyzet nem volt tragikus! Tökéletesen be is vált. - Meggy désem szerint - mondta az angol -, az egész átkozott z rzavar oka a rebellis észak-amerikai gyarmatok és istenverte köztársaságok gy zelme. Hát képzelheted, mennyire meglep dtem! Hisz mindenki tudja, hogy az amerikai hazafiak elvesztették a függetlenségi háborút Angliával szemben; seregüket szétverték, vezet iket kivégezték vagy szám zték. Kisfiú koromban hányszor fennmaradtam éjjel, amikor az öreg von Steuben báró Tarlburg-Schlossban vendégeskedett, és tátott szájjal, kiguvadt szemmel hallgattam, amit err l a levert, de nemes háborúról mesélt. Mindig szerettem, amikor a szörny téli táborról, borzongtam, amikor a csatákról, és hogy sírtam, amikor arról beszélt, mint tartotta karjában a haldokló Washingtont, és hallgatta utolsó nemes szavait a doylestowni csatában. És most ez az ember azt mondja nekem, hogy a hazafiak gy ztek, és létrehozták a köztársaságot, amiért harcoltak. Felkészültem valami olyasmire, amit Hartenstein lehetetlen elképzeléseknek nevez, de ilyen fantasztikus állításokra igazán nem számítottam. - Pontosabban szólva - folytatta Bathurst -, Burgoyne veresége Saratogánál. Jó üzletet csináltunk, amikor rávettük Benedict Arnoldot, hogy álljon a mi oldalunkra; de egy kicsit elkéstünk vele. Ha aznap nem lett volna a csatamez n, Burgoyne úgy ment volna át Gates seregén, mint forró kés a vajon… Tudtam, hogy Arnold soha nem volt Saratogában. Sokat olvastam az amerikai függetlenségi háborúról… Arnoldot 1776 szilveszterén agyonl tték, mikor Quebecet próbálták bevenni. És Burgoyne pont azt tette, amit Bathurst mondott: úgy ment át Gates seregén, mint kés a vajon, majd le a Hudsonon, hogy csatlakozzon Howe seregéhez. - De, Herr Bathurst - kérdeztem -, hogy befolyásolta ez Európa helyzetét? Amerika több ezer mérföldnyire van innen, túl az óceánon. - Az eszmék gyorsabban jutnak át az óceánon, mint a seregek. Amikor XVI. Lajos úgy döntött, hogy az amerikaiak segítségére siet, halálra ítélte saját magát és rendszerét. Sikeres szembeszállás a királyi hatalommal Amerikában; több se kellett a francia republikánusoknak. Természetesen Lajos gyengesége is közrejátszott ebben. Ha kartácstüzet nyittatott volna a gazemberekre, amikor a cs cselék 1790-ben el akarta foglalni Versailles-t, akkor nem lett volna francia forradalom. De hát tüzet nyittatott. Amikor XVI. Lajos a tömegre irányíttatta a tábori ágyúkat Versailles-ban, majd a dragonyosokat küldte, hogy mészárolják le a túlél ket, a republikánus mozgalom lendülete megtört. Akkor történt, hogy Talleyrand kardinális, az addigi egyszer autuni püspök az el térbe került, és megszerezte mai hatalmát; Richelieu óta Franciaország legnagyobb királyi minisztere. - Ezután már a napnál is világosabb volt, hogy Lajosnak meg kell halnia folytatta Bathurst. - És mivel a franciáknak nem volt kell gyakorlatuk az önkormányzásban, köztársaságuk sorsa el re látható volt. Ha nem Bonaparte ragadja magához a hatalmat, megtette volna valaki más; amikor a franciák megölték királyukat, kiszolgáltatták magukat a diktatúrának. És a diktátornak, aki nem támaszkodhat a királyi hatalom tekintélyére, nincs más választása, hódító háborúba kell vezetnie népét, nehogy az ellene forduljon. És ez így folytatódott egészen Berlinig. Napvilágnál mindez ostobaságnak t nik, de ahogy abban a zötyög fogatban ültem a sötétben, csaknem elhittem, amit állított. Mondhatom, Eugen bácsi, félelmetes volt, mintha a pokol képét festette volna le. Gottim Himmel, micsoda dolgokról, beszélt! Hadseregek Európa-szerte; rablás és mészárlás, lángban álló városok, blokád, éhezés, el zött királyok, tekebábuként elbukó trónok! Csaták, melyben
minden nemzet fiai harctoltak, és melyekben a halál érett gabonaként kaszált le tízezreket, és mindezek felett egy sátáni figura, egy szürke köpenyes kis ember képében; aki Schönbrunnban békefeltételeket diktált az osztrák császárnak, és fogolyként vitte Savonába a pápát. rült lenne? Hartenstein azt állítja, lehetetlen elképzelések. rült az, akinek folyik a nyála, és habzik a szája, és obszcén gyalázkodásokat üvölt. De nem, ez egy kellemes külsej úriember, aki ott ült mellettem, és csendben, kulturáltan adta el ezeket a szörny ségeket, és közben a konyakomat itta. De nem az egész konyakot! Ha az embered a minisztériumban - a vörös hajú bulldogkép - azt mondaná, hogy részeg voltam, amikor átadtam az angolt, hidd el neki! RUDI
IX. (Von Berchtenwald gróf levele a brit követhez.) 1809. november 28 Tisztelt uram! A mellékelt dosszié megismerteti a kancelláriánk el tt álló problémával, szükségtelen ismétlésekbe bocsátkoznom. Kérem, értse meg, hogy felsége III. Frigyes Vilmos kormányának nem szándéka és soha nem is állt szándékában megbántani vagy megsérteni felsége III. György, Britannia uralkodójának kormányát. Soha nem mertük volna rizetbe venni kormánya meghatalmazott követét vagy megbolygatni az iratait. Mindazonáltal enyhén szólva er s kétségeink vannak afel l, hogy ez a személy, aki magát Benjamin Bathurstnek hívja, ilyen követ lenne, és nem hinnénk, hogy felsége Britannia kormányának hasznára válna, ha hagyja, hogy egy szélhámos a brit diplomácia képvisel jeként járja be Európát. Mi a magunk részér l biztosa rí nem köszönnénk meg felsége Britannia kormányának, ha nem tenne lépéseket egy olyan emberrel szemben, aki porosz diplomatának adná ki magát Angliában. Ez az ügy csaknem olyan közelr l érint minket, mint az Önök kormányát; volt ugyanis egy menlevél ennél az embernél, amit megtalál a mellékelt dossziéban. Szabályos formájú, hisz Kancelláriánk adta ki, rajta a Kancellária pecsétje vagy egy nagyon pontos másolata. De Poroszország kormányzójaként a jelenlegi földm velésügyi miniszter, Stein báró jól látható aláírása szerepel rajta. Stein bárónak megmutattuk az aláírást; a levél többi részét pedig letakartuk, és gondolkozás nélkül elismerte, hogy ez az írása. De amikor felfedtük a levelet, és megmutattuk neki, annyira meglep dött és megrémült, hogy azt csak egy Goethe vagy Schiller tudná leírni, majd kategorikusan tagadta, hogy valaha is látta volna ezt az iratot. Nem tehetek mást, hinnem kell neki. Elképzelhetetlen, hogy egy tiszteletreméltó, becsületes ember, mint Stein báró, részt venne egy ilyen irat fabrikálásában. Ett l eltekintve, én is pont annyira belekeveredtem az ügybe, mint ; ha ez az aláírása, a pecsét az enyém, és tíz éve, mióta kancellár vagyok, a pecsét nem került ki a kezem ügyéb l. Az igazat megvallva, nem találok jobb szót az egész ügyre, mint hogy "képtelenség". Képtelenség, ahogy Benjamin Bathurst a fogadó udvarában termett- mégis ott volt. Képtelenség, hogy dossziéjában olyan iratokat találjanak; amilyeneket találtak, vagy hogy ilyenek egyáltalán létezzenek - mégis itt küldöm Önnek levelem mellékleteként. Képtelenség, hogy Stein báró aláírjon egy ilyen iratot, és hogy a Kancellária lepecsételje - mégis rajta van Stein aláírása és az én pecsétem. Több hasonló hivatalos iratot talál még a dossziéban, melyek látszólag a Brit Külügyminisztériumtól származnak, olyan emberek aláírásával, akik nem állnak kapcsolatban a Külügyminisztériummal, de még a kormánnyal sem, ennek ellenére a bélyegz nyilvánvalóan valódi. Ha ezeket az iratokat Londonba küldi, biztosan ugyanolyan felfordulást okoznak majd, mint itt nálunk ez a menlevél. Továbbá küldök egy szénrajzot a magát Benjamin Bathurstnek nevez személyr l. A portrét a tudta nélkül készítették. Krutz báró unokaöccsének, Tarlburg hadnagynak, aki közös barátunknak, Tarlburg grófjának a fia van egy kis barátn je, egy nagyon ügyes ifjú hölgy, aki, ahogy látni fogja, nagyon érti a dolgát. A Belügyminisztérium egyik szobájában egy válaszfal mögül rajzolta le a fogoly arcát. Ha elküldené a képet Londonba, azt hiszem, van rá esély, hogy felismerjék. Kezeskedem róla, hogy nagyon hasonlít az eredetihez. Az igazat megvallva, tanácstalanok vagyunk ebben az ügyben. Nem értem, hogy készíthettek ezekr l a pecsétekr l ilyen tökéletes másolatokat, ezenfelül Stein báró aláírása a legtökéletesebb hamisítvány, amit, harmincéves politikai pályafutásom alatt valaha is láttam. Mindez gondos, precíz munkát igényelt. Hogy egyeztethet ez össze azzal a durva hibával, amit még egy gyerek is rögtön észrevesz, miért Stein báró nevét írta alá Poroszország kancellárjaként vagy brit külügyminiszterként Mr. George Canning nevét, aki az ellenzéki párt tagja, és nem áll kapcsolatban az Ön kormányával. Ilyen hibákat csak egy rült követhet el. Vannak, akik azt hiszik, hogy foglyunk rült, a nagy hódítóval, Bonaparte tábornokkal, alias Napóleon császárral kapcsolatos nyilvánvaló téveszméje miatt. Igaz, hogy az rültek bizonyítékokat gyártanak elképzeléseik alátámasztására, de elborzadok, ha arra gondolok, hogy egy rültnek olyan eszközök állnak rendelkezésére, melyekkel el állíthatta a dossziéban talált dokumentumokat. S t
mi több, a legjobb orvosaink - akik elmebetegségekre specializálódtak- megvizsgálták ezt az embert, és azt állítják, hogy eltekintve attól, hogy szilárdan hisz egy nem létez helyzetben, teljesen épelméj . Én, személy szerint azt hiszem, az egész ügy valamiféle rejtett, gonosz célzatú tréfa, talán zavart akar kelteni, hogy aláássa a kormányaink közti bizalmas viszonyt, és mindkét kormányban szembeállítson embereket, vagy hogy fedezzen valami egészen másféle összeesküvést. Anélkül hogy megneveznék uralkodókat vagy kormányokat, akiknek ez érdekében állhat, két csoportra gyanakszom: a jezsuitákra és a törvényen kívüli francia republikánusokra; bármelyikükr l elképzelhet , hogy egy ilyen helyzet el nyükre szolgálna. Alig néhány hónapja - bizonyára emlékszik még rá - lepleztek le egy jakobinus összeesküvést Kölnben. Bármit jelentsen is ez az ügy, nekem nem tetszik. Végére akarok járni, amilyen gyorsan csak lehet, és nagyon megköszönném Önnek és Kormányának, ha bármilyen módon segítségemre lenne. Maradok tisztelettel stb. stb. BERCHTENWALD X. KRUTZ BÁRÓTÓL BERCHTENWALD GRÓFNAK NAGYON FONTOS ÉS SÜRG S! AZONNAL KÉZBESÍTEND KÖRÜLMÉNYEKRE VALÓ TEKINTET NÉLKÜL
A SAJÁT KEZÉBE,
A
1809. november 28. Berchtenwald gróf! A Belügyminisztériumban az elmúlt félórábán, azaz ma éjjel 11 óra tájt, a magát Benjamin Bathurstnek mondó embert az egyik r szökési kísérlet közben agyonl tte. A szolgálatban lev rszem egy férfit vett észre a minisztérium hátsó udvarán, aki gyanús módon, lopakodva akarta elhagyni az épületet. Az r, aki szigorú parancsot kapott, hogy írásbeli felhatalmazás nélkül senki sem léphet be vagy mehet ki a minisztériumból; felszólította, hogy igazolja magát; amikor a férfi futni próbált, karabélyával rál tt és leterítette. A lövésre az rség parancsnoka osztagával együtt az udvarra rohant, és megállapította, hogy a férfi, akit az r lel tt, az angol, Benjamin Bathurst volt. Egy 30-as kaliber golyó találta el a mellén, és meghalt, miel tt az orvos megérkezett, anélkül hogy visszanyerte volna eszméletét. A nyomozás kiderítette, hogy a rab, akit az épület harmadik emeletén tartottunk fogva, ágynem jéb l, az ágyfüggöny zsinórjából és a cseng b rszíjából kötelet font. Ez a kötél csak az alatta lév második emeleti hivatali ablakig ért le, de berúgta az ablaküveget, és sikerült bejutnia. Kíváncsi lennék rá, miért nem hallotta ezt senki; biztosíthatom, kegyelmes uram, hogy valaki felelni fog a tegnap éjjel történtekért. Ami az rt illeti, a parancs szerint járt el, dicséretben részesítettem, amiért teljesítette a kötelességét, és ilyen jól l tt; egyúttal teljes felel sséget vállalok a fogoly haláláért. Fogalmam sincs, hogy az állítólagos Benjamin Bathurstnek, aki eddig olyan rendesen viselkedett, úgy t nt, higgadtan viseli a fogságot, miért kellett most hirtelen ilyen elhamarkodott és végzetes lépést tennie, hacsak azok miatt az ostoba ördögfajzat elmegyógyintézeti orvosok miatt nem, akik állandóan zaklatták. Ma délután is szándékosan odaadtak neki egy köteg - orosz, osztrák, francia és angol - múlt havi újságot. Azt mondták, látni akarják, hogyan reagál rá. Hát, isten bocsássa meg nekik, most láthatták. Mit gondol, kegyelmes uram, mi a teend a temetéssel kapcsolatban? KRUTZ (Az angol követ levele Berchtenwald grófnak.) 1809. december 20. Kedves Berchtenwald gróf úr! Végre választ kaptam Londonból múlt hónap 28-i levelemre, melyet a dossziéval és az iratokkal együtt küldtem el. Az iratokat, melyeket visszakért - a perleburgi tanúvallomások másolatait, Hartenstein rend rkapitány Krutz báróhoz írt levelét, és Krutz unokaöccsének, Tarlburg hadnagynak nagybátyjához írt Levelét, valamint az irattartóban talált menlevelet - ezúttal mellékelem. Nem tudom, a Whitehallban mit csináltak a többi irattal, azt hiszem, t zbe dobták… Excellenciád helyében én azt tenném ezekkel az iratokkal is, melyeket most visszaküldök. Nem kaptam még választ múlt hónap 29-i, az állítólagos Benjamin Bathurst halálával kapcsolatos levelemre, de er sen kétlem, hogy bármiféle hivatalos említés történne róla. Kormányának természetesen jogában állt rizetbe venni a fickót, és hát saját felel sségére próbált megszökni. Végül is az röknek nem azért kell töltött puskát cipelniük, nehogy zsebre dugják a kezüket. Ha megkockáztathatok egy nem hivatalos véleményt, nem hinném, hogy London elégedetlen lenne az ügy ilyetén kimenetelével. felsége kormánya keményfej , gyakorlatias köznemesekb l áll, akik nem rajonganak a rejtélyes dolgokért, különösen azokért nem, melyek megoldása esetleg kellemetlenebb még az eredeti
problémánál is. Bizalmasan közlöm Excellenciáddal, hogy a dossziéban lév iratok miatt Londonban elszabadult a pokol, a kormány fejeseinek egyik fele egyre csak az ártatlanságát bizonygatta, a másik fele azzal vádolta egymást, hogy részt vett a tréfában. Ha ez volt a cél, hát szó szerint eget ver en jól sikerült. Egy ideig attól tartottunk, hogy a Parlament kérd re vonja az illetékeseket, de úgy látszik, az egész kellemetlen ügy elcsitult. Közölheti Tarlburg gróf fiával, hogy a barátn je nagyon tehetséges ifjú hölgy; vázlatáról még a nagy Sir Thomas Lawrence is elismer en nyilatkozott, és most jön, kegyelmes uram, az egész képtelen história legképtelenebb része: a rajzot rögtön felismerték. Ez Benjamin Bathurst jól sikerült képmása, azaz Sir Benjamin Bathursté, aki Georgia állam f kormányzója. Mivel Sir Thomas Lawrence alig néhány éve festette le az arcképét, igazán illetékes rá, hogy elbírálja Tarlburg hadnagy barátn jének munkáját. Azonban köztudott, hogy Sir Thomas Bathurst Savannah-ban teljesített szolgálatot, mialatt alteregója Poroszországban tartózkodott. Sir Benjaminnek nincs ikertestvére. Azt mondják, az a fickó talán féltestvére lehet, úgymond balkézr l született, de tudomásom szerint erre nincs semmiféle bizonyíték. Bonaparte tábornoknak, alias Napóleon császárnak, akinek olyan sok figyelmet szentelnek az okmányok, úgy látszik, szintén van megfelel je: a francia hadseregben szolgál egy korzikai származású tüzérezredes, akit eredetileg Napolione Buonaparténak hívtak, miel tt franciásította a nevét. az egyik legjobb katonai teoretikus; biztos vagyok benne, hogy néhány tisztünk, például Scharnhorst generális tudna mesélni róla. H sége a francia monarchiához kétségbevonhatatlan. Ugyanilyen megfelelések mindenütt kimutathatók azokban a fantasztikus áldokumentumokban és államiratokban. Talán még emlékszik rá, Amerikai Egyesült Államoknak hívták magukat a lázadó gyarmatok a philadelphiai Nyilatkozatban. Az a bizonyos James Madison, akit az Egyesült Államok jelenlegi elnökeként emlegetnek, valóban él, Svájcban, szám zetésben. Állítólagos el dje a hivatali székben Thomas Jefferson, a rebellis Nyilatkozat szerz je; a lázadás leverése után Havannába menekült, és néhány évvel ezel tt Liechtenstein hercegségben halt meg. Nagyon tetszett öreg barátunk, Talleyrand kardinális - papi címe nélkül - a trónbitorló Bonaparte f tanácsadójának szerepében. kegyelmessége, mindig is tudtam, az az ember, aki bárhol megvetné a lábát, habozás nélkül lenne akár a Sátán, akár az Atyaisten minisztere. Egy név azonban, mely gyakran szerepel azokban a fantasztikus iratokban, kifogott rajtana. Az angol tábornok, Wellington neve. Fogalmam sincs róla, hogy ki lehet. Maradok tisztelettel, Excellenciás Uram SIR ARTHUR WELLESLEY S. Kovács Judit fordítása
Robert Bloch - Richard Clayton különös repülése Richard Clayton felkészült, és most úgy állt ott, mint a búvár, aki a magas trambulinról készül alávetni magát a kékl mélységbe. A trambulin egy ezüstös rhajó volt, pedig nem alászállni készült, hanem fel, a kék égbe. Továbbá nem húsz- vagy harminclábnyi út megtételére készült, hanem több millió mérföldesre. A pufók, kecskeszakállas tudós mély sóhajjal nyúlt a hideg acélfogantyú felé, szemét lehunyta, és megrántotta. Egy pillanatig nem történt semmi. Majd egy hirtelen rándulás a padlóra lökte Claytont. A Future elindult! Egy madár csapkodó szárnyai, amint az ég felé röppen, verdes pilleszárnyak, ugrásnak feszül izmok remegése - ilyen volt a rázkódás. A Future rhajó vadul remegett. Jobbra-balra dülöngélt, az acélfalakat tompa dübörgés remegtette. Richard Clayton kábultan hevert, közben éles sivítás harsant a hajóban. Feltápászkodott, lehorzsolt homlokát dörzsölgette, és a priccshez támolygott. A hajó haladt, de a szörny remegés nem akart megsz nni. A szerekre pillantott, és halkan káromkodott. - Te jó isten! Szétment a m szerfal! Valóban. A m szerfal a rázkódástól darabokra hullott. A törött üveg a padlóra esett, és a fogantyúk tehetetlenül himbálóztak a csupasz m szertáblán. Clayton kétségbeesetten ült. Ez egyszer en katasztrófa. Gondolatai visszaugrottak az id ben harminc évet, amikor tízéves fiúként lázba jött Lindberg repülését l. Felidézte tanulmányait; miként mozgósította milliomos apja pénzét, hogy olyan repül gépezetet építsen, amely meghódítja az rt.
Richard Clayton évekig dolgozott, álmodozott és tervezgetett. Tanulmányozta az oroszok rakétáit, létrehozta a Clayton Alapítványt, mérnököket, matematikusokat, csillagászokat és technikusokat gy jtött maga köré, hogy vele dolgozzanak. Azután felfedezték az atommeghajtást, és a future felépült. A Future ablaktalan acél- és dúralumínium burkát gondos eljárással szigetelték. Az aprócska kabinban voltak az oxigéntartályok, az élelmiszertabletta-készletek, az energiafejleszt vegyszerek, a légkondicionáló berendezés - és hatlépésnyi hely egy ember számára. Apró acélkamra volt, de Richard Clayton vágyai valóra válását látta benne: rakéták segítségével legy zni a Föld gravitációját, azután atomhasadás-meghajtással repülni tovább; Clayton a Marsra akart eljutni, majd visszatérni. Tíz évet vesz igénybe az út a Marsig, tíz évet a visszaút, mert a járm vet a leszálláshoz segédrakétameghajtással is ellátták. Ezer mérföld óránként - nem az az elképzelt "fénysebesség " utazás, hanem lassú, egyenletes és tudományosan megalapozott. A m szereket el re beállították, ezért Claytonnak nem kellett vezetnie járm vét. Minden automatikusan m ködött. - De mi lesz most? - kérdezte Clayton az összetört üveget bámulva. A külvilággal megsz nt a kapcsolata. Képtelen lesz a m szerfalon nyomon követni az utat, képtelen megállapítani az id t, a távolságot és az irányt. Itt fog ülni tíz, húsz évig - egyes-egyedül egy parányi fülkében. Könyvek, újságok, játékok számára nem volt itt hely. Fogoly volt a végtelen fekete rben. A Föld már messze elmaradt odalent; hamarosan ragyogó zöld fény gömb lesz, kisebb, mint elöl a vörös fény gömb - a Mars fényl gömbje. A repül téren nagy tömeg gy lt össze, hogy lássa t felszállni; asszisztense, Jerry Chase tartotta kordában ket. Clayton elképzelte, amint figyelik, ahogy a fényl acélhenger a magasba emelkedik a rakéták gázcsóváin, és puskagolyóként süvít az égbe. Azután a henger elt nik a kékségben, a tömeg hazamegy és elfelejti az egészet. azonban itt marad a hajóban - tíz évig, húsnévig. Igen, itt marad, de mikor sz nik már meg a rázkódás? A falak és a padló remegése szinte kibírhatatlan volt; sem , sem a szakért k nem számítottak erre a problémára. A rázkódás hasogatta fájó fejét. Mi lesz, ha nem lesz vége; ha az egész út során tart? Meddig bírja ki, hogy ne rüljön bele? Gondolkodni tud. Clayton leheveredett a priccsre, és emlékezett-felidézte élete minden egyes apró részletét, születését l mostanáig. És szánalmasan rövid id alatt kimerítette egész memóriáját. Utána pedig csak a szörny robajt érezte maga körül. - Gyakorolhatok - szólalt meg fennhangon, és végigment a fülkén: hat lépés el re, hat vissza. Ebbe beleunt. Felsóhajtott. Odalépett az élelmiszertároló szekrényhez, és lenyelte a kapszuláit. - Mégsem tölthetem evéssel az egész id t állapította meg szárazon. - Egy nyelés és kész. A dübörgés letörölte arcáról a mosolyt. Észveszejt volt. Újból lefeküdt a rázkódó priccsre, bekapcsolta az oxigént: hadd frissítse az áporodott leveg t. Aludni fog, aludni, ha tud ett l az átkozott rázkódástól. Próbálta elviselni a kibírhatatlan, csöndet szétszaggató robajt, és eloltotta a lámpát. Gondolatai különös helyzete körül forogtak: fogoly a világ rben. Odakünn keringenek a fényl bolygók, és száguldanak a csillagok a Semmi tintafekete sötétjében. itt biztonságban és kényelemben fekszik egy rázkódó fülkében: biztonságban a dermeszt hidegt l. Csak ez a borzasztó vibrálás abbamaradna! Volt azért valami jó is. Nincsenek újságok, amelyek az út során az ember ember elleni kegyetlenségér l szóló beszámolókkal kínoznák, sem az ostoba, bosszantó rádió- vagy televízióm sorok. Csak ez az átkozott, mindent betölt rezgés… Clayton elaludt, miközben száguldott az rben. Nem volt nappal; mikor felébredt. Nem volt sem nappal, sem éjszaka. Csupán maga volt és a hajó az rben. Meg az állandó remegés, amely kitartóan ütötte az agyát. Clayton reszket lábbal a szekrényhez ment, és megette a tablettáit. Azután leült, és megpróbált úrrá lenni a helyzeten. Kezdett er t venni rajta a magányosság szörny érzése. Annyira elszigetelt volt - elvágva mindent l. Nem tudott mit tenni. Rosszabb, mint a magánzárkába zárt raboknak; azoknak legalább nagyobb a cellájuk, látják a napot, beszívhatják a friss leveg t, és olykor még emberi arcot is megpillanthatnak. Clayton emberkerül nek, zárkózottnak tartotta magát. Most azonban egy másik arc látványára vágyott: Ahogy teltek az órák, furcsa ötletei támadtak. Látni akarta az életet bármilyen formában; egy vagyont adott volna akár egy rovar társaságáért is száguldó börtönében. Egy emberi hang maga lenne a mennyország. Annyira egyedül volt. Nincs mit tenni, csak t rni a rázkódást, róni a padlót, enni a tablettákat, megpróbálni aludni. Nincs mire gondolni. Clayton alig várta már az id t, amikor majd körmöt kell vágnia; órák hosszat fogja elvégezni ezt a feladatot. Alaposan átvizsgálta ruházatát, órákig bámulta a kis tükörben szakállas arcát. Memorizálta testét, tüzetesen tanulmányozott minden tárgyat a Future kabinjában. És még mindig nem volt elég fáradt, hogy újra aludjon.
Állandó, hasogató fejfájás kínozta. Sikerült hosszan lehunyva tartania a szemét és félálomba merülnie, amelyb l a rázkódás riasztotta föl. Mikor végre feltápászkodott, és bekapcsolta a világítást, némi friss oxigénnel együtt, szörny felfedezést tett. Elvesztette az id érzékét. - Az id relatív - mondták mindig neki. Most felismerte az igazságot. Nem volt semmije, amivel az id t mérhette volna - sem órája, sem egy pillantás a Napra, a Holdra vagy a csillagokra, nem végzett rendszeres tevékenységet sem. Mióta van úton? Akármennyire er lködött, nem tudott visszaemlékezni. Hatóránként evett? Vagy tíz? Netán minden huszadikban? Egyszer aludt naponta? Egyszer minden harmadik vagy negyedik napon? Milyen gyakran sétált át a kabinon? Mindenfajta viszonyítási eszköz nélkül teljesen elveszett volt. Oda sem figyelve kapta be a tablettákat, és megpróbált gondolkozni az érzékeit betölt dübörgés ellenére. Szörny volt. Ahogy az id kicsúszott a kezéb l, ugyanígy hamarosan elveszíts heti az évtudatát is. Megbolondul itt az rhajóban, amely egyre száguld a bolygóközi térben. Egyedül, egy kicsiny cellában kínlódva kellett valamilyen kapaszkodót találni. Mi az Id ? Nem akart többé erre gondolni. Nem akart többé semmire sem gondolni. El kell felejtenie a világot, melyet elhagyott, különben az emlékezés a tébolyba kergeti… - Félek - suttogta. - Félek egyedül a sötétben. Talán már elhagytam a Holdat. Talán már millió mérföldre járok a Földt l - vagy tízmillióra. Clayton rájött, hogy magában beszél. Ez az rület útja. De nem tudta abbahagyni, mint ahogy a körülötte dübörg , hasogató rezgés ellen sem tehetett semmit. - Félek - suttogta, és hangja üresen kondult a zümmög kicsiny helyiségben. - Félek. Hány óra van? Elaludt, miközben tovább motyogott, az id pedig suhant tova. Clayton új er re kapva ébredt. Elmúlt a szorongása, állapította meg. A kinti nyomás, noha kiegyenlítették, hatott az idegeire. Az oxigén kábíthatta el, és a tabletta-diéta sem esett jól. De a gyengeség elmúlt. Elmosolyodott és sétált a kabinban. Aztán visszatértek a gondolatai. Milyen nap van? Hány hét telt el az indulás óta? Talán már hónapok; egy év, két év. Olyan távolinak t nt minden, ami, szinte egy álom része. Közelebb érezte most magát a Marshoz, mint a Földhöz; a visszatekintés helyett kezdett el renézni. Egy ideje minden gépiesen történt. Be- vagy kikapcsolta a világítást, szükség szerint, ösztönszer en ette a tablettákat, gondolkodás nélkül lépkedett a padlón, automatikusan kezelte a leveg rendszert, aludt, anélkül hogy tudta volna, mikor és miért. Richard Clayton fokozatosan megfeledkezett a testér l és környezetér l. A rázkódó dübörgés az agyában szinte részévé vált; egy fájó résszé, amely tudatta vele, hogy a világ rön át száguld egy ezüstlövedékben. Ennél többet nem jelentett, mert Clayton nem beszélt többé magában. Megfeledkezett önmagáról, és csak a közeled Marsról álmodott. A hajó minden rándulása azt zümmögte: Mars… Mars… Mars. Csodálatos dolog történt. Leszállt. Zuhanórepüléssel, rázkódva. Szelíden pihent a vörös bolygó g zölg pázsitján. Hosszú ideje érezte már Clayton az idegen gravitáció erejét, tudta, hogy hajójának automatikus berendezései kikapcsolják az atommeghajtást, és a Mars természetes gravitációs vonzását használják. A hajó most földet ért, és Clayton kinyitotta az ajtót. Letörte a zárat, és kilépett. Könnyedén szökdelt a bíbor füvön. Teste friss volt, szabad. A leveg friss volt, a napfény er sebbnek, áthatóbbnak t nt, noha a ragyogó bolygót felh k fátyolozták. A távolban magasodtak az erd k a zöld erd k; a buján tenyész fákon bíbor gyümölcsök. Clayton otthagyta a hajót, és a h s liget felé közeledett. Az els fa ágai két végtagként hajoltak a földre. Végtagok - végtagok voltak! Két zöld kar nyúlt felé. Karmos ágak kaptak utána és emelték a magasba. Hideg kötelékek, csúszósak, akár a kígyó, tartották szorosan, nekinyomva a sötét fatörzsnek. És most rábámult a levelek között a bíbor gyümölcsökre. A bíbor gyümölcsök - fejek voltak. Gonosz, bíbor arcok meredtek rá, rothadó szemek, mint a korhadó mérges gombák. Valamennyi arc karfiolszer en ráncos volt, és a kocsonyás tömeg alatt hatalmas száj tátongott. Minden bíbor fejnek volt egy bíbor szája, és mindegyik nyitott bíbor szájból vér csöpögött. A fakarok most még szorosabban préselték oda a hideg, vonagló törzshöz, és az egyik bíbor arc - egy asszony arca - megindult felé, hogy megcsókolja. A vámpír csókja! Vörösen ragyogott a vér a mozgékony, érzéki ajkakon, ahogy az övéhez közeledett. Küszködött, de az ágak szorosan fogták, és a csók elérte, hideg, akár a halál. Jeges lángja végigsistergett egész lényén, elborította érzékeit. Azután Clayton felriadt és tudta, hogy álom volt. Teste verejtékben fürdött. Ez felhívta a figyelmét a testére. A tükörhöz támolygott. Egyetlen pillantás, és hátratántorodott rémületében. Ez is az álom része? A tükörbe bámulva Clayton egy öreged ember arcát látta. A barázdált és ráncos arcot hosszú szakáll keretezte, egykor telt orcái beestek. De a legrosszabb a szeme volt - Clayton nem ismerte fel saját szemeit.
Vörösen és mélyen ültek csontos üregükben, és a rémület vad fényében égtek. Megérintette arcát, és kék eres kezet látott a tükörben, amint szül hajat simít végig. Az id érzéke részben visszatért. Évek óta van itt. Évek óta. Megöregedett! Persze a szokatlan életmód nyilván gyorsabban öregíti, de ezzel együtt hosszabb id nek kellett eltelnie. Clayton tudta, hogy hamarosan útja végére ér. El akarta érni, miel tt újabb álmok lepik meg. Mostantól kezdve egészségének és maradék erejének küzdenie kell a láthatatlan ellenség, az Id ellen. Visszatámolygott a priccshez, miközben a rángatódzó, repül fémszörnyeteg, a Future, száguldott a csillagközi térfeketeségében. Most odakint dörömbölni kezdtek a hajó falán; fémkarjaikkal betörték az ajtót. A fekete fémszörnyek vasléptekkel dübörögtek befelé. Könyörtelen, acélmetszés arcuk kifejezéstelen maradt, miközben megragadták Claytont, és kivonszolták. Keresztülhurcolták a vasfennsíkon, merev lépt , csattogó lábuk megcsendült a fémen. A hatalmas, merev aknák körös-körül ezüstszín tornyokká emelkedtek, és t bevitték a vastoronyba. Fel a lépcs n, csitt-csatt, csattogtak a fémlábak. A vaslépcs k végtelenbe nyúltak, de k csak vonultak. Arcuk merev volt, a fém nem izzad. Sosem fáradnak el, Clayton viszont csak egy ziháló emberi roncs volt, mire elérték a kupolát, és a toronyszobában az uralkodó elé lökték. A férfihang gépiesen zümmögött, akár egy törött hanglemez. - Egy - madárban - találtuk - Mester. - Lágy - anyagból - áll. - Valami - furcsa - módon - él - lény. - Egy - állat. Azután a dübörg hang a terem padlójáról: - Éhes vagyok… A padlóból kiemelked vastrónuson a Mester. Csak egy hatalmas vascsapda, akkora acél állkapcsokkal, mint egy markológépé. Az állkapcsok kitárultak, megvillantak a borzalmas fogók. A mélyéb l egy hang kondult: - Etessetek meg. Vaskarjaikkal el retaszigálták Claytont, és belezuhant a szörny vas állkapcsai közé… Az állkapcsok összezárultak, és élvezettel marcangolták az emberi húst… Clayton sikoltva éteredt fel. A tükör felragyogott, amikor reszket keze megtalálta a villanykapcsolót. Egy szinte teljesen fehér hajú öregember arcába bámult, Clayton aggastyán lett. És nem tudta, elméje kitart-e. Tablettát enni, járni a kabinban, fülelni a hümmögést, bekapcsolni a leveg t, feküdni a priccsen. Ez minden. És… várni. Várni egy zümmög kínzókamrában, órákig, napokig, évekig, évszázadokig, az örökkévalóságig. És minden örökkévalóság egy álom. Leszállt a Marson, és a szürke ködb l el gomolyogtak a kísértetek. Árnyak voltak a ködben, mint a nyálkás ektoplazma, keresztüllátott rajtuk. De csak gomolyogtak, közeledtek, és halk hangjuk a lelkében suttogott. - Itt van az Élet - susogták. - Mi, akiknek telke átszelte az rt a halálban, az Életet várjuk, hogy lakmározhassunk. Gyerünk, mulassunk. És szürke fátylakkal borították be t, és szürke, hegyes szájukkal szívták a vérét… Újra leszállt a bolygón, és nem talált semmit. Abszolút semmit. A felszín csupasz volt, és a látóhatár a semmibe nyúlt. Nem volt sem ég, sem nap, csak a föld; minden irányban végtelén. Óvatosan tette rá a lábát. Elsüllyedt a semmiben. A semmi most rázkódni kezdett, ahogy a hajó rázkódott, és elnyelte t. Zuhant egy oldalfalak nélküli üregben, és a nemlét bezárult körülötte… Clayton ezt állva álmodta. A tükör el tt nyitotta ki a szemét. Lábai gyengék voltak, és öregségt l reszket kezével támasztotta meg magát. Az arcát nézte a tükörben - egy hetvenéves ember arcát. - Istenem - motyogta. Saját hangja volt - az els hang, amit hallott… mióta is? Hány éve? Mióta nem hallott semmit hajója pokoli vibrálásán kívül? Milyen messzire jutott a Future? Már megöregedett. Rémít gondolat hasított belé. Talán valami elromlott. Talán hibásak voltak a számítások, és túl lassan haladt az rben. Talán sosem éri el a Marsot. Azután - és ez átkozottú) lehetségesnek t nt - elhaladt a Mars mellett, elhibázta a gondosan kiszámított bolygópályát. És most zuhan a végtelen rben. Lenyelte tablettáit, és végigd lt a priccsen. Kissé megnyugodott: meg kellett nyugodnia. Hosszú id óta el ször eszébe jutott a Föld. Mi van, ha elpusztult? Elpusztította a háború, vagy egy járvány, vagy valami katasztrófa, amíg úton volt. Vagy meteorok találták el, egy haldokló csillag sugárzott halált rá az örült egekb l. Borzalmas rémképek kínozták - és ha hódítók érkeztek az rb l, hogy elfoglalják a Földet, pont most, amikor úton van a Mars felé? De semmi értelme, hogy ezen rágódjon. A feladata, hogy saját célját elérje. Magára maradottan várnia kell; rizni az életét és egészségét mindaddig, amíg feladatát véghezviszi. Apadó erejét összeszedve nagy elhatározásra jutott cellájának vibráló poklában. Élni fog, és ha majd leszáll, meglátja a Marsot. A hazafelé utat vagy túléli, vagy sem, de addig él, míg célját el nem éri. E pillanattól kezdve harcolni fog az álmok ellen. Nincs mivel mérnie az id t - csak egy hosszú szédület és ennek a sátáni hajónak a zúgása. De élni fog. Most hangokat hallott a hajón kívülr l. Kísértetek vonítottak az r sötét mélyén. Szörnylátomások és rémálmok gyötörték, de Clayton visszaverte valamennyit, óránként, naponta, évente, nem tudta már, milyen gyakran - Sikerült Claytonnak a tükör elé botorkálnia. És az egyre csak azt mutatta, hogy gyorsan öregszik.
Hófehér haja és ráncos ábrázata hihetetlen életkorról árulkodott. De Clayton élt. Túl öreg és túl gyönge volt már gondolkozni. Egyszer en csak élt a hajó zümmögésében. El ször nem fogta fel. Kábultan hevert a priccsén, és váladékozó szemei csukva voltak. Hirtelen ráeszmélt, hogy a dübörgés véget ért. Clayton tudta, hogy nyilván megint álmodik. Nehézkesen föltápászkodott, és a szemeit dörzsölgette. Nem - a Future mozdulatlanul állt. Leszállt! Nem tudott úrrá lenni teste remegésén. Az évekig tartó rázkódás okozta; az évekig tartó magány, amelyben csak saját rült gondolatai jelentették a társaságot. Alig bírt felállni. De ez volt a pillanat. Erre várt tíz hosszú éve: Nem, sokkal több évnek kellett eltelnie. De megláthatja a Marsot. Megcsinálta - megcsinálta a lehetetlent. Lelkesít gondolat volt. De valahogy Richard Clayton mindezt odaadta volna, ha megtudhatná, mennyi az id , és valaki ezt emberi hangon közölhetné vele. Az ajtóhoz támolygott - a rég lezárt ajtóhoz. Egy fogantyú volt rajta. Öreg szíve hevesen dobogott az izgalomtól, amint a fogantyút felfelé fordította. Az ajtó kinyílt… napfény tört be… leveg áramlott be… a fény elvakította, és a leveg sípolt a tüdejében… el relépett… Clayton el rebukott, bele Jerry Chase karjaiba. Clayton nem tudta, hogy Jerry Chase az. Nem tudott már semmit. Túl sok volt már. Chase a karjaiban pihen törékeny testet bámulta. - Hol van Mr. Clayton? - mormogta. - Ön kicsoda? - Nézte a ráncos aggastyánarcot. - Hiszen ez Clayton! - tört ki bel le. - Mi történt, Mr. Clayton? Az atommeghajtás elromlott, mikor elindította a hajót; nem történt más, csak egyre sugárzott. A hajó egy pillanatra sem hagyta el a Földet, de a sugárzás ereje miatt nem tudtuk eddig önt kihoznia Nem közelíthettük meg a Future-t, míg le nem állt. A hajó nem sokkal ezel tt hagyta abba a rázkódást, de közben is éjjel-nappal rködtünk. Mi történt önnel, uram? Richard Clayton fátyolos szemei kinyíltak. Szája megrándult, és halkan suttogta: - El… elveszítettem az id érzékemet. Mennyi… mennyi id t töltöttem a Future-ben? Jerry Chase komoly arccal pillantott ismét az öregemberre, és gyengéden válaszolt: - Csak egy hetet. És miközben Richard Clayton szemét elhomályosította a halál, a hosszú utazás véget ért. Veres Mihály fordítása
Ross Rocklynne - Az id csontvázat érlel Az 1007-es számú aszteroida pörögve, könyörtelenül közeledett feléje. Tony Crow hadnagy szeme tágra nyílt. Rémülten elengedte az elakadt irányítókart, és rácsapott az alsó kisegít hajtóm vek kapcsolóira. A hajó orra megemelkedett, egy pillanatra felt ntek az égen furcsán szétszórt csillagok. Aztán lezuhant a hajó, levágódott a hegy tövébe. Tony kiesett a pilótaülésb l. A falhoz csapódott, arca furcsán eltorzult. Lábát nekifeszítette a falnak, amíg a hajó átbillent, gurult egy kicsit, aztán megnyugodott. Csak az elszök leveg sziszegése hallatszott. Tony az egyik szekrény felé vetette magát, kicibált egy szkafandert; a homlokán verejték gyöngyözött. Belebújt és rákattintotta a sisakot, miel tt minden leveg elszivárgott volna. Egy darabig csak állt, szemében fájdalmas döbbenettel. Barangoló tekintete a falinaptárra tévedt. - Boldog decembert! - mordult fel dühösen. Aztán eszébe jutott minden. Johnny Braker odakint van, a két másik törvényenkívülivel. Már bizonyára erre tartanak. Eggyel több ok, hogy most kapja el ket. Szüksége lesz a hajójukra. Gyorsan cselekedett; becsatolta a sisakot, és m ködésbe hozta a légzsilipet. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor kinyílt. Pattanásig feszült idegekkel kimászott rajta, felegyenesedett - és ott állt a harminc kilométer átmér kisbolygó süket csendjében, több mint másfél száz millió kilométerre a Földt l. Balján meredeken emelkedett a hegy. Helyes. Amúgy is ezen az oldalon akart leszállni. Félve pillantott a hajó felé. Arca elborult. A farrész behorpadt, és annyira deformálódott, hogy szinte nevetségesen festett. Mindegy. Err l ennyit. Gyorsan el húzta a Hamptont, és nesztelenül megkerülte a hegy nyúlványát. Lekuporodott, amikor megcsillant el tte a b nöz k hajója, háromszáz méternyire t le, a síkságon, egy kinyúló sziklapárkány árnyékában. Aztán meglátta a három alakot, amint nagy ugrásokkal közeledtek feléje. A Hampton fenyeget en felemelkedett. A kis csoporttól balra felporzott a szikla. Megtorpantak. Tony el lépett a rejtekhelyér l, és bekapcsolta az adóvev t. - Ne mozduljanak! - kiáltotta.
A hatás váratlan volt. Braker ugyanolyan hangon ordított vissza: - Egy frászt! Tony mellett ebben a pillanatban apró kráter keletkezett. Káromkodva fedezéket keresett a szikla mögött, majd újra el ugrott, útjára bocsátott egy lövedéket. Az egyik alak el rebukott, nem mozdult többé, dagadó szkafandere egyszerre leeresztett. A másik kett sarkon fordult, és a síkság közepén emelked szikla mögött keresett menedéket. Onnan záporoztak a golyók Tony rejtekhelye felé. Tony visszahúzódott, a hegyoldalhoz lapult. Mérhetetlenül kimerült volt. Körülpillantott, tekintete megakadt egy barlang nyílásán, amely a harminc méterre kicsúcsosodó hegy oldalában tátongott. Belenézett, és hitetlenkedve bámult a barlang aljára. - Ez már több a soknál - mormogta. Emberi csontváz volt az, amit látott. Elsápadt. Elfogta az émelygés. Bizarr, kísérteties gondolatok futottak át az agyán. Az a csontváz… borzalom! És a csontváz létezett már a homályba vesz , elmondhatatlanul távoli múltban, az aszteroidák el tt, az emberi faj keletkezése el tt is! A gondolatok hirtelen szertefoszlottak. Tony visszazökkent a valóságba. Az arca elfehéredett, a keze remegett, egy darabig azt hitte, hányni fog. Aztán mégsem. Csak állt és nézett maga elé. Emlékek! Vajon honnan jöttek az emlékfoszlányok?… Tulajdonagya is tiltakozott ellene, hogy mélyebbre hatoljon ebben a rejtélyben, amely alapjában ingatta meg elméjének épségét. - Az emberi faj el tt létezett - suttogta. - Akkor honnan került ide a csontváz? Elhúzta a száját. Káprázat! Legy zte az rjít viszolygást, közelebb ment a csontvázhoz, letérdelt melléje. Odabent feküdt a barlangban. A csillagok fakó fényében Tony nem tudta jól kivenni. Mégis észrevette az arany csillogását a hosszú, vékony ujjon. Sötétsárga óarany volt, nem homályosította el a légkör; smaragdk ékesítette, a k ben apró hiba, egy jól kivehet ovális leveg buborék; amely tisztán látszott a zöldes derengés közepén. Tony hátralépett, el a csontváztól; arca csökönyös kifejezést öltött. - Káprázat! - ismételte meg. Szilánkok térítették véglegesen magához, egy Hampton robbanógolyói nyomán pattantak le a szikláról. Vállalva a kockázatot, el lépett és tüzelt. A lövés a nagy sziklát érte, és középen meghasította. Kettévált. A b nöz k futásnak eredtek, hátrafelé tüzelve próbálták fedezni siet s visszavonulásukat. Tony várt, amíg ritkulni kezdtek a lövések, majd el lépett, és a fejük fölé tüzelt. Hirtelen fájdalmas döbbenet ült az arcára. A b nöz k hajója fölé kinyúló szikla megrepedt, ahol a robbanógolyó belecsapódott. A rádióban Braker hangja hallatszott, ahogy leveg után kapkodott. - Mi a fene…!? - nyögte ki. A két nöz mozdulatlanná dermedt. A sziklatömblezuhant, elsöpr ereje még nagyobbnak rémlett a teljes csöndben. Tony lihegve botladozott a síkságon, miközben az egész kép kavargó pokollá vált. A hajó szétmorzsolódott, mint az agyag: Majd a sziklaperem újabb része zuhant rá, hogy végképp eltemesse egy kisebbfajta hagy alá. Tony Crow harsányan elkáromkodta magát. De hajó ide vagy oda, teljesítenie kell a kötelességét! Amikor a nöz k végül megfordultak, Tony Hamptonjának fenyeget torkolatával néztek farkasszemet. - Kezeket fel - mondta Tony szenvtelenül. Harry Állkapocs Yates, az alacsonyabbik, szándékos arcátlansággal, komótosan a magasba emelte a kezét. Braker borostás arcán azonban csak gúnyos mosoly suhant, megvillant koromfekete szemében is. - Miért tenném fel a kezem? Most már mind haverok vagyunk - elméletben. Tekintetében látszott természetes gy lölete a- törvény minden megnyilvánulási formája iránt. - Maga aztán nagyot alakított, hekuském! Végigkerget minket a világ rön, csak azért, hogy akkora slamasztikába kerüljünk, amib l egy a százhoz az esély, hogy kikerülünk! Tony továbbra is rájuk szegezte a Hamptont, de tudta, hogy Braker mire céloz. Egyetlen hajónak sincs rá oka, hogy útba ejtsen egy ilyen porszemecskét, mint az 1007-es aszteroida. Felsóhajtott, íntett. - Ide a fegyvert, fiúk! De meggondoltan! - A Hamptonok a földre kerültek. Sajnálom. A maguk hajóját akartam használni, hogy visszavigyen bennünket. De még egy ilyen hibát nem fogok elkövetni. Például azt, hogy máris feladjam a játszmát. Jöjjön ide, Állkapocs! Yates vállat vont. Sz ke volt, távol ül , fakó szemmel. A természetéb l egyszer en hiányzott a lelkiismeret. A csúfnevét törött állkapcsáról kapta, amely éles szögben törte meg arcának ívét. Kinyújtotta a kezét. - Na, rakja fel! - Hangjában sem er , sem kell melegség nem volt, kissé n iesnek rémlett. Braker más volt. Robusztus testének minden vonalából er , magabiztosság, vakmer ség sugárzott. Ha valami jellemezte, akkor az a heves élni akarás volt. Ezek az emberek enyhén szólva rugalmas erkölcsi kódex szerint éltek. Néhány különösen gátlástalan tettük miatt kellett most lakolniuk.
Tony rátette a bilincset Yates csuklójára. - Most maga jön, Braker. - Inkább a halál - mondta Braker. - Inkább a halál? - kérdezte Tony. Intett a Hamptonnal, és amúgy barátságos tekintete kissé megkeményedett. - Nem tréfálok, Braker - mondta tagoltan. Braker lenéz en. mosolygott és megcsóválta a fejét. Majd, mint akinek méltóságán aluli a további ellenállás, engedett. Nézte, ahogy a bilincs némán bekattant. - Különben is még egy a százhoz sincs az esélyünk - morogta. Tony hirtelen összerándult, felnézett az égre. Halkan kuncogott. - Mi olyan vicces? - méltatlankodott Braker. - Amit mondott. - Tony fölfelé mutatott. - Az az egy a százhoz esély. Ott jön! Braker megfordult. - Tényleg. A fenébe! A csillagfényben egy hajó körvonalai derengtek, a völgyet szegélyez lejt fölött lebegett. Úgy látszott, mintha semmi sem tartaná, s t nyoma sem volt a szokásos hajtóm veknek. - Szép kis darab - motyogta Yates. - Bizony nem rossz - mondta Tony. A hajó megmozdult. Jobban mondva egyszer en elt nt, majd felbukkant t lük harmincméternyire, a völgy aljában. A henger alakú test oldalán nyílás tárult ki, egy alak lépett ki rajta, megállt, feléjük fordult. Fémes hang szólalt meg: - Maguk a helybéliek vagy csak emberek? Kellemesen der s hang volt, és még kellemesebben n ies. Tony szíve megdobbant. - Emberek vagyunk magyarázta. - Látja? - Meglengette a karját, mintha szárny lett volna. Elmosolyodott. Bár miel tt maguk megjelentek, már elszántuk magunkat, hogy helybéliek leszünk. - Á! Hajótöröttek… - A hang egy kicsit h vösen csengett. - Sajnálatos. Jöjjenek be! Megbeszéljük az egész dolgot. Mondja, azok bilincsek? - Igen. - Hm. Két b nöz és egy zsaru! Nos, jöjjenek be, ismerkedjenek meg a többiekkel. Egy óra múlva Tony egy kis társalgóban pihent, rruha nélkül; a harmadik cigarettáját szívta. Vele szemben Braker és Yates. A lány, akir l kiderült, hogy Laurettenek hívják, az ajtófélfának támaszkodott. Lovaglónadrág és fehér selyemblúz volt rajta. A haja sz ke volt, a szeme tiszta, mély kék. A száját kissé összeszorította, és dühösnek látszott. Tony nem tudta levenni róla a szemét. A lány mellett egy férfi állt. A haja és a b re sötét árnyalatú volt, és látszott rajta, hogy robbanékony alkat. Mindkét kezén az ujjait pattogtatta, türelmetlenségr l és ingerlékenységr l árulkodó mozdulatokkal. Erle Mastersnek hívták. Egy id sebb férfi lépett a szobába. Szemüveget tett fel, aztán körülpillantott. Tony felállt. Laurette színtelen hangon közölte: - Hadnagy, bemutatom az apámat. Apa, ez itt Tony Crow hadnagy a BRK-tól. k pedig ott a b nöz k, akikr l beszéltem. - Azt mondod, b nöz k? - kérdezte meg Overland professzor. Olyan mély volt a hangja, hogy szinte az egyes rezgéseket ki lehetett venni. Megdörzsölte borostás állát. - Kellemetlen. Pont most, amikor már majdnem összeillesztettük az 1007-es DeTosque rétegeket a 70-essel. És sok jel mutat arra, hogy az 1007-es csúcsa beleillik a negyedik Morell-féle kráterbe a Ceresen, ami azt jelenti, hogy az 1007-es megközelítette volna a felszínt, ha ugyan el nem éri. Ha most nem kéne abbahagynunk… - Emiatt nem kell abbahagynia - szólalt meg Masters, és közben pattogott az ujja. - Ezek hárman elalhatnak a társalgóban. Befejezhetjük az adatok értékelését, aztán majd megszabadulunk t lük. Overland kétked en rázta szül fejét. - Képtelen ötlet ezt a két embert bilincsben tartani egy egész hónapig. Masters ingerülten válaszolt: - Akkor feltételesen szabadlábra helyezzük ket. Ideiglenesen levesszük róluk a bilincset, ha megígérik, hogy újra fölveszik, amikor leszállunk a Marson. Tony halkan elnevette magát. - Sajnálom, de ebben a két emberben öt percig sem lehet megbízni, nemhogy egy hónapig! - Elhallgatott, majd folytatta: - Remélem, tisztában van vele, professzor úr, hogy a körülmények között jogomban áll elrendelni, hogy vigyen vissza a Marsra minket. A kormánynak ebben az esetben az a legfontosabb, hogy ezt a két embert rizetbe vegyék. Azt mondom, ha azonnal elindulunk, több id t szentelhet majd a kutatásnak. Overland beletör hangon válaszolt: - Természetesen. De akkor semmiképpen sem érhetek oda az egyetemre a karácsonyi bankettra. - Rövidlátó szemében csalódás tükröz dött. - Nagy esélyem van rá, hogy nekem adják Mukit, viszont már december harmadika van. Mindegy, a havat lekéssük… Laurette Overland keser en hozzátette:
- Bárcsak ne szálltunk volna le az 1007-esen! Nélkülünk is jól elboldogultak volna! - Tökéletesen, Overland kisasszony. - Tony komolyan a lány szemébe nézett. - Leszámítva azt, hogy itt rekedtünk volna. És rövid id n belül itt is pusztultunk volna. - Na és? - A lány villogó szemmel nézett rá. Erle Masters megragadta a karját, valamit mormogott neki, és kivezette a szobából. Overland barátságosan megszorította Tony karját, és rákacsintott. - Ne tör djön velük, fiam! Ha magának vagy a védenceinek bármire szükségük van, használhatják a kabinomat. Negyvennyolc óra alatt elérjük a Marsot, ebb l hét-nyolc óra, amíg kijutunk a kisbolygóövezetb l. Tony elképedve megrázta a fejét. - Negyvennyolc óra alatt?! Overland elvigyorodott. Fogai sárgásak voltak a nikotintól. - Így van. Ez már újfajta hajó, H-H-meghajtású. Fürge jószág. - Aha! A Fitzgerald-féle összehúzódás? Overland szórakozottan bólintott és kiment. Tony utánabámult. Eszébe jutott valami… a csontváz! Braker békülékeny hangon szólalt meg: - Kész röhej! Tony megfordult. - Mi kész röhej? - kérdezte érdekl en. Braker kinyújtotta hosszú, izmos lábát. Jobb keze középs ujján szórakozottan forgatott egy aranygy t. - Hát az - mondta félvállról -, hogy a divatos elmélet szerint az aszteroidák valaha bolygók voltak. De nem biztos, hogy az elmélet helyes, ezért kiküldenek néhány szakállas pofát, hogy bogarásszák végig a hasadékokat, rétegz déseket, barázdákat az egyes aszteroidákon, és hozzák összefüggésbe egymással. A lány faterja éppen össze akarta hozni az 1007-est, a 70-est meg a Cerest. Derék munka. De mi a francnak? Bebizonyítják az elméletet, az aszteroidák ugyanúgy járnak körbe, mint a bolondóra; és mire vesztegették el azt a sok pénzt? Szórakozottan forgatta ujján a gy t. Tony éppolyan szórakozottan nézte, ahogy játszott vele. Mintha valami furcsa… Tony összerezzent. Szeme tágra nyílt. A gy ! Talpra ugrott, elhátrált a gy l. Braker és Yates furcsán nézett rá. Braker felállt, a szemöldökét ráncolta. - Mondja, hekuském, mi jött magára? Meg rült? Úgy néz ki, mint egy kísértet! Tony szíve hevesen kalapált. Halántékán lüktettek az erek. Igen, úgy néz ki, mint egy kísértet? Rekedten felnevetett. A képzelet játéka volt, hogy az el bb Braker fejér l elt nt a hús, és nem maradt más, csak… a koponya? - Nerci vagyok kísértet- vacogta szinte önkívületben. Még mindig a gy re meredt: Aztán lehunyta a szemét, ökölbe szorította a kezét. - Becsavarodott - mondta Yates hitetlenkedve. - Teljesen begolyózott! Tony kinyitotta a szemét, figyelmesen szemügyre vette Brakert, Yateset, a falikárpitot. Lassan lehiggadt. Ett l kezdve akármi történik, uralkodnia kell magán. - Semmi bajom, Braker. Hadd lássam azt a gy t! Hangja halkan, határozottan, baljóslatúan csengett. - Rohama volt? - csattant fel Braker gyanakodva. - Nincs semmi bajom. - Tony határozottan megfogta Braker megbilincselt kezét, megnézte a hibás smaragddal ékített aranykarikát. Émelygett az iszonyattól, de nem vette le a szemét a gy l. - Honnan szerezte ezt a gy t, Braker? - Nem nézett fel. - Hát, huszonnyolcban lehetett… vagy talán huszonkilencben? - Braker hangja hirtelen dühös lett, méltatlankodó. Elhúzta a kezét. - Mit akar ezzel? Tisztességes úton szereztem, és kész! - Valójában azt szerettem volna megtudni - mondta Tony -, hogy volt-e valaha egy másik, ugyanilyen gy . Remélem, nem… Illetve nem is tudom… A fene egye meg! - Én meg nem tudom, mir l beszél - förmedt rá Braker. - Szerintem mégis becsavarodott. A francba, a hibás smaragd olyan, mint az ujjlenyomat! Nincs bel le két egyforma! Ezt maga is tudja! Tony bólintott, hátralépett. Rágyújtott egy cigarettára, hagyta, hogy beburkolja a füst. - Maguk itt maradnak - mondta. Kihátrált, bereteszelte maga mögött az ajtót. Súlyos léptekkel végighaladt a folyosón, lement egy rövid lépcs n, majd tovább egy kis folyosón. A két ajtó közül találomra felrántotta az egyiket. Vagy fél tucat doboz zuhant rá a polcokról. Szemlátomást egy szekrénybe tévedt. Aztán kinyílt a másik ajtó. Tony - hátratántorodott, elvesztette az egyensúlyát a dobozáradat alatt. Beleütközött Laurette Overlandbe. A lány leveg után kapkodott, és majdnem elesett. Tony még idejében megfordult, hogy elkapja, de végül mindketten elvágódtak. Tony hirtelen, gondolkodás nélkül magához húzta Laurette-et, és megcsókolta. A lány elrántotta magát, arca kivörösödött. Meglendült a keze, és teljes, nem csekély erejéb l pofon vágta Tonyt. Talpra ugrott, aztán tekintetéb l lassan elt nt a düh. Tony is felállt, arca sajgott az ütést l. - Micsoda sportlady! - csattant fel haragosan. - Pimasz egy fráter - mondta a lány tétován. Nem nézett Tonyra. - Kétbalkezes szerencsétlen! Segítsen
visszarakni ezeket a dobozokét a polcra, miel tt apa vagy Erle meglátnák. Karácsonyi ajándékok, és ha elszakította valamelyiken a csomagolást… Jöjjön már, segítsen! Tony lassan fölemelt egy nagy dobozt, rajta "Karácsonyig kinyitni tilos!" címkével, betolta az alsó, rozoga polcra; a doboz kilógott, bármelyik percben újra. leeshetett. A lány a tetejére tette a kisebb dobozokat, Hogy kiegyensúlyozza. Aztán megfordult, de kerülte Tony tekintetét. Végül kibökte: - Sajnálom, hogy úgy megpofoztam, hadnagy. Azt hiszem, természetes volt… mármint az, hogy megcsókolt. - Halványan Tonyra mosolygott, aki bánatosan dörzsölgette az arcát. Aztán Lauretta hirtelen összeszedte magát. Kiegyenesedett. - Ha a vezérl terem bejáratát keresi, az az! - Az édesapjával szerettem volna beszélni. - Most nem lehet. Az útvonalunkat számítja ki. Tizenöt perc múlva… - félbehagyta a mondatot. - Erle Masters néhány percen belül a rendelkezésére áll. Most kormányozza el a hajót egy poliéder útjából. - Poliéder? - Soklapú aszteroida. Így nevezzük azt a típust. - A lány most kissé leereszked en beszélt. - Persze, hogyne. De én megmaradok a háromszögeknél, gömböknél és kockáknál. A poliéder nekem csak gömb. Nem tudtam, hogy már úton vagyunk. Mióta? Nem éreztem a gyorsulást! - Körülbelül tíz perce. A H-H-meghajtásnál természetesen nem lehet a gyorsulást érezni. Nos, ha óhajt valamit, beszéljen Erle-lel. - A lány kikerülte Tonyt, és ringó léptekkel elindult. Tony utánaeredt. - Maga is a segítségemre lehet - mondta élesebb hangon. - Válaszolna néhány kérdésemre? A lány megállt, összevonta kihúzott szemöldökét. Vállat vont. - Hát csak ki vele, hadnagy! A falnak d lt, és manik rözött körmével türelmesen dobolt rajta. - Csak annyit tudok a Hoderay-Hammond-féle meghajtásról, Miss Overland mondta Tony -, hogy megfordítja a Fitzgerald-összehúzódási elvet. Kihasznál egy új mechanikai lehet séget. A mozgó tárgy a mozgás irányában összehúzódik. Ezért egy mozdulatlan tárgyat, például egy rhajót mozgásba lehet hozni, ha összenyomjuk abban az irányban, amerre el akarjuk mozdítani. Hogy ez hogyan megy végbe, azt viszont már nem tudom. - Hát a gravitonokkal… Hol volt maga idáig? - Tanultam - mondta Tony. - A jó modort. A lány elpirult. Ujjai abbahagyták a dobolást. - Ha felfogná, milyen fontos munkát szakított félbe, akkor megértené, miért feledkeztem el a jó modorról. Megpróbáltunk idejében elkészülni vele, hogy apa visszaérjen az egyetemi búcsúvacsorára. Azt hiszem, a tanártársainak igaza volt, hogy inkább utána küldték a… De hát miért magyarázom ezt magának? - Én aztán végképp nem tudom - mondta Tony. - Folytassa - mondta Lauretta h vösen. Tony cigarettára gyújtott, majd menteget zve Lauretta-et is megkínálta. A lány idegesen megrázta a fejét. Tony ránézett Lauretta-re a füstfelh n keresztül. - Odalenn az 1007-esen láttam egy csontvázat, gy vel az ujján. A lány értetlen képet vágott. - És szép gy volt? Tony komoran folytatta: - A lényeg az, hogy Braker a közelébe sem került annak a csontváznak azután, hogy láttam, mégis most az ujján van ugyanaz a gy . A lány tekintetében meghökkenés látszott. - Ez nem hangzik túl hihet en, hadnagy. - Természetesen nem. Mert ez esetben ugyanaz a gy egyszerre két helyen lenne. - Ami pedig lehetetlen - tette hozzá Laurette. - Folytassa. Nem tudom, hová akar kilyukadni, de nagyon érdekes. - Lehetetlen? - kérdezte Tony. - Igen ám, de mégis ez az igazság! Nem akarok mindenáron magyarázatot keresni, ha erre gondol, Miss Overland. De van még valami. A csontváz emberi csontváz, de már az emberiség el tt létezett! A lány ellökte magát a faltól. - Maga meg rült! Tony nem válaszolt. - Honnan tudja? - kérdezte Laurette étes hangon. - Tudom. Most viszont mondana valamit a H-H-meghajtásról? - Mondanék. A gravitonok az anyag legkisebb, tovább már nem bontható részecskéi. 1846 van bel lük a protonban, és egy darab az elektronban, ezért a proton 1846-szor nehezebb az elektronnál. Most adhat egy cigarettát, hadnagy. Érdekel ez a dolog, és ha én nem tudok a végére járni, akkor majd az apám fog. Egy id múlva idegesen kifújta a füstöt. Aztán hadarva folytatta: A Wittenberg-féle hasító szétbontja az atomokat. A szabad elektronokat elvezetjük az akkumulátorokba, ahonnan az energiát nyerjük a világításhoz, f zéshez, f téshez és így tovább. A protonok a protonanalizátorba kerülnek, amely kihasítja bel lük a gravitonokat, és egy speciális, gömb alakú er térbe gy jti ket. Amikor mozgásba akarjuk hozni a hajót, kiengedjük a gravitonokat. Áthatolnak a hajón és mindenen, ami a hajón van. A graviton természetes helye a protonban van. A gravitonok a protonok irányába rohannak, amelyek azonban már telítve vannak 1846 gravitonnal. A szabad gravitonok nem maradhatnak meg a háromdimenziós
térben. Az id koordináta mentén elszöknek a múltba. A visszahatás összehúzza a hajó atomjait és mindent, ami a hajón van, el relök az ellenkez térid irányban - el re az id ben és el re a térben. Egy látszólagos másodperc alatt ily módon a hajó több ezer mérföldet haladhat anélkül, hogy gyorsulást éreznénk. Nos hát, elmondtam, hadnagy! Mit ér vele? - Mi történne, ha a gravitonok nem a múltba, hanem a jöv be kényszerülnének? - kérdezte Tony. - Meglep dtem volna, hadnagy, ha nem teszi fel ezt a kérdést. Elméletileg lehetetlen. Bárki, aki tud valamit a gravitonokról, ezt mondaná. De ha Braker ugyanazt a gy t viseli; amelyet egy emberiségnél régebbi csontváz is, akkor… huh! Laurette mindhét kezét a halántékára szorította, szinte viszolygással. - Beszélnünk kell az apámmal - mondta fáradtan. - tudja csak eldönteni, lehet-e igazság a meséjében. Erle Masters el ször Tonyra, aztán Laurette-re nézett. - Te elhiszed ezt a badarságot, amivel etet? - Nem a te véleményed érdekel, Erle, apusé. Mit szólsz hozzá, apus? Overland professzor feszengett. - Csakugyan… ööö… badarságnak hangzik - motyogta. - Ha nem a BRK embere lenne, azt hihetném, nincs ki mind a négy kereke. Mondja, fiatalember, honnan tudta, hogy a csontváz régebbi az emberiségnél? - Azt mondtam, létezett már az emberiség el tt. - Van különbség? - Azt hiszem, van… valamiképpen van. - Tehát - mondta Overland türelmesen - honnan tudta? Tony habozott. - Valójában nem tudom. Ott álltam a barlang bejáratánál, és valami - vagy valaki - közölte velem. - Valaki! - robbant ki Mastersb l hitetlenkedve. - Nem tudom! - mondta Tony. - Csak annyit tudok, amennyit elmondtam. Nem lehetett természetfölötti jelenség - vagy igen? - Ne izgassa fel magát, fiam - mondta gyorsan Overland. - Persze hogy nem volt természetfölötti jelenség. Léteznie kell valamilyen racionális magyarázatnak. Csak nem könny ráakadni. Szórakozottan bólogatott, mint egy marionettfigura. Majd különös mosoly jelent meg a szája körül. - Én már öreg vagyok, fiam. Sok mindent megértem. Nem kételkedem semmiben. Az egyetlen logikus lépés a tudós számára most az, hogy visszamegy és megnézi azt a csontvázat. Masters leveg után kapkodott. - Ezt nem teheti! - Pedig ezt fogjuk tenni. És vegye tudomásul, hogy magát azért alkalmaztam, mert Laurette megkért rá. Most fordítsa vissza a hajót az 1007-esre! Ez a dolog fontosabbnak bizonyulhat, mint egy szétszaggatott világot foltozgatni. - A professzor kuncogott. Laurette megrázta sz ke fejét. - Tudja - mondta t dve-, lehet, hogy éppen ezt nem volna szabad megtennünk, hogy visszafordulunk. Vagy éppen azt; hogy továbbmegyünk? Masters magában morgott: - Butaságokat beszélsz, Laurette! Tüntet en megragadta a lány karját, és apja nyomában kivezette a szobából, miközben jelent ségteljes pillantást vetett Tonyra. Tony mélyet sóhajtott. Ajka furcsa mosolyra görbült, és elindult vissza a társalgóba, hogy ott várja be… mit is? Gyomrát görcsbe rántotta a viszolygás… vagy az el érzet? Braker talpra ugrott. - Mi újság, Crow? - Hadd lássam újra a gy t! - mondta Tony. Egy perc múlva réved szemmel pillantott fel. - Ugyanaz a gy - motyogta. - Marha kíváncsi vagyok - robbant ki Brakerb l -, hogy mit akar ezzel a gy vel! Tony kerülte Braker tekintetét. Csak magának suttogta: - Talári jobb, ha nem tudod. Leült és rágyújtott. Braker elkáromkodta magát, aztán az ablakhoz ment. Tony tudta, mire gondol most: a Földre, a nyüzsg városokra, a bolygók között tátongó hatalmas térre. Ilyesmikre gondolhat. Braker, aki imádja az életet és a szabadságot. Braker, akinek az ujján egy gy van… Ekkor az ablakon át látható csillagképek hirtelen megváltoztak. Braker kimeredt szemmel ugrott hátra. - Mi a fene…! Yates, aki eddig mogorván ült a sarokban, most talpra ugrott. Braker szó nélkül a csillagokra mutatott. - Megesküdtem volna… - mondta rekedten. Tony felállt. is látta a változást. Gondolatai mégis egyenletesen és h vösen követték egymást, ajkán fagyos mosoly ült. - Jól látta, Braker - mondta szenvtelenül, és még idejében sikerült megkapaszkodnia egy korlátban, ahogy a hajó irányt változtatott. Braker és Yates átrepült a szobán, olyan csodálkozó arckifejezéssel, hogy az már szinte
nevetséges volt, A hajó átfordult. Az ég forgott, a csillagok elmosódtak. Tony még valami mást is látott az elmosódó csillagokon túl: piszkosszürke, sivár tájat, hegyek szabdalta látóhatárt, fényes, apró napot, amely a szétzilált felh ket vöröses, baljóslatú ezüsttel szegélyezte. Aztán újra a csillagok t ntek fel, ahogy elrohantak a hajó ablaka el tt sisteregve valamilyen atmoszférában… Sötétség telepedett Tony tudatára, és teljesen elnyelte, míg végül utolsó értelmes gondolata is semmivé lett. Mégis mintha tudta volna, mi történik. Van egy csontváz egy barlangban egy aszteroidán, sok millió évnyire innen. Aztán a hajó lezuhant. Tony megmozdult, kinyitotta a szemét. Nem volt világítás, csak egy halvány fénynyaláb hatolt be az épen maradt ablakon keresztül. Lassanként különböz hangok sz dtek el a tudatáig. Es csöpögése, széllökések morajló hangja, valami gurgulázó klitiklataklik, amelyet hátborzongatóan és kitartóan sodort a szél. Tony lassan feltápászkodott. Alatta Braker feküdt. Braker nehezen lélegzett, homlokán kissé megsérült. Tony szeme, önkéntelenül a gy re tévedt. Csillogott - mintha egy gonosz szem nézett volna vissza rá. Elfordította a fejét. Yates is megmozdult, magában motyogott. Kinyitotta a szemét, Tonyra bámult. - Mi történt? - kérdezte rekedten. Felkecmergett. - Húha! Tony rámosolygott a félhomályban. - Vegye gondjaiba Brakert - mondta, és az ajtó felé indult, amely kifordult a sarkából. Végigfutott a folyosón a vezérl terem felé; az alsó fedélzeti feljárón lelassította a lépteit, mert sötét volt. Tapogatózva jutott el a vezérl teremig. Körbebotorkált, míg egy testbe botlott. Lehajolt, puha, fedetlen kart tapintott a kezével. Hirtelen fojtogató pánikot érzett; karjaiba vette az alélt Laurette-et. Ólomsúlyúnak érezte, akárcsak a tulajdon lábát. Nagy nehezen feljutotta fels folyosóra, lábával kinyitotta a lány apjának ajtaját, és Laurette-et gyöngéden az ágyra fektette. Odabenn volt valami fény, talán valamilyen holdé. Tony aggódva nézte a lány sápadt arcát, miközben a karját masszírozta, a szíve irányában. A lány arcszíne lassan visszatért. Mélyet lélegzett, megfordult. Kinyitotta a szemét. - Hadnagy - suttogta. - Jobban van? Tony felsegítette. - Köszönöm, hadnagy. Már jobb. - Majd hirtelen azt kérdezte: - Mi van az apámmal? - Mindjárt felhozom - mondta Tony. Öt perccel kés bb Overland professzor ott feküdt az ágyon, szeméb l fájdalom sugárzott. Három bordája eltört. Erle Masters az ágy végénél téblábolt, arcát egy átvérzett zsebkend vel nyomogatta, tekintete riadt, kábult volt. Tony tudta, mit l van megriadva - egyel re sem akart foglalkozni azzal a gondolattal. Talált egy nagy tekercs ragtapaszt a hajó ment szekrényében. Bekötözte a professzor mellkasát. Nem volt nyílt törése. Id vel szépen összeforrnak majd a csontok. De addig hanyatt kell feküdnie. Masters vonakodva nézett Tony szemébe. - El kell vennünk a szkafandereket, megnézni, mi van odakint. Tony megvonta a vállát. - Nincs szükség szkafanderre. Már most is a kinti leveg t lélegezzük be, és a bolygó atmoszférájának nyomása alatt vagyunk. A válaszfalak berogyhattak valahol. Overland professzor mély hangon, vontatottan szólalt meg: - Azt hiszem, mindannyian sejtjük, hol vagyunk, Erle! Érezni ennek a bolygónak a vonzását. Valódi, nagyméret bolygó. Másfeles lehet a gravitációja. Érzem, hogy ránehezedik a bordáimra. Borostás arca kifejezéstelen lett. Komolyan nézett Tonyra, ahogy folytatta: Lehet, hogy én vagyok az a csontváz, fiam. Tonynak elakadt a lélegzete. - Képtelenség! Johnny Braker ujján van a gy . Ha az a csontváz közülünk valaki, csakis lehet! Nem mintha rosszat kívánnék neki. - Jelent ségteljesen intett a fejévei, majd az ajtó felé fordult, jelezve Mastersnek. Masters szemlátomást sértve érezte magát a néma parancs miatt, tétovázott, csak Laurette türelmetlen mozdulatára indult meg. A homályos folyosón tapogatózva eljutottak a gépteremig, kitárták az ajtót. Ózon és ég gumi er s szaga csapta meg ket. Masters hatalmasat káromkodott, ahogy Tony zseblámpájának fénykévéje végigfutott azon, ami a fordított Fitzgerald-összehúzódás elvén m köd hajtóm l megmaradt. Masters ujjai idegesít en ropogtak a nyomasztó csöndben. - Ezzel vége is - motyogta. - Hogyhogy vége? - Tony étes pillantást vetett rá a sötétségen át. - Úgy, hogy itt rekedtünk a több millió éves múltban! - Masters harsányan, bizonytalanul felnevetett. - Hagyja abba! - Tony hangjában nem volt nyoma érzelemnek. - Nincs a hajónak kisegít rakétahajtóm ve?
- Természetesen van. De a bolygónak másfeles a gravitációja. Különben is a kisegít rakéták nem lehetnek valami jó állapotban a tizenöt méternyi zuhanás után. - Akkor megjavítjuk ket mondta Tony ellentmondást nem t en. - Miért olyan biztos benne, hogy több millió évnyire vagyunk a múltban. Masters az ajtófélfának támaszkodott, arca most h vös és rezzenéstelen volt. - Ne kényszerítsen rá; hogy a kelleténél jobban udvaroljak magának, hadnagy! Eddig nem hittem el a meséjét, most már elhiszem. Megjósolta ezt a balesetet meg kellett történnie. Így hát készséggel elismerem, hogy több millió évnyire vagyunk a múltban, leg azért is, mert nincs másfeles gravitációjú bolygó az aszteroida környékén több száz millió kilométeres körzetben. Valamikor azonban volt! Tony merev szájjal mondta: - Valóban? - Létezett egy ilyen bolygó - az aszteroidák el tt! Tony fanyarul mosolygott. - Örülök, hogy rájött. Megfordult, elindult a légzsilip felé, de mivel az egész elektromos hálózat felmondta a szolgálatot, felhagyott a próbálkozással, és követte a nedves léghuzatot. Kinyitotta az egyik tárolóegység ajtaját, és átkúszott rajta. Ott volt a lyuk, mellette a félresöpört konzervdobozok hevertek. A lyukon át a kinti sötétség látszott. Tony kimászott, megálltak a hajó szélárnyékos oldalánál; arcukat ritkás es cseppek korbácsolták. Szél zúgott a sziklás síkságon. Halk morajlás jelezte, hogy a közelben megáradt patak folyik. A tompa klitiklataklik egyhangúan zakatolt az éjszakában; éjszakai madár, gondolta Tony, ott fészkel valahol a sziklákon, amelyek háromszög alakú részt zárnak körbe a súlyos felh kkel terhelt égboltból. A bal oldali horizonton fény hatolt át a felh kön, valószín leg egy hold homályos fénye. Masters foga vacogott a hidegben. Tony körüljárta a hajót, számba vette a sérüléseket. Örömmel vette észre, hogy bár a kisegít rakétahajtóm vek deformálódtak és eltörtek, az egyetlen lyuk csak a raktár falán keletkezett. Meg lehet javítani és - id vel - a hajtóm veket is. Visszaindultak már, amikor Masters megragadta Tony karját. Az égre mutatott, ahol egy rés látszott a felh k között. Tony lassú mozdulattal bólintott. A gyengén világító csillagok fényét elhomályosította egy másik égitest vékony sarlója. - Bolygó? - suttogta Tony. - Nem lehet más. - Masters is halkan beszélt. Egy percig csak bámulták, hatása alá kerültek a baljóslatú ragyogásnak. El ször Tony ocsúdott föl, és elindult a raktárzóna felé. Ahogy végighaladtak a folyosón, Brakerrel és Yatesszel találkoztak. Braker rávigyorgott, de a pillantása fenyeget volt. - Mit hallok valami csontvázról? Tony az ajkába harapott. - Kit l hallott ilyesmir l? - A lánytól meg a faterjától. Kicsit megálltunk az ajtajuk el tt. Hát nem sok értelme volt annak, amit beszéltek. Valami smaragdgy l, csontvázról meg barlangról. - Braker el relépett, sötét szemében gonosz fény villanta - EIS a kártyákkal, Crow! Mi köze van az én gy mnek a csontvázhoz? Tony kimért hangon válaszolt: - Maga nincs észnél. Menjenek vissza a társalgóba! Braker megvet en horkantott. - Miért? Nem tarthat ott minket, amikor már ajtók sincsenek… Masters türelmetlen mozdulatot tett. - Hagyja ket, hadnagy! Most nincs id nk ilyen jelentéktelen dolgokkal foglalkozni. Különben is szükségünk lesz rájuk, hogy megjavítsuk a hajót. Tony Yateshez fordult. - Ért valamit az elektromossághoz? Valaha ilyen képesítése volt, nem? Yates sovány arca felderült egy pillanatra, miel tt újra felvette volna az ellenállás pózát. - Ördöge van - motyogta. Kérd en ránézett Brakerre. Braker megszólalt: - Sajnáljuk, de nem vagyunk k telesek dolgozni magának. Mivel foglyok vagyunk, magának kell gondoskodnia rólunk. Ha nem vagyunk foglyok, akkor persze hajlandók vagyunk segíteni magának vagy bárkinek, aki a munkát irányítja. Tony bólintott. - Rendben van. Ma éjszaka még foglyok maradnak; holnap talán nem. - Visszaterelte ket a társalgóba. Odabilincselte ket a véd korláthoz, majd távozott. A homlokát ráncolta; Braker túlságosan engedékenynek mutatkozott. A magyarázat aztán alaposan mellbe vágta. Ahogy visszafelé haladt a folyosón, valami csillogót vett észre a földön. Ereiben megh lt a vér. Viszolyogva, lassan felvette a gy t. Masters éles hangon megkérdezte: - Mi történt? Tony féloldalasan mosolygott. T arccal kétszer feldobta a gy t a leveg be, majd elkapta. Masters felé nyújtotta.
- Akar egy gy t? Masters arca halálsápadt lett. Hátraugrott. - Az isten verje meg! - kiáltotta. - Vigye innen! - Lecsúszott Braker ujjáról - mondta Tony. Elnémult, nyomasztó csend lett. Megfordult és visszament a társalgóba. Brakerhez fordult. Felé nyújtotta tenyerén a gy t. - Úgy látszik, elvesztette! Braker csúfondáros nevetésben tört ki. - Megtarthatja, hekusk m! - lihegte. - Én nem szeretnék semmiféle nyavalyás csontváz lenni! Tony a zsebébe csúsztatta a gy t, majd ingó léptekkel elindult vissza a folyosón. Kopogott Overland ajtaján, és amikor meghallotta Laurette hangját, benyitott. Masters és Laurette furcsán nézett rá. A professzor is felemelte a fejét az ágyon. - Hadnagy, én néha nem igazodom el az emberi gondolkodáson. - Overland szinte szégyenkez képet vágott. - Masters azt hiszi, hogy mivel most magánál van a gy , maga lesz a csontváz. Masters az ujjait ropogtatta. - Így van, nem? A foglyok tudnak a gy l. Mi is tudunk róla. Viszont Crow birtokában van, és biztos, hogy senki se fogja t le elvenni! Overland professzor legyintett. - Gyerekség! - csattant fel. - Masters, maga úgy viselkedik, mint egy gyerek, tudós létére. Egyetlen bizonyosság van, hogy valaki közülünk csontváz lesz. De hogy melyikünk, azt nem tudhatjuk. Arra is van esély, hogy mindannyian meghalunk. - Arca elborult a düht l. - És úgy látszik, mindannyian osztják a lehet leggyerekesebb nézetet. Babonásak lettek a gy vel kapcsolatban! A halál gy je lett! Halálfia, akinél a gy van! Nevetséges! Követel en Tony felé nyújtotta a kezét. - Adja ide, hadnagy. Kijelentem itt és most, hogy a világmindenség semmiféle turpissága sem változtathat azon, hogy én legyek a csontváz, ha én vagyok a csontváz; és megfordítva. Tony a fejét rázta. - Magamnál tartom, legalábbis egyel re. És azt is tudomásul kell vennie, hogy semmilyen tudományos érvelés nem fog meggy zni senkit arról, hogy a gy nem a halál gy je. Tudniillik valóban az! Overland professzor visszahanyatlott az ágyra. - Mi a szándéka vele?! - Amikor Tony nem válaszolt, bosszús hangon folytatta: - Ugyan, mi értelme van? Látszatra az egész dolog képtelenség! - Majd felderült az arca. - És mit talált a körútján? Tony felvázolta az elgondolását. Két vagy három hét kell hozzá, hogy megjavítsák a hajtóm veket és az elektromos hálózatot. Overland szórakozottan bólintott. - Furcsa, nem? Az egész eddigi munka, amit DeTosque, Bodley, Morell, Haley, a Farr testvérek és jómagam végeztünk, fölösleges volt. Az ittlétünk egy csapásra bebizonyítja azt az elméletet, amelyet igazolni próbáltunk. Laurette fanyarul Tonyra mosolygott. - Hadnagy - mondta -, lehet, hogy a csontváz n é volt. - N é?! - csattant fel Masters; arcán rémület tükröz dött. - Te nem lehetsz az, Laurette! - Miért ne? A n knek is van csontvázuk - vagy nem tudtad? - Szemét továbbra sem vette le Tonyról. - Nos, hadnagy? Kérdeztem valamit. Tony rezzenéstelen, arccal válaszolt. - A csontváz - mondta nyugodt hangon - férficsontváz volt. - Akkor viszont - mondta Laurette Overland, és a kezét Tony felé nyújtotta adja ide a gy t! Tony megdermedt. Nem számított rá, hogy a hazugságára ez lesz a válasz. Szeme sarkából látta, hogy Overland professzor elsápad. Laurette kijelentése mégis Mastersre tette a legnagyobb hatást. - Gazember! Ezt a trükköt azért találta ki, hogy megszabaduljon a gy l! El relendült. A támadás váratlanul érte Tonyt. Hátratántorodott az ökölcsapássúlyától, elvágódott. Masters rávetette magát. - Erle! Te teljesen megvesztél! - sikította Laurette. Tony arcára kiült a megvetés. Egy kemény mozdulattal lerázta magáról a férfit, és egyetlen jól irányzott ökölcsapással leterítette. Masters mozdulatlanul elterült a földön. Tony lihegve felegyenesedett. Lauretta Masters mellett térdelt, rémült tekintete azonban Tony pillantását kereste. - Sajnálom, hadnagy! - bökte ki. - Ugyan mit kellene sajnálnia? Legfeljebb azt, hogy egy ilyen tökkelütöttbe szerelmes! Abban a pillanatban megbánta, ahogy kimondta. Nem mert Lauretta-re nézni, tekintetét mereven a professzorra szegezte. - Éjszaka van - mondta sután. - Esik. Holnap, ha felkel a nap, bizonyára másképp látunk majd mindent.
Akkor majd áttekintjük a helyzetet, eltervezhetjük, hogy… - a mondat itt félbeszakadt. Miféle terveket? Majd hirtelen mégis befejezte: - Azt javaslom, aludjunk egyet. - Kiment. Néhány takaróval megágyazott magának a vezérl terem padlóján, és azonnal elaludt; de olykor-olykor nyugtalanul forgolódott. A csontvázról álmodott… Öten ültek a reggeliz asztalnál. Lauretta tálalt, Masters mellette ült, szeme az ennivalóra tapadt. Braker olyan mohón evett, amennyire csak a bilincs engedte, Yates pedig az érdekl dés legcsekélyebb jele nélkül piszkálgatta a reggelijét. Tony végzett a második csésze kávéval, és hátrad lt a széken. - Körülnézek - mondta Lauretta-nek magyarázatképpen. Az ajtó felé indult. Braker hintázott a széken, és elvigyorodott. - Hová megy, Csontváz uram? Tony megtorpant. - Egy id múlva, Braker - mondta fagyos tekintettel -, a gy majd a helyére került Yates letette a villát. - Ha arra céloz, hogy megszabadul t le, akkor tudja, hogy lehetetlenség! Úgyis visszajön! - Kihívóan nézett rá. Masters felnézett, szeméb l látszott, hogy furcsa gondolatokat forgat a fejében. Aztán tovább evett. Tony nem értette, mi van Masters arckifejezése mögött, vállat vont és kiment. Hamarosan a hajót is elhagyta a raktárfal nyílásán keresztül. Messzire elcsatangolt, lassan, szórakozottan lépdelt; hagyta, hogy mindenféle különös képzetek lopakodjanak a tudatba, nem is próbálta el zni ket. Kísértetiesen ismer snek t nt ez a szabálytalan síkság, de az emlékeiben nyoma sem volt az életnek. Most viszont láthatta némi fauna jeleit, valamiféle él lények mozgolódtak a nedves humuszban, a magas, ser f ben, a bütykös faágak között. Hegyes vidék vette körül; nem messze egy patak csörgedezett. Tony arrafelé vette az tatját. A piciny, de ragyogó nap csak arasznyi árnyékokat rajzolt. "Dél" volt. Megállt a sziklás szurdok peremén, arcába szivárványszín vízpermet hullott. Tekintete követte a patakot, egészen odáig, ahol a hegy kettévált, a víz zuhogva ömlött alá a sziklákra, folyamatosan, mintha egy óriás csapkodná öklével a köveket. Tony belefeledkezett a látványba, és minden más zajt kisz rt az agyából. Mégis meghallotta a cip surranást a háta mögött. Meg akart fordulni, de mér kés volt. Egy kéz meglökte hátulról, és a következ pillanatban lezuhant a ászakadékba. Zuhanás közben igyekezett megkapaszkodni valamiben, de a keze csak vízpárát markolt. Majd dermeszt jegességet érzett, a víz összezáródott fölötte. Leveg után kapkodva, karjával kétségbeesetten csapkodott, ahogy a folyó egyre távolabb sodorta. Egy pillanatra felmerült a vízb l, pillantása kaotikus összevisszaságban érzékelte a napot, a felh s eget, a sziklákat; majd újra alámerült, tüdejében egy kevés leveg vel. Megpróbálta összeszedni magát, úrrá lenni a rátör pánikon. Lélekjelenléte kezdett visszatérni. Lábával és kezével céltudatosan, összehangoltan kezdett mozogni. Egyszer csak érezte, hogy újra a felszínen van. Ott is maradt. De csak azért, mert az ár itt egyenletesen, sebesen futott. Érezte, hogy tehetetlen az erejével szemben. Forgolódott, kétségbeesetten kereste a menekülés útját. Egy vízbe nyúló göcsörtös faág közeledett rohanva feléje. Vadul megragadta; a faág meghajolt, lefelé a sodrás irányába, amerre a keze húzta. Tony keze remegett, ahogy elsimította szeméb l a haját, és meglátta a zuhatagot. harmincméternyire t le, kiálló éles szikláival. Ha az ág nem lett volna ott… visszaborzadta gondolattól. Nagy keservesen feltornázta magát, míg végül maga alatt tudhatta a fa biztonságos törzsét. Leugrott a földre, és egy darabig ott feküdt lihegve. Aztán eszébe jutott a kéz, amely hátulról megtaszította: Gyorsan kikereste zsebéb l a kulcskarikát. Hát itt van a magyarázat! A bilincskulcsok elt ntek, bizonyára az éjszaka folyamán. Szóval Erle Masters jutalomjátéka volt - vagy az egyik gazemberé, miután Masters megszabadította a bilincsét l. Kis id múlva felállt, körülnézett. Bal oldalon sziklafal látszott s alig egy kilométerre a szánalmasan eltorzult hajótest, az elnyúló lejt tetején. Újra a sziklás oldalra nézett. A lejt ben egy vet dés valami ismer s helyre emlékeztette. Ösztönösen megindult abba az irányba. De lelassította a lépteit, miel tt a nyíláshoz érkezett - nem volt, más, mint egy üreg, meredek sziklák szegélyezték, folytatása a homályba veszett. A barlang! Ez az egyenetlen síkság, ezek a hegyek alkotják majd az 1007-es aszteroida felszínét, sok millió év múlva! Tony minden érzelem nélkül letérdelt a barlang bejáratánál. Nemrégen ugyanezt tette. Akkor egy teljes, ép csontváz feküdt ott. Akkor valahonnan megtudta, hogy a csontváz az emberiség el tt is létezett már - mintha valaki (talán a csontváz maga?); szólt volna hozzá a kimondhatatlanul hosszú id n keresztül. A csontváz? Az nem lehetett! Akkor hát honnan az emlék? El vette a gy t, és felhúzta az ujjára. Szépen csillogott. Tony ott térdelt percekig, mintha a saját sírjánál imádkozna, pedig élt. Nem volt halott! Levette a gy t, és arcán h vös, halvány mosoly suhant át. Felállt, a feler söd szél az arcát csapkodta. Futva elindult a folyó felé. Karját a magasba lendítette.
A gy valahogy kicsúszott a kezéb l, és leesett. Lehajolt; megkereste. Ezúttal sikerült eldobnia. Csillogva pörgött a gyenge napfényben. Aztán a gravitáció lefelé kényszerítette, és a folyómeder peremére esett, jól látható helyre. Tony torkában újra érezte a furcsa szárazságot. Elszántan odament, újra felvette a gy t. Szemmel tartva, óvatosan a szurdok széléig vitte. Az örvényl víz fölé tartotta, és finoman elengedte. Úgy csapódott be a vízbe, mint egy horgásznehezék. A folyó bezárult körülötte, és elnyelte. Tony nézte a helyet, ahol elmerült, szinte azt várta, hogy visszaugrik a kezébe. De a gy elt nt. Hála az égnek! Kábultan visszaindult, mintha álomban mozgott volna. Hihetetlen, hogy sikerült megszabadulnia t le! El ször kicsúszott a kezéb l, másodszor nem érte el a folyót. De harmadszorra már feladta… Amikor visszatért, Masters a hajó faránál állt, a törött fúvókákat vizsgálgatta. Megfordult, meglátta Tonyt, akinek ruhájából még csöpögött a víz. Sápadtan hátralépett. Tony összeszorított szájjal kérdezte: - Melyikük tette? - Mi… micsodát? - Tudja jól, mir l beszélek! - Tony három gyors lépést tett el re. Masters tudta, mi következik, és nekirontott. Tony kicselezte, hátracsavarta a karját. Masters káromkodva elesett. Tony letérdelt, a nyakánál fogva lenyomta a földre. Megtapogatta a zsebeit, s az egyikb l el szedte a bilincskulcsot. Aztán felrángatta Masterst, és megrázta. Masters fogai összekoccantak. - Gyilkos! - csattant fel Tony. Arca fehér volt a düht i. Masters kiszabadult Tony szorításából. - Megtenném újra! - kiáltotta vadul, és Tony felé sújtott. Elhibázta. Tony nyitott tenyerével teljes er l halántékon csapta. Masters Hátratántorodott, nekiesett a hajónak. Tony még egy pillantást vetett rá, majd sarkon fordult. Bent a lépcs n találkozott Lauretta Overlanddel. - Hadnagy! - A lány szeme izgatottan csillogott. - Éppen magát keresem. Hol a csudában volt? - Kérdezze meg Masterst. - Tony továbbsietett a folyosón, összeszorította a száját. A lány vele tartott, de futnia kellett, hogy lépést tudjon tartani. - De hiszen maga csuromvizes! - kiáltotta. - Mondja már el, mi történt! Úszni volt? - Nem saját jószántamból. - Tony nem lassított. A lány megragadta a karját, és megállította. Szemében az izgalmat vészjósló fény váltotta fel. - Hogy érti azt, hogy kérdezzem meg Erle-t? Belelökte magát?! Na igen, akkor én… - Nem tudta folytatni. Tony nevetésében nyoma sem volt jókedvnek. - Bevallotta. Ellopta t lem a bilincsek kulcsát, hogy könnyebb legyen kiszabadítani Brakert és Yatest, miután engem… megfelel en felkészített a csontváz szerepére. A lány a fejét csóválta. - Ez borzalmas - suttogta. - Borzalmas! Tony a szemébe nézett. Kissé csíp s hangon szólt: - Talán nem kellett volna elmondanom. A v legénye, nem? A lány alig láthatóan bólintott, közben Tony arcát fürkészte a félhomályban. - Igen. De lehet, hogy meggondolom magam, hadnagy. Lehet. Most viszont jöjjön velem. Apa valami csodálatos dolgot fedezett fel! Overland professzor feje párnákon nyugodott. Felhúzott térdén papírt és ceruzát tartott. - Maga az, hadnagy? Jöjjön be! - Arca felderült. - Nézzen csak ide! Kiderült, hogy a gravitonok csakugyan el re tudnak törni a jöv felé, és olyankór a hajót visszalökik a múltba. De az csak akkor történhet meg, ha a hajó éppen szférikus típusú vákuumba lépett be. Az ilyen vákuumban semmi sincs - sem elektronok, sem fotonok, sem kozmikus sugarak, legfeljebb rendkívüli körülmények között. Megtörténhet, hogy a múlt vagy a jöv egy pillanatában egy fotonsugár hidat ver a vákuumban. Nomármost, amikor a gravitonok kilövellnek a múlt felé, összekapcsolódnak a könny fotonokkal, és közönséges, negatív elektronokká alakulnak át. De tegyük fel, hogy a múltbeli fotonok messzebb vannak, mint a jöv beliek. A gravitonok a legkisebb ellenállás felé haladnak, és ezért a jöv fotonjaival kapcsolódnak össze. A fotonok a mi esetünkben talán több száz millió évnyire voltak a vákuumban. A gravitonok ennek arányában visszalökték a hajót az id ben, leégették a hajtóm vet, és itt rekesztettek minket ezen az aszteroidák el tti világon. Laurette élénken közbeszólt: - De nem ez a legfontosabb, apa! - Tudok találni egy ugyanolyan éteri vákuumot - folytatta a professzor elgondolkodva, és egy sor egyenletre mutatott. - Ugyanolyan fajtát, ugyanolyan szerkezet t. De ahhoz, hogy újjáépítsük a H-H-hajtóm vet, vissza kell térnünk a Földre. Csak ott találunk hozzá megfelel anyagot! - A professzor felnézett. - De el kell hagynunk ezt a bolygót, miel tt szétrobban! Tony meghökkent. - Miel tt szétrobban? - Igen. Nyilvánvalóan: Maga addig… - Overland hirtelen leengedte felvont bozontos szemöldökét. - Maga
err l nem tudott? Hm. - A professzor az állát simogatta. - Emlékszik a félig beárnyékolt kis bolygóra, amelyet Mastersszel láttak? Nos, végzett néhány mérést. Csodálatos ez, fiam! - Overland szeme felragyogott. - A legsötétebb végzet lebeg fölöttünk! Nemcsak azt tudjuk már, hogy az aszteroida egy felrobbant bolygóból jött létre, hanem azt is, hogyan következett be a robbanás! Összeütközött egy kisebb, nehéz égitesttel! Tony elsápadt. - Azt akarja mondani… - kérdezte - …Jézus Mária! - homlokát kiverte a verejték. - Mennyi id nk van még? - Erle tudja a pontos számokat. Körülbelül 18-19 nap. Akkora dirr-durr lesz, hogy beleremeg a nap! És mi a tanúi leszünk! - tette hozzá fanyar mosollyal. Inkább tudós vagyok, mint ember, úgy látszik. Szinte eszembe sem jut, hogy meghalhatunk a robbanásban, és hat csontvázzal szolgálhatunk egy helyett. - Nem lesznek csontvázak - mondta Tony összehúzott szemmel. - El ször is, meg tudjuk javítani a hajót, bár eszeveszetten kell majd dolgozni. Másodszor pedig beledobtam a gy t a folyóba. Nyoma veszett. Laurette mintha elsápadt volna. - Nem értem, hogyan volt lehetséges - dadogta. - Hiszen igazában lehetetlen megszabadulni t le, nem? - A gy elt nt - mondta Tony makacsul. - Egyszer és mindenkorra. És ne felejtse el: nem lesz csontváz! Talán próbálja meg Masterst is meggy zni róla, hogy ne akarjon mindenáron el állítani egyet - tette hozzá jelent ségteljesen. Biccentett, majd kiment, és néhány másodperc múlva belépett a társalgóba. Braker és Yates megfordult. Mindkett jükön rajta volt a bilincs. Tony el vette a kulcsot, és a bilincsek lehullottak. Rövid, tárgyilagos mondatokkal felvázolta a helyzetet, hangsúllyal azon, hogy a hajónak messze el kell távolodnia a bolygótól, miel tt az összeütközés bekövetkezik. Yates nézze át az elektromos hálózatot, Braker, Masters és Tony pedig oxiacetilén lángvágókkal és kalapácsokkal nekilátnak a hajótörzsben keletkezett lyuknak és a rakétahajtóm veknek. Aztán elmondta, mi történt a gy vel. Yates sovány kezével. sz ke hajába túrt. - Ezt nem úszhatjuk meg ilyen könnyen - mondta halk, színtelen hangján. - Ott fönt van egy csontváz, az ujján Braker gy rtje. Valahogy el kell számolni vele, ugyebár. Az a csontváz vagy én vagyok, vagy maga, vagy Braker, vagy a lány, vagy a faterja, vagy Masters. Nincs értelme az okoskodásnak. Ezen úgysem tudunk változtatni. - Yates hangja komoran csengett. Brakerre nézett, majd Tonyra. Mindegy, én nyitva tartom a szemem, úgyhogy senki se törje semmi disznóságon a fejét! Braker felcsattant. - Te patkány! - Egy lépést tett Yates felé. - Ez is csak neked juthat az eszedbe! Te megpróbálkoznál mással, mi? De velem vigyázz! - Dühösen összevonta a szemöldökét. - Jobb lesz, ha maga is szemmel tartja, Crow. Életveszélyes alak arra az esetre mondom, ha netán azt hinné, jó haverok vagyunk. - Hagyják már abba! - Tony hangja fáradtan csengett. Hozzátette: - Ha rendbe tesszük a hajót, mind a hatan élve eltávozhatunk innen. - Az ajtó felé indult, intett Brakernek és Yatesnek, hogy kövessék. De nyomasztóan a tudatában volt, hogy veszedelmes embereknek fordít hátat. Eltelt egy hét. A síkság visszhangzott az ütésekt l, amelyeket a nagykalapács a horpadt fúvókákra mért. Hármat nem lehetett megjavítani. Tony meggyötörten, fáradtan és hihetetlenül mocskosan tért vissza az összevissza görbült és reménytelenül fest fúvókától. Hirtelen felkapta a fejét: az rhajó közeléb l eszeveszett üvöltést hallott. Rohanva érkezett a hajó farához, a nyitott légzsilipen át. Braker és Yates dulakodtak. - Megölöm! - kiáltotta Braker. Kezében öklömnyi k darabot szorongatott. Láthatólag éppen Yates agyvelejét készült kiloccsantani. Erle Masters a közelben állt, és idegesen harapdálta az ajkát. Tony káromkodva kiragadta a követ Braker kezéb l, és felrántotta a férfit. Yates is nyöszörögve feltápászkodott, a szája vérzett. Braker heves mozdulattal Yates felé bökött. - A szemét! - mondta vicsorítva. - Mögém jött a lángvágóval! Yates szinte sivított; ahogy elhátrált. - Hazudik! - Reszket kézzel Brakerre mutatott - éppen hogy akart elintézni engem a lángvágóval! - Pofa be! - harsogta Tony. Mastershez fordult. - Van képe, hogy tétlenül nézze? Persze, maga szeretne egy csontvázat! Vesszek meg, ha megkapja! Melyikük volt az? Masters hebegett. - Én nem láttam, Én… én csak… - Menjen a fenébe! - Tony a másik kett felé fordult. Pillantását mereven rájuk szegezte. - Fejezzék be - mondta. - Vagy az idegeik mondták fel a szolgálatot, vagy mindketten egy olyan mozdulat miatt vádolják a másikat, amelyet saját maguk tettek. Mellesleg közölhetem, hogy a csontváz, amit láttam, ép volt. Mit gondolnak, mit m velne a lángvágó egy csontvázzal? Braker lassan felemelte a lángvágót, miközben gyilkos pillamást vetett Yatesre. Yates is kezébe vette a nagykalapácsot. Tonyhoz fordult. - Azt mondja, a csontváz ép volt? - Hangja továbbra is komoran csengett, a szemében azonban megcsillant a
mohó remény fénye. Tony pillantása a férfi kiálló, törött állkapcsára esett. - A feje - válaszolta - árnyékban volt. Tony szája fájdalmasan megrándult. Rossz látni, ahogy valakinek az arcára kiül a csalódás, még ha Állkapocs Yatesr l van is szó. Megfordult, nagy sóhaj szakadt ki bel le. Micsoda emberpróbáló feladat ez! Legy zni a sorsot - meg nem történ vé tenni azt, ami megtörtént! Tony aznap tovább dolgozott a szokásosnál, megpróbálta feltérképezni az azbeszttel burkolt üzemanyagvezetékek szövevényét, bejelölte a töréseket a tervrajzon. A nap lassan a látóhatár alá süllyedt. Sötétség borította el a síkságot, er söd szél söpört végig rajta. Tony felkapcsolta a világítást, és tovább dolgozott fáradtan, megviselt idegekkel. Túl sok munka van még hátra ahhoz, hogy lassítani lehessen. A fenyeget en közeled bolygó minden éjjel legalább egy fokkal nagyobbnak látszott. Er söd szélrohamok és viharos es k tanúskodtak az egyre fokozódó gravitációs vonzásról. Tony éppen egy X jelet tett a tervrajzra - és megdermedt. Vel trázó sikoly hallatszott az éjszakában. Eldobta a ceruzát és a papírt, a feljárón át villámgyorsan a fels folyosón termett. Masters második üvöltése közvetlen közelr l hasított a fülébe. Masters elhagyta a szobáját, most a folyosón rohant, pizsamában. A vállából egy kés állt ki. Tony rémülten vetette magát a férfi után, és utol is érte, éppen abban a pillanatban, amikor Masters el reesett. Tony fél térdre ereszkedve nézte a hatalmas konyhakést, amelyet Masters bal vállán, a nyakizmon át döftek belé, nyilvánvalóan a szívét véve célba. Masters az oldalára fordult. Motyogott, az arcán rémület ült. Tony felállt, és a társalgó felé iramodott. Egy futó alak bukkant fel el tte. Utolérte, hátulról torkon ragadta. - Te…! Yates tigrisként küzdött. Megfordult, kiszabadította magát, arcát eltorzította a düh. Tony nyitott tenyere lesújtott, az ütés az arcán találta el Yatest. Megtántorodott és elesett. Feltámaszkodott a könyökére. - Miért tette? - kérdezte Tony fojtott hangon. Yates arca rángott. - Mert túl akarom élni ezt az egészet, a többi nem érdekel! - Csizmás lábával hirtelen el reugrott. Tony hátralépett. Yates rárontott. Tony mindkét ökle a térde magasságából lendült fölfelé. Minden dühét beleadta az ütésbe. Yates szó szerint a leveg be emelkedett, aztán összecsuklott és elterült a padlón. Tony fél kézzel felrántotta és bedobta a társalgóba. Braker álmából felriadva pislogott a kanapén. Tony megel zte a kérdez sködést. - A haverja megkéselte Masterst! - Micsoda? - Braker már talpon is volt. - Megölte? - Szeme megvillant a sötétben. - Örülne, mi? Braker Yatesre nézett. Majd vontatottan megszólalt: - Figyeljen ide, hekusk m! Ne essen abba a hibába, hogy egy osztályba sorol az ilyen patkánnyal, mint Yates. Én nem késelek meg senkit hátulról. De ha Masters halott lenne, örülnék. Megoldaná a többiek problémáját. Mit fog Yatesszel csinálni? - Már túl vagyok rajta. De mondja meg neki, hogy ezentúl óvakodjon Masterst l. Braker gúnyosak morogta: - Aha. Masters szíjat hasít a hátából, mi? Tony sarkon fordult. Laurette és Overland professzor Masterst ápolták a szobájukban. A seb tiszta volt, és alig vérzett. Overland sápadtan az ajtónak támaszkodott. - Nem súlyos, drágám - mondta. A lány karcsú ujjaival fürgén kötözte a sebet. - Nem súlyos? - Laurette kétségbeesett tekintetet vetett Tonyra. - Nézzen rá! És apa azt mondja, nem súlyos! Tony Mastersre pillantott. A férfi hason feküdt az ágyon, természetellenesen kitágult szemmel, és hisztérikusan motyogott magában. B re falfehér volt, a rémület petyhüdt vonásokat rajzolt az ajka köré. - Megkéselt - lihegte. - Megkéselt! Aludtam, az volt a baj. De hallottam, hogy jön! - Görcsösen zihált, majd a párnába temette az arcát. Laurette végzett a kötözéssel, az arca halovány volt. - Itt maradok reggelig - mondta Tony. Overland idegesen az ajkába harapott. - Ki volt az? Tony megmondta. - Nem lehetne valahogy megakadályozni…? - Hogyan? - Tony gúnyosan felnevetett. - Masters megpróbálta vele ugyanazt a piszkos trükköt, amit velem. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Overlord fáradtan bólintott. A lánya kitámogatta a szobából. Az éjszaka hátfalev részében Masters hánykolódott és félrebeszélt. Végül mély álomba merült. Tony hátrad lt a széken, és rosszkedv en hallgatta a szél zúgását, majd kés bb nézte a felkel napot, ahogy állandóan
változó, színes sugárfüggönyt varázsolt az összetorlódó felh kre. Masters felébredt. Hanyatt fordult. Ahogy meglátta Tonyt, megmerevedett. Felállt, és a sarokba húzódott. - Takarodjon! - lihegte, és hevesen gesztikulált hozzá. - Maga megbolondult - szólalt meg Tony dühösen. - Yates volt, nem én! Masters leveg után kapkodott. - Tudom, hogy volt! És mi a különbség? Maguk mind egy húron pendülnek. Majd vigyázok magamra ezután. Szemmel fogok tartani mindenkit. Egyikük sem fog… Tony a szemöldökét ráncolta. - Ha van egy kis sütnivalója, akkor megpróbálja elfelejteni ezt az egészet, és igyekszik úgy viselkedni, mint aki normális. Jobb meghalni, mint úgy élni, ahogy maga szándékozik. Masters megrázkódott, és újra intett. - Kifelé! Kifelé! Tony otthagyta, a fejét csóválva. Tony a hajó mellett állt és cigarettázott. Éjszaka volt. Lépteket hallott maga mögött. Hirtelen megfordult. - Magával is incselkednek az idegei, ugye? - Laurette Overland bizonytalanul felnevetett, gyapjúkend je lobogott az er s, természetellenes szélben. Tony felsóhajtott. - Igen. Miután két hete figyelek mindenkit, merthogy mindenki figyeli a másikat. A lány megborzongott. Tony érezte, hogy nem a szél volt az oka. - Erle-re céloz, ugye? - kérdezte. - Rá, is. Az apja ma már felkelt, ugye? Jobb lett volna, ha akkor éjjel ágyban marad. - Már jobban van. - Tatán jobban tenné, ha bezárkózna a szobájába. - Tony mosolyában nyoma sem volt jókedvnek. - A többiek biztosak benne, hogy a gy vissza fog jönni. Laurette hallgatott. A baljós homályban, amelyet csak a kicsiny, egyenletesen növekv bolygó világított be, Tony egy halvány félmosolyt látott játszadozni a lány ajkán, amely azonnal el is t nt. - Erle azt mondta, a hajtóm vek rossz állapotban vannak. A próbaindításnál még három tönkrement mondta a lány. - Valóban így történt. - Azt is mondja, hogy van egy maximális súly, amelyet a hajtóm fel bír emelni, hogy legy zze a gravitációt. Minden fölöslegeset ki kell dobálnunk. Könyveket, sz nyegeket, ruhát, ágyakat. - A lány nagy leveg t vett. - És végül lehet, hogy egy embert is. Tonynak ajkára fagyott a mosoly. - Akkor a jóslat mégis beteljesedne. - Igen. Hiszen jóslatról van szó. - Laurette gyerekesen értetlennek látszott. Úgy rémlik, be kell teljesednie. Mivel… Bocsásson meg, hadnagy - mondta gyorsan, és siet s léptekkel eltávozott a légzsilip felé. Tony utánabámult, agyában kellemetlen gondolatok rajzottak. Hihetetlen, fantasztikus! Tehát az ember nem játszhatja ki a sorsot. A hajó súlyát csökkenteni kell. A feltevés könnyen beigazolódhat. És lehetséges, hogy eggyel többen lesznek a kelleténél… Overland professzor közeledett lassan a légzsilip fel l, borzongott a hidegt l a kétheti szobafogság után. Elgyötörten nézett Tonyra. El rejött, és felnézett az egyre növekv , halált hozó bolygóra. - Erle három napot, nyolc órát és még néhány percet számított ki. De ez elegend id , ugye, hadnagy? - Egy hajtóm vet még rendbe kell hozni, ez komoly munkát jelent. Aztán elkezdjük kirakni a fölösleges súlyt. Elég sokat. - Igen, igen, tudom. - Megköszörülte a torkát. Szemében különös kétségbeesés volt, ahogy Tonyra nézett, Hadnagy - mondta fojtott hangon -, valamit el kell mondanom magának. A gy visszakerült. Tony felkapta a fejét. - Visszakerült? - Egy halban. - Halban? Overland remeg kézzel végigsimított a homlokán. - Tegnap volt egy hete, Laurette halat készített. Egy rossz ruhát használt hálóak, avval fogta ki. A gy abban a halban volt, amelyet a szobámba hozott. Én nem vagyok babonás a gy vel kapcsolatban. Egyikünk azonos a csontvázzal, amely ott fönt fekszik majd. Ezt nem kerülhetjük el. Felhúztam a gy t, inkább csak sködésb l. De ma reggel - hangja suttogássá halkult - a gy elt nt! Most már kezdek babonás lenni, egészen tudománytalanul babonás! Laurette az egyetlen személy, akinek módja és oka lehetett, hogy elvegye. A többiek örültek volna, ha az én ujjamon van, nem az övékén. Még Erle is. Tony csak bámult maga elé. Eszébe jutott Laurette különös mosolya. Hirtelen a hajó felé indult. Sietve visszaszólt Overlandnek: - Jobb lesz, ha most visszamegy, professzor úr!
A hajóba érve határozottan kopogott Laurette ajtaján. A lány ideges hangon válaszolt: - Tessék! - Bejöhetek? - Nem. Miért akar bejönni? Tony egy pillanatig gondolkodott, majd kinyitotta az ajtót, és belépett. Laurette az ágyi mellett állt, tekintete riadt volt. Tony követel en el renyújtotta a kezét. - Adja ide a gy t! - Hadnagy, a gy nálam marad. Mondja meg a többieknek. Ezzel vége szakad ennek a hisztériának és a gyilkolósdinak is. - Könnyen csontvázként végezheti - mondta figyelmeztet en Tony. - Azt mondta, a csontváz nem n é volt! - Hazudtam. - Úgy érti, hogy n é volt? Tony nem vesztette el a türelmét. - Úgy értem, hogy nem tudom. Nem tudtam megállapítani. Na, megkapom a gy t vagy nem? A lány mély lélegzetet vett. - Ez a legkevésbé sem fogja eldönteni, hogy a végén ki hal meg. Tony egy lépést tett el re. - Ezt már az édesapja sem hiszi. A lány megborzongott. - Magamnál tartom a gy t, és a szobámban maradok, kivéve, amíg f zök. Maga mindenkit távol tud tartani a hajótól. Így senki sem bánthat. Léptek hallatszottak a folyosóról. Masters lépett be a szobába. Tekintete idegesen ugrált, az állandó idegfeszültségt l, a szeme karikás volt. - Maga? - mondta Tonynak vékony hangon. Hátát a falnak vetette. Megnedvesítette az ajkát. - Beszéltem az apáddal! - Jól van, és?! - Laurette hangja ingerülten csengett. - Nálam van a gyúrt, és nálam is marad! - Ezt nem teheted, Laurette. Meg fogunk t le szabadulni. Ett l kezdve mind a hatan vigyázni fogunk. - Nem lehet megszabadulni t le! - kiáltotta Laurette. Majd hirtelen letépte az ujjáról a gy t. - Itt van, tessék! Masters még jobban a falhoz simult. - Már nincs értelme átadni. Ha nálad van, akár viselheted is. - Szeme megvillant, ahogy hirtelen új ötlete támadt. - Vagy inkább viselje Crow! képviseli itt a törvényt. Ez lesz a legjobb. A lány szemlátomást nem talált szavakat. - El tudja képzelni? El tudja képzelni, hogy egy ilyen nyomorult alakkal… A gy nálam marad! El ször az apám bizonyul gyengének, aztán… - Megvet pillantást vetett Mastersra. - Szeretném, ha mind a ketten magamra hagynának. Tony vállat vont, kiment. Masters követte. Tony megszólította: - Mennyi id nk maradt még? Masters kapkodva magyarázott: - Tizennégy napja vagyunk itt. A huszonötödiken fog megtörténni. Ez még tizenegy napot jelent, néhány óra eltéréssel. - Mennyire megbízhatóak az adatai? - Eléggé. Gyakorlatilag mindent ki kell hajigálnunk. Az ajtókat, a bútorokat, a ruhát. Aztán pedig… - Igen? - Nem tudom - motyogta Masters, és elsomfordált. December huszonnegyedike volt. A szél ereje a bolygó látszólagos közeledésével együtt növekedett. Nagy, fakó madarak harcoltak odafent az elemekkel. Az élesen felszök sziklaszirteken bütykös törzs fák hajladoztak. Az es rohamokban érkezett. A felh k összevissza torlódtak. Hosszú, csápszer levelek kavarogtak a szélben. A szél ereje vízpermetet fújt ki a folyószurdokból. A vízesés hangja csak tompán hallatszott. A rohanó légtömegek belekaptak a növekv halomba, amely a hajóból eltávolított ruhákból, folyóiratokból, matracokból épült, és széthordták. Nem számított. Hiszen két világ készült összecsapni, abban a gigászi történelem el tti kataklizmában, amely létrehozza majd az aszteroidákat. Egyetlen bizonyosság volt. Ez a síkság, ezek a hegyek - és egy barlang - érintetlenek maradnak majd az elkövetkez évmilliók során. A légzsilip belsejében, egy tehermérleg mögött Masters állt. Villanyég k, edények, ezüst ev eszközök válogatás nélkül kerültek a kosarakba; mindent megmértek, feljegyeztek, majd eldobtak. Az ajtókat kitéptek sarkukból, a padlót felszaggatták. Az élelmet és a vizet megtartották, mert, ha végül elérik is a Földet, nem tudhatják, lesz-e már rajta élet. A hajó, berendezés nélkül, a H-H-meghajtáshoz el írt tizenegy tonna volt. A berendezés, élelmiszer stb. ezt több mint tizenhárom tonnára növelte. Másfélszeres gravitációnál ez húsz tonnát tett ki.
Masters adatai, amelyek számításba vették a megmaradt hajtóer t - a hajtóm vek több mint fele használhatatlan lévén -, elég pontosak voltak. A maximum, amit a rakéták fel tudnak emelni, tíz és háromnegyed tonna volt, plusz-mínusz ötven kiló. Masters felnézett az utolsó feljegyzés után. Az arca meggyötört volt. Braker, Yates és Tony a légzsilipben álltak, és t figyelték. Masters tekintetében félelem bujkálta - Miért bámulnak így rám? - hördült fel. Ösztönösen hátralépett. Yates kuncogott. - Maga aztán tényleg ideges! Csak azt nézzük, mennyi hiányzik még. Nincs már bent semmi, amit ki lehetne hordani. - Semmi? - Masters a leveg be bámult. - Még négyszáz kiló fölöslegünk van. És a Fitzgerald-berendezés? Tony válaszolt: - Az az egyetlen reményünk, hogy visszajussunk a jelenbe. A professzornak szüksége van rá, hogy rendbe hozhassa a hajtóm t. - Az rruhák! - Megtartunk hatot, hátha ereszt a hajó. - Ajtók - mondta Masters vadul. - Sz nyegek! - Már mind kihordtuk. Masters az ujjait pattogtatta. - Négyszáz kiló fölösleg - mondta rekedten. Az órájára nézett. - Még tizenegy óra, nagyjából. - Levette az órát, és kidobta. Beírt valamit a noteszába, arcán furcsa vigyorral. - Egy-két dekával kevesebb. - Megkeresem a professzort - mondta Tony. - Várjon. - Masters ujjával a leveg be bökött. - Ne hagyjon magamra ezzel a két vadállattal. Csak arra várnak, hogy ránk vessék magukat. Négyszer hetven, az már kétszáznyolcvan. - Maga bedilizett - mondta Braker H vösen. - Különben is - tette hozzá Yates - honnan vennénk a hiányzó százhúsz kilót? Masters leveg után kapkodott. - Hallja? Azt kérdi, honnan vennék a hiányzó százhúsz kilót! - Vicceltem - mondta Yates. - Viccelt! viccelt! Amikor már megpróbált megkéselni! - Merthogy - vonta le a következtetést Yates - a kártya csak egy csontvázat vetett ki. Majd én bemegyek a professzorért. Kisvártatva Laurette-tel és Overlanddel tért vissza. A professzor feltette a szemüvegét, mialatt meghallgatta a beszámolót, és egyik férfiról a másikra nézett. - Öngyilkosság lenni kiszerelni a gépezetet, illetve, ami megmaradt bel le. De van egy másik ötletem. Kivesszük a közvetlen kilátásra szolgáló ablakokat. Talán kitesznek négyszáz kilót. - Nem rossz gondolat - mondta Braker. - Viselhetjük a szkafandereket. A hajó amúgy is szivároghat. Masters intett. - Akkor rajta, kezdjék el! Laurette, gyere ide. Nálad van a gy . Ugye nem akarod, hogy te legyél a csontváz? Gyere ide mellém, háttal a falnak. - Ugyan, Erle - mondta Laurette utálkozva, és kiment az apja után. Tony behozott három fémf részt a kidobott szerszámok közül. Mindhárman másmás helyiségben dolgoztak: lef részelték az ablakokat a keretükr l, és kivonszolták a hajóból. Az rhajó különös, meztelen látványt nyújtott így, a padló helyén is csak vasrács volt. Az ablakok és a tömítések felkerültek a mérlegre. - Kett százötven - kett százhetvenöt - háromszáztizenöt. Ez az egész! - Masters szinte tombolt. Tony odébb lökte. - Háromszáztizenöt, és kész! Lehet, hogy van valamennyi t rés is - tette hozzá könnyedén. - Braker, Yates! Kifelé ezzel a mérleggel! Lehajoltak, felemelték. A mérleg - már számításba vett súlyával - kikerült a szemétbe… - Gyerünk, Masters! - mondta Tony. Masters kutyaként kullogott mögötte, mint aki elvesztette a képességét arra, hogy gondolkozzon. Tony el vette a hat rruhát, és intett a többieknek. Valamennyien belebújtak. Tony bekattintotta a véd sisakot. - Na, most adjon rá energiát! Masters a kisegít rakétahajtóm vek irányítópultjánál állt. Arca sápadt volt, szeme kikerekedett. Több apró igazítást hajtott végre. Aztán lassan lenyomott egy kart. Er s, vibráló dübörgés hasított az éjszakába. A hajó nekirugaszkodott. Finom remegést lehetett érezni. A képerny n a síkság egy lépéssel közelebb ugrott, mint amikor új diaképet tesznek a vetít be. Újra felharsantak a rakéták. A kép nem változott. Masters felengedte a kart, megfordult. - Látják? - lihegte. - Els re megmondhattam volna!
Overland professzor egy kézlegyintéssel elhallgattatta, szemében fájdalom látszott. - Be kell ismernem, habár kis híján a józan eszem árán, hogy az események hihetetlen módon megformálták önmagukat. Visszafelé. A távoli jöv be, egy olyan id ben, amelyet lehet, hogy egyikünk sem fog újra meglátni, egy csontváz fekszik, ujján a gy vel. - Melyikb l következik a másik? Az okból az okozat vagy megfordítva? Levette a szemüvegét, pislogott, újra feltette. - Tudják, egyik-másik dolog, amely megtörtént velünk, egy kissé hihetetlen. Itt van például Crow hadnagy emléke ezekr l az eseményekr l. Meglátta a csontvázat, és el jöttek az emlékek. Honnan? A múlt hatalmas tárházából? Ez lehetetlennek rémlik. Eddig az a legnagyobb rejtély, hogy honnan tudta, hogy a csontváz már az emberiség el tt is létezett. Más dolgok talán még hihetetlenebbek. Három hajótörés! Hihetetlen egybeesés! Aztán itt van a gy . A… a halál gy je! Én mondom ezt, aki azt hittem, hogy sosem fogok ilyet mondani. Crow hadnagynak a folyóba dobnia is csak nagy nehézségek árán sikerült. Egy hal lenyelte, és visszakerült hozzánk. Aztán a lányom ellopta lem. Nem volt hajlandó visszaadni, sem elárulni, mi a szándéka vele. Nem tudom, hogy egy létez jöv t formálunk-e, vagy a már létez jöv alakítja a sorsunkat. Végül elérkeztünk ennek az egész rületnek a legfontosabb pontjához. Egy végképp nevetséges dologhoz, a száz vagy százhúsz kiló kérdéséhez. Tehát produkálnunk kell egy csontvázat. A már létez jöv parancsolja így. Hosszú csend következett. Aztán egyszerre vad szélroham tört rájuk, magával hozta a folyó morajlását is. Végül Braker szólalt meg: - Igaza van. Valakinek ki kell szállnia és kinn is kell maradnia! Az öreg nem lehet az, mert csak tud minket visszavinni majd. - Így van - mondta Yates. - Az öreg nem maradhat itt. Masters összehúzta magát. - Ne nézzenek rám - hördült fel. - Nem is néztem magára - mondta Yates szelíden. Tony gyomra görcsbe rándult. Szóval ezen kell keresztülmenni ahhoz, hogy egy csontváz kiválasztassék, hogy meghaljon majd egy aszteroidán, hogy lassan felbomoljék, lepusztuljon róla a hús és a b r, hogy több száz millió évvel kés bb felbukkanjon csontvázként egy barlangban, ujján egy gy vel. Ilyesmiken kell átesni, miel tt az ember azonossá válik azzal a csontvázzal… - Laurette - jelentette ki - nincs benne a sorshúzásban! Braker ráförmedt. - Mi a francért ne lenne?! Laurette éles hangon válaszolt: - Benne vagyok! Lehet, hogy én vagyok az a csepp, amit l kicsordul a pohár! Overland professzor hangja fájdalmasan csengett: - Mínusz ötven kilóval már túljuthatunk a holtponton. Uraim, én rendezem a sorshúzást, mivel én vagyok az egyetlen kívülálló. Masters villogó szemmel fölcsattant: - Maga elfogult a lánya javára! Overland szelíden, kíváncsian nézett rá, mint valami rovarra. Lenéz en csettintett. Masters tovább vádaskodott: - Kártyával csináljuk, aki a legalacsonyabbat húzza, az veszít! - Persze - mondta csúfondárosan Yates -, és a maga paklijával, mi? - Akárkiével - mondta Masters. - Minden kártyát kidobtunk. A magáét nem? - Mert tudtam, hogy erre kerül majd a sor. - Uraim - mondta a professzor fáradtan -, nem kártyával csináljuk. Laurette, a gy t! A lány összerezzent, elsápadt, majd azt mondta: - Nincs nálam. - Hát akkor - mondta az apja minden csodálkozás nélkül - várnunk kell, amíg felbukkan. Braker ráförmedt: - Maga meg rült! Mindenképp sorsot húzunk. - Még jobb, ha el bb megkeressük, hová dugta a gy t. - Elástam - mondta Laurette csukott szemmel. - Jobb, ha otthagyjuk. Épp azt bizonyítják most be… - Elásta! - tört ki Mastersb l. - Amikor széttörhette volna kalapáccsal. Amikor szétolvaszthatta volna a lángvágóval. Amikor… - Amikor bedobhatta volna a folyóba, hogy visszahozza egy hal! Fogja be a száját, Masters! - Braker álla baljóslatúan el reszegez dött. - Hol van a gy ? A csontváznak viselnie kell, és viselni is fogja. - Nem mondom meg! - Laurette idegesen legyintett. - Meg rülök ett l az egészt l. A sorshúzáshoz nincs szükségünk a gy re. Felejtsük el, jó? - Már szinte könyörgött. - Ha kiássák, azzal csak a véletlenek sorozatát tet zzük be, ami magától nem is… - Nem használjuk a gy t a sorshúzásnál - mondta Overland professzor. Majd kés bb el kerül, és a csontváz viselni fogja. Nem kell aggódnia emiatt, Braker! Yates közbeszólt: - Akkor is aggódunk miatta!
- Meg kell lennie, nem? - tette hozzá Braker: Tony meggyújtott egy szál gyufát. Rágyújtott egy cigarettára, mélyen leszívta az idegnyugtató füstöt. - Tíz óránk van, hogy kijussunk a kataklizma körzetéb l - mondta színtelen hangon. - Akkor most tartjuk meg a sorshúzást - vette át a szót a professzor. Megfordult és kiment. Tony hallotta súlyos lépteit, ahogy felbaktatott a feljárón. Mind az öten szinte szoborrá merevedve álltak ott, amíg vissza nem jött. Egyik kezében egy könyvet tartott. Öt szalmaszál állt ki a lapok közül, végeik egyenes vonalban sorakoztak a könyv szélével párhuzamosan. A professzor kinyújtott keze kissé remegett. - Húzzanak - mondta. - A lányom húzzon utoljára, hogy megbizonyodhassanak, nem akarok becsapni senkit. Hadnagy? Braker? Bárki kezdheti. Aki a rövidet húzza, az veszít. Tony húzott. - Tegye le a földre maga elé - mondta Overland. - Lehet, hogy valaki el re elrejtett egy szalmát. Tony letette, az arca rezzenéstelen volt. A szalma olyan hosszú volt, mint a könyv szélessége. Braker hangja ellenszenvesen csengett. - Csak ezt megússzam! Braker rövidebb szalmaszálat húzott. Yates még rövidebbet. Arcáról lehervadt a kihívó mosoly. Sápadt homlokára verejtékcseppek ültek. - Gyerünk, Masters! - csikorogta. - A valószín ség törvénye azt sugallja, hogy hosszút fog húzni. - Nem hiszek a valószín ségben - mondta Masters mogorván. - Legalábbis ezen a bolygón nem. Átengedem a lehet séget Lauretta-nek. - Ez kedves t led - mondta Lauretta. Habozás nélkül kihúzott egy szalmaszálat. Masters idegesen kérdezte: - Rövid, ugye? - Rövidebb, mint az enyém. - Yates nagyot sóhajtott. - Gyerünk, Masters! Már csak egy szalma van, nem kell döntenie. Masters kirántotta. Letette a padlóra. Hosszú volt. A professzor felkiáltott: - Lauretta! Lauretta lebiggyesztett ajakkal, némán nézett vissza rájuk. - Ez van. Remélem, az ötvenkét kilóm segít. Tony eldobta a cigarettáját. - Nem fog - mondta. - Bolondok voltunk, hogy bevettük magát. Idegei megfeszültek, a szeme sarkából Brakert figyelte. Overland suttogva szólalt meg: - Hogyan javasolhattam volna, hogy hagyjuk ki a lányomat? Azt mondtam, talán már ötven kiló is segíthet. Ha azt javasoltam volna, hogy hagyjuk, részrehajlással vádoltak volna. Braker könnyedén jegyezte meg: - Márpedig több sorshúzás itt nerc lesz! Yates megdöbbenve nézett. - Te barom, és mi van akkor, ha megrekedünk itt a múltban, amikor még nincs emberiség, és sehol egy n ? - Éppen err l van szó. Ezért gondoltam, hogy belevesszük a lányt. Ha húzza a rövidet, megkérhetünk egy úriembert, hogy önként jelentkezzen helyette. Braker gyors mozdulatot tett. De Tony mozdulata még gyorsabbnak bizonyult. Hamptonja Brakerre szegez dött. - Dobja el! - kiáltotta. - Azt mondtam, dobja el! Braker szeme kidülledt. Úgy nézett a Hamptonra, mint aki képtelen felfogni, mir l van szó. Aztán hatalmasat káromkodott, és úgy dobta el az automata fegyvert, mintha radioaktív lett volna. Csörömpölve esett a csupasz padlórácsozatra. Tony hidegen mosolygott. - Most pedig elárulhatja, honnan szerezte az automatát. Braker szeme villogott, mint egy csapdába esett állaté; önkéntelenül Mastersre pillantott. Tony Masters felé fordult. - csak maga lehetett - mondta keser en. Visszapördült, de már kés volt. Yates ráugrott, megragadta, kibillentette egyensúlyából. Tony elvágódott. Elszántan küzdött. Hiába! Braker arca eltorzult az örömtál, is szinte ráugrott, és minden erejét bevetve, sikerült elvennie a fegyvert. Gyorsan odébb gurult, hogy Tony ne érhesse el, majd lihegve felpattant. - Kösz, Yates! - kiáltotta. - Keljen fel, Crow. Keljen csak fel! Micsoda férfi! Micsoda nagydarab ember! Úgy megvan száz kiló, mint egy se. - Ajka bosszúvágyó mosolyra húzódott. - Keljen fel és kifelé! Overland tétován egyet lépett el re. Braker félreérthetetlen mozdulatot tett a fegyverrel. - Vissza! - morogta. - Ez az én bulim, nem úriembereknek való. Yates, ügyelj a lányra! Masters, maradjon nyugton - maga a barátom lehet, ha akarja. Nos, hadnagy, induljon el - és ásson! Keresse meg a gy t! Tekintetében szadista öröm villant. - Elvégre nem okozhatunk csalódást a csontváznak.
Tony lassan tápászkodott fel; szíve hatalmas dobbanásokkal vert. Fájdalmas tekintettel nézett körül, végül pillantása megállt Laurette arcán. A lány megpróbált kiszabadulni Yates szorításából. - Ne hagyja magát, hadnagy! - kiáltotta. - Micsoda aljasság! Maga az egyetlen négyük közül, aki nem ezt érdemli! Én… - hirtelen elernyedt, hangja elhalkult, szeme lázasan csillogott. Töredezetten felnevetett. Eszembe jutott, hogy mit csinált, amikor a karácsonyi dobozok ránk potyogtak! Megcsókolt - és én pofon ütöttem, pedig valójában azt akartam, hogy csókoljon meg még egyszer. Yates kárörvend nevetésben tört ki. - Nézzék csak! Masters, maga csak áll, és t ri, hogy ezek szerelmet valljanak Masters megremegett, az arca elszürkült. - Nem számít - suttogta. - Bárcsak… - Fejezzük be a társalgást! - szólt közbe ingerülten Braker. Tony úgy válaszolt a lánynak, mintha senki más nem szólt volna közbe. - Én is szerettem volna megcsókolni még egyszer. - Egy hosszú pillanatig fogva tartotta a lány tágra nyílt szemének hitetlen pillantását, majd lesütötte a szemét, és remeg ajkába harapott. Képtelenségnek rémlett, hogy ott áll, vereséget szenvedett, hogy nincs mit tenni. Természetellenes mozdulattal megrándult a válla, ahogy összeborzongott. - Gyerünk, nyomás! - hallatszott Braker maró hangja. Tony még mindig tétovázott. Mindenki elt nt számára, csak Laurette Overland nem. Arca kiemelkedett a homályból, feszülten, bájosan, szeretetreméltóan. Szeméb l könnyek patakzottak, de zokogása néma volt. Egy hosszú pillanatig Tony mohón magába itta a lány képét, még utoljára. - Hadnagy! Tony hangja tompán csengett, a szeme mondta el, amit a szája nem. - Isten vele, Lauretta! Megfordult, elindult a légzsilip irányába, tétova léptekkel, mint aki kilép a siralomházból a még szörny bb sors felé. Megtorpant a légzsilip el tt. Braker fegyvere továbblökte. Csak álldogált a kijáratnál, amíg Braker rá nem szólt: - Kifelé, hekuskám! Mozgás! Kilépett és megállt az éjszakában, a vad szélben, a halált hozó bolygó baljóslatú fényében. Alig hallotta Braker gúnyos hangját: - Viszlát, hekuském! Elindult a sötétben; vagy harminc métert el rement, ösztönösen a hatalmas torlasz felé, amelyet a hajóból kirakott tárgyak alkottak. Elveszettnek érezte magát egy irreális világban. Ez a fájdalom minden más fájdalmat fölülmúlt, zsibbadttá, érzéketlenné tette. Megfordult. A f fúvókából tüzes lángcsóva csapott ki. Körülötte újabb kisebb tüzek gyúltak. A hajó megmozdult. Siklott a síkságon a futóm vén, már vagy száz métert haladt, mindvégig a földhöz simulva, lefelé gyorsulva a lejt n. Tony azon vette észre magát, hogy feszülten, gépiesen ugyanazt a fohászt mormolja. Még harminc méter. A hajó elérte a lejt szélét. Tony karját az ég felé lendítette. - Menj már! - kiáltotta. - Menj! A hajó orra megemelkedett, ahogy rövid szárnyai ráfeküdtek a szélre. Aztán zúgva felemelkedett, pár méterrel maga alatt hagyta a lejt peremét. A hajtóm vek hangja elnyomta még a szél süvítését is. Aztán a hangok elhaltak. Aztán csak egy távolodó, fényes pont látszott. Aztán semmi. Tony csak nézett utána, érezte, hogy arcán szárazon megfeszül a b r. Leejtette leveg be emelt karját, aztán halkan felnevetett. Megfordult. A szél olyan heves volt, hogy neki lehetett d lni. Éjszaka volt, és bár az apró hold, amellyel ez az aszteroidák el tti bolygó dicsekedhetett, most nem látszott, az eget megvilágította a közeled másik bolygó baljóslatú, sápadt fehér fénye. Még mindig sarló alakú volt. Pontosan ki lehetett venni azt a hatalmas területet, amelyet a megvilágított szarvak körülöleltek. Bal oldalon az égbolt kétötödét már eltakarta a lezuhanni készül szörnyeteg, a tengerpartokat már bizonyára elárasztották a mindent elsöpr dagályhullámok. Tony mozdulatlanul állt. Tanácstalan volt, merre induljon. Véghetetlen sok az irány, és mind cél nélküli. Ugyan miféle elme tudna itt irányt választani? A gondolat tovat nt. Megindult az utolsó kapocs felé, amely összekötötte az emberiséggel. Lauretta-tel. Megállt a szélben remeg kupac mellett. Meglátott egy keménypapír dobozt, Henry Overlandnak címezve; a dobozról lepecsételt bélyegek bámultak rá, ráébresztve mindazon dolgok nemlétére, amelyek lehetnének. Amerika, karácsony, postahivatal. Mosolyra húzta a száját. Aztán a mosoly elt nt: Azt is nehéz volt eldönteni, mit kezdjen az arcával. Az utolsó ember egy kimúló bolygón. Még ha halálra van is ítélve abban a minden képzeletet felülmúló robbanásban, találnia kell valami célt, ami értelmet ad az életének a halál pillanatáig. Halk, kétségbeesett kiáltás szakadt ki bel le; keszty s kezébe akarta temetni sisakba bújtatott arcát. Aztán
lassan felbukkant benne egy gondolat. Hát persze! A gy ! Meg kell találnia, és meg is fogja találni. A gy a csontvázhoz tartozik. A csontváz pedig a gy höz. És Tony Crow hadnagy - efel l most már semmi kétsége nem volt -, igen, lesz az a csontváz, aki rávigyorgott oly sok évvel ezel tt, illetve oly sok évvel ezután. Hiábavaló munka, persze. Teltek az órák, kóborolt a viharszaggatta síkságon, átkutatott minden négyzetmétert, nyomozott valami áruló jel, egy frissen megforgatott földhalom után. Elment egészen a meredek folyópartig, a tajtékzó víz az arcába csapott. De a gy nek, amelyet viselnie kell majd, nyoma sem volt. Hová áshatta el Lauretta? Vajon hogyan gondolkodott? Nem lehetett olyan szívtelen, hogy örökre eltemesse, hiszen Tony Crow majdani csontvázának szüksége lesz rá! Tudta, hogy repül az id . Mégis, jobb meg rülni ennek a világos, egyértelm célnak a tudatában, mint vállalni a szánalmas várakozás sötét és bizonytalan feladatát, gerinctelenül várni a halált, amelyet az égen eluralkodó, egyre lejjebb ereszked szörnyeteg hoz el. Milyen egyszer lett minden! Az ember elutazik az id ben. Tanúja lesz az aszteroidák keletkezésének. Ugyanígy el lehetne utazni az id ben és végre megérteni az elképzelhetetlen, érthetetlen folyamatot, ahogy a naprendszer létrejött. Nem olyan egyszer , mint egy összeütközés! Vagy hogy egy kett s nap elszáguld egy magányos mellett. Vagy egy örvényl köd. Valamiképpen összefüggésben kell lennie a táguló világegyetemmel, valami nevetségesen egyszer módon. Persze minden érthet vé válik, ha az ember már tudja a választ. Példád… A gy ! Ez is magától értet . Még Lauretta is alá van rendelve az okozatnak, amely meghatározza tulajdon okát. Tony megkönnyebbült. Természetesen a barlangban kellett a lánynak elrejtenie a gy t. Hacsak nem bújt bele a kisördög: De nem, ilyen dologgal nem léhatett önkényeskedni. Jöv nek és jelennek együtt kell m ködnie, ha logikus jöv t akarunk! Dacolva a változatlan er vel fújó széllel, elérte a hegy oldalában lev üreget. A csontváz természetesen nem volt ott. De ott fesz - kezén a szükséges gy vel. Hihetetlen, ahogy a jöv megformálja a saját múltját! Olyan érzés volt, hogy a saját csontváza, amely sok millió év múlva fölbukkan majd, és amelyre most még saját él húsa tapad, meg tudná mondani neki, mit kell tennie. Nyugodt elszántsággal nekilátott ásni, a barlang hátsó részén kezdve. A gy nek nyomat sem találta, sem frissen bolygatott földet. Levette a keszty jét, óvatosan maga mellé helyezte, és egy éles k darabbal ásott tovább. A gy nek semmi nyoma! Az órák csak teltek. Mit tegyen? Gondolatait hajszolta a kétségbeesés. Talán még egy óra. Aztán az összeütközés - és a halál. Itt van a barlangban! , a csontváz! Hanyatt feküdt, kezét a feje alá tette. A viharos erej szél ágakat és faleveleket sodort a barlangba. Nemsokára kint az égen fognak lebegni ennek a jókora világnak a töredékei. Évmilliók telnek el. Egy bizonyos Tony Crow hadnagy három b nöz üldözése közben leszáll majd ide, benéz ebbe a barlangba, és megpillantja saját csontvázát - persze ezt nem tudja majd. Feküdt, és feszülten várt. A szél el ássa majd a gy t, felkapja a tevegöbe. Csilingel hangot halt majd. A gy hangját, ahogy a barlang falához üt dik. Felveszi, és az ujjára húzza. Néhány pillanattal kés bb érzi majd a súlyos vibrálást, a fülsiketít rázkódást, a kozmikus robajt, a bummot, ahogy a világ darabokra szakad. Bumm! Figyelt, várta a gy t. Figyelt - és hangot hallott, emberi sikítást a szélben! Egyetlen mozdulattal talpra ugrott. Egy pillanatig csak állt, halántékán lüktettek az erek, nyitott ajkai megremegtek. Ez a hang nem létezhet! Hiszen az utolsó emberi lény ezen a világon. Nem lehet, hogy ez Laurette Overland hangja, ahogyan t hívja! Természetesen nem az. Lehetetlen. Ez is csak afféle jelenség, ami el re jelzi egy csontváz megszületését, aki gy t visel az… Elég! Kiment a barlangból, s megállt a szélben. Semmit sem hallott - vagy mégis? Lépések zaját, mintha a futva közeled halál dobogna? Újabb sikoly! Futva megkerülte a kiszögellést, aztán lihegve megállt, két nyirkos tenyere közé fogta sisakos fejét. - Hadnagy! Egy hang, amelyet csak a pokoli szél sodor a képzeletébe! Nem akarta elhinni. A sápadt éjszakából egy alak bontakozott ki! Feléje futott, szája mozgott, de szavait elnyelte a szél. Laurette Overland volt; úgy látszik, testet öltött a képzeletében most, hogy teljesen meg rült. Ott állt és várt, h vös derültség lett úrrá rajta. Semmi értelme, hogy bolonddá tegye saját magát. És mégis - a gy nek meg kell érkeznie hozzá. Itt van Laurette Overland, hozza el neki, hogy viselhesse. Önz dolog t le. Ha nála van a gy , ásta ki, akkor miért nem viseli ? Akkor lenne a csontváz. De hiszen akkor két csontváz lenne! Gondolatai egy pillanatra megdermedtek, aztán utat találtak az élet, a józanság irányában. Kétségbeesett rikoltás szakadt ki bel le. El rebotorkált, és a karjába szorította a lányt. Még
a gy rött, félig felfújt rruhán keresztül is érezte testének feszes hajlékonyságát. Laurette telt ajka, amely még pírosabbnak látszott sápadt arcán, szavakat formált. Tony nem értette, mit mond, az elképzelhetetlenül er s szél és a tudatába nyilalló hideg rémület egész szavakat, mondatokat törölt ki a lány beszédéb l. - Ki kellett… ötven kilót. - Érezte, hogy a lány hisztérikusan felnevet. Tehát a hajó zuhanni kezdett. Laurette kiugrott, és földet ért, miközben a hajtóm vekb l kilövell lángok a véd ruháját súrolták. Ennyit már megtudott. A lány hosszú órákon át küzdötte magát el re a síkság felé. Mert eszébe jutott valami. A hajó elment. Biztonságban. Eszébe jutott valami fontos, ami a csontvázzal és a gy vel volt kapcsolatban. Ki kellett szállnia. Ez volt a szerepe ebben a szörny séges, évmilliókon átível színdarabban. Ki kellett ásnia a gy t. Tony kissé eltolta a lányt, lenézett keszty be burkolt ujjaira. Igen, sárosak voltak. A gy tehát nem a barlangban rejt zött. Tekintete a lány szemét kereste. - Adja ide a gy t! - Lassan formálta a szavakat. - Nem, nem, hadnagy! - tört ki a lányból. - Nem így lesz. Hát nem érti? Ámos az! Ámos! - rült volt, hogy visszajött! - lihegte Tony. Hirtelen elöntötte a mindent elsöpr düh. - Mindenképpen rült! Hirtelen megragadta Laurette kezét, szétnyitotta a lány ujjait. A gy nem volt ott. Dühösen megrázta Laurette-et. - Hol van a gy ? Adja ide, maga kis szerencsétlen! Ha maga fogja viselni… ha egy percig is azt hiszi… ezt nem teheti!… A szél elsodorta a szavakat, ugyanúgy, ahogy Tony sem hallotta, mit mond Laurette. Tony nem szólt többet; hideg elszántsággal megragadta a lányt, a másik kezével pedig elkezdte kikapcsolni a keszty jét. Laurette úgy harcolt, mint egy tigris. Kitépte magát a szorításból. Három lépést hátrált. Felpillantott az égre, a terjeszked szörnyre. Tony látta, hogy arcára jeges rémület ül ki. Az összeütközés! Már csak pillanatok kérdése! És , az egyetlen és igazi csontváz nincs birtokában a gy nek! Lassan a lány felé indult, lépésenként közelített, szeme vadul csillogott, állkapcsa elszántan összeszorult. A lány elsiklott mellette. megfordult, zihálva utánavetette magát. Minden lépés, amit megtett, ólomsúlyúnak bizonyult, mert közel volt a pillanat. Az ütközés már bármikor bekövetkezhetett. A lány pedig a barlang felé rohant. Laurette elt nt a kiszögellés mögött. A barlang elnyelte. Tony lelassította lépteit. Megállt, mély, szaggatott lélegzetet vett. Majd belépett a barlangba, és megállt a lánnyal szemben. A szél zúgása itt kevésbé volt hallható. Laurette jeges hangon szólalt meg: - Nincs sok id nk, hogy beszélgessünk vagy verekedjünk, hadnagy. Maga úgy viselkedik, mint egy elmebeteg. - Lehajolt és felvette Tony keszty jét. - Ezt vegye föl. - Adja ide a gy t. A lány Tony természetellenesen tágra nyílt szemét nézte a homályon át. - Rendben van. - Levette jobb kezér l a keszty t. Közel lépett a férfihoz, farkasszemet nézett vele. - Ha maga akar tenni a csontváz, hát tessék. Tony érezte, hogy a lány ujjai a jobb kezéhez érnek. Érezte, hogy valami felcsúszik az ujján. Érezte, ahogy a gy az ujja köré simul. Igen, ott van már a gy , ahol lennie kell. Érzi a hidegségét. Nem lehet, hogy a képzelete játszik vele? Természetesen nem. A lány biztosan nem akarja átejteni. Mégis, Laurette szemei szinte hipnotizálták; szinte kábulatban volt. Halványan érezte, hogy ellenállnia kellene. De a lány ráhúzta jobb kezére a keszty t, hallotta, ahogy a csatok bekattannak. Aztán a balkezes keszty következett, az is rásimult a kezére. A lány karja a nyaka köré fonódott. Szemében könny csillogott. Szorítson magához, hadnagy - suttogta. - Talán még van remény. - Nincsen, Laurette. Nem lehet. Az ujjamon van a gy . Érezte, hogy Laurette nagyot sóhajt. - Természetesen… az ujján van a gy ! Már nem lehet messze a pillanat, hadnagy. Szorítson. - Hangja nyöszörgéssé halkult. - Talán életben maradunk… - Én nem. Talán maga. - Ez a barlang, ez a hegy túléli a katasztrófát. Talán mi is túléljük. Mind a ketten. Tony tudta, hogy a lány szavaiból hiányzik a logika. már fásult közönybe süllyedt. Hadd higgye Laurette azt, ami lehetetlen. Ujján a gy . Ez bizonyos. Tényleg bizonyos? Megrándult. De hisz az el bb érezte az ujját körülölel fém hidegségét. Vagy csak képzelte, hogy érzi? Ujjai megmozdultak. Tompa viszolygás fogta el - a teljes vereség tudata. Legy zetett. A lánynál van a gy ! a csontváz! És már nincs id , hogy megváltoztassa. Biztosan nincs már id . Fejébe tódult a vér, szinte beleszédült. Laurette tekintetét kereste, mélyen a szemébe nézett, megpróbálta tudtára adni ebben a végs pillanatban, hogy tudja, mit tett. A lány az ajkába harapott és elmosolyodott. Aztán az arcán felh suhant át. Mint ahogy Tony gondolatai is elkomorultak. És ekkor megtörtént. Nem hallott fülsiketít hangot, mert ez a hang nem is volt hang. Csak két gigászi tömeg szembetalálkozása. Összeütköztek. Szétlapultak egymáson, abban a mérhetetlenül rövid pillanatban, amelyben megsz nt a tudat, aztán szikladarabok, kisebbek, nagyobbak fröccsentek szét az
ütközés köréb l. A bolygó fenséges ásítása. A széthulló összerakós játék, Tojás Tóbiás, akit a király összes lovai és emberei sem tudnak már összerakni soha többé. Ilyen fenséges el játék után jött létre a kisbolygóövezet, és benne az 1007-es számú aszteroida egy lány csontvázával. Tony életben volt. Életben volt, és gondolkodott. Lehetetlennek rémlett. Be volt szorulva a barlang hátsó részébe. Egy szikla elzárta a fényt, és egy kiszögell nyúlványa Tonyt gyengéden a falhoz szorította. Lélegzett. Felfújt rruhájában nyomás feszült. Az elektromos f tés melegen tartotta a testét. Élt, és fejében gondolatok kezdtek motoszkálni. El ször csak lassú, értelmetlen gondolatok: Logikátlanok. Egyel re érzelmeket is hiába keresett magában. Ide volt szögezve a sötétben, odakint pedig egy harminc kilométer átmér leveg tlen, szinte gravitáció nélküli aszteroida. Laurette Overland bizonyára halott, és ujján viseli a gy t. Szemébe könnyek szöktek, nem is próbálta visszatartani a sírást. Mióta van ideszorulva: percek, órák, napok óta? Hol van Overland professzor, Masters, Braker és Yates? Le fognak ide szállni, elmozdítják a sziklát? Hirtelen mintha valami megrázta volna a hegyet. Érezte testén végighullámzani a vibrálást. Mi okozhatta? Valami bels rengés, az ütközés utórezgése? Nem látszott valószín nek, mert a remegés rövid volt, alig érzékelhet . Ott várt beszorulva, gondolatai monoton egymásutánban követték egymást. Legtöbbször a csontvázra gondolt; tehát valóban létezett már az emberiség el tt is. Egy id múlva - lehetett öt perc, egy óra vagy több is - tudatára ébredt a karjának, lábának, lassú szívverésének. Lassan felemelte a karját, mint egy robot, aki sok év mozdulatlanság után újra életre kel, és nekifeszült a sziklának, amely útját állta. Úgy látszott, könnyen mozdul. Oldalt lépett, és er s, ütemes mozdulatokkal megpróbálta kilendíteni a követ. Sikerült átbillentenie. A k leborult. Az 1007-es aszteroida sötét, csillagos égboltjáról halvány, sugárzó fény sz dött be a barlangba a k darab fölött. Helyes! B séges hely van, hogy kimászhasson majd. Nekid lt a sziklának, ereiben lassan lüktetett a vér. Olyan finom remegést érzett, hogy a képzelet szüleménye is lehetett. Aztán újra érezte; lehet, hogy most landol a hajó az aszteroidán? Annyit megérdemelt a lehet ség, hogy bekapcsolja a fejhallgatót. Fülelt, de csak az alapzaj tompa búgását hallotta; vagy csak a vér lüktetett a halántékán? Nem, az nem lehet. Feszülten figyelt, tudatában végre értelmes gondolatok törtek utat. - Gyerünk, professzor úr, gyerünk, Masters! - Braker hangját hallotta. - Mind meg rülünk, ha nem tudjuk meg, ki a csontváz! Szóval Braker szállt le a hajóval, túlélve a katasztrófát, amely szétzúzta az aszteroidák el tti világot. Tony mélyet akart sóhajtani, de még idejében észbe kapott. Ha Braker meghallja, talán gyanút fog. Bármilyen egyéb célja van is most Tony életének, a legels és legfontosabb az, hogy elvegye Brakert l a Hamptont. Overland színtelen hangon mormogta: - Ha a lányom az, akkor inkább maga menjen el re, Braker. Most Masters szólalt meg: - Én el remegyek, professzor úr. Mindent megtennék, hogy… - elcsuklott a hangja. - Ne vegye annyira a szívére, fiam - mormogta Overland. - Mindannyiunknak vannak rossz pillanatai. Az különben sem lehetett a csontváz. - M fiért nem? - kérdezte Yates. - Ja, hát persze! Nem lehetett az, ugye, professzor? Micsoda mázli volt! Néha röhögnöm kell rajta. Föl-le, föl-le! Braker szólalt meg: - Én itt valamit nem értek. Ezt az id dolgot. Maga azt állítja, hogy a bolygó gravitációja visszatartott minket az id ben, mint egy kifeszített gumiszalag. Amikor a bolygó megsemmisült, elszakadt a gumiszalag - megsz nt a gravitáció. Akkor visszapattantunk az eredeti id nkbe. De mi van akkor, ha a lánya és Crow nem szabadultak ki ugyanígy? Akkor meg kell találnunk egy csontvázat - vagy talán kett t. - Az aszteroida gravitációja kevés lett volna ahhoz, hogy ott tartsa ket mondta Overland fáradtan. - Akkor nem értem - vágott közbe izgatottan Braker. - Most a jelenben vagyunk, a valódi jelenben. Mögöttünk van a szikla, amelyen szétment a hajó, tehát ennek mindenképpen a jelennek kell lennie. Akkor hogy mondhatta Crow, hogy egy csontvázat látott? Gondolják, hogy az a hekus a bolondját járatta velünk? Én… Yates közbeszólt: - Térj már észhez! Crow igazat beszélt! - A csontvázat itt fogjuk megtalálni. A hadnagy látta - mondta Overland. - Lehet, hogy a saját csontvázát látta - mondta Masters. - Tényleg - így Yates. - Miért is ne? - folytatta Braker. - Ha ugyanaz a gy két helyen volt egyszerre, akkor az a csontváz is egyszerre lehetett Crow-ban és a barlangban. Ez tény, hiába is kapálóznak ellene. Tony feje kóválygott. Mi az ördögr l beszélnek ezek? Arra céloznak, hogy a bolygó szétrobbanásakor a
gravitáció megsz nése mindent visszaugratott a jelenbe, mintha egy kapocs pattant volna szét? Keze remegni kezdett. Persze lehetséges. A gravitonok felszabadulása lökte ket vissza a múltba. A gravitonok, a gravitáció anyaga tartotta ott ket. Amikor az a másfeles gravitáció megsz nt, amikor a gravitonok úgy eltávolodtak, hogy nem fejtették ki a hatást, minden visszaugrott - a jelenbe! Minden! Hirtelen elkomorult. Valahol valami hiba van itt. Fájt a feje. Ökölbe szorította a kezét, tovább fülelt. Egy teljes percig nem hallott hangokat. Szinte látni vélte, ahogy jönnek, elöl Masters és Overland, mögöttük Braker és Yates, Overlanden látszik, hogy fél attól, amit találni fog. Majd: - Siessen, professzor, itt kell valahol lennie. - Ott is van, Braker, istenem! Overland hangja pattanásig feszült volt. - A csontváz! - kiáltotta Yates. Hangja elcsuklott. - Ezek szerint… tehát akkor… Szóval mégsem pattantak vissza a jelenbe. Tony reszket kézzel, falfehér arccal felkapaszkodott a szikla feléig. Ahogy ott függött, éppen kilátott. A barlang végig eléje tárult. Ott feküdt a fehéren csillogó csontváz, kinyújtott kezén ott fénylett a gy ! Laurette! Felemelte a fejét, szemébe éles fájdalom hasított. Homályosan látta Brakert, Yatest, Masterst és Overlandet, ahogy ott álltak tízméternyire a barlangtól, némán, megdöbbenve bámulták a csontvázat. Braker szólalt meg, hangja bizonytalanul csengett: - Fenemód furcsa, mi? Tudtuk, hogy itt lesz, itt is van, mégis eláll az ember lélegzete. Yates megköszörülte a torkát. - Igen, de ki ez? Crow vagy a lány? . Overland el relépett, és gyönge szemével fürkészte a látványt. - Nem valami nagy csontváz, ugye? - suttogta. Braker nyersen közbeszólt: - Ne képzel djön, professzor! Innen úgysem tudja megállapítani, ki az. Masters, uralkodjon már a reszketésén! - Braker hangjában megvetés, érz dött. - Menjen arrébb, és nehogy megpróbálkozzon olyan trükkökkel, mint az el bb a hajón. Szét kellett volna loccsantanom az agyvelejét! Megnézem közelebbr l azt a csontvázat óvatosan, oldalazva el rement, kezét nem vette le a jobb csíp jér l, ahol a Hampton lógott. Odaért a barlang szájához, és borzongva lenézett a csontvázra. Aztán letérdelt. Tony látta, hogy arcán iszonyat tükröz dik, mégis ott térdelt tovább, mint akit megbabonáztak. Tony ajka vicsorra húzódott: Most véged, Braker! Felmászott a szikla tetejére, átcsúszott a másik oldalra. El relépett, és ugrásra görnyedt. Braker felemelte a fejét. Arca hirtelen megkövült a rémülett l. - Maga! - üvöltötte kimeredt szemmel. Tony el relendült. Braker hanyatt esett, halálsápadt arccal kapott a Hampton után. De már kés volt. Tony a földre döntötte, és megpróbálta elvenni t le a fegyvert. Kezének-lábának minden erejével küzdött - káromkodott is hozzá. Sisakja feler sítette a hangzavart. Overland, Masters és Yates megjelent a látóterében. Yates elindult feléjük. Tony megragadta a fegyvert, teljes er l maga felé húzta; a hasizmai megfeszültek az er lködést l. Braker nehéz csizmájával belerúgott a rekeszizmába, ki akarta lyukasztani a véd ruhát. Tony a hátára kényszerült, látta, hogy Braker izzadt arca kárörvend vigyorral mered rá. A csillagok fényét hirtelen Yates teste takarta el. Yates letérdelt, lefogta Tonyt, és Braker segítségével kitépte kezéb l a Hamptont. - Adja ide! - Masters hangja élesen csattant. Kirántotta a fegyvert a meglepett Yates kezéb l. Yates vicsorogva rávetette magát Mastersre, de Tony felpattant, és elkapta Yates lábát. Yates megpróbálta lerázni, ideoda ugrált, majd el rebukott. Feldöntötte Masterst, aki elejtette a fegyvert. A Hampton nagy ívben elrepült, és a barlang szájánál ért földet. - Kapd el! - süvöltötte Braker, ahogy feltápászkodott. Masters megel zte. Vadul félrelökte Brakert. Yates odaért, elgáncsolta Masterst. Braker továbblódult, a fegyver felé, de hirtelen bénultan megállt. Egy alak lépett el a barlang mélyér l, felvette a fegyvert, és nyugodt, félreérthetetlen hangon azt mondta: - Fel a kezekkel, Braker! Magának is szólok, Yates! Braker reszketve felsóhajtott, majd er tlenül, tehetetlenül térdre rogyott. A hangja hátborzongató volt. - Meg rültem - mondta egyszer en, és csak térdelt tovább, bámult felfelé a jövevényre, mintha életre kelt holtat látott volna. Tony halántékán egyre er sebben lüktetett a vér, míg végül kaotikus dobpergéshez hasonlított. Reszket kézzel a sisakjához kapott. - Laurette - suttogta megtört hangon. - Laurette! Hat él ember állt egy csoportban. És egy csontváz feküdt a barlangban. Hogy meddig álltak ott mereven, mint egy csoportkép, Tony nem tudhatta. Overland professzor Tonytól balra, félig fölemelt kézzel, zavart, elkínzott arckifejezéssel. Masters hason fekve, a földbe markoló kezére támaszkodva igyekszik felemelni a fejét. Yates hasonló testhelyzetben, k vé dermedve. Braker, akib l szakadozottan tör el a visszafojtott leveg . És a lány, Laurette, akir l azt hitték, hogy a csontváz, a barlang bejáratánál, leírhatatlanul sápadt arccal,
ahogy ráfogja a fegyvert Brakerre és Yatesre. Laurette hangja élesen hasított a szinte már fájdalmas csöndbe. - Muki az - mondta. Majd elhallgatott, és fanyar mosollyal apja meggyötört arcára pillantott. - Muki - mondta Overland rekedten, és ebben az egy szóban minden benne volt. Hogy teljesen, végérvényesen megértett mindent. Rogyadozva el relépett. - Azt hittük… Azt hittük… - Képtelen volt folytatni. A könnyek beléfojtották a szót. - Azt hittük, te vagy a… De nem! Hiszen az Amos! - Hangja hisztérikusan emelkedett felfelé. - Hagyd abba! - csattant fel Laurette. Majd halkan és gyöngéden hozzátette: - Nem, nem én vagyok a csontváz. Szó sincs róla, apa. Muki az. Mindvégig volt. Nem hittem, hogy ez lehetséges, amíg a hajó fel nem emelkedett. Aztán úgy rémlett, visszazuhan, és gondoltam, az ötvenkét kilóm talán segíthet, és különben is eszembe jutott, hogy a hadnagy teljesen egyedül van ott lenn. És err l valahogy eszembe jutott, amikor magára döntötte a karácsonyi dobozokat, és megpofoztam. - Laurette nevetésben tört ki. - Arról meg eszembe jutott, hogy az egyetemr l elküldték neked a karácsonyi ajándékot, "Karácsonyig kinyitni tilos!" felirattal. Eszembe jutott, hogy mivel leköszöntél, olyan ajándékot küldtek, amely búcsúajándék is egyben. Te nem tudtad, de én igen, hogy a professzorok úgy vélték, nem fogsz visszatérni karácsonyra, ezért utánad küldték az rhajóra. Mindig mondogattad nekik, hogy imádod Mukit. Ott lógott a biológiai kabinet falán. És mintha hirtelenráébredtem volna, hogyan kell lenniük a dolgoknak. Levontam a következtetéseket; és egy lapra tettem föl mindent. Elhallgatott, és még egy hosszú percig csönd nehezedett rájuk. Majd folytatta, kicsit már lankadtabban: - Mindent kidobáltunk a hajóból, emlékszel? A karácsonyi ajándékokat is. Amikor kés bb kiugrottam, eljutottam a síkságra, megkerestem és kinyitottam a dobozt, amelyen a "Karácsonyig kinyitni tilos!" címke volt, és ott feküdt Amos, kedvesen és ártatlanul. Ráhúztam az ujjára a gy t, és otthagytam, mert tudtam, hogy valamilyen módon - a szél, vagy az összeütközés, vagy valami más segítségével - el fog jutni ide a barlangba. Hiszen ide kellett kerülnie. - Különben is - tette hozzá huncut mosollyal - a mi id nk szerint éppen december huszonötödike volt. Masters er lködve feltérdelt, szája természetellenesen szétnyílt. - Karácsonyi ajándék! - Hangja inkább brekegéshez hasonlított. - Karácsonyi ajándék! - ismételte. Arca elfehéredett. A lány bizonytalanul odaszólt: - Hagyd abba, Erle! Fáradtan a barlang falának d lt. - Jöjjön mar ide, hadnagy; vegye ki a kezemb l a fegyvert, és ne bámuljon úgy rém, mint borjú az új kapura. Tony feltápászkodott, megkerülte Brakert és Yatest, elvette a lány kezéb l a fegyvert, amely már kissé remegett. Laurette fáradtan felsóhajtott, és halványan, bódultan rámosolygott. - Boldog karácsonyt, hadnagy! suttogta. Majd lassan összeroskadt. Tony szó nélkül intett Mastersnek. Masters arcán alázat és szégyen volt, ahogy gyengéden felnyalábolta a lányt. - Jöjjön ide, professzor - mondta Tony színtelen hangon. Úgy érezte, minden ereje elhagyta. Overland hitetlenkedve rázta a fejét, ahogy odament. - Muki - suttogta. Félig hisztérikus nevetésben tört ki, de gyorsan abbahagyta. Laurette körül téblábolt, kimerült arcát kémlelte. - Legalább él a lányom - suttogta megtört hangon. - Keljen fel, Braker - mondta Tony. - Maga is, Yates! Yates felállt, az rruháját porolgatta bizonytalan mozdulatokkal, az ajkai mozogtak, mintha beszélni akart volna, de hang nem jött ki a torkán. Braker hangja rekedt, hitetlenked suttogás volt. Tágra nyílt szemmel még mindig a csontvázat bámulta, mint akit megbabonáztak. - Szóval, amin keresztülmentünk, az mind egy szemléltet csontváz miatt történt! - Megismételte. - Egy nyomorult szemléltet csontváz miatt! Felállt és megpróbálta rendbe szedni arcvonásait. - Most épp ott vagyunk, ahol elkezdtük, mi? Hát akkor - tette hozzá keser , reszket hangon - boldog karácsonyt! - A hangjából kicsendül cinizmus csak félig volt szinte. Tony arcvonásai kisimultak. Nagy, mély lélegzetet vett. - Persze, persze. Boldog karácsonyt! Mindenkinek! Mukinak is. Akárki volt is azel tt. Szemlátomást senkinek sem volt több mondanivalója. De lehet, hogy a gondolataik még egy aszteroidák el tti világban jártak. Emlékeztek. Legalábbis Masters emlékezett, ha arcán a szenvedés és a lelkiismeretfurdalás kifejezése jelentett valamit. Tony törte meg a csendet: - Ezzel vége is, igaz? Most visszamehetünk a hajóra. Onnan pedig a Földre. Professzor úr, Masters, induljunk! - Kezével fáradt mozdulatot tett. Masters ment elöl, hátra sem nézett, karjában a piheg , de még mindig öntudatlan lányt tartotta. Overland
lopva még egy pillantást vetett a csontvázra, Muki, aki ott feküdt, mit sem tudva arról, micsoda bonyodalmat okozott puszta ottlétével, a maga fehérségében, tökéletességében, összedrótozottságában, szép, hosszú ujján a gy vel. Overland Masters után sietett. Muki maradjon ott, ahol van. Tony zordonul Brakerre mosolygott. Szabad kezével a földre mutatott. - Kéri a gy jét, Braker? Braker feje megrándult. Hol a gy t nézte, hol Tonyt. Ökölbe szorult a keze. - Nem! Tony fölnevetett. Három hete el ször. - Akkor induljunk! Intett. Braker és Yates egymás mellett megindult a hajó felé. Tony mögöttük haladt. Csak egyszer fordult vissza, hogy még egy pillantást vessen a tönkrement jár rhajóra, amely ott feküdt a hegyoldalban. Megborzongott. Már csak egyetlen rejtély maradt. De annak a megoldása sem volt messze, hiába próbálta tudata mélyére szám zni, összes rjít következményeivel együtt. Overland professzor és Masters a szobájába vitte Laurette-et. Tony a társalgóba kísérte a b nöz ket, és azon töprengett, hogyan helyezze ket biztonságba. Masters megoldotta a problémát, amikor megérkezett egy kötegszigetelt huzallal. Nem szólt semmit, csak munkához látott; odakötözte Brakert és Yatest a véd korláthoz, mialatt Tony a fegyverrel rizte ket. Miután befejezte, Tony udvariatlanul, de ellen rizte, hogy minden rendben van-e. Masters arca megrándult, de nem szólt semmit. Aztán, amikor már a folyosón Laurette szobája felé haladtak, Masters megállította Tonyt. Arca fehér volt, és elcsigázottnak látszott a félhomályban. - Nem tudom, hogy kezdjem el - mondta fojtott hangon. - Mit? Masters elkapta a tekintetét, majd összeszedte magát, és újra Tony szemébe nézett. - Hogy bocsánatot kérek. Tony egy darabig figyelmesen nézte. Észrevette a szenvedés ráncait a szája körül, a megrendít fájdalmat a szemében. - Igen, tudom, mit érez - mondta. - De azt hiszem, jóvátette már azzal, hogy nekiment Brakernek és Yatesnek. k esetleg szigeteletlen villanyvezetéket használtak volna… - Tony elmosolyodott, és megveregette Masters vállát. - Felejtse el, Masters. Én megértem magát. Masters is nagy nehezen elmosolyodott, és nagyot sóhajtott. Elindult a lépéseit szaporázó Tonyval. - Laurette már jól van. - Nos, hadnagy - mondta Laurette; lustán kinyújtózkodott és felmosolygott Tonyra -, az utolsó pillanatban kissé gyöngének bizonyultam! - Miért, melyikünk bírta jobban? - Tony szomorúan mosolygott. Letérdelt, mert a lány a földön feküdt, még mindig rruhában. Felsegítette, térdre, majd talpra. Overland kuncogott, bár a hangjában még volt némi nyugtalanság. - Várjatok csak, mit szólnak a fiúk az egyetemen, ha ezt elmesélem. - Jobb, ha nem teszed - intette Laurette. - Összeroppantál és beismerted, hogy a gy baljós el jel. Ha egy tudós babonás lesz… Tony közbeszólt: - Nem voltunk-e mindnyájan babonásak? - Elég okunk volt rá, hogy babonásak legyünk - mondta Masters, még mindig lesütött szemmel. Kezével önkéntelenül a vállához nyúlt. Overland a szemöldökét ráncolva, hátrakulcsolt kézzel odalépett a tátongó ablaknyíláshoz. - Hiába a sok munka, amit DeTosque, a Farr testvérek, Morell és én végeztünk. Semmi értelme már gondolatban összeillesztgetni az aszteroidákat ahhoz, hogy bebizonyítsuk, valaha egy világot alkottak. Ugyanakkor még sincs bizonyíték… nincs végs bizonyíték… - Nyelvével csettintett. Hirtelen Tonyhoz fordult; elgondolkodva az ajkába harapott, szeme csillogott. - Egyvalami még magyarázatra szorul, de azt hiszem, sohasem jövünk rá. Sajnos. Az emlékezet? Ugyan! Az nem magyarázat, hadnagy! Maga ott állt a barlangban, látta a csontvázat, és valahonnan tudta, hogy létezett már az emberiség el tt is, mégsem id sebb, mint az emberisé. Ez ugyebár különbség. Nem a múltból szedte föl ezt az információt- nem a több száz millió éves múltból. Akkor honnan?! - Megfordult, megrázta a fejét, majd hirtelen visszafordult, ahogy Tony beszélni kezdett, és szúrós szemmel nézett rá. - Én megmondom, honnan - mondta Tony nyugodt hangon. Elgondolkodva bólogatott, tekintetét a hajóablakon át a hegyoldalra irányította, ahol a jár rhajó roncsa állt. - Igen, megmondom. Laurette, Masters és Overland felfigyelt a szokatlan hangra. Némán lesték a szavát. Tony halkan folytatta: - Laurette és én a barlang hágó részében rekedtünk, amikor a két bolygó összeütközött. Túléltük. Én természetesen nem tudtam róla, hogy is ott van; kés bb visszanyerte az öntudatát - mit mondjak, a legjobbkor! - Tony halványan rámosolygott Laurette-re, aztán visszatért komoly arckifejezése. - Én láttam a csontvázat, de kábult voltam ahhoz, hogy rájöjjek, nem lehet Laurette. Mert amikor a gravitáció megsz nt, megsz nt a feszültség is, amely mindent a múltban tartott, és visszakerült minden a jelenbe - illetve egy kicsivel a jelen
el tti id be! Ezt majd kés bb megmagyarázom. Mély leveg t vett, majd folytatta: - Nehéz elmondani. Ott voltam a barlang hátsó részében. Éreztem, hogy valami becsapódik a hegyoldalba. - A jár rhajóm volt az - a fedélzetén velem! Körbepillantott. Overland hirtelen mély lélegzetet vett. - Csak lassan a testtel, fiú! - mondta figyelmeztet en. Szemében riadalom tükröz dött. Tony szája megrándult. - Ez a való igazság! Miután a hajóm szerencsétlenül járt, kiszálltam. Néhány perc múlva ott álltam a barlang bejáratánál, és a csontvázat néztem. Egy pillanatig… emlékeztem. Töredékes dolgokra. Arra, hogy a csontváz valami borzalmat jelent. Miért is ne? Hiszen ugyanakkor a barlang hátsó részében is ott voltam, és arra gondoltam, hogy Laurette meghalt, az övé a csontváz. Az a Tony Crow, akit a barlang fogva tartott, és az a Tony Crow, aki a barlang szájánál állt, egy pillanatra kapcsolatba léptek egymással. Ugyanaz a személy egyszerre két helyen létezett, de az agyuk ugyanolyan volt! Elhallgatott. Masters összeszorított foggal suttogta: - Két Tony Crow? Lehetetlen! Tony nekid lt a falnak. - Két gy létezett egyszerre. Két csontváz is létezett egyszerre. A csontváz gy je Braker ujján volt. Muki becsomagolva feküdt egy dobozban, karácsonyi címke alatt. És mindkett ugyanakkor máshol is volt. Ezt mindannyian tudják és elismerik. Tehát két Tony Crow volt egyszerre, és ha ezt továbbgondolom, akkor… - Várjon csak, fiam! - Overland hangja csattant fel. Majd nyugodtabban folytatta: - Semmi ok az izgalomra. Az id utazás eleve feltételezi a megkett dés lehet ségét. A hajónk és minden, ami rajta van, elektronokból áll, amelyek ugyan akkor máshol is léteztek - a százmillió évvel ezel tti múltban, az aszteroidák el tt. Ezt nem lehet nem tudomásul venni. És nem kell megijedni csak azért, mert két Tony Crow létezett egymástól néhány méterre. Gondoljanak arra, hogy mi mindannyian megkett dtünk! Az A hajó visszalök dött a múltba, körülbelül egy órával az el tt, hogy a B hajó leszállt ide, miután el reugrott az id ben. Értik már? Laurette megborzongott. - Ez világos, de… - Zavart mozdulatot tett. Overland fáradt szeme megcsillant. - Mindegy, most már nem fenyeget, hogy újra magunkba botlunk. A múlt bevégeztetett. Ez a lényeg. Sem Laurette, sem Tony nem szólt többet. Egymást nézték, és Laurette szája sarkában mosoly játszadozott. Erle Masters kényelmetlenül fészkel dött. Overland elgondolkodva folytatta: - Valahol energiaveszteség történt. Nem a valódi jelenbe ugrottunk vissza. Abba a jelenbe kellett volna visszaérkeznünk, ahonnan elindultunk, hozzáadva azt a három hetet, amelyet a múltban töltöttünk. Ott karácsony volt, és Laurette helyesen járt el, hogy kibontotta az ajándékomat. - A professzor furcsán elmosolyodott. - Itt viszont még három hét van karácsonyig. Egyszer energiaveszteség, gondolom. Ha lenne egy ceru… Erle Masters itt félbeszakította; furcsán köhögött és kényszeredetten mosolygott egyszerre. - Jobb lesz, ha lemegyünk a vezérl terembe, és megtervezzük az utat, professzor. - Hogyan? - Overland szeme kikerekedett. Ránézett Tonyra, majd a lányra. - Értem már. - Még egyszer rájuk pillantott, majd megpaskolta Masters hátát. - Tökéletesen igazad van, fiam. Menjünk! - Örülök, hogy nem te voltál Muki - mondta Tony a lánynak. - Nemigen lehettem volna, hadnagy. Tony elvigyorodott, és kissé elpirult. Aztán kezébe fogta a lány kezét, és olyan közel hajolt hozzá, amennyire csak a véd sisak engedte. - Amint visszaérünk a Földre - mondta -, kapsz t lem egy gy… - Ajkába harapott. Egy másik világ, egy aszteroidák el tti világ képe sejlett fel egy pillanatra. A lány megrezzent, elsápadt. Szeme önkéntelenül a nyitott ablak felé fordult, amely mögött egy hegy, egy barlang, egy csontváz, egy gy volt. Lassan, alig észrevehet en bólintott. - Jó ötlet - mormolta. - Csak ne smaragd legyen. Kugler Gyöngyi fordítása
Avram Davidson - T z sem ég itt már Colles doktor sovány, sápadt, kopaszodó emberke volt. Mr. Melchior sof r vezette kocsijával a papírokkal teli, zsúfolt irodájához ment a doktorért. A doktor szinte azonnal beszélni kezdett, s még most is beszélt. Míg arra vártak, hogy a közlekedési lámpa zöldre váltson, Mr. Melchior csak hallgatta a doktort, majd el vett egy hosszú szivart, és rágyújtott. - A funkció és a szerkezet meghibásodása - mondta Colles. - A kommunikáció teljes hiánya, hát nem?
Mr. Taylor, az ápolt, sz ke fiatalember, aki úgy nézett ki, mint valami drága ingeket hirdet reklámember, komolyan figyelt, és nem szólt semmit. Melchioron látszott, hogy tetszik neki a dolog - de nem érti. Colles megszorította a karját. - Nézze ott azt a fickót - mondta. - Barna öltönyben - látja? Hát tudok vele kommunikálni? És maga tud? Hacsak nem a legprimitívebb szinten? Nem. Biztosíthatom, hogy nem. Csak ránézek, és már tudom. - A tömeg átcsörtetett a keresztez désen. A kocsiban ül k hosszan néztek az elt barna öltöny után. - Mi, tegyük föl, a világ problémáin töprengünk. Neki a teke jár az eszében. Mi m vészetr l és irodalomról beszélünk. a kabarét nézi a tévében. Mi a fogyatkozó nyersanyagkészletek miatt aggódunk. azon töri a fejét, hogyan számoltathatna el a cégénél egy másfél dolláros taxiszámlát. Hát nincs igazam? - A kocsi csak ment a maga útján. - Magának mi a véleménye? Mr. Melchior gondolatban száz százalékig egyetértett a doktorral. Taylor halványan mosolygott. - Mindazonáltal - mondta Melchior - kell valami módjának lennie, hogy elérjük ezeket az embereket, hogy megérintsük a lelküket. Colles doktor megköszörülte a torkát, és belekezdett: - A pszichológia… - Pompás! - mondta Melchior. - Pompás. Folytassa… Ó! Megérkeztünk. Majd odabent elmagyarázza, doktor. Fölmentek a néhány lépcs n a kis vidéki iskolára emlékeztet épületbe, ami valójában egy igen el kel klub volt. Az étterme kicsiny és sötét. - Egy konyakot, doktor? - Szívesen - felelte der sen Colles doktor. Melchior Taylorra pillantott, aki bólintott, és megrendelte az italt. - Tudja-e, doktor - mondta a második korty után Melchior -, hogy huszonöt éves korom óta nem ittam konyakot? Változnak az id k… No jó. Itt az étlap. Mire lenne gusztusa? Megérkezett az étel. Lassan ettek, kiélveztek minden egyes falatot. - Változnak az id k; ismételte Melchior. - Vegyük például az üzleti életet. Mikor nekem annyira megindult, hogy egyedül már képtelen voltam ellátni az adminisztrációt, szerz dtettem könyvel nek a sógorom unokatestvérét. Csakhogy az ilyen családi vállalkozás már kiment a divatból. Így aztán most Mr. Taylor a személyzeti f nököm, aki egyetemet végzett ember, és segít nekem kiválasztani a legjobb, egyetemet végzett könyvel ket a Melchior Vállalat számára. Taylor tudja, hogy mire megy a játék. Colles doktor megkérdezte, hogy mivel is foglalkozik a vállalat. Vendéglátója pedig elmondta, hogy importtal, gyártással és terjesztéssel. - Egyszóval a kereskedelmi élet minden területével. Kivéve a hitelezést. - Azzal is foglalkozunk. Colles már-már elnevette magát, de látva vendéglátója meglep dését, inkább köhögött. - Szóval, ezek a tesztek - mondta. És beszélni kezdett a tesztekr l, miközben az ifjú Taylor figyelt, Mr. Melchior pedig bólogatott. - A standard tesztekkel nincs is gond - mondta egy id után a személyzeti f nök. - De Mr. Melchior most egy másik, különleges tesztr l szeretne beszélni önnel. - Ó? - húzta föl a szemöldökét Colles doktor. - Egy különleges tesztr l. Tessék. Melchior szalvétájával megtörölte keskeny száját. - Van egy kis… - Elhallgatott. - Van egy kis problémánk az emberek kiválasztásával - vagy inkább leválasztásával. Ugye ez a jó szó, Taylor? És az az érzésünk, hogy ebben segíteni tudna nekünk. - Ez igazán hízelg . "Leválasztás?" Haha. Érdekes munkának látszik. Folytassa. Joe Clock fölpillantott az esztergapadjáról. Már megint az az átkozott Aberdeen. - Mi a francot akarsz, Ab? kérdezte. - Nyögd már ki. Ab behízelg en mosolygott. - Mi a francot akarsz, az isten szerelmére? - kérdezte Joe. Ab idegesen körülnézett. - Na. Nézd, Joe, mikor pár hete aszontad, hogy költ neked az a pénz, aszontad, nagyon költ, én aszontam, na, szóval, aszontam, hogy odaadom, szóval, szívesen segítek, én, na, szóval… - Mindig ezzel akarsz mán nyaggatni, az isten szerelmére? Megmondtam, hogy visszaadom. Ab er tlenül elmosolyodott. - Egen, de, na, szóval, Joe, én mondtam akkor, szóval, hogy az a lakbér szóval, nekem köll mán ezen a héten. És ez az igazság, szóval… Joe, az a lakbér, na, szóval, és mán a múlt héten esedékes lett volna, szóval költ nekem, Joe. Szóval… Joe visszafordult az esztergapadjához. - Meg fogod kapni. Mondd meg a háziúrnak, hogy nyugi, mert most nincs pénzem. És ne nyaggass mán. Ab könyörögni, magyarázkodni kezdett, de Joe oda sem figyelt. Végül tehetetlenül megvonta a vállát, és odébbállt. Még visszanézett egyszer hitetlenkedve a feledékeny Joe Clockra, aki - miután Ab elt nt a láthatárról - odament a szódavízautomatához. Ott egy bibircsókos kép fickó köszönt rá.
- Megvan már az a szerkenty , amit a m helyedbe akartál? - kérdezte a fickó. Joe kiöblítette kiszáradt száját. - Egen. Két hete rendeltem meg, oszt néhány napja megjött - mondta. - Gyönyör masina. Ugorj be, oszt nézd meg az egyik vasárnap. A bibircsókos megköszönte a meghívást. - Mit keresett Aberdeen a gépednél? - kérdezte. - Olyan képet vágott, mint aki majdnem elb gi magát. Joe a homlokát ráncolta. - Kicsoda? Ja, Aberdeen. Hát én osztán nem tudom, hogy mit akart. - Biccentett, ment vissza a helyére. Halványan derengett ugyan neki, hogy mit akart Aberdeen, de igazán fárasztó lett volna visszaemlékeznie. A pokolba vele! - Olvasta múlt hónapban az újságban azt az esetet - kérdezte Melchior a gyümölcssalátát kanalazva -, amikor az a fickó az Atlanti-part Konzervgyárban… - Lel tte a m vezet t? - emlékezett vissza Colles doktor. - Nem a m vezet t, de arról az esetr l van szó. Mindketten esélyesek voltak a m vezet i posztra, de csak az egyikük kaphatta meg a kinevezést. Így aztán az a bizonyos Grubacher fölajánlotta Kellynek - így hívták a vetélytársát -, hogy hazaviszi a munkából a kocsiján, aztán megölte. Meg is úszta volna a dolgot, ha nem találják meg a pisztolyt. Kiderült, hogy a konzervgyár is a Melchior Vállalathoz tartozik, s az incidens nagyon nyugtalanítja Mr. Melchiort. Colles doktor pszichológus, vajon megérti-e, hogy mi késztet egy teljesen normálisnak látszó embert - aki jó munkás és jó férj - ilyen cselekedetre? Valami nem lehet rendben az ilyen embernél, nem igaz? ("Nyilván" - jegyezte meg dr. C.) Nos, nem szeretnék, ha a Grubacher-ügy megismétl dne. Azt szeretnék, ha Colles doktor segítene idejekorán kigyomlálni az ilyen embereket. A pszichológus mosolygott. Az egész társadalom, mutatott rá, s nemcsak Mr. Melchior szeretne módot találni erre. De vendéglátója türelmetlenül - bár tisztelettel - a fejét rázta. - Nem, nem, doktor. Ne szerénykedjen - mondta. - Ezek a tesztek, amiket Mr. Taylorral készítenek a személyzeti osztályunk számára… hát nem azt mondta, hogy társadalmunk legf bb baja a "kommunikáció hiánya"? Viszont ezek a tesztek kommunikálnak, nem igaz? Segítenek kiválogatni az alkalmatlan embereket, nem igaz? De nem mennek elég messzire! Ha valaki azt hiszi, hogy hangokat hall, és azt mondja, hogy Marslakók kémkednek utána, akkor nyomban tudjuk, hogy valami nincs rendben nála, és azt mondjuk neki: feljegyeztük a nevét, ne telefonáljon, majd mi értesítjük… De Grubacher nem ilyen ember volt. Nem hallucinált, nem motyogott magában. Sem a munkája, sem a családi élete, sem a barátai véleménye alapján nem képzelte volna a laikus, hogy hidegvérrel gyilkolni fog. Mikor elkapták, megdöntötték az alibijét, és - tudomásul véve a ballisztikai bizonyítékokat - vallomást tett, föltették neki azt a (jaj, mennyire hiábavaló!) kérdést, hogy megbánta-e a tettét. Grubacher kissé meglep dött. Hát persze hogy bánta - hogy elkapták. De magát a tettet? A gyilkos azt válaszolta kissé meglepetten a (nyilván ostobának tartott) kérdésre, hogy nem… miért kellett volna megbánnia? Nem tehetett mást: Kelly az útjában állt. Colles doktor az asztalon fekv szemüvegével játszott, és gyorsan bólintott. - A fickó nyilvánvalóan pszichopata - mondta. - Fejletlen az évtudata. Ezek nem motyognak magukban, nem ámokfutók; általában nyugodtak, h vösek és fegyelmezettek. Csak hiányzik bel lük az, amit lelkiismeretnek szokás nevezni. Számára a munkatársa nem vele egyenl jogokkal rendelkez ember volt, hanem csupán akadály. Amit ésszer nek látszott eltávolítani. Mr. Melchior szivart vett el , fölvillantotta arany öngyújtóját. - Rendben van - mondta. - Azt már tudjuk, hogy micsodák, de hogyan ismerjük föl ket idejében? - Azt az FBI is szeretné tudni, Mr. Melchior - mosolygott a doktor. - Igen, de nem az FBI fordul önhöz a kéréssel, hanem Anthony Melchior. Mély benyomással volt ránk mindaz, amit elmondott, s biztos vagyok benne, hogy ön képes rá. - Nagyon köszönöm. De… hadd kérdezzek még valamit. Miért csupán a pszichopatákat szeretné kigyomlálni? Miért nem izgatják, mondjuk, a paranoiások? Minthogy munkaadója tanácstalannak látszott, Edward Taylor nyomban készen állt a válasszal. - Mr. Melchior úgy véli, hogy a felt en abnormális embereket könny kisz rni. Nekünk azokat az embereket kell kisz rnünk, akik normálisnak látszanak. S mihelyt kisz rtük ket, az a dolgunk, hogy a megfelel segítségben részesítsük ket. A feladat három részb l áll: kisz rni - eltávolítani - segíteni. Taylor mosolygott, meglehet sen elb völ en, de igen rövid ideig. Melchior hevesen bólogatott, Colles töprengve. Vajon ez id kérdése? - kérdezték t le. Vagy pénz kérdése? Egyik miatt sem kell aggódnia: a Melchior Vállalat százszázalékos támogatást nyújt. Colles doktor mosolyogva rázta a fejét. Aztán a homlokát ráncolta. És megdörzsölte a szemét. - Érdekes vállalkozás lenne - mondta -, és nagyon gyümölcsöz is lehetne. Megpróbálhatnám… bár eredményeket biztosra nem ígérhetek. De megpróbálhatnám - ha talán kevesebb feladatot kellene vállalnom más
cégek számára… Vendéglátójának keskeny szája rövid mosolyra húzódott. - Jó. Nagyon jó. Akkor az induláshoz… Arany tölt tollat és csekkfüzetet vett el . Colles doktor szeme követte a kezet, míg az utolsó bet t le nem írta, aztán - éppen, amikor Mr. Melchior fölpillantott - gyorsan a falat kezdte bámulni. A csekk gazdát cserélt. Colles doktor közölte az asszisztensével; hogy amíg nem szól, ne beszéljen meg számára egyetlen programot sem. - Sok id t igényl , magánkutatási feladaton dolgozom - mondta. - Megkérem majd, hogy szedjen össze nekem néhány dolgot… Egy csomó könyvr l van szó, meg szaklapokban megjelent cikkekr l. Aztán föl is kell hívni néhány embert, például, Sherwind doktort a korrekciós osztályról s a többi - és azt is kérdezze meg t lük, hogy kölcsönözni tudnának-e nekem esetleírásokat. Az asszisztens egy egyedülálló és intelligens fiatal n voltbaki sokkal fiatalabb volt (és fiatalabbnak is látszott), mikor Colles doktor munkatársa lett. A doktor valaha szóba hozta a házasságot is - de ez évekkel korábban történt. Minek tejet venni, ha jóban vagy a tehénnel? "Pszichopata személyiségek a rabok között…" - olvasta hangosan és az ajkát harapdálva a listáról: ezt a két, kellemetlen szokást az együtt töltött évek során vette föl. Munkaadója pedig úgy vélte, hogy könnyebb (és bölcsebb) dolog elt rnie asszisztense szokásait, mint leszoktatni róluk. A n távozása után elt dött. Elvégre a világ tele van tehenekkel… El vette a betétkönyvét, s elégedetten szemlélte a legutóbb belévezetett, tekintélyes összeget meg a benne lapuló, gondosan összehajtogatott bankjegyeket. A Mr. Melchiorral való megbeszélés után nyomban bement a bankba. Az iparbáró meglehet sen szintének látszott, de mit lehessen tudni… Colles doktor körültekint ember volt. A tesztelés egész nap tartott. A részlegek dolgozói egymás után mentek le. Eleinte kissé gyanakodtak, de ebédre már nevetést l harsogott az egész gyár. - Szóval odaadja a személyzetisnek a papírt, mikor kitöltötte, és aszongya neki: "Osztán, Mac, mi a fenének akarják tudni, hogy kielégít -e a szexuális étetem? Talán tenyészbikának akarnak használni?" Mikor végre Joe Clockra került a sor, a lány adott neki egy csomó papírt meg egy tollat. - Üljön, ahová akar, és töltse ki ezeket, kérem - mondta a lány. Joe hol a lányra, hol a papírokra nézett. A lány vörös haja nyilvánvalóan festve volt, az arca sem valami nagy szám, de az alakja… - Ha egy-egy ötcentest adnának mindegyiknek a kitöltéséért, gazdag ember lennék. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. - Ha én pedig öt-öt centet kapnék minden fickó után, aki ezt mondja, én is gazdag lennék - mondta a lány. Kezdetnek nem rossz. Joe gyorsan átgondolta, mennyi pénz van nála, s már-már meg akarta kérdezni a lánytól, hogy mit csinál este. De az már a következ fickónak nyomta a kezébe a papírokat meg a tollat. - Üljön le… Joe Clock fölsóhajtott, leült az egyik asztalhoz, és kezébe vette a tollat. Ha egy órán át azért fizetik, hogy iskolásdit játsszon, és ne az esztergapadot tekerje, neki ugyan mindegy. És nem is olyan nehéz. No, lássuk csak… Szeretem a gépészeti folyóiratokat. Igen. Nem. Ilyesmit kérdezni egy gépkezel l! Hát persze hogy szereti! A gépészeti folyóiratból megtudja az ember, hogy mit csináljon és hogyan csinálja. Semmi süket duma, amin az embernek törnie kell a fejét, hogy az a süket fickó mit nyavalyog annyit a csaj után. Ha a cs eldugul, ki kell pucolni. Ha egy másik fickó le akar lépni a csajjal, jól tökön kell rúgni. Joe bekarikázta az Igent. A következ . Jó étvágyam van. A pokolba is, igen. Aztán egy igazán hülye kérdés: Inkább bélyeget gy jtök, semhogy horgászni menjek. Joe vastagon bekarikázta a Nemet. És megnyugodott. Bélyeget gy jteni, az isten szerelmére! Nem is olyan nehéz ez. Az eszkimók Európában élnek. Joe kis híján fölnevetett, és ismét bekarikázta a Nemet; még jó, hogy nem kell megmondania, hogy hol élnek; talán az Aleut-szigeteken vagy hol a francban. Szóval… Az okos ember megszerez magának mindent ezen a világon, amit csak tud Mennyire igaz! Mindig és mindent. A pokolba is, igen. Kanada Angliához tartozik. Ez igaz. Azon az átkozott kanadai pénzen az angol király képe van, s Joe-nak egyszer a nyakán is maradt Kanadából jövet az az angol pénz, de aztán gyorsan megszabadult t le, fontos, hogy segítsünk a barátunknak. Mi a fene az a "barát"? Joe elbizonytalanodott, a következ kérdést nézte. Nem olyan fontos segíteni egy idegennek. Az el bbi kérdésnél bizonytalanul bekarikázta az Igent, az utóbbinál a Nem-et. Érdemes az idegen gondjával is tör dni. Fölhorkant. Egy frászt. Majd ha az idegen tör dik velem! Ha, mondjuk, egy fickónak kölcsön akarod kérni a kocsiját - de egy idegen? Henry Ford nagy szerepet játszott… A melasz úgy jön létre… Az okos ember csak azt teszi, amiért megfizetik. Hát persze. Igen. Jó! alszom, és kipihenten ébredek. Persze. Igen. Egy idegen az életét kockáztatja, hogy segítsen rajtad. Röhej. A fickó nyilván bolond! Nem!
A gyilkosságnál nagyobb b nök is vannak. Biztosan… Persze. Sokkal nagyobbak. Az átlagember pénzért mindenre hajlandó. Nagyon igaz. Miért is ne, ha megúszhatod? Persze. Viszont ezért kell vigyáznod is magadra. Van rosszabb is, mint elveszíteni az otthonodat. Micsoda? Leprát kapni? Ezután megváltozott a válaszadás módja. Több lehetséges válaszból kellett választani. Például: A legtöbb ember, aki elgázol valakit éjszaka a kocsijával (a) jelentkezik a rend rségen, (b) els segélyt nyújt, (c) igyekszik elmenekülni. Hát minden hülye tudja, hogy a harmadik az igaz. Akinek egy csöpp esze van, csak így tehet. is így tett (c) akkor. Egy olyan hülye, mint Aberdeen, nyilván megállna. Mindenbe beleüti az orrát. Aki olyan ostoba, hogy kölcsönadja a lakbérét… Ha azt látná, hogy egy ember a folyóba akar ugrani, (a) elvinné a ruháit, hogy meg ne botoljon rajtuk, (b) odahívná a barátait is nézni, (c) enne utána valamit, (d) ezek egyikét sem tenné. Ha n kel van dolga, az a fontos, hogy (a) egy kés legyen a zsebében, (b) jól álljon a haja, (c) piros kocsija legyen, (d) valami más. A ragyogó fény (a) es t, (b) idegen megszállást, (c) mérgezett ivóvizet jelez, vagy (d) ezek egyikét sem. A nemzetbiztonság (a) a szokásosnál melegebb id t, (b) televíziós m sorokat, (c) politikai befolyást, (d) valami mást jelent. A b ncselekménynél a legfontosabb (a) melegen felöltözni, ha hideg van, (b) hogy ne kapjanak el, (c) hogy a saját sávunkban maradjunk az autópályán, (d) elkerülni az ilyesmit. A teszt egész érdekes volt, gondolta Joe, mikor beadta a papírokat. És most vissza az esztergapadhoz. A hosszabb úton, hogy messzire elkerülje Aberdeent. Az az átkozott. Colles doktor alaposan körülnézett az irodájában. Az iroda még sohasem volt ennyire zsúfolt és rendetlen. A doktor ismét eltöprengett, hogy vajon nem lenne-e jobb áttérni a tesztek szerkesztésér l és kiértékelésér l a pszichológia valamelyik látványosabb ágára. Nem sok megrendel fizetett többet a Melchior Vállalatnál; az igazat megvallva, egyik sem. Mind sokkal kevesebbet fizettek. Aztán a munkának már úgyis a végéhez közeledik. Egy olyan képzett személyzetis pedig, mint Taylor, már nélküle is folytatni tudja a tesztelést. Volt valami ebben a Taylorban… olyan sima modorú, okos… és nem túl mohó… Arra gondolt, megkéri a fiatalembert, hogy majd jelentse neki, hogyan reagáltak a kisz rt pszichopaták a kezelésre. Persze lesz, aki majd elutasítja a kezelést. És nem is lehet ket kötelezni rá. Kár. De ez már nem az dolga. Még azt ser tudja, ki végzi a terápiát. Pedig az övé lesz a dics ség. De ez már csak így van. A nagyközönséget csak a terápia érdekli. Hány cikket tehet olvasni a tesztek összeállítóiról? A filmr l és a tévér l nem is beszélve. "Én dolgozom, és mások aratják le a sikert" - gondolta kissé keser en Colles doktor. A doktort elfogta a munka befejezésekor érzett, szokásos levertség, és végigpillantott az íróasztalán. A posta… Átfutotta a postát; semmi érdekes. Aztán szórakozottan fölvett egy fényes papírra nyomtatott brosúrát. Korábban szinte észre sem vette. Kézreálló Híradó. A Kézreálló Kéziszerszám Gyár lapja (ami szintén a Melchior Vállalathoz tartozik). Ó, igen, beszélt Taylor titkárn jével egy kis cikkr l, a vállalati lapok számára. Már félre akarta tenni, aztán kinyitotta. Talán írnak valamit a tesztr l. Persze a valódi okokról nem tájékoztatták az alkalmazottakat. "Magel Quinn (azel tt Stoltzfus), a kávézó dolgozójának régi barátai bizonnyal örömmel fogadják a hírt, hogy Mabel és Quinn rend r egy fiú ikerpár boldog szülei lettek. Gratulálunk, Mabel, mindig sejtettük, hogy mire vagy képes!" Colles doktor pislogott, lapozott. "A karbantartók nyerték a baseball-bajnokságot" - jó nekik… Nem, itt sincs semmi. Ismét le akarta tenni a lapot, de meglátott, majd nyomban szem el l is tévesztett valamit. Ez bosszantó volt. Sóhajtva kinyitotta ismét az újságot, és módszeresen keresni kezdte azt a valamit. Meg kell találnia, másként nem lesz nyugta. Igen: egy név az. És ez a név: Clock. Colles doktor a homlokát ráncolva ismételte a nevet. Aztán el vett egy csomó irattartót, és átlapozta ket. Clock! Colles doktor füttyentett. Aztán, rendszeres ember lévén, kiírta az újságból az összes neveket, s összehasonlította ket a saját feljegyzéseivel. Majd ismét füttyentett. Kinyílt az ajtó. - Ha szüksége van rám - mondta az asszisztense -, szóljon, kérem. De ne füttyentsen; nem vagyok a kutyája. A doktor néhány másodpercig bambán bámult a n re. Aztán megszólalt: - Elnézést, Miss Blick. Többet nem fog el fordulni. De minthogy itt van… Ugye, egy sajtófigyel nk kapcsolatban áll azokkal a vállalatokkal… Igen. Köszönöm. Legyen szíves, hozza be a Melchior Vállalatra vonatkozó cikkeket… Nagyon köszönöm, Miss Blick. A legtöbb cikk a különböz lapok gazdasági rovatából származott, s nem kötötte le Colles doktor figyelmét. De több cikk a hírek között jelent meg, s ezeket érdekl déssel olvasta végig. Közben többször is füttyentésre csücsörítette a száját, de az ajtóra pillantva uralkodott magán. Inkább hümmögött. A nagyiparos és az er szakos söreladás. Hm! A meggyilkolt ember a Melchior Vállalat alkalmazottja volt. H m! H m! Bírósági vizsgálat a Melchior Vállalat állítólagos… Hm! Hm! Hm! Colles doktor kifelé tartott a személyzeti osztályról, mikor Edward Taylor belépett. - A titkárn je azt
mondta, hogy ma nem lesz bent - mondta Colles. - Úgy is volt… Elég nagy a cég, tudja - nem mintha nem lehetne még nagyobb, ha… igen, szóval egy másik irodában volt dolgom. Segíthetek valamiben? - H ideg, szürke szemével Collesra pillantott. - Nem, de azért köszönöm. A titkárn je nagyon segít kész volt. A szokásosnál is kurtább mosollyal Edward Taylor közölte, hogy ennek igazán örül. - És most hová tart? Mr. Melchiorhoz? Ó, igen, A. M. nagyon sokat gondol magára. És én is. - Miközben elbúcsúztak, Taylor meglehet sen gondterheltnek látszott. Míg megtette a hosszú utat az ajtótól Mr. Melchior íróasztaláig, Colles doktornak b ven volt ideje megcsodálni a vastag sz nyegeket meg a drága bútorokat. - Megtisztel - mondta kézfogás közben az üzletember. - Ha szólt volna, magáért küldtem volna a kocsimat. A pszichiáter legyintett. - Ma nem volt semmi különösebb dolgom - mondta. - Így elhatároztam, hogy a végére járok néhány ügynek, melyeket eddig halogattam. Elküldtem az asszisztensemet. És idejöttem. - Melchior megkérdezte, vajon elégedetlen volt-e a doktor az asszisztensével: - Nem hosszú id re - mondta a doktor. - Szóval. Igen, meg akartam kérdezni, hogyan váltak be a tesztek. Kielégít ek? - Tökéletesen, doktor. - Örömmel hallom. Kíváncsi voltam, hogyan válik be. És arra is kíváncsi volnék, hogy kik azok az urak, akik a terápiát végzik. Akik kezelik azokat az embereket, akiket a teszt segítségével kisz rtek. Várakozva nézett Mr. Melchiorra, aki csak némi szünet után szólalt meg: - Én nem sokat tudok a részletekr l, doktor. Edward Taylor mint személyzetis, sokkal többet tud. Ismeri az embereket, és azok is ismerik t. De azt hiszem, hogy a terápiás rész még mindig csak tervszinten létezik. Viszont írhatna Edwardnak, s biztosan szívesen áll majd a rendelkezésére. Colles doktor bólintott. - Ma reggel különös dolog jutott a tudomásomra - mondta. - Elmondjam? Mr. Melchior most már kevésbé szívélyesen az órájára pillantott. - Ha akarja - mondta. - Azon töprengtem, vajon beválik-e az ötletem. Így hát felhívtam a helyettes személyzetist, s megkértem, hadd nézzem meg a teszt eredményeit. meg azt felelte; hogy jöjjek ide, és nézzem meg, amit akarok. - A helyettes ezt rosszul tette, doktor- mondta Mr. Melchior. - Nem kért t lem engedélyt. Azok az iratok bizalmas természet ek. Colles azt mondta, hogy ezt megérti. Elnézést kért, és kifejezte reményét, hogy a helyettesnek nem fog kellemetlensége származni a dologból. - Úgy érzem, Mr. M. - mondta -, hogy a helyettes úgysem volt teljesen tisztában a teszt jelent ségével. Folytassam? Köszönöm… Hálás vagyok, hogy nem hagyja elfelejtenem, hogy ön igen elfoglalt ember. Szóval. Megköszörülte a torkát. Várt, de mivel Mr. Melchior nem szólt semmit, folytatta: - Ami az én különleges tesztemet illai: ön jól tudja, hogy a válaszoknak csupán egy részét vettük figyelembe az értékelésnél, a többi csupán álcázásul szolgált, vagy úgy is mondhatnám, az volt a céljuk, hogy a tesztelt személyek bizalmát megnyerjük, hogy az igazán fontos kérdésekre igaz választ kapjunk. És az eredmények? Harminchárom személy ért el kilencven százaléknál magasabb eredményt, azaz mutatott nyilvánvaló pszichopata vonásokat. Közülük tizenegy n volt, s föltételezem, hogy igen gyorsan el is küldték ket, bár nyilván tapintatosan, hogy ne sértsék túlságosan az érzelmeiket. A maradék huszonkett l szóló adatok szerint - melyek megtalálhatók a személyzeti osztályon, ahol Mr. Taylor viszont a legritkább esetben található meg - húsz még mindig a vállalat alkalmazottja. Mi történt azzal a kett vel? - tette föl gyorsan a kérdést. - Távoztak - mondta Mr. Melchior. - A többiekt l is meg akarunk szabadulni, mihelyt biztosítani tudjuk számukra a terápiát. - Ó, szerintem nem így áll a dolog - mondta Colles. Szünet. - Nem? Hát hogy áll maga szerint, doki? - Szerintem? - kérdezte Colles doktor. - Összeraktam a ma reggel szerzett információt az újságokból szerzett információimmal, és arra a következtetésre jutottam, hogy ön, Mr. Melchior, a B n Császára - ha szabad ilyen költ ien fogalmaznom -, s a célja nem a pszichopaták eltávolítása, hanem éppen a beplántálásuk. - Doki, maga a legszebb angolt beszéli, amit valaha is hallottam. De hízeleg. Császár? Még király sem vagyok. Legföljebb ha nagyherceg. A doktor sziszeg hangot hallatott, aminek a jógában "szitali", azaz kígyósziszegés a neve. És Mr. Melchior szemébe nézett. - De följebb fog emelkedni - mondta. - Ez törvényszer . A nagyherceg nyugodtan közölte, hogy ezt maga is reméli. - Higgye el, doki, hogy nem könny . Riválisaim is vannak. A más területeken m köd emberek fenik a fogukat az én területemre. A beosztottjaim szintén a helyemre pályáznak. De azt hiszem, azért menni fog a dolog. Lépést tártok az id vel. Az apám még öszvéren járt. Én Cadillacen járok. - És folytatta a magyarázatot. A Melchior Vállalat (mondta) jéghegyhez hasonlítható, melynek nagyobb része a víz alatt van. Az országban több hasonló, kisebb-nagyobb jéghegy van. Egymással általában nem ütköznek össze, de a hajók már rosszabb
helyzetben vannak. És a b nözési üzletben a vitás kérdéseket nem lehet dönt bíró elé vinni. Ami azt jelenti… - Nemcsak nekem vannak személyzeti problémáim, doki - magyarázta Melchior. - Sokszor fordulnak hozzám mások is: "Anthony, szükségem lenne valakire. Küldj valakit." S mivel kéz kezet mos, én szívesen segítek. Csakhogy nagyon nehéz igazán alkalmas embereket találni, tudja, doki. Colles doktor biztosította, hogy megérti. Régebben, folytatta Melchior, a szindikátus a külvárosokból toborozta a nehézfiúkat. De azok nem igazán korszer ek. Nem igazán megbízhatók. És könnyen észrevehet k. Aztán verekedést kezdeményeznek olyan ügyekben is, melyeknek semmi köze az üzlethez. Közvetlenül a háború után még voltak elég használható háborús veteránok, de ma már alig akadnak. Elég nagy a fluktuáció. - Tudja, mit akarok, doki? - kérdezte. - Azaz, mit nem akarok? Nem akarok felt fickókat. Akik szerepelnek a b nügyi nyilvántartásban. Akik szórakozásból ölnek, vagy hogy törlesszenek a sérelmeikért, vagy nem tudnak uralkodni magukon, ha egy másik fickó megfogdossa a n jüket. Ezek nem kellenek. Megbízható fickókat akarok. Eltompult alakokat, akik családi házban élnek kis családjukkal. A vallásuk nem érdekel, de a kis család fontos. Ez körültekintésre vall. Persze élhetnek az anyjukkal is vagy a családos testvérükkel. Számos ilyen fickó dolgozik nálam hosszú ideje és legálisan. Vagy jelentkezik munkára nálam. De honnan tudhatnám, hogy melyik az igazán alkalmas? Honnan? Mégsem lehet csak úgy megkérdezni. - Ezért fordult hozzám segítségért - mondta Colles. - Ahogyan a könyvel it is az egyetemr l szerz dteti. S most már pontosan tudom, hogy milyen emberekre van szüksége. - Bólintott, és halványan elmosolyodott. - Rendes fizetést adok - mondta Melchior. - És prémiumot is, kötvényekben. Ez jó mindenkinek, s nincs nyoma az üzleti könyvekben. De semmi látványos dolog. Ezek az emberek nem a látványos dolgokhoz kellenek. - Milyen igaza van - mondta Colles doktor. Amit Melchior akar (folytatta Colles), az az átlagember, akiben gyilkos hajlamok rejlenek. De miért fog ölni? Miért gyilkol meg teljesen idegen embereket? - Az els találkozásunkkor - mondta- a "kommunikáció hiányáról" beszéltünk. Hozzátehetjük még a "vallás hiányát" és a "szeretet hiányát", mármint az igazi szeretet hiányát. Ezekb l az emberekb l hiányoznak ezek az érzések. Valami halott bennük. Nem azért ölnek, mert valami t z ég bennük, hanem azért, mert nem ég bennük a t z. A lehet ség mindig is bennük volt - emlékezzen csak Grubacherre, aki lel tte a riválisát -, de az én tesztemre volt szükség, hogy ezt a lehet séget fölfedezzük, a megfelel mederbe tereljük. - Kis szünetet tartott. Az én tesztem - mondta. - Ó, igen, ismerem a típust. Azokat az embereket, akik hidegvérrel ölni tudnak heti húsz dollár többletért. Akik inkább gyilkolnak, semhogy lemondjanak pompás amerikai életszínvonalukról, vagy változtassanak az életformájukon. Hát igen - el tudom képzelni, hogy az én húsz kis fölfedezettem nagyon is kész volt gyilkolni, mihelyt megmagyarázták nekik, hogy milyen biztonságos és jövedelmez a dolog… Igen, el tudom képzelni, hogy igaz buzgalommal teljesítették feladatukat, s semmivel sem izgatottabban, de legalább olyan hatékonyan, mint ahogyan visszaszereznek egy autót, leolvasnak egy gázórát, vagy kézbesítenek egy behívót - s aztán nyilván a költségek elszámolásánál megpróbálnak egy picikét csalni is - de csak egy picikét. - És most mi lesz, doki? - És most mi lesz? Melchior, mikor én mindezt végiggondoltam, s a maga szerepét benne, arra a következtetésre jutottam, hogy maga is olyan ember, akib l hiányoznak azok a bizonyos érzések. - Igazán? - És tudja, mire jöttem még rá? - Mire? - Hogy én is ilyen ember vagyok. A nagyherceg szeme kikerekedett. S mintha kuncogott volna. Aztán ismét megkérdezte: - És most mi lesz, doki? - Hát… - A pszichológus elgondolkozott. - Szerintem beszéljük meg, hogyan lehetnék továbbra is a hasznára. Azt hiszem, élvezném ezt a szerepet. Taylornak tudomása van… Igen? Értem. Mindegy, fiatal még, és nincs meg benne… De, drága Anthony, ne beszéljük meg el bb a prémiumrészvények dolgát? Természetesen el re kérem: biztosan eléred a királyi rangot, talán a császárit is, de ugye a kockázatok… Szóval, el re. Év vége felé, kés éjszaka, két férfi jött le a lépcs n Mr. Melchior klubjából. Hideg volt, süvített a szél. - Hol a kocsid? - pillantott végig Colles doktor az üres utcán. - Megmondtam, hogy legyen itt fél tizenkett re - mondta Mr. Melchior. Bármelyik pillanatban jöhet most már. Visszamenjünk a… - De Colles doktor azt mondta, inkább sétáljanak egyet. Mikor befordultak a sarkon, és fölhajtották a gallérjukat, két férfi toppant eléjük, s az egyikük megkérdezte: - Bocsánat, erre van a pályaudvar? - Dehogy - kezdte magyarázni Colles doktor. - Menjen… - Az egyik fickó revolvert húzott el barna öltönye zsebéb l, és f be l tte Colles doktort. A doktor egyetlen hang nélkül összecsuklott. - Meg rült ez a Taylor? - sziszegte Melchior. - Nem itt, te bolond! Nem most! - Itt és most - mondta a fickó, és félrelépett, hogy utat engedjen a társának. - Tudod, ki vagyok én? - ordította Melchior.
- Nem számít - mondta a másik fickó. A szél elvitte a második lövés zaját s azt a neszt is, amit Melchior elzuhanó teste okozott. A két férfi pedig elballagott egy forgalmasabb utcáig, ahol leintettek egy taxit. - Mit gondolsz, mennyi lesz, nyolcvan cent? - kérdezte a barna öltönyös férfi, akinek bibircsók volt a képén, a társától, miközben az elsuhanó fényreklámokat figyelte. - Olyasmi, nyolcvan cent. Mit gondolsz, Joe? Taylor nem fogja ellen rizni - ha három dollárt mondanánk? Joe azt felelté, hogy a három dollár hihet en fog hangozni. - Mész vasárnap pecázni? - kérdezte a társa. De Joe Clock a fejét rázta. - Szombat este lesz a tekebajnokság - magyarázta. - Osztón kés n fogok lefeküdni, osztón nem fogok tudni korán fölkelni, hogy pecázni menjek. Tudod, mi a helyzet, ha nem tudod jól kialudni magadat: kiveszi minden er det. A másik egyetért en bólogatott. - Szóval, akkor vasárnap bütykölhetsz egy kicsit a járgányon a m helyben. Nincs is szebb, mint egy békés hétvége otthon. És egykedv en bámultak ki a taxi ablakán, és úgy rágták a rágógumit, mintha már ízlelgetnék azt a kellemes, békés hétvégét, otthon. Gálvölgyi Judit fordítása
A. E. Van Vogt - Az utánzók I. Miután megölte a szörnyet, Matlin csak állt, és érezte, hogy elfogja a düh. A tizenkét láb magas lény gyötrelmes haláltusájában Matlin teherautójának billen részébe zuhant. Most ott fekszik, elefántszer feje és ormánya lelóg az egyik oldalon, s a hátsó rész mögött égnek mered roppant karja és keze. S a teherautó mélyében ernyedten hever a sok-sok tonnányi fényes, fekete test. És éppen ez a gond. Matlinnek az egész csak ennyit jelentett gondot. Steve Matlin mérhetetlenül gyanakvó, dühös természet ember volt. Legszívesebben lezúdította volna a vadállatot az út menti gizgazba, de aztán nagy nehezen ellenállt a kísértésnek. Sajnos az országúti jár rkocsi két tisztje látta, amint végighajt ezen a tó melletti, kis forgalmú úton. Ha a jár rök megtalálják a lény tetemét, mindjárt arra gondolnak, hogy csakis l hette le. Matlin, ez a tudatlan ember, elképzelte, hogy lesz az, aki intézkedik a halott szörny további sorsáról. Kiokoskodta, hogy ha elkövetné azt a hibát, hogy nem a megfelel helyen borítja ki a tetemet, kés bb darut kellene bérelnie, amivel visszarakhatná a kocsijára. Ha pedig egyszer en hazaviszi, kénytelen lenne gödröt ásni neki. El kell szállítani a rend rségre - gondolta komoran -, k meg adnak valami tanácsot, s nekem csak szót kell fogadnom, mint egy jó kisfiúnak. Bosszúsan, de a helyzetbe már beletör dve felhajtott az országútra. Most nem fordult balra, a farmja felé, hanem egyenesen a város legközelebb es küls negyede, Minden felé hajtott. Megállás nélkül a rend rség épülete elé ment, ott fékezett, és er teljesen megnyomta a dudát. Senki sem mutatkozott. A kimerült Matlin már-már ráfeküdt a dudára, hogy kinyomja bel le a szuszt, amikor szinte villámként csapott belé a felismerés. A rend rségi épület egy mellékutcában volt, és ki tudja, miért, sem autó, sem ember nem járt éppen arra. … Forró délután, kihalt utca, soha vissza nem tér alkalom. Matlin meghúzta a billen szerkezet karját. Egy pillanat múlva érezte, hogy a vadállat teste elmozdul. Akkor egyszer en elhajtott alóla, aztán rákapcsolt, II. Este, miel tt aludni mentek volna, a felesége, Cora azt kérdezte: - Hallottál arról az rbál jött lényr l? Matlinnak rögtön eszébe jutott a vadállat, amelyet a városba szállított. Micsoda dilis népség! - gondolta gúnyosan. - Még hogy rb l jött lény! De fennhangon csak annyit vetett oda: - A tévében hallottad ezt a hülyeséget? - A híradóban mutatták - mondta az asszony védekez en. - Itt találták meg az utcán. Tehát arról van szó, amit ölt meg. Hirtelen jókedvre derült. Jól elbánt vele. Megspóroltam huszonöt dolcsit
- gondolta önelégülten. - Egyszer legalább volt egy kis szerencsém. Szó nélkül lefeküdt. Cora egy darabig hallgatta a férfi nyugodt lélegzését, gondolatai az rb l jött lény körül jártak - s a világegyetem körül, melyr l tudta, hogy létezik valahol, Steve Matlin sz kös világán túl. Valaha tatár volt. Négy gyerekkel és két évtizeddel ezel tt. Ha néha eszébe jutott, nehéz volt elviselni a gondolatot, hogy azok az id k bizony nagyon messze vannak az igazi valóságtól. Odakint egy teremtmény, amelyet még sohasem láttak a Földön, holtan feküdt a mindeni rend rség el tt az utcán. A tévékamerák megmutatták elölr l, oldalról és felülnézetb l, a saját nappalijában láthatta mindenki. Senki sem sejtette, hogyan kerülhetett oda, ahol megtalálták, s a hírmagyarázók szerint vezet kormánytisztvisel k és katonai szakért k kezdtek gyülekezni a hatalmas test körül, akár a zömmög legyek. Eltelt két nap. Egy szörnyvadász expedíció toppant be - többek között - a Matlin-farmra, de kérdéseikre Cora csak a fejét rázta, és magától értet hangon tagadta, hogy Steve vitte volna a vadállatot oda. - Végül is - mondta csíp sen - nekem elmondta volna. Nyilván… hm? Hirtelen elhallgatott, s arra gondolt. Az az ember! Az a lehetetlen ember! Hiszen megtehette. A látogatók, úgy látszott, nem vették észre hirtelen támadt zavarát. És k is úgy gondolták, hogy egy férj elmondta volna a feleségének. Szóviv jük, egy kellemes külsej , halk szavú, az asszonnyal nagyjából egyid s férfi, aki John Grahamként mutatkozott be - mellesleg a jelenlév k közül egyedül nem viselt rend ri vagy katonai egyenruhát -, nyájasan fordult hozzá. - Mondja meg a férjének, hogy már megszavazták a jutalmat, valami százezer dollárt annak, aki komoly segítséget nyújt nekünk. Az expedíció zajos motorkerékpár- és autóberregéssel távozott. Steve Matlin másnap délel tt pillantotta meg a második szörnyet. A tavi úton követte az els nyomát, amikor hirtelen ott termett a másik. Besurrant egy vízmosásba, és lélegzet-visszafojtva meglapult. Hogy mit remélt, amikor idejött, Matlin maga sem tudta. Amikor Cora megemlítette a jutalmat, rögtön kicsúfolta a hiszékeny természetéért. - Azok a gazemberek sohasem osztoznának meg a jutalmon olyannal, akinek nincs megfelel jogcíme rá és nem képes harcolni - mondta. Amikor megpillantotta a második szörnyet, a döbbenet mint valami t zvész lobbant fel a belsejében. Érezte, mint kúszik fel a forróság a csigolyája mentén, s szinte perzselte az agyát. Félt! Reszketve emelte föl a puskáját. Eközben a lény el rehajló testtel közeledett. Volt nála valami, amin megcsillant a nap. A következ pillanatban egy golyó fütyült el Matlin feje mellett, s mennydörgésszer csattanással vágódott be a mögötte lév fába. A föld remegett. Egy másodperc múlva robbanás hangja jutott el Matlin füléhez. Mintha egy kisebbfajta ágyú dörrent volna. Mialatt gondolatban összehasonlította második világháborús tengerészként szerzett tapasztalataival, a távoli puska - mert annak látszott, noha óriási volt újabb tüzet okádott. A golyó ezúttal Matlin el tt tíz yarddal csapódott egy k höz, elárasztva Matlint k szilánkokkal. Sajgott a teste, és amikor ismét föl mert nézni - akkor mer a távolból visszhangzott a második robbanás hangja -, látta a kezén a saját vére cseppjeit. A látvány megrémítette, ugyanakkor felvillanyozta. Hátracsúszott, átfordult, félig álló helyzetbe emelkedett, és el rehajolva végigrohant a vízmosáson. Csak akkor torpant meg, amikor rájött, hogy a mélyedés ott úgy ellaposodik, hogy többé már nem nyújt rejtekhelyet. Most mit tegyen? Halványan felrémlett benne, miféle kockázatokat vállalt a háború idején. Akkoriban úgy érezte, egy olyan háború kényszerít valósága veszi körül, amelyet sohasem tudott elfogadni - egy háborúé, amely éveket vesz el az életéb l. De emlékezett a mozdulatokra, a kúszásra, a lapulásra, az el rejutásra. Mindig az volt a véleménye, hogy egy normális embertál rültség azt kívánni, hogy behatoljon az ellenséges területre. De még a háborús fegyelem gy lölt kényszere alatt is elszántan vetette bele magát a legveszedelmesebb helyzetekbe. Lehetséges, hogy most is ezt kellene tennie - mert a saját ostobasága arra késztette, hogy idejöjjön? Mialatt ott kuporgott rémülten, két újabb ágyúlövedék csattant a sziklatömbön, éppen ott, ahol másodpercekkel el bb állt. Ágyú a puska ellen! Matlin menekülni akart, el innen, minél messzebb. Dühödt elszántsága, amely teljesen figyelmen kívül hagyta, mi várhat rá kutatása végén, most értelmetlenné vált e zer vel szemben, hisz minden eldördül lövés az megsemmisítését célozza. Meglapult a vízmosás árnyékos végében, még, a fejét sem merte fölemelni. A saját puskája szinte játékszernek t nt most… Csengett a telefon. Amikor Cora fölvette, percekbe telt, míg a rekedt hangban felismerte a vonal túlsó végén a férjét. - Egy országúti segélytelefonból hívlak. Ki tudod deríteni, hol lehet most ez a szörnyvadász expedíció? - Épp most telefonált anyuka. Odaát voltak az farmján. Miért? - Engem üldöz - mondta a férfi. - Mondd meg nekik, hogy az országút felé megyek a csónakházból. Egy akkora dömpert vezet, mint egy ház.
- Micsoda üldöz téged? - üvöltötte Cora a telefonba. - Hol? - Egy másik szörny. A tó felé vezet úton - nyögte Matlin. És visszatette a kagylót. III. Az országúti csata délután két óra körül kezd dött. A lény egy húsz láb magas billen kocsi fülkéjéb l mászott ki. Az autó mögül tüzelt ágyú nagyságú puskájával mindenre, ami mozgott. Törékeny autóikkal és apró puskáikkal kéttucatnyi ember kuksolt a bozótosban. A Graham mellett fekv Matlin hallotta, amint a férfi sürget hangon odaszól egy rnagynak: - Kérjen ismét légi, segítséget! Körülbelül tíz perc múlva a látóhatár peremén megjelent az els helikopter. Kiderült, hogy egy vállalkozó szellem tévétársaság járm ve, kamerákkal felszerelkezve. A röpköd szörnyeteg körözni kezdett a dömper fölött, s felvételéket készített a mellette lév hatalmas lényr l. A lény eleinte nem kereste az égen a hang forrását. De hirtelen eszébe jutott, hogy fölnézzen. A hosszú puska fölemelkedett. Az els golyó átütötte a pilótafülkét. Valami repesz eltalálta a pilótát, aki elvesztette az eszméletét. A helikopter cikcakkban repült tova. Közben egy újabb, óriási golyó eltalálta a farkát. A sérült helikopter egy alacsony domb túloldali fái között t nt el. Sajnos mire a katonai helikopterek megérkeztek, már nem hatottak a meglepetés erejével. Mihelyt felt ntek, az ágyú-puska t z alá vette ket. Rögtön vissza is fordultak - de addigra már hármat leszedett közülük, az egyik ki is gyulladt. Egy kivételével a helikopterek a távolból visszal ttek. Amelyik nem l tt, elrepült balra, és mélyrepülésben elt nt egy hegy mögött. Majd váratlanul felbukkant a szörnyeteg mögött, s miközben a többiek fölzárkóztak elöl, a magányos helikopter hátulról repült rá a célra. A pilóta ekkor olyan sorozatot l tt a mit sem sejt lényre, hogy a hatalmas fej kis híján leszakadt a testr l. Matlin a többiekkel együtt el merészkedett, s dühösen mutogatta az "igénylést", amelyet már kitöltött. Feldühítette, hogy ezek nem tartják tiszteletben az el jogait. Noha számított ilyesmire, most mégis nehezen tudta lenyelni. A kocsi mellé érkezve türelmetlenül várta, hogy azok tüzetesen megnézzék a lényt, a hatalmas autót és a puskát. Bosszús gondolataiból váratlanul térítette magához a felismerés, hogy immár kétszer támadtak ellene. Graham rámutatott a tíz láb hosszú puskára. - Err l mi a véleménye? A kérdésfeltevés módja, az, hogy az egyenl ség alapján közelednek hozzá, pillanatnyilag semlegesítette Matlinban az örökös dühöt. Most! - gondolta. - Szeretném, ha aláírná ezt - mondta, s átnyújtotta Grahamnak az igénylést. Aztán lehajolt, és alaposan megnézte az óriási fegyvert. - Olyan, mint egy s rített leveg vel m köd ismétl fegyver - magyarázta rögtön -, akárcsak az enyém, csak sokkalta nagyobb. Akár ugyanaz a cég is készíthette volna. Miközben beszélt, ingerülten vette tudomásul, hogy ,Graham még mindig a kezében tartja az igénylési papírt; egyetlen pillantást sem vetett még rá. - Miféle cég? - kérdezte Graham különös hangon. - Az enyém Messer-féle - felelte Matlin. , Graham felsóhajtott, és hitetlenkedve rázta meg a fejét. - Vessen egy pillantást a nagy puska névtáblájára - mondta. Matlin lehajolt. MESSER MADE, néztek vissza rá a bevésett, fekete fémbet k. - És milyen márkájú a dömpere? - kérdezte Graham. Matlin egyetlen szó nélkül lépkedett a túlméretezett autó elé, és fölnézett a bet kre. Hajszálra megegyeztek a saját dömperén lév kkel: FLUG. Amikor Matlin visszatért, és közölte, hogy a felirat megegyezik, Graham bólintott, visszaadta az igényl papírját, és magától értet hangon azt mondta: - Ha én írnám ezt az igénylést, Mr. Matlin, ez állna rajta: "Abban a személyben, aki a legtöbbet tette az úrbál jött lény megtalálásának megakadályozásában, magamra ismertem - itt önr l van szó, Mr. Matlin -, ennélfogva a fent említett személy a legkevésbé jogosult a jutalom átvételére." Az egész olyan váratlan volt, annyira semmibe vette az el jogait, olyan végérvényesen negatív volt, hogy Matlin belesápadt. De az elhangzott szavak csak egy pillanatra bénították meg. Máris elöntötte a düh. - Miért, maga átkozott csaló?! - csattant fel. - Várjon! - felelte Graham élesen, s fenyeget en fölemelte a kezét. Acélszürke szemével cinikusan méregette, miközben így folytatta: - De ha visszavezetne bennünket a valódi eseményekhez, s ezzel segítene nekünk e lények felkutatásában, hajlandó lennék felülvizsgálni az ítéletet. Megtenné? Az éjszaka még a vadászaton érte ket. Miközben a szörnyvadász expedíció tábort vert a tó partján, az éjszakát mennydörgéshez hasonló üvöltés tépte darabokra. Matlin kibotorkált kocsija hátsó ülésér l, kirohant a partra, s a sötét víztükör fölött a tó közepén lév sziget felé bámult. Tudta, hogy már mások is gyülekeznek mögötte és mellette.
A hang a szigetr l jött. - Úgy hangzik, mint egy egész ütegnyi rakétamotor - próbálta valaki átkiabálni a zajt -, és mintha innen jönne. És máris kiderült, hogy az illet nek igaza van. A rakétamotor hangja hirtelen a fejük fölött b gött. A sötétkék ég háttere el tt egy pillanatra óriási helikopter jelent meg. Aztán elt nt egy felh taraj mögött. A robaj lassan távoli berregéssé halkult. Graham a sötétben Matlin mellé lépett. - Ugye említette, hogy van a közelben egy tóparti kunyhója? - Igen - felelte Matlin gyanakodva. - Tart ott csónakot? Matlinnak szörny gyanúja támadt. - Csak nem azt akarja mondani, hogy menjünk át a szigetre? - kérdezte elszoruló torokkal. - Most! - Megfizetjük magának a csónak használatát, és kezességet vállalunk a károkért - méghozzá írásban - mondta Graham komolyan. - És ha valóban ez a lények támaszpontja, akkor aláírom az igénylését. Matlin habozott. Minden álma a csónak és a tóparti telek volt. Senki, még Cora sem tudta, mit jelentett ez neki. Rögtön másnap, hogy megölte az els szörnyet, egy kocsi homokot szállított el a farmjáról, és gyengéden leborította a víz partjára. S most ott állt, s elképzelte, mit jelentene a pénz álma megvalósításában, a hepehupás partot teljesen feltöltené homokkal, vadászlakot és halászkunyhót építene, venne egy nagyobb csónakot, olyat, amilyenr l annyit ábrándozott, de amely mindig elérhetetlen maradt. - Megteszem - mondta. A szigeten, zseblámpája takarékosan használt fénye mellett, Matlin elvezette Grahamet és két másik férfit oda, ahol a föld hirtelen… keményebbé vált. Ásni kezdtek, s a f alatt csupasz vasdarabokat találtak. Graham halkan beszélni kezdett a rádió adó-vev be, amely összekötötte ket a táborral, aztán úgy tartotta a rádiót, hogy a választ Matlin is hallhassa, a tábor nagyobb erej rádiója segítségével ejt erny s alakulatot fognak odarendelni. Hajnalra csatlakozik hozzájuk több száz harcedzett katona, tankokkal, l szerekkel, ágyúval fölszerelkezve. De mikor a rádió elhallgatott, ismét egyedül voltak a sötétben. A reggeli er sítésig még hosszú órák telnek el. Ismét Matlin volt az, aki felfedezte a kiugró részt, amely bevezetett egy roppant méret , fényesen megvilágított hajóba. Már annyira elszánt volt, és oly nagy érdeke forgott kockán, hogy csak akkor döbbent rá, milyen messzire ment el, amikor a többiekkel együtt már bent volt az els helyiségben. Ott megtorpant. Félig már meg is fordult, hogy kirohanjon. De mégsem mozdult. A látvány megbénította. Egy négyszáz láb átmér , kör alakú teremben voltak. A padlótól a mennyezetig számos tömör fémépítmény húzódott. A terem egyébként üres volt. Matlin a többiekkel együtt a rámpához ment, amely levezetett a következ szintre. Ott újabb hatalmas, beépített gépeket találtak - ha azok voltak egyáltalán -, de ez a szint is kihalt volt. A harmadik szinten két alvó "gyereket" találtak. Mindketten hanyatt feküdtek egy hosszú, fekete, dobozszer építményen. A nagyobbik fele akkora lehetett, mint egy feln tt idegen, a kisebbik alig két láb hosszú. Mindketten tömzsik voltak, és kétségtelenül a két megölt lény ifjabbik változatai. Miközben a három férfi - Graham és a két tiszt - kérd pillantásokat vetettek egymásra, Matlin el húzta az igényl papírt, és Graham felé nyújtotta. A kormány ügynöke meghökkenve nézett rá, de mikor látta, hogy Matlin komolyan gondolja, megadóan bólintott, tollat vett el , és aláírta. Abban a pillanatban, hogy visszakapta a papírt, Matlin sarkon fordult, és elindult a rámpa felé. A félelemt l izzadni kezdett. De tudta, hogy nem volt más választása. Meg kellett szereznie ezt az aláírást. És most… … El innen, ett l az egészt l, amihez semmi köze! A partra érve elindította a motorcsónakot, és visszament a csónakházhoz. Bezárta a csónakot, a sötétség leple alatt a kocsijához lopakodott, és elhajtott. Amikor a farmjától egy mérföldnyire kibukkant a fák közül, látta, hogy ég az egész udvar. Hallotta a hatalmas motorok mennydörgését. A háza, az istálló, a garázs - mind lángokban állt! A lángok élénken ragyogó fényében megpillantotta a magasba emelked óriás helikoptert, s hallotta, amint b gve elhúz az éjszakai égbolton. Tehát ide igyekezett! Valahol t le jobbra repült el a magasban, hallotta rémít hangját, de a hang forrása láthatatlanná vált a felh kkel borított, sötét égen. Matlin az iskolától nem messze, egy mez n kuporogva talált Corára és a fiára. Az asszony motyogott valamit arról, hogy a szörny odajött és lenézett rájuk. - Honnan tudta, hogy ez a te farmod? - töprengett fennhangon. - Ezt végképp nem értem.
IV. A t z már veszített erejéb l. Az emberek kezdtek behajtani az udvarra. Kocsiajtók csapódtak. A halványuló fényben Matlin kézen fogta a fiát, és kábultan vezette Cora mellé, a billen kocsihoz. Az fejében egészen más járt. Miért nem ölte meg a lény a feleségét és a gyerekét? Cora meg a fiú éppúgy ki volt neki szolgáltatva, akár a farm. Az egyik szomszédja, Dan Gray megérintette a karját, és azt kérdezte: - Mi lenne, ha te, Cora meg a fiú nálam aludnátok ma éjjel, Steve? Nyugodtan átjöhettek hozzánk. Mire átértek a Gray-farmra, a tévében egy férfi éppen azt mesélte, hogyan hagyott cserben Steve Matlin három embert, rábízva ket a visszatér idegen könyörületességére. A nevén nevezte Matlint. Matlin felismerte a beszél t, is tagja volt a szörnyvadász expedíciónak. Körülnézett, s látta, hogy Gray, Gray felesége - magas, vékony n - és Cora mind rábámulnak. - Steve, ezt nem tehetted! - kiáltott fel Cora elszörnyedve. Matlin elképedt. - Beperelem ezt a fickót rágalmazásért! - üvöltötte. - Tehát nem igaz! - jajgatott Cora. - Micsoda szörny ség, hogy ilyen hazugságra vetemednek! Matlint sértette ez a félreértés. - Nem hazugság, csak egyszer en süket duma. Miért kellett volna ott maradnom a szigeten? Ha hülyeséget akarnak csinálni, az az dolguk. Látta az arcukon, hogy ez a teljesen magától értet igazság számukra egyáltalán nem magától értet . - Oké - mondta mogorván -, látom, már nem láttok szívesen itt. Gyerünk, Cora. - Cora és a fiú maradhatnak mondta Mrs. Gray összeszorított szájjal. Matlin azonnal készségessé vált, már beletör dött az ostoba viselkedésükbe. - Reggel értetek jövök - mondta a feleségének. Cora nem válaszolt. Gray kikísérte Matlint az autójához. A fejét csóválva tért vissza a nappaliba. - Csak még valamit a férjedr l mondta Gorának. - Megüzente, hol lesz. - Egyszer már megtette ugyanezt, sajnos - felelte Cora mereven. - Ha elképzelem, hogy otthagyta azokat az embereket! - Könnyek gy ltek a szemébe. - Azt mondja, átcsalták a szigetre. - Steve-et senkinek sem kell átcsalni. A saját mesterkedése vitte oda. - Azt mondja, rájött, hogy a tábornokok megint ugyanazt teszik: közlegényt dobnak ki a frontvonalba. És miután ez nem az háborúja… - Ha nem az háborúja, akkor ugyan kié? l tt els nek. - Nos, mindenesetre a tábornokok vannak a t zvonalban, és ezzel Steve tör dik a legkevésbé. Ennyit mondhatok. - Éppen ez, a meglep - t dött Cora. - úgy gondol a II. világháborúra, mint valami összeesküvésre, amely csak arra volt szánva, hogy az idejét pocsékolja. A saját világán túl semmi sem létezik a számára. Amint látta, semmi nem mozdíthatja ki ebb l. Matlin visszahajtott a farmjára, s ott aludt el a kocsi hátuljában. Amikor reggel visszament a Gray-framra, Dan Gray jött ki elé. Vigyorgott. - Hát, Steve, úgy néz ki, ez mégiscsak a te háborúd lesz - mondta. Matlin rábámult szomszédja borúsnak t arcán erre a mindentudó mosolyra, de a szavak értelmét nem fogta fel. Nem is válaszolt, csak kiszállt a kocsiból, és bement a házba. A két asszony a tévét nézte. Matlin oda se pillantott a képerny re. - Készen vagy, Cora? - kérdezte. A két n megfordult. Furcsán néztek rá. Végre Mrs. Gray alig hallhatóan megszólalt: - Nagyon nyugodtan fogadja. - Mit fogadok nyugodtan? Mrs. Gray tanácstalan pillantást vetett Corára. - Én nem tudom megmondani neki - mondta szinte súgva. Matlin kérd n nézett a feleségére. - Hallhatod, ha éppen akarod - mondta az asszony. - A lény visszament a szigetre, és ott találta Mr. Grahamet és a két társát. Valami gépi fordítóeszköz segítségével beszélt hozzájuk. Azt mondta, elhagyja a Földet, de egy dolgot még el kell intéznie. Azt mondta… azt mondta… - Az ég szerelmére, Cora, induljunk már - vágott közbe Matlin türelmetlenül. Majd elmondod útközben. - Azt mondta… el bb meg kell öljön téged. Most Matlin nem tudott szólni. - Engem! - hebegte nagy sokára. Aztán hitetlenkedve hozzátette: - Ez nevetséges. Nekem semmi közöm ehhez az egészhez. - Azt mondja, a Földön egyedül neked van ehhez közöd. A döbbenet lassan úrrá lett Matlinen. Hang nem jött ki a száján, egyszer en nem voltak szavai a vád tagadására. Tiltakozó gondolatok kavarogtak az agyában. De hiszen a legels vadállat egyenesen rám rontott!
Honnan tudhattam volna? Cora gyászos hangon folytatta: - Azt mondja, az általa meglátogatott bolygókon soha senki sem ölt figyelmeztetés vagy egyetlen kérdés nélkül. Matlin üres tekintettel bámult a feleségére. Összetörtnek, agyonvertnek érezte magát, mint akit halálos veszedelem fenyeget. Aztán egy pillanatra ismét felülkerekedett benne a hitetlenkedés. Csak azt akartam, hogy hagyjon békén! - gondolta. Itt félbeszakadt a gondolata. Mert hirtelen ráébredt, hogy e hosszú évek során mindvégig hazugságban élt: azt hitte, mindaz, ami másutt történik, nem tartozik rá. Olyan kemény embernek tüntette fel magát, olyan hamar gurult méregbe, hogy a többiek csak egymásra néztek jelent ségteljesen, elhallgattak, és többé nem hozták szóba el tte a dolgot. Ilyenkor elégedetten s némi megvetéssel azt gondolta: A fenébe is, ne mondjanak semmit, bánom is én, akármit gondolnak magukban. És íme most az egyetlen emberi lény, akit egy másik bolygóról jött látogató meg akar ölni… Észrevette, hogy Dan Gray megint mosolyog. A férfi tanácstalanul tárta szét a karját. - Nem segíthetek, Steve. Akár hiszed, akár nem, kedvellek. Talán még értelek is. De- bocsáss meg, Cora valahogy olyan nekem ez az egész, mint valami költ i igazságszolgáltatás. Elképzelni sem tudok mást, akinek oly régóta kijárt volna már valami ilyesmi. Matlin sarkon fordult, és kiment a szobából. Tudta, hogy Cora siet s léptekkel a nyomába eredt. - Csak egy percre, Steve - mondta. - Adok neked valamit. Matlin megfordult. Egyedül voltak az el térben. Látta, hogy az asszony a jegygy jét rángatja. - Tessék - mondta Cora. - Tizenkilenc évvel ezel tt kellett volna visszaadnom, de az els gyerekünk miatt nem tettem meg. Kinyitotta a férfi tenyerét, beletette a gy t, aztán ráhajtotta az ujjakat. - Szabad vagy, Steve. Miután húsz esztendeig te voltál a világ legönz bb, legönelégültebb embere, itt az ideje, hogy ezzel a dologgal egyedül nézz szembe. Matlin komoly arccal nézte a gy t, aztán megszólalt: - Ugyan! Ha rám nézel, pontosan láthatod, milyent az emberi fajta. Én sohasem színleltem, ennyi az egész. Becsúsztatta a gy t a zsebébe. - Meg rzöm, és majd akkor adom vissza neked, ha már túl leszel ezen az ostoba érzésen. Sohasem színleltem azt, amit irántad érzek. Megfordult, kiment az el térb l, ki a házból. A Gray-ház el tt egy autó állt. John Graham ült benne. Kiszállt és odament Matlinhez, aki éppen be akart szállni a teherautójába. - Magához jöttem - mondta. - Mondja, de gyorsan - felette Matlin. - Három üzenetem van a maga számára. - Takarodjon! - Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok kormánya nem fogja t rni, hogy egyik polgárát minden további nélkül megöljék - mondta Graham. - Ennélfogva folytatta hivatalos hangon - a fegyveres er egy emberként áll majd Steve Matlin és az idegen közé. Matlin engesztelhetetlen gy lölettel bámult rá. - Bármit képes megduplázni, amink csak van, ezek tehát csak nagy szavak. Graham ugyanazon a hivatalos hangon közölte, hogy a lénynek azt a képességét, amellyel lemásolta el bb a puskát, aztán a teherautót, majd a helikoptert, a hadsereg figyelembe vette. Matlin kurta nevetéssel utasította el azt az ostoba elképzelést, hogy a tábornokok tudni fogják, mit kezdjenek ezzel az információval. - Rajta, rajta - mondta gorombán -, mi a második üzenet? - Személyes természet - felélte Graham. El relépett. Meglendül ökle egyenesen Matlin állának csapódott. Matlin a teherautónak esett. Lecsúszott a földre, s állát dörzsölgetve nézett fel Grahamre. Amikor megszólalt, a hangja teljesen nyugodt volt: - Úgy látszik, mindenki egyetért abban, hogy megérdemlem, ami rám vár, tehát elfogadom. Mi az utolsó üzenet? Graham, aki nyilván verekedésre számított, most hátralépett. Komor arca megenyhült. Csodálkozva ingatta a fejét. - Steve - mondta -, maga igazán meglep. Talán még tisztelem is. Matlin nem válaszolt. Csak ült, könyökét a térdére támasztva. Kis id múlva Graham folytatta: - A tábornokok úgy okoskodnak, hogy valami más oka is van, hogy a lény meg akarja ölni magát. Lehet, hogy maga tud valamit: - Szürke szeme egészen közelr l fürkészte Matlin arcát. - Elhallgatott el lünk valamit? Matlin megrázta a fejét, de a kérdés felkeltette a kíváncsiságát. Feltápászkodott, s töprengve ráncolta a homlokát, miközben leverte magáról a port. Graham nem tágított. - Feltehet , hogy a lény ismétl képessége valami olyan érzékelésen alapul, amellyel az ember nem
rendelkezik. - Hé.! - mondta Matlin, kerekre tágult szemmel. - Olyasmire gondol, mint a hazataláló galamb, vagy a délnek repül madarak, vagy a lazac, amelyik visszamegy abba a vízbe, amelyikben született? - Az a feltevés - folytatta Graham -, hogy maga és a lény között valami visszacsatolás van, és meg akarja ölni magát, miel tt még elárulhatná valakinek, amit megtudott. Matlin a fejét rázta. - Teljesen meghibbantak. Én nem tudok semmit. Graham figyelmesen nézett rá. Aztán elégedett hangon megszólalt: - Mindenesetre a hadsereg úgy ítéli meg a helyzetet, hogy nem adhat esélyt egy olyan lénynek, amelyik halálosan megfenyegetett egy amerikai polgárt. Tehát atombombát dobnak rá, így egyszer és mindenkorra véget vetnek az ügynek. Matlin megrémült, maga sem tudta, miért. - Egy pillanat - mondta elgondolkodva. - És ha ezt is megduplázza? Akkor neki mindene meglesz, ami nekünk van; ugyanakkor mi semmit sem láthatunk abból, ami neki van. Graham engedékeny volt. - Ugyan már, Steve. Ez egy kicsi bomba lesz; éppen csak akkora, hogy megsemmisítse azt az rhajót. Személy szerint persze nagyon fogom sajnálni a dolgot, de a következmények fel l semmi kétségem. Mihelyt ledobtuk a bombát, már nem lesz mivel lemásolnia - és sem lesz, aki bármit is lemásolhatna. - Jobb, ha szól nekik, hogy tegyék félre még a bombát, és gondolják át még egyszer a dolgot - mondta Matlin. Graham az órájára nézett. - Azt hiszem, Steve, egy kicsit már elkéstünk ezzel. Mert úgy okoskodtak, hogy maga valami módon telepatikus kapcsolatban állhat ezzel a lénnyel. Egészen idáig elhallgattam, hogy a bombát bizony ledobják… méghozzá… most! Míg e szavakat mondta, távoli mennydörgés robaja hallatszott. A két férfi önkéntelenül is leguggolt. Aztán fölegyenesedtek, s tekintetük a közeli farmokat, az alacsony dombokon túl húzódó erd ket pásztázta végig. A látóhatár másik oldalán kicsi, de ismer sen baljós gomba emelkedett a magasba. - Nos - mondta Graham -, ez majd megteszi. Kár. De nem kellett volna megfenyegetnie magát. - És mi van a másik hajóval? - kérdezte Matlin. - Miféle másik hajóval? Mindkét kérdés ösztönösen merült fel a két férfiban. És most csak bámultak egymásra. Graham törte meg a csendet. - Uramisten! - mondta. V. A f hadiszálláson makacs emberek voltak. Két dönt nap ment veszend be, mert nem akartak belenyugodni abba, hogy egy másik hajó is létezik. Aztán a harmadik nap kés délutánján a radar apró tárgyat jelzett magasan a H mez fölött, ahonnan az atommeghajtású repül gép felszállt, hogy elpusztítsa a szigeten lév rhajót. Az ellen rz torony megállásra szólította fel a közeled repül szerkezetet. Válasz nem érkezett, s ett l valaki olyan ideges lett, hogy bombariadót rendelt el. Aztán ejt erny vel leugrott, egyenesen a mélyben lév óvóhelyre. Gyors akciója révén egyike lett annak a nyolcszáz embernek, akik életben maradtak. Másodpercekkel azután, hogy biztos helyre ért, atombomba pusztította el a H mez t. Ugyanebben az id ben egy tévés helikopter kerengett Matlin tavának szigete fölött, képeket készített az ottani bombakráterr l. Hirtelen rhajó jelent meg némán a magasban, és leszállt. A helikopter nem késlekedett. Hátulnézetb l készített felvételeket, miközben elhagyta a helyszínt. Graham, aki Matlint kereste, elment Gorához. De az asszony csak a fejét rázta. - Steve azt mondta, elindul az úton, s megy mindaddig, míg ennek az egésznek vége nem lesz. Azt mondta, nem akar egy helyben ülni, miközben a lény t keresi. Matlin fényképét bemutatták a tévében. Az ezt követ negyedik napon - Graham riportot készített négy mogorva, fiatal fickóval, akik megpróbálták elkapni Matlint, azért, hogy egyenesen a szörnyeteg elé vigyék. Szóviv jük megfogalmazásában: "Ha átadjuk neki azt az embert, aki igazán érdekelt ebben az ügyben, mi, többiek visszatérhetünk napi dolgainkhoz." Egyik jük mankóval szabadult, kett nek fel volt kötve a karja, egyik sem úszta meg kötözés nélkül, s nyöszörgött mind a négy. Másnap Graham kikérdezett két embert, akik elpanaszolták, hogy tanúi voltak a párbajnak, ami egy országúton zajlott le a teherautóban ül Matlin és a szörnyeteg kötött, aki egy hatalmas, rakétameghajtású repül n ült. Matlinnél puskagránát volt, és a vadállat végül meghátrált. A Grahammel lév Maxwell Day tábornok fennhangon töprengett arról, hogy vajon nem Matlin fosztotta-e ki a haditengerészet fegyverraktárát, és vitt el onnan egy 3,5-ös rakétakilöv t negyedtonnányi l szerrel együtt.
Graham felhívta Gorát. - Ellen riznem kell egy bejelentést - mondta. - Felmerülhetett-e Steve-ben, hogy igénybe veszi s haditengerészet felszerelését? - A szóban forgó fegyver az Egyesült Államok népének a tulajdona, nem? válaszolt egy óvatos kérdéssel Cora. - De igen. - Nos, ebben az esetben szerintem Steve résztulajdonosnak tekintette magát mint az Egyesült Államok polgára, és még b ntudatot sem érzett, vagy mert évek óta fizeti az adót, vagy mert a II. világháborúban kiérdemelte. Graham a kagyló mikrofonjára szorította a tenyerét, úgy mondta: - Gyanítom, hogy ilyesmire gondolt. A tengerésztiszt a telefonkagyló után nyúlt. - Hadd beszéljek vele - mondta. - Mrs. Matlin? - Igen? - Kérdezhetek valami nagyon személyes természet dolgot a férjével kapcsolatban? - Kérdezhet. - Nos, Mrs. Matlin, Mr. Graham végtelenül nagyra tartja az ön véleményét, tehát fontolja meg alaposan a kérdésemet: intelligens-e az ön férje? Cora habozott, aztán azt felelte: - Nagyon is értem, mire gondol. Bizonyos vonatkozásokban nem, másokban kifejezetten igen. - Bátor? - Ha arra figyel, ahogy beszél, akkor nem. De én úgy érzem, rendkívül bátor. Legalábbis ha a saját érdekeir l van szó. - Mi a véleménye a tábornokokról? - Hogy idióták. - Becsületes ember? - Hááát, ez attól függ. Például kezdett l fogva azért rizte ezt a puskát, mert azt remélte, hogy titokban elejthet vele egy szarvast. - Arra gondolok, hogy megbízható-e az adósságait illet en. - Ha idézhetem t, nem túl boldog, ha valami tartozást ki kell egyenlítenie. Day tábornok elmosolyodott. - Mrs. Matlin, hajlandó lenne-e visszafogadni a férjét, ha rmestert csinálnék bel le? - Miért nem századost? - Sajnálom, Mrs. Matlin, de ha gondolkozik egy kicsit a dolgon, be fogja látni, hogy sohasem süllyedne ilyen mélyre. - Ó, nem is kell gondolkoznom rajta. Igaza van. Nos, igen, visszafogadnám. De… már nem tartozik a haditengerészet kötelékébe. - Oda fog tartozni, Mrs. Matlin. Viszontlátásra. Visszatette a kagylót. Egy óra múlva a tévé, a rádió és az újságok jelentették, hogy Matlint újra besorozták a haditengerészetbe, és kötelezték arra, hogy jelentkezzék a legközelebb tengerészeti állomáshelyen. Aznap éjfélkor egy sugárhajtású repül gép, fedélzetén Grahammel és néhány tiszttel, leszállt a tengerészeti támaszponton, ahol a helyzetbe belenyugodva várt rájuk Matlin. Hoztak neki egy matrózegyenruhát. Kérdéseket tettek föl a mogorva, borotválatlan embernek, miközben kelletlenül felöltözött. Mindenre kíváncsiak voltak, ami csak átfuthatott Matlin agyán. - Hülyeség az egész - jegyezte meg Matlin. - Semmi rendkívülit nem tudok kivéve, hogy az a valami meg akar engem kaparintani. - Szerintünk tud. - De ez az egész… - Matlin közlegény! Ez parancs! Matlin komoran, de lelkiismeretesen teljesítette a parancsokat. Mindent elmondott nekik, ami az elmúlt napok alatt felmerült benne a lénnyel kapcsolatban. Oly sok minden volt, annyi minden, ami jórészt ostobaságnak, kuszaságnak t nt most fel el tte, hogy a végén már-már azt hitte, elveszti az eszét. Látomásai voltak egy otthonról, egy idegen csillag idegen bolygóján. Látomások egy sok-sok évig tartó utazásról. Látomások a tónál eltemetett hajóról, ahol egernyi atombomba másolata készül. Az emberek sápadtan hallgatták, de Graham csak sürgette: - Folytassa. Matlin folytatta: - Mindössze egyetlen lény van, de számos tartalék testet hozott magával, és még többet is képes készíteni. Hirtelen abbahagyta. - Az ördögbe is - mordult fel -, nincs kedvem elmondani ezeket! Egyáltalán minek akarják hallani? Ezek csak hülye álmok! Graham a parancsnokra nézett, aztán újra Matlinre. - Matlin, mi nem hiszünk abban, hogy ezek csak álmok - mondta. - Mi azt hisszük, hogy maga valami módon rezonál a lény gondolataira. És nekünk tudnunk kell, hogy mi játszódik le a lény agyában… az isten
szerelmére, folytassa hát! Mire Matlin végzett a darabkák összerakosgatásával, a történet kikerekedett. Az idegen két hajóval érkezett a naprendszerbe, melyeken egyenl számban helyezte el a különböz fejl dési fokozatokat elért testeket. Amikor az egyik hajót - a rakománnyal együtt - kés bb elpusztították, készített róla egy másolatot, s most ismét két rhajója van. Amikor az egyik teste elpusztult, a soron következ gyors fejl désnek indult, és két nap alatt kifejlett példánnyá vált. Valamennyi új test emlékezett mindarra, ami az el ekkel történt; különleges érzékel i révén automatikusan átörökítette mindazt, ami az el megtestesülésével megesett. Megérkezésekor az els test a tökéletes érzékenység állapotában tért magához. Készen állt arra, hogy eme újonnan felfedezett bolygó lakóinak gondolatait és érzéseit lemásolja. - Olyannak lenni, mint k, úgy gondolkodni, mint k, ismerni a nyelvüket… És ebben a gyámoltalan, üres állapotában belebotlott Steve Matlinbe. És akkor megtörtént. A lény Matlin személyiségének lenyomatává vált. - Steve, tudatában van-e annak, hogy ez a lény magától kapta az összes romboló ösztönét? - kérdezte Graham: - Huh! - hunyorgott Matlin. Graham, akinek eszébe jutottak bizonyos dolgok, melyeket Gorától hallott, azt kérdezte: - Vannak barátai? Szeret valakit? Akárkit, akárhol? Matlinnek senki sem jutott az eszébe. Kivéve persze Gorát és a gyerekeket. De a velük kapcsolatos érzései sem voltak zavartalanok. A felesége ragaszkodott ahhoz, hogy a három id sebb gyerek a városban járjon iskolába. De azért bizonyos mértékig szintén szerette ket. - Ezért maradt életben a felesége - mondta Graham feszült hangon. - A lény ezért nem ölte meg t akkor, amikor felgyújtotta a farmját. - D-de - tiltakozott Matlin - miért pusztította el a farmot? - Hiszen gy löli azt az átkozott helyet, nem? Matlin hallgatott. maga mondta legalább ezerszer. - Maga szerint mit kezdjünk a vidék fele lakosságával, Steve? - Szerintem az emberi fajt le kéne söpörni a térképr l, és aztán lehet újrakezdeni az egészet - felelte automatikusan Matlin. Graham egy kis szünet után csendesen megszólalt: , - Nem akar itt-ott változtatni az elképzelésein, Steve? Matlin, aki végzett az öltözködéssel, savanyú képpel nézte magát egy tükörben. - Nézze - mondta végül -, ott fogott meg, ahol nem üthetek vissza. Kész vagyok teljesíteni mindazt a hülyeséget, amit az idióta tábornokok kiagyalnak. Mondja meg hát, mit kell tennem. Ugyanebben a pillanatban Az felhagyott az ember atombombájának lázas másolásával… és visszanyerte önmagát. Megszakadt a kényszerít erej kapcsolat, amely közte és Matlin agya között létrejött. Borzongva jelentette közvetít hullámán fényévek távolába: - Amit l mindig féltünk, hogy mi történhet egy üres aggyal valamelyik új bolygón, most megtörtént velem. Miközben befogadó képességemet óriásivá tágítottam, els testemet elpusztította e rendszer kétlábú lakója - egy lény, amelynek a legképtelenebb gondolatai vannak, látszólag egy azonnal kialakult félreértés következtében. A kezdeti sokk állapotából való kiszabadulás egyedülálló módon reménytelennek látszik e bolygó lakói számára. Amikor rájöttem, hogy csapdába kerültem, miközben él tovább, többszöri kísérletet tettem az elpusztítására. Próbálkozásaim sikertelenek maradtak, mert váratlanul fölöttébb találékonynak bizonyult. De most egy egyenruhának nevezett öltözékbe bújt, amit l azonnal békés lénnyé vált. Mindazonáltal ki tudtam szabadítani magam. Természetesen még most is érzékelem a hollétét, de már nem tudja fogni az én gondolataimat s én sem az övéit. Azt azonban jelentenem kell, hogy egy légiflotta által ide vagyok kötve. Ázok után, ami történt, szertefoszlott az az elképzelésem, hogy jó szándékú látogató képében nhetek föl. Fegyvert nem fogok rájuk, ez nyilvánvaló; tehát könnyen lehet, hogy ez az expedíció kudarccal fog végz dni. Felküldtek egy csapat rhajóst. A csapatnak sikerült átszállnia Annak a második rhajójára, s jelentették, hogy négy, különböz fejl dési fokozatot elért testet találtak benne, miközben a hajót azok elindították néma röppályáján, a Földön Matlint a tó partjára vitték. Ott rendelkezésére bocsátották a kormány egyik hajóját. Graham és Day tábornok látcsövön át figyelte, amit Matlin egyenesen a sziget partjának vezeti a harmincezer dollárt ér hajót, mit sem tör dve azzal, mekkora kárt okoz benne. - Azt hiszem, tönkretette a hajót - mondta Graham. - Jó. - Jó? - A róla alkotott egész elméletem összeomlana, ha ugyanolyan gonddal kezelné a kormány tulajdonát, mintha a sajátja lenne. Most megbizonyosodtam arról, hogy az az ember, akinek gondoltam. Matlin a robbanáskor keletkezett gödör széléhez ment, amelynek fenekén a második idegen hajó lapult. A
talajvíz már beszivárgott a gödörbe. Engedelmeskedve a parancsnak, Matlin leereszkedett a ragacsos mélyedésbe. VI. Graham, Day tábornok és egy tüzér rnagy hordozható tévékészüléken kísérte figyelemmel Matlin útját. A kép a sziget fölött mintegy hetvenezer láb magasságból, egy hajóról érkezett. Kristálytiszta képet kaptak odalentr l. A csodálatos teleszkóplencséken át Matlin apró, sétáló emberkének látszott. - De miért kellett odaküldeni bárkit is? - háborgott Graham. - Miért nem lehet egyszer en fölrobbantani? Ahogy maga mondta, épp elég er vel rendelkezünk odafönt - és fölmutatott az égre -, hogy megsemmisíthessük. Day tábornok elmondta, hogy pillanatnyilag jobban tetszik neki Graham korábbi véleménye. Elképzelhet , hogy az idegen meg tudja védeni magát. - De már kés van ahhoz, hogy óvintézkedéseket tegyünk - vetette közbe Graham. - Minden hidat felégettünk magunk mögött. Nem lenne bölcs dolog, magyarázta a tengerésztiszt, ha újabb provokációkat követnének el a lény ellen, míg végül elkerülhetetlenné válna az összeütközés. - Összeütközés egy fels bbrend lény és Matlin között! - Ki mást küldhetnénk oda? Valami szerencsétlen fickót? Nem, erre csakis Matlin a megfelel ember. már tapasztalta, milyen érzés szemt l szembe állni a lénnyel, ellentétben akármelyik más közrend vel. - Miért nem küldjük magát? Vagy engem? Az ilyen helyzetben szükséges döntéseket, felelte Day határozott hangon, nem lenne szabad olyan embereknek hozniuk, akik a hivatalos álláspontot képviselik. - Mit gondol, hogy lett bel lem tábornok? Ha kétségeim voltak, arra figyeltem, hogy mi jár az emberek fejében. Bennük megvan az az alapvet óvatosság, amely felülmúlja az értelmet. Grahamnek némi er feszítésébe került, hogy emlékeztesse a tábornokot: - Hallotta, Matlin szerint mi az alapigazság. Az emberi nemr l alkotott véleménye… Day tábornok meglepetten pillantott rá. - Azt akarja mondani, hogy magának nem ugyanez a véleménye? - Nem. - Maga nem úgy gondolja, hogy az emberiség teljesen lehetetlenül viselkedik? - Nem, én rettenetesnek tartom az embereket - felelte Graham. - Fiam, maga túl messzire megy- mondta a tábornok békülékeny hangon. - Én úgy vélem, hogy mi, tengerészek több megértéssel viseltetünk az emberiség iránt, mint az összes, magafajta észlény. - Kis szünetet tartott, aztán azt mondta: Matlinnel nagyon rosszul bántak a II. világháborúban. - Mit mond? - Azt kérdezi, mi köze ennek ehhez az egészhez. Nagyon is sok. Tudja, Mr. Graham, az igazi tengerész: király, ezzel tisztában kell lenni. Matlin pedig igazi tengerész típus. De úgy bántak vele, mint egy közönséges közlegénnyel. Ebbe sohasem tudott belenyugodni, ezért háborgott húsz éven keresztül, miközben várta, hogy egyszer majd elismerik. Én most megadom neki ezt az elismerést. Egy tengerészkirály, Mr. Graham, háborút viselhet, város fölött uralkodhat, vagy akár kormányként tárgyalhat egy idegen hatalommal. Azok a tengerészek, akikb l tábornokok lesznek, ennek a fajtának legfeljebb alsóbbrend változatai. Ezzel minden tengerész tökéletesen tisztában van. Matlinben föl sem fog merülni, hogy tárgyaljon velem vagy magával, vagy az Egyesült Államok kormányával. Fel fogja mérni a helyzetet, aztán dönt, én pedig támogatni fogom. Az rnagyhoz fordult, és kiadta a parancsot: - Jól van, kezdhetik a tüzelést! - T z! - üvöltötte Graham. Day türelmesen, mintha gyerekhez beszélne, elmagyarázta neki, hogy ebben a különleges szükséghelyzetben ezt a tengerészt újra ki kellett képezniük, és újra belé kellett sulykolniuk azt az egyszer igazságot, hogy a tábornokok mindig elszúrják a dolgokat. - Egy gyors emlékeztet , ez minden, Mr. Graham. . Matlin még mindig a sárban csúszkált, amikor t le balra leesett az els gránát. Összevissza fröcskölte a nedves latyak. A második gránát a jobb oldalán pottyant le. A szilánkok elkerülték ugyan, de addigra olyan dühös volt, hogy erre már oda sem tudott figyelni. Mire az ágyúzás abbamaradt, a haragja is elpárolgott, s olyan sajátos lelkiállapot lett úrrá rajta, amelyet csak egyetlen szóval lehet kifejezni: tengerészet. Az az ember, aki most belépett az idegen hajóba, tudta, hogy az élet kemény dolog, hogy az emberekben nem lehet megbízni, és hogy vele senki sem tör dik. Olyan igazság volt., ez, amellyel mindig elszánt és dühös harcot vívott. De már nem voltak kétségei. Az emberek olyanok, amilyenek. Hátulról is lepuffantanák, ha szemb l nem tudnák megközelíteni. Ezt felismerve az ember barátságos is lehet hozzájuk, kezet foghat velük, élvezheti a társaságukat - és teljesen megszabadul attól a kényszert l, hogy megítélje vagy elítélje ket.
De a nappalai, az éjszakái, múló évei magányosan telnek el. Amikor a lényt megpillantotta, Matlin el kapta a fegyverét, és tüzelt, hiszen ezért hozta magával. De szándékosan lefelé fordítva. A golyó nagy csattanással üt dött a fémpadlónak. A visszhang lassan elhalt - és csend támadt. Az idegen és az ember csak álltak, s bámultak egymásra. Matlin várt. Hirtelen megszólalt a várt hang a mennyezet mikrofonjából: - Egy komputeren át szólok hozzád, mely a te nyelvedre fordítja le a gondolataimat. Ugyanez történik a te gondolataiddal is. Miért téged küldtek hozzám - az egyetlent; akit halállal fenyegettem meg? Már nem akarlak megölni - tette hozzá Az. - Szabadon szólhatsz hát. - Megpróbáljuk eldönteni, mit kezdjünk veled - közölte Matlin kertelés nélkül. - Van valami javaslatod? . - Szeretném örökre elhagyni a bolygót. El tudod ezt intézni? Matlin gyakorlati szempontból fogta fel a hallottakat. El tud-e menni a lény, akár akarja az ember, akár nem? - Nem. Matlint kissé meghökkentette az egyszer nemleges válasz. - Nincsenek különleges fegyvereid a… onnan, ahonnan jöttél? - Nincsenek - ismerte be az idegen. E beismerés megint csak megdöbbentette Matlint. - Azt akarod mondani, hogy azt tehetünk veled, amit akarunk? Meg sem akadályozhatnál bennünket? - Igen, kivéve… . Matlin tudni akarta, micsodát kivéve. A hatalmas szemek hunyorogva néztek rá, a fekete, lepelszer szemhéjak olyan bonyolult b r- és izommunkával gördültek le-föl, amilyet Matlin még egyetlen él lénynél sem látott. - Kivéve, hogy semmi jót nem jelent számodra, ha megölsz. - Jobb lenne, ha sokkal világosabban fejeznéd ki magad - mondta Matlin. Az figyelmesen nézett rá, s Matlin megértette a magyarázatot. Matlin hajóját már csaknem elárasztotta a víz, mire sikerült partot érnie annak a helynek a közelében, ahol Graham és a többiek vártak rá. Odalépett hozzájuk, és tisztelgett. Day tábornok szabályszer en viszonozta a tisztelgést, és azt mondta: - Kérem a jelentését. - Megmondtam neki, hogy elmehet - közölte Matlin. - Ha jelt adok, azonnal indul. - Micsoda? - Graham maga is hallotta, milyen fülsért és meghökkent a hangja: - De hát miért? - Ne tör djön azzal, hogy miért - felelte Day tábornok. - Ennek így kell lennie. Beleszólt a mikrofonjába: - Emberek, ez az idegen rhajó néhány percen bel t fel fog szállni. Engedjék át. Teljesen illetékes személy állapodott meg vele, és ezt a megoldást tartották helyesnek. Szavai nem voltak egészen világosak Matlin el tt. Minden rendben van? - érdekl dött. Grahamnek egy pillanatra úgy t nt, Day tétovázik. Ezt a pillanatot használta ki, hogy közbeszóljon: - Legalább rá fognak jönni, mi késztette arra, hogy beleegyezzék? Day szemmel láthatólag már döntött; pillanatnyi tétovázása elmúlt. - Oké - szólt oda Matlinnek. - Oké, rmester. Matlin fölemelte a puskáját, és a leveg be l tt. - Egy tengerészkirállyal kapcsolatban még egyetlen fogadást sem vesztettem el, remélem, most sem fogok mondta Day Grahamnek. Megtörtént az átalakulás. A hajó fölemelkedett a szigetr l. Néma, sugár- és rakétahajtóm nélküli er emelte ferdén a magasba. Miközben elhaladt a fejük felett, felgyorsult. Egyre kisebbé vált, nézték, amint ponttá zsugorodik, majd elt nik a szemük el l. Fedélzetén a lény, akivel Matlin beszélgetett el leg, megtette a csillagközi utazáshoz szükséges el készületeket, majd visszavonult az egyik alvódobozba. Hamarosan minden életm ködését felfüggesztette… Ezután történt az, amit a szörny elmondott Matlinnek - az igazi valóság, amely haszontalanná, szükségtelenné, mi több, veszélyessé tette volna, ha elpusztítják t és a hajóját. Valahol egy bolygón, sok-sok fényévnyi távolságban megmozdult az igazi Az. Felébredt és felült. F. Nagy Piroska fordítása
Philip K. Dick - Az ingázó Az emberke fáradt volt. Lassan átverekedte magát a tömegen, keresztül az el csarnokon, a pénztárablakig. Türelmetlenül várta a sorát, hajlott válla, lötyög , barna kabátja fáradtságot tükrözött. - A következ t - recsegte Ed Jacobson, a pénztáros. Az emberke egy ötdolláros papírpénzt tett a pultra.
- Kérek egy új havibérletet! A régit már elhasználtam. - És Jacobson feje fölött a faliórát nézte. - Istenem, már ilyen kés van? Jacobson eltette az ötdollárost. - OK, uram. Egy havibérlet. Hová? - Macon Heightsbe - mondta az emberke.… - Macon Heights - vizsgálgatta Jacobson a menetrendet. - Macon Heights. Nincs ilyen hely. - Viccel velem? - Uram, nincs semmiféle Macon Heights. Nem adhatok magának jegyet, ha egyszer nincs ilyen hely. . - Hogy érti ezt? Hiszen ott lakom! - Bánom is én. Hat éve árusítok jegyeket, de ilyen hely nincs. Az emberke döbbenten meredt rá. - De ott lakom. Odautazom minden este. Én… - Tessék - dugta az orra elé a menetrendet Jacobson. - Keresse meg maga! Az emberke közelebb húzta a menetrendet. Izgatottan tanulmányozta, remeg ujjal követte végig a városok listáját. - Megtalálta? - kérdezte a pultra támaszkodva Jacobson. - Ugye hogy nincs rajta? Az emberke értetlenül rázta a fejét. - Nem értem. Ennek semmi értelme. Valami nem stimmel. Bizonyára van Valami… Hirtelen elt nt. A menetrend leesett a betonpadlóra. Az emberke elt nt- nyoma veszett. - Szent isten! - kapkodott leveg után Jacobson. Kinyitotta, majd újra becsukta a száját. A betonpadlón csak a menetrend feküdt. . Az emberke megsz nt létezni. - És aztán? - kérdezte Bob Paine. - Kimentem, és fölvettem a menetrendet. - Igazán elt nt? - De még mennyire - törölgette a homlokát Jacobson. - Bárcsak maga is itt lett volna! Elillant, mint a fény. Tökéletesen. Hang nélkül. Mozdulat nélkül. Paine hátrad lt a székében, cigarettára gyújtott. - Látta már máskor is? - Nem. - Melyik napszakban történt? - Körülbelül, mint most. Öt óra tájban. - Jacobson a pénztárablakra mutatott. - Kezd dik a csúcs. - Macon Heights. - Paine az állami városjegyzéket lapozgatta. -. Egyik könyvben sem szerepel. Ha újra fölbukkanna az az ember, beszélni akarok vele. Küldje az irodába. - Föltétlenül. Nem szeretném, hogy bármi közöm legyen hozzá. Nem természetes dolog ez. - És Jacobson az ablakhoz fordult. - Igen, asszonyom. - Két retúrt Lewisburgbe. Paine elnyomta a cigarettáját, és másikra gyújtott. - Az az érzésem, hogy hallottam már azt a nevet. - Fölállt, és a falitérképhez ment. - De nincs a listán. - Nincs a listán, mert ilyen hely nem létezik - mondta Jacobson. - Gondolja, hogy naphosszat árulhatnám itt a jegyeket, anélkül hogy tudnék róla? - Visszafordult az ablakhoz. - Igen, uram? - Havibérletet kérek Macon Heightsbe! - mondta az emberke, és idegesen a faliórára pillantott. - De gyorsan! Jacobson behunyta a szemét. Jó szorosan. De amikor kinyitotta, az emberke még mindig ott volt. Kis, ráncos arc. Ritkuló haj. Szemüveg. Kopott, lötyög kabát. . Jacobson megfordult, és átment az irodába Paine-hoz. - Visszajött! - lihegte sápadtan. - Megint az. Paine szeme fölcsillant. - Hozza be! Jacobson bólintott, és visszament az ablakhoz. - Uram - mondta -, befáradna? - Az ajtóra mutatott. - Az alelnök úr egy pillanatra beszélni szeretne önnel. Az emberke elkomorodott. - Mit akarnak? A vonat rögtön indul. - Halkan szitkozódva kinyitotta az ajtót, és belépett az irodába. Ilyesmi még nem történt velem. Úgy látszik, nem is olyan egyszer havibérletet váltani. Ha lekésem a vonatot, magukat teszem… - Foglaljon helyet! - mutatott az íróasztala el tt álló székre Paine. - Ön óhajt havibérletet venni Macon Heightsbe? - Mi ebben a különös? Mit akarnak t lem? Miért nem tudják szépen ideadni azt a bérletet, mint máskor? - Mint máskor? Az emberke nehezen tudott uralkodni magán. - Tavaly decemberben költöztünk a feleségemmel Macon Heightsbe. Azóta hetente tízszer utazom a vonataikon, naponta kétszer, immár hat hónapja. Minden hónapban új bérletet veszek.
Paine közelebb hajolt hozzá. - Pontosabban melyik vonatunkkal jár, Mr.…? - Critchet. Ernest Critchet. A B vonattal. Nem ismeri a saját menetrendjüket? - A B vonattal? - Paine végighúzta ceruzáját a B vonat vonalán. Macon Heights nem szerepelt a térképen. Milyen hosszú az út? Mennyi id t vesz igénybe? - Pontosan negyvenkilenc percet. - Critchet a faliórára pillantott. - Ha ugyan följutok még ma a vonatra. Paine fejben számolt. Negyvenkilenc perc. Körülbelül harminc mérföld a várostól. Fölállt, és a nagy falitérképhez ment. - Mi a baj? - kérdezte gyanakodva Critchet. Paine kört rajzolt a város köré harminc mérföldnyi távolságban. A kör számos várost érintett, de Macon Heights nem volt közöttük. A B vonalon pedig éppenséggel semmi sem volt ott. - Miféle hely az a Macon Heights,? - kérdezte Paine. - Körülbelül mennyien lakják? - Nem tudom. Ötezren talán. Az id m nagyobb részét a városban töltöm. Könyvel vagyok a Bradshaw Biztosítónál. - Ez a Macon Heights valami új település? - Elég modern. Van egy kis, két hálószobás házunk, alig néhány éves. - Critchet türelmetlenül mocorgott. Mi lesz a bérletemmel? - Attól tartok - mondta lassan Paine -, hogy nem adhatunk önnek bérletet. - Micsoda? Miért nem? - Mert nincs járatunk Macon Heightsbe. - Hogy érti ezt? - ugrott föl Critchet. - Nincs ilyen hely. Nézze meg a térképen maga! Critchet dühösen hápogott. Aztán mérgesen a falitérképhez fordult, és elszántan tanulmányozta. - Nagyon különös helyzet, Mr. Critchet - mondta Paine. - Nem szerepel a térképen, sem az állami városnévjegyzékben. Egyetlen menetrendünkben sem szerepel. Így hát bérletek sem készülnek. Mi nem… Elhallgatott. Critchet elt nt. Az egyik pillapátban még ott állt, és a térképet tanulmányozta. A következ ben már nem volt ott. Elt nt. Köddé vált. - Jacobson! - hörögte Paine. - Elt nt. Jacobson szeme kikerekedett. A homlokát elöntötte a veríték. - Valóban - suttogta. Paine elgondolkodva nézte azt az üres helyet, ahol az imént még Ernest Critchet állt. - Valami történik - mormogta. - Valami átkozottul különös. Hirtelen fölkapta a kabátját, és az ajtó felé indult. - Ne hagyjon egyedül! - kérlelte Jacobson. - Ha szüksége lenne rám, Lauránál leszek. A számot megtalálja az íróasztalomon. - Nincs jobb dolga ilyenkor, mint lányokkal játszadozni? Paine kinyitotta az el csarnokba vezet ajtót. - Nem nagyon hiszem - mondta komoran -, hogy ez játék. Paine kettesével ment föl a lépcs n Laura Nichols lakásáig. Addig nyomta a cseng t, míg ajtót nem nyitottak. - Bob! - kiáltott föl meglepetten Laura. - Minek köszönhetem…? Paine becsörtetett a lakásba. - Remélem, nem zavarok. - Nem, de… - Fontos. Segítségre van szükségem. Számíthatok rád? - Rám? - Laura becsukta az ajtót. A lány szépen berendezett lakását félhomály borította. A sötétzöld hever végénél egyetlenasztali lámpa égett. A nehéz függönyök behúzva. A sarokban halkan szólt a lemezjátszó. - Lehet, hogy meg fogok bolondulni - huppant le Paine a pompás, zöld hever re. - Ebben a kérdésben szeretnék tisztán látni. - És én hogyan segíthetek? - Laura lassan jött felé, a karja összefonva, szájában cigaretta. Hosszú haját hátravetette. - Mire gondolsz? Paine biztatóan mosolygott rá. - Meg fogsz lep dni. Azt szeretném, ha holnap reggel jó korán bemennél a városba… - Holnap reggel! Elfelejtetted, hogy állásban vagyok? És ezen a héten egy csomó új kimutatást kell elkészítenünk. - A pokolba velük! Vegyél ki egy szabadnapot! Menj be a központi könyvtárba! Ha ott nem találod meg az információt, menj át a megyei bíróságra, és nézd át az adónyilvántartásokat. Addig keresd, míg meg nem találod! - Mit? Paine elgondolkozva gyújtott cigarettára. - Említést egy Macon Heights nev helyr l. Tudom, hogy már hallottam ezt a nevet. Évekkel ezel tt. Érted? Nézd át a régi térképeket. A régi újságokat az olvasóteremben. Régi folyóiratokat. Jelentéseket. Városi terveket. Az állami törvényhozás elé kerül javaslatokat. Laura lassan ült le a hever karfájára. - Tréfálsz?
- Nem. - Hány évre visszamen leg? - Talán tíz, ha szükséges. - Úristen! Lehet, hogy… - Keresd, amíg meg nem találod! - Paine hirtelen fölállt. - Majd hívlak. - Már mész is? El sem viszel vacsorázni? - Sajnálom. - Paine az ajtó felé tartott. - Dolgom van. Fontos. - Micsoda? - Elmegyek Macon Heightsbe. A vonatablak el tti végeláthatatlan mez ket csak itt-ott szakította félbe egy-egy tanyaépület. Kopár telefonoszlopok nyúltak az esti égbolt felé. Paine az órájára pillantott. Most már nincs messze. A vonat egy kisvároson haladt át. Néhány benzinkút, út menti üzletek, egy televízióraktár. Csikorogva fékezett, és megállt az állomáson. Lewisburg. Néhány ingázó szállt le, felölt t visel férfiak, az esti újsággal a kezükben. Az ajtók becsapódtak, a vonat továbbindult. Paine hátrad lt a helyén, elgondolkodott. Critchet akkor t nt el, amikor a térképet nézegette. Az el alkalommal pedig akkor, amikor Jacobson megmutatta neki a menetrendet… Amikor megmutatták neki, hogy Macon Heights nev hely nem létezik. Itt lett volna a megoldás? Az egész ügy nagyon valószín tlen, nagyon álomszer volt. Paine kinézett. Már majdnem ott volt - ha ugyan létezett ilyen hely. Odakint végtelen, barna mez k. Dombos és sík területek. Telefonoszlopok. Az állami autópályán rohanó autók, parányi, sebesen mozgó fekete pöttyök a szürkületben. De Macon Heightsnek nyoma sem volt. A vonat zakatolt. Paine az órájára pillantott. Ötvenegy perc telt el. És semmit sem látott. Csak a földeket. Végigment a kocsin, és leült a kalauz mellé. - Hallott már valaha egy Macon Heights nev településr l? - kérdezte. - Nem, uram. Paine megmutatta az igazolványát. - Biztos benne, hogy sohasem hallott róla? - Teljesen, Mr. Paine. - Mióta van ezen a járaton? - Tizenegy éve, Mr. Paine. Paine elment a következ állomásig, Jacksonville-ig. Ott leszállt, és átszállt a városba visszamen B járatra. A nap lenyugodott. Az égbolt már szinte fekete volt. Csak homályosan látta a tájat az ablak mögött. Feszülten, lélegzet visszafojtva várt. Már csak egy perc. Negyven másodperc. Volt odakint valami? Sík földek. Kopár telefonoszlopok. Csupasz, elhagyatott táj, két város között. Két város között? A vonat száguldott a félhomályban. Paine a szemét meresztette. Volt odakint valami? Valami más is, a földeken kívül? A földek fölött hosszú, áttetsz füstcsík húzódott. Majdnem egy mérföldnyi hosszú, homogén valami. Mi lehet az? A vonat füstje? De hiszen ez Diesel-vonat. Egy, az autópályán haladó teherautó füstje? Bozótt z? Égésnek sehol semmi nyoma. A vonat hirtelen lassítani kezdett. Paine fölfigyelt. A vonat megálláshoz készül dött. A fékek csikorogtak, a kocsik dülöngéltek. Aztán csönd. A folyosó túloldalán fölállt egy világos felölt t visel , magas férfi, föltette a kalapját, és gyorsan az ajtó felé indult. Lelépett a vonatról, le a földre. Paine izgatottan figyelte. A férfi gyorsan távolodott a vonattól, átvágott a sötét földeken. Céltudatosan haladt a szürke füstfelh felé. Aztán fölemelkedett. Egylábnyira a talajszint fölött haladt. Jobbra fordult. És még följebb emelkedett háromlábnyira a talaj fölé. Egy percig még a talajjal párhuzamosan haladt, el a vonattól. Aztán elt nt a füstfelh ben. Nyoma veszett. Paine végigsietett a folyosón. De a vonat már gyorsulni kezdett. Az ablak el tt futónak a földek. Paine megkereste a kalauzt, a pudingkép ember a kocsi falának támaszkodva álldogált. - Mondja - lihegte Paine -, mi volt ez az állomás?! - Tessék, uram? - Az állomás! Hol a pokolban voltunk? - Mindig megállunk itt. - A kalauz kényelmesen a zsebébe nyúlt, és el vette a menetrendet. Odanyújtotta Paine-nek. - A B vonat mindig megáll Macon Heightsben. Nem tudta? - Nem! - Benne van a menetrendben. - A fiatalember újra fölvette az újságját. - Mindig megállunk itt. Mindig is megálltunk. Mindig is meg fogunk állni. Paine kinyitotta a menetrendet. A fiú igazat mondott. Macon Heights neve ott volt Jacksonville és Lewisburg között. Pontosan harminc mérföldnyire a várostól. A szürke füstfelh . A hatalmas felh , ami sebesen öltött alakot. Mint ami most jön létre. És tényleg, valami valóban létrejött.
Macon Heights! Másnap reggel Laurát otthon találta. A kávézóasztalnál ült, rózsaszín pulóverben, fekete nadrágban. El tte egy halom papír, ceruza, radír és egy pohár malátával kevert tej. - Sikerült? - kérdezte Paine. - Pompásan. Megvan az információ. - És hogy hangzik a történet? - B ven volt anyag - tette a lány a kezét a papírhalomra. - A lényeget összefoglaltam neked. - Halljuk hát az összefoglalást! - Augusztusban volt hét éve, hogy a megyei közigazgatási tanács szavazott három kertváros felépítésér l, a város környékén. Macon Heights volt az egyik. Nagy vita volt. A városi keresked k többsége ellenezte az új településeket. Azt mondták, csökkentenék az üzleti forgalmat a városban. - Folytasd! - Hosszú csatározás volt. Végül a három tervb l kett t jóváhagytak. A két település föl is épült. Tudod. Az egyik nap áthajtottunk Waterville-en. Kedves városka. - De Macon Heightst nem hagyták jóvá. - Nem. Föladták a tervet. Paine az állát dörzsölte. - Szóval így hangzik a történet. - Így. Tudod, hogy ez félnapi fizetésembe került? Ma este igazán el kell vinned valahová. Vagy más partnert kellene keresnem? Azt kezdem hinni, hogy mégsem vagy olyan jó fogás. Paine szórakozottan bólintott. - Hét évvel ezel tt. - Hirtelen az eszébe jutott valami. - A szavazás! Hány szavazattal vesztett Macon Heights? Laura megnézte a jegyzeteit. - Egyetlen szavazattal. - Egyetlen szavazattal. Hét évvel ezel tt. - Paine kiment a hallba. - Köszönöm, drágám. A dolog kezd összeállni. Nagyon is! Kint fogott egy taxit. A taxi száguldott vele a városon át, a vasútállomásra. Odakint hirdetések és utcák villantak föl. Emberek, üzletek, autók. Jól sejtette. Már hallotta ezt a nevet. Hét évvel ezel tt. Elkeseredett közigazgatási vita egy tervezett kertvárosról. Kett t jóváhagytak; a harmadikat elvetették, elfelejtették. De most - hét évvel kés bb - az elfeledett város kezd létrejönni. A város és vele együtt a bizonytalan valóság egy darabkája. Miért? Megváltozott volna valami a múltban? Változás történt volna valamelyik korábbi kontinuumban? Ez látszott a magyarázatnak. A szavazás szoros volt. Macon Heightst majdnem jóváhagyták. Talán a múlt egyes részei nem stabilak. Talán az a bizonyos, hét évvel ezel tti id pont éppen kritikus volt. Talán sohasem "kristályosodott ki" teljesen. Különös gondolat: megváltozik a múlt, ami már megtörtént. Paine tekintete hirtelen megakadt valamin. Fölkapta a fejét. Az utca túloldalán, a háztömb közepén egy hirdet tábla függött. Egy alacsony, jelentéktelen épület fölött. Ahogy a taxi elhaladt el tte, Paine elolvasta a feliratot. BRADSHAW BIZTOSÍTÓ (ÉS) KÖZJEGYZ Eltöprengett. Critchet munkahelye. Vajon ez is megjelenik és elt nik? Vagy mindig itt volt? A tábla valahogy rossz érzéssel töltötte el. - Siessen! - utasította a sof rt. - Gyerünk! Amikor a vonat lefékezett Macon Heightsnál, Paine gyorsan fölállt, és végigment a folyosón az ajtóhoz. A fékez kerekek csikorogtak, és Paine lelépett a forró kavicstöltésre. Körülnézett. Macon Heights minden irányban elnyúló, egyenletes házsorai csillogtak-villogtak a délutáni napsütésben. A városka közepén egy színházépület kupolája emelkedett. Még színház is van. Paine elindult az úton a város felé. Az állomás el tt parkoló volt. Átvágott a parkolón, követte az út irányát a benzinkút utáni járdáig. A városka f utcájára jutott. Üzletek kett s sora. Egy m szaki bolt. Két kávézó. Egy olcsó áruk boltja. Egy modern áruház. Paine zsebre dugott kézzel sétált, és nézte Macon Heightst. Egy magas, széles lakóház bukkant föl. A házmester a lépcs t mosta. Minden újnak és modernnek látszott. A házak, az üzletek, az úttest és a járdák. A parkolóórák. Egy barna egyenruhás rend r cédulát tett az egyik kocsira. Fák. Szép egyformára nyesve. Egy nagy szupermarket el tt haladt el. Nagy kosár gyümölcs volt kitéve elé, narancs és sz . Lecsípett egy sz szemet, és beleharapott.
A sz igazi volt. Nagy szem , fekete, édes és érett. Pedig huszonnégy órával ezel tt nem volt itt más, mint a puszta föld. Paine bement az egyik kávézóba. Átlapozott néhány újságot, aztán leült a pult mellé: Kért egy csésze kávét a piros arcú kis pincérn l. - Kedves kis város - mondta a lánynak, mikor az kihozta a kávét. - Ugye? Paine habozott. - Mióta… mióta dolgozik itt? - Három hónapja. - Három hónapja? - nézett Paine a begyes kis sz kére. - És itt lakik Macon Heightsben? - Ó, persze. - Mióta? - Évek óta. - És elment kiszolgálni egy fiatal katonát, aki a pult mellé telepedett. Paine iszogatta a kávéját, cigarettázott, és lustán nézte a járókel ket. Egyszer emberek. Férfiak és n k, jobbára n k. Bevásárlószatyorral vagy kerekes bevásárlókocsival. Lassan haladó autók. Álmos kisváros. Modern, jómódú. Min ségi. Itt nincsenek nyomortanyák. Apró, csinos házak. Üvegajtós, neonreklámos üzletek. Iskolások robbantak be kacagva, lökdös dve a kávézóba. Két, színes pulóvert visel kislány Paine mellett foglalt helyet, limonádét rendeltek. Vidáman csacsogtak, egy-egy mondatuk Paine füléig is eljutott. Elgondolkodva nézte ket. Nagyon is valóságosak voltak. Rúzsozott száj, lakkozott körmök. Pulóver meg egy csomó tankönyv. Iskolás gyerekek százai tódultak mohón a kávézóba. Paine fáradtan dörzsölte a homlokát. Ez nem lehetett igaz. Talán mégis megbolondult. A város valóságos volt. Teljesen valóságos. Mindig is léteznie kellett. Egy város nem születhet a semmib l; egy szürke füstfelh l. Ötezer ember, házak és utcák és üzletek. Üzletek. Bradshaw Biztosító. A hirtelen fölismerés megdermesztette. Hirtelen megértette. Ez a dolog terjed. Túlterjed Macon Heightsen. Át a városra. A város is változik. Bradshaw Biztosító. Critchet munkahelye. Macon Heights nem létezhet anélkül, hogy megrontaná a várost. Egymáshoz vannak kötve. Az ötezer ember a városból jött. A munkájuk. Az életük. Ez a várost is érinti. De mennyire? Mennyire változott meg a város? Paine pénzt dobott a pultra, és kisietett a kávézóból, a vasútállomásra. Vissza kell mennie a városba. Laura, a változás. Vajon ott van-e még Laura? Vajon a saját élete biztonságban van-e? Elfogta a félelem. Laura, mindene, amije van, a tervei, a reményei és álmai. Macon Heights hirtelen elveszítette a jelent ségét. Az saját világa volt veszélyben. Most csak egy dolog számított. Meg kellett bizonyosodnia róla; meg kellett bizonyosodnia arról, hogy az élete még mindig létezett. Hogy nem érintette az egyre terjed változások köre, melyek Macon Heightsb l indultak ki. - Hová? - kérdezte a sof r, mikor Paine lélekszakadva beült a taxijába az állomás el tt. Paine megadta a címet. A kocsi elindult. Paine idegesen d lt hátra. Az ablak el tt utcák és irodák villantak föl. A tisztvisel k már végeztek a munkával, kiözönlöttek a járdára, és csoportokban álldogáltak az utcasarkokon. Mi minden változott meg? Egy házsorra próbált koncentrálni. Az a nagy áruház. Vajon mindig ott volt? És mellette a kis cip tisztító stand. Ezel tt sohasem vette észre. NORRIS BÚTORÁRUHÁZ Erre nem emlékezett. De hogyan is tudhatná? Minden összezavarodott. Hogyan is tudná megmondani? A taxi letette a ház el tt. Paine egy percig állt, körülnézett. A háztömb sarkán az olasz csemegebolt tulajdonosa éppen föltette a kirakatra a ponyvát. Észrevette már valaha azt a csemegeboltot? Nem emlékezett. És mi történt a nagy húsáruházzal az utca túloldalán? Mindenütt takaros kis házak; régi házak, melyek már mintha céges-régen ott álltak volna. Volt ott valaha is húsáruház? A házak valódinak látszottak. A következ háztömbnél egy fodrászüzlet csíkos cégére csillogott. Mindig fodrászüzlet volt ott? Talán mindig is ott volt. Talán, de talán nem. Minden változóban volt. Új dolgok jöttek létre, mások meg elt ntek. A múlt változott, az emlékezet pedig a múlthoz köt dött. Hogyan is bízhatott volna az emlékezetében? Hogyan lehetett volna biztos bármiben? Rémület fogta el. Laura. Az világa… Paine fölrohant a bejárati lépcs n, belökte a ház kapuját. A sz nyeg borította lépcs n fölsietett a második emeletre. A lakás ajtaja nem volt bezárva. Benyitott és belépett, a szíve a torkában dobogott, némán imádkozott. A nappaliban sötétség és csönd. A sötétít függönyök félig elhúzva. Vadul körülnézett. A világoskék hever , az újságok a karfáján. Az alacsony fehértölgy asztal. A televízió. De a szobában nem volt senki. - Laura! - kapkodott leveg után. Laura tágra nyílt szemmel, riadtan jött be a konyhából. - Bob! Miért jöttél haza? Csak nincs valami baj? Paine megkönnyebbült, elernyedt. - Szervusz, drágám! - Megcsókolta és szorosan átölelte a lányt. A lány teste forró és valóságos vont; teljesen
valóságos. - Nem, semmi baj. Minden rendben. - Biztos? - Biztos. - Hideglel sen levette a felölt jét, és a hever támlájára dobta. Körüljárta a szobát, megvizsgálta a tárgyakat, és kezdett megnyugodni. A régi kék hever , cigarettanyomokkal a karfáján. A régi, ócska kisasztal. Az íróasztala, ahol esténként dolgozni szokott. A horgászbotjai a falhoz támasztva a könyvespolc mögött. A nagy televízió, amit a múlt hónapban vett; az is megvolt. Minden tulajdona ott volt, sértetlenül. Biztonságban. Érintetlenül. - A vacsorára még várnod kell vagy egy félórát - mondta aggodalmasan Laura, és levette a kötényét. - Nem vártalak haza ilyen korán. Itthon ültem egész nap. Kitisztítottam a kályhát. Valami ügynök mintát hagyott itt valami új tisztítószerb l. - Semmi baj. - Paine megnézte a kedvenc Renoir-nyomatát a falon. - Nem kell sietned. Olyan jó újra látni mindezeket a dolgokat. Én… A hálószobából sírás hallatszott. Laura gyorsan megfordult. - Azt hiszem, fölébresztettük Jimmyt. - Jimmyt? Laura elnevette magát. - Drágám, hát nem emlékszel a saját fiadra? - Persze - mormogta bosszúsan Paine. Halkan követte Laurát a hálószobába. - Csak egy pillanatra minden olyan különösnek látszott. - Megdörzsölte összeráncolt homlokát. - Különösnek és idegennek. Mintha messzir l látnám. Álltaksa kiságy mellett, nézték a kicsit. Jimmy pedig visszabámult az anyjára és az apjára. - Biztosan a nap - mondta Laura. - Rettenetes a h ség odakint. - Biztosan. Most már jól vagyok. - Paine kinyújtotta a kezét, és megcsiklandozta a kicsit. Átölelte és magához szorította a feleségét. - Biztosan a nap - mondta. És az asszony szemébe nézett és mosolygott. Gálvölgyi Judit fordítása
Hal Clement - A bizonyíték Kron mozdulatlanul tartotta a hatalmas teherszállító rhajót, szinte tapogatózva keresett kontaktust a hajó el tt. A várost övez mágneses és elektrosztatikus terek gigászi kölcsönhatásait ugyanolyan tisztán érzékelte, mint magát a várost - a mérföldes átmér korongot, melyet kúpos tornyok, az er tér-generátorok szegélyeztek körös-körül. A hajó két torony között várakozott; közvetlenül mögötte volt a repül tér, ahonnan Kron az imént emelkedett föl. A területen különböz formájú talapzatok sorakoztak: csésze alakúak, a Kronéhoz hasonló városi járm vek befogadására; hosszú, csónak formájú mélyedések, ahol azok a szivar alakú hajók pihentek meg, amelyek a városok között jártak; és feltornyosuló állványzatok, amelyeken a karcsú, kett s kúp alakú rhajók támaszkodtak meg, a csillagok közötti sötét, élettelen tér vándorai. A leszállópálya mögött helyezkedett el a voltaképpeni város; a korong felszínét szabályos mértani formájú épületek - kúpok, hengerek, hasábok, félgömbök zsúfolt sokasága borította. Kron olyan tisztán "látta" mindezt, ahogy a földi repül gép utasa látja New Yorkot; emberi szem azonban nem érzékelhette volna ezt a várost, még ha ember egyáltalán létezhetett volna akár a közelében is. A város épületestül, mindenestül vakítóan, fehéren izzott; körülötte, mögötte pedig - az emberi szem meg sem tudta volna különböztetni - ugyanolyan kápráztató izzással lángolt a Nap fotoszférája. A hajó arra készült, hogy belemerüljön abba a tüzes óceánba; Kron a várost fenntartó mesterséges er terek lüktetését figyelte, hogy egy veszélytelen pillanatban átcsusszanjon rajtuk. Ha óvatlanul választja meg a pillanatot, az a nem lebecsülhet veszély fenyegeti, hogy szétlapul a korong peremén; ám Kron tapasztalt pilóta volt. Hirtelen átszökkent az er téren, olyan er s gyorsulással, amely péppé zúzott volna minden hús-vér testet. Az er tér küls pereme élesen lefelé taszította a hajót; aztán kiszabadult, s a város rohamosan kisebbedett fölöttük. Kron és négy társa a helyén maradt; a harmincf s legénység többi tagja lepihent, gömb alakú testük mozdulatlanul feküdt a hajón mindenütt megtalálható, csésze formájú nyugvóhelyeken, elöntötte ket a tüzes sugárzás, amivel ezek a testek táplálkoztak, s amely szakadatlanul áradt a hajó közepén lev , arasznyi átmér gömbb l. Talán különösnek tetszik, hogy mesterséges energiaforrásra volt szükségük ebben a környezetben ám ezeknek a teremtményeknek a Nap küls rétegei sokkal alkalmatlanabbak voltak az életre, mint a Föld sztatoszférája az emberi lényeknek. k messze a mélyben, a Nap magjának közelében fejl dtek ki, ahol akkora volt a nyomás és a h mérséklet, hogy az anyag a fehér törpecsillagokra jellemz , "összeomlott" állapotban létezett csak. Testük felépítése
egyszer volt: s n elhelyezked elektronok szövedéke - voltaképpen egy elképzelhetetlenül er s elektrosztatikus tér - vette körül a végs kig összetömörült neutronmagot. A "b rükre" sugárzó, megfelel mennyiség energiát stabilizálták, átalakították neutronjelleg re és - szerkezet re, s a keletkezett parányi neutróniumrészecskéket a keringési rendszer - vér helyett mágneses terek - elvitte a magba, ahol elraktározódtak. Odáig fejl dtek, hogy nem volt szükségük anyagszer végtagokra. Helyettük sugárcsóvákat, kinyúló er tereket használtak, amelyek energiáját saját neutronállományuk egy részének annihilációja szolgáltatta. Különös érzékelésük révén nemcsak az elektromágneses sugárzás tartományában "láttak" többé-kevésbé hozzánk hasonló módon, hanem érzékeltek olyan energiákat is, amelyekr l a földi tudósok nem is álmodtak. Kron, immár sok száz mérföldnyire a város alatt, még mindig halványan érezte a helyzetét, habár a rádióhullámokat, a fényt és a gammasugárzást menthetetlenül elnyelték a szabad elektronok felh i. Utuk céljánál, a Nap mélyében rosszabbak lesznek majd a "látási" viszonyok - még sem tud észlelni semmit, ami pár száz méternél messzebb van. Kron mellett, a gömb alakú naphajó középpontjának közelében egy másik lény állt. - Teste tojás alakú volt, mint a Nap-lakóé, de hosszabb és karcsúbb, a végein pedig gúla formájú neutróniumszerkezet állt ki a "b r" alól. A f felületen kívül egy második, gyengébb er tér burkolta be; miközben a többiek tartóikban pihentek, egy energiasugár nyúlt ki ebb l a burokból, és megérintette Kron testét. Jelentése volt, jól érthet gondolatot továbbított egyik lényt l a másikhoz. - Még mindig nehezen tudok hinni az érzékeimnek - jelentette ki az idegen. Az én világaim egy másik körül keringenek, amely némileg hasonlít ehhez; de az otthoni viszonyoktól távol áll az ilyen hatalmas, ritka atmoszféra. Jártál már a Naptól távol? - Igen - válaszolta Kron. - Egyszer részt vettem egy csillagközi hajóúton. A te csillagodon azonban nem jártam még; csak hallomásból ismerem. Azt mondják, szinte teljes egészében összeomlott anyagból áll, mint a mi csillagunk magja, és jóformán nincs atmoszférája. Hogy lehet ez? Azt hinném, hogy az élethez szükséges mérsékleten a gázok kiszabadulnak a magból, és burokként körülveszik… - Így is volna - felelte a másik -, de a mi felszíni gravitációnk mérhetetlenül nagyobb az itteninél még a ti magvonzásotok is gyengébb, mert a magotok sokkal ritkább a mi csillagunkénál. Az rhajóink is csak azért tudnak elszabadulni róluk, mert a mi világaink kicsinyek, s ennélfogva a gravitáció gyorsan csökken, ahogy távolodunk t le; az atomok, melyek csak az eredeti sebességükkel rendelkeznek, csak néhány mérföldnyire távolodnak el a felszínt l. De err l jut eszembe, hogy miért is jöttem el ide, hozzátok. Szeretném ellen rizni egy elmélet néhány részletét, amely a normális atomok halmazainak lehetséges viselkedésére vonatkozik. Ezért kértem, hogy részt vehessek az utatokon; s ség-, nyomás-, h mérséklet- és még vagy egy tucat különféle mérést kell elvégeznem pár ezer különböz szinten az atmoszférátokban. Elmondanád közben, hogy miért teszitek meg rendszeresen ezeket az utakat- és ami azt illeti, egyáltalán miért éltek ilyen magasan a természetes szintetek fölött? Azt hittem volna, a mélyben kellemesebben éreznétek magatokat; nem volná szükség hermetikusan zárt épületekre, sem a városaitokat fenntartó hatalmas energiamennyiségre. Kron vontatottan válaszolt: - Azért járunk le, hogy neutróniumot hozzunk fel. Lehetetlenség annyi energiát átalakítani a városok közvetlen környezetéb l, amennyi fenntartaná ket; id l id re le kell ereszkednünk érte, noha a konvertereink annyit fogyasztanak, hogy a városok több ezer mérföldes körzetében számottev en lecsökkentik a Nap felszíni mérsékletét. Ezek az utak veszélyesek. Ezt közölni kellett volna veled. Harminctagú a legénységünk, pedig kett is elég volna a hajó irányításához, de harcolnunk is kell, nemcsak repülni. Jól mondtad, hogy a Nap mélyebb régióiban van az eredeti otthonunk; ám id tlen id k óta csak röpke tátogatásokra merészkedünk le, hogy ellopjuk az életünket jelent energiát. A ti kis világaitokat, szíriuszi, szinte teljesen meghódította a néped; nálatok sosem jelentek meg olyan életformák, amelyek komolyan fenyegethették volna az egyeduralmatokat. De a Napon, amelynek csak a magja is nagyobb, mint az egész Szíriusz B pár, kifejl dtek ilyen lények. Van köztük óriási, ostoba, lassú mozgású vagy mozdulatlan; van félig intelligens és gyors mozgású - de egyt l egyig készen áll rá, hogy bekebelezze más él lények kész, feldolgozott neutróniumát. Kron egy pillanatra elhallgatott, ahogy a szíriuszi egy letapogató sugarat lövellt ki a hajó falán át, regisztrálva a kívül tomboló pokol fizikai paramétereit. Rögzítette az adatokat, s a Nap-lakó folytatta: - A logikus fejl déselmélet szerint egykor mi is efféle faj voltunk, csekély értelemmel megáldva igyekeztünk fenntartani létünket a verseng szervezetek között. Legf bb ellenségünk egy méretben és er ben is hozzánk hasonló, bár mindkett ben kissé fölöttünk álló lény volt. Mi valamivel el bbre voltunk az értelmi képességeink terén, és azt hiszem, némi hálával tartozunk nekik - az konkurenciájuk nélkül nem kényszerültünk volna rá, hogy a jelenlegi szellemi szint nkre fejl djünk. A velük való küzdelemben megtanultuk az együttm ködést, és ebb l eredt az a felismerés, hogy ha sokan összefogunk, leigázhatunk olyan természeti er ket, amelyeknek egymagunkban a közelébe sem mehetnénk. A következ
lépés olyan er hatások létrehozása volt, amelyek a természetben ismeretlenek - és a megismerésükkel haladt el re a tudományunk. Az els városaink neutróniumból voltak, akárcsak a maiak, de a neutronokat energiamez kkel kellett stabilizálnunk; mint tudod, a magh mérsékleten a neutrónium gáznem . Azok a városok gömb alakúak voltak, és sokkal kisebbek a mostaniaknál. Hosszú ideig sikerült megvédelmeznünk ket. Ám az ellenségeink is fejl dtek; nem intelligenciában, hanem szaporaságban és er ben. Testi képességeik specializációjával szellemileg szinte visszafejl dtek; alig lettek többek jól szervezett gépezeteknél, amelyeket hajtott a fajtánk iránti si gy lölet, hogy felkutassanak és elpusztítsanak bennünket. Megnövekedett erejük végül képessé tette rá ket, hogy nyers, brutális er vel összeroppantsák a városainkat összetartó er tereket; és ekkor voltunk kénytelenek fölmenekülni a Nap atmoszférájának rideg, barátságtalan fels bb régióiba. Számos városunkat pusztította el az ellenség, amíg megtaláltuk a módját, hogyan tartsuk fenn ket; és nem egy esett áldozatául az általunk felébresztett er knek, amíg megtanultunk uralkodni rajtuk. Az efféle utazások veszélyei csekélységszámba mennek azokhoz képest, amelyekkel seink néztek szembe, annak ellenére, hogy hajóink olykor nem térnek vissza útjukról. Választ kaptál a kérdésedre? A sziriuszi tétovázva válaszolt: - Azt hiszem, igen. Ti, Nap-lakók, az ilyen kényszer hatása alatt alighanem sokkal gyorsabban fejl dtetek, mint mi; a tudásotok bizonyos területeken kétségtelenül meghaladja a miénket, habár az rutazást el ször az én fajom fejlesztette ki. - Nagyobb lehet ségeitek voltak rá-felelte Kron. - A három csillagotok, amelyb l kett alig egy átmér nyire egymástól kering a harmadik körül, összehasonlíthatatlanul kisebb távolságban, mint a szokásos csillagközi távolságok - ez eszményi teret nyújtott a kísérleti repüléseknek; a te világod és az enyém között még a sugárzásnak is százharminc rotációjába telik az út, és még a legközelebbi másik csillag is csak feleannyira van. De elég ebb l- a történelem sokak véleménye szerint túl száraz téma. Mondd, mi hozott téged egy energiahajóra? Aligha hiszem, hogy eddig megtudtál volna bármi olyasmit, amit a városban nem tudhattál volna meg. A társalgás közben a szíriuszi id l id re megvizsgálta az atmoszférát a hajó burkolatán túl. Kissé szórakozottan válaszolt, mintha a gondolatai valahol másutt járnának. - Nem vagyok ebben olyan biztos, Nap-lakó. Az én méréseim sokkal érzékenyebbek, mint amit eddig valaha is végeztünk. Egy egészen különleges effektust keresek, hogy igazoljak vagy megcáfoljak egy hipotézist, amelyet nemrég vetettem fel - tudományos tekintélyem kárára. Ha érdekel, elmondhatom - és utána nyugodtan kinevethetsz, nem te leszel az els . Az elméletem a lehet legegyszer bb. Elképzelhet nek tartom, hogy az anyag - közönséges anyagok, mint a vas vagy a kalcium - ténylegesen szilárd formát ölthet, mint a neutrónium, ha megfelel körülmények közé kerül. A megszokott gázok, mint tudod, aprócska részecskékb l állanak, amelyek nagy sebességgel röpködnek minden irányban. Egyel re nem lehet megállapítani, hogy ezek az atomok gyakorolnak-e számottev er hatást egymásra; de úgy gondolom, hogy ha elég közel sikerülne hozni ket vagy kell képpen lelassítani, észlelni lehetne ilyen jelleg effektusokat. - Hogyan? És miért? - kérdezte Kron. - Ha jelen vannak ezek az er k, miért ne lennének észlelhet ek rendes körülmények között? - Azok az apró sebességváltozások, amelyeket a kölcsönös vonzás vagy taszítás okoz, nemigen észlelhet ek akkor, amikor az atomok sebessége több száz kilométer másodpercenként - felelte a szíriuszi. - Én más jelleg effektusokat keresek. Gondolj csak bele. Ismerjük a különböz atomok méretét a sugárzásuk alapján. Azt is tudjuk, hogy normális körülmények között - bármely adott gáztömeg kitölti a rendelkezésére álló teret. Ha azonban ezt a gázt áthatolhatatlan tartóba zárjuk, és nyomást gyakorolunk rá, a térfogat csökken. Azt várnánk, hogy a csökkenés arányos lesz a nyomással, eltekintve egy könnyen meghatározható konstanstól, amely az atomok méretével kapcsolatos - ha nem léteznek atomok közötti er k! Ezeknek az er knek az észlelése céljából végzek egy teljes, minden eddiginél érzékenyebb nyomáss ség-vizsgálatot, városaitok szintjét l le egészen a világotok neutronmagjáig. Ha le tudnánk csökkenteni az atomok mozgási energiáját - lelassíthatnánk haladó mozgásukat-, valószín leg egyszer bb lenne a feladat; ám ennek a megvalósítására semmilyen módot nem látok. Talán ha szinte minden energiát közömbösíteni tudnánk, az atomok közötti er k ténylegesen meg is tartanák az atomokat egy egymáshoz képest meghatározott helyzetben, a szilárd állapothoz hasonlóan. Ez volt az a kissé meggondolatlan és talán túl fantáziadús ötlet, amely miatt az egész elméletem nevetség tárgya lett a Szíriuszon. A hajó több száz mérföldet, süllyedt az alatt a pár másodperc alatt, amely Kron válasza óta eltelt; mivel a gázsúrlódás független a változó s ségt l, a környez régiók magas nyomása nem hátráltatta a nagy sebesség haladást. Sajnos azonban a gáz viszkozitása négyzetgyökösen n a h mérséklettel - a Nap mélyebb szintjein lassú lesz az út. - Azt nem tudhatom, hogyan fogadják majd a mi tudósaink - mondta végül Kron. - Vannak közöttük igen fantáziadúsak is, azt hiszem, és egyikük sem lesz közömbös a kísérleti adataid iránt. Én sem nevetlek ki. Talán érdekel, hogy miért - ahogy engem is érdekel az elméleted. Ez ugyanis az els
eset, hogy valaki legalább részben magyarázatot tud adni arra, ami egyik utamon történt velünk. A legénység többi tagja mocorogni kezdett nyugvóhelyein; az érdekl dés hulláma futott át rajtuk, mert mindarcnyian hallottak már meséket, kósza híreket abból az id hól, amikor Kron a csillagközi szállítóknál szolgált. A szíriuszi kényétembe helyezkedett; Kron kissé csökkentette a központi gömb sugárzását, mert a küls h mérséklet már jelent sen megemelkedett, és belekezdett történetébe. rbeli pályafutásom vége felé történt a dolog. Akkor már sok utat megtettem, kereskedelmi és utasszállító hajókkal is, a legalacsonyabb sorból küzdöttem föl magam, számos rotáció alatt, az önálló kapitányi rangra. Megvolt a saját cirkálóm, egy különleges, hosszújáratú kutatóhajó, a Nap-kormány tulajdona. Olyan alakja volt, mint a legkorszer bb csillagközi hajóinknak - két, alapjával összefordított kúp, az er térgy majdnem középen. Nagyobb volt a rendesnél, mert rendkívüli távolságokra elegend üzemanyagot vihetett. Egy másik, mindenben hasonló cirkáló egy társam, Akro parancsnoksága alatt állt; mi ketten kaptuk a megbízatást, hogy vigyünk el egy csoport tudóst és kutatót az akkortájt fölfedezett Negyedik Rendszerbe, amely, mint tudod, majdnem a Nap-egyenlít síkjában fekszik, de mintegy másfélszer olyan messze, mint a Szíriusz. Jó iramban haladtunk, átlagsebességünk elérte a sugárzási sebesség felét, s a hajótest jó része még megvolt, amikor elértük a csillagot. Emiatt amúgy sem kellett volna aggódnunk, mert a csillag még a Szíriusz B ikreknél is s bb volt, s b velkedett a neutróniumban. Rögtön feltöltöttem a készletet, visszarétegeztem a bels falakat az eredeti vastagságukra, habár a tapasztalatok szerint a kiinduló mennyiséggel is könny szerrel visszajuthattunk volna a Napra, a Szíriuszra vagy akár a Procyon B-re. Akro, a tudósok óhajára, nem vett fel neutróniumot. A csillagon élet jelei mutatkoztak - mint úgy látszik, mindenütt, ahol elég nagy az atomsebesség és a s ség -, és a biológusok mintapéldányokat akartak magukkal vinni. Ehhez hely kellett, márpedig ha Akro a normális vastagságúra rétegezte volna vissza a falakat, jóval sz kebben lettek volna - mint említettem, ezek különleges, hosszújáratú hajók voltak, és jó részüket a szükséges neutrónium töltötte ki. Így esett tehát, hogy a másik hajó kicsiny, de elméletben elegend üzemanyagkészlettel hagyta el a Négyes Rendszert, rekeszeiben jó pár idegen él lénnyel. Állandóan észlelési távolságban maradtunk a biztonság kedvéért, mert egyikmásak idegen életforma legalább olyan veszélyes volt, mint a Nap ragadozói, s azokhoz hasonlóan ezek is neutróniumot fogyasztottak. Nagyon kordában kellett tartani ket, hogy legalább a hajó falait biztonságban tudjuk, s meglep en nehéz feladat koplaltatni egy ragadozót, ha táplálék veszi körül. Volt közöttük olyan, amelyikkel nem lehetett megbirkózni; ezeket el kellett pusztítani. Másokat le tudtunk csillapítani úgy, hogy csökkentettük a rekeszeik atomgerjesztését, amit l kábulatba estek; a tudósok azonban többnyire vonakodtak ett l, mert nem mindegyik lény élte túl. Így hát csaknem négyszáz napfordulaton át Akro gyakorlatilag végigküzdötte magát az úton, mégpedig sikerrel. Elboldogult a saját energiájával egészen addig, amíg már csak pár száz átmér nyire voltunk a Naptól; de aztán segítenem kellett neki a leszállásban - illetve megkísérelni, mert a leszállásra nem került sor. Talán különös, de ennek a csillagnak a közelében igen nagy tér van, amelyet szinte sohasem szelnek át hajók. A szokásos leszállópálya magasan valamelyik forgástengelypólus felett halad át, majdnem érint legesen lép be az atmoszférába valahol a pólus és az egyenlít között, és a hajó megmaradó sebességét az atmoszféra küls rétegeiben emészti föl. Ily módon a legkisebb a mágneses interferencia, mivel a hajó gyakorlatilag végigsiklik a Nap mágneses er vonalai mentén. Ennélfogva alig-alig halad át hajó a Nap egyenlít jének síkjában fekv térrészeken. Lehetett el ttünk egykett , s többr l is tudok, mely utánunk átkutatta azt a részt; de egyik sem találkozott azzal, amivel mi. Az id tájt, amikor rendes körülmények között módosítani kezdtük volna pályánkat az érint leges leszálláshoz, Akro átsugárzott nekem, hogy a rendelkezésére álló energia már semmiképpen sem lesz elég a hajó leszállításához. A falai már annyira elvékonyodtak, hogy a máskülönben elhanyagolható sugárzási veszteség már a hajót fenyegette. Minden megmaradt energiáját arra kellett fordítania, hogy lakható állapotban tartsa a hajó belsejét. Nem tehettem mást, mint hogy összekapcsolom a két hajót egy fogósugárral, és csaknem függ legesen lezuhanunk a Napra. Komoly kockázatot jelentettek a mágneses és elektrosztatikus zavaró hatások a városokat fenntartó er terekben, amelyek az egyenlít höz közeli zónák nagy részét borítják, de ily módon a Nap magját súrolhattuk volna a küls atmoszféra helyett, pótolva Akro egyre gyorsabban fogyó energiakészletét. Akro hajójának burkolata most már jól észlelhet en sugárzott; könny célpont volt a fogósugárnak. Baj nélkül összekapcsolódtunk; s kissé eltér lineáris sebességünk miatt lassan keringtünk egymás körül, jobban mondva a két hajó közös tömegközéppontja körül. Kikapcsoltam a meghajtó er teret, és keringve zuhantunk a Nap felé. Mélységesen aggódtam, életben maradnak-e Akróék. A szinte teljesen elfogyasztott burkolaton át riasztóan áradt kifelé az energia. Akro tartalékai kimerüléssel fenyegettek, miel tt elérjük a Napot, mert még mindig több mint száz átmér nyire voltunk. Nem tudtam energiát átadni nekik; mintegy tized napátmér nyire keringtünk egymás körül. Ha jelent sen csökkentem a távolságot, megn a keringési sebesség, míg végül a fogósugár ereje
nem tudott volna megbirkózni a centrifugális er vel; és nekem sem energiám, sem id m nem volt arra a kényes veletre, hogy a forgási impulzust pontosan semlegesítsem anélkül, hogy letérnénk a pályánkról. Csak reménykedhettünk. Száz-százötven átmér nyire járhattunk a Naptól, amikor fellépett a legkülönösebb jelenség, amivel valaha is találkoztam. A két hajó forgási síkja a Nap közelébe esett, de majdnem mer leges volt a Nap-egyenlít re; amikor az eset történt, Akro hajója pontosan az enyém és a Nap között volt. A mérések azt jelezték, hogy váratlanul nagy gyorsulással zuhanunk a Nap felé, és hívás érkezett Akrótól. "Kron! Valami el akar húzni a fogósugaradtól! Valami nagy tömeg lehet a közelben, mert gravitációs az er ; de nem bocsát ki észlelhet sugárzást! Fokozd a vonzóer t, ha lehet, mert a saját er mb l nem tudok elszabadulni!" Amit tudtam, megtettem, bár nem volt sok. Mivel nem ismertük a zavaró sötét test helyzetét, nem tehetett tudni, mi a teend , hogy egyik hajó se közelítse meg túlzottan. Ma már úgy gondolom, hogy ha akkor rögtön elengedem Akro hajóját, a lendület kiszabadította volna a test vonzásából, amely nem lehetett túl nagy, azt hiszem. Sajnos az ellenkez jét tettem, és kis híján az én hajóm is odaveszett. A legénység két tagja minden energiát, amit át tudtak alakítani, a fogósugárba nyomott, és iparkodtak rajta tartani Akro hajójának még mindig jól látható burkolatán; de az olyan különös módon mozgott, hogy nagyon nehéz volt a pontos célzás. Mindaddig, amíg látták, megtartották a hajót - de hirtelen elhalványult a sugárzása, és miel tt még új hullámhosszt kereshettünk volna, a centripetális gyorsulásunk váratlanul megsz nt, jeleként annak, hogy a sugár lecsúszott célpontjáról. Gyors kereséssel rájöttünk, hogy a H-alfa feletti oktáv elektromágneses sugárzása áthatol a zavaráson, és Akro burkolatán elég energia szivárgott át ahhoz, hogy abban a hullámsávban is sugározzon. Amikor azonban megtaláltuk, alig tudtunk hinni az érzékeinknek: a mozgása most majdnem mer leges volt korábbi pályájára, és a kisugárzása er sen legyöngült. Egyikünk sem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy miféle hatalmas er okozhatta ezt a gyorsulást, s miféle különös er tér nyeli el a sugárzást. Akárhogy er lködtünk, egy szemernyi sugárzó energiát sem észleltünk, ami az Akrót fogva tartó valamib l eredhetett volna. Csak figyeltünk, és megkíséreltük el ször is megállapítani a hozzánk viszonyított pályáját. Hajóink gyorsan közeledtek egymáshoz, azon iparkodtunk, hogy meghatározzuk a legnagyobb megközelítés mértékét és id pontját, amikor meglepetésünkre kommunikációs sugarat érzékeltünk. Akro nem veszett oda! Gyönge, nagyon gyönge volt a sugár, jeléül annak, hogy Akro érzése szerint milyen végtelenül kevés energiát pazarolhatott erre. Szavai nem hangzottak biztatóan: "Kron! Nyugodtan kikapcsolhatod a fogósugaradat, ha még mindig el akarná! kapni. Amennyi energiát rá tudok fordítani, az a legkisebb észlelhet mértékben sem változtatja meg a pályámat. Nagy megrázkódtatás ért bennünket, valami majdnem szilárd dologba ütköztünk. Még a falak megterhelése is óriási, bármelyik pillanatban felmondhatják a szolgálatot." "Észlelsz valamit magad körül? - kérdeztem. - Innen olyan, mintha egyedül volnál az rben, noha valami elnyeli szinte minden kisugárzott energiádat. Olyan energiák lehetnek a világmindenségben, amelyeket nem is sejtünk, egyszer en azért, mert nem hatnak az érzékszerveinkre. Mit mondanak a tudós utasaid?" "Nem sokat - jött a válasz. - Elvégeztek egy-két vizsgálatot, de azt mondják, bármit bocsátanak ki, elnyel dik, hasznos visszasugárzás nélkül. Mintha valamiféle energiavákuumban lennénk - mindent elnyel, és semmit sem ad vissza!" Ez volt a legriasztóbb közlés. Még a szabad rben is kétséges volt Akróék esélye az életben maradásra, de most a jelek szerint végképp a nullára csökkent. Közben hajóink gyorsan közeledtek egymás felé. Amennyire a navigátoraim meg tudták állapítani, mindkét hajó csaknem egyenes pályán haladt az rben. A pályák majdnem mer legesek voltak, de nem feküdtek közös síkban; legkisebb távolságuk körülbelül egyezred napátmér volt. Akro sebessége gyakorlatilag állandónak rémlett, míg én a Nap felé gyorsultam. Úgy látszott, hogy szinte egy id ben érjük el a majdnem metszéspontot, ami azt jelentette, hogy a hajóm biztosan túl közel kerül majd az energiavákuumhoz. Nem mertem megpróbálkozni azzal, hogy a fogósugárral kihúzzam Akrót; sajnos nyilvánvaló volt, hogy az ilyen próbálkozás csak mindkét hajó katasztrófájához vezetne. Ha nem tudja kiszabadítani magát, elveszett. Tehetetlenül figyeltük, ahogy egyre közelebb került az Akro hajójának helyzetét jelz fénypont. Eleinte, mint már mondtam, úgy rémlett, mintha tökéletesen szabadon lebegett volna az rben; de ahogy figyeltük, a környez tér gyengén sugározni kezdett. Nem volt semmi felismerhet a rezgésekben, egyszer en csak egy folytonos spektrum, amelyet elnyelt valami interferencia kevéssel a H-alfa hullámhossz alatt, és úgy három oktávval magasabban is. Ahogy er södött az emisszió, a csapdába esett hajó körül egyre n tt a látható terület, amely a szélén a semmibe halványodott. Egyre fényesebb, egyre nagyobb lett a sugárzó folt, ahogy közeledtünk feléje. Ugyanez a sugárzás komolyan idegesítette Gordon Allert, aki geológiai felmérést végzett Ausztrália északi vidékein. Felütötte táborhelyét a mérföldekre egyetlen forrás közelében, és kés éjszakáig fennmaradt, el készítette a másnapi munkához a fényképez gépeket, barométert, talajmintavev t meg a többi felszerelést.
Amikor végzett az el készületekkel, nem tért rögtön nyugovóra. Hátát nekivetette egy sima sziklának, foga közé kapta rövid, megfeketedett pipáját, és elt dött. Hogy min, ahhoz semmi közünk; habár tekintete az ég felé irányult, eléggé megszokta a déli félteke égboltjának látványát ahhoz, hogy szépségei ne kössék le túlzottan a figyelmét. Ennek ellenére tekintetét hirtelen a zenitre vonzotta valami. Gyakran látta úgy, hogy a látótere szélén egyikmásik csillag mintha elmozdult volna - jól ismert illúzió -, ám ez a csillag akkor is mozgott, amikor egyenesen felnézett rá. Ragyogó, fehér pont látszott az Achernar közelében, és ahogy Aller nézte, egyre fényesebb lett. Úgy rémlett, hogy lassan halad észak felé; de egy pillanat múlva a férfi rádöbbent, hogy a lassúság csak látszólagos. Az a valami óriási sebességgel haladt szinte függ legesen lefelé, és a táborhelyt l nem messze éri majd el a Földet!… Aller nem volt csillagász, és sejtelme sem volt a csillagászati távolságokról vagy sebességekr l. Megbocsátható hát tévedése, amellyel azt hitte, hogy a tárgy el ször néhány kilométeres magasságban t nt fel, és nagyjából egy korszer vadászgép sebességével halad. Ebb l természetesen következett, hogy a becsapódás egy-kétszáz méternyire lesz a táborhelytál. Aller elsápadt; látott már fényképet az arizonai Ördögkráterr l. A valóságban persze a meteort el ször úgy száz-százötven kilométeres magasságban pillantotta meg, s az akkor a Földhöz viszonyítva másodpercenként sok-sok kilométeres sebességgel száguldott. Ennél a sebességnél a leveg jószerivel szilárd falként állta útját, s lefékezte viszonylag állandó, másodpercenkénti tíz-tizenkét kilométeres sebességre még vagy tizenöt kilométerrel a földfelszín fölött. Aller tekintete itt tudott megállapodni az égi jövevényen. Az els fényfelvillanást az el tte félelmetesen összenyomott, felhevült leveg sugározta ki; ahogy az eredeti sebesség lecsökkent, úgy halványult a vakító fény is. Aller a becsapódás el tti tíz másodpercben tisztán látta a meteort, néhány kilométeres távolságból. Még mindig izzott, fényes cseresznyepirosan világított; ezt bizonyára a bentr l kiszivárgó energiaveszteség okozta, mert bármennyire fölizzott is körülötte a leveg , ilyen rövid id alatt egy jottányit sem emelhette a naphajó neutróniumfalainak h mérsékletét. Aller lába alatt megremegett a föld, ahogy a hajó becsapódott. A hajótörzs vörhenyes fényében alig látszott a hatalmas földoszlop, amely a magasba szökött, majd másodpercek múlva elnyújtott dübörgéssel visszahullott. A férfi csak nézte a becsapódás helyét, t le három kilométernyire, amely még mindig haloványan izzott. Ilyen szabályos formájúak volnának a "hullócsillagok"? Amit látott, az egy sima, karcsú, több mint harminc méter hosszú test volt; szemlátomást két különböz hosszúságú kúpból állt, amelyek az alapjukkal érintkeztek. Az érintkezési ponttól nem messze; a hosszabbik kúpot vastag, kidudorodó gy vette körül; abból a távolságból mást nem lehetett kivenni. Aller halványan emlékezett a különféle múzeumokban látott meteoritokra… azok mintha szabálytalan, összesült salaktömbökhöz hasonlítottak volna. Akkor mi lehetett ez? Aller nem volt annyira fantáziadús, hogy a légi járm eredetét a Földön kívül kereste volna; amikor arra jutott, hogy a tárgy mesterséges eredet , inkább úgy vélte, valamelyik fejlett földi állam kísérleti gépezetér l (ehet szó. Erre a gondolatra Aller az oldalára csatolta az els segély-felszerelést, és elindult a kráter félé, annak ellenére, hogy akit anya szült, az nem élhette túl ezt a becsapódást. Megtett pár száz métert az egyenetlen terepen bukdácsolva, aztán megállt egy kis dombocskán, hogy jobban szemügyre vegye a katasztrófa helyét. Ekkorra már ki kellett volna hunynia az izzásnak, mert Allernek teljes tíz percébe került a kis távolság megtétele is; de el tte, a távolban a tompa, vörös izzásból közben narancsszín ragyogás lett, amely el tt tisztán kirajzolódott a kráter csipkés pereme. Nem látszottak lángok; honnan az egyre fokozódó h ? Aller közelebb ment volna, de perzsel en forró léghullám csapott az arcába, kénytelen volt visszafordulni. Megállt a táborhelye közelében, onnan figyelt. Ha a naphajó falának vastagsága akár csak a közelében járt volna a normálisnak, az irdatlan neutróniumtömeg úgy süllyedt volna bele a legkeményebb k zetbe is, mintha folyadék lett volna. A falak azonban sehol sem voltak már papírnál vastagabbak, s a sivatag felszíne alatti kemény, vulkanikus zetdomborulat elég er s volt hozzá, hogy föleméssze a hajó mozgási energiáját, és megtartsa még mindig hatalmas súlyát. Következésképpen a hajót csak az a vékony k porréteg fedte, amely visszahullott a kráterba. Ily módon tisztán lehetett látni azokat a riasztó jelenségeket, amelyeket Akro hajójának immár rendkívül rohamos energiavesztesége okozott. A burkolat, habár vékony, de még sértetlen volt; h mérséklete azonban messze meghaladta a környez zetek olvadáspontját. A hajót fed vékony porréteg szinte azonnal megolvadt és lefolyt róla, szabad utat nyitva fölfelé a h sugárzásnak; és olyan óriási a neutrónium fajh je, hogy a burkolat h mérsékletét ez a legkisebb észrevehet mértékben sem csökkentette. Aller megfigyel helyér l látta a kráterb l felragyogó, izzó fényt, ahogy szabaddá lett a hajó burkolata - a hajót magát nem láthatta, mert nem állt olyan magasan a kráter pereme fölött. Eszébe jutott, hátha a "meteor" becsapódása utat nyitott valami mélyben lappangó vulkanikus er nek, és érthet módon kétségei támadtak afel l, hogy biztonságos távolságban van-e. A kételyb l kisvártatva bizonyosság lett, amikor a kráter pereme el ször mélyvörösen, aztán élénk narancsszínben izzani kezdett, majd lassan elfolyt a mélybe. Aller nekilátott összecsomagolni a felszerelés legértékesebb darabjait, miközben a kráter fel l hangzó tompa, folyamatos
dübörgés és szórványos dörrenések sietségre ösztökélték. Amikor fölegyenesedett, vállán a jó harminckilós csomaggal, csak egy lávató látszott ott, ahol a krátervolt. Az izzó tó a szeme láttára növekedett; Aller késedelem nélkül elindult vissza azon az úton, amelyen jött. Jól látott a derengésben, ami a mögötte izzó pokolból áradt, s gyorsan is haladt, ahhoz képest, hogy az el éjszaka aludt utoljára. Akro hajója alatt a k zet, mint mondottuk, rendkívül kemény volt. Mivel a folyamatosan felszabaduló energia viszonylag szabadon kijuthatott fölfelé, a k zetréteg csak igen lassan olvadt meg, igen lassan süllyedt egyre mélyebbre a hajó a földben. Nehéz kérdés, hogy mi történt volna, ha Akro energiatartaléka nagyobb; Aller csak annyit tud, hogy mintegy öt órával a becsapódás után, amikor pár pillanatra megpihent egy sziklás dombtet n, a jelenség kataklizmához méltó módon véget ért. A lába alatt megremeg föld arra késztette Allert, hogy visszapillantson volt táborhelye felé. A lávató, amely ekkor már egy kilométernél is szélesebb volt, mintha különös módon kavargott volna. Aller nem éppen tökéletes megfigyel helyér l azt látta, hogy hatalmas, tésztás lávabuborékok fúvódnak föl, aztán kipukkadnak, izzó zfelh ket lövellve a leveg be. Mindegyik felh bevilágította az eget-földet, miel tt láthatatlanná h lt volna, s az összhatás villámlásra emlékeztetett. Rövid ideig - semmiképpen sem tovább, mint egy negyed percig. - Aller megb völten figyelhette a fokozódó aktivitást. Aztán egy óriási erej lökés szinte feldobta a dombtet l, és ugyanabban a pillanatban az egész olvadt lávatömeg gigászi szök kútként feltört az égre. Egy szempillantásig mintha mozdulatlanul állt volna a folyadék és gáz izzó fehér, ijeszt oszlopa, aztán szétfoszlott, utat engedve a mélyben hirtelen felszabadult energia vad lökésének. Szavakkal leírhatatlan intenzitású ragyogással szökött fel egy sugárcsóva, el ttekörülötte elpárolgott a láva. A sivatag harminc négyzetkilométere fehéren, majd szinte láthatatlan ibolyaszínben felizzott, aztán plazmaként elpárolgott. Ennek a területnek a szélér l gigászi lávacseppek és irdatlan szikladarabok repültek a szélrózsa minden irányába. A sugárzás nyomást fejt ki; a csillagok magh mérsékletén ez a nyomás több milliószor akkora, mint a földi légnyomás. Nem annyira az elpárolgó láva egyébként tekintélyes g znyomása, mint inkább ez a lökés okozta a pusztítás legnagyobb részét. Aller keveset látott a történtekb l. Amikor a láva a magasba szökött, arca elé kapta a karját, hogy megvédje szemét az izzó fényt l. Ez a mozdulat mentette meg a szeme világát a rákövetkez , igazi felvillanástól; a teste így is hólyagosra égett a ruhán át. A második, er sebb földlökés leterítette a lábáról, és Aller félig bemászott, félig legurult a dombocska mögé, a viszonylagos menedékbe. Még itt is kis híján elevenen megégette a tüzes orkán; csak a jelenség gyorsasága mentette meg az életét. Percek alatt megsz nt a remegés, elállt a tüzes szél; Aller fájdalmasan nyögve felmászott a dombtet re, és elképedve nézte a nyolc-tíz kilométeres átmér krátert, amelyet még mindig izzó sziklatömbök szétszórt tömege szegélyezett. Mélyen, messze a kráter alatt, néhány neutróniumszilánk, melyek ugyanúgy nem maradhattak a felszínen, mint hajótörés után a vasdarabok, lassan süllyedt lefelé a k zetben, ércekben, fémekben, hogy majd megnyugvást találjon a Föld magjában. - Ahogy néztük, egyre terjedt a sugárzás, de változatlanul nem lehetett sejteni, miféle anyagból származik folytatta Kron. - A sugárzás jó részének a forrása valahol Akro hajója és miközöttünk volt; Akro maga is azt mondta, hogy a másik oldalon csak kevés energiát veszít. Abban a végs , rövid id szakban, amíg áthaladtunk a legkisebb távolságra lev ponton, tisztán vettük minden közlését- olyan tisztán, hogy szinte mintha az érzékszerveivel láttuk volna a dereng fényt a hajó egyre vékonyodó falai mögött, a fényt, amely csak kicsiny töredékét képviselte a burkolat felszínér l szök energiának. Mintha mi magunk láttuk volna az apró lyukat, amely a hajó egyik végének közelében támadt, aztán a gondolatnál is sebesebben réssé nyílt az egész hajótest hosszában, s egyetlen pillanat alatt utat nyitott minden energiának; és láttuk, hogy a sugárzó terület, ahol a hajó volt, hirtelen felragyog, egy pillanatra csaknem olyan intenzitással izzik, mint a Nap anyaga. És abban a pillanatban mindegyikünk látta az azonosítható frekvenciákat, ahogy az Akro hajójából kiáradó energia az atomi emisszió energiaszintjére hevítette az t foglyul ejt anyagot. Mindegyikünk felismerte a vas, a kalcium, a szén, a szilícium és még sok más elem színképét - barátom, én mondom neked, hogy az az "elnyel er tér" nem volt más, mint anyag! Anyag, de olyan állapotban, hogy nem bocsát ki sugárzást, viszont más testekkel szemben szilárd anyag módján tanúst ellenállást. Úgy véltem, és mindeddig az is maradt a véleményem, hogy valami ismeretlen er tér fogta össze "szilárd" szerkezetbe az atomokat - de te meggy ztél, hogy tévedtem. Az "er tér" nem volt más, mint azoknak az atomi kölcsönhatásoknak az együttese, amelyeket te most észlelni próbálsz. Annak az anyagi testnek olyan alacsony volt az energiaszintje, hogy ezek az er k zavartalanul érvényesülhettek. Az az állapot, amelyr l el sem tudtad képzelni, hogy mesterségesen létrehozható, ténylegesen létezik a természetben! - lassabban a testtel, Kron! - felelte a szíriuszi. - Sokkal valószín bb, hogy az els elképzelésed az igaz. Könny felfogni az ismeretlen sugárzó vagy statikus er teret - ám amit te ajánlasz helyette, ellene mond a józan
észnek. Az elméletem feltételez valami olyasféle állapotot, amilyet leírsz, amennyiben teljesül a megfelel en alacsony energiaszint feltétele… de hogy a valóságos világegyetemben (étezne olyan energiaszegény hely, amely elnyeli egy jól szigetelt csillagközi hajó energiáját, ez teljesen elképzelhetetlen! Feltételeztem, hogy történeted részletekbe men en igaz, habár sem tanúkkal, sem feljegyzésekkel nem támasztottad alá; ám mintha azt hallottam volna, hogy nagy mesél hírében állsz. A jelek szerint elég fürge az elméd ahhoz, hogy leny göz mesét sz jél az általam fölvetett elképzelés köré. Gratulálok a történethez, Kron; érdekfeszít volt; de szintén kérlek, maradjunk ennyiben! Rendben van, barátom? - Ahogy óhajtod - felelte Kron. Békés András fordítása
Chan Davis - Levél Ellennek Kedves Ellen! Mikor megkapod ezt a levelet, bizonyára csodálkozni fogsz, hogy miért nem telefonáltam. Ez az els alkalom, hogy nem jelentkeztem - mióta is? - két hónapon keresztül. Két hosszú és számomra nagyon fontos hónapon át. Nem foglak felhívni, nem foglak meglátogatni sem. Lehet, hogy gyávaság megírni ezt a levelet; majd ha végigolvastad, megérted. Ezt is, máit is. Lássuk csak. A legjobb, ha az elején kezdem és elmesélem az egészet úgy, ahogy történt. Emlékszel a barátomra, Roy Wisnerre? Ugyanakkor kezdett dolgozni a laborban, amikor én, és akkor is ott volt, amikor veled megismerkedtem. Ha személyesen nem is, de látásból talán ismerted: az a magas, sz ke, görnyedt srác, akivel ugyanabban a részlegben dolgoztunk. Roy meg én együtt n ttünk fel. Kölyökkoromban volt a legjobb barátom, szinte amióta az eszemet tudom, már az Állami Árvaházban is Stockton mellett. Különböz középiskolákba jártunk, de amikor az Iowai Egyetemre kerültem, ott volt Roy is. S hogy a véletlen egybeesés frappánsabb legyen, is biokémikusnak készült, így mindvégig jórészt ugyanazokat az el adásokat látogattuk. Mindketten Dietz keze alatt doktoráltunk, majd Dietz szerzett mindkett nknek hasonló munkát Hartwellnél, itt, a denveri Pierne laboratóriumban. Már meséltem neked arról az els napunkról a laborban. Dietzt l már tudtuk, hogy a Pierne laboratórium az utóbbi id ben szinte kizárólag az életmesterséges el állításával foglalkozik, és mindketten reméltük, hogy bekapcsolódhatunk ebbe a munkába. Arról azonban mindaddig sejtelmünk sem volt, hogy mennyire el rehaladtak már vele. Mondhatom, az a kis el adás, amit az öreg Hartwell tartott, ahogy körbevitt minket, éppolyan lelkesít volt, amilyennék szánta. Megmutatta azt a szárnyat, ahol új töml s állatfajták szintézisével kísérleteztek. Hallottunk már róla, de más volt a saját szemünkkel látni. Különösen jól emlékszem egy förtelmes zöld micsodára, amely egy kis tartályban lebegett, és id nként moszatdarabkákat szippantott be egy félig száj, félig szívókorong valamibe. - Nemigen emlékeztet az eredetire, ugye? - vetette oda Hartwell. - Ezt elrontottuk; valami hiba csúszott a génszintézisbe. De kiderült, hogy életképes, ezért meghagyták a fiúk. Nem lep dnék meg, ha túlélné egyikmásik természetben él rokonát, ha kapna egy társat, és kiengednénk. - Jóindulatúan szemügyre vette. - Nekem valahogy tetszik. Aztán lementünk Hartwell birodalmába, a 26-os részlegre, jövend munkahelyünkre. Hartwell félretolta a keskeny fémajtót, és bevezetett az egyik laboratóriumba. Utánaindultunk, de három lépést sem tettünk, amikor megálltunk, és csak tátottuk a szánkat. Láttam már bonyolult berendezéseket azel tt is, de ami itt volt, az ezerszeresen felülmúlta az Iowai laboratóriumot. A labor egyik oldalán végig - márpedig jókora helyisét volt minden felszerelést fekete bevonattal láttak egy a fény és egyéb szórt sugárzások ellen. Láttam, hogy a legtöbb lombik és frakcionálóoszlop légmentes. A berendezés jó része rejtve maradt el ttünk, mert légmentes fülkékben fapult, szabályozott h mérséklet , szabályozott sugárzású, szabályozott, mit tudom én, mij térben. Ami berendezést láttunk, mindegyik infravörös volt, nyílt lány sehol. Itt aztán precíz munka folyt. Nem is lehetett másképp, mert mint tudod, a 26-os részleg szintetizálja a gerinchúrosok génjeit. Közelebb mentünk, hogy jobban szemügyre vehessük. Egyméternyire megálltunk; itt szemlátomást nem lett volna ill nyúlkálni. Amin épp megakadt a szemünk, azt, ha üzemi méretben látjuk, reaktornak neveztük volna. Kicsiny, homályos bevonatú lombik volt, amelyet egy mechanikus kever forgatott lassan, hogy mozgásban tartsa benne a folyadékot. Ahogy ott álltunk, épp csak éreztük a körülötte sorakozó infravörös melegít kb l áradó lágy és egyenletes meleget. Megb völten szemléltük.
Hartwell kizökkentett bennünket a varázsból. - Ez a munka - jegyezte meg szárazon - rendkívüli figyelmet kíván. Dietzt l tudom, hogy van némi tapasztalatuk a teljes mikroanalízisben. - Egy kevés - bólintottam, nagyon helyénvaló szerénységgel. - Nos, ez itt mikroszintézis, méghozzá mikroszintézis a javából. Ne feledjék, hogy az itteni feladat jóval magasabb szint még a közönséges fehérjeszintézisnél is. - (Kissé mellbe vágott, amikor meghallottam, hogy a fehérjeszintézist közönségesnek nevezi!) - Ott lényegében egy periodikus kristályt kell felépíteni, amelyben az atomok szabályosan ismétl struktúrákban helyezkednek el. Ez az ismétl dés, ez a periodicitás viszonylag egyszer vé teszi a molekula szerkezetét; egyszer síti a szintézist. A génben, a vírusban vagy bármely bonyolult fehérjeszer molekulában nincs meg ez a gyakori ismétl dés, hanem a molekulaláncokban lev csoportok minden esetben egy kissé különböznek; a struktúra majdnem ismétl dik, de nem teljesen. Nevezhetjük a periódusos kristálynak is. Amikor ilyen kristályt szintetizálunk, az alapsémától való mindegyik aprócska eltérésnek hajszálpontosan stimmelnie kell, mert pontosan azok az eltérések adják a struktúrának azt a komplexitást, amely az élethez szükséges. El húzott egyet a hóna alatt lev kromoszómatáblázatokból, és megmutatta. Nem tudom, láttál-e valaha ilyet; egyetlen táblázat, még a maga nagyon tömör jelölési rendszerével is, kitesz egy egész könyvecskét. Royjal végiglapoztuk, felismertünk számos rövidítést, de egészében egyáltalán nem tudtuk átlátni. Amikor végeztünk, bizony alaposan meg voltunk illet dve. Hartwell csak mosolygott. - Ne féljenek, belejönnek majd! Az els néhány hónapban, amíg beletanulnak, az én asszisztenseim lesznek. Csak akkor dolgoznak majd önállóan, ha. már a kisujjukban van az egész. - Szó, ami szó, ezt örömmel hallottuk. Roy meg én kivettünk egy lakást a város szélén; akkor még nem volt saját helikopterem, ezért a laboratórium közelében kellett laknunk. Jó hely volt, bár csak az egyik falat és a tet t lehetett átlátszóvá tenni. Ezért reggel sajnos nem sütött be a nap; de nekem azért tetszett. A földszinten Graham lakott, a háziúr, egy agglegény, aki ideje java részét házi fotózással töltötte: filmezéssel, meg régimódi kópiákkal. Rólunk is készített lesb l néhány elkapott portrét, de olyan rémesek lettek, hogy Roy már-már összeakarta törni a fényképez gépeit. A laborban elég hamar belejöttünk a munkába. Roy mindig is éles esz fiú volt, és én sem szoktam lemaradni mögötte. Egy id múlva Hartwell lassanként kivonta magát a rutinmunkából, s egyszerre csak azon kaptuk magunkat, hogy önállóan dolgozunk. Természetesen, mint friss tudású ifjú titánok, mihelyt kapiskálni kezdtük a dolgokat, rögtön változtatásokat is javasoltunk az eljárásban. Azon a napon, amikor Hartwell végre elfogadta egyik remek ötletünket, tudtuk, hogy most már a saját lábunkon állunk. Akkor vált csak igazán érdekessé minden. Van, aki kinevet, ha azt mondom, hogy "ez a fajta robot" szórakoztató, te viszont magad is biokémikus vagy, és biztos vagyok benne, hogy ugyanígy érzel. A puszta gondolat, hogy az egyik oldalon bemegy az élettelen kolloid, a másikon pedig kijön valami, ami, így vagy úgy, de él - ez már önmagában is szám zte munkánkból az unalmat, ha ugyan volt benne egyáltalán: Hiszen mindig is úgy éreztük, hogy a mi laboratóriumunk meg a többi hasonló labor az a hely, ahol véget ér az élettelen, és kezd dik az élet. Persze el ttünk el kellett végezni a fehérjeszintézis és a kolloidkészítés óriási munkáját. És persze amikor mi végeztünk, jött az utolsó lépés, az ultramikrosebészet: felépíteni a nukleusz falát a kromatin köré, aztán az egészet beágyazni a sejtbe. Egy kicsit mindig irigyeltem a részlegeteket ezért a munkáért. A kett között azonban ott volt a mi stációnk, amelyet dönt fontosságúnak éreztünk. Annyi bizonyos, hogy cudarul nehéz volt. Hosszú, kényes reakciók, század fok pontosságú mérsékletszabályozással, tizedmásodperc pontosságú reakcióid kkel; és aztán jöttek csak a végz reakciók a Gardner-fülkék védelmében, amikor a kis híján él kromoszómák köré apránként felépítettük az él nukleoplazmát. Hartwell nem hazudott, amikor azt mondta, hogy a munka rendkívüli figyelmet kíván! Szép kis játszótér két afféle zöldfül nek, mint mi voltunk. Ráadásul persze mindig ott volt az a lehet ség is, hogy mindent jól csinálunk, mégis balul üt ki a dolog. Bármelyik lépésben a Heisenberg-féle bizonytalansági elv kilökhet egy gyököt a helyér l a fehérjeláncban, akármennyire óvatos is az ember. Akkor aztán kacifántos dolog történik: génmutáció, miel tt kész volna a gén. De az is lehet, hogy a Heisenberg-elv átsegít az akadályon, még ha a folyamatot elrontottad is! . Egy id után kíváncsiak fettünk, különösen Roy. Hartwell sok mindent elmondott nekünk, egyvalamit azonban nem, hogy mégis pontosan mit csinálunk: hüll t, eml st vagy madarat, mi pedig nem voltunk elég képzett genetikusok ahhoz, hogy kiismerjük magunkat. Jobb lett volna, ha munka közben gondolatban ott lebeg el ttünk egy béka., egy gyík vagy egy csibe képe, mint munkánk végterméke; ehelyett inkább a három nyomasztó egyvelegét láttuk gondolatban magunk el tt, szívesebben képzeltem volna magam elé egy nyulat, de még inkább egy ír terrierkölyköt. Hartwell nemcsak magától nem árulta el, hanem még akkor sem, amikor megkérdeztük. - Egy alacsonyabb rend gerinchúrost - mondta. - A faj neve lényegtelen.
Az "alacsonyabb rend gerinchúrosok" nem csengett valami hihet en. Ezekben annyi kromoszóma volt, a nem tudom micsodákban, hogy igencsak valahol a skála túlsó végén lett volna a helyük. Roy tüstént elhatározta, hogy megtudja a választ, még ha húsz genetikai könyvön kell is átrágnia magát. Utólag csodálkozom, hogy engem nem f tött ilyen vágy. Talán azért, mert nagyon lekötött a sakk; akkoriban éppen elkapott az id nkénti rületeim egyike. Mindenesetre Roy volt az, aki megszerezte a genetikai könyveket, és nekilátott a kutatásnak. Nem tartott neki semennyi ideig sem. Jól emlékszem arra az éjszakára. Roy egy halom könyvet hozott haza a könyvtárból, és tanulmányozni kezdte ket az íróasztalnál a sarokban. Én a karosszékben ültem a hordozható sakktáblámmal, s egy játszmát elemeztem, amelyet elvesztettem a legutóbbi sakkversenyen. Ahogy múltak az órák, észrevettem, hogy Roy egyre izgatottabb lesz; már vártam, hogy bármelyik pillanatban el rukkol a válasszal, de szemlátomást még egyszer ellen rizte, nehogy tévedjen. Körülbelül akkor, amikor rájöttem, hogyan kellett volna lépnem, hogy legy zzem Fedrukot, Roy felállt. Kissé bizonytalannak rémlett a mozgása. - Dirk - kezdte, majd elhallgatott. - Rájöttél? - Dirk, nem tudom, tisztában vagy-e vele, hogy összesen hány gerinchúros faj rendelkezik negyvennyolc kromoszómával. - Miért, az embernek is ennyi van… gondolom, nem vagyunk egyedülállóak. Roy nem szólt semmit. - Ide figyelj, csak nem azt akarod mondani…?! Talpra ugrottam. Ha igen, az én szememben csodálatos újság volt. Azt hiszem, a lelkem mélyén nekem is ott motoszkált a gondolat, de sohasem mertem ellen rizni, hátha kiderül, hogy tévedtem. Roy egyáltalán nem örült neki annyira. - De pontosan azt akarom mondani. Az a faj, amelyiknek Hartwell nem árulta el a nevét, nem más, mint a Homo sapiens! Tudod, mit csinálunk? Robotokat! Kellett egy kis id , hogy ezt megemésszem. Csak amikor már teljesen felfogtam, akkor nyitottam szóra a számat. - Hogyhogy robotokat? Ha kölyökkutyát csinálnánk, és annak rendje-módja szerint a farkát csóválná, ugyanúgy örülnél, mint én. - (Még mindig bennem volt az ír terrier gondolata.) - Attól nem borsózna a hátad. Miért aggaszt annyira, hogy embereket csinálunk? - Erkölcstelen - szólt Roy. - Micsoda? - Roy sosem volt vallásos vagy ilyesmi. Ez furcsán hangzott a szájából. - No jó, ez, azt hiszem, túlzás, de jó… - Elakadt a hangja. Aztán higgadtabban folytatta: - Nem tudom, Dirk. Egyszer en nem bírom felfogni. Embert csinálni… minek neveznéd, ha nem robotnak? - Embernek. Ha jól sikerül, a mindenségit! Persze ha nem úgy sikerül, ahogy kell… akkor talán igazad volna. Ha nem sikerül jól. Mert más dolog volna megölni egy torzszülött kiscsibét és megint más megölni egy kísérleti csecsem t, amely nem lett egészen tökéletes… No igen… - Erre nem is gondoltam. - Hát akkor mi a fenére gondoltál? - Nem is tudom. - Visszament az íróasztalhoz, összecsapta a könyveit. - Mi bajod, Roy? Nem felelt, csak bement a hálószobájába, és becsukta az ajtót. Aznap este már nem jött ki. Másnap reggel komor volt a képe, de láttam rajta a bels feszültséget. Tudtam, hogy valamit forgat a fejében. Végül kiszedtem bel le: körül akart nézni a 39-es részlegen, hogy talál-e emberi embriókat, feltevése bizonyítékaként. Mint tudod, a 39-es részlegen- éjszakára bezárják; ott nincs szükség a technikusokra éjjel- e nappal, mint a 26-osban. Roy úgy tervezte, hogy közvetlenül zárás el tt felmegy, elrejt zik, és ott marad bezárva egész éjszakára. Megkérdeztem, hogy minek ez a titokzatosság, miért nem szól, hogy kör t szeretne nézni. - Hartwell nem akarja, hogy megtudjuk - válaszolta -, különben megmondta volna nekünk az igazságot. Titokban kell kiderítenem. Ebben volt valami, de… - A fenébe is, Hartwell nem gondolhatta, hogy sohasem jövünk rá, mit csinálunk, amikor minden szükséges adat kéznél van, itt a könyvtárban! Valószín leg csak azt akarta, hogy mi magunktól jöjjünk rá. - Ühüm… Tudta, hogy ha nagyon akarjuk, kideríthetjük, de a kisujját se mozdította érte. Azt hiszed, a labor nagydobra akarja verni, mivel foglalkozik? Nem, Hartwell alighanem azon van, hogy lehet leg minél kevesebben tudják meg az igazságot. Remélte, hogy nem leszünk kíváncsiak. Nem fogom az orrára kötni, hogy rájöttünk, és neked sem ajánlom. Vonakodva ráálltam; de Roy terve csak gyerekes bújócskának rémlett. viszont halálosan komolyan gondolta. Kés bb megtudtam, mi történt akkor éjjel. Roy, ahogy eltervezte, felment a 39-esre, és elrejt zött a második emeleti nagy csarnokban. Ott tartották a legtöbb embriót, úgy vélte, hogy ott lesz a legtöbb esélye. Minden rendben ment; az asszisztens lekapcsolta a világítást, és bezárta az ajtókat, Roy pedig ott maradt összekuporodva a laboratóriumi asztal alatti szekrénykében. Amikor kint a folyosón csend lett, el jött és körülnézett. Nemigen tudta, hogy fogjon hozzá. Körös-körül mindenféle méret és formájú keltet k álltak. El vette a zseblámpáját, és közelebbr l szemügyre vette az egyiket, de ett l sem lett okosabb. Nem látott mást maga el tt,
csak egy körülbelül húsz centiméteres, palack formájú fekete tartályt, amelyet cs vezetékek, m szerek és fogantyúk rengetege vett körül. Roy gondolhatta, hogy a palack egy embriót tartalmaz; gondolhatta, hogy a cs rendszerben a "testnedvek" áramlanak, fel tudta ismerni egyik-másik m szer skáláját és néhány segédberendezést, de ez volt minden. Nemcsak hogy nem lehetett látni az embriót, de Roy azt sem tudta, hogyan nézhetné meg. Az alája ragasztott címkén számára ismeretlen, kódolt jelzés állt. Hogyan tovább? A keltet k elég egyszer ek voltak Roy munkaeszközeihez képest. Royban azonban egészséges tisztelet élt az ilyesmi iránt, és nem akart próba-szerencse alapon rájönni, hogyan m ködnek. Ha rosszul nyúl egy keltet höz, száz ember munkáját teheti tönkre; márpedig sokkal több esély volt rá, hogy rosszul nyúlna hozzá, mint az ellenkez jére. Roy körbesétálta a labort, s töprengve hol az egyik, hol a másik keltet fölé hajolt. Egy id múlva feljött a hold, és valamivel jobban megvilágította a helyiséget. De Roy ezzel nem sokra ment. Kulcs fordult a zárban. Roy visszaszaladt rejtekhelyére. Remélte, hogy nem vették észre. Kuckója ajtaját nyitva hagyta annyira, hogy kilásson. Egy alak lépett be, megfordult, becsukta az ajtót, majd nagy léptekkel bejött a csarnok közepébe. Amint áthaladt az egyik ablakból besz holdsugáron, Roy felismerte: Hartwell volt. Bizonyára sokáig dolgozott az irodájában, és miel tt hazament volna, lejött, hogy egy pillantást vessen a részleg munkájának gyümölcseire. Mindenesetre az ottléte pontot tett az i-re: akármelyik embriót nézi is meg, annak a mi részlegünkr l származónak kell fennie. Roy lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy asztaltól asztalig ment, a kódolt címkéket nézegetve. Hartwell végül megállt az egyik asztal el tt, elfordított egy fogantyút, és bekukucskált egy oldalsó néz kén, amely addig elkerülte Roy figyelmét. Egy jó darabig nézegette, majd sarkon fordult és elment. Mondanom sem kell, hogy Hartwell távozása után Roy késedelem nélkül belenézett ugyanabba a néz kébe. És mondanom sem kell, mit látott. Most, hogy átolvastam az eddigieket, látom, hogy b lére eresztem a történetet. Olyasmiket mondok el, amiket már amúgy is tudsz, és amik nem igazán fontosak. Azt is tudom, mi az oka: nem akaródzik végigmondani. De ha egyszer el kell mondanom, hát el kell mondanom; igyekszem a többit a lehet legrövidebbre fogni. Royt alaposan kiborította az egész história, és nem bírta túltenni magát rajta. Azt hiszem, a keltetó laborban töltött éjszaka tett be neki. Ha egyszer en megkérdezte volna Hartwellt l, hogy mi az igazság a fantasztikumból, ismét csak a hétköznapi munka realitása lett volna; de az a melodráma odafönn a 39-es részlegen elködösítette a szemléletét. Ideje java részében félig révületben járkált, és gondolom, olyasféle filozófiai problémákon törte a fejét, hogy "mi teszi emberré az embert". Mindent feketén látott; a robotok átveszik az uralmat a világ fölött és így tovább. Ráadásul ragaszkodott hozzá, hogy ne mondjam meg Hartwellnek, mit tudott megy . Az ostor néhány héttel kés bb csattant, a Roy huszonhatodik születésnapját követ napon. (Mint kés bb megtudtam, nem volt véletlen.) Miel tt hazamentünk volna, Roy szólt, hogy Hartwell megkérte, munka után menjen fel, mert Koslicki beszélni akar vele. Fölhúztam a szemöldökömet. - Nocsak, Koslicki? Maga a nagyf nök? - Igen, ott lesznek mind a ketten, Hartwell és Koslicki is. - Roy szemlátomást nyugtalankodott, ezért igyekeztem tréfára venni a dolgot. - Nyilván kitaláltak valami jó kemény büntetést azért az éjszakai birtokháborításért. Mondjuk belefojtanak ammónium-szulfidba. - Nem értem, miért nem tudod komolyan venni a dolgokat. - Úgy? Mit gondolsz, mir l akarnak veled beszélni? - Nerc arra gondolok, hanem erre az egész… "Robotkészítésre", ugye? Roy, én igenis komolyan veszem, átkozottul komolyan! Azt hiszem, ez most a világ legjelent sebb tudományos kutatási témája. Gondolj arra a munkára, amivel mi foglalkozunk, vedd hozzá az olyan új életformák el állítását, mint azok a kísérleti töml s állatok, amelyeket láttunk; és megvan az alapja egy olyan forradalmi genetikának, amely egy csapásra elavulttá teszi a jelenlegi rendszereket. Az új fajták el állításához ma a természetben el forduló haploid csírasejtek közül válogatunk. Holnap azonban már mi magunk fogjuk el állítani az új fajtákat! Megteremthetünk új búzafajtákat, új juh- és marhafajtákat… s t új emberfajtákat is! Ezentúl nem kell várnunk az evolúcióra, és azzal sem kell megelégednünk, hogy alkalmanként besegítünk az evolúciónak. Saját er nkb l törünk majd el re. A lehet ségeknek nincs határa. Egy új, ember alkotta ember, aki er sebb nálunk, akinek az elméje kétszerte gyorsabb és pontosabb a miénknél… én ezt igencsak komolyan veszem! - De azok nem lesznek emberek. Kezdett idegesíteni.
- Nem lesznek Homo sapiensek valóban - feleltem. - Ezzel szembe kell nézni, Roy. Ha, tegyük föl, megn sülnék, és a gyermekem mutáns lenne, de lényegbe vágó, igazán radikális mutáció eredménye, és aztán kiderülne, hogy szupermen, az a gyermek sem lenne Homo sapiens. Az örökl dési anyaga nem lenne ugyanolyan, mint a szüléié. Akkor hát ember volna vagy nem? Ember volna. - Igazán? Mi a különbség? - Hogy nem valakinek a lombikjából kerülne ki, az a különbség. Az a gyerek… természetes gyerek volna. Nem bírtam tovább, otthagytam Royt, menjen csak a megbeszélésre Koslickivel és Hartwell-lel, én meg hazajöttem. Itthon elvégeztem a számításokat néhány aznap kapott laboratóriumi adaton, aztán átlátszóra kapcsoltam a mennyezetet, és leültem a filmvizorommal. Nemrég egészítettem ki a filmgy jteményemet néhány új kópiával, most átfutottam rajtuk - táncjátékok voltak. Nem, nem azok, amelyeket neked mutattam. Kidobtam minden filmet, amit akkor este néztem. Üldögéltem, élveztem a "lángoszlop" képeit, amikor megjött Roy. Zörögve matatott a zárral, aztán félretolta az ajtót, és megállt a küszöbön, de nem jött be. Lekapcsoltam a vizort, és hátrapillantottam. - Na, mi újság? - kérdeztem kedélyeskedve. - Megkaptad Koslickit l a fejmosást? Vagy téged nevezett ki igazgatónak? - Játszom veled egy parti sakkot, Dirk. Most már figyelmesen ránéztem. Görnyedtebb volt, mint máskor, s úgy nézel dött a szobában, mintha ismeretlen lett volna. Rossz jel. - Na, most már ki vele! Mi volt? - Sakkozzunk. - Jól van - mondtam. Bejött, el vette a sakkfigurákat meg a nagy táblát, de úgy reszketett a keze, hogy nekem kellett felállítanom az figuráit is. - Lépjél - szóltam rá. - Ja igén, én vagyok a fehér! Gyalog a D4-re, ló az F3-ra, gyalog a D5-re - az egyik szokásos megnyitásunk. Visszahúztam a lovamat a sarokba, és kiléptem a másikkal. Roy el retolta a középs gyalogjait. Kezeltem készül dni a sáncolásra. Ekkor Roy az A4-re lépett a királyn jével. - Ezt nem gondolod komolyan - szóltam. - A lovam bekap. - Igen, igen, tényleg - felelte Roy, s visszahúzta a királyn jét - rossz helyre. Mereven nézett a vállam mögé, mintha kísértetet látott volna. Hátranéztem, kísértet sehol. Helyretettem a királyn jét. Végül, még mindig merev tekintettel, megszólalt: - Tudod, Dirk, Hartwell elmondta… - Igen? - mondtam könnyed hangon. Tudtam, hogy valami fontos lehet. Roy hetek óta nem volt ilyen rossz formában. Gondoltam, akármi is az, legalább könnyítsen a szívén. De mintha elfelejtette volna, hogy elkezdte. Figyelmes tekintettel újra szemügyre vette a táblát. A futóval a D3-ra lépett - ahol nem üthettem le -, és a játék folytatódott. - El fogod veszíteni azt a gyalogot, ott a futó el tt, öregem - jegyeztem meg egy id múlva. Azt hiszem, ez indította szóra. Hirtelen, de nyugodt hangon kibökte: - Én vagyok az egyik. - Én meg a másik - vágtam rá csak úgy. Még mindig a partin járt az eszem. - Dirk, én vagyok az egyik! ismételte meg nyomatékosan Roy. Felállt, közben fellökte a sakktáblát, és fel-alá kezdett járkálni. - Most mondta Koslicki. Én is olyan vagyok… Dirk, engem nem anya szült, én is robot vagyok, - azokból a rohadt vegyszerekb l állítottak össze, a rohadt kis fehér címkés vegyszeres üvegekb l abban a rohadt laboratóriumban… - Micsoda? Roy abbahagyta a járkálást, és fölnevetett. - Egy igazi Frankeinstein-szülött vagyok! El veheted a fegyveredet, és megölhetsz; nem számít gyilkosságnak, csak robot vagyok! - Végig nevetett, miközben beszélt, és utána sem hagyta abba. Gondoltam, ha kiborul, legalább boruljon ki alaposén, essen túl rajta. Ha lesz is egy kis lárma, legfeljebb az öreg Grahamet zavarjuk vele. - És mondd csak - érdekl dtem -, milyen érzésvolt végighaladni a reaktorokban a 26-osban? Fájt a mikrosebészet, amikor összeraktak? - Roy csak nevetett. Egyre hangosabban nevetett. Aztán sikoltozni kezdett. Ami sok, az sok, mondtam magamban, és rákiáltottam. Tovább sikoltozott. - Fogd be a szád, Roy! - ordítottam, amilyen hangosan csak tudtam. - Ugyanolyan ember vagy, mint én! Huszonhat éve ismered magad, tudnod kell, ember vagy-e vagy sem! Az els néhány szó után rendesen odafigyelt, így hát gondoltam, abbahagyta a hisztériázást. A lehet legszigorúbb hangomon megkérdeztem: - Befejezted már a cirkuszt? Roy nem ájult el, egyszer en csak befeküdt a padlóra. Leültem melléje, és halkan beszélni kezdtem hozzá:
- Érsz annyit, mint akárki más; ezt már bebizonyítottad. Nem az számit, hogy honnan indultál, hanem hogy ki vagy itt és most. Itt és most emberi génjeid vannak, emberi sejtjeid vannak; feleségül vehetsz egy emberlányt, és embergyermekeitek lehetnek. Mit számít, ha tényleg egy laborból származol? Mi, többiek pedig valamelyik tengerfenék iszapjából származunk. Melyik a jobb? Egyáltalán nem számít. Ugyanannyit érsz, mint akárki más. - Újra és újra elmondtam, a lehet leghiggadtabban. Nem tudom, helyesen cselekedtem-e, de hát valamit kellett tennem. Egyszer csak Roy felemelte a fejét, és annyit mondott: - Roy Wisner, mi? Ez lennék én? Egy nyavalyát, miért nem neveztek el Roy W23H-nak?… Különben is honnan szedték el ezt a Wisner nevet? - Aztán visszaroskadt, én meg mondtam tovább a magamét, azon er lködve, hogy nyugodt maradjon a hangom. Néhány perc múlva Roy felkelt a padlóról: - Kösz- mondta viszonylag normális hangon. - Kösz, Dirk. Igazi jó barát vagy. Az ajtó felé indult, s ahogy kiment, még hozzátette: - Igazi ember vagy. Ott maradtam ülve. Csak néhány perc múlva esett le a tantusz. Akkor kirohantam a szobából, és leviharzottam a lépcs n. Elkéstem. A földszinten nyitva állt Graham ajtaja, és a kiáradó fény megvilágította az el szobát, megvilágította Roy Wisner vonagló testét. Graham rémülten nézett rám. - Nem gondoltam, hogy baj lesz bel le - hebegte. - Egy kis ciánt kért t lem. Tudtam, hogy vegyész, miért ne adtam volna? A cián gyorsan öl. Amikor megláttam, mekkora üveget ivott ki Roy, tudtam, hogy nem sokat tehetünk. Megpróbálkoztunk, amivel lehetett, de hiába. Még a hánytatót sem tudtuk leer szakolni a torkán. Már meghalt. Nagyjából ennyi az egész, Ellen. Most már tudod, miért nemigen meséltem Roy Wisnerr l. S valószín leg sejted, miért írom a levelet. Roy egy sikertelen kísérlet volt. Az elméje semmivel sem volt labilisabb, mint sok anya szülte emberé, mégis selejt volt, bár senki sem tudta róla huszonhat éves koráig. Az emberi szervezet nagyon bonyolult, és nagyon nehéz utánozni. Ha megpróbáljuk, igen valószín , hogy becsúszik valami hiba, olykor nyilvánvaló módon, olykor pedig úgy, hogy csak sokkal kés bb derül majd ki. Lehet, hogy én is selejtesnek bizonyulok. Tudod, most vagyok huszonhat éves. Koslicki és Hartwell megmondta az igazságot. Engem sem anya szült. Úgy készítettek. Ha jobban tetszik: robot vagyok. Ezt el kellett mondanom, igaz, Ellen? Miel tt megkérlek, hogy gyere hozzám feleségül. Dirk Kincsesné Pavlov Anna fordítása
Damon Knight - A kezel Mikor a nagydarab férfi belépett a terembe, mindenki fölfigyelt, akár a vadászkutyák. A zongorista abbahagyta a játékot, a két daloló részeg elhallgatott, s a kezükben koktélos poharat tartó, finom népek félbehagyták a beszélgetést meg a nevetgélést. - Pete! - sivította a legközelebb álló n . A férfi pedig bevonult a terembe, két oldalán két csinos lánnyal. - Hogy vagy, drágám? Susy, zabálnivaló vagy, de sajnos már vacsoráztam. George; te kalóz… - Eleresztette a két lányt, s egy kopasz, piruló emberke karját kezdte szorongatni. - Nagyszer voltál, öreg, komolyan mondom, igazán nagyszer . És most ide figyeljetek! - harsogta túl a nevét kiáltozó tömeget. Valaki egy Martinit nyomott a kezébe, s most ott állt kezében az itallal, bronzbarnán és magasan a szmokingjában, s a foga éppen olyan fehéren csillogott, mint a mandzsettája. - Volt egy m sorunk! - mondta. Egyetért moraj hallatszott: - M sorunk, Pete, Istenem, Pete, figyelj, egy m sor… Fölemelte a kezét. - Jó m sor volt! Sikoltó gyönyör. - A megrendel nek tetszett, most kötött le egy másikat az szre! Sikoly, ordítás, taps, ugrándozás. A nagydarab férfi még mondani akart valamit, de ahogy a férfiak és n k körülsereglették, mosolyogva lemondott a folytatásról. Valamennyien a kezét szorongatták, a fülébe sugdostak, ölelgették. - Szeretlek mindnyájatokat! - kiáltotta. - És most élvezzük egy kicsit az életet! A moraj ismét fölélénkült, az emberek szórakozni kezdtek. A bárpultnál csörögtek a poharak.
- Jézusom, Pete - bámult rárajongva egy vézna, gülüszem emberke -, amikor ledobtad azt az akváriumot, azt hittem, összepisilem magam, bizony isten! A nagydarab férfi harsogva fölnevetett. - Egen, most is magam el tt látom az arcodat. No és a hal, ahogy ott ficánkolt a színpadon. Hát mit tehettem, le kellett térdelnem… - És a nagydarab férfi letérdelt, s szemét a képzeletbeli halra meresztette. - És azt mondom neki: "No, fiacskám, menj vissza a rajztáblára!" S az emberek sikoltozva nevettek, mikor a nagydarab férfi fölállt. A társaság koncentrikus körökben helyezkedett el körülötte, s a hátrább állók fölkapaszkodtak a kerevetekre, hogy jobban lássák. - Énekeld el az aranyhaldalt, Pete! - kiáltotta valaki. Helyesl ordítás: - De igazán, Pete, az aranyhaldalt! - Oké, oké. - A nagydarab férfi egy szék karfáján ült, s fölemelte a poharát. És egy és két… zene nincs? Mozgás a zongora körül. Valaki leütött néhány akkordot. A nagydarab férfi komikus grimaszt vágott, s énekelni kezdett: "A vágyam mindössze ennyi… Parányi aranyhal lenni… S ha rám jön a szerelmes hajlam… Úgy csapkodna picike farkam." Nevetés, a lányok a többieknél is hangosabban nevettek; s piros szájuk tágabbra nyílt. Egy sz ke lány - keze a férfi térdén nyugodott - étpirult, egy másik a férfi hátához simult. - De komolyan… - kiáltotta a nagydarab férfi. Újabb nevetés. - Nem, komolyan - ismételte, s a társaság lassan elcsöndesedett -, a legkomolyabban azt akarom mondani, hogy egyedül nem tudtam volna megcsinálni. S minthogy úgy látom, van itt néhány idegen - köztük a sajtó tisztelt képvisel i -, be akarom mutatni az összes fontos személyeket. El ször is itt van George, a háromujjú zenekarvezet , s nincs a világón még egy fickó, aki képes (enne arra, amit George ma délután m velt. George, szeretlek. - És megölelte a piruló, kopasz emberkét. - Aztán itt az én szívem csücske, Ruthie, hol vagy? Drágaságom, óriási voltál, igazán tökéletes, komolyan mondom, bébi… - Megcsókolta a vörös ruhás, barna lányt, aki elpityeredett, s arcát a férfi széles vállába fúrta. És Frank… - Most a vézna, gülüszem kis fickó karját ragadta meg. - Mit is mondhatnék neked? Drága barátom! - Az emberke zavartan pislogott, meg sem tudott szólalni, miközben a nagydarab férfi megveregette a vállát. - Sol és Ernie és Mack, a szerz im, Shakespeare sem volt szerencsésebb nálam… - S a szólítottak egyenként megszorították a nagydarab férfi kezét, a n k megcsókolták és sírtak. - A dubl röm - folytatta a nagydarab férfi -, a mindenesem, és… - mondta, mikor a tömeg elcsöndesedett kissé, s az emberek kipirult arccal, izgatottan vártak - most szeretném bemutatni a kezel met. Csönd lett. A nagydarab férfi arcán töpreng meglepettség látszott, mintha hirtelen fájdalom hasított volna belé. Aztán nem mozdult többé. Nem lélegzett, nem is pislogott. Aztán valami megmoccant a háta mögött. A lány, aki a szék karfáján ült, félrehúzódott. A nagydarab férfi zakójának a háta szétnyílt, s egy kis ember mászott el . Barna képe izzadságban úszott fekete sörénye alatt. Nagyon kicsi volt, szinte törpe, csapott vállú, hajlott hátú, és átizzadt, barna trikót és rövidnadrágot viselt. Kimászott a nagydarab férfi testüregéb l, s gondosan összecsukta a zakót. A nagydarab férfi mozdulatlanul, tésztafehér képpel ült. A kis ember a száját nyalogatva, óvatosan lemászott. - Helló, Fred! - mondták néhányan. - Helló - intett vissza Fred. Körülbelül negyvenéves lehetett, az orra nagy volt, a szeme meleg tekintet és barna. A hangja rekedt és bizonytalan. - Ugye pompás m sort csináltunk? - Persze, Fred - mondták udvariasan. Fred megtörölte a homlokát. - Meleg van itt - magyarázta bocsánatkér mosollyal. - Igen, biztosan, Fred - mondták. A tömeg szélér l az emberek kezdtek leszakadozni, beszélget csoportok alakultak, a moraj egyre er södött. - Ihatnék valamit, Tim? - kérdezte a kis ember. - Nem szívesen hagyom magára tudod - mutatott a nagydarab férfira. - Persze, Fred. Mit innál? - Ó… én nem is… talán egy pohár sört? Tim hozott neki egy pohár sört, pedig mohón fölhajtotta, s a tekintete közben ide-oda járt. Többen leültek, mások menni készültek. - Hé - szólt oda a kis ember a mellette elhaladó lánynak -, Ruthie, jó kis trükk volt, mikor az akvárium szétment; nem igaz? - Tessék? Ne haragudj, drágám, de nem jól hallottalak - hajolt le hozzá a lány. - Ó… nem számít. Nem fontos. A lány megveregette a kis ember vállát, aztán elhúzta a kezét. Már csak a kopasz meg a g lüszem maradtak mellette. A kis ember arcán ideges mosoly villant, szeme a többiek tekintetét kereste. - Hát - kezdte - ez igazán pompás m sor volt, de azt hiszem, most már ideje a következ …
- Mondd, Fred - hajolt oda hozzá komolyan a kopasz, és megfogta a csuklóját -, miért nem mész vissza már a helyedre? A kis ember egy pillanatra szomorú kutyaszemmel nézett a kopaszra, aztán lehajtotta a fejét. Lassan fölállt, nagyot nyelt. - Hát… - mondta bizonytalanul. Aztán fölmászott a nagydarab ember háta mögött a székre, szétnyitotta hátul a zakót, s bedugta el bb az egyik, majd a másik lábát. Néhányan komoly képpel nézték. - Azt hittem, egy darabig menni fog mondta er tlenül -, de úgy érzem… - Benyúlt, mindkét kezével megragadott valamit, és behuppant. A barna, határozatlan arc elt nt. A nagydarab férfi pislogott, aztán hirtelen fölállt. - Hé - kiáltotta -, miféle álmos buli ez? Egy kis életet, egy kis mozgást akarok látni… - S körülötte földerültek az arcok. A tömeg ismét összezárult a nagydarab férfi körül. - Hadd halljam már azt a zenét! A nagydarab férfi ritmikusan tapsolni kezdett. A zongora átvette a ritmust. A többiek is tapsolni kezdtek. Mi lesz már? Élünk, vagy várjuk a koporsót? Hadd hallom! Nem hallom a hangotokat! - S amint a kezét a füléhez tartotta, a tömeg élvezettel ordított föl. Gyerünk! Hangosabban! - Hangosabb ordítás: Pete, Pete, Pete. - Igazán semmi bajom Freddel - mondta a kopasz a legnagyobb lárma közepette. - Amúgy igazán kedves fickó. - Tudom, mire gondolsz - mondta a gülüszem . - Hogy Fred nem gondolja komolyan. - Persze hogy nem - mondta a kopasz -, no de az az izzadt trikó meg minden… S ekkor mindketten elnevették magukat, mert a nagydarab férfi komikus grimaszt vágott, kidugta a nyelvét, és kancsított. Pete, Pete, Pete; a terem tombolt. A buli pompásan sikerült, kés éjszakáig állt a mulatság, és minden a legnagyobb rendben volt. Gálvölgyi Judit fordítása
William Tenn - A Pszt!-hadm velet Talán sz rszálhasogató és maximalista vagyok, de az a véleményem, hogy ha az ember csinál valamit, csinálja jól. A megbízatásunkkal kapcsolatban minden biztonsági intézkedéssel elégedett voltam, egyet kivéve a hivatalos elnevezését. Pszt!-hadm velet. Nem tudom, ki találta ki, és nem is fogom megkérdezni, de bárki volt is, több esze lehetett volna. A fenébe is, ha titokban akarunk tartani valamit, nem adunk neki ilyen nevet! Hanem valami olyan semleges elnevezést adunk, mint Manhattan vagy Overlord, amilyeneket a II. világháborúban használtak, s ami nem keltette föl senkinek az érdekl dését. No de a Pszt!-hadm veleten dolgoztunk, s különleges biztonsági intézkedéseket kellett foganatosítanunk. Valamennyi részvev nek hetente többször is jelentkeznie kellett álomfejtésre és hipnoanalízisre, a havi egyszeri vizsgálat helyett. Természetesen annak a meger sített kutatóközpontnak a vezérl tábornoka, ahová tartoztunk, nem kérdezhette meg, hogy mit is csinálunk, de arra is utasítani kellett, hogy a fantáziájára is tegyen féket, valahányszor robbanást hall. Valamelyik washingtoni idióta pedig a katonai költségvetésbe név szerint is bevette a Pszt!-hadm veletet! Gyors akcióra volt szükség, mondhatom, hogy az elnevezést Vegyes "X" Kutatásra változtassuk. No, szóval jóvátettük ezt a súlyos baklövést, ha nem is könnyen, s ideje volt komolyan munkához látni. Önök természetesen tudnak az A-bombáról, a H-bombáról, az N-bombáról, mert a rájuk vonatkozó információkkal kapcsolatban föloldották a hírzárlatot. A tervezés alatt álló egyéb fegyverekr l azonban nem tudnak - és mi sem tudunk túl sokat, hiszen nem a mi dolgunk -, de velünk óvatosan közölték, hogy ilyenek készülnek. A Pszt!-hadm velet célja ezeknek az új fegyvereknek az elhárítása volt. Nemcsak az volt a célunk, hogy elérjünk a Holdra. Arra már 1967. június 24-én sor került, mikor leszállt a Holdon automatikus szondánk, hogy a talajra, a h mérsékletre, a kozmikus sugárzásra és hasonlókra vonatkozó adatokat továbbítson a Földre. Sajnos egy sziklaomlás m ködésképtelenné tette a szondát. Az automatikus szonda azonban semmit sem ér az új fegyverekkel szemben. El kellett jutnunk a Holdra, miel tt bármely más ország megteszi, s föl kellett állítanunk egy állandó - fölfegyverzett - állomást anélkül, hogy err l bárki más tudott volna. Nyilván most már értik, miért volt annyira fontos a Pszt!-hadm velettel kapcsolatban (a fene vigye ezt a nevet!) a teljes titoktartás. De fölszállás el tt meglehet sen biztosak voltunk abban, hogy sikerült megakadályoznunk az információk kiszivárgását. Valóban sikerült. Azt sem tudta senki, hogy fölszálltunk.
A Mare Nubium északi csücskénél szálltunk le; a Regiomontánus közelében, s miután kell en torokszorító ceremóniával kit ztük a zászlót; hozzáláttunk a Földön már az unalomig begyakorolt feladat elvégzéséhez. Monroe Gridley rnagy el készítette a parányi kabint tartalmazó, hatalmas rakétát a Földre való visszaútra, amit egyedül fog megtenni. Thomas Hawthorne alezredes aprólékosan átvizsgálta készleteinket és hordozható szállásunkat, hogy nem érte-e ket sérülés leszállás közben. S jómagam, Benjamin Rice ezredes, a Holdon lév 1. sz. katonai támaszpont parancsnoka egymás után cipeltem a nehéz ládákat sajgó, akadémikusi hátamon, s halomba raktam ket vagy kétszáz lábnyival távolabb, ahol m anyag sátrunk fog állni. Mindhárman körülbelül egyszerre végeztünk - terv szerint -, s áttértünk a második szakaszra. Monroe meg én hozzáláttunk a sátorépítéshez. Egyszer , el re gyártott elemekb l készült, de a sok-sok elem összeszerelése sok-sok munkával járt. S mikor végre állt, akkor jött csak a java: behordani és üzembe helyezni a számtalan bonyolult berendezést. Közben Tom Hawthorne bepréselte vaskos testét az együléses rakétába, ami addig ment csónakként szolgált. A terv szerint körülbelül háromórás felderít útra kelfett indulnia a szállásunktól egyre távolodó, spirális útvonalon. Ezt az id t az üzemanyag és a munkaer pocsékolásának tartottuk ugyan, de minden óvintézkedést meg kellett tenni. Hawthorne-nak az volt a dolga, hogy megnézze; nem járkálnak-e dülledt szem szörnyek a Holdon. Persze alapjában véve arról volt szó, hogy Hawthorne majd további geológiai és csillagászati részletekkel egészíti ki a jelentést, amit Monroe a Földre visz. Tom negyven percen belül visszatért. Átlátszó sisakja alatt pufók arca falfehér volt. S falfehér lett a miénk is, mikor elmondta, hogy mit látott. Egy másik sátrat látott. - A Mare Nubium túlsó oldalán - motyogta izgatottan. - Kicsit nagyobb a miénknél, s valamivel laposabb a teteje. S nem is áttetsz , színes foltokkal, hanem tompa szürke, komor szürke. De azért mindenfel l jól látható és elég felt . - És nincs rajta jelzés? - kérdeztem aggodalmasan. - Vagy valamiféle jel a közeiében? - Nincs, ezredes úr. - Az utazás kezdete óta most szólított el ször ilyen hivatalosan, ebb l is láthattam, hogy komolyan beszél. - Ember, ki kell találnod valamit! - Hé, Tom! - szólt közbe Monroe. - Nem lehet, hogy csak egy szabályos formájú dombot láttál? - Geológus vagyok, Monroe. Meg tudok különböztetni egy mesterséges létesítményt egy természetes képz dményt l. Másrészt - pillantott föl - estémbe jutott még valami, amit eddig nem említettem. A ház mellett láttam egy vadonatúj, kicsike krátert - olyant, amilyet rakéták hagynak maguk után. Lehet, hogy az a felszállóhelyük. - Rakéták? - csaptam le a szóra. - Azt mondod, rakéták? Tom egyetért en vigyorgott. - Inkább tarhajók. A kráter alapján nem lehet megállapítani, hogy azok a fickók miféle hajtóm vet használhattak. De a kráter nem olyan, mint amilyent, a mi hajtóm vünk hagy, ha ez segít valamit. Nem segített. Így hát visszavonultunk a hajónkba, és haditanácsot tartottunk. A tanácskozás valóban hadi volt. Tom és Monroe állandóan ezredesnek szólítottak. Én meg a keresztnevükön szólítottam ket, valahányszor csak módom nyílott rá. Mégis egyedül én hozhattam döntést. Mármint arról, hogy mit tegyünk. - Nézzétek - mondtam végül -, a lehet ségek a következ k. Vagy tudják, hogy itt vagyunk - látták leszállni a hajónkat, vagy észrevették Tom felderít hajóját -, vagy nem tudják, hogy itt vagyunk. Vagy emberi lények a Földr l - s akkor valószín leg ellenséges érzelm ek -, vagy idegen lények egy más bolygórói, s akkor lehetnek barátok, ellenségek vagy akármi. Véleményem szerint mind a józan ész, mind a katonai rendtartás úgy kívánja, hogy ellenségnek tekintsük ket, míg meg nem bizonyosodunk az ellenkez jér l. Addig is folytassuk a munkát, de nagyon el vigyázatosan, nehogy bolygóközi háborúba keveredjünk a potenciálisan barátságos Mars-lakókkal, vagy bárkik legyenek is. Rendben van. A F hadiszállást nyomban értesíteni kell. De mivel a Hold-Föld rádió-összeköttetést még nem találták föl, az üzenetet csak Monroe-val küldhetjük el. Ha így teszünk, megkockáztatjuk, hogy míg Monroe hazafelé tart, az itteni legénységünket - Tomot és engem - foglyul ejtik. Ebben az esetben k fontos információkat szereznek személyi állományunkról és fölszerelés nkr l, míg mi csupán azt fogjuk tudni, hogy valaki vagy valami másnak is van támaszpontja a Holdon. Ezért els sorban további információkra van szükségünk. Tehát azt ajánlom, hogy a következ t csináljuk. Én itt maradók a házban, és telefonon tartom a kapcsolatot Tommal, akinek az indítógombon lesz az ujja, hogy nyomban fölszálljon, mihelyt megadom rá a parancsot. Monroe pedig elmegy és leszáll az együlésessel olyan közel a másik házhoz, amilyen közel csak biztonsággal megteheti. A további utat gyalog teszi meg, s olyan alapos felderítést végez, amilyen csak lehetséges szkafanderben.
Rádióján csupán el re megbeszélt, értelmetlenszótagokat közöl, amib l tudni fogom, hogy leszállt, hogy gyalog odaért, vagy hogy Tomnak föl kell szállnia. Ha elfognák, tudni fogja, hogy a felderít legfontosabb feladata minél több információ továbbítása, ezért maximális er re fogja tekerni a rádióját, s annyi adatot közöl, amennyire csak ideje lesz. Mit szóltok ehhez? Mindketten bólintottak. Tudomásul vették a parancsot. De rólam szakadt a víz. - Kérdeznék valamit- mondta Tom. - Miért Monroe-t küldöd felderítésre? - Tudtam, hogy meg fogod kérdezni - feleltem. - Mindhárman elpuhult tudósok vagyunk, akik tanulmányaink befejezése óta szolgálunk a hadseregnél. Nem nagy választási lehet ség. De ha jól tudom, Monroe félig indián - nem igaz, Monroe? -, s abban bízom, hogy az indián vér majd segít. - Csak az a baj, ezredes - mondta lassan fölállva Monroe -, hogy csak negyedrészben vagyok indián, s még az is… Nem meséltem még, hogy nagyapám volt az egyetlen indián felderít Custer oldalán Little Big Horhnál? És meggy déssel állítottá, hogy Ül Bika még mérföldekkel odébb van. De azért meg fogom tenni, amit tudok: S ha h siesen nem térnék vissza, kérjétek meg a biztonsági tisztünket, ne tiltsa meg, hogy a nevem bekerüljön a történelemkönyvekbe. Ez a legkevesebb, amit megtehet. Persze megígértem. Monroe fölszállt, én ültem a házban, és tartottam a kapcsolatot Tommal, s dühös voltam magamra, amiért. Monroe-t küldtem felderítésre. De éppen ilyen dühös lettem volna, ha Tomot választom. S ha bármi történik, és parancsot kell adnom Tomnak a fölszállásra, akkor itt fogok ülni egyedül, és várok… - Broz neggle! - szólalt meg a rádióból Monroe hangja. Leszállt. Nem mertem a telefonon csevegni Tommal, mert attól tartottam, hogy elmulasztom a felderít k valamelyik fontos üzenetét. Így hát csak ültem, ültem, és füleltem. Rövid id múlva azt hallottam, hogy "Mishgashu!", amib l megértettem, hogy Monroe már a magisik építmény felé lopakodik. Aztán egyszerre csak Monroe a nevemet kiáltotta, s a fülhallgatóból iszonyatos recsegés hallatszott. Interferencia! Monroe-t elkapták, s bárki kapta is el, a maga sokkal er sebb adójával elnyomta Monroe rádióhullámait. Aztán csönd. Kis id múlva tájékoztattam Tomot a történtekr l. - Szegény Monroe - mondta. És szinte láttam magam el tt az arcát. - Nézd, Tom - mondtam -, ha most fölszállsz, még mindig nem vihetsz magaddal semmiféle fontos információt. Monroe elfogása után azok ott a másik házban nyilván el akarnak kapni minket is. Közel fogom engedni ket, hogy megtudjak valamit a külsejükr l - legalább azt, hogy emberi lények-e. Minden parányi információ nagyon fontos lehet. És én mindent elmondok neked még idejében, hogy biztonságosan fölszállhass. Rendben van? - Te vagy a f nök, ezredes - mondta gyászos hangon Tom. - Sok szerencsét. S ezután már csak várnom kellett. A házban még nem volt oxigénellátó berendezés, ezért a szkafanderemben kellett elfogyasztanom a szendvicsemet. Az expedíción járt az eszem. Kilenc év, az a nagy óvatosság, az a rengeteg pénz meg az a soksok kutatás - és ez a vége. Itt várom, hogy elpusztítson valami sohasem látott fegyver. Meg tudtam érteni Monroe utolsó kívánságát. Magam is gyakran éreztem, olyan titokban dolgozunk, hogy a közvetlen f nökeink nem is akarják, hogy tudjuk, voltaképpen min is dolgozunk. A tudósok is emberek, k is vágynak az elismerésre. Magam is reméltem, hogy expedíciónk története belekerül a történelemkönyvekbe, bár most éppen nem úgy nézett ki. Két órával kés bb a felderít hajó leszállt a ház mellett. Az ajtó kinyílt, s láttam, hogy Monroe kiszáll, és felém tart. Figyelmeztettem Tomot, hogy talán cselr l van szó. - Talán valami trükk - esetleg beadtak neki valamit… Bár nem látszott kábultnak. Becsörtetett a hóiba, s leült az egyik ládára. Csizmás lábát pedig fölrakta egy másik ládára. - Hogy vagy, Ben? - kérdezte. - Hogy állnak a dolgok? - Nos? - hördültem föl rekedten. Csodálkozást tettetett. - Nos? Ó, értem már, mire gondolsz: A másik ház - tudni akarod, hogy ki van benne. Jogod van hozzá, Ben. Kétségtelenül. Egy ilyen abszolút titkos expedíció vezet je - Pszt! - hadm veletnek hívnak minket, Ben - egy másik házat talál a Holdon. Azt hiszi, hogy szállt-le els ként, azért természetesen… - Monroe Gridley rnagy! - kiáltottam rá. - Álljon vigyázzba, és jelentsen. Nyomban! - A nyakamon lüktettek az erek. Monroe a falnak támaszkodott. - Így intézik el a dolgokat a hadseregben - jegyezte meg csodálattal. - Ahogy az újoncok szokták mondani, a dolgokat el lehet intézni jól, rosszul, meg ahogyan a hadsereg teszi. Csakhogy vannak más utak és módok is. Kuncogott. - Egészen más utak és módok.
- Megbuggyant-suttogta Tom a telefonba. - Ben, Monroe-nak elment az esze. - Nem földön kívüli lények vannak a másik házban, Ben - mondta hírtélen józanul Monroe. - Nem bizony, hanem emberi lények, a Földr l. Találd ki, honnan. - Megöllek - mondtam fenyeget en. - Esküszöm, hogy megöllek, Monroe. Honnan valók - Oroszországból, Kínából, Argentínából? Monroe elhúzta a száját. - A, azok csöppet sem titokzatos helyek. Gyerünk! Találgass! Hosszan és keményen a szemébe néztem. - Az egyetlen olyan hely… - Hát persze- mondta. - Kitaláltad, ezredes. A másik ház gazdája a haditengerészet. Az Egyesült Államok Haditengerészete! Gálvölgyi Judit fordítása
Gordon R. Dickson - Az antenna Mr. Willer borotválkozik. Régimódi borotvakést használ, s a mosdó fölötti tükörben tükröz reggeli arcát még a dús borotvahab sem nagyon teszi elfogadhatóvá. Ahol kibukkan a hab alól, a b re sötét és ráncos. A szeme fehérje inkább sárga, csapott koponyáján bosszantóan kevés a haj. Mindegy. Mr. Willer az arcához emeli a borotvát - és megdermed. Egy pillanatig mozdulatlanul áll. Aztán a m fogsora csattan, egyet, és Mr. Willer lassan elfordul északnyugat felé, kezében a borotvával, mint a célpontját keres antenna. Mert az is, a ráncos, fogsoros Mr. Willer valójában antenna. Mr. Willer visszafordul a tükörhöz, és folytatja a borotválkozást. Ügyesen és gyorsan borotválkozik, s közben der sen pillant föl a tükör fölötti jelmondatra, miszerint az idejében tett kis er feszítés kés bb busásan megtérül. Négy perccel kés bb kifogástalan állapotban lép ki a fürd szobából a hálószobába. Ott gyorsan és céltudatosan fölöltözik, majd megigazítja nyakkend jét az öltöz tükör el tt, melyen ez a felirat ékeskedik: Szép, aki szépen él. Mikor már teljesen fölöltözött, Mr. Willer választ magának egy pompássétapálcát a hallban álló szekrénykében rzött gy jteményb l, és kimegy a házacskája mögötti garázsba. 1937-es gyártmányú, négyajtós, józan szürke kocsija ott várja. Mr. Willer beül, beindítja a motort, és két percen át gondosan melegít. Aztán kitolat a májusi napsütésbe: Kocsija orrát Buena Vista felé fordítja, és elhajt. Két órával kés bb Buena Vásta új lakónegyedének egyik sárga-fehér házikója felé közeledik, meglehet sen nagy sebességgel, mindössze két mérföldnyivel a megengedett sebességhatár alatt. Délel tt fél tizenegy van. Mr. Willer megáll a ház el tt, behúzza a kéziféket, bezárja a kocsiját, aztán becsönget a sárga kapu melletti cseng n. Az ajtó kinyílik, és megjelenik egy arc. Igen csinos arc: kék szem, aranyló haj, s alatta a ruha, melynek kékje csak egy árnyalatnyit különbözik a szem kékjét l. Az ifjú hölgy, akihez mindezek tartoznak, alig lehet több húszévesnél. - Parancsol? - mondja az ifjú hölgy. - Az én nevem Willer, Mrs. Conalt - emeli meg a kalapját és átnyújtja a névjegyét. - A biztosítótól jöttem, és a férjét keresem. - Ó! - mondta kissé zavartan az ifjú hölgy, miközben kitárja az ajtót, és hátralép. - Fáradjon be. - Mr. Willer belép. A névjeggyel a kezében Mrs. Conalt átkiált az üres kis nappalin a ház hátsó részében lév hálószobába. Hank! - Jövök! - feleli egy fiatal bariton. Néhány másodperccel kés bb megjelenik egy magas, nagyon vékony, az asszonykával körülbelül egyid s, der sen gy rött kép fiatalember. - A biztosító embere, drágám - mondja az ifjú hölgy, miután végigsimította a kötényét, s miközben Mr. Willer a belép felé fordul. - Biztosítás? - ráncolja a homlokát Mr. Conalt a névjegyet vizsgálgatva. - Miféle biztosítás? Nincs is semmiféle biztosításunk. Ha rá akar beszélni… - Pillanatnyilag nem - mosolyog Mr. Willer, amennyire lötyög m fogsora engedi. - Valóban biztosítási ügynök vagyok, de most nem err l van szó. Csak el bb látni akartam magukat. - Mi az, hogy el bb? - néz keményen a szemébe Mr. Conalt. - Miel tt fölfedem magam - mondja Mr. Willer. - Ugye maguk az a két fiatal, akik a hatósugarukon belül hívni próbáltak minden pszi-érzékeny lényt? - Ó, Hank! - sikolt föl Mrs. Conalt, de Mr. Conalt nem adja be a derekát. - Mir l beszél? - kérdezi. - Ugyan már - feleli lenéz en Mr. Willer. - De, Hank… - kezdi Mrs. Conalt.
- Hallgass, Edie. Szerintem ez a fickó… - A minden szívet alkotó ítélhet csak felettünk csak néki felfogható, mily rugó hajtja tettünk - ha jól emlékszem. - Mi az? Ja igen, Robert Burns - mondja Hank. - Állj s némán nézd a mérleget: nyelvével nem mi bánunk. Hank habozik. - Bukásaink jól ismered, de nem, ha ellenálltunk. - Igen. - mondja Mr. Willer. És most, miután kölcsönösen leadtuk a jelzést, térjünk a tárgyra. Maguk mindketten leadtak, igaz? - És maga fogta az adásunkat? - kérdezi Hank. - Persze - mondja nyugodtan Mr. Willer. - Másként honnan tudtam volna, hogy milyen versidézet a jelszó? Ismét a fiatalokra mosolyog. - Leülhetek? - Ó, hogyne, mondja siet sen Edie. Mindhárman leülnek. Edie újra fölpattan. - Nem inna egy kis kávét Mr. hm… - a férje kezében lév névjegyre pillant Mr. Willer? - Köszönöm, nem kérek - csattogtatja a protézisét Mr. Willer. - Naponta csak egyszer kávézom, ebéd után. Hiszek a mértéktartó táplálkozásban. De térjünk a tárgyra. Szóval magukat hallottam. - Mondjuk - mondja végül Hank. - És azt mondja, hogy maga is pszi-érzékeny? - Mondom? Az nem kétséges, fiam. Hamutartó? - Fölemeli a kezét. A szoba túloldalán a sarokasztalkáról fölemelkedik egy hamutartó, s átrepül a szobán, mint egy pici kerámia UFO, majd kiköt Mr. Willer tenyerében. Mr. Willer leteszi, és becsukja a szemét. - A tárcájában hét dollár van, Hank. Egy ötdolláros és két egyes. Most éppen megszakad a gondolatsora, mert rá akar jönni, hogy mi történhetett a harmadik egydollárosával, hiszen reggel még nyolc dollár volt a tárcájában. Nyugalom. Ma reggel, nem sokkal tíz után az újságkihordóval találkozott - éppen a füvet nyírta, mikor jött a fiú -, és fizetett neki nyolcvan centet. A visszakapott két tízcentes a jobb oldali nadrágzsebében van. - Kinyitja a szemét. - Nos? - Rendben van - sóhajt föl Hank. - Túltesz rajtunk. Edie meg én nem tudunk ilyeneket csinálni. Csupán olvasni tudunk egymás gondolataiban - meg másokéban, ha ránk gondolnak. - Nézi Mr. Willert. - Maga nagyon ügyes. - Csekélység - mondja Mr. Willer. - Csak gyakorlás kérdése. Július 12-én leszek száznyolcvannégy éves. Az ember megtanul egyet s mást. - Száznyolcvannégy éves! - sóhajtja Edie. - Igen, asszonyom - biccent felé Mr. Willer. - Józan élet, semmi kicsapongás, lelki béke - ez a három dolog a hosszú élet kulcsa. De hogy visszatérjünk a témához, miért adták le a hívást? - Mert mi… - kezdi Edie. - Arra gondoltunk - mondja Hank -, hogy ha vannak hozzánk hasonlók, össze kellene jönnünk, és el kellene döntenünk, hogy mit tegyünk. Edie meg én alaposan megbeszéltük. Míg nem találkoztunk egymással, nem is gondoltuk, hogy van még rajtunk kívül ilyen a világon. De ha már ketten vagyunk, akkor lehetünk többen is. Aztán Edie azt mondta, hogy ha néhányan összejönnénk, sokat tehetnénk az emberekért. Tulajdonképpen kötelességünk, hogy megtegyünk minden t lünk telhet t a többiekért. - Ez igen dicséretes - mondja Mr. Willer. - Mondjuk, észlelhetnénk a kútba pottyant srác gondolatait - és gondolatban segítséget kérhetnénk meg ilyesmi. És egy csomó más dolog. - Kétségtelenül vannak ilyen dolgok - mondja Mr. Willer. - Szóval maga is velünk van? - kérdezi Hank. - Azt hiszem, így együtt új korszakot nyithatunk az emberiség életében. - Igen - mondja Mr. Willer. - És nem. A száznyolcvannégy év alatt megtanultam körültekint lenni. Meg aztán többr l van itt szó, mint amire maguk, fiatalok, gondolnak. - Ismét a fogát csattogtatja. - Azt hitték, maguk az els k? - Az els k? - visszhangozza Hank. - Az els k, akik fölfedezik magukban, hogy rendkívüli képességekkel rendelkeznek. Látom magukon, hogy ezt készpénznek vették. Attól tartok, hogy helyesbítenem kell ezt az elképzelést. Maguk éppúgy nem az els k, mint ahogyan én sem voltam az. Voltak már sokan mások. - Sokan? - kérdezi er tlenül Edie. - Csupán az én ismereteim szerint is - dörzsöli ráncos, öreg kezét Mr. Willer. - És mi történt velük? - kérdezi Edie. - Sok minden - feleli Mr. Willer. - Volt, akit boszorkányként megégettek és másokat elmegyógyintézetbe zártak. Tizenöt évvel ezel tt az egyiket meglincselik a Pashville nev kisvárosban. Valóban. Sok minden történt. A fiatalok csak bámulnak rá. - Err l van hát szó. Nézz a lábad elé, miel tt lépsz. Én mindig így tettem, és bevált. - Hogy érti ezt? - kérdezi Edie.
- Úgy értem, szerencséjük volt, hogy hallottam az adásukat. - Mr. Willer az asszonykához fordul. Szerencséjük, hogy ideértem, miel tt hozzáfogtak volna ehhez a világmegváltó tervükhöz. - Szerintem a terv jó! - mondja szinte tüzesen Hank. - Mert olyan fiatalok - mondja kissé bánatosan Mr. Willer. - És idealisták. De nyilván nem szeretné a feleségét olyan dolgoknak kitenni, amilyenekr l beszéltem? - Én azt teszem, amit Hank mond! - mondja határozottan Edie. - Ej, ej - csóválja a fejét Mr. Willer. - Ej, ej, ej. . - Nézze! - mondja Hank. - Nem mondhatja, hogy az adottságunkat nem tudjuk valami jóra fölhasználni. - Hát… - mondja Mr. Willer. - Nézze. Ha távozni óhajt - mondja Hank -, üljön be a kocsijába és… Mr. Willer a fejét rázza. - Nem - mondja. És hirtelen elmosolyodik. Mosolyogva néz a fiatalokra. Igazán elengednének? - T njön el! - mondja Hank. - Jó! - mondja Mr. Willer. És nem mozdul. - Gratulálok mindkett jüknek. Bocsássák meg, hogy próbára tettem magukat, de erre szükség van a Kolónia érdekében, s biztosnak kellett lennem a dolgomban, miel tt elmondok bármit. - Kolónia? - kérdezi Edie. - Bármit? - kérdezi Hank. Kilenc órával kés bb, szürkületkor, egy jó állapotban lév , 1937-es gyártmányú, négyajtós szürke kocsi közeledik egy bizonyos katonai létesítményhez Új-Mexikóban. Megáll a kapunál, két fehér sisakos megy oda hozzá. Rövid beszélgetésre kerül sor, aztán az rszemek merev tartással visszamasíroznak rbódéjukba. A kocsi begördül a létesítmény területére. Vagy egy órával kés bb, több hasonló beszélgetés után, a kocsi végre megáll. Három utasa kiszáll, áthalad egy újabb kapun, úgy újabb rszem mellett, egy újabb körzetbe, s végül egy hatalmasan föltornyosuló fémalkotmány lábánál találják magukat. Az alkotmány körül legalább fél tucat rszem van, de egy rövid beszélgetés után valamennyien elnyújtóznak fegyverük mellett, és elalszanak. - Itt vagyunk - mondja a trió legid sebb tagja, aki természetesen Mr. Willer. A másik kett némán bámulja csak az óriási hajót. Meg vannak hatva. - És ez… - kérdezné Edie, de megbicsaklik a hangja. - És ez el fogja vinni magukat a Vénuszra. Hát persze - simogatja sétapálcája fejét Mr. Willer. - Épp egy hete beszéltem az egyik tervez jével. Csak kövessék ezeket az utasításokat. - A kabátzsebéb l egy gépelt papírt vesz el , és átadja Hanknek. - Csak olvassák el, tegyenek e szerint, s máris mennek. Hank nem szívesen veszi el a papírt. - Ez olyan, mintha szöknénk. - Nem az, ha nem gondolkodik - mondja Mr. Willer. - Ez a Kolónia érdeke, az emberiség érdeke. - Ráncos kezét bizalmasan Hank karjára teszi. - Fiam, ez olyan gyorsan jött mindkett tök számára, hogy komoly megrázkódtatás lehet, de majd hozzászoktok. A sors kett töket választott ki, hogy ti legyetek azok az elhivatott úttör k, akik fölemelitek az emberiséget a félelem, fájdalom és bizonytalanság mélységéb l, melyben azóta él, mióta az ember el ször pillantott áhítattal az égre. Higgyetek az elhivatásotokban. - Egen - mondja még mindig határozatlanul Hank. De Edie ragyogó szemmel néz Mr. Willerre. - Ó! - mondja. - Hát nem csodálatos, Hank? - Egen - mondja Hank. - Hát akkor - taszigálja ket gyöngéden Mr. Willer a fémtorony oldalán körbefutó fémlépcs felé. Menjetek föl. A vezetése ne nyugtalanítson. Új, titkos terv szerint készült. Olyan könnyen elvezetitek, mint egy autót. - Egy pillanat! - csendül hirtelen egy er s hang. Mindhárman elfordulnak a hajótól. Valami közelük feléjük a leveg ben, amit csak vibráló fényfelh ként lehet leírni. A fényfelh megáll el ttük, eloszlik, és el lép egy ezüstös kezeslábasba öltözött, magas, jó külsej férfi. - Már megint a régi trükk, Wilo? - mordul Mr. Willerre. - Nem tudsz nyugton maradni, mi? Mindennek úgy kell történnie, ahogy te akarod, igaz? - Bolondok - mondja Mr. Willer -, fussatok már be! - Micsoda? - kérdezi Hank, s az egyikr l a másikra néz. - Mir l van szó? Kicsoda maga? - Ha megmondanám, akkor sem értené meg - mondja a magas férfi. - Az a helyzet azonban, hogy mivel pszi képességekkel rendelkeznek, az én védelmem alá kerülnek. Évente legalább fél tucat embert kell befogadnom és megmentenem. És mindezt miatta! - villan a szeme Mr. Willerre. - Még mindig nem… - kezdené Hank. - Hát persze hogy nem. Hogy is érthetné? Ha Wilo nem avatkozott volna be a dolgok menetébe vagy száz évvel ezel tt, az emberiség ma már próbaid s tagja lenne a Galaktikus Társaságnak. Természetes evolúció. Minden új nemzedékben egyre több a pszi. Ezt fölismerik. Megváltozik a társadalom. De nem, Wilo nem hagyja. Mihelyt fölfedez valakit, aki pszi képességekkel rendelkezik, a pusztulásba küldi. Nekem kell megmentenem ket. S amíg Wilo itt van, addig Csak úgy helyezhetem ket biztonságba, ha elviszem ket err l
a bolygóról. Wilo ezt jól tudja. S így aztán az emberiség nem fejl dik. Hank értetlenül pislog. - De hogy lehet ez? - bámul végül Mr. Willerre. - Hiszen is pszi! Hiszen olyan dolgokat tud, amilyeneket Edie meg én nem. - Ostobaság! - mondja a magas férfi. - Egyszer en csak érzékeny. Olyan, mint egy antenna. Észlelni tudja, ha az igazik leadnak. - No de a hamutartó… - motyogja Edie. - Igen, igen, olvasok a gondolataikban - nyugtatgatja a magas férfi. - Illúzió. Semmi több. Száznyolcvannégy év alatt még egy közönséges intelligencia is megtanul egyet s mást. Wilo pedig kit hipnotiz r. Annak idején így is hirdette magát, mikor még varietékben szerepelt. Meghipnotizálta magukat éppen úgy, mint ezeket a katonákat itt. - Egyetlen pillantással - morogja sötéten Mr. Willer. - Sajnos ez így igaz - mondja a magas férfi, és dühösen Mr. Willerre pillant. Ha nem úgy állna a dolog, hogy mi, akik igazán fejlett civilizáció tagjai vagyunk, nem tudunk kárt tenni senkiben… Visszafordul a fiatalokhoz. - Hát akkor - sóhajtja - jöjjenek. Ennek a világnak a jelenlegi állapotában kell maradnia, úgy látszik, míg nem történik valami Wilóval, vagy jobb belátásra nem tér. Edie rábámul az öregemberre. - Jaj, Mr. Willer! - mondja. - Miért nem hagyja békén az embereket, hogy úgy fejl djenek, mint Hank meg én? - Huh! - mondja Mr. Willer. - Hülyeség! - De a világ sokkal jobb lenne. - Ifjú hölgyem! - mondja Mr. Willer. - Nekem jobban tetszik úgy, ahogy van! - És hátat fordít nekik. - Jöjjenek - mondja a magas férfi. És fölszállnak. Mr. Willer visszafordul, és látja, hogyan emelkednek a sugárzó fénygömbök a fölkel Hold fénysugarai közt, Új-Mexikó éjszakai égboltján. A fényfelh k megvilágítják az egész környéket. - Huh! - mondja ismét Mr. Willer. Egyet csettint az ujjaival, s kezében gyújtópapír-darabka jelenik meg, ami a hozzá érintett, tenyérbe rejtett gyufától egy pillanatra fényl n fölizzik. A stabilitás és állandóság egyetlen parányi, makacs fénysugara az egész bolondul kering , veszett és fejl világmindenségben. Gálvölgyi Judit fordítása
A. E. Van Vogt - Messzi Centurus Hirtelen riadtam fel, és az els gondolatom az volt: vajon hogy bírta Renfrew? A testem megmozdulhatott, mert újra elsötétült el ttem a világ, és elborított a fájdalom. Nem tudom, mennyi ideig fekhettem ájultan a kíntól. A következ , amire emlékszem, az rhajó motorjainak remegése volt. Ezúttal lassan tértem magamhoz. Nyugodtan feküdtem, az álomban töltött évek súlya ólomként nehezedett rám. Eltökélten igyekeztem tartani magam a szabályokhoz, melyeket Pelham írt el nagyon-nagyon régen. Nem akartam megint elveszíteni az eszméletemet. Csak feküdtem, és arra gondoltam: ostobaság volt Jim Renfrew miatt aggódnom. még ötven évet tölt el ebben a tetszhalott állapotban. A mennyezetbe épített óra kivilágított számlapjára néztem. 23.12-t mutatott az ébredésemkor; most pedig 23.22 volt. Eltelt a tíz perc, amit Pelham szerint az álomból való visszatérés után ki kell várni az els mozdulatig. Óvatosan kinyújtottam a kezemet. Katt! Lenyomtam az ágy szélén lév gombot. A masszírozógép halk zümmögéssel bekapcsolt, és gyöngéd mozdulatokkal kezelésbe vette csupasz testemet. A karomon kezdte, aztán a lábam következett, és így tovább az egész testemen. Ahogy végighaladt rajtam, éreztem, amint a finom olajat beledörgöli kiszáradt b römbe. Id nként ordítani szerettem volna az élet visszatérésének fájdalmától. Egy óra múlva azonban már fel tudtam ülni, be tudtam kapcsolni a világítást. A puritánul berendezett, ismer s kis szoba csak egy pillanatra kötötte le a figyelmemet. Felálltam. Elhamarkodott mozdulat volt. Elvesztettem az egyensúlyomat, megkapaszkodtam az ágy fémrúdjában, és öklendezni kezdtem. A hányinger elmúlt. De nagy akarater kellett hozzá, hogy odamenjek az ajtóhoz, kinyissam, és a keskeny folyosón át a vezérl terembe menjek.
Nem kellett volna étid znöm itt, de valami ijeszt b völet kerített a hatalmába. Nem tudtam ellenállni. Áthajoltam a pilótaszék fölött, és megnéztem a kronométert. Ez állt rajta: 53 év, 7 hónap, 2 hét, 0 nap, 0 óra, 27 perc. Ötvenhárom év! Vakon, süketen, szinte gépiesen gondoltam végig: a Földön mindenki, akit ismertünk, diáktársaink, az a lány, aki a búcsúbulin megcsókolt már mind halott, vagy nemsokára meghal, mert nagyon öreg már. A lány képe nagyon élénken élt az emlékezetemben. Életvidám, csinos teremtés volt, vadidegen. Nevetve kínálta föl piros ajkait: - Egy puszit ennek a csúnyának is! Most nagymama már, vagy a föld alatt pihen. Könnyek szöktek a szemembe. Er t vettem magamon, és föltettem melegíteni a koncentrált folyadékot tartalmazó konzervet: ez lesz az els táplálékom. Lassan-lassan megnyugodtam. Ötvenhárom év, hét és fél hónap, gondoltam fásultan. Majdnem négy esztend vel több, mint a kiszabott id . Számolgatnom kell egy kicsit, miel tt beveszem az újabb adag öröklétgyógyszert. Az el zetes kalkuláció szerint húsz tablettának pontosan ötven évre kellett volna konzerválnia a testemet és az életemet. A szer szemlátomást hatékonyabb, mint Pelham feltételezte rövid ideig tartó el kísérletei alapján. Mereven, összehúzott szemmel üldögéltem, és ezen t dtem. Aztán ráébredtem, mit csinálok. Elnevettem magam. A nevetés úgy dörrent a csendben, mint egy géppisztolysorozat, magam is megijedtem t le. Mindenesetre megkönnyebbültem. Itt ülök és panaszkodom? Hiszen négyévnyi tévedés telitalálatnak számít ilyen id távlatban. Életben voltam, még mindig fiatal voltam. Legy ztük az id t és a teret. Az ember meghódította a világmindenséget. Óvatos kortyokkal megittam a "levesemet". Teljes félóráig elnyújtottam az étkezést. Aztán felfrissülve visszatértem a vezérl terembe. Ezúttal hosszasan elid ztem a képerny k el tt. A Solt pillanatok alatt megtaláltam: fényesen izzott a hátsó képerny közepe táján. Az Alpha Centaurit már nehezebben fedeztem fel. De végül felfénylett a szikrázó pontokkal teleszórt sötét háttér el tt. Nem vesztegettem az id t azzal, hogy a távolságokat felbecsüljem. Szemlátomást minden rendben volt. Ötvennégy év alatt körülbelül a tizedét tettük meg a négy egész egy harmad fényévnek, amely a híres csillagrendszert l, legközelebbi szomszédunktól elválasztott bennünket. Elégedetten indultam vissza a többiek szobái felé. Sorra veszem ket, gondoltam. Pelham az els . Ahogy kinyitottam Pelham szobájának légmentes ajtaját, a rothadó hús émelyít szaga ütötte meg az orromat. Leveg után kapkodva becsaptam az ajtót, és remegve álltam a sz k folyosón. Eltelt egy perc, de a valóság valóság maradt. Pelham meghalt! Nem emlékszem pontosan, mit csináltam ezután. Futottam; ennyit tudok. Feltéptem Renfrew, majd Blake ajtaját. Szobáik tiszta, üde illata, csendesen pihen testük látványa magamhoz térített. Végtelen szomorúság fogott el, Szegény, bátor Pelham! találta fel az öröklétgyógyszert, mely lehet vé tette a nagy ugrást a csillagközi térbe, és most holtan fekszik, tulajdon találmánya áldozataként. Emlékeztem a szavaira: "Nagyon kevés az esélye annak, hogy bármelyikünk is meghaljon. De létezik egy úgynevezett haláltényez , körülbelül tíz százalék, az els adag mellékhatása. Ha a szervezetünk túléli a kezdeti megrázkódtatást, akkor a többi dózist is kibírja." A haláltényez alighanem nagyobb tíz százaléknál. Az a plusz négy év, amennyivel a gyógyszer tovább altatott… Komor hangulatban átmentem a raktárba, és kihoztam az rruhámat meg egy vízhatlan ponyvát. De még úgy is rettenetes feladat volt. A gyógyszer valamennyi re konzerválta Pelham testét, de valahányszor megemeltem, darabok estek le róla. Aztán végre odacipeltem a vízhatlan ponyvát és tartalmát a légzsiliphez, és kilöktem a világ rbe. Most már sürgetett az id . Ezeknek az ébrenléti id szakoknak rövideknek kell lenniük, hogy csak az úgynevezett "kurrens" oxigént használjuk el, az alapkészlethez ne nyúljunk. A szobákban vegyszerek frissítették fel lassan, évek alatt a "kurrens" leveg t, el készítették a következ ébred nek. Valami furcsa elhárító magatartással a felkészülésünk során nem számoltunk a veszélyhelyzettel, amelyet egyikünk halála idézhet el ; amikor kibújtam a szkafanderemb l, már éreztem, hogy megváltozott a leveg min sége. El ször a rádióhoz mentem. A számítások szerint fél fényév volt a rádióvétel határa, és most már közeledtünk ehhez a határhoz. Siet sen, de gondosan összeállítottam a jelentést, aztán az átírószalagra olvastam, majd megindítottam az adást. Száz ismétlésre állítottam be a szalagot. Valamivel több mint öt hónap múlva jelennek majd meg a Földön a nagybet s szalagcímek. Az írásos jelentést bef ztem az rhajónaplóba, egy Renfrew-nak szánt feljegyzéssel együtt: rövid
tiszteletadás volt Pelham emlékének. A szavak a szívemb l fakadtak, de más oka is volt, hogy írtam neki. k ketten jó barátok voltak: Renfrew, a zseniális mérnök, az rhajó konstrukt re és Pelham, a nagy orvos-kémikus, akinek az öröklétszere lehet vé tette, hogy az emberek elindulhassanak erre a fantasztikus utazásra a végtelenbe. Úgy éreztem, hogy Renfrew-nak a világ rben száguldó rhajó mélységes csendjében szüksége lesz erre a megemlékezésre legjobb barátjáról és munkatársáról. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem én, aki mindkett jüket szerettem. Mikor ezzel megvoltam, gyorsan ellen riztem a motorokat, feljegyeztem néhány m szer állását, és kiszámoltam ötvenöt tablettát. Legjobb tudásom szerint ez a mennyiség körülbelül százötven évre elegend . Miel tt álomba merültem, egy hosszú pillanatig Renfrew járt az eszemben, a szörny megrázkódtatás, ami csak tetézi majd az ébredés utáni természetes reakcióit, melyek amúgy is megrendítik érzékeny lelkületét… Bizonytalan rossz érzés fogott el- a gondolattól. Még a lassan rám ereszked sötétség sem hozott nyugalmat. Szinte rögtön kinyitottam a szemem. Értetlenül hevertem. Nem használt a gyógyszer! Testem er tlensége figyelmeztetett a valóságra. Mozdulatlanul feküdtem, az órát figyeltem odafenn. Ezúttal könnyebben végeztem el a szokásos szertartást, habár most sem tudtam elhaladni a kronométer mellett anélkül, hogy le ne olvassam: 201 év, 1 hónap, 3 hét, 5 nap, 7 óra, 8 pere. Elkortyolgattam a szuperlevesemet, aztán felajzottan a terjedelmes hajónaplóhoz siettem. Leírhatatlan izgalom vett er t rajtam, amint megpillantottam Blake ismer s kézírását, aztán továbblapozva Renfrew-ét is. Ahogy elolvastam Renfrew bejegyzéseit, lassanként lecsillapodtam. Szabatos beszámoló volt, semmi több: gravitometriai adatok, a megtett útra vonatkozó körültekint számítások, részletes jelentés a motorok állapotáról, és végül a sebességingadozások becslése a hét konzisztens tényez fígyelembevételével. Remek matematikai munka volt, els rangú tudományos elemzés. De csak ennyi. Egy szó sem Pelhamr l, semmi utalás az én soraimra vagy a történtekre. Renfrew tehát felébredt; de amit a jelentésében írt, annak alapján akár robot is lehetett volna. De ezt én nem vettem be. És - amint a feljegyzéseib l kiderült - Blake sem: Bill! TÉPD KI EZT A LAPOT, HA ELOLVASTAD! Hát megtörtént a legrosszabb, amit l tartottunk. A sors keményebben nem is sújthatott volna bennünket. Nehéz a szívem, ha arra gondolok, hogy Pelham halott. Micsoda ember volt, micsoda barát! De mindnyájan tudtuk, mekkora kockázatot vállalunk; a legjobban. Csak annyit mondhatunk tehát. "Nyugodj békében, barátunk. Soha nem felejtünk el." Renfrew azonban komolyan aggaszt. Még attól is féltettük, hogy viseli majd az els ébredést, hát még egy olyan csapással súlyosbítva, mint Pelham halála! És azt hiszem, az aggodalom nem volt alaptalan. Mindig is tudtuk, hogy Renfrew amolyan földi szuperfiú. A megjelenése, a gazdagsága, az intelligenciája micsoda tökéletes kombináció egy földi halandóban! Egyetlen nagy hibája volt: hogy sosem tör dött a jöv vel Az káprázatos személyiségével, melyet a rajongó n k és fejbólintó Jánosok hada veti k l, nemigen jutott másra ideje, csak a jelenre. A valóság mindig úgy érte, mint derült égb l a villámcsapás. A három exfeleségét - köztünk szólva, nem is voltak annyira ezek - úgy hagyta ott, hogy fel sem fogta: soha többé nem látja ket. Az a búcsúest mindenki fejében elködösítette a valóságot. De felébredni száz év múlva, rádöbbenni, hogy akiket szerettünk, rég a földben porladnak, felfalták ket a kukacok - ezt nem lehet ép ésszel kibírni! (Szándékosan írom le ezt ilyen keményen, mert az ember fejében borzasztó furcsa gondolatok fordulnak meg, hiába cenzúrázza aztán, amit kimond. Arra számítottam, hogy Pelham lelki támaszt nyújt Renfrew-nak, hiszen mindketten tudtuk, m, ekkora befolyása volt Renfrew-ra. Ezt a hiányt most valamivel pótolni kell. Találj ki valamit, Bill amíg elvégzed a szokásos teend ket. Ha letelik az ötszáz év, és mindnyájan felébredünk, együtt kell élnünk ezzel a fiúval. Tépd ki ezt az oldalt. Ami utána jön, rutinbeszámoló. Ned A szemétéget be dobtam a levelet, azután megvizsgáltam a két alvó testet milyen halotti mozdulatlanságban feküdtek! -, és visszatértem a vezérl terembe. A Nap fényesen ragyogott, akár valami ékszer, egy csodás, szikrázó briliáns a fekete bársonypárnán. Az Alpa Centauri még fényesebb volt. Szinte sugárzott az ezüsttel pöttyözött sötét háttéren. Az Alpha A-t, B-t és a Proximát még mindig nem lehetett megkülönböztetni, de összeolvadó fényük fenségesen, leny göz en
áradt felém, izgalom lángolt fel bennem; tudatára ébredtem az utazás dics ségének: mi vagyunk az els emberek, akik célba vettük a messzi Centaurust, akik kimerészkedtünk a csillagok közé: Ezt a mindent elsöpr , csodálatos élményt még az sem homályosíthatta el, hogy a Földre gondoltam; arra, hogy hét-nyolc generáció született azóta, amióta elindultunk, és a lányt, akinek piros ajka édes emlékként élt bennem, utódai már ük-liknagyanyjukként emlegetik, ha ugyan emlékszik rá valaki. Az irdatlanul hosszú id , az egész gondolat érzelmileg felfoghatatlan volt. Elvégeztem a munkámat, bevettem a harmadik adag gyógyszert, és lefeküdtem. Elaludtam anélkül, hogy bármiféle ötletem támadt volna Renfrew-val kapcsolatban. Amikor felébredtem, szóltak a riasztócseng k. Mozdulatlanul feküdtem. Nem tehettem mást. Ha megmoccanok, elveszítem az eszméletemet. Bár még a gondolat is kínszenvedést okozott, megállapítottam, hogy bármi legyen is a veszély, a leggyorsabb megoldás, ha másodpercre pontosan követem az elbírt rutinfeladatokat. Valahogy végigcsináltam. A cseng k fülsiketít en berregtek, de én csak feküdtem mindaddig, amíg eljött a felkelés ideje. A lárma szinte kibírhatatlan volt, amikor átmentem a vezérl termen. De átmentem, és félóra hosszat üldögéltem a levesemet szürcsölgetve. Végre mindennel készen voltam, most már a riadóval is tudtam foglalkozni. Lihegve dobtam le magam a vezérl székbe, kikapcsoltam az idegtép csengetést, és bekapcsoltam a képerny ket. A hátsó képerny n izzott valami. Gigászi, fehér t z volt, hosszan elnyúlva lobogott, betöltve az égboltnak csaknem egynegyedét. Az a szörny gondolatom támadt, hogy pár millió mérföldnyire vagyunk valami óriás naptól, amely mostanában robbant be a csillagrendszerbe. Kétségbeesetten kaptam a távolságmér höz - aztán egy pillanatig kávé dermedve, hitetlenül bámultam a kijelz n megjelen választ: Hét mérföld! Csak hét mérföld! Különös az emberi agy. Az imént, amikor még abnormális alakú napnak hittem, csak formátlan, izzó tömeget láttam. Most hirtelen határozottan kirajzolódó körvonalakat vettem észre, semmivel össze nem téveszthet formát. Megdöbbenve ugrottam talpra, mert amit láttam… rhajó volti óriási, mérföldnyi hosszú rhajó. Vagy inkább - egy valamikori rhajó lángoló roncsa. Visszaroskadtam a székbe; lelkem mélyéig megrendített a szemem el tt lejátszódó katasztrófa. Bizonyos, hogy él lény nem maradt meg abban a szörny , pusztító t zben. Az egyetlen lehet ség, hogy a legénységnek sikerült ment hajókon elmenekülni. Mint az árült, kutattam az égbolton valami fény, valami megcsillanó fémtárgy után, ami az életben maradottakról árulkodna. De nem láttam mást, csak az éjszakában dereng csillagokat és az ég hajó poklát. Jóval kés bb észrevettem, hogy már messzebbr l világít, és egyre távolodik. Akármilyen hajtóer irányította is az rhajót, hihetetlen sebessége az emészt lángok energiájából származhatott. Nekiláttam felvételeket készíteni, és úgy véltem, most indokolt bekapcsolni az oxigéntartalékot. Ahogy eltávolodott a miniat r szupernova, amely nemrég torpedó alakú rhajó volt, fokozatosan színt váltott, a fehér izzás enyhült, vörös fény világított a sötétség közepén. Amikor egy utolsó pillantást vetettem rá, már csak tompán parázslott, mint valami meggyvörös csillagköd, mint a t z visszfénye a láthatár alján. Közben minden egyéb feladatommal végeztem; ekkor visszakapcsoltam a riasztóberendezést, és kelletlenül készül dtem az utolsó hosszú álomra. Amint vártam, kirogy hatni kezdjen a legutolsó dózis, az járt a fejemben: az Alpha Centauri hatalmas csillagrendszerében biztosan vannak él lények lakta bolygók. Ha a számításaim nem csaltak, már csak egy egész hat tized fényévnyire voltunk az Alpha f naprendszerét l, és valamivel közelebb a vörös Proximához. Íme a bizonyíték, hogy legalább még egy magas intelligenciájú faj él a világmindenségben! A jöv legmerészebb várakozásainkat is túlszárnyaló meglepetéseket tartogat számunkra. Az örömteli izgalom újra meg újra átborzongott rajtam. Csak az utolsó pillanatban, amikor már kezdett hatalmába keríteni az álom, hasított belém a gondolat, hogy Renfrew problémájáról teljesen megfeledkeztem. Nem nyugtalanított különösebben. Bizonyos, hogy Renfrew újra a régi, nagy szer önmaga lesz, amikor egy bonyolult, idegen civilizációval kerül szembe. Az elalvás el tti izgalmat, úgy látszott, a százötven éves álom sem oldotta fel. Mert ezekkel a gondolatokkal ébredtem: "Hát itt vagyunk végre! Vége a hosszú éjszakának, a hihetetlen utazásnak. Mindnyájan felébredünk, újra találkozunk egymással - és az új civilizációval. Látjuk majd a nagy Centauri napokat is." A furcsa az, döbbentem rá, amint ott feküdtem ujjongva, hogy valóban hosszúnak éreztem az eltelt id t. Holott… holott csak háromszor voltam fent, és ebb l csak egyszer egy teljes napig. A szó legigazibb értelmében másfél nappal ezel tt láttam utoljára Blake-et, Renfrew-t és Pelhamet. Harminchat órám telt csak el tudatos ébrenlétben azóta, hogy egy puha száj az enyémhez ért, és életem legédesebb csókjával ajándékozott meg. Akkor hát honnan ez az érzés, hogy évezredek múltak el? Honnan a hátborzongató rnek, a végtelen éjszakán át tartó utazásnak ez a nyomasztó tudata?
Ilyen könnyen megtéveszthet az emberi agy? Végül úgy éreztem, megtaláltam a magyarázatot: tulajdonképpen életben voltam ez alatt az ötszáz év alatt, minden sejtem, minden szervem létezett, és még az sem lehetetlen, hogy az agyam valamelyik része éberen ködött az egész, elképzelhetetlenül hosszú id alatt. És belejátszott persze az a pszichológiai tényez is, hogy tudtam: ötszáz év telt el, és ez… Hirtelen ráébredtem, hogy letelt a tíz perc. Óvatosan bekapcsoltam a masszírozógépet. A gyengéd, párnás kezek tizenöt perce munkálkodhattak rajtam, amikor kinyílt az ajtó, kigyulladt a fény, és Blake állt el ttem. A meggondolatlan mozdulattól, mellyel feléje fordítottam a fejem, elszédültem. Behunytam a szemem, közben hallottam felém közeled lépteit. Egy perc múlva már rá tudtam nézni; a ködös homály eloszlott a szemem el l. Láttam, hogy a kezében tartja a levest. Mer en nézett rám, különös, komor arckifejezéssel. Aztán keskeny képén er tlen mosoly jelent meg. - Helló, Bill! Psszt! - sziszegte tüstént. - Még ne er ltesd a beszédet. Megetetlek, amíg feküdnöd kell. Szeretném, ha minél el bb fölkelnél. Arca megint elborult. - Én már két hete fent vagyok. - Mintha valami ki nem mondott hátsó gondolat bujkált volna a szavai mögött. Leült az ágyam szélére, kimert egy kanál levest. Aztán a csöndben csak a masszírozógép zümmögése hallatszott. Az er lassanként szétáradt a tagjaimban; és percr l percre jobban tudatára ébredtem Blake komorságának. - Mi van Renfrew-val? - szólaltam meg végül rekedten. - Fölébredt? Blake habozott, aztán bólintott. Tekintete elsötétült. - Renfrew bedilizett, Bill, teljesen bedilizett! - közölte minden teketória nélkül. - Meg kellett kötöznöm. A szobájában van. Valamelyest lecsillapodott, de el ször olyan volt, mint egy dühöng rült! Alig tudtam megszólalni. - Elment az eszed? - suttogtam. - Renfrew soha nem volt olyan érzékeny. Depresszióra hajlamos, szenvelg , az igen; de csak attól, hogy ennyi id eltelt, és hirtelen ráébredt, hogy minden barátja halott, nem tébolyodhatott meg… Blake a fejét rázta. - Nemcsak err l van szó, Bill… - Elhallgatott, kis szünet után folytatta: - Bill, Szeretném, ha felkészülnél életed legnagyobb lelki megrázkódtatására. Rámeredtem; az agyamban ürességet éreztem. - Mir l beszélsz? Blake furcsa fintort vágott. - Tudom, hogy te képes leszel elviselni. Te meg én, Bill, bunkók vagyunk. Csak azért kerültünk ide, mert együtt jártunk egyetemre Renfrew-val és Pelhammel. Nekünk, közkatonáknak tulajdonképpen mindegy, hogy i. e. vagy i. sz. egymillióban landolunk. Mi csak körülnézünk, és azt mondjuk: "Hát te itt vagy, haver?" vagy: "Ki volt az a pterodactylus, akivel tegnap este láttalak?" "Az nem pterodactylus volt, hanem Unthahorsten dülledt agyú felesége." - A lényeget, Ned - suttogtam. - Mi a baj? Blake felállt. - Bill, amikor elolvastam a jelentésedet, és megnéztem a fotóidat arról az ég rhajóról, támadt egy ötletem. Két héttel ezel tt az Alpha-napok már elég közel voltak; a mi ötszáz mérföldes másodpercenkénti sebességünkkel számolva úgy hat hónapnyira. Gondoltam, lássuk, hátha fogni tudom valamelyik rádióadójukat. Nos… - Blake fanyarul elmosolyodott - pár perc alatt több százat fogtam. Kristálytisztán bejöttek mind a hét hullámsávon. Elhallgatott, csak nézett rám torz mosollyal az arcán. - Bill - nyögött fel -, mi vagyunk a teremtés legnagyobb hülyéi! Amikor Renfrew-nak megmondtam az igazságot, valósággal összeomlott! Megint hallgatott egy sort. Idegeim pattanásig feszültek, elviselhetetlennek éreztem a csöndet. - Ember, az isten szerelmére…! - kezdtem. Aztán elhallgattam. Csak feküdtem mozdulatlanul. A felismerés villámcsapásként hasított belém. A vér zúgva dobolt a halántékomon. Nagy sokára er tlenül megszólaltam: Csak nem azt akarod mondani…? Blake bólintott. - De igen. Ez a helyzet. És már be is mértek bennünket a keres sugaraikkal és az energiaerny ikkel. Egy rhajó elénk jön. Csak abban bízom - fejezte be leverten -, hogy tudnak segíteni Jimen. Egy órával kés bb a vezérl pult el tt ültem, amikor a képerny sötét hátterén fölvillant valami. Az ezüstös villanás robbanásszer gyorsasággal alakot öltött. A következ pillanatban egy hatalmas rhajót láttam közeledni felénk; alig egy mérföldnyire lehetett t lünk. Egymásra néztünk Blake-kel: - Azt mondták, hogy az az rhajó tíz perccel ezel tt indult el? - kérdeztem bizonytalan hangon.
Blake bólintott. - Három óra alatt teszik meg a Föld-Centauri távolságot. Ez már sok volt. A fejemben mintha megpattant volna valami. - Micsoda?! - ordítottam. - Hiszen mi ötszáz éve… Belém fagyott a szó. - Három óra! - suttogtam. - Hogyan is feledkezhettünk meg az emberi tudomány fejl désér l? Aztán mindketten szótlanul néztük, ahogy az el ttünk magasodó, sziklaszer falon feltárul egy sötét nyílás. Ebbe a barlangba kormányoztam be az rhajónkat. A hátsó képerny n látszott, hogy a nyílás bezárul mögöttünk. El ttünk világosság gyúlt, a fény egy ajtóra esett. Ahogy óvatosan letettem az rhajót a fémpadlózatra, egy arc jelent meg a képerny nkön. - Ez Cassellahat! - súgta a fülembe Blake. - Eddig az egyetlen fickó, akivel személyesen beszéltem. Nemes vonású, okos arc, nézett ránk. Mosolyogva megszólalt: - Elhagyhatják az rhajót. Jöjjenek be az ajtón. Ahogy óvakodva kimásztunk a hatalmas fogadóhangárba, nyomasztó rt éreztem magam körül. A bolygóközi rhajók hangárai ilyenek szoktak lenni, emlékeztettem magam. Csakhogy ebben volt valami idegenszer … "Nyugalom!" - intettem le magam. De láttam Blake-en, hogy is ugyanezt érzi. Egyikünk sem szólt; az ajtón át egy folyosóra, onnan egy jókora, fény en berendezett szobába jutottunk. Ebbe a szobába egy király vagy egy filmsztár szemrebbenés nélkül beléphetett volna. A falakat pompás kárpit borította, legalábbis egy pillanatig azt hittem, kárpit, aztán láttam, hogy mégsem - de azt nem tudtam eldönteni, micsoda. Láttam már azel tt is luxusbútorokat Renfrew különböz lakásaiban. De ezek a pamlagok, székek és asztalok úgy csillámlottak, mintha különféle szín eleven f zzel festették volna ket. Illetve nem, egyáltalán nem is csillámlottak, hanem… Ezt sem tudtam eldönteni. Nem volt id m alaposabban körülnézni. Az egyik székbál egy hozzánk hasonlóan öltözött férfi emelkedett fel. Megismertem Cassellahatot. Mosolyogva índalt felénk. Aztán hirtelen lelassított, elfintorította az orrát. Gyorsan kezet rázott velünk, majd siet sen visszavonult, és tartózkodóan letelepedett egy székbe, legalább háromméternyire t lünk. Meghökkentben idétlen jelenet volt. De nem is bántam, hogy Cassellahat így elhúzódott, mert a röpke kézfogás alatt enyhe parfümillat csapott az orromba. Kissé kellemetlen szag volt. És egyébként is - egy férfi hogy illatosíthatja így be magát? Megborzongtam. Vajon miféle bolondériákkal lepnek meg kései utódaink? Cassellahat hellyel kínált bennünket. Leültünk. Ez lenne a tiszteletünkre adott fogadás? Vendéglátónk beszélni kezdett: - Ami a barátjukat illeti, óvatosságra kell intenem önöket. Skizoid alkat, és a pszichológusaink csak átmeneti javulást tudnak majd elérni. A teljes gyógyulást csak hosszabb kezelés hozhatja meg, és az önök feltétlen együttm ködése szükséges hozzá. Lehet leg mindent hagyjanak rá Mr. Renfrew-ra, kivéve persze, ha veszedelmessé válik. Most pedig - mosolyt villantott ránk - engedjék meg, hogy üdvözöljem önöket a Centauri - négy bolygóján. Nekem személy szerint ez életem nagy pillanata. Kora gyermekkoromtól fogva arra az egyetlen feladatra készítettek fel, hogy az önök pártfogója és kalauza legyek; és most természetesen el vagyok ragadtatva t le, hogy végre kamatoztathatom kimerít tanulmányaimat, melyeket a középperiódus amerikai nyelve és szokásai terén végeztem. Nem látszott rajta az elragadtatás. Egyre csak húzogatta az orrát furán, ahogy már el bb is megfigyeltem, és fájdalmas kifejezés ült az arcán. De leginkább a szavai hökkentettek meg. - Miféle amerikai tanulmányok? Már nem az egyetemes nyelvet beszélik? kérdeztem. - Dehogynem - válaszolta mosolyogva -, csakhogy a nyelv annyit fejl dött, hogy szintén szólva, önöknek nehézséget okozna még egy olyan egyszer kifejezés megértése is, mint a "hásze". - Hásze? - visszhangozta Blake. - Azt jelenti: hát persze. - Aha. Csönd telepedett ránk. Blake az ajkát harapdálta. Végül szólalt meg: - Miféle helyek ezek a Centauri bolygók? Ön valami olyasmit mondott a rádióban, hogy a telepütésformák visszatértek a városrendszerhez. - Örömömre szolgál majd - mondta Cassellahat -, ha minél több nagyvárosunkkal ismertethetem meg önöket. Önök a vendégeink, és a személyi számlájukon többmillós betétek állnak rendelkezésükre, melyeket tetszésük szerint felhasználhatnak. - Ezt nevezem! - mondta Blake. - Figyelmeztetnem kell azonban önöket valamire. Roppant fontos, hogy ne ábrándítsák ki magukból az
embereket. Ezért sohasem kószálhatnak az utcákon, nem vegyülhetnek a tömeg közé. Az emberekkel csakis a tévén és a rádión keresztül lehet kapcsolatuk, vagy zárt berendezésekb l. Ha n sülési szándékaik lennének, tegyenek le róla egyszer s mindenkorra. - Nem értem! - csodálkozott Blake; és mindkett nk nevében beszélt. Cassellahat határozott hangon folytatta: - Senkinek sem szabad megtudnia, hogy önök penetráns testszagot árasztanak. Ez komolyan veszélyeztethetné pénzügyi kilátásaikat. Most pedig - házigazdánk felállt - egyel re magukra hagyom önöket. Remélem, nincs kifogásuk az ellen, hogy a jöv ben maszkot hordjak a jelenlétükben. Minden jót, uraim, és… Fölállt, mögénk pillantott. - Á, itt a barátjuk is! Megpördültem, szinte Blake-kel egyid ben; mindketten Renfrew-ra meredtünk. - Helló, fiúk! - kiáltotta vidoran az ajtóból, majd fanyarul hozzátette: - Minket aztán palira vettek, igaz? Valami fojtogatta a torkomat. Odarohantam hozzá, megragadtam a kezét, magamhoz öleltem. Blake alig fért hozzá. Amikor végre elengedtük és körülnéztünk, Cassellahatnak már h lt helye volt. Szerencséjére. Az utolsó megjegyzéséért már éppen be akartam húzni neki egyet. - Hát akkor lássuk! - mondta Renfrew. Ránk nézett, aztán elvigyorodott, és elégedetten összedörzsölte a kezét. - Egy hete töröm a fejem, milyen kérdéseket tehetnék fel ennek a… Cassellahat felé fordult. - Miért állandó a fény sebessége? Cassellahatnak a szempillája sem rezdült. - A sebesség egyenl gd köbgyökének a köbével, ahol d a tér-id kontinuum mélysége, g pedig a benne lév összes anyag teljes toleranciája, vagy ahogy maguk mondanák, gravitációja. - Hogyan alakulnak ki a bolygók? - Minden napnak mag keli teremtenie az egyensúlyát az t körülvev térben. Anyagtömegeket vet ki magából, ahogy a hajó a horgonyokat. Ez persze nagyon durva hasonlat. Megfogalmazhatnám matematikai képlettel is, csak azt le kellene írni. Végtére is én nem vagyok tudós. Ezek csak azok a tények, amelyeket gyerekkorom óta tudok. - Egy pillanat - mondta Renfrew értetlenül. - A nap anyagot vet ki magából csak azért, mert egyensúlyban akarja tartani magát? Más kényszer nem hat rá? Cassellahat rábámult. - Természetesen nem. Biztosíthatom, hogy ez a kényszer igen alapos indok. Az egyensúly híján a nap kizuhanna ebb l a térb l. Csak néhány agglegény nap képes rá, hogy meg rizze stabilitását bolygók nélkül. - Néhány micsoda? - kérdezett vissza Renfrew. Úgy láttam, a meghökkenést l elfelejtette a kérdéseket, amelyekkel le akarta rohanni Cassellahatot. Gondolataimat Cassellahat szavai szakították félbe: - Az agglegény nap egy nagyon öreg, kih lt, M osztályú csillag. A legmelegebb, amit ismerünk, kilencvenfokos, a leghidegebb nyolcfokos. Szemléletesen szólva, az agglegény nap egy magányos, bogaras vénség, aki mindenkit elmar a közeléb l; nem t r meg anyagot, bolygókat, de még gázokat sem maga körül. Renfrew némán, összeráncolt szemöldökkel töprengett. Az alkalmat kihasználva felvetettem egy másik kérdést: - Engem az érdekel, miképpen tudja mindezt egy olyan ember, aki nem tudós. Odahaza például annak idején minden srác jószerivel az anyatejjel szívta magába az atomrakéta elvét. Nyolc-tíz éves gyerekek játékrakétákban gurultak, szétszedték és összerakták ket. Eleve atomokban és rakétákban gondolkodtak, az újdonságokat könny szerrel be tudták fogadni. - Most arra lennék kíváncsi, mi ennek a mai megfelel je? - Az adeledicnandáris er - mondta Cassellahat. - Már megpróbáltam megmagyarázni Mr. Renfrew-nak, de úgy látszik, az felfogóképessége már a legegyszer bb dolgoknál cs döt mond. Renfrew dühös grimasszal vágta oda: - Azt próbálja beadni nekem, hogy az elektronok gondolkodnak, de ezt nem veszem be! Cassellahat megrázta a fejét. - Nem ezt mondtam; nem gondolkodnak. De van pszichológiájuk! - Elektronikus pszichológia - szóltam közbe. - Egyszer adeledicnander - mondta Cassellahat. - Bármelyik gyerek… - Tudom. Bármelyik hatévesnek a kisujjában van - morogta Renfrew. Hozzánk fordult. - Ezért gy jtöttem össze egy csomó kérdést. Úgy képzeltem, ha valami közös alapot találunk menetközben, talán ösztönösen megérthetjük ezt az adeledicnander-dolgot, úgy, mint a gyerekeik. Cassellahatra nézett. - A következ kérdés: Mi az a… Cassellahat az órájára pillantott. - Sajnálom, Mr. Renfrew - szakította félbe -, de ha az rkomppal át akarunk menni a Pelham bolygóra, ideje elindulnunk. Útközben felteheti a kérdéseit.
- Mit jelentsen ez? - vágtam közbe. - Cassellahat megmutatja a Pelham bolygó nagy kutatólaboratóriumait. Az Európa-hegységben vannak. Jöttök ti is? - Én nem - feleltem. Blake vállat vont. - Nem égek a vágytól, hogy belebújjak abba a Cassellahat-féle ruhámba, ami nem ereszti ki a szagunkat, de az övéket beereszti. Mi Billel itt maradunk és pókerezünk: nagyban játszunk, telik abból az ötmillióból, ami a Központi Bankban van. Cassellahat megfordult az ajtóban; az arcára simuló maszkon át is kivehet volt a rosszalló fintor. - Önök módfelett könnyelm en bánnak kormányunk ajándékával! - Hásze! - vágta rá Blake. - Szóval büdösek vagyunk - szögezte le Blake. Kilenc nap telt el azóta, hogy Cassellahat magával vitte Renfrew-t a Pelhamra, és azóta csak egy rádiótelefon-üzenetet kaptunk Renfrew-tól a harmadik napon, hogy ne aggódjunk. Blake az ablaknál állt, Újamerika belvárosában lév tet lakásunkban; én a díványon heverésztem, fejemben kavarogtak a gondolatok Renfrew-r l és mindarról, amit az elmúlt ötszáz év történetér l hallottam. Felemelkedtem. - Ugyan, hagyd már - mondtam. - Az emberi test anyagcseréjében változások következtek be, valószín leg amiatt, hogy rengeteg táplálékuk távoli csillagokról származik. Alighanem a szaglásuk is jobb a miénknél, mert Cassellahatnak kínszenvedés a közelünkbe jönni, mi viszont csak kissé kellemetlennek érezzük a szagát. Végül is hárman vagyunk több milliárd ember ellenében. Nem hiszem, hogy ez a probléma egyhamar megoldódik - úgyhogy békésen t rnünk kell, nem tehetünk mást. Az ablak fel l nem jött válasz, így hát visszasüllyedtem t déseimbe. Az els rádiójelentésemet még vették a Földön; ennélfogva amikor 2320-ban; nem egészen száznegyven évvel az indulásunk után feltalálták a csillagközi hajtóm vet, rájöttek, mi lesz a sorsa az expedíciónknak. Tiszteletünkre az Alpha A és B nap négy lakható bolygója a Renfrew, Pelham, Blake és Endicott nevet kapta. 2320 óta a négy bolygó lakossága úgy megszaporodott, hogy ma már tizenkilencmilliárdnyian zsúfolódnak össze az egyre sz kösebb területeken, jóllehet, sokan települtek át távolabbi csillagok bolygóira-. Az rhajó, melynek pusztulását 2511-ben végignéztem, az els és utolsó veszteség volt a Föld-Centauri útvonalon. Teljes sebességgel száguldott, és az észlel er terei alighanem azonnal reagáltak az rhajónk közeledésére. Minden automatika bekapcsolt; és mivel a véd berendezések akkoriban még nem tudtak megállítani egy rhajót, amely belépett a mínusz végtelenbe, valószín leg minden fékez motor felrobbant. Ilyesmi nem fordulhat el még egyszer. Az adeledicnander-er tér azóta annyit fejl dött, hogy ma már a leghatalmasabb rhajót is egy pillanat alatt megállíthatja a legfékevesztettebb száguldásában is. Ne érezzünk lelkiismeret-furdalást a szerencsétlenség miatt, mondták, mivel az adeledicnandáris elektronpszichológia területén számos igen jelent s eredményt éppen a nagy katasztrófa elméleti elemzése révén értek el. Csak most vettem észre, hogy Blake elkeseredetten ledobta magát egy székre az ágyam mellett. - No, öregem - mondta -, ez lesz aztán az élet! A legjobb esetben még ötven évig teng dünk páriaként egy olyan civilizációban, ahol még a legegyszer bb gép m ködését sem értjük. Feszengtem. Nekem is megfordultak már a fejemben hasonló gondolatok. De nem szóltam semmit. Blake folytatta: - Bevallom, amikor el ször rájöttem, hogy a Centauri bolygókon emberek laknak, arról ábrándoztam, hogy találok magamnak egy n t, és feleségül veszem. A szívem hevesen megdobbant, önkéntelenül felidéztem a számihoz közelít ajkak emlékét. Megráztam magam. Megszólaltam: - Kíváncsi vagyok, hogy bírja mindezt Renfrew. … Ismerés hang szakított félbe az ajtó fel l; - Renfrew - mondta a hang - remekül állja a sarat most, hogy az els megrázkódtatást kiheverte, és belenyugvás helyett céltudatosan cselekszik. Mire elhallgatott, már mindketten feléje fordultunk, és csak bámultunk rá. Lassan megindult felénk, széles vigyorral az arcán. Ahogy néztem, nem is igen tudtam, hogy fogadjam ezt az új kelet magabiztosságát. Csúcsformában volt. Hullámos, fekete haja gondosan megfésülve, ragyogó kék szeme életet vitt egész arcába. Természetes férfiszépség volt; rendes körülmények között olyan fesztelen bájt sugárzott, mint valami filmszínész egy hibátlanul beállított jelenetben. Most megint ez a Renfrew állt el ttünk, és így szólt: - Cimborák, vettem egy rhajót. Ráköltöttem minden pénzemet, és valamennyit a tiétekb l is. Biztos voltam benne, hogy számíthatok rátok. Igaz? - Hát hogyne! - vágtuk rá egyszerre Blake-kel. Aztán Blake folytatta: - Mir l van szó? - Én sejtem - szóltam közbe. - Becsavarogjuk a világegyetemet, ezzel töltjük az életünket. Nem rossz, Jim! Blake meg én már kezdtük elhagyni magunkat. Renfrew mosolygott. - Egy ideig mindenképpen csavarogni fogunk. Két nappal kés bb, Cassellahatnak nem lévén sem ellenvetése, sem tanácsa Renfrew-t illet en, már kint
jártunk az rben. Furcsa, három hónap következett. A világ r végtelenjének kitárulkozása eleinte szorongással vegyes ámulattal töltött el. Néma bolygók t ntek föl képerny inken aztán a messzeségbe vesztek, s csak nosztalgikus emlékek maradtak bennünk, lakatlan, szélkorbácsolta erd kr l és síkságokról, kihalt, áradó tengerekr l és névtelen napokról. A látvány és az emlékezés nyomán szinte fájt a magány, és lassan-lassan tudatára ébredtünk, hogy ez az utazás nem hoz megkönnyebbülést, nem veszi le rólunk az idegenség nyomasztó súlyát, mely az Alpha Centaurira való megérkezésünk óta nehezedett ránk. Lelkünk táplálék után sóvárgott, de itt semmi nem tudta volna értelmesen kitölteni egy évünket sem; nemhogy ötvenet. Láttam, hogy Blake is fokozatosan ráébred erre, és vártam valami jelét annak, hogy Renfrew is ugyanígy érez. De semmi ilyesmit nem vettem észre rajta. Ez önmagában is nyugtalanított; aztán valami más is felt nt. Renfrew figyelt bennünket. Úgy tartott szemmel minket, mintha tudna valamit, amit mi nem, mintha titkos cél vezérelné. Aggodalmam egyre n tt, és Renfrew örökös jókedve sem oszlatta szét. A harmadik hónap vége felé jártunk; az ágyamon feküdtem, nyugtalanul töprengtem az egész áldatlan helyzeten, amikor kinyílt az ajtó, és bejött Renfrew. Bénítópisztoly és kötél volt nála. Rám szegezte a fegyvert, és így szólt: - Sajnálom, Bill. Cassellahat azt mondta, ne kockáztassak feleslegesen, úgyhogy feküdj nyugodtan, amíg megkötözlek. - Blake! - ordítottam. Renfrew nyájasan megcsóválta a fejét. - Semmi értelme. T le jövök. Biztosan markolta a fegyvert, kék szeme acélosan csillogott. Mindössze annyit tehettem, hogy nekifeszítettem az izmaimat a köteleknek, amíg megkötözött, és bíztam abban, hogy legalább kétszer olyan er s vagyok, mint . Elkeseredetten arra gondoltam: azt még talán meg tudom akadályozni, hogy túl szorosra húzza a kötelékeimet. Végül hátralépett és megismételte: - Sajnálom, Bill. - Még hozzátette: - Nem szívesen mondom, de amikor megérkeztünk a Centaurira, ti mind a ketten becsavarodtatok, ezért van szükség erre a gyógymódra. Cassellahat pszichológusai java oltók. Ugyanakkora megrázkódtatást kell átélnetek, mint amilyent l begolyóztatok. El ször fel sem figyeltem Cassellahat nevének említésére. Most azonban belém villant a felismerés! Hihetetlen, de Renfrew-nak azt mondták, hogy Blake és én diliztünk be. Renfrew-ban hónapokon át tehát az tartotta a lelket, hogy felel snek érezte magát értünk! Cassellahat alaposan megkeverte a kártyát. Most már csak az volt a kérdés: miféle megrázkódtatásban lesz részünk! Renfrew hangja zavarta meg a gondolataimat: - Már nem kell sokáig várni. Máris bekerültünk az agglegény nap körzetébe… - Agglegény napi! üvöltöttem fel. Renfrew nem válaszolt. Mihelyt becsukódott mögötte az ajtó, nekiestem a kötelékeimnek, közben lázasan gondolkodtam: Mit is mondott Cassellahat! Az agglegény napok bizonytalanul egyensúlyozva tartják fenn magukat ebben a térben. Ebben a térben! A verejték végigcsorgott az arcomon, amint elképzeltem, hogy az rhajónk tehetetlenül átsodródik a tér-id kontinuum egy másik síkjába - és mire kioldoztam magam, már éreztem, hogy zuhanunk. Túl rövid ideig voltam megkötözve ahhoz, hogy a tagjaim elzsibbadjanak. Rohantam Blake szobájába. Két perc múlva mái a vezérl terem felé tartottunk. Renfrew csak akkor vett észre bennünket, amikor elkaptuk. Blake kitépte a fegyvert a kezéb l, én pedig egyetlen mozdulattal kilódítottam az ülésb l, és a padlóra löktem. Ellenkezés nélkül feküdt, és csak vigyorgott ránk. - Már kés - mondta csúfondárosan. - Közeledünk az els intoleranciaponthoz. Most már nem tehettek semmit, legfeljebb fölkészülhettek a megrázkódtatásra. Alig figyeltem rá. Belevetettem magam a székbe, rámeredtem a képerny kre. Semmit sem láttam. Egy másodpercre zavarba jöttem. Aztán megláttam a regisztráló m szereket. Eszeveszetten remegtek, és végtelen nagyságú testet jeleztek! Egy hosszú pillanatig eszel sen bámultam az elképeszt adatokra. Aztán tövig lenyomtam a lassítókart. A féktelen adeledicnander-er hatására a gép szinte megmerevedett; lelki szemeimmel két ellenállhatatlan er frontális összeütközésének fantasztikus képét láttam. Leveg után kapkodva átvágtam üresbe a hajtóer kapcsolóját. Még mindig, zuhantunk. - Pályára! - hallottam Blake hangját. - Állítsd pályára az rhajót! Reszket ujjakkal beütöttem a kapcsolótáblán egy pálya adatait, egy Sol méret , gravitációjú és tömeg
napot véve alapul. Az agglegény nap azonban nem engedett. Kipróbáltam egy másik pályát, egy harmadikat, a jó ég tudja, hányat - az utolsó még a hatalmas Antares körüli keringésre is elegend lett volna. De az ijeszt tény nem változott. A hajó csak zuhant, egyre lejjebb. És semmi sem látszott a képerny kön, az anyagnak árnyéka sem. Egyszer látni véltem egy sötétl foltot, de minden irányban kevés volt a csillag, így nem lehettem bizonyos benne. Végs kétségbeesésemben felugrottam a szék és letérdeltem Renfrew mellé; aki azóta sem próbált felkelni. - Ide hallgass, Jim - kérleltem -, miért csináltad ezt? Mi történik velünk? Nyugodtan mosolygott. - Képzelj el egy zsémbes, mogorva öreglegényt. Kapcsolatot tart ugyan embertársaival, de ez a kapcsolat ugyanolyan távoli, mint egy agglegény nap és a galaktikájába tartozó többi csillag között. Mos ár minden pillanatban elérhetjük az els intoleranciaszakaszt - folytatta. - Ugrásokban, kvantumszer en megy végbe, egy szakasz négyszázkilencvennyolc év, hét hónap, nyolc nap és néhány óra. Zagyvaságnak hatott. - De mi történik? - sürgettem. - Ember, az isten szerelmére!… Nyájasan felnézett rám; és ahogy találkozott a tekintetünk, belém villant az alig hihet felismerés, hogy az esze a helyén van, hogy ez a régi, teljesen racionális Jim Renfrew, csak valahogy tökéletesebb, energikusabb. Higgadtan mondta: - Hogy mi? Egész egyszer en kihajít bennünket a t rési mezejéb l, s így visszatérünk a… Zutty! A lökés iszonyú ereje a padlóhoz vágott, elcsúsztam, aztán megragadott egy kéz, Renfrew keze. Ennyi volt az egész. Felálltam, éreztem, hogy már nem zuhanunk. A m szerfalra pillantottam. A fények tompán, egyenletesen világítottak, a mutatók a nullán nyugodtak. Megfordultam, és Renfrew-ra meredtem, aztán Blake-re, aki keserves képpel tápászkodott fel a padlóról. - Engedj a vezérl pulthoz, Bill - mondta rábeszél en Renfrew. - Be akarom állítani az rhajót a Föld felé vezet útra. Egy hosszú percig csak bámultam rá, aztán lassan félreálltam. Mellette maradtam, amíg beállította a vezérlést, aztán lenyomta a gyorsítókart. Renfrew felnézett. - Körülbelül nyolc óra múlva érünk a Földre. És akkor mintegy másfél éve lesz annak, hogy ötszáz évvel ezel tt útra keltünk. Valami kattant a koponyámban. Beletelt pár másodperc, amíg rájöttem, hogy valószín leg az agyam lódult meg a váratlan, döbbenetes felismerést l. Az agglegény nap, gondoltam kábán. Ahogy kitaszított bennünket a toleranciamezejéb l, egyszer en átlökött egy olyan id periódusba, amely azon a mez n kívül esett. Renfrew szerint… várjunk csak… egy periódus négyszázkilencvennyolc év, hét hónap és… De mi lesz az rhajóval? Ha elhozzuk a huszonhetedik századi adeledicnandert a huszonkettedik századba, a feltalálása el ttre, nem változtatja-e meg a történelem folyását? Félhangosan motyogtam a kérdést. Renfrew megrázta a fejét. - De hát értjük az elvét egyáltalán? Hát mernénk mi engedni a szellemet a palackból, felpiszkálni a hajtóm vekben láppangó félelmetes er t? Ami pedig az rhajót illeti, megtartjuk magáncélokra. - M-mégis… - kezdtem. Renfrew félbeszakított: - Ide figyelj, Bill, a helyzet a következ : az a lány, aki megcsókolt téged nehogy azt hidd, nem láttam, hogy fülig beleestél! -, ötven és múlva ott ül majd az oldaladon, amikor megszólal a te hangod az rb l, és mint az els Centaurus-expedíció résztvev je, jelented a Földnek, hogy felébredtél els álmodból! Szóról szóra így történt. Kasznár Ágnes fordítása
Leigh Brackett - Az Örökre Elmentek Tava I. A Rohan rhajó fedélzetén Rand Conway a kabinjában aludt… és álmodott. Sz k völgyben állt. Mindkét oldalon jégtömbök meredtek föl, magasan és végtelenül, gyönyör en szökve föl a porhóból. A leveg t elhomályosították a kavargó jégkristályok, mintha gyémántpor villódzott volna, s a magasban a fényl jégt k tisztán rajzolódtak ki a sötét indigókék ég háttere el tt; melyen er s fény csillagok ragyogtak. Mint mindig, most is teljesen ismeretlennek érezte a helyet, de valahogy mégsem idegennek. Megindult
el re a hóforgatagban, és szinte mintha tudta volna, mit keres a völgy kanyarulata mögött. Elfogta a félelem, de nem tudott megállni, És mint mindig abban a jeges világban, halott apja állt ott várakozón. Ugyanúgy állt, mint évekkel azel tt azon az éjjelen, amikor meghalt, s szájából azok a szavak hangzottak halkan és szomorúan, mélyeket akkor mondott értetlen kisfiának: "Sosem mehetek vissza az Iskarra, az Örökre Elmentek Tavához!" Könnyek gördültek ki lassan összeszorított szemhéja alól, s az ormok között ide-oda ver dött a visszhang, ismételgetve: "…az Örökre Elmentek Tavához… Örökre Elmentek…" Conway továbbvánszorgott, minden ízében remegve. Feje fölött aranyló csillagok kavarogtak a mélykék égen, szépségükb l rosszindulat áradt, s a villódzó jégtornyok mintha titkon kacagtak volna. Beért a völgy végét rejt , jég borította sziklák árnyékába; s ahogy odaért, a halott szívet tép en felsikoltott: "Sosem mehetek vissza az Iskarra!" És a visszhangot mennydörg en harsogták a sziklák, széttörve az álmot. Iskar! Iskar! Rand Conway hirtelen felült az ágyán, teljesen éberen, megrendülve és verítékben úszva, mint mindig, a különös látomástól. Aztán megmarkolta az ágy szélét, és felnevetett. - Te nem mehettél vissza - suttogta húsz éve halott apjának -, de én odamegyek. Istenemre; odamegyek végre! Úgy tetszett, mintha a hajó minden eresztéke azt mormolná, ahogy suhant a hipertérben, mintha a zümmög gépek azt suttognák, a dübörg motorok azt harsognák: Iskar! Iskar! Vad diadalérzet öntötte el. Oly sokszor ébredt föl ebb l az álomból a reménytelelenségre - hogy sohasem érheti el célját. A nehéz, veszélyes rhajósélet évei alatt olyan sokszor rémlett elérhetetlennek az a rejtett kis világ, amely a hatalom és gazdagság ígéretét jelentette. De Conway nem adta fel; túl csökönyös volt ahhoz, hogy teljesen lemondjon róla. Várakozott, terveket sz tt, reménykedett, míg végül megteremtette magának a lehet séget. És most úton volt arra a helyre, amelyet apja elveszített, és nem kapott vissza: - Iskar! Conway összerezzent, arcáról elt nt a mereng kifejezés. Ez nemcsak álma visszhangja volt. Valaki kiáltott a kabinajtó el tt: - Conway! Rand Conway! Már látszik az Iskar! Hát persze! Különben miért dübörögnének a hajtóm vek? Még félálomban lehetett, azért nem t nt fel rögtön. Fölpattant és elindult. Magas, szikár, szívós férfi, akiben azonban valami különös kecsesség volt, megfoghatatlan szépség a csontozatában. Szürkéskék szeméb l izgalom sütött, és szinte állati mohóság. Felrántotta az ajtót. A folyosó er s világításától fájdalmasan pislogott - egyetlen gyengeségét, fényérzékenységét apjától örökölte, s gyakran átkozta ezért az örökségért. A kavargó fényben meglátta Peter Esmond szelíd, der s arcát, mely ugyanolyan izgatott volt, mint az övé. Esmond mondott valamit, de Conway nem hallotta, nem is érdekelte. Félretolta, és hosszú léptekkel végigsietett a folyosón, majd fel a létrán a megfigyel állásba. Sötét volt odafenn a hatalmas bura alatt. Rögtön kitisztult el tte minden: a kisbolygóövezet kékesfekete ege, amelyen arany csillagok villództak, ahogy a kis világok visszaverték távoli napjuk fényét. És ott, pontosan szemben az apró, dereng gömb: Iskar. Rámeredt. Csak állt sokáig, nem mozdult, nem szólt, csak mélyr l jöv remegést érzett. Mellette megszólalt Charles Rohan basszus hangja: - No, itt az új világ. Csekélység, nem igaz? Conway tüstént összeszedte magát. Rohan nem volt ostoba. Aki ostoba, nemigen tud összeszedni negyvenmillió dolláros vagyont; és épp elég nehéz lesz ezt a bulit megcsinálni akkor is, ha nem fedi fel a lapjait Rohan el tt. Magában elátkozta, nem is Rohant, inkább a lányát, Marciét. Marcia beszélte rá az apját, hogy menjenek velük, megnyitandó a kereskedelmet az Iskarral. Rohan kezében volt a Jupiter holdjaival folytatott kereskedelem oroszlánrésze, s az ötlet tagadhatatlanul logikusnak látszott. Marciét persze nem pénzügyi érdek vezérelte. Egyszer en nem tudott megválni Esmondtól, és más módon nem tarthatott vele. Conway rápillantott a lányra, aki v legényét átölelve állt a közelben. Helyes lány. Csinos lány. Rendes körülmények k zött rokonszenvezett volna vele. De semmi keresnivalója nem volt itt, sem neki; sem az apjának - ami Conway céljait illette. Esmonddal könny dolga lett volna. Esmond ízig-vérig a Tökéletes Etnológus volt: ha elébe kerül egy vadonatúj faj, amelyet tanulmányozhat és osztályozhat, észre sem veszi, de nem is érdekli, milyen egyéb kincseket tartogathat egy világ. Most, ahogy visszagondolt, az események egész láncolata esetlegesnek és bizonytalannak rémlett: ahogyan összeismerkedett Esmonddal a Jupiterr l visszafelé tartó rhajón, a hirtelen ötlet, amikor értesült Esmond és a Rohan család kapcsolatáról, az óvatos, lassú küzdelem, ahogy fölkeltette az etnológus érdekl dését az Iskar ismeretlen népe iránt, s a végs sakkhúzás, amikor megmutatta apja töredékes feljegyzéseit, melyekt l Esmond teljesen lázba jött, hogy megismerje ezt az értelmes lények lakta világot, amelyet csak egyetlen földi ember
látott még. Esmond vitte Marcia Rohant, Marcia az apját - és íme, itt voltak. Esmond megkapja majd a tagságot a Bolygóközi Etnológiai Társaságban, Rand Conway pedig megkapja azt, amire sóvárgott, amióta csak rábukkant apja följegyzéseire, és megtudta bel lük, mit rejt az Örökre Elmentek Tava, mit kaparinthat meg onnan az. els er s kéz. A feljegyzéseknek azt a részét senkinek sem mutatta meg. Itt voltak hát, az Iskar felé suhanva az ég mélységéb l, s olyan könnyen ment minden… túl könnyen. Conway rhajós volt, ennélfogva babonás, akár tetszett neki, akár nem. Hirtelen elfogta a sejtelem, hogy megfizet még ezért a könny sikerért, és nem is sokára. Esmond el renyomakodott a sz k helyen, s elragadtatottan bámulta a távoli ezüstös csillogást, az Iskart. - Vajon milyenek lehetnek? - kérdezte, ki tudja, hányadszor. Marcia rámosolygott. - Nemsokára megtudod mondta. - Azért furcsa - mondta Rohan -, hogy az apja nem árult el többet az Iskar lakóiról, Conway! Érthetetlenül töredékesek voltak a feljegyzései… szinte mintha sokkal többet írt volna, aztán megsemmisítette volna. Conway fülelt, hall-e gyanakvást Rohan hangjában, de nem érzékelte. - Lehet, hogy így volt - mondta. - Én hiába kerestem, nem találtam többet. Valóban nem, egy kivétellel… Marcia Töprengve és kicsit szomorúan nézett kifelé a halvány derengésbe. - Újra és újra elolvastam azokat a feljegyzéseket - mondta. - Azt hiszem, igazad van, apus. Azt hiszem Mr. Conway szívét-lelkét beleöntötte a feljegyzéseibe, és aztán azért semmisítet meg, mert nem tudta elviselni, hogy más is elolvassa… még a fia sem. Együttérz en Conway karjára tette a kezét. - Megértem, hogy meg akarsz tudni mindent, Rand. Remélem, választ kapsz. - Köszönöm - mondta ill komolysággal Conway. Neki is magyarázatot kellett adnia az Iskar iránti érdekl désére, és nem is kellett hazudnia, csak elhallgatnia egyet-mást. Igaz volt, amit apjáról elmondott - a búskomor, töpreng férfiról, aki testben-lélekben megtörve élt egyedül egy gyermekkel és egy álommal. Rand még tízéves sem volt, amikor apja meghalt, önkezét l, Iskar nevével ajkán: "Sosem mehetek vissza az Örökre Elmentek Tavához!" Conway egy percig sem kételkedett benne; hogy mi volt apja titkos tragédiája. Kincsre bukkant az Iskaron, és nem mehetett vissza, hogy magáénak követelje. Elég ez ahhoz, hogy az rületbe kergessen valakit. És olyan egyszer volt a gyermekkori emlékekb l és a furcsán töredékes feljegyzésekb l felépíteni egy romantikus rejtélyt az ismeretlen világra bukkant magányos felfedez l és emlékek kísértette haláláról. Marciét megragadta az egész, és egy pillanatig sem kételkedett Conway állításában, hogy meg akarja fejteni a rejtélyt, mely, mint mondta, beárnyékolta egész életét. Így is volt, Rand Conwayt, sem ébren, sem álmában nem hagyta nyugodni az Iskar és az Örökre Elmentek Tava. Néztet ahogy növekedett el ttük a homályos fény bolygó, s szíve szinte fájdalmasan vert. Fájdalmasan sóvárgott már rá, hogy a kezébe kaparintsa az Iskart, hogy kifacsarja bel le a hatalmat és a gazdagságot, mely fizetség lesz a várakozás keser éveiért. Almára gondolt. Mindig kellemetlenül életszer volt, és ébredés után még órákon át kísértette. De most másképp látta. Fölidézte magában apja képét, ahogy ott áll a kristályvölgyben, és azt mondta a látomásnak: "Várnod kellett volna. Bátorságodnak kellett volna lenni, hogy várj, ahogy én vártam." Most el ször nem sajnálta az apját. Aztán megfeledkezett róla. Megfeledkezett az id l, Esmondról, a két Rohanról, mindenr l. Csak az Iskar volt el tte. A Rohant ritmikusan rázták a fékez hajtóm vek lökései. Az Iskar betöltötte a látóteret, s a horizontján villódzó jégormok annyira hasonlítottak az álmára, hogy Conway akaratlanul megborzongott. A jégormok jégfallá szöktek fel. A száguldó rhajó megkezdte a leszállást. II. Mozdulatlanul feküdt a Rohan, mint óriás fekete bálna egy tükörsima jégtáblán. Mögötte magasba szökött a jégfal, melynek csúcsait fantasztikus formájú tornyokká faragta a szél. A másik oldalon egészen a láthatár rövid ívéig húzódott a havas lejt , melyet itt-ott fényes jégcsúcsok törtek meg. A távolban újabb hegyláncok rajzolódtak ki élesen a mélykék égre. Rand Conway a többiekt l távol állt. Arca különös kifejezést öltött. Hátralökte a meleg csuklyát, fejét átengedte a jeges szélnek. Odafenn nagy, aranyszín csillagok keringtek, s a leveg t betöltötték a táncoló jégkristályok. Játszott a szél a porhóval, fényes lepleket húzott föl bel le, aztán visszasimította furcsa ráncmintákba. A síkság, az égbolt, a jégtornyok színeinek szépsége bámulatos volt, végtelenül finom és lágy. Itt nem
bánthatta ragyogás Conway szemét. Az Iskar valamiféle ködös derengésben, álomszer félhomályban úszott. Iskar! Végre szilárdan a Iába alatt, annyi év után! Conway megremegett, még a leveg t is nehezen vette. Szemében, mely fényl feketére tágult, mint a macskáé, éles fény villant meg Iskar! Váratlanul elöntötte a rettegés. Rárontott a rettegés a sz k völgyekb l, a zúgó ormokról, a szélb l, a lába alól fölkavart hóból. Dermeszt leplet dobott rá, s egy pillanatra kicsúszott a kezéb l a valóság. Nem tudta, hol van. Mély árnyékok sötétlettek a jeges sziklák tövében. A völgyek szája feketén tátongott, suttogott. Úgy rémlett, az álombeli, lopakodó iszonyat nagyon közel van, közel van észvár. Valami hangot adhatott vagy megmozdulhatott, mert Marcia Rohan odament, és karon fogta. - Rand! - szólította meg. - Rand, mi történt? Belekapaszkodott a lányba. Egy pillanat alatt minden kitisztult, és Conway ki tudott kényszeríteni magából valami nevetésfélét. - Nem tudom - mondta. - Elfogott valami… - Nem mondhatta el az álmát. Inkább azt mondta, amir l tudta, hogy az álom okozója. - Az apám mondhatott valamit err l a helyr l gyerekkoromban, valamit, amire nem emlékszem. Valami ijeszt t. Most… - elhallgatott, aztán kimondta: - Most egy pillanatig úgy éreztem, voltam már itt, és hogy tudom… Elhallgatott. A fenyegetés elt nt már. Az ördögbe az álmokkal meg a tudattalan emlékekkel! Csak a valóság számít - a valóság, amely gazdagabbá teszi Randy Conwayt a Rohan családnál is. Végigpillantott a síkságon. Egy pillanatig nem uralkodott magán, és Marciét meghökkentette az arcán átvillanó kegyetlen, diadalmas kifejezés. Odajöttek a többiek is, Rohan, Esmond meg Frazer, a Rohan testes, ám igen hozzáért kapitánya. Enyhén borzongtak mindannyian, meleg kezeslábasaik ellenére is. Esmond ránézett a még mindig fedetlen fej Conwayre. - Le fog fagyni a füled - mondta. Conway fölnevetett, nem minden lenézés nélkül. - Ha a nyit csatangoltál volna az rben, mint én, ügyet se vetnél egy kis hidegre. A távoli hegyláncok felé mutatott, a síkságon túl. - Apám térképei szerint a falu, vagy minek nevezzük, azok között a hegyláncok között fekszik. - Azt hiszem - mondta Marcia -; hogy jobban tesszük, ha el vesszük a szánokat, és elindulunk, miel tt Peter felrobban. Esmond elnevette magát. Szemlátomást remegett a türelmetlenségt l. - Remélem, semmi sem történt velük - mondta. - Úgy értem, amióta apád itt járt. Tudod… éhínség, járvány vagy valami. - Alighanem kemény népség - mondta Rohan -, különben egyáltalán nem maradhattak volna fenn ezen az istenverte helyen. - Vidáman odafordult Frazerhez. - Hát akkor el a szánokkal! Frazer bólintott. A legénység már a leszállás után kitódult, és gyerekesen hancúroztak a hóban, boldogan, hogy végre kiszabadultak az út hosszú bezártságából. A másodtiszt és a mérnök közeledett; Frazer elébük ment. A másodtiszt megfordult, hogy összeszedje az embereit. Végül el kerültek a szánok a raktérb l. Három szánjuk volt, könny , áramvonalas m anyag járm vek - kett a kutatócsoportnak, egyet az rhajónál hagytak veszély esetére. Alaposan fel voltak szerelve, beleértve a rádiót és a nagy hatású Satuson típusú fegyvereket is, amelyek kábító gázlövedékeket l ttek ki. Rohan a lányára nézett. - Te itt maradsz, Marcia! A lány szemlátomást számított erre, gondolta Conway, mert egyetlen reakciója az volt, hogy összeszorította a száját úgy, hogy nevetségesen hasonlított az apjára - kisebb és csinosabb volt, de ha lehet, még csökönyösebb. - Nem! - mondta Marcia. - Kérlek, drágám - szólalt meg Esmond. - Nem biztos, hogy ezek az emberek rögtön barátságosak lesznek. Legközelebb már te is jöhetsz. - Nem. - Marcia - mondta nyájasan Rohan -, elég ebb l a szamárságból. Eredj vissza Frazerrel a hajóhoz! Marcia mer en ránézett. Aztán megfordult, könnyedén arcon csókolta Esmondot, és annyit mondott: - Minden jót, édes. - Elindult Frazerrel. Conway látta, hogy könnyek szöktek a szemébe. Kezdte megkedvelni Marciát. Ez a lány nem h sködni akart. Csak Esmond mellett akart lenni, ha bármi történik. - Azt hiszem, indulhatunk is - mondta Rohan. Bemásztak hatan egy-egy szánba, csupa kemény rhajós legény, kivéve Rohant, az etnológust meg Conwayt, aki a legénység soraiból küzdötte föl magát f pilótává. A kis hajtóm vek felszisszentek, feldübörögtek, aztán egyenletes duruzsolássá csillapodott a hangjuk. A szánok kisüvöltöttek a sz z síkságra, mint két hajócska a fehér tengeren, hóförgeteget dobva maguk mögé. Conway az els szánban ült. El rehajolt, mint kutya a pórázon, alig várta, hogy szabadon engedjék. Lelke egyik fele rjöngött az izgalomtól, a másik h vösen és szenvtelenül terveket sz tt. A távolban zsugorodni látszott az rhajó. A csillogó jégt k szinte észrevehetetlenül növekedni kezdtek a
horizonton. Aztán a szánok irama lassult, egyre lassult. Félig k -, félig jégsziklák emelkedtek ki a hóból, és itt-ott egyegy sziklahátat a szél megtisztított a fényes páncéltól. A vezet ülésben lév ember hunyorogva nyújtogatta a nyakát. - Mi baj? - kérdezte Conway. - Miért lassítunk? - Félek, hogy nekimegyek valaminek, uram - mondta a másik idegesen. - Olyan rohadt sötét és árnyékos minden, hogy alig látok! - Csak err l van szó? - nevetett Conway, és félretolta. - Engedjen… a magamfajta bagoly kell ide! Beült a vezet ülésbe, és a szán el relódult. Minden sziklát, minden buckát olyan tisztán látott, mint mások fényes nappal. Ismét fölnevetett. - Kezd tetszeni az Iskar - szólt oda Rohannak. - Azt hiszem, megszervezek itt egy telepet a fényérzékenységben szenved knek… úgy élnénk, mint hal a vízben. Az apám jól érezhette itt magát! Rohan ránézett. Conway elfelejtette fölvenni a csuklyáját. A jeges szét a haját lobogtatta, szempillájára dér ült. Szemlátomást élvezte. Rohan megborzongott. - Ami engem illet- mondta -, én ragaszkodom a napsütéshez és a jó meleghez! Esmond ügyet sem vetett rájuk. Az álma is volt olyan er s, mint Conwayé, és ebben a pillanatban mindent kitöltött a lelkében. A szánok csak suhantak a síkságon, egyik a másik apró rakétafényeinek nyomában. Az rhajó már elt nt mögöttük a fehérl messzeségben. El ttük a két hegylánc egyre magasabbra n tt a csillagos háttér el tt. Semmi sem mozdult, csak a szél fújt. Nagyon vonzó, nagyon békés itt, gondolta Conway. Hideg, szépséges ékszer ez a világ. Fülébe csengtek a szavak, a szavak, amelyek apja halálát kísérték, amelyek végigkísérték életét, ígéretként és kihívásként. "Az Örökre Elmentek Tava… Örökre Elmentek… Örökre Elmentek… Örökre…" Már régóta nem töprengett rajta, hogy mit jelenthet ez a név. Csak abban a rémálomban tudott félelmet kelteni benne. Azt akarta, ami abban a tóban van; és semmi más nem számított. Az Örökre Elmentek Tava. Hamarosan… hamarosan De nagyon hosszúnak rémlett az id , mire bejutottak a két hegylánc közé, a széles völgybe. Kénytelen volt csökkenteni a nyaktör sebességet, mert itt már egyenetlen, csalóka volt a terep. Végül megállt. - Innen gyalog kell továbbmennünk - mondta. Lázas türelmetlenséggel várt, míg a többiek kikászálódtak, és vállukra vették a fegyvereket. Két embert hátrahagytak, rizni a szánokat, s libasorban elindultak, bukdácsolva a k halmokon át. Süvöltött a szél a hegyfalak között, vakítóan megtöltötte hóval a leveg t. Nyomát sem lehetett látni a városnak. Conway vezette a sort. Mintha ellenség el l menekült volna. Ahol a többiek csúszkáltak-botladoztak, ó macskaügyességgel haladt a nehéz terepen, fürgén, biztos lábbal a csalóka hótömegben. Többször kénytelen volt megállni és várni, nehogy lehagyja a többieket. És hirtelen a szél orgonazúgása mögött felrémlett egy másik hang is. Conway fölemelt fejjel fülelt. Kürtök szavát hallotta, tisztán, dallamosan, er teljesen a magas lejt kr l. Visszhangzott szavuk a völgyben, egyik a másikat szólította zeng hangon; amelytót vad izgalom árgát szét Conwayben. Kirázta hajából a havat, és nekilódult; kövessék a többiek, ahogy tudják! Kiugró sziklatömb magasodott el tte. Süvöltött a szél, a mély hangú kürtök újra meg újra megzengették az egész völgykatlant. A hóförgeteg Conway ellen feszült, a jeges görgeteg próbára tette erejét, de nem állhatott útjába. Fölkacagott, és ment tovább; megkerülte a sziklatömböt, és meglátta a fehér várost, tündökölve a csillagok alatt. Úgy terült el a völgyben, felkúszva agyhegyoldalakra is, mintha része lett volna, id álló, mint a hegyek. Els pillantásra mintha csak jégb l épült volna, tornyai, csipkézetei finoman derengtek a félhomályban, fantasztikus formáikat itt-ott befödte a hó. Az ablaknyílásokból gyöngyházszín fény derengett. A város mögött összetartott a két hegylánc, míg végül csak egy vékony, sötét vonal választotta el ket, egy égbe nyúló jégfalak közé zárt sz k völgy. Conway szíve vadul megdobbant. Egy sz k völgy… A völgy! Egy pillanatra mindent elborított benne valami dübörg sötétség. Összecsapott, összeolvadt az álom és a valóság - apja feljegyzései, a saját látomásai, félelmes, álombeli útjai. "A város mögött van, egy sz k völgyben, a hegyek között… az Örökre Elmentek Tava. És sosem mehetek vissza!" Conway fennhangon szólt a szélhez, a hóhoz, a kürtökhöz: - De én visszajöttem! Eljöttem! Diadalittasan újra megnézte a várost, szétfaragta tornyainak fehéren tündökl szépségét az aranyfény csillagok alatt. Er s város volt, er dfalak védték az ellenségt l, akárki vagy akármi legyen is az Iskar világában. Conway futva indult a város felé, s a kürtök harsogása föler södött, aztán éles; harcias dudaszó csatlakozott hozzá.
A dudák rikoltása végigzengett a falon, s a hófúvás ködén át Conway látta, hogy emberek vannak odafenn, akik t nézik. Lándzsáik csillogása két ezüstsorban nyúlt el a hatalmas k kapu fölött.
III. Conway vére szinte forrt. Megvadította a dudaszó. Magasra emelt karral integetni kezdett, kiáltozott a távoli embereknek. Már tisztán látta ket. Magas, szikár férfiak voltak, testük cserzett és er s, arcuk kemény, szemük mint a sasé. Fehér állatprémeket viseltek; lazán átvetve mezítelen vállukon. Fedetlen f vel álltak, ügyet sem vetve a hidegre. Lándzsáik fenyeget en magasodtak. Conway megállt. Újra felkiáltott, élesen, vadul, akárcsak a harcias dudaszó. Aztán csak állt várakozón. Lassan ék a többiek. Kis csoportba gy ltek körülötte. Egyik-másik rhajós idegese a fegyveréhez nyúlt, de Rohan élesen rájuk szólt. Elhallgattak a dudák, a kürtök is. Vártak mindannyian. Mozgás látszott a falon. Egy öregember lépett el re a harcosok között, egy csontos öregember, tekintete büszke volt és átható, tartása szilárd, mint egy gránitszikla. Lenézett az idegenekre. Haját és hosszú szakállát csapkodta a dühös szél. Sokáig nem szólalt meg. Pillantása Conway szemébe fúródott, gy lölet volt benne, és mélységes fájdalom. Végül megszólalt, nagyon lassan, mintha akadozva jöttek volna el a szavak valami rég eltemetett rejtekb l. - Földi emberek! Conway meghökkent. Eddig eszébe sem jutott, hogy apja megtaníthatta itt a nyelvüket. - Igen - válaszolt, el renyújtva üres kezét. - Barátok. Az öreg megrázta a fejét. - Nem! Menjetek, vagy ölünk! Megint Conwayre nézett, nagyon furcsán, és a földi emberen borzongás futott át. Lehetséges volna, hogy az öreget emlékezteti arra a másik Conwayre, akit ismert? Nem hasonlított az apjára… Esmond el relépett. - Kérem - mondta. - Nem akarunk rosszat. Csak beszélni szeretnénk. Engedelmeskedni fogunk, nem hozunk fegyvert - csak hadd menjünk be! Rimánkodó kisfiúra emlékeztetett, kis híján könnyekre fakadt. Elképzelni sem lehetett, hogy valaki ezt most megtagadja t le. - Menjetek el - mondta ismét az öreg. Most Rohan szólalt meg: - Ajándékokat hozunk, sok mindent ennek a népnek. Nem akarunk semmit. Barátként jövünk. Az öreg felkapta a fejét, és fölkacagott marón, mintha vitriolt öntött volna a szélbe. - Barát! Conna a barátom volt. A házamban élt mint a fiam. Hozzátett még valamit saját, keményhangzású nyelvén, és Conway tudta, hogy átok az, s tudta, hogy Conna az neve is. Úgy látszik, nem felejtették el apját az Iskaron. Hirtelen harag fogta el, iszonyúbb harag, mint életében bármikor. A város mögött, szinte kéznyújtásnyira feküdt a Tó völgye, és semmi, a világ minden lándzsája, a halál maga sem állhatott most az útjába. Odalépett a fal közelébe, és felnézett az öregre, kinek tekintete ugyanolyan sötét és baljós volt, mint az övé. - Nem tudjuk, ki az a Conna - mondta. - Békében jöttünk. De ha harcot akarsz, lesz harc. Ha megöltök, jönnek mások - sokan jönnek. A hajónk hatalmas és rettenetes. Lángjai porrá égethetik a városotokat. Beengedsz, öreg, vagy… Hosszú id múltán szólalt meg a másik: - Mi a neved? - Rand - mondta Conway. - Rand - ismételte meg halkan az öreg. - Rand… - Megint hallgatott egy darabig, komoran, mellére hajtott vel. Nem nézett Conwayre többé. Aztán hirtelen megfordult, és saját nyelvén odaszólt az embereinek, majd lekiáltott a földléknek: - Jöjjetek! A hatalmas szikla félregördült. Conway visszament a többiekhez. Esmond és Rohan is rjöngött a düht l. - Milyen jogon… - kezdte Rohan, de Esmond lázasan közbevágott: Nem lett. volna szabad fenyeget zni! Egy kis rábeszéléssel meggy zhettük volnia ket. Conway megvet en végigmérte ket. - Be akartatok jutni, nem? - vetette oda. - Tessék, nyitva a kapu; és ha átmentünk rajta, most már meggondolják, ujjat húzzanak-e velünk. Kicsatolta a fegyverszíját, és tokostul-mindenestül felhajította a fegyvert a falon álló egyik idegennek. Üres gesztus volt - mert szükség esetére ott rejt zött a kezeslábasában egy kis bénító t pisztoly -, de jó benyomást kelt az iskariskban. - A helyetekben. ugyanezt tenném - szólt oda a többieknek. - És visszaküldeném a fiúkat. Nem sok hasznukat vennénk a falakon belül, viszont bajt hozhatnak ránk. Hozzátok ide a szánokból az árucikkeket meg
az egyik rádiót, aztán térjenek vissza a hajóhoz… és álljanak készenlétben. Rohan mogorva képet vágott. Nem volt ínyére, hogy kiveszik kezéb l az irányítást. De Conwaynek igaza volt, továbbadta tehát a parancsot. Aztán is fölhajította fegyverét az egyik harcosnak. Esmond nem viselt fegyvert. A többiek visszaindultak a szánokhoz. - Ne feledjétek - mondta Conway -, hogy hírét sem hallottátok "fonnának" vagy a fiának! A másik kett bólintott. Aztán megfordultak, és beléptek a városba. A k kapu bezárult mögöttük. Az öreg ott várt rájuk, s vele valamiféle dísz rség, tizenöt magas termet harcos. - A nevem Krah - mondta az öreg pátriárka. Udvariasan megvárta, míg Esmond és Rohan bemutatkozott, aztán azt mondta: - Jöjjetek. Az rök felsorakoztak, s a földiek - félig vendégek, félig foglyok - elindultak a város utcáin. Sz kek, kanyargósak voltak az utcák, összevissza tekeregtek az egyénetlen talajon. Itt-ott jegesre csupaszította ket a szél, máshol eltorlaszolta az utat a hófúvás. Conway most már látta, hogy nagy kövekb l épültek a házak, melyekre évszázadok alatt kérgesedhetett rá a fényes jégpáncél, amelyt l csak az ajtókat, ablakokat tisztították meg. A város népe összesereglett, nézte, ahogy elhaladnak az idegenek. Furcsán néma volt a tömeg. Férfiak, asszonyok, gyermekek, öregek, fiatalok, egyt l egyig er sek, szépek, mint a hegyi szálfák, hajuk halovány, szembogaruk sötét, a férfiakon prém, az asszonyokon durva gyapjútunika. Conway észrevette, hogy az asszonyok és a gyermekek nem vegyülnek el a férfiakkal. Némán álltak mind, s figyelték ket. Volt valami nyugtalanító ebben a némaságban. Aztán valahol egy öregasszony siralmasan jajveszékelni kezdett, egy másik folytatta, aztán még egy, míg végül úgy visszhangzott a hátborzongató "ochone!" a kanyargós utcákon, mintha maga a város sírna fájdalmában. A férfiak egyre közelebb jöttek. El ször lassanként, hol az egyik lépett el bbre, hol egy másik, ahogy egyegy kavics legördül a k omlás el tt. Conway szíve hevesebben kezdett verni, és szájában keser ízt érzett. - Mondja meg nekik, hogy ne féljenek t lünk! - kiáltott oda Esmond az öregnek. - Mondja meg, hogy jóbarátok vagyunk! Krah ránézett és elmosolyodott. Aztán tekintete Conwayre siklott, és megint elmosolyodott. - Megmondom nekik - mondta. - Ne feledd - mondta Conway rekedten. - Ne feledd a hatalmas hajó lángjait. - Nem felejtem - bólintott Krah. Fennhangon odaszólt az embereknek, akik vonakodva visszahúzódtak, és a földre támasztották lándzsáikat. Az asszonyok jajveszékelése nem csitult. Conway magában átkozta apját mindazért, amit nem írt le a feljegyzéseiben. Váratlanul egy meredek mellékútról egy pásztor hajtotta ki nyüzsg , zsivajgó nyáját. A különös, fehér sz állatok rikoltozva kavarogtak a sz k helyen, átható, de nem kellemetlen szaguk betöltötte a leveg t. Mintha egy gombot nyomott volna meg a szag, Conway agyában föllebbent egy függöny, és tudta, hogy már látta ezeket az utcákat, ismerte a város hangjait, szagát, hallotta a kemény, szaggatott beszédet. Az odafenn aranyló csillagok fájdalmasan, szívet tép en ismer sek voltak. Conway ismét elmerült az álom és valóság közötti ürességben, de most sokkal rosszabb volt. Össze akart roskadni, megkapaszkodni valamiben, amíg helyrebillen megzavart agya, de nem merte, csak ment tovább az öreg mögött, mintha az égvilágon semmit l sem félne az Iskaron. Pedig félt - félt a téboly rettenetét l, hogy az álom lép a valóság helyébe. Izzadság gyöngyözött az arcán, és ráfagyott. Tenyerébe vájta a körmét, és kényszerítette magát, hogy fölidézze egész életét, egészen a legels emlékekig és még azokon is túl, amikor apja minden bizonnyal egyre csak az Iskarról beszélt, nem tudván szabadulni annak a gondolatától, amit ott talált és elveszített. Kés bb, amikor fia már elég id s volt ahhoz, hogy megértse, nem beszélt annyit az Iskarról. De a jelek szerint a baj már megtörtént. A fogékony években, ahogy a pszichológusok hívják; az akkor megtanult és elfeledett dolgok kés bb visszatérnek kísérteni az embert. Conwayt is kísértették, ahogy ment abban az idegen városban. És az öreg Krah oldalról nézte, nézte, mosolygott, folyton mosolygott. Az asszonyok pedig jajveszékeltek, sirámuk n stény farkasok jajszavaként szállt a sötét ég felé…
IV. Conway úgy érezte, évszázadok teltek el, míg Krah végre megállt egy kapu el tt, és félrehúzta a prémfüggönyöket. - Lépjetek be - mondta, és a földiek sorban bementek. Az rök kint maradtak, csak öten f ttek be az öreggel. - A fiaim - mondta Krah. Mind feln tt férfiak, jóval id sebbek, mint Conway, viharvert, keménykez harcosok. De Krah el tt gyermeki alázattal viselkedtek. A ház alsó szintjét tárolóhelynek használták. Fagyott hústömbök és valami szárított mohaszer ség kötegei
foglalták el az egyik oldalt. A másik oldalon egy ól és húsvágó t ke állt. Az Iskaron szemlátomást nem volt fa, mert az ól is k l épült, s az ajtókat is csak a vastag függönyök zárták el. Krah fölemelt egy újabb függönyt, és fölvezette ket a zárt lépcs n, amely légzsilipként szolgált a huzat és az alsó szint metsz hidege ellen. A fels helyiség földi mérce szerint jéghideg volt, de mohából rakott. kicsiny, szinte teljesen füst nélküli t z égett a kerek t zhelyen, s a roppant vastag falak tökéletesen szigeteltek a szél ellen. Conwayt tüstént kiverte a veríték, alighanem csak az izgalomtól. A t z mellett egy lányült, a nyárssal és a fazékkal volt elfoglalva. Szemlátomást nemrég szaladhatott be az utcáról, mert ezüstös hajában még hópelyhek csillogtak, és szandálja is nedves volt. Nem emelte föl a fejét, amikor a férfiak beléptek, mintha az ilyesmi nem rá tartozott volna. Conway azonban elkapta egy oldalpillantását. A k l faragott lámpások lágy fényében összehúzódott a pupillája, s Conway a kék szemben indulatos, lázadó elevenséget látott megvillanni. Rámosolygott. A lány egy pillanatra nyíltan visszanézett, furcsán, áthatóan, mintha lerántana róla minden küls leplet, mintha fölmérne mindent, ami benne van - szívét, lelkét, legbens bb gondolatait, mohón, egy szempillantás alatt. Aztán megszólalt az öreg, és a lány tüstént visszafordult a nyárshoz. - Üljetek le - mondta Krah, és a földiek helyet foglaltak a mohapárnákra terített prémeken. Az öt magas férfiú is leült, de Krah állva maradt. - Nem tudtok hát semmit Connáról - mondta, s Conna fia rezzenéstelen arccal válaszolt: - Nem. - Akkor hogyan jöttök az Iskarra? Conway megvonta a vállát. - Hogyan jött Conna? A földi emberek elmennek mindenüvé. - Öntudatlanul átvette Krah ünnepélyes beszédmódját. Mosolyogva el rehajolt. - Kemény szavakat használtam, amikor a kapu el tt álltunk. Feledjük el ket, mert csak a harag szavai voltak. Ne essék szó Connáról sem. Semmi dolgunk vele. - Ó! - mondta halkan az öreg. - Feledni. Ezt a szót nem ismerem. A haragot, azt igen… és a bosszút is. De a feledést nem. Aztán Rohanhoz és Esmondhoz fordult, meghallgatta kívánságaikat, udvariasan válaszolt kérdéseikre. De fagyos kék szemét komoran, t dve nyugtatta Conway arcán, egy pillanatra sem vette le róla tekintetét. Conway idegei pattanásig feszültek, és elfogta a szorongás. Megesküdött volna rá, hogy Krah tudja, kicsoda, és miért jött az Iskarra. A józan ész azt sugallta, hogy ez képtelenség. Sok éve már, hogy Krah találkozott az apjával, és különben sem hasonlítottak egymásra. Az sem látszott valószín nek, hogy változatlanul átvette volna apja modorát. De nem tudhatta, és emésztette a bizonytalanság. Nyomasztotta az öreg keser tekintete. Az öt fiú nem mozdult, nem szólt. Conway biztosra vette, hogy tökéletesen értik a beszélgetést, és eszébe jutott, hogy Krah szerint ezek testvérekként éltek Connával. Úgy érezte, várakoznak, nagyon türelmesen, mint akik sokáig várakoztak már, ráérnek még egy kicsit várni. Id l id re a lány lopva, ég szemmel rápillantott Conwayre. A férfiban szorongása ellenére fölébredt az érdekl dés a lány iránt, elt dött, miféle békétlen kisördög bujkálhat benne. Elb völ arcocskája volt, különös fények és árnyak futkostak rajta a t z fényében. - Kereskedelem - mondta végül Krah. - Barátság. Tudomány. Jó szavak. Együnk most, aztán pihenjünk, és én gondolkodom ezeken a jó szavakon, melyeket már hallottam Connától. - Ide hallgasson - mondta ingerülten Rohan -, én nem tudom, mit m velt itt Conna, de nem értem, miért minket kell hibáztatni a b neiért. - Igazat beszélünk - mondta szelíden Esmond. Rápillantott Conwayre, várta a kérdést, amelyet Conwaynek kellett volna föltennie. De Conway nem bízott magában, és végül Esmond kíváncsisága gy zedelmeskedett. Mi volt Conna b ne? - bökte ki. Az öreg lassan, súlyosai végigmérte. - Ne engem kérdezz - mondta. - Kérdezd t, aki ott vár az Örökre Elmentek Tavánál. A név korbácsként vágott végig Conway idegein. Attól félt, elárulja magát, de ha összerezzent is, úgy látszott, nem vette észre senki. Esmond és Rohan arckifejezése szintén értetlen volt. - Az Örökre Elmentek Tava? - ismételte meg Esmond. - Mi az? - Legyen vége a beszédnek - mondta Krah. Elfordult, és saját nyelvén odaszólt valamit a lánynak; Conway kihallotta bel le a Ciel nevet. A lány engedelmesen fölkelt, és felszolgálta az ételt a férfiaknak vékony, faragott k tányérokon. Amikor végzett, Leült a t z mellé, és a maradékból falatozni kezdett: karcsú, alázatos árny, kinek tekintetében nem volt több alázat, mint a párducéban. Conway lopva rámosolygott, s viszonzásként a lány piros ajka is megmoccant egy pillanatra. Amikor befejezték az étkezést, Krah fölemelkedett, és egy folyosóba vezette a földieket. Két, elfüggönyözött bejáró nyílt mindkét oldalon, mögöttük kicsiny, ablaktalan fülkék, melyekben mohát és sz rmét halmoztak fel puha fekv hellyé. Ciel nesztelenül meggyújtotta a k lámpásokat, és Conwaynek úgy tetszett, különös figyelmet fordít arra a fülkére, amelyet magának választott ki.
- Aludjatok - mondta Krah, és magukra hagyta ket. Ciel elsurrant egy keskeny hátsó lépcs irányába a másik oldalon. A földiek egy pillanatig csak álltak, nézték egymást, aztán Conway mogorván megszólalt: - Ne kérdezzetek semmit, mert nem tudom a választ! Megfordult, és bement a fülkéjébe, összehúzva maga mögött a függönyt. Nyomott hangulatban letelepedett a prémekre, és rágyújtott egy cigarettára, miközben hallgatta Rohan halk, félig haragos hangját, amint azt mondja Esmondnak, hogy Rand nagyon furcsán viselkedik. Esmond csitította, hogy a helyzet mindenkit megviselne. Aztán lefekvéshez készül dtek. Conway elfújta a lámpáját. Jó darabig csak ült, verítékezve az idegességt l. Krah járt az eszében, a keskeny völgy, amely szinte karnyújtásnyira volt t le, apja; akit gy lölni tudott volna a sötét emlékekért, melyeket maga után hagyott az Iskaron, s melyek most annyira megnehezítették fia dolgát. Isten óvja, ha egyszer Krah megtudja!… Várt egy darabig, amíg minden elcsöndesedett. Aztán nagyon óvatosan fölemelte a függönyt, és kilépett az el térbe. Belátott a nagy szobába. Krah négy markos fia ott aludt a prémeken, a parázs körül. Az ötödik nem aludt, törökülésben ült, lábain nyugtatva lándzsáját. Conway a hátsó lépcs felé pillantott. Teljesen biztos volt benne, hogy a n k lakrészéhez vezet, és ha arra kalandozna; az egész ház a nyakába szakadna. Vállat vont, és visszatért a fülkéjébe. Elnyújtózott a prémeken, és homlokát ráncolva bámult a sötétbe. Gondolkodni próbált. Nem számított rá, hogy az Iskar népe gy lölheti a földieket. Eltöprengett, már vagy századszor, hogy mit tehetett az apja, amit l az Iskar minden asszonya siratóénekbe kezd, amikor eszükbe jut. "Kérdezd t, aki ott vár az Örökre Elmentek Tavánál…" Voltaképpen mindegy. Csak az nem mindegy, hogy éberen figyelik ket, és hosszú az út a városon át ahhoz, hogy egy földlakó életben maradjon, még ha el tud is szökni Krahtól. Hirtelen eljutott a tudatáig a hang: valaki végigosont az el téren, és most megállt az ajtaja el tt. Conway nesztelenül benyúlt kezeslábasába, és kezébe vette az elrejtett fegyvert. Várt. A függöny megmozdult egy kicsit, aztán még egy kicsit. Conway mozdulatlanul feküdt, és egyenletesen lélegzett, mintha aludna. A halvány derengésben kirajzolódtak az ajtónyílás körvonalai, és Conway tisztán kivette az ott álló, figyel alakot. Ciel, a szürke egérke, gyapjútunikában, vállára hulló ezüst hajjal, mintha holdsugárpalástja volna, Ciel, a párductekintet kisegér. Kíváncsi is volt, hogy mire készül a lány, félt is, hogy a suttogás kihallatszik a másik szobába, mozdulatlan maradt tehát, alvást színlelve. A lány egy hosszú pillanatig csak állt és nézte. Conway hallotta halk, szapora lélegzését. Aztán a lány egy gyors lépést tett el re, majd megtorpant, mintha inába szállt volna a bátorság. Ez volt a veszte. A lándzsás férfi alighanem valami mozgást vett észre, talán a tunika lebbenését, mert Ciel nem ütött zajt. Conway kiáltást hallott a nagy szobából, Ciel pedig elengedte a függönyi, és elszaladt. Nehéz férfilépések dobogtak utána. Az el tér végéb l dulakodás és halk, dühös suttogás hallatszott. Conway az ajtóhoz osont, és résnyire félrehúzta a függönyt. Krah fia er sen fogta a lányt. Úgy látszott, dorgálja, inkább szomorúan, mint dühösen, aztán megfontoltan, higgadtan nekilátott elverni. Ciel meg se mukkant, de a tekintete villogott, arca égett a haragtól. Conway csendesen kilépett a fülkéb l. A férfi háttal állt, de Ciel észrevette. Conway némán mutatta, mi a teend , és a lány tüstént elértette - vagy csak a bátorság kellett neki, hogy megtegye. Hátrahajolva, mint a macska, er sen belemélyesztette fogát a férfi karjába. Az inkább a meglepetést l, mint a fájdalomtól engedte el. Ciel leiszkolt a n i lépcs n, s a férfi tátott szájjal bámult utána, úgy elképedve, mintha a Iába alatt hever lélektelen kövek támadták volna meg hirtelen. Conwaynek az az érzése támadt, hogy ez most esett meg el ször az Iskar történetében. Kényelmesen a falnak d lt és megszólalt: - Mi történt? Krah fia hátrapördült, arcán a megdöbbenést harag váltotta föl. Conway látványosan ásított, mintha csak most ébredt volna föl. - Ciel volt az, akit vertél? Nagylány már ehhez. - Rávigyorgott a fognyomokra a másik karján. - Egyébként ki ez a lány? Krah unokája? Lassan, botladozva, de érthet en válaszolt a másik: - Krah fogadott gyermeke; n vérem barátn jének lánya. Ciel anyatejjel itta gonoszságot, gonoszságot anyja véremt l tanulta, n vérem Connától. A nagydarab férfi hirtelen megragadta Conway gallérját, és fojtogatóan megszorította. Conway döbbenten látta, hogy könny csillog a szemében, és mély, keser düh. - Intelek, földi ember - mondta. - Menj… menj gyorsan, amíg még élsz… Eltaszította Conwayt, és
visszament a nagy szobába, tovább borongani a t z mellett. A földi ember pedig elt dött, vajon mindannyiuknak szólt-e a figyelmeztetés vagy csak neki. órák múlva tudott csak elaludni. Nyomasztó álmában megint a jeges völgyet látta, a sziklafal mögött megbúvó, lapuló rettenetet érezte. Közelebbinek érezte, mint eddig bármikor, olyan közelinek, hogy rémült kiáltással fölriadt. A k fülke kriptaként zárta körül. Kiment. Olyan kétségbeesés fogta el, mint életében soha. Odakinn er södött a szél. Amikor belépett a nagy szobába, éppen akkor jött be Krah a küls lépcs l. Mögötte jött Marcia Rohan, nagyon sápadtan és büszkén. Arca vérzett, szép, sötét haja vizes volt és kócos, tekintete pedig olyan fájdalmas, hogy Conway nem tudott a szemébe nézni. - Marcia! - kiáltott oda, és a lány hozzászaladt, szorosan belekapaszkodott, mint egy ijedt kisgyermek. Conway átölelte, és megfelelt a kérdésére, miel tt még kimondhatta volna. - Peternek semmi baja. Apádnak sem. Épek és egészségesek. Az öreg Krah megszólalt. Különös merevség érzett a hangjában, mintha olyan döntésre jutott volna, amelyet semmi sem változtathat meg. Ránézett Conwayre. - Menjetek - mondta. - Hívd a… barátaid.
V. Conway magával vitte Marciét. Rohan tüstént el bújt, Esmond viszont úgy aludt, mint egy hulla. Szemlátomást órákig dolgozott a k lámpás fényénél, jegyzeteket készítve az Iskar lakóiról. Conwaynek az járt az eszében, miközben keltegette, hogy vajon azokból az adatokból visszajut-e valami épségben a Földre. Tudta, olyan bizonyossággal, mint tulajdon nevét, hogy ittlétüknek vége, és nem tetszett neki Krah tekintete. - Csak én vagyok a hibás! - ismételgette Marcia. - Nem bírtam tovább. Nem tudtam, éltek-e, haltok-e. A rádiótok nem felelt. Elloptam egy szánt. - Egyedül jöttél? - kérdezte Rohan. - Egyedül. - Úristen! - mondta halkan Esmond, és a karjába vette a lányt. Marcia a férfihoz bújtatta vérz arcát, és felzokogott. - Megköveztek, Peter, megköveztek az asszonyok! A férfiak hoztak az utcán, és az asszonyok megköveztek… Esmond szelíd arca halottsápadt lett, pillantása fagyos, mint a hó odakinn. Végigcsörtetett a folyosón, karjában Marciéval, és még lépéseib l is harag döngött. Rohan a nyomában sietett. Az öreg Krah nem hagyta szóhoz jutni ket. Öt fia mögötte sorakozott, és volt bennük valami impozáns, ahogy ott állt az öt magas, sz ke férfi és el ttük a magas öreg, mint valami s vezérfarkas, akit megfehérítettek már az évek, de még mindig áll az élen. Krah fölemelte a kezét, és a földiek megtorpantak. Conway látta, hogy Ciel figyeli ket a t z mell l, tágra nyílt szemmel nézi az idegen n t; aki egymaga átvágott a hómez n, hogy ura mellé álljon. A szét hangosan fütyült az ablakrésekben, üvölt lendülettel zúdult le a magas csúcsokról, s Conway idegeit különös izgalom borzongatta meg. Krah Marciéra nézett, amikor megszólalt: - Sajnálom ezt - mondta. - De az asszonynak nem lett volna szabad eljönnie. - Fölemelte fagyos tekintetét, hogy megnézze mindannyiukat. - Felkínálom az életet nektek. Menjetek most, menjetek a városból, menjetek az Iskarról, és ne jöjjetek többé soha. Ha nem mentek, nem segíthetek. - Miért kövezték meg? - csattant föl Esmond. Ez az egy járt az eszében, nem érdekelte semmi más. - Mert más, mint k - válaszolt egyszer en Krah -, és félnek t le. Férfiruhát visel, és férfiak között jár, s ez ellene mond hitüknek. Elmentek tehát? Esmond talpra állította a lányt, de ölel karját a vállán hagyta. - Mi biztosan elmegyünk - mondta. - És megölöm azt, aki hozzáér! Krah eléggé úriember volt ahhoz, hogy ne tör djön a nagyon szinte fenyegetés tartalmatlanságával. Fejet hajtott. - Úgy van az rendjén - mondta. Rohanra nézett. - Ne aggódjon - csattant föl Rohan. - Elmegyünk, magukat pedig a fene egye meg! Farkasoknak való ez a világ, és farkasok is élnek rajta! Megindult az ajtó felé Esmonddal és a lányával. Krah pillantása Conwayre siklott. Halkan kérdezte: - És te, akit Randnak hívnak? Conway vállat vont, mintha az egész kérdésre ügyet sem vetne. - Miért akarnék itt maradni? - úgy remegett a keze, hogy a zsebébe kellett dugnia. Hátán apró izzadságcseppek csorogtak. Az ablaknyílás felé intett a fejével. - Fehér szél fúj, Krah! - mondta. Kihúzta magát, zeng hangját felemelte: - Ott kap majd minket a nyílt síkságon. Az asszony biztosan meghal, de talán mi, többiek is. De elmegyünk. Tudja meg azonban az egész város, hogy Krah nem férfi már, hogy inkább asszonyruhát kellene hordania, mert csellel ölt, nem becsületes lándzsával!
Csönd lett. Esmond megállt, és visszafordult az ajtóban, szorosan fogva a lányt. Rohan is megtorpant, s arcukra kiült a megdöbbenés. Conway szíve kalapácsként vert. Blöffölt - a jól felszerelt szánokkal, gondolta, valószín tlen, hogy bajuk essék, de egy szemernyi igazság azért volt, amiben megkapaszkodhatott. Gyötr dve várta, hogy sikerül-e a blöff. Tudta, hogy máskülönben ugyanúgy elveszti a Tavat, mint egykor apja. Hosszúnak rémlett az id , míg Krah végre felsóhajtott, és halkan megszólalt: - A fehér szél. Igen. Elfeledtem, hogy a földi nép oly gyönge. Szinte észrevehetetlen változás ment végbe az öregben. Mintha is feszülten várt volna valamilyen válaszra, melyet most megkapott. Tekintete hidegen, szinte vidáman villant meg. - Maradhattok - mondta -, míg eláll a szél. Aztán sarkon fordult, és lement a lépcs n, nyomában a fiai. Esmond utánuk nézett, s Conway der sen figyelte a vad haragot kerek, szelíd képén. - A halálba küldött volna bennünket! - mondta Esmond, mintha ott helyben szerette volna megölni az öreget. A Marciét fenyeget veszély semberré változtatta a tudóst. Conwayhez fordult. - Köszönöm. Igazad volt, amikor a falnál megfenyegetted ket. És ha bármi történik velünk, remélem, Frazer majd megfizet érte! - Nem lesz semmi bajunk - mondta Conway. - Vidd vissza Marciét a hálószobába. Ott melegebb van, és lefekhet. - Ránézett Cielre, és élesen rászólt: - Érted, amit mondok? A lány mogorván bólintott. Conway Marciéra mutatott. - Menj vele! Hozz vizet, valamit a sebre! Ciel engedelmesen fölkelt, de szeme sarkából ravaszul figyelte a férfit, miközben elindult a földlakók után. Conway magára maradt. Kényszerítette magát, hogy maradjon nyugton, és gondolkodjon. Kényszerítette a szívét, hogy verjen nyugodtabban, a kezét, hogy ne remegjen. De sem diadalérzetén, sem félelmén nem volt hatalma. Szabad útja volt, legalábbis pillanatnyilag. Miért? Miért ment el Krah, és miért vitte magával a fiait? A szél süvöltött, sikongott, fölkapta a prémfüggönyöket, havat szórt be a padlóra. A fehér szél. Conway elmosolyodott. Itt a lehet ség. Több nem lesz. Megfordult, és besietett a másik folyosóra, amely azzal szemben nyílt, ahová a többiek mentek. Ott is négy kis hálófülke volt. Az egyik azonban kétszer akkora volt, mint a többi, és Conway bizonyosra vette, hogy az az öregé. Besurrant, gondosan behúzva maga mögött a függönyt. Ott volt minden, amire. szüksége volt. Minden, ami lehetségessé tehette az egyetlen próbálkozást, hogy eljusson álmai titkos völgyébe. Vetk zni kezdett. Levetette a kezeslábasát, a vékony alsóruhát, a csizmát mindent, ami földi volt. Át kell mennie a városon, és földi emberként nem mehet át rajta. Már korábban rájött, hogy nincs más mód. Örült a fehér szélnek, mert megkönnyíti majd a csalást. Hideg lesz és veszélyes. De nem tör dött a hideggel, és már a veszély sem érdekelte. Nem fogja emészteni magát és meghalni úgy, mint az apja, mert eljátszotta mindörökre az egyetlen lehet séget. Pár perc múlva elt nt Rand Conway. A k fülkében egy névtelen iskari harcos állt, magas, sz ke, fehér prémbe burkolt férfi, lábán ormótlan b rcsizma, kezében lándzsa. Két dolgot rzött csak meg gondosan övébe rejtve: a kis pisztolyt és egy apró, ólomburkolatú, ólomdugós fiolát. Megfordult - és meglátta Cielt, aki tágra nyílt, döbbent szemmel meredt rá. Olyan csöndesen surrant be, hogy nem hallotta meg. És tudta, hogy a lány egyetlen hangos kiáltása romba döntheti minden tervét. Két gyors, dühös lépéssel mellette termett, elkapta, és keményen befogta a száját. - Miért jöttél ide? - förmedt rá. - Mit akarsz? A lány felézett rá, s tekintete ugyanolyan szilárd és elszánt volt, mint az övé. - Ha kiáltasz, megöllek mondta Conway. A lány megrázta a fejét, és Conway kissé fölemelte a kezét. Nem bízott benne. Lassan, nehézkesen szólalt meg a lány: - Vigyél el! - Hová? - Földre. Most Conway döbbent meg. - De miért? - Föld-asszony büszke, mint férfi - mondta hevesen Ciel. - Szabad! Innen volt hát a benne izzó indulat! Nem volt türelmes, mint a többi iskari asszony, mert már látott valami mást. Eszébe jutott, mint mondott Krah fia. - Conna tanította ezt? A lány bólintott. - Elviszel? - kérdezte követel n. - Viszel? Bújtam Krah el l. Szöktem. Viszel? Conway elmosolyodott. Tetszett neki a lány. egy vérb l valók voltak mind a ketten, reménytelen álmot dédelgettek, és kockára tettek mindent, hogy valóra váltsák. - Miért ne? - mondta. - Elviszlek. Ciel öröme elemi er volt. - Ha hazudsz - suttogta -, megöllek! - Aztán megcsókolta. Conway érezte, hogy a lány most csókolt meg el ször férfit. De azt is, hogy nem utoljára. Eltolta magától.
- De akkor segítened kell. Fogd ezeket! - Kezébe nyomta a levetett ruhákat. Dugd el! Ki lehet menni hátul a házból? - Igen. - Mutasd meg, hol. Aztán várj rám, és ne szólj senkinek. Senkinek! Megértetted? - Hová mégy? - kérdezte a lány. Tekintetében újra megjelent a csodálkozás és egy kis félelem. - Mit csinálsz, iskari ember? Conway megrázta a fejét. - Ha nem segítesz, meghalok… sosem látod meg a Földet. - Jöjj - mondta a lány, és elindult. Esmond és Rohan még mindig Marciával volt, még mindig tetve félelmekkel és indulattal - minek tör dnének Conwayjel, a kívülállóval? Krah háza üres volt és csendes, csak a szél kacagott sikongva az ablakrésekben, mint farkasok a préda körül. Conway megborzongott, összerándult a b re, mint valami állaté. Ciel levezette egy keskeny lépcs n, és megmutatta az átjárót, melyen át a bels ségeket szokták kivinni a húsbontó helyr l - n i munka, nem való harcosoknak. - Várok - mondta. Keze szorosan összezárult Conway izmos karján. - Jöjj vissza. Gyorsan! Nem t féltette, hanem saját magát, nehogy ebben az utolsó órában veszítse el a remélt szabadságot. Conway tudta, mit érezhet. Lehajolt, és gyorsan, gorombán megcsókolta. - Visszajövök. - Aztán föllebbentette a prémfüggönyt, és kisurrant a sötétségbe.
VI. A városban dúlt, zajongott a vihar. Harsogott a sz k utcákban, remegtek, zengtek a házak jeges tornyai. Nem esett a hó, de a s , barnás fehérség szállt, hullámzott, kavargott, mintha az Iskar fele a leveg be emelkedett volna. A z rzavar fölött pedig tisztán, zavartalanul ragyogtak a csillagok. A hideg Conway csontjáig hatolt, acélt kkel nyúlt a szíve felé. Összébb húzta a meleg prémeket. Szíve sebesebben vert. Lüktetett a vére, küzdött a hideggel, és furcsa, lázas izgalom öntötte el, válasz a szél vad kihívására. Szembogara kitágult, fekete volt és ádáz, mint egy nagy macskáé. Gyors léptekkel megindult, biztosan haladva a jégen, a fagyos köveken. Tudta, milyen irányba kel! mennie. Megnézte már akkor, amikor el ször meglátta a várost, és kitörölhetetlenül beleégett az agyába. A Tóhoz, az Örökre Elmentek Tavához. Kevesen voltak az utcán, és akikkel találkozott, nem fordultak meg utána. A fehér szél elhomályosított mindent, és nem volt Conway személyén semmi felt : karcsú, büszke arcú férfi tört el re a szélben, magányos harcos, aki saját útját járja. Többször hátranézett, nem követik-e. Nem tudta elfelejteni Krah arcát, a titkos örömöt, és nem tudta megérteni, miért hagyta olyan hirtelen rizetlenül az öreg a földlakókat. De semmit sem látott a süvölt fergetegben. Megtapogatta a kis pisztolyt, és elmosolyodott. Ösztönösen haladt el re a kanyargós utcákon, mindig ugyanabba az irányba. A házak ritkulni kezdtek. Hirtelen elt ntek, és Conway ott állt a városon túli völgyben. Fönn a magasban ki tudta venni a csillagok felé ágaskodó, ragyogó hegyormokat. Itt már teljes erejével támadt rá a szél. Szembefordult vele, fölkacagott, és nekivágott a k görgetegnek. Az rület, mely ott lappangott benne, amióta csak az Iskarra tette a lábát, teljesen elhatalmasodott rajta. Mintha személyiségének egy részét is elvesztette volna. A szél, a hó, a durva sziklák egyek voltak vele. Ismerte ket, és ismerték t. Nem árthattak neki. Csak a magas csúcsok néztek le rá fenyeget en, s úgy érezte, haragszanak rá. Mintha az álombeli érzés is megrezdült volna már benne, de alig-alig. Még nem félt. Különös módon boldognak érezte magát. Sosem volt még ennyire egyedül, mégsem érezte magányosnak magát. Valami vad, durva érzés támadt föl benne, ami szembeszállt a vihar vad durvaságával, és mámoros büszkeség töltötte el, bizonyosság, hogy megállná a helyét akármelyik iskari férfival szemben Iskar földjén. Elt nt mögötte a város. A völgy fehér falai közrefogták, a vihar függönye mögött bizonytalanul, alaktalanul húzódtak egyre közelebb hozzá. Különös módon id tlen volt ez az út, és szinte tér nélküli is, mintha Conway egy saját, külön dimenzióban létezett volna. És ebben a saját, külön világban nem látszott sem furcsának, sem oda nem ill nek, hogy Ciel vékony hangja hatol át a szélzúgáson, hogy amikor megfordul, meglátja, ahogy ügyes, fürge léptekkel, sietségében minden óvatosságról megfeledkezve szökell utána. A lány odaért hozzá. - Krah! - zihálta a futástól kifulladva. - El rement néggyel! Egy utánad. Látom. Én is utánad! - Gyors, határozott kézmozdulattal körbeintett a völgyben. Csapda! Megfognak. Ölnek. Jöjj vissza! Conway nem mozdult. A lány szenvedélyesen megrázta. - Vissza! Most, vissza!
Conway rendületlenül állt, fölemelt f vel, tekintete a vihart fürkészte, kereste az ellenséget, akir l hitte is, nem is, hogy ott van. Aztán a vihar süvöltésén át mélyen, er sen felharsant egy vadászkürt. Válasz jött rá a völgy másik oldaláról. Felharsant egy újabb, aztán még egy… Conway számolt. Hat. Krah és az öt fia körülötte és mögötte úgy, hogy nem volt visszaút a városba. Conway most már látta az öreg ravaszságát. Elmosolyodott vagy inkább vicsorgott. - Te menj - mondta a lánynak. - Téged nem bántanak. - Engem büntetnek - mondta b szen Ciel. - Nem. Neked élni kell. Téged vadásznak, de ismerem az utakat. Sokszor mentem az Örökre Elmentek Tavához. Ott nem ölnek. Jöjj. Elindult, de Conway utánakapott és visszatartotta. Hirtelen gyanakvás fogta el. - Miért tör dsz ennyire velem? - kérdezte. - Esmond vagy Rohan is elvihetne a Földre! - Krah ellenében? - A lány fölnevetett. - Gyenge emberek, nem, mint te. Egyenesen Conway szemébe nézett a félhomályban, tág, bársonyfekete szemmel, olyan mélyen, hogy a férfi furcsa zavart érzett. - De több van mondta a lány. Eddig nem szerettem még. Most szeretek. És… te Conna fia vagy. Conway nagyon lassan mondta: - Honnan tudod? - Krah tudja. Hallottam, mondta. Tehát mindvégig kelepce volt, kezdett l fogva. Krah tudta. Az öreg adott neki egy lehet séget, hogy elmenjen az Iskarról, s nem fogadta el… és Krah örült neki. Azután elment, és megvárta, míg Conway megy hozzá. - De én tudom hallás nélkül - mondta a lány. - Most jöjj, Conna fia! Elindult fürgén, mint egy z, térde fölé kapva tunikáját. Conway követte, és körülöttük, mögöttük egymásnak felelgettek a kürtök, mint sóvár vadászkutyák, melyek szagot fogtak, és nem mondanak le a prédáról. Végigüldözték ket a vadászok a hosszú völgyön, a hegyfalak egyre közelebb kerültek, egyre közelebbr l zengett a kürtszó. Diadal volt a hangban, és a vadászok nem siettek. Egyetlenegyszer sem pillantotta meg üldöz it Conway a hóförgetegben. De anélkül is tudta, hogy fagyos, gonosz mosoly ül az öreg Krah arcán, a rég várt bosszú rémít mosolya. Azt is jól tudta, hol ér majd véget a hajsza. A kürtök beszorítják a hegyszoros torkába, aztán elhallgatnak majd. Nem engedik meg, hogy elérje a Tavat. Megint megtapogatta a kis fegyvert, és arca aligha volt szelídebb Krahénál. Nem félt a lándzsáktól. A lány gyors, biztos léptekkel vezette a sziklák, jégtömbök útveszt jében, szoknyája szürke zászlóként csapkodott a szélben. Odafenn a magasban a fagyos csúcsok eltakarták az eget, keskeny csíkban látszottak csak a csillagok. És hirtelen, mintha él lények lettek volna, a völgyfalak összezárultak, s a kürtök harsogása diadalittasan tombolt a fülében, sebesen száguldva feléje. Fölvetette a fejét, és elüvöltötte magát, dacos haraggal. Aztán csend lett, s a felkavart hófelh kön át meglátta az emberi alakokat, a lándzsák halovány csillogását. El húzta volna a pisztolyt, rázúdította volna a gyors álmot hozó permetet a harcosokra. Eltartott volna kábulatuk addig, amíg elvégzi, amit kellett. De Ciel nem hagyott id t rá. Hirtelen megrántotta, szinte egész testét behúzta egy hasadékba a sziklák között. - Gyorsan! - zihálta. - Gyorsan! Az érdes szikla végighorzsolta, ahogy átpréselte magát. Hangokat hallott maga mögött, harsány, dühös hangokat. Koromsötét volt, még az szemének is, de Ciel elkapta a ruháját, és maga után húzta - egy kanyar, egy másik, egy éles sarok, ahol majdnem beszorult, míg a karcsú lány könnyedén átsiklott. Aztán megint szabadon mozoghatott, és ott szaladt Ciel mellett, követte sürget , kifulladt hangját. Pár lépést tett, aztán léptei lelassultak, s végre megállt. Ebben a védett zugban nem fújt a szél. Nem zavarták hófelh k a látását. Keskeny hasadékban állt a hegyfalak között. Mindkét oldalon jégtömbök meredtek föl, magasan és végtelenül gyönyör en szökve föl a porhóból. A leveg t elhomályosították a kavargó jégkristályok, mintha gyémántpor villódzott volna, s a magasban a fényl jégt k tisztán rajzolódtak ki a sötét indigókék ég háttere el tt, melyen er s fény csillagok ragyogtak. Ott állt álma sz k völgyében. És most már félt. A valóság és a rémlátomás összezárult, mint a két hegylánc, és csapdába szorult köztük. Ébren volt, érezte testét, érezte az éles hideget, mégis az álom ismeretlen iszonyata fogta el. Szinte látta apja álombeli árnyát, ahogy ott könnyezik a hasadékot lezáró jeges sziklák mellett, szinte hallani vélte a fájdalmas kiáltást… Sosem mehetek vissza az Örökre Elmentek Tavához!" És tudta, hogy most meglátja az álom végét. Most nem fog felébredni, miel tt átlépne a sziklákon. A gyötr rettegés, amelynek nem volt életéb l ismert alapja, meztelen teljességében betöltötte a szívét, és nem t nt el. Valamiképpen egész életében tudta, hogy el kell jönnie ennek a pillanatnak. Most, hogy eljött, nem tudott szembenézni vele. Az alaktalan, alaptalan iszonyat megfosztotta minden erejét l, és minden logikája hiábavaló volt. Nem tudott továbbmenni. De mégis ment, mint mindig, lassan el re a hóban.
Megfeledkezett a lányról. Meglep dött, amikor Ciel húzni kezdte, sürget en. Megfeledkezett Kraliról is. Csak a kétségbeesett szavak keringtek a fejében, a hideg jégajkak suttogta szavak: "Örökre Elmentek… Örökre Elmentek… " Fölnézett, és feje fölött az aranyló csillagok kavarogtak a mélykék égen, szépségükb l rosszindulat áradt, s a villódzó jégtornyok mintha titkon kacagtak volna. A lidérces álom - de ébren járt benne. Nem kellett messze menni. A lány húzta-vonta, és Conway gépiesen engedelmeskedett, meggyorsítva vonakodó lépteit. Nem ellenkezett. Tudta, hogy hiába. Ment tovább, ahogy az elítélt megy egyenletes léptekkel a vérpadra. Átlépett a sziklákon. Már nem érzékelte a mozgást. Valami id tlenségben, hidegen, akár a jég, belépett az el ttük feltáruló barlangba, és végre letekinthetett az Örökre Elmentek Tavára.
VII. Fekete volt a Tó. Mélységes feketén, rezzenéstelenül terült el az egyenetlen sziklabölcs ben a boltozat alatt, ahol végül összeértek a hegyeit. Különös feketeség, gondolta Conway, s egész testében megremegett, még mindig a lidércnyomás hatása alatt. Belebámult, és hirtelen, mintha mindig is tudta volna, átvillant rajta, hogy a Tó olyan, mint az eleven szem pupillája, melynek nincs saját fénye, de befogad minden fényt, minden benyomást. Meglátta tulajdon tükörképét abban a hatalmas, rezzenéstelen szemben, és maga mellett a lányét. Ahol a kép látszott, halovány, fagyos ragyogás jelent meg, mintha a Tó anyaga magába vésné, fényl en magába marná, amit látott. Halk léptekkel mögéje érkezett hat másik árnyalak - Krah és öt fia -, és Conway látta, hogy haragjuk rettenetes. De a lándzsákat odakinn hagyták. - Itt nem ölhetünk - mondta halkan Krah -, de megakadályozhatjuk, amit tenni akarsz! - Honnan tudod, mit akarok? - kérdezte Conway furcsa arckifejezéssel, mintha távoli, ismeretlen nyelven beszéd hangokra fülelt volna. - Ahogy el tted eljött apád - válaszolt Krah -, úgy jöttél el te is, hogy ellopd a Tó titkát. - Igen - mondta szórakozottan Conway. - Igen, így van. Az öreg és termetes fiai körülfogták Conwayt. Ciel elébük állt. - Várj! - mondta. Most vettek el ször tudomást a lány jelenlétér l. - Amit te tettél - mondta komoran Krah -, azért majd kés bb felelsz. - Nem! - kiáltott föl Ciel dacosan. - Azt mondom, nem! Figyelj! Egyszer szereted Connát. Tanulsz t le jót. Párja boldog, nem szolga. Hoz bölcsességet Iskarnak de most gy lölsz Connát, most felejted. Elmegyek Földre Conna fiával. De el bb jönnie kell ide. Rendjén van, hogy jön. De te ölsz, te gy lölsz Rand - hát én jövök védeni. Kihúzta magát Krah el tt, a kisegér haragtól villódzó, tündökl alak lett. - Egész életemben - gy lölni! Rand miatt próbálod megölni Conna emlékét, tanítsz az embereknek gy löletet, félelmet. De anyám Connától tanult. Én t le tanultam - és nem feledek! Rand boldog, szabad! Conway különös megdöbbenéssel jött rá, hogy nem róla van szó, hanem egy másik Randról. Ahogy a lányt hallgatta, mély, sötét nyugalom áradt szét benne, mély és sötét, akár a tó. - Nem ölsz, öreg - suttogta Ciel. - Még nem. Lássa! Tudja! Aztán, ha gonosz, ölj. Megfordult. - Conna fia! Nézz bele a Tóba. Iskar minden halottja itt van eltemetve. Örökre elmentek, de emlékezet él. Mind eljön ide élve, hogy a Tó emlékezik. Nézd, Conna fia, és gondolj apádra! Szívében még mindig azzal a különös, súlyos nyugalommal, Rand Conway belenézett a Tóba, és azt tette, amit Ciel mondott. Krah és fiai is odanéztek, s nem mozdultak. El ször nem látszott semmi, csak a Tó fekete, feneketlen mélysége. Félig folyékony- állt apja feljegyzéseiben, azokban, amelyeket senkinek sem mutatott meg -, és ebben a s közegben valami transzurán elem részecskéi lehetnek szuszpendálva, talán valami el ttünk ismeretlen izotóp. Felmérhetetlen gazdagság felmérhetetlen fájdalom! Ott van a lelkem, beleveszett az Örökre Elmentek Tavába. Rand Conway várakozón állt, s apja nagyon elevenen élt gondolataiban. Apja, aki belehalt a fájdalomba, hogy sosem jöhetett vissza. Lassan, nagyon lassan kirajzolódott apja képe a tó anyagában, kísértetiesen, mintha hideg fényekkel festették volna a mélyfeketére. Nem Rand Conway saját emlékei tükröz dtek azonban ott, mert ez nem az a férfi volt, akit ismert, az id nek el tte megöregedett, elvágyódástól megtört ember. Ez a férfi fiatal volt, arca boldogságtól sugárzott. Elfordult, és intett valakinek maga mögött, s ölel karjába odalépett egy leányalak. Megálltak egymás mellett, s az öreg Krah torkából rekedt zokogás tört fel. Conway tudta, hogy apja és az a halovány hajú. bájos lány ott állt, ahol most , a Tó szélén, belenéztek úgy, mint most , hogy képük mindörökre belevés djék a lenti különös sötétség mélyébe.
Megcsókolták egymást. - Nézd az arcát - suttogta Ciel -, hogy ragyog örömmel! Az alakok eltávolodtak, elt ntek. Conway csak nézte, túl az érzelmeken, túl a félelmen. Agya valamelyik zugában még arra is volt ideje, hogy elméletet faragjon a gondolatokat közvetít elektromos impulzusokról, arról, hogy miképp befolyásolhatják a Tó ismeretlen anyagának szabad energiáját, hogy szinte tudatalatti memóriájává legyen minden Iskar-lakónak, tárházzá, amelyb l tetszés szerint el hívhatók a faj emlékei. A Tó szeme látta, és most feszült figyelmük hatására visszajátszotta a rögzített képeket, mint valami kozmikus filmet. Rand Conway végignézte lépésr l lépésre egy ember lelkének széthullását. És könnyen meg tudta érteni, hiszen tulajdon életét is ugyanaz az emészt mohóság kormányozta. Conna újra és újra eljött a Tóhoz, egyedül. Szemlátomást leküzdhetetlenül vonzotta. Hiszen végül is kincskeres volt, aki éveken át arra várt, hogy egyszer rámosolyogjon a szerencse. Végül m szereket hozott magával, méréseket végzett, s aztán a vonzásból mohóság lett, a mohóságból pedig id vel valami téboly. Conna küzdött ez ellen a téboly ellen, és volt is rá oka. Megint eljött a lány. Ezúttal vele volt Krah és fiai is, fiatalabban és vidámabban, mint most, meg mások, akiket Conway nem ismert. Szemlátomást szertartásos látogatás volt, és középpontjában az az újszülött állt, akit a lány a karjában hozott. Rand Conway szíve összeszorult, míg szinte alig dobogott. A dermeszt bénaságon át, mely fogva tartotta, kezdett visszakúszni a régi rettegés, az álom lidérces iszonyata, ahol olyasmi rejt zött, aminek a látását nem viselhette el. Conna, a lány és az újszülött. Nem menekülhetek. Ebb l nem ébredhetek föl. Conna lelki tusája tovább folyt. A poklok kínjait szenvedhette el, mert amit tervezett, nyilvánvalóan elszakította volna szeretteit l. De már nem volt egészen épelméj . A Tó csúfot zött bel le, megkísértette hihetetlen gazdagságával és ezt nem tudta elfeledni. Amikor Conna legutoljára eljött az Örökre Elmentek Tavához, már nem az Iskar prémjeit és lándzsáját, hanem rhajósöltözéket és pisztolyt viselt. Magával hozott egy ólomtartályt is, hogy bizonyítékot, mintát vigyen a Tóból. De mialatt a mintavétellel bajlódott a mintával, amely el bb-utóbb a pusztulását jelentette volna a Tónak és mindannak, amit az Iskaron képviselt -, megjött a halovány hajú lány, tekintetéb l fájdalom és könyörgés sugárzott, s vele volt a gyerek is, a nagyra n tt, kis híján kétéves fiú. És Conna fia hirtelen felkiáltott és megtántorodott úgy, hogy Ciel megtámogatta, s megkapaszkodott a lány karjában, ahogy az egész világ elsötétedett és forgott körülötte. Tudom már! Tudom már, mit l féltem az álomban! A tóban a gyermek szellemképe értetlenül, ijedted nézte, ahogy anyja kiragadja a nehéz dobozkát apja kezéb l - apjáéból, aki olyan furcsa és er szakos lett, és aki oly különös, fekete öltözéket viselt. Nézte, ahogy anyja sírt és kiabált apjával, könyörgött neki, kérlelte, hogy hagyja abba, gondolkodjék, ne pusztítsa el mindannyiukat. De Conna nem engedett. Megvívta már a harcát, és vesztett. Most már nem engedett. Vissza akarta venni a dobozt. Egy röpke pillanatig együtt tántorgott a lánnyal a Tó szélén. És aztán gyorsan, olyan gyorsan, hogy a lány csak egy pillantást vethetett Connára közben - a lány a mélybe zuhant. A Tó hideg fénye megzavarodott, fölkavarodott, elborította, és többé soha nem látta senki. A gyermek fölsikoltott, és a sziklaperemhez rohant. Lezuhant volna 6 is, ha apja nem tartja vissza. Conna hosszú ideig állt ott, karjában a nyöszörg gyerekkel. A lány magával rántotta az ólomkazettát is, de Connát az már nem érdekelte. Nem érdekelte semmi más, csak az, hogy párja meghalt, hogy ölte meg. És ekkor mintha is meghalt volna. Aztán megfordult és elrohant, karján a kisfiúval. A Tó felszíne olyan lett, mint azel tt, sötét és mozdulatlan. Rand Conway lassan térdre ereszkedett. Tompaságot érzett, mintha sokáig gyengélkedett volna. Minden ereje elhagyta. Ott maradt a jeges sziklán, mozdulatlanul és némán, túl minden érzelmen, túl minden gondolaton. Csak homályosan érzékelte, hogy Ciel mellette térdel, hogy még mindig fogja a lány kezét. Aztán fölnézett az öregre. - Ezért adtál hát lehet séget rá, hogy elmenjek az Iskarról - mondta. - Conna fia vagyok… de a lányod fia is. - Az emlékéért - mondta halkan Krah - elengedtelek volna. Conway bólintott. Nagyon fáradt volt. Annyi minden megvilágosodott el tte. Minden megváltozott, még tulajdon nevének tartalma is. Rand… Különös, valóban nagyon különös… Ciel keze melegen, vigasztalón simult az övébe. Lassan kivette övéb l a kis fegyvert és az ólomfiolát, s a földre ejtette. - Anyám apja - szólt az öreghez -, hagyjál élni. - Lehajtotta a fejét, és várt. De Krah nem válaszolt. Csak annyit kérdezett:
- Conna él? - Nem. Anyám életéért a sajátjával fizetett, Krah. - Így van jól - suttogta az öreg. És fiai megismételték: - Így van jól. Conway felállt. Elszállt bel le a megtört alázat. - Krah - mondta -, nem volt részem Conna b nében, s ami engem illet, mindent tudsz. A te véredb l vagyok, öreg. Nem kérlek újra. Fogjátok a lándzsáitokat, adjátok ide az enyémet, és meglátjuk, ki hal meg! Krah arcán halvány, zord mosoly futott át. Mélyen belenézett unokája szemébe, aztán bólintott. - Az én véremb l vagy. És azt hiszem, nem felejtesz majd. Nem kell lándzsát fogni. Hátralépett, és Conway megszólalt: - Hadd menjenek el a többiek. k semmit sem tudnak a Tóról, és nem is fognak. Én itt maradok az Iskaron. Magához vonta Cielt. - Még egyet, Krah. Cielnek nem eshet bántódása! Ismét zord mosoly. A hidegség mintha enyhült volna Krah tekintetében. Id vel, gondolta Conway, talán egészen elmúlik a régi keser ség. - Együtt álltatok a Tó mellett - mondta Krah. - Mi így kötünk házasságot. Ha Cielt el kell verni, az a te dolgod. Sarkon fordult, és kiment a barlangból, mögötte fiai. Rand Conway és Ciel lassan, még nem találva szavakat, követték ket, ki a sz k völgybe, amelyben többé semmi sem rémíthette az embert, aki végre megtalálta saját világát. Mögöttük némán, feketén nyugodott az Örökre Elmentek Tava, mintha emlékein merengett volna, egy világ szerelmein, gy löletein, fájdalmain, melyek az id kezdetét l gy ltek össze, s biztonságban lesznek immár a végéig. Békés András fordítása
C. L. Moore - Út az id be Lassan haladt, hosszú, puha, súlyos léptekkel, kincsesháza csarnokán át. Számtalan világ értékeib l válogatta gy jteményét, távoli terekb l és id kb l zsákmányolta a kincseket, melyek megtöltötték palotáját. Öltözéke, melynek kelméje dúsan red zve simult nagy, er s tagjaira, önmagában is felbecsülhetetlen érték volt, mint e falak között minden; pókháló vékonyságú anyagán kidomborodó minták, melyek már elveszítették jelentésüket ily messze a világtól, ahol megalkották ket, de szépségük egyetemessége megmaradt. És maga szebb volt, mint bármi az egész hatalmas gy jteményben. Tudta is ezt, meleg, jóles elégedettséggel elméje legmélyén. Gyönyör en mozgott, harmonikus er áradt tagjaiban, ahogy járt, hatalmas teste méltóságteljes volt és kecses. A finom köntös szétnyílt nagyszer alakján. Érzékeny tenyerét gyönyörrel végighúzta oldalán, élvezte a fátyolnál is vékonyabb kelme különös, domborszövés finomságát. Félig hunyt szemének büszke pillantása sokszín en villant el szempillája alól. Szeme sosem volt kétszer egymás után ugyanolyan szín , ám mindegyik szín szépséges volt. Megint kezdte elfogni a nyughatatlanság. Jól ismerte az érzést, az elégedetlenség ismer s rezdülését, amely egyre mélyült, er södött elméje rejtekében. Ideje, hogy újra a nyomába eredjen valami veszélyesnek. A régmúlt id kben, amikor elkezdte megtölteni ezt a kincsesházat, még elég volt maga a szépség. Most már a szépség kevés volt. Veszélynek is kellett kísérnie. Szeszélyes lett az ízlése, talán kissé dekadens is, mert nagyon sok id t megélt már. Igen, a következ , új kincse megszerzésének kockázattal kell járnia. Nagy szépségre és nagy veszélyre kell lelnie, legy zni az egyiket, megkapni a másikat; a gondolattól színt váltott a szeme, s ereiben meggyorsult a vér súlyos lüktetése. Újra végighúzta tenyerét a testére simuló köntös kidomborodó mintáin. Nagy, súlyos léptei nesztelenül vitték tova a padló késpengemintáin. Az életben már semmi sem jelentett sokat neki, csak ezek a gyönyör holmik, amelyeket a szépség iránti szenvedélye gy jtött össze. És még ezekben sem volt maradéktalan az öröme mostanában. Fölpillantott egy vastag keretre, mely a falba volt süllyesztve a folyosó kanyarulatánál, ahol tekintete épp a megfelel szögben eshetett a benne foglalt tárgyakra. Három szervezet volt ott, olyan elrendezésben, amely egykor végtelen gyönyör ségére szolgált. Saját világukban talán él lények voltak, esetleg értelemmel is bírtak. Nem tudta, nem is érdekelte. Már nem is emlékezett rá, voltak-e szemek abban a világban, hogy lássák, voltak-e elmék, hogy felismerjék a szépséget. Csak az érdekelte, hogy heves örömet érzett, valahányszor befordult itt a folyosón, és meglátta ket örök tökélyükben, a keretben.
De nem volt maradéktalan az öröme most, ahogy rájuk pillantott. Félig hunyt szeme színt váltott, sárgászöldr l tiszta, h vösebb zöldre. Ezt a kincset tökéletes biztonságban szerezte meg; csökkent az értéke ezzel az emlékkel. És egyre er sebben mocorgott benne az elégedetlenség. Igen, itt az ideje, hogy ismét vadászni induljon… Emitt pedig, bársony háttéren, hatalmas ovális k pihent, felszínér l füstfinomságú fény áradt, színei lankadt lassúsággal változtak. Egy id ben szinte megrészegítette a látvány. Egy nagy város f terének közepér l ragadta el, már a helyére sem emlékezett, melyik világról. Nem tudta, értékelték-e a követ a város lakói, felfogták-e egyáltalán a szépségét. De csak apró összecsapás árán jutott hozzá, és a mostani, keser kedvében ez értéktelenné tette a szemében. Meggyorsította lépteit, s a palota egész masszív tömbje alig érzékelhet en megremegett alatta, ahogy méltóságteljesen, súlyosan áthaladt a csarnokokon. Még mindig föl-le futtatta tenyerét köntösén, szórakozott élvezettel, de már nem a meglev kincseken járt az esze. A jöv be tekintett, s szeme színe villózva szaladt végig a spektrumon a narancsszínig, melyet átmelegített a veszély hívogató el érzete. Orrcimpája kissé kitágult, széfes szájának szöglete lefelé húzódott, fordított mosolyra. A padló késpengemintázata halkan zengett Iába alatt, éles szövevényük megremegett tovahaladó léptei súlyától. Elment a színes t zszök kút mellett, melynek birtoklásáért egy várost kellett lerombolnia. Félrelökte a hajlíthatatlan kristályrudakból sz tt függönyt, melyet csak az hatalmas ereje volt képes megmozdítani. A függöny színes szikrákat szórt, amikor megérintette, de szépségük most nem tartóztatta. Gondolatai már el tte jártak, a palota közepén, abban a kerek, félhomályos teremben, ahonnan zsákmány után fürkészett a világmindenségben, amelynek kapuin át portyáira indult. Súlyos léptekkel haladt arrafelé, rá sem tekintett a kincsekre, köntösének fátyolszövete felh ként lebegett mögötte. A kis terem félhomályában, vele szemben, a falon várta érintését a nagy, kerek, homályos képerny . Az út az id be és térbe. Az út a szépséghez, a halálos veszedelemhez, mindenhez, ami elviselhet vé tette az életét, amely talán máris túl régóta tartott. Er s ingerek tudták már csak felkavarni eltompult érzékeit, melyek egykor oly hevesen reagáltak annyi mindenre, hogy számba sem tudta venni már. Felsóhajtott, hatalmas mellkasa szélesre tágult. Valahol az erny mögött, valahol egy világon, ahol még sosem járt, várja a kincs, mely elég szép, hogy megkísértse, és elég veszélyes, hogy eloszlassa unalmát egy kis id re. Ahogy közelebb lépett a falhoz, az erny kivilágosodott. Elmosódott árnyak mozogtak rajta, halvány hangok sz dtek be a terembe. Bámulatos érzékszervei megrostálták a hangokat és alakokat, s szinte keletkezésük pillanatában elvetették ket. Szeme kereken fénylett már, ahogy figyelt, er sebbek lettek a narancsszín tüzek. Gyorsabb mozgásba lendültek az árnyak az erny n, Valami formát öltött. Az árnyak hátraugrottak, háromdimenziós elevenségbe, amely egy pillanatig hullámzott, aztán megállapodott. Kopár táj látszott a bíborszín égbolt alatt. A földb l, ringó, páratlan szépség virágok csoportja nyúlt a magasba, színjátszóan ragyogtak a különös fényben. Közönyösen rájuk pillantott és elfintorodott. Az erny elhalványult. Újra keresgélni kezdett az ürességben, egymást követték a különös tájak, s egy pillantás után mindegyiktál továbbment: Áttetsz , faragott lapokból emelt fal vett körül egy várost, melyet meg sem nézett közelebbr l. Látott egy nagyszer , fényes madarat, mely villózó tolluszályt húzott maga mögött, aztán egy pazar kárpitot, melynek szövetét nem e világról való legendák jelenetei ékítették, de hagyta, hogy szétfoszoljanak, vissza se pillantva rájuk, és szemében ismét elfakította a narancsszín izzást az unalom. Egyszer egy darabig megállt egy magas, sötét, számára ismeretlen alakot formázó bálvány képénél; a különös végtagokat díszít ékszerekb l t z csepegett, s egy pillanatra gyorsabban lüktetett a vére. Jólesett elképzelni azokat az ékszereket tulajdon magasztos tagjain, ahogy lángcseppek hullanak nyomában, végig a termek során. De amikor újra odanézett, látta, hogy a bálvány elhagyottan áll egy kopár világon, kincse azé, aki elviszi. És tudta, hogy az ilyen olcsó zsákmány ízetlen volna. Ismét felsóhajtott hatalmas mellkasa legmélyéb l, s tovább hagyta változni a képeket az erny n. A távolban, a semmi mélyén felvillanó aranyszín villámon akadt meg el ször a szeme, valamilyen névtelen világ messzi fénysikolyán. Szórakozottan megvárta, hogy összeálljon a kép az árnyakból. El ször a villámlás nt fel, sziszegett, csapkodott kifelé holmi szerkezetb l, melyre csak egyetlen közönyös pillantást vetett. Mert mellette két alak kezdett testet ölteni, s ahogy figyelte ket, nyugtalan mozdulatai elcsitultak, a lebeg köntös lassan megült a testén. Szeme ismét narancsszínben ragyogott. Rezzenéstelenül állt, figyelt. Ilyenfajta alakokat nem látott még. Halványan emlékeztettek rá, de hajlékonyak voltak és nagyon karcsúak, arányaik groteszk módon különböztek az övéit l. És az egyikük a különbség ellenére is… Elgondolkodva nézte. Igen, nagyon szép volt. Mozdulatlansága mögött izgalom kezdett fölhevülni. És minél tovább nézte, annál szembet bb lett a lény finom szépsége. Semmi hivalkodó pompa, mint a t zcseppent ékszereké vagy a pazar tollazatú madáré, hanem finom báj, hosszú, sima hajlatok, karcsúsodó kontúrok, lágy, harmonikus színárnyalatok, barackrózsaszín, tejfehér és meleg barna. Kékeszöld lepel borította, alighanem valamiféle öltözék. Az jutott eszébe, vajon elég értelmes-e ahhoz, hogy védekezzen, vagy a mellette álló teremtmény, aki villámokat keltett a szerkezettel, amely fölé hajolt, vajon észrevenné-e, ellenezne-e, ha odanyúlna és elvenné
társát… Közelebb hajolt az erny höz, lélegzése szaporább lett, tekintetében megjelent az els vörös láng, az izgalom jele. Igen, ez egy szép tárgy! Nagyon szép trófea, méltó termeibe. Átfutott rajta, hogy olyan keretben helyezi el, amelynek díszítése tükrözi magának a teremtménynek lágy, finom vonalait, színe kiemeli tartalmának finom színárnyalatait. Kétségtelenül olyan zsákmány, amiért érdemes fáradoznia - ha lenne a közelében olyan veszély, aminek ellenében érdemes volna elnyerni… Kezével megfogta az erny két szélét, és kissé belehajolt, figyel szeme már vészesen, vörösen izzott. Az a villámcsóva úgy fest, mint valamiféle fegyver. Ha a lények értelmesek… Szórakoztató lenne kipróbálni, mire képes az agyuk, mire képes a fegyverük… Még egy pillanatig figyelt, egyre szaporábban szedte a leveg t. Vaskos válla el regörnyedt. Aztán egyetlen mozdulattal ledobta magáról a finom köntöst, mélyen, torokhangon fölnevetett, és könnyed mozdulattal el relendült, bele az erny nyílásába. Mezítelenül ment, fegyver nélkül, szeme skarlátvörösen lángolt. Ez volt az, amiért érdemes volt élni. Veszély, s a veszély mögött a szépség… Sötétség kavargott körülötte. Suhant a dimenzió nélküli végtelenségben, a maga alkotta folyosóban. A lány hátrad lt a fémpadon, egyik gyönyöre lábát átvetette a másikon, Flitteres ruhája meglibbent. - Sokáig tart még, Paul? - kérdezte. A férfi hátrapillantott és rámosolygott. - Öt perc. Most ne nézz ide, megpróbálom újra. - Felnyúlt, el rehúzta az átlátszó, hajlított álarcot, eltakarva markáns arcát a sugárzás el l. A lány felsóhajtott, arrább húzódott a padon, és elfordította a tekintetét. A laboratórium falát és mennyezetet homályosan tükröz fémlemez borította, s a lány kékeszöld ruhájának elmosódott képe, mint megannyi tükörben, kavargott körös-körül, amikor megmozdult. Fölemelte fedetlen karját, hogy megigazítsa a haját, s látta, hogy fölemelkednek a tükörképek is, halványsz ke, ápolt frizurájának sápadt visszfényéhez. Hallotta, ahogy olajozottan siklott fém a fémen, ahogy a férfi áthajtott egy kapcsolót, s szinte abban a pillanatban elöntötte a szobát az aranyló ragyogás, mintha a napfény töredezett volna sziszeg , villámként cikázó darabokra. Egy hosszú pillanatig remegtek a falak a fényt l, a hangtól. Aztán elhalt a sziszegés, kihunyt a ragyogás. Izzó fém szaga érzett a leveg ben. A férfi mélyen, elégedetten felsóhajtott, és fölemelte mindkét kezét, hogy levegye az álarcot. Az üveg mögül tompán hallatszott, amit mond: - Hát ez megvolna. Most végre… De nem fejezte be, s ott maradt rajta a sisak, ahogy rámeredt az el ttük lev falra. Lassan, szinte szórakozottan eltolta arca el l az üveget, mintha azt hinné, az felel s az elébük táruló látványért. Mert az irányító berendezések sora fölött, amely az iménti szerkezetet vezérelte, egy árnyék jelent meg a falon. Egy nagy, kör alakú árnyék… Most már koromsötét kör volt, mintha a szemük el tt egy pillanat alatt lett volna a szürkületb l éjszaka, méghozzá sötétebb éjszaka, mint amilyet valaha is ismert a föld. Az éter feketesége, a világok közötti feneketlen r. És immár nem árnyék volt, hanem a feketeségbe nyíló ablak, amelyen betódult az éjszaka… Mint füst, öntötte el ket a sötétség, homályba borítva a szerkezet fényeit, a lány sz ke haját, sápadt vállát, ruhájának csillogását, míg a férfi már csak úgy látta, mintha homályfátylak fednék be egyre vastagabban. Megkésve megmozdult, hasztalan mozdulattal igyekezett elsöpörni kezével a sötétséget arca el l. - Alanna - szólt tanácstalanul a lányhoz. - Mi történt? Nem nagyon… Iátok… A lány panaszosan felnyögött, is a szeméhez kapott mindkét kezével, mintha azt hinné, hirtelen vakság szállta meg mindkett jüket. A férfit hirtelen szédülés fogta el, sem mozdulni, sem szólni nem tudott. Ez, mondta magában kétségbeesetten, biztosan az a sötétség, ami megel zi az ájulást, és engedelmes agyában máris elferdülni érezte a padlót, mintha a gyöngeség, a vakság bel le jött volna, nem küls forrásból. De miel tt bármelyikük is dadogásnál többet mondhatott volna, ahogy agyuk kétségbeesett er feszítéssel igyekezett megmagyarázni, hogy ami történik, csak érzékszerveik zavara, teljes lett a sötétség. Betöltötte a szobát, nem volt többé látás. Amikor a férfi megérezte a padló remegését, egy végtelen pillanatig azt hitte, ismét a saját vaksága, a saját gyengesége csapja be érzékeit. Hiszen nem remeghetett így a padló, mintha hatalmas léptek döngenének rajta. Hiszen nincs itt más, csak k ketten… nem lehet, hogy gigászi lépések közelednek a feketeségben, hogy belerezdülnek egy kicsit a falak is… Csend lett; tisztán hallatszott, hogy Alannának elakad a lélegzete. A hangjában el ször nem volt rémület, csak meglepett érdekl dés. - Paul… Paul, ne… Aztán a férfi hallotta a sikoly kezdetét. A kezdetét hallottá, de hihetetlen módon a befejezését már nem. Az egyik pillanatban a rémülett l tágra nyílt torkú kiáltás hangja betöltötte a szobát; a következ ben a hang elhalkult, elt nt a végtelenben, miközben a visszhang még ott hallatszott a szobában. Az ilyen sebesség lehetetlensége végképp lidércnyomásossá tette az egész jelenetet. A férfi nem hitt az érzékeinek. Ismét szürkülni kezdett a feketeség. A férfi a szemét dörgölte, még mindig nem volt biztos benne, hogy
nemcsak az érzékei zavarodtak meg egy pillanatra. - Alanna… - szólalt meg - azt hittem… De körülötte a félhomályban nem volt senki. Fogalma sem volt róla, mennyi id telt el addig; amíg végre fölegyenesedett, szemben a fallal, ahol még ott sötétlett az árnyék. Id közben bizonyára kétségbeesetten keresgélt, hitetlenül, szédelegve, szinte hisztérikusan. De most, ahogy ott állt és felnézett a falra, ahol még mindig feketén állt az árnyék, és nyelte magába a félhomály utolsó foszlányait a szoba zugaiból, a férfi már nem magyarázgatott, nem hitetlenkedett. Alanna elt nt. Valami elképzelhetetlen módon, a rájuk tört sötétségben Valami, ami néma, súlyos léptekkel jár, hogy belerezdülnek a falak, elkapta a lányt abban a pillanatban, amikor azt mondta, "Paul", abban a hiszemben, hogy az. És a sikoltás közben a Valami elt nt ebb l a szobából a végtelenbe, s magával vitte a lányt. Nem volt ideje azon töprengeni, hogy ez kéktelenség. Csak annyi ideje volt, hogy átgondolja, hogy semmi sem mehetett el mellette az ajtó felé, és szemben a falon a nagy kör nem más, mint egy kapu, amin a Valami kijött, és ahová az a Valami vissza is tért… de nem egyedül… És a kapu bezárulóban volt. Egy lépést tett feléje, lázasan, gondolkodás nélkül, aztán megbotlott a m szerben, amelyet azel tt próbált ki, hogy elhatalmasodott a szobán az rület. A doboz látványa, fogása egy kicsit visszaadta a józanságát. Itt a fegyver! Támpontot jelentett a megbolydult világban, hogy nem teljesen védtelen. Átfutott rajta, hogy egyáltalán árthat-e bármiféle fegyver annak a Valaminek, ami sosem volt sötétségben jár nesztelenül, de úgy, hogy lépteit l alapjaiban remeg az épület… De a fegyver súlyos volt. És vajon a tápegységt l milyen távol fog még m köd ni? Reszket ujjait a doboz fülére kulcsolta. Ahogy fölemelte, megtántorodott, de odafordult a szoba vége felé, ahol a nagy kör magába itta a félhomály maradékát is, és lassan halványulni kezdett a falon. Ha utána akar menni, ha rajta akar ütni Azon, ami el tte bement, igyekeznie kell… Még egy pillantás a tápegység kapcsolójára, mert a fegyver csak onnan kapja az energiát - ha egyáltalán kap abban a mérhetetlen távolságban, ahová menni fog… Még egy hitetlen pillantás körbe a szobában, hogy csakugyan elt nt-e Alanna… A kör alsó íve küszöb volt, a sötétség küszöbe. A férfi nem hitte, hogy beléphet rajta, beléphet abba a lapos körbe a sík, tömör falon, de bizonytalanul kinyújtotta fél kezét, egyet lépett el re, aztán még egyet, meghajolva a doboz súlya alatt… De nem volt többé súly. Nem volt fény sem, hang sem -, csak eszeveszett, kavargó mozgás, mely forgatta, pörgette a vak mélységben. Forgatta id tlen id kig - örökkévalóságokon át, amelyek egy szemvillanásba zsúfolódtak. És aztán… - Paul! Ó, Paul! A férfi szédelegve állt egy félhomályos, kerek teremben, körülötte a falat különös minták borították, amelyeket nem tudóit tisztán kivenni. Minden érzékszerve elviselhetetlen megrázkódtatáson ment át; egyel re még a szemének sem mert hinni. Úgy vélte, Alannát látja a homályban, halovány haja sápadt vállára omlik, arca eltorzul a zavarodottságtól, a félelemt l… - Paul! Paul, válaszolj! Mi ez? Mi történt? A férfi még nem tudott megszólalni. Csak a fejét rázta, vakon, ösztönösen kapaszkodott a fél karját lehúzó súlyba. Alanna összehúzta csupasz vállát hajsátra alatt, és riadtan összefonta a karját. Tejfehér b rén még világosabb körök maradtak ott, ahol karjára szorultak az ujjai. Vacogott a foga, de nem a hidegt l. - Hogy kerültünk ide? - kérdezte. - Hogy kerültünk ide, Paul? Vissza kell mennünk, nem? Vajon mi történhetett velünk? - Szinte céltalanok voltak a szavai, mintha az, hogy beszédet halljon, most fontosabb lett volna neki, mint a tartalom. - Nézz hátra, Paul… látod? Onnan… onnan jöttünk. A férfi megfordult. Nagy, kerek tükör volt mögötte a falon, de fordított tükör, nem k látszottak benne, hanem a szoba, ahonnan ide kerültek. Belenézett. Tisztábban, mint egy képen, tompa tényben tükröz dtek a laboratórium falai, a telepek, a szerek, az el térben a fölfelé mutató kapcsoló, amely azt jelentette, hogy a súlyos tárgy a kezében halálos fegyver… talán. Halálos? Egy álomban? Egyáltalán honnan tudják, hogy ellenség az a Valami, ami itt honol? De ez nevetséges! Korai még tudomásul venni, hogy egyáltalán itt vannak. A valóságban, természetesen, mindketten ott vannak a laboratóriumban, és mindketten ugyanazt a különös álmot álmodják. A férfi valahogy úgy érezte, hogy veszélyes volna mindezt valóságként kezelni. Mert ha akár hallgatólagosan is elfogadja, hogy az ilyesmi valóság lehet, akkor esetleg… esetleg… Lehet, hogy az elfogadástól valósággá válik? Letette a fegyvert, zavarodottan megdörgölte a karját, és körülnézett. Még nem könnyen szólalt meg, de egyvalamit meg kellett kérdeznie. - Az… az a dolog, Alanna. Mi volt az? Hogyan… A lány még szorosabban belemarkolt csupasz karjába, és egész teste újra megremegett. Ruháján a kékeszöld flitterek h vösen csillámlottak a mozgástól. A hangja is remegett; mintha az agya maga is reszketett volna
kifejezéstelen szeme mögött. De amikor megszólalt, a szavaknak nagyjából volt értelmük. És a férfi tulajdon gondolatait visszhangozták. - Álmodom az egészet, tudod? - A lány hangja mintha a messzeségb l jött volna. - Ez nem igazán történik most. De… de valami a karjába vett odaát. A laboratórium tükörképe felé biccentett. - És minden kavarogni kezdett, aztán… - Görcsösen megremegett. - Nem tudom… - Láttad? A lány megrázta a fejét. - Talán igen. Nem vagyok biztos benne. Úgy elszédültem… azt hiszem, kiment azon az ajtón. Szerinted az egy ajtó? - Leheletnyi kis nevetése szinte hisztérikus volt. - Csak… csak éreztem, hogy távolodtak a lépései. - De mi volt az? Hogy nézett ki? - Nem tudom, Paul. A férfi visszafojtotta az ajkára tóduló kérdéseket. Itt, az álomban, bizony sok minden roppant furcsa volt. Például azok a minták a falon. Úgy érezte, meg tudja érteni, hogy valaki csak néz valamit, de egyáltalán nem biztos benne, mi az a valami. És Alanna mélyr l jöv , görcsös reszketése arról tanúskodott, hogy a történtek jó része alighanem el sem hatolt a tudatáig, a megrázkódtatás véd falat emelt az agya körül. - Most már visszamegyünk, ugye, Paul? - kérdezte a lány, s tekintete a férfi mögé siklott, a laboratórium képére. Gyermeki kérdés volt; a lány agya szemlátomást nem volt hajlandó többet befogadni. De a férfi képtelen volt a válaszra. Els érzésre azt akarta mondani: "Várj - rögtön felébredünk." És ha nem? Ha valóban itt vannak, ebben a kutyaszorítóban? És ha visszajön az a Valami… Vontatottan szólalt meg: - Persze, csak álom az egész, Alanna. De amíg tart, szerintem úgy kell viselkednünk, mintha valóság volna. Nem akarom… - Az az igazság, gondolta, hogy fél. - De muszáj. És hiába mennénk vissza, ha aztán tovább álmodunk. Az csak újra utánunk jönne. Keresztüllépdelne az álmon, hogy visszavonszolja ket- és végül is az emberek olykor meghalnak álmukban, gondolta. Lábával megbökte az ormótlan fegyvert. Ez segíthet rajtunk, gondolta. Esetleg. Ha valami segíthet, ez az. És ha nem… akkor a futás sem. A férfi felpillantott a magas, torz formájú nyílásra, ami csak ajtó lehetett, átjáró ennek az elképzelhetetlen, álomszürke építménynek valamelyik másik részébe. Az tehát arra ment. Talán utána kellene menniük. Talán még akkor volna a legtöbb reményük rá, hogy épségben kijussanak ebb l a lidércnyomásból, ha utánaerednének a fegyverrel, még miel tt számítana rá. Lehet, hogy egyáltalán nem is sejti, hogy itt van. Egyedül hagyta Alannát a homályos teremben, hogy majd visszajön; nem is gondolná, hogy védelmez t talál mellette, hogy a védelmez nem fegyvertelen… És nem fegyvertelen? Savanyúan elmosolyodott. Talán ki kellene próbálni a fegyvert. De éppenséggel lehet, hogy ebben a pillanatban is rajta nyugszik a Valami különös, idegen tekintete. Húzódozott t le, hogy elárulja, hogy nem védtelen. A meglepetés - ez nagyon fontos! Titkolni kell a fegyvert mindaddig, amíg szükség lesz rá, ha szükség lesz rá egyáltalán. Nagyon-nagyon gyengéden megnyomta a billenty t, amely a villámok özönét szabályozta a laboratórium távoli, józan világában. ködik-e itt… az álomban? Egy hosszú pillanatig semmi sem történt. Aztán tenyerével megérezte, hogy a vastag cs enyhén lüktetni kezd. Ennél határozottabb választ nem mert kérni. Valamennyi energia átjutott. Hogy elég-e? Nem tudta. Voltaképpen elképzelhetetlen volt, hogy valaha is meg kellene tudnia. De azért… - Alanna - szólalt meg -, azt hiszem, körül kellene néznünk egy kicsit. Nincs értelme itt állni és várni, amíg az visszajön. Tudod, lehet, hogy teljesen ártalmatlan. Az álombeli teremtmények gyakran azok. De szeretném látni, mi van odakint. - Egy perc és felébredünk - biztosította vacogó foggal a lány. - Nekem semmi bajom, azt hiszem. De tényleg. Csak… csak ideges vagyok. - Mintha már ocsúdni kezdett volna a kábulatból. Lehet, hogy a cselekvés akármilyen cselekvés, még ha ilyen meggondolatlan is - mindkett jüknek jobb lesz, mint a tétlenség. Nagyobb magabiztosságot érzett, ahogy fölemelte a súlyos fegyvert. - De Paul, nem lehet! - A lány az ajtóhoz mentében megállt, visszafordult a férfi felé. - Nem mondtam? Megpróbáltam, még miel tt jöttél. Folyosó van odakint, és a padló végig késekkel van kirakva! Mintákban, spirálisokban… mindenféle alakzatokban… és élesek! Nézz ide! - felhúzta csillámló szoknyáját, és fölemelte a Lábát. A férfi rámeredt a mély, éles bevágásokra a b rtalpon. Megroggyant egy kicsit. Aztán azt mondta: - Nem baj, azért nézzünk körül. Gyere! A folyosó hosszan nyúlt el el ttük, bíbor távolságokban lebegett, leny göz gótikus ívek, üregek olvadtak újabb ívekbe. Tárgyak voltak a falakon. Akárcsak az el bbi terem mintázatait, sokukat lehetetlenség volt emberi érzékekkel közvetlenül felfogni - annyira különböztek minden emberi tapasztalattól, hogy semmit sem mondtak az agynak. A látás csak optikailag érzékelte ket, nem vont le következtetéseket. A férfi bizonytalanul arra gondolt, hogy olyan, mint egy múzeum, a hatalmas keretekkel a falon. Az ajtó mellett üresen állt egy jókora keret. Majdnem két méter magas volt, és olyan mély, hogy egy ember elfért volna benne. Szépséges, szövevényes díszítés futott körbe rajta, pontosan olyan szín , mint Alanna kékeszöld ruhája, ezüstös szálak sz tték át, mint Alanna világossz ke, csillogó haja. - Olyan, mint valami koporsó - mondta a lány érdekl dés nélkül. Paul agyában ocsmány gondolat mocorgott.
Nem volt hajlandó odafigyelni rá; gyorsan elhessegette, de egyre jobban örült, hogy magával hozta a villámszóró fegyvert. Szemkápráztatóan idegen volt el ttük minden. Sok dolgot nem tudott jól kivenni, de a padló borotvaéles mintázatát épp elég tisztán látta maga el tt. Szinte beleszédült a gondolatba, hogy milyen felfoghatatlanul idegen indítékok állhatnak amögött, hogy ilyen díszítést választanak padlóra, ahol járni kell - még az álomban is. Egy pillanatra eszébe jutottak a laboratórium sötétjében érzett, földrenget lábak. Itt, az álomban ezen a késpenge padlón szoktak járni. Hol másutt…? De hogyan? Hosszú hurkokban, rozettákban kanyargott a minta. A férfi egy pillanatig nézte, aztán azt mondta: - Azt hiszem, nem lehetetlen, Alanna! Ha a kések közé lépünk… látod, van itt hely, ha vigyázunk. - És ha nem lesz idejük vigyázni, ha futniuk kell… - Meg kell kockáztatnunk - mondta fennhangon, s ahogy kimondta, talán most el ször vallotta be magának, hogy szorongató, kockázatos, veszéllyel terhes ez az álom… Szorosan megmarkolta a fegyvert, és óvatosan belépett az acélpenge spirál egyik résébe. Alanna megingott, a karjába kapaszkodott, míg visszanyerte az egyensúlyát, aztán követte. Csend volt - szinte remegett körös-körül a csend a hatalmas, visszhangtalan üregekben. Nagyon lassan haladtak, tágra nyílt szemmel lestek a legkisebb életjelre is a messzeségben, minden érzékük pattanásig feszült, szinte tudat alatt érzékelték a legcsekélyebb rezdülést is a padlón, hátha valahonnan közelegnek a hatalmas, kimért lépések. De a Valami, amely itt honolt, egy kis id re eltávozott, és sorsukra hagyta ket. Paul szabad kezében készenlétben tartotta a fegyvert, egy leheletnyire állandóan Lenyomva a billenty t, hogy tenyerében étezze a gyönge lüktetést. Ez biztosította róla, hogy megvan még a kapcsolat a távoli laboratórium és e között a hihetetlen folyosó között, ez adott er t, hogy továbbhaladjon az éles mozaikon. Lassú jártukban is sok különös dolog mellett mentekel. A boltozatos mennyezetr l hatalmas, átlátszó függöny hullott alá, red i mozdíthatatlanok, akárha vasból lettek volna. Átcsusszantak egy háromszöglet kis nyíláson, ahol ferdén lógott a kárpit, s tüzes, de ártalmatlan szikraes zúdult rájuk, amikor súrolták a szélét. Elhaladtak egy szök kút mellett, mely a folyosó közepén lev medencéjéb l nesztelen lángzuhatagot lövellt a magasba. Ami a falakon sorakozott, keretben vagy anélkül, túl idegen volt ahhoz, hogy józan ésszel felfogják. Épp ez az idegenség nyugtalanította a férfit. Álmában az ember a múltbeli ingereket dolgozza fel, félelmeket, reményeket, emlékeket. De miképpen lehet ilyesmikr l álmodni? Miféle emberi múltban lehetnek ilyen emlékek? Megkerültek egy ovális követ, a padlóba volt foglalva, kanyarogtak körülötte a pengeminták. Mindketten megszédültek, amikor egyenesen ránéztek - veszélyesen megszédültek, mert itt éles pengéken ér véget az esés. És egyszer elmentek egy leírhatatlan valami mellett, fekete háttér el tt függött a falon, könnyeket csalt szemükbe leny göz szépsége. Elviselhetetlenül gyönyör volt, olyan távoli minden emberi tapasztalattól, hogy agyukban nem maradt róla semmiféle kép, miután továbbmentek. Csak az érzelmi megrázkódtatás maradt meg, csak az érzelmeik emlékeztek a szépségre, mely csodálatosabb volt annál, semhogy elméjük felfoghassa, meg rizhesse. És a férfi most már határozottan tudta, hogy ez bizonyosan nem része semmilyen emberi emlékezetnek, s ez maga nem lehet álom. Mindent, ami körülöttük volt; a bizonytalanságtól, félelemt l feszült érzékek különös elevenségével láttak, mégis valami álomszer ködben, amely azonban ritkult, ahogy el rehaladtak. A férfiban riasztó kétely ébredezett. Hát lehet ez álom? Nem lehet, hogy belecsöppentek egy másik, idegenvilágba? És amit az a keret sugall, az ajtó mellett, ahol kijöttek: a koporsó formájú keret, melynek díszítése Alanna ruhájának, hajának színeit viseli… A lelke mélyén tudta, miért van ott a keret. Tudta, hogy múzeumban jár, szépségükért összegy jtött dolgok között, és gyanítani kezdte, miért került ide Alanna is. Hihetetlennek rémlett, még egy ilyen álomban is, ám… - Nézd, Paul! - Odapillantott. Alanna felnyúlt egy acélkék kerethez, amelyben nem látszott más, csak halvány, rózsás villózás. A lány a mélyében kotorászott, arcán izgalom ült. Szemlátomást semmi sem jutott még az eszébe arról a másik keretr l. Sem arról, hogy ebb l az álomból talán egyikük sem ébred fel soha… - Nézd! - mondta a lány. - Üresnek látszik, de érzem, hogy van itt valami mintha tollak volnának. Szerinted mi… - Ne törd a fejed rajta - mondta a férfi szinte gorombán. - Semmi értelme. - De egyik-másik dolog olyan gyönyör , Paul! Látod azt… azt a hóvihart ott el l, az oszlopok között? Odanézett. Nem messze t lük mozdulatlan pelyhek zuhataga függött a leveg ben. Talán hímzés valami fátyolszöveten, amely olyan vékony, hogy nem is látni. De ahogy nézte, mintha megrezdültek volna. Egy rezzenés, aztán nem mozdultak, majd újabb rezzenés, mintha… mintha… - Paul! Egy pillanatra mintha a szívverése is megállt volna. Nem kellett Alanna suttogása, anélkül is visszafojtott lélegzettel, elviselhetetlen feszültségben lesett, fülelt, figyelt. Igen, most határozottan megremegett a hóviharfüggöny. És a padló vele rezdült, ritmikusan hozott egy távoli rengést… Ez az - gondolta. - Ez nem álom. Már percek óta tudta, hogy nem álomban jár, hanem egy felfoghatatlan valóságban, ahol az Ellenség egyre
közelebb, egyre közelebb jön hatalmas, nesztelenül reng lépteivel, és nekik nem marad más, csak a várakozás. Semmi más. Annak Alanna kell. Tudta, hogy miért. maga nem kell majd neki, t elhessenti, akár a füstöt, ahogy eltipró er vel tör a lányért - hacsak a fegyver meg nem állítja. Szíve súlyosan vert, mintha a távoli lépéseket visszhangozta volna. - Alanna - mondta, s érezte, hogy hangja kissé remeg -, Alanna, bújj el, oda, az oszlop mögé! Egy hangot se! És ha szólok… akkor fuss! A férfi egy közelebbi oszlop mögé lépett. Karja sajgott a fegyver súlyától, tenyerében érezte a gyönge lüktetést, a megzabolázott, pusztító er ígéretét. Remélte, m ködni fog… Nem hallatszott a lépések zaja, ahogy er södött a ritmus. Csak a padlót megrendít lökések erejéb l ítélhette meg, mennyire közel jár a Valami. Már az oszlop is remegett, s a hóvihar mindannyiszor összerándult, amikor a hatalmas láb hangtalanul megrázta a padlót. Paul a késpengemintákra gondolt, amelyeken ilyen egyenletes, határozott lépésekkel tapos az a láb. Egy rémült pillanatig bánta, hogy szembe akart szállni Azzal. Bánta, hogy nem kushadtak tovább ott, a tükrös teremben, bánta, hogy nem menekültek vissza a kavargó sötétségen át, ahogy jöttek. De a lidércnyomás el l nincs menekülés. Tenyerében ott lüktetett a fegyver, mintha élne, várta, hogy villámokat szórjon… mire? Már nagyon közel járt. Már ott volt a hóvihar mögött, az oszlopok között. Mozgás ködlött fátyolukon át… Kavargott a hó hatalmas válla körül, örvénylett leny göz feje el tt, hogy a férfi nem tudta tisztán kivenni, mi az, ami ott áll, magasan, hátborzongatóan, rettenetesen, a szövedék mögül skarlátszín en süt tekintettel. Csak a szemét látta és felséges termetét; aztán keze, mintha önálló akarata lett volna, váteszült a tenyerében lüktet , pusztító er forrásra. Egy végtelen pillanatig semmi sem történt. Annyira megdöbbentette, amivel szembekerült, hogy még csak rémületet sem érzett, hogy cserbenhagyta a fegyver; a félelemmel vegyes bámulat mindem más gondolatot elnyomott. Szinte meglep dött, amikor kezéb l sziszegve el lobbant az aranyló, napfény t z, átcikázott a ragyogás a köztük lev távolságon. A megkönnyebbülést i minden izma elgyöngült, de szorosan fogta a fegyvert, rázúdította a pusztító er t az Ellenségre, hallotta, ahogy süvölt t le a leveg , látta, hogy a k oszlopok megfeketednek az izzó villámok korbácsütései alatt. Elvakította a fény; csak állt ott, kezéb l csapkodtak a villámok, káprázott a szeme. Megperzselt fém és k szagától volt nehéz a leveg , hallotta, hogy valahol dübörögve leomlik egy oszlop, melyet szétperzselt a láng. Most már biztosan Az is porrá égett… Remény kezdett ébredezni benne. Alanna nyöszörgéséb l jött rá, hogy valami baj van. Megkésve felnyúlt, és az arca elé húzta a sisak ellenz jét, mely azóta is a fején volt. Megsz nt a káprázás. Már átlátott a hosszú, ostorként csapkodó fénycsóvák között - látta" hogy omlanak az oszlopok, megkékülnek, összeolvadnak a padló acélmintázatai. De a leomló oszlopok között ott állt!… Látta, hogy ott áll a lángok özönében, látta, hogy a pusztító t z úgy csapkodja hatalmas testét, úgy fröccsen szét leny göz válláról, mintha vízpermet volna, hatástalanul, tehetetlenül. Ijeszt tekintete pirosról mélyvörösre sötétült, ahogy egy hatalmasat, súlyosat lépett el re, félresöpörte a szikrákat arca el l, kinyújtotta iszonyú karját… - Alanna - mondta a férfi halkan, mély hangon, hogy hallani lehessen a lángok sivításán át -, Alanna, most már indulj vissza. Feltartom, amíg tudom. És szaladj, Alanna… Nem tudta, engedelmeskedett-e a lány. Most már csak maga elé figyelhetett, a kétségbeesett er feszítésre, hogy feltartsa az Ellenséget, akár csak hatvan másodpercre, akár csak harmincra - akár csak még egy leheletnyire, a szabad élet még egy pillanatára. Hogy aztán mi jön, arra nem volt szabad gondolnia. Talán nem a halál - talán valami, ami sokkal idegenebb, furcsább, mint a halál… Tudta, hogy reménytelen és értelmetlen a küzdelem, de azt is tudta, hogy küzdenie kell, amíg csak van benne er . Sz k volt a folyosószakasz kett jük között. A villámok máris meggyengítették az egyik falat. Elfordította a fegyvert a közeled óriásról a falakra, föl-le pásztázott a tomboló t zzel a megfeketedett köveken, látta, hogy szétporlad közöttük a malter, meginognak a tartók a rettenetes h ségben, A falak felnyögtek, egymáson rl dtek a durva k felületek. Lassan, nagyon lassan egymás felé d ltek; lassan összeomlottak. Felh ben szállt a k por, eltakarta a folyosó végs pusztulását, csak a villámok süvöltése hallatszott, a fém sikoltása a kövek terhe alatt. És aztán, mintegy a messzeségb l, mélyebb nyögés, új, hatalmas, feszít er hangja. A férfi egy pillanatig bénultan állt, megszédítette a hiú remény, hogy végre megállította az Ellenséget, alig mert odanézni, nehogy csalódnia kelljen. De a remény és a kétségbeesés szinte egyazon pillanatban öntötte el, ahogy szeme el tt az összed lt faiak k tömege megremegett, ellenállt egy pillanatig - de csak egyetlen pillanatig… Por, k tömbök, acélgerendák hullottak irdatlan vállairól, ahogy átlépett a leomlott boltíven. Cikázó, aranytó villámok játszottak az arcán, tehetetlenül sziszegve, sivítva. Ügyet sem vetett rájuk. Lerázta a falmaradékokat, és el relendült, szeme haragtól vöröslött, óriás keze kinyúlt… Mit sem ér tehát a fegyver. Paul elengedte a billenty t, a sivítás elnémult, ahogy kihunytak a cikázó
villámok. Ösztönös volt a mozdulat, az els küzd ember sök sok évezredei öröksége, ahogy két kézzel a feje fölé lendítette a súlyos szerkezetet, és belevágta az Ellenség arcába. És mintha egy hús-vér bajtársától vált volna meg, amikor elszakadt a kezét l az a lüktet , tüzes er . Vakon vágta oda a fegyvert, ugyanazzal a mozdulattal megfordult, és rohanni kezdett. Lába száguldott a késpadlón. Ha rátalál a ritmusra, amivel lyukból lyukba ér a kanyargó mintában, talán eljuthat a terembe a folyosó végén… Sehol sem volt menekvés, de valami ésszer tlen ösztön arra sarkallta, hogy oda menjen, ahonnan jött… El tte kékeszöld csillámlás rebbenése mutatta, hogy Alanna is szalad, csodával határos módon meg rizve egyensúlyát a padló mintáin. A férfi nem nézhetett föl, hogy szemmel kövesse. Tekintetét rászegezte a spirálisokra, hurkokra, melyek élei között bizonytalan útját kereste. Mögötte irdatlan lábak dobbantak hang nélkül: Ami ezután történt, túl gyorsan történt, ahhoz, hogy agya id rendbe tudja szedni. Eljutott a tudatába, hogy a csendet, amely azóta uralkodott, hogy a sivító villámok kihunytak, hirtelen, ijeszt en megtörte újra a sivítás. Érzékelte, hogy a padló pengemintázata egyszerre új, éles árnyékokat vet a háta mögül áradó fényben, és rájött, hogy az Ellenség megtalálta a billenty t, hogy a fegyver most idegen kézben lüktet. De ugyanebben a pillanatban már ott tátongott el tte az els terem bejárata. Kétségbeesetten bezuhant a félhomályba Alanna után, tudta, hogy összevagdalt lábáról csorog a vér, látta, hogy a lány léptei nyomán is sötét foltok maradtak, Ott volt el ttük a tükör, benne szívfájdítóan az az egykori ismer s szoba, ahová már az életben nem remélhet belépni. És mindezzel egyid ben rettent léptek rengették meg közvetlen közelében a földet, hatalmas lény jelent meg hirtelen, nyomasztóan a teremben, mint forgószél, mely mintha a leveg t is elszívta volna ziháló tüdejük el l. Paul szavak, hang nélkül is érezte, hogy örvényként tombol körülötte a harag. Érezte, hogy fölkapja egy iszonyú kéz, mintha tornádó ragadná föl. Egy rövid pillanatig még érzékelte, hogy bíborszín szem villan rá a homályon át, aztán elhajította a kéz. Megpördült a leveg ben. Aztán üvölt örvény nyelte el, vakon, dermedten, kábán hullott alá ugyanabban a különös kútban, amelyen át idekerült. Messzir l hallotta Alanna sikolyát. Csend volt a homályos, kerek teremben, a kincsesház középén, csak tompa zúgás hallatszott az erny felöl. , aki mindenek ura volt itt, mozdulatlanul állt el tte, félig hunyt szemében a vörös fény pirosra fakult, aztán narancs váltotta fel, majd tiszta, világos, nyugodt sárga. Mellkasa még kissé hullámzott a magának okozott apró kudarc izgalmától - sajnos, rövid élet izgalom volt, és nagyon kiábrándító. Egy kicsit restellte pillanatnyi haragját. Nem kellett volna ráirányítania a teremtményekre satnya kis villámaikat, amikor lefelé zuhantak a sötétség mélyében. Hiszen csak rosszul mérte fel a képességeiket. Nem voltak alkalmasak rá, hogy méltó ellenfelei legyenek. Érdekes, hogy az egyik követte a másikat, az aprócska, szikrázó, csiklandozó fegyverével, érdekes, hogy egy törékeny lény szembeszállt vele. De egy pillanatig sajnálta a kék-fehér teremtmény szépségét, melyet elhajított. Azok a hosszú, sima hajlatok, a finom színek… Kár, hogy védtelen volt, s így értéktelen. Védtelen ellenem - gondolta -, de saját rejtélyes mozgatóer i ellen is. Felsóhajtott… Megint arra gondolt, szinte szomorúan, ahogy az a szépséges lény zuhan, zuhan az örvényben, s feketeségen átcikázó villámok csapkodják. Vajon elpusztította-e? Nem tudta. Most már kissé bánta, hogy tönkretett kincsei miatti haragjában elveszítette a fejét, amikor menekülni kezdtek. Jelentéktelen, futkosó kis lények - megfosztották a szépségt l, mert tehetetlenek voltak vele szemben, de most már emiatt sem haragudott. Csak szomorkodott, bizonytalan, zavaros szomorúsággal, amit nem volt kedve tisztázni magában. Szomorkodott, mert elveszített valami szépet; mert veszélyt remélt t lük, de csalódott bennük; mert unalmában már más él lények tetteinek rugói sem tudták érdekelni. Bizony, öregszem már. Az elsötétült erny n még mindig zúgott az örvény. Hátralépett el le, s a felület elhomályosult, elcsöndesedett. Szelíd, sárga tekintettel nézte. Holnap ismét vadászatra indul, és talán holnap… Lassan kiment, hosszú, hangtalan léptekkel, melyek alatt halkan zengett az acélmozaik. Békés András fordítása
Lewis Padlett - A Tvonki A rádiógyárban akkora volt a munkásfluktuáció, hogy Mickey Lloyd jószerivel nem tudta számon tartani az embereit. Nemcsak a behívások miatt. Az alkalmazottak nyakra-f re felmondtak, és elmentek máshová, ahol
többet kereshettek. Így hát amikor az overallos, nagy fej emberke bizonytalanul el botorkált a raktárból, Lloyd csak rápillantott a barna kezeslábasra - munkaruha, a vállalat tulajdona -, és nyájasan annyit mondott: - Félórája tart már a munkaid . Gyorsan lásson neki! - Ne…neki? - A másik mintha alig tudta volna kimondani a szót. Részeg volna? Lloyd mint m vezet nem hunyhatott szemet az ilyesmi fölött. Eldobta a cigarettáját, odalépett és megszaglászta. Nem, nem ivott. Szemügyre vette a jelvényt a férfi overallján. - Kétszáznégyes, hmmm… Új fiú? - Új… mi? - A másik egy gyorsan duzzadó daganatot dörzsölgetett a homlokán. Furcsa kis alak volt, kopasz, mint egy elektroncs , sápadt, beesett arcában apró szempár, kába, értetlen tekintet… - Gyerünk, jóember! Ébreszt ! - Lloyd hangjában türelmetlenség csendült. - Itt dolgozik, nem? - Jóember - mondta elgondolkodva a férfi. - Dolgozom. Igen, dolgozom. Csinálom ket… - Furcsán összemosódtak a szavai, mintha farkastorka lett volna. Lloyd ismét a jelvényre pillantott, aztán karon ragadta az emberkét, és átvonszolta a végszereldén. - Itt a munkahelye. Lásson neki, de szaporán. Tudja, mi a dolga? A másik kihúzta vézna testét. - Én vagyok… szakember - jelentette ki. - Jobbat csinálok, mint Pontvank! - Akkor jó - mondta Lloyd. - Csinálja szépen! - És otthagyta. A "jóember" egy kicsit tétovázott, a púpot dörgölte a fején. Az overall vonta magára a figyelmét, csodálkozva vizsgálgatta. Abban a szobában lógott, ahonnan el ször kijött. A saját ruhája természetesen felbomlottaz úton… miféle úton? Amnézia, gondolta. Lezuhant a… valamir l… amikor az lassított és megállt. Milyen furcsán fest ez a hatalmas, gépekkel telezsúfolt cs r! Egyáltalán nem étezte ismer snek. Amnézia, az bizony. Ó kétkezi munkás. Dolgokat állít el . Ami a környezet szokatlanságát illeti, az nem jelent semmit. Még nem tért egészen magához. Majd hamarosan felszáll az agyáról a köd. Máris tisztábban gondolkodik. Munka… Az emberke gyorsan körbejárt a teremben, hátha valami helyrezökkenti az emlékezetét. Munkaruhás emberek dolgokat raktak össze. Egyszer , kézenfekv dolgokat. De milyen gyerekes… milyen primitív mind! Talán egy óvodába került. Egy id múlva az emberke kiment a raktárba, és szemügyre vette a készterméket, a lemezjátszóval kombinált rádiókat. Hát err l van szó. Suta, kezdetleges holmi, de nem az dolga, hogy kritizálja. Nem. Az dolga, hogy Tvonkikat készítsen. Tvonkikat? A névt l megmoccant valami az emlékezetében. Hát persze hogy tudja, hogyan kell Tvonkit készíteni! Egész életében azt csinálta… külön erre képezték ki. Most már másfajta Tvonki van használatban, de mit számít! Gyerekjáték az ügyes szakembernek! Az emberkevisszament a m helybe, és keresethegy üres munkaasztalt. Nekilátott összeállítani egy Tvonkit. Id nként elosont és ellopta, amire szüksége volt. Egyszer, amikor sehol sem tudott wolframot találni, siet sen épített egy apró szerkezetet, és el állította. A munkaasztal egy eldugott, rosszul világított sarokban volt, habár az szeme tisztán látott. Senkinek sem nt fel a gyorsan készül berendezés. Az emberke roppant gyorsan dolgozott. Nem tör dött az ebédszünettel, s a m szak végére készen állt a termék. Ráfért volna talán még egy réteg festék… hiányzott róla a szabályos Tvonkik Brillton bevonata. De a többieken sem volt Brillton. Az emberke felsóhajtott, bemászott a munkaasztal alá, egy darabig kereste, hol a nyugimatrac, aztán lemondóan végigfeküdt a padlón, és elaludt. Néhány óra múlva fölébredt. A gyárban egy lélek sem volt. Furcsa! Talán megváltozott a munkaid . Talán… az emberke különösen érezte magát. Az alvás eloszlatta az amnézia ködét, ha ugyan amnéziája volt, de még mindig kábaságot érzett. Magában mormogva, kiküldte a Tvonkit a raktárba, és összehasonlította a többivel Els látásra semmiben sem különbözött a legújabb típusú, lemezjátszóval kombinált rádiótól. Készít je a többi mintájára álcázta a különféle szerveket és reaktorokat. Visszament a m helybe. Ekkor tisztult ki teljesen az agya. Az emberke válla görcsösen összerándult. - Te jóságos Snell! - kapkodott a leveg után. - Hát ez történt velem! Beleütköztem egy id csomóba! Riadtan körülnézett, aztán beiszkolt a raktárhelyiségbe, ahonnan el ször el került. Levetette az overallt, és visszaakasztotta a fogasra. Ezután odament az egyik sarokba, beletapogatott a leveg be, elégedetten bólintott, majd felült a semmire, egyméternyire a padló fölött. Egy pillanat múlva elt nt. - Az id - szólalt meg Kerry Westerfíeld - görbült. El bb-utóbb visszatér oda, ahonnan elindult. Minden ismétl dik. - Lábát fölrakta a kémény egyik kiugró terméskövére, és jóles en nyújtózkodott egyet. A konyhában Martha csörömpölt az üvegekkel, poharakkal. - Tegnap ilyenkor Martinit ittam - mondta Kerry. - Az id görbe hajlása azt jelzi, hogy most is innom kellene egyet. Figyelsz, angyalom? - Töltök! - hallatszott a távolból az angyal hangja. - Akkor megértetted a célzást. Halld hát a következ t: az id nem kört, hanem spirálist ír le. Ha az els
ciklus A, akkor a második A plusz 1… érted? Ami ma este dupla Martinit jelent. - Tudtam, hogy erre fogsz kilyukadni - jegyezte meg Martha, ahogy bejött a tágas, tölgy szarufás nappaliba. Apró termet , sötét hajú asszonyka volt, felt en bájos arccal és semmivel sem rosszabb alakkal. Tarka pamutköténykéje kissé mulatságosan festett a nadrág és a selyemblúz el tt. - És sehol sem palackoznak végtelen töménység gint. Tessék a Martinid - mondta, miközben a poharakkal és a sikerrel ügyeskedett. - Lassan keverjük… - intette Kerry. - Nem rázzuk… A, ez az! - Elvette a koktélt, és ért szemmel méregette. Fekete sörénye, amelybe már szes szálak vegyültek, megcsillant a lámpafényben, ahogy belekortyolt az italba. - Jó… s t nagyon jó. Martha lassan ivott, közben a férjét nézte. Vonzó férfi ez a Kerry Westerfield. Túl van a negyvenen, kellemesen csúf; széles száján, szürke szemében olykor gúnyos kifejezés jelent meg, ahogy az élet dolgain elt dött. Tizenkét éve voltak házasok, és nem bánták meg. Odakintr l a lenyugvó nap utolsó, halvány sugarai bet ztek az ablakon, egyenesen a zeneszekrényre, amely a fal mellett állt, az ajtó közelében. Kerry elismer en méregette. - Szép kis summába került - jegyezte meg. - De azért… - Tessék? Ja, igen. Az emberek is megküzdöttek vele, amíg felhozták a lépcs n. Miért nem próbálod ki, Kerry? - Te nem próbáltad ki? - Már a régi is elég bonyolult volt- mondta Martha zavartan. - Elbizonytalanodom ezekt l a szerkenty kt l. Én még a fonográfon n ttem föl. Azt föl kell kurblizni, aztán furcsa hangok jönnek ki a tölcsérb l. Ezt még meg tudtam érteni. De most… most megnyomsz egy gombot, és hajmereszt dolgok történnek. Elektronikus szemek, hangszínkiválasztás, mindkét oldalon lejátszott lemez - te biztosan érted az ilyesmit. Én még csak nem is akarom megérteni. Ha fölteszem Bing Crosbyt az efféle szupermasinára, mintha zavarba jönne szegény. Kerry megette az olajbogyóját. - Majd Sibeliust játszunk rajta. - A fejével egy asztal felé intett. - Hoztam neked egy Crosby-lemezt. A legújabbat. Martha boldogan fészkel dött. - És akkor lehetne…? Hm? - Ühüm. - De majd mutasd meg, hogy kell. - Nagyon egyszer - mondta Kerry, és büszkén pillantott a zenegépre. - Ezek a varázsdobozok mindent megcsinálnak, épp csak nem gondolkodnak. - Kár, hogy mosogatni nem tud - jegyezte meg Martha. Letette a poharát, fölkelt és elt nt a konyhában. Kerry felkapcsolta a lámpát, és odalépett, hogy megvizsgálja az új rádiót, a gyár legújabb modelljét, amelybe minden forradalmi újdonságot beleépítettek. Drága volt - na és? Megengedhette magának. És a régi amúgy is roncs volt már. Nem volt bedugva. És sehol semmi vezeték vagy drót… még antennája sincs. Ez is valami új. Beépített antenna. Kerry leguggolt, kitapogatta a konnektort, és bedugta a villásdugót. Fölegyenesedett, és szemlátomást elégedetten szemügyre vette a kezel gombokat. A készülékb l kékes fénysugár csapott ki, egyenesen a szemébe. A dobozból halk, megfontolt kattogás hallatszott. Hirtelen elhallgatott. Kerry pislogott, a gombokkal és kapcsolókkal babrált, aztán a körmét kezdte rágni. A rádió távolinak réml hangon megszólalt: - Pszichés struktúra ellen rizve, regisztrálva. - Mi? - Kerry eltekert egy gombot. - Hát ez meg mi lehetett? Egy rádióamat r? Képtelenség. Hmmm… Vállat vont, odament a lemeztartó melletti fotelhoz. Tekintete gyorsan végigpásztázta a címeket, a zeneszerz k neveit. Hol az a Tuonelai hattyú? Itt, a Finlandia mellett. Kerry levette az albumot, és kinyitotta az ölében. Szabad kezével el húzott a zsebéb l egy cigarettát, a szájába tette, aztán gyufa után kotorászott az asztalon. Az els szál rögtön kialudt. Bedobta a kandallóba, és éppen egy másikért nyúlt volna, amikor halk zajt hallott. A rádió igyekezett feléje a szobán át. Ostorhoz hasonló csáp pattant el valahonnan, fölkapott egy gyufaszálat, végighúzta az asztal alsó lapján - akárcsak Kerry -, és a férfi cigarettájához emelte a lángot. A beidegzés gy zött. Kerry beszívta a leveg t, aztán az egész testét megrázta a köhögés. Kétrét görnyedt, a szájából d lt a füst, kapkodta a leveg t, és semmit sem látott. Amikor összeszedte magát, a rádió ott állt a megszokott helyén. Kerry beharapta az alsó ajkát. - Marthal - szólt ki. - Kész a leves - hallotta az asszony hangját. Kerry nem válaszolt. Fölkelt, odalépett a rádióhoz, habozva szemügyre vette. A vezetéke kijött a konnektorból. Kerry óvatosan visszadugta. Leguggolt, megvizsgálta a zeneszekrény lábait. Szépen megmunkált fának látszott. Kutató keze sem érzett mást. Fa… kemény, egyenes.
Hogy a fenébe…? - Vacsora! - kiáltott be Martha. Kerry a kandallóba hajította a cigarettát, és lassan kiment a szobából. A felesége épp egy mártásos tálat tett az asztalra. Rámeredt. - Hány Martinit ittál? - kérdezte a férfitól. - Csak egyet- mondta bizonytalan hangon Kerry. - Úgy látszik, elszunnyadtam egy pillanatra. Igen… biztos elaludtam. - Hát akkor láss neki - parancsolta Martha. - Ez az utolsó lehet séged, hogy megtömd magad a gombócaimmal, legalábbis egy hétig. Kerry szórakozottan el szedte a levéltárcáját, kihúzott egy borítékot, és odalökte Martha elé. - Tessék, a jegyed, angyalom. El ne veszítsd! - Nocsak! Els osztály? - A n visszacsúsztatta a jegyet a borítékba, és boldogan felkacagott. - Nagy vagy! Biztos, hogy boldogulsz nélkülem? - Mi? Hmmm… azt hiszem, igen. - A férfi megsózta az agátát. Megrázta magát, mintha kábulatból tért volna észre. - Hogyne, ne aggódj. Te csak eredj szépen Denverbe, és segíts Carolnak világra hozni a gyereket. Családi feladat… - Háát - ez az egy n vérem van. - Martha elmosolyodott. - Tudod, milyenek Billel. Teljesen elment az eszük. Most kell oda valaki, aki lecsillapítja ket. Nem kapott választ. Kerry egy villára szúrt agáta fölött merengett. Valamit mormogott a nagytisztelet Bede-r l. - Mi van vele? - El adás holnap. Minden félévben elakadunk nagytisztelet ségénél valamilyen ködös okból. No, sebaj. - Felkészültél az el adásra? Kerry bólintott. - Hogyne. - Nyolc éve tanított az egyetemen, talán már tudja, amit kell! Kés bb, a kávé és a cigaretta fölött Martha az órájára pillantott. - Nemsokára indul a vonat. Befejezem a csomagolást. A mosogatás… - Majd elintézem. - Kerry a felesége után ment a hálószobába, és segít készen ügyetlenkedett körülötte. Valamivel kés bb levitte a b röndöket a kocsihoz. Martha is lejött, és elindultak a pályaudvarra. A vonat pontosan indult. Félóra múlva Kerry beállította az autót a garázsba, bement a házba, és hatalmasat ásított. Elfáradt. Jöjjön hát a mosogatás, aztán egy sör, majd az ágyba egy könyv. Gyanakvó pillantást vetett a rádióra, aztán kiment a konyhába, és ügyeskedni kezdett. Megszólalt a telefon a hallban. Beletörölte a kezét a konyharuhába, és felvette. Mike Fitzgerald volt; pszichológiát tanított az egyetemen. - Hahó, Fitz! - Hahó! Martha elment? - El. Épp most értem vissza a pályaudvarról. - Van kedved dumálni? Els rangú skót whiskyre tettem szert. Gyere át, megkóstoljuk! Szívesen mennék-mondta Kerry, és megint ásított-, de hulla vagyok. Holnap nehéz napom lesz. Tegyük el máskorra, jó? - Jó. Épp most végeztem a dolgozatjavítással, és úgy éreztem, agytornára van szükségem. Mi a baj? - Semmi. Várj egy kicsit. - Kerry az asztalra tette a kagylót, és összeráncolt homlokkal hátranézett. Zaj hallatszott a konyhából. Mi a fene! Végigment a hallon, aztán mozdulatlanul, kimered szemmel megállt a konyhaajtóban. A rádió éppen mosogatott. Lassan visszament a telefonhoz. - Történt valami? - kérdezte Fitzgerald. - Az új rádiókészülékem - tagolta lassan Kerry. - Éppen mosogat. Fitz egy pillanatig nem felelt. Aztán tétován fölnevetett. - Mi? - Visszahívlak - mondta Kerry, és letette. Egy darabig mozdulatlanul állt, és az ajkát harapdálta. Aztán visszament a konyhába, és figyelt. A rádió háttal állt. Hajlékony csápok tettek-vettek az edényekkel, szakavatottan beleáztatták a forró, mosogatószeres vízbe, lesúrolták, leöblítették, majd rendesen sorba rakták ket a szárítón. Csak az ostorszer csápok árulkodtak a nem rendeltetésszer tevékenységr l. A lábak látszólag merevek voltak. - Hé! - szólalt meg Kerry. Nem történt semmi. Körbesettenkedett, hogy közelebbr l szemügyre vegye a rádiót. A csápok az egyik gomb alatti résb l nyúltak ki. A csatlakozó zsinór szabadon lógott. Tehát nem kap áramot. De akkor mi… Kerry hátralépett és el kotort egy cigarettát. A rádió tüstént megfordult, kivett egy gyufát a t zhelyen lev dobozból, és feléje lépett. Kerry pislogott egyet, megnézte a lábakat. Nem lehet fából… hajlik, ahogy a… a gazdája mozog, rugalmasan, mint a gumi. A rádió különös, csusszanó mozgással haladt, az égvilágon semmihez
sem hasonlított. Tüzet adott Kerrynek, aztán visszalépett a mosogatóhoz, és folytatta a mosogatást. Kerry felhívta Fitzgeraldot. - Nem vicceltem! Vizionálok, vagy mi… Az a nyavalyás rádió épp most adott tüzet. - Várj csak… - Fitzgerald hangja bizonytalanul csengett. - Ez valami ugratás, ugye…? - Nem. Én azt hiszem, nem is érzékcsalódás. A te szakmád. Átjönnél és megnéznéd a térdreflexemet? - Rendben - mondta Fitz. - Tíz perc. Addigra tölts ki egy italt! Letette. Kerry is lerakta a kagylót. Ahogy megfordult, látta, hogy a rádió kijön a konyhából, és bemegy a nappaliba. Szögletes, dobozszer körvonala megmagyarázhatatlanul rémiszt volt, mint valami bizarr mumus. Kerry megborzongott. Utánament. A rádió az el bbi helyén állt, mozdulatlanul, passzívan. Kerry felnyitotta a fedelét, megvizsgálta a korongot, a hangszed kart, a gombokat és pöcköket. Semmi szokatlant nem látott. Megint megfogta a lábakat. Biztosan nem fa. Valami m anyag, de nagyon kemény. Vagy… vagy talán mégis fa. Nemigen lehet megtudni anélkül, hogy megsértse a bevonatát. Kerry érthet en vonakodott t le, hogy kést fogjon az új zeneszekrényére. Bekapcsolta. A helyi adók nagyszer en bejöttek. Szép volt a hang - szokatlanul szép, gondolta. A lemezjátszó következik… Találomra el vette Halvorsen lemezét, A bojárok bevonulását, és föltette, lecsukta a fedelet - de egy hang sem jött ki. Tüzetesen megvizsgálva látta, hogy a t szépen mozog a lemezen, de hallható eredmény nélkül. Vagyis? Éppen levette a lemezt, amikor megszólalt a cseng . Megjött Fitzgerald. Mogorva külsej , nyurga férfi volt, cserzett, ráncos arca fölött szürke hajbozonttal. Odanyújtotta nagy, csontos kezét. - Hol az italom? - Szia, Fitz. Gyere ki a konyhába, keverek egyet. Whisky szódával, jéggel? - Jöhet: - Jó. - Kerry el remerít. - De még ne idd meg. Szeretném megmutatni az új zeneszekrényemet. - Amelyik mosogatni szokott? - érdekl dött Fitzgerald. - És még mit tud? Kerry odanyújtott egy poharat. - Nem hajlandó lemezt játszani. - Ugyan! Mit számít ez, ha elvégzi a házimunkát? Nézzük meg. - Fitzgerald bement a nappaliba, kiválasztotta az Egy faun délutánját, és odalépett a rádióhoz. - Nincs bedugva. Az nem érdekes - mondta bátran Kerry. - Elemes? - Fitzgerald a korongra tette a lemezt, és beállította a gombokat. Most majd megtátjuk! Diadalmasan rámosolygott Kerryre. - Látod? Most játszik! Játszott. - Próbáld ki a Halvorsen-darabot - mondta Kerry. - Ez az. - Odanyújtotta a lemezt Fitzgeraldnak, aki kapcsolt egyet, aztán nézte, hogy emelkedik fel a kar. Ám ezúttal a lemezjátszó hallgatott. Nem tetszett neki A bojárok bevonulása. - Furcsa - mordult fel Fitzgerald. - Talán a lemezzel van valami baj. Nézzünk meg egy másikat. A Daphnis és Chloéval semmi gond nem volt. De a rádió némán visszautasította a szerz Boleróját. Kerry leült, és a mellette lev székre mutatott. - Ez nem bizonyít semmit. Gyere ide és figyelj! Egyel re ne igyál. Ööö… jól érzed magad, normálisnak? - Teljesen. Nos? Kerry el vett egy cigarettát. A rádió odament hozzá, útközben fölvett egy doboz gyufát, és udvariasan tüzet adott. Aztán visszament a helyére, a falhoz. Fitzgerald egy szót sem szólt. Egy id múlva el vett a zsebéb l egy cigarettát, és várt. Nem történt semmi. - Tehát? - kérdezte Kerry. - Robot. Ez az egyetlen lehetséges válasz. Hol a fészkes fenében szerezted? - Úgy látom, nem vagy különösebben meglepve. - Dehogynem. De láttam már robotokat… a Westinghouse próbálkozik vele. Csak ez… - Fitzgerald a fogát kocogtatta a körmével. - Hol készült? - Honnan a fenéb l tudjam? - méltatlankodott Kerry. - Gondolom, a rádiógyárban! Fitzgerald összehúzta a szemét. - Egy pillanat. Nem egészen értem… - Nincs is mit érteni. Néhány napja vásároltam ezt a zeneszekrényt. Csereakcióban, leadtam a régit. Ma délután meghozták, és… - Kerry elmesélte a történteket. - Úgy értsem, nem tudtad, hogy robot? - Pontosan. Azt hittem, rádiót veszek. És… és… a nyavalyás szinte mintha égne! - Szó sincs róla. Fitzgerald megrázta a fejét, fölkelt, tüzetesen szemügyre vett: a szerkezetet. - Újfajta robot. Legalábbis… tétovázott. - Mi másra gondolhatnánk? Szerintem keresd meg holnap a rádiógyárat, és ellen riztesd. - Nyissuk ki és kukkantsunk bele a belsejébe - javasolta Kerry. Fitzgerald benne volt, de hiába próbálkoztak. A látszólag fából készült burkolatot nem csavarok fogták
össze, és semmi sem utalt rá, hogy lehetne szétszedni. Kerry keresett egy csavarhúzót, és el ször óvatosan, aztán valami visszafojtott dühvel nekiment a burkolatnak, de nemcsak szétszedni nem tudta, hanem még egy karcolást sem ejtett a sötét, sima bevonaton. - A fenébe! - fakadt ki végül. - Hát most ugyanannyit tudsz, mint én. Legyen robot! De sejtelmem sem volt róla, hagy már ilyeneket tudnak csinálni. És miért rádió formájú? - Ne t lem kérdezd. - Fitzgerald vállat vont. - Nézz utána holnap. Ez az els lépés. Persze én sem tudok mit mondani… Ha kitaláltak egy újfajta, különleges robotot, miért szerelik zeneszekrénybe? És hogy mozognak a lábai? Sehol egy görg . - Ezen már én is törtem a fejem. - Amikor mozog, mintha… mintha gumiból lennének. Pedig nem! Kemények, mint… mint a keményfa. Vagy valami m anyag. - Félek t le - mondta Kerry. - Akarsz ma nálam aludni? - N-nem. Nem. Azt hiszem, nem. Elvégre egy… egy robot nem árthat nekem. - Szerintem nem is akar. Eddig csak segített, nem? - De - mondta Kerry, és elment egy újabb italért. A további társalgás nem hozott sok újat. Fitzgerald pár óra múlva aggodalommal eltelve indult haza. Jobban a szívére vette a dolgot, mint mutatta. Különösen Kerry idegei miatt aggódott. Valami homályosan ijeszt van abban, ahogy egy ilyen teljesen váratlan jelenség betolakodik a normális életbe. Pedig, mint mondta, a robot nem fest veszélyesnek… Kerry lefeküdt, aztán kinyitotta az új krimit. A rádió utána ment a hálószobába, és gyengéden kivette a kezéb l a könyvet. Kerry ösztönösen utána kapott. - Hé! - csattant fel. - Mi az ördög…? A rádió visszament a nappaliba. Kerry követte, s még látta, hogy visszateszi a könyvet a polcra. Kerry rövid habozás után visszavonult. Magára zárta az ajtót, és nyugtalanul aludt hajnalig. Reggel köntösben és papucsban kibotorkált, hogy megnézze a zenegépet. Ott állt a szokott helyén, mintha sosem mozdult volna el onnan. Kerry, meglehet sen sápadtan, reggelit készített magának. Csak egy csésze kávét volt szabad meginnia. A rádió megjelent, megrovóan kivette a kezéb l a második csészét, és beleürítette a mosogatóba. Kerry Westerfieldnek több se kellett. Fogta a kalapját, kabátját, és szinte kirohant a házból. Elfogta a nyomasztó érzés, hogy mi lesz, ha a rádió követi, de erre nem került sor, szerencséjére, különben belebolondult volna. Szorongás kezdte a hatalmába keríteni. Délel tt id t szakított rá, hogy felhívja a rádiógyárat. A Mideastern Rádiógyár illetékese semmir l sem tudott. Szokványos, lemezjátszóval kombinált készülék a legújabb típus. Természetesen, ha nincs megelégedve vele, készségesen… - Semmi bajom vele- mondta Kerry. - De ki készítette? Ezt szeretném megtudni. - Egy pillanat, uram. Szünet következett. - Mr. Lloyd részlegéb l származik. Az egyik m vezet nk. - Szeretnék beszélni vele. Ám Lloydnak nem vette sok hasznát. Hosszas töprengés után a m vezet visszaemlékezett, hogy a készülék gyártási szám nélkül került a raktárba. Utólag tették rá a számot. - De ki volt az, aki készítette? - Egyszer en nem tudom! De gondolom, ki tudom deríteni. Visszahívom, jó? - Várom a hívását! - mondta Kerry, aztán visszament a katedrára. A nagytisztetet Bede-r l szóló el adás nem sikerült valami fényesen. Ebédnél találkozott Fitzgeralddal, aki mintha megkönnyebbült volna, amikor meglátta az asztalához tartó Kerryt. - Kiderítettél már valamit a kedvenc robotodról? - érdekl dött. Senki más nem volt hallótávolságban. Kerry sóhajtva leült és rágyújtott. - Az égvilágon semmit. Kész öröm, hogy ezt egymagam csinálhatom… - Beszívta a füstöt. - Felhívtam a gyárat. - És? - Nem tudnak semmit. Csak azt, hogy nem volt gyártási száma. - Ez fontos lehet - mondta Fitzgerald. Kerry elmesélte a könyv- és a kávékonfliktust. Fitzgerald elgondolkodva belesandított a kávéjába. - Én is elvégeztem rajtad egy-két pszichológiai vizsgálatot, emlékszel? - mondta. - És én is említettem, hogy nem tesz jót neked az izgalom… - No de egy krimi…? - Megvallom, ez tényleg túlzás. De meg tudom érteni, miért viselkedett a robot úgy, ahogy viselkedett habár nem tudom, hogy lehetett képes rá. Mármint ha nem értelmes… - Értelmes? - Kerry megnyalta az ajkát. - Én egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy egyszer gépezet. És ne hidd, hogy elment az eszem.
- Nem hiszem. De azt mondod, hogy a robot odakinn volt. Honnan tudta, hogy olvasol? - Sejtelmem sincs róla; hacsak nincs röntgenszeme, hipergyors pásztázó látása és szupergyors felfogása. Lehet, hogy egyáltalán nem akarja, hogy olvassak. Fitzgerald felnyögött. - Mondasz valamit. Mit tudsz az ilyen… elméleti… szerkezetekr l? - A robotokról? - Csak elméletileg: Az emberi agy kolloid kocsonya, tudod. Kis helyen elfér, bonyolult - de lassú. Tegyük fel, hogy létrehozunk egy olyan szerkezetet, ahol sok millió elektronikus atomi elem helyezkedik el szigetel anyagba ágyazva - az eredmény nem lesz más, mint agy, Kerry! Agy, amelyben fénysebesség kölcsönhatások közvetítik a kapcsolatot a rengeteg elem között. Egy elektroncs üzem közben másodpercenként negyvenmillió jelet alakít át. És - elméletben - az olyan elektronikus agy, amir l beszélek, csak egy százezred másodpercet igényelne az érzékelésre, felismerésre, döntésre, reagálásra! - Elméletben. - Szerintem is. De kíváncsi volnék rá, honnan származik a rádiód. Egy pincér jött oda az asztalukhoz. - Mr. Westerfieldet telefonon keresik. Kerry elnézést kért és elment. Amikor visszajött, értetlen kifejezés ült az arcán. Összevonta s szemöldökét. Fitztgerald kérd en nézett rá. - Egy Lloyd nev pasas a Mideastern Rádiógyárból. Vele beszéltem a rádió ügyében. - Mi az eredmény? Kerry a fejét ingatta: - Nem sok. Nem tudja, ki készítette. - De a gyárban készült? - Igen. Körülbelül két hete - de kideríthetetlen, hogy ki szerelte össze. Lloyd szerint ez nagyon-nagyon különös. A gyárban minden egyes készülékr l tudják, ki állítja össze. - Tehát? - Nincs tehát. Megkérdeztem, hogyan kell szétszedni, azt mondta, egyszer . Csak le kell csavarozni a hátlapját. - Ott nincs csavar - mondta Fitzgerald. - Tudom. Egymásra néztek. Fitzgerald szólalt meg: - Sokért nem adnám, ha megtudhatnám, vajon csakugyan két héttel ezel tt készült-e az a robot. - M fiért? - Mert egy elektronikus agynak is id re van szüksége a tanuláshoz. Még az olyan dolgokban is, mint a rágyújtás. - Látta, ahogy én rágyújtottam. - És követte a példát. A mosogatás… hmm. Gondolom, indukció. Ha az a szerkenty valamilyen oktatásban részesült, akkor robot. De ha nem… - Fitzgerald elhallgatott. Kerry pislogott. - Akkor? - Akkor nem tudom, mi a fene. Úgy viszonyul egy robothoz, mint mi az stóhoz: Egyvalamit viszont tudok, Kerry: minden valószín ség szerint nincs most a világon olyan tudós, aki rendelkezik azokkal az ismeretekkel, amelyek egy ilyen… dolog megépítéséhez szükségesek. - Ez az okoskodás sehová sem visz - mondta Kerry. - Valaki mégis elkészítette! - Ühüm. De hogyan… mikor… és kicsoda? Ez az, ami nyugtalanít. - Nekem viszont öt perc múlva órám van. Nincs kedved átjönni este? - Nem tudok. El adást tartok. De utána felhívlak majd. Kerry bólintott és kiment. Megpróbálta elhessegetni magától az egészet, viszonylagos sikerrel. Ám amikor este egyedül vacsorázott egy étteremben, valahogy ódzkodott t le, hogy hazamenjen. Ott várta a mumus… - Konyakot - fordult a pincérhez. - Egy dupla konyakot! Két óra múlva Kerry kiszállt a ház el tt a taxiból. Alaposan be volt rúgva. Forgott körülötte minden. Bizonytalanul odatámolygott a lépcs höz, túlzott óvatossággal fellépdelt rajta, aztán benyitott. Felkapcsolta a lámpát. A rádió odament hozzá. Vékony, de acélerej csápok fonták körül gyengéden a testét úgy, hogy mozdulni sem tudott. Kerryt páni félelem öntötte el. Kétségbeesetten küszködött, kiáltani akart, de kiszáradt a torka. A rádió m szerfalából sárga fénysugár csapott ki, elvakította a férfit. Lefelé, a mellkasára fordult a fény. Kerry különös ízt érzett a nyelve alatt. Egy perc sem telt el, a fénysugár halk kattanás kíséretében kihunyt, a Csápok visszahúzódtak és elt ntek, a rádió visszament a helyére. Kerry elgyengülten odatámolygott-egy fotelhoz, és leveg után kapkodva beleroskadt. Színjózan volt. Márpedig ez képtelenség. Tizennégy konyak után tekintélyes mennyiség: alkohol van a szervezetben. Nem tehet egy varázsvessz vel egy csapásra eltüntetni. Márpedig pontosan ez történt! A robot… segíteni akart. Csak éppen Kerry szívesebben maradt volna részeg, óvatosan föltápászkodott, eloldalgott a rádió mellett, a könyvespolchoz. A készülékre sandítva levette a krimit, amelyet az el este akart olvasni. Ahogy várta, a rádió kivette a kezéb l, és visszatette a polcra. Kerrynek eszébe jutott, mit mondott Fitzgerald, és az órájára pillantotta Reakcióid : négy másodperc.
Leemelt egy Chaucer-kötetet, és várt, de a rádió nem mozdult. Amikor azonban Kerry egy történelemkönyvet vett le, gyöngéden lefejtette róla az ujjait. Reakcióid : hat :másodperc. Kerry keresett egy kétszer olyan vastag történelemkönyvet. Reakcióid : tíz másodperc. Ühüm. Tehát a robot csakugyan elolvassa a könyveket. Röntgenszem és szupergyors reakciók… atyaúristen! Kerry további könyvekkel próbálkozott, hogy vajon mi lehet a rádió kritériuma. Az Alice Csodaországban-t kikapta a kezéb l; Millay verseit nem. Kerry listát készített róluk, két oszlopban, hogy majd átgondolja. A robot tehát nem egyszer szolga. Cenzor is. De mik a szempontjai? Egy id múlva eszébe jutott a másnapi el adás. Átlapozta a jegyzeteit. Több pont is alátámasztásra szorult. Tétovázva megkereste a szükséges kézikönyvet és a robot elvette t le. - Álljon meg a menet - mondta Kerry. - Erre szükségem van! Megpróbálta kihúzni a könyvet a csáp szorításából, de nem tudta. A szerkezet ügyet sem vetett rá. Szépen visszatette a könyvet a polcra. Kerry csak állt, a száját rágta. Ez már kicsit sok! A nyavalyás rosszabb, mint egy óvónéni! Odasettenkedett a könyvhöz, elkapta, és már kint is volt a hallban, miel tt a rádió megmozdulhatott volna. Utánament az átkozott! Hallotta, ahogy puhán lépked a… a lábán. Kerry beiszkolt a hálószobába, és bezárta az ajtót. Torkában dobogó szívvel várt, nézte, ahogy a kilincs megmozdul lefelé, aztán vissza. Az ajtó alatt drótvékony csilló kúszott be, felnyúlt a kulcshoz. Kerry hirtelen odaugrott, és rátolta a reteszt is. De hasztalan. A robot precíziós észközeivel - a specializált csápokkal - visszatolta; aztán a szerkezet kinyitotta az ajtót, bejött a szobába, és megindult Kerry felé. Kerryt rémület fogta el. Elakadó lélegzettel a robothoz vágta a könyvet, az pedig ügyesen elkapta. Szemlátomást semmi mást nem akart, mert megfordult és kiment, ügyetlenül himbálózva rugalmas lábain, nála a tiltott m . Kerry halkan káromkodni kezdett. Megszólalt a telefon. Fitzgerald hívta. - Nos, hogy haladsz? - Megvan neked Cassent l A szociális tárgyú irodalommúltja és jelene? - Nem hiszem… nincs. Miért? - Akkor holnap megnézem az egyetem könyvtárában. - Kerry beszámolt a történtekr l. Fitzgerald halkan füttyentett. - Tehát beleszól, mi? Kíváncsi volnék… - Te, én már félek t le! - Szerintem jót akar neked. Azt mondod, kijózanított? - Ki. Fénysugárral. Nem valami logikus. - Talán igen. Lehet, hogy olyan, mint a tiamin, csak sugárzásban. - Fény?! - Ki tudja? A D-vitaminhoz is kell a napfény. De nem ez a lényeges, hanem hogy cenzúrázza az olvasmányaidat - és a jelek szerint elolvassa a könyveket, méghozzá szupergyorsan. Akármi is az a szerkezet, nem egyszer robot. - Nekem mondod?! - tört ki Kerry. - Kész Hitler! Fitzgerald nem nevetett. Komolyan azt mondta: - Mi volna, ha nálam aludnál? - Nem - mondta Kerry dacos hangon. - Nincs az a rádió, amelyik kitúrhatna a tulajdon házamból! Inkább baltával megyek neki! - Háát… te tudod. Hívjál föl, ha… ha bármi történne. - Kösz - mondta Kerry, és letette. Bement a nappaliba, és h vösen szemügyre vette a készüléket. Mi az ördög lehet… és mi lehet a szándéka? Biztos, hogy nem egyszer robot. Az is biztos, hogy nem él, olyan értelemben, ahogy egy kolloid agy él. Összeszorított szájjal odalépett, és tekergetni kezdte a gombokat. Lüktet tempójú tánczene áradt ki a hangszórókból. Megpróbálkozott a rövidhullámmal is semmi rendkívüli. Tehát? Nincs tehát. Nem volt válasz. Egy id múlva elment lefeküdni. Másnap ebédnél megmutatta Cassen szociális tárgyú irodalmát Fitzgeraldnak. - Mi van vele? - Nézd meg, ezt. - Kerry lapozott, aztán rámatatott egy bekezdésre. - Mond ez neked valamit? Fitzgerald elolvasta. - Igen. Ha jól értem, arról van szó, hogy az individualizmus alapfeltétele az irodalom létrejöttének, igaz? Kerry ránézett. - Nem tudom. - Hogyhogy? - Olyan furcsán m ködik az agyam. Fitzgerald beletúrt sz hajába, összehúzta a szemét, és áthatóan szemügyre vette a barátját. Mire gondolsz? Nem egészen… Kerry indulattal, de türelmes hangon szólt:
- Ma reggel bementem a könyvtárba, hogy átfussam ezt a könyvet. De hiába olvastam, nem értettem bel le semmit. Csak szavakat láttam. Tudod, milyen érzés, amikor az ember kimerült már a sok olvasásban? Szembekerülsz egy bonyolult, többszörösen alárendelt mondattal, és egyszer en nem fogod fel. Hát ilyen érzés volt. - Olvasd el most - mondta halkan Fitzgerald, s áttolta eléje a könyvet. Kerry engedelmeskedett, aztán fanyar mosollyal felnézett. - Hiába. - Olvasd hangosan. Menjünk végig rajta együtt, lépésr l lépésre. De ez sem segített. Kerry szemlátomást teljesen képtelen volt felfogni a bekezdés mondanivalóját. - Valami szemantikai gátlás - mormogta Fitzgerald a fülét vakargatva. - Most el ször történt veled? - Igen… nem. Nem tudom. - Van órád ma délután? Nincs? Jó. Menjünk át hozzád. Kerry eltolta maga el l a tányért. - Menjünk. Úgysem vagyok éhes. Félóra múlva együtt álltak a rádió el tt. Teljesen ártalmatlanul festett. Fitzgerald egy ideig elkínlódott vele, hogy lefeszegesse a burkolatát, de aztán feladta. Ceruzát és papírt keresett, leült Kerryvel szemben, és föltett egy sor kérdést. Egyszer megtorpant. - Ezt eddig nem említetted. - Gondolom, kiment a fejemb l. Fitzgerald a fogát kocogtatta a ceruzával. - Hmmm. Amikor a rádió el ször m ködésbe lépett… - A szemembe villantott valami kék fényt… - Nem arra gondolok, hanem - amit mondott. Kerry pislogott. - Amit mondott? - Tétovázott. - "Pszichés struktúra ellen rizve, följegyezve", vagy valami hasonlót. Azt hittem, egy állomást fogok, és valami vetélked részletét hallottam. Gondolod, hogy…? - Jól érthet volt, amit mondott? Tisztán beszélt? - Most, hogy mondod, nem. - Kerry a homlokát ráncolta. - Mintha hadart vagy elnyelte volna a hangokat. - Ühüm. No, folytassuk! - Megpróbálkoztak egy szóasszociációs teszttel. Végül Fitzgerald töpreng arccal hátrad lt a széken. - Szeretném ezt az anyagot összehasonlítani a legutóbbi tesztekével, ámít pár hónapja csináltunk. Valami furcsa itt… nagyon furcsa. Sokkal nyugodtabb volnék, ha pontosan tudnám, hogy tulajdonképpen mi is az emlékezet. Már jelent s eredmények születtek a mnemonika, a mesterséges memória területén. De lehet, hogy nem is err l van szó. - Mi? - Az a… gép. Vagy mesterséges memóriája van, és magas szinte kiképzést kapott, vagy egy teljesen más millióhoz és kultúrához készült. Hatással van rád… nem kis hatással. Kerry megnedvesítette cserepes ajkát. - Hogyhogy? - Gátlásokat épített ki a gondolkodásodban. Még nem tudom átlátni. Az összehasonlítás után talán kisüthetünk valami választ. Nem, az a szerkenty nem háztartási robotgép. Sokkal több. Kerry el vett egy cigarettát; a készülék odament, és tüzet adott. A két férfi bizonytalan, viszolygó félelemmel nézte. - Jobb volna, ha nálam aludnál - ajánlotta Fitzgerald. - Nem - mondta Kerry. Megborzongott. Másnap ebédnél Fitzgerald hiába kereste Kerryt, kollégája nem jelent meg. Felhívta telefonon. Martha vette föl. - Üdv! Mikor érkeztél vissza? - Szia, Fitz. Körülbelül egy órája. A n vérem megel zött, nélkülem szülte meg a gyereket - így hát visszajöttem. - Elhallgatott. Fitzgeraldot nyugtalanította Martha hangszíne. - Hol van Kerry? - Itt. Átjönnél, Fitz? Nagyon nyugtalan vagyok! - Valami baja van? - Nem… nem tudom. Gyere gyorsan, jó? - Jövök - mondta Fitzgerald. Letette a kagylót, beleharapott az ajkába. is nyugtalankodott. Amikor rövid id múlva becsöngetett Westerfieldékhez, rájött, hogy az idegei egyáltalán nincsenek rendben. De Martha látása megnyugtatta. Bement vele a nappaliba. Pillantása rögtön a készülékre esett, amely ugyanúgy állt a helyén, mint az este; aztán Kerryre, aki az ablaknál ült, mozdulatlanul. Kerry kifejezéstelen, kába tekintettel nézett rá. Pupillája kitágult, és mintha csak lassan ismert volna rá Fitzgeraldra.
- Hahó, Fitz - mondta vontatottan. - Hogy érzed magad? Martha idegesen közbeszólt: - Fitz, mi lehet a baja? Beteg? Hívjak orvost? Fitzgerald leült. - Észrevettél valami különöset a rádión? - Nem. Miért? - Akkor figyelj jól. - Elmondott Marthának mindent, figyelte, ahogy a n arcán a hitetlenség viaskodik a kényszeredett hittel. Martha azt mondta: - Nem tudom egészen… - Ha Kerry el vesz egy cigarettát, az odamegy, és t zet ad neki. Akarod látni? - N-nem. De! Azt hiszem, igen. - Martha szeme tágra nyílt. Fitzgerald odaadott Kerrynek egy cigarettát. Az történt, ami rendesen. Martfia egy szót sem szólt. Amikor a készülék visszatért a helyére, a n megborzongott. Odament Kerryhez. A férfi bizonytalan pillantással ránézett. - Orvosra van szüksége, Fitz! - Hogyne. - Fitzgerald hallgatott róla, hogy az orvos semmit sem tudna tenni. - Mi az a… dolog? - Több, mint egy robot. És átalakítja Kerryt. Elmondtam, mi történt. Amikor megvizsgáltam Kerry pszichés jellemz it, kiderült, hogy megváltoztak. Elt nt szinte minden kezdeményez készsége. - Az égvilágon senki sem tudna elkészíteni egy ilyen… Fitzgerald összevonta a szemöldökét. - Én is elgondolkodtam ezen. Olyan, mintha egy másik, igen fejlett kultúra terméké volna nem a mienké. Talán a Mars-lakóké. Speciális eszköz, bonyolult kultúrába való, Csak azt nem értem, miért fest pontosan úgy, mint egy lemezjátszós rádió. Martha megfogta a férje kezét. - Álcázás? - De miért? Te voltál az egyik legjobb tanítványom pszichológiából, Martha. Gondolkodj logikusan. Képzelj el egy olyan civilizációt, ahol egy efféle eszköznek megvan a helye… Használj induktív okoskodást. - Igyekszem. De nem nagyon forog az agyam. Fitz, én Kerryt féltem! - Semmi bajom - szólalt meg Kerry. Fitzgerald összeillesztette az ujjai hegyét. - Nem is annyira rádió, mint inkább ellen r. Abban a másik civilizációban talán mindenkinek van ilyenje; vagy lehet, hogy csak azoknak, akiknek… szükségük van rá. Nem engedi kilógni ket a sorból. - Azzal, hogy kiirtja a kezdeményez készségüket? Fitzgerald tanácstalan mozdulatot tett. - Nem tudom! Kerry esetében így m ködött. Másokkal… nem tudom. Martha felállt. - Szerintem elég a fecsegésb l. Kerrynek orvosra van szüksége. Azután meglátjuk, mi legyen azzal. - A készülék felé intett. Fitzgerald azt mondta: - Kár lenne szétverni, de… - jelent ségteljes pillantást vetett a n re, A készülék megmozdult. - Csusszanó, himbálózó léptekkel el jött a helyér l, és Fitzgerald felé tartott. A férfi felpattant, de az ostorszer csápok köréjé csapódtak és megragadták. Halovány fénysugár villant a szemébe. Szinte azonnal ki is hunyt; a csápok visszahúzódtak, a rádió visszatért a helyére. Fitzgerald mozdulatlanul állt. Martha is talpon volt, keze a szája el tt. - Fitz! - Remegett a hangja. A férfi tétován válaszolt: - Igen? Mi van? - Nincs semmi bajod? Mit csinált veled? Fitzgerald a homlokát ráncolta. - Hogy bajom? Miért volna bajom?… - A rádió! - Mit csinált?! A férfi a készülék irányába pillantott. - Valami baja van? Sajnos nemigen értek az ilyesmihez, Martha. - Fitz! - Martha odalépett hozzá, karon ragadta. - Figyelj ide! - Ömlött bel le a szó. A rádió. Kerry. A beszélgetésük… Fitzgerald kifejezéstelen arccal nézett rá, mintha nem értené, amit mond: - Azt hiszem, rossz napom van ma. Nem egészen értem, mir l beszélsz. - A rádióról - de hát tudod! Azt mondtad, megváltoztatta Kerryt… - Martha elhallgatott, rámeredt a másikra. Fitzgerald határozottan tanácstalan volt. Különösen viselkedik ez a Martha. Nagyon különösen! Eddig azt hitte, józan gondolkodású lány. De most zagyvaságokat beszél. Legalábbis érthetetlen, amit mond - egyszer en nincs semmi értelme. És miért emlegeti a rádiót? Nem m ködik jól? Kerry azt mondta, jó vétel volt, szép a hangja és korszer a kezelése. Egy röpke pillanatig átfutott Fitzgeraldon, nem bolondult-e meg Martha.
Annyi biztos, hogy mindjárt el adása lesz! Nem akar elkésni, mondta Marthának. Amikor kifelé indult, az asszony nem tartóztatta. Az arca falfehér volt. Kerry cigarettát vett el . A rádió odament, tüzet adott. - Kerry! - Tessék, Martha. - Fakó volt a hangja. A n rámeredt a… rádióra. Mars? Egy másik világ-egy másik civilizáció? Mi lehet ez? Mi lehet a szándéka? Mit akar csinálni velük? Martha kiment a bejárati ajtón, le a garázsba. Amikor visszajött, egy kisbaltát szorongatott. Kerry érdekl déssel nézte. Látta, hogy Martha odalép a rádióhoz, és fölemeli a baltát. Aztán fölvillant a fénysugár, és Martha elt nt. A délutáni napsütésben egy kevéske por lebegett. - Támadással fenyeget létforma megsemmisítve - szólalt meg a rádió. Kerry gondolatai tótágast álltak. Betegnek, kábának, ijeszt en üresnek érezte magát. Martha… Az agya szinte tajtékzott, forrt. Ösztönök, érzelmek küzdöttek valamivel, ami elfojtotta ket. Aztán hirtelen leomlottak a gátak, led ltek a falak. Kerry artikulálatlan, rekedt kiáltással felpattant. - Marthal - ordította. A felesége elt nt. Kerry körülnézett. Hol lehet?… Mi történt? Nem emlékezett. Visszaült a fotelba, a homlokát dörgölte. A másik kezével gépiesen cigarettát vett el . A rádió azonnal odament, és tüzet adott. Kerry torkából szörny , elfulladó hang tört el , és talpra ugrott. Most már emlékezett mindenre! Felkapta a baltát, és ádázan vicsorítva rárontott a készülékre. Ismét fölvillant a fénysugár. Kerry elt nt. A balta lehullott a sz nyegre. A rádió visszament a helyére, és megállt. Halk kattogás hallatszott elektronikus agyából. - Alany alapvet en alkalmatlan - szólalt meg egy pillanat múlva. - Kiiktatás elkerülhetetlen volt. - Katt! Következ alanyra felkészülés befejezve. - Kivesszük - mondta a fiatalember. - Érdemes is - mondta az ingatlanügynök. - Csöndes, magányos ház, és az ára is elfogadható. - Err l, lehetne vitatkozni - szólt közbe a lány. - De tényleg pontosan olyan, amilyet akartunk. Az ügynök megvonta a vállát. - Persze, bútorozatlanul nem kerülne ennyibe. De… - Nem vagyunk még olyan öreg házasok, hogy bútorunk is lenne T mondta a fiatalember mosolyogva. Átfogta felesége vállát. - Tetszik, kicsikém? - Ühüm. Kik laktak itt korábban? Az ügynök megvakarta az arcát. - Lássuk csak. Egy Westerfield nev házaspár, azt hiszem. Körülbelül egy hete hirdetjük. Szép ház. Ha nekem még nem volna, lecsaptam volna rá. - Milyen jókép rádió! - mondta a fiatalember. - A legújabb típus, igaz? Odament, hogy jobban szemügyre vegye. - Gyere már - nógatta a lány. - Nézzük meg még egyszer a konyhát… - Jövök, kicsim. Kimentek a szobából. A hallból behallatszott az ügynök duruzsolása, egyre halkabban. Meleg délutáni napsütés áradt be az ablakon. Egy pillanatig csend volt. Aztán… Katt! Békés András fordítása
Frederik Pohl - A népszámlálók Még az els hétnek sincs vége, és máris olyan itt minden, mint az rültekházában. Isten bizony szerencse, hogy csak egyszer egy évben csináljuk! Hat hétig dolgozunk, és negyvenhat hétig szabadok vagyunk, ez aztán a pompás munkabeosztás - gondolják a legtöbben. De ezeknek fogalmuk sincs, milyen az a hat hét. Elég rossz a kiszálló embereinknek is, ám akinek körzeti vezet nek kell lennie, mint én vagyok, annak egyenesen tébolyító a helyzete. Az ember feldolgozza magát a szamárlétrán, aztán rábíznak egy egész népszámlálási körzetet; és azt hinnéd, célba értél. Ötvenhárom f s csoportok mennek ki, felölelve az egész népszámlálási körzetet; százötven ember magán a területen és további húsz-harminc a körzeti parancsnokságon -
és te mindezeknek a f nöke vagy. És minden nagyszer nek látszik, míg csak meg nem kezd dik a népszámlálás id szaka, és neked dolgoztatnod nem kell azt a százötven embert; és hat hét kibírhatatlanul hosszú ahhoz, hogy átéljük, viszont lehetetlenül rövid ahhoz, hogy a munkát elvégezzük. És az ember kezd feketekávén élni meg vitamininjekciókon, és a Point Loma-i vakációs turistaházról álmodozik. Mindenkin er t vehet a páni félelem, amikor ekkora nyomás nehezedik rá. A legjobb kinti embereid kezdenek összeroppanni. De te ezt nem engedheted meg magadnak, mert te vagy a körzeti f nök… Vegyük Witecket. Együtt voltunk felvételez k, és nála jobb munkaer t sohasem láttál, ha a létszámon felüliek feldolgozására került a sor, mintha nem is lettek volna idegei. Úgy számítottam erre az emberre, mint a saját jobb kezemre. Mindig a legzöldfül bb, legmegbízhatatlanabb kezd felvételez kkel állítottam párba, és éveken át soha a legkisebb baj sem volt vele. Meglehet, túlságosan szép volt ez a helyzet ahhoz, hogy tartós legyen; meglehet, ki kellett volna találnom, hogy össze fog roskadni. Egy nagyon elegáns lakásban ütöttem fel a f hadiszállásomat, egy felh karcoló tetején. Meglehet sen jómódú emberek laktak ott, és természetesen nagy zenebonát csaptak, hogy kilakoltatják ket. "A fenébe is mondtam nekik -, öt perc alatt táguljanak innen, és akkor els nek összeszámláljuk magukat." Nos, ez el volt intézve; kifelé menet gyakorlatilag a lábamat csókolták. Persze a nagykönyvben nem pontosan így van megírva, de az embernek rugalmasnak kell lennie. Ez az, amiért egyesekb l körzeti f nökök lesznek, míg a többi megmarad felvételez nek. Akárcsak Witeck. Úgy a nyolcadik nap táján a dolgok valóban felforrósodtak. Nyakig voltam a Regionális Ellen rzést l kapott sürg s munkákban - azt mondták, kicsit lassan dolgozunk -, amikor Witeck fölhívott. - F nök - mondta -, van itt egy körzetbeli. Az egyik kezemmel a forgókartotékot tartottam, a másikkal egy ceruzát. - A kék kártya száma? - kérdeztem, Furcsa vélt Witeck hangja a telefonban. - F nök- mondta -, ennek nincs kék kártyája. Azt mondja… - Nincs kék kártyája? - Nem tudtam elhinni. Átjön egy másik népszámlálási körzetbe, anélkül hogy a saját körzeti f nökét l kártyát hozna, és így körzetbeliként szerepel, holott holtbiztos, hogy létszámon felüli. - Melyik az az rült népszámlálási körzet, amelyb l kék kártya nélkül jön? - Nem jön semmilyen népszámlálási körzetb l, f nök - magyarázta Witeck. Azt mondja… - Úgy érti, hogy külföldi? - Úgy van, f nök… Azt. - Tartsd a vonalat! - Eltoltam a forgókartotékot, és el kaptam a bevándorlók jegyzékét. Mindössze néhány tucat név volt rajta természetesen - amúgy is elég bajunk van a saját létszámfelettieinkkel, anélkül, hogy egy csomó külföldit befogadnánk, ennek ellenére minden évben legalább maroknyi olyan ember van, aki elintézi, hogy a kvótára kerüljön. - I. D. száma? - kérdeztem. - Nos, f nök - kezdte Witeck -, ennek nincs I. D. száma. Én úgy látom, hogy… Lám, az ember, ha akar, egy hónapig is elbíbel dhet ezekkel a szabálytalan esetekkel, de lehetetlen zöld ágra verg dni velük. így szóltam hát: - Tedd a létszámfelettiek közé! - és letettem a kagylót. Mindazonáltal meg voltam lepve kicsit; Witeck érti a dolgát, és nem vall rá, hogy egy szabálytalan esetért rám hárítja a felel sséget. A régi id kben, amikor mindketten pályakezd k voltunk, láttam, hogy a létszámfelettiek közé sorol egy egész családot csak azért, mert nyilvántartó kártyájukon más volt a nevük írásmódja, mint az ellen rz jegyzékben. De öregebbek lettünk. Feljegyeztem magamnak, hogy beszéljek Witeckkel, mihelyt túl vagyunk a rohammunkán. Faégi barátok voltunk, nem akarnám azzal ijesztgetni, hogy t magát is a létszámfelettiek közé teszem, vagy valami hasonló. Anélkül is tudná, és lehet, ennél többre nem is lenne szüksége ahhoz, hogy visszazökkenjen a régi kerékvágásba. Megígértem magamnak, hogy mindenképpen beszélek vele, mihelyt túl vagyunk a rohammunkán, vagy pedig mihelyt visszajöttem Point Lomáról. Fel kellett rohannom a Regionális Ellen rzésbe egy kis fejmosásra, de bebizonyítottam nekik, hogy pótoltuk a lemaradást, és csak közepesen utálatosak voltak. Amikor visszaérkeztem, újra Witeck volt a telefonnál. - F nök - mondta igazán boldogtalanul -, ez a körzetbeli fejfájást okoz nekem. Én… - Witeck - förmedtem rá -, már megint egy körzetbelivel bosszantasz? Hát semmit sem tudsz magad elintézni? - Ez ugyanaz, f nök - így Witeck. - Azt mondja, afféle nagykövet, és… - Ja úgy - vágtam közbe -, a fenébe is, hát miért nem rukkolsz ki mindjárt els re a tényeiddel? Mondd meg a nevét; s én majd ellen rzöm követi megbízatását. - Jó, jó, f nök - kezdte megint -, de… hm… neki nincs követi megbízatása. Azt mondja, hogy az lakhelye - s most nyelt egyet - a Föld közepe. - Te meg vagy bolondulva! - Láttam már ilyet, derék emberek megtörnek a népszámlálás terhe alatt. A gyakornokoknak mondják, hogy mire az els ötszáz létszámon felülidet feldolgozod, megtébolyodtál; vagy önként létszámon felülivé nyilvánítod magad, vagy tudatod nyílt hasadást szenved, és elvisznek a kuncogó farmra. És Witeck már alaposan túl volt az ötszázadik esetén.
Üvöltözés és kiabálás hallatszott a sz központból, amelyet a felvonóknál rendeztem be, és mintha megugrók lettek volna. Megnyomtam a telefonon az átkapcsológombot, és átszóltam Cariasnak, a helyettesemnek: - Witeck elvesztette az önuralmát vagy mi. Foglalkozz vele! És amíg Carias beszélt a telefonon Witeckkel, én meg is feledkeztem az egész dologról; ugyanis valóban megugrók voltak, méghozzá egy egész család. Egy apa volt meg egy anya és öt gyerek - öten gyerekek. Nem felháborító némely ember? A felvételez kint a területen átadta ket az rségnek - óbégattak és sírtak -, és az rök feljöttek, és elmondták a történetet. Kellemetlen ügy volt. - Maga a háztartás feje? - kérdeztem a férfitól. Az bólintott, miközben egy beteg kutya tekintetével nézett rám. - Mi… mi nem akartunk megugrani! - jajgatott. - Becsületistenemre, mister… A szavába vágtam: - Maguk éppen az ajtóban álltak felpakolva, amikor a népszámlálók beléptek. Így volt? - Kezdett mondani valamit, de beléfojtottam a szót. - Ez b ven elég, barátom - mondtam neki. - A törvény szerint ez megugrás: elköltözés szándékával összecsomagolni, mialatt a népszámlálási adatfelvev k a helyiségben dolgoznak. Van még mondanivalója? Nos, még sok mondanivalója volt, de annak, amit mondott, nem volt semmi értelme. Felfordult a gyomrom, amíg hallgattam. Próbáltam uralkodni magamon - senki sem várja el t led; hogy egyénekkel foglalkozz, legyenek azok bármilyen érdemtelen és haszontalan és általában alkalmatlan személyek; ez ellentmond magának a népszámlálás elvének -, de nem tudtam megállni, hogy ne mondjam neki: - Azel tt is találkoztam már a magafélékkel, mister. Öt gyerek! Ha nem lennének olyan népek, mint maguk, nem volnának létszámfelettieink, jutott már ez az eszébe? Fogadni mernék, hogy nem jutott, mert maguk egyébre se gondolnak soha, csak saját magukra! Öt gyerek, és amikor jön a népszámlálás, azt hiszik, túljárhatnak az eszünkön, és megugranak. - Én mondom, megrázó voltam. - Fürkész kis malacszemüket nyitva tartják, körüllopakodnak, figyelik a felvételez ket, próbálják kiszámítani, hogy mennyi kell ahhoz, hogy egy létszámfeletti legyen; és akkor addig várnak, amíg a számlálóbiztosok a közelükbe érnek, hogy meg tudjanak ugrani. Soha nem jut eszükbe, hogy mennyi bajt okoznak nekünk ezzel? - kérdeztem. - A népszámlálásnak becsületesnek és egyenesnek kell lennie, mindenkinek egyforma esélyhez kell jutnia, de ezt csak akkor tudjuk így elvégezni, ha mindenki nyugton marad, amíg megszámolják. Megveregettem Öreg Betsyt a csíp mön. - Én magam öt éve senkit nem tettem létszámfelettivé - mondtam neki -, de esküszöm, legszívesebben személyesen látnám el a bajukat! Amióta ráripakodtam, egy szót se szólt. Csak állt ott, és hallgatta, mit beszélek. Végül is er t kellett vennem magamon, hogy abbahagyjam; még hosszú ideig tudtam volna folytatni, mert ha van valami, amit gy lölök, akkor ezek a tetves, büdös önszaporítók azok, akik megpróbálnak megugrani, amint azt hiszik, hogy egyikük a számlálás során létszámfeletti fesz. A rendszeres megugrók elég sok gondot okolnak, de ha maguk az emberek azok, akik els sorban a felfordulást okozzák: Akárhogy is, az id múlt. Mély lélegzetet vettem, és jól átgondoltam a dolgokat. Végül is nem álltunk rosszul; úgy indultunk néki, hogy minden kétszázötvenedik személyt létszámfelettinek min sítünk, és kezdenek a dolgok úgy festeni, hogy magas volt az el zetes becslésünk; áttértünk minden háromszázadik létszámfelettiesítésére. Így aztán volt egy kis szabad mozgásterünk. Halálos komolyan így szóltam a férfihoz: - Ugye tudja, hogy létszámfelettinek min síthetném az egész pereputtyot a maga költségére? - Sápadtan bólintott. - Nem bánom, biztosítok maguknak egy lehet séget. Nem akarok vesz dni a paragrafusokkal; ha saját maga részére elfogad egy önkéntes létszámfelettiséget, az új számlálást a feleségével fogjuk kezdeni. Ma akarod, nevezz engem puhánynak, de amondó vagyok, hogy még mindig sokkal jobb volt ez, mint büntetéspénzekkel meg egy bírósági tárgyalással fontoskodni. Egy ilyen tárgyalás félórát vagy még tovább is eltarthat, és akkor a Regionális Ellen rzés a sarkadra lép, mert kezdesz lemaradni. Én mindig azt mondom, hogy soha nem árt lehet séget biztosítani az embereknek, még ha megugrókról van is szó, amíg ez a népszámlálásunkat nem lassítja le. Mikor visszamentem, Carias az íróasztalomnál várt; valami miatt gondterheltnek látszott; de leráztam magamról, miközben láttamoztam az arról az emberr l szóló létszámfeszültségi jelentést, akit éppen az imént dolgoztunk fel. Amikor a kék kártyáját érvénytelenítettem, láttam, hogy körzeten belüli volt. Nem mondhatom, hogy ez meglepett volna. Denverb l jött, és köztudott, hogy ott mindig túllépik a saját népszámlálási adataikat; nem kétséges, hogy azt gondolta, jobb esélyei lennének az én népszámlálási körzetemben, mint bárhol másutt. És az sem kétséges, hogy igaza volt, mert mi valóban nem bátorítjuk az olyan önszaporítókat, mint ez - valóban, ha nem próbált volna megugrani, fogadok, hogy ez az egész átkozott család megússza anélkül, hogy éveken át egyetlen létszámfelettije is lenne. Mire befejeztem, Carias már megint ott lebzselt közvetlenül mögöttem.
- Utálom ezeket az önkénteseket - mondtam neki, a papírkosárba dobva az érvénytelenített kártyát. Beszélek majd Regionális Ellen rzéssel a dologról; nincs rá magyarázat, hogy miért ne lehetne ezeket ugyanúgy feldolgozni, mint bármely más létszámfelettieket, ahelyett hogy mindegyiket egyénenként kellene jóváhagynom. Halljuk, mi a baj! Megdörzsölte az állát. - Fan k - mondta -, ez a Witeck. - Mi van vele? Egy újabb körzeten belüli? Carias rám pillantott, aztán elfordította tekintetét. - Nem, f nök. Ugyanarról van szó. Azt mondja, hogy , hm, a Föld közepéb l jön. Hangosan elkáromkodtam magám. - És pont az én körzetemben kell fölbukkannia! - Keser en panaszkodtam. Valaki megkergül, és egyenesen… - F nök - szólt közbe Cárias -, lehet, hogy nem is rült. Meglehet sen valószer , amit mond. - Hallgass, Carias! - szóltam ingerülten. - Senki nem élhet a Föld közepén. Az szilárd, mint a krumpli. - Persze, f nök- bólintott komolyan Carias. - De azt mondja, nem szilárd: Azt mondja, van valami, amit neutronhéjnak nevez, mindkét oldalán f iddel és sziklákkal. Mi a külsején élünk, a belsején. A népe… - Carias! - üvöltöttem. - Te rosszabb vagy Witecknél. Ez a fickó megjelenik, nincs kék kártyája, nincs 1. D. száma, semmilyen okirata nincs. Mit fog mondani? "Kérem, uram, én létszámon felüli vagyok, kérem, dolgozzon fel." Természetesen szó sem lehet róla! Így aztán kitalál egy rült történetet, és te felülsz neki! - Tudom, f nök - szólt alázatosan Carias. - Neutronhéj! - Legszívesebben hangosan felnevettem volna, de nem volt rá id m. - Neutron az ángya térdkalácsa! Nem tudod, hogy ott lenn forróság van?! - Azt mondja, hogy a neutron forró - mondta türelmetlenül Carias. - Én is ezt kérdeztem t le, f nök. Azt mondta, hogy csak a héj… - Takarodj vissza dolgozni! - förmedtem rá. Felkaptam a telefont, és Witecket hívtam, aki a karkészülékén jelentkezett. Mondhatom, csak úgy forrt bennem az indulat. Mihelyt Witeck jelentkezett, nekiestem; nem engedtem szóhoz jutni. Kapott t lem apait-anyait; és azzal fejeztem be, hogy egyenesen ráparancsoltam: Nyilvánítsd létszámfelettinek ezt az embert, máskülönben én magam foglak létszámon felülinek nyilvánítani téged! Hallottad? Csönd volt. Aztán:Witeck így szólt: - Jerry, hajlandó vagy meghallgatni? Ezzel belém fojtotta a szót. Tíz éve, azóta, hogy engem el léptettek, és a f nöke lettem, ez volt az els eset, hogy vette magának a bátorságot, és a keresztnevemen szólított. Ezt mondta: - Jerry, figyelj rám. Ez valami óriási dolog. Ez a fickó tényleg a Föld közepéb l való, ez nem ugratás. Azt… - Witeck - mondtam -, te üt dött vagy. - Nem, Jerry, becsületszavamra! És engem aggaszt ez a dolog. Itt van a szomszéd szobában, és rám vár. Azt mondja, fogalma sem volt róla, hogy itt a felszínen így mennek a dolgok; egészen vad dolgokat beszél; azt mondja, hogy letöröl minket a föld színér l, és újrakezdi az egészet. Azt mondja… - Azt mondtam, hogy létszámfeletti, és kész! - üvöltöttem. - Egy szót se többet, Witeck! Egyenes parancsot kaptál, rajta, hajtsd végre! Így hát ez el volt intézve. Végül is túljutottunk a népszámlálási id szakon, de kevés emberrel kellett a munkát elvégeznünk, és Witecket nehéz volt pótolni. Azt hiszem, érzelg s típus vagyok, tény, hogy minduntalan a régi id kre kellett emlékeznem. Azonos szintr l rajtoltunk; ugyanolyan magasra emelkedhetett volna mint én, de természetesen eldöntötte a dolgot azzal, hogy megn sült, és gyereket nemzett. Nem lehet az ember egyidej leg önszaporító és népszámlálási tiszt. Ha a min sítése nem olyan jó, mint, amilyen volt, még felvételez nek sem maradhatott volna meg. Én soha senkinek egy szót sem szóltam az idegösszeomlásáról. Lehet, hogy Carias jártatta a száját, de miután megtaláltuk Witeck holttestét, félrevontam Cariast. Így szóltam hozzá józanul: - Nem akarunk semmiféle botrányt, nemde? Itt van Witeck, tiszteletreméltó min sítéssel; idegösszeomlást szenved, és megöli magát, és ez éppen elég baj. Nem akarjuk a bajt még mindenféle locsogással tetézni. Így van? Carias szorongva kérdezte: - F nök, hol a fegyver, amellyel öngyilkos lett? A saját feldolgozójának még csak fel sem mondtak. Eddig mehet egy helyettes, de nem tovább. Élesen rászóltam: - Carias, még mindig legalább száz létszámon felülit kell feldolgoznunk! A feldolgozás egyik végén lehetsz, vagy lehetsz a másik végén. Érted, amit mondtam? Carias köhécselt. - Persze, f nök, értem. Nem akarunk semmiféle locsogást. És ez így van, ha az ember köreti f nök. Ám a Point Loma-i vakációmra soha nem került sor; a népszámlálás utolsó hetében a tengerrengés elmosta az egész városkát. És amikor a kaliforniai Bajával próbálkoztam, éppen
akkor volt nekik az a hülye t zhányóügyük; és a Yellowstone Park sem akarta elfogadni helyfoglalásomat, mert valami z rjük volt a gejzíreikkel, így azután otthon maradtam. De a legjobb vakáció az a tudat volt, hogy egy újabb esztend re túl vagyunk a népszámláláson. Carias azon volt, hogy nézzünk utána annak a körzetbelinek, akir l Witeck beszélt, de én elutasítottam. - Id pocsékolás - mondtam neki. - E pillanatban már vagy tucatnyi népszámlálási körzettel odébb van. Soha többé nem látjuk sem t, sem bárki hozzá hasonlót. Esküdni mernék rá. Elek István fordítása
Frederik Pohl - Az éjszaka gyermekei I. - Már találkoztunk - mondtam Habernek. - 1988-ban, amikor a Moines céget vezette. Felragyogott az arca, és a kezét nyújtotta. - Persze, a fenébe is! Már emlékszem, Odin. - Nem szeretem, ha Odinnak hívnak. - Nem? Helyes, Mr. Gunnarsen… - A "Mr. Gunnarsen"-t sem szeretem. Csak egyszer en Gunner. - Jól van, Gunner; csaknem elfelejtettem. - Nem felejtette el - mondtam -, mert soha nem tudta a nevemet, amikor a Des Moines cégnél volt. Azt sem tudta, hogy élek, mert annyira el volt foglalva azzal, hogy elveszítse az ügyet az ügyfelünknek. Ugyanúgy eltávolítottam magát onnan, ahogy most innen fogom eltávolítani. - Mit akar hallani t lem, Gunner? Hálás vagyok magának. Higgye el, fiam, tisztában vagyok vele, hogy segítségre szorulok… - Nem vagyok a fia. Haber, maga kövér kandúr volt, és az is maradt. Csak két dolgot akarok magától: el ször egy gyors szemlét itt az üzemben, és másodszor, hogy harminc perc alatt hívja össze az osztályvezet ket, beleértve saját magát, értekezletre. Szóljon hát a titkárn jének, hogy szedje össze ket, mi pedig induljunk üzemnéz be. Amikor a rakétagéppel Belportba érkeztem, összeállítottam a teend im jegyzékét. Az els tétel ez volt: 1. Felmondani Habernek. Vannak bibircsókok, amelyeket az ember eltávolít, és vannak, amelyeket hagy csendben leszáradni. Engem az M&B vállalat nem azért fizet, hogy Haberükön kozmetikai m tétet végezzek, hanem hogy befejezzem azt a munkát, amelyet Haberéknek kellett volna elvégezniük. Mint a Tömegkapcsolatok F osztályának vezet je, Haber bibircsók volt, de mint idegenvezet , nagyszer , noha verítékezett. Körülvezetett az üzemen. Az egyik f üzletsorral kezdte - légfüggönyajtók, ízléses szürke selyemdrapériával díszített kirakatok. Olyan volt, mint egy ócska környék négy ravatalozója közül a legjobb. A kirakatüvegen aranyozott bet kkel a játék neve: MOULTRIE & BIGELOW Tömegkapcsolatok Northern Lake State-i kirendeltség T. Wilson Haber kirendeltségvezet - A tömegkapcsolatok otthon kezd dnek - világosított fel. - Hadd tudjanak róla, hogy itt vagyunk, mi, Gunner? - Az iowai kirendeltségre emlékeztet - mondtam, mire megbotlott, holott egy szálka sem feküdt az úton keresztbe. Ez a 88-as elnökválasztási hadjárat idején történt, amikor Haber megpróbálta megnyerni az államot annak a jelöltnek, aki életben tartott bennünket, és az a tizenkét elektori szavazat az utolsó pillanatban jött át hozzánk, csak azért, mert Habert Nassauba küldtük pihenni, és én átvettem t le az ügyek intézését. Azt hiszem, Haber felesége részvényes volt a vállalatban. Mindazonáltal meg kell hagyni, hogy a belporti elrendezés meglehet sen jó volt. Négy kikérdez állomás, mindegyikben egy Simplex 9090 és a donorok váróhelyiségében egy ügyfélfogadó operátor. Az ember a küls l nem tudja megítélni, de a kikérdezésükre várakozó donorok jó reprezentatív mintának látszottak - megfelel keveréke a nemeknek, korosztályoknak, vagyoni állapotoknak-, és a súlyozásnak szentelt megfelel figyelemmel legalábbis egy tisztességes véleménystatisztika birtokába
juthatott. A kikérdezési adatok integrálása hátul történt, egy kiolvasó-állomáson - megismertem az egyik programozót, és bólintottam feléje: dérék ember -, egy telefaxkészülékkel együtt, amely a legfontosabb kutatási forrásokkal kötött össze, a Britannicával, a Kongresszusi Könyvtárral, hírügynökségekkel és így tovább. Az integrálóhelyiségb l a kiolvasóoperátor szerkeszthetett egy beszédet, egy 3-V fizetett m sort, egy rhirdetést vagy bármi mást, miután a kutatóvonalak betáplálhatták neki az összes adatot, amelyekre szüksége volt, és ellen rizhették, hogy azok az általa választott tárgyra vonatkoznak-e. Az épülettel szemben volt egy magnófülke meg egy stúdió. Minden kicsi volt és félhordozható, de jó min ség . Itt is ugyanúgy össze lehetett állítani vagy megszerkeszteni egy 3-V interjút, mint az országos központban. - A-I osztályú felszerelés, igaz, Gunner? - szólt Haber. - Magam állítottam fel, hogy elvégezzem a munkát. - Akkor hát miért nem végezte el? - szóltam. Visszahúzódott, mint csiga a házába. Szeme kisebbnek és értelmesebbnek látszott, de nem szólt rá semmit közvetlenül. Megfogott a könyökömnél; és az adatfeldolgozó helyiség felé fordított. - Szeretném, ha találkoznék valakivel - mondta, kinyitotta az ajtót, bevezetett és otthagyott. Magas, karcsú lány nézett fel az írógép mell l. - Nini, Gunner! Hello! - szólt. - Rég nem láttam. - Hello, Candace! - mondtam. Haber, úgy látszik, nem is olyan ostoba kandúr, mint amilyennek látszott, mert kiderített valami apróságot a magánéletemb l, miel tt betoppantam volna az irodájába. A rakétagépen összeállított jegyzék többi pontja a következ volt: 2. "Nagy hazugságra" van szükség. 3. Megvizsgálni a gyerekeket. 4. Megvizsgálni az ellenfelek javaslatait. 5. Feleségül venni Candace Harmont? Ez a megbízás a Moultrie&Bigelow részére viszonylag kis feladatot jelentett, de annál hatalmasabb volt a megbízó. Fontos volt elnyerni a megbízatást. Az ügyfél az Arkturán Konföderáció. Az üzemben azt beszélték, hogy miel tt mi elfogadtuk a megbízást, három vagy négy másik tömegkapcsolati ügynökség elutasította. Senki nem nevezte meg pontosan az okot, de tökéletesen világos volt, hogy miért. Csak azért, mert a megbízó az Arkturán Konföderáció volt. Nincs abban semmi törvényellenes vagy kivetend , ha egy tömegkapcsolatokkal foglalkozó cég külföldi megbízót képvisel. Ez alapszabályi kérdés - a legtöbben nem veszik maguknak a fáradságot, hogy utánanézzenek: a '71-es Smith-Macchioni-törvény. És a bíróságok szerint 1985 óta, amikor az egyetlen "értelmes idegenek" a marsbeli múmiák voltak, a törvény a bolygón kívüli "külföldiekre" éppúgy vonatkozik, mint a földiekre. Nem mintha a múmiák bárkit is felfogadtak volna a Földön, hogy bármit is csináljanak a megbízásukból. Ám a Moultrie&Bigelow jogi osztálya volt az, amely pusztán egy elvi ítélet meghozataláért pert indított. Ez tény. Egy ennyire bizonytalan eshet séggel számolva. De hát az M&B így dolgozott. Egyesek szemében a tömegkapcsolatokkal foglalkozó cégek minden képvisel je ügyfeleinek színét viseli. Ez az aljas fráterek természete. Ugyanazok nem kárhoztatnának egy sebészt, mert eltávolít egy rosszindulatú daganatot az 1. számú közellenségb l, s t az ügyvédet sem, aki ellátja a védelmét. De hogyha felel sek vagyunk azért az érzelmi képért, amelyet az ügyfelünkr l alkot a tömeg, és ez a kép nem örvend közkedveltségnek, az ellenz k közül néhányan nekünk rontanak. Az M&B-nél minden hó végén elég sok van a fizetési csekken ahhoz, hogy ne tör djünk ezzel. Az M&B arról közismert, hogy a nehéz eseteket vállalja - az egyetlen még létez amerikai cigarettagyár a mi ügyfelünk. Nemkülönben a szám zött kubai kormány, amely még mindig arra gondol, hogy egy nap sikerül rávennie a Külügyminisztériumot: fizesse ki azokat a kötvényeket, amelyeket nyomatott a maga számára. Mindazonáltal két okból - egyszer en azért, hogy megkönnyítsük magunknak a dolgokat, és mert ez a jobb doktrína - nem fitogtatjuk a népszer tlen ügyfelekkel való kapcsolatainkat. Kivált ha a munka rosszul megy. Az egyik legbiztosabb módja annak, hogy a közvélemény válasza tömegkapcsolati munkánkra rossz legyen, az, ha a közvéleményt tájékoztatjuk róla, hogy néhány nagyol is rátermett tömegkapcsolati szakemberre bíztuk a megdolgozását. Így azután minden, amit Haber csinált, rossz volt. Ebben a városban elkéstek a kikérdez fülkék, és elkésett a gondolatolvasás. Épp hogy öt percem maradt még a konferencia kezdetéig, és, ezt az id t amúgy is a kikérdez fülkék részlegében töltöttem. A fogadóhelyiségben, ahol donorok ültek és vártak, hogy rájuk kerüljön a sor, felfigyeltem egy háromdimenziós készülékre, amely ügyfelünk hazai bolygójáról került ide. A kép nagyon vonzó volt: kiterjedt, nyugodt tengerek, hellyel-közzel a leveg be szökken , függ leges szigetecskékkel. Felháborodva megfordultam, és kisiettem a helyiségb l. Talán egy laikus nem vette volna észre, hogy Haber milyen sok módját találta meg a hibás cselekvésnek. Különben is az egész kikérdez fülke-program alighanem tévedésen alapult. Kezdjük azzal, hogy ha a kikérdez fülkékb l valami jót akarunk származtatni magunknak, mélyinterjúkra van szükségünk, afféle a lélek
mélységeib l felhozott gondolatolvasó anyagokra. És ehhez fizetett donorok kel lenek; sebnyi fizetett donor. És hogy ilyenekre szert tehessünk, szükség van egy névjegyzékre, amelyb l válogathatunk. Ez azt jelenti, hogy a lapokban és a tömegkommunikációs hálózatokban hirdetni kell, és húsz emberrel kell beszélgetni ahhoz, hogy egyet felvegyünk. Egy Belport nagyságú városban ahhoz, hogy megfelel mintát kapjunk, vagy ötven donort kell felvennünk. És ez azt jelenti, hogy ezer emberrel kell beszélni, akik mindegyike hazamegy, és beszámol a feleségének vagy az anyjának vagy a szomszédoknak. Egy Chicago vagy Saskatoon nagyságú városban, ez még elmegy. Ha a módszer jó, a donor valójában soha nem tudja meg, hogy miért kérdezték ki, és ugyanakkor természetesen egy jó újságíró vagy magánnyomozó jó néhány donorral beszélgethet, és az érzékelési-ösztönzési ingerekb l elég jó megközelítéssel visszakövetkeztethet. De nem Belportban, ahol azel tt soha nem volt kirendeltségünk, és ahol a városban minden teremtett lélek tudja, mit csinálunk, mert minden reggeliz asztalnál els számú beszédtárgy a körzetesítési szabályzat. Amint mondtam, egy hozzá nem ért valaki esetleg nem jön rá minderre. De Haberr l nem tételezték fel, hogy laikus. A trendgrafikonokat is csak az imént láttam. Nem egészen két hét múlva kerül sor a népszavazásra az ügyfelünknek juttatandó körzetesítési el jogok odaítélésér l. Amikor Haber megnyitotta a kirendeltséget, a mintavétel azt mutatta, hogy a javaslat négy a háromhoz arányban elbukik. Most, másfél hónappal kés bb, Haber munkája nyomán az arány három a kett höz lett, azaz romlott, és tovább romlik. Ügyfelünk rendkívül szerencsétlen lenne - és talán szerencsétlen is -, ha sikerülne megfejtenie azokat a különös földi jelentéseket az el rehaladásról, amelyeket küldtünk neki. És ez az a fajta ügyfél volt, akivel kapcsolatban egy szárnyait bontogató cég nem akarhatta, hogy szerencsétlennek érezze magát. Úgy értem, hozzá képest az összes többi ügyfél jelentéktelen apróság volt. Az Arkturán Konföderáció olyan gazdag és hatalmas kultúra volt, mint a földi kormányok kultúrája együttvéve, és minthogy az arkturánok nem bíbel dnek olyan képtelenségekkel, mint a nemzeti kormányok vagy a magánvállalkozás, legalábbis nem olyan módon, ahogy az nekünk értelmesnek t nik, ez az ügyfél akkora volt… Akkora volt, mint minden más lehetséges ügyfél együtt. Ezek voltak, akik úgy határoztak, hogy a belporti bázisra szükségük van, és M&B dolga - és specifikusan az én dolgom, Odin Gunnarsené -, hogy biztosítsuk számukra ezt a bázist. A baj az volt, hogy hat hónappal ezel tt gy zték le a Földet. Tény, hogy a szó technikai értelmében még mindig háborúban álltunk velük. Csak fegyverszünet volt, nem béke, de ez véget vetett a H-bombatámadásoknak és az rhajóhad harci cselekményeinek. Miként mondtam, M&B a nehéz esteket vállalja! Úgy látszott, hogy Haberen kívül még négyen tudják, mi célból gy ltek össze. Candace Harmon, a kikérdezésintegrálási programozó és két nagyon fiatal technikus. A tanácskozóasztalnál leültem az elnöki székbe, anélkül hogy kivártam volna, amíg kiderül, hová akar ülni Haber, és így szóltam: - Rövid megbeszélést tartunk, mert bajban vagyunk, és nincs id nk az udvariaskodásra. Maga Percy? - Ez a programozó volt; bólintott. - És a maga nevét nem értettem - fordultam a mellette ül höz. A sokszorosítóüzem vezet je volt, egy hórihorgas, beretvált fej öregfiú, a neve Tracy Spockman. Helyettesér l, a technikusok egyikér l, akin megakadt a szemem, kiderült, hogy neve Manny Brock. A potyautasok számára könny feladatokat választottam ki, az eszeseket tartalékolva arra az esetre, ha bármi adódnék, így a sokszorosító f nökével kezdtem. - Spockman, nyitunk egy arkturán anyagbeszerz ügynökséget, és ez maga lesz. Erre alkalmasnak kell lennie, hiszen ha jól emlékszem, egy évig vezette a duluthi üzletet. Egy volframpipával pöfékelt, kifejezéstelenül. - Köszönöm, Mr. Gun… - Gunner. - Nos, köszönöm, Mr. Gunner, de mint a sokszorosító vezet je… - Itt van Manny, gondoskodni tud err l. Ha jól emlékszem arra, ahogy a duluthi m veleteket vezette, gondolom, úgy rendezte el itt is a dolgokat, hogy minden további nélkül a helyébe léphet. - És valószín leg így is volt. Legalábbis bizonyos, hogy abból semmi baj nem származhat, ha másnak is esélyt adunk, hogy elfuserálja a dolgokat. Odanyújtottam Spockmannek az "Állást keres" oldalt abból az újságból, amelyet a légi kiköt ben vettem magamhoz, és amelyen idefelé megjelöltem néhány nevet. - Vegye fel ezeket a lányokat, béreljen ki egy helyiséget, és küldjön ki néhány levelet. - Átnyújtottam egy kézzel firkált feljegyzést is. - Err l a jegyzékr l látni fogja, mi az, amit akarok. Levélben fordulok a város mindegyik ingatlanügynökségéhez, megkérdezve t lük, hogy nerc tudnak-e együtt egy ötezer acre nagyságú parcellát rendelkezésre bocsátani a népszavazás által érintett területen. Levelet minden f vállalkozónak, ajánlatokat kérve épületekre. Külön-külön kérjen ajánlatokat t lük, azt hiszem, összesen öt épületr l van szó. Az egyik kívül-belül klimatizált legyen, kérjen hát ajánlatot a légkondicionáló, f tési, gáz- és vízvezeték-szerelési alvállalkozóktól is írjon levelet minden élelmiszernagykeresked nek és italáruraktárnak, és érdekl dje meg, kívánnak-e ajánlatot tenni az arkturánok élelmiszerrel
való ellátására. Telefaxoljon Chicagóba, és kérdezze meg, mit kedvelnek az arkturánok; én nem emlékszem, azt hiszem, hogy a húst nem szeretik, annál inkább a zöldf zelékeket. Mindenesetre tudja meg, és vegye be az adatokat a levelekbe. Elektronikai üzemek, irodai berendezésekkel foglalkozó keresked k, személykocsi- és teherkocsiképviselet… megtalálja azon a papírdarabon az egész listát. Azt akarom, hogy holnap reggel minden üzletember Belportban kezdje számolni, mennyi profitra tehetne szert egy arkturán bázis felállítása esetén. Érti már? - Azt hiszem, Mr. Gunner. Már gondolkodtam rajta. És mi volna, ha a papírárunagykeresked ket, az ügyvédeket, az okleveles könyvvizsgálókat is…? - Ne kérdezze, Csinálja! Most pedig maga ott, az asztal végén! - Henry Dane, Gunner. - Henry, mi a helyzet a klublehet ségekkel Belportban? Szakosított csoportokra gondolok. Az arkturánok rajonganak a navigációért, a vitorlázásért és a hasonlókért; nézzen utána, mit kezdhetne a motorcsónakklubokkal és így tovább. Olvastam az újságbán, hogy a katonai gyakorlótéren jöv szombaton virágbemutató lesz. Elég kés n lesz, de szorítson be egy el adást az arkturán gombákról. Mi majd, rögtönzünk egy bemutatót. Azt mondják, az arkturánok odahaza szenvedélyes kertészek, szeretik a biológiai tudományokat mind, derék fickók, szeretnek mindenbe belekontárkodni. Elbizonytalanodva jegyzeteimbe néztem. - Van itt valami még a veteráncsoportokról, de nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Ha tud valamilyen használható szempontot, ki vele… - Mi a baj? Henry kétked en nézett rám. - Nem akarok szembekerülni Candyvel, Gunner. Így aztán nekem kellett szembenéznem a dolgokkal. Candace Harmonhoz fordultam. - Mit jelentsen ez, kedvesem? - kérdeztem. - Azt hiszem, Henry az én Arkturán-Amerikai Baráti Társaságomra gondol. Kiderült, hogy ez egyike volt Haber kedvenc ötleteinek. Nem voltam meglepve. Több hét alatt és mintegy háromezer dolláros költséggel a teljes taglétszám immár negyvenegyet tett ki. - Közülük hányan az M&B kirendeltség alkalmazottai? - Nyolc kivételével az összes - vallotta be azonnal Candace. Nem mosolygott ugyan, de jót mulatott magában. - Ez ne okozzon gondot - tanácsoltam Henry Dane-nek. - Amúgy is felszámoljuk az Arkturán-Amerikai Baráti Társaságot. Candace-nek nem fesz rá ideje. nálam fog dolgozni. - De hisz ez nagyszer , Gunner! - ragyogott fel a lány szeme. - És mi lesz a dolgom? Valamikor már csaknem feleségül vettem Candace-t, és azóta is id nként azt kívánom, hogy bár ne hátráltam volna meg. Candace Harmon igazán derék teremtés. - Azt fogod csinálni- mondtam neki -, amit Gunner mond, hogy csinálj. El ször is holnap megérkezik ötszáz arkturán háziállat. Nem láttam még ket, de azt mondták nekem, hogy hercigek, olyanok, mint a kiscicák, és nagyon tartósak. Gondolj ki valamilyen módot, hogy gyorsan gazdára találjanak. Talán egy állatkereskedés eladja darabjukat ötven centért. Haber tiltakozott: - De kedves Gunnerem, egyedül a fuvardíj… - Biztos, Haber; csak az, hogy idekerülnek, negyven dollárba kerül darabonként. Van még más hasonló kérdés? Nincs! Helyes. Azt akarom, hogy a hét végéig ötszáz otthonban legyen egy-egy állat, és ha vev nként száz dollárt kellene fizetnem csak azért, hogy elvigyék, megfizetném. A következ pont: szükségem van valakire, aki talál nekem egy veteránt, lehet leg rokkantat, lehet leg olyat, aki részt vett a honi bolygó bombázásában… Lefektettem tucatnyi más irányvonalat is - egy képz vészeti kiállítást olyan arkturán domborm vekb l, amelyek részben láthatók; f leg azonban érezhet k, egy 3-V panelm sort Arcturusról, amelyet betelepíthetnénk… rutin az egész. Ezek közül egyik sem oldaná meg a feladatot, de mindegyik belesegítene addig, amíg meg nem találom a megoldást. Akkor aztán majd hozzálátok a dologhoz. - Hogy is hívják azt a fickót, aki tanácstag akar tenni? Connick? - Úgy van - szólt Haber. - Mit tudtok róla? - kérdeztem. Candace-hez fordultam, aki azonnal válaszolt: - Negyvenegy éves, metodista, n s, három saját gyereke van és egy háborús árva, tavaly elindult az állami szenátorválasztáson, de vesztett, ám Belportban megkapta a szavazattöbbséget, az idén ellenezte a népszámlálást, nagyon nagy fiú a Fiatalok Kereskedelmi Kamarájában és a Háborús Veteránok Egyesületében… - De róla mit tudtok? - er sködtem. Candace lassan válaszolt: - Nézd, Gunner, ez egy rendes fickó. - Ezt én is tudom, drágám. Olvastam a cikkét a mai újságban. Arról beszélj inkább, hogy milyen piszkos dolgokat követett el, amelyek nyilvánosságra hozatalát nem engedheti meg magának.
- Nem volna szép t lünk, ha semmiért elpusztítanánk! Hogy mi volna "szép", azzal nem tör m. - Mit értesz azon, hogy "semmiért"? - Te is tudod, hogy a népszavazást nem fogjuk megnyerni. - Drágám, híreim vannak a számodra. Ennél nagyobb üzlete soha senkinek nem volt, és én meg akarom szerezni. Nyerni akarunk, és nyerni is fogunk. Mit tudsz Connickról? - Semmit. Igazán semmit - mondta a lány csendesen. - De szerezhetsz róla adatokat. Candace láthatóan felindult állapotban mondta: - Persze, talán van valami… - Persze. Szerezd meg. Még ma.
II. De maradéktalanul senkire sem hagyatkoztam, még Candace-ra sem. Minthogy Connick volt az ellenzék központi figurája, fogtam egy taxit, és elindultam, hogy meglátogassam. Sötét volt már, hideg, világos éjszaka, és az üzleti negyed gomba-felh karcolói felett a holdkifli éppen felkel ben volt. Csaknem vonzalommal néztem; mikor ott voltam, gy löltem. Amikor kifizettem a taxit, két kisfiú oldalgott oda gyermeksíruhában, hogy szemügyre vegyenek. - Hello - mondtam -, a papa itthon van? Ötesztend s lehetett az egyik, szepl s, ragyogó kék szemmel; a másik sötétebb volt, barna szem és biceg s. A kék szem válaszolt: - A papa lenn van a pincében. A mama beengedi, hogyha csönget a lakásajtón. Tessék csak megnyomni azt a gombot. - Ó, ezek a dolgok így m dnek! Köszön m. - Kiderült, hogy Connick felesége csinos, vékony, harmincas sz ke, és a gyerekek alighanem körülnyargalták a házat, és mozgósították az öreget, mert amikor az asszony elvette a felölt met, már jött is a hallon át. Kezet ráztam vele, és így szóltam: - A konyhájából érkez szagok elárulják számomra, hogy vacsoraid van. Nem fogom önöket feltartani. A nevem Gunnarsen, és… - És a Moultrie&Bigelow-nál dolgozik. Foglaljon helyet, Mr. Gunnarsen. És azt akarja tudni, hogy nem gondolom-e át még egyszer az arkturán bázis ügyét. Nem, Mr. Gunnarsen. De miért ne inna velem egyet vacsora el tt? És miért ne vacsorázna velünk? Eredeti egy alak ez a Connick. Mi tagadás, kibillentett az egyensúlyomból. - Tudja mit? Nem bánom - mondtam egy pillanat múlva. - Látom, tudja, hogy miért vagyok itt. Italt töltött két pohárba. - Nos, nem egészen, Mr. Gunnarsen. Csak nem gondolja komolyan, hogy meg fogja változtatni a véleményemet? - Addig, amíg nem tudom, hogy els sorban miért ellenzi a bázist, Connick, nem gondolhatok ilyet. Ez az, amit szeretnék megtudni. Felém nyújtott egy poharat, leült velem szembe, és elgondolkodva kortyolt egyet bel le. Jó skót whiskyvolt. Aztán körülnézett, hogy a gyerekek hallótávolságon belül vannak-e, és így szólt: - A dolog úgy áll, hogy ha tehetném, megölnék minden eleven arkturánt, Mr. Gunnarsen, és ha néhány millió földi embert kellene ehhez feláldoznunk, ez sem lenne érte túl magas ár. Nem akarom itt ezt a bázist, mert nem akarom, hogy bármilyen dolgom is legyen ezekkel a gyilkos állatokkal. S t. Látni sem bírom ket, nemhogy szagolni. - Örülök, hogy szinte hozzám - mondtam, kiürítettem a poharam, és hozzátettem: - Ha komolyan gondolta a vacsorameghívást, azt hiszem, a szaván fogom. El kell ismernem, szeretetreméltó család volt. Azel tt már foglalkoztam választásokkal: Connick mindig jó jelölt volt, mert jó ember. Bizonyítja ezt az is, ahogy a gyerekek viselkedtek vele, és megdönthetetlen érv volt, ahogy viselkedett velem. Cseppet sem ijedt meg lem. Persze az én szempontomból mindez nem volt rossz. Connick a vacsora alatt a beszélgetés során nem hozta szóba az 1. számú témát, amivel egyetértettem, de mihelyt asztalt bontottunk, és magunkra maradtunk, így szólt: - Helyes. Most hát kirukkolhat a meséjével, Mr. Gunnarsen. Ámbár nem tudom, miért hozzám jött, ahelyett hogy Tom Schlitzhez ment volna. Schlitz Connick ellenjelöltje volt. Így szóltam: - Úgy látom, nem ismeri ezt az ügyet. Mi szükségünk van rá? már elkötelezte magát mellettünk. - Én pedig elköteleztem magam önök ellen, de azt hiszem, ez az, amit megváltoztatni remélnek. Halljuk, mi a javaslata! Ez a haladási ütem még nekem is túl gyors volt. Úgy tettem, mintha félreértettem volna.
- Igazán, Mr. Connick, nem szeretném megsérteni azzal, hogy javaslatot tegyek a megvesztegetésére… - Tudom, hogy ilyet nem tenne, mert elég eszes ahhoz, hogy tudja: nem fogadok el pénzt. Így hát nem pénzr l van szó. Akkor hát mir l? Arról, hogy Moultrie&Bigelow Schlitz helyett engem támogatna a választásokon? Ez meglehet sen jó ajánlat, ám az ára túlságosan magas. Nem fizetném meg. - Nos - mondtam -, a helyzet az, hogy mi nem lennénk hajlandók… - Igen, gondoltam. Nincs alku. Egyébként valóban úgy gondolja, segítségre van szükségem ahhoz, hogy megválasszanak? Kénytelen voltam elismerni, hogy ez jó szempont. - Nem - ismertem el -, nincs erre sz ksége, ha minden egyéb is rendben van. E pillanatban biztos els , ahogy ezt az ön és a mi felméréseink egyaránt mutatják. De minden egyéb nincs rendben. - Ezen azt érti, hogy Schlitz-vicéket fogják segíteni. Helyes, akkor hát nagy verseny lesz. Felemeltem a poharam, és Connick megtöltötte. - Mr. Connick - szóltam, - már említettem egyszer, hogy ön nem ismeri ezt az ügyet. Nem kerül sor versenyre, mert nem futhat be ellenünk. - De megpróbálhatom, az ördögbe is! Egyébként is - poharát elgondolkodva kiürítette-, azt hiszem, maguk, agymosók eléggé szerencsések. Mindenki nagyon er seknek tartja magukat, és az utóbbi id kben valójában nem kellett az erejüket megmutatniuk. Kíváncsi vagyok, hogy vajon a császár valóban meztelen-e. - Ó, nem, Mr. Connick! A legjobban öltözött császár, akit valaha is látott, higgye el nekem. Szemöldökét kicsit összevonva mondta: - Azt hiszem, err l magamnak kell meggy dnöm. Egyébiránt szintén szólva úgy gondolom, hogy az emberek kialakították véleményüket, és önök nem tudják megváltoztatni. - Erre nincs is szükség - mondtam. - Connick, tudja, miért szavaznak az emberek úgy, ahogy szavaznak? Nem a "véleményük" alapján. Magatartások alapján szavaznak, és benyomások alapján. szintén szólva én szívesebben dolgoznék az ön érdekében, mint ön ellen. Schlitzet könnyen legy zhetnénk, Schlitz zsidó. Connick dühösen mondta: - Ember, nálunk Belportban nincs ilyesmi! - Mármint antiszemitizmus? Persze hogy nincs. De ha az egyik jelölt zsidó, és kiderül, hogy tizenöt évvel ezel tt megpróbált elhamukázni egy parkolójegyet - és higgye el nekem, Connick, valami mindig kiderül -, akkor ellene szavaznak, hogy megvédjék a parkolójegyek becsületét. Ez az, amit "magatartáson" értek. A maga szavazói - ó, nem kivétel nélkül mindegyik, de ahhoz elég sok, hogy a mérleg nyelve átbillenjen - ilyen indítékoktól hajtva mennek be a szavazófülkébe. Nem kell a véleményüket megváltoztatnunk. Mindössze abban kell nekik segíteniük, hogy eldöntsék, melyik oldalra álljanak. - Hagytam, hogy újratöltse a poharamat, és ittam is egyet. Tudatában voltam, hogy kezdem érezni az ital hatását. - Vegyük magát, Connick - szóltam. - Tegyük fel, hogy demokrata, és bemegy, hogy leadja a szavazatát. Tudjuk, hogy elnökválasztáson hová szavaz, helyes? A demokratapárti jelöltre. Connick tartózkodásából nem sokat engedve mondta: - Nem szükségképp, de valószín leg. - Nem szükségképp, helyes. És miért nem szükségképp? Mert el fordulhat, hogy ismeri a fickót, aki a Demokrata Párt képviseletében indul a választásokon, vagy hogy egyik ismer se neheztel rá, nem kapta meg a postamesteri állást, amelyre pályázott, vagy az elnökjelöltet megválasztó pártgy lésen az küldöttei ellen lép fed. A lényeg az, hogy pontosan azért, mert ösztönösen mellé állna, van valami, ami maga szerint ellene szól. Miképpen szavaz hát? Ezt az dönti el, hogy a szavazás pillanatában történetesen melyik érvnek sikerül felülkerekednie. Ebben és nem más pillanatban. Ez nem elvek kérdése, hanem a pillanatnyi hangulaté. Szóval nem kell semmiféle véleményt megváltoztatnunk, mert a legtöbb embernek nincs is véleménye, amit megváltoztathatnánk! Connick felállt, és szórakozottan megtöltötte saját poharát - nem én voltam az egyetlen, aki érezni kezdte az ital hatását. - Utálnék az ön helyében lenni - mondta félig magának. - Ó, az nem is olyan rossz! Megrázta a fejét, aztán összeszedte magát, és így szólt: - Nos, köszönöm a leckét. Ezt nem tudtam. De mondok magának valamit, amit soha nem fogok megtenni. Soha nem fog rávenni, hogy bármilyen kérdésben is az arkturánok mellett szavazzak. Csúfondárosan elmosolyodtam. - Legyen elfogulatlan! A nép vezére! Tárgyilagosan ítél meg minden kérdést! - Elismerem, nem vagyok tárgyilagos. Ezek büdösek. - Faji el ítéletei vannak, Connick? - Ne hülyéskedjen. - Van - mondtam - egy arkturán illat. Nem tehetnek róla. - Nem "illat"-ról beszéltem. Azt mondtam, "büdösek". Nem akarom, hogy itt legyenek ebben a városban, és senki sem akarja. Még Schlitz sem. - Soha nem kell látnia ket. Tudja, nem szeretik a földi éghajlatot. Itt nekik túl meleg van. Túl sok a leveg . Ide hallgasson, Connick - mondtam -, száz stekszem van rá, hogy legalább egy évig, amíg a bázis megépül és benépesül, egyetlen arkturánt sem fog látni. Aztán meg kétlem, hogy valaha is… mi a baj?
Úgy nézett rám, mintha idióta lennék, és már csaknem kezdtem hinni, hogy az vagyok. - Azt hiszem - mondta ismét olyan hangon, amely inkább önmagához szólt, mint hozzám -, azt hiszem, túlbecsültem magát. Azt hiszi magáról, hogy isten, ezért aztán én is elfogadtam saját értékelését. - Mire gondol? - Megbocsáthatatlanul gyenge törzskari munka, Mr. Gunnarsen - mondta és bólintott, mint aki ítél képessége tudatában van. - Ennek örülnöm kellene. De valahogy mégsem örülök. Ez rémülettel tölt el. Ennek a hatalomnak a birtokában magának tévedhetetlennek kellene lennie. - Köpje már ki, mi van a begyében! - Csak az, hogy elvesztette a fogadást. Nem tud róla, hogy e pillanatban is van a városban egy arkturán?
III. Amikor újra a kocsimba szálltam, berregett a telefon, és az üzenetfelvev jelz fénye pislogott rám. Az üzenet Candace-t l jött: "Gunner, a választás ellen rzésére egy Fegyverszüneti Brigád érkezett a Statler-Billsbe. Van köztük egy arkturán!" A törzskari munka mégsem olyan gyenge, csak megbocsáthatatlanul lassú. De ez kevés vigaszt nyújt. Felhívtam a szállodát, és a Fegyverszüneti Brigád tagjainak egyikéhez kapcsoltak - ez volt a legtöbb, amit a szálloda tehetett értem. Az illet ezredesi rangban volt, és így szólt: - Igen, Mr. Knafti tud az ön itteni munkájáról, és egyáltalán nem kíván találkozni önnel. Ez egy fegyverszüneti brigád, Mr. Gunnarsen. Tudja, hogy ez pontosan mit jelent? És szó nélkül letette a kagylót. Nos, tudtam, mit jelent - fel a kezekkel, minden vonalon -, csak egyszer en azt hittem, hogy nem értelmezik ilyen mereven a dolgot. Akárhogy is nézzük, ez szabályos ökölcsapás volt. Hiszen most hülyének nézhet Connick, pedig valami olyasmit akartam, hogy féljen t lem. Mert az arkturánok végül is tényleg büdösek - lehet-e jó tömegkapcsolati munkát végezni, ha az ember áruja megrohadt fokhagymaszemként szaglik pár száz lábnyi távolságból? Nem akartam, hogy a szavazók megérezzék ezt a szagot. És leginkább a miatt a következtetés miatt, amit - ebben bizonyos voltam minden piros vér , csökönyös gondolkodású, zavart fej választó levonna: "Figyelj, Sam, hallottad, hogy egy arkturán jött ide kémkedni?" "Igen, Charlie, ezek az átkozott rovarok gyakorlatilag azzal vádolnak bennünket, hogy meghamisítjuk a választásokat." "Átkozottul igaz, Sam, és van még valami. Ezek büdösek, Sam." Félóra múlva közvetlen vonalon hívott Haber. - Szent Isten, Gunner! Fiú, mindennek vége! - Úgy hangzik - mondtam -, mintha kitalálta volna, hogy egy arkturán van a Fegyverszüneti Brigádban. - Tud róla? És nekem nem szólt? Éppen azon voltam, hogy megdorgáljam, amiért nem szólt nekem, de nyilvánvaló, hogy ebb l semmi jó nem származott volna. Mindazonáltal megkíséreltem, de tömény tudatlanságára hivatkozva meghátrált. - Nem jeleztek semmit Chicagóból. Tehetek én róla? Fiú, legyen tisztességes velem! Gunner "fiú" nagyon tisztességesen tetette a kagylót. Kezdtem elálmosodni. Egy pillanatra megfordult az agyamban, hogy lenyelek egy élénkít tablettát, de az a szelíd zsongás, amit Connick itala maga után hagyott, eléggé kellemes volt, és különben is kés re járt már az id . Felkerestem a szállodai lakosztályomat, amelyet Candace foglalt számomra, és ágyba bújtan. Csak pár pillanat telt el addig, amíg elaludtam, de mintha valamilyen szagra lettem volna figyelmes. Ugyanaz a szálloda volt, ahol a Fegyverszüneti Brigád lakott. Valójában nem érezhettem meg annak az arkturánnak, Knaftinak a szagát. A párnatelefon zümmögni kezdett, és Candace hangja szólalt meg bel le: - Kelj fel és öltözz, Gunner! Felmegyek. Sikerült felülnöm, megráztam a fejem, és szippantottam néhányat az amfetaminból. Mint mindig, jól magamhoz térített, de azon a szokásos áron, hogy úgy éreztem, nem aludtam ki magam. Ennek ellenére felvettem a háziköntösömet. - Nyitva van! - kiáltottam. - Kérsz egy kávét? - Kérek, Gunner. - Bejött, és megállt a fürd szobaajtóban, figyelte, hogyan csavarom fel teljes forrásra a Hilsch-f t, és töltök bel le két csészével. Kanállal kávéport tettem bele, és kikapcsoltam a f t. - Narancslé? - A lány fogta a csészét, és megrázta a fejét, így csak magamnak kevertem egy pohárnyival, felhajtottam, belöktem a poharat a szemétkosárba, és a kávémat átvittem a másik szobába. Az ágy már magától lemeztelenedett, most pamlag volt, leültem rá, és hátrad lve megittam a kávémat. - Nos, drágám mondtam -, milyen piszkos dolgot tudtál meg Connickról? Candace habozott, azután kinyitotta a táskáját, kivett bel le egy fotofaxot, és felém nyújtotta. Egy régi acélkarc reprodukciója volt, felül antikva hetükkel a felírat: Az Egyesült Államok Hadserege, alatta pedig ez a szöveg:
Közhírré tétetik, hogy DANIEL T. CONNICK ASIN Aj-32880515 a kormány akaratából a mai nappal megválik az Egyesült Államok szolgálatából. Közhírré tétetik továbbá, hogy eltávolításának oka BECSTELENSÉG - Lám, ki gondolta volna? - mondtam. - Látod, kedvesem, mindig adódik valami. Candace befejezte a kávéivást, a csészét gondosan letette az ablakpárkányra, és kivett egy cigarettát. Ez rávallott: Candace egyszerre mindig csak egy dolgot csinált, rendszeres elme, ezzel nem tudtam felvenni a versenyt - de szintén szólva nem is kedveltem benne ezt a tulajdonságot. Kétségtelen, hogy tudta, mire gondolok, mert kétségtelen, hogy is erre gondolt, de semmiféle nosztalgia nem volt a hangjában, amikor így szólt: - Tegnap este elmentél és meglátogattad, igaz?… És még most is arra készülsz, hogy hátba döfd? Ezt válaszoltam: - Igen, azon vagyok, hogy vereséget szenvedjen a választásokon. Ezért fizetnek. Engem meg másokat. - Nem, Gunner - szólt a lány -, engem az M&B nem ezért fizet, ha erre gondoltál, mert nincs annyi pénz a világon. Felálltam és mellé kerültem. - Kávét még? Nem? Azt hiszem, én sem kérek. Drágám… Candace felállt, átment a szobán, és leült egy egyenes hátú székre. - Hirtelen ébredtél, nemde? Ne térj át más tárgyra. Arról beszéltünk, hogy… - Arról beszéltünk - vettem át le a szót -, hogy van egy feladatunk, amiért megfizetnek: Elismerem, a feladat egy részét elvégezted helyettem: amit akartam, megtudtad Connickról. Elhallgattam, mert Candace a fejét rázta. - Nem vagyok ebben olyan biztos. - Hogyhogy? - A faxon nem áll rajta, de én tudom, miért kapta ezt a min sítést: "Veszélyes kötelesség elmulasztása." A Holdon, az Egyesült Államok rhadseregében. Az évszám 1998. Bólintottam, mert megértettem, mir l beszél. Nem Connick volt az egyetlen. Abban az esztend ben az rhajóhad fele darabokra tört. Novemberben történt. Egy súlyos Leonid típusú meteoritzápor és egyidej leg egy napkitörés. Az rhadsereg aranygallérosai elhatározták, hogy szigorú megtorlást alkalmaznak, és arra kérték az Egyesült Államok hadseregét, hogy állítsanak hadbíróság elé minden katonát, aki megugrott, és föld alatti óvóhelyen keresett menedéket. És a hadsereg úgy érezte, köteles eleget tenni a kérésnek. - De a legtöbben elnöki kegyelemben részesültek - mondtam. - nem? Candace a fejét rázta. - Nem folyamodott érte. - Hm. Nos mindegy, szerepel a nyilvántartásában - zártam te a tárgyat. - Beszéljünk másról. Mi van a Gyerekekkel? Candace kioltotta a cigarettáját, és felállt. - Ezért vagyok itt, Gunner. Szerepelt a listádon. Nos hát, öltözz fel. - Miért? Arcára széles mosoly ült. - A lelki nyugalmamért egyrészt. És azért, hogy megvizsgáld a Gyerekek ügyét, ahogy te mondod. Megszerveztem számodra egy találkozót, ötvenöt perc múlva a kórházban. Emlékeztetek rá, hogy híreszteléseken kívül semmit nem tudtam a Gyerekekr l. Habernek hála; nem tartotta szükségesnek, hogy magyarázatokba bocsátkozzék. És Candace csak ennyit mondott: - Várj, amíg a kórházhoz érkezünk. Majd magad nézel utána. A Donnegan általános kórház vajszín kerámiatéglával borított hétemeletes épület volt, légkondicionálással, mindenfelé világító falakkal, pici, aszeptikus kék jelz fényekkel a szell vezetékek nyílásainál. Candace egy föld alatti garázsba állította be a kocsiját, és a felvonóhoz vezetett, majd onnan egy váróterembe. Úgy t nt, hogy jól kiismeri magát itt mindenfelé. Az órájára pillantott, néhány perccel korábban érkeztünk, mondta, és egy falitérképre mutatott, amelyen színes fények delezték a látogatók számára az utat, bármi volt is az úticéljuk. A falitérkép a Donnegan méreteit és sokrét ségét is igen látványosan megmutatta. A kórháznak huszonkét teljesen felszerelt m je volt, egy vérminta- és transzplantátumbankja, röntgen- és sugárkémiai osztálya, mélyh szobája, az övé a Föld legteljesebb m szerv- és m tagfelszerelése, volt geriátriai részlege, számtalan betegszobája. És mindenekel tt volt egy tökéletesen felszerelt gyermekgyógyászati szárnya. - Azt hittem - mondtam -, hogy ez a Veteránok Egyesületének a kórháza. - Pontosan. Itt jön a mi barátunk. A hajóhad egy tisztje jött be, Candace felé nyújtva kezét és mosolyát:
- Hello, örülök, hogy látom! És ön bizonyosan Mr. Gunnarsen. És miközben kezet ráztunk, Candace bemutatott bennünket egymásnak. A fickót Whitling kapitánynak hívták; Candace Tomnak nevezte. A kapitány így szólt: - El kell mennünk innen. Amióta beszéltem magával, egy mindenkit érint fejlemény következett be, amely tizenegyre van ütemezve: magas rangú katonatisztek érkeznek ellen rz látogatásra. Nem akarom sürgetni magukat, de szeretném elkerülni a velük való találkozást… tudják, ez egy kicsit szabálytalan. - Köszönjük, hogy lehet vé tette - szóltam. - Vezessen, kérem. Beszálltunk egy felvonóba, amelyet az épület legfels emeletén hagytunk el. Kiléptünk egy folyosóra, amelynek falait festmények borították: Disney és Lúdanyó. Egy napozóteraszról gépi zene cseng -bongó hangjai hallatszottak. Három ordítozó gyerek vágtatott él mellettünk, és kerget zött végig az el csarnokon. Ahhoz képest, hogy ketten közülük mankóval voltak, elég jól szórakoztak. - Mi az ördögöt keres itt?! - ripakodott rá valakire Whitling kapitány. Kétszer is körülnéztem, de nem rám szólt, sem a gyerekekre. Egy férfihoz beszélt, akinek fiatal arca volt, de , fekete szakálla. A Donald kacsa mozgatható szobra mögött állt, jelentéktelennek és b ntudatosnak látszott. - Ó, tiszteletem, Mr. Whitling! - mondta zavartan. - Izé… alighanem újra eltévedtem. A kantint keresem. - Carhart - szólt fenyeget en a kapitány -, ha még egyszer elkapom magát ebben az épületszárnyban, egy évig nem lesz semmi dolga a kantinnal. Megértette? - Igenis, alássan. Így lesz, Mr. Whitling. - Ahogy a férfi tisztelgett és megfordult, arcán az igazságtalanság kifejezésével, észrevettem, hogy fürd köpenyének bal ujja üresen be volt gy rve a zsebbe. - Nem lehet ezeket távol tartani - mondta Whitling, és kitárta karját. - Nos hát, itt vagyunk, Mr. Gunnarsen. Most hát a saját szemével láthatja. Gondosan körülnéztem. Mindenfelé gyerekeket láttam - biceg gyerekeket, sánta gyerekeket, sápadt és elny tt gyerekeket. - De mi az éppenséggel - kérdeztem -, amit látok? - Hogy mi? Nos hát a Gyerekek, Mr. Gunnarsen. Azok, akiket kiszabadítottunk. Azok, akiket az arkturánok ejtettek rabul a Marson. És ekkor kapcsoltam. Emlékeztem rá, hogy a Marson foglyul ejtették a kolóniát. A csillagközi hadviselés csigalassúsággal halad, mert olyan sokáig tart, amíg az egyik csillagról eljutunk a másikra. Az Arcturusszal viselt háború f ütközeteit a Földt l nem messzebb vívtuk meg, mint a Mars felszíne és az rhajóhadnak a Szaturnusz körüli csatái. Ennek ellenére a Mars-kolónia elleni rajtaütést l a Washingtonban aláírt fegyverszünetig tizenegy év telt el. Emlékeztem, hogy láttam a Mars elleni váratlan támadásról egy rekonstruált mágnesszalagot. Forró nyári nap volt, déli ver fény, a jég vízzé olvadt. A színhely a Déli Források körüli kolónia volt. A lemen nap kis fényköréb l egy rhajó bukkant fel. Rakéta volt. Ragyogó aranyból és a ferdén legömbölyített homlokrésze körüli aranysugárzás dicsfényében ereszkedett lefelé, egy csillagorrú vakondok húsos kidudorodására emlékeztet el részével. Elektromos reccsenéssel ért talajt a finom szemcsés, narancssárga homokon, és el jöttek bel le az arkturánok. Természetesen akkor még senki sem tudta, hogy ezek arkturánok. Hosszú, anekliptikus röppályán keringtek a Nap körül, figyeltek, vizsgálódtak, aztán a kis marsbeli el rsöt választották ki a lecsapás helyéül. A Mars vonzáskörében kétlábúak voltak - nyálkás végtagjaik közül kett elég volt ahhoz, hogy felemelje ket a talajról , a férfiak magasak, szorosan testhez simuló, aranyszín öltözékben. A kolónia lakói futva jöttek az érkez k elé - és megölték ket. Mind egy szálig. Az összes feln ttet. A gyerekeket azonban nem ölték meg, legalábbis nem ilyen gyorsan és ilyen könnyen. De voltak közöttük, akiket nem öltek meg, és ezek közül néhányan itt voltak a Donnegan Közkórházban. De nem valamennyien. Kis agyammal kezdtem felfogni a dolgokat, és így szóltam: - Ezek hát a túlél k. Candace, aki szorosan mellettem állt, hozzám fordult. - A zömük, Gunner. Azok, akik nincsenek elég jól ahhoz, hogy visszaküldjék ket a normális életbe. - És a többiek? - Nos, családjuk többnyire nincs, hiszen megölték ket. Így azután nevel szül k fogadták örökbe ket itt, Belportban. Száznyolcan vannak ilyenek. Jól mondom, Tom? És most fogalmat alkothatsz róla, hogy mi az, amire vállalkoztál. A Gyerekek közül vagy százan voltak ebben az épületszárnyban, és nem láttam mindegyiket. Egyeseket közülük nem volt szabad megtekinteni. Whitling csak megemlítette, de nem mutathatta meg a vérh mérséklet-kórtermet, ahol a nagyon fiatalok és nagyon rossz állapotban lev k éltek. Gnotobiotikus légkörük volt, egy kicsit oxigéndúsabb és egy kicsit magasabb páratartalmú, mint a környez leveg , a nyomás is nagyobb, hogy segítse gyenge anyagcseréjüket testrészeiknek oxigénnel való ellátásában. Jobbra t lük, kicsit távolabb voltak a kis egyágyas szobák, amelyek a legsúlyosabb esetekhez tartoztak. A fert k. A gyógyíthatatlanok. Azok a szerencsétlenek, akiknek a puszta
megpillantása is ártalmára lehet a többinek. Whitling kedvességb l kinyitott egy-két sarkított red nyt, és engedte, hogy benézzek a szobákba, ahol feküdtek (vagy vonaglottak, vagy álltak mint a cövek) örök magányosságban. Az arkturánok egyik kísérlete az átültetés volt, és úgy t nt, hogy a programot egy rigolyás személy irányította. A legfiatalabb háromesztend s lehetett, a legid sebb jócskán tizenéves. Felkavaró látvány volt, és ha könnyen eligazodtam érzelmeimen, ez azért volt, mert amit éreztem, annak nagyon is nyilvánvalónak kellett lennie. Gyerekek bajban! Természetesen azok, akiket visszaengedtek az emberek közé, nem voltak olyan megrázóak, mint ezek. Ám ezek láttán az emberek szíve összeszorulna - ahogy még az enyém is összeszorult-, és valahányszor egy nevel szül vagy egy nevel szül szomszédja vagy egy alkalmi járókel az utcán érezné ezt a szívszorongást, egy gondolat is gyökeret verne szívében: az arkturánok tették ezt. Mert a veszélyessé válható feln ttek meggyilkolása után ketrecbe zárták mint értékes kutatási példányokat a könnyen kezelhet kicsinyeket. És én azt reméltem, hogy ötszáz arkturán ölebbel közömbösíthetem ezt Ezalatt Whitling körülvitt az épületszárnyon, és a hangjában meghallhattam azokat a felhangokat, amelyek étlen fel kellett vennem a harcot, mert szerette és sajnálta ezeket a gyerekeket. - Hello, Terry! - mondta a napozóteraszon egy ágy fölé hajolva, és megveregetve lakójának hófehér haját. Terry felmosolygott rá. - Természetesen nem hall minket- mondta Whitling. - Négy héttel ezel tt új hallóidegeket ültettünk át belé, én magam végeztem a m tétet, de az új idegek elhaltak. A hármadik próba ugyanúgy végz dött. És természetesen minden újabb próbálkozás nagyobb kockázattal jár: antitestek. - Nem látszik többnek ötesztend snél - mondtam. Whitling bólintott. - De a kolónia elleni támadás… - Ó, értem, mire gondol - mondta Whitling. - Az arkturánok természetesen a szaporodásban is érdekeltek voltak. Elfen, aki néhány hete távozott innen, csak tizenhárom esztend s volt, de hat gyereket hozott világra. Ez pedig itt Nancy. Nancy tizenkét éves lehetett, ám testtartása és mozdulatainak összehangoltsága nem haladta meg a kisgyerekek szintjét. Totyogósan jött egy labda után, megállt, és idegenkedve, tekintetében gyanakvással bámult rám. - Nancy az egyik gyógyult betegünk - mondta Whitling büszkén. A tekintetemet követve hozzátette: - Ó, semmi baj, a Marson nevelkedett, és még nem alkalmazkodott a Föld nehézségi erejéhez, ennyi az egész; nem fut lassan, a labda gurul túlságosan gyorsan. Ez pedig Sam. Sam tizenéves volt, az ágyból vihogott ránk, miközben próbálta fejét fölemelni a matracról, ami szemlátomást rendkívül fárasztó gyakorlatnak bizonyult. Egy aranyos, ügyes n vérke számolta az id t, ahogy állával a melléhez ért: egy-kett , egy-kett . A gyerek ötször végezte el a gyakorlatot, aztán vigyorogva visszazuhant. - Sam központi idegrendszere csaknem teljesen tönkrement-mondta együttérz n Whitling. - De van már haladás. Az idegszövetek regenerációja azonban rettent en… - Nem figyeltem oda; Sam vigyorgását néztem, amely fekete és törött fogakat mutatott meg. - Elégtelen táplálkozás - mondta Whitling, aki ismét a tekintetemet követte. - Helyes - mondtam. - Eleget láttam; most már ki akarok jutni innen, miel tt arra kényszerülnék, hogy én is pelenkát váltsak. Köszönöm, Whitling kapitány. Azt hiszem, köszönöm magának. Melyik a kijárathoz vezet út?
IV. Nem akartam visszamenni Haber irodájába. Féltem a vele való beszélgetést l. De hallani akartam valamit arról, hogy mi történt a munkánkkal, és ennem is keltett. Így hát Candace-t visszavittem a szobámba, és hozattam fel ebédet. A f tött ablaknál álltam, és kinéztem a városrag amíg Candace az irodával beszélt. Nem is figyeltem oda, mert Candace tudta, mi az, ami engem érdekel; csak néztem a lábamnál a várost, amint átkarikázik egy átlagos, unalmas hétf i napon. Belport csillagváros volt, a húsz évvel ezel tt népszer , gomba alakú épületek halmazából alakult városközponttal. A szálloda, amelyben voltúnk, valójában egyiké volt ezeknek az épületeknek, és az ablakomból jobbra-balra három másikat láttam a magasba szökni; az egyik magasabb, a másik alacsonyabb volt a mienkénél, és mögöttük a katedrális emelkedett ki a lakónegyedek társasházai közül. Láttam, ahogy odalent tovakígyózik az élénk szín , tarka kocsisor a forgalmi f útvonalak egyikén, megt zdelve a népszavazást támogató díszfelvonulásaink hátramozdítóival. Vagy az ellenzék díszfelvonulása? Négyszáz láb magasból ez mindegynek t nt. - Tudod, drágám - mondtam, amikor Candace kikapcsolta a háromdimenziósat -, itt nem lehet okos az ember. Elismerem, szomorú eset ez a Gyerekekkel, és ki tud ellenállni bajban lev gyerekeknek? De ennek a világon semmi köze nincs ahhoz, hogy legyen-e az arkturánoknak egy távközl és követ állomása odakint a tavon.
- Nem te voltál-e az - mondta Candace -, aki azt mondtad nekem, hogy a tömegkapcsolatok tekintetében a logikának nincs semmi szerepe? - Odajött mellém az ablakhoz, megfordult, és félig a párkányra ülve felolvasott a feljegyzéseib l: "A közvéleménykutatási index megint romlott egy fél ponttal… Haber azt mondja, közöljem csak veled, hogy ez a gy zelem legalább két ponttal romlott volna az arkturán cicák nélkül. A szállítóknak kimentek a levelek. Chicago jóváhagyja a költségvetési túllépést. És ez az, ami igazán számít." - Köszönöm. - Megszólalt az ajtó harangjátéka, és Candace otthagyott, hogy beengedje a pincért az ebédünkkel. Utána néztem, nem túlságosan nagy étvággyal, kivéve egy dolgot, amir l tudtam, hogy nem szerepel az étrenden: magát Candace-t. De azért próbáltam enni. Úgy látszott, hogy a lány nem segít nekem az ebéd elfogyasztásában. Valóban olyasmit cselekedett, ami egyáltalán nem volt jellemz rá. Egész ebéd alatt beszélt, és az egyetlen dolog, amir l beszélt, a Gyerekek voltak. Értesültem Nináról, aki tizenöt esztend s volt, amikor a kórházba érkezett, és végigcsinálta a megszállást - senkihez egy szót se szólt, és ötvenegy fontot nyomott, és sikoltozott, hacsak nem engedték, hogy az ágy alá rejt zzék. - És hat hónap után - mesélte Candace - adtak neki egy kézre húzható bábut, és végül is a bábu beszélt helyette. - Honnan tudod mindezt? - kérdeztem. - Tomtól. És aztán itt voltak a csíramentes gyerekek… Mesélt róluk és azokról az injekciósorozatokról meg csontvel -átültetésekr l, amelyekre szükségük volt ahhoz, hogy a beteg megölése nélkül helyreálljon a szervezet immunreakciója. És azokról a gyerekekr l, akiknek elpusztították a halló- és a hangképz idegeit, nyilvánvalóan azért, mert az arkturánok azt a kérdést vizsgálták, hogy vajon az ember hangosan kiejtett szavak hiányában tud-e értelmesen gondolkodni. És azokról a gyerekekr l, akiket étrendi tanulmányok folytatása céljából vegytiszta sz cukron neveltek fel. És a mesterségesen vérzékennyé tettekr l. A tapintóérzék nélküli gyerekekr l és a kifejlett izomzat nélküli gyerekekr l. - Ezt mind Tomtól tudod? - Ennél még sokkal többet, Gunner. És ne felejtsd el, ezek csak az életben maradottak. A gyerekek közül egynéhány, akiket szándékosan… - Mióta ismered Tomot? - Ó, amióta itt vagyok! - Letette a villáját, megcukrozta a kávéját, és hörpölt egyet bel le, miközben a csésze felett rém nézett. - Két éve: Természetesen akkor még nem voltak itt a gyerekek. - Persze, gondolom. - Ó, igen. - Valóban szereti azokat a gyerekeket, ezt magam is láttam. És te is szereted. Még néhány kortyot nyeltem a saját kávémból, amelynek olyan volt az íze, mint a hígított mosogatólé, és miközben cigaretta után nyúltam, így szóltam: - Lehet, hogy túl sokáig vártam ezzel a helyzettel itt, nem gondolod? - Igen, azt hiszem - mondta Candace megfontoltan. - Lehet, hogy lekésted a vonatot. - Megmondom, mi az, amire gondolok, drágám. Azt hiszem, valami van a bögyödben, és ennek a valaminek nincs köze a jöv heti szavazólapon szerepl negyedik kérdéshez. És amit Candace erre mondott, nem volt jelentéktelen dolog. - A dolog úgy áll, Gunner, hogy karácsonykor összeházasodunk Tom Whitlinggel. Visszaküldtem a lányt az irodába, és cigarettával a számban végignyúltam az ágyamon, és figyeltem, hogy a fali szelel lyukak hogyan szippantják be a füstöt. Béke volt és nyugalom, mert odaszóltam a titkárságra, hogy további értesítésig ne kapcsoljanak ide telefont, és nem éreztem semmit. A tökéletesség olyan ritka tünemény, hogy az ember érdekl dését felkelti, ha olyan esetre bukkan, amikor valaki mindent tökéletesen elrontott. Ha el vettem volna a kis listámat, kipipálhattam volna annak minden pontját. Így vagy úgy. Nem küldtem el Habert, és valójában nem is akarom elküldeni, mert ebben a bizonyos dologban sem volt sokkal rosszabb, mint én; jól mutatja ezt a rekord. Megvizsgáltam a Gyerekeket, helyes. Egy kicsit kés n. Megvizsgáltam Connickot, a választók elé terjesztett javaslatunk els számú ellenz jét, és amire rájöttem, az alaposan ártana Connicknak, de nem látom igazán, miképpen segíthetne ez nekünk a munkánk elvégzésében. És természetesen nem veszem feleségül Candace Harmont. Az el cigaretta csonkjáról rágyújtottam egy másikra, és közben arra gondoltam, hogy volt egy ötödik dolog is, és azt ugyancsak elfuseráltam. A tömegkapcsolatok klasszikusai világosan rámutattak, hogy mennyire nincs értelme a gondolatolvasásnak, én pedig megengedhetem magamnak, hogy beleessek a sajtóügynökök részére állított legrégibb és leghülyébb csapdák egyikébe. Gondolj csak a sajtóügynökségek történelmi mesterfogásaira: "A zsidó hátba döfték Németországot!" "Hetvenöt (vagy ötvenkilenc, vagy százhárom) bárcás kommunista van a Külügyminisztériumban!" "Elmegyek Koreába!" Nem elég, ha egy tétel racionális; valójában rossz, ha egy tétel racionális, ha meg akarjuk vele mozgatni az emberek mirigyeit, mert mindenekel tt újnak és frissnek kell
látszania, és olyan forradalmian egyszer nek, hogy friss és reményteljes fényben mutassa be az irdatlan, zavaros és kellemetlen problémát. Vagy ilyennek t njön az átlagember szemében. És minthogy az átlagember többkevesebb komor, gondterhelt órát töltött azzal, hogy egy cs dbe jutott Németországgal vagy a felforgatás fenyegetésével vagy egy sehová sem vezet háborúval szemben valamilyen személyes megváltás után tapogatóddzon, nincs olyan racionális megoldás, amely valaha is eleget tehetne azoknak a kifogásoknak… hiszen már fontolóra vette az összes racionális megoldást, és vagy úgy találta, hogy azok hasznavehetetlenek, vagy hogy többe kerülnek, mint amennyit fizetni akar. Így hát nekem Belportban a ragyogó, irracionális, felzaklató ügyre kellett volna összpontosítanom er feszítéseimet. A Nagy Hazugságra, ha úgy tetszik. És amit találtam, az még Alattomos Gyanúsításnak is alig nevezhet . Érdekes volt elgondolkodni rajta, hogy milyen sokféleképpen követtem el hibát. Beleértve az alighanem legnagyobbat: futni hagytam Candace Harmont. És amikor a legjobban el voltam merülve gondolataimban, csaknem megvetve önmagamat, történt, hogy felcsendült az ajtó harangjátéka, és kinyitottam, és ott állt az a fickó az rhader olajzöld egyenruhájában, és így szóst: - Jöjjön, Mr. Gunnarsen, a Fegyverszüneti Brigád beszélni kíván önnel. Egy fagyott pillanatig újra tizenkilenc esztend s voltam. 3/c fokozatú rakétatüzér voltam a Holdon; az Aristarchus-bázist védtük a világ rb l érkezett behatolók ellen. (Akkoriban azt gondoltuk, hogy ez nagyszer tréfa. Íme, milyen barátságtalanná válhat egy tréfa.) Ez a fickó ezredes volt, Peyrolesnak hívták, és végigvezetett a folyosón egy magánfelvonóhoz, amelynek létezésér l nem is tudtam. Felmentünk a gomba lapos tetejéig, és ott be egy lakosztályba, amely mellett az én lakosztályom olyan volt, mint Old Levittownban egy düledez pincehelyiség. - A b z ellenállhatatlan volt. Akkorra már megsz nt az a hirtelen mély benyomás, amelyet az aranygallér tett rám, és el kaptam repül sós tasakomat, és az orromhoz tartottam. Az ezredes még csak rám sem nézett. - Üljön le! - makogta, és otthagyott egy hideg kandalló el tt. Valami folyamatban volt; hangokat hallottam egy másik szobából, egy csomó hangot: " …Képletesen elégetett egyet, de istenemre, mi egy igazit fogunk elégetni…" " …b zlik; mint egy görény…" " …a gyomrom felfordul!" - És aki ezt mondta, bárki volt is, nagyon közel járt az igazsághoz - ámbár az alatt a néhány másodperc alatt, amióta a lakosztályban tartózkodtam, csaknem elfelejtettem a szagot. Furcsa, hogy milyen gyorsan megszokja az ember. Akárcsak az érett sajtot: az els fuvallat beteggé tesz, de a szaglóidegek igen gyorsan rájönnek a dolog nyitjára, és kiépítik a védelmet. " …igen, a háborúnak vége, és boldogulnunk kell egymással, de az ember a saját városában…" Bármi volt is folyamatban a másik szobában, ami történt, hangosan történt. A kedélyek mindig fel voltak ajzva, ha arkturánok voltak a közelben, mert a szag természetesen mindenkit kihozott a sodrából. Az emberek nem szeretik a rossz szagokat. Nincs azokban semmi szép. Izzadságra és ürülékre emlékeztetnek, amit soha nem voltunk hajlandók valóságos, személyes tényekként elfogadni. Aztán egy hangos katonai vezényszó hallatszott megismertem Peyroles ezredes hangját-, utána pedig egy hang, amely furcsamód nem egészen emberi csengés volt, noha angolul beszélt. Egy arkturán? Hogy is hívják? Knafti? De úgy tudtam, hogy ezek nem tudnak emberi hangokat hallatni. Bárki volt is, véget vetett az értekezletnek. Az ajtó kinyílt. Rajta keresztül láttam, amint néhány tucat ellenséges hát távozik egy másik ajtón, és hogy az rhader ezredese-egy polgárias öltözék , sápadt, angyalarcú, nagyon fiatat férfival, aki fél lábát maga után húzva felém közeledett, és vele volt… igen, az arkturán. volt az els , akit valaha is ilyen közelr l láttam, akivel ilyen kis csoportban együtt voltam. Ruhafogasszer végtagjai közül négyen vagy haton imbolyogva jött felém, lélegz törzsét aranyhüvely rejtette, ájtatosmanó-arcát és ragyogó fekete szemét rám szegezte. Peyroles betette maguk mögött az ajtót, azután hozzám fordult, és így szólt: - Mr. Gunnarsen… Knafti… Timmy Brawn. Halvány fogalmam sem volt róla, hogy nyújtsak-e valamit kézfogásra, és ha igen, mit. Knafti azonban csak Nézett rám komolyan. A fiú biccentett. Én így szóltam: - Örülök, hogy találkoztunk, uraim. Miként talán tudják, korábban már próbáltam találkozót kérni önökt l, de az emberük elutasított. Gondolom, most fordított a helyzet. Peyroles ezredes homlokát ráncolva nézett az ajtó felé, amelyet éppen az imént csukott be - még mindig hangok hallatszottak mögüle -, de hozzám fordult, és így beszélt: - Önnek tökéletesen igaza van. A polgári vezet k bizottságának volt ez az értekezlete… Az ajtó félbeszakította az ezredest, mert kinyílt, és egy férfi áthajolva a nyíláson így üvöltött: - Peyroles! Érti ez az él lény a fehér ember beszédét? Remélem, érti. Remélem, hallja, amikor azt mondom, hogy szétszedem, ha holnap ebben az id ben még Belportban találom. S ha bárki emberi lény vagy úgynevezett emberi lény, mint maga, az utamba áll, azt is szétszedem! Ezt személyes ügyemnek tekintem. Válaszra sem várva becsapta az ajtót. - Látja? - méltatlankodott nyers, dühös hangon Peyroles. - Jól felhangolt csapatokkal ilyesmi sohasem
fordulhatna el . Ez az, amir l beszélni akarunk önnel. - Értem - mondtam, és értettem is, tisztán és világosan, mert az a fickó, aki áthajolt az ajtónyíláson, az arkturánoknak való ingatlaneladás zászlóviv je volt, akire mi számítottunk, az öreg - minek is nevezte Connick? -, az öreg Schlitz-vic, az, akit Connick ellenében meg akartunk választani, hogy álláspontunk gy zedelmeskedjék. A polgárok képvisel it l hallott zajszintb l ítélve lincselés volt a leveg ben. Most már értettem, miért végeztek hátraarcot, és kérettek magukhoz, miel tt tökéletesen elveszik uralmukat a dolgok felett, és gyilkosságba torkollnak az események, ha ugyan égy arkturán megölését gyilkosságnak nevezzük… Ámbár, jutott eszembe, Knafti meglincselése talán nem a legrosszabb, ami történhet; a közérzület megfordulhat… Mindazonáltal kitaszítottam ezt a gondolatot az agyamból, és a tárgyra tértem. - Pontosan mi az, amir l beszélni akarnak? - kérdeztem. - Gondolom, szeretnék, ha valamit tennék a magukról alkotott kép dolgában. Knafti leült egy csavart kúszófa állványra, ha ugyan ülés az, amit az arkturánok ilyenkor tesznek. A sápadt fiú valamit súgott a fülébe, aztán odajött hozzám. - Mr. Gunnarsen - mondta -, én Knafti vagyok. - Pontosan ejtette a magánhangzókat, és hangsúlyt helyezett minden mondat végére, mintha csak egy kézikönyvb l tanult volna meg angolul. Minden nehézség nélkül megértettem. Legalábbis a szavakat, amiket mondott. Pillanatnyi töprengést okozott szavainak az értelmezése. - Úgy érti, hogy e pillanatban Knafti helyett beszél - mondta az ezredes. - Tolmács. Érti? A fiú egy pillanatra megmozdította az ajkát - sebességet vált, úgy t nt -, és így szólt: - Így van, én Timmy Brown vagyok. Knafti fordítója és segít je. - Akkor kérdezze meg Knaftit, mit kíván t lem. - Megpróbáltam úgy ejteni f nöke nevét, ahogy tette - a K úgy hangzott, mint egy tüsszentés, az f pedig leírhatatlan füttyentés volt. Timmy Brown ismét megmozdította az ajkát, és így szóit: - Én, Knafti, azt kívánom önt l, hogy álljon le… távozzék el… né folytassa tevékenységét Belportban. A kúszófán ül arkturán nyálkás végtagjaival integetett és csicsergett, mint egy fecske. A fiú visszacsicsergett, aztán így szólt: - Én, Knafti, megdicsérem hatékony munkájáért, de hagyja abba. - Ezen azt érti - dünnyögte Peyroles ezredes -, hogy gyorsan fejezze be. - Menjen, és vívjon meg egy rháborút, Peyroles. Timmy, akarom mondani, Knafti, ez az a munka, amiért fizetnek. Maga az Arkturán Konföderáció bízott meg minket. Én ifjabb Arthur S. Bigelow-tól kapom az utasításokat, és ezeket keresztülviszem, akár tetszik ez Knaftinak, akár nem. Újabb csivitelés Knafti meg a sápadt, bicebóca fiú között. Az arkturán elhagyta a kúszófáját, az ablakhoz ment, és nézte az eget meg a helikopterforgalmat. Timmy Brown folytatta: - Nem érdekes, hogy milyen utasításokat kap. Én, Knafti, kijelentem, hogy a munkája káros. - Tétovázva magában dünnyögött: - Nem akarunk az igazság árán bázishoz jutni itt, és - esdekl n fordult az arkturánhoz -, szemmel látható, hogy ön megpróbálja megváltoztatni az igazat. Csicsergett valamit az arkturánnak, aki vaksi fekete szemét levette az ablakról, és felénk jött: Ami azt illeti, az arkturánok nem járnak a szó szoros értelmében. Törzsük alsó részén vonszolják magukat. Végtagjaik hajlékonyak és vékonyak, s amelyeket nem használnak támaszkodásra, azokkal gesztikulálnak. Knafti most, hogy egy rövid hangsort csicsergett a fiúnak, erre a célra használta fel egy csomó végtagját. - Máskülönben - fejezte be Timmy Brown - én, Knafti, kijelentem, hogy újra meg kelt vívnunk ezt a háborút. Mihelyt újra a szobámban voltam, üzenetet küldtem Chicagónak utasításokért és tisztázásért, és a válasz az volt, amire számítottam: "Függesszen fel mindent: Jelentjük a dolgot ASB-jr.-nak. Várja meg az utasításokat." Így hát vártam. Oly módon; hogy felhívtam Candace-t az irodában, és elkértem t le az utolsó helyzetjelentést. Elmondtam neki, hogy a Fegyverszüneti Brigád lakosztályában csaknem zendülésre került sor, és megkérdeztem, hogy voltaképpen mi is történt. Candace a fejét rázta. - Megvan nekünk az összejövetelek el zetes terve, Gunner. Ebben csak ez áll: "Találkozó polgári vezet kkel." De az egyik vezet nek a titkárn je együtt szokott ebédelni egy lánnyal az Irattári és Számviteli Osztályunkról, és… - És t le majd megtudod. Helyes, csináld ezt, és most halljuk, milyen a pillanatnyi kép. A lány kezdte felolvasni az eligazító kivonatokat és a terepjelentéseket. Ezek vegyesek voltak, de mindent egybevéve nem rosszak. A közvélemény-mintavételek azt mutatták, hogy valójában kis eltolódás tapasztalható az arkturánok javára. Az emelkedés nem nagy, de ez volt az els kedvez változás, amit láttam, és ez Knafti magatartása és a polgári vezet kkel történt zajos csetepaté után kétszeresen is rejtélyesnek t nt. - Mi az oka, drágám? - kérdeztem. Candace arca a képerny n éppen olyan tanácstalan volt, mint az enyém. - G zér vel dolgozunk. - Helyes, folytasd… Több kedvez jel volt. A virágkiállítás meglep en nagy nyereséget hozott az emberek hozzáállása
tekintetében, azok között, akik megtekintették. Természetesen ez Belport lakosságának csak kis töredéke volt. Az arkturán macskák szintén jó eredményt hoztak. Amivel nem dicsekedhettünk, az a Szül k-Tanárok Egyesülete gy lésein hozott határozatok voltak, a Candace-féle Arkturán-Amerikai Baráti Társaságból való kiválások és a lakókörzeti tömbtereferéken való gyér részvétel. Most, hogy tudtam, mire számíthatunk, felmérhettem azt a kárt, amit a Gyerekek okoztak nekünk. A családi helyzetekben történt mintavételeknél az attit dök minden esetben mérhet en rosszabbak voltak, mint akkor, amikor az alanyokat más környezetben kérdeztük meg - munkahelyen, az utcán, színházban. Éppen ennek a fontosságáról beszéltem volt Connicknak. Senki sem egyszer entitás. Másképpen viselkedik, ha az önmagáról alkotott kép a családapáé, és másképpen, ha egy koktélpartira van, vagy dolgozik, vagy ha egy csinos lány ül le mellé a helyiérdek helikopteren. Ez elemi igazság, és mégis egy fél évszázadig tartott, amíg a gondolatolvasó fiúk megtanulták, miképpen használják fel. Ebben az esetben világos volt a felhasználás módja: háttérbe kell szorítani a családi elemeket és kilovagolni a játékot. Nagyobb kivilágítást rendeltem, fáklyás parádékat és szépségversenyt tízévesek számára. Töröltem a tervezett 14 társas kirándulást, és leállítottam a tereferéket. Nem tartottam magam pontosan a chicagói rendelkezésekhez, de ennek nem volt jelent sége. Egyetlen szóval mindez törölhet , és különben is, ez mer ben részletkérdés. Az Egyetlen Nagy Gondolat még mindig nem jutott az eszembe. Rágyújtottam egy cigarettára, egy percig elgondolkodtam, azután így szóltam: - Drágám, szerezz nekem néhányat a családf kt l való vélemény-mintavételek szinoptikus kivonataiból, kivált olyan családok vonatkozásában, amelyekhez a Gyerekek egyike-másika tartozik. Sem összesítésre, sem elemzésre nincs szükségem. Csak magukat a nyers interjúkat kérem, a kulcsszavak nélkül. És mihelyt Candace kilépett a vonalból, bejött a chicagói körzet egy üzenettel: ASB-jr kérdése. Ha a költségvetési plafont megszüntetjük, és szabad kezet engedünk, tud-e szavatolni, ismétlem, szavatolni gy zelmet a népszavazásra vitt kérdésben? Nem ilyen választ vártam t lük: Ennek ellenére a kérdés jogos volt. Egy percet arra fordítottam, hogy alaposan átgondoljam. Ifjabb Bigelow már eddig is eléggé szabad kezet engedett nekem; mindig is ezt tette, másképp hogyan is dolgozhatna valaki, aki a nehéz ügyek elintézésére szakosodott? Ha most hangsúlyozza, hogy teljesen szabad kezet kaptam, ez nem azért van, mert azt hiszi, hogy el ször nem értettem meg t. Sem azért, mert attól tart, hogy krajcároskodom a titkári fizetésekkel. Egyetlen dologra gondol: "Nyerj, nem számít, hogyan!" Vajon képes lennék-e rá az említett feltételek mellett? Nos, természetes, hogy igen. Tudnék nyerni. Csak jutna már eszembe az Egyetlen Nagy Gondolat. Az ember egy választáson mindig nyerhet, bárhol, bármilyen választáson, feltéve, hogy hajlandó megadni az árát. Nem volt nehéz: megtalálni azt az árat, amelyet fizetni kell. Ez nem éppen pénz. Olykór a megfizetend ár egy ember, és erre a szerepre szántam Connickot. Dobj oda egy embert áldozatul az isteneknek, és meghallgatják imádat… De Connick volt-e az isteneknek tetsz áldozat? Segítene-e az, ha legy znénk t, amikor tudjuk, hogy az ellenfele az az ember, aki a Fegyverszüneti Brigád lakosztályában ordítva szidta Knaftit? És ha így van - elég éles-e a késem ahhoz, hogy a vérét vegyem? Eddig mindig elég éles volt. És ha nem Connick a megfelel ember, majd megtudom, hogy ki az. Viszontüzenetem rövid és kellemes volt: "Igen." És egy perc sem telt el, mintha ifjabb Bigelow ott állt volna a gyorstávíró vev készüléke mellett a válaszomra várva - és talán ott is állt! -, már jött is a válaszüzenet: Gunner, elvesztettük az Arkturán Konföderáció megbízását. Arc Con összeköt azt mondja, minden esélynek vége. Értesíteni fognak, hogy felbontják a szerz désünket, feltehet , hogy az egész fegyverszüneti megállapodást is fel fogják mondani. Nem kel! neked mondanom, hogy szükségünk van rájuk. Ha Belportban lehet ség nyílik jó eredményekre, ez visszatarthatja ket a szakítástól. Ez itt a tét, Gunner. Minden út nyitvanyerd meg ezt a választást! Ekkor megszólalt a hivatali telefon cseng je. Talán Candace volt, de ebben a pillanatban nem akartam beszélni vele. Minden kommunikációs készüléket "foglalt"-ra kapcsoltam, levetk ztem, bemásztam a zuhanyozóba, permetez jét finomra, a víznyomást nagyra állítottam, és hagytam, hogy a víz záporozzon rám. Nem segítettem, hanem helyettesítettem vele a gondolkodást. Nem akartam többet gondolkodni. Kivárásra játszottam. Nem akartam gondolkodni róla, hogy (a) vajon kitör-e ismét a háború, és ha igen, milyen mértékben volt részem benne; (b) mit tegyek ezzel a derék fickóval, Connickkal; (c) vajon van-e értelme az egésznek; vagy (d) mennyire fogom utálni magam karácsony napján. Csak hagytam, hogy az illatosított, habzó víz forró zápora érzéstelenítsen. Amikor a b röm kezdett sápadtnak és gy röttnek látszani, kijöttem, noha semmiféle következtetésre nem jutottam, és nem találtam semmiféle megoldást, felöltöztem, megnyitottam a
kommunikációs vonalakat, és hagytam, hogy mind egyszerre jelezni kezdjen villogással, csengetéssel és pislogással. Candace-t vettem els nek. Ezt mondta: - Gunner! Az istenért! Hallottad, hogy a Fegyverszüneti Bizottság…? Éppen most adtak ki egy közleményt… - Hallottam. Van egyéb is, drágám? A derék lány azonnal átkapcsolt, anélkül, hogy lélegzetvételnyi szünetet tartott volna. - Aztán itt van az az értekezlet a polgári vezet kkel a Fegyverszüneti Brigád lakosztályában… - Tudok róla. A Fegyverszüneti Bizottság közleményéb l fakadó visszacsatolás. Más egyéb? A kezében tartott papírokra pillantott, s rövid habozás után így szólt: - Semmi fontos. Ja igaz, Gunner… a ma estére-lekötött 3-V… - Mi van vele, drágám? - Akarod, hogy töröltessem? - Nem - feleltem. - Abban igazad van, hogy a rendelkezésünkre álló id t nem az Arkturán-Amerikai Baráti Társaságra vagy más hasonlóra fogjuk felhasználni, miként terveztük, de abban tévedsz, hogy egyáltalán nem fogjuk felhasználni. Azt még magam sem tudom, hogy mire. - De ifjabb Bigelow azt mondta… - Drágám - vágtam a szavába -, ifjabb Bigelow sók mindent mond. Pályázik valaki a skalpomra? - Itt van Mr. Connick - mondta a lány. - Azt hiszem, nem akarsz találkozni vele. - Miért ne? Bárkivel. - Bárkivel? - szólt meglepetten. Újra beletemetkezett a jegyzeteibe. - Van itt valaki a Fegyverszüneti Brigádból… - Jöjjön mindenki a Fegyverszüneti Brigádból.…Whitling kapitány a… …a kórházból. Jöhet, és mondd meg neki, hogy hozzon magával egy-két gyereket. - És… - Elhallgatott, és rám nézett. - Gunner, te becsapsz! Valóban találkozni akarsz mindezekkel? Mosolyogtam, és el renyújtva kezem, megütögettem a televifont. Candace úgy láthatta, hogy egy hatalmas, ködös kéz közelít hozzá a képerny jén, de bizonyosan tudja, hogy mit akartam ezzel. Így szóltam: - Bármennyire meg vagy is lepve, igen. Találkozni akarok mindezekkel, minél többen vannak, annál jobb, és legszívesebben az irodámban találkoznék velük, mégpedig azonnal, így hát láss munkához, drágám, mert amíg megérkeznek, nagyon el leszek foglalva. - Elfoglalva? Mivel, Gunner? - Azzal, hogy megpróbálom kifundálni, vajon miért is akarok találkozni velük. És kikapcsoltam a televifont, felálltam és kimentem, hagyva, hogy a többi készülék belehurukkoljon az ürességbe, amit magam mögött hagytam. Hosszú-hosszú séta, most erre volt szükségem, és meg is tettem, amit akartam. Amikor elfáradtam, elmentem az irodába, és kilakoltattam Habert hivatali helyiségeib l. Amíg Candace-szal tisztáztam, hogy minden találkozót megszervezett ma estére, hagytam, hogy ott álljon az íróasztal mellett, amely valaha az övé volt; azután közöltem vele, hogy t njön el. - És köszönöm - mondtam. - Mit köszön, Gunner? - Ezt a szép irodát- mutattam körbe a bútorokra -, amelyben az ember kellemesen töltheti el az idejét. Amikor a chicagói irodában láttam a számlákat, Haber, nem értettem, mire költött el ötvenezer dollárt, és bevallom, azt hittem, hogy némi vattázás is van benne. De tévedtem. Megsebzetten szólt: - De Gunner, jó fiú, én ilyesmit nem tennék. - Elhiszem magának. Várjon egy pillanatig. - Némi töprengés után szóltam neki, hogy küldjön be néhányat a szakiak közül, és senkinek, ismétlem, senkinek ne engedje meg, hogy bármilyen célból is zavarjon. Ót is alaposan megijesztettem. Úgy távozott el, mint akit felráztak, egy kicsit mérges volt, egy kicsit el volt telve csodálattal, egy kicsit izgatott volt belülr l, azt hiszem, annak a lehet ségét l, hogy látni fogja, miként verekszi ki magát a pácból a nagy ember. Közben a nagy ember rövid megbeszélést tartott a m szakiakkal, megengedett magának egy tízperces szunyókálást, a vacsoratálcájáról megitta a Martinit, a többit pedig a szemétbe dobta. Ezután, minthogy csaknem egy órám volt még a Candace által megszervezett találkozók id pontjáig, feltúrtam a kövér kandúr Haber irodáját, hogy lássam, nem kínál-e valami szórakozást. Itt volt az irattára. Belelapoztam az iratok közé, aztán hagytam az egészet; semmi neon volt az engem érdekl , összegy jtött felterjesztésekb l, még pletyka céljára sem. A polcon ott voltak a könyvek, de nem akartam megzavarni azt a patinás porréteget, amelyhez még a takarítógépek sem fértek hozzá. Itt volt a magánitalszekrénye meg a fotógy jtemény íróasztali fiókjának hátsó rekeszében. Nagyon unalmas id töltésnek látszott a várakozás, míg csak a stúdiósok nem jelentették, hogy elkészültek az általam kívánt el készületekkel, és a magnószalagos 3-V monitor most az íróasztalomtól távvezérléssel ködtethet , és akkor tudtam, hogy immár bármilyen hosszú id t is kellemesen fogok eltölteni. Játszottál-e valaha is egy magnókazettatárral ellátott 3-V monitor kezel asztalával? Az ember úgyszólván istennek érezheti magát.
A gép nem tesz egyebet, csak el veszi a kartotékjában tárolt videoszalagokat, és visszajátssza ket. De ezenkívül manipulálja a méretet meg a távlatot is, vagy az egyik szalagot rájátssza a másikra, úgyhogy - miként jómagam is tettem - az ember valakinek, akit nem szeret, az él személyét számára kínos helyzetbe hozhatja, és rávetítheti egy fotómontázs-képerny re úgy, hogy csak egy stúdiótechnikus fedezheti fel azokat a raszterpontokat, ahol a rájátszott kép elárulja jelenlétét. Nyilvánvaló, hogy itt rejlik az út, amely csaknem minden propagandanehézségb l kivezet, hiszen tetszés szerinti eseményt koholni és a valóság látszatát kölcsönözni neki gyerekjáték. Természetesen mindenki tudja, hogy ez lehetséges, így hát a szavazó számára ma már nem elegend bizonyíték, ha valamit a saját szemével lát. Aztán a törvény is lecsaphat rád. Gondoltam rá például, hogy kiagyalok valamiféle ijeszt mesét Corrickról. De mit sem érnék vele; mindegy, hogy mikor tenném, a másik félnek maradna elég ideje, hogy választási csalásról beszéljen, és egy ilyen nagyságrend megtévesztés óhatatlanul a lapok els oldalára kerülne. Így azután olyasmire használtam a gépet, ami nekem sokkal érdekesebb volt. Játékszerként használtam. Azzal kezdtem, hogy háttérként feltárcsáztam az aristarchusi holdbázist, ahol éppen egy rakétatüzér-alakulat tartott menetgyakorlatot a hosszú holdlépéseivel; az egyik sisakos alakhoz hozzáillesztettem a saját arcomat, és a képzeletbeli kamerával közel hoztam, majd megint eltávolítottam a képet, miközben figyeltem a tizenkilenc esztend s R3/c besorolású Odin Gunnarsent, aki esztelenül meg volt szeppenve, de végezte a dolgát. Tárgyilagosan megállapítottam, hogy jókép fiú, és elt dtem rajta, hogy mi történhetett vele kés bb, hogy így megváltozott. Aztán felhagytam ezzel; és más szórakozást kerestem. A kartotékban megtaláltam a Candace-r l készült videoszalagot, és egy ideig vele töltöttem a kedvem. Nyílt, barátságos arca bizonyos méltóságot kölcsönzött a kazettabeli fél tucat 3-V vetk fantasztikus testének, de abbahagytam ezt a gyerekjátékot. Nagyobb mozgásteret kerestem magamnak. Az egész égbolt pompáját szétterítettem a képmagnó erny jén. Megkerestem a Göncölszekér rúdjának kampóját, nyomon követtem ívpályáját a fél égbolton át, míg csak meg nem találtam a narancsszín Arcturust. Aztán ráközelítettem a kamerával, miközben körülötte a kisebb csillagok megn ttek, és kiszáguldottak a képb l, kikerestem hét szürkészöld bolygóját, és megtaláltam közöttük az ötös számút, azt a vizes világot, ahol Knafti született. A képmagnó belsejében lév számítógépet utasítattam, hogy elevenítse fel számomra az orbitális bombázás eseményeit, és figyeltem, ahogy a hidrogénbombák a mérgez hab irdatlan gombáival pettyezik tele az arkturán égboltot, és a szök ár hullámai elmossák a szigetek városait, és halálba fullasztják ket. Aztán elpusztítottam az egész bolygót. Novává változtattam az Arcturust, és néztem, ahogy a h ségt l hajtott gázok kiterjednek, és átölelik az egész bolygót, felforralják tengereit; salakká változtatják városait… és észrevettem, hogy folyik rólam a veríték. Rendeltem még egy italt, és kikapcsoltam a gépet. És aztán észrevettem, hogy Haber irodájának ajtaja felett a sápadt kék fény kitartóan ég. Az órára néztem - annyi id volt. Megérkeztek a látogatóim. Connick magával hozta a gyerekeit, mind a hármat; a Donnegan közkórházból az udvarló szintén hozott kett t; Knafti meg Peyroles ezredes Timmy Brownt hozták magukkal. - Üdvözlet a kisdedóvónak! - mondtam. - Ezek az idén megfiatalítják a lincsel tömegeket. Mind egyszerre üvölteni kezdett velem - kivéve Knaftit, akinek csicsergése nem bírta hanger vel a versenyt. Én csak hallgattam ket, és amikor úgy látszott, hogy kezdenek lecsendesedni, a kövér kandúr Haber bárszekrényébe nyúltam, és töltöttem magamnak a töményb l, majd így szóltam: - Helyes, most pedig halijuk, hüll k, ki akar els nek pofázni? - Erre megint felfortyantak, én pedig felhajtottam az italomat. Mind üvöltött, kivéve Candace Harmont, aki csak állt az ajtóban, és engem nézett. Így hát megszólaltam: - Helyes, legyen maga az els , Connick. Azt akarja, hogy minden hírközl szerv tudomást szerezzen a hadseregb l becstelenség okán történt eltávolításáról?… Igaz is, alkalmasint szívesen megismerkedne zsarolótársammal; amott Miss Harmon, az, aki kikaparta ezt a piszkos ügyet. Candace v legénye felüvöltött, de a lány csak nézett tovább. Én nem néztem vissza, hanem Connickon tartottam a szemem. Ez hunyorgott, zsebre tette mindkét kezét, és figyelemreméltó önuralommal így szólt: - Tudja, amikor ez történt, még csak tizenhét éves voltam. - b, biztos! Tudok többet is. Az eltávolítását követ esztend ben idegösszeomlása volt, rártalom, ahogy finomkodva mondják. Mi a Holdon ezt sárgaláznak neveztük. Gyors pillantást vetett a gyerekeire, a kett re, aki az övé volt, és a harmadikra, aki nem, és sietve szólt: - Tudja, visszavonathattam volna azt a bizonyos min sítést… - De nem tette. Nem annak a ténynek van jelent sége, hogy dezertált. Annak a ténynek van jelent sége, hogy üt dött volt. És azt kell mondanom, hogy még ma is az. Timmy Brown habogott: - Egy pillanatra. Én, Knafti, megkértem rá, hogy hagyja abba ezt a… De Connick félretolta. - Miért, Gunnarsen? - Mert meg akarom nyerni ezt a választást. Nem tör döm vele, hogy mibe kerül… Kiváltképp hogy mibe kerül magának.
- De én, Knafti, utasítottam… - Ez Timmy Brown volt, aki megint próbálkozott. - A Fegyverszüneti Bizottság rendelkezéseket adott ki… - Ez Peyroles volt. - Nem tudom, ki a rosszabb, maga vagy a fejesek! - És ez Candace kis barátja volt a kórházból, és megint egyszerre beszélt mindenki. Még Knafti is felém vonszolta, magát aranyló csigahasán, csicseregve és fütyülve, és Timmy Brown valósággal sírt, amikor próbálta megmagyarázni nekem, hogy nincs igazam, és hallgassak el; mindez ellenkezik a rendeletekkel, és miért is ne hagynám abba? Rájuk ordítottam: - Kuss mindenkinek! Nem hallgattak el, de a hanger valamelyest csökkent. Túlkiabáltam valamennyit: - A pokolba is, tör döm én vele, hogy mit akarnak?! Engem azért fizetnek, hogy elvégezzem a munkám. Az a munkám, hogy az embereket arra késztessem, hogy bizonyos módon cselekedjenek. Ezt meg is teszem. Meglehet, holnap azért fizetnek majd; hogy ellenkez cselekvésre késztessem ket, és ezt is meg fogom tenni. Különben is, ki a fene maga meg maga meg maga, hogy csak úgy parancsolgassanak nekem? Egy büdös féreg, mint maga, Knafti? Egy közönséges kuruzsló, mint maga, Whitling? Vagy maga, Connick. Egy… - Egy közhivatalnok-jelölt - mondta világosan. És nem tagadom meg, t le a tekintélyt… nem kiabált, mégis túlharsogott engem. - És mint ilyen, van egy kötelezettségem… De én amúgy is túlüvöltöttem: - Jelölt! Csak addig a pillanatig jelölt, amíg meg nem mondom a szavazóknak, hogy maga egy félcédulás; Connick! - És abban a pillanatban maga meghalt! Márpedig én megmondom nekik, erre mérget vehet, ha… Nem tudtam befejezni a mondatot, mert a Connick gyerekek rám rohantak, a két sajátja meg a másik. Haber íróasztaláról csak úgy röpültek szanaszét a papírok, és a gyerekek darabokra törték homokkristály lik rösüvegét, de nem jutottak el torkomhoz, ahová egyértelm en törekedtek, mert Connick és Timmy Brown visszahúzták ket. Nem könnyen. Megengedtem magamnak egy gúnyos mosolyt. - És mit bizonyírt ez? A kölykei szeretik magát, elismerem, még az a gyerek is, aki a Marsról jött. Az, akit Knafti népe élveboncolásra használt… akin Knafti személyesen dolgozott, bármily hihetetlennek hangzik is ez. Megható a kép, igaz? A maguk potrohos pajtása ott, amint csecsem ket öl meg, kisgyerekeket tesz tönkre… vagy nem tudták, hogy Knafti a csecsem gyilkossági program egyik f fejese volt? Timmy Brown vad visítozásba kezdett: - Nem tudja, mit m vel! Ez egyáltalán nem Knaftin múlott! - Hamuszürke arca beesett volt, s egy fintora lemeztelenítette rossz fogait. És Timmy Brown sírt. Ha egy magányos molekulával h t közlünk, az el fog illanni, mint a kandúr, amelyiknek parazsat tettek a farka alá, de nem tudjuk megmondani, hová fog menni. Ha egy tucat molekulával közlünk h t, ki fognak röpülni minden irányban, de ezúttal sem fogjuk tudni, merrefelé találhatók a molekulák. Ha azonban néhány milliárd molekulát hevítünk, azaz annyit, amennyi egy gy sz nyi híg gázban van, tudjuk, merre fognak menni: a gáz kiterjed. Tömeghatás. Nem tudjuk megmondani, hogy egyetlen molekula mit tesz - ha tetszik, nevezzük ezt a molekula szabad akaratának-, de a tömegek a tömeghatás törvényének engedelmeskednek. Bármilyen tömegek, még az olyan kis tömeg is, mint az a morgolódó csapat, amely farkasszemet nézett velem Haber irodájában. Hagytam üvöltözni ket, és az egész üvöltés nekem szólt. Még Candace homloka is ráncba ugrott, szeme elsötétedett, és ajka vonaglott, noha továbbra is némán és állhatatosan nézett rám. Connick d re vitte a dolgot: - Jól van, emberek - üvöltötte -, most figyeljenek rám! Hozzuk rendbe a dolgokat! Felállt, könyökénél megfogta egy-egy gyerekét, és a harmadik; a legfiatalabb, közte és az ajtó között helyezkedett el. Olyan utálattal nézett rám, hogy azt szinte tapintani lehetett - és ez nem tetszett nekem, noha számítottam rá -, és így szólt: - Igaz, amit mond. Sammy, ez itt egyike a Marsról hozott gyerekeknek. Lehetséges, hogy ezért gondoltam olyasmit, amit nem kellett volna gondolnom. most az én gyerekem, és ha azokra a büdös férgekre gondotok… Félbeszakította önmagát, és Knaftihoz fordult. - Nos, ma már értek valamit. Ha egy ember ilyesmit tenne, az szörnyeteg volna. Puszta kezemmel kitépném a szívét. De maga nem ember. Fenyeget en elengedte a gyerekeket, és megindult Knafti felé. - Megbocsátani nem tudok. Istenemre, ez lehetetlen. De ami azt illeti, hibáztatni sem tudom jobban, mint a villámot, amiért a házamba csapott. Azt hiszem, nem volt igazam. Meglehet ugyan, hogy most nincs igazam. De… nem tudom, maguk mit tesznek… én szeretném megrázni a kezét. Vagy azt, amije a keze hegyén van. Úgy gondoltam magára, mint egy megátalkodott gyilkosra és egy ocsmány állatra, de megmondom, ahogy van, szívesebben dolgoznék együtt magukkal - a bázisukért, a békéért, bármiért, amiben egyetérthetünk -, mint egyes emberi lényekkel ebben a szobában! A most következ gyöngéd jelenetnek már nem akartam tanúja lenni. Erre nem volt szükség, mert helyettem tanúi voltak azok a kamerák és magnetofonok; amelyeket a stúdióemberek helyeztek el és kapcsoltak be a szobában lév és csak egy irányból átlátszó tükrök mögött. Csak
azt reméltem, hogy ezek nem mulasztottak el egyetlen szót vagy sikolyt sem, mert nem hiszem, hogy ezt a jelenetet még egyszer ismételni tudnám. Csöndben kinyitottam az ajtót, és eltávoztam. És ahogy mentem, észrevettem, hogy a legkisebb Connick gyerek utánam settenkedik, és egyenesen a várószobában lév 3-V készülék felé tart. Utána nyúltam, hogy megállítsam. -. Piszok fráter! - sziszegett. - Renegát besúgó! - Lehet, hogy igazad van - mondtam neki -, de menj vissza, és maradj apád mellett. Itt ma benne vagy az él történelemben. - Frászt! Hétf este mindig Dr. Zsivágót nézek, és öt perc múlva kezd dik. - De nem ma este, fiacskám. Ezért is engem szidhatsz. Megvásároltuk az id t egy egészen más látványosság részére. Visszakísértem a szobába, betettem az ajtót, felvetem a kabátom, és elmentem. Candace várt rám a kocsival. vezetett. - Elérem a kilenc-harmincas járatot? - kérdeztem. - Holtbiztos, Gunner. - A gépkocsiforgalmi útra kormányozta a kocsit, ott szervóra kapcsolt, és a repül teret tárcsázta, azután hátrad lt, és cigarettára gyújtott mindkett nk részére. Elvettem az egyik cigarettát, és mogorván kinéztem az ablakon. Alattunk, a lassú forgalmi szinten egy fáklyásmenetet hagytunk magunk mögött, felvirágzott kocsikkal meg énekkarokkal és a nagyobb gyalogátkel helyeknél ingyensörrel. Felnyitottam a keszty tartót, és kivettem egy látcsövet, azon keresztül néztem… - Ó, nem kell ellen rizned, Gunner! Nekem gondom volt rájuk. Mindannyian a programot reklámozzák. - Igen, látom. A felvonulók transzparenseket vittek, amelyeken a ma esti m sorunkat hirdették, azt, amelyik e pillanatokban már el is kezd dött, ezenkívül a virágdíszes kocsik vetít vásznat és hanger sít t vittek magukkal. Akárhová nézett az ember, látnia kellett Knaftit, aranypáncéljában hatalmasan és gy löletesen, amint a gyerekeket akarja megkaparintani, és engem, amint megvédem ket az idegen bolygóról való szörny támadása ellen. A stúdióemberek ragyogó munkát végeztek, amikor id haladék nélkül kapcsolták a történteket. Az egész jelenet ott volt a kamerában, olyan valóságosan, ahogy az imént átéltem. - Meg akarod hallgatni? - Candace kihalászott számomra és felém nyújtott egy hiperboloid távhalló készüléket, de nem volt rá szükségem. Emlékeztem rá, hogy az egyes hangok mit mondanak. Connick becsmérel engem. Timmy Brown becsmérel engem. A gyerekek egyt l egyig becsmérelnek engem. Peyroles ezredes becsmérel engem, Whitling kapitány becsmérel engem, még Knafti is becsmérel engem. Sok-sok gy lölet és egyetlen célpont. - Én. - Ifjabb Bigelow természetesen fel fog mondani neked. Nem tehet mást, Gunner. - Úgyis szükségem van pihenésre - mondtam. Nem érdekes. El bb vagy utóbb, ha a nyomás megsz nik, Bigelow módot talál majd rá, hogy visszavegyen. Ha majd rendez dnek a perek. Ma majd a Fegyverszüneti Bizottság befejezheti tevékenységét. Ha majd minden felt nés nélkül állományba vehetnek egy felt nésmentes munkára a cégnek egy felt nésmentes kirendeltségén. Felt nésmentes jöv vel. Átsiklottunk egy csigavonalú feljáró tetején, és leereszkedtünk a repül tér parkolójába. - A viszontlátásra, drágám - mondtam -, és kellemes karácsonyi ünnepeket mindkett töknek! - Ó, Gunner! Szeretném, ha… De én tudtam, mi az, amit szeretne, és nem hagytam, hogy befejezze. Így szóltam: - Derék fickó ez a Whitling, és te tudod, hogy én nem vagyok az. Nem adtam neki búcsúcsókot. A rakétagép kész volt az utasok fogadására. Jegyemet bedugtam az ellen rz nyílásba, zöld fényt kaptam, és a forgóretesz megnyílt el ttem, felszálltam a gépre, és egy távoli, ablak menti helyen leültem. Az ember minden helyzetben nyerhet, ha kész megfizetni az árát. Nincs egyébre szükség, csak arra, hogy valaki feláldozza magát. Mire a gép dübörögni és rázkódni kezdett, és tengelye körül forogva hátat fordított az épületnek, tisztában voltam a ténnyel, hogy az ár egyszer s mindenkorra meg van fizetve. Láttam, hogy Candace ott áll a rakodómóló tetején, szoknyája szegélyét csapkodja a rakétamotorok keltette szélroham. Nem integetett nekem, de nem is ment el mindaddig, amíg láthattam, hogy ott áll a rakodón. Aztán természetesen visszatér majd a munkájához és végül karácsony reggelén ahhoz a jókép fickóhoz a kórházba. Haber megmarad az immár fontosságát vesztett kirendeltség élén. Connick megnyeri a választásokat. Knafti lebonyolítja érthetetlen üzletét a Földdel, és ha bármelyiküknek valaha is még egyszer eszébe jutnék, szitkozódva, haraggal és megvetéssel gondolnának rám. De ez a módja annak, hogy megnyerjünk egy választást. Meg kell adni az árát. Itt olyan volt az elosztás, hogy a játszma ára én voltam. Elek István fordítása
Lewis Padgett - Isten áldja, professzor úr! Mi, Hogbenek nem szeretjük, ha abajgatnak bennünket. Az a városi jövevény, a professzor is tudhatta volna ezt, mégis hívatlanul a nyakunkra jött, úgyhogy jobb, ha meghúzza magát most. Mifelénk, Kentuckyban az az illem, hogy ki-ki a saját háza táján sepreget, és nem üti bele az orrát kéretlenül mások dolgába. Akkortájt, amikor megszalasztottuk a Haley fiúkat azzal a puskafélével amit összeeszkábáltunk- bár valahogy sosem bírtunk rájönni, hogy m ködött-, szóval akkortájt kezd dött az egész azzal, hogy Rafe Haley nem átallt bekukucskálni a cs r ablakán, hogy megnézze magának Samukét. Aztán Rafe f nek-fának híresztelte, hogy Samukénak három feje van, vagy mi! A Haley fiúknak egy szavát sem lehet elhinni. Még hogy három fej! Miféle dolog az? Különben is Samukénak nincs több feje, mint kett , amióta csak a világon van. Így hát Mama meg én összeeszkábáltuk azt a puskafélét, és jól odasóztunk a Haley fiúknak. Mondom, kés bb sem tudtunk rájönni, hogy m ködik. Összeraktunk egypár szárazelemet, egy csomó tekercset, vezetéket, ezt-azt, és a végén olyan szépen kilyuggatta Rafe b rét, mint a parancsolat. A halottkém megállapította, hogy a Haley fiúk igencsak hirtelen halállal haltak meg, aztán átjött Abernathy seriff, megivott velünk egy bourbont, és azt mondta, legszívesebben kiporolná a fenekemet. Nem vettem a szívemre. Igen ám, de valami nyavalyás jenki firkász megneszelhette a dolgot, mert nem sokra rá a nyakunkra jött egy nagydarab, kövér, komoly kép ipse, és elkezdett kérdez sködni. Les bácsi a tornácon üldögélt, a kalapja eltakarta az arcát. Csak annyit mondott neki: - T njön innen, vissza a cirkuszába, miszter! Magától az öreg Barnumtól is kaptunk ajánlatot, azt se fogadtuk el! Jól mondom, Saunk? - De jól ám! - feleltem. - Phineasnak még a szeme sem áll jól. Torzszülöttnek nevezni Samukét! A nagydarab, komoly kép ipse, akit Thomas Galbraith professzornak hívtak, erre rám nézett. - Hány éves vagy, fiam? - kérdezte. - Nem vagyok a fia - feleltem. - Különben se tudom. - Nem látszol többnek tizennyolcnál - mondta -, akármilyen nagyra n ttél. Te nem ismerhetted Barnumot! - Már hogyne ismertem volna! Ne hazudtoljon meg, mert ellátom a baját! - Semmi közöm a cirkuszhoz mondta Galbraith. - Biogenetikus vagyok. Ezen csak röhögni tudtunk. Erre elfogta a pulykaméreg, és tudni akarta, mi olyan vicces. - Ilyen szó nincs - mondta Mama. Akkor Samuka elkezdett b gni. Galbraith meg halottsápadt lett, és az egész teste reszketett. El is esett. Amikor fölsegítettük, tudni akarta, mi történt. - Samuka volt az - mondtam. - Mama elment, hogy megvigasztalja. Már abba-, hagyta. - Ultrahang volt - csattant fel a professzor. - Mi az a Samuka - rövidhullámú adó? - Samuka a kisbaba - feleltem kurtán. - És ne mondjon rá ilyeneket. Amúgy pedig jobb lenne, ha megmondaná, mit akar. El vett egy noteszt, és elkezdte lapozgatni. - Én tudós vagyok - mondta. - Az alapítványunk eugenikával foglalkozik, és a fülünkbe jutott egy-két szóbeszéd magukról. Hihetetlennek hangzottak. Az egyik _ munkatársunk elmélete szerint a természetes mutációk észrevétlenek maradnak a fejletlen kultúrájú területeken, és… - tétovázott, aztán Les bácsira bámult. Maga tényleg tud repülni? - kérdezte. Nos, err l nem szeretünk beszélni. A tiszteletes úr egyszer alaposan megmosta a fejünket. Les bácsi ugyanis felöntött a garatra, elkezdett röpködni a hegygerinc fölött, és halálra rémített néhány medvevadászt. Márpedig a Szentírásban szó sincs róla, hogy az embereknek repülniük kellene. Les bácsi is csak sutyiban szokta csinálni, amikor senki sem látja. Egy szó, mint száz, Les bácsi csak még jobban az arcába húzta a kalapját, és felmordult: - Micsoda ökörség! Hát már hogyan repülhetne az ember?! Hallani összevissza azokról a modern szerkenty kr l, de köztünk maradjon, igazából azok sem repülnek. Csak szófia beszéd az! Galbraith hunyorgott, és megint belenézett a noteszába. - De hallomásból értesültem rengeteg különös, a maguk családjával kapcsolatos dologról. Nemcsak a repülésr l van szó. Tudom, hogy elméletileg lehetetlen… és nem a repül gépekr l beszéltem… de… - Jaj, fogja már be a száját! - A középkori boszorkányken csbe sisakvirágot kevertek, ami repülés érzetét keltette - persze csak az illúzióját… - Nem hagyna végre békén?! - fakadt ki Les bácsi dühösen, szerintem azért, mert zavarba jött. Felugrott, a földhöz vágta a kalapját, és elrepült. Egy perc múlva lecsapott a kalapjáért, grimaszt vágott a professzorra, aztán elrepült a szurdok felé, és nem láttuk egy jó darabig.
Én is begurultam. - Minek buzerál minket? - kérdeztem. - Legközelebb Les bácsi is úgy csinál, mint Papa, az pedig borzasztó kellemetlen lesz. Papa sz röstül-b röstül elt nt azután, hogy itt járt az a másik városi ember. Azt hiszem, népszámlálási biztos volt. Galbraith egy szót sem szólt. Valahogy furcsán festett. Megkínáltam egy itallal. Megkérdezte, hová lett Papa. - Ó, itt van azért - feleltem. - Csakhogy már nem lehet látni. Azt mondja, jobb szereti így. - Értem - mondta Galbraith, és felhajtott még egy pohárral. - Te jó isten! Mit mondtál - hány éves vagy? - Semmit se mondtam. - Akkor mi a legrégebbi dolog, amire vissza tudsz emlékezni? - Mi haszna a sok emlékezésnek? Csak telezsúfolja az ember, fejit. - Fantasztikus - mondta Galbraith. - Nem is reméltem, hogy ilyen jelentést küldhetek vissza az alapítványnak! - Mikörülöttünk ne szaglásszon senki fia - mondtam. - Menjen el, hagyjon minket békén. - De az istenért!… - Átnézett a tornác korlátja fölött, és figyelmes lett a puskafélénkre. - Mi ez? - Akármi - mondtam. - Mire való? _ - Mindenfélére. - Aha. Megnézhetném? - Persze - válaszoltam. - Magának is adom, ha végre elmegy. Odament, és szemügyre vette. Papa felállt mell lem, ahol addig üldögélt, azt mondta, hogy rázzam már le ezt a nyavalyás jenkit, aztán bement a házba. A professzor visszajött. - Csodálatos! - kiáltott fel. - Nem vagyok járatlan az elektronikában, de ez valami egészen rendkívüli dolog. Mi az alapelve? - Hogy mije? - kérdeztem. - Hát kilyuggatja a dolgokat. - Nem l ki golyót. Néhány lencse van ott, ahol a závárzatnak kellene… mit mondtál, hogy m ködik? - Mittomén. - Te csináltad? - Én meg Mama. Kérdezett még egy csomó dolgot. - Mittomén - feleltem. -. A vadászpuskával az a baj, hogy folyton meg kell tölteni. Arra gondoltunk, hogy ha rákapcsolunk egyet-mást, nem kell többé töltögetni. Nem is kell. - Komolyan mondtad, hogy nekem adod? - Ha békén hagy minket. - Ide hallgass - szólt -, kész csoda, hogy rátok, Hogbenekre ilyen sokáig nem figyelt föl senki! - Annak is megvan az útja-módja. - A mutációelméletnek igaznak kell lennie. Meg kell vizsgálni benneteket. Ez az egyik legjelent sebb felfedezés, amióta… - D lt bel le a szó. De nem volt sok teteje. Végül arra jutottam, hogy csak kétféleképpen Mehet elrendezni a dolgokat, de azután, amit Abernathy seriff mondott, úgy éreztem, nem lenne jó megölni senkit, amíg el nem múlik a seriff mérge. Nem akartam perpatvart. - És ha elmennék magával New Yorkba, ahogy akarja? - kérdeztem. - Békén hagyná a családot? ` Félig-meddig megígérte, habár nem akarózott neki. De aztán beadta a derekát, és megesküdött rá, miután azt mondtam, hogy kútönben felébresztem Samukát. Persze látni akarta Samukét is, de mondtam, hogy nem lehet. Samuka amúgy sem mehetne New Yorkba. Ott kell maradnia a tartályban, különben cefetül beteg lesz. Mindenesetre meggy ztem a professzort, és elment, miután megígértem, hogy másnap reggel várom a városban. Nem fordult el , hogy ne aludtam volna otthon azóta, hogy az a ramazúri volt az óhazában, amikor gyorsan fel kellett szednünk a sátorfánkat. Hollandiába mentünk, ha jól emlékszem. Mama nagyon a szívébe zárta azt az embert, aki segített kijutni Londonból. Róla nevezte él Samukát. Már elfelejtettem, hogy hívták. Gwynn? Stuart? Pepys? Összekeverem a polgárháború el tti emlékeket. Aznap éjszaka meghánytuk-vetettük a dolgot. Mivel Papa láthatatlan volt, Mama egyre hajtogatta, hogy, több pálinkát iszik, mint amennyi jár neki, de aztán megenyhült és odaadott neki egy demizsont. Mindenki azt mondta, legyek nagyon óvatos. - Ez a professzor rém agyafúrt - mondta Mama. - Mint minden professzor. Ne bosszantsd semmivel. Jó fiú légy, különben lesz kapsz! - Jó leszek, Mama - mondtam. Papa odasózott egyet a kobakomra, ami disznóság volt, hiszen nem is láttam. - Hogy el ne felejtsd! - mondta. - Egyszer népek vagyunk - dörmögte Les bácsi. - Nem visz jóra, ha az ember nagyra vágyik. - Biz' isten, eszembe sincs - feleltem. - Csak gondoltam… - Ne keresd a bajt! - mondta Mama; de egyszerre csak halljuk, hogy Nagyapó mászkál a padláson. Van úgy, hogy Nagyapó egy hónapig sem mozdul, de akkor este igencsak ficánkolósnak látszott. Persze felmentünk megnézni, mit akar. A professzorról beszélt.
- Egy idegen, hah! - mondta. - Elmenni a b zhödt cenkkel! Fajankókkal vettem körül magam vénségemre! Csak Saunk mutatott valami észt, de vakuljak meg, ha nem a legnagyobb szamár! Csak toporogtam meg motyogtam valamit, mert sosem szerettem Nagyapó szemébe nézni. De nem is figyelt rám. Csak fújta a magáét: - Szóval elmennél abba a New Yorkba? Eszeveszett; elfelejted, hogyan menekülénk Londonból és Amsterdamból - és Nieuw Amsterdamból - a vallatás el l?! Mit akarsz, hogy üveg mögött mutogassanak? No nem mintha az lenne a f veszély. Nagyapó a legöregebb köztünk, és néha valahogy keveri a beszédjit. Azt hiszem, az emberre nagyon ráragad az a nyelv, amit fiatal korában hall. Egy biztos, jobban tud káromkodni akárkinél. - Egy csudát - mondtam. - Csak segíteni próbáltam. - Piha, süvölvény! - szólt Nagyapó. - A te rút b nöd mindez! Mert megcsináltad azt a szerkenty t, mellyel lesújtottál a Haley-törzsre! Ha azt nem míveled, ez a tudós sosem jött volna ide. - Professzor - mondtam. - Thomas Galbraith a neve. - Tudom. Elolvasóm a gondolatait Samuka elméjén keresztül. Veszélyes ember. Nem ismerák olyan bölcset, aki ne lenne az. Kivéve talán Roger Bacont, de t is meg kellett vesztegetnem, hogy… Roger azonban rendkívüli ember vala. Halljátok hát: egyik tök sem mehet abba a New Yorkba. Mihelyt elhagyjuk ezt a menedéket, mihelyt vizsgálni kezdenek minket, végünk. Az a csürhe ízekre szedne minket! A tökfeje repüléseid sem menthetnek meg minket, Lester - hallod?! - Hát akkor mit csináljunk? - kérdezte Mama. - A fenébe is! - mondta Papa. - Majd ellátom annak a professzornak a baját! Bedobom a ciszternába! - Hogy megbüdösödjön a víz?! - rikácsolta Mama. - Próbáld csak meg! - Min aljas fajzat fakada a magomból! - csattant fel Nagyapó, most már igencsak dühösen. - Nem ígérted-e meg a seriffnek, hogy nem lesz több öldöklés - legalábbis egy ideig? Avagy semmit sem ér egy Hogben szava? Két dolgot Eriztünk meg szentnek és sérthetetlennek az évszázadok során - a titkunkat és a Hogbenek becsületét! Ha megölöd ezt a Galbraitht, nekem adsz számot érte! Mindnyájan elsápadtunk. Samuka megint felébredt, és nyafogni kezdett. - De hát mit csináljunk? - kérdezte Les bácsi. - Meg kell rizni a titkunkat - mondta Nagyapó. - Tegyetek, amit tudtok, de emberhalál nélkül. Majd elgondolkodom rajta. Aztán mintha elaludt volna, bár nála nem lehet tudni. Másnap szépen elmentem Galbraithhoz a városba. El tte összefutottam az utcán Abernathy seriffel, aki csúnyán nézett rám. - Kerüld a bajt, Saunk - mondta. - Ne felejtsd el, mit mondtam neked! - Bizony, zavarba hozott. Mindenesetre elmentem Galbraithhoz, és megmondtam, hogy Nagyapó nem enged el New Yorkba. Nem repesett az örömt l, de belátta, hogy nincs mit tenni. A szállodái szobája tele volt tudományos eszközökkel, egész ijeszt látvány volt. - Fölállította a puskát vagy mit, de szemlátomást nem babrált vele. Elkezdett gy zködni. - Semmi értelme - mondtam. - Nem megyünk el a hegyekb l. Meggondolatlan voltam tegnap, ennyi az egész. - Ide figyelj, Saunk - mondta. - Kérdez sködtem a városban rólatok, Hogbenekr l, de nem sokat tudtam kideríteni. Az emberek sz kszavúak errefelé. Persze a szóbeszéd csak kiegészít bizonyíték volna. Tudom, hogy az elméleteink helyesek. Te és a családod mutánsok vagytok, s meg kell benneteket vizsgálni! - Nem vagyunk mutánsok - mondtam. - A tudósok mindig ilyeneket mondanak ránk. Roger Bacon homunculusoknak nevezett minket, pedig… - Kicsoda?! - kiáltott fel Galbraith. - Hogy mondtad, kicsoda? - Öö… egy részes bérl a szomszéd megyében - feleltem sebtiben, de láttam, hogy a professzor nem vette be. Elkezdett fel-alá járkálni a szobában. - Semmi értelme - mondta. - Ha nem jössz New Yorkba, az alapítványnak ide kell küldenie egy bizottságot. Titeket tanulmányozni kell, a tudomány nagyobb dics ségére és az emberiség haladásának érdekében! - Ó, a mindenségit! - mondtam. - Tudom én, mi lenne abból. Úgy mutogatnának minket. Samuka belepusztulna. Menjen el, hagyjon minket békén. - Békén? Amikor ilyen szerkezetet tudtok alkotni, mint ez? - A puskára mutatott. - Hogy m ködik? kérdezte hirtelen. - Mondtam már, nem tudom. Mi csak összeeszkábáltuk. Ide figyeljen, professzor. Nagy baj lenne abból, ha emberek jönnének ide megbámulni minket. Nagy baj! Nagyapó mondta! Galbraith az orrát húzta. - Nos, talán… mi lenne, ha válaszolnál néhány kérdésemre, Saunk? - De akkor nincs bizottság? - Majd meglátjuk. - Nem, uram. Nem fogom… Galbraith mély lélegzetet vett.
- Addig, amíg elmondasz mindent, amit tudni akarók, hallgatni fogok a tartózkodási helyetekr l. - Azt hittem, hogy az az alapítvány vagy micsoda tudja, hogy maga hol van. - Ó… igen - felelte Galbraith. Természetesen tudják. De rólatok nem tudnak. Ez adott egy ötletet. Simán megölhettem volna, de ha megteszem, Nagyapó kikészít, ráadásul a seriffre is gondolnom kellett. Így hát azt mondtam: - Egye fene! - és bólintottam. Uramisten! Hogy micsoda kérdéseket tett föl! Egész beleszédültem. És közben Galbraith egyre izgatottabb lett. - Hány éves a nagyapád? - Fogalmam sincs róla. - Homunculusok… hmm-m. Mintha említetted volna, hogy bányász volt, ugye? - Nem, az Nagyapó apja volt - feleltem. - Ónbányáink voltak, Angliában. Csak Nagyapó azt mondja, akkor Britanniának hívták. Valami rejtélyes járvány tört ki abban az id ben. Az embereknek orvost kellett hívniuk… valami drunokat vagy drudokat? - Druidákat? - Aha. Nagyapó azt mondja, a druidák voltak akkoriban az orvosok. Mindenesetre Cornwall környékén majd minden bányász meghalt, így aztán bezárták a bányákat. - Miféle járvány volt az? Elmeséltem, amire Nagyapó elbeszéléséb l emlékeztem. A professzor nagyon izgatott lett, és valami radioaktív emanációkról beszélt, ha jól értettem. Nemigen volt teteje annak, amit mondott. - Radioaktivitás okozta mesterséges mutációk! - kiáltott fel, s kipirult az orcája. - A nagyapád mutánsnak született! A gének és kromoszómák új rendszerbe álltak össze. Hiszen lehet, hogy mind fels bbrend emberek vagytok! - Dehogyis - mondtam, - Hogbenek vagyunk. Ennyi az egész. - Egy domináns gén, nyilvánvalóan egy domináns gén. Az egész családod ilyen… öö… elfajzott? - Ide hallgasson…! - kezdtem. - Úgy értem, mindenki tud repülni? - Én egyel re még nem tudok. Asszem, más fajzat vagyunk, mint a többi. Nagyapónak volt sok esze. Mindig arra tanított, hogy ne fitogtassuk, amit tudunk. - Mimikri - mondta Galbraith. - Egy ilyen, merev szociális kultúrába besüllyesztve könnyebben álcázhatók a normálistól való eltérések. A civilizált társadalomban rögtön szemet szúrnátok. De itt, az isten háta mögött, jósperivel láthatatlanok vagytok! - Csak Papa - mondtam. - Istenem! - sóhajtott fel. - Elsüllyeszteni ilyen hihetetlen természeti er ket! Tudod te; mi mindent csinálhattatok volna? - Ekkor hirtelen még izgatottabb lett, és nem mondhatnám, hogy kedvemre való volt a tekintete. - Csodálatos dolgokat - folytatta. - Mintha Aladdin csodalámpájára bukkanna az ember… - Bárcsak nyugton hagynának már! - mondtam. - Maga meg a bizottsága! - Ne tör dj a bizottsággal. Úgy határoztam, hogy egy darabig bizalmasan kezelem ezt a dolgot. Feltéve, hogy együttm ködsz velem. Úgy értem, segítesz. Megteszed? - Nem - feleltem. - Akkor idehívom New Yorkból agybizottságot mondta diadalmasan. Átgondoltam a dolgot. - Jól van - mondtam végül. - Mit akar, mit csináljak? - Még nem tudom - mondta vontatottan. - Még nem is fogtam fel teljesen a lehet ségeket… De már úrrá lett rajta a mohóság. Látszott rajta. Ismerem azt a nézést. Az ablak mellett álltam, és kifelé bámultam. Hirtelen eszembe jutott valami. Gondoltam, a professzorban amúgy sem volna okos dolog túlzottan megbíznia Így hát odasomfordáltam a puskához, és megváltoztattam rajta egy-két apróságot. Tudtam, hogy mit akarok, de ha Galbraith megkérdezte volna, miért csavarok meg égy drótot itta miért hajlítok meg egy micsodát amott, nem tudtam volna megmondani. Nekem nincsenek iskoláim. Csak azt tudtam, hogy a szerkenty most azt fogja csinálni, amit akarok t le. A professzor közben írt valamit a kis noteszába. Felnézett és észrevett. - Mit csinálsz? - Valahogy nincs ez rendben - feleltem. - Azt hiszem, maga piszkálhatta az elemeket. Próbálja ki most! - Idebenn? - kérdezte meglepetten. - Semmi kedvem kártérítést fizetni. Biztonságos körülmények között kell kipróbálni. - Látja ott a tet n a szélkakast? - Megmutattam neki. - Nem tesz semmiben kárt, ha oda céloz. Innen az ablakból kipróbálhatja. - Nem… nem veszélyes? Láttam, odavolt érte, hogy kipróbálhassa már. Mondtam, hogy senkit sem fog megölni, akkor vett egy mély lélegzetet, odament az ablakhoz, és a vállához szorította a puskatust. Elhátráltam. Nem akartam, hogy a seriff meglásson. Én már kiszúrtam, egy padon üldögélt az utca túloldalán a takarmány- és magbolt el tt.
Pont úgy történt, ahogy elgondoltam. Galbraith megcélozta a tet n a szélkakast, meghúzta a ravaszt, a puskacs l fénygy k lövelltek ki. Rettenetes zaj hallatszott. Galbraith hanyatt esett. Aztán igencsak meglep felfordulás támadt. Az emberek városszerte sikoltozni kezdtek. Úgy éreztem, jól jönne, ha egy id re láthatatlanná válnék. Így is tettem. Galbraith éppen a puskát tanulmányozta, amikor berontott Abernathy seriff. A seriff kemény fickó. Az egyik kezében már ott volt a pisztoly, a másikban a bilincs, és szidta a professzort, mint a bokrot… Láttam magát! - üvöltötte. - Maguk, városi alakok azt hiszik, itt mindent lehet?! Hát nem! - Saunk! - kiáltotta a professzor, és körülnézett. De persze nem látott. Aztán elvitatkoztak. Abernathy seriff látta, hogy Galbraith elsütötte a puskát, és a seriff nem buta ember. Végigvonszolta Galbraitht az utcán, én meg csendben velük lopóztam. Az emberek úgy futkostak, mint az eszeveszettek. A legtöbbjük az arcára szorította a kezét. A professzor meg csak siránkozott, hogy nem érti az egészet. - Láttam, mit csinált! - mondta Abernathy. - Kil tt az ablakon azzal a micsodával, erre az egész városban mindenkinek megfájdult a foga! Csak azt ne mondja, hogy nem érti! A seriffnek van esze. Már elég régóta Ismer minket, Hogbeneket, nem lep dik meg, ha néha furcsa dolgok történnek. És azt is tudta, hogy Galbraith tudósféle. Szóval nagy volt a kalamajka, az emberek meghallották, mi történt, erre rögtön meg akarták lincselni Galbraitht. De Abernathy magával vitte. Egy darabig még kószáltam a városban. A tiszteletes kinn állt az utcán, és a templom ablakait nézegette, mert valami nem fért a fejébe. Színes üvegablakok voltak, s a tiszteletes úr nem bírt rájönni, mit l forrósodtak át. Megmondhattam volna neki. A színes üvegben arany is van: az kell egy bizonyos fajta piros színhez, Végül elmentem a fogdaépülethez. Még mindig láthatatlan voltam. Így kihallgattam, mit mond Galbraith a seriffnek… - Saunk Hogben volt - hajtogatta a professzor. - Mondom, hogy állította be a fegyvert! - Láttam magát - szólt Abernathy. - Maga volt az! Juj! - Az állkapcsához kapta a kezét. - És jobb, ha véget vet ennek, de gyorsan! Az a tömeg odakinn nem tréfál! A fél városnak fogfájása van! Gondolom, a fél városnak aranytömés volt a fogában. Aztán Galbraith mondott valamit, ami nem nagyon lepett meg. Ide fog jönni New Yorkból egy bizottság; ma este akartam telefonálni az alapítványnak. k majd kezeskednek értem. Szóval végig az volt a szándéka, hogy átver bennünket! Valahogy éreztem, hogy azt forgatta a fejében. - Vagy megszünteti ezt a fogfájást, meg a többiekét is, vagy kinyitom az ajtót, és beeresztem ket, de akkor meglincselik! - bömbölte a seriff. Aztán elment, hogy jeget tegyen az arcára. Visszalopakodtam, újra láthatóvá váltam, aztán nagy zajjal bejöttem a folyosón, hogy Galbraith meghallja. Megvártam, amíg kifogyott az átkokból. Csak néztem rá bambán. - Azt hiszem, valamit eltoltam - mondtam. - De meg tudom igazítani. - Eleget igazgattál már! - Elhallgatott. - Várj csak! Mit mondtál? Meg tudod szüntetni ezt a… egyáltalában, mi ez?! - Megnéztem a puskát - feleltem. - Azt hiszem, tudom, mit rontottam el. Most valahogy ráhangolódott az aranyra, és ami arany a városban van, mind sugárzik, vagy süt, vagy mi. - Szelektív radioaktivitást idézett el - mormogta Galbraith, amit nemigen értettem. - Ide figyelj! Az a tömeg odakinn… szokott lincselés lenni ebben a városban? - Legfeljebb egyszer-kétszer évente - feleltem. - Az idén már volt kett , úgyhogy ennyi elég, Bárcsak el tudnám vinni a házunkba! Ott könnyen elrejthetnénk. - Inkább csinálj valamit! - kiáltott fel. - Vagy idehívatom New Yorkból a bizottságot. Azt nem szeretnéd, ugye? Még sosem láttam, hogy valaki ilyen szinte pofával úgy hazudjon, mint a vízfolyás! - Gyerekjáték - mondtam. - Megcsinálhatom a szerkenty t, hogy rögtön abbahagyja a sugárzást. Csak nem akarom, hogy az emberek megtudják, hogy nekünk, Hogbeneknek közünk van hozzá. Nyugodtan szeretünk élni. Nézze, mi lenne, ha visszamennénk a szállodájába, és átszerelném a szerkenty t? Akkor magának nincs más dolga, mint hogy összegy jti a fogfájósokat, és meghúzza a ravaszt. - De… igen, de… Félt, hogy nagyobb bajt csinálok. Gy zködnöm kellett, de a tömeg ordítozott odakinn, úgyhogy nem volt túl nehéz. Végül elmentem, de láthatatlanul visszajöttem és kihallgattam, mit beszél Galbraith a seriffel. Mindent elrendeztek. Akinek fáj a foga, elmegy a városházára, és vár. Aztán Abernathy átviszi a professzort a puskával, és tesznek egy próbát. - Elmulasztja a fogfájásokat? - tudakolta a seriff. - Biztosan? - Én… égészen biztos vagyok benne, hogy igen. Abernathy észrevette, hogy tétovázott. - Akkor jobb, ha el ször rajtam próbálja ki. Csak a biztonság kedvéért. Nem bízom magában. Úgy látszott, senki sem bízott senkiben.
Visszabaktattam a szállodába, és átszereltem a puskát. De akkor jött a baj. A láthatatlanságom gyengülni kezdett. Ez a legrosszabb abban, hogy még csak gyerek az ember. Ha majd pár száz évvel öregebb leszek, addig maradok láthatatlan, amíg akarok. De még nem tanultam meg tökéletesen. Most segítségre volt szükségem, mert amit csinálni akartam, azt nem lett volna jó, ha látják az emberek. Felmentem a tet re, és hívtam Samukát. Miután ráhangolódtam az agyára, kapcsoltattam vele Papát és Les bácsit. Kis id múlva Les bácsi szállt le az égb l. Borzasztó nehezen repült, mert Papát cipelte. Papa káromkodott, mert útközben egy sólyom megkergette ket. - Viszont senki sem látott minket - mondta Les bácsi. - Legalábbis azt hiszem. - Az embereknek megvan ma a maguk baja - mondtam. - Segítségre van szükségem. Ez a professzor ide fogja hívni a bizottságot, és meg fognak vizsgálni minket, akármit ígér is. - Hát akkor nem sokat tehetünk - mondta Papa. - Nem ölhetjük meg. Nagyapó megtiltotta. Elmondtam nekik az ötletemet. Mivel Papa láthatatlan, nem esik majd nehezére. Aztán csináltunk egy kis rést a tet n, hogy beláthassunk Galbraith szobájába. Épp jókor. A seriff ott állt kivont pisztollyal, és várt, a professzor pedig sápadtan Abernathyre szegezte a puskát. Minden simán ment. Galbraith meghúzta a ravaszt, kipattant egy vörös fénykarika, és ennyi volt az egész. No meg a seriff kitátotta a száját, és nyelt egyet. - Mégsem csalás! Elmúlt a fogfájásom! Galbraithr l csorgott a veríték, de tartotta magát. - Persze hogy m ködik - mondta. - Természetesen. Hiszen megmondtam… - Gyerünk a városházára! Mindenki ránk vár. Ajánlom, hogy gyógyítson meg mindenkit, különben megnézheti magát!… Kimentek. Papa velük lopakodott, Les bácsi pedig felkapott, és utánuk repültünk, mélyen a tet k fölött, nehogy meglássanak minket. Kis id múlva megkapaszkodtunk a városháza egyik ablakában, és benéztünk, Ennyi szenvedést nem láttam a nagy londoni pestis óta! A nagyterem dugig volt jajgató, nyögdécsel fogfájósokkal. Amikor belépett Abernathy a professzorral, akinek a kezében ott volt a puska, sikoltozni kezdtek. Galbraith az emelvényre er sítette a szerkenty t úgy, hogy szembenézett a gyülekezettel. Ezalatt a seriff megint el vette a pisztolyát, és rövid szónoklatban közölte, hogy mindenki fogja be a száját, nemsokára megszabadulnak a fogfájásuktól. Papát persze nem láthattam, de tudtam, hogy fenn van az emelvényen, mert éppen valami furcsa történt a puskával. Senki sem vette észre, csak én, mert én figyeltem. Papa - persze láthatatlanul - néhány változtatást csinált. El tte elmondtam neki, hogyan kell, de magától is tudta volna. A szerkenty nemsokára át volt alakítva úgy, ahogy akartuk. Ami ezután történt, döbbenetes volt. Galbraith célzott és meghúzta a ravaszt. A puskából fénygy k szökkentek ki, de már sárgák. Mondtam Papának, úgy állítsa be a hatótávolságot, hogy az épületen kívül semmi se történjen. Odabenn viszont…! Annyi szent; hogy megsz nt a fogfájás. Ha valakinek elt nik az aranytömése, nem is fájhat neki. A szerkenty most úgy volt beállítva, hogy mindenre hatott, ami nem képes növekedésre. Papa pont jól eltalálta a hatótávolságot. A székek hirtelen elt ntek, meg a csillár egy része is. A tömegnek pedig alaposan kijutott! A falábú Jaffe-nek még az üvegszeme is elt nt. Akinek m foga volt, búcsút mondhatott neki. És mindenkinek egyforma kefefrizurája lett. Ráadásul mindenkinek elt nt a ruhája. A cip k nem növekednek, de a nadrágok, az ingek és a szoknyák sem. Egy szemvillanás alatt mindenki anyaszült meztelenül állt ott. De igaz, ami igaz, a fogfájástól megszabadultak… Egy óra múlva otthon üldögéltünk mindannyian, kivéve Les bácsit, amikor kivágódott az ajtó, és belépett Les bácsi, nyomában a támolygó professzor. Galbraith olyan volt, mint egy felmosórongy. Lerogyott, leveg után kapkodott, rémülten nézett hátra, az ajtóra. - Különös dolog történt - mondta Les bácsi. - Ott röpködtem a város szélén, amikor mit Iátok: a professzor menekül egy nagy tömeg ember el l, akik leped be vannak öltözve - legalábbis egyik-másik. Hát felszedtem. Ide hoztam, mert ide akart jönni. - Les bácsi rám kacsintott. - Óóóó! - fújtatott Galbraith. - Áááá! Jönnek? Mama odament az ajtóhoz. - Rengeteg fáklya közeledik a hegyoldalon - mondta. - Ez nem sok jót ígér. A professzor rám förmedt: - Azt mondtad, el tudsz rejteni! Hát akkor rajta! Miattad van az egész! - Frászt! - feleltem. - Elrejtesz, különben…! - visította Galbraith. - Különben idehívom a bizottságot! - Ide figyeljen - mondtam -, ha elrejtjük biztos helyre, akkor megígéri, hogy elfelejti a bizottságot, és békén hagy minket? A professzor megígérte. - Várjon egy percet - mondtam, és felmentem Nagyapóhoz a padlásra. Ébren volt. - Mit szólsz hozzá, Nagyapó? - kérdeztem. Egy pillanatig odafülelt Samukára. - Hazudik a cenk - mondta kisvártatva. - Ide akarja hozni azt a b zhödt gyülevészt, a hitszeg ! - Akkor elrejtsük?
- El - felelte Nagyapó. - A Hogbenek szava szent: ne légyen több emberhalál! S a szökevényt elrejteni az üldöz i el l bizonnyal nem rossz cselekedet! Talán kacsintott is. Nem lehet nála tudni. Így hát lemásztam a létrán. Galbraith az ajtóban állt, nézte, ahogy jönnek a fáklyák fel a hegyoldalon. Megragadott. - Saunk! Ha nem rejtesz el…! - Elrejtjük - mondtam. - Jöjjön. Levittük a pincébe… Amikor a cs cselék, élükön Abernathy seriffel odaért, adtuk a hülyét. Hagytuk, hadd kutassák át a házat. Samuka és Nagyapó addig láthatatlanná vált, így senki sem vette ket észre. És persze Galbraithnak se híre, se hamva nem volt. Jól eldugtuk, ahogy megígértük. Mindennek néhány éve már. A professzor remekül megvan, bár azóta nem tanulmányoz minket. Néha el vesszük az üveget, amelyben tartjuk, és mi tanulmányozzuk t. Nem valami nagy üveg, annyi biztos! Kincsesné Pavlov Anna fordítása
Theodore Sturgeon - Villám és rózsák Miután Pete Mawser elolvasta a F hadiszállás hirdet tábláján, hogy koncert lesz, elfordult, megtapogatta az állát, és úgy döntött, hogy megborotválkozik. Furcsa elhatározás volt, mert videón ment volna, s Pete a körletben akarta megnézni. Másfél órája volt még. Örült, hogy megint van valami célja - még ha csak az is, hogy megborotválkozzék nyolc el tt. Kedd, nyolc óra, ahogy a régi szép id kben. A régi szép id kben mindenki megnézte a kedd esti sort. Szerda reggelenként pedig egymástói kérdezgették: - Hogy tetszett A szél és én tegnap este? - Hé, hallottad Starrt tegnap este? A régi szép id kben, nem is olyan régen, miel tt azok az emberek meghaltak. Miel tt elpusztult az ország. Starr Anthim intézmény volt, mint Crosby, vagy Duse, vagy Jenny Lind, vagy a Szabadság-szobor. (A szobor az els k között kapta a csapást; bronz szépsége radioaktív párafelh vé lett, a kóbor szelek még most is szerteszét hordják a földön…) Pete Mawser felmordult, megpróbált nem gondolni a megsemmisült Szabadság-szobor szélsodorta, mérgez atomjaira. Els volt a gy lölet. A gy lölet mindenütt jelen volt, akár az egyre er söd kék derengés az éjszakai leveg ben, akár az állandó feszültség a támaszponton. Szórványos fegyverropogás hallatszott messze, jobb kéz fel l, majd egyre közelebbr l. Pete lehúzódott az úttestr l, és odasietett az egyik parkoló tízkerek höz. Egy tízkerek ben vagy körülötte könny fedezéket találni. A kocsi keskeny felhágóján egy katonalány ült. , A sarkon egy köpcös férfi hátrált be az utcába. Géppisztolyt tartott a kezében, jobbra-balra pásztázott a csövével, lassan, bizonytalanul, mintha szélkakas mozogna a szélben. Feléjük támolygott, a fegyvercs célpontot kutatott. Az egyik épületb l valaki leadott egy lövést, a férfi megpördült, és vadul tüzelni kezdett a hang felé. - Vak… - mondta Pete Mawser, majd ahogy megnézte a sebek torzította arcot, hozzátette: - Nem is csoda. Sziréna vijjogott. Egy páncélos dzsip kanyarodott be az utcába. Az 50-es kaliber géppuskák teli torokból felugattak, s ezzel az incidens gyors és megrázó véget ért. - Bedilizett, szegény ördög - mondta Pete halkan. - A negyedik eset, amit ma láttam. - Az egyenruhás lányra nézett. A lány mosolygott. - Hello! - Hello, rmester! - A lány bizonyára már korábban megnézte magának, mert most nem emelte föl sem a tekintetét, sem a hangját. - Mi történt? - Tudod te jól. Valamelyik kölyöknek elege lett bel le, hogy nincs mi ellen harcolnia, és nincs hová menekülnie. Mi bajod van? - Nem - mondta a lány. - Nem erre gondoltam. - Végre felnézett Pete-re. Hanem az egészre valahogy nem emlékszem. - Valahogy nem emlékszel…? Pedig a kutyafáját, ezt nehéz elfelejteni! - Csapást mértek ránk. Egyszerre mindenütt. Elpusztult minden nagyváros. Két oldalról jött a csapás. Több,
mint amit el lehet viselni. A leveg kezd radioaktívvá válni. Mindnyájan meg fogunk… - Elharapta a mondatot. A lány nem tudott semmir l. Elfelejtette. Nem volt hova elmenekülnie, így önmagába menekült. Minek mondja el neki? Minek mondja el, hogy mindenki meg fog halni? Minek mondaná el azt a másik, szégyenletes dolgot: fogy nem vágtunk vissza? De a lány nem is figyelt. Még mindig Pete-re bámult. Kissé kancsalított. Az egyik szeme Pete-re meredt, míg a másik mintha a halántékát nézte volna. Megint mosolygott. Amikor a férfi hangja elhalt, nem biztatta szóra. Pete lassan elhúzódott. A lány nem fordította utána a fejét, hanem továbbra is odanézett, ahol Pete az el bb állt, halvány mosollyal. Pete megfordult, gyorsan elment, bár inkább futni szeretett volna. Meddig tarthat ki egy ember? A hadseregben azon igyekeznek, hogy olyan légy, mint mindenki más. De mi a teend , ha mindenki más kezd bedilizni? Elhessegette azt a képet, hogy végül egyedül marad meg épelméj nek. Ezt a gondolatot már korábban többször végiggondolta. Mindig oda lyukadt ki, hogy jobb lenne az els k között bedilizni. De annak még nem jött el az ideje. Aztán ezt is elhessegette. Valahányszor azt mondta magának, hogy annak még nem jött el az ideje, valaki a lelkében mintha azt kérdezte volna: "Miért nem?", és sosem tudott felelni rá. (Meddig tarthatna ki egy ember?) Fellépdelt a Hadtápközpont lépcs in, és bement. Senki sem ült az ügyelet kapcsolótáblájánál. Nem számított. Az üzeneteket dzsipes vagy motoros fiúk vitték. Mostanában a támaszpont parancsnoksága nem követelte meg senkit l, hogy leragadjon egy ül munkánál. Tízszer annyian diliznek be az íróasztaloknál, mint a dzsipeken vagy .,lélekizzasztó" osztagokban. Pete elhatározta, hogy másnap eltölt egy kis id t valamelyik osztagban. Jót tesz majd neki. Csak azt remélte, hogy a szárnysegéd ezúttal nem fog sírva fakadni a gyakorlótér közepén. Az ember szépen a fegyvergyakorlatokra összpontosíthat, amíg valami ilyesmi nem történik. A laktanya folyosóján összefutott Sonny Weisefreunddal. A fiatal szakszolgálatos kerek képe der s volt, mint mindig. Meztelen teste kihevült, egy törülköz volt átvetve a vállán. - Szevasz, Sonny. Van elég meleg víz? - Miért ne volna? - Sonny vigyorgott. Pete visszamosolygott, de magában káromkodott egyet. Már senki semmir l, semmit nem mondhat anélkül, hogy becsússzon egy-egy ilyen emlékeztet ? Persze hogy volt meleg víz. A laktanyában háromszáz ember számára volt meleg víz. Háromtucatnyian maradtak. A többség meghalt, egyesek a hegyekbe mentek, másokat a h vösre tettek, nehogy… - Starr Anthimnek ma m sora lesz. - Igen. Kedd este. Ne hülyéskedj, Pete! Ha nem tudnád, háború van… - Nem viccelek - vágott közbe Pete. - Itt van… Személyesen a támaszponton) Sonny arcáról öröm sugárzott. - A kutyafájt! - Lerántotta a válláról a törülköz t, és a dereka köré tekerte. Starr Anthim itt?! És hol fogják megtartani az el adást? - Gondolom, a F hadiszálláson. De nyilván csak videón. Tudod, milyenek a nyilvános összejövetelek. - Így is van jól, gondolta. Ha nyilvános el adást rendeznének, biztos, hogy valamelyik megfáradt katona Starr valamelyik száma alatt dilizne be. maga is igencsak be tudott gurulni az ilyesmin. És valószín leg lenne ott még legalább százötven hozzá hasonló, aki például begurulna azért, mert valaki megzavarta Starr Anthim sorát. Pompás kis hírig lenne bel le; Starr Anthimnek lenne mit bejegyeznie az emlékkönyvébe. - Hogy került ide Starr Anthim? - A flotta egyik félig roncs helikopterén. Az a gép sem repül többet - Igen, de miért? - Fogalma a sincs róla. Ajándék lónak ne nézd a fogát. Pete bement a zuhanyozóba; mosolygott, s örült, hogy még képes mosolyogni. Levetk zött, és gondosan összehajtott ruháit lerakta a padra. A fal tövében egy szappan papírja és egy kinyomott fogkrémes tubus hevert. Odament, fölszedte ket, és bedobta a szemetes kosárba. Megfogta a válaszfalnak támasztott felmosót, és feltörölte a padlót, ahol Sonny szétfröcskölte borotválkozáskor a vizet. Rendet kell tartani. Mondott is volna valamit; ha nem Sonnyról lett volna szó. De Sonny nem készült bedilizni. mindig is ilyen volt. Na tessék. Megint el l hagyta a borotváját! Pete megnyitotta a zuhanyt. Gondosan beállította a csapokat, amíg a víznyomást és a h mérsékletet pont megfelel nek nem találta. Mostanában semmit sem csinált általában. Annyi mindent kellett még megtapogatni, megízlelni, megnézni. A vízsugár ütéseit a b rén, a szappan illatát, a fény és a meleg tudatát, még azt is, ahogy a talpa nekifeszült a padlónak. Átfutott rajta, hogy ha mindenben ügyel az egészségére, vajon hogyan hat majd rá a leveg ben lassan növekv radioaktivitás, ahogy a nitrogén átalakul a 14-es szénizotóppá? Mi történik majd el ször? Megvakul az ember? Fejfájások gyötrik? De lehet, hogy elmegy az étvágya. Vagy esetleg állandóan fáradtnak érzi magát. Mi lenne, ha utánanézne? Másfel l meg, miért fáradjon? Az emberek nagyon-csekély hányada fog sugárfert zésben elpusztulni. Oly sok egyéb dolog van, ami gyorsabban öl, s talán nem is baj. Például az a borotva. Ráesett egy napsugár, ívelt pengéje tisztán ragyogott a sárga fényben. Sonny apja és, nagyapja is ezt használta, legalábbis Sonny szerint, akinek ez a borotva volt a
szeme fénye. Pete hátat fordított a borotvának, és beszappanozta a hónalját, teljesen odaadva magát a szétpattanó buborékok apró csókjainak. Mint máskor, most is viszolyogni kezdett magától, amiért túl sokat gondol a halálra, de hirtelen belevillant a megrendít igazság. Mégsem a beteges lelki alkata hívta el az ilyen gondolatokat, hanem éppen a dolgok ismer s volta juttatta eszébe a halált. "Ezt többé sohasem csinálom már", vagy "Talán most csinálom ezt utoljára". Az ember annak is szentelhetné hátralev idejét, hogy mindent másképpen csináljon, futott át rajta egy rült ötlet. Egyszer végigmászni a padlón, másszor meg kézenjárva menni. Ma kihagyni a vacsorát, de hajnali kett kor bekapni egy-két falatot, reggelire meg füvet enni. De lélegzeni kell. A szívnek vernie kell. Izzad és didereg, ugyanúgy mint máskor. Ett l nem lehet megszabadulni. Amikor azok a dolgok bekövetkeznek, figyelmeztetni fog. A szíved kett s üteme azt dobolja majd, hogy "ezt sem, ezt sem", egyre hangosabban, amíg már a füledben harsog, és meg kell hogy állítsd! Iszonyúan fénylik az a borotvakés. És lélegzeni is ugyanúgy lélegzel. Mondjuk ezen az ajtón oldalazva mész át, a következ kett n hátrálva, aztán kieszelhetsz valami teljesen új módot a negyedikhez, de a lélegzeted ugyanúgy jár ki-be az orrlyukaidon, ugyanúgy csusszan ki és be, csúszik mint a borotva a b rön, szisszen, mint a penge a fen szíjon… Bejött Sonny. Pete beszappanozta a haját. Sonny felemelte a borotvát, és mozdulatlanul nézte. Pete Sonnyt figyelte, s közben a szemébe ment a szappan. Elkáromkodta magát, mire Sonny összerezzent. - Mit nézel rajta, Sonny? Még sosem láttad? - Dehogynem. Dehogynem. Én csak… - Összecsukta a borotvát, aztán kinyitotta, megcsillogtatta, ismét összecsukta. - Unom már, Pete. Ki fogom dobni. Kéred? Hogy kéri-e? Talán a cip szekrénybe. Vagy a párnája alá. - Kösz, nem, Sonny. Nem tudnék mit kezdeni vele. - Jobb a zsilett - motyogta Sonny. - Vagy még jobb a villanyborotva. Ezzel mit csináljunk? - Dobd bele a… nem! - Pete maga elé képzelte a borotvát, ahogy félig nyitva pörög a leveg ben, és megcsillan a szemétgy jt torkában. - Dobjuk ki az… Nem. Nagy ívben kirepülné a hosszú f be. Valakinek kedve támadhatna rá. Valaki négykézláb keresgélné a holdfényben. Talán meg is találná. - Mit szólnál, ha összetörném? - Nem jó - mondta Pete. - A darabjai… - Éles kis darabkák. Homorúra k sz it pengetöredékek. - Majd kitalálok valamit. Várj, csak felöltöz m. Fürgén befejezte a mosdást, és megtörülközött. Sonny csak állt, nézte a borotvát. Ép volt a penge, de ha összetöri az ember szilánkokra, fénytó darabkákra, azok még mindig borotvaétesek maradnak. Neki lehet nyomni az élét egy köször nek és lecsiszolni, de valaki megtalálja, és újra kiélezi, hiszen olyan nyilvánvalóan borotva, príma acélborotva, amely simán nyisszantja át a… - Tudom már! A labor! Megszabadulunk t le - mondta Pete magabiztosan. Fölvette a ruháját, és átmentek a laboratóriumi szárnyba. Csöndes volt és elhagyatott. Minden nesz visszhangzott. - Az egyik kemencébe - szólt Pete, és a borotva után nyúlt. - Süt kemencébe? Elment az eszed! Pete kuncogott. - Nem ismered ezt a helyet, igaz? Akárcsak az egész támaszponton, itt is sokkal többféle munka folyt, mint a legtöbben hitték volna. Csak úgy emlegették, hogy "a pékség". Jó, tényleg itt volt a központja az új, nagyobb tápérték lisztfélék kutatásának. De sok egyébnek is. Konyhai eszközöket próbáltunk ki, répahámozót terveztünk, meg mindenféle hasonlót. Van itt bent egy elektromos kemence, az aztán… - Belökte az ajtót. Áthaladtak egy hosszú, rendetlen, kihalt helyiségen, a termikus berendezésekhez. - Itt bármit meg lehet csinálni, az üvegtemperálástól a zománcégetésig, s t akár serpeny k olvadáspontját is megállapíthatjuk. - Mintegy próbaképpen felkattintott egy kapcsolót. Kigyulladt egy jelz lámpa. Pete kinyitott egy vastag, súlyos kis ajtót, és behelyezte a borotvát. - Adjál neki búcsúpuszit. Húsz perc múlva tócsa lesz bel le. - Azt megvárom - mondta Sonny. - Amíg megsül, körülnézhetek itt? - Miért ne? (Itt újabban mindig mindenki azt mondta: "Miért ne?") Végigsétáltak a laboratóriumokon. Imponáló volt a felszerelés, de nyomasztó a némaság. Csak egy rnagyot láttak, valami bonyolult elektronikai kapcsolás fölé hajolt az egyik munkaasztalnál. Egy sárga lámpácska villogását figyelte, nem is viszonozta a tisztelgésüket. Lábujjhegyen mentek el mellette, megillet dést és irigységet éreztek elmélyedése iránt. Megnézték a laboratóriumi méret automata dagasztógépeket, a vitaminbekever ket, a távm ködtetés termosztátokat, id -kapcsolókat, vezérl berendezéseket. - Odabent mi van? - Nem tudom. Ez már nem az én birodalmam. Azt hiszem, nem maradt meg senki ebb l a részlegb l. Az itteniek f leg elméleti mechanikai és elektronikai szakemberek voltak. Csak annyit tudok róluk, hogy ha
bármikor szükségünk volt valamilyen eszközre, m szerre, felszerelésre, nemcsak Hogy olyannal, de jobbal is tudtak szolgálni, és ha egyszer-egyszer megszállt minket az ihlet, és kieszeltünk valami forradalmi újdonságot, arról kiderült, hogy k már megcsinálták, és egy hónapja ki is selejtezték. Hohó! Sonny oda nézett, ahová Pete mutatott. - Mi az? - Az a falrész. Meglazult, vagy… ki tudja…? Megnyomta az alig észrevehet en kiálló faldarabot. Sötét r tátongott mögötte. - Mi lehet itt? - Semmi, vagy valami szigorúan titkos félmaszek munka. Ezeknek a fickóknak mindent megengedtek, tálán még a gyilkosságot is… Sonny, t le szokatlan iróniával vetette oda: - Miért, nem az a dolga a hadsereg elméleti szakembereinek? Óvatosan bekémleltek, aztán beléptek. - Mi a… hé! Az ajtó! Az ajtó gyorsan, halkan bezárult. A kilincs halk kattanásával egyid ben fénybe borült a helyiség. Kicsiny, ablaktalan szoba volt. Gépek álltak benne: egy "csepptölt ", egy sor akkumulátor, egy egyenáramú generátor, két kis benzinmotoros akkumulátor meg egy Diesel-motoros, amelyhez még s rített leveg s indítópalackok is voltak. A sarokban kapcsolódoboz állt, a burkolatát tartó csavarokat még lé is eresztették. Piros kapcsolókar állt ki bel le. Felirat semmin nem volt. Egy ideig szótlanul nézték a berendezéseket, aztán Sonny azt mondta: - Valaki mindent megtett érte, hogy legyen majd árama valamihez. - És vajon az mi?… - Pete odament a kapcsolódobozhoz. Megnézte a piros kart, de nem nyúlt hozzá. Sértetlen ólomzár volt rajta; az ólomzár vékony drótján egy összehajtott függ címke. Pete óvatosan kinyitotta. "Csak a támaszpont parancsnokának külön parancsára használható!" - Rántsd meg, lássuk mi történik! Mögöttük kattant valami. Hátrapördültek: - Mi volt ez? - Minta abból a szerkezetb l jött volna, az ajtó mell l. Óvatosan közelebb léptek. Egy rugó és egy elektromágnes tartott egy vasrudat, amely úgy volt elhelyezve, hogy reteszként rácsússzon a titkos ajtó bels oldalára, ahol acélhüvelybe illeszkedett. Megint kattant egyet. - Egy Geiger-számláló! - mondta Pete utálkozva. - Vajon miért… - mélázott Sonny. - Miért kellett úgy megtervezni az ajtót, hogy zárva maradjon, amíg az általános radioaktivitás el nem ér egy bizonyos szintet? Mert err l van szó. Látod a reléket? És ott a túláramkapcsolót? Meg ezt? - Kézzel is nyitható - jegyezte meg Pete. A számláló ismét kattant egyet. - Gyerünk innen. Mostanában mintha már a fejembe is Geiger-számláló volna beépítve. Az ajtó könnyen kinyílt. Kimentek, becsukták maguk mögött. A kulcslyuk ügyesen el volt rejtve két burkolatlap közötti résben. Némán visszamentek a hadtáp-laboratóriumba. A tilosban járás röpke gyönyöre elmúlt, s helyette legalábbis Pete Mawser lelkébe visszatért a gy lölet- a gy lölet és vele a szégyen. Csak néhány rövid héttel azel tt ez a támaszpont a föld egyik legszebb országában állt. Sok titkos munka folyt itt, de sok olyan, csak épít jelleg , elméleti kutatás is, amit ny gnek tekintetek volna bárhol másutt, csak itt, az isten háta mögötti, csendes vidéken megbúvó helyen nem. Pete homlokán veríték gyöngyözött. Nem vágtak vissza a gyilkosaikra! Mindenki tudta, hogy országszerte ott vannak az indítóállások, jól elrejtve, távol minden támaszponttól, minden eltörölt várostól. Miért kell itt ülniük, összetett kézzel várni a halált, hagyni, hogy az ellenség - jobban mondva ellenségek - megszállja a földrészt, amikor már veszélytelenül megteheti? Zordonan elmosolyodott. Volt egy aprócska vigasz. A csapás túl nagyra sikerült, ez már bizonyos. Valószín leg mindkét támadó alábecsülte a másik er bedobását. S az eredmény: a nitrogén egyre terjed átalakulása a halált hozó szénizotóppá. A hatások nem fognak egy földrészre korlátozódni. Hogy a felhíguló radioaktivitásnak miféle förtelmes, hosszú távú hatásai lesznek a tengeren túli ellenségekre, azt egyetlen ma él ember sem tudhatja. Amikor visszaértek a kemencéhez, Pete egy pillantást vetett a h mér re, aztán lábával lenyomta a kilincspedált. A jelz lámpa kihunyt, az ajtó kinyílt. Pislogtak, visszah költek az ijeszt izzástól, aztán lehajoltak és bekémleltek. A borotva elt nt. A kemencetér alján fényes tócsa terült szét. - Nem sok maradt. Javarészt elégett - dörmögte Pete. Egy darabig ott álltak egymás mellett, arcuk fürdött a csillámló kis fémtócsa fényében. Kés bb, útban a körlet felé, Sonny egy sóhajjal törte meg hosszú hallgatását: - Örülök, hogy megtettük, Pete. Borzasztóan örülök. Háromnegyed nyolckor ott várakoztak a készülék el tt a körletben. Minden katona, kivéve Pete-et; Sonnyt
és egy Bonze nev , göndör hajú, köpcös tizedest, úgy döntött, hogy az ebédl nagy képerny jén nézi a koncertet. Ott csakugyan jobb volt a vétel, de ahogy Bonze mondta, "olyan nagy helyen nem kerül olyan közel hozzád". - Remélem, Starr nem változott meg - mondta Sonny, félig saját magának. Miért ne változott volna meg? gondolta Pete rosszkedv en, ahogy bekapcsolta a készüléket, s várta, hogy kivilágosodjon a képerny . Most sokkal több olyan aranyló szikra látszott, mint eddig, két hete szinte lehetetlenné tették a vételt. Miért maradna most már bármi is a régi? Legy rte magában a hirtelen kísértést, hogy szétrúgja a készüléket. A tévé is, Starr Anthim is egy halott ország darabkája volt. Meghalt egy ország, egy igazi ország - virágzó volt, terjeszked , vidám, mohó, növekv és változó, helyenként nyomortól és igazságtalanságtól szenved , de elég er s ahhoz, hogy felülkerekedjen a bajain. Pete arra gondolt, vajon hogy tetszik majd a gyilkosoknak. Tessék, az övék lehet. Nincs hova menni. Nincs ki ellen harcolni. Ez minden emberfiára érvényes volt most a földön. - Remélem, hogy még mindig a régi - dörmögte. - Mármint a m sor - felelte Sonny szelíden. - Hogy csak leüljek itt, és minden olyan legyen, mint… mint… Ó - futott át Pete agyán. - Err l van szó. Hogy más legyen minden, err l van szó, legalább néhány percre. - Tudom - szólt, s minden nyerseség elt nt a hangjából. Elhalkult a sistergés, ahogy bejött az adás. Kavargott a fény a képerny n, majd megállapodott egy rombusz alakú mintában. Pete beállította az élességet, a színarányt és a fényer t. - Kapcsold le a villanyt, Bonze! Nem akarok mást látni, csak Starr Anthimot. Valóban nem változott meg, az els látásra. Starr Anthim annak idején sosem vetette be, mint pályatársai a szokásos fanfárt, tapsorkánt, szín- és hangtrükköket. Elsötétedett a képerny , aztán egyszerre aranylóan felragyogott. Ott volt az ember el tt a látvány, élesen, ellenállhatatlanul, mozdulatlanul. Csak a szemnek kellett alkalmazkodnia, hogy befogadja. Starr, miután megjelent, hosszú másodpercekig sosem mozdult; csak állt, mint egy szobor: nyugodt arc, fehér nyak. Nyitott szeme mintha álmodna. Arca eleven és rezzenéstelen. Aztán szemében, mely zöldnek tetszett, pedig kék volt, aranyló pöttyökkel, mintha valami lassan öntudatra ébredt volna. Csak ekkor lehetett észrevenni, hogy ajkai szétváltak. A tekintete valahogy felhívta a figyelmet a szájára, pedig még egy rezzenés sem látszott-egészen addig, amíg Starr lassan el re nem hajtotta a fejét, s az arany pöttyök mintha beleolvadtak volna az aranyló szemöldökbe. A szeme nem holmi közönséget nézett. Rám szegez dött, rám, csak rám. - Jó estét mindenkinek! - mondta. Álomszer volt, de kissé szabálytalan fogsora akár valamelyikük kishúgáé is lehetett volna. Bonze összerándult. A priccs, amelyen feküdt, hevesen meg-megnyikordult. Sonny bosszúsan fészkel dött. Pete odanyúlt a sötétben, és elkapta az ágy lábát. A nyikorgás alábbhagyott. - Elénekelhetek egy dalt nektek? - kérdezte Starr. Nagyon halk zeneszó hallatszott. - Régi dal, de az egyik legszebb. Egyszer dal, de mély; ez a dal onnan fakad, ahol az emberség lakozik bennünk, férfiakban és n kben, onnan, ahol nincs kapzsiság, gy lölet, rettegés. Ez a dal a boldogságról és az er l szól. Nekem ez… a kedvenc dalom. És nektek? A zene feler södött. Pete felismerte a bevezet dallamot, és halkan elkáromkodta magát. Ezt nem szabód! Ezt a dalt most már nem… Sonny elb völten ült. Bonze nem mozdult. Starr Anthim énekelni kezdett. Hangja mély volt és er teljes, de lágy, épp csak érezhet vibratóval a zenei frázisok végén: A dal észrevehet er feszítés nélkül áradt bel le, mintha az arcából, hosszú hajából, távol ül szeméb l jött volna. A hangja, mint az arca, finoman árnyalt volt, tiszta, sima, zöld és kék, de leginkább aranyló: Mikor enyém lett szíved, enyém lett a világ, enyém lett az éj és a nap, a villám, a rózsák, az üde, zöld f , a tenger, a lágy, nedves agyag. Aranykehelyb l ittam a hajnalt, ezüstkehelyb l az alkonyatot, paripám volt a vad nyugati szél dalom a pacsirta és a patak. A zene kígyózott, trillázott, feljajdult a tompított, sóvár szextekben, egyre hangosabban szárnyalt, majd hirtelen elnémult, és Starr hangja egyedül zengett: Villámmal sújtottam a földön a rosszat, rózsákkal öveztem azt ami jó, tengeremmel mosdottam, agyagommal építettem,
s fényben tündökölt a világ! Az utolsó hang után ismét kisimult az arca, meg sem rezdült, életteli volt, de álomszer en nyugodt, míg a zene szétfoszlott, elt nt oda, ahol a muzsika pihenni szokott, amikor senki sem hallgatja. Starr elmosolyodott. - Olyan könny - mondta. - Olyan egyszer . Mindaz, ami üde, tiszta és er s az emberben, benne van ebben a dalban, és azt hiszem, csak ennek szabad érdekelnie minket. - El rehajolt. - Hát nem értitek? A mosoly elhalványult, s helyébe szelíd csodálkozás lépett. Szemöldöke között megjelent egy apró ránc, és Starr gyorsan távolabb lépett. - Mintha nem tudnám megértetni magam - mondta er tlen hangon. - Ti gy löltök valamit! A gy löletnek hatalmas gombafelh formája volt. A gy lölet ott vibrált a vételt zavaró, villózó szikrákban. - Ami velünk történt - mondta Starr nyersen, tárgyilagosan - szintén egyszer . Nem számít, hogy ki tetteértitek? Nem számít! Megtámadtak bennünket. Csapás ért keletr l és nyugatról is. Javarészt atombombákkal. Összesen körülbelül ötszázharminc bomba hullott ránk, és ebbe belepusztulunk. Elhallgatott. Sonny ökle a tenyerében csattant. Bonze nyitott szemmel, némán feküdt. Petenek fájt az állkapcsa. - Több bombánk van, mint azoknak együttvéve. Igen, megvannak a bombáink. Nem fogjuk használni ket. Várjatok! - Hirtelen felemelte a kezét, mintha látta volna maga el tt mindegyik embert. - A légkör annyira telít dött radioaktív izotópokkal, hogy mindnyájan meghalunk ezen a féltekén. Ne féljetek kimondani! Ne féljetek rágondolni! Ez az igazság, szembe kell nézni vele. Ahogy a folyamat fokozatosan szétterjed városaink romjaiból, a leveg egyre radioaktívabb lesz, s akkor meg kell halnunk. Néhány hónap vagy talán egy év múlva a hatás er s lesz a tengeren túl is. Az emberek többsége ott is meghal majd. Senki sem ússza meg sértetlenül. Rájuk sokkal rosszabb vár, mint amit mi kaptunk t lük, mert ket a téboly és rettegés hullámai fogják elárasztani, mi viszont egyszer en csak meghalunk. k élni fognak, foszló rrel, öklendezve, sorvadva, s a gyermekek, akiket a világra hoznak… - Megrázta a fejét, megvonaglott az ajka. Látszott, hogy össze kell szednie magát. - Ötszázharminc bomba… azt hiszem, egyik támadónk sem volt tisztában a másik erejével. Akkora volt a titoktartás! - Hangja szomorúan csengett. Kissé megvonta a vállát. - Megöltek minket, s tönkretették önmagukat is. Ami minket illet - mi sem vagyunk feddhetetlenek. És tehetetlenek sem vagyunk. Megvan a tennivalónk. Még van választási lehet ségünk. Ám amit tennünk kell, nehéz lesz. Meg kell halnunk - anélkül hogy visszavágnánk! Gyors pillantást vetett sorban mindenkire a képerny l. - Nem szabad visszavágnunk! Az emberiség útja az önmaga teremtette poklon vezet most át. Lehetünk bosszúállóak - vagy könyörületesek, ha úgy tetszik -, és bevethetjük mind a több száz bombánkat. Ez terméketlenné tenné az egész bolygót, egyetlen mikroba, egyetlen f szál sem menekülhetne meg, és új élet sem jelenhetne meg sehol. A föld kopár, halott és halált hózó bolygó lenne. Nem, ez nem történhet meg. Nem tehetjük meg! Emlékeztek a dalra? Az az emberiség! Az az, ami benne van minden emberi lényben. Valami betegség az ellenségünkké tett más embereket egy id re, de ahogy egymást követik a nemzedékek, az ellenségekb l barátok lesznek, a barátokból ellenségek. Azoknak a gy lölködése, akik megöltek most minket, olyan aprócska, olyan ideiglenes mozzanat a történelem hosszú sodrában! Hangja elmélyült. - Haljunk meg annak tudatában, hogy véghezvittük az egyetlen nemes tettet, amit még véghezvihettünk! Az emberi élet szikrája még megmaradhat, er re kaphat ezen a bolygón. Minden oldalról csapások özöne éri majd, kis híján kihuny de megmarad, nem alszik ki örökre, ha igaz az a dal. Megmarad, ha vagyunk annyira emberek, hogy nem tör dünk vele, hogy ennek a szikrának most id leges ellenségünk viseli a gondját. Ellenségünk néhány- kevés-gyermeke majd életben marad, hogy feloldódjék az új emberiségben, amely lassanként el bukkan a dzsungelekb l, vadonokból. Talán tízezer év állatias lét következik; de lehet, hogy az ember már a romok között képes lesz az újjáépítésre. Fölemelte a fejét, hangja megzendült. - És még ha vége van is az emberiségnek, nem szabad megfosztanunk más életformákat a lehet ségt l, hogy esetleg boldogulnak ott, ahol mi kudarcot vallottunk. Ha most visszavágunk, nem marad egyetlen kutya, egyetlen z, majom, madár, egyetlen hal vagy gyík sem, hogy tovább vigye az evolúció fáklyáját. Az igazság nevében, ha már önmagunkat halálra kell ítélnünk, ne rántsunk minden életet magunkkal a halálba! Így is elég n nyomja a lelkünket. Ha nem tudunk meglenni pusztítás nélkül, érjük be önmagunk elpusztításával! Apró zenefoszlány hallatszott. Mintha megbillentette volna Starr haját, akár egy fuvallat. Starr elmosolyodott. - Ez minden - suttogta. S mindannyiuknak külön szólt: - Jó éjszakát… A képerny elsötétült. Ahogy véget ért az adás - semmit sem mondtak be -, ismét szitálni kezdtek rajta az
örökös kis szikrák. Pete felállt, és villanyt gyújtott. Bonze és Sonny meg sem moccant. Percek telhettek el, aztán Sonny hirtelen felült, és megrázta magát, mint egy kiskutya. Mintha nemcsak a csend, hanem valami más is szétfoszlott volna a mozdulattal. Sonny halkan így szólt: - Nem harcolhatsz, nem menekülhetsz el, nem maradhatsz életben, és most már nem is gy lölhetsz, mert Starr megtiltja! Keser ség érz dött a hangjában, s keser ség érzett a leveg ben is. Pete Mawser szipogott egyet, de nem a szag, miatt. Aztán megdermedt és beleszimatolt a leveg be. - Mi ez a szag, Son? Sonny is szerteszaglászott. - Nem tudom… Ismer s. Vanília… nem… nem. - Mandula. Keser mandula… Bonze! Bonze mozdulatlanul feküdt, nyitott szemmel, vicsorítva. Állkapcsának izmai görcsbe feszültek, majdnem az egész fogsora kilátszott. Verítékben úszott. - Bonze! - Akkor tette, amikor megjelent Starr, és jó estét kívánt… emlékszel? - suttogta Pete. - Szegény… Ezért akarta itt nézni a m sort, nem az ebédl ben. - Úgy halt meg, hogy Starrt nézte - mondta Sonny elfehéredett ajakkal. Nem… nem tudom hibáztatni. Vajon honnan kerítette a ciánt? - Ne tör dj velei - Pete hangja gorombán csengett. - Gyerünk innen! Elmentek, hogy hívják a hullaszállítókat. Bonze testé ott maradt fekve, halott szeme a képerny re meredt, s körülvette a keser mandula-szag. Pete nem gondolta át, hova megy, azt sem, hogy miért, míg ott nem találta magát a sötét utcában, nem messze a F hadiszállástól és a híradós barakktól. Valahogy Bonze-zal állt összefüggésben a dolog. Nem mintha azt akarta volna tenni, amit Bonze. De igaz, hogy neki nem is jutott még az eszébe. Ám mit tett volna, ha az eszébe jut? Valószín leg semmit. Mindenesetre jó lenne, ha mindig hallhatná és láthatná Starrt, ha kedve támad rá. Lehet, hogy nincs róla felvétel; de a zenei aláfestés felvételr l ment, lehet, hogy a híradósok rájátszották a sort. Bizonytalanul megállt a F hadiszállás épületénél. Katonák kis csoportja ácsorgott az utcán a f bejárat el tt. Pete arcán mosoly villant át. Sem es , sem hó, sem jégverés, de az éjszaka sötétje sem h theti le a rajongókat. Végigment a mellékutcán, a hátsó rakodórámpához. A második ajtó volt a híradós részleg hátsó kijárata. A híradós barakkban fény égett. Pete már nyúlt az ajtó felé, amikor észrevette, hogy a homályban áll valaki a fal mellett. A fény finoman játszott a fej és az arc aranyló körvonalain. Pete megdermedt. - Starr Anthim! - Jó estét! Jó estét, rmester! Pete elpirult, mint egy kamasz. - Én… - Elment a hangja. Nyelt egyet, majd felnyúlt, hogy levegye a sapkáját. Nem volt rajta. - Láttam a m sort - mondta. Esetlennek érezte magát. Sötét volt ugyan, mégis zavarta a tudat, hogy hanyagul pucolta ki a kimen cip jét. Starr közelebb lépett, bele a fénybe: olyan gyönyör volt, hogy Pete-nek be kellett hunynia a szemét. - Hogy hívják? - Mawser. Pete Mawser. - Tetszett a m sor? Pete nem nézett rá, úgy válaszolt. - Nem - mondta dacosan. - Nem? - Mármint… Azért volt, ami tetszett. A dal. - Azt… azt hiszem, értem, - Szerettem volna megkérdezni, nem kaphatok-e egy felvételt. - Attól függ - felelte Starr -, hogy milyen lejátszója van. - Audiovid. - Tehát lemezes. Igen, átmásoltunk néhányat. Várjon, hozok egyet. Lassú léptekkel bement. Pete megbabonázva nézett utána. Glóriás, koronás sziluett volt, a fényben aztán tündökl , aranyló bekeretezett festmény. Pete várt, sóváran leste a fényt. Starr egy nagy borítékkal jelent meg, jó éjszakát kívánt valakinek odabent, majd kijött a rámpára. - Tessék, Pete Mawser. - Nagyon köszönöm - mormogta Pete. Megnyalta kiszáradt ajkát. - Nagyon rendes volt magától. - Ugyan már. Minél többen látják, annál jobb. - Hirtelen elnevette magát. - Ez félreérthet en hangzott. Nem azt akarom mondani, hogy mostanában újabb rajongókat keresek magamnak. Visszatért a dac. - Nem is igen találna, ha rendes körülmények között el állt volna ezzel a m sorral! Starr felvonta a szemöldökét. - Nocsak! - Elmosolyodott. - Úgy látszik, mély benyomást tettem!
- Ne haragudjon - mondta Pete szívb l, - Ezt nem kellett volna. Akármit gondolunk vagy mondunk manapság, eltúlozzuk. - Értem, mire gondol. - Starr körülnézett. - Milyen itt? - Nem rossz. Régebben zavart a titkos jelleg, meg hogy messze vagyunk a civilizációtól. - Keser en kuncogott. - Végül kisült, hogy ez a szerencsénk. - Úgy beszél, mintha az Egységes világ vagy egy sem els fejezetéb l idézne. Pete felkapta a fejét. - Honnan válogatja az olvasmányait? A kormány saját Index Expurgatoriusáról? Starr fölnevetett. - Ugyan már… Nem kell olyan komolyan venni. Azt a könyvet nem tiltották be. Csak… - …nem kapták fel - fejezte be Pete. - Igen, sajnos. Ha az emberek jobban odafigyeltek volna rá, amikor megjelent, talán mindez nem történt volna meg. A férfi követte Starr tekintetét a gyengén lüktet fény égbolt felé. - Mennyi ideig marad itt? - Addig… mindaddig, amíg… Nem megyek el innen. - Nem? - Befejeztem - mondta Starr egyszer en. - Végigjártam minden lehetséges helyet. Mindenütt voltam, ahol… ahol elképzelhet . - Ezzel a m sorral? Starr bólintott. - Ezzel a bizonyos közlend vel. Pete hallgatott, töprengett. Starr az ajtó felé fordult, a férfi utánanyúlt, de nem ért hozzá. - Kérem… - Tessék. - Szeretnék… mármint, ha nincs ellene kifogása… ritkán van alkalmam beszélgetni olyas… Volna kedve sétálni egy kicsit, miel tt lefekszik? - Köszönöm, inkább nem, rmester. Fáradt vagyok. - Valóban kimerültség érz dött a hangján. - Majd még találkozunk. Pete rámeredt, az agyában hirtelen vakító világosság támadt. - Tudom, hol van. Egy piros kapcsolókar, amit csak a parancsnok külön utasítására szabad használni. Nagyon alaposan van álcázva. Starr olyan sokáig hallgatott, hogy Pete azt hitte, nem is hallotta. Aztán megszólalt: - Igen, sétáljunk egyet. Lementek a rámpán, és a sötét gyakorlótér felé vették útjukat. - Hogy jött rá? - kérdezte Starr halkan. - Nem túl nehéz. A maga "közlend jéb l"; abból, hogy bejárta vele az országot; de f leg abból, hogy valaki feltétlenül szeretne lebeszélni minket a visszavágásról. Kinek dolgozik? - kérdezte gorombán. Meglepetésére Starr fölnevetett. - Min nevet? - Egy pillanattal ezel tt még pironkodott és zavartan toporgott. Pete hangja megkeményedett. - Mert nem egy másik emberrel beszéltem, hanem ezernyi dallal és százezer falra t zött sz ke fotóval: Ajánlom, hogy mondja el, mire megy ki a játék! Starr megállt. - Menjünk fel az ezredeshez. Pete megfogta a könyökét. - Nem. Én csak rmester vagyok ugyan, meg aranygalléros, de ez most semmit sem számít. Maga ember, én is az vagyok, és alighanem tiszteletben kellene tartanom a jogait, mint másik emberét. Nem teszem. Maga n , de… Starr megmerevedett. Pete továbbhúzta, és befejezte: … de az is csak annyira számít, amennyire hagyom. Szóval ajánlom, hogy mondja el. - Rendben van - mondta Starr fáradt beletör déssel, ami valamiért megrémítette Pete-et. - Bár eszerint maga úgyis kitalálta. Jól sejti. A kilöv helyeknek vannak központi indítógombjai. Kett kivételével már valamennyit megtaláltuk, és m ködésképtelenné tettük. Nagyon valószín , hogy a kett l az egyik g zzé vált. A másiknak pedig… nyoma veszett. - Nyoma veszett? - Nem kell magának a titoktartásról beszélnem - mondta Starr utálkozva. - Jól tudja, hogyan titkolóztak egymás el tt a nemzetek, titkolózott egymás el tt az állam és az unió, titkolóztak a minisztériumok is, a hivatalok is. Összesen három-négy ember ismerte valamennyi indítógomb helyét. Ebb l hárman a Pentagon épületében voltak, amikor a leveg be repült. Az volt a harmadik bomba, tudja. Ha volt negyedik személy, az csak Vandercook szenátor lehetett, de meghalt három héttel ezel tt, anélkül hogy beszélt volna. - Önm köd rádióvezérlés, hmmm…? - Igen, rmester, muszáj járkálni? Olyan fáradt vagyok… - Ne haragudjon - mondta Pete ösztönösen, Átmentek a szemlékhez használatos tribünhöz, leültek egy elhagyatott padra. - Tehát országszerte megvannak a rejtett kilöv állások, bennük a rakéták? - A legtöbbjükben igen. Épp elégben. Ott vannak és be vannak irányozva. - Hová?
- Nem számít az. - Azt hiszem, tényleg nem. Mennyi is a kritikus szám? - Körülbelül hatszáznegyven. Eddig legalább ötszázharmincat dobtak már le. Nem tudjuk pontosan. - Kik nem tudják pontosan?! - robbant ki Pete-b l. - Kik? Kik? - Starr er tlenül fölnevetett. - Talán azt mondhatnám: "a kormány". Ha az elnök meghal, az alelnök veszi át a hatalmat, aztán a képvisel ház elnöke és így tovább és így tovább. Meddig lehet elmenni? Pete Mawser, még mindig nem fogja fel, mi történt? - Nem tudom, mire céloz. - Mit gondol, hányan maradtak életben ebben az országban? - Nem tudom. Talán csak néhány millióan. - Itt hányan vannak? - Kilencszáz körül. - Akkor, amennyire tudom, ez a legnagyobb megmaradt település. Pete talpra ugrott. - Nem! - A szótag harsogva tört ki bel le, nekicsapódott a sötét, üres épületeknek, aztán legyengült visszhangok sorában tért vissza: Nem-nem-nem… nemnem-ne… Starr gyorsan, halkan folytatta: - Szétszóródtak a földeken és az utakon. Kiülnek napozni, délutánra meghalnak. Falkákban portyáznak, egymás torkának esnek. Imádkoznak és éheznek, öngyilkosok lesznek, vagy a t z végez velük. Tüzek… mindenütt t z van, ami még áll, az is ég. Nyár van, de a Berkshire-dombvidéken mind lehulltak a levelek, és a barnára perzsel dött; látni a leveg l, hogy pusztul a növényzet, hogy terjed egyre jobban a pusztulás a kopár foltokból. Villám és rózsák… Láttam rózsákat, új hajtásokat, egy üvegház összetört cserepeib l kúsztak el . A szirmuk barna, élnek, de betegek, a töviseik befelé fordulnak, belen nek a szárba, és megölik. Ma este meghalt Feldman. Pete egy darabig hagyta, hogy hallgasson. Csak aztán kérdezte meg: - Kicsoda Feldman? - A pilótám. - A tenyerébe temetett arccal, tompán beszélt. - Hetek óta haldoklott. Csak az akarat tartotta benne a lelket. Nem hiszem, hogy maradt volna már vér benne. Még elhúzott a maguk F hadiszállása fölött, és megcélozta a leszállópályát. Lefulladt motorral, szabadon forgó légcsavarral, pörögve! Összetört a futóm . És sem élt már. Chicagóban megölt egy férfit, hogy üzemanyaghoz jussunk. Pedig a férfinak nem kellett a benzin. Egy halott lány volt a benzinkútnál. Nem akart a közelébe engedni minket. Nem megyek már sehová. Itt maradok. Fáradt vagyok. Végül elsírta magát. Pete magára hagyta, kisétált a gyakorlótér közepére, visszanézett a tribünön kuporgó kis világos alakra. Agyába villant az esti m sor, ahogy Starr énekelt az érzéketlen kamera el tt. "JÓ estét mindenkinek!… Ha nem tudunk meglenni pusztítás nélkül, érjük be önmagunk elpusztításával!" Az emberiség pislákoló szikrája - mit jelenthet ez Starrnak? Hogy jelenthet ilyen sokat neki? "Villám és rózsák." Torz, beteg, halálra ítélt rózsák, melyek tövisükkel önmagukat pusztítják el. "S fényben tündökölt a világ!" Kékes fény, mely ott villózik a szennyezett leveg ben. Az ellenség. A piros kapcsolókar. Bonze. "Imádkoznak és éheznek, öngyilkosok lesznek, vagy a t z végez velük." Miféle lények ezek a romlott, er szakos, gyilkos emberek? Mi jogosítja fel ket még egy lehet ségre? Mi van bennük, ami jó? Starr jó. Starr sír. Csak emberi lény sírhat így. Starr ember. Van-e az emberiségben valami Starr Anthimb l? Starr csakugyan ember. A sötétségben lepillantott a kezére. Nincs az a bolygó, nincs az a világegyetem, amely egy ember szemében összemérhet volna saját énjével, a világot érzékel egyéniségével. Ez a kéz az egész történelem keze, és mint minden ember keze, az is egy-egy kis mozdulatával formálhatja az emberi történelmet, vagy véget vethet neki. S hogy ez a hatalom egymilliárd kézé-e, vagy csak ebbe a kett be összpontosult - ez hirtelen mindegy lett a Peteet magába foglaló örökkévalóság szempontjából. Zsebre dugta az emberiség kezét, és lassan visszament a tribünhöz. - Starr… A n kérd en nyöszörgött, mint egy álmos gyermek. - Megkapják az utolsó lehet séget az emberek, Starr. Nem fogok ahhoz a kapcsolóhoz nyúlni. Starr hirtelen felült. Aztán fölkelt, odament hozzá. Mosolygott. Pete látta a mosolyát, mert Starr foga abban a leveg ben nagyon halványan, de fluoreszkált. Starr a férfi vállára tette a kezét. - Pete!… Pete egy pillanatig nagyon szorosan magához ölelte. Aztán Starr térde összecsuklott, hogy Pete-nek vinnie kellett. A legközelebbi épület, a tiszti klub néptelen volt. Pete botladozott, végigtapogatta - a falat, aztán megtalálta a kapcsolót. A fény elvakította. Odavitte Starrt egy pamlaghoz, és gyengéden letette. Starr nem mozdult. Arcának egyik fele hófehér volt. Pete észrevette, hogy véres a keze. Csak állt, és ostobán nézte, aztán a nadrágja oldalába törölte, és értetlenül odapillantott Starra. A n blúza véres volt.
A nem! visszaérkezett a fülébe a nagy helyiség távolabbi faláról, miel tt még felfogta volna, hogy kiáltott. Starr nem…! Az nem lehet! Orvost! De nem volt orvos, amióta Anders felakasztotta magát. Hívni kell valakit! Csinálni kell valamit! Térdre ereszkedett, és gyengéden kigombolta Starr blúzát. A merev, n ietlen kincstári melltartó és a nadrág dereka között, a bordákon vért látott. El rántott egy tiszta zsebkend t, és törölgetni kezdte. Nem látszott szúrás, semmilyen seb. De hirtelen újra megjelent a vér. Gondosan felitatta. És újra a vér. Mintha szárazra akart volna törölni egy darab jeget. Pete odarohant a mosdóhoz, kiöblítette a véres zsebkend t, visszasietett Starrhoz. Óvatosan megmosta az arcát: el ször a sápadt jobb, utána a kipirult bal felét. A zsebkend megint piros lett, de most az arcfestékt l, és immár Starr egész arca sápadt volt, a szeme alatt nagy, kékes karikák t ntek föl. Ahogy Pete nézte, Starr bal orcáján vér fakadt ki. Kell hogy legyen valaki…! Az ajtóhoz rontott. - Pete! Starr hangjára hátranézett, futtában nekiütközött az ajtófélfának, és beverte a fejét, megingott, aztán kalimpálva valahogy talpon maradt, és visszarohant Starr mellé. - Starr! Tarts ki! Hozok orvost, amilyen gyorsan csak… Starr keze a bal arcára tévedt. - Rájöttél… Senki sem tudta, csak Feldman. Egyre nehezebb lett már jól leplezni. - A hajához nyúlt. - Starr; hozok… - Pete, kedves, megígérnél valamit? - Persze hogy meg, persze, Starr! - Ne nyúlj a hajamhoz. Tudod, nem… nem mind a sajátom. - Úgy hangzott, mintha egy hétéves gyerek avatná be a játékába. - Mind kihull ezen az oldalon, látod? Nem akarom, hogy úgy láss. Pete visszatérdelt mellé. - Mi ez? Mi történt veled? - kérdezte rekedten. - Philadelphia - mormogta Starr. - Még a legelején. A gombafelh fél mérföldnyire volt t lünk. A stúdió összed lt. Másnap tértem magamhoz. Akkor még nem tudtam, hogy sugárzási égést kaptam. Nem látszott. A bal felem. Nem számít, Pete. Most már egyáltalán nem fáj. - Megyek orvosért! - A férfi újra talpra ugrott. - Ne menj el! Kérlek, ne menj el, ne hagyj itt! Kérlek, ne! - Starr szemében könny csillant. - Csak egy kicsit várj. Már nem sokáig, Pete. Pete újra letérdelt. Starr megfogta mindkét kezét, és szorosan átkulcsolta. - Jó vagy, Pete. Olyan jó vagy. Boldogan mosolygott. (Nem hallhatta, hogy lüktet a vér Pete fülében, hogy morajlik benne a kavargó gy lölet, rettegés, szívfájdalom örvénye.) Halkan beszélt a férfihoz, aztán már csak suttogva. Pete id nként gy lölte magát, mert nem tudta minden szavát kivenni. Starr az iskoláról mesélt, az els próbaéneklésr l. - Annyira meg voltam ijedve, hogy magától jött vibrato a hangomba. Azel tt sosem sikerült. Most már mindig hagyom egy kicsit el jönni a félelmet, ha énekelek. Nem nehéz. - Aztán valami egy virágládáról, négyéves korából: - Két igazi, él tulipán és egy kancsóka. Mindig úgy sajnáltam a legyeket! Hosszú csend következett. Pete izmai elgémberedtek, majd lassan elzsibbadtak. Alighanem elbóbiskolt; felriadt, az arcán érezte Starr ujjait. Starr felkönyökölt. Tisztán, érthet en szólalt meg: - Csak azt akartam mondani, kedves, hogy engedj nyugodtan el re. El remegyek, és mindent el készítek, amíg jössz. Csodálatos lesz. Csinálok egy finom vegyes salátát. Meg csokoládéfelfújtat is, melegen tartam, amíg megérkezel! Pete olyan kótyagos volt, hogy nem is értette meg a szavait, csak rámosolygott és visszanyomta a pamlagra. Starr újra megfogta a kezét. Amikor Pete legközelebb felébredt, fényes nappal volt. Starr holtan feküdt mellette. Sonny Weisefreund az ágyán ült, amikor Pete visszament a körletbe. Pete odanyújtotta a lemezt, amelyet visszafelé jövet megkeresett a gyakorlótéren. - Harmatos. Szárítsd meg. Derék fiú vagy - mondta rekedten, aztán hasra vágódott Bonze volt ágyán. Sonny rámeredt. - Pete? Hol jártál? Mi történt? Jól vagy? Pete megmoccant és dörmögött valamit. Sonny megvonta a vállát, és kivette az audiovid lemezt a nedves borítóból. A nedvesség nemigen ártott az ilyen lemeznek, bár vizesen nem lehetett lejátszani. Finom m anyag spirál feküdt két szigetel réteg között. A lemeztányér alatt és fölött egy-egy elektrosztatikus lejátszófej érzékelte a dielektromos állandó ingadozásait, és föler sítette ket a képhez. A hangvisszaadás hagyományos hangszed vel történt. Sonny fogta, és óvatosan letörölgette. Pete valami hatalmas, zöld fényben úszó helyr l akart kijutni. Villódzó, hideg lángok között küszködött fölfelé. Starr hívta, szólította. Valaki ütötte-verte is. Er tlenül igyekezett elhárítani, arra figyelt, amit Starr mondott. De valaki olyan hangosan karattyolt, hogy nem hallotta t le. Kinyitotta a szénrét. Sonny rázogatta a vállát, kerek képe lángolt az izgalomtól. Az audiovid be volt
kapcsolva. Starr beszélt. Sonny ingerülten felállt és lehalkította a készüléket. - Pete! Pete! Ébredj, hallod?! Mondani akarok valamit! Figyelj ide! Ébredj már föl! - Mi…? - No, ez már más. Figyelj ide. Megint meghallgattam Starr Anthimet, és… - Meghalt - mondta Pete. Sonny nem hallotta meg. Felajzottan folytatta: - Rájöttem! Starrt azért küldték ide meg mindenhová, hogy azt kérje, nehogy atombombákat l jünk ki. De ha a kormány biztos lenne abban, hogy nem vágunk vissza, nem fáradna ezzel. Valahol, valahogyan megvan rá a lehet ség, Pete, hogy bombákat l jünk ki azokra a gyilkos gazemberekre - és az a gyanúm, hogy tudom is a módját! Pete kótyagosan igyekezett kivenni Starr halk hangját. Sonny tovább beszélt: - Nos, tegyük fel, hogy van egy központi rádióvezérlés, egy automatikus rádiórelé, olyasmi, mint a hajókon, amikor az adáskörzetbe es minden hajón megszólal egy cseng , ha a rádiós négy hosszú morzejelet ad le. Tegyük fel, hogy van egy központi vezérlés automatika az ország egész területén elrejtett bombák kilövésére, esetleg ismétl berendezéssel! Csak egy kis kapcsolókar volna, amit meg kell húzni; semmi más. És hová rejtenék el? Megmondom, hová: egy csomó más berendezés közé, valami olyan helyen, ahol az ember nem lep dik meg a faramuci titkos szerkenty kön. Például egy kísérleti bázison. Például ezen a szent helyen! Kezded kapiskálni? - Fogd be a szád. Nem hallom Starrt. - A pokolba vele! Ráérsz máskor is. Egy szót sem hallottá! abból, amit mondtam?! - Meghalt. - Igen. Szóval azt hiszem, én meghúzom azt a piros kart. Mit veszthetek? Legalább azok a gyilkosok… micsoda?! - Meghalt. - Meghalt? Starr Anthim? - Sonny kölyökképe eltorzult, leroskadt az ágyra. Nem vagy az eszednél. Nem tudod, mit beszélsz. - Meghalt - ismételte meg Pete. - Sugárégést kapott, még az egyik legels bombától. Vele voltam, amikor… amikor… Fogd be a szád, eredj innen, hadd hallgassam! - ordította rekedt hangon. Sonny lassan felállt. - Hát t is megölték. Meggyilkolták. Ezt nem kellett volna. Ez betette az ajtót. - Arca fehér volt. Kiment. Pete fölkelt. A Iába nem akart engedelmeskedni. Majdnem elesett. Nagy robajjal nekiesett az audiovid állványának, kapálózásában lelökte a szed kart a lemezr l. Visszatette, felhangosította, aztán lefeküdt hallgatni. Minden összekuszálódott a fejében: Sonny túl sokat beszélt. Önm köd bombakilöv k, rádióvezérlés… "Enyém lett a szíved - énekelte Starr. - Enyém lett a szíved. Enyém lett a szíved. Enyém… " Pete újra feltápászkodott és megmozdította a szed kart. Dühös lett, nem is magára, hanem Sonnyra, hogy felsértette miatta a lemezt. Starr most beszélt, ostobán hajtogatta, ismétl mimikával: "…ért keletr l és nyugatról is…ért keletr l és nyugatról is ért…" Pete fáradtan felkelt és megigazította a szed kart. " …enyém lett a szíved. Enyém lett…" Pete kínlódó, artikulálatlan hangot hallatott, lehajolt, megragadta és felborította a készüléket. A riasztó csendben megszólalt: - A tiéd lett a szívem. Aztán: - Sonny! - Várt. - Sonny!!! Szeme tágra nyílt, elkáromkodta magát, és kiiramodott a folyosóra. A falburkolatnak álcázott ajtót csukva találta, amikor odaért. Belerúgott. Az ajtó kivágódott, sötétség volt odabenn. - Hé! - ordított rá Sonny. - Csukd be! Leoltottad vele a villanyt! Pete becsukta maga mögött az ajtót. Felgyulladt a fény. - Pete! Mi a baj? - Semmi, Son - mondta Pete rekedten. - Mit nézel? - kérdezte Sonny nyugtalanul. - Ne haragudj - mondta Pete a lehet legszelídebben. - Csak meg akartam kérdezni valamit, ennyi az egész. Szóltál már valakinek err l? - A piros karra mutatott. - A, dehogy. Csak most jöttem rá az egészre, mialatt aludtál. Míg Sonny egyik lábáról a másikra állt, Pete óvatosan körülnézett, aztán a szerszámos állvány felé lépett. - Valamit még nem vettél észre, Sonny - mondta halkan, és fölmutatott. - Ott fönn a falon, mögötted. Egész fönn. Látod? Sonny megfordult. Pete egyetlen sima mozdulattal lekapta a legnagyobb csavarkulcsot, és fejbe vágta Sonnyt, amilyen keményen csak tudta. Azután munkához látott. Szisztematikusan végigment az áramforrásokon. Kiszedte a gyertyákat a benzinmotorokból, és egy nehéz kalapáccsal megrepesztette a hengereket. Leverte a Diesel-indítók cs vezetékét - a tartályok nagy robajjal kifújtak -, majd egy csapszegvágóval átvágott minden kábelt. Utána szétverte a
kapcsolódobozt és a kart. Amikor mindennel végzett, eltette a szerszámokat, lehajolt és megsimogatta Sonny kócos haját. Kiment, és gondosan becsukta az ajtót. Valóban tökéletes volt az álcázás. Nehézkesen lehuppant egy munkapadra a közelben. - Tessék, megkaptátok a lehet séget-szólt a távoli jöv be. - De a mindenségit, ajánlom, hogy éljetek vele! Aztán már nem csinált semmit, csak várt. Kincsesné Pavlov Anna fordítása
P. Schuyler Miller - A barlang A barlang nem volt hosszabb harminc méternél. Egy mészk szirt tövében nyílt; a k szirt hatalmas, lekerekített uszonyként emelkedett ki a sivatagból. Lapos, tojásdad nyílás volt a barlang szája, sekély mélyedés, melyet a szél és homok vájt ki a puha k zetb l. Az egyik szélét l sima falú, enyhén lejt s járat vezetett be a szirtoldalba. A nyílás után öt-hat méterrel a járat élesen jobbra fordult, aztán szinte rögtön vissza balra, párhuzamosan eredeti irányával. Itt kiegyenesedett széles, lapos, egy-másfél méternél nem magasabb üreggé. Ez volt a barlang f ürege. A nagy üreget, akárcsak a barlang többi részét, a víz mosta ki a mészk l réges-régen, kevésbé ellenálló zetréteget keresve magának. Kioldotta a járatot, melynek alacsony mennyezete kis hullámokban követte a fenti, keményebb réteg vonulatát. A padló sima volt, helyenként víz csiszolta, másutt finom, sárga agyag borította. Valamivel a középpont mögött az üreg megnyílt fölfelé: megfordított tölcsérhez hasonló mélyedés volt a mennyezeten, amelyben egy magas ember is kiegyenesedhetett, sz kül kémény, amelyb l a végén csak annyi maradt, hogy egy emberi kéz is alig fért bele. Itt mélyebb volt a padló, s a falakat, melyek fokozatosan összehúzódtak úgy, hogy három méter sem volt közöttük, bordákban, lépcs kben borította a fátyolszer cseppk . A kémény mögött a mennyezet hirtelen lesüllyedt egy-két arasznyira a padló fölé. Ha hason csúszva átverg dik az egyenetlen k zetrétegek között, egy sovány ember talán bejuthatott volna. Ha megtesz úgy három testhossznyit, félig felkönyökölhetett, aztán ül helyzetbe csavarodhatott volna, hátát nekivetve a barlang hátsó falának, a fejét, vállát beékelve egy hasadékba, amely mer legesen átszelte a f járatot. Ez a hasadék a k szirt legmagasabb része alatt nyílt, s oldalt is, fent is sötétségbe sz kült. Egykor minden bizonnyal víz folyt benne, mert a keményebb, szilikátos rétegek kiálltak a mészk l, domborm ként a falon, mint finom vonalú szénrajzok. Most már a leveg sem rezdült benne. Hat méter a kanyargós bejárat, két-három méter a kanyar, aztán tíz méter a kéményig és még öt-hat a hátsó falig. Kicsiny volt a barlang. Kicsiny és söreg. A mészk , amelyb l a szirt képz dött, alighanem a legrégibb szabadon álló k zet volt ennek a kicsiny, agg világnak a felszínén. Mélyen a víz alatt alakult ki még azokban az id kben, amikor tengerek hullámzottak a sivatag helyén. Élet nyüzsgött azokban a tengerekben; ahol a szél vagy a víz elkoptatta a puhább mészkövet, a megkövült testek kidomborodtak a szürke k felületb l: rovátkolt kagylók, mint megannyi fényes, fekete trombita; egymás hegyén-hátán apró, nagy szem lények, akiknek fantasztikus páncélkanyarulatai alól sok hosszú kar nyúlt szanaszéjjel; hosszú kötegekben a finom szálú, részfogas növények, melyeknek kövületei még mindig tompa bíborszínben játszottak; és itt-ott töredékekben nagyobb lények is, például egy páncélos, kerek fej hal. Elevenek voltak, nyüzsögtek és sokasodtak a sekély tengerben már akkor, amikor a Föld még csak lassan megszilárduló, varasodó t zgolyó volt. A barlang maga is roppant vén volt. Vízfolyás mosta ki, márpedig hosszú id telt el azóta, hogy b velkedett vízben ez a haldokló világ. Kioldván a humuszsavakat a fekete erdei talajból, a savas víz lecsorgott a fekv mészk rétegeket átszel elválási lapok hálózatán, kimarta a puha k zetet, hasadékokká szélesítette a réseket, magas üregekké a hasadékokat, elzubogott a keményebb rétegek mellett, és átrágta magát a puhábbakon, míg végül újra kitört a szabadba egy moha borította sziklapad tövében, és tovább-bugyogott a sziklákon, hogy beleömöljön egy patakba, folyóba vagy a tengerbe. Évmilliók múltak el azóta, hogy folyók és tengerek voltak a Marson. A föld alatt lassú a változás. Ha egyszer a barlang meghal - ha egyszer más utat választanak, vagy kiszáradnak az t létrehozó nedvesség forrásai -, évszázadokon át állhat változatlanul. Ha egy ember belelép padlóján az agyagba, és elmegy, s száz vagy ezer vagy tízezer év múltán eljön egy másik ember, ott találja a lábnyomot sértetlenül, mintha csak egy napja lenne ott. Ha valaki fáklyája füstjével a mennyezetre ír, s van még valami élet a barlangban, valami
nedvesség a k zetben, az írást lassan átlátszó k zetréteg borítja be, és megmarad örökké. Sziklák zuhanhatnak le a mennyezetr l, és eltemethetik azt, ami alattuk van, elzárhatnak üregeket a többit l. Még a víz is visszatérhet, elmoshatja az írást, vagy beboríthatja iszappal, nyálkával. De ha egyszer a barlang meghalt - ha már nem folyik benne víz, száraz a fal és a mennyezet -, nemigen változik. A bolygó felszínének java sivatag volt, sokkal több millió éve, mint bárki hitte volna. A barlang szájától hosszan húzódtak a távolba a d nék és a k vonulatok, mint fövenyfodrok a parton, amikor visszahúzódott a hullám. Inkább por fedte a sivatagot, mint homok; vörös, vastartalmú por, amely egyre finomabbra rl dött, ahogy szemcse szemcséhez dörgöl dzött évszázadokon át. Vastag rétegben állt a sziklamélyedésben, és befolyt a barlang nyílásába is; vörös bársonysz nyegként fedte az els öt-hat méteres szakaszt, s egy kevés még az éles kanyarba, a rövid keresztjáratba is bejutott. Csak a legeslegfinomabb, szinte érzékelhetetlen por maradt fenn a mozdulatlan leveg ben annyi ideig, hogy átjusson a második kanyaron, be a nagy üregbe. Bejutott annyi, hogy vékony, rozsdaszín fátyollal borítson be minden vízszintes felületet a barlangban. Még a fekete lerakódásban, a barlang legvégében, ahol sosem rezdült a leveg , még ott is haloványan vöröslött a sárga k zet. Régi barlang volt. Állatok kerestek benne menedéket az id k során. A falak mentén lábnyomok látszottak a száraz agyagban, akkor nyomódtak bele, amikor még puha volt. Ezeken a helyeken nem látszott por - az állatok követték a régi nyomokat, ha úgy hozta a szükség. Valami sivatagi növény megtépázott, kusza ágai-bogai, levelei töltöttek ki egy hasadékot egy leszakadt k tömb mögött, szemlátomást fészekként vagy vacokként. Kis ürülékhalmok voltak a padlón, javarészt rovarszer teremtmények kitinburkai és bizonyos növények emészthetetlen cellulóztartalma. A kémény alatt a mennyezet megfeketedett a füstt l, s faszén és elégett csont darabjai keveredtek a padló porával. Itt-ott félrekaparták, fölásták az agyagot, hogy több legyen a hely, vagy hogy ne d ljön fel a földre tett tál. És voltak egyéb jelek is. A grak kevéssel hajnal után ért a barlanghoz. Egész éjjel futott - ahogy fölkelt a nap, s megpillantotta a szirt árnyékát, mely hosszú, fekete vonalban húzódott a bíbor d néken át, feléje vette az utat. A sivatag népének fáradhatatlan szökellésével futott, széles, lapos Iába alig mélyedt bele a lágy porba ott, ahol egy ilyen súlyú ember bokáig süppedt volna. Fiatal hím volt, magasabb, mint fajtája általában, izmosabb, kövérebb. Vastag, fényes, koromfekete sz rén mélybarna minta látszott. Arcán a foltok tündököltek, kerek, fekete szeme csiszolt szénkorongként ragyogott. Egy évszak sem telt még el azóta, hogy vadász lett. Törzse egyike volt azoknak a kóbor, fosztogató bandáknak, amelyek az északi oázisokban töltötték a nyarat, télen pedig megrohanták az alföldet, amikor a száraz fennsík már az szívós fajtájuknak is túl hideg és kopár lett. A törzsnek jobban ment sora, mint a többieknek, mert alig került érintkezésbe az emberrel. A graknak kése is volt - maga készítette egy húszcentis berillium-réz rúdból, amelyet az els portyáján zsákmányolt. Ez volt az egyetlen emberi holmija. A markolat csontból készült, bonyolult rajzolatban ékeskedtek rajta apai ágának törzsi jelképei; fényesre csiszolt pengéje mindkét oldalán ijeszt en éles volt. Ilyen pompás kést sosem látott még a sivatagi nép, s nemegyszer kellett megverekednie érte. A sivatagi népek meg rizték a fémmegmunkálás si tudományát, amely az elpuhultabb alföldi pásztornépek között már feledésbe merült, és az törzsében, a Begarban voltak talán a legjobb szárazföldi kovácsok. A grak a kést bet zte egyetlen ruhadarabjába, a rövid, fonott b rszoknyába. Apai nemzetségének Öregjét l kapta azon a napon, amelyen vadász lett, amikor mar nem futkoshatott pucéran, mint egy kölyök. A szoknya puha volt, a sok viselést l hajlékony, az olajozástól mahagónibarna, majdnem olyan sötéten csillogó, mint a grak mellkasán a rajzolatok. A fekete foltokról tudta, hogy vér, mert az Öreg a nemzetség egyik legádázabb harcosa volt, s a szoknyát fiatal korában egy még nagyobb harcostól örökölte. Már azok a minták is, amelyeket a keskeny zekb r csíkok alkottak, elvesztették jelentésüket, noha minden bizonnyal most is szentek és nagyszer ek voltak. vös volt a szirt árnyékában, s, a grak hosszú sz re automatikusan felborzolódott, hogy javítsa a szigetelést. Úgy festett, mint egy nagy, fekete bagoly, ahogy ott állt és végigtekintett a nyugati égen, cs rhöz hasonló orrával beleszimatolva a szélbe. Sárgásbarna csík húzódott alacsonyan a láthatár fölött, egyre világosabban, ahogy emelkedett a nap. A grak még az éjjel kiszagolta a vihart; megvolt benne fajának minden rejtelmes id járás-tudománya, megérzett minden apró változást a légkör min ségében. Éjjel tüstént elindult a zöld vidék legközelebbi nyúlványa felé, azzal a szándékkal, hogy menedéket kér az els faluban, de a viharfront gyorsabban közeledett, mint ahogy futni tudott. Épp id ben pillantotta meg a k szirtet. Ahogy megközelítette, megismerte a helyet, noha addig még sosem látta, és törzséb l senki sem járt a sivatagnak ezen a részén sok évszak óta már. Az ilyen tájékozódási pontok részét alkották minden kölyök neveltetésének a fennsíkon, s amíg alaposan be nem vés dtek ráncos, ifjú agyába, nem remélhette, hogy kiáltja a vadászpróbákat, elnyeri a vadászjogokat. Itt volt a barlang, ahol tudta, hogy lennie kell, s halkan, elégedetten felkuncogott, amikor meglátta a nyílás fölött a k be vésett, id rágta jelet. A sivatagi népek réges-régen felhagytak az írás m vészetével, mert nem vették semmi hasznát, ám bizonyos jelek jelentését továbbadták a nemzedékek, nagyon is gyakorlatias hagyományként. Ezt a barlangot valamikor a grak tulajdon sapái használták, és rajta hagyták jelüket.
Szemügyre vette a nyomokat a porban, a barlang bejárata körül. Nem volt az els , aki menedéket keresett itt. Orrának pihekönny membránjai szétterültek szarutokjukból, feltérképezték a gyenge szagokat, melyek még mindig ott voltak a ritka leveg ben. Meger sítették, amit a szeme már megtudott. A barlang nem volt üres. A szél gyorsan er södött. Vörös porörvények kavarogtak a közelg felh fal el tt. Vörös nyúlványok áramlottak fölfelé minden homokdomb tetejér l. A grak a békés érkezés jelét adva lehajolt és belépett a barlangba. A járat második kanyarulata után olyan sötétség honolt, amelyen még a grak sivatagi éjszakákhoz szokott bagolyszeme sem láthatott át. De nem is volt szüksége a látásra. Az arca rikító szín foltjaiban elhelyezked érzékeny tapintószervek a legkisebb rezgést is érzékelték a mozdulatlan leveg ben, pontosan megmutatták, merre vannak akadályok. Fülét hegyezve figyelt a legcsekélyebb neszre is. Orrával a szagok sokaságát észlelte: saját jellegzetes kipárolgását, a barlang tulajdon száraz, kissé dohos szagát- és a többi teremtményekét, akikkel osztoznia kellett. Sorra felismerte ket. Négy-öt apró sivatagi lény, akiknek több félnivalójuk volt t le, mint neki t lük. Egy hüll , amely más körülmények között veszélyes lehetett volna, s t így is, ha megbomlik a béke. És egy zek! A ragadozó ugyanakkora és majdnem ugyanolyan eszes volt, mint a törzstag maga. Fajtája lankadatlan küzdelmet vívott az alföldiekkel, és ritkán kereste fel az oázisokat, de amikor egy-egy mégis betévedt a sivatagba, az ottani törzsek legrettegettebb ellensége volt. Ellopta kölykeiket a tábortüzek mell l, büntetlenül megtámadott feln tt, kifejlett vadászokat. Foltos prémje volt a legértékesebb zsákmány, amellyel a vadász visszatérhetett, merészsége legdics bb bizonyítéka. Egyik-másik primitívebb északi törzs szemében a zek nem közönséges vadállat volt - hanem a Gonosz követe! Hirtelen fuvallat érte a háta mögül, a járatból, s a grak tudta, hogy kitört a vihar. Perceken belül leveg t sem lehet venni odakinn. Halkan, nehogy felkeltse a bestia gyanakvását, elkezdte mormolni a békeigéket. Keze fogta a kése markolatát, de ahogy a duruzsoló litánia beleszállt a néma sötétségbe, orra érzékelte, hogy enyhül a félelemszag. Valahol a sötétségben egy karmos mancs végighúzódott a száraz agyagon, a rettegés b ze csapott föl valamelyik apróbb teremtményb l, de a zek nyugton maradt. Egyetértett a békeszándékkal, óvatosan mozogva, a grak kitapogatott egy mélyedést a falban, a bejárat közelében, és leült, térdét szorosan felhúzva prémes hasához, hátát nekivetve a kemény sziklának. A kést a földre tette, a keze mellé, ahol rögtön megtalálja, ha kell. Egy ideig még pattanásig feszültek az érzékei, de aztán fokozatosan megsz nt a feszültség. Itt mindannyian grekka voltak: mind él lények, akiket egyesített a közös küzdelem, melyet a létért vívtak a kegyetlen és rosszindulatú Természettel. Ismerték a törvényt, rizték a testvériséget, megtartják a békét mindvégig, amíg tombol a vihar. Szempillái fokozatosan rácsusszantak a szemére, s a grak félálomba szenderült. Harrigan véletlen szerencsével bukkant a barlangra. Csak annyit tudott a Marsról és sivatagjairól, amennyit a Társaság kézikönyve közölt, márpedig az édeskevés volt. Nagydarab, er s ember volt, hegyvidéken született, s szokatlanul jól t rte a ritka leveg t. Alig egy hetet kellett eltöltenie a kupola alatt, miel tt áthelyezték az új telepre, a keleti Sabaeusba. Megtette, amire utasították, és semmi többet; minden héten félretette a fizetését, sóváran várva azt az éktelen nagy orgiát, amelyet akkor csap majd, ha a következ együttállásnál hazamehet; a bennszülött Mars-lakók iránt nem érzett mást, mint megvetést. Grekka, így emlegették ket, nem tudott, de nem is volt kíváncsi többre. Állat benyomását keltették a szemében, és állatok is voltak, hiába tudtak beszélni, építettek házakat, tartották csordaszámra azokat a botlábú szörnyeket, amelyek szemlátomást a háziállataik voltak. A fenébe is - a papagáj is tud beszélni, a hangyák is tartanak háziállatokat! Harrigan a Földön bányász volt. A Marson is, de nem tudott hozzászokni a gondolathoz, hogy növények értékesebbek lehetnek, mint a világ minden reze, wolframja, carnotitja. Nem hagytak nyugtot neki a kopár, vörös sivatagi dombok, és amikor csak id t tudott szakítani, a kutatásukra indult. És noha csak követ és homokot talált, nem ingott meg makacs meggy dése, hogy felmérhetetlen kincs rejtezik itt valahol, csak az kellene, hogy az átkozott bennszülöttek kinyissák a szájukat, vagy a Társaság hallgatna arra az emberre, aki többet tud az ásványokról, mint a nagyf nökök a titkárn jük ringó csípejér l. Persze a valóság az volt - amint a Társaság jól tudta -, hogy a Mars ásványlel helyeit teljesen kimerítette egy si marsi civilizáció, amely megállíthatatlanul haladt az elkerülhetetlen vég felé akkor, amikor Ádámnak és Évának alighanem még uszonya volt. Az, hogy ennek a civilizációnak a leszármazottjai még életben voltak, akárha egészen elvadultan is, több kötetre valót közölt a marsi faj életképességér l Az efféle érvek azonban az égvilágon semmit nem mondtak volna a Harrigan-féléknek. A Földön vannak bányák. A Holdon is vannak bányák. Hát akkor a Marson is vannak, a szentségit! Harrigan ezúttal túl sokáig maradt a sivatagban. Az szemében az alacsony, sárga felh fal a nyugati látóhatáron csak távoli hegyláncnak rémlett, amelyet egyszer majd felkeres, és talán ott lel rá a gazdagságra, ami ellátja piával élete hátralev részére. Az éjszakát homokjárója fülkéjében töltötte el, és csak akkor értette meg, mibe szaladt bele, amikor a felh k komor fala a fél eget eltakarva meredt föl el tte. Visszakanyarodott és gyorsított, de már kés volt. Amikor utolérte a vihar, mintha leszállt volna az éjszaka. Szinte tömör tömegként vette körül a leveg ,
melyben a homokjáró vakon imbolygott, csak a m szerfal jelezte, merre tart. A por gyorsan eltömte a leveg sz t; Harrigan kénytelen volt kiszedni a sz t, fölvenni a porálarcot és remélni a legjobbat. De nem az jött. A kabinban másodperceken belül vöröses köd kavargott, és minden felületre finom por kezdett leülepedni, mint az rölt paprika. A szél nekilódult a zömök járm nek, és megrázta, mint csónakot a tájfun, s Harrigan nem tehetett mást, csak kapaszkodott, vérerei szemmel meredt porfedte szemüvegén át a porfedte m szerekre, és azon járt az esze, hogy hol lehetnek vajon. A bukdácsoló járm kétségbeesett er feszítéssel fölkúszott egy hatalmas d ne tetejére, kidugta tömpe orrát a meredek szegély fölé, aztán elfordult és meglódult lefelé. Harrigan rémülten a kormányrudakhoz kapott, de szorosan fogta ket a por, meg sem mozdultak. Nem vette észre a szirtet, csak amikor a homokjáró egyenesen nekiütközött. A motorból reménytelen gurgulázás hallatszott, a törött csapágyak utolsót zördültek, a járm megállt. Mögötte, körülötte rögtön homokhalmot emelt a szél, és Harrigan, ahogy feltápászkodott a padlóról, rájött, hogy ha nem mászik ki gyorsan, ott temeti el a homok, ahol ül. A szélárnyékos részen kievickélt - és az orkán fagyos késként hasított belé. Egy lépést tett, és már nem látta a homokjárót. A por befurakodott ruhája minden résén, minden öltés mellett, beszivárgott az álarc pereménél. Belement a szájába, az orrába, horzsolta dagadt szempillája alatt. Ott volt mindenütt, és Harrigan tudta, hogy nemsokára megfojtja. A járm elt nt, noha valószín leg pár méternyire lehetett csak. A szél gonosz ujjongással süvöltött körülötte, belekapaszkodott minden laza ruhadarabjába, csontig ható hidegséggel. Néhány botladozó lépést tett, térdig a süpped porban, megbotlott, és térdre esett a szikla tövében. Kinyújtott keze a kemény k nek ütközött. Térdén el reevickélt, és a homokkérges szemüvegen át rámeresztette a szemét. Mészk volt - és ahol mészk van, ott barlang is lehet! Lépésr l lépésre tapogatózott el re az egyenetlen sziklafal mentén, s egyszerre elt nt a támasz, és el reesett, négykézlábra bukva a barlang bejáratában. Esés közben beleverte a fejét az alacsony boltozat szélébe, s egy-két perc eltelt, amíg rájött, hol van. Akkor szinte gépiesen el remászott, amíg feje megint keményen nekikoppant egy újabb falnak, óvatosan leült a sarkára, és letépte a porálarcot. Semmi haszna nem lett volna, teljesen eltömte a por. Lassan, óvatosan lélegzetet vett. Poros volt a leveg , nem is kevéssé - de tudott lélegezni! Maga körül tapogatózott a vaksötétben, talált egy nyílást a jobb oldali falban, és bemászott. Szinte rögtön újabb éles kanyarulat következett, aztán a járat hirtelen kiszélesedett mindkét oldalon, s Harrigan ott guggolt középen, érezte, hogy egy jókora üreg bejáratában. Túl jól ismerte a barlangokat ahhoz, hogy kockáztasson. Lehet, hogy terem van el tte, de lehet, hogy kút, amely levezet valami mélyebb járatba. Valami azt súgta, hogy tágas a tér., Megkereste a szögletet, ahol a bal oldali fal elhajlott, odahúzódott és elkiáltotta magát: - Hé! Fegyverropogásként jött a visszhang. Tágas volt, de nem túl tágas. Most már nem kell más, csak víz és világítás. Volt nála mindkett . A por beszivárgott a kulacs kupakjának menete alá, úgyhogy alig tudta megmozdítani, de aztán er s ujjainak egy végs , dühödt rántásával gy zedelmeskedett. Nem maradt már sok víz. Per cseppet végigcsorgatott a nyelvén, lenyelte, ujjával letörölte a menetr l a rákeményedett homokot, és visszacsavarta a kupakot. És most világosságot. Harrigan életében már épp elég id t töltött a föld alatt ahhoz, hogy ne féljen a sötétségt l, de a józan ész azt diktálta, hogy az ember nézze meg, hová került. Harrigan utálta a titokzatosságot. Ha tudta, mivel kell szembenéznie, megküzdött bármivel, de nem szívesen tapogatózott vaktában, és nem szerette a sötétséget. Az egy-két perc alatt, amíg a kulacs nyitva volt, elég víz elpárolgott bel le ahhoz, hogy észrevehet en megnövelje a barlang páratartalmát - legalábbis a Marslakóknak észrevehet en. Kifinomult érzékszerveiknek olyan volt, mintha s köd támadt volna. A közelben, a sötétségben a grak felriadt. Távolabb, a barlang mélyén sóváran mocorogni kezdett valamelyik kis állat. És a zek tüsszentett. Harrigan esetlenkedése felébresztette a barlang lakóit, és már belépésekor rászegez dött minden szem, fül és orr. Az egyik rágcsálóforma kis teremtmény vak rémülettel megugrott, amikor megcsapta az emberszag, aztán riadtan megtorpant, mert kis híján nekiment a zeknek. A békeállapot egyel re megsz nt - új tényez lépett be, új egyensúlyt kellett kialakítani. Csöndesen várták a fejleményeket. Harrigan semmit sem vett észre ezekb l az el készületekb l, miközben azon igyekezett, hogy kitapogassa, hol van, kidörgölje a port a szeméb l és pár csepp vízzel megnedvesítse kiszáradt torkát. De amikor a zek eltüsszentette magát, a váratlan hang szinte robbanásként hasított a fülébe. A rákövetkez halotti csendben Harrigan tisztán ki tudta venni az egyenletes lélegzés neszét. A közeléb l jött, és nem is csak egy pontról. Világosságot, mindenáron! A kezeslábasa zsebében kellett volna lennie egy zseblámpának. Nem volt ott. Kiesett, vagy ott maradt a homokjáróban. Volt viszont egy öngyújtója. Lázasan rángatta a kezeslábas cipzárját. Az néhány centit csúszott éktelen recsegéssel, aztán elakadt. Harrigan homlokán csorgott a veríték - a fegyveréhez kapott, de semmi nem
mozdult a sötétségben. Lassan, nesztelenül bedugta két ujját a zsebébe, és el halászta az öngyújtót. A fegyver csövét belémeresztette a sötétségbe, maga elé, a feje fölé emelte az öngyújtót, és felkattintotta. A sárga fény szemkápráztató volt. Aztán megpillantotta a szemeket - a sötétségb l el villanó zöld, vörös szikrákat. Ahogy Harrigan szeme hozzászokott a fényhez, észrevette a grakot, ahogy ott kuporog a sarokban, mint valami gyapjas, fekete szörny. A Mars-lakó hatalmas, kerek szeme kifejezéstelenül nézte t, széles szája kissé kinyílt, felfedte f részes fogsorát, hegyes füle szétterpesztve leste a neszeket. Cs rhöz hasonló, fényes orra és élénkvörös arcfoltjai Harrigan szemében egy félig megkopasztott bagolyhoz tették hasonlatossá. Póklábszer ujjaiban veszedelmes külsej kést markolt. Harrigan tekintete körbevillant a figyel állatok során. Nemigen ismerte a marsi állatokat, csak az alföldiek néhány házijószágát - ez itt bizarr együttes volt. A legtöbbje kicsiny, patkányszer lény, nagy szemmel, az orra helyén tollhoz hasonló csápokkal - volt köztük sz rös, de volt pikkelyes, páncélos is. Mindannyiukon fantasztikus egyvelegben díszlettek a különféle színes foltok, red zött szarvak, csipkés gerincek, amelyek vélhet en tetszettek nekik vagy párjaiknak. A barlang távoli végében egy száraz növényhalmon összegömbölyödve pedig egy karcsú, foltos, izmos lény hevert, majdnem akkora, mint a grak, és rámeresztette rosszindulatú, vörös szemét krokodilszer , vigyorgó pofája fölött. Ahogy Harrigan szemügy re vette, az állat förtelmeset ásított, aztán lerakta a fejét keresztbe tett mells mancsára - illetve inkább két sz rtelen, karmos kezére. Szeme bíborszín réssé sz kült össze, s fakó szempillája alól pimaszul méregette az embert. Ellenséges benyomást tett, és Harrigan ujjai elszántan megindultak a fegyver markolata felé. A grak tiltakozó kodácsolása hallatán megtorpant. Csak azt a szót értette meg, hogy bella - béke. Ezt ismerte, mert volt egy Bella nev barátn je New Yorkban, még azel tt, hogy leszerz dött a Társasághoz. Azonkívül benne volt abban a litániában is, amelyet az embernek végig kellett volna hadarnia mindig, amikor megszólította valamelyik kis patkányt. Ezt az egy marsi szót ismerte, így hát odavetette, miközben nem vette le a szemét a vadállatról. A grak most látott el ször embert. Visszataszító küllem lény volt az ember, sokszoros rétegben fedte a finom fonású szövet, amelyet bizonyára sok éven át készítettek párjai, még ha suta ujjaik olyan ügyesek lettek volna is, mint az alföldieké, akik egyszer-egyszer készítettek ilyen holmikat. A grak ifjú elméjét izgalmas filozófiai kérdés foglalkoztatta. A grekka része-e ez a lény vagy sem? A marslakónak a grekka szó annyit jelent szó szerint: "él lények". A bolygó minden teremtménye valamilyen grak; mindegyikük - együtt vagy külön-külön grekka. Az els emberek, akik kapcsolatba kerültek a bennszülöttekkel, azt észlelték, hogy a Mars-lakók önmagukra használják a szót, és feltételezték, hogy az "ember" marsi megfelel je. Aztán persze Graziani, a neves antropológus rájött, hogy mi az igazság - ugyanez rendre el fordul a földi természeti népek között -, de a címke rajtuk maradt. Nem sokat számított, mert a grekka fogalom magába foglalta a bennszülötteket is, és tökéletesen érthet volt az a mód, ahogy a földi ember használta, a kés bbiekben is. Ami viszont sokat számított, az az volt, hogy ez a szó adta meg a kulcsot a marsi pszichológia egész szövevényes rendszeréhez. Az évmilliók során, mialatt szakadatlan küzdelmüket vívták a zord környezet er ivel a gyorsan megér , majd gyorsan haldokló bolygón, az egész Mars-lakó fajban, alföldiekben és felvidékiekben egyaránt, szilárd bizonyosság lett az az alapelv, hogy a Természet engesztelhetetlen ellenség k. Élet k keser küzdelem, amelyben minden el ny az ellenségé, a láthatatlan ellenfélé, aki minden lehetséges eszközzel ki akarja oltani az öntudat kicsiny szikráját valamennyi gömböly , sz rös kis marsi koponyában. Megtalálható már a leg sibb legendákban is: az agyafúrt népi hós túljár a - nincs rá más kifejezés - megszemélyesített, gonosz Világegyetem eszén. A grekka a végs kifejezése ennek a sötét világképnek. Az életért folyó küzdelemben minden él lény grekka - testvére a másiknak. Egyetlen Mars-lakó sem szállna vitába az evolúció elméletével - egész létének alapja az, hogy minden él lény egy család tagja. Ez azonban er sen leegyszer sített kijelentés, mert a továbbiakban a grekka fogalma szinte elt nik a fenntartásoknak és kivételeknek abban a rendkívül szövevényes útveszt jében, amelyet egy egykor magasan fejlett civilizáció évmilliók során épített köréje. A Mars-lakó, legyen felvidéki vagy alföldi, segítségére kell siessen él lény testvérének minden esetben, amikor az utóbbi szemlátomást vesztésre áll a Természet elleni harcban; ám vannak bizonyos dolgok, amikre az egyénnek egymagában is képesnek kell lennie, ha nem akar szolgálatot tenni, b nös örömöt szerezni a Gonosznak (aki megtestesíti az egyetemes balsorsot, aki a szerencsétlenségek véget nem ér özönét zúdítja mindenkire, aki grekka). Hogy hol húzódik a határ, azt a logika segítségével nem lehet megállapítani. Másképp látják a sivatagi törzsek és másképp az alföldiek. A Begar törzs nem t ri el azt, ami szent kötelessége valamennyi Gorubnak, annak ellenére, hogy a két törzs nemzedékek óta nagyjában-egészében barátságban él egymás mellett. Egy nemzetség - de akár egy apai ág is - olyan módon viselkedhet és viselkedik, amelyet ha akármelyik másik nemzetség utánozna, mindörökre elveszítene több vagy kevesebb pontot a Gonosz és követei elleni mérk zésben. Az ifjú grak a barlangban azon törte a fejét, hogy az ember, illetve konkrétan Harrigan, grekka-e. Ha igen,
akkor eredend en tagja az él lények testvériségének, és vonatkoznak rá a testvériség törvényei. Ha nem, akkor nem lehet más, mint a gonosz sellenség megtestesülése vagy része, ennélfogva eredend en ellenség. Graziani útja és a Flemming-expedíció óta minden Mars-lakónak, egyénenként és törzsenként magának kellett meghoznia ezt a döntést, és eszerint kormányoznia további kapcsolatát az emberfajjal. A Begar törzsnek mindeddig alig volt kontaktusa az emberekkel, nem kellett még törzsként határozniuk. Most az ifjú grak arra jutott, hogy vár még a döntéssel, nyitva tartja a szemét, hadd mutassák meg az ember valóját további cselekedetei. Harrigan persze minderr l mit sem tudott. Valószín leg az sem számított volna, ha tudja. Édesmindegy, hogy mit gondol valami oktondi állat a világmindenségr l! Egy pillanatig a halál rezdült meg a leveg ben. Most már enyhül ben volt a feszültség. A kisebb áltatok visszatelepedtek, a fiatal grak vigyorogva, bólogatva kuporgott a sarokban. Csak a zek ferde vágású szeme méregette még mindig Harrigant, h vös közönnyel. Az a förtelempont ott terpeszkedett el, ahol az ember fölegyenesedhetne! Harrigan farkasszemet nézett vele, és valamennyi sz rös vagy pikkelyes kis jószág fölemelte a fejét, a grak pedig aggodalmasan pislogott. Mindannyian érezték az ellenségesség szagát kettejük között. A zek megint ásított, kimutatta borotvaéles, fenyeget fogsorát és visszataszító, fehéres torkát, egy pillanatra megfeszítette hatalmas izmait, melyek öntött acéltömbökként burkolták er s vállát. Harrigan mogorván leült ott, ahol volt, a hátát nekivetette a hideg k nek, a fegyvert letette a földre maga mellé, az öngyújtót egy résbe állította a Iába között. Odakinn a tet pontjára ért a vihar. A szél távoli süvöltése visszhangzott a nagy üregben. A sötétségb l, kintr l vörös porfelh k csaptak be, lengett, táncolt az öngyújtó lángja. Amikor egy-egy pillanatra csend lett, nem hallatszott más a barlangban, csak az egyenletes lélegzés nesze. Harrigan tudta, hogy minden szem rá szegez dik. Betolakodó volt, tartottak t le. Hát csak tartsanak is! Félhet is mindenki az embert l ezen a nyavalyás, kiszáradt kis sárgolyón! Visszanézett rájuk, s közben magában rosszindulatúan fantaziált valószín szokásaikról. Jó néhány hihetetlen történet keringett arról, hogy mit hogyan csinálnak a Mars-lakók. Harrigan gúnyosan rávigyorgott a kis grakra, ahogy az eszébe jutott egy különösen gyalázatos vád. A grak megnyugtatóan visszamosolygott. Undorító torzszülött volt ez az ember, de meg rizte a békét… Harrigan szemügyre vette a barlangot. Barlangnak nem is volt rossz. Száraz volt, a kanyargó járat védte a portól, ki lehetett nyújtózni benne - ha van t z és van ivóvíz, kihúzhatja itt; amíg eláll a vihar. Valamikor égett már t z a barlang távoli végében, a kémény alatt, gondolta. Kormos volt a mennyezet, és a mintha h l töredezett lett volna. Túl közel volt azonban ahhoz a megtermett vadállathoz. Micsoda ádáz egy külsej állat! Jobb lesz békén hagyni - de próbálkozzon csak meg bármivel, James Aloysius Harrigan majd megmutatja neki, ki a legény a talpán! Egy szokatlanul er s széllökés egészen elhajlította az öngyújtó vékony lángját, sárga fonalkává nyújtotta. Harrigan gyorsan odahajolt és körülfogta a tenyerével. Kisebbnek, haloványabbnak látszott a láng, mint amikor meggyújtotta. Fölemelte az öngyújtót, és a füle mellett megrázta. Majdnem üres volt! Lecsukta a fedelét. Nyomasztó lett a sötétség. A barlang láthatatlan falai mintha összeszorultak volna körülötte, mintha összenyomták volna a ritka leveg t, hogy alig tudott lélegezni. A por belement az orrába, torkába. Száraz, fémes íze volt. Vastartalmú. Karcolta a nyálkahártyát a torkában. Hangosan krákogott, megnyalta duzzadt ajkát. Vízre van szüksége! Csak pár cseppre! Lecsavarta a kulacs fedelét, és a szájához emelte. Valahol a sötétségben megmozdult valami. Épp csak egy aprócska neszt hallatott - egyet koppant egy karom a sziklán -, de Harrigan meghallotta. Egész teste megfeszült. Így állunk hát! De jöjjenek csak! Ugyanolyan vakok idebenn, mint ; és szeretné azt a napot meglátni, amikor akármilyen állat túljár az eszén! Gondosan egy k tömb mögé állította a kulacsot. Ha csetepatéra kerül sor, ott biztonságban lesz, ha viszont magával viszi, nekikoccanhat valaminek, elárulhatja, hol van. Bal kezébe vette a fegyvert, és óvatosan elindult a fal mellett, araszonként megállva fülelni. Nem hallott semmit, csak a többiek légzésének ritmikus, kísérteties suttogáság. Akármi mozdult is az imént, most nyugton maradt. Ujjai rátaláltak az els re a lehullott mészk tömbök sorából, amelyek félig az agyagba temetve hevertek a jobb oldali fal mentén. Majdnem a kéményig elértek, de körülbelül ötméternyire onnan, ahol az el bb ült, megszakadt a soruk, és ott a fal is bemélyedt, alacsony kis fülkét alkotott. Azon a ponton minden oldalról szikla venné körül, és pontosan szembekerülne a száraz növénykupaccal, ahol a zek feküdt. A két k tömb között tökéletes kilövése lenne a förtelmes fenevadra… Tapogatózó keze valami hideg, pikkelyes testhez ért, amely siet sen bevonaglott a kövek közé. Rémült nyikkanás hallatszott, iramodó lábak nesze, ahogy a rémült kis állatok szétszóródtak el le. Valami macska súlyú lény huppant Harrigan hátára, és belekapaszkodott, eszeveszetten karattyolva. Harrigan hátracsapott, leverte a földre. Aztán egészen közel, karnyújtásnyira megint meghallotta az alattomos karomcsusszanást a kövön. A zek! Fény kell! Öngyilkosság szembeszállni azzal a szörnyeteggel vaksötétben! Az el bb a kezeslábas küls zsebébe tette az öngyújtót. Odanyúlt - de nem találta! Harrigan vakrémülete hirtelen elmúlt. Felguggolt, kezét gyengéd, szinte szeret mozdulattal rákulcsolta a fegyver markolatára. Nem riadt vissza a fenyeget
helyzetekt l, s t. Úgy látszik, kiesett a zsebéb l az öngyújtó; ha kell, megtalálhatja, ha visszamegy arra, amerre jött. Nem nyelte el a föld. De nem volt szükség rá. A sötétség t védte, nem az ellenséget. A sötétben nem látják. Visszaereszkedett négykézlábra. Megint csend volt körülötte. Meghallaná, ha megpróbálkoznának valamivel. Már majdnem a mélyedésnél járt; és ha egyszer ott van, csak dinamittal férk zhetnek hozzá! Egyenként lepuffanthatja ket, ha megpróbálnak bejutni. kemény volt az agyag, tele kis k szilánkokkal, belevágtak a térdébe még a vastag ruhán át is. A mennyezet is alacsonyabb volt itt; a könyökére keltett ereszkednie, úgy kúszott el re, szinte hason. Bolondul kalapált a szíve. Túler lteti magát ebben a ritka leveg ben! Az oldalára hengeredett, háttal az egyik nagy k tömbnek, és belemeredt a sötétségbe. Még egy-két méter, aztán lefekhet, úgy várhatja ket. Id re volt szüksége. És tiszta fejre. Átkozta az ostobaságát, hogy nem hozott el egy oxigénpalackot a homokjáróból. Egy szippantás bel le, és akár mindannyiukkal egyszerre szembe tudna szállni, puszta kézzel! Ahogy újra elindult, valami megcsörrent mellette a kövön. Odanyúlt: az öngyújtó! A farzsebében volt! Ilyen hülyeséget - hagyta, hogy megzavarja a sötétség! Minden állat fél a t ztál. Bármikor kifüstölheti ket, ha akarja. az úr a barlangban! Elégedett vigyor terült szét maszatos arcán, ahogy térdén-könyökén továbbkúszott a porban. Egy nagy tömb majdnem eltorlaszolta a mélyedést, amelyet keresett. Alig ért be, de befurakodott; mögötte ven volt hely. Kitapogatta azt a rést a kövek között, amelyik szemben volt a fészekkel, óvatosan beirányozta a fegyvert, és felkattantotta az öngyújtót. Most! A fészek üres volt. Harrigan elkáromkodta magát, és odahengeredett a másik réshez. Az öngyújtó fényében meglátta a barlang távoli végét, a zugában tágra nyílt szemmel gubbasztó grakot, a bejárat fekete torkát - és a zeket! A fenevad szemlátomást elsurrant mellette a sötétben. Most ott állt, ahol egy perccel el bb Harrigan, a bejárat közelében. Válla fölött visszanézett rá - förtelmesen festett, mint egy óriási, hüll pofájú menyét, piszkosszürke foltokkal. Rávigyorgott Harriganre, vörös szeme gúnyosan megvillant, aztán kinyúlt kézhez hasonló mancsával, és fölemelte a kulacsot! Harrigan els lövései a sziklát találták el a szörnyeteg feje fölött; elvakította a fény. A következ végigszántott az állat tarkóját borító durva sörényen. Az utolsót közvetlen közelr l belel tte vicsorgó pofájába. Aztán az öngyújtó pörögve végigcsúszott a földön, és Harrigan karját acélfogóhoz hasonló karmok ragadták meg. A sziklatömbök mentették meg az életét. Az állat elkapta a karját, de Harrigan teste védve maradt. Nem engedte el a fegyvert; elfordította karját a szörnyeteg szorításában, és kil tte minden töltényét a sötétségbe. A szorítás enyhült, és Harrigan kiszabadította a karját. Csorgott bel le a vér, ahol a zek karmai belehasítottak a húsba. Aztán a jobb oldali hasadékon át látta, hogy hirtelen fehér fénycsóva villan fel, ahogy az öngyújtó lángja belekapott a fészek csontszáraz gaztömegébe. Nappali világosság lett a barlangban. Harrigan meglátta a zeket - széles mellkasán ömlött a vér egy tépett szél sebb l, pofája véresen, gy lölettel vicsorgott. Az egyik golyó hosszú árkot tépett a feje oldalán. Maga alá húzta er s hátsó lábait, kézhez hasonló mells mancsaival megragadta a nyílást elzáró k tömb sarkát, és húzni kezdte. Csomós kötegekben duzzadtak ki az izmok a karján, a vállán, ahogy gyürk zött a súlyos sziklával. Aztán a k tövében megroppant a kemény agyag, s a nagy tömb lassan kifordult a helyéb l. Szabad volt az út. A menedékb l csapda lett! Csak egy lehet ség maradt. Harrigan megpróbálkozott vele. Kétségbeesetten el revetette magát, a sziklahasadékból egyenesen az állat karjai közé. Mindkét kezét nekifeszítette a keskeny alsó állkapocsnak, és fölfelé, hátrafelé kezdte feszíteni a nyáladzó pofát, széles háta minden erejével. A zek hátsó lábára emelkedett, magához szorította, kivonszolta a szabadba, kegyetlen hátsó karmaival tépte a testét. Harrigan összeszorította a fogát, érezte, hogy megmerevedik, kiegyenesedik a karja, ahogy az iszonytató fej hátrább feszül - egyre hátrább. Szinte vörös ködön át látta, hogy a szörnyeteg háta mögül rámered a grak bagolyszeme, látta, hogy vörösen megvillan a t zfény egy késpengén. Érezte, hogy a zek összerándult, ahogy hátába hatolt az éles kés. Köhögni kezdett, egész testét rázta a hörg köhögés. Karja görcsösen megszorult Harrigan körül, karmai belevájtak a hátába, ahogy a rézpenge újra és újra belemélyedt. Aztán lassan-lassan elengedte. A fenevad meghalt. Az ég gazokból már csak zsarátnok maradt. A por, melyet fölkavartak a küzd k, vörös fátyolként függött a leveg ben. A porfátyolon át, fektéb l, Harrigan felpillantott a kis bennszülöttre, miközben elgyötört tüdeje fájdalmas zihálással kapkodta a leveg t. A nyavalyás kis patkány megmentette az életét! A kezeslábas ujjával letörölte arcáról a vért és a port, aztán lassan feltápászkodott. Meg kellett görnyednie, hogy elférjen a mennyezet alatt. Az a kés… az emberi fegyver! Vajon honnan szerezhette a grak?… Egy lépést tett a grak felé. Miel tt még egyet léphetett volna, a kés beleszaladt a hasába, közvetlenül a mellcsont alatt, heggyel fölfelé, a szív irányába. Ott kuporgott a grak a sötétben, hallgatta a vihar távoli zúgását, és azon gondolkodott, mi történt volna a barlangban, ha nem jött volna oda az ember. A zek megbízhatatlan szövetséges volt; lehet, hogy el bb-utóbb
megtörte volna a békét. És ha egyszer föltámadt volna benne a vérszomj, akkor persze kényszer ségb l meg kellett volna ölni. De ha az ember nem jön oda, ezt a kényszer séget talán el lehetett volna kerülni. Nagyon agyafúrt volt ez az ember. A grak mindvégig szinte bizonyos volt benne, hogy az, aminek mutatja magát. De mint mindig, most is volt valami - egy apróság -, ami elárulta. Nem ismerte a víz törvényét. Minden bizonytalan helyzetben, morfondírozott elégedetten a grak, adódik valami hétköznapi apróság, amiben az sgonosz vagy követei elárulják magukat. Egyvalami, ami világosan megkülönbözteti az igazi grakot a Természet er it l, amelyek ellen mindörökké küzdenie kell. Tisztán kell látni az ilyen áruló jeleket és gyorsan cselekedni! A víz kérdése jószerivel az alapja volt a törvénynek, amely minden grekka valamennyi él lény - létét igazgatta. A víz volt az, amit mindenkinek meg kellett kapnia, amit a törvény szerint senki nem tagadhatott meg a másiktól. Nélküle nem lehetett volna élet. A víz adott er t minden él lénynek, hogy tovább harcoljon az örök ellenséggel. Az ember vizet hozott a barlangba. A törvény szerint minden grekkának osztoznia kellett rajta, szüksége szerint. De amikor a zek odament a részéért, az ember meg akarta ölni. Ezzel az aprósággal elárulta magát: nem grak volt, hanem a Gonosz teremtménye. Így hát meghalt. Így hát újabb gy zelmet aratott az él lények testvérisége a Világmindenség ellenében. Dalba foglalja majd, ami történt, és elénekli a törzsi t z mellett. Ha elcsitul a vihar, majd jelet vés a sziklába a barlang bejárata fölött, hogy megtudják mások is, akik idejönnek. A barlang pedig, ahol már sapái is élesztgették tüzeiket, meg rzi a zek és az ember tetemét így, egymás mellett, tanúságként mindörökre. Békés András fordítása
Wilmar H. Shiras - Én csak egy kisfiú vagyok Peter Welles pszichiáter alaposan szemügyre vette a fiút. Vajon miért küldte hozzá a tanárn je? - Magam sem tudom, hogy tényleg van-e valami baja Timnek - mondta pár napja Miss Page Welles doktornak. - Teljesen normálisnak látszik. Rendszerint nagyon csöndes, nem jelentkezik az órán vagy hasonlók. Elég jól kijön a többiekkel, úgy t nik, egész népszer , bár nincsenek igazi barátai. A jegyei kielégít ek minden munkájára négyest kap. De ha valaki olyan hosszú ideje tanít, mint én, Peter, az ember megérez bizonyos dolgokat. Van valami feszültség körülötte… A tekintete néha… És nagyon szórakozott. - Mit gondol, mi a baja? - kérdezte Welles. Ezek a sejtések néha nagyon jól beválnak. Miss Page több mint 30 éve tanít, és a doktor nagyra értékelte a véleményét. - Nem lenne szabad ezt mondanom, egyel re semmi jele. De lehet, hogy belefog valamibe - és esetleg még idejében megállíthatnánk. - Gyakran hívják az orvost, mikor az a tüneteket még nem veszi észre - felelte Welles. - Egy másik beteg, vagy a gyerek édesanyja, vagy egy jó megfigyel , gyakran el re látja, hogy valami baj lesz. De az ilyen eseteknél nagyon nehéz az orvos dolga. Mégis mire gondol, mire figyeljek? - Ne nagyon hallgasson rám, Peter. Épp csak felt nt nekem; de én nem vagyok pszichiáter. Lehet érzékcsalódás. Lehet, hogy csak visszavonul a többiek társaságától. Mindig kétszer kell szólnom, hogy figyeljen rám az órán és nincsenek igazi pajtásai. Welles beleegyezett, majd meglátja, mit tehet, és megígérte, hogy nem fogják befolyásolni "egy öreg hölgy megérzései" - ahogy Miss Page maga mondta. Timothy - amikor megjelent a vizsgálaton - olyannak látszott, mint a többi fiú. Talán egy kicsit alacsony a korához képest, nagy sötét szeme volt, rövidre nyírt, sötét, göndör haja, hosszú, finom ujjai - és igen, valami feszültség vibrált körülötte. De sok fiú ideges, ha életében el ször jár pszichiáternél. Peter gyakran azt szerette volna, ha csak egy-két iskolával kellene foglalkoznia, és egy napot, egy hetet vagy még többet azzal tölthetne, hogy a gyerekekkel ismerkedik. Welles bevezet kérdéseire Tim érthet en, udvarias, halk hangon, tömören válaszolt. Tizenhárom éves volt, és a nagyszüleivel élt. Édesanyja és édesapja még csecsem korában meghaltak, így nem emlékezett rájuk. Azt mondta, jól érzi magát otthon, és "meglehet sen" szeret iskolába járni; szeret a többi fiúval játszani. Arra a kérdésre, hogy kik a barátai, több fiút is megnevezett. - Melyik tantárgyat szereted? Tim habozott. Aztán ezt mondta: - Az angolt és a számtant… és a történelmet, meg a földrajzot - fejezte be nagy komolyan. Aztán felnézett, volt valami furcsa a tekintetében.
- Mit csinálsz szívesen, ha ráérsz? - Olvasok és játszom. - Mit játszol? - Labdajátékokat… és a golyójátékot… szóval ilyesmit. Szeretek a többiekkel játszani - tette hozzá alig észrevehet szünet után -, bármit is játszanak. - Nálatok játszotok? - Nem, az iskolaudvaron. Nagymama nem szereti a zajt. Ez lenne az ok? Amikor egy jámbor fiú magyarázatokat ad, azok nem mindig a valódi magyarázatok. - Mit szeretsz olvasni? Olvasmányait illet en Tim bizonytalan válaszokat adott. "Fiúknak való" könyveket szeret olvasni - mondta, de egy címre sem emlékezett. Welles odaadta neki a szokásos intelligenciateszteket. Tim készségesnek látszott, de nagyon lassan válaszolt a kérdésekre. Talán - gondolta Welles - csak képzel döm, de túl óvatosnak látszik - túl el vigyázatos. Anélkül hogy pontosan kiszámolta volna, tudta, hogy Tim intelligenciahányadosa 120 körül van. - Mit szoktál csinálni tanítás után? - kérdezte a pszichiáter. - Játszom a fiukkal. Vacsora után megcsinálom a leckét. - Tegnap mit csináltál? - Labdáztunk az iskolaudvaron. Welles várt, hátha Tim magától is mond valamit. A másodpercekb l hosszú percek lettek. - Ez minden? - kérdezte végül a fiú. - Most már elmehetek? - Nem, van még egy teszt, amit szeretnék, ha még ma megoldanál. Olyan, mint egy játék. Jó a fantáziád? - Nem tudom. - A repedésekben a plafonon - mint azok ott - felfedezel valamit? Arcokat, állatokat vagy bármit? Tim hosszasan nézte. - Néha. A felh kben is. Tom a múlt héten látott egy víziló formájú felh t. - Az utolsó mondat most is úgy hangzott, mint egy óvatos kiegészítés, amit az utolsó percben tettek hozzá, s nem véletlenül. Welles el vette a Rorschach-kártyákat. Amint Tim meglátta ket, izgatott lett, gyanakvása nyilvánvalóvá vált. Mikor el ször nézték végig a kártyákat, a fiút alig lehetett rávenni, hogy bármit is mondjon azon kívül, hogy: - Nem tudom. - Ennél többre vagy képes - mondta neki Welles. - Még egyszer átnézzük ket. Ha semmit sem látsz ezeken a képeken, azt kudarcnak kell elkönyvelnem. Ez nem megy. A többit jól oldottad meg. És legközelebb esetleg egy olyan játékot játszunk, ami jobban fog tetszeni. - Most nincs kedvem ehhez a játékhoz. Nem csinálhatnánk meg újra a következ alkalommal? - De hisz most is megcsinálhatjuk. Tudod, ez nemcsak játék, Tim, ez egy teszt. Próbáld meg újra, légy jó fiú. Tim ezúttal elmondta, mit Iát a tintapacákban. Lassan mentek végig a kártyákon, és a teszt azt mutatta, hogy Tim fél valamit l, eltitkol valamit; azt mutatta, hogy óvatos, bizalmatlan, és abnormálisan nagy az önkontrollja. Miss Page-nek igaza volt; a fiú segítségre szorul. - Hát - mondta Welles vidáman - ezzel megvolnánk. Gyorsan még egyszer átfutjuk ket, és elmondom, mit láttak bennük mások. Erre igazi érdekl dés jelent meg a fiú arcán. Welles lassan ment végig a kártyákon, látta, hogy Tim minden szavára figyel. Amikor el ször jegyezte meg: - Néhányan ugyanazt látták, amit te - a fiú láthatóan megkönnyebbült. Kezdett felengedni, még néhány megjegyzést is tett. Mikor befejezték, megkockáztatott egy kérdést: - Welles doktor, megmondaná, hogy hívják ezt a tesztet? - Rorschach-tesztnek szokták hívni a feltalálója után. - Hogy írják? Welles elbet zte és hozzátette: - Tintapaca-tesztnek is hívják. Tim meghökkent, aztán már láthatóan nehezen tudott megnyugodni. - Mi a baj? Felugrottál. - Semmi. - No gyerünk, ki vele! - És Welles várt. - Csak eszembe jutott Kipling tintamedencéje - mondta Tim egypercnyi gondolkodás után. - De ez más. - Igen, teljesen más - nevetett Welles -, azt még sose próbáltam. Te szívesen megpróbálnád? - Ó, nem, uram! - kiáltott fel Tim szintén. - Kicsit nyugtalan vagy ma - mondta Welles. - Van még id nk egy kis beszélgetésre, ha nem vagy túl fáradt. - Nem vagyok túl fáradt - mondta a fiú óvatosan. Welles az egyik fiókhoz ment, és kiválasztott egy injekciós t t. Nem szokta, de talán… - Adok egy kis injekciót, hogy megnyugodj, jó? Akkor jobban menne a beszélgetés. Amikor megfordult, a fiú arcára kiül szörny rémület megállította. - Jaj, nem! Nem! Kérem, ne! Welles visszatette a t t, és becsukta a fiókot, miel tt megszólalt volna.
- Hát akkor nem - mondta nyugodtan. - Nem tudtam, hogy félsz az injekciótól. Nem kapsz injekciót, Tim: A fiú megpróbálta visszanyerni az önuralmát, nyelt egyet, és egy szót sem szólt. - Semmi baj - mondta Welles. Cigarettára gyújtott, és úgy tett, mintha a felszálló füstöt figyelné: Bármit megtett volna, nehogy úgy njön, hogy a vele szemben ül , rémült, reszket fiút figyeli. - Sajnálom. Nem mondtad el, mit nem szeretsz, mit l félsz. Szavait néma csend követte. - Igen - mondta Timothy végül. - Félek az injekciótól. Gy lölöm a t t. Ez az egyik dolog, amit nem szeretek. - Mosolyogni próbált. - Akkor megleszünk nélküle. Minden teszten túljutottál, Tim, szeretnélek hazakísérni és elmesélni a nagymamádnak. Rendben van? - Igen, uram. - Majd bekapunk valamit útközben - folytatta Welles, mikor kinyitotta az ajtót kis páciense el tt. - Fagylaltot vagy egy hot dogot. Együtt indultak el. Mr. és Mrs. Herbert Davis, Timothy Paul nagyszülei egy régimódi nagy házban laktak, amir l lerítt a jólét és a társadalmi rang. A tágas udvart kerít s védte és él sövény. A házban alig akadt olyan dolog, ami új lett volna, de mindent karbantartottak. Timothy bevezette a pszichológust Mr. Davis könyvtárszobájába, aztán elment, hogy megkeresse a nagymamáját. Amikor Welles meglátta Mrs. Davist, azt hitte, végre magyarázatot talált a fiú viselkedésére. Némelyik nagymama könnyed, vidám és aránylag fiatal. Ez a nagymama - ahogy nemsokára kiderült - egészen más volt. - Igen, Timothy nagyon jó fiú - mondta, és unokájára mosolygott. - Mindig szigorúan neveltük, Welles doktor, de azt hiszem, megvan az eredménye. Már egészen kicsi korában elkezdtük tanítani arra, mi a helyes. Például még hároméves sem volt, amikor elolvastam neki néhány rövid kis történetet. És képzelje, néhány nap múlva azt akarta elhitetni velünk, hogy tud olvasni. Lehet, hogy túl fiatal volt ahhoz, hogy tudja, mi az a hazugság, de kötelességemnek éreztem megértetni vele. viszont kitartott állítása mellett; és akkor elfenekeltem. Nagyon jó memóriája volt, lehet, hogy úgy gondolta, az az olvasás. No de nem azért meséltem ezt el magának, Welles doktor, hogy a brutalitásommal hencegjek - mondta Mrs. Davis kedvesen mosolyogva. Bevallom, nagyon nehezemre esett. Nagyon ritkán kellett megbüntetnünk. Timothy igazán jó fiú. Welles valami olyasmit mormolt, hogy ez egészen biztos. - Timothy, menj és hordd ki az újságokat - mondta Mrs. Davis. - Welles doktor megbocsátja neked. - És nekiállt, hogy jól kibeszélje magát az unokájáról. Úgy t nt, Timothy a szeme fénye. Csendes, engedelmes, okos fiú. - Persze vannak bizonyos szabályok. Sose hagytam, hogy Timothy megfeledkezzen róla: "A gyerekeket látni kell és nem hallani" - ahogy a régi mondás tartja. Amikor megtanult bukfencezni, úgy három- vagy négyéves korában, állandóan odajött hozzám, hogy nézzem meg. Szigorúan rá kellett szólnom: "Timothy mondtam -, ebb l elég. Ez egyszer en hencegés. Ha szórakoztat, hogy bukfencezel, rendben van. De nekem nem szórakozás, ha egész nap ezt nézem. Játssz, ha akarsz, de ne várd, hogy csodáljanak ezért." - Soha nem játszott vele? - Dehogynem játszottam! Nekem is élvezet volt. Mi - én és Mr. Davis - tanítottuk meg egy csomó játékra és sokféle manuális munkára. Meséket olvastunk neki, mondókákra és dalokra tanítottuk. Elvégeztem egy speciális tanfolyamot, ahol óvodában szokásos dolgokat tanítottak - hogy a kedvére tegyek -, és el kell ismernem, nekem is örömet jelentett- tette hozzá Tim nagymamája, és mosolyogva emlékezett a múltra. - Fogpiszkálóból építettünk házakat, agyaggolyó volt a sarkukon. Nagyapja sétálni vagy autózni vitte. Most már nincs autónk, mert férjem látása nagyon megromlott, így a garázs Timothy m helye lett. Ablakot vágtunk rá és egy ajtót, a kocsibejáratot pedig beszögeztük. Hamarosan világossá vált; hogy Tim élete nemcsak rendszabályokból állt. Volt saját m helye, és az emeleten, a hálószobája mellett külön könyvtára és dolgozószobája. - Ott rzi a kincseit és a könyveit - folytatta a nagymama -, a saját kis rádióját, a tankönyveit és az írógépét. Még csak hétéves volt, amikor írógépet kért t lünk. Mindenre vigyáz, semmit nem ront el, és olvastam, hogy több iskolában írógép segítségével tanítják a kisgyerekeket olvasni, írni és a szavakat bet zni. Mivel a bet k ugyanolyanok, mint a könyvben és nem olyan bonyolult, mint az írás. Így aztán nagyapja vett neki egy nagyon szép, csendes írógépet, amit Tim igen megszeretett. Gyakran hallom a kattogását, amint keresztülmegyek a hallon. Timothy maga tartja rendben a szobáját és a m helyét is. kérte ezt. Tudja, milyenek a fiúk - nem szeretik, ha mások babrálják a dolgaikat. "Rendben van, Timothy, mondtam neki, ha látom, hogy egyedül is elboldogulsz, senki nem megy be hozzád; de mindent rendben kell tartanod." És rendet is tart, már jó pár éve. Nagyon rendszeret a mi Timothynk. - Timothy nem is említette, hogy újságot hord ki - jegyezte meg Welles. - Csak azt mesélte, hogy a többi fiúval játszik tanítás után. - Hát persze - mondta Mrs. Davis. - Ötig játszik, aztán hordja ki az újságokat: Ha nem ér haza idejében, nagyapja elmegy érte, és szól neki. Az iskola nincs túl messze t lünk, és Mr. Davis gyakran elsétál oda és nézi,
hogy játszanak a fiúk. Timothy az újságkihordásból fedezi a macskaeledel árát. Érdeklik a macskák, Welles doktor? - Igen, nagyon szeretem a macskákat - mondta a pszichiáter. - A fiúk általában jobban szeretik a kutyákat. - Kiskorában Timothynak is volt kutyája, egy skót juhász. - Az öreg hölgy szemében könny csillant. Mindnyájan nagyon szerettük Ruffot. De már nem vagyok fiatal, és egy kutya gondozása, nevelése elég nehéz dolog. Timothy ideje nagy részét az iskolában, a cserkésztáborban meg ilyen helyeken tölti, és azt gondoltam, jobb, ha nem kap másik kutyát. De maga a macskákról akart hallani, Welles doktor. Sziámi macskákat nevelek. - Érdekes állatok - mondta Welles udvariasan. - Régen a nagynéném is sziámi macskákat tenyésztett. - Timothy nagyon szereti ket. De három éve egy pár fekete perzsa macskát kért t lem. El ször nem akartam, de örülünk, ha kedvében járhatunk a gyereknek, és megígérte, hogy saját maga építi meg a ketrecüket. Nyáron elvégzett egy asztalostanfolyamot. Így megengedtük, hogy tartson egy pár gyönyör fekete perzsa macskát. De a legels alom rövid sz lett, és Timothy bevallotta, hogy a n stényt az én sziámi kandúrommal pároztatta be, kíváncsi volt, mi fog történni. De ami még szörny bb, az kandúrját az én egyik sziámi stényemmel engedte össze. Már majdnem megbüntettem. De végül is beláttam, csak arra volt kíváncsi, mi lesz az eredménye egy ilyen keresztezésnek. Természetesen azt mondtam, hogy a kölyköket el kell pusztítani. A másik alom is pont olyan lett, mint az els - mind rövid sz fekete. Tudja, milyenek a gyerekek. Timothy kérlelt, hogy hagyjam ket életben, hisz ezek voltak az els kismacskái. Három az egyik, kett a másik alomban. Megtarthatja, mondtam, ha gondozza ket, és fedezi a kiadásokat. Gyepet nyírt, megbízásokat bonyolított, kis fa szerszámokat és könyvespolcokat készített eladásra, meg mindenfélét csinált, talán még a zsebpénzét is felhasználta. De megtartotta a macskákat. Egész sor ketrece van az udvaron, a m hely mögött. - És mi lett ezek utódaival? - kérdezte Welles, bár nem látta át, mi köze lehet mindennek a f problémához, de mindent szívesen meghallgatott, amib l esetleg megtudhatott valamit. - Néhány kiscica fajtiszta perzsának, néhány meg fajtiszta sziáminak látszik. Tim ragaszkodott hozzá, hogy megtartsuk ezeket, bár elmagyaráztam, hogy nem lenne becsületes dolog eladni ket, mivel nem fajtiszták. Jó pár kiscica fekete, rövid sz ; ezeket nem hagyjuk életben. Ennyit a macskákról, Welles doktor. Azt hiszem, túl sokat beszéltem az unokámról. - Megértem, hogy nagyon büszkék rá - mondta Welles. - Be kell vallanom, azok vagyunk. Nagyon értelmes fiú. Amikor a nagyapjával vagy velem beszélget, igen intelligens kérdéseket tesz fel. Nem bátorítjuk, hogy hangoztassa a véleményét- nem szeretem a jól fésült, tudálékos kisfiúkat-, mégis azt hiszem, nagyon értelmes a korához képest. - Mindig egészséges volt? - Ó, nagyon is. Megtanítottam a torna, a játék, a tápláló ételek és a pihenés értékére. Átesett néhány szokásos gyerekbetegségen, de egyik sem volt komoly. Soha nem náthás. Persze évente kétszer beoltatjuk nátha ellen, ahogy magunkat is. - Nem fél az injekciótól? - kérdezte Welles mintegy mellékesen, legalábbis megpróbálta, hogy úgy hasson. - Egyáltalán nem. Mindig mondom, hogy bár még csak gyerek, mégis példát vehetnék róla. Én még mindig megrettenek, jobban mondva félek az ilyen megpróbáltatástól. Welles az ajtó felé nézett, felfigyelt valami neszre. Timothy állt ott, és mindent hallott. Ismét félelem ült ki az arcára, szeméb l rémület sugárzott. - Timothy - mondta a nagymamája -, ne bámészkodj ott. - Elnézést, uram - ennyit sikerült kinyögnie. - Minden újságot kihordtál? Nem is vettem észre, hogy egy óra hosszat beszélgettünk, Welles doktor. Meg akarja nézni Timothy macskáit? - kérdezte Mrs. Davis jóindulatúan. - Timothy, menj és mutasd meg Welles doktornak a cicáidat. Annyit beszéltünk róluk. Welles kihozta Timet a szobából, amilyen gyorsan csak tudta. A fiú a ház körül vezet úton ment a hátsó udvarra, a régi garázs felé. Welles hirtelen megállt. - Tim - mondta -, nem kell megmutatnod a macskáidat, ha nem akarod. - A, miért ne? - Ez is része annak, amit eltitkolsz? Ha így van, nem akarom látni, míg magadtól nem mutatod meg nekem szívesen. Ekkor Tim felnézett rá. - Köszönöm - mondta. - A macskákat megmutathatom. Ha tényleg szereti ket. - Tényleg szeretem. De egyvalamit tudni szeretnék. Nem félsz a t l. Megmondanád, miért féltél úgy, miért mondtad, hogy félsz… az én injekciómtól? Amit aztán megígértem, hogy nem adok be neked? Találkozott a tekintetük. - Nem mondja el senkinek? - kérdezte Tim. - Nem mondom el. - Mert pentothal volt, ugye? Welles belecsípett a saját karjába. Igen, ébren van. Igen, ez itt egy kisfiú, és a pentothalról kérdezi. Egy
kisfiú, aki… igen, egy fiú, aki tudja, mi az. - Igen, az volt - felelte Welles. - Nagyon kis adag. Tudod, mi az? - Igen, uram, én… olvastam róla valahol. Az újságban. - Ne is tör dj vele. Van egy titkod, és nem szeretnéd, ha kitudódna. Ugye ett l félsz? A fiú némán bólintott. - Ha ez valami rossz, vagy esetleg azzá válhat, talán tudnék segíteni. El ször is meg kell ismerned. Biztosnak kell lenned abban, hogy bennem megbízhatsz. Örülök, ha segíthetek, csak szólj bármikor, Tim. Vagy véletlenül is rájöhetek dolgokra, mint ahogy most is. Egyet azonban tisztázzunk: én soha nem mondok el titkokat. - Soha? - Soha. Orvosok és papok nem árulnak el titkokat. Az orvosok ritkán, papok soha. Azt hiszem, én inkább a papokra hasonlítok, mivel a lélek gyógyításával foglalkozom. A fiú lehajtott fejét nézte. - Ijedt kis betegeknek segítek - mondta a pszichiáter kedvesen. - Segítek azoknak, akik bajban vannak, helyrehozni, elrendezni dolgokat, kibogozni a szálakat - ha tudok. Ez a munkám. És nem mondok el senkinek semmit. Ez csak az illet re és rám tartozik. De - tette hozzá magában - rá kell jönnöm. Rá kell jönnöm, mi bántja ezt a gyereket. Miss Page-nek igaza van. A fiúnak szüksége van rám. Elindultak, hogy megnézzék a macskákat. Külön ketrecben voltak a sziámiak, a perzsák, és sok kis ketrecben a rövid sz fekete macskák és hibrid ivadékaik. - Be szoktuk vinni ket a házba, vagy beengedjük ebbe a nagy ketrecbe, hogy mozogjanak - magyarázta Tim. - Az enyémeket néha a m helyembe is beviszem. Ezek mind az enyémek. Nagymama a verandán tartja a sajátjait. - Senki nem jönne rá, hogy nem fajtiszták - állapította meg Welles. - Mit mondtál, melyik a fajtiszta perzsa? És a kölykei? - Egyik sem; eladtam ket. - Szívesen vennék egyet. Ezek is ugyanolyanok- nekem igazán mindegy. Csak egy kis háziállatot szeretnék, nem használnám tenyésztésre. Eladnál egyet ezek közül? Timothy a fejét rázta. - Sajnálom. De csak a fajtisztákat adom el. Welles ekkor kezdett rájönni, milyen problémával került szembe. Még csak homályosan látta, de örömmel, megkönnyebbülten, reménykedve és nagyon lelkesen. - Miért ne? - sürgette Welles. - Várhatok egy fajtiszta alomra, ha ragaszkodsz hozzá, de miért ne vehetnék meg egyet ezek közül? Ugyanolyanok. Talán még érdekesebbek is. Tim hosszasan nézett a doktorra. - Megmutatom - mondta. - ígérje meg, hogy itt vár. Nem, beengedem a m helybe. Kérem, várjon egy percet. Inge alól egy kulcsot húzott el , ami láncon lógott, és kinyitotta a m hely ajtaját. Bement, bezárta az ajtót maga után, és Welles hallotta, amint tesz-vesz néhány percig. Aztán kinyitotta az ajtót, és behívta. - Ne mondja meg a nagymamámnak, még nem tudja. Ha életben marad, majd a jöv héten megmutatom neki. A m hely sarkában, az asztal alatt volt egy doboz, és a dobozban egy sziámi macska. Amikor meglátta az idegent, megpróbálta elrejteni a kölykeit; de Tim óvatosan felemelte, és akkor Welles meglátta. A kölykök közül kett er s farkával, maszatos mancsával, fülével és orrával kis fehér patkányhoz hasonlított. De a harmadik egészem más látványt nyújtott. Gyönyör macska lesz bel le, ha életben marad. Olyan finom, hosszú sz re volt, mint a legszebb perzsa macskának, de jól látszott a sziámi beütés. Wellesnek még a lélegzete is elállt. - Gratulálok, öreg fiú! Eddig senkinek sem mondtad el? - Még nem lehet megmutatni. Még egyhetes sincs. - De meg fogod mutatni? - Hát persze. Nagymama nagyon izgatott lesz. Szeretni fogja. Lehet, hogy több ilyen is lesz. - Tudtad, hogy ez fog történni. Szándékosan csináltad. Jó el re megterveztél mindent - mondta Welles szemrehányón. - Igen - ismerte be a fiú. - Honnan tudtad? Tim elfordult. - Olvastam valahol - mondta. A macska visszaugrott a dobozba, és a kölykeit kezdte nyalogatni. Welles úgy érezte, mára ennyi elég. Pillantást sem vetett a szobában lév dolgokra - minden le volt takarva ponyvával és újságpapírral az ajtóhoz ment. - Köszönöm, hogy megmutattad, Tim - mondta. - És ha lesz eladni való kiscica, jussak eszedbe. Kivárom. Szeretnék egy ilyet. A fiú utánament, és gondosan bezárta az ajtót. - Tim - mondta a pszichiáter -, te nem ezt rejtegetted el lem. Nem lett volna szükségem kábítószerre, hogy
ezt elmondd, ugye? A fiú óvatosan válaszolt: - Nem akartam beszélni róla, amíg nem biztos. El ször nagymamának kellett volna megmutatnom. De maga elmondatta velem. - Tim - mondta Peter Welles komolyan -, még találkozunk. Bármit l tartasz is, t lem ne félj. Gyakran kitalálok titkokat. A legjobb úton vagyok afelé, hogy megfejtsem a te titkodat. De err l senki másnak nem kell tudnia. Gyorsan ment hazafelé. Id nként fütyörészett magában. Lehet, hogy , Peter Welles a világ legboldogabb embere. Még alig kezdett el beszélgetni Timothyval, mikor a fiú legközelebb megjelent a rendel ben, a hallban megszólalt a telefon. Ahogy visszajött és benyitott a szobába, Tim kezében egy könyvet vett észre. A fiú el ször el akarta rejteni, de aztán jobbnak látta, ha nem teszi. Welles elvette a könyvet, megnézte. - Ugye többet szeretnél tudni a Rorschach-tesztr l? - kérdezte. - Láttam a polcon. Én… - Semmi baj - mondta Welles, aki szándékosan hagyta a könyvet Tim széke mellett. - De miért nem mész a könyvtárba? - Van néhány könyvük err l, de zárt polcon vannak. Nem adták oda. - Tim gondolkodás nélkül mondta ezt, de aztán észbe kapott. Welles jóindulatúan ajánlotta: - Majd kiveszem neked. Legközelebbre, amikor jössz. Ma vidd ezt magaddal, Tim, komolyan mondom bennem megbízhatsz. - Nem mondhatok magának semmit. Rájött néhány dologra. Azt kívánom… A, nem is tudom, mit kívánok! De azt szeretném, ha békén hagyna. Nincs szükségem segítségre. Lehet, hogy soha nem is lesz. Ha mégis, akkor majd eljövök magához, jó? Welles kihúzta a széket, és komótosan leült. - Talán az lenne a legjobb. De miért várjuk meg, amikor lecsapódik a bárd. Segíthetnék neked kivédeni - azt, amit l félsz. A macskákkal bolonddá teheted az embereket, mondhatod, hogy csak arra voltál kíváncsi, mi lesz bel le. De nem lehet mindenkit mindig bolonddá tenni. Talán az én segítségemmel igen. Vagy ha mögötted állnék, esetleg a robbanás is elviselhet bb lenne. A nagyszüleidnek is. - Nem csináltam semmi rosszat. - Ebben már majdnem egészen biztos vagyok. De a dolgok, amiket el akarsz titkolni, napfényre kerülhetnek. A macskakölyköket elrejthetnéd, de nem akarod. Valamit kockáztatsz azzal, hogy megmutatod. - Azt mondom majd nekik, hogy olvastam err l valahol. - Tehát nem volt igaz. Gondoltam is. Csak kitaláltad. Néma csend. Aztán Timothy Paul ezt mondta: - Igen, kitaláltam. De ez az én titkom. - Fel lem nyugodt lehetsz. De Tim még nem bízott meg benne. Welles hamarosan rájött, hogy árgus szemekkel figyelik. A fiú hazavitte a könyvet, majd visszahozta, aztán azokat vitte haza, amiket Welles kikölcsönzött neki a könyvtárból, és ezeket is id re visszahozta. De keveset beszélt, és még mindig óvatos volt. Bármir l beszélt is Welles, Timb l keveset vagy semmit sem tudott-kiszedni. A fiú már mindent elmondott, amit el akart mondani. Csak olyasmir l beszélt, amir l a fiúk általában beszélni szoktak. Ez így ment két hónapig, Welles hivatalosan hetente egyszer találkozott Timmel, nem hivatalosan viszont többször - az iskolaudvaron figyelte, ahogy játszik, vagy összeakadt vele, amikor az újságokat hordta ki, és meghívta egy szörpre utána -, de alig tudott meg valamit. Nem adta fel. Több tesztnek nem vetette alá a két hónap alatt, tiszteletbeat tartotta a fiú hallgatását, id t akart adni neki, hogy jobban megismerje t, és megbízzon benne. Egyik nap megkérdezte t le: - Mit fogsz csinálni, ha feln sz, Tim? Macskákat fogsz tenyészteni? Tim a fejét rázta és nevetett. - Még nem tudom. Egyszer ezt szeretném, aztán meg valami mást. Minden fiú ezt mondta volna. Welles meg se hallotta. - Mit szeretnél csinálni legjobban? Tim hirtelen el rehajolt. - Amit maga csinál! - mondta fennhangon. - Biztosan sokat olvastál róla - mondta Welles csak úgy mellékesen. - Akkor talán azt is tudod, hogy miel tt azt csinálnád, amit én, magadnak is át kell esned rajta, betegként. Azonkívül tanulmányoznod kell a belgyógyászatot, és természetesen képesített orvosnak kell lenned. Ezt még nem teheted meg. De már nekikezdhetsz azzal, hogy most te vagy a beteg. - Miért? A tapasztalatszerzés miatt? - Igen. És a gyógyulás miatt. Szembe kell nézned a félelmeddel, és le kell gy znöd. Egyenesbe kell hoznod egy csomó más dolgot is, de mindenesetre szembe kell nézned velük.
- Ha felnövök, nem fogok félni - mondta Timothy. - Legalábbis azt hiszem. Remélem. - Biztos vagy benne? - Nem - ismerte be a fiú. - Nem tudom pontosan, miért félek. Csak azt tudom, hogy kénytelen vagyok eltitkolni bizonyos dolgokat. Ez is baj? - Veszélyes lehet. Timothy csendben gondolkodott egy darabig. Welles már három cigarettát szívott el; fel-alá járt volna a szobában, de nem mert megmozdulni. - Milyen lenne? - kérdezte végül Tim. - Mesélnél magadról. Arról, amire emlékszel. A gyerekkorodról - ahogy a nagymamád szokott mesélni rólad. - Kiküldött a szobából. Nem szabad azt hinnem, hogy túl okos vagyok-mondta Tim, és furcsán elvigyorodott. - Azt sem szabad tudnod, hogy milyen jó nevelést kaptál? - Nagymama jót akart - mondta Tim. - tanított meg a legbölcsebb dolgokra. - Mint például? - Hát például a hallgatásra. Hogy ne mondjak el mindent, amit tudok. Ne kérkedjek a tudásommal. - Értem, mire gondolsz - mondta Welles. - Hallottál Aquinói Szent Tamásról? - Nem. - Amikor egyetemista volt Párizsban, soha nem szólt hozzá semmihez az órán, és a többiek azt hitték, hogy buta. Egyikük jószív en felajánlotta, hogy segít neki, és mindent türelmesen átvett vele, hogy Tamás megértse. Egy napon olyan részhez értek, amibe a másik diák egészen belezavarodott, el keltett ismernie, hogy nem érti. Ekkor Tamás egy megoldást javasolt, és az volt a helyes. Mindvégig többet tudott a többieknél, mégis Néma Ökörnek csúfolták. Tim komoran bólintott. - És amikor feln tt? - lett minden id k legnagyobb gondolkodója. Egy XIV. századi superman. Több eredeti dolgot vitt végbe, mint tíz másik nagy ember együttvéve; ráadásul fiatalon halt meg. Ezután már könnyebben ment. - Hol kezdjem? - kérdezte Timothy. - A legelején. Mesélj el mindent, amire emlékszel arról az id l, miel tt iskolába mentél volna… Tim fontolóra vette. - El re-hátra fogok szaladni az id ben. Nem tudom id rendbe rakni. - Az nem baj. Ma elmondsz mindent err l az id l. Jöv hétre más is eszedbe fog jutni. Ha életed kés bbi szakaszához érünk, emlékezni fogsz korábbi dolgokra, és akkor elmondod. Majd sorrendbe rakjuk. Welles egyre izgatottabban várta a fiú kitárulkozását. Nehezére esett, hogy nyugodtnak t njön. - Mikor kezdtél el olvasni? - kérdezte. - Nem tudom pontosan. Nagymama felolvasott néhány történetet, és valahogy rájöttem a szavak képére. De mikor megpróbáltam elmondani neki, hogy tudok olvasni, elnáspángolt. Egyre csak azt mondta, hogy nem tudok, én meg hogy tudok; addig, amíg meg nem vert. Egy ideig szörny volt, mert csak azokat a szavakat ismertem, amiket elolvasott nekem - azt hiszem, ott ültem mellette, és figyeltem és megjegyeztem, aztán rögtön elolvastam egyedül. Akkor tanulhattam meg igazán olvasni, amikor rájöttem, hogy minden bet csoport egy szót jelent. - A szóképolvasás - jegyezte meg Welles. - A legtöbb autodidakta ezzel a módszerrel tanul meg olvasni. - Igen, azóta már olvastam err l. Macaulay is tudott olvasni hároméves korában, de csak fejjel lefelé, mivel szemben állt az édesapjával, amikor az a Bibliát olvasta fel a családnak. - Sok gyerek tanul meg úgy olvasni, ahogy te, és nagy meglepetést szerez a szüleinek. Aztán mi lett a folytatás? - Egyszer észrevettem, hogy két szónak az írása és a kiejtése is nagyon hasonlít. A "kép" és a "nép". Emlékszem, milyen sokáig bámultam ket, és mintha forrt volna bennem valami. Gondosan szemügyre vettem a szavakat, szörnyen izgatott voltam. Sokáig tarthatott, mert mikor letettem a könyvet, és megpróbáltam felállni, teljesen elgémberedtek a tagjaim. De rájöttem, és ezután már szinte bármelyik szót el tudtam olvasni. Számomra az igazán nehéz szavak a gyakoriak, amik a könny olvasmányokban lépten-nyomon el fordulnak. A többi szót úgy ejtik, ahogy bet zni kell." - És senki nem vette észre, hogy tudsz olvasni? - Senki. Nagymama azt mondta, ne mondjam azt, hogy tudok. Ezért nem mondtam. Sokat olvasott nekem, és ez segített. Persze rengeteg könyv nk volt. A képeskönyveket szerettem. Egyszer-kétszer olyan könyveket találtak nálam, amiben nem voltak képek, akkor elvették, és azt mondták: "Majd én keresek egy könyvet a kisfiúnak." - Emlékszel, hogy milyen könyveket olvastál akkor szívesen? - Igen, állatokról szóló könyveket. Földrajzlakat. Érdekes dolgokat írtak az állatokról…
Most, hogy sikerült szóra bírni Timothyt, gondolta Welles, már nem lesz nehéz a folytatás. - Egyszer az állatkertben voltam - mesélte Tim -, egyedül a ketreceknél. Nagymama egy padon pihent és megengedte, hogy egyedül mászkáljak. Az emberek az állatokról beszélgettek, és én elkezdtem magyarázni nekik mindazt, amit tudtam. Ez bizonyos tekintetben mulatságos lehetett, mert nagyon sok szót hibásan ejtettem ki, mivel csak leírva láttam, és sose hallottam, hogy mondják. Meghallgattak, és kérdéseket tettek fel, azt hittem, ugyanúgy tanítom ket, ahogy néha nagypapa tanított engem. De aztán odahívtak egy járókel t, és ezt mondták neki: "Hallgassa csak ezt a gyereket, rém jópofa!" - és láttam, hogy mindnyájan rajtam nevetnek. Timothy arca pirosabb volt, mint máskor, de mosolyogni próbált, és ezt mondta: - Most már értem, mi lehetett olyan nevetséges. Hisz szokatlan dolog volt - és ez néha nagyon humorosan hat. De akkor nagyon megsért dtem, sírva futottam vissza nagymamához, és nem tudta kitalálni, miért sírok. De megérdemeltem, mert engedetlen voltam. Mindig arra tanított, hogy semmit se mondjak a feln tteknek; egy gyerek ne akarja tanítani a nála id sebbeket. - Talán nem így - és nem ilyen id s korban. - De, isten bizony, van olyan feln tt, aki nagyon keveset tud - folytatta Tim. Mikor múlt nyáron vonaton utaztunk, felszállt egy n , és mellém ült le; elkezdte mesélni nekem, mit kell tudni egy kisfiúnak Kaliforniáról. Mondtam neki, hogy születésemt l fogva itt élek, de azt hiszem, még arról sem hallott, hogy az iskolában is tanítanak nekünk egyet-mást, és egyre csak magyarázott, majdnem mindent rosszul. - Például mit? - kérdezte Welles, aki szintén ki nem állhatta a turistákat. - Hát… olyan sok mindent mondott… de talán ez volna legmulatságosabb: azt mondta, hogy minden missziós település nagyon régi és érdekes; én helyeseltem. "Tudod, még Kolumbusz, Amerika felfedezése el tt építették ket." Azt hittem viccel, és nevettem. De nagyon komolyan hozzátette: "Igen, azok az emberek mind Mexikóból jöttek ide." - Gondolom, azt hitte, azték templomok… Welles rázkódott a nevetést l és egyet kellett értenie abban, hogy sajnos sok feln ttnek még az alapm veltsége is hiányos. - Az állatkerti kaland és néhány hasonló után egyre okosabb lettem - folytatta Tim. - Azok, akik tudnak dolgokat, nem akarják, hogy elismételjem nekik; azok pedig, akik nem tudnak, nem akarják, hogy egy négyéves kisgyerek tanítsa ket. Azt hiszem, négyéves voltam, amikor írni kezdtem. _ Hogyan? - Hát, úgy gondoltam, ha soha nem mondhatok el senkinek semmit - szétrobbanok. Így kezdtem el írni, nyomtatott bet kkel, amilyenek a könyvekben voltak. Kés bb találtam néhány régi tankönyvet, azokból tanultam meg rendesen írni. Balkezes vagyok. Mikor iskolába mentem, jobb kézzel kellett írnom. De addigra már megtanultam, hogy kell úgy tennem, mintha semmit sem tudnék. A többieket figyeltem, és mindent úgy csináltam, ahogy k. Nagymama tanított erre. - Vajon miért? - csodálkozott Welles. - Tudta, hogy nem szoktam meg a gyerekeket, és el ször történt, hogy nem vigyázott rám. Így azt mondta, mindig csináljam, amit a többiek csinálnak, és amit a tanárom mond - magyarázta Tim -, és én szó szerint követtem a tanácsát. Eljátszottam, hogy nem tudok semmit, míg a többiek nem tudják. Szerencse, hogy olyan szerény voltam. Azért persze volt mit tanulnom. Tudja, mikor el ször mentem iskolába, nagy csalódást okozott, hogy a tanárn ugyanúgy öltözik, mint a többi asszony. Én eddig csak a régi kalendáriumban láttam tanárokat, és azt hittem, minden tanárn krinolint hord. De mikor megláttam a tanárn met, tudtam, hogy ez butaság, és soha nem szóltam róla. A pszichiáter a fiúval együtt nevetett. - Különböz játékokat játszottunk. Meg kellett tanulnom gyerekekkel játszani és elviselni, hogy megütnek vagy lökdösnek. Képtelen voltam megérteni, miért csinálják, vagy miért jó az nekik. De mikor lerohantak, mindig azt mondtam, hu-hú, és kés bb én rohantam le ket; és ha dühösek voltak, mert elvettem a labdájukat vagy bármit, én csak játszottam velük. - Próbált már valaki megverni? - Igen. De volt egy bokszolástól szóló könyvem, tele képekkel. Képekb l nem lehet túl sokat tanulni, de én gyakoroltam is, és ez sokat segített. Egyébként soha nem akartam gy zni. Ezt szeretem azokban a játékokban, amikhez er és ügyesség kell - egyenl k az esélyek, nem kell állandóan figyelnem, nehogy felvágósnak, henceg nek t njek. - Azért néha biztosan megpróbálkoztál azzal, hogy te legyél a vezér? - A könyvekben a gyerekek a köré gy lnek, aki új játékokat tanít nekik, új dolgokat gondol ki. De rájöttem, hogy ez nem így van. Mindig ugyanazt akarják játszani, vegyük például a bújócskát. Nem érdekes, ha mindig az lesz a hunyó, akit legel ször meglátnak. Akkor a többiek csak odébb mennek, nem is próbálnak elbújni, mert már nem számít, hogy meglátják-e ket. De nem értik meg, nem lehet rávenni ket arra, hogy az utolsó legyen a hunyó. Timothy az órájára nézett. - Mennem kell - mondta -, nagyon örültem, hogy beszélgethettem önnel, Welles doktor. Remélem, nem untattam túlságosan.
Welles elismer en mosolygott a kisfiúra. - Nem meséltél az írásról. Naplót vezettél? - Nem. Újságot írtam. Egy oldalt naponta, nem többet és nem kevesebbet. Még most is írom - vallotta be Tim. - De most már több fér egy oldalra, mert gépelem. - Mindkét kezeddel tudsz írni? - Bal kézzel csak titokban írok. Az iskolában és másutt a jobb kezem használom. Mikor Timothy elment, Welles gratulált magának. De a következ hónapban sem sikerült ennél többet megtudnia. Tim nem mesélt el egyetlen fontos dolgot sem. A focizásról beszélt, lefestette, hogy meglep dött a nagymama, és mennyire tetszett neki a gyönyör macskakölyök. Elmesélte, hogy n és miket játszik a cica. Bátran mesélt olyan lebilincsel dolgokról, mint hogy kedvenc vadállata az oroszlán, szeret vonatozni, és egyszer nagyon szeretne hóesést látni. De arról egy szót sem szólt, amit Welles hallani akart. A pszichiáter tudta, hogy szemmel tartják, ezért türelmesen várt. Egy délután, szerencsére Wellesnél nem volt senki, a verandán pipázgatott, amikor Timothy Paul szinte futva érkezett az udvarra. - Tegnap Miss Page kérdezte, hogy járok-e még magához. Azt feleltem, igen. Erre azt mondta, reméli, a nagyszüleim nem tartják túl drágának, mert maga mondta neki, hogy nincs semmi bajom, nem kell aggódnia miattam. Akkor megkérdeztem a nagymamától, hogy sokba kerülnek-e ezek a beszélgetések, és azt mondta: "Ó nem, aranyoskám, az iskola fizeti. A tanárn d ötlete volt, hogy elbeszélgess néha Welles doktorral." - Örülök, hogy eljöttél hozzám, Tim, és biztos vagyok benne, hogy egyiküknek sem árultál el. Senki nem fizet nekem. Az iskola csak akkor fizet, ha a gyerekkel baj van, és a szülei szegények. 1956-ban vezették be ezt az új szolgáltatást. Sok nehezen nevelhet gyereknek lehet segíted - még mindig olcsóbb az államnak, mint ha a bolondokházába kerülnének, vagy b nöz kké válnának meg ilyesmi. Tudod, mir l beszélek. De ülj le, Tim! Érted nem kérhetek pénzt sem az államtól, sem a nagyszüleidt l. Amennyire meg tudom ítélni, te minden tekintetben jól nevelt, normális gyerek vagy - és ha majd jobban megismerlek, még biztosabb leszek benne. - Ó, a fene egye meg… Nem jöttem volna… - Tim zavartan hebegett. - Meg kellett volna fizetni. Hisz olyan sok id t pazarol rám. Talán jobb lenne, ha nem jönnék többet. - Én is azt hiszem, hogy jobb lenne. Te is? - Miért csinálja ingyen, Welles doktor? - Azt hiszem, tudod, miért. A fiú beült a hintaszékbe, és t dve hintázott el re-hátra. A hintaszék nyikorgott. - Érdekl dik irántam. Kíváncsi - mondta. - Ez nem minden, Tim. Nyek-nyek. Nyek-nyek. - Tudom - mondta Timothy. - Hiszek neked. Nézd, hívhatlak ezentúl Peternek? Hiszen barátok vagyunk. Következ találkozásukkor Timothy részletesen beszámolt az újságjáról. Mindegyiket eltette, a legels , maszatos, ügyetlen, ceruzával írt példányoktól a legújabb, szépen gépelt számokig. De egyiket sem mutatta meg Wellesnek. - Mindennap leírom, amit leginkább el akartam mondani, a híreket, információkat vagy a véleményemet, amit el kellett hallgatnom. Ezért aztán az egész egy nagy zagyvalék. A régi számok szörnyen nevetségesek. Néha gondolkodnom kell, mit akartam, mi késztetett a megírásukra. Néha meg emlékszem rájuk. Írtam az olvasott könyvekr l is, két szempontból osztályoztam ket: mennyire tetszettek, és jó könyvek voltak-e. Meg hogy olvastam-e már azel tt. - Hány könyvet olvasol, és milyen gyorsan? Kiderült, hogy Timothy 800-950 szót olvas el percenként, feln ttek számára írt, el ször látott szöveg esetén. Egy átlagos krimivel - amit nagyon szeretett - alig egy óra alatt végzett. Az egész évi történelemanyagot könnyedén elsajátította, ha évente három-négyszer átolvasta a tankönyvet. Menteget dzött, elmagyarázta, tudnia kell, mi van a könyvben, nehogy a vizsgákon azt is elmondja, amit más forrásból tanult. Esténként, mikor a nagyszülei azt hitték, a házi feladatát csinálja, könyveket olvasott, az újságját írta vagy "valami mást". Ahogy Welles már régebben sejtette, Tim minden könyvet elolvasott nagyapja könyvtárában, mindent, ami érdekelte a nyilvános könyvtárban - és nem a zárt polcon volt - és mindent, amit csak megrendelhetett a megyei könyvtárból: - Mit szólnak hozzá a könyvtárosok? - Azt hiszik, nagypapának viszem a könyveket. Én mondom ezt nekik, ha megkérdezik, mit kezd egy kisfiú egy ilyen nagy könyvvel. Peter, ez a sok hazugság az idegeimre megy. De nem tehetek mást, ugye? - Egyel re, azt hiszem, nem - ismerte el Welles. - De egy id re találsz anyagot az én könyvtáramban. Persze itt is kell, hogy legyen egy zárt polc, Tim. - Megmondanád, miért? A könyvtárban tudom, mért van így. Némelyik könyv megijesztheti az embereket, némelyik meg… - Az én könyvein közt is van néhány, ami megijeszthet, Tim. Egyszer majd mesélek neked pszichiátriai
esetekr l, ha érdekel, és akkor belátod, hogy amíg nem tudod, mit kezdj ezekkel az esetekkel, jobb, ha nem tudsz róluk túl sokat. - Nem szeretnék morbidnak látszani - egyezett bele Tim. - Oké, csak azt fogom elolvasni, amit te adsz oda. És mostantól fogva mindent elmesélek neked. Mást is írtam az újságomon kívül. - Gondoltam, Tim. Most akarod elmesélni? - Akkor kezd dött, mikor el ször írtam egy újságnak, természetesen álnéven. Kinyomtatták. Egy ideig nagyon ment - majdnem mindennap egy levél, mindenféle álnéven. Aztán új dologba kezdtem, a magazinok szerkeszt inek írtam. Aztán novellákat… Megpróbálkoztam a novellákkal. Várakozón nézett Wellesre, aki csak ennyit kérdezett: - Hány éves voltál, mikor az els novellád megjelent? - Nyolc - mondta Timothy. - És mikor megérkezett a csekk, rajta a nevem: T. Paul, nem is tudtam, mihez kezdjek vele. - Meghiszem azt. Végül mit csináltál? - Volt egy hirdetés a bank ablakában. Mindig elolvasom ket, és ez eszembe jutott: "Intézze postán pénzügyeit!" Nagyon elszánt voltam. Megszereztem egy bank címét az öböl túloldalán, és géppel megírtam nekik, hogy számlát szeretnék nyitni, és ez az els nyitócsekk. De azért féltem, mindig el kellett ismételnem magamnak, hogy semmit sem tehetnek velem. Hiszen ez az én pénzem. Te nem is sejted, mit jelent kisgyereknek lenni! Visszaküldték a csekket, azt hittem, szörnyet halok, amikor megláttam. De a kísér levél mindent megmagyarázott. Nem írtam alá. Küldtek egy nyomtatványt; amibe be kelfett írni az adataimat. Nem is tudom, mi mindent hazudtam össze. De a pénzemr l volt szó, amit meg kellett riznem. Ha be tudom tenni a bankba, onnan egyszer ki is vehetem. A foglalkozás rovatba beírtam, hogy író és azt, hogy 24 éves vagyok. Meg voltam gy dve róla, hogy az már nagyon nagy kor. - Szeretném látni a novellát. Nem maradt egy példány a magazinból véletlenül? - De igen - mondta Tim. Senki nem jött rá. T. Paul bárki lehetett volna. És amikor az újságosnál láttam íróknak szóló kiadványokat, és megvettem ket, rájöttem, hogy írói álnéven kell aláírni a novellákat, a sajátomat a címemmel pedig a fels sarokban kell feltüntetni. Azel tt csak álnevet írtam, és sokszor vissza se kaptam a munkám, nem is hallottam róla. Néha persze igen. - És akkor mit csináltál? - Hát akkor átruháztam a csekket saját magamnak, és álnéven írtam alá, aztán aláírtam a sajátomat is. Hogy féltem ett l! De a pénzemr l volt szó! - Csak novellákat írtál? - Cikkeket is meg mindenfélét. De ebb l mára elég. Csak még egy dolgot szeretnék mondani; nem olyan régen T. Paul közölte a bankkal, hogy egy bizonyos összeget utaljanak át egy csekkszámlára. Hogy könyveket vegyen postán meg ilyesmit. Így fizethetek a konzultációért, Welles doktor - mondta szertartásosan a fiú. - Nem, Tim - felelte Peter Welles határozottan. - Nekem szerzel örömöt, ha eljössz hozzám. Csak azt a novellát szeretném látni, amit nyolcéves korodban adtak ki. És néhány más munkát, ami T. Pault olyan gazdaggá tetté, hogy meg tudjon fizetni egy pszichiátert. És elmondanád az öreg Peter kedvéért, hogy zajlik mindez nagyszüleid tudta nélkül? - Nagymama azt hiszi, doboztet ket küldök be, és kuponokat töltök ki - felelte Tim. - Soha nem hozza be a postát. Hisz az fiacskája úgy örül még egy ilyen jelentéktelen dolognak is. Legalábbis ezt mondta, mikor nyolcéves voltam. Postást játszottam. Doboztet ket hoztam - megmutattam neki -, harmadszorra már azt mondta, nem nagyon érdekli az ilyesmi. Most már mindig megvárja, hogy behozzam a postát. Peter Welles azt gondolta, ez a felfedezések napja volt. Az estét otthon töltötte, fejét könyökére támasztva sóhajtozott, próbálta megemészteni a dolgokat. És az a 120-as IQ micsoda ostobaság! A fiú becsapta. Tim biztosan eleget olvasott az intelligenciatesztekr l, meg a magazinok rejtvényei és egyebek képessé tették volna, hogy jól megoldja. Mi lett volna az intelligenciahányados, ha hajlandó együttm ködni? Welles elhatározta, hogy leméri. Nem sikerült. Timothy Paul egyetlen hiba nélkül, gyorsan átszaladt a feln tteknek készült teszteken. Eddig még nem írtak olyan tesztet, ami az intelligenciáját mérhetné. Timothy Paul még tízéves sem volt, amikor szembekerült és teljesen egyedül megoldott olyan problémákat, ami az átlagfeln ttnek nehezen menne. A legnehezebb feladatot is - hogy egy teljesen normális, átlagos kisfiúnak látsszék. És lehet, hogy még nem tud róla mindent. Miket írt? És mit csinált még az olvasáson, íráson, asztalostanfolyamon, macskatenyésztésen és azon kívül, hogy sikerült félrevezetnie az egész világot? Amikor Peter Welles elolvasta Timothy néhány írását, meglepetten tapasztalta, hogy a fiú történetei nagyon humánusak, az emberi természet közeli megfigyelését tükrözik. A cikkek viszont nagyon racionálisak voltak, alapos tanulmányok és kutatások eredményei. Úgy t nt, Tim több napilapot végigolvas az utolsó szóig, és húszegynéhány folyóiratot is. - Hát igen - ismerte el a fiú, amikor rákérdezett. - Mindent elolvasok. Id nként a régieket is átnézem. - Ha ilyeneket tudsz írni - kérdezte Welles, és egy magazint mutatott, benne egy komoly, tudományos cikket
-, meg ilyet - ez egy bátor politikai cikk volt, érvekkel és ellenérvekkel az egész kongresszusi rendszer megváltoztatására -, akkor miért beszélsz mindig úgy velem, mint egy átlagos, buta iskolás fiú. - Mert még gyerek vagyok - felelte Timothy. - Mi lenne, ha mindenütt így beszélnék? - Velem igazán megkockáztathatnád. Hisz nekem megmutattad ezeket. - Nem merem. Esetleg megfeledkeznék magamról, és mások el tt is úgy beszélnék. Emellett a szavak felét ki sem tudom mondani. - Hogyan? - Soha nem nézem meg a kiejtést- magyarázta Timothy. - Ha véletlenül megfeledkezem magamról, és ilyen szót használok, legalább abban reménykedhetem, hogy hibásan ejtem ki. Welles rázkódott a nevetést l, de rögtön abbahagyta, amikor megértette ennek az el vigyázatosságnak a jelentségét. - Olyan vagy, mint egy felfedez a vadak között - mondta a pszichiáter. Alaposan tanulmányoztad a vadak viselkedését, és megpróbálod utánozni ket, nehogy rájöjjenek, hogy másként is lehet viselkedni. - Így valahogy - ismerte el Tim. - Ezért olyan emberközeliek a történeteid - mondta. Welles. - Például, amelyik arról a szörnye kislányról szól… Mindketten nevettek. - Igen, az volt az els elbeszélésem - mondta Tim. - Majdnem nyolcéves voltam, az egyik osztálytársamnak volt egy bátyja, és mellettük lakott a másik fiú, akit piszkáltak. - Mennyi volt igaz a történetb l? - Az els része. Ha átmentem hozzájuk, mindig láttam, ahogy az a lány bosszantotta Bill testvérének a barátját, Steve-et. A lány állandóan egyedül akart játszani Steve-vel, és ha Steve meghívta a barátait, folyton csinált valami szörny séget. Steve szülei - ahogy írtam - nem hagyták, hogy bántson egy lányt. Amikor az átdobálta az összes görögdinnyehéjat az udvarukra, Steve-nek szó nélkül fel kellett szednie, miközben a lány a kerítés túloldalán nevetett rajta. Beárulta olyan dolgokért, amiket sohase követett el; és amikor Steve az udvaron dolgozott, kihajolt az ablakon, és onnan rikácsolt, gúnyolta a fiút. Elgondolkoztam rajta, vajon miért viselkedik így, aztán kitaláltam, hogy állhatna bosszút a fiú, és leírtam, mi történhetett volna. - Nem mondtad el Steve-nek, hogy kipróbálhassa? - A, dehogy. Hisz én egy kisfiú voltam. A hétévesek ne adjanak tanácsot a tízéveseknek. Ez volt az els , amit meg kellett tanulnom - mindig nekem kellett csendben maradnom, különösen, ha egy nagyobb fiú vagy lány volt a közelben, akkor is, ha csak egy vagy két évvel volt id sebb nálam. Meg kellett tanulnom, hogy butának látsszam, tátott szájjal mondjam majdnem mindenre: "Nem értem." - És Miss Page még csodálkozott rajta, hogy nincsenek igazi, hasonló korú barátaid - mondta Welles. - Tim, biztos, hogy te vagy a legmagányosabb fiú az egész világon. Állandóan el kellett bújnod, mint egy b nöz nek. De azt mondd meg nekem; mit l félsz. - Természetesen attól, hogy rájönnek. Csak így, álcázva létezhetem - legalábbis amíg fel nem növök. El ször csak a nagyszüleim szidtak meg és mondták, hogy ne nagykép sködjem, és az emberek nevettek, amikor tanítani próbáltam ket. Aztán rájöttem, a többiek mennyire gy lölik azt, aki jobb, okosabb vagy szerencsésebb náluk. Az emberek mérlegelnek, ha az egyik dolog jól megy, a másik kevésbé, megbocsátják, hogy valamiben kiemelked vagy, ha másban nem vagy olyan jó. Valamiben legy zhetnek. A két dolog kiegyenlíti egymást. Egy kisgyereknek nincsenek esélyei. A feln ttek ki nem állhatják, ha egy gyerek tud valamit, amit k nem: Talán egy kevés még szórakoztatja ket. De semmi esetre sem túl sok. Van egy régi mese egy emberr l, aki egy olyan országban találta magát, ahol rajta kívül mindenki vak volt. Én is ilyen helyzetben vagyok - de nem hagyom, hogy megvakítsanak. Nem hagyom, hogy megtudják, Iátok bármit is. - Látsz olyan dolgokat, amit a feln ttek nem? Tim a magazinokra mutatott. - Csak az ilyenekre értem. Hallom, mir l beszélnek az emberek a villamoson, az áruházban, a munkahelyükön és egyebütt. Az újságokból tudom, mit csinálnak. Olyan vagyok, mint k, pont olyan, csak mintha száz évvel id sebb lennék… Érettebb. - Úgy érted, egyiküknek sincs túl sok esze? - Nem egészen. Azt hiszem, nagyon kevésnek van közöttük, vagy akinek van, az sem mutatja. Úgy látszik, nem is nagyon akarják. A maguk módján jó emberek, de mit kezdenének velem. Én már hétéves koromban megértettem az indokaikat, k viszont nem értették a sajátjukat. És olyan buták, úgy t nik, nem is akarnak többet tudni vagy érteni a világból. Amikor el ször mentem a könyvtárba könyvekért, a könyveket, amikb l tanultam, nagyon ritkán vették kezükbe a feln ttek. Pedig nekik írták. De k nem akarnak megtudni dolgokat, haszontalanul töltik az id t. Úgy tekintem a feln tteket, mint ahogy nagymama a kisgyerekeket vagy a bábokat. Csak neki nem kell azt színlelnie, hogy is báb - tette hozzá Tim kissé keser en. - Bennem barátra találtál. - Igen, Peter - mondta Tim felvidulva. - És vannak levelez partnereim is. Az embereknek tetszik, amit írok, mert nem látják, hogy csak egy kisfiú írta. Ha majd fel növök… Tim nem fejezte be a mondatot. Welles most értette meg Tim félelmét, amit eddig egyáltalán nem mert megfogalmazni. Ha majd feln , vajon értelmi színvonala olyan magasan fog állni a feln ttek felett, mint eddig a
hasonló korúak felett? Vajon a feln tt barátok, akikkel most csaknem egyenl szinten áll - csecsem knek meg báboknak fognak látszani? Ezt Peter sem merte megfogalmazni. Egy másik dologra pláne nem mert célzást tenni. Tim eddig nemigen érdekl dött a lányok iránt; az emberi faj részének tekintette ket, de eljön majd az id , amikor feln tt férfi lesz és megházasodna. Hol talál majd társat a bábok között? - Akkor is barátok leszünk, ha feln sz - mondta Peter. - És kik a többiek? Kiderült; hogy Timnek a világon mindenütt vannak levelez partnerei. Levélben sakkozott, amit egyébként soha nem játszott, kivéve, ha arra kényszerítette magát, hogy ostobán lépegessen a figurákkal, és legalább fele részben nyerni hagyja ellenfelét. Sok olyan barátja volt, akik olvasták valamelyik írását, és ezzel kapcsolatban írtak neki, így kezdve a levelezést, a távbarátságot. Két-három ilyen eset után maga is kezdeményezett, mindig olyanoknak írt, akik nagyon messze laktak. Legtöbbjüknek Paul T. Lawrence néven mutatkozott be. Ez nem volt hazugság, de annak látszott. Lawrence a középs neve volt, és ha vessz t tesz a Paul után, valójában ez volt az igazi neve. Volt egy postafiókja ezen a néven, T. Paul, a nagy bankszámla-tulajdonos vállalt kezességet érte. - Külföldi levelez partnerek? Tudsz idegen nyelveket? Tudott. Ezt is levelez úton tanulta; több egyetemen volt ilyen kurzus; lemezeket is kölcsönöztek a tanulóknak, hogy a helyes kiejtést elsajátítsák. Tim több tanfolyamot elvégzett, és könyvekb l is tanult idegen nyelveket. A külföldre írt és onnan kapott levelekkel állandóan gyakorolta magát. - Mindig vettem egy szótárt, és írtam az egyik város polgármesterének, vagy egy külföldi újságban hirdettem, hogy levelez partnert keresek nyelvgyakorlás céljából. Ajándéktárgyakat és hasonlókat cseréltünk. Welles egyáltalán nem lep dött meg akkor sem, mikor megtudta, hogy Timothy mást is tanult levelez úton. Három év alatt négy különböz egyetem tantárgyainak több mint a feléb l levizsgázott, s t még másból is, legutóbb építészetb l. A még nem egészen tizennégy éves fiú elsajátította a teljes egyetemi anyagot, és ha felfedhetné magát, ha feln tt férfi lenne, most rögtön nekiláthatna, hogy megépítsen bármit, hisz értett az ezzel kapcsolatos szakmai dolgokhoz is. - Mindig elbírták, mennyi id alatt végzi el a tanfolyamot egy átlagtanuló, nekem is addig tartott- mondta Tim -, így persze több tanfolyamot kellett egyszerre végeznem. - És a nyári asztalostanfolyam? - Hát igen. Ott nem csinálhattam túl sokat, mert látták, mit csinálok. De megtanultam, hogy kell (ez volt az álca), így megcsinálhattam a macskák ketreceit meg hasonlókat. Sok fiúnak jó a kézügyessége. Szeretem a manuális munkát. Saját magam építettem a rádiómat - a külföldi adókat is fogom rajta, és ez jó nyelvgyakorlás. - Hogy dolgoztad ki el re a macskák keresztezését? - Kellett latens egyedeknek lenniük. A színes sziámi ilyen volt. És egy másik latenssel kellett pároztatni. Vagy feketével vagy fehérrel; azért kezdtem a feketével, mert az jobban tetszik. Kipróbálhatnám a fehéret is, de annyi minden más foglalkoztat… Hirtelen elhallgatott, és nem szólt egy szót sem. Megbeszélték, hogy legközelebb Tim m helyében találkoznak. Welles megvárta a fiút az iskolánál, együtt mentek haza; Tim kinyitotta az ajtót; és felkattintotta a villanyt. Welles kíváncsian nézett körül. Volt ott egy pad, szerszámdoboz, szekrények, lelakatolva. Egy, nyilvánvalóan nem üzletben vett rádió. Egy iratszekrény bezárva. Az asztalon valami, letakarva. A sarokban egy doboz, illetve mindkét sarokban egy-egy. Mindkett ben egy anyamacska a kiscicáival. Mindkét anya fekete perzsa. - Ezeknek mind fekete perzsának kell lenniük - magyarázta Tim. - Ez már a harmadik alom, és nyoma sincs sziámi beütésnek. Ebben viszont mindkét latens megvan. A múltkor rövid sz , sziámi kölykei voltak. Ma reggel… iskolába kellett mennem. Nézzük meg. A doboz fölé hajoltak, ahol az újszülöttek feküdtek. Az egyik ugyanolyan volt, mint a mamája. A másik kett sziámi-perzsa; egy hím és egy n stény. - Ez is sikerült, Tim! - kiáltott fel Welles. - Gratulálok! Örvendezve ráztak kezet. - Felírom a rekordok közé- mondta a fiú boldogan. Tim egy fémfedel könyvbe, melyen ez állt "Fogalmazások", bal kézzel jegyezte be az újszülötteket. A szokásos jeleket használta: F1F2F3; RSZFh. - A domináns a nagybet - magyarázta. - Nagy F a fekete, R a rövid sz ; a latenst kisbet vel jelölöm: sz = sziámi, h = hosszú sz . Peter, olyan jó, hogy megint két h-t vagy sz-t írhatok be. Még kétszer. És a másik kölyöknél a sziámi beütés a latens. Ujjongva csukta be a könyvet. - És végül - a letakart asztalhoz ment - az utolsó nagy titkom. Tim óvatosan felemelte a terít t, és felt nt egy csodálatosan megépített babaház. Nem babaház, egy modellház, javította ki magát rögtön Welles. Egy gyönyör , méretarányos modell. - Le lehet venni a tet t. Látod, van benne egy nagy lomtár és hely a gyerekszobának vagy cselédszobának vagy ilyesminek. Ha leveszem a padlást… - Te jó ég! - kiáltott fel Peter Welles. - Bármelyik kislány a lelkét is kitenné érte.
- Mintás csomagolópapírral tapétáztam ki. Egy kis kézi szöv széken sz ttem a sz nyeget - dicsekedett Timothy. - A bútor is pont olyan, mint az igazi, ugye? Némelyiket készen vettem, az m anyag. Némelyiket papundeklib l meg hasonlókból csináltam. Legnehezebben a függönyök készültek el, de mégse kérhettem meg nagymamát, hogy varrja meg… - Miért nem? - kérdezte az ámuldozó orvos. - Mert aztán még felismerné - mondta Tim, és leemelte a fels szintet. - Felismerné? Még nem mutattad meg neki?! Mikor nézheti meg? - Soha - ismerte el Tim. - Nem szeretek kockáztatni. - Nagyon lakályosra tervezted az emeletet - jegyezte meg Welles, amint közelebb hajolt, hogy mindent részletesen megvizsgáljon. - Igen, szándékosan. Szörny , hogy némelyik házban nincs üres falrész a könyvek vagy képek számára. Néhányba meg úgy helyezik el az ajtót, hogy mindig meg kell kerülnöd az ebédl asztalt, ha a nappaliból a konyhába mész, vagy a szoba egyik sarka teljesen használhatatlan, ajtók minden sarokban. Én úgy terveztem ezt a házat… - Te magad tervezted, Tim? - Hát persze. A, értem - azt hitted, el re nyomott modellb l csináltam. Az els ilyet, azt igen. De építésztanulmányaim közben annyi minden eszembe jutott, látni akartam, hogy nézhet ki. Ez itt a pince és a játékterem… Welles egy óra múlva tért magához, még a lélegzete is elállt, mikor az órájára nézett. - Elkéstem. A betegem biztosan nem várt meg. Akár maradhatok is - és mi a helyzet az újságkihordással? - Abbahagytam. Nagymama felajánlotta, hogy eteti a macskáimat, ha nekiadom ezt a szép kiscicát. Másra kell az id . Képek is vannak a házban. A színes nyomatok nagyon jól sikerültek. - A cikkekkel együtt küldöm be a magazinoknak- mondta Tim. - Most T. L. Paul néven. Azel tt néha azokat az embereket utánoztam, akikkel vitatkoztam - ehelyett most veled beszélgetek, Peter. - Nem zavarja a macskákat, ha rágyújtok? Köszönöm. Remélem, semmit sem fogok felgyújtani. Rakd össze a házat, majd leülök, és innen nézem. Be akarok nézni az ablakon. Kapcsold fel a villanyt. Úgy… Az ifjú építész arca sugárzott az örömt l, amikor meggyújtotta a kis fényeket. - Senki nem Iát be ide. Roletta van az ablakon, és mikor dolgozom, néha még be is csukom. - Ha mindent tudni akarok rólad, végig kell mennem az egész ábécén - mondta Peter Welles. - Ez az építészet. Mi van még? - Asztronómia. Már mutattam a cikkeket. A számításom helyesnek bizonyult. Asztrofizikából a legjobb jegyet kaptam az évfolyamon, de eddig még semmi eredetit nem csináltam. Aztán a m vészetek. Nem rajzolok vagy festek túl jól, kivéve a gépi rajzokat. Minden különpróbát megcsináltam a cserkészeknél, a-tól z-ig. - Hát én el sem tudlak képzelni cserkésznek! - tiltakozott Welles. - Pedig nagyon jó cserkész vagyok. Majdnem annyi jelvényem van, mint a többi korombeli fiúnak a csapatban. És a táborban pont olyan jól megállom a helyem, mint a legtöbb városi fiú. - Mindennap csinálsz valami jó cselekedetet? - Igen. Akkor kezdtem, mikor el ször olvastam róla, szívem mélyén cserkész voltam, még miel tt elértem a korhatárt. Tudod, Peter, mikor az ember nagyon fiatal, még komolyan veszi a mindennapi jótetteket, jó szokásokat, ideálokat meg minden ilyesmit. Amikor id sebb leszel, már mindez furcsának, gyerekesnek, tettetésnek, mesterkéltnek látszik, lenéz n mosolyogsz és gúnyolódsz. De van egy harmadik fokozat, amikor ismét mindent komolyan veszel. Akik kigúnyolják a cserkésztörvényt, sokat ártanak neki; akik viszont hisznek az ilyesmiben, nem tudják, hogyan hangoztassák ezt, anélkül hogy nagykép ségnek vagy közhelyszer nek nne. Nemsokára cikket írok err l. - A cserkésztörvény a hitvallásod… ha feltehetem így a kérdést? A fiú nem válaszolt azonnal. - Nem - felelte Timothy. - De a cserkészek tisztelettudók. Egyszer megpróbáltam tanulmányozni a különböz egyházakat és kideríteni az igazságot. Leveleket írtam különböz felekezetek papjaihoz mindenkinek, aki benne volt a telefonkönyvben vagy az újságban -, akkor szereztem a neveket, mikor egyszer az ország keleti részében töltöttem a vakációt, és mikor visszajöttem, írtam nekik. Azoknak nem írhattam, akik itt laktak a városban. Azt állítottam, meg szeretném tudni, melyik az igazi egyház, és szeretném, ha írnának a sajátjukról és vitatkoznának velem. A könyvtárból kikölcsönöznék könyveket, csak ajánljanak párat, és aztán levelezünk ezekr l. - Megtették? - Néhányan válaszoltak - mondta Tim -, de majdnem mindegyik azt ajánlotta, hogy keressek fel valakit a környékünkön. Sokan azt írták, nagyon elfoglaltak. Néhányan írtak egy-két könyvcímet, de egyikük sem ajánlotta, hogy írjak újra, és… és én csak egy kisfiú voltam. Kilencéves, így senkivel nem tudtam megbeszélni. Mikor átgondoltam, rájöttem, hogy ilyen fiatalon egyik felekezetbe sem léphetnék be, kivéve a nagyszüleimét. Most is odajárok - jó egyház, és biztosan sok igaz dolgot tanít. Mindent elolvasok, amit csak lehet, így mire felnövök, tudni fogom, mit kell tennem. Szerinted hány évesnek kellene lennem, Peter?
- Egyetemistának-felelte Welles. - Fogsz járni egyetemre? Akkor majd bármelyik pap elbeszélget veled kivéve persze azokat, akik nagyon elfoglaltak. - Ez morális probléma. Jogom van várni? Mindenesetre várnom kell. Pont olyan, mint a hazugságok hazudnom kell, pedig utálom a hazudozást. Ha majd erkölcsi kényszert érzek, hogy csatlakozzam az igaz egyházhoz, miután megtalálom, akkor mi lesz? Tizennyolc vagy húszéves koromig nem tehetem. - Ha nem, hát nem. Ezzel a dolog le van zárva. Hivatalosan kiskorú vagy, a nagyszüleid felügyelete alatt, és bár követelhetnéd, hogy lelkiismereted szerint választhass, nem tudnád igazolni és megmagyarázni a választásodat anélkül, hogy teljesen ki ne adnád magad. Ugyanígy legalább tizennyolc éves korodig iskolába kell járnod, még ha többet tudsz is a legtöbb tanárodnál. Mindez a játékhoz tartozik, és , aki teremtett téged, meg kell, hogy értse. - Neked sose fogok hazudni - mondta Tim. - Olyan szörny magányos voltam… A levelez társaim valójában semmit sem tudtak rólam. Csak azt mondtam el nekik, amit lehetett. A kisgyerekek annak is örülnek, ha együtt lehetnek a többiekkel, de ha az ember id sebb lesz, barátokat kell találnia. - Igen, ez is a feln tté váláshoz tartozik. Érintkezésbe kell lépned másokkal, hogy megoszthasd velük a gondolataid. Már így is túl sokáig késlekedtél vele. - Nem én akartam. Igazi barát nélkül minden csak tettetés volt, és soha nem engedhettem meg, hogy a játszótársaim bármit is megtudjanak rólam. Tanulmányoztam ket, és elbeszéléseket írtam róluk, mindegyikük benne volt, de én csak parányi részben. - Büszke vagyok, hogy a barátod lehetek, Tim. Mindenkinek szüksége van barátra. Büszke vagyok rá, hogy megbízol bennem. Tim egy percig csendben simogatta a macskát, aztán vigyorogva felnézett. - Van kedved meghallgatni a legkedvesebb viccem? - kérdezte. - Szívesen - mondta a pszichiáter mindenre felkészülve. - Hangfelvételek. A rádióból vettem fel. Welles meghallgatta. Nemigen értett a zenéhez, de ez a szimfónia tetszett neki. A bemondó nagyon dicsérte minden részlet el tt és után. Timothy elragadtatva kuncogott. - Tetszik? - Nagyon. Nem értem, mi a vicc. - Én írtam. - Tim, megáll az eszem! De még mindig nem értem a tréfát. - Az a vicc, hogy ez matematika. Kiszámoltam, hogy hangzik az öröm, a szomorúság, a remény, a gy zelem meg a többi… Pont akkor tanultam a harmóniát; tudod, az is tiszta matematika. Welles szótlanul bólintott. - Különböz metabolizmusokból dolgoztam ki a ritmust, ahogy ezekre az érzésekre reagál az ember, az anyagcsere-értékváltozásokat, a szívdobbanások, a légzés meg egyebek ritmusát. Elküldtem a zenekar vezet jének, aki nem jött rá, hogy ez csak vicc - én persze nem figyelmeztettem -, és el adatta. Ez után is szép jogdíjat kapok. - Tim, a halálomat akarod - mondta Welles igazán szintén. - Ma már ne mondj el semmit; nem tudnám elviselni. Hazamegyek. Lehet, hogy holnapra megértem a tréfát, és visszajövök nevetni. Tim, volt már olyan dolog, ami nem sikerült? - Két szekrény tele van azokkal a cikkekkel és novellákkal, amiket nem tudtam megjelentetni. Néhányat igazán sajnálok. Például a sakkozásról szólót. Tudod, a Tükrön keresztül cím novellában nem volt valami jó a játék, nemigen látszott az összefüggés a lépések és a történet között. - Én egyáltalán nem értettem. - Arra gondoltam, érdekes lenne egy versenyjáték, és írnék róla egy fantasztikus történetet, mintha háború folyna két kis ország között, ahol lovagok, bakák, az er dítményekben kapitányok vannak, és az érsekek nem harcolhatnának; a királyn k persze n k lennének, akiket nem lehet megölni, legalábbis kézitusában nem… meg ilyesmi. Támadásokat és várbevételeket akartam kitalálni, de az emberek nem halnának meg, mert ez nem igazi háború, és a játék meg a háború stratégiája minden ponton egybeesne. Igazán sokáig tartott, amíg kidolgoztam és leírtam. Megértetni a játékot, mint sakkot, aztán lefordítani emberi tettekre és indítékokra, végül szövegeket kitalálni a különböz emberekhez. Majd megmutatom neked. Nagyon tetszett. De senki nem akarta kinyomtatni. A sakkozóktól távol áll a fantázia, a többiekt l meg a sakk. Nagyon különlegesen kell gondolkoznod ahhoz, hogy mindkett t szeresd. Mégis csalódást okozott. Reméltem, hogy kiadják, mert az a pár ember, aki szereti az ilyesmit, annak igazán nagyon tetszett volna. - Nekem biztosan nagyon fog tetszeni. - Hát ha tényleg szereted az ilyesmit, akkor erre vártál egész életedben, és hiába. Még senki más nem írt ilyet. - Tim hirtelen elhallgatott, vörös lett, mint a cékla. - Értem már, nagymama mire céloz. Ha valaki egyszer hencegni kezd, nem tudja abbahagyni. Ne haragudj rám, Peter. - Add ide a novellát. Nem bánom, hencegj csak, amennyit akarsz, én megértelek. Hiszen felrobbansz, ha soha nem adhatsz hangot jogos büszkeségednek és örömödnek, amikor ilyen eredményeket érsz el. Azt viszont nem értem, hogy tudtad elfojtani ezeket az érzéseket ilyen sokáig. - Kénytelen voltam - felelte Tim.
A történet tényleg olyan jó volt, ahogy az ifjú szerz állította. Welles nevetett magában, mikor este elolvasta. Aztán újraolvasta, megfigyelte a lépéseket és a stratégiát. Tényleg nagyon jól kidolgozták ket. Akkor eszébe jutott a szimfónia, most már azon is tudott nevetni. Éjfél utánig fenn maradt, a fiú járt az eszében. Végül bevett egy altatót, és lefeküdt. Következ nap felkereste Timothy nagymamáját. Mrs. Davis szívélyesen fogadta. - Az unokája nagyon érdekes fiú - mondta Peter Welles óvatosan. - Egy szívességet kérek önt l. Tanulmányt készítek a kerületben él fiúkról meg lányokról, a képességeikr l, a családi hátterükr l, a környezetükr l, jellemjegyeikr l meg ilyesmir l. Statisztikai jelentést írunk róluk - természetesen név nélkül - tíz éven keresztül vagy még tovább; a kés bbiekben talán meg is jelentetünk néhány esettanulmányt. Benne lehetne Timothy is? - Timothy olyan rendes, átlagos kisfiú, nem értem, mi haszna lenne, ha szerepelne egy ilyen tanulmányban. - Épp ez a lényeg. Most nem a nehéz esetek érdekelnek minket. Mell zzük a pszichotikus gyerekeket. Olyan fiúk és lányok érdekelnek, akik sikerrel néznek szembe fiatalkori problémáikkal, és sikerül beilleszkedniük az életbe. Ha tanulmányozhatnánk egy ilyen gyerekcsoportot, és legalább tíz éven keresztül nyomon követhetnénk fejl désüket, majd összegeznénk és megjelentetnénk megállapításainkat, persze nevek említése nélkül… - Ebben az esetben nincs kifogásom ellene - mondta Mrs. Davis. - Akkor mondana valamit Timothy szüleir l, az életükr l? Mrs. Davis nekiállt, hogy elmesélje. - Timothy édesanyja, az én egyetlen lányom, Emilt, nagyon kedves kislány volt - kezdte. - Tehetséges. Szépen hegedült. Timothy arca rá hasonlít, de édesapja sötét haját és szemét örökölte. Edwinnek nagyon szép szeme volt. - Edwin, Timothy édesapja? - Igen. A fiatalok az egyetemen találkoztak, keleten. Edwin atomfizikát tanult. - A lánya pedig zenét? - Nem. Emilt bölcsésztanulmányokat folytatott. Edwin munkájáról nem sokat tudok mondani, de az esküv jük után ismét ezzel foglalkozott és… Tudja, nagyon fáj erre emlékeznem, de a haláluk szörny csapást jelentett. Olyan fiatalok voltak. Welles készenlétben tartotta a ceruzáját. - Timothynak nem mondtuk meg. Hiszen neki ebben a világban kell feln nie, és milyen szörnyen megváltozott ez a világ az elmúlt harminc évben, Welles doktor! Maga nem emlékezhet az 1945 el tti napokra. De biztosan hallott az Atom Intézetben történt szörny robbanásról, mikor egy újfajta bombát próbáltak el állítani. Akkor úgy t nt, senki sem sérült meg az ott dolgozók közül. Azt hitték, a véd intézkedések megfelel ek voltak. De két év múlva mindegyikük halott volt, vagy haldoklott. Mrs. Davis szomorúan rázta meg a fejét. Welles a lélegzetét is visszafojtva, lehajtott fejjel jegyzetelt. - Tim pontosan tizennégy hónappal a robbanás után született. Még mindenki azt hitte, hogy nem történt semmi baj. De a sugárzás nagyon lassan hatott - én nem értek ezekhez a dolgokhoz-, Edwin meghalt, és akkor Emilt hazajött hozzánk a kisfiúval. Néhány hónap múlva is elment. De mi nem kesergünk, mint akiknek semmi reményük sincs… Nagyon fájt, hogy elvesztettük t, Welles doktor, de Mr. Davis és én már abban a korban vagyunk, hogy lassan készülhetünk a vele való találkozásra. Csak addig szeretnénk élni, míg Timothy elég nagy lesz ahhoz, hogy megálljon a saját lábán. Nagyon aggódtunk érte, de látja, minden tekintetben tökéletesen normális. Testileg fejlett, szellemileg sincs sok gond vele. - Igen. - A specialisták mindenféle teszteket csináltattak vele: De Timothynak semmi baja. A pszichiáter még maradt egy kicsit, feljegyzett néhány dolgot, majd amint lehetett, elszökött. Egyenesen az iskolába ment, mondott pár szót Miss Page-nek, Timet a rendel jébe vitte és elmondta neki, amit hallott. - Úgy érted… mutáció vagyok? - Igen, egy mutáns. Nagyon valószín , hogy az vagy. Nem tudom. De azonnal el kellett mondanom neked. - Bizonyára domináns - mondta Tim -, ilyen lett az els generáció. Úgy érted… lehetnek mások is? Nem én vagyok az egyetlen?! - tette hozzá szörnyen izgatottan. - Ó, Peter, ha felnövök, és okosabb leszek nálad, akkor sem kell magányosnak lennem? Hát igen. Kimondta. - Lehet, Tim. A családodban semmi más okot nem találtam. - De még soha senkivel nem találkoztam, aki hasonlítana hozzám. Tudtam volna róla. Még egy ilyen korombeli fiú vagy lány - felismertem volna ket. - Édesanyáddal nyugatra jöttetek. Hová mentek a többiek, ha vannak ilyenek? A szül k bizonyára szétszéledtek - hazamentek - az egész országban, az egész világon. De kinyomozhatjuk. Tim, még nem gondolkoztál el rajta, milyen furcsa, hogy a számtalan ember, akikkel különböz néven kapcsolatba kerültél, nem ragaszkodik hozzá, hogy találkozzon veled? Mindent el lehet intézni postán? Mintha a szerkeszt k megszokták volna a rejt zköd embereket. Mintha megszokták volna az olyan építészeket, csillagászokat, zeneszerz ket, akiket nem Iát soha senki, akik csak nevek, valaki más postafiókján. Van rá némi esély, bár nem
sok, hogy többen vagytok. Ha igen, megtaláljuk ket. - Kidolgozok egy olyan kódot, amit csak k értenek- mondta Tim, arca egészen megváltozott, ahogy koncentrált. - Cikkekben - igen -, néhány magazinban és a levelekben is mellékelek példányokat - lehet, hogy a levelez partnereim között is… - El kerítem a nyilvántartásokat, valamelyik irattárban biztosan megtalálom ket - a pszichológusok és a pszichiáterek minden trükköt ismernek -, kigondolunk valamilyen kifogást, és mindegyiket kinyomozzuk - a születési anyakönyvi kivonatok… Mindketten egyszerre beszéltek, de Peter Welles ezalatt szomorúan gondolt arra, hogy talán most vesztette el Timet. Ha megtalálják a többieket, akikhez Tim tényleg tartozik, akkor neki már semmi keresnivalója. Kívül reked, a bábok között. Timothy Paul felpillantott és meglátta, amint Peter Welles t nézi. Elmosolyodott. - Te voltál az els barátom, Peter, és örökre barátok maradunk. Nem érdekel, mi vagy ki jön ezután. - Most egyel re meg kell keresnünk a többieket - mondta Peter. - Soha nem feledkezem meg arról, aki segített nekem - felelte Tim. Egy átlagos, tizenhárom éves fiú mondhat ilyet szintén, és egy hét múlva elfelejti az egészet. De Peter Welles elégedett volt. Tim soha nem feledkezik meg róla. Mindig barátok lesznek. Még akkor is, ha Timothy Paul és a hozzá hasonlók majd egy soha nem álmodott egységet alkotnak, akár a világot is kormányozhatják, de Peter Welles Tim barátja marad - nem egy báb, hanem egy szeretett barát-, hiszen a h kutyát is szereti a jó gazda, és nem kergeti el soha. S. Kovács Judit fordítása
David Rome - Csillagember a 7-esben MIKOR MA REGGEL FÖLÉBREDTEM, A CSILLAGEMBER A MELLETTEM LÉV ÁGYBAN FEKÜDT!!! (Papa, elmondom neked, hogy milyen. A feje - reggel csak ennyit láttam bel le - kopasz, mint a tojás, s szürke, mint a vízt l átitatott régi újság. De szürke szeme barátságosan mosolygott rám.) .Majdnem világos volt, és k elfelejtették leengedni a rolót múlt éjjel, és a hajnal beosont. Az A-ban nagy volt a zaj, és a Csillagember lassan fölült, és azt mondta: JÉZUSOM, HOL VAGYOK?! Jézus Isten világ anyja Zabkásába hengergetett Aztán zuhanni engedett A Csillagember sovány volt, pizsama FELS T viselt ALSÓ nélkül. Nem adnak rád nadrágot, ha rájönnek, hogy… az ágyba. HOGY HÍVJÁK EZT A HELYET? - kérdezte a Csillagember. - 7-es kórterem - mondtam neki. Aztán mondtam, hogy szerencsés, hogy idetették. A 8-astól üvölteni kell. JÉZUS (szeretem!) 8888 az a hely, amit l félek. Te is félnél, papa, ha hallanád, miket beszélnek a 8-asról. Soha nem kerülök oda, oda nem tesznek kisgyerekeket, remélem. 8 8 8 A Csillagember annak sem örült, hogy a 7-esben van. Állt az ágya mellett, és bámulta fehér lábait, aztán megpillantotta az éjjeliszekrényét, és kinyitotta, mintha azt várná, hogy kiugrik bel le valami. EBBEN A PILLANATBAN A SZIRÉNA SZIRÉNÁZNI KEZDETT, ÉS MINDENKI NYÖGDÉCSELT, ÉS A KULCSOK ZÖRÖGTEK A ZÁRBAN, ÉS AZ AJTÓ KINYÍLT. Mikor fölgyulladt a fény, mindenki leste, hogy ki lesz ma. JOHN volt az. Ez jó volt egyeseknek, például Apónak, de nekem nem olyan jó. JOHN rendes, papa, de bánt (nem bánt!) néha egyeseket (ez hazugság!}, papa, ha nem mossuk föl a verandát, vagy nem szedegetjük össze a papírt a kertb l. JOHN odajött az ágysorok között, lehúzta a takarókat, és azt mondta, keljetek föl, ti lusta… (…vagy te, mondtam neki magamban). De fölkeltem, és öltözködni kezdtem. Odalesek a Csillagember éjjeliszekrényére, s látom, rajta áll a neve: CHARLIE. (Nagy Jim nem akart fölkelni, és JOHN megütötte. Most Nagy Jim ordít és fölkel.) Néhányan mosakodnak, de én elmentem mellettük, és kivezettem a Csillagembert a nyitott ajtón. Hideg reggel volt, az égbolt alja bíbor, följebb kék. A kert sötét és elhagyott. Az út túloldalán égett a lámpa az éléstárban. Egy munkacsoport ment el mellettünk, prüszköltek és köhögtek a hidegt l. (Szerencsések SÓDERT talicskáznak az országútra, láthatják az autókat.) Kinyitottam a tévészoba ajtaját, bevezettem a Csillagembert. A legtöbb szék üres volt meg. Mondtam, hogy üljünk le, míg nem hívnak minket gyógyszerosztásra, de a Csillagember csak bámult, mint, aki nem hallja.
Szép szoba. Nagyon nagy, de meleg, egyik barátságos sarkában az iroda, néhány asztal vázákkal, virágokkal, székek sorai a tévé el tt, ami magas polcon áll, ahol nem érhetjük el. A szoba kezdett megtelni. Mi csak néztük a cselleng ket, s én megmondtam a nevüket a Csillagembernek, aki emlékezett rájuk, pedig csak egyszer mondtam neki. (CSODÁLKOZTAM, mert akkor még nem tudtam, hogy a Csillagember, papa, azt hittem, egyszer en csak Charlie!) Charlie az én rózsám Eric jött be, JOHN fogta a karját. Mert Eric mindig elesik, ezért párnát is hord a fején azokra az esetekre, ha k nincsenek ott, hogy elkapják. Phillip jött be meztelenül és mindenki nevetett. JOHN megbillentette hátul, és visszaküldte a hálótermébe, és mind nevettünk, csak a Csillagember nem. A Csillagember megmondta nekem, honnan jött. Egy Alfa Sentori nev helyr l, papa, ami úgy hangzik, mintha Olaszországban lenne. Utánanéztem Alice-szel. Elvitt a Grove Street-i könyvtárba. Szép nap volt, a leveg tiszta és friss. Alice meg én ültünk a hosszú asztalnál a könyvtárban, és elolvastunk mindent Alfa Sentoriról (Alpha Centauri, mondja a Csillagember). Sok barátommal találkoztam, s Alice meg én AZ ERD N ÁT MENTÜNK HAZA!!! A Csillagember tudni akarta, miért öltem meg Alice-t. Mondtam, azért, mert csúnya szavakat mondott nekem, miután SZERETTEM. Beszéltem neki a holdbéli anyáról is. Holdbéli anya Zabkásába hengergetett Kisfiúvá tett engemet Hároméves voltam Akkor A Csillagember az Alpha Centauriról jött egy rhajóval. Azt mondja, senki sem hisz neki; azért van itt. Mondtam, mi lett az rhajóval. Mondta, még mindig a mocsárban van, és ha kijut innen, hazamegy. Miután megkaptuk a piruláinkat, k fölszolgálták a kávét a verandán. Mindenki egy csésze kávét kapott és EGY kétszersültet, csak Apó kapott kett t, mint mindig, ha JOHN van. A Csillagember KÉRT JOHNTÓL MÉG EGY KÉTSZERSÜLTET. Fura volt. JOHN a Csillagemberre nézett, aztán nekilökte a falnak. De a Csillagember újra odament, és kért még egy kétszersültet. JOHN megharagudott, és bevitte a Csillagembert a hálóterembe, és becsukta az ajtót. (mindez hazugság!) (a 7-esben jó) (ITT MINDENKI JÓL BÁNIK VELÜNK) (mocskos hazugságokat mondok JOHNRÓL) A hálóteremb l ordítás hallatszott, aztán kinyílt az ajtó, és kijött a Csillagember, eltorzult arccal. Jött az Ügyeletes, és elvitte t az egyik szobába a folyosón. A Csillagember már nincs a folyosón, itt van a hálótermünkben. A múlt éjjel ébren feküdtünk, beszélgettünk, s kérdez sködött a második fejemr l. Mondtam, hogy azt nem láthatja, mert benne van az els ben (bumm!). Mondtam neki, hogy író voltam. Elmondtam, hogyan dobta meg a fejemet Alice egy k vel akkor a tengerparton. A Csillagember el ször hallgatott, aztán megkérdezte, boldog vagyok-e. Mondtam, hogy igen, de jobb lett volna, ha anyám meghagy lánynak. A lányoknak sokkal jobb. (Mint Alice-nek!) A CSILLAGEMBER AZT MONDJA, HOGY MEGJAVÍT!!! Ha meg akar javítani, miért nem Iát hozzá? Azt mondta, hozzálátna nyomban, de reggel ki kellett takarítani a vécét, és föl kellett söpörni az udvart. Délután meg néhányan sétálni mehettünk. Én mehettem, a Csillagember nem. PETER vitt minket sétálni. Egyszer azt mondta nekem, hogy szkizofrén vagyok. Azt mondta, engem senki sem tud meggyógyítani, azért vagyok ezen a szeméttelepen, papa, és nem azoknak a modern kórházaknak az egyikében, ahol nem bántanak (hazugság!) senkit, és néha-néha meg is gyógyítanak valakit. De lehetne rosszabb is. 8!!! A 8-as körül magas kerítés van, a 7-es körül csak olyan alacsony!!! Mikor PETERT a Csillagemberr l kérdeztem, azt mondta, úgy hallotta, valami diligyógyász-kuruzsló. Azt mondta, az igazi neve Charlie Nebraska, és valahonnan nyugatról jött. Ma a Csillagember beszélt magáról. Több mint százéves, és négy éve jött el az Alpha Centauriról. A Csillagember egyre kérdezgeti az Ügyeletest, hogy mikor jön már egy pszichiáter. A lábápoló rendszeresen jön, rendszeresen borotválnak minket, és nyírják a hajunkat, de diligyógyász nem jön. Az Ügyeletes azt mondja, hogy az összes orvosukat azokban a kórházakban dolgoztatják, ahol az emberek meggyógyulnak. Valaki azt mondta, talán minket is meg tudnának gyógyítani, ha megpróbálnák! 888 888 !!!
!!! a Csillagember megpróbálja. Nemcsak engem! Meg fog gyógyítani MINDENKIT!!! Azt mondja, id vel valamennyiünket meg tud gyógyítani, és éjszakánként fog dolgozni rajta. Azt mondja, legalább néhányunknak meg kell értenie, miféle halálos ítéletet mondott ki ránk a társadalom. Néhány napja még nem értettem volna ezt, tehát talán már hozzá is látott a gyógyításomhoz!!! Különös dologra jöttem rá. Nem vagyok gyerek. Majdnem negyvenéves vagyok. Tegnap reggel álltam a tükör el tt, és megnéztem magamat. Borzalmasan néztem ki! Itt olyan ruhákat adnak ránk, mint a csavargókra. Kaptam egy zakót, ami két számmal nagyobb a kelleténél. De ahogy néztem magamat, arra gondoltam, hogy egykor nem is nézhettem ki olyan rosszul. Magas vagyok!! Sötét hajam, barna szemem van. Rámosolyogtam magamra, de nem nagyon sikerült. Meg kell csináltatnom a fogaimat, papa, ha kikerülök innen, ha járni akarok még lánnyal, nem mindenki akar meggyógyulni! Az A hálóteremben csak egy TUCAT akar a harmincból. A többiek azt hiszik, hogy a Csillagember bolond, és csak fekszenek az ágyukban, és vigyorognak, míg mi dolgozunk. Nem könny !!! Ülünk a földön a Csillagember körül, és nem szabad sem beszélni, sem nevetni, sem másra gondolni, mint hogy meg akarunk gyógyulni. Ébredéskor jobban vagyok, mint valaha is. Mikor kinyitottam a szemem, és éreztem a fejemben lüktetni a vért, sírni szerettem volna! Mintha újjászületnék, papa, csak most nem érzem azt a tehetetlen félelmet. A többiek is jobban érzik magukat - azok is, akik nem ülnek közénk. Mikor JOHN bejött, hogy kirángasson minket az ágyból, valamennyien megmondtuk neki, hogy le… és nyomban kiment, és látszott, hogy fél. Dagadt disznó. Ketté tudnám hasítani, s tatán hamarosan meg is teszem. A Csillagember három órán át dolgozott velünk. Valahányszor az éjszakás n vér bejött szimatolni, ágyba bújtunk. Aztán, mikor tiszta volt a leveg , újra összegy ltünk. Most már csak ketten nem vesznek részt a munkában, és az egyik Eric, aki ül az ágyában, és figyel. JOHN elment!!! Tegnap este bejelentés nélkül távozott. k most kevesen vannak, nem pudnak folyton figyelni minket. A Csillagember azt mondja, hogy amikor elmegy, vele mehetek. A hajón két ember számára van hely, tehát az Alpha Centauri vagy a segg! Ha már seggr l beszélünk, dolgozik itt a konyhán egy csinos lány. Neki van a legszebb… el tudod képzelni, papa, és sokan fogunk gondolni rá, ha KIMEGYÜNK! A Csillagember azt mondta, hogy többé nem kell bevennünk a piruláinkat. Így hát szépen fölsorakoztunk, és átvettük ket MIKE-T L, megvártuk, míg kipipálja a nevünket a listán, aztán egyenként lehúztuk a piruláinkat a vécébe!! Kés bb, mikor MIKE szólt, hogy söpörjem föl az udvart, megkérdeztem, hogy miért nem söpri föl . Azt mondta, hogy amíg söprök, nem juthat eszembe, hogy kést döfjek a hátába - és ekkor támadt egy ÖTLETEM. Ók étkezés után megszámolják a késeinket és villáinkat. De attól még nyugodtan használhatnánk ket a… ellen az ebédl ben! (Hihi!) Ma hatunkat bezártak a folyosón lév szobákba. Székekkel támadtunk az Ügyeletesre, és széthasítottuk a koponyáját. Látogatási nap. Hozzám senki sem jött, de a Csillagembernek volt látogatója. Egy sz ke n , szürke kabátban. Megkérdeztem, ki volt ez a n , és a Csillaember azt mondta, hogy egy barátja, aki azért jött, hogy megmondja: a hajója még mindig oké. Napról napra ÜGYESEBB és OKOSABB vagyok. Ma este imádkoztunk. meggyógyít mindnyájunkat. meger sít mindnyájunkat. Huszonnyolcan leszünk az A hálóteremb l, és k csak négyen. Az ebédl ben bánunk el VELÜK, elvesszük a kulcsaikat, és KIMEGYÜNK. Megyek haza, papa!!! Miért nem látogattál meg? MA ESTE, MIKOR FÖLSZOLGÁLTÁK A VACSORÁT, A CSILLAGEMBER KIADTA A PARANCSOT, és mi megragadtuk késeinket, és akcióba lendültünk! Csak egy perc volt az egész. Levágtam az Ügyeletes övér l a kulcsokat, és kirohantunk az udvarra. A következ percben már nyitva volt a kapu, és mi SZABADOK voltunk!!! 88888 88888 88888 ÉN BÍZTAM A CSILLAGEMBERBEN, ÉS BECSAPOTT! Megszökött, és engem itt hagyott. VÉGZEK VELE, HA VISSZAHOZZÁK!!!
A 8-as a pokol. Inkább meghaltam volna. Az ablakom a 7-es udvarára néz, és látom az OKOSOKAT, akik nem hallgattak a bolond Charlie Nebraskára. Lám, hová juttatott. !!! A szobámból éjszaka látom az eget, és egyre figyelem! Ha mocskos hazudozó, majd elbánok vele, mihelyt behozzák a 8-asba! Ha nem mocskos hazudozó, akkor hamarosan látni fogom a hajóját, amint alászáll a csillagokból, mint egy ezüstös angyal. Angyal anya Fönn a holdban SZERESD A VILÁGOT Én várok!!! Gálvölgyi Judit fordítása
Edmont Hamilton - A számkivetett Bárcsak ne kezdtünk volna el aznap este a tudományos-fantasztikus irodalomról beszélgetni! Mert akkor nem kísértene azóta is az a képtelen, hátborzongató történet, melyet soha, senki sem tudhat már bebizonyítani vagy megcáfolni. Mivel azonban mind a négyen fantasztikus történetek írásával kerestük a kenyerünket, alighanem elkerülhetetlen volt, hogy el bb-utóbb a szakmára terel djék a szó. De azért a vacsora, s t a rákövetkez poharazgatás közben is mell ztük a témát; Madison élvezettel ecsetelte vadászkalandjait, aztán Brazell kezdte el elemezni a Dodgers-csapat esélyeit. És utána éppen én voltam az, aki a fantasztikumra terelte a beszélgetést! Nem volt szándékomban. De eggyel több whiskyt ittam meg a kelleténél, s olyankor mindig feltámad bennem az elemz kedv. És valahogy mulatságosnak találtam, hogy mind a négyen tökéletesen úgy festünk, mint a normális, hétköznapi emberek. - Nem más, mint álcázás- mondtam. - Mimikri! Milyen keményen iparkodunk, hogy úgy viselkedjünk, mint a többi rendes ember! Brazell rám pillantott, kissé neheztelve a félbeszakításért. - Mir l beszélsz? - Rólunk - válaszoltam. - Hogy milyen csodálatos utánzatát adjuk az elégedett, megállapodott polgárnak! De tudjátok, hogy nem vagyunk ám elégedettek egyikünk sem! Torkig vagyunk a Földdel, lakóival és viselkedésükkel, azért töltjük az életünket azzal, hogy egyik képzeletbeli világot álmodjuk meg a másik után. - Gondolom, semmi köze sincs ahhoz az aprósághoz, hogy megfizetnek érte, ugye? - kérdezte szkeptikusan Brazell. - Dehogy nincs- ismertem el. - De mindegyikünk már jóval azel tt megálmodta a maga képtelen világát és lakóit, hogy akár egy sort is leírt volna, igaz? Még gyermekkorunkban! Éspedig azért, mert nem érezzük itthon magunkat… Madison felhorkant. - Még sokkal kevésbé éreznénk magunkat otthon egyik-másik világban, amelyikr l írunk…! Ekkor Carrick, a társaság negyedik tagja is beleszólt a társalgásba. Addig a maga megszokott, csöndes módján, borongva üldögélt az italával, ügyet sem vetve ránk. Carrick fura szerzet volt. Keveset tudtunk róla, de rokonszenves volt, és nagyra becsültük a m veit. Csodálatos történeteket írt egy képzeletbeli bolygóról, mívesen, aprólékos kidolgozással. Madisonhoz szólt: - Velem is ez történt. - Mi történt veled? - kérdezte Madison. - Amit említettél. Egyszer megírtam egy elképzelt világot, aztán benne kellett élnem - válaszolta Carrick. Madison fölnevetett. - Remélem, lakályosabb hely volt, mint azok a lidérces bolygók, ahol az én meséim játszódnak! Carrick arca komoly maradt. - Egészen másképp alkottam volna még - mormolttá -, ha tudom, hogy valaha is ott kell élnem. Brazell jelent ségteljes pillantást vetett Carrick kiürült poharára, ránk kacsintott, aztán nyájasan azt mondta: - Halljuk, Carrick, hogy történt? Carrick nem vette le merev tekintetét az üres pohárról, lassan forgatta ujjai között, ahogy beszélt. El-elakadt a szava.
- Rögtön azután történt, hogy odaköltöztem a nagy er szomszédságába. Ez úgy hangzik, mintha valami zajos környék lett volna, de ellenkez leg, nagyon csöndes volt ott, a város szélén. És nekem nyugalomra volt szükségem az íráshoz. Tüstént munkához is láttam. Egy új sorozaton dolgoztam, mindegyik történet ugyanabban az elképzelt világban játszódott. Azzal kezdtem, hogy részletesen kidolgoztam annak a világnak, s t a foglalatát adó világegyetemnek az anyagi szerkezetét, küls megjelenését. Egész nap arra koncentráltam. És ahogy befejeztem, az agyamban valami kattant! Különös, rövid ideig tartó szellemi élmény volt, fura módon olyan érzés, mintha valami kikristályosodott volna. Csak álltam ott, és t dtem, vajon elment-e az eszem. Mert hirtelen az a meggy désem támadt, hogy az a világegyetem és világ, amelyet aznap kiagyaltam, most egyszeriben anyagi valósággá materializálódott valahol. Természetesen elhessegettem a bizarr gondolatot, elmentem szórakozni, és megfeledkeztem az egészr l. Másnap azonban megismétl dött ugyanaz! A második napot javarészt azzal töltöttem, hogy megalkottam írott világom lakóit. Egyértelm en emberi alakot adtam nekik, de úgy döntöttem, nem lesznek különösebben civilizáltak - hiszen akkor hová lenne mindaz a konfliktus, mindaz az er szak, ami kellett a történethez? Úgy alkottam meg tehát az elképzelt világot, hogy lakói félig barbárok voltak még. Felruháztam ket minden szükséges kegyetlenséggel, tudatlansággal, babonasággal. Gondolataimban felépítettem barbár pompájú városaikat. És ahogy befejeztem - megint az az éles katt! visszhangzott a fejemben. Ezúttal már igencsak megijedtem. Mert most még határozottabban éreztem azt a különös meggy dést, hogy aznapi fantaziálásom kézzelfogható valósággá vált. Tudtam, hogy elmebeteg gondolat, mégis hihetetlen bizonyosságként élt bennem. Nem tudtam megszabadulni t le. Megpróbáltam józan logikával végiggondolni, hogy szétfoszlassam ezt a képtelenséget. Ha csakugyan létrejött egy világ és egy világegyetem attól, hogy én kitaláltam, ugyan hol? Semmi esetre sem az én kozmoszomban. Nem férne meg benne két, egymástól mindenben különböz világegyetem. De nem lehet-e, hogy a képzeletem szülte világ és világegyetem egy másik, üres kozmoszban lett anyagi valósággá? Egy olyan kozmoszban, amely más dimenzióban létezik, mint az enyém? Amelyben csak szabad atomok voltak mindaddig, rendezetlen anyag, amely nem öltött formát, míg koncentrált gondolataim valamiképpen bele nem kényszerítették a megálmodott alakzatokba? Így gondolkodtam, azon a furcsa, álomszer módon, ahogy az ember a logika szabályait alkalmazza a képtelenségekre. Hogyan történhetett, hogy az elképzeléseim korábban sohasem materializálódtak, csak most? Erre bizony megvolt a lehetséges magyarázat: a nagy er a szomszédságban! Valami bel le kisugárzó ismeretlen energiafajta közvetíthette szuggesztív elképzeléseimet, mérhetetlenül föler sített er ként koncentrálhatta ket egy üres kozmoszra, ahol a kaotikus anyagot az általam megálmodott formákba rendezték. Hogy elhittem-e mindezt? Nem, nem hittem el - de tudtam! A tudás és a hit távolról sem ugyanaz, amint már elmondta valaki, aki rámutatott, hogy mindenki tudja, hogy meg fog halni, ám senki sem hiszi el. Én is így voltam vele. Tisztában voltam azzal, hogy nem lehetséges, hogy elképzelt világom anyagi valósággá váljék egy más dimenziójú kozmoszban, ugyanakkor azonban furcsa módon bizonyos voltam benne, hogy ez történt. Eszembe ötlött egy érdekes és mulatságos gondolat. Mi lenne, ha beleképzelném magamat abba a másik világba? Vajon énbel lem is testi valóság válna odaát? Kipróbáltam. Leültem az íróasztalhoz, elképzeltem magamat; mint a képzelt világ sok millió lakójának egyikét, megalkottam magamnak egy józanul reális környezetet, családot, múltat abban a világban. És az agyamban valami kattant! Carrick elhallgatott. Még mindig az üres poharat nézte. Lassan forgatta az ujjai között. - És persze odaát ébredtél föl - ösztökélte Madison -, egy gyönyör lány hajolt föléd, és te azt kérdezted: "Hol vagyok?" - Nem így történt- mondta tompán Carrick. - A legkevésbé sem. Abban a másik világban ébredtem, igen. De nem olyan volt, mint a felébredés. Egyszeriben csak ott voltam, benne. Saját magam voltam - de az a saját magam, akit elképzeltem abban a másik világban. Az a másik én mindig is abban a világban élt - akárcsak minden se. Tudjátok, részletesen megírtam… És ugyanolyan valóságos voltam önmagamnak abban az általam teremtett, képzeletbeli világban, mint korábban a sajátomban. Ez volt a legrosszabb az egészben. Abban a félig civilizált világban minden olyan közönségesen, hétköznapian valóságos volt! Egy darabig megint elhallgatott. - El ször képtelen érzés volt. Elindultam, bejártam azoknak a barbár városoknak az utcáit, belenéztem az emberek arcába, és szerettem volna felordítani: "Én találtalak ki benneteket! Nem léteztetek, amíg meg nem álmodtalak titeket!" De nem tettem. Nem hittek volna nekem. Az szemükben csak fajtájuk egy jelentéktelen tagja voltam. Honnan sejthették volna, hogy k mindannyian, egész hosszú történelmük, világuk, világmindenségük az én képzeletemnek köszönheti a létrejöttét?
Miután els felindulásom elmúlt, nem tetszett a hely. Túl barbárnak alkottam meg. Az ádáz er szak és kegyetlenség, ami oly vonzó irodalmi nyersanyagnak tetszett, közelr l rút volt, visszataszító. Nem vágytam másra, csak hogy visszajussak a saját világomba. De nem tudtam visszajutni! Egyszer en nem volt rá mód. Az íróasztalom mellett valami bizonytalan elképzelésem volt róla, hogy majd visszaképzelhetem magam a saját világomba, ugyanúgy, ahogy beleképzeltem magam emebbe. De nem így m ködött a dolog. Az ismeretlen, varázserej energia visszafelé nem sugárzott. Nagyon megviselt, amikor rájöttem, hogy ott ragadtam abban a rút, aljas, barbár világban: El ször ötgyilkos akartam lenni. De nem tettem. Az ember mindenhez alkalmazkodni tud. Alkalmazkodtam hát a legjobb tudásom szerint a világhoz, amelyet teremtettem. - Mihez kezdtél ott? Úgy értem, mib l éltél? - kérdezte Brazell. Carrick vállat vont. - Nem ismertem az általam létrehozott világ szakmáit, nem értettem semmihez, csak egyvalamihez - a meséléshez. Lassan mosolyra húzódott a szám. - Csak nem azt akarod mondani, hogy fantasztikus történeteket kezdtél írni? Komolyan bólintott. - Muszáj volt. Másra nem voltam jó. Történeteket írtam a saját, igazi világomról. Az ottaniak szemében a csapongó fantázia szüleményei voltak - és tetszettek nekik! Fölnevettünk. De Carrick komoly maradt. Madison készséggel adta neki a lapot. - És végül hogy jutottál vissza abból a másik világból, az általad teremtettb l? - Végül nem jutottam vissza mondta mély sóhajjal Carrick. - Ne tréfálj - méltatlankodott mosolyogva Madison. - Szemlátomást visszakerültél valamikor! Carrick komoran megrázta a fejét, fölkelt és elindult az ajtó felé. - Nem, nem kerültem vissza - mondta szomorúan. - Azóta is itt vagyok. Békés András fordítása
