SIMON R. GREEN
HAWK & FISHER A KORCSFAJZAT ÁTKA
A FANTASY AKCIÓREGÉNY-SOROZAT 6. RÉSZE!
PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN Eredeti cím: Wolf In the Fold Copyright © 1991 by Simon R. Green AH rights reserved!
A borítón Szendrei Tibor festménye Hungárián edition and translation © Phoenix Könyvkiadó, 1993 ISBN 963 7457 10 7 PHOENIX Könyvkiadó és Terjeszt ő Kft. Felelős kiadó: Hajjá Attila ügyvezet ő Szedte és tördelte a Hajjá & Fiai Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Rt. Felelős vezető: Bálint Csaba vezérigazgató Munkaszám: 93-0122 Terjedelem: 7 (A/5) ív Készült Dabason, az Úr 1993. évében
1.
Kezdetnek egy fej Ha az embernek életundora van, Havenbe kell jönnie. Valaki majdcsak megöli. Haven város kikötő je nem kellemes hely sötétedés után. És alig valamivel valamivel kellemesebb napközben. Ha létezett is aljasabb, romlottabb, bűntől fertőzöttebb város az egész Alföldi Királyságok területén, ezt nyilván titokban tartották, hogy ne keserítsék a végsőkig a népet. Ha Haven nem a légf őbb kereskedelmi útvonalak mentén keletkezett volna, és nem vált volna ilyen létfontosságú részévé a gazdasági életnek, már nyilván réges-rég erőszakkal kiürítették és porig égették volna, mint valami pestisfészket. De minthogy az volt, ami, a város élt és virult, burjánzó bűntényeivel, intrikáival és általában a hanyatlás minden jelével. És egy csomó pénzt keresett a turistákon. Egy ilyen veszélyes városnak veszélyes férfiakra és n őkre volt szüksége, hogy valami rendfélét lehessen fenntartani, így aztán a DeviFs Hooktól az Istenek utcájáig, a dokkoktól a High Toryig a városi őrség vigyázta Haven utcáit; kezük ügyében a hideg vassal, és megtettek minden tőlük telhetőt, ami csak az adott körülmények között lehetséges. A gyilkosokon, utcai rablókon, erőszaktevőkön és a közönséges cs őcseléken kívül harcoltak a szervezett bűnözés, az intézményesült erőszak és a csavargó varázslók ellen is; hogy a saját soraikon belül burjánzó korrupcióról már ne is beszéljünk. Megtettek mindent, ami csak telt tőlük, és a legtöbbjük megszokta, hogy beérje kis gy őzelmekkel is. A jók közt is a legjobbaknak kellett lenniük: kötélidegzetű, rendíthetetlen erkölcsű, vasakaratú, feltartóztathatatlan hősöknek, akik bármilyen kockázat árán is készek az
SIMON R. GREEN
HAWK & FISHER A KORCSFAJZAT ÁTKA
A FANTASY AKCIÓREGÉNY-SOROZAT 6. RÉSZE!
PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN Eredeti cím: Wolf In the Fold Copyright © 1991 by Simon R. Green AH rights reserved!
A borítón Szendrei Tibor festménye Hungárián edition and translation © Phoenix Könyvkiadó, 1993 ISBN 963 7457 10 7 PHOENIX Könyvkiadó és Terjeszt ő Kft. Felelős kiadó: Hajjá Attila ügyvezet ő Szedte és tördelte a Hajjá & Fiai Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Rt. Felelős vezető: Bálint Csaba vezérigazgató Munkaszám: 93-0122 Terjedelem: 7 (A/5) ív Készült Dabason, az Úr 1993. évében
1.
Kezdetnek egy fej Ha az embernek életundora van, Havenbe kell jönnie. Valaki majdcsak megöli. Haven város kikötő je nem kellemes hely sötétedés után. És alig valamivel valamivel kellemesebb napközben. Ha létezett is aljasabb, romlottabb, bűntől fertőzöttebb város az egész Alföldi Királyságok területén, ezt nyilván titokban tartották, hogy ne keserítsék a végsőkig a népet. Ha Haven nem a légf őbb kereskedelmi útvonalak mentén keletkezett volna, és nem vált volna ilyen létfontosságú részévé a gazdasági életnek, már nyilván réges-rég erőszakkal kiürítették és porig égették volna, mint valami pestisfészket. De minthogy az volt, ami, a város élt és virult, burjánzó bűntényeivel, intrikáival és általában a hanyatlás minden jelével. És egy csomó pénzt keresett a turistákon. Egy ilyen veszélyes városnak veszélyes férfiakra és n őkre volt szüksége, hogy valami rendfélét lehessen fenntartani, így aztán a DeviFs Hooktól az Istenek utcájáig, a dokkoktól a High Toryig a városi őrség vigyázta Haven utcáit; kezük ügyében a hideg vassal, és megtettek minden tőlük telhetőt, ami csak az adott körülmények között lehetséges. A gyilkosokon, utcai rablókon, erőszaktevőkön és a közönséges cs őcseléken kívül harcoltak a szervezett bűnözés, az intézményesült erőszak és a csavargó varázslók ellen is; hogy a saját soraikon belül burjánzó korrupcióról már ne is beszéljünk. Megtettek mindent, ami csak telt tőlük, és a legtöbbjük megszokta, hogy beérje kis gy őzelmekkel is. A jók közt is a legjobbaknak kellett lenniük: kötélidegzetű, rendíthetetlen erkölcsű, vasakaratú, feltartóztathatatlan hősöknek, akik bármilyen kockázat árán is készek az
5 igazságtalanság legyőzésére. Ám a fizetés fizeté s alacsony, a munkakörülmények szörnyűek, a halandóság pedig magas, így aztán az őrségnek azzal kellett beérnie, akit meg tudott kapni. Legtöbbjük munka nélküli zsoldos volt, akik próbálták valahogy kihúzni a következő háborúig, és mindig akadtak idealisták, sodródó emberek és orgyilkosok, akiknek megvolt rá az okuk, hogy a vesztes oldalra álljanak. Legtöbbször a bosszú. Haven az áldozatok városa is. Az eligazítóterem - egy nagy, komor iroda - a központ hátsó részén helyezkedett el. Ablakai nem voltak, mint ahogy a többi épületnek sem. Az ablakok túlságosan sebezhetővé tették volna az épületeket támadás esetén. Be kellett érniük keskeny lőrésekkel és olajjal működő örökmécsesekkel. A falakat és a mennyezetet beborította a lámpásokból és a kandallókból származó korom, de senki sem tör ődött vele. Illett a hely általános hangulatához. Az eligazítóterem felét tölgyfa irattartók foglalták el, amelyek a szűk feljegyzési osztályról ömlöttek át. A nap bármely órájában biztosra lehetett venni, hogy valaki van ott, és kétségbeesetten kutat az után a darab papiros után, amely talán segít majd megoldani az ügyét. Az irattartók rengeteg hasznos információt tartalmaztak. Már ha sikerült megtalálni. Tizenhét éven át sorakoztak rendben az iratok, amíg az eredeti akták nagy része meg nem semmisült egy tűzbombázás során. Azt beszélték, hogy ha az iratokat sikerülne újból rendszerezni, azonnal újabb tűzbombázás következne. így aztán senki nem is próbálta. Naponta háromszor, óramű pontossággal, a termet megtöltötték az őrkapitányok, akik itt kapták meg az eligazítást, mielőtt őrjáratra indultak volna. Most is, nem sokkal este tíz el őtt, huszonnyolc férfi és n ő várta türelmetlenül az őrparancsnok megjelenését és a rossz híreket, amelyeket hozni fog. Tudták, hogy úgyis kellemetlen kellemetl en hírei lesznek. A hírek hí rek mindig rosszak. Hawk és Fisher, férj-feleség, ezenkívül gárdakapitányok több mint öt éve, együtt álltak a terem hátsó részében, élvezték a tűz melegét, és igyekeztek nem gondolni a kinti hidegre. Hawk magas, sötét férfi volt; már régen nem jókép ű. Egy csomó régi heg csúfította el a jobb arcát, és tette 6 keserűvé és komorrá az arckifejezését. A hatást csak fokozta a jobb szemét takaró fekete selyemdarab. Inkább szikár és inas volt, mint izmos, de ez nem tette kevésbé veszélyessé a megjelenését. Ahhoz, hogy valaki öt évet lehúzzon kapitányként, gyakorlatilag halhatatlannak kell lennie, de még akik nem ismerték is, tanácsosabbnak vélték megtartani a három lépés távolságot. Volt valami Hawk-ban, valami hideg makacsság, ami a legkeményebb gorillát is arra késztette, hogy gondolja meg kétszer is, mielőtt vele kezd. Az őrség téli egyenruháját viselte: szőrmét és köpenyt, minden csín nélküli, jellegtelen ruhadarabokat. Hawk még jobb napjaiban is többnyire úgy nézett ki, mint aki sötétben öltözködött. És kapkodva. Sötét haját vállig érőre növesztette, hátrafésülte a homlokából, és a tarkójánál fogta össze egy ezüstcsattal. Alig múlt harminc, de a haját már szürke csíkok pásztázták. Jobb csípő jén rövid nyelű fejszét hordott kard helyett. Igencsak értett a forgatásához. Volt benne gyakorlata. Isobei Fisher bizalmasan támaszkodott neki; dobókést élezett egy köszörűn. Magas volt, legalább hat láb, hosszú szőke haja a derekáig ért. Egyetlen vastag varkocsba fonta, a végére egy kifényesített acélgömböt tett nehezéknek. Húszas évei végén járt; szépnek nem lehetett mondani, legfeljebb helyesnek. Kiálló arccsontjai, érdes vonásai erőt és konokságot sugalltak, amelyet alig lágyított a mélykék szempár és a telt ajkak. Egyszer régen történt valami, ami minden emberi gyengeséget kiölt belőle, és ez meglátszott a külsején is. Oldalán ütött-kopott hüvelyű kard lógott, amelynek máris legendás mestere volt ebben a legendákhoz szokott városban. A beszélgetés egyhangú mormolása hullámzott Hawk és Fisher körül. Az őrkapitányok megtárgyalták a legfrissebb pletykákat, szidták a vacak kávét és az éjszakai műszakot. Mint a legtöbb városban, Havenben is az éjszaka volt a legrosszabb. De az éjszakai szolgálatot fizették meg a legjobban, le gjobban, és mindig akadtak olyanok, akiknek kellett a pluszpénz. Ahogy közeledett a tél, és egyik kereskedelmi út a másik után sz űnt meg, járhatatlanná válva a hó, a jég meg a kegyetlen viharok miatt, úgy nőttek a piacon az árak. 7
Ezért telente Hawk és Fisher, és még sokan mások este tízt ől reggel hatig dolgoztak. És folyton panaszkodtak emiatt. Hawk hátát a falnak vetette, karját összefonta, állát a mellén nyugtatta. Amúgy sem szokott túl jó formában lenni a műszak elején, és eleinte, amíg át nem állt, ez még rosszabb volt. Utálta, ha változtatnia kellett az alvásritmusán. Fisher könyökkel gyengéden oldalba bökte, mire megemelte egy kissé a fejét. Gyorsan körbenézett a teremben, elégedetten nyugtázta, hogy a parancsnok még nincs bent, s állát ismét mellére ejtette. Szeme lecsukódott. Fisher sóhajtott és elfordult. Bízott benne, hogy nem kezd megint horkolni. Kirántotta Hawk egyik hajszálát, hogy kipróbálja a kés élét. A férfi nem ébredt fel rá. Az ajtó kivágódott, és bevonult Dubois parancsnok, vastag papírköteget szorongatva. Az Srkapitányok elcsendesedtek, és többé-kevésbé figyelni kezdtek. Fisher eltette a kést meg a fenőt, és élesen oldalba bökte Hawkot. Az horkantva riadt fel, és homályos tekintetét Duboisra szegezte. A parancsnok a termet fürkészte. Alacsony, zömök ember volt, feje kopasz, mint egy tojás. Huszonhárom éve volt őrparancsnok, s ez egy cseppet sem használt a külsejének. Valaha fene jó zsaru volt, de túl sokszor kísértette meg a szerencséjét, míg egyszer vagy fél tucat gengszter elkapta, és addig ugrált a lábán, míg mind a kett ő el nem tört. Az orvosok azt mondták, soha többé nem fog tudni járni. Nem ismerték Dubois-t. Még lábadozása alatt is akciókat irányított, a tanáccsal civódott, hogy emeljék a költségvetésüket, és újoncokat képezett ki. Igazi rabszolgahajcsár volt; három hét után az újoncok már alig várták, hogy kikerüljenek Haven utcáira, ami két rossz közül a kisebbiknek tűnt. Nem véletlenül járta az a mondás a kapitányok körében, hogy aki túlélte Dubois-t, az bármit túl fog élni. - Rendben van, figyelmet kérek! - Dubois szigorúan nézett szét maga körül. - Kezdem a jó hírrel: a tanács jóváhagyta a túlóradíjakat, mostantól számítva. És most a rossz hír: meg is fogjátok keresni. Ma kora hajnalban zendülés tört ki DeviPs Hookban. Ötvenhét halott, huszonhárom sebesült. Kettő a halottak közül őr volt. Campbell rendőr és Grzeshkowiak rendőr. Temetés csütörtökön. Aki el akar menni, az keddig a saját felel ősségére gondoskodjon a he8 lyettesítéséről... További rossz hírek. A Dokkmunkások Egyesülete Egy esülete sztrájkkal fenyeget őzik, amennyiben a tulajdonosok nem költenek többet a munkakörülmények javítására. Ami azt jelenti, hogy újabb zendülésekre lehet számítani. Megkett őztem az őrséget a dokkok körül, de azért tartsátok nyitva a szemeteket. A zendülés észrevétlenül tud terjedni. És ha ez nem volna elég, hogy f ő jön a fejünk, a múlt éjszaka valaki betört a Morrison Street-i f ő katakombákba, és elvitt hetvenkét holttestet. Lehettek vámpírok, feketemágusok vagy valaki az Istenek utcájából. Akárhogyan is, nagy baj. Egy csomó fontos ember van ott eltemetve, a családtagoknak meg habzik a szája. A holttesteket vissza kell szerezni, lehetőleg épen és sértetlenül. Járjatok nyitott szemmel, és ha bármit megtudtok, én is tudni akarom... És most jöhet a többi jelentés. Gibson kapitány és Doughty kapitány: állítólag kísértetek járnak az egyik Bla-keny Street-i házban. Ellen őrizzétek, ha tényleg úgy van, ne próbáljatok meg h ősök lenni. Csak tisztítsátok meg a terepet és hívjatok egy ördög űzőt. Briars és Lee kapitány: több helyr ől jelentették, hogy valami vadállat kóborol az East Gate környékén. Egyel őre még nem támadott meg senkit, de azért vételezzetek ezüstt őröket a fegyvertárból a biztonság kedvéért. Fawkes és apOwen kapitány: még mindig nem találtátok meg azt az er őszakoskodót. Máris van négy áldozat, és ez több, mint sok. Nem érdekel, hogy csináljátok, de kapjátok el a gazembert! És ha valaki állna mögötte, akkor azokat is. Ez legyen a legels ő, amíg más parancsot nem adok! Hawk és Fisher kapitány: öröm újra látni benneteket a kis vakációtok után. Szeretnélek mindazonáltal emlékeztetni benneteket, b enneteket, hogy ezen az osztályon jobban szeretjük, ha az elkövet őket lehetőleg élve gyű jtik be. Tudjuk jól, hogy a legtöbb problémát a hideg vassal szeretitek elintézni, de most próbáljátok meg egy kicsit leh űteni magatokat! A kedvemért. És végül, van három új vérdíj. - Humortalanul mosolygott, ahogy a kapitányok villámgyorsan jegyzettömböket és ceruzákat varázsoltak el el ő. A vérdíjak jelentették az egyetlen hivatalos mellékjövedelmet, de Dubois régivágású parancsnok volt, és helytelenítette ezt a rendszert. A dolog túlságosan is korrupció-szagú, és elvonja az embereket az igazán fontos ügyekt ől.
9
Felolvasta a részleteket, direkt hadarva, hogy megnehezítse a jegyzetelést. Fisher nem bánta; tudott gyorsírni. A halk mormogás az oldalán zavarta a koncentrálásban, és er őteljesen oldalba bökte Hawkot. Az felriadt, és igyekezett érdekl ődő arckifejezést ölteni. - Még valami - folytatta Dubois. - Mostantól fogva minden talizmánt bevonunk. Rengeteg Rengeteg baj volt velük mostanában. Tudom, hogy nagyon hasznosak mágikus támadásokkal szemben, de már többen
jelentették, hogy felmondták a szolgálatot, vagy valami más bajt csináltak. Két ízben fel is robbantak az átkozottak. Az egyik őrnek leszakította a karját a robbanás. Úgyhogy minden talizmánt vissza kell vinni a fegyvertárba, mihelyt lehetséges, ellen őrzés végett. Kivétel nincs. Ne kényszerítsetek arra, hogy megmotozzalak benneteket. Abbahagyta, mivel egy rend őr sietett be egy papírral. Átadta Dubois-nak, aki gyorsan átfutotta, aztán valamit kérdezett halkan a rend őrtől. A kapitányok nyugtalanul mozgolódtak. - Úgy tűnik, egy kém kószál szabadon Havenben. Ebben nincs semmi különös, de ez a bizonyos kém valami különösen kényes anyaghoz jutott hozzá. A tanács kétségbe van esve. Azt akarják, hogy fogjuk el, méghozzá még tegnapra. Szóval indulás, és járjátok végig az informátoraitokat!” Valaki majd csak fog tudni valamit. A városkapukat lezárták, úgyhogy innen ki nem jut... Sajnos, a tanács nem látott el minket túl sok nyommal. Tudjuk a kém fed őnevét: Fenris. Kaptunk még egy bizonytalan személy leírást: magas, vékony, sz őke hajú. A többi a ti dolgotok. Most az legyen a legels ő, hogy megtaláljuk ezt a Fenrist, a többi ügy várhat, amíg el nem kapjuk, vagy amíg a tanács másképp nem látja jónak. Indulás! És valaki ébressze fel Hawkot. Altalános nevetés támadt; a kapitányok lassan szétszéledtek, Fisher pedig az ajtó felé vonszolta Hawkot, aki nagy ártatlanul állította, hogy minden szót hallott. Ahogy a termet elhagyták, elhallgatott, és a fegyvertár felé induló Fishert kezdte faggatni: - Hova megyünk, Isobel? - A fegyvertárba, hogy leadjuk a talizmánokat.
10 - Hülyeség - felelte Hawk. - Én nem adom vissza. Ez az egyetlen védelmünk az ellenséges varázslattal szemben. Fisher ránézett. - Hallottad, mit mondott Dubois; azok az átkozott talizmánok veszélyesek. Semmi kedvem elveszíteni a karomat, csak hogy te egy kicsit nagyobb biztonságban érezd magad. - Jó, akkor majd viszem én. - Nem. Nem bízom ezekben a szerkenty űkben. - Muszáj, hogy legyen legalább az egyikünknél. Különben a legels ő kóbor varázsló, akivel összeakadunk, a kezünkbe teszi a fejünket. Fisher sóhajtott, aztán vonakodva bólintott. - Rendben van, de csak veszély esetén használjuk majd, jó? - Hát persze. Sietség nélkül lépkedtek a központ keskeny folyosóin, ki a zsúfolt utcákra. Még néhány hete is hó és latyak borított mindent, de aztán a városi id ő járás-varázslók végre rászánták magukat az összehangolt cselekvésre, és a nagyját elterelték a város fel ől, ki az óceánra. Az arra járó keresked őhajók persze biztos a pokolba kívánták őket, de ezzel senki nem tör ődött Havenben. Nem mintha az id ő járás-varázslók ki tudták volna küszöbölni a telet, legfeljebb pár héttel, maximum egy hónappal kitolták. Mihelyt aztán az igazi téli viharok elkezd ődtek, nem volt mit tenni, be kellett szegezni az ablaktáblákat, jól megrakni a tüzet, és imádkozni a tavaszért. De most még az ég tiszta volt, a csípős levegő pedig olyan, mint egy átlagos őszi napon. Hawk mélyet szippantott a friss leveg őből, köpenyét pedig szorosabbra fogta maga körül. Rendesen nem szerette a köpenyt, útban volt, ha harcra került a sor, de a hideget még kevésbé szerette. Az Alföldi Királyságokban az id ő járás általában hűvösebb és zordabb volt, mint szül őföldjén, északon, és éppen ilyenkor, ősszel és télen hiányzott a legjobban az Erd ős Királyság. Savanyúan mosolygott, ahogy végignézett a düledez ő épületeken és a piszkos utcákon. Messzire került otthonról. - Már megint az Erdőség jár a fejedben, ugye? - kérdezte Fisher.
11 - Ühüm. - Pedig jobban tennéd, ha kivernéd a fejedb ől. Úgysem mehetünk vissza. - De hátha mégis. Egyszer, valamikor. Fisher ránézett. - Persze - mondta végül. - Valamikor. Elindultak a tömött utcán. A tömeg utat adott nekik. Sokan jártak kinn, ahhoz képest, hogy már ilyen későre járt, de a tél már annyira a nyakukon volt, hogy mindenki kétségbeesetten igyekezett elvégezni, amennyit csak tudott, mielőtt ideérnek a viharok, és az utcák járhatatlanná válnak. Hawk és Fisher rámosolygott az ismerős arcokra, köszöngettek, és lassan haladtak körzetük, Northside felé, amely Haven legrosszabb hírű negyede volt. Bármit lehetett ott venni vagy eladni. Minden rendű és rangú bűn és korrupció tenyészett és virult Northside mocskos utcáin. Hawk és Fisher már több mint öt éve dolgoztak itt, s fásulttá és
érzéketlenné váltak. Mégis naponta történtek itt olyan dolgok, amelyek még őket is megrázták. Igyekeztek nem a hatása alá kerülni. Végigjárták az ismerős lebujokat, valami nyom után kutatva, de akivel csak beszéltek, megesküdött a szeme világára, hogy soha nem hallott semmiféle Fenrisről. Hawk és Fisher hol a berendezést törte össze, hol a kikérdezetteket szorongatták meg, de még az ő hírnevük se tudott belőlük semmilyen információt kicsikarni. Ami azt jelentette, hogy a kém vagy olyan tökéletesen álcázta magát, hogy senki nem tudta, hol lehet, vagy pedig a megbízói egy kisebbfajta vagyont költöttek arra, hogy befogják az emberek száját. Valószínűleg inkább az előbbi. Northside-ban mindig akadt volna valaki, aki beszél. Utoljára hagyták a Fekete Fuvaroshoz címzett fogadót. Ez egy többé-kevésbé jó hírű kocsma és vendéglő volt Northside szélén; az a fajta hely, ahol az ember zsebét jelent ősen megkönnyítették a különleges csemegékért cserében, és a pincér gúnyosan mosolygott, ha nem volt tökéletes a vendég kiejtése. Emellett a hírek gyű jtőhelye is, mindenféle pletyka és szóbeszéd megvásárolható itt, az árskála a drágánál kezdődött, és az uzsoraárban végz ődött. Hawk és Fisher időről időre benézett ide a legfrissebb hírekért, 12 és soha nem fizettek egy fillért sem. Viszont békén hagyták az informátoraikat, és megígérték, hogy kifelé menet nem gyújtják fel az épületet. Pár percig ott álltak kint a Fekete Fuvaros el őtt, a kiszűrődő beszélgetésre és nevetésre figyelve, amelyet az éjszakai lég sodort feléjük szelíden. Jó sokan lehetnek itt ma este. Belökték az ajtót, és besétáltak, barátságos mosolyokat szórva, amerre elhaladtak. A f őpincér feléjük indult, kezét már nyújtotta is a remélt borravalóért, aztán halálra vált arccal torpant meg, mihelyt meglátta, hogy kik jöttek. Az étteremben hirtelen csend támadt, az alig megvilágított asztalok mellől mogorva arcok meredtek Hawkra és Fi-sherre. Mint az éttermekben általában, a világítás itt is csak a feltétlenül szükségesre szorítkozott. Eredetileg ez arra szolgált, hogy bensőséges, romantikus légkört teremtsen. Hawk szerint a f ő ok az volt, hogy a vendégek ne lássák, mit esznek. De hát belé nem sok romantika szorult, amint ezt Fisher is tanúsította volna. Néma csend volt, csak a t űz ropogása hallatszott a terem túlsó végéből, s a légkör olyan feszült lett, hogy gyufát lehetett volna rajta gyújtani. Hawk és Fisher a csillogó-villogó bár felé tartott, amely mögött takaros rendben sorakozott az összes elképzelhető divatos szesz és folyadék. A bár mögötti fal nagy részét hatalmas tükör borította, aranyozott és ezüstözött rokokó díszkeretben. Hawk és Fisher a bárpultra könyököltek, és barátságosan mosolyogtak a csaposra, Howardra, aki olyan képet vágott, mint aki a legszívesebben sarkon fordulna és elszaladna, csak nem mer. Nagyot nyelt, és a bárpultot kezdte buzgón fényesíteni, mereven mosolyogva a két kapitányra. Legénykorában jóképű is lehetett, de húsz év alatt a jónál is jobb mód zsírba fojtotta helyes vonásait; mosolya is megkopott mostanra, attól, hogy túl sok emberre pazarolta. Volt egy felesége és egy barátnő je, akik nyilvánosan szoktak civakodni, és a siker számos egyéb jelét is birtokolta, mégis, bár mostanra a fogadó tulajdonosa lett, ahol egykor közönséges pincérként kezdte, ideje nagy részét a bárpult mögött töltötte, merthogy szerette a szemét rajta tartani a dolgokon. A személyzet nem is spicliskedett utána, mint ahogy tette az előző tulajdonossal. Hawk könnyedén áthe13 lyezte a testsúlyát, mire a csapos hátrah őkölt. Hawk elmosolyodott. - Jó sokan vannak ma este, Howard. Hogy megy az üzlet? - Remekül! - felelte Howard gyorsan. - Jobban nem is mehetne. Hozhatok egy italt? Vagy inkább egy asztalt szeretnétek? Vagy... Ó, Hawk, az ördögbe is, ugye, nem töritek megint össze a berendezést? Épp hogy befejeztem a helyreállítást azután, hogy a múltkor itt jártatok, és a tükrök nagyon sokba kerülnek. És a biztosító nem fizet, ha a ti kezetek van a dologban. Te meg Fisher abba a kategóriába estek, mint a vihar, a kóbor varázslók vagy az istenek cselekedetei. - Nem kellene úgy odalenned, Howard. Még azt találjuk gondolni, hogy van valami titkolnivalód. - Ide figyeljetek, én csak egy egyszer ű vendéglős vagyok. Nekem senki sem mond semmit, tudjátok jól. - Keresünk valakit - közölte Hawk. - Egy kémet. A fed őneve Fenris. Hallottál már róla? - Nem - felelte a csapos gyorsan. - Soha. Ha hallottam volna, megmondanám, becsszóra. Nincs
dolgom kémekkel. Hazafi vagyok, mindig is az voltam, h űséges és lojális... - Elég - vágott közbe Fisher. - Hiszünk neked, bár nem sokan tennék ezt a helyünkben. Ki van itt ma olyan, aki tudhat valamit? Howard tétovázott, mire Hawk a szemöldökét kezdte ráncolni. A csapos nagyot nyelt. - Itt van a Villám Tom, a Kicsi Lord, aztán a Borotvás Eddie. Elképzelhet ő, hogy ők hallottak valamit... Hawk bólintott, elfordult, és az éttermet kezdte fürkészni. Az emberek közben újból evéshez láttak, de még mindig síri csönd honolt, amelyet csak az ev őeszközök csö-römpölése tört meg. Nem volt nehéz kiszúrni a három alakot, akit Howard említett. Meglehet ősen közismertek voltak a maguk módján. Hawk és Fisher már találkozott velük, az ő szakmájukban ez elkerülhetetlen volt. - Kösz, Howard - vetette oda Hawk. - Igazán nagy segítségünkre voltál. És most mondd meg annak a kidobóembernek, aki azt hiszi, hogy álcázta magát a mögött az osz14
lop mögött tőlünk balra, hogy ha nem teszi le azt a dobó-kést és nem jön el ő, Isobel és én térdben fogjuk kettévágni. Howard gyorsan intett, és a legény vonakodva előlépett; kezében jól láthatóan nem volt semmi. - Elnézést - mentegetőzött a csapos - , még új itt. - Jobban teszi, ha gyorsan tanul - felelte Fisher -, különben soha nem is lesz régi. Otthagyták a csapost és a kidobólegényt, és átfurakodtak a zsúfolt asztalok között. Merev arcok és ellenséges tekintetek követték a két kapitány útját, ahogy Villám Tom felé tartottak. Tom, mint mindig, most is a legújabb divat szerinti ruhákat viselte, ujjai szinte elt űntek a nehéz gyűrűk alatt; és egy dekoratív ifjú sz őkeség pompázott az oldalán, keblei majd kibuktak a ruhájából. Tom ellenségesen meredt a két kapitányra, akik helyet foglaltak vele szemben, de nem tiltakozott. A testőrei minden bizonnyal itt voltak valahol a közelben, de volt annyi esze, hogy nem hívta őket. Hawk és Fisher még megsértődne, és aztán kereshetne új testőröket. Senki sem szívesen húzott ujjat Hawkkal és Fisherrel. Gyorsabb és biztonságosabb volt egyszerűen megmondani nekik, amit tudni akartak, aztán reménykedni, hogy beérik vele, és valaki másra szállnak rá. Villám Tom szerencsejátékkal foglalkozott. Nevét fejszámoló képességéről kapta, bár egyes rossz nyelvek szerint a névnek több köze volt Tom nemi életéhez. Alacsony, szögletes, sötét hajú férfi volt, negyvenes évei elején járhatott, arcán a szerencsejátékosok sima mosolya és kifürkészhetetlen tekintete. Udvariasan bólintott Hawk és Fisher felé. - Drága kapitányaim, micsoda öröm, hogy ismét találkozunk. Rendelhetek egy kis bort vagy szivart? Vagy esetleg egy csésze forró csokoládét, lélekmelegítőnek ebben a csúnya időben... - A kémről mondj valamit, Tom! - vágott közbe Hawk. - Attól tartok, még sose hallottam a Fenris nevet, kapitány, de természetesen érdeklődhetek a társaimnál is... - Te valamit eltitkolsz előlünk, Tommy - mondta Fisher szemrehányó hangon. - Tudod, mennyire idegesek szoktunk lenni, amikor így csinálsz. - Anyám sírjára esküszöm, hogy... 15 - Anyád él és virul, és még mindig fizeti annak a kölcsönnek a kamatait, amit te vettél fel a nevére - jegyezte meg Hawk, Fisher pedig elgondolkodva méregette az ifjú szőkeséget. - Nem túl öreg hozzád, Tommy? Megvan már tizenhét is. Lehet, hogy utána kellene nézünk, nem valami kiskorú szökevény-e. A szőkeség édesen Fisherre mosolygott, és megemelte a borospoharát, hogy jobban lehessen látni a súlyos arany karköt őt a csuklóján. - Tizenhat éves - mondta Tommy gyorsan. - Láttam az anyakönyvi kivonatát. Nagyot nyelt, és elszántan a két kapitányra mosolygott. - Higgyék el, drága barátaim, ha tudnék valamit erről a Fenris fiúról... - De megtudhatsz valamit - mondta Hawk. - Hagyj üzenetet a központban, ha hallasz valamit. - Hát hogyne, kapitány, magától értetődik. Fisher előrehajolt. - Ha rájövünk, hogy eltitkoltál előlünk valamit... - Úgy nézek én ki, mint aki öngyilkos akar lenni? Hawk és Fisher felállt, és hátraindult, Kicsi Lord szeparéja felé. Senki sem tudta Kicsi Lord igazi nevét, de nem is tör ődött vele senki. Annyian
használtak álnevet Northside-ban, mint a szemét. A Lord, egy magas, helyes nő, harmincas évei közepén járhatott, és mindig férfinak öltözött. Rövid, sötét haja volt, szúrós, fekete szeme és pengevékony szája. Elegánsan, de konzervatívan öltözködött, abban a jó öreg férfias stílusban, ami soha nem megy ki a divatból, és az el őkelő kiejtést próbálta majmolni, kevés sikerrel. Mindig volt pénze; senki nem tudta, hogy honnan. De igazság szerint nem is nagyon akarták tudni. Rövidlátó-an hunyorgott Hawkra és Fisherre, ahogy leültek vele szemben, és bal szeme elé egy monoklit illesztett. - Úgy éljek, hogy ez Hawk kapitány és Fisher kapitány! Micsoda átkozott szerencse ismét látni magukat! Nem csatlakoznak hozzám egy pohárka pezsgőre? Hawk a rózsaszín pezsgővel félig telt palackra pillantott, amelyet gondosan jégbe hűtöttek, és megborzongott. 16 - Most inkább nem, köszönöm. Mit tudsz arról a kémről, Fenrisről? - Az égvilágon semmit, öregfiú. Nem nagyon mozgok az ő köreikben. - Igazán elegáns vagy - jegyezte meg Fisher. - Ezek a gyémánt mandzsettagombok újak, ugye? - Drága jó nénikém ajándéka. Az öreglány és én együtt mentünk Lord Bruford partijára a múltkor, amit az új tanácstag tiszteletére adtak. Azt hiszem, Adamantnak hívják a fickót... - Nem vagyunk kíváncsiak a társasági rovat híreire -mondta Fisher. - Egy sorozat gyémánt elt űnt mostanában egy betörés során. Persze err ől nem hallottál, vagy mégis? - Nem én, drágám, egy szót se. Meg vagyok döbbenve, természetesen. - Természetesen - mondta Hawk. - Biztos vagy benne, hogy nem hallottál err ől a Fenrisről, mylord? Végül is aki olyan körökben mozog, mint te, csak hallott valamit, esetleg egy bizalmas kijelentést, amely egy óvatlan pillanatban hangzott eí? Kicsi Lord előkelően felvonta a szemöldökét, mire leesett a monoklija. Ügyesen utánakapott, miel őtt az asztalra eshetett volna, és visszaillesztette a helyére. - Drága öregfiú, csak nem azt kívánja t őlem, hogy spic-liskedjem a barátaimra? Erre nem vagyok hajlandó. - Egyre ismerősebbek nekem ezek a mandzsettagombok - jegyezte meg Fisher. - Talán el is sétálhatnánk mi hárman a központba, hogy összehasonlíthassuk a lopott ékszerekr ől készült rajzokkal... - Biztosíthatom, kapitány, hogy soha nem hallottam err ől a maguk rohadt kémjér ől! De a legnagyobb szerencsének fogom tartani, ha értesíthetem magukat a legapróbb fejleményr ől is, ami a tudomásomra jut. - Ez a beszéd! - mondta Hawk. - A név kötelez, nem igaz? Egyébként beszéltem Adamant tanácsossal, és biztosan tudom, hogy még a büdös életben soha nem hallotta a nevedet. Hawk és Fisher otthagyták a hápogó Lordot, és a legutolsó címzett felé vették az útjukat, egy magányosan álló asztalhoz a terem hátsó részében, amelyet alig lehetett ki-
17 venni a félhomályban. Borotvás Eddie még a gyenge világítást sem kedvelte. Hawk és Fisher elvettek egy-egy széket a szomszéd asztaltól, és leültek vele szemben. Borotvás Eddie, egy törékeny, hajlott alak, egy rongyos köpenybe burkolózott, amelyet nyilvánvalóan csak a zsír és a mocsok tartott össze. A szag még az asztal túlsó végén is orrfacsaró volt. Az a hír járta róla, hogy még a patkányok is nagy ívben elkerülik, nehogy összeszedjenek valami fertőzést, olyan mocskos. Hihetetlenül sovány volt, arca beesett, szeme lázas fényben csillogott. Első ránézésre közönséges csavargónak t űnt, de már pár perc után érezni lehetett, hogy van valami különös a lényében. Valami különös... és nem kevéssé meghökkentő. Borotvás Eddie utcai harcokban szerezte a nevét, amelyet két szomszédos banda vívott a területért. Tizennégy éves volt akkoriban, gyors és alattomos gyilkos, és máris több mint dilis. A következő pár évet azzal töltötte, hogy elszegődött bárkihez, aki felfogadta, csak úgy egyegy ügyre. Aztán tizenhét éves korában meglátogatta az Istenek Utcáját, és vallásos rajongás lett úrrá rajta. Felhagyott az erőszakos életmóddal, és ezentúl Northside utcáit járta, a szeretetről és megértésről prédikálva. Akadtak, akik kinevették vagy megdobálták. Később holtan találtak rájuk, haláluk körülményei soha nem derültek ki. És nem ők voltak az egyetlenek. Egy idő után az emberek megtanulták, hogy Eddie-t békén hagyják. Haven legveszedelmesebb negyedeiben járt-kelt nyugodtan, hirdetve a próféciáját, és a haja szála se görbült soha. Egyszer DeviFs Hookig követte egy csapat bérgyilkos. Senki nem látta őket többé. Borotvás Eddie-nek nem volt törzshelye vagy saját területe, kapualjakban aludt, és örökké úton volt. Nem számított neki se fagy, se h őség, és mindig volt egy kis pénze, még a
legnehezebb időkben is. Sok mindenről és sok mindenkiről tudott - már ha valaki rá tudta venni, hogy beszéljen. A legtöbben nemigen, de Hawkot és Fishert nagyon kedvelte. Talán mert nem féltek tőle, mint a többi ember. Hawk hátradőlt a székben, és könnyedén mosolygott a szemközti púpos figurára. - Hello, Eddie! Hogy s mint? - Nem panaszkodhatom, kapitány - felelte Borotvás Ed18 die. Hűvös, halk hangja nagyon is józannak tetszett, de a szeme vad fényben izzott. - Mindig akad valaki, akinek még nálam is rosszabbul megy a sora. Már vártalak benneteket. Ezt a Fenris nevű kémet a Leech Streeten találjátok meg, a háromormű házban. Itt szokta továbbadni az információit. Megismeritek az élénkzöld kravátlijáról. Ez az egyezményes jel, amiről a kapcsolata is megismeri. - Nem vagy te mindig ilyen készséges, Eddie - jegyezte meg Fisher elgondolkodva. - Mi olyan különös ezen a Fenrisen? - Ha meg nem állítja valaki, két ösi ház lesz a lángok martaléka. Patakokban fog folyni a vér, és nem szűnik a jajszó. Farkasok férkőztek a nyáj közelébe, és mi er őtlennek bizonyulunk velük szemben. Hawk és Fisher gyorsan összenéztek, és mire megint felnéztek, Borotvás Eddie székében már nem ült senki. Gyorsan körülnéztek, de nyoma sem volt sehol a vendégl őben. - Utálom, amikor ilyeneket csinál - mondta Fisher. -Mit gondolsz err ől az egészről? Van értelme kimenni a Leech Streetre? Hawk a szemöldökét ráncolta. - Ha valaki más az, ügyet se vetnék rá. De Eddie-vel más a helyzet, ő sok mindent tud. És ha az a véleménye, hogy mindannnyian veszélyben vagyunk emiatt a Fenris miatt... - Igen - értett egyet Fisher. - Az aggasztó. - Ezenkívül ez a legjobb nyomunk. - Ez az egyetlen nyomunk. - Pontosan. Fisher a fejét rázta. - Menjünk ki és ellenőrizzük! Egymásra vigyorogtak, felálltak, és kifelé indultak. Az étterem továbbra is feltűnően csöndes volt, és minden mozdulatukat ellenséges pillantások kísérték. Amikor az ajtóhoz értek, Hawk megállt és visszanézett. Elmosolyodott, és gálánsán meghajolt a barátságtalan arcok felé. Fisher csókot dobott feléjük, azzal a két kapitány eltűnt az éjszakában. * * * 19 A Leech Street pimasz volt és szemérmetlen, és léptennyomon piszkos kis üzletekbe botlott az ember. Rikítóan kimázolt szajhák gyülekeztek az utcasarkokon, mint megannyi rikácsoló paradicsommadár, vagy az első emeleti ablakokból hajoltak ki, a fehérnemű jüket mutogatva és az alattuk elhaladó tömeget figyelve. Utcai árusok frissen lopott ékszerrel házaltak, amikor a lopást még fel se fedezték, a lebujokban olcsón mérték a féldecit; a méreger ős szesz szinte sisteregni látszott a palackban. A levegő beszéd, nevetés és a sztriptíz-show-ra hívogató kikiáltók érdes hangját sodorta. Lépten-nyomon kinyalt stricik támasztották hányavetin a falat a kapualjakban, tüntetően piszkálva a körmüket a késük hegyével, ugrásra készen a balhé legkisebb jelére. Reménybeli kliensek tolongtak az utca egyik végén, igyekeztek észrevétlenek maradni, míg az árut mustrálgatták, és összeszedni a bátorságukat, hogy megszólítsák az egyiket. Hawk nagyot ásított, ahogy az egyik sikátor rejtekéből a mozgalmas képet figyelte. Már majdnem egy órája várták Fisherrel, hogy Fenris feltűnjön. Az utca csiricsáré bája meglehetősen megkopott mostanra. A lárma és rikító színek mögött a Leech Street még szomorúbbnak és elhagya-tottábbnak tűnt, mint a többi hely, ahol mindenki kétségbeesetten próbálta valami másnak mutatni magát, mint ami. Hawkot mulattatta az az erőfeszítés, amellyel a „vevők” megkísérelték fenntartani a látszatot, hogy csak véletlenül járnak arra, de az utca maga cseppet sem vonzotta. Ismerte a terület bűnügyi statisztikáit, hogy a vérbajt ne is említsük. Némelyik intézménynek olyan rossz volt a híre, hogy rávetették magukat a tétovázó kliensekre, és erőnek erejével vonszolták be őket.
Unalmában Hawk óvatosan a sikátor mocskos falának dőlt, és egy üres palackot rugdosott. Az lassan elgurult, megállt egypár pillanatra, majd ismét visszagurult. Az egyórányi hiábavaló várakozás után ez már szinte izgalmasnak tűnt. Hawk nagyot sóhajtott. Utálta, ha rá kellett állni valakire. Nem volt hozzá türelme. Fisher viszont úgy látszott, hogy élvezi. Szerette figyelni a járókelőket, és kis történeteket talált ki, hogy kik lehetnek, és hova mennek. A meséi rendszerint érdekesebbek voltak, mit az ügy, ame20
lyen éppen dolgoztak, de most, hogy egy teljes órája hallgatta őket, Hawk kezdett rájuk unni. Fisher derűsen és ártatlanul csacsogott tovább, de Hawk homlokán egyre mélyültek a redők. Gyomra hangosan korgott, emlékeztetve az elmulasztott vacsorára. Fisher hirtelen elhallgatott, mire Hawk gyorsan felnézett, attól félve, hogy felesége észrevette, hogy nem figyel, de ő mereven nézett valamit az utcán. - Azt hiszem, megvan végre a madárka, Hawk. Zöld kravátli a három óra irányában. Hawk követte a tekintetét, érdeklődése feléledt. - Gondolod, hogy ő a mi emberünk? - Hordana szerinted bárki is ilyen kravátlit, ha nem lenne muszáj neki? Hawk elmosolyodott. Ebben volt valami. A kravátli olyan rikító élénkzöld színben pompázott, hogy szinte világított. A kém óvatosan szétnézett, ügyet sem vetve a szajhák madárhangú hívogatásaira. Illett rá a leírás, ha azt annak lehet nevezni. Határozottan magas volt, legalább hat láb és három-négy hüvelyk, és szándékosan összegörnyedt, ízlésesen volt öltözve, a kravátlitól eltekintve, semmi feltűnő darab, ami alapján meg lehetne jegyezni. Egy pillanatra a sikátor felé nézett, ahonnan Hawk figyelte. Hawk elfojtotta a hirtelen rátör ő vágyat, hogy hátrébb húzódjon: a mozdulat csak felhívta volna rá a figyelmet. A kém tekintete továbbhaladt, és Hawk egy kicsit könnyebben kezdett lélegezni. - Rendben van - szólalt meg Fisher. - Gyerünk utána! - Hé, csak lassan! - felelte Hawk. - Az is kell nekünk, akivel találkoznia kell itt, nemcsak ő. Várjunk még egy percet, hogy mi történik. Az egyik merészebb szajha erővel a kémhez tolakodott. Az rámosolygott, és mondott valamit, amitől a szajha elnevette magát és odébbállt. Nem álldogálhat itt sokáig, gondolta Hawk. Az felt űn ő lenne. Mi a fenére vár még? Alighogy a gondolat végigfutott az agyán, a kém hirtelen megfordult, és átment az utca másik oldalára, az egyik épülethez. Elővett egy kulcsot, kinyitotta az ajtót, és gyorsan be-siklott, az ajtót behúzva maga után. Hawk lassan tízig számolt, és kilépett a sikátorból. Fisher mellette. A ház, ame21 lyikbe a kém bement, éppen olyan volt, mint bármelyik ház az utcában. - Én megyek elölről - mondta Hawk. - Te hátul figyelj, hátha megpróbál ellógni. - Hogy van az, hogy mindig én figyelek hátul? - kérdezte Fisher. - Én mindig valami mocskos hátsó udvaron végzem, és háromhetes szemétkupac alól kell kikecmeregnem. - Jó, akkor te mégy elöl, és én vigyázok hátul. - Nem, köszönöm, most már túl késő. Úgy kellett volna felajánlanod, hogy én nem szólok. Hawk elkeseredett arcot vágott, de Fisher már az épület melletti szűk sikátor felé tartott. Néha nehéz vele. Hawk inkább a bejárati ajtóra fordította a figyelmét. Kifakult tábla függött az ajtó felett, megnevezve a helyet: Madame Lucy Intézete. A táblán látható volt maga a hölgy, a portré szerint kissé hervatag már a tábla újkorában is. Hawk természetes mozdulattal elfordította a gombot. Könnyen engedett, de az ajtó nem nyílt. Zárva. Kellemetlen. Talán tényleg engednie kellett volna, hogy Fisher jöjjön előre. Sokkal jobban értett a zárakhoz, mint ő. Máskülönben... Ha az ember nem biztos a dolgában, legjobb, ha egyenes úton próbálkozik. Udvariasan kopogtatott az ajtón, aztán várt. Nemsokára az ajtó kivágódott, és egy kéz kulcsolódott a karjára. Hawk hátraugrott, és keze már a fejsze felé tapogatózott, amikor észrevette, hogy az, aki előtte áll, nem Fenris. Hawk egy hatalmas, tenyeres-talpas asszonysággal találta szemben magát, aki rikító köntösbe burkolózott, sötét, göndör haja vad fürtökben repkedett körülötte, és annyi festéket kent magára, hogy nem lehetett kivenni a vonásait. Mosolya mint egy skarlát seb, szeme ragyogó és szúrós. Akkora válla volt, mint egy rakodómunkásnak, hozzáillő karokkal. Hevesen megszorította Hawk karját, mire az
összerándult. - Örülök, hogy eljött - szólalt meg a n ő komoly hangon. - Már vártuk. Hawk kifejezéstelen tekintettel meredt rá. - Igazán? - Hát persze. De siessünk. A szellemek nyugtalanok ma este. 22
Hawk azon t űnődött, jobban belelátna-e a dolgokba, ha elmenne és megint visszajönne. Esetleg jöv őre. - A szellemek - szólalt meg óvatosan. Az asszony éles pillantást vetett rá. - Hát nem a szeánszra jött? - Nem éppen - felelte Hawk. A nő elengedte a karját, mintha a férfi épp most tett volna neki tisztességtelen ajánlatot, kiegyenesedett teljes öt láb kilenc hüvelyknyi magasságában, és jéghidegen meredt a férfira. - Úgy értsem, hogy ön nem Jonathan DeQuincey, a néhai és sokat siratott Dorothy DeQuincey férje? - Nem hát - felelte Hawk. Ebben az egyben biztos volt. - Ha nem azért jött, hogy igénybe vegye szolgáltatásaimat, mint Madame Zára, szellemidéz ő és a Nagy Odaátra vezet ő út ismerő je, akkor mit keres itt? - Úgy érti, hogy maga spiritiszta? - kérdezte Hawk, akinek kezdett derengeni valami. - Médium? - Nem is közönséges médium, fiatalember, hanem a művészet legkiválóbb ismer ő je egész Havenben. - Akkor miért itt telepedett le, és nem az Istenek utcájában? - kérdezte Hawk ártatlanul. Madame Zára gőgösen szívott egyet az orrán. - Mert bizonyos korlátolt elmék a tanácsban nem hajlandók elismerni, hogy a spiritiszták igazi csodatevők. Azzal merészelnek vádolni bennünket, hogy csalók és szélhámosok vagyunk. Mi természetesen másképp látjuk. Mindez annak az összeesküvésnek a része, amelyet a bevett vallások szőttek annak a megakadályozására, hogy elfoglalhassuk a minket megillet ő helyet az Istenek utcájában. És most, mit óhajt? Nem állhatok itt örökké, hogy magával társalogjak, vár a Nagy Odaát... És várnak a klienseim is. - Azt az urat keresem, aki az előbb jött be ide Magas, vékony, zöld kravátliban. Üzenetet hoztam neki. - Ja, vagy úgy. - Madame Zára királyn ői mozdulattal húzta fel az orrát. - Az emeleten, második ajtó balra. És megmondhatja az ifjú „úriembernek”, hogy esedékes a lakbér. Sarkon fordult, és hullámzó leplek kavargásában lemasírozott a keskeny hall felé. Hawk belépett, és csendesen be23
csukta maga mögött az ajtót. Mire megfordult, Madame Zára már eltűnt, feltehetően visszatért klienseihez, s a hall üres volt. Egyetlen lámpás vetett piszkossárga fényt a bal kéz fel őli falon sorakozó kabátokra és köpenyekre és a rongyos szőnyeggel borított lépcsőre, amely az emeletre vezetett. Hawk elővett a zsebéből egy kicsi faéket, és beszorította a bejárati ajtó alá. Ez feltartja majd Fenrist, ha sikerülne kereket oldania. Hawk egész csomó ilyen hasznos apróságot hordott magánál. Hitt a felkészülésben. Előhúzta a fejszéjét. Fenrist valószínűleg egyedül találja a kapcsolatával. Nemigen kockáztat fölösleges tanúkat. Tehát kettő egy ellen. Hawk elvigyorodott, és meglódftotta a fejszét. Nem gond. Jól alakulnak a dolgok. Ha Fisherrel be tudják gy ű jteni a kémet és a kapcsolatát, méghozzá élve, kihallgatásra alkalmas állapotban, akkor lehet, hogy áthelyezik őket Northside-ból... Csendben lépkedett előre, lassan ment fel a lépcsőn. Kis szerencsével, ha a kém hallotta is, hogy jött valaki, azt gondolhatja, csak Madame Zára egyik kliense. Vagyis Hawk van lépéselőnyben, ha harcra kerül a sor. Hawk mélyen meg volt arról gy őződve, hogy ha harcra kerül a sor, akkor minden előnyt ki kell használni. Lassan ment felfelé, először minden lépcsőfokot kipróbált, hogy nem nyikorog-e. Jókora tapasztalatra tett szert a házak körüli szaglá-szásban, és jól tudta, milyen messzire elhallatszik egy szokatlan, hirtelen zaj a csendben. Baj nélkül felért, és csendben lépkedett a második ajtó felé. Az ajtókereten át fény sz űrődött ki. Fülét az ajtófélfához támasztotta, és elmosolyodott, ahogy bentről hangos szóváltás szűrődött ki. Hátralépett, megmarkolta a fejszét, és nekigyürkőzött, hogy berúgja az ajtót. Ebben a pillanatban az ajtó kivágódott, mögötte pedig ott állt Fenris, a kém, zavarodott képet vágva. Egy másodpercig csak álltak és bámulták egymást, aztán Hawk a kémre vetette magát. Fenris hátrazuhant, arcvonásain megdöbbenés és riadalom tükröz ődött. Hawk gyorsan
körbepillantott a szobán, és tekintete megállapodott a kém kapcsolatán - egy szürke, jellegtelen, jéghideg arcú emberen. - Maradjatok, ahol vagytok, mind a ketten! - vakkantotta. - Le vagytok tartóztatva! Dobjátok el a fegyvereiteket! 24
A kapcsolat kardot rántott, és Hawk felé indult. A kém egy dobókés után tapogatózott. A fenébe is, gondolta Hawk fáradtan, legalább ez egyszer hallgatnának a józan eszükre, és adnák meg magukat! Úgy döntött, hogy a kapcsolattal kezdi, ő tűnt veszélyesebbnek kettejük közül. Ha ót legyőzte, Fenris valószínűleg harc nélkül feladja majd. Hawk közeledett a kapcsolathoz; a férfi arca kifejezetten nyájasnak és megbocsátónak tűnt, de a szeme hideg és halálosan nyugodt volt. Hawknak kezdett nagyon rossz érzése támadni vele kapcsolatban. Elhessegette a gondolatot, és támadásba lendült. A szürke ember erőlködés nélkül söpörte félre Hawk fejszéjét, és Hawknak ugyancsak fürgén kellett hátrálnia, ha nem akarta, hogy válaszul keresztüldöfjék. A szürke ember a nyomában maradt, félelmetes ügyességgel vagdalkozva, és Hawktól épp csak annyi telt, hogy védekezett. Fenris kapcsolata mestere volt a vívásnak. Hawk szíve a torkába ugrott. A fejsze végső soron nem túl alkalmas a védekezésre; nem erre tervezték. Hawk rendszerint egy mindent elsöprő rohammal nyerte meg a párviadalait. Igazság szerint a fantasztikus lábmunka és a fejsze ihletett használata óvta meg az életét. Fiatalabb korában, mielőtt elveszítette volna a fél szemét, kitűnően vívott, de a szürke ember még akkoriban is keményen megszorongatta volna. Gyors volt, hihetetlenül ügyes és zavarba ejtően módszeres. Hacsak ki nem talál valamit hamarjában, Hawk halott ember, és ezt mind a ketten tudták. Szeme sarkából látta, hogy Fenris körülöttük köröz, kezében a dobókés, és csak kedvez ő alkalomra vár. Ez eldöntötte a kérdést. Ha baj van, nincs sportszer űség. A szürke ember feje felé vágott a fejszével, mire az kénytelen volt felemelni a kardját, hogy elhárítsa az ütést, és míg a két vas összecsapott, Hawk szépen megperdült a tengelye körül, és egyenesen tökön rúgta a szürke embert. Az elsápadt, kardot tartó keze megingott. Hawk gyors, vad ütése keresztülvágta a másik torkát. A vér vastag sugárban ömlött, ahogy a szürke ember összecsuklott. Hawk gyorsan megpördült, hogy szembeszálljon Fenrisszel. A kapcsolat odavan, ez igaz, de átkozott legyen, ha a kémet is veszni hagyja. Fenris célzott, és ugyanazzal a mozdulattal 25
már dobta is a kést. Hawk félreugrott, és a kés éppen hogy elkerülte a vállát, de köpenyét szilárdan a falhoz szegezte. Hawk őrjöngve kereste a köpeny kapcsát, miközben Fenris sarkon fordult és elmenekült. Vannak olyan napok, amikor semmi sem sikerül. Nagy nehezen sikerült kikapcsolnia, és már ugrott is, a köpenyt meg ott hagyta a falon lógva. Kirontott a szobából a lépcs őházba. A köpenyért majd kés őbb visszajön. Lebámult a korlát mögül, és elkapta Fenris tekintetét, aki a lépcs ő alján állt, kétségbeesetten keresve valami egérutat. Hawk lerobogott a lépcsőn, magában csendesen káromkodva. Ki nem állhatta a hajszákat. Testalkata inkább sejtetett er őt és kitartást, semmint gyorsaságot, és a közelharc máris kifullasztotta. Nem baj, Fenris nem jut messzire. A bejárati ajtó alatti ék majd gondoskodik róla. Az elsötétített szalonban javában folyt a szeánsz. Egy titokzatos fénygömb világította meg a kicsi, kör alakú asztalt, komor árnyakat vetve az asztal körül ül ő hat ember reményked ő arcára. A sötétség összesűrűsödött a fénykör körül, elrejtette a szegényes berendezést, a hat résztvev őnek pedig az az érzése támadt, hogy az örökkévalóságban lebeg. A leveg őben nehéz szantálillat terjengett, s az egész légkör feszült és várakozásteljes volt. Madame Zára el őre-hátra hintázott a székén, mintha a szellemek mindenfelől taszigálnák, hangja birtoklásáért vetélkedve, s alig várnák, hogy átadhassák reményked ő és vigasztaló üzeneteiket azoknak, akiket maguk mögött hagytak. Madame Zára feje petyhüdten lógott a nyakán, de közben észrevétlenül a klienseket figyelte. Csak a szokásos törzsvendégek voltak. Holbrookék, egy középkorú házaspár, akik halott fiukkal szerettek volna kapcsolatba lépni. Dávid és Mercy Peyton, akik még mindig reménykedtek, hogy a drága megboldogult nagypapa valahogyan a tudomásukra hozza, hová rejtette a családi vagyont. No és az öreg, félénk Mrs. Tyrell, aki olyan hálás minden röpke percért, amit elhalálozott macskájával, Marmaláddal tölthet. A két házaspár könny ű eset, de hogy macskahangokat kelljen el őcsiholnia, ezt kifejezetten megalázónak érezte Madame Zára. Ha nem pangana ennyire az
26 üzlet mostanában, házikedvenceket már nem vállalna, de nehéz id ők járták, úgyhogy kénytelen volt
beérni azzal, ami jött. Szemforgatva nyögött egyet legsíribb hangján. Meglehet ősen büszke volt erre a nyögésre. Valahogy a misztikumot és az örökkévalóságot idézte, úgy, hogy még a legszkeptikusabb kliens is csöndben maradt és figyelt. Er őteljesen megragadta Graeme Holbrook és Dávid Peyton kezét, és karján finom remegést futtatott végig. - A szellemek itt vannak körülöttünk - szólalt meg lágyan. - A közelünkben vannak, bármit csinálunk, és csak a legvékonyabb fátylak választanak el minket tőlük. Mindig készen állnak rá, hogy kapcsolatba lépjenek velünk, a mi dolgunk csak annyi, hogy figyeljünk... Csss! Zavart érzek az éterben. Egy szellem van a közelben. Használd a hangomat, drága megboldogult! Van üzeneted valakinek a jelenlév ők közül? A légkör egyre s űrűsödött és feszültté vált, ahogy Madame Zsca további nyögéseket és reszketéseket pvadukilt, majd lábával megnyomott egy emel őkart, amely a padlódeszkák közé volt rejtve. Egy fadarab ütődött tompa puffa-nással az asztal aljának. A vendégek hátrah őköltek. Rálépett még néhányszor az emel őre, további rejtélyes kopogásokat állítva el ő, aztán koncentrált, hogy eltalálja Peyton nagypapa hangjának pontos árnyalatát. Az embereknek fogalmuk sincs, min megy egy médium keresztül a pénzéért. Színészn ő is lehetett volna bel őle, ha lehet ősége nyílt volna rá. - A szellem közeledik. Érzem a jelenlétét a szobában. Már majdnem itt van... Az ajtó kivágódott, és a fent lakó magas, vékony úriember rontott be, vadul körülnézett, aztán az ablak felé iramodott. Holbrookék felsikoltottak, Mercy Peyton hátraesett. Madame Zára megzavarodva, teljes megdöbbenéssel nézett szét maga körül. Egy másik alak robbant be a nyitott ajtón, ruhája csurom vér volt; a vér a kezében lév ő fejszéről csöpögött. A Holbrook házaspár még hangosabban sikoltozott, és szorosan megragadták egymást, abban a Szent meggy őződésben, hogy maga a Zord Kaszás jött el, hogy 27
számon kérje rajtuk, hogy az ügyeibe avatkoztak. Az emeleten lakó űr kivágta az ablakot, és lábát keresztülvetette az ablakpárkányon. A második alak előrelendült, felborítva az asztalt. Az ifjú úriember válla után kapott, de az kicsúszott a kezéb ől, és eltűnt a kinti sikátorban. A másik borzalmasan káromkodott, és kimászott az ablakon, hogy üldözőbe vegye. Holbrookék még mindig egymást átölelve álltak és nyöszörögtek, Mercy Peyton hisztériás rohamot kapott, Dávid Peyton pedig elgondolkodva nézegette azt a fadarabot a felborult asztal alján. Madame Zára kétségbeesetten kutatott az agyában valami ötlet után, amivel megmentheti a szituációt. Es ebben a pillanatban egy hatalmas, vörös kandúr ugrott be az ablakon a sikátorból, és nézett szét, hogy mi ez a felfordulás. Mrs. Tyrell felkapta, magához ölelte, szemébe könny szökött a boldogságtól. - Marmalád! Hát visszatértél hozzám! Madame Zára képletesen szólva mosta kezeit. Odakint Hawk rátalált Fisherre, aki egy jókora szemétkupac alól kecmergett elő. Odalépett, hogy segítsen, de a szag visszariasztotta. Fisher rámeredt. - Legközelebb tied a hátsó ajtó. Gyors léptekkel elindult a f őutca felé, a mocskot sepergetve magáról útközben. Hawk utánasietett. - Láttad Fenrist? - Persze hogy láttam! Mit gondolsz, ki dobott a szemétbe? És bármit is akarnál mondani, nem vagyok rá kíváncsi. Honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy az ablakon fog kiröpülni? Na mindegy, gyerünk! Még nem juthatott messzire. Végigrobogtak a sikátoron, ki a Leech Streetre. Fenris az utca felénél járt, és tempósan futott. Hawk és Fisher utánavetette magát. A népek bámészkodva megfordultak utánuk. Néhányan nevettek, egypáran tapsoltak, a többiek meg sértéseket ordibáltak feléjük, és fogadásokat kötöttek. A közelebb állók megragadták Fisher fekete köpenyét, páran meg az utat kezdték elbarikádozni. Az őrség nem volt túl népszerű errefelé. Hawk rájuk meredt. - Hawk és Fisher vagyunk a városi őrségtől. Takarodjatok az utunkból! 28
A tömeg hirtelen szétrebbent előttük, mindkét oldalon a falakhoz lapulva, hogy helyet adjanak nekik. Fenris hátrapillantott a válla felett, és kettőzött erővel futott tovább. Fisher helyesl ően intett a tisztelettudóvá vált tömeg felé. - Szerintem ezek már hallottak rólunk, Hawk. - Pofa be és futás! Fenris beugrott egy mellékutcába, Hawk és Fisher utána. Hawk máris nehezen szedte a
levegőt. Fenris szűk kis utcák és eldugott sikátorok labirintusán keresztül vezette őket, annyiszor változtatva irányt és kanyarodva vissza, ahányszor csak tudott. Hawk és Fisher kitartóan futottak a nyomában, sípolva szedték a levegőt, és a verejték patakokban csurgott rajtuk. Fenris keresztülvágott a piacon, felborogatva a bódékat, amerre elhaladt, hogy lelassítsa őket. Hawk egyenesen átgázolt a romhalmazon, Fisher szorosan a nyomában. A feldühödött kofák az öklüket rázták feléjük, és átkokat szórtak rájuk, üldözöttre és üldözőkre egyaránt. Hawk homlokán egyre mélyültek a ráncok. Fenris egyre beljebb vezette őket, a rohadt Northside kellős közepébe, de Hawknak sejtelme sem volt, pontosan hová akart eljutni. Kellett hogy legyen valami meghatározott célja, valami rejtekhely, ahol meghúzhatta magát, vagy egy barát, aki megvédi. Hawk szája gonosz mosolyra húzódott. Nem tör ődött vele, hogy a kém végül az Igazságügyi Palotában végzi, ahol a tizenkét bíró és a király maga is őt védi; Fenris akkor is börtönbe kerül, méghozzá, ha egy mód van rá, láncokban. Ez becsületbeli ügy lett számára. Hogy a bosszúról ne is beszéljünk. Hawk ki nem állhatta a hajszákat. Fenris ekkor teljes sebességgel befordult az egyik sarkon, és feliramodott egy küls ő lépcsőn, amely egy nagy, zömök, faragott kőépülethez tartozott. Hawk már indult volna utána, de Fisher megragadta a karját, és mindkettejüket hirtelen megállásra késztette. Fenris egy ajtón át eltűnt a házban. Hawk dühösen fordult Fisher felé. - Mielőtt bármit is mondanál, Hawk, nézz szét, hogy hol vagyunk! Hawk körülnézett, és el fintorodon. Dühe gyorsan lelohadt. Fenris a Mágusok Udvarához vezette őket. Ez volt a 29 székhelye a város összes rossz hír ű mágusának és varázslójának. A hely egyel őre elhagyatottnak t űnt, de ez bármelyik pillanatban megváltozhatott. Általában az őrök igyekeztek meghúzni magukat a Mágusok Udvarának környékén, és nem felhívni magukra a figyelmet. Letartóztatást pedig senki s em kísérelt volna meg itt az őrség, esetleg a hadsereg er ősítése nélkül. Mert biztonságosabb lett volna rézfúvós hangszereken játszani téli álmukat alvó medvék barlangjában. - Ez még nem minden - szólalt meg Fisher. - Nézd, kinek a házába menekült! Hawk megnézte, és felnyögött. - Grimm - mondta utálkozva. - Fenris bárkit ismerhetett volna ebb ől a mágusbagázsból, de nem, ő épp Grimm-hez menekül! Hátukat a falnak vetették a lépcs ő alján, és pár perces pihen őt tartottak, miközben megpróbálták kisütni, mi az ördögöt csináljanak. Jól ismerték Grimmet, és ő is őket. Már összemérték pengéiket, képletesen szólva, de Hawk és Fisher még semmin sem tudta rajtacsípni. Az emberek féltek beszélni. Grimm középszerű varázsló volt, kellemetlen szokásokkal, és alakváltozásra szakosodott. Bármit meg tudott csinálni az egyszer ű arcplasztikától a teljes testcseréig, a vendég óhajától és pénztárcájától függően. Nem voltak skru-pulusai, bármire képes volt, és bárki szolgalatában. A b űnözők számára igencsak hasznosnak bizonyultak a szolgáltatásai, vagy olyan szempontból, hogy megváltoztassák túlságosan közismertté vált fizimiskájukat, vagy hogy bosszút álljanak ellenségeiken. Az őrség egy bizonyos szép remény ű bandavezérre egyszer kora hajnalban talált rá, amint az utcákon bolyongott, véres csíkot húzva maga után. Beletelt egy kis id ő, mire sikerült azonosítani. Megnyúzták; az utolsó hüvelykig lehúzták róla a b őrt a feje búbjától a talpáig, de még mindig élt és sikoltozott. Még sokáig tartott, míg meghalt a városi kórházban, de a sikoltozást csak az utolsó percben hagyta abba. Jellemző volt Fenrisre, hogy éppen Grimmet ismerte. Csak egy új arcot meg testalkatot kellett beszereznie, és elt űnhetett a tömegben, akár Hawk és Fisher orra el őtt is. 30
Másrészt nem mehettek csak úgy utána. Grimm varázsló volt, és nagyon is komolyan vette a magánlaksértést. Hivatalosan az őrség bármilyen helyiségbe behatolhatott Haven-ben, feltéve, hogy utólag ezt megfelelően meg tudták indokolni a törvényszék előtt. A gyakorlatban minden attól függött, kinek az otthonáról volt szó. Az ember nem sokra ment vele, ha a törvényszék a halála után igazolta az eljárását, és a varázslók száján gyakran el őbb kicsúszott egy varázsige, mint ahogy gondolkodni kezdtek. A mágusok köreiben már állandósult ipari kémkedés általában paranoiássá tette őket, és ugyancsak felgyorsította a reflexeiket. - Mit a véleményed? - kérdezte végül Hawk. - Az, hogy ezt nagyon alaposan át kell gondolnunk -felelte Fisher. - Semmi kedvem életem hátralévő részét apró, undorító és nagyon büdös állatkák kombinációjaként leélnem. Az alakváltoztató varázslóknak többnyire beteges a humorérzékük. Én azt mondom, maradjunk
itt, és hívjunk erősítést. - És amíg ideérnek, Fenris megszerzi az új arcát, és bottal üthetjük a nyomát. Fisher a szemöldökét ráncolta. - Az adott körülmények között szerintem nem tehetünk mást, mint hogy futni hagyjuk. Ez nem ugyanaz, mintha valami gyilkos volna, vagy ilyesmi. A fenébe is, Haven hemzseg a kémektől. Mit számít, hogy eggyel több vagy kevesebb? - Nem - mondta Hawk határozottan. - Nem engedhetjük ki a kezünk közül. Ártana a hírünknek. Az emberek még azt gondolnák, elpuhultunk, és vérszemet kapnának. Fisher fáradtan rázta meg a fejét. - Kells hogy legyen valami könnyebb módja is a kenyérkeresésnek. Rendben van, menjünk utána. Nincs értelme körülszimatolni. Grimm nyilván egy csomó biztonsági varázsigével rakta körül a helyet, hogy megvédje a betolakodóktól. Törjünk egyenesen rájuk, és bízzunk benne, hogy a talizmán megvéd, rendben? - Jól hangzik - válaszolta Hawk. - Gyerünk! Odaadta Fishernek a talizmánt, aki elmormolta az aktivizáló jelszót. A kő vadul felizzott a kezében, mint valami miniatűr csillag. Elindultak felfelé a lépcsőn. Hawk haladt 31 elöl, keze ügyében a fejszéje. A lépcsőfokok hangosan nyikorogtak. Nagyszer ű , gondolta Hawk, egyenesen nagyszer ű. Felsiettek a lépcső tetejéig, a bejárati ajtóhoz. Hawk óvatosan fülelt, fülét a fához tapasztotta, de semmit sem hallott. Megpróbálta elfordítani az ajtókilincset, és az engedett. Egyhüvelyknyire nyitotta meg az ajtót, és hátralépett. Fisherre pillantott biztatásért, Fisher pedig őrá. Gyors mosoly villant át az arcán. Lélegzet-visszafojtva háromig számoltak, aztán berúgták az ajtót, és berontottak a szobába, fegyvereik a kezük ügyében. Grimm, a varázsló éppen egy kámzsás-köpenyes alakot kísért a szoba másik végében lev ő ajtóhoz. Megperdült és a betolakodókra meredt, aztán a csuklyás alakot az ajtó felé tuszkolta. Az őrök megindultak felé, de az alak elt űnt az ajtón át, mielőtt a közelébe kerülhettek volna. Ott maradt viszont a varázsló, akivel fel kellett venniük a harcot. Grimm nagydarab, széles mellkasú férfi volt, a varázslók szokásos fekete öltözékében, dús szakállal és hatásos szurokfekete sörénnyel. Kellemetlenül mosolygott, mint valami kesely ű, amely éppen egy hulla szemeit készül bekebelezni. - Az őrség nevében, le vagytok tartóztatva! - kiáltotta határozottan Hawk, és félreugrott, mivel Grimm egy tűzgömböt kapott elő a levegőből, és feléhajftotta. A t űzgömb az egyik székbe ütközött, és elhamvasztotta. Fisher eldobott egy kést, míg a varázsló nem figyelt oda, s mély sebet ütött Grimm karján. Az elkáromkodta magát, kirántotta a kést, és félrehajította. Hawk és Fisher a varázslóra rontott a termen át. Grimm kihúzta magát, és egy mágikus igét kiáltott. A talizmán felizzott, és hatástalanította a varázslatot. Hawk és Fisher együtt vetették magukat a varázslóra, és a földre döntötték. Rövid, zűrzavaros küzdelem után Fisher véletlenül megütötte a kardmarkolatával. Grimm lesántult, Hawk és Fisher pedig lehengerelték. Aztán leültek, hátukat a falnak vetve, hogy egy kicsit kifújják magukat. - Végre valamit fel is tudunk mutatni a hajsza eredményeként - szólalt meg Hawk. - Igen, de azért kár Fenrisért Pedig már majdnem a kezünkben volt... 32
- Ne foglalkozz vele! Azóta már messze jár, méghozzá új fizimiskával, az ügyes gazember. Mindent elölről kell kezdenünk. - Igazad van. A f őnökeink nem lesznek elragadtatva. Csendben ültek egy darabig. - Grimm fejére nincs véletlenül jutalom kitűzve? - kérdezte reménykedve Hawk. - Á, soha nem tudtak rábizonyítani semmit. De most benne van a pácban. Egy szökevény bűntársa és felbujtója, aztán ellenszegült a letartóztatásnak, megtámadta az őrséget..., - Úgy van, ha felébred, jó néhány kényes kérdésre kell majd válaszolnia. - Hacsak nem kapott agyrázkódást, és nincs emlékezetkiesése. Hawk felnyögött. - Na ne. Nem lehetünk ilyen pechesek. Gyere, nézzünk körül egy kicsit, ha már itt vagyunk. Lehet, hogy szerencsénk lesz, és találunk valami nyomot.
Óvatosan körbejárták Grimm termeit, nagyon vigyáztak, nehogy megérintsenek valamit, anélkül, hogy ellenőrizték volna előtte. A mágusok gyakran tartogattak idétlen meglepetéseket az elővigyázatlanoknak. Hawk általában úgy kutatott át egy helyiséget, hogy tört-zúzott, míg csak úgy nem nézett ki a hely, mintha hurrikán söpört volna végig rajta, de az a szoba máris úgy festett, mintha feldúlták volna. Grimm azok közé az emberek közé tartozott, akik csak rendetlenségben érezték jól magukat. A lakrésze az egész első emeletet elfoglalta - egyetlen hosszú terem, tele mindenféle szemét és limlom leírhatatlan egyvelegével. Vegyszeres állványok, üvegfiolák és cs őrendszerek, ón-korsók és dörzstálak hevertek az elképzelhető legnagyobb összevisszaságban a két hatalmas asztalon, mindenféle papirosok, könyvek meg legalább három különböző étkezés maradványainak a társaságában. Hawk félredobott egy szennyes inget, és fintorogva fedezett fel egy döglött macskát, amelyet alkotórészeire vágtak, és szép rendben egy táblára tűztek. A macska alatt ott volt a részletes utasítás, hogyan kell az állatot ismét összerakni. Grimmnek vagy 33
nagyon beteges a humorérzéke, vagy... Hawk szilárdan elhatározta, hogy ebbe inkább nem gondol bele. Az ágy úgy nézett ki, mintha Grimm azonmód úgy hagyta volna, ahogy kimászott bel őle. Fisher bekukkantott alá, csak úgy rutinból, de poron és a bilin kívül nem talált semmit. Az íróasztal már érdekesebbnek ígérkezett. Kardja hegyével kihúzgálta a fiókokat, és mosolyogva nyugtázta a vaskos papírköteget. Végigfuttatta a talizmánt az asztal felületén, aztán óvatosan leemelte a papírokat, végig ügyelve, hátha van valami mechanikus csapda is. Gyorsan átlapozta a köteget, s homlokát ráncolva próbálta kibogarászni Grimm macskakaparását. Hawk benézett az egyik eldugott fülkébe, és elállt a lélegzete. Vagy tucatnyi különböző arc szegélyezte a falat; a bőrüket olyan ügyesen szedték le és ragasztották fel újból, hogy szinte élőnek tetszettek. Hawk leküzdötte az utálko-zását, és közelebbről is szemügyre vette őket. Mind egyedi arc volt, még távolról sem hasonlítottak egymásra. Valószínűleg ez jelentette a kínálatot, amelyet Grimm a vevőinek nyújtani tudott. Az lesz a legjobb, ha kihívnak egy rajzolót a központból, hogy készítsen másolatokat. Lehet, hogy Fenris új arca ezek közül való. Még közelebb lépett, és alaposan tanulmányozni kezdte az arcokat. Akármilyen gazember is ez a Grimm, a dolgát azt érti. Az arcok hihetetlenül életszer űnek tűntek. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az egyiket, és rögtön vissza is kapta, mert az arc kinyitotta a szemét, és ránézett. Az élettelen vonások eltorzultak a kíntól, az ajkak hangtalan sikolyra nyíltak. A többi arc is mozgolódott, felpattantak a szemek, és ugyanaz a halálos gyötrelem tükröződött bennük, amint rezzenéstelenül Hawkra szegeződtek. Hawk gyomra meglódult a felismeréstől: az arcokat élve szegezték ki, s ítélték örökös szenvedésre. Bármi történt is, Hawk megesküdött, hogy ezért legalábbis bíróság elé juttatja Grimmet. - Isobel, gyere ide gyorsan! Fisher odaszaladt, karddal a kezében, aztán dermedten bámult a falon vonagló arcokra. -Úristen, Hawk! Micsoda elvetemült gazember... tennünk kell valamit! Nem hagyhatjuk itt így őket! 34
- Próbáld meg a talizmánt! Talán hatástalanítja a vjurázs-latot, amely életben tartja őket. Fisher bólintott, és lassan végigfuttatta a követ a nyitott szemmel bámuló arcok el őtt. A szemek becsukódtak, és nem nyíltak fel többé. Az arcokról elt űnt az élet, már csak puszta maszkok voltak a falhoz szögezve. Végre nyugton. Fisher tétovázva megérintette egyiket-másikat, de nem reagáltak. A bőrük még puha volt, de már kih űlőben. A biztonság kedvéért Hawk a feldarabolt macskán is kipróbálta a követ. Hozzáláttak, hogy átvizsgálják a papírokat, amelyeket Fisher az íróasztalban talált. Feljegyzések lehettek Gfimm múltbeli szolgáltatásairól, de neveket sehol sem említett, csak kezd őbetűket. Többnyire szépítő varázslásról volt szó, bár akadtak olyan bizarr kívánságok is, hogy Hawk csak nézett. Hiába, ízlések és pofonok... De bármilyen ér-dekfeszít őek voltak is az iratok, semmit nem tartalmaztak, aminek köze lehetett volna Fenrishez. Vagy legalábbis Hawk nem jött rá. Visszahajította a papíro kat az asztalfiókba, és csüggedten nézett körül. - Nem fogunk mi semmit se találni itt. Túl óvatos és agyafúrt ő ahhoz. A fontosabb dolgokat biztosan a
fejében őrzi. - Szóval bízzuk a központi varázslókra, hogy szedjék ki ők belőle - mondta Fisher. - Hadd dolgozzanak meg a pénzükért a változatosság kedvéért. Halk nyögés hallatszott a hátuk mögül, mire gyorsan hátranéztek. A terem másik végében Grimm, a varázsló tápászkodott fel. Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa, azután pillantása Hawkra és Fisherre esett, és arca elsötétült. Szája lassan mosolyra húzódott, lecsatolta a köpenyét, és félrehajította. Hirtelen izomkötegek kezdtek kidagadni csupasz mellkasán és vállán, kitolulva a feszes b őr alatt. Hawk és Fisher dermedten nézték, hogy változik át. Teste megnyúlt és megdagadt, a lehetetlen izomzat egy emberfelettien megnövelt alakhoz csatlakozott. Arca remegett, vonásai eltorzultak dühében. Szeme kifürkészhetetlen fekete tóvá változott, szájában éles, recézett fogsor éktelenkedett. Grimm lassan előrelépett, begörbített keze közben borotvaéles karmokká változott.
35 - Úgy látom, gondok lesznek - szólalt meg Hawk, szilárdan megmarkolva fejszéjét. - Mindig is szeretted szépíteni a dolgakat - felelte Fi-sher. - Mi a fenét csinál magával? - Ahogy elnézem, úgy tűnik, Grimm nem riad vissza, hogy kipróbálja a tulajdon áruját. Ez az ő színpada, ahol tetszés szerint tudja változtatni az alakját. - Tudod, ez az egész azt juttatja az eszembe, hogy pucolnunk kellene innen a fenébe, és megpróbálni erősítést szerezni. - Nem rossz ötlet. Csak éppen Grimm köztünk és a legközelebbi ajtó közt található. Kénytelenek leszünk mi magunk megállítani. - Ez nagyon szép, és hogyan? - Ezen töröm a fejem! Grimm előrelendült, állkapcsát úgy csattogtatta, mint valami acélcsapdát. Már semmi emberit nem lehetett felfedezni az arcán. Hawk és Fisher gyorsan kettéváltak, hogy kétfelől tudjanak rátámadni, mire a varázsló szemei azonnal szétmásztak, hogy megfelelő helyzetből egyszerre figyelhessék meg mind a két őrt. Hawk nekilendült, és Grimmbe vágta a fejszéjét. A súlyos acél a varázsló derekába mélyedt, de vér nem folyt a nyomában. A seb azonnal összezárult, a mesterséges hús heg nélkül körülfolyta. Fisher a másik oldalról vágta meg Grimmet, hasonló eredménnyel. A varázsló Hawk felé nyúlt bütykös, karmos kezével. Hawk gyorsan hátrált, de a kéz mindenhová követte, lehetetlenül hosszúra kinyúlva. - A talizmán! - üvöltötte Hawk, kétségbeesetten hátrálva. - Próbáld meg a talizmánt! - Már megpróbáltam! Úgy látszik, nincs rá hatással! - Nem baj, csak próbáld tovább! Hawk félreugrott, a karmolászó kéz pedig mély barázdákat szántott mögötte a falba. Az íróasztal mögé szökkent. Grimm szöges vég ű kezének egyetlen csapásával felborította az asztalt. Hawk gyorsan körülnézett a szobában, valami egérutat keresve. Fisher a talizmánt szorongatta, és újra meg újra az aktivizáló jelszót mormolta. A kő hirtelen felizzott, ragyogó, szemkápráztató fénnyel, s kezét égette a hő, amit kibocsátott. Fisher egyenesen a varázsló idomta36 lan arca felé hajította a követ. Az még a leveg őben elkapta, és kíváncsian vizsgálgatta. A talizmán ekkor felrobbant, a varázsló fejét leszakította a helyéről, és bezúzott minden ablakot a teremben. Egy hosszú percen át nem hallatszott semmi a csendben, csak a robbanás után lefelé szállingózó törmelék zaja. Hawk és Fisher lassan feltápászkodtak, leporolták a ruhájukat. A förtelmes lény helyén egy fej nélküli emberi test hevert. Hawk óvatosan megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a csengéstől. Fisher átölelte, és egy pillanatig így álltak csendben együtt. - Hát ma nem remekeltünk, Hawk. - így is lehet mondani. Fenris elmenekült, új arccal és testtel, az az ember pedig, aki segíthetett volna felkutatni, halott. Mindennek a tetejébe még a talizmánt is elvesztettük. Vannak olyan napok, amikor jobb lenne fel se kelni az ágyból. - Na, mindegy. De ezúttal forrófejűséggel legalább nem vádolhatnak. Hawk kérdőn nézett rá. Fisher a varázsló testére mutatott. - Végül is ő vesztette el a fejét, nem mi. 2.
Fenris köddé válik A takarítóbrigád is megjelent végre, nem sokkal utánuk pedig a hullaszállító kocsi. Két rendőr krétával körülrajzolta a fej nélküli testet, és aprólékosan feljegyeztek mindent az elhelyezkedéséről. A törvényszéki varázsló türelmetlenül várta, hogy befejezzék; máris pocsék hangulatban volt, hogy ilyen korán kirángatták az ágyból. Hawk és Fisher 37
egy falnak dőlve álltak, a megboldogult varázsló borát iszogatták, és lázasan törték a fejüket valami jelentésen, ami megmenti őket a lefokozástól. A két rendőr sietség nélkül jegyezgetett, aztán félreálltak az útból, hogy a törvényszéki varázsló is elvégezhesse a dolgát. Az epésen bámult rájuk, aztán a testhez hajolt, és felt űrte az ingujját. Hawk és Fisher egymásra néztek, és egyhangúan úgy döntöttek, hogy itt az ideje, hogy egy kis friss leveg őt szívjanak. A helyszíni boncolások alaposak és mocskosak szoktak lenni. Hawk kiszippantotta, ami még a palackban maradt, s a seprő összehúzta a száját. Parasztnak való savanyú l őre volt, de legalább illett a hangulatához. Bármilyen jelentést adnak is be végül Fisherrel, abban biztosak lehettek, hogy most tényleg bajban vannak. Kiléptek Grimm szobájából, és lecammogtak a lépcsőn az utcára. A hullaszállító kocsi elé fogott lovak hangosan horkantottak, és a fejüket dobálták, leheletük gőzölgött a csípős levegőben. Hawk félrenézett. Nem szerette, ha tulajdon halandóságára emlékeztették. A fenti ablakokban különös fények villództak, ahogy a törvényszéki varázsló hozzáfogott, hogy leszerelje Grimm megmaradt pajzsait és védőberendezéseit meg a trükkös csapdákat, amelyek még nem sültek el. Fisher fázósan összehúzódott, ahogy a hideg szél átsöpört rajtuk. - Egyfolytában csak az jár a fejemben, hogy itt nem stimmel valami, Hawk. Tudjuk, miért jött ide Fenris: hogy új arcot szerezzen. De hogy került Grimm egyáltalán kapcsolatba vele? Jól ment neki az üzlet, a feljegyzéseiből ítélve máris annyi pénzt keresett, hogy azt se tudta, mihez kezdjen vele. Miért kockáztatta volna, hogy egy árulóval paktáljon? Pénzért nem, és semmi nyoma annak a dossziéjában, hogy érdekelte volna a politika. - Lehet, hogy egyszer űen az izgalom, a bajkeverés kedvéért. Nem ő lenne az első bolond, aki abban tetszeleg, hogy ő csinálja a történelmet, mozgatja a figurákat. Vagy az is lehet, hogy csak valami baja volt a tanáccsal, és így akart bosszút állni. Hallottam már ennél különösebb indítékról is. Különben is teljesen mindegy. A fickó halott, és a mi ügyünk is meghalt vele. Rézcsengő halk, kitartó csörömpölése zsongott mindket-
38 tejük fejében, amint a központi híradós varázsló hívta őket. Hawk óvatosan megrázta a fejét, ahogy a mély, csengő hang elhalt. - Jobb szerettem, amikor még azt a gongot használta. Ett ől a rohadt csengőtől szétmegy a fejem. Elhallgatott, mivel megszólalt a híradós varázsló recseg ő hangja. Hawk és Fisher kapitány azonnal jelentkezzen Dubois parancsnoknál a központban. Ez az utasítás elő rébbvaló minden egyéb parancsnál. Minden más parancs hatálytalan. Hawk és Fisher vártak egy percet, hátha van még valami más is, aztán egymásra néztek. - Hamar eljutottak a hírek a Központba - jegyezte meg Hawk. Fisher vállat vont. - Havenben imádják a rossz híreket. És lefogadom, egy egész csomó ember akad, aki sorban áll azért, hogy bemárthasson minket. Túl becsületesek vagyunk, semhogy népszer űek lehetnénk. - A fenébe is, elvégre átvészeltünk már ennél csúnyább viharokat is. - így van - felelte Fisher. - Csak a fejünket kell meghajtani, és elsöpör felettünk. - Tényleg hiszel ebben? - Nem. Es te? - Én sem. De annyi bizonyos. Dubois jobban teszi, ha csínján bánik velem - jelentette ki Hawk határozottan. -Most nem vagyok olyan hangulatban, hogy ordítozni lehessen velem. S őt ha csak felemeli a hangját, azt hiszem, valami alsó és nagyon kellemetlen helyen fogom megrúgni. - És mit segít ez rajtunk? - Ártani már nem árthat. -Igaz. Hawk és Fisher alig tették be a lábukat a központ ajtaján, amikor már el őbukkant egy rend őr, úgy tűnt, hogy a semmiből, és ragaszkodott hozzá, hogy egyenesen Dubois irodájába kísérje őket. A többi őr, akivel útközben találkoztak, elkerülte Hawk és Fisher tekintetét. A hírek már kör-
39
bejártak, és senki sem akarta kockáztatni, hogy b űnrészesség gyanújába keveredjék. Hawk humortalanul mosolygott, kezét az oldalán himbálózó fejszére csúsztatta. Fisherre pillantott, és látta, hogy az ő keze is a kardmarkolaton nyugszik. A rendőr Dubois irodájához vezette őket, és frissen bekopogott. Szinte azonnal felhangzott a parancsnok hangja, és berendelte őket. A rend őr ajtót nyitott, és hátralépett, hogy beengedje a két kapitányt. Hawk hanyagul besétált, Fisher mellette. Az ajtó bezárult mögöttük. Hawk a fiilét hegyezte, de nem hallotta, hogy a rend őr távozna. Hát ez érdekes. Lehet, hogy őrt áll az ajtóban, hogy megakadályozza a betolakodást... vagy a kitörést. Hawk magában elmosolyodott, míg mindketten formális meghajlással üdvözölték a parancsnokot. Ha ők ketten úgy döntenének, hogy érdekeiket a legjobban a sürg ős távozás szolgálja, akkor nem egy rend őrre lenne szükség, hogy megállítsa őket. Dubois rájuk meredt az íróasztala mögül, és utálkozva horkantott. - Úristen, úgy bűzlötök, mint egy szemétdomb. A De-viPs Hook-i koldusok szalonképesebbek nálatok! Szégyent hoztok az egyenruhára. Hawk végignézett magán, és be kellett látnia, hogy a parancsnoknak van némi igaza. Ruhája cafatokban lógott rajta, és teljesen átáztatta a vér. Egy gyors pillantás Fisherre meggy őzte arról is, hogy ő sem áll különbül. Köpenye sz őrméje csapzottan, összegubancolódva csüngött, a Madame Zára háza mögötti szemétdomb emlékeként. És az éjszaka megpróbáltatásainak köszönhet ően meglehet ősen kellemetlen szagot is árasztottak. Hawk magában azt kívánta, bárcsak hátszelet kaphatna saját maga felől. A legártatlanabb arckifejezésével nézett vissza Dubois-ra. Az még zordabban meredt rá. Hajzatának teljes hiánya valahogy még fenyeget őbbé tette az arckifejezését. - Es már megint elveszítetted a köpenyed, Hawk! Ezúttal mi történt? Valaki a nyomodban volt, és elcsórta, míg nem néztél oda, mi? Hol a fenében hagytad azt a köpenyt? Hawknak le kellett állni és gondolkodni, úgyhogy Fisher gyorsan megszólalt. - A spiritiszta házában maradt, a falhoz szegezve. 40
Dubois megrándult. - Nem érdekel az se, mi keresnivalótok volt egy spiritisztánál. Nem hiszem, hogy képes volnék elviselni a magyarázkodásotokat. Hawk, te egy év alatt több köpenyt nyűsz el, mint más őr egy életen át tartó szolgálat során! Tudod te, mennyibe kerülnek ezek a köpenyek? - Tudom - felelte Hawk. - Minthogy mindig levonják az árát a fizetésemből. - Átkozottul igazad van! Nem is fogom hagyni, hogy eltold az éves költségvetésemet! Talán még ha azt is szíveskednétek megmagyarázni, miért nem adtátok le a talizmánt a fegyvertárnak, ahogy megparancsoltam! - És ez majd kihúz minket a pácból? - kérdezte Hawk. - A legkevésbé sem. - Akkor nem szíveskedem. Fisher gyorsan közbevágott, látva, hogy Dubois arca elsötétül. - Ismerje el, hogy ez mentette meg mindkettőnk életét. Ha az a kŐ nem robban szét Grimm kezében, mi már alulról szagolnánk az ibolyát. - Azt hiszem, túléltem volna valahogy - mondta Dubois. Felemelt egy papírlapot az asztalról, és belemélyedt. Hawk elgondolkozva tanulmányozta a parancsnok lehajtott fejét. Itt valami bűzlik. Dubois darabokra téphetné őket, amiért futni hagyták Fenrist, ehelyett a külsejükkel van elfoglalva, holmi elveszett köpenyek miatt tajtékzik, meg az engedély nélküli talizmánhasználat miatt. Dubois soha nem is csinált belőle titkot, hogy nem helyesli Hawk és Fisher módszereit, és általában alig várta, hogy találjon valami kivetnivalót a munkájukban. Pont egy ilyen kudarcra volt csak szüksége ahhoz, hogy rendőrré fokozza le őket, legalábbis. Erre meg sem említi a kémet. Ha nem tudta volna, hogy ez képtelenség, Hawk megesküdött volna, hogy Dubois szándékosan nem akar nekik semmi kellemetlent mondani. Hawk agya lázasan dolgozott. Lehet, hogy a tanács megtudta, hogy Fenris kereket oldott, és mindent a két őrre akar kenni. Nem tartana soká egy felségsértési pert koholni ellenük. Elég volna azzal vádolniuk őket, hogy szándéko41 san hagyták, hogy a kém elmeneküljön, Grimmet pedig azért ölték meg, hogy fedezzék magukat. Hawk nyugalmat erőltetett magára. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Lehet, hogy egyszer űen csak arról van szó, hogy Dubois valami különlegesen szemét melót tartogat számukra büntetésképpen. Igen, ez sokkal valószín űbb. Hawk kezdett megnyugodni egy kicsit. Akármi is legyen az, ő meg Fisher
megbirkózik vele. Ötévi northside-i szolgálat után bármivel megbirkóznak. Dubois óvatosan letette a papírlapot, néhányszor megkocogtatta az ujjával, aztán felnézett. - Most az egyszer még megúsztatok. Tudjuk, hol van Fenris. A tanácsi varázslók tudták, hogy Grimmnek valamiképpen köze volt az árulókhoz, és észrevétlen megfigyelés alatt tartották. így amikor Fenris elmenekült az új arcával, követni tudták egészen az új rejtekhelyéig. - Álljunk meg egy percre - szólalt meg Fisher. - Ha tudjuk, hol van, miért nem megyünk egyszer űen oda, és fogjuk el? - Sajnos, a dolog nem ilyen egyszer ű. - Valahonnan sejtettem, hogy így lesz - morogta Hawk. Dubois horkantott. - Fenris a MacNeil-toronyba menekült, ami épp túl van a városhatáron. Ennyiben biztosak a varázslók. De úgy t űnik, hogy az emberünk maga is rendelkezik valamiféle mágikus védelemmel, amivel valószínűleg a megbízói látták el. Ezért az embereink nem tudtak olyan közel jutni hozzá, hogy lássák az új arcát. - Nem gond - jegyezte meg Hawk. - Rájuk törünk, letartóztatunk mindenkit, aztán utólag majd kiszűrjük, hogy melyikő jük Fenris. - Rögtön gondoltam, hogy valami ilyesmi megoldást találsz majd - felelte Dubois. - Verd ki a fejedb ől! A Mac-Neil család az egyik leg ősibb és legbefolyásosabb Haven-ben. Nem nyúlhatunk hozzájuk. Ha kiderülne, hogy egy MacNeil áruló lett, iszonyú botrány törne ki Határozott utasításunk van r á, hogy minden ilyesmit kerüljünk el. És itt jöttök a képbe ti, a fenébe is. - Rendben van, eddig világos - mondta Fisher. - De miért mi? 42
- Azért, mert hála a ti tökéletlenségeteknek, nincs többé érvényes személyleírásunk Fenrisr ől. De ti ketten mégiscsak találkoztatok vele. Megvan rá az esély, hogy felismeritek valami mozdulatát vagy szokását, ami lebuktatja. Egyszóval ti fogtok utánamenni, megfelel ő álöltözetben. A feladat az, hogy azonosítsátok Fenrist, és kihozzátok a Toronyból anélkül, hogy mást belekevernétek. Ez nem valami nagy terv, és a tény, hogy ezzel vagyunk kénytelenek beérni, mutatja, hogy kétségbeejt ő a helyzetünk. Kérdés? - Igen - szólalt meg Hawk. - Miféle hely ez a MacNeil-torony? - A MacNeil család otthona tizennégy generáció óta. Hagyományos varázslat és Haven egyik legjobb biztonsági rendszere védelmezi. A család feje. Duncan MacNeil meghalt a múlt hónapban. Ami szerencsénkre azt jelenti, hogy a dolgok meglehet ősen összekavarodtak ott mostanában. Duncan fia, Jamie a család új feje, a MacNeil, ahogy szólítják. És amint az szokás, a család összes épkézláb tagja most a MacNeil-toronyban gyülekezik, hogy tiszteletét tegye az új családf ő előtt, és minél nagyobb befolyásra tegyen szert. Semmi sem csalogatja el ő olyan biztosan a kesely űket, mint egy családi temetés. Fenris valószín űleg egy távoli rokonnak fogja kiadni nagát. És pontosan ezt fogjátok tenni ti is, hogy bejussatok. Hawk és Fisher egymásra néztek. - Várjunk egy percet - szólalt meg Hawk. - Úgy érti, hogy arisztokratának kell álcáznunk magunkat? - Látom, egyb ől felfogtad - felelte Dubois. - Miért, nem fog menni? - Nem err ől van szó - mondta Fisher. - Amennyire én tudom, ezért halálbüntetés jár. Esetünkben felfüggesztik a törvényt? - Nem. Bárhogy is végződjön az ügy, hivatalosan ti soha nem jártatok ott. Ha lebuktok, mi nem tudunk rólatok. Ez egy roppantul kényes ügy. Hawk gondolkodott egy percig. - És mi önként jelentkeztünk erre a feladatra? - Igen - felelte Dubois. - Önként jelentkeztem a nevetekben. Az adott körülmények között én a helyetekben nem vitatkoznék. 43
Fisher keményen ránézett. - Nem szeretjük, ha zsarolnak minket, Dubois. Nagyon nem szeretjük. Dubois leküzdte a késztetést, hogy hátrébbhúzódjon a székében a hirtelen borzongástól, ami keresztülfutott rajta. Anélkül, hogy csak a kisujjukat is megmozdították volna, Hawk és Fisher hirtelen veszélyessé váltak. Fenyeget ő erőszak feszültségétől lett terhes a pici iroda levegő je, mintha az alvó oroszlán váratlanul felébredt volna, és a fogát vicsorítaná. Dubois elsápadt egy kissé, de nem hátrált. - A renegát őrök nem szokták hosszú élet űek lenni -szólalt meg nyugodt hangon. - Ha velem bármi történik, még a város kapujáig sem juttok el. Hawk mosolygott. - Lehet, hogy igaza van, Dubois. De én nem számítanék rá túlságosan, ha a helyében volnék.
Sokkal rosszabb esélyekkel is szembe kellett már néznünk a múltban. Megcsináljuk a piszkos munkát magának, még ez alkalommal. Azt hiszem, végül is a tanácsnak köszönhetjük, amiért futni hagytuk Fenrist. De ha még egyszer megpróbál zsarolni minket így, ahogy most, én megölöm magát, Dubois. Higgye el. Dubois elkapta Hawk hideg tekintetét egy pillanatra, aztán elfordította a pillantását. Mire ismét felnézett, Hawk és Fisher egyszerű őrök voltak csak megint. Az erőszak légköre tovatűnt, mintha csak álmodták volna. Dubois most először értette meg, hogy tettek ezek szert a hírükre. Felállt, és óvatosan megköszörülte a torkát. Nem akarta, hogy bizonytalannak vagy idegesnek tűnjön a hangja. - Induljunk! Nem egészen két óránk van rá, hogy az arisztokrácia ifjú hajtásaivá változtassunk és a toronyba juttassunk benneteket. - Ez nem gond - jegyezte meg Hawk. - Ha rákényszerülünk, olyan arisztokratikusak tudunk lenni, amilyet csak kíván. - Úgy van - szólalt meg Fisher hamisítatlan el őkelő hanghordozással. - Nincs is más dolgunk, mint hogy egész idő alatt minél arrogánsabban és visszataszítóbban viselkedjünk, és vigyázzunk, nehogy elfelejtsük begörbíteni a 44
kisujjunkat, míg a ruhaujjunkba fújjuk az orrunkat. Mit lehet ezen eltéveszteni? Dubois nagyot nyelt, de nem szólt semmit. Vannak olyan pillanatok, amikor nem lehet mit mondani. Kituszkolta őket az irodából, és a nyüzsgő folyosókon keresztül egy eldugott irodahelyiségbe vezette a két őrt. Az ajtót gondosan bezárta maguk mögött. Az őrség egyik varázsló orvosa már várt rájuk, azonnal felállt, mereven biccentett a két őrnek, és kérdőn nézett Dubois-ra. A parancsnok bólintott, mire a varázsló vállat vont. Sötét, vérmes külsej ű ember volt, negyvenes évei elején járhatott, a mágusok szokásos mosolyával és nagy, erőteljes kezekkel. Feketébe volt öltözve, mintha temetésre készülne. Hawk gyanakodva méregette. Nem bízott a városi doktorokban. Minden bajra végbélkúpot írtak fel, a szemölcstől kezdve a süketségig. Duboishoz fordult, de Fisher megel őzte. - Mit keres itt az orvos? Nincs semmi bajunk. - ő Wulfgang. Megbízhattok benne. - Miért? - kérdezte Hawk. - Neki is a nyakába sózott valamit? - Wulfgang kisebb méret ű alakváltoztató varázslásra szakosodott. Mivel igencsak közismertek vagytok Haven-ben, nem sétálhattok be csak úgy a MacNeil-toronyba a saját arcotokkal. Wulfgang új arcot csinál nektek, hogy ne ismerjenek fel benneteket. Hawk a szemöldökét ráncolta. - Nincs túl sok kedvem ezekhez a hússzobrászokhoz éppen most. Miért nem elég a jó öreg illúziókeltő varázsige? Dubois türelmetlenül sóhajtott. - A MacNeil-torony, mint a legtöbb f őúri udvarház, biztonsági varázsigékkel van felszerelve az ilyesmi kiszűrésére. A családok nagyon komolyan veszik a biztonsági intézkedéseket. Az alakváltozást viszont nem fogják érzékelni, mert a varázsige hatása befejeződik jóval azelőtt, hogy odaérnétek. Ha sikerrel jártok és visszatértek, visszakapjátok a saját arcotokat. - És ha nem járunk sikerrel? Dubois hidegen mosolygott. - Ha elszúrjátok ezt a dolgot a toronyban, Hawk, akkor 45 nem tértek vissza. És most már ne tartsátok fel tovább az ügyet, hadd kezdje a varázsló a munkát. Kifutunk az időből. Hawk és Fisher egymásra néztek, aztán leültek a székekbe, amelyekre Wulfgang mutatott. A varázsló biztafóan mosolygott, kezével egy sor begyakorolt mozdulatot végzett, és lélegzetvisszafojtva mormolt valamit. Feszültség töltötte be a szobát, és Hawk úgy érezte, mintha mászkálna a haja alatt a bőre. A feszültség kényelmetlenné vált, majd megszűnt, ahogy a varázsló egy végső, meghatározó mozdulatot tett. Hawk egy percig várt, aztán lenézett a kezére. Úgy látta, hogy mit sem változott. Fisherre pillantott, és rajta sem látszott változás. Tekintete most Wulfgang varázslót kereste, aki elképedve meredt a két őrre. - Miért nem történik semmi? - kérdezte Dubois.
- Bár tudnám! - kiáltott fel Wulfgang. - Nem értem ezt az egészet, a varázsige egyszerűen lepergett róluk. Hirtelen az eszébe jutott valami, és Hawkra meredt. - Vagy még mindig magánál van a talizmán? - Nincs nála - felelte Dubois. - És ne is kérdezze, mi történt vele. Bizalmas. Wulfgang gondolataiba merült. - A varázsige működik, ez biztos, és ha, nem védekeznek, akkor meg mi lehet az oka... ? Várjunk csak egy kicsit, nem voltak véletlenül valamikor vad varázslat hatásának kitéve? - Annak ehhez mi köze? - kérdezte Dubois. - Óriási különbség van a magas varázslat és a vad varázslat között - magyarázta türelmesen Wulfgang. - Az előbbi a közönségesebb, amit a legtöbb varázsló használ; ez csak a valós világ aspektusaival manipulál. A vad varázslat sokkal ritkább, az magát a valóságot változtatja meg. Tehát ha ezek a maga emberei már keresztülmentek ilyenen... - Keresztülmentünk - szólalt meg Hawk. - Ott voltunk fenn északon, amikor felkelt a Kék Hold. Dubois és Wulfgang majdhogynem tiszteletteljesen pillantottak a két őrre. - Ti ott voltatok a hosszú éjszakán? - kérdezte Dubois. - Igen, és nem szeretnénk beszélni róla - felelte Fisher. 46 - Akkor ezért nem hat rájuk a varázsigém. Ha ki voltak téve a Kék Hold hatásának, akkor ahhoz, hogy hatni lehessen rájuk, több kell, mint egy egyszer ű alakváltoztató varázslás. Sajnálom, parancsnok. Nem tehetek semmit. Dubois felsóhajtott. - Tudhattam volna, hogy úgyis lesz valami baj veletek. Rendben van, Wulfgang, köszönöm. Ez minden. Az öltöz-tetőnőnek már itt kellene lennie; ha lenne olyan kedves, és behívná kifelé menet... És emlékezzen, Wulfgang: ez a találkozás nem történt meg soha. Maga soha nem járt itt. - Természetesen - felelte a varázsló. Udvariasan meghajolt Hawk és Fisher felé, és türelmesen megvárta, míg Dubois kinyitja az ajtót, hogy kimehessen. A parancsnok a varázsló után is bezárta az ajtót. - Míg mi itt várakozunk, szeretnék néhány dolgot tisztázni - szólalt meg Hawk. - Mégpedig azt, hogy miért választotta Fenris búvóhelyéül éppen a MacNeil-tornyot? Annyi előkelőség között előbb-utóbb el kell hogy árulja magát valamivel. Dubois lebiggyesztette az ajkát. - Okunk van azt feltételezni, hogy Fenris maga is arisztokrata származású - felelte óvatosan. így nem jelent gondot számára, hogy egy távoli rokonnak adja ki magát. - Mi a fenének kémkedne egy ariszrokrata? - kérdezte Hawk. - A legtöbb kém a pénzért dolgozik, ritkábban politikai megfontolásból. És ha valamiben, hát pénzben nem szűkölködnek az arisztokraták, a politikára meg a legtöbbjük fütyül. Vajon mi késztethette Fenrist, hogy egy idegen ország ügynökévé váljon? - Ha ezt tudnánk, tudnánk azt is, ki ő - felelte Dubois. - És nem mondhatna valamit legalább arról, hogy miféle információt szerzett meg Fenris? kérdezte Fisher. - Ez segítségünkre lehetne az azonosításában. - Nem mondhatok semmit - válaszolta Dubois határozottan. - Amit feltétlenül tudnotok kell, azt már elmondtam; az ügyet ennyi adat alapján kell megoldanotok. De valami nagyon fontos dolog lehet, hogy mindenkinek ekörül kell ugrálnia. Fogalmatok sincs róla, milyen er ős a nyomás fentről. így mondom: a kém semmi esetre sem szökhet 47
meg a MacNeil-toronyból. Ha megkísérli, meg kell állítani, bármi áron. - Úgy érti, meg kell ölnünk? - kérdezte Fisher. - Bármi áron - ismételte Dubois. Hawk epésen mosolygott. - Más szóval, ránk van bízva, megöljük-e az arisztokrácia egyik tagját, vagy sem. De ha aztán bármi rosszul sül el, ilyen parancs nem létezett. Erről van szó? - Látom, egyből megértetted - mondta Dubois. - Te egy született politikus vagy, Hawk. Egy darabig nem szólt senki, mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Kopogtak az
ajtón. Dubois odalépett, és megkérdezte, ki az. A válasz hallatán ajtót nyitott. De még így is jó messzire állt meg az ajtótól, kezét kardja markolatán nyugtatva, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy a jövevény egyedül van. Az öltöztetőnő beviharzott, most is, mint mindig, sietett. Madám Melanie magas, ösztövér nőszemély volt, élesen kiugró pofacsontokkal, vadul röpköd ő sötét, göndör fürtökkel, amelyeket a bőr hajpánt nemigen tudott kordában tartani. Azok közé az emberek közé tartozott, akikbe annyi ideges energia szorult, hogy még nézni is fárasztó őket. - Készen állnak? - kérdezte éles hangon Dubois-tól, még csak egy pillantást se vetve Hawkra és Fisherre. Dubois kurtán bólintott. - Az alakváltoztatás nem sikerült. Kénytelenek leszünk a hagyományos álcázási módszerekre hagyatkozni. Tegyen meg mindent, amit csak lehet. Madám Melanie méltatlankodó hangot hallatott. - Mintha nem léptük volna máris túl a terv kereteit! Na, jó. Kövessenek, ne h űzzuk tovább az időt! Azzal már el is tűnt az ajtó mögött, bár szavai még mindig a levegőben csengtek. Hawk és Fisher utánasiettek. Egy kisebbfajta futóverseny után végül a ruharaktárban kötöttek ki. Hawk még soha nem járt itt, és érdeklődve nézett körül. Ruhák százai lógtak takaros rendben a drótfogasokon - akadt ott a legfrissebb arisztokrata divat szerint készült ruhakölteményektől kezdve a legtépettebb guberálófelszerelésig minden. Sok ügyhöz volt szükség álcázásra, 48
egy ilyen városban, mint Haven, az emberek nem nagyon szerették a titkaikat egymással megosztani, legfeljebb kényszerűségből, és sohasem osztották meg titkaikat a hatóságokkal. Hacsak nem pénzért. Az őrség évi költségvetésének a fele információszerzésre ment el, ami állandó bosszűságot okozott a tanács garasosabb tagjainak. Madám Melanie a sminkasztal tükre elé ültette Hawkot és Fishert, és elgondolkodva tanulmányozta őket egy darabig. - Hát igen - szólalt meg végül, úgy elnyújtva a szót, hogy sokkal inkább hangzott nemnek -, a hegekkel lesz bajunk, de kellő vastagságú sminkkel el lehet őket tüntetni. Senki sem fogja észrevenni, még közelről sem, de ne engedje megcsókolni magát. - Nem is állt szándékomban. Madám Melanie szívott egyet az orrán. - A szemével persze csinálnunk kell valamit. Ez a szemkötő nem maradhat magán. Zord pillantást vetett Hawk fél szemére, aztán kinyitott egy lakkozott ládikát, egy darabig turkált benne, végül előhúzott egy üvegszemet. - Próbálja fel ezt! - Nem - jelentette ki Hawk határozottan -, ezt felejtse el. Ki nem állhatom az ilyesmit. - Pedig tökéletesen fog illeszkedni, erről biztosíthatom -közölte jeges hangon Madám Melanie. - Megmondtam, hogy nem! - Gondolkozz egy kicsit, Hawk! - szólalt meg Fisher. -Nem lehet rajtad a szemköt őd! Ha egy arisztokrata ilyen sebesülést szenvedne? azonnal rendbe hozatná egy alakváltoztató varázslattal. És mivel ezt mi nem tehetjük, kénytelen leszel az üvegszemet használni. Csak rövid időről van szó. Hawk kivehetetlenül morgott valamit, és utálkozva elvette az üvegszemet. Egy darabig mogorván nézte, aztán levette a szemkötőt, és óvatosan az üres szemgödörbe illesztette az üvegszemet. Párat pislogott kísérletképpen, aztán a tükörképére meredt. - Ki nem állhatom, ha üvegszemet kell hordanom - morogta. - Fáj t őle az arcom. 49 Fisher a tükörbe kukkantott a válla felett. - Igaza van, Hawk, ez tökéletesen illeszkedik. Senki meg nem mondaná, hogy nem igazi. Hawk hangosan horkantott, nem volt meghatva. Madám Melanie mindkettő jük számára egyegy öltözet ruhát vett elő, és mindenféle körülményeskedés nélkül az ölükbe hajította. - Próbálják fel, egyezik-e a méret! A maguk hivatalos adatlapjai alapján készültek, de egy kicsit ki kellett engednem őket. Ahogy így elnézem magukat, azóta mind a ketten magukra
szedtek pár.kilót. Gyerünk, mozogjanak; tudnom kell, szükség lesz-e további átalakításra, és még a sminkjüket is meg kell csinálnom. Hawk ránézett, és jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét. Madám Melanie szája megrándult. - Kint megvárom, amíg átöltöznek. Hívjanak, ha valami gond van! Kiment, az ajtót gondosan bezárva maga mögött. Hawk most nézte csak meg az új ruháit, és kis híján rosszul lett. A legújabb arisztokrata férfidivat szerinti szűk nadrág, kitömött zeke állig érő szoros gallérral és térdig érő bőrcsizma. Meg még a fehérnemű, hosszú és praktikus. A zeke és a nadrág tengerészkék, aranysujtással. Ebben a szezonban a katonás stílus a divat. Fisherre pillantott, és elmosolyodott: ő még kevésbé volt elbűvölve az új ruházatától, egy hosszú, uszályos liláskék ruhától, habos csipkeszegéllyel, a temérdek fodros fehérnem űtől, a félelmetes külsejű f űzőtől és egy pár divatos cipell őtől, amely undorítóan kényelmetlennek tűnt. Fisher hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a f űzőt, messzire eltartotta magától, és meglehetősen kétkedve vizsgálgatta. - Tekintsd a jó oldalát! - biztatta Hawk. - így legalább nem kell melltartó. - Tényleg muszáj ezt csinálnunk, Hawk? - Hát, ki is törhetünk innen, és meglóghatunk. - Ne kísérts. Fisher nagyot sóhajtott, és kezdte kihámozni magát a szőrméiből. - Mit meg nem tesz az ember kötelességből... Jó félórájukba telt, míg átverekedték magukat a gombok, 50 kapcsok, hurkok véget nem ér ő sorozatán. És csak a megfelelő sorrendben lehetett őket bekapcsolni. Hawk éppen hogy belefért a nadrágjába. Még így is nagyon szoros volt, hogy Madám Melanie kiengedte kissé megvastagodott dereka táján. Fisher még többet küszködött a f űzővel. Végül is Hawknak kellett bef űznie, térdét Fisher hátának támasztva. Fisher végig keservesen káromkodott, míg csak el nem fogyott a lélegzete. Nagy nehezen ezen a megpróbáltatáson is túljutottak, és odaálltak a nagy tükör elé, hogy szemügyre vegyék a végeredményt. Minden ellenérzésével együtt Hawknak el kellett ismernie, hogy megérte a tortúra. A tükörben egy nemesúr és egy ifjú arisztokrata hölgy állt, a legutolsó divat szírinti kifogástalan öltözetben. Hawk feltűnően jól nézett ki, bár a sebhelyek mogorvává tették az arcát, Fisher pedig egyenesen lélegzetelállító volt. A f űző tökéletes homokóra formává varázsolta az alakját, a hosszú ruhában pedig még magasabbnak látszott. Kacér pillantást vetett Hawkra a legyező je mögül, és mindketten elnevették magukat. - Jó rég volt már az, hogy mi ilyen jól néztünk ki! -mondta végül Hawk. - Bizony régen - felelte Fisher. Madám Melanie hangosan kopogott, aztán beviharzott anélkül, hogy válaszra várt volna. Végigmérte őket, és kurtán bólintott. - Megjárja. És most nézzük, mire megyünk egy kis sminkkel. Eltelt egy újabb félóra, mire az öltöztetőnő befejezte, és Hawk és Fisher ismét a tükörbe nézhettek. A látványtól elállt a szavuk. Bőrük előkelően sápadt lett a megszokott cserzett színe helyett. Fisher arca mesterien ki volt festve, az éles vonások megszelídültek, elt űnt az áll erőszakos keménysége. Hosszú szőke haját a feje tetejére tornyozták, és bonyolult frizurába fésülték. Hawk arca teljesen megváltozott: a szemkötő és a sebhelyek nélkül tíz évvel nézett ki fiatalabbnak, és mintha jobban ki lett volna békülve 3 világgal és önmagával. Fisher ránézett és gyengéden elmosolyodott. - Sokszor töprengtem rajta, milyen lehettél a sebhelyek nélkül. 51 - És? - kérdezte félszegen Hawk. - Mi a véleményed? - Az, hogy nagyon jóképű vagy, szerelmem. De hát nekem mindig is ez volt a véleményem. Hawk előrehajolt, hogy megcsókolja, de Madám Mela-nie rákiáltott. - Nem szabad hozzáérni, amíg a festék meg nem kötött! Nem fogom az egészet elölr ől kezdeni! Hawk és Fisher kényszeredetten egymásra mosolyogtak. Ekkor hangosan kopogtak.
- Szalonképesek már? - hallatszott kintről Dubois hangja. - Jobban, mint valaha - válaszolta hangosan Hawk, és intett Madám Melanie-nak, hogy engedje be a parancsnokot. Hawk és Fisher előkelő testtartást vettek fel, és gőgösen pillantottak a belépő Dubois-ra. Az lassan körbesétálta és újra meg újra végigmérte őket. - Hát... roppant hatásos - szólalt meg végül. - Még a végén az is lehet, hogy sikerül. Jó lenne, ha lenne időnk egy kis tájékoztató eligazításra a társasági viselkedés meg az ilyesmivel kapcsolatban, de már így is kifutunk az időből. - Sose izguljon! Tudjuk, mikor melyik villát kell használni, meg a többit. Értünk hozzá. - Bizony - erősítette meg Fisher is. - Meg is lenne lepve, ha látná. - Nos, jól van akkor. Kidolgoztunk egy körülbelüli hátteret a számotokra. A MacNeil család távoli vidéki rokonai vagytok, egy testvérpár egyenesen Alsó-Markham pusztáiról. Ez ott van kint a keleti határnál, szóval senki nem tud odamenni, hogy ellenőrizze a részleteket. Kitalálhattok bármit, mindegy. De vigyázzatok, hogy egyszerű legyen, ha nem akartok ellentmondásokba bonyolódni. Többé-kevésbé számítanak is majd rá, hogy bumfordian viselkedtek, és nem ismeritek a legújabb társasági stílust, ez mentség lehet a baklövéseitekre. És most tanuljátok meg az új neveteket; meg kell szoknotok. Fisher kapitány használhatja az eredeti nevét, az Isobelt. Ez eléggé divatos jelenleg. De Hawk kapitány keresztnevét nem találtuk meg az adatai között. - Mert nincs is. Én egyszerűen Hawk vagyok. 52
- Csak egy neved van? - Most már csak egy. - Legyen, én nem bánom - mondta Dubois, olyan hangon, mint aki eldöntötte, hogy nem tesz fel olyan kérdéseket, amelyekre úgysem kapna választ. - Akkor te mostantól Richárd MacNeil leszel. Rendben van? - Richárd... - mondta Hawk lassan. - Igen, azt hiszem, ez t űrhető. - Hát ennek igazán örvendek. Még valami: a fejszédet itt kell hagynod. Majd kapsz egy közönséges vívókardot. Fisher kapitány is le kell hogy adja a fegyverét, ez magától értet ődik. Az ifjú arisztokrata hölgyek nem mászkálnak karddal az oldalukon. Hawk és Fisher egymásra néztek. - Se fejsze. - Se kard. - Szűk nadrág. - És ez a rohadt f űző. Keményen néztek Dubois-ra. - Jutalmat akarunk - jelentette ki Hawk határozottan. - Készpénzben - tette hozzá Fisher. - És előre. - Megoldható - felelte Dubois. Hawk Fisherre nézett. - Ezek tényleg nagy bajban lehetnek. - Lehet, hogy túlóradíjat is kellene kérnünk? - Ne kísértsétek a szerencséteket - mondta Dubois. 3.
Emlékek és kísértetek Haven régi város volt, de a környező sötét, komor szirtek még öregebbek. Hatalmasan és rosszallóan törtek a magasba a nyughatatlan tengerből, mint megannyi komor, figyelmes őrangyal, három oldalról védve a várost a tengeren végigsöprő dühödt viharoktól. A hullámok véget nem érően ostromolták a csipkés partvonalat, magasan permetezve a vizet a szélbe még a legcsendesebb napokon is. A Mac-Neil-torony szilárdan és bevehetetlenül magasodott egy sötét bazaltkiszögellésen, amely úgy ugrott ki a sziklából, mint valami tengerbe nyomuló, ökölbe szorított kéz. A torony magas, elegáns építmény volt, teljes egészében a helyi gyöngyházragyogásű fehér kőből épült. Tiszta, világos felületén a hatalmas üvegablakok jelentették az egyetlen engedményt, amelyet a fényűzésnek és a kényelemnek tettek. Ötemeletes volt, a tetején nyílt, csipkézett párkány-zat. A századok során a MacNeil-torony dacolt az idővel, az elemekkel és megszámlálhatatlan ellenséges támadással. Sokszor megsérült, sokszor kellett helyreállítani, de soha nem került még ellenséges kézre. A ragyogó tervezés és a bonyolult mágiarendszer
megvédték a tornyot és vele együtt a családot is, amely lakta. De akárcsak a szikláknak, amelyekre épült, s a komor városnak ott mellette, a MacNeiltoronynak is megvoltak a maga sötét, véres titkai. A toronyban valami felütötte a fejét, valami különös és rettenetes, végre megszabadulva láncaitól. Hawk felfelé caplatott a keskeny ösvényen, köpenyét szorosan összevonta maga körül, fejét leszegte a viharos szél54 ben. Ilyen magasságban a szél már nagyon er ősen és ugyancsak hidegen fujt. A vadon növ ő f ű soha nem tudott felegyenesedni, más pedig nem is n őtt körös-körül, ameddig a szem ellátott. Hawk nem lepődött meg ezen, tekintve a szelet. Ami itt ki merte dugni a fejét a föld felszínére, azt valószín űleg tőből tépték ki arcátlanságáért. Felemelte kissé a fejét, és összeráncolt homlokkal vette tudomásul, hogy Fisher valamivel el őrébb már vár rá; egy kiszögellésen állva bámulja a tengert. Néhány mély lélegzetet vett, hogy ismét normálisan szedje a leveg őt, mire utoléri. A hosszú kaptató kifullasztotta, de nem akarta, hogy ezt Fisher is észrevegye. Csak csíp ős megjegyzéseket tenne a kondíciójára, és megint diétára fogná. Hawk szívb ől gyűlölte a diétákat. Miért van az, hogy az egészséges ételeknek nincs semmi ízük? Fisher mellé lépett a sziklapárkányra, óvatosan megtartva a három lépés távolságot közte és a morzsalékos kősze-gély közt. A szél belekapaszkodott a hajába, és könnyeket csalt a szemébe. Fisher vidám fejbólintással üdvözölte, és széles kézmozdulattal az el őttük elterülő látványra mutatott. Hawk kénytelen volt elismerni, hogy tényleg lélegzetelállító. Alattuk a mélységben a hullámok kérlelhetetlen dühvel ostromolták a sziklákat; a tajtékos, sisterg ő habok vonakodva húzódtak újra meg újra vissza. A fodrozódó tenger a kék, a zöld és a szürke végtelen árnyalataiban játszott, amíg csak a szem ellátott. A láthatáron ezúttal egy vitorla sem t űnt fel. A tél igencsak közeledett, az a pár hajó, ami még a vízre merészkedett, messze járt innen. Az acélkék égen most még nyoma sem volt felh őzetnek, hála az idő járás-varázslóknak; a sirályok lebegő árnyakként csüngtek a leveg őben, s a viharos szél ide-oda dobálta őket. Csak az ő gyászos sirámuk törte meg a reggeli csendet, meg a hullámtörés távoli mormolása odalenn. - Hallgasd a tengert meg a sirályokat! - szólalt meg Fisher. - Milyen vad, milyen szabad! Gyakrabban kellene ide kijönnünk, Hawk. - Talán majd nyáron. És jobban tennéd, ha mostantól Richárdnak szólítanál, még ha nincs is a közelünkben senki. Nem szeretném, ha ilyen semmiségen buknánk le.
55 - Persze. De miért kell testvéreknek kiadnunk magunkat? Miért nem lehettünk férj és feleség? - Ez számomra is rejtély. Talán hogy flörtölhessünk az emberekkel, és így szedjük ki bel őlük az információt. Fisher elhúzta az orrát. - Nem igazán a mi stílusunk. - Hát nem. - Nem tudok betelni a tenger látványával. Miel őtt eljöttünk volna északról, sohase láttam az óceánt. - Szerintem is szép a kilátás, Isobel, de nem állhatunk itt a végtelenségig. Dolgunk van itt, és sürget az idő. - Tudom. Csak olyan szörny ű, hogy mostanában soha nincs id őnk egymásra. - Mikor volt? - Igaz. Induljunk! Hátat fordítottak a sziklapárkánynak, és a füvön átvágva visszatértek a keskeny, köves ösvényre. A torony némán és rejtelmesen magasodott fölébük. A magassága miatt csalókán karcsúnak t űnt, amíg elég közel nem ért hozzá az ember, hogy lássa, valójában milyen hatalmas. Hawk egy pillanatig azon tűnődött, milyen emberfeletti er őfeszítés kellett ahhoz, hogy felhozzák az épít őanyagot ide a sziklára, aztán jobbnak látta, ha ebbe inkább nem gondol bele. Már attól is megfájdult a feje, ha maga elé képzelte a munkafolyamatot. Látta, hogy Fisher is a tornyot bámulja, és szándékosan felgyorsította a lépteit. - Gyerünk, Isobel! - szólalt meg sietősen. - Nem tudni, Fenris meddig marad a toronyban. Ha meglép, mielőtt megakadályozhatnánk benne, Dubois a fejünket veszi. Meglehet, sz ő szerint. - Nem tudom, Fenris miért nem folytatta a menekülést -mondta Fisher, miközben felvette a tempót. Én biztos megléptem volna. Mit ől érzi magát itt olyan biztonságban? - Minél tovább marad a színen, annál valószín űbb, hogy kiszúrják a tartózkodási helyét. És a torony alkalmas arra, hogy ott meghúzza magát. A város közelében van, ugyanakkor senkinek eszébe sem jut, hogy ott lehet. Én biztos nem gondolnék arra, hogy itt keressem. Ha nincsenek a tanácsi varázslók, valószínűleg megússza. És jobb, ha tudomásul vesszük: ha bekövetkezik a legrosszabb, és valami-
56 lyen oknál fogva MacNeilék úgy döntenek, hogy nem adják ki, pokoli nehéz dolgunk lesz, míg kihozzuk innét. Legalábbis egy egész hadsereg meg a város minden varázslója kellene ahhoz, hogy áttörjük ezeket a falakat. Nem, szerintem Fenris nyugodtan kivárja itt az alkalmas pillanatot, j ól nyitva tartja a szemét, és várja, hogy valaki az embereik közül kapcsolatba lépjen vele, és biztos kiutat biztosítson az Alföldi Királyságokból. Hacsak máris meg nem tette ezt valaki. - Még mindig nincs semmi elképzelésem, hogy mihez kezdjünk majd, ha bent leszünk - mondta Fisher. - Úgy értem, fogalmunk sincs, hogy nézhet most ki. Akárki lehet. Kiadhatja magát egy más vidékről való MacNeil-ro-konnak, mint mi, valamelyik családtag barátjának, vagy lehet egy új szolga, vagy... A fenébe is, nem tudom. A fickó kém, nyilván hozzászokott, hogy valaki más b őrébe bújjék. Hogyan kaphatnánk rajta egy ilyen alakot? Ronda egy ügy, és még alig kezdtünk hozzá. Szerinted képesek leszünk felismerni? - Nincs rá sok remény. Talán ha verekednénk, ráismernék a stílusáról, de nem bolondultam meg, hogy sorban mindenkit párbajra hívjak ki. F őleg hogy még a fejszém sincs nálam. Láttál már még egy ilyen idétlen kardot, mint amit ezek adtak? Egyetlen er őteljesebb hárítás, és ketté fog törni. Akkor már egyszerűbb, ha az ellenfelem háta mögé lopakodom, és agyonverem a kardmarkolattal. - Szóval mihez kezdünk? - A szokásos dolgokhoz, öreglány. Kérdez ősködünk, és nyitva tartjuk a szemünket, és remélhet őleg annyi bajt csinálunk majd, hogy a gyilkos valami ostobaságot kísérel meg, hogy eltegyen minket láb alól. - Remek, imádok csalétek lenni. Mindketten elhallgattak, mert végre megérkeztek a torony elé. A hatalmas, szögletes bejárati ajtó más árnyalatú fehér k őből készült, mint a falak, és Hawk hirtelen megborzongott, amikor észrevette, hogy az ajtót egyetlen csiszolt csonttömbb ől faragták ki. Megpróbálta maga elé képzelni a cetet, amelyiknek ilyen csontja van, aztán gyorsan úgy döntött, hogy inkább nem akarja tudni. Sietve megrántotta a kapucsengőt, majd Fisherrel felváltva ledörzsölték a
57 sarat a cip ő jükről az ajtó el őtti vas lábtörlőn. Most már arisztokraták voltak, vigyázniuk kellett a megjelenésükre. Az ajtó szelíden kitárult, hála a jól olajozott ellensúlyoknak, és egy középtermet ű, súlyos testalkatú, negyvenes férfi állt el őttük, kissé ódivatú libériában, ami a haveni komornyikok megszokott viselete volt. Sötét haja mintha nem is az övé lett volna, üres, rezzenéstelen arcát k őből is faraghatták volna, rá volt írva a rátermettsége, s a benyomást csak meger ősítette hosszú, fekete kétszárnyú kabátja. Kiszámított mozdulattal hajolt meg Hawk és Fisher el őtt, amelyben benne volt a tisztelet, amivel a magasabb rangúaknak tartozott, ugyanakkor emlékeztette az embert, hogy mint komornyik fontos tényez ő a házban, akivel számolni kell. Mesteri produkció volt. Hawknak kedve lett volna megtapsolni. - Richárd MacNeil vagyok Alsó-Markhamb ől - mondta komolyan. - Ez a húgom, Isobel. Azért jöttünk, hogy tiszteletünket nyilvánítsuk a család új feje el őtt. - Uram, kisasszony; méltóztassanak beljebb fáradni. Én Greaves vagyok, a MacNeiJ-torony komornyikja. Hátralépett, hogy beengedje őket. Arcán enyhe rosszallás tükröz ődött, talán hogy olyan isten háta mögötti helyről jöttek, mint Alsó-Markham, de talán csak azért, mert a legtöbb komornyik többnyire ilyen képet vág. Hawk úgy sejtette, ez feltétele lehet annak, hogy valakit erre a munkára alkalmazzanak. Úgy lépett be az el őcsarnokba, mintha övé volna a hely, karján Isobel, aki finomkodva mosolygott. A mosoly cseppet sem illett hozzá, de Hawk tisztelte már az er őfeszítésért is, hogy egyáltalán megpróbálta. Greaves bezárta mögöttük az ajtót, és Hawk hallotta a súlyos tolózárak csikorgását. Lehet, hogy ez a szokásos biztonsági intézkedések közé tartozott, de az is lehet, hogy megvolt rá a jó okuk. Levette a köpenyét, és látta, hogy a komornyik már ott áll, hogy elvehesse. Fisher átadta Grea-vesnek a köpenyét, és kérd őn vonta tel gondosan kifestett szemöldökét. - Hát nincs itt más személyzet magán kívül, Greaves? Nem a komornyik dolga, hogy elvegye a vendégek köpenyeit. Nincsenek szobalányok beosztva maga alá?
58 Greaves arckifejezése nyugodt maradt, míg takarosan felakasztgatta a köpenyeket az ajtó melletti falra. - Sajnos, kisasszony, azt kell mondjam, a MacNeil-to-rony ugyancsak híján van személyzetnek jelenleg. Rendes körülmények között huszonketten szoktunk lenni, de nemrégen mindenki elment rajtam kívül. Hawk megütközve nézett rá. - És miért? - Nem az én dolgom, hogy erre a kérdésre válaszoljak, uram. Ha ön és az ifjú hölgy szíveskednek utánam jönni, odavezetem önöket magához a MacNeilhez. Biztos vagyok benne, hogy ő örömmel
válaszol majd minden kérdésükre. Udvariasan, de határozottan hátat fordított, és elindult a hall felé. Hawk és Fisher összenéztek a háta mögött, meglehet ősen egyszerre megvonták a vállukat, és elindultak utána. Alig érkeztek meg erre a helyre, és máris tele vannak kérdésekkel. Mi a fene történhetett itt, ami az összes szolgát elüldözte a háztól? És minthogy mindez mostanában történt, nem függ-e vajon össze Fenris érkezésével? A komornyik is gyanús. Túlságosan is nyugodt és jó modorú a fickó. A komornyikok többnyire nagyobb sznobok, mint a gazdáik, és annak már az említésére is szívinfarktust kapnának, hogy ők egy szobalány munkáját végzik. Mégis, Greaves utalt rá, hogy ő végez most minden cselédmunkát a toronyban. Mi tartja mégis itt, dacára annak, hogy ilyen lealacsonyító munkát kell végeznie? Hawk magában vállat vont. Lehet, hogy Greaves csak a szokásosnál nagyobb borr avalóra vadászik. Ha így van, csalódni fog. A központban ugyan ellátták őket arisztokrataruhákkal, de pénzt egy fillért sem voltak hajlandók adni. Hawk maga volt kénytelen az övén himbálózó erszényt megtölteni a jutalompénzből, és esze ágában sem volt egy garast is fölöslegesen elpazarolni. A komornyik egy elegánsan berendezett átjárón keresztül egy hatalmas, leveg ős szalonba vezette őket. A kora reggeli napsütés bezúdult a makulátlanul tiszta ablakokon, a fehér kövek ragyogva tükrözték vissza a fényt, úgy bevilágítva a szobát, mint valami paradicsomi látomást. A mennyezetet teljesen beborította egy gyönyör ű festmény, amely játszadozó nimfákat és pásztorokat ábrázolt, persze
59 romantikus stílusban és rendkívül ízlésesen. Mindenfelé pompás székek és díványok voltak elhelyezve, az asztalokon a legfinomabb italok, ezüsttálcák mindenféle hideg étellel megrakva, és a fényűzés számtalan egyéb jele. Hawk igyekezett úgy tenni, mint akinek mindez megszokott látvány. Háttal a pattogó tűznek egy magas, széles vállú fiatalember állt, keménykötésű, domború mellkasú. Nemigen lehetett több húszévesnél, és boglyaszerű homokszínű haja még fiatalabbnak mutatta. Tartása mégis erőt és méltóságot sugallt, nyugodt arckifejezésében volt valami tiszteletet ébresztő. Nem kellett hozzá Greaves, hogy Hawk rájöjjön: házigazdájuk, Jamie MacNeil áll előttük. A MacNeil, most már. Tiszta feketébe volt öltözve, még mindig az apja miatti gyász jeléül, de a ruhái a legutolsó divat szerint készültek. El őrelépett, ahogy a komornyik bemutatta a vendégeket, és melegen üdvözölte két rokonát, Isobelnek elegánsan kezet csókolt, Hawk kezét pedig határozottan megrázta, anélkül, hogy az erejét fitogtatta volna. Intett a komornyiknak, hogy hagyja magukra őket, és Greaves meghajolt és kihátrált, becsukva az ajtót maga után. Jamie a bárszekrényhez vezette vendégeit, és udvariasan érdeklődött, hogy mit innának. Úgy t űnt, őszintén örül az érkezésüknek, mégis valahogyan magába feledkezett, mintha a gondolatai mindig máshol járnának. - Oly kedves önökt ől, hogy eljöttek! - mondta szívélyesen. - Kellemesen telt az út? - Tűrhetően - felelte Hawk, és bólintott, ahogy elvette az italát. - A holminkat Havenben hagytuk, azon a rémes helyen, és egyenesen idesiettünk. De ahogy a komornyiktól hallom, lehet, hogy rosszkor... említette, hogy minden szolga elment. Jamie MacNeil könnyedén elmosolyodott, de Hawk látta rajta, micsoda erőfeszítésébe kerül. - Csak egy kisebbfajta ház körüli válság, de attól tartok, viselnünk kell a következményeit. Kérem, fogadják bocsánatkérésemet, és t űrjenek velünk. Érezzék otthon magukat, és maradjanak, ameddig jólesik. Rengeteg üres hálószobánk van, és a haveni fogadók hírhedetten megbízhatatlanok. 60 - Ez igazán nagyon kedves önt ől - mondta Havvk. - Ugyan. Szólok Greavesnek, hogy hozzon rendbe két szobát számukra. Kinyújtotta a kezét, hogy meghúzza a cseng őt, de alig ért hozzá, amikor az ajtó kitárult, és megjelent Greaves. Hawk el volt b űvölve, micsoda villámgyors reakció, aztán elmosolyodott, amikor meglátta, hogy Greaves félreáll, és két arisztokrata hölgy suhogott be, ügyet se vetve a komornyik hajlongására. Jamie melegen rájuk mosolygott, tele őszinte vonzalommal és aggodalommal. Hawk elgondolkodva kortyolgatta a borát, míg Jamie halkan kiadta az utasításait a komornyiknak. Kezdett rossz érzése támadni a MacNeil-toronnyal kapcsolatban. Itt valami b űzlik, valami, aminek semmi köze Fenrishez. Jókorát kortyolt a borból, vigyázva, hogy a kisujja be legyen hajlítva. Az is lehet, hogy már üldözési mániája van. Ha Jamie MacNeil tud a kémr ől, akkor célszer ű óvintézkedés volt megszabadulnia a fecsegő szolganéptől. De Greaves azt mondja, hogy a szolgák már régebben elmentek, még azel őtt, hogy Fenris ideérhetett volna... Hawk gyorsan félretette a gondolatot azzal, hogy majd kés őbb visszatér rá, mivel Jamie elbocsátotta a komornyikot, és feléjük indult.
- Kedves kuzinjaim, engedjék meg, hogy bemutassam a n ővéremet, Hollyt, és nagynénémet, Katrina Dorimantot. Hawk meghajolt, a hölgyek pedig bókoltak, Fisher több igyekezettel, mint bájjal. Holly MacNeil lángoló vörös hajú lány volt, húszas évei végén járhatott, csaknem olyan magas, mint a fivére, de éppolyan törékeny, amilyen er őteljes az. Hawk els ő gondolata az volt, hogy a szegény leányzóra ugyancsak ráférne néhány kiadós étkezés. Sápadt arca sovány volt és feszült, mégis vo nzó, a hatalmas zöld szemek ártatlannak és sebezhet őnek mutatták; mint egy őzgidát, amely egy farkascsordával kényszerül szembenézni. Akármi is folyt a MacNeil-toronyban, az biztos, hogy ő is tudott róla. Akárcsak az öccse, Holly MacNeil is illend ő, de elegáns fekete ruhát viselt, amely sápadt b őrével együtt csak még jobban kiemelte a törékenységét. Hawknak nyújtott keze reszketett, Hawknak a sajátjával kellett megtámasztania, hogy megcsókolhassa. Biztatóan megszorította a kezét, miel őtt eleresztette volna, és mintha egy halvány
61 mosolyt vélt volna felfedezni Holly arcán. Holly és Fisher röviden átölelték egymást, minden melegség nélkül, és Holly épp csak addig ért Fisherhez, ameddig az illendőség megkövetelte. Jamie nénje, Katrina Dorimant negyvenes évei közepén járhatott, és csibészesen vonzó asszony volt, széles mosollyal, ragyogó szempárral. Hosszú, borvörös ruhát viselt, és annyi ékszert, amiből egy kisebbfajta háborút is pénzelni lehetett volna. Átlagos magasságú volt, amolyan töltött galamb, de a húsa még feszes. Gyorsan beszélt, magával ragadó módon. Szélesen Hawkra mosolygott, míg a férfi kezet csókolt, és hosszú pillantást vetett rá, miel őtt Fisherhez fordult volna, hogy megölelje. Az ölelésnek megint vége szakadt, szinte mielőtt elkezdődött volna, és a két asszony hideg pillantással mérte végig egymást Hawk elfojtott egy mosolyt. Fisher jobban teszi, ha résen áll. Katrina úgy nézett ki, mint egy bokszoló. - Isten hozta önöket a MacNeil-toronyban! - mondta Katrina ragyogva. - Úgy örülök, hogy jöttek! Új arcokra van szükség, hogy egy kissé felfrissítsük itt a dolgokat. Szörnyű komor mostanában ez a hely, én el nem tudom gondolni, miért. A drága Duncan sose szerette a savanyú arcokat maga körül, míg élt, és nemigen várja el tőlünk, hogy a fájdalomtól tébolyultan bolyongjunk fel s le, csak mert ő meghalt. - Sose hittél a könnyekben és a b űnbánatban, igaz? -kérdezte Holly tompán. - Nem bizony. A sírástól feldagad az ember szeme, és ráncos lesz az arca. - A végrendelet miatt van itt? - kérdezte Fisher udvariasan. - Tulajdonképpen nem, drágám. Éppen válófélben vagyok a férjemtől, elég baj az neki, és a drága Jamie volt olyan jó, és megengedte, hogy itt maradjak, míg a válás elintéződik. - Én csak pár hétre gondoltam, nénikém - felelte Jamie jóindulatúan. - Te pedig már öt hónapja itt lebzselsz. - Ne túlozz, drágám. Csak négy és fél. - Ön az egyetlen vendég? - kérdezte Hawk. - Hihetet62 len, hogy az egész családból csak mi jöttünk el, hogy tiszteletünket tegyük a MacNeil el őtt. - Vannak még mások is - mondta Jamie. - Jelenleg fent tartózkodnak a szobájukban, de nemsokára lejönnek, hogy csatlakozzanak hozzánk a villásreggelinél. Nincs szigorú házirend, f őleg most, hogy a szolgák elmentek. De annyi biztos, hogy közel sincsenek itt annyian a családból, mint ahogy én szeretném. - És miért? - kérdezte Fisher faragatlanul. A három MacNeil gyors pillantást vetett egymásra. - Úgy látom, még nem hallottak a MacNeil-átokról -mondta lassan Jamie. - Nem meglep ő, ott az isten háta mögött, Alsó-Markhamben... Ez nem olyasvalami, amire büszkék lehetünk, és semmiképpen sem akarjuk, hogy kívülállók is tudomást szerezzenek a dologról. De önök is mind a ketten a családhoz tartoznak, és jókora utat tettek meg, hogy itt lehessenek... Az átok az oka, hogy olyan kevesen jöttek tiszteletet nyilvánítani, s hogy még a végrendelet sem tudta idecsalni őket. Ezért szaladtak szét a szolgák:, és ezért nem jön ide senki vendég többé. Kérem, foglaljanak helyet, és elmesélem a MacNeilek titkos szégyenét, és hogy hogyan kezdett kísérteni bennünket. Azt hiszem, itt az ideje, hogy napvilágra kerüljön az igazság. Mindenki keresett magának egy széket, és félkör alakban a kandalló köré húzódtak. Jamie a helyén maradt, háttal a tűznek, a figyelem középpontjában, kezét összekulcsolta a háta mögött, hogy a többiek ne lássák, hogy remeg. Amikor végre megszólalt, hangja nyugodt volt
és egyenletes. - A legtöbben már hallottak valamit rebesgetni a MacNeil-átokról. Hogy van egy szörny, egy korcsfajzat, mely már nemzedékek óta kísért minket. Sok dalt írtak erről, sőt még egy-két színdarabot is. Egytől egyig mese. Nem szegtük útját, a legendák segítettek titokban tartani a valóságot. Családunknak van egy titka, amely apáról fiúra száll, de mindig csak a legid ősebb fiúra. így volt ez nemzedékeken át. Réges-régen, még mielőtt a családi krónikát vezetni kezdték volna, a család akkori fejének gyermeke született, ő volt a legidősebb fiú, ő volt arra hivatva, hogy általa folytatódjék a család. Szerencsétlenségünkre azonban a gyermek szörnyszülött lett. Meg kellett volna ölni, ahogy 63 megszületett, de a MacNeil lágyszívű ember volt. A korcsfajzat mégiscsak az ő fia,, és talán létezik valami gyógymód. A MacNeil csaknem tönkretette a családot, hogy gyógyírt találjon, orvosokat, varázslókat, minden rendű és rangú kuruzslókat hívott, de senki sem tudott segíteni. A korcsfajzat pedig egyre erőszakosabb lett, és végül már mindannyiuk biztonsága követelte, hogy végezzenek vele. A MacNeil vállalta a teljes felelősséget szörnyűséges fiáért, és azt többé senki, se családtag, se szolga nem látta. Kés őbb, évek múltán a szörnyeteg meghalt, és mindenki fellélegzett. A normális kisebbik fiú vette át az els őszülött helyét, benne folytatódott tovább a család, és minden visszatért a rendes kerékvágásba. Nem ez a titok. A dalok és románcok nagyjából azon alapulnak, amit most elmondtam, és ezekből az eltorzított történetekből keletkezett az a bizonytalan szóbeszéd, amit az emberek a MacNeil-átok néven emlegetnek. A titok, ami azóta is apáról fiúra száll, nagyon egyszerű. A korcsfajzat nem halt meg. A MacNeil végül is reményét vesztve lemondott szörnyeteg fiáról, és elhatározta, hogy meg kell halnia, hogy megszabadítsa a családot a tehertől. Mérget adott a szörnyetegnek, és befalazta a szobájába. Maga végezte el a munkát a kisebbik fiúval, nehogy a munkások révén kiszivárogjon valami. Végig hallották, míg dolgoztak, hogy a korcsfajzat nyugtalanul jár-kel a szobájában. A méreg nem végzett vele. A MacNeil és fia újból és újból visszatértek a falhoz, és bár a korcsfajzat nem juthatott vízhez és élelemhez, mégsem pusztult el. Hallották, hogy járkál a cellájában, és néha a falon kaparászott. Teltek az évek. A MacNeil meghalt, majd a fia is, de a korcsfajzat még mindig élt. Soha senki nem tudott a létezésér ől, a családf őt és a legidősebb fiút kivéve, akinek nemzedékről nemzedékre mindig átadták a titkot, mihelyt nagykorú lett. És ez így ment évek hosszú során át. Csakhogy ezúttal valami nem úgy történt, ahogy kellett volna. Apám átadta a titkot a legid ősebb fiának, bátyámnak, Williamnek. De ő meghalt néhány hete lovaglás közben, aztán pedig meghalt apám is egy határmenti összecsapásban, még mielőtt elmondhatta volna a titkot nekem. Amit most elmondtam nektek, azt apám irataiból tudtam meg, de az csak ennyi. Valószínűleg léteznek 64 egyéb feljegyzések is valahol, vészhelyzet esetére, de ezeket még nem találtam meg. Semmi kétség, apa már éppen azon volt, hogy elmondja nekem, hol vannak ezek a papírok, csak a biztonság kedvéért... de ki gondolta volna, hogy ilyen hirtelen meghal... Jamie váratlanul elhallgatott, mert elcsuklott a hangja. Holly gyorsan felállt és hozzásietett, hogy védelmezőn átölelje. - Ezért mentek el a szolgák? - kérdezte Hawk. - Mert a Titok napvilágra jutott? Jamie megrázta a fejét. - Nem sokkal apa halála után a szolgák különös dolgokat kezdtek látni. Egy sötét alakot, amint éjszaka vagy kora hajnalban a folyosókon járkál. Ha szóltak hozzá, elt űnt. Az utolsó zugig mindent átkutattunk a toronyban a biztonsági embereimmel, de nem találtunk senkit. Ekkor edények kezdtek eltöredezni. Vázák, poharak, a porcelán. Aztán egy széket találtunk darabokra törve. Éjszakánként hangokat lehetett hallani: valamit, ami lehetett sikoly vagy nevetés. Az embereim kezdtek elszivárogni, se pénz, semmilyen biztatás nem tartotta itt őket. Még a biztonsági embereim is elmentek. Mind azt hitték, apám az, aki visszajár kísérteni a toronyba. Csak én tudtam, mi az igazság. Any-nyi év után a korcsfajzat most kiszabadult. A titok egy része nyilván arról szólt, hogyan kell bebörtönözve tartani, és mivel én nem tudtam, mit kell tenni... Eddig még nem hagyhatta el a tornyot, a védelmi berendezések err ől gondoskodnak. - De hát miért nem hívták a városi őrséget? - kérdezte Fisher. - Az ő szakembereik talán rátalálnának a szörnyetegre... - Azt nem! - jelentette ki élesen Jamie. - Ez családi ügy, és a családban kell maradnia. Ha a titok kipattanna, mindenki megtudná, hogy a MacNeil család hazugságon alapul. Hogy valamennyien egy
másodszülött leszármazottai vagyunk. Az arisztokrácia árulónak nyilvánítana minket, és kegyvesztetté válnánk. Már így is mindenféle pletykák terjengenék. Ezért jöttek olyan kevesen, hogy h űbéres-küt tegyenek nekem.
65 - Rajtunk kívül ki ismeri még a titkot? - kérdezte Hawk. - Csak Greaves, a szűk család és a többi vendég, egyelőre. - Ez a... korcsfajzat - szólalt meg Fisher lassan. - Próbált már megtámadni valakit? - Eddig még nem - felelte Jamie. - De egyre jobban tör-zúz. Miért? El akarnak menni? Hawk halványan elmosolyodott. - Nem erről van szó. Isobel meg én nem ijedünk meg egykönnyen. Katrina mocorogni kezdett a székében. - Hihetetlen, hogy Duncan ilyen sokáig titokban tartotta ezt a dolgot. Fogalmam sincs, hogy... Tökéletesen igazad van, Jamie. A titoknak nem szabad kiszivárognia. Az előkelő társaság kiközösítene bennünket. A korcsfajzat napközben kétségkívül abban a szobában rejtőzködik, amelyik a cellája volt. Még mindig nem tudod, hogy melyik ez a szoba? - Sajnos, nem. Jamie homlokán elmélyült a ránc, kezével a hajába túrt. - A torony tele van titkos átjárókkal és mozgatható falakkal. Néhányat én is ismerek, apa papírjai alapján újabbakat is találtam, de még eddig nem tudtam rájönni, hol bujkálhat a korcsfajzat. Valószínűleg a szoba holléte is a titok része. - Ez őrület - szólalt meg Fisher. - Ha ez a korcsfajzat évszázadokon át be volt falazva, mi tartotta életben? Mindenkinek kell ennie valamit... - Nem tudom - felelte Jamie. - De akármilyen legyen is ez a korcsfajzat, az biztos, hogy nem ember. Lehet, hogy azért nem halt meg, mert nem tud... Hosszú csend támadt, amit csak a t űz pattogása tört meg. - S mindez azért, mert az apja olyan hirtelen hunyt el -szólalt meg Hawk. - Pontosan hogyan is halt meg? Katrina éles pillantást vetett rá. - Hát nem tudja? - A távolság oly sokszor eltorzítja a híreket - felelte 66 szelíden Fisher. - Meg szeretnénk gy őződni róla, hogy jól tudjuk. - Én csak tudni akartam - kezdte Hawk óvatosan. - Ha például lett volna valami szokatlan az apja halála körül... valami, ami nyomára vezethetne bennünket, hogyan jutott ki a korcsfajzat a cellájából, miután századokig volt ott bebörtönözve. Úgy értem, az a szoba be van falazva. Hogyan juthatott ki? - Értem - Jamie jóváhagyóan bólintott. - Erre nem gondoltam. De nem volt semmi különös az apám halálában. Egy, az outremeri csapatokkal vívott csetepatéban halt meg az északi határnál. Nem kellett volna ott lennie egy ilyen magas rangú tisztnek. De híre jött az új csapatmozgásoknak, és apa saját szemével akarta látni, ő már csak ilyen volt. Sohasem bízott meg más véleményében, csak a sajátjában. Végül is rossz helyen volt és rosszkor, és az egész hadoszloppal együtt elsöpörték. Csak egy újabb határ menti összecsapás. Egy csomó van bel őlük mostanában. Emberek halnak meg nap mint nap csak azért, mert a királyunk és az outremeri uralkodó nem bírnak megegyezni, hol is húzódik az a nyomorult határ. Értékes emberek egy vonal miatt a térképen... Elnézést. De néha nehéz leküzdeni a keser űséget. Apa jó katona volt. Méltóbb véget érdemelt volna. De még mindig nem értem, mi köze lehet ennek a korcsfajzat kiszabadulásához. - Történt valami... szokatlan itt a toronyban, miel őtt a szolgák látni kezdték azokat a dolgokat? kérdezte Fisher. Jamie gondolkozott egy pillanatig. - Nem, nem hiszem. Kevés emberünk volt akkoriban. Egy csomóan ágynak estek a megh űlés miatt, de ez nem szokatlan ebben az évszakban. Egy szabadnap után helyrejöttek. - Tényleg nincs miért aggódni - szólalt meg Katrina határozottan. - Itt biztonságban vannak. Semmi jele annak, hogy a korcsfajzat bántani akarna bárkit is. Nem így van, Jamie? - De igen. De én úgy éreztem, becsületbeli kötelességem mindegyikünk tudomására hozni, hogy mi a helyzet. Ugyanis miel őtt a végrendeletet felolvassuk, a tornyot hu-
67 szonnégy órára lezárjuk a védelmi rendszer segítségével. Ez a szokás. - Ez azt jelenti, hogy ha egyszer a rendszer m űködésbe lépett, senki nem hagyhatja el a
tornyot egy teljes napig? -kérdezte Hawk. - Függetlenül attól, hogy mi történik itt benn? Gyorsan egymásra pillantottak Fisherrel. - így van - felelte Jamie. - De higgyék el, semmi sem fog történni. Ha a korcsfajzat kárt akarna tenni valakiben, már megtette volna. Az évszázados bebörtönzés biztosan kiölte belőle a harci kedvet. - Persze, ez igaz - mondta Fisher. - De az elején ezt még nem tudhatták. Nagyon félelmetes lehetett, f őleg miután a szolgák is elmentek egyik a másik után, inkább, minthogy szembeszálljanak vele, akármi is legyen. És önök miért maradtak? Nem lett volna biztonságosabb kiüríteni a tornyot? - Ez az otthonom - válaszolta Jamie. - A család otthona nemzedékek óta. Nem hagyom, hogy elűzzenek innét. Kényelmetlen csönd támadt. - Mindenesetre - szólalt meg Katrina jókedvűen -, ha minden kötél szakad, még mindig hívhatjuk az őrangyalt. - Kicsodát? - kérdezte Hawk. Újabb, még hosszabb szünet támadt, ahogy a MacNeilek csodálkozva összenéztek. Hawk magában átkozódott. Mégiscsak ragaszkodnia kellett volna a teljes tájékoztatáshoz. Mi sem valószínűbb, mint hogy azon buknak le Fisherrel, hogy nem ismernek valami családi tréfát vagy hagyományt, és ez nyilván valami ilyesmi volt. Mindegy, most már késő. Legfeljebb annyit tehet, hogy megpróbálja helyrehozni valahogy ezt a baklövést. Ártatlan képpel nézett vissza Katrinára és Jamie-re, és most vette csak észre, hogy Holly egyáltalán nem követi figyelemmel a beszélgetést. Tekintete a messzeségbe révedt, mintha a saját, külön világában járna. Aztán megszólalt Katrina, és Hawk figyelme gyorsan feléje fordult. - Bizonyára önök is hallottak már a MacNeil őrangyalról - kezdte lassan és óvatosan, mintha egy szellemileg visszamaradt kisgyereknek magyarázna. - Talán valami más néven ismerik. Az őrangyal az egyik legkedvesebb és 68 legvigasztalóbb családi legenda. Az a hír járja, hogy egyik távoli ősünk visszajár a toronyba kísérteni, kötelessége lévén megvédelmezni leszármazottait a bajoktól. Ez nyilván vezeklés valami sötét, véres bűntettért, amit kés őbb megbánt, de életében már nem tudta jóvátenni. Arról nem szól a fáma, hogy mi lehetett ez a b űn. - Gyakran van ez így a legendákkal - bólintott Hawk. -Igaza van, persze hogy ismerjük. És látta valaki mostanában a kísértetet? - Senki, már évszázadok óta - felelte Jamie. - Pedig nemegyszer lett volna szükség a segítségére. Fél ő, hogy csak mese az egész. - Én hiszek benne - szólalt meg váratlanul Holly. -Minden este imádkozom érte, hogy eljöjjön és megmentsen. De soha nem jön. Mindenki furcsán nézett rá egy pillanatra. Most el őször igazi szenvedély érz ődött a hangjában, és még valami, ami lehetett kétségbeesés. Jamie aggódva pillantott rá, de nem szólt semmit, Holly pedig ismét hallgatásba burkolózott. Katrina hangosan megköszörülte a torkát. - Úgy tartjuk, hogy az az őrangyal képmása - mondta vidáman egy sötét, komor képre mutatva, amely ott lógott a kandalló felett. - Nem sokkal a halála el őtt készült. Elég réginek t űnik, szóval sose lehet tudni... Mindannyian a képre pillantottak. A festék az évek során fokozatosan megfeketedett, de az arcot még mindig tisztán ki lehetett venni. A portré egy komor, mosolytalan középkorú férfit ábrázolt, egy hatalmas, kényelmetlen kárpitozott székben ülve. Ütött-kopott b őrpáncélt viselt, cserzett arcát mély barázdák szántották keresztül-kasul. Úgy nézett ki, mint aki inkább van szokva ahhoz, hogy csatába vezesse seregét, mint hogy modellt üljön egy családi portréhoz. Er őt és vadságot sugallt ez a küls ő, dús, fehér sörénye és élesen kiugró, karvalyszer ű orra pedig hátborzongatóan emlékeztetett egy idomított, de meg soha nem szelídített vadászsólyomra. Hawknak cseppet sem esett nehezére elképzelnie, amintez az ember sötét b űnökre vetemedik a szenvedély hevében. Mindenki megriadt egy kissé, amint az ajtó kitárult, és belépett Greaves. Félreállt, és jelentette Marc és Alistair
69 MacNeil érkezését. A két férfi együtt lépett be, kellő távolságra egymástól ahhoz, hogy érezhető legyen: nem érzik jól magukat egymás társaságában. Kurtán meghajoltak Ja-mie MacNeil felé.
Marc magas, karcsú férfi volt, széles, nyájas arcú, ám mosolya hideg, kellemetlen. Húszas évei végén járhatott, a legújabb divat szerinti öltözékét hanyagul viselte, mint akit nem érdekel, hogy milyen benyomást tesz. Olyanfajtának t űnt, aki a partikon ide-oda cselleng, abban a reményben, hogy valaki majd negszólftja. Kézfogása érdes volt és hanyag, ajka ellenszenvesen sokáig időzött Fisher keze felett. Jamie távoli rokonaként mutatta be, aki Felső-Markhamből érkezett. - Hiszen önök majdhogynem szomszédok - jegyezte meg Jamie, és vidáman Hawkra meg Fisherre mosolygott. - Biztosan sok közös témájuk akad majd. - Ez igazán nagyszerű - mondta Hawk. Marc gőgösen szipákolt. - Ezt kétlem. Eddig még senki olyan nem származott Al-ró-Markhamből, akit érdemes lett volna megismerni. Jeges csend támadt. Hawk az övéhez kapott, s csak aztán jutott eszébe, hogy nincs nála a fejszéje. Fisher csillapítóan tette karjára a kezét. Marc mereven mosolygott, mintha azon csodálkozna, hogy Hawk sértésnek tekint egy ilyen nyilvánvaló igazságot.” - Ebből elég! - szólalt meg Jamie élesen. - Nem lesz párbajozás a toronyban, amíg én vagyok a MacNeil. És most kérj bocsánatot, Marc! - Természetesen. Sajnálom. A bocsánatkérés leginkább egy újabb sértésnek hangzott. Hawk homlokán elmélyültek a ráncok. Fisher megszorította a karját. Hawk mereven meghajolt, és megfordult, hogy üdvözölje Alistair MacNeilt. Marc megint szipákolt, és elfordult, hogy töltsön magának valamelyik borospalackból. Fisher magában megkönnyebbülten fellélegzett, elengedte Hawk karját, és nagyot kortyolt a poharából. Alistair erőteljesen megrázta Hawk kezét, és meglehetősen ódivatú kézcsókkal üdvözölte Fishert. Rájuk mosolygott, és a nyílt, barátságos gesztus egykettőre felolvasztotta a jeges légkört, amelyet Marc megjegyzése teremtett. 70
- Szép önöktől, hogy vállalták a hossztí út fáradalmait, nem lehetett könnyű idejutni AlsóMarkhamből az évnek ebben a szakában. - Úgy éreztük, itt a helyünk - mondta Fisher. - És ön messzir ől érkezett? - Eléggé. Én is egyike vagyok azoknak a családtagoknak, akikr ől a család hallani sem akar. Itt nőttem fel a toronyban, de aztán a Vörös Mez őkre küldtek, amikor még fiatal voltam. Bajba juttattam egy szobalányt, és nem tudtam kifizetni a kártyaadósságaimat. Semmi különös, de valaki mégis úgy látta jónak, hogy példát kell statuálni, így mennem kellett. Nem mondhatom, hogy sajnálom. Már rég visszatérhettem volna, de nem láttam értelmét. Én kedvelem azt a helyet, a Vörös Mezőket. Csodálatos a táj, jő vadászterület, és mindig akad valami változatosság a határ mentén. Ott hallottam Duncan haláláról is. Átkozott balszerencse, annyi szent. Szóval, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy visszatérjek, és tisztelegjek az új MacNeil előtt. Szép tőled, hogy vendégül látsz bennünket, Jamie. Nem bírtam volna ki Havenben. Ebek harmincadjára jutott az a hely. Én egyáltalán nem ilyennek ismertem. Hawk feltűnés nélkül figyelte, míg beszélt. Alistair MacNeil magas volt és izmos, bár jócskán elmúlt már ötven. Hasa félelmetesen laposnak tűnt, háta egyenes, mintha karót nyelt volna, és ha volt is rajta valahol egy deka háj, Hawknak nem sikerült felfedeznie. Öltözéke kétségtelenül ódivatú volt, de kiváló szabású, és Alistair öntudatlan eleganciával tudta viselni. Vasszürke haját katonásan rövidre nyírva hordta, de a karvalyorr és a szúrós szempár mintha csak a portréról került volna ide. Alistair elkapta Hawk pillantását, amit a képre vetett, és röviden elnevette magát. - Hasonlít, ugye? Nem ön az els ő, aki észreveszi. Szerintem nem volt ő olyan rossz ember. Csak túl sok energia szorult belé, és nem akadt elég háború, ami lefoglalja. - Nem kell dicshimnuszokat zengeni róla - szólalt meg Marc, és egy jókora pohár borral a kezében a képre meredt. - Azokban az időkben a katona nem volt egyéb, mint fizetett gyilkos. A gazdájának csak a megfelelő irányba kellett fordítania, és szabadjára engednie. Valószínűleg válo71
gatás nélkül gyilkolták, aki az útjukba került, nem számított, hogy asszony vagy gyerek.
- Azok keserves idők voltak - jegyezte meg Alistair hidegen. - Az Alföldi Királyságokat minden oldalról ellenség fenyegette. Az énekmondók csak a dicsőséget szokták megörökíteni, de a csatában élők és holtak egyaránt fütyülnek a dicsőségre. Ott csak vér van meg legyek, meg a tudat, hogy holnap kezdődik minden elölről. Rád is rád férne egy kis katonáskodás, Marc. Lehet, hogy tanulnál egyet-mást. - Ha te mondod - felelte Marc. Hátat fordított Alistair-nek, és hidegen Jamie-re meredt. Megtudhatnám, meddig kell még várnunk a végrendelet felolvasására? Minél hamarabb túlesünk a hosszadalmas ceremónián, annál jobb. A torony kétségkívül elbűvölő hely, de nekem dolgom van Havenben. - Hamarosan sor kerül rá - felelte Jamie nyugodtan. -Még két vendéget várunk, és felszolgálják a villásreggelit. Mindannyian jobban fogjuk érezni magunkat, ha egy kiadós étkezés után látunk az üzlethez. - Nem vagyunk éhesek - szólalt meg Marc. - Beszéljen csak a maga nevében - mondta erre Hawk. Nyílt az ajtó, és egy kopottas udvari bolond sietett be, anélkül, hogy a komornyik bejelentette volna. Legalábbis Hawk udvari bolondnak vélte. Nem tudott más magyarázatot elképzelni az illető ruházatára, kivéve talán a halállal való fenyegetést. Ami Hawkot illette, ő inkább vállalta volna a halált. A jövevény köpcös emberke volt, csak úgy buzgott benne az ideges energia. A fénylő szempár összevissza repdesett, úgyszintén a mosolya, és a gyors meghajlás Jamie felé több volt, mint üdvözlés. Jócskán benne járhatott már a korban, és ez látszott is rajta, de az öltözete még nála is öregebbnek tűnt. Láthatólag ragyogó színekben pompázó ujjasként kezdte a pályafutását, de az évek során a színei kifakultak, a varrás több helyen felfeslett, és egyre több folt került rá, nem a külcsín, hanem a hasznosság kedvéért. Aztán Hawk észrevette kezében a gitárt, és elállt a szívverése. Jamie gyorsan az emberkére mosolygott, és a vendégekhez fordult. - Barátaim, ez Robbie Brennan, az énekmondóm. Csak72
nem harminc éve van a családdal, nemigaz, Robbie? El kell mennem egy kis id őre, addig játssz valamit a vendégeimnek, valamit apám hőstetteiről! Brennan vidáman bólintott, és párszor végigfuttatta ujjait a húrokon, disszonáns hangokat csalva elő. Belefogott egy feszes ritmusú balladába. Egymás után három dalt énekelt el, mindegyik Duncan MacNeil hősi múltját idealizálta. Mind ugyanarra a kaptafára készült, tele hősi kalandokkal és merész megmenekülésekkel; és bár nem derült ki belőlük, hogy Duncan végül is szent volt vagy harcos, szoknyavadász vagy életét a családjának szentelő férfiú, egy dolog közös volt bennük: egyformán rettenetesek voltak. Rossz volt a vers és a zene, az előadás túlcsordult az érzelmektől, de nélkülözött minden eleganciát; a legszörnyűbb élmény mégis Brennan hangja volt. Énekhangja arra emlékeztetett, mint amikor valaki egy táblán kaparászik a körmével, és megvolt az a rettenetesen zavaró szokása, hogy hangját hol lejjebb, hol feljebb vitte egy oktávval, amikor nem tudta kiénekelni a szükséges hangot. Hawk keze már az első dal felénél ökölbe szorult, a másodiknál már Fishernek kellett visszatartania azzal, hogy észrevétlenül, de határozottan a karjába markolt. Hawk még jobb időkben se rajongott az énekmondókért, most pedig nem is jó id ők járták; az önelégült, kritikátlan hőskultuszt pedig kifejezetten gyűlölte. Ellenszenvét rendszerint úgy juttatta kifejezésre, hogy kihajította a boldogtalan énekmondót a legközelebbi ablakon. Fisher, aki sejtette, hogy ez nem jól venné ki magát Jamie MacNeil házában, mindkét kezével szilárdan fogta Hawk kard felőli karját. Brennan végre nagy nehezen befejezte egy sor fülsiketítő akkorddal, és több-kevesebb bájjal hajolt meg a kővé meredt hallgatóság előtt. Gyér taps hallatszott, valószínűleg a megkönnyebbüléstől, hogy véget ért az el őadás. Hawk mereven mosolygott, de közben a fogát csikorgatta. - Tapsold meg, a fenébe is! - suttogta Fisher. - Hogyisne! - morogta Hawk. - Még a végén ráadást ad. És esküszöm, ha még egyszer meghallom sejehujázni, az orrába tömöm az ujjait, hogy a fülén fognak kijönni. Katrina vitt egy italt az énekmondónak, és váltott vele pár szót. Jamie visszatért, és Hawk és Fisher felé indult.
73
Megbizonyosodott róla, hogy Brennan nem oda figyel, aztán büsan megrázta a fejét. - Nincs valami jó hangja, ugye? Sajnálom, hogy ilyesminek tettem ki önöket, de elvárják t őlem, hogy legyen egy énekmondóm. Családi hagyomány. Robbie még apa énekmondója volt, és úgy t űnik, őt is örököltem. Nem sokat fejl ődött az évek során. Apának botfüle volt, de szeretett énekelni, ha egy tiszta hang nem is hagyta el soha az ajkát. így jól összeillettek Robbie-val. Mindent összevéve, vagy egy tucat nagy hadjáratot harcoltak végig együtt, amikor még mindketten jóval fiatalabbak voltak. A legkevesebb, amivel Robbie-nak tartozom, hogy fedelet adok neki öreg napjaiban. Csak rá tudnám venni valahogy, hogy vonuljon vissza... Megfordult, ahogy ismét nyílt az ajtó, és Greaves két újabb vendéget jelentett be. Hawk is felnézett, és érezte, hogy gyomra meglódul, mintha a lába épp most csúszott volna meg egy szakadék szélén. Ismerte az egyik férfit, aki az ajtóban állt, és ami még rosszabb, az is ismerte Hawk kapitányt. Jamie széles mosollyal lépett az újonnan érkezettekhez, hogy üdvözölje őket. Hawk felöltötte legarisztokratikusabb testtartását, és elszántan mosolygott. Most legalább kiderül, mennyit ér az álruha. Lord Arthur is szívélyesen mosolygott Jamie-re, és belépett a szalonba, kezében borospoharával, vaksin hunyorogva. Alacsony emberke volt, alig öt láb magas, és olyan túlsúlyos, hogy még alacsonyabbnak t űnt. Kerek, gyanútlan arca volt, rengeteget mosolygott csak úgy, a bizonytalan kék szempár azonban zavart, elveszett küls őt kölcsönzött neki. Harmincas éveiben járhatott, sárga haja máris ritkult, álla alatt pedig tekintélyes toka indult fejl ődésnek. Ráadásul alkoholista volt. Nem értett semmihez, és nem volt tehetsége semmihez, és hála a családjának, nem is becsülte magát semmire. Idejét legnagyobbrészt partikon töltötte, és az el őkelő társaság konzervatívabb tagjai rossz véget jósoltak neki. Mindenki legnagyobb meglepetésére, beleértve őt magát is, ő örökölte a teljes családi vagyont, és nem lévén jobb dolga az utóbbi pár évben, megpróbálta halálra inni magát. Ezt végül is egész jól csinálta, az egyetlen dolog volt, amihez ér74
tett. Bele-belekontárkodott a politikába, csak a hecc kedvéért, és egy rövid ideig tagja volt a hírhedt Pokoltűz Klubnak. Hawk ilyen minőségében találkozott vele, amikor egy ügyön dolgozott. Igyekezett elaltatni az aggodalmát. A lord holtrészeg volt, amikor találkoztak. De hát ő majdnem mindig az volt... Fisher közben le sem vette a szemét a másik jövevényről. Jamie Dávid Brook néven mutatta be a társaságnak, mint régi barátját. Mint a legtöbben Havenben, Fisher is hallott már a Brook családról, amelyből nemzedékek óta kiváló katonák és diplomaták kerültek ki. Nem volt abban semmi különös, hogy valaki kit űnik a két hivatás közül az egyikben, de hogy mind a kettőben egyszerre, ez példa nélküli volt. Különösen Havenben, ahol a diplomácia egyszerűen a kémkedés másik módja volt. De a Brookok ilyenek voltak: bátrak és intelligensek. Veszélyes párosítás. Dávid maga gyors mozgású, er ős felépítésű férfi volt, az átlagosnál egy hajszállal alacsonyabb, közeledett a harminchoz, és kifogástalanul divatosan, bár egy kissé tarkán volt öltözve. Barátságosan vállon veregette Jamie-t, és előrelépett, hogy kezet fogjon az ámuló Hawkkal. Illemtudóan csókolt kezet Fishernek, és Fisher szája szinte önkéntelenül széles mosolyra húzódott. Dávid Brook átkozottul jókép ű volt a maga sötét, füstös módján, és ezt tudta is magáról. Kifinomult udvariassággal kért t őlük elnézést, majd gyorsan Holly felé indult. Holly reszketve mosolygott rá, nem titkolt megkönnyebbüléssel, és most először a reggel folyamán mintha csökkent volna rá nehezedő nyomás. A régóta tartó vonzalom felszabadultságával mosolyogtak egymásra, és pusmogtak mindenfélét, fejük szinte összeért. Lord Arthur kezet rázott Hawkkal, és kezet csókolt Fishernek, közben végig bátortalanul mosolygott, aztán elindult, hogy csatlakozzon Davidhez és Hollyhoz, bagolyszerűen hunyorgott, míg várta, hogy azok észrevegyék. Vonakodva rebbentek szét, és Holly azzal a lemondó, bár szerető mosollyal fordult Arthur felé, amit a kedves és szeretetre méltó, de még nem egészen szobatiszta kiskutyák számára tartogatunk. Jamie újból megtöltötte Hawk poharát, amit az hálásan 75
nyugtázott. Észrevette Hawk érdeklődését Holly imádója iránt, és felvont szemöldökkel kérdezte: - Ismeri talán Dávidét vagy Arthurt? - Nem - felelte Hawk gyorsan. - Bár már hallottam Lord Arthurról. Úgy hallottam, nem veti
meg az italt... Jamie horkantott. - Ez épp olyan, mintha a halra mondanánk, hogy nem veti meg az úszást. De nem mindig kell hinni annak, amit hall az ember. Arthur nem rossz ember, ha közelebbr ől megismeri. Daviddel mindig is jóban voltak. Ami Hollyt és Dávidét illeti, tízéves koruk óta gyakorlatilag eljegyezték egymást. Gyerekkori szerelem, tudja, hogy van az ilyesmi. És az is Arthur mellett szól, hogy nem pártolt el tőlünk, amikor az úgynevezett barátaink mind elmenekültek. - Nem ő lenne az első, aki bátorságot merít az italból -szólalt meg Marc, aki mintha a semmiből bukkant volna fel. - Szerintem túl részeg és túl hülye ahhoz, hogy megijedjen. - Úgy gondolja? - mondta Jamie. Hangja udvariasan csengett, de a pillantása hideg volt. Marc szipákolt. - Ismerem ezt a típust. - Szerintem meg egyáltalán nem ismeri. És most, ha megbocsátanak, beszélnem kell Greavesszel a reggelivel kapcsolatban. Rámosolygott Hawkra és Fisherre, kurtán biccentett Marcnak, azzal elment. Hawk nem hibáztatta. Marc hangjában volt valami érzéketlen arrogancia, amitől egy szentnek is kinyílt volna a zsebében a bicska. Fisher elgondolkozva bámulta Marcot. - Nem kedveli Lord Arthurt? - Gyenge. Én megvetem a gyengéket. Ebben a világban erősnek kell lenni, különben eltipornak. - Nem lehetünk mind erősek - vont vállat Fisher. Marc hidegen mosolygott. - Önnek nem is kell. Ön gyönyörű. Mindig lesz valaki, aki kész rá, hogy er ős legyen ön helyett. Sarkon fordult, ügyet se vetve a dühösen bámuló Hawk76 ra, és az ablakhoz lépett, hogy a reggeli napsütésben gyönyörködjön. - Ne szívd mellre! - mondta vigasztalón Fisher. - Elvégre csak testvérek vagyunk, ne felejtsd el! - Hát akkor én egy nagyon féltékeny fivér leszek. Vigyázz ezzel az alakkal, Isobel! Én nem bízom benne. - Én egyikő jükben sem bízom, de tudom, miről beszélsz. Ne félj, tudom, hogy kell elbánni az effélékkel. Hawk gyorsan ránézett. - Ne felejtsd el, hogy mi most arisztokraták vagyunk. Ha verekedésre kerülne a sor, az az én dolgom. Te csak figyelj oda, hogy illedelmesen és hölgyhöz illően viselkedj. Fisher felhúzta a szemöldökét, és Hawk nem tudott elfojtani egy mosolyt. - Vagy legalább próbáld meg! Fisher titkon elfintorodott, de Hawk elhallgatott, mivel Katrina Dorimant közeledett feléjük. Kurtán biccentett Fi-shernek, majd mosolya teljes hevét Hawkra zúdította. Meleg, bensőséges és ígéretes mosoly volt, s a sötét, felkavaróan nyílt szempár csak meger ősítette a benne rejlő ígéretet. Hawk kényszeredetten visszamosolygott, önkéntelenül is kihúzva magát, és a gyomra összerándult. Ha Isobel nem lenne itt, még lehet, hogy élvezné is a dolgot, de mivel ott volt... Hawk Isobelre pillantott, és megkönnyebbülve állapította meg, hogy mosolyog, és jól mulat a zavarán. Hawk mindenesetre elhatározta, hogy nagyon óvatos lesz. Egyfelől nem haragíthatta magára a házigazdája nagynénjét, másrészt azonban, ha Isobel úgy találná, hogy túlságosan hosszúra nyúlik ez a kis flört, és feltámad a féltékenysége... Hawk gyomra összerándult. - Úgy örülök, hogy itt van, Richárd - mondta Katrina lágyan. - Igazán? - felelte Hawk, de a hangja korántsem csengett olyan nyugodtan, mint ahogy szerette volna. - Bizony, már attól féltem, hogy teljesen egyedül kell eltöltenem ezt a hétvégét. Ki nem állhatom, ha egyedül kell lennem. - Itt van még a többi vendég is - mutatott rá Fisher. Katrina vállat vont, anélkül, hogy Fisherre pillantott volna.
77
- Alistair túl öreg, Arthur túl kövér, Dávid csak Holly-val tör ődik, Marctól pedig végigfut a hátamon a hideg. Nem szeretem, ahogyan rám néz. Épp kezdtem kétségbeesni, amikor megjöttek, Richárd. - Hallottam, hogy... különvált a férjét ől - mondta Hawk, mivel úgy érezte, neki is hozzá kell járulnia a társalgáshoz valamivel. - Igen, Graham Dorimant a férjem, elég fontos ember az itteni politikai életben. El fogunk válni, mihelyt sikerül a terhel ő bizonyítékokat megszereznem ellene. Hawknak kedve lett volna fejét a legközelebbi falba verni. Ebben az ügyben egyik bonyodalom a másikat éri. Nem elég, hogy tartania kell Arthur Sinclairt ől, hogy felismeri, ráadásul kiderül, hogy a n ő, aki kivetette rá a hálóját, nem más, mint egy olyan ember felesége, aki ismeri őt. Hawk és Fisher egy korábbi ügy kapcsán találkoztak Graham Do-rimanttal, nem olyan túl régen. Ha Graham véletlenül beszélt róluk Katrinának... A következ ő gondolat hideg zuhanyként zúdult Hawk nyakába. Hawk és Fisher nagy benyomást tettek Graham Dorimantra. Lehet, hogy részletesen leírta a két őrt, és Katrina képes felismerni Őket az álruhában is. És most azzal próbálja elterelni a figyelmüket, hogy kikezd Hawkkal... De ez feltételezte azt is, hogy oka van rá, hogy elterelje a figyelmüket, vagyis... Nyílt az ajtó, és Greaves bejelentette, hogy a reggelit azonnal felszolgálják az ebédl őben. Mindenki az ajtó felé indult. Katrina gyorsan Hawk karjába csimpaszkodott. - Kedves magától, hogy elkísér a reggelihez, Richárd. Egymás mellé ülünk majd, jó? - Nekem a húgommal kellene ülnöm - mondta Hawk, de érezte, hogy nem túl meggy őző a hangja. - Ó, velem nem kell foglalkozni - vágta rá azonnal Fisher. - Te csak mulass jól, Richárd! Hawk zord pillantást vetett rá. - A reggeli nem lesz valami pazar, attól tartok - jegyezte meg Katrina bizalmasan, ahogy kiértek a folyosóra. -A szakács két nappal ezel őtt ment el, azokkal együtt, akik még maradtak a konyhai személyzetből. Azóta Greaves és Robbie Brennan ketten próbálnak meg boldogulni valahogy, amíg az új személyzet meg nem érkezik. 78
Hawk éles pillantást vetett rá. - Azt hittem, nem tudnak személyzetet kapni a látomások miatt. Katrina nevetett. - Ez itt Haven, Richárd. Pénzért itt mindent meg lehet kapni. Persze nem els ő osztályú emberek lesznek, de megteszik, amíg nem tisztázzuk ezt a zavaros helyzetet. De hol is tartottam? Ja, igen, a reggeli. Hidegtál lesz, sajnos, de azért panaszra nincs okunk. Nagyon jót tesz a vonalaknak, és mintha magamra szedtem volna pár kilót az utóbbi id őben. Kihívóan pillantott Hawkra, nyilván lovagias tiltakozást várt. De már az ebédlő ajtaját is elérték a hosszú, kanyargós folyosó végén, és Hawk még mindig törte a fejét egy olyan válaszon, amely udvarias és diplomatikus egyszerre. Az ebédlő pompás helyiség volt, ha nem is túl nagy, a hatalmas asztal szinte az egész szobát elfoglalta. Az asztal mellett kényelmesen elfért volna vagy harminc ember, és még egy tucat, ha egy kicsit összébb húzódnak. A remek hófehér abroszt félig eltakarta a csillogó ezüst étkészlet és a három gyertyatartó. Mindenki az asztal egyik végén foglalt helyet, a lehet ő legkevesebb felhajtással, és Hawk végül is Katrina és Fi-sher közé került. Vele szemben Arthur ült, és Hawknak elállt egy percre a szívverése, amikor a lord hirtelen előrehajolt, és megszólította. - Mondja csak... Richárd? - Igen. - Igen, Richárd, szóval valamit meg szeretnék kérdezni magától. Miért fekete a haja és sárga a nővéréé? - Anyánkat megijesztette egy albatrosz - felelte Hawk komolyan. Lord Arthur hunyorgott, bólintott, majd figyelmét ismét a borospohara felé fordította. Hawk a terítékre pillantott, és egy pillanatra megrémült, mert egyik-másik evőeszközt még csak fel se ismerte, hogy mire való. Kívülr ől kell kezdeni, úgy haladni befelé, mondta magában elszántan, és a legszélső késért és villáért nyúlt. Ez villa kell hogy legyen, fogak vannak rajta... A kétszárnyú tálalóajtóban Greaves 79 és Robbie Brennan jelent meg, hideg hússal és művészien elrendezett nyers zöldségekkel megrakott tálcákat cipelve. - Ha készen vannak, Greaves, talán gondoskodhatna a tűzről - mondta Jamie. - Elég hideg van itt ma.
- Hogyne, uram. Greaves intett Brennannek, hogy tegye le a tálcáit, és lásson a t űzrakáshoz. Brennan ellenséges pillantást vetett rá, de engedelmeskedett. Egy időre megszakadt a társalgás, minthogy ki-ki azzal volt elfoglalva, hogy jól megrakja a tányérját, és hozzálásson az evésnek. Hawk derekasan nekilátott az ételnek, a Fisherrel szemben ülő Marc azonban csak turkált a magáéban. Hawk szerint ő is azok közé tartozott, akik nem tudnak megbirkózni egy kiadós étkezéssel rögtön a nap kezdetén. Közben az énekmondó Greavest hívta, hogy segítsen a tűzrakásban. Hawk magában elmosolyodott. A komornyiknak láthatólag nem nagyon f űlt a foga az ilyen alantas munkához. Ellenséges pillantást vetett Brennanre, és óvatosan felnyúlt a kéménybe, hogy kihúzza onnan, ami útban volt. Akármi is volt, meg se moccant, és Greaves er ősebben kezdte rángatni. És ekkor Brennannel együtt elborzadva ugrottak hátra, mert a kéményből egy súlyos test zuhant alá. Egy teljesen meztelen férfi volt, tetőtől talpig kormos és nagyon határozottan halott. Az egész arca elégett a tűzben. 4.
Farkas báránybő rben Egy hosszú pillanatig senki sem mozdult, aztán az asztal körül általános zűrzavar támadt, ahogy mindenki felpattant a helyéről. Greaves egyre hátrált, szemét nem tudta levenni a hulláról, míg az asztal szélébe nem ütközött. Brennan ott 80
maradt, ahol állt, földbe gyökerezett lábbal. Hawk mindkettejüket félretolta, és a halott férfi mellé hajolt. Jamie és Alistair a nyomában, a válla felett nézel ődve, de szemmel láthatólag nem sok hajlandóságot mutatva a további közeledésre. Fisher óvatosan a kandallóba hajolt, és felkukkantott a kéménybe, hátha tartogat még valami csúnya meglepetést. A többiek az asztal másik végénél tömörültek; a kíváncsiság hajtotta volna őket közelebb, másrészt meg legszívesebben hanyatt-homlok rohantak volna ki a szobából. Holly arca holtsápadt volt, kétségbeesetten kapaszkodott Katrinába. Katrina szórakozottan veregette unokahúga kezét, hogy megnyugtassa, közben a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mi történik. Dávid és Arthur lovagiasan a hölgyek és a halott férfi közé álltak. Marc mellettük állt, és elragadtatva bámulta a hullát. Hawk igyekezett nem odafigyelni, hogy Jamie és Alistair ott liheg a nyakában, és óvatosan megvizsgálta a halottat, kezdve azzal, ami a fejéből maradt, fokozatosan haladva lefelé. Egy csomó vágást és horzsolást talált, ami feltehetőleg akkor keletkezett, amikor az embert a kéménybe gyömöszölték, de halálos sérülésnek nyoma sem volt rajta. Visszatért az összeégett archoz, és akaratlanul is összerándult. A szem és az orr elt űnt, a fogsor rémületes vigyorral meredt ki az elszenesedett hús és csont közül. A hajából semmi sem maradt, a füléb ől pedig csak egy megfeketedett csonk. Hawk kapkodva szedte a levegőt a száján át, hogy ne kelljen belélegeznie a bűzt. Sok hullát látott már életében, még rosszabb állapotban is, mint ez, de abban, ahogy ez az ember meghalt, volt valami zavaró, valami hideg számítás. Óvatosan megérintette a halott vállát a mutatóujjával. A test már kihűlt, és kezdtek rajta megjelenni azok a bíborlila foltok, amelyeket az okozott, hogy a vér a test alacsonyabban fekvő részeibe süllyedt. A halott már egy ideje a kéményben lehetett. Lehet, hogy egész éjszaka. Hawk megnézte a nyakát, de nem volt eltörve. Óvatosan megmozdította a karját, és azt könnyen be lehetett hajlítani a könyökénél, ami azt jelentette, hogy a hullamerevség vagy még nem állt be, vagy már elmúlt. Hawk eltűnődött. Valami biztos utalt rá, hogy mióta volt halott ez az ember, de ő nem értett az ilyesmihez. Nem is kellett, hogy értsen. 81 Erre ott voltak a törvényszéki varázslók. Éles pillantást vetett a háta mögé, ahogy Jamie MacNeil leguggolt mellé. Alistair közelebb hajolt, egyik kezét csillapítóan Jamie vállán nyugtatva. - Maga szerint hogyan halt meg? - kérdezte Jamie szilárd hangon. - Nehéz lenne megmondani - felelte Hawk. - Nincs rajta halálos seb, csak az arca... - Csúf halál - jegyezte meg Alistair. - Ismertem egy vad törzset, amelyik így végzett a foglyaival: nyílt tűz felé lógatták őket, míg fel nem forrt az agyuk. Csúnya dolog. - Nem hiszem, hogy itt err ől van szó - mondta Hawk lassan. - Nézzék a fej hátsó részét! - óvatosan megemelte az összeégett fejet, hogy láthassák. - Az arca teljesen megsemmisült, de a fej hátulján
látható valami sérülés. Azt hiszem, valaki egyszer űen a tűzbe nyomta ennek a szerencsétlen nyomorultnak az arcát, és addig tartotta benne, míg meg nem halt. - Úristen! - Jamie most úgy festett, mint aki mindjárt elhányja magát, és szorosan összezárt szemmel elfordult. - Dulakodásnak nincs nyoma, amennyire én ki tudom venni - szólalt meg Fisher, hangja valahonnan a kémény belsejéb ől jött. Visszahúzta a fejét, és leverte a hajáról és a válláról a kormot. - Úgy tűnik, már halott volt, amikor a kéménybe gyömöszölték. A holttest felé indult, de Alistair gyorsan elállta az útját. - Most már ne menjen közelebb, drágám! Kérem, térjen vissza a többiekhez! Ez nem ilyen magafajta fiatal hölgyeknek való látvány. Fisher már-már gúnyosan megkérdezte, hogy a férfi sebeire vagy a meztelenségére gondol, amikor elkapta Hawk figyelmeztet ő pillantását. Ekkor eszébe jutott, hogy ő most egy széltől is óvott nemesi virágszál, nem pedig sokat tapasztalt városi őr, és kelletlenül visszament a többiekhez. Kezét vigasztalóan tette Holly remeg ő vállára, és óvatosan figyelte, hogy mit mondanak a halottról. - Van fogalma, hogy ki lehet? Vagyis hogy ki lehetett? - kérdezte Hawk Jamie-t ől. 82
A MacNeil a hullára nézett. Arca sápadt volt, de a tekintete határozott, és a szája sem remegett. - Akárki is volt, nem lett volna szabad itt lennie. Két nappal ezelőtt minden szolga elhagyta a házat, a vendégek pedig mind itt vannak a szobában. - Talán valamelyik szolga jött vissza - vélte Alistair. - Arról Greaves tudott volna, ő pedig elmondta volna nekem. - Jamie lassan megrázta a fejét. Ez lehetetlen. Senki sem juthatott volna be a toronyba anélkül, hogy ne lépett volna működésbe mindenféle riasztószerkezet. Es hát ki akarna itt megölni valakit, méghozzá... így? Ez őrület! Alistair erősen megszorította Jamie vállát. - Csak nyugalom, fiú! Nem szabad a szemünk láttára összeomolnod! Te vagy a MacNeil, és a többiek tőled várnak útmutatást. A toronyban valahol egy gyilkos kószál szabadon, és nekünk meg kell találnunk. Mielőtt még újra lecsap. - Igaza van - szólalt meg Hawk. - Ez nagyon csúnya %ügy, Jamie. Legjobban tenné, ha kihívná az őrséget. - Nem! - mondta élesen Alistair. - Ez családi ügy, amibe nem vonunk be idegeneket. Hawk felállt, és Alistairre meredt. - Mit gondol, melyik században élünk? Nem lehet az őrséget egy ilyen ügyb ől kihagyni! Gyilkosságról van szó, nem arról, hogy ki csinálta fel a szobalányt. Mindnyájan a legokosabban tennénk, ha elt űnnénk innen a fenébe, hívnánk az őrséget, és minden kijáratot lezárnánk. Találják meg ők a gyilkost, ők a szakemberek! - Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű - szólt közbe Jamie, és felállt. - Már lezártam a tornyot a végrendelet felolvasásához, épp az imént. Eszembe sem jutott, hogy... Csak huszonnégy óra múlva juthatunk ki innét. így van a rendszer megtervezve. Sajnálom, nem tehetek semmit. Egyikünk sem hagyhatja el a tornyot. Dávid Brook előrelépett, és hitetlenkedve bámult Jamie-re. - Azt akarja mondani, hogy be vagyunk ide zárva a gyilkossal együtt? Hogy bármi történik, nem mehetünk el? - Igen - felelte Jamie. - Sajnálom. - Hirtelen elhallga83
tott, amint Hawkra nézett, aki töprengve hajolt a holttest mellé. - Mi az, Richárd? - Csak azon gondolkodtam, miért töltötte a gyilkos azzal az id őt, hogy levetkőztesse a hullát. Talán azt akarta, hogy ne ismerjük fel, ki volt az. Ami azt jelenti, hogy legalább az egyikünk felismerte volna az áldozatot. Ez megmagyarázza az összeégetett arcot is. Rövid csend támadt, amit Fisher tört meg. - És van itt még valami. A nyomokból ítélve, amiket találtam, a testet jó mélyen a kéménybe gyömöszölték. Akárki is tette, nagyon erősnek kellett lennie. Nem lehetett egyszerű egy petyhüdt hullát fejjel lefelé a kéménybe tömni. Holly csendesen felnyögött, a többiek pedig meglehetősen zavartan néztek erre a
megjegyzésre. - Az az ember egész biztosan őrült - szólalt meg Dávid. - Az őrültek nagyon erősek, nem? Alistair jelentőségteljesen köszörülte a torkát. - Hálásak vagyunk, hogy megosztotta velünk a gondolatait, Isobel, de tényleg azt hiszem, hogy önnek és a többi hölgynek most már vissza kellene vonulnia. Ez nem az önök gyengéd fülének való. - Nem! - mondta gyorsan Hawk. - Nem lenne jó, ha magunkban kezdenénk járkálni. Hacsak nem akarunk könnyű prédává válni. Amíg meg nem tudjuk, mi a fene folyik itt, jobb, ha együtt maradunk. Együtt biztonságosabb. Jamie furcsán nézett rá. - Úgy beszél, Richárd, mintha volna tapasztalata az ilyen dolgokban. Hawkot hirtelen magához térítette, hogy Richárdnak szólították; eszébe jutott, ki is ő most. Vállat vont, és mondta, ami először az eszébe jutott. - Az egyik fogadóban, ahol megszálltunk idefelé jövet, gyilkosság történt. Utána sokat gondolkoztam azon, mit kellett volna tennem. De ön a MacNeil, Jamie, és ez az ön háza. Ön a f őnök. Nem akarom én a hatalmat magamhoz ragadni. - Ne bolondozzon! Ez a dolog egyszerűen csak új nekem. Ha van valami ötlete, hogy mit kellene tenni, hát elő vele! 84
- Hát, először is, szerintem vissza kellene térnünk a szalonba. A hullát szerintem itt hagyhatjuk; nemigen tudjuk értelmesen megtárgyalni ezt a dolgot, amíg itt hever az orrunk előtt. - Azt mondja, egyszer űen hagyjuk itt a holttestet1? - kérdezte Robbie Brennan. - Miért is ne? - mondta Alistair. - Nem szalad el. - Legalább takarják le valamivel - szólalt meg bizonytalanul Katrina. - Legalább ennyivel tiszteljük meg ezt a szerencsétlent! - És mégis mivel takarjuk le? - kérdezte Marc. - Attól tartok, egyikünk sem hozott szemfedőt a reggelihez. - Valaki talán hozhatna egy köpenyt a hallból - vélte Dávid. - Nem! - tiltakozott azonnal Holly. - Hallotta, mit mondott Richárd, nem biztonságos egyedül járkálni. - Nem hagyhatjuk így itt ezt az embert! - mondta Katrina sivító hangon, olyan konoksággal, amely már a hisztéria határát súrolta. - Illően le kell takarni! Fisher megragadta a hatalmas fehér abrosz egyik végét, és jó erősen megrántotta. Az étel, a porcelán, az edények, a virágok - minden repült szanaszéjjel. A gyertyatartók elborultak, és az asztal két szélén patakokban ömlött a földre a bor, ahogy húzta le a terít őt. Végül lejött, és Fisher úgy-ahogy betakarta vele a halottat. Jamie szótlanul meredt a felfordulásra, amit csinált, aztán Fisherre nézett. Fisher rámosolygott. - Most már mehetünk innen a francba? - kérdezte csíp ősen. - Ez a hely idegesít engem. És nem ártana egy adag lélekerősítő sem, a jóféle brandyk pedig a szalonban vannak. Hawk alig tudott elfojtani egy mosolyt. Tudhatta volna, hogy Fisher nem sokáig lesz képes a finom ladyt játszani. Az jutott eszébe, hogy még szerencse, hogy legalább verekedni nem verekedett mindeddig. Hangosan köhintett, hogy magára terelje a figyelmet. - Ha menni akarunk, hát menjünk. Ha másért nem, hát azért, mert a nappali biztonságosabb. Sokkal könnyebb megvédeni, mint ezt a helyet. Itt túl sok az ajtó az én ízlésemnek. 85
Alistair helyeslően bólintott. - Jó ötlet, fiú. A szalonnak csak egy ajtaja van, azt pedig el lehet torlaszolni, ha szükséges. Katrina remegve a szája elé kapta a kezét, szeme kerekre nyílt. - Úgy érti, hogy a gyilkos akár meg is támadhat minket? - Nem kizárt - felelte Hawk. - Még nem tudjuk, miféle szerzettel van dolgunk. - Szerintem fölösleges ez az idegeskedés - szólalt meg Marc. - Csak egy emberr ől van szó, nem egy egész hadseregr ől. Ha minden kötél szakad, hát vagyunk elegen, hogy legyőzzük. - Lehet, hogy nem ilyen egyszerű a dolog - mondta lassan Jamie. - Csak egyetlen ember van, aki ilyesmit elkövethetett. A korcsfajzat. Annyi év után most kiszabadult, és bosszút akar
állni. Bosszút állni a családon, amiért élve befalazta. A csend súlyosan nehezedett az ebédlőre, ahogy egymásra pillantottak, és a feszültséget szinte tapintani lehetett. Hawk magában a pokolba kívánta az ifjú MacNeilt. Már ő is szépen kisütötte magában, hogy valószín űleg a szörny a gyilkos, de azt akarta, hogy el őbb érjenek vissza biztonságban a szalonba, miel őtt ezt közhírré teszi. Legkevésbé arra volt most szükség, hogy kitörjön a pánik. Ismét köhintett, és mindenki rászegezte a tekintetét. - Ezt még később is ráérünk megbeszélni - mondta határozott hangon. - És most azt szeretném, ha mindenki azzal törődne, hogy biztonságban visszatérjünk a szalonba. - Honnan veszi, hogy joga van itt parancsolgatni? - kérdezte Marc. - Miért kellene magára hallgatnunk? - Mert értelmesen beszél - mondta Jamie. - Rendben van, Richárd, nézzünk ki a folyosóra, hogy tiszta-e a levegőA f őbejárathoz mentek, résnyire nyitották, és egymás után kinéztek a folyosóra. Semmi sem mozdult a tiszta reggeli fényben, az a néhány árnyék, ami látszott, megnyugtatóan kicsi volt. Jamie Hawkra nézett. - Hogy képzeli a dolgot, Richárd? Hawk gondolkozott. - Először is, minden férfi vonja ki a kardját. A bizton86 ság kedvéért. Én megyek el őre, aztán maga és Alistair. A n ők jönnek utánunk, a többi férfi pedig zárja a sort. A többiekre pillantott, és biztatóan rájuk mosolygott, már ahogy t őle telt. - Aggodalomra semmi ok. Ezek csak ésszer ű óvintézkedések, semmi több. A többieket ez mintha nem gy őzte volna meg. Hawk felsóhajtott, és letett a mosolyról. A fenyeget ő tekintet mindig is jobban ment neki. Jamie-re pillantott segítségért, a MacNeil pedig gyorsan talpra állította az embereket, udvariasan, de határozottan. Hawk helyesl ően bólintott. Jamie jól csinálta, az arisztokráciára olyannyira jellemz ő módon éppen a kell ő arányban tudta adagolni az er őszakot és a kedvességet. Hawk a folyosóra vezette őket, és sietség nélkül elindult a szalon felé. Nem szabad túl gyorsan menni, a legtöbben már így is olyan idegesek, hogy legszívesebben hanyatt-homlok futásnak erednének. Ez pedig maga volna a katasztrófa. Ha vadul rohannának, a szörny észrevétlenül el tudna ragadni valakit közülük. így aztán Hawk sietség nélkül haladt el őre, és gondosan megvizsgált minden fordulót. Szerencsére jól tudott tájékozódni. Nem úgy, mint Isobel. Ő még a budira menet is eltévedt volna egy idegen fogadóban, mint ahogy ez meg is esett már. A folyosó most teljesen másnak t űnt, mint amikor idefelé jöttek. Egyre kevesebb lett a fény, ahogy maguk mögött hagyták az ablakokat, és egyre inkább a falikarokra kellett hagyatkozniuk. Megnyúltak és sötétebbé váltak az árnyak, és nem esett nehezükre elképzelni, hogy valami fenyeget ő, kegyetlen dolog leskelődik rájuk a sötétben. Minden ajtó veszélyt sejtetett, minden kanyar csapdát. A csend egyre fenyegetőbbé vált, csak a lépteik zaja törte meg. Hawk megemelintette a könny ű párbajtőrt, és most jobban hiányolta a fejszéjét, mint valaha. Dühösen ráncolta a homlokát, ahogy azon törte a fejét, hogy mi legyen a következ ő lépés. Amikor a legutóbb ragadtak benn Fisherrel egy elhagyatott házban egy csapat vendéggel és egy szabadon kószáló gyilkossal összezárva, a dolgok ugyancsak balul ütöttek ki. Fisherrel végül is véget vetettek az öldöklésnek, de addig túl sok ártatlan embernek kellett meghalnia. Hawk homlokán tovább mélyül-
87 tek a ráncok. Vesszen meg, ha ezt hagyja még egyszer megtörténni. Összerándult és megemelte a kardját, amint valaki mellélépett, de csak Alistair volt. - Lassan a testtel, én vagyok az! Csak gratulálni szeretnék, hogy milyen ügyesen kezébe vette a dolgokat. Volt már katona, ugye? - Az igazat megvallva nem. Tudom, hogy nem igazán az én dolgom kézbe venni az irányítást, és parancsokat osztogatni, de mindenki olyan rémültnek tűnt, és ezeket a dolgokat meg kellett csinálni. Nem voltunk biztonságban az ebédl őben. - Hát ez aztán szentigaz, fiú. Volt valami rossz érzésem, amióta csak a toronyba érkeztem. Olyan... titokzatos itt minden. De komolyan gondolja, hogy a szörny veszélyes? Végül is csak egy ember. Hawk komoran rázta meg a fejét. - Nem tudom. A szörny... rejtély, márpedig én nem szeretem a rejtélyeket. Ha jobban belegondolunk, nagyon is veszedelmes, mert nem lehet kiszámítani. A gyilkosságok többnyire olyan embereket érintenek, akik ismerik egymást, és üzleti okpkbdl vagy
szenvedélyből ölnek. De most olyasvalakivel van dolgunk, aki évszázadokat töltött egyedül, magányos rabságban, évr ől évre egyre jobban táplálva magában az őrületet és a gyűlöletet Bármire képes lehet, bármilyen indokból, vagyis nem remélhetjük, hogy túljárunk az eszén. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy belekapaszkodunk minden dologba, ami segíthet rajtunk. - Igazán ésszerűen hangzik. - Alistair tűnődve nézett Hawkra. - Ne vegye sértésnek, Richárd, de bámulatra méltóan sokat tud a gyilkosokról és a gyilkosságokról. Megkérdezhetem, hogyan szerezte ezt a tudást? - Természetesen - felelte Hawk, és lázasan járt az agya. - Nem túl mozgalmas az élet AlsóMarkhamben, így sokat olvasok. Nagyon érdekelnek a b űnügyek, különösen a gyilkosság, így f őleg ilyesmiről olvasok. Alistair erre nem szólt semmit, csak bólintott, és lemaradt, hogy ismét csatlakozzon Jamiehez. Hawk felsóhajtott. Eszébe juthatott volna éppen valami jobb válasz is, de ha hamarjában kellett kiötölnie valamit, sohase fogott jól az agya. Kivéve harc közben. De ezután óvatosabb lesz. 88
Úgy kell gondolkodnia, mint egy őrnek, aki egy ügyön dolgozik, de nem szabad úgy is cselekednie. Ha Jamie rájön, hogy egy idegennek tárta fel a családi titkot, aki ráadásul egy városi őr... Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor véget ért a folyosó, és baj nélkül elérték a szalont. Hawk lépett be elsőnek, és gyorsan ellenőrizte, hogy biztonságos-e a szoba. Aztán beterelte a többieket, és a zárat kereste az ajtón. Nem volt rajta zár, így felkapott egy széket, és azt támasztotta az ajtónak. Csökkent a ránehezedő nyomás; kimerülten sóhajtott egy nagyot. Egy ilyen helyzetben épp elég magára ügyelnie, nemhogy még egy csapat civil miatt is fájjon a feje, akiknek a többsége a saját árnyékától megijed. Azonnal kisebb csoportokra szakadoztak, ki-ki ahhoz fordult megnyugtatásért, akiben a legjobban bízott. Jamie és Alistair egymással beszéltek, mindketten hevesen gesztikuláltak. Dávid Brook és Lord Arthur Katrinának próbáltak segíteni a szánalmasan reszket ő Hollyt megnyugtatni. Marc mellettük állt, kezében egy pohár ital, amit Hollynak készített, arca éppolyan hideg és nyugodt, mint máskor. Hawk elmerülten tanulmányozta egy darabig. Valamennyiük közül Marc fogadta a legnyugodtabban a történteket. Még szükség lehet a segítségére, ha kicsúszna a kezükből a dolgok irányítása. Bármilyen ellenszenves is, azt meg kell adni, hogy jók az idegei. Hawk pillantása továbbvándorolt, és Brennanon és Greavesen állapodott meg. Türelmesen álldogáltak egymás mellett Jamie közelében, utasításra várva. Fisher Hawkhoz lépett, mindkét kezében egy-egy pohár brandyvel. Hawk hálásan nyúlt a pohárért. - Nos? - kérdezte Fisher. - Mi a véleményed? Mi a fene folyik itt? Hawk vállat vont. - Fogalmam sincs. Ami kevés bizonyítékunk van, mind másfelé mutat. Gondolkoztam rajta idefelé jövet, és sikerült leszűkítenem a lehetőségek számát háromra. Először is, a legkézenfekvőbb, hogy tényleg elszabadult a szörny, és a bútortördelésr ől áttért az emberekre. Ez azonban nem magyarázza meg, hogy a halott idegen kicsoda, vagy hogy 89 a szörny miért őt választotta els ő áldozatául, és nem közülünk valakit. Második lehetőség, szintén kézenfekv ő: ennek az egésznek van valami köze Fenrishez. Talán a halott volt Fenris kapcsolata, és valaki megölte, hogy megakadályozza a kapcsolat létrejöttét. Vagy az is lehet, hogy a halott maga Fenris, akit a kapcsolat ölt meg, amiért eltolta a küldetését. Ez megmagyarázná, miért égették össze az áldozat arcát: hogy ne lehessen rájönni, ki is volt valójában Fenris. És végül van egy harmadik lehet őség is: valaki közülünk a gyilkos, és személyes okokból ölte meg azt az embert, aminek semmi köze Fenrishez vagy a szörnyeteghez. - Remek. Már csak ez hiányzott Mintha nem volna ez az ügy így is elég komplikált, most még itt van ez a rejtélyes gyilkosság is. Átkozottul nagyszer ű. Jó, és most mihez kezdünk? Felfedjük, kik vagyunk, és átvesszük az irányítást? - Megőrültél? Elfelejtetted talán, hogy felnégyelés jár azért, ha arisztokratának adod ki magad? És különben sem árulhatjuk el magunkat, amíg nem találunk valami nyomot, hogy ki lehet ezek között az emberek között Fenris. A parancs úgy szól, hogy meg kell akadályozni, hogy Fenris kijusson innét,
méghozzá bármi áron. Kiderítjük, amit csak lehet így álruhában, és megtartjuk magunknak az ötleteinket. - Az nem lesz nehéz - mondta erre Fisher. - Nekem az égvilágon semmi ötletem nincs. - Akkor nem figyeltél eléggé. Máris tudjuk, hogy Alis-tair nem mondott igazat, amikor arról beszélt, hogy honnan érkezett. - Igazán? - Fisher szigorúan nézett rá. - Már megint felvágsz, Richárd. Rendben van, ki vele, ezúttal mit engedtem el a fülem mellett? Hawk nem tudott elfojtani egy mosolyt. - Alistair azt állítja, hogy egyenesen a Vörös Mezőkről jön. Majdhogynem áradozott a táj szépségér ől meg a jó vadászterületekr ől. De mi láttuk a Vörös Mez őket, amikor Havenbe jöttünk hét évvel ezel őtt. Már nyolcvan évvel ezel őtt víz alá kerültek. Legfeljebb horgászni lehet arrafelé, vadászni nem. Beszélt még a határ menti összecsapásokról
90 is, amelyekben részt vett, de az árvíznek köszönhet ően a hely teljesen békés. Ez a legbiztonságosabb határ az egész királyságban évek óta. És Alistair ezt nem tudja. Érdekes, nem igaz? - Nagyon. De mások miért nem vették észre? Hawk vállat vont. - Az a hely elég messze van innen, és még messzebb az el őkelő társaság érdeklődésétől. Ezeknek az embereknek nemigen több egy névnél. És Alistair valószín űleg éppen erre számít. - Van itt még valaki, akit jó lesz szemmel tartanunk. Mégpedig Katrinát. Még mindig a felesége Graham Dori-mantnak, akinek igencsak benne van a keze a helyi politikában. És mivel most külön élnek, és cseppet sem j ő viszonyban, elképzelhet ő, hogy belekeveredett valami politikai cselszövésbe, hogy bosszút álljon a férjén. Lehet, hogy ő Fenris kapcsolata. Már jó ideje a toronyban van, ez megmagyarázná, miért jött Fenris éppen ide. - De ha már találkozott a kapcsolatával, miért nem menekült tovább? - Talán arra vár, hogy valaki egérutat biztosítson a szá-mára^ - Álljunk csak meg - mondta Hawk hirtelen. - Van még egy lehet őség, amire már hamarabb is gondolhattunk volna. Mi van akkor, ha a halott volt Fenris kapcsolata, és megfenyegette Fenrist, hogy a hatóságok kezére adja, mert félt a leleplezést ől? Fenrisre halálbüntetés várt volna, bármennyire is arisztokrata. Azért ölte meg a kapcsolatát, hogy mentse az életét, aztán elrejtette a holttestet, és próbálta kitalálni, hogy most mihez kezdjen. - Jó, de túl sokáig várt, és Jamie lezárta a tornyot. Legkés őbb holnapig ,meg kell találnunk, Hawk, mert mihelyt teheti, kereket old. - Volnál szíves Richárdnak szólítani, Isobel? A falnak is füle van, tudhatnád, különösen egy ilyen helyzetben. - Bocs. De ha Fenris a gyilkosunk, ez azt jelenti, hogy semmi értelme holmi mesebeli szörnyeteg keresésével vesztegetni az id őt. Arra gondolok, hogy Jamie meséjén kívül nincs semmi bizonyíték a szörny létezésére. Hawk vállat vont.
91 - Különb dolgokat is megéltünk már annak idején. A terem másik végében Jamie majdhogynem könyörögve nézett Alistairre. - Richárdról és Isobelr ől majd később beszélünk, Alis-tair. Most van elég dolog, ami miatt aggódhatunk. Mit csináljak ezzel a gyilkossággal? Én vagyok a MacNeil, a család feje, mindenki tőlem vár választ és megnyugtatást, én pedig nem tudom, mit tegyek! - Először is csillapodj le! - felelte Alistair élesen. - A hisztéria mit sem segít. Nézzük át a dolgot logikusan. Most, hogy tudjuk, hogy a szörny gyilkolt, az a legfontosabb, hogy rátaláljunk, mielőtt újból lecsap. Vagyis meg kell találnunk a rejtett cellát. Át fogjuk kutatni a tornyot a padlástól a pincéig, és minden szobát átkutatunk rejtett átjárók és titkos ajtók után. Ha a szörny kijutott a szobájából, bejutni is be lehet. Két csoportra oszlunk, hogy id őt takarítsunk meg. Én vezetem az egyik csoportot, te meg a másikat, rendben? - Rendben. Jamie kétszer egymás után mély lélegzetet vett, és jó er ősen az orrába csípett. Úgy tűnt, hogy ez segít. A bénító pánik gyorsan elmúlt, most, hogy volt egy meghatározott cél, amire koncentrálhatott. Gyorsan Alistairre mosolygott, és körülnézett. - Nincs értelme, hogy mindenkit magunkkal vigyünk. A nők itt nagyobb biztonságban lesznek, távol a veszélytől. - Jobb lesz, ha Lord Arthurt is itt hagyjuk. - Alistair hangja lágy volt, de a tekintete kérlelhetetlen. - Eszes ember, de ha baj van, oda józan f ő kell. Mi a helyzet Dávid Brookkal?
Megbízható? - A lehető legmegbízhatóbb. Jól bánik a karddal, megfontolt, és nem ijed meg egykönnyen. Mindig tudja, mi a teendő vészhelyzetben. Tűzbe tenném érte a kezem. Elvisszük Greavest is. Ő is tökéletesen megbízható. Ami Robbie Brennant illeti... vitéz ember, és valaha átkozottul jól forgatta a kardot, apa elbeszéléseiből ítélve. De az már régen volt. - A katona az mindig katona marad - mondta Alistair. 92 A régi beidegződések megmaradnak, és ha kell, felszínre kerülnek. - Ha te mondod. Mi legyen Marccal? Alistair a homlokát ráncolta. - Hidegvérű, annyit meg kell adni, de nem lennék nyugodt, ha ő fedezné a hátamat. De mindenesetre ügy tűnik, nem ijed meg az árnyékától. És már csak Richárd maradt. Tudod, hogy róla mi a véleményem... - Keménykötés űnek látszik. Egy kicsit félszeg, egy kicsit faragatlan, de hát most van el őször egy nagyobb városban. És ő volt az, aki kézbe vette a dolgokat, amikor mindenki más összeroppant a hulla láttán. - Pontosan erről van szó - mondta Alistair. - Én is jó pár hullát láttam már életemben, de ami ennek a nyomorultnak az arcából maradt, attól én is hátrah őköltem. Nem úgy Richárd. Azonnal ott termett, megvizsgálta a holttestet, és parancsokat osztogatott. Ez nincs rendjén, Jamie. És amikor megkérdeztem, tudod, mit válaszolt? Hogy érdeklik a gyilkosságok, és folyton err ől olvas. Sose bízz az olyan emberben, aki olvasni szokott, Jamie, az ilyesmi rossz vért szül. - Talán. De jelenleg úgy t űnik, hogy ő az egyetlen közülünk, aki tudja, mi a teend ő. Ő is velünk jön. Legalább szemmel tarthatjuk. - Én nem bízom benne. Titkol valamit. - Mindenkinek van valami titkolnivalója. Most csak az számít, hogy megtaláljuk a szörnyet, miel őtt újból öl. Nekem ez az otthonom. Éveken át biztonságban éreztem itt magam. A szörny ett ől fosztott meg, és én vissza akarom szerezni. Vissza akarom szerezni az otthonomat. Alistair Jamie vállára tette súlyos kezét. - Bátorság, fiú. Megtaláljuk a szörnyet, és megöljük, és minden olyan lesz megint, mint régen, meglátod. Greaves rosszallóan nézte, ahogy Robbie Brennan másodjára tölt magának egy hatalmas pohár brandyt. - Nézz magadra, ember! Nem is tudom, mit ől remeg jobban a kezed, az italtól vagy a félelemt ől. A fiatalúrnak hamarosan szüksége lesz ránk, és cseppet sem lesz elragadtatva, ha észreveszi, hogy neked csak az iváson jár az eszed. Embereid meg magad végre!
93 - Eredj a pokolba - felelte Brennan tompán. - Neked halvéred van, Greaves, mindig is az volt. Még soha nem láttam semmilyen érzést tükröz ődni azon a hideg arcodon, amióta csak ismerlek. Mindig csak „Igen, uram, nem, uram, kinyalhatom a seggét, uram?” Negyven éve vagyok a családnál, régebben, mint te, de én mindig is a magam ura voltam. Greaves hajthatatlanul nézett rá. - Van ennek valami értelme? - Amikor fegyvert fogtam a Broken Flats-i hadjáratok idején, több hullát láttam, mint amennyit a legszörnyűbb lidérces álmodban te el tudsz képzelni. Láttam, hogyan kaszabolják le az embereket, és rakják hatalmas halmokba, és soha nem tudtam megszokni. Ez őrizte meg az ép eszemet a hadjárat végéig, miközben egy csomóan elveszítették. Duncan megértette volna. Elég, ha akkor vagy er ős, amikor muszáj, ő sose várta el az embert ől, hogy rezzenéstelen arccal és érzelmek nélkül fogadjon mindent, mint te. És most, hogy ez a szörny szabadon garázdálkodik a toronyban, és csak az alkalmat lesi, hogy mindannyíónkon bosszút állhasson, lefogadom, hogy én a nap végén is talpon leszek, te viszont térden fogsz csúszni-mászni. Mert én tudom, mikor kell meghajtani a fejem a szélben, te pedig nem tudod. - Mindig is tudtad csűrni-csavarni a szót! Most meg már egyebet se tudsz. Rég volt már az, hogy te hadjáratokban jártál. Nézz magadra: minden idegszálad remeg, a bátorságod meg a pohár fenekén van mélyen eltemetve! Duncan mindig büszke volt rád, mindig mondogatta, milyen nagyszer ű harcos voltál. Mit szólna hozzád, ha így látna most? - ő megértene. - Brennan kiitta a borát, és kissé kiegyenesedett. - Én megteszem majd a magamét. Te csak törődj a magad dolgával! - En nem magamra gondolok els ősorban, Robbie Brennan. És nem is miattad aggódom. A fiatalúrról van szó, a MacNeilr ől magáról, ő az, akivel tör ődnünk kell. Nem tehetett mást, kénytelen volt felfedni a nagy titkot ezeknek az... embereknek, de a titok nem kerülhet ki ezek közül a falak közül. Az tönkretenné a MacNeilt. És nekünk gondoskodnunk róla, hogy ez ne történhessen meg.
94 Brennan a homlokát ráncolta. - Mi az ördögről beszélsz te, Greaves? - Arról beszélek, Robbie Brennan, énekmondó és a MacNeil család egykori barátja, hogy meg kell bizonyosodnunk róla, hogy csak az hagyja el élve a tornyot, akiben megbízhatunk. - Ha Jamie tudná, miket forgatsz te itt a fejedben... - Neki nem szükséges tudnia. A mi feladatunk, hogy megvédjük ezt a családot, és megtegyünk mindent, amit kell, a biztonságáért. A MacNeil még túl fiatal, hogy megértse. Egy hosszú percig csak nézték egymást, végül Brennan bólintott, és letette az üres poharat. Holly elvett Lord Arthurtól egy pohárka brandyt, és megköszönte. A keze már nem remegett annyira, és a szín kezdett visszatérni az arcába. Bizonytalanul elmosolyodott, aztán megint lehajtotta a fejét. - Sajnálom. Nem vagyok mindig ilyen. Csak ez a megrázkódtatás. - Semmi baj - mondta Arthur. - Ez teljesen érthető. - Nem kell folyton itt álldogálni felette, Arthur - szólalt meg Dávid Brook ingerülten. - Hagyja már levegőhöz jutni szegényt! Arthur gyorsan bólintott, és hátralépett egy lépést. Holly er ősen megszorította a kezét, aztán Dávid kezéért nyúlt. - Kérlek, ne veszekedjetek! Most már sokkal jobban érzem magam. El kell mennünk innen. Ellehetünk a barátainknál a városban. - Most nem tudunk elmenni, drágám - mondta Katrina csillapítóan. - Hallottad, mit mondott a fivéred: a torony le van zárva. Nem hagyhatjuk el holnap reggelig. De itt tökéletes biztonságban vagyunk. Senki sem támadhat meg bennünket. - Minden rendbejön, Holly - mondta Arthur is. - Nem hagyom, hogy akárki is bántson. Dávid felbőszült pillantást vetett rá, aztán ismét Holly-hoz fordult. - Vigyázunk rád, drágám. Nyilvánvaló, hogy ki a gyil-
95 kos. Az az átkozott korcsfajzat, akiről Jamie beszélt. Egyszerűen el kell kapnunk, és kész. - Nem! Ez túlságosan veszélyes! Meg is ölhet téged. -Holly er ősen megragadta a férfi kezét, mintha így akarná visszatartani. Dávid mosolygott, és biztatóan megveregette a kezét. - Aggodalomra semmi ok! A szörnynek nincs esélye mindannyiónkkal szemben. Nem így van, Arthur? Marc? Arthur mosolygott és élénken bólintott. Marc megfordult, és most először nézett egyenesen rájuk. - Nem tudhatjuk biztosan, hogy a szörny a gyilkos. Nincs rá bizonyítékunk. Akárki is lehet a gyilkos. Lehet, hogy közülünk valaki. A kijelentést hosszú csend követte, aztán mindenki a többieket kezdte fürkészni, a tekintetek egyik arcról a másikra vándoroltak. - Végső soron mit tudunk egymásról? - szólalt meg ismét Marc. - Még a leghétköznapibb emberek is szörnyűségekre képesek, ha úgy fordulnak a körülmények. Emberek, akiket évek óta ismerünk, egy pillanat alatt idegenekké válhatnak, egyetlen élmény vagy valami titkos mozgatórugó hatására. Ha jobban belegondolunk, ki az, akiben megbízhatunk? Vannak olyan helyzetek, amikor az ember csak magában bízhat. - Muszáj megbízni valakiben - mondta Arthur. - És akkor már jobb egy barátban, mint egy idegenben. Vegyük például önt. Semmit sem tudunk önről azon kívül, amit maga elmondott. Felőlünk akármilyen titkai lehetnek. - Ugyan, Arthur - szólalt meg Katrina lesújtóan. - Ha Marcnak valami titkolnivalója lenne, nem hozta volna fel éppen ő ezt a témát. Kérj bocsánatot, Arthur; ő már csak ilyen, Marc, előbb beszél, mint gondolkodik. Egyébként rossz helyen kereskedik, kedves Marc, évek óta ismerem Jamie-t is, Dávidét is és Arthurt is, és az utolsó porcikáju-kig jó szándékú emberek. Alistair... ő más. Azt állítja, hogy csak egy távoli rokon, és közben mindent tud a család történetéről. Olyan dolgokat is, amikről én sem tudok. - Bár eljönne az őrangyal! - szólalt meg Holly. - Imádkozom, hogy jöjjön. - Igen, drágám, tudjuk - mondta Katrina. - De nem sza96 badna a családi legendákat ilyen komolyan venned. A legtöbbjük csak mese, amihez aztán újra meg újra hozzátesznek. - A szörnyr ől is kiderült, hogy igaz - mondta Holly makacsul. - Miért ne lehetne igaz az őrangyal is?
- Ami engem illet, nekem Richárddal kapcsolatban támadtak kétségeim - mondta Dávid elgondolkodva. - Nagyon el van telve önmagával, ahhoz képest, hogy csak egy távoli rokon AIs őMarkhambőI. Én nem is tudtam, hogy a családnak arrafelé is vannak leszármazottai. Ön találkozott már Richárddal vagy Isobellel azel őtt? - Soha - felelte Marc közönyösen. - Teljesen meglepett az érkezésük. - Nahát, ne kezdjék most meg Richárdot piszkálni! -mondta Katrina. - Csak mert Alsó-Markhamb ől jött. Nem titok, hogy vannak a családnak olyan ágai, amelyek... lecsúsztak. És ne felejtsétek el, ő is azok közé a kevesek közé tartozik, akikhez ragaszkodnunk kell, hiszen ismeri a titkot. - Ez az - mondta Dávid. - Mit ől ilyen lojálisak ezek, ő meg a húga? Miért tették meg ezt a nagy utat, holott a tél is jócskán a nyakunkon van már? - Nyilván a végrendelett ől várják a jutalmat - mondta Arthur. - Lehet - felelte Dávid. - De az is lehet, hogy nem ez az egyetlen okuk. - Hát miféle okuk lehetne még? - kérdezte Katrina. - Miért nem kérdezzük meg őket? - javasolta Marc. - Tényleg - mondta Dávid. - Miért is ne? De ekkor Jamie a szoba közepére lépett, és figyelmet kért, mire mindenütt elhallgatott a beszélgetés. - Barátaim, sajnos, nem barikádozhatjuk el itt magunkat holnap reggelig, míg ismét szabad lesz a kijárás. Kötelességünk, hogy megtaláljuk a szörnyet, és véget vessünk nyomorult életének. - De hát évszázadok során senkinek sem sikerült megtalálnia a befalazott szobát - vetette ellen Katrina. - Már gondolkoztam a dolgon - felelte Jamie. - És támadt egy ötletem. Bizonyos megjegyzések és egyéb közvetett bizonyítékok alapján, amelyeket az apám által hátraha-
97
gyott iratokban találtam, azt a következtetést vontam le, hogy a szörny celláján van valamilyen ablak. Valószínűleg nem túl nagy, de ahhoz elég, hogy beengedje a fényt. A tervem a következ ő: emeletről emeletre végigjárjuk a tornyot, minden ablakot kinyitunk, és kilógatunk valamit, hogy megjelöljük. Aztán kimegyünk, és megnézzük. Amelyik ablakban nincs jel, az lesz a szörny cellája. így már nem lesz nehéz megtalálni a szobát. - Ez jól hangzik - mondta Hawk. - Egyszer ű és egyenes. Nekem tetszik. - Várjunk egy percet - szólalt meg Fisher. - Azt mondta, kimegyünk? Azt hittem, nem lehet kimenni a biztonsági rendszer miatt. - A rendszer a toronytól csak mintegy háromméternyire lép m űködésbe. Fogalmam sincs, miért. Több száz évvel ezel őtt tervezték, én csak bekapcsolom meg kikapcsolom, ahogyan és amikor szükséges. Es most, ha nincs több kérdés, indulhatunk. - Nem mehetünk mindannyian - szólalt meg Alistair. -A nők itt maradnak, és még valaki a védelmükre. - Helyes - bólintott Hawk. - Minél kisebb a kutatócsapat, annál jobb. Nincs értelme fölöslegesen kockáztatni. A szörny bárhol ránk támadhat odakint, lehet, hogy csak az alkalomra vár. A csapatnak önkéntesekből kell állnia, olyanokból, akik harcolni is tudnak, ha kell. Én megyek egynek. Ki tart velem? - Szeret irányítani, ugye, Richárd? - szólt Jamie. - Bocsánat. Én csak... szeretek kezdeményezni. De természetesen ön a f őnök. Ön a MacNeil. - így van. Én vagyok. És én döntöm el, ki jön, és ki marad. Minthogy ön ilyen vállalkozókedv ű, csatlakozhat a csapathoz, Richárd, csakúgy, mint Alistair és persze jómagam. Arthur? Ön hogy áll a kardforgatással? - Nem hiszem, hogy sok hasznomat vennék. Sajnálom, Jamie, a h ősiesség nem az én asztalom. De megteszek minden tőlem telhetőt a hölgyek védelmében, amíg önök odavannak. - Én is maradnék inkább - mondta Dávid Brook. - Itt is kell hogy legyen valaki, aki meg tudja különböztetni a kardja egyik végét a másiktól.
98 - Én önökkel megyek, Jamie - szögezte le Marc. - Elég jól bánok a karddal, és utálom a bezártságot. - Brennan tír meg én örömmel kísérjük el önöket, urai 111 - ajánlkozott Greaves, és el őrelépett az énekmondóV^ együtt. Jamie mosolyogva a fejét rázta. - Ne vegyék sértésnek, de azt hiszem, jobban boldogulunk nélkülük. - Ahogy óhajtja - felelte Brennan tompán. - Ne duzzogjon, Robbie! Magammal vinném, de itt most a gyorsaság a legfontosabb, és szerintem itt több hasznát látjuk. Torlaszolják el az ajtót, mihelyt elmentünk! A torlasz legyen elég szilárd, hogy ellenállhasson a szörnynek, de ne olyan súlyos, hogy ne tudják gyorsan lebontar u» ha sietve kell visszatérnünk. És most már nincs értelme tovább id őznünk. Indulhatunk. Vagy van még valami hozzáf űznivalója, Richárd?
- Nincs, Jamie - felelte Hawk gálánsán. - Ön már mindenre gondolt. - Akkor induljunk! - javasolta Alistair. - Jó pár emeletet kell végigjárnunk. Sebtében elköszöntek a többiekt ől. Jamie megölelte Hollyt, aki er ősen magához szorította egy percig, majd elszántan eltolta magától. Hawk elhúzta a széket az ajtó eláU egy darabig fülelt, aztán óvatosan kinyitotta az ajtót. EJjy gyors pillantás végig a folyosón - semmi, csak a megszokott bútorok, itt-ott egy-egy árnyék. Minden csendes es nyugodt. Kilépett a folyosóra, a kivont karddal a kezében, a nyomában Jamie, Alistair és Marc. Az ajtó azonnal becsukódott mögöttük, és hallatszott, hogy bútorokat tolnak elé. Hawk Jamie-re nézett utasítást várva, Jamie pedig pár perces habozás után bal felé intett. Elindultak lefelé a folyosón, ugrásra készen minden szokatlan zajra vagy mozdulatra. Annak ellenére, hogy olyan sok minden történt már, még mindig korán volt, és a folyosó ragyogó napfényben fürdött. A nyitott ablakokon keresztül Hawk hallotta a sirályok rikoltozását és a hullámok robajlását a mélyben. Jamie az ablakhoz lépett, és kilógatta a függöíiy egyik szárnyát, hogy túlérjen az ablakpárkányon. Mentek tovább, kivont karddal, és jól megnéztek minden ajtót, arfli
99 mellett elhaladtak. A csend kezdett fenyeget ővé válni, Hawk b őre nyugtalanul bizsergett. Nem tetszett neki, hogy kettévált a társaság, de látta, hogy Jamie elszánta magát, hogy a maga feje után megy, így bele kellett törődnie. De tetszeni nem tetszett az ötlet. Amikor legutóbb hasonló helyzetbe kerültek, az egy Ga-unt nev ű varázsló házában történt. Az emberek csak a saját fejük után mentek, nem hallgattak rájuk. A legtöbbjük szörny ű halállal halt. Nem, ezt nem hagyja még egyszer megtörténni. De a MacNeil-toronyban nem cselekedhetett szabadon; Jamie-nek esze ágában sem volt átengedni az irányítást. Richárd csak egy sokadrend ű rokon Alsó-Mark-hamből, aki jobb, ha tudja, hol a helye, és befogja a száját. Hawk savanyúan mosolygott. Ez sohasem volt erőssége. Boldogtalanul megemelte a kardját. így, hogy csak fél szeme volt, Hawk térlátása nem ért s emmit, és a vívásban már csak árnyéka volt egykori önmagának. A fejszénél ez nem számított annyira. A fejszének megvannak a maga el őnyei, de a kifinomultság nem tartozik ezek közé. A fejszével a kezében az ember addig üti a másikat, amíg látja. És akit egyszer fejbe vágtak egy fejszével, az nem valószín ű, hogy összeszorított foggal tovább küzd, mint az a kard ejtette sebekkel gyakran el őfordul. Akit alaposan fejbe vágtak egy fejszével, az valószín űbb, hogy összecsuklik, ömlik bel őle a vér, és a mamája után sikoltozik. Igaz, a fejszének nem sok hasznát venni védekezéshez, de Hawk soha nem is hitt a védekezésben. Sokkal inkább egy aljas trükkökkel alátámasztott, átüt ő erejű támadásban. Hawk undorodva mérte végig a keskeny pengéj ű párbajtőrt. Ha harcra kerül a sor, még a legokosabb, ha elhajítja a nyomorult jószágot, mint valami lándzsát. A homlokát ráncolta, aztán összerándult a hirtelen belé-hasító éles fájdalomtól, amely az üvegszem körül izzott fel. El őbb-utóbb megfájdult az arca ezekt ől az átkozott holmiktól. A legutóbb egy orvos azt mondta, hogy a fájdalmat csak beképzeli, mire Hawk dühösen azt felelte, hogy a fájdalmat nagyon is érzi a szemgödrében, és az orvos jobban tenné, ha csinálna vele valamit. A doktor valami kevésbé megterhelő foglalkozást javasolt, és benyújtott egy horribilis számlát, amit aztán Hawk nem volt hajlandó kifizetni.
100 A földszintet baj nélkül végigjárták. Megjelöltek minden ablakot, és szörnynek nyomát sem látták sehol. A hatalmas, mulatságokhoz tervezett termeket könny ű volt átkutatni, és a jól megvilágított, nyitott folyosók sem kínáltak sok rejtekhelyet. Jamie a kanyargó lépcs őn felvezette a csapatot az els ő emeletre, ahol f őleg hálószobák és fürd őszobák voltak. Mindenütt csend és nyugalom honolt, a lépteik zaján kívül semmi nem hallatszott. Hawk úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki a szülei hálószobájában kutat, míg azok nincsenek otthon. A határtalan csönd és a néha-néha el őforduló vaklármák kezdtek Hawk idegeire menni, de lerázta magáról, és ment tovább. Jó példát kell mutatnia a többieknek, akiken szintén a feszültség jelei kezdtek mutatkozni. Jamie ideges lett, és egyre többször kellett ellen őrizni mindent, hogy kielégítse. Alistair homlokán egyre mélyültek a ráncok, olykor türelmetlenül suhintott egyet a kardjával, mint aki alig várja az összecsapást. Marc pedig olyan mélyen magába süppedt, hogy úgy nézett ki, mint aki egyedül sétál végig az üres folyosókon. A szobák fény űző berendezését Hawk más körülmények között szívesen megcsodálta volna, de most a pompás termek összeolvadtak egymással, ahogy áthaladtak rajtuk. Az els ő emeletből csak üres szobák és elhagyatott, csöndes folyosók homályos emléke maradt meg, azzal elindultak: a második emeletre vezető lépcsősor felé. Hawk azon kezdett t űnődni, nem becsülték-e alá a szörnyet. Úgy beszéltek róla, mintha valami állat volna, semmi több, egy kegyetlen ösztönlény, de ez súlyos tévedés. A szörny ember, aki elég ravasz ahhoz, hogy áldozatát úgy elrejtse, hogy még órákig ne találjanak rá. Minál
többet gondolkozott Hawk a dolgon, annál kevésbé tetszett neki. Több mint valószín ű, hogy pontosan azt teszik, amit a szörny akar: míg ők a cellája keresésével vesztegetik az idejüket, ő kitalálja, hogyan támadja meg őket... vagy azokat, akik ott maradtak. A második emeleten helyezkedtek el a cselédszobák, tiszta és kényelmes, de jellegtelen helyiségek. Kivételt csak Greaves és Brennan szobája jelentett. A komornyik szobája a maga sivár egyszerűségében azt sejtette, hogy gazdája csak annyi id őt tölt itt, amennyi feltétlenül szükséges. Min-
101 den takaros rendben, sarkosan sorakozott, mintha ellen őrzést várna, és Hawk el tudta képzelni, hogy jaj annak a szobalánynak, aki bármit is elmozdít portörlés közben. Ezzel szemben Brennan lakrészét egy élet során felhalmozódott emléktárgyak töltötték meg, a legtöbbjük hadviselésb ől származott. A falakon tőrök és kardok függtek, és a tucatnyi hadjáratból származó csecsebecsék és emlékek. Hawk gyorsan végigpillantott rajtuk, és meglep ődve látta, milyen régiek. Mintha Brennan élete hirtelen félbeszakadt volna, amikor a toronyba jött, mert új életében már semmi nem akadt, aminek érdemes lett volna megőrizni az emlékét... A harmadik emeleten raktár volt; lomtárak végtelen sora, a MacNeilek nemzedékei által felhalmozott lommal tele. Alig néhány szobának volt csak ablaka a keskeny l őréseken kívül, de Jamie megjelölte ezeket is, amennyire csak tudta, aztán mentek tovább. Fáradtan caplattak fel a legutolsó lépcs ősoron, és léptek ki a nyílt gyilokjáróra. Hawk mélyet lélegzett, ahogy a hideg szél megcsapta, és elsöpörte fejéb ől a fáradtság pókhálóit. Pazar látvány tárult a szemük elé, egyfelől Haven sötéten burjánzó labirintusa, aztán a várost körülvev ő hatalmas, csipkés sziklák és a nyílt tenger végtelen térsége. Felettük sirályok függtek az égen, panaszos rikoltozásuk a f eltámadó szélben úgy hatott, mint a kárhozott lelkek jajgatása. Hawk úgy érezte, akármeddig itt tudna állni, és inni magába ezt a látványt. Alistair látható nosztalgiával pillantott körül, míg Jamie-re, mint várható volt, semmi hatással nem volt a megszokott látvány. Marc egy pillantást vetett a tengerre és a sziklákra, aztán közömbösen elfordult, és Havent kezdte nézni, le sem tudta venni róla a szemét. Hawk magában megborzongott. Hiába, ízlések és pofonok... Végül Jamie visszavezette őket a földszintre. A szörny még mindig nem mutatkozott, és Hawk érezte, hogy mindannyian kezdenek egy kicsit kiengedni. Mindenkinek az volt az érzése, hogy ha a szörny meg akarta volna támadni őket, már megtette volna. Hawk nem bízott az érzésben. A szörny valamiben mesterkedik, ebben biztos volt, valami nyilvánvaló dologban, amire éppen nyilvánvalósága miatt
102 nem gondolnak. Mintha a szörny nem is tör ődne vele, megtalálják-e az odúját, vagy sem. Ami azt jelenti, hogy talált egy jobb rejtekhelyet. Hawk vadul ráncolta a homlokát, és az ajkát harapdálta, míg Jamie a halion át kivezette őket a szabadba. A viharos szél megint lekötötte Hawk figyelmét, és körülnézett. Bár fentr ől tisztán beláthatták a környéket, mégis valami csillogó, titokzatos sorompóra számított, ami a tornyot a külvilágtól elvágja, de minden tökéletesen hétköznapinak t űnt. Előttük terült el a sziklapárkány, és a szél felborzolta a Havenbe vezet ő ösvény mentén a füvet. Egy váratlan gondolat megállította. Semmi bizonyítéka nem volt a biztonsági rendszer létezésére, csak Jamie szava. Ha Jamie maga a kém kapcsolata, akkor ez a mese a gyilkos szörnyetegr ől csak arra kell, hogy elterelje a figyelmet magáról és Fenrisr ől. Vagy Jamie lenne Fenris? Akárhogy is, ez megmagyarázná, miért jött a kém egyenesen a MacNeil-to-ronyba. Másfelől, ha a szörny igaz, és a biztonsági rendszer is igaz, ez ugyancsak ki kellett hogy billentse a kémet a nyugalmából. Valószín űleg a legkevésbé sem számított rá, hogy a toronyban csapdába kerül. És mostanra már eléggé kétségbe lehet esve. A kétségbeesett ember pedig hajlamosabb rá, hogy hibát kövessen el. Hawk elgondolkodva biggyesztette le az ajkát. Vagyis minden attól függ, létezik-e valójában a rendszer. Legalábbis valami fontosat mindenképpen megtudhat, ha választ kap erre a kérdésre. Hacsaknem Fenris maga engedte szabadjára a szörnyet valamilyen oknál fogva... Hawk úgy határozott, hogy egyel őre nem foglalkozik tovább a kérdéssel. Kezdett túlságosan bonyolulttá válni. Most csak az fontos, hogy megtudja, létezik-e az a rendszer. Hanyagul el őresétált. Alig tett meg vagy tíz lépést, amikor Jamie figyelmeztet ő kiáltása felhangzott, és ő maga is utánaszaladt, a karjánál fogva tartva vissza Hawkot. - Ne menjen a rendszer közelébe, Richárd, veszélyes! Lehajolt, felmarkolt egy f űcsomót, és előredobta. Repült egypár métert, aztán hirtelen fellángolt, és hangtalanul, vakító fénnyel elégett. Pillanatokon belül csak egy maroknyi hamu maradt bel őle, amit felkapott és szétszórt a szél. Ja-
103
mie megtörölte a kezét egy zsebkend őben, amit aztán szépen visszadugott a ruhaujjába. - Sajnálom, Richárd. Figyelmeztetnem kellett volna. - Semmi baj - felelte Hawk nyugodtan. - Én nem figyeltem.
Hátat fordítottak a biztonsági rendszernek, és csatlakoztak a többiekhez, akik a tornyot járták körül, üres ablakok után kutatva. Függönyök, drapériák és egyéb jelzések lógtak ki az ablakokon és l őréseken, és csapdostak szeszélyesen a szélben. Izgatott kiáltás hallatszott, ahogy Jamie felfedezett egy jeltelen ablakot, majd szinte ugyanabban a pillanatban Alistair és Hawk is észrevett egyet-egyet. A négy férfi csendben állt egypár percig, hol a toronyra, hol egymásra néztek. - Három? - szólalt meg Jamie. - Hogy az ördögben lehetséges, hogy három van? - Valószínűleg még két rejtett szoba van - mondta Marc. - És amilyen a mi szerencsénk, még két szörny - jegyezte meg Hawk. Jamie összerándult. - Ne mondjon ilyet, Richárd, nagyon kérem, még tréfából se! A dolgok így is elég rosszul állnak, ne kísértsük még a sorsot is! Nem, azoknak a szobáknak semmi közük a szörnyhöz, máskülönben apa megemlítette volna a feljegyzéseiben. - Nem feltétlenül - szólalt meg Alistair. - Csak az időt vesztegetjük - türelmetlenkedett Marc. -A leggyorsabban úgy tudhatjuk meg, miért van még két rejtett szoba, ha odamegyünk és megnézzük. - Igaza van - helyeselt Hawk. - Meg keJl tudnunk, mi van a rejtett szobákban. Az egyikben meg kell hogy találjuk a választ, amit keresünk. - Helyes, induljunk! - Jamie felbámult az ablakokra. -Mindegyik a harmadikon van. Nem lesz nehéz megtalálnunk. Visszavezette a csapatot a toronyba, fel a lépcs őkön, olyan gyors léptekkel haladva, ami már-már rohanásba ment át, de valahogy mégsem teljesen. Hawk csodálta Jamie önfegyelmét. Őt is csak a MacNeil példája tartotta
104 vissza, hogy ne kezdjen fejvesztett rohanásba. így csak kettesével vette a lépcs őfokokat. Közel jártak a megoldáshoz, ezt érezte is a zsigereiben. Még most is figyelte a környezetét, de az árnyak nem mozdultak, a csöndet pedig csak a tulajdon lépteik és ziháló lélegzetük törte meg. Hawk er ősen megragadta kardja markolatát. Ez így túl egyszer ű. Valami úton-módon, amire Hawk nem tudott rájönni, a szörny az orruknál fogva vezette őket. Pontosan azt csinálják, amit ő akar, különben már megtámadta volna őket. Ez volt az egyedüli értelmes magyarázat. Felvágtattak a harmadik emeletre, nehezen szedve a leveg őt a lépcsőmászástól. Jamie sietve megindult előre a folyosón, útközben számolta az ajtókat. Aztán megállt egy jellegtelen falszakasz el őtt, és türelmetlenül várta, hogy a többiek utolérjék. Hawk kételkedve vizsgálgatta a téglafalat. Semmiben sem különbözött a többi faltól. - Biztos benne, hogy ez az a hely? - Persze hogy biztos vagyok! A toronyban nőttem fel, úgy ismerek itt minden szobát és emeletet, mint a tenyeremet. Például... Visszament vagy tíz lépést, és megnyomta az egyik vo-lutadíszt. Gyenge, csikorgó hang hallatszott, és az egyik faldarab lassan kifordult a rejtett sarokvasakon; mögötte keskeny, sötét átjáró t űnt fel. - Ez az egyik régi titkos lépcsősor, a könyvtárba vezet. Az egyik leghasznosabb átjáró, ami a toronyban épült. Nyögve visszatolta a falat, és az csendesen a helyére siklott; semmi nem is utalt arra, hogy valaha nyitva volt. - Nagyon hatásos - mondta Hawk, amikor Jamie visszatért a csapathoz. - Majd felhasználom, ha sietnem kell. De ha e mögött a fal mögött szoba van, hogyan jutunk be? Kibontjuk a falat? - Erre nem feltétlenül lesz szükség - szólalt meg AJis-tair. - Nézzék csak meg jobban! Ez a faldarab újabbnak tűnik, mint a többi. A többiek megnézték. Hawk ugyan az égvilágon semmi különbséget nem tudott felfedezni, de csendben maradt. - Valami rejtett emelty űt kell keresnünk - mondta Alis-tair. - Valamit, ami nem tökéletesen illeszkedik, ami elüt a többit ől.
105 Végignyomogatták a falat, végigfuttatták a mutatóujjukat a téglán és a habarcson, feszült figyelemmel vizsgáltak meg minden repedést. Végül is Jamie találta meg az emel őt. Az egyik lámpa tartókarjának álcázták, és Jamie észrevette, hogy egy kicsit különbözik a többit ől. Erőteljesen megrántotta, mire kibillent a falból. A rejtett gépezet nehézkesen felmorajlott, és egy faldarabot tárt fel. Jamie el őrelépett, hogy benézzen, Hawk azonnal követte, kivont karddal. A kicsi és jellegtelen szobát csak egy keskeny l őrésen keresztül besz űrődő fény világította meg. Teljesen üres volt. Hawk a homlokát ráncolta, és leengedte a kardját, amint Marc és Alistair is utánanyomult. - Minek csinálnak rejtett szobát, ha aztán nem is használják? Ennek semmi értelme.
- De van - felelte Jamie, és sétált egy-két lépést a szobában. - Valószín űleg végső menedéknek szánták a zavaros id őkben. Voltak olyan id ők, nem is olyan túl régen, amikor a MacNeilek nem nagy népszerűségnek örvendtek az udvarnál. Elkövették azt a hibát, hogy az igazat mondták a királynak, ahelyett, amit hallani szeretett volna, és voltak olyan arcátlanok, hogy kiálltak a barátaik mellett, még ha azok történetesen kegyvesztettek is voltak. A MacNeilek-ben mindig több volt a h űség, mint a józan ész. Ezt a szobát valószín űleg arra szánták, hogy elrejtsenek olyan vendégeket, akiknek nem lett volna szabad itt lenniük, vagy hogy az asszonyoknak és gyerekeknek szolgáljon menedékül, ha a tor nyot megostromolják. Mi, MacNeilek nem maradhattunk volna fenn ilyen hosszú ideig, ha nem tanulunk meg egy-két fogást id őközben. - Ez így van, az ördögbe is - morogta Alistair. - Sose bízz a királyok és a politikusok hálájában! Átkozottul rövid az emlékezetük, ha úgy akarják. Hawk udvariasan bólintott, nem mutatva érdekl ődését. Nem is tudta, hogy a MacNeilek és az udvar kapcsolata nem mindig volt felh őtlen. Ez mindenesetre megmagyarázná, miért választotta Fenris rejtekhelyként a MacNeil-tor-nyot. - Ez mind nagyon érdekes - szólalt meg Marc olyan hangon, amib ől inkább az derült ki, hogy cseppet sem érdekli a dolog. - De mi lenne, ha haladnánk is? Még két
106 másik szobát is meg kell találnunk, és minél rövidebb ideig vagyunk itt fenn, annál jobb. - A fiúnak igaza van - mondta Alistair. - Túlságosan hosszú id őre magukra hagyjuk a n őket. - Van, aki megvédje őket - vetette ellen Jamie. - Nem eshet semmi bajuk. Alistair horkantott. - Nagy védelem: egy dandy, egy iszákos meg két öregember. Ki tudja, mi történik ott fenn, míg mi itt szórakozunk! - Akkor hagyjuk is abba a vitatkozást, és menjünk megkeresni a két másik szobát - indítványozta Hawk, hogy elejét vegye a veszekedésnek, miel őtt az túlságosan elfajulna. - Jamie, van itt valahol egy szerszámosláda vagy valami ilyesmi? - Természetesen - felelte Jamie h űvösen. - Miért? - Csak az jutott az eszembe, hogy nem biztos, hogy meg tudjuk találni a rejtett gépezetet a másik két szobánál, és akkor lehet, hogy csak kalapáccsal és feszít ővassal jutunk be. - Jó gondolat - mondta Alistair, és helyesl ően bólintott. - Nos, Jamie? - Erre - felelte a MacNeil. Kilépett a szobából, és elindult el őre a folyosón. - Hagyjuk nyitva az ajtót! szólt hátra a válla fölött. - Lehet, hogy gyorsan kell majd újból rátalálnunk a szobára. Elég könnyen megtalálták a ládát, de az eltartott egy darabig, míg szétválogatták a tartalmát. J amie tulajdonképpen még sohasem látta - erre ott voltak a szolgák - , és a láda tartalma teljesen elb űvölte; egy sor olyan dolgot fedezett fel, amir ől azt se tudta, hogy van neki. Boldogan turkált a szerszámok között, míg a többiek kiválasztották maguknak, amire szükségük volt. Alistair és Marc egy-egy feszítővasat választottak, a fogása láthatóan szokatlan volt a számukra, míg Hawk rögtön egy súlyos, rövid nyel ű, tompa végű kalapácsért nyúlt. Jólesett éreznie a súlyát; a fejszéjére emlékeztette. Könnyedén meglóbálta egypárszor, és az övébe dugta. Mindannyiójuknak meg kellett várniuk, míg Jamie is keresett magának egy hasonló kalapácsot. Néhányszor meglendítette, csodálkozva vonta fel a szemöldö107
két, amikor megérezte a súlyát, aztán visszatértek a folyosóra a következ ő rejtett szobához. A folyosó egyre inkább árnyékba borult, ahogy el őrehaladtak. A torony tervez ői nem pazarolták a drága üvegablakokat a raktárszintre, amit úgyis f őleg a szolgák használnak, és a legtöbb helyen a lőrésekkel kellett beérni. A falon szabályos távolságokra egymástól falikarok voltak elhelyezve, de miután minden szolga elment, egyik lámpa sem égett. A csapat egyik fénytócsától a másikig haladt, és időnként ezek is homályba borultak, amikor egy-egy felh ő úszott el a nap el őtt, és elzárta a napfényt. Hawk figyelmesen nézett szét maga körül, szabad kezét a kalapács fején nyugtatta. Az újabb falszakasz is, ami el őtt Jamie megállt, éppolyan ártatlannak t űnt, mint az el őző. Hawk kipróbálgatta a lámpatartó konzolokat, de nem történt semmi. Alapos kutatás után sem fedeztek fel semmiféle rejtett emel őt vagy billentyűt, így a szerszámokhoz folyamodtak. Hawk felgy űrte az ingujját, Jamie ügyetlenül követte a példáját, és munkához láttak a kalapácsokkal ott, ahol a fal a legvékonyabb-nak látszott. A régi téglafal meglep ően könnyen engedett, és hamarosan elég nagy nyílást vágtak ahhoz, hogy a feszít ővasakkal is hozzá lehessen férni. Hawk és Jamie kifújták magukat, míg Marc és Alistair dolgoztak, majd amikor a nyílás elég nagynak látszott, mindenki hátralépett, hogy odaengedje Jamie-t, aki belesett a fal mögötti félhomályba. - Nos, mi van odabenn? - kérdezte Marc. - írósztalnak látszik - felelte Jamie. - Papírok vannak a tetején. Be kell mennem. Egy kicsit ki kell tágítanunk a nyílást.
Hátralépett, és kifeszegették a téglákat, míg a lyuk akkora nem lett, hogy Jamie átfért raj ta. Hawk utánamászott, aztán gyorsan megfordult, hogy megállítsa Marcot és Alis-tairt, akik már követték volna. - Jobb lesz, ha maradnak, ahol vannak; nem volna jó, ha itt szorítanának minket sarokba! Figyeljék a folyosót! Majd kiáltunk, ha valami érdekeset találunk. Alistair felhorkant, és visszafordult, a hátából csak úgy sugárzott a rosszallás. Marc csak bólintott és megfordult. Hawk Jamie-hez lépett, aki az asztal fölé hajolva egy pa-
108 pírköteget lapozgatott, futólag bele-bei epillantva a lapokba a l őrés csekély fényénél. Az asztalon egy lámpa állt, Hawk megemelte és megrázta, és hallotta, hogy kotyog benne az olaj. Felhúzta a szemöldökét. Valaki járt a szobában mostanában. Vagyis van rejtekajtó, csak nem találták meg. Vállat vont, meggyújtotta a lámpát, és a papírok fölé tartotta. A kusza kézírást nehéz volt kiolvasni, még a lámpa fényénél is, de Hawk eleget látott ahhoz, hogy kirázza a hideg. A sorok írój a maga a szörny apja kellett hogy legyen. Jamie halkan káromkodott, ahogy a kézírással küszködött. - Hát ezek aztán jó régiek, Richárd! Át kell őket tanulmányoznom. Úgy t űnik, ezt közvetlenül azután írták, hogy a szörnyet halálra szánták és befalazták; valami a... természetellenes étvágyáról. Arról is van itt szó, micsoda valójában a szörny, hogyan kell bánni vele; mindaz, amire apa sose kerített sort, hogy elmondja nekem. Richárd, ez igazi f őnyeremény! - Ne repessze még szét az öröm - súgta Hawk halkan. -Van itt valami elgondolkodtató: valaki járt itt előttünk, ném is olyan túl régen. Jamie éles pillantást vetett rá. - Honnan tudja? - Friss olaj van a lámpában. Engem az aggaszt, hogyan került bele. - Nyilván van valami rejtett gépezet valahol, csak mi nem bukkantunk rá. - Talán. De az is lehet, hogy nincs, és a látogató varázslatot használt. Egy hosszú pillanatig csönd volt. - Mit akar ezzel mondani? - kérdezte végül Jamie. - Nem vagyok biztos benne. De ha valaki a MacNeil-to-ronyban titokban ért a varázsláshoz, az fenemód megnehezíti a dolgunkat. Jamie a szemöldökét ráncolta. - A családban egyedül apa értett a varázsláshoz; nekem sohasem volt hozzá túl nagy tehetségem. Lehet, hogy ő járt itt, és számomra készítette össze a feljegyzéseit. - Ez is egy lehetőség. De nem vehetjük biztosra. Maradjon ez közöttünk egyel őre. Ha mégis közülünk az valaki, jobb, ha nem kísértjük.
109 Jamie majdnem mondott valamit, de Alistair ekkor behajolt a lyukon. - Miről sutyorásznak itt? - Semmiről - felelte Hawk. - Néhány régi iratot találtunk, ennyi az egész. Majd odalenn átvizsgáljuk. - Úgy van - mondta Jamie. Gyorsan átnézte az asztalfiókokat, és összeszedett még néhány papírt. Összetekerte és az ingébe dugta. - Induljunk! Még meg kell találnunk a harmadik szobát. Hamarabb megtalálták, mint ahogy gondolták volna. Megkerültek egy kanyart, és kővé dermedve álltak meg, ahogy meglátták a hatalmas lyukat a falban és a törmeléket szerteszét a padlón. Fél téglák meredtek elő a falból, mint a törött fogak, a fal pedig enyhén a folyosó felé dőlt, mintha a szobában valami felrobbant volna. - Ez lehetetlen! - kiáltott fel Jamie. - Egy félórája sincs, hogy eljöttünk erre, és akkor ennek nyoma sem látszott! - Most mégis itt van - mondta Hawk. Letérdelt, hogy közelebbr ől is megvizsgálja a kőtörmeléket a lámpa fényénél, amit magával hozott az el őző szobából. - Ez már nem most történt. Por borít mindent, nyomok pedig nem látszanak benne. De igaza van, Jamie, már jártunk erre ma. Amott látszanak is a lábnyomaink a porban. Különös. Csak itt ilyen poros a padló. - És ez mit jelent? - kérdezte Jamie. Hawk vállat vont. - Nem tudom. Talán a szolgák nem szerették a folyosónak ezt a részét takarítani valamilyan oknál fogva. - Felállt, és a falhoz lépett, hogy megvizsgálja. - Ez is érdekes. Nézzék, hogyan dőlnek kifelé a téglák! Belülről törték ki őket, a szobából. Valószínűleg a szörny maga, a puszta kezével. - Az istenek irgalmazzanak nekünk! - mondta Jamie. -Miféle rémség ez?
Alistair közelebb lépett, hogy megvizsgálja a nyílást, és elgondolkodva ráncolta a homlokát. - Ember ezt nem tehette. A fal szilárdan állt, úgy építették, hogy a végsőkig kitartson. Benézett a lyukon a szobába, és a hangja hirtelen megváltozott. 110 - Richárd, idehozná azt a lámpát? Hawk odavitte, és a többiek is mind odatömörültek, hogy lássák, mi van a szobában. Az aprócska cella padlóján egy csomó kicsi csontváz hevert szanaszéjjel, patkányok, egerek és más, a felismerhetetlenségig szétoszlott tetemek. A szobában az elmúlás szaga terjengett, mint egy frissen feltárt sírban. - Most már tudjuk, mit evett - mondta Jamie, a hangja nagyon is határozott volt, semhogy természetes lehetett volna. - De azt nem tudjuk, hogyan kerültek a befalazott szobába - jegyezte meg Hawk. - Egyébként is, a frissebb tetemeken látszik, hogy nem nyúltak hozzájuk. Hátralépett, hogy egy kis friss leveg őhöz jusson, a többiek pedig megragadták az alkalmat, hogy ugyanezt tegyék. Egy darabig csak néztek egymásra, szóhoz sem jutva. Hawk odébb rúgott egy tégladarabot, és a váratlan, fülsért ő hang nagyon hangosnak t űnt a csendben. - Talán azok a régi iratok magyarázattal szolgálnak majd - szólalt meg vég űi Jamie. - Majd odalenn megvizsgálom őket. - Itt csak egy magyarázat lehetséges - mondta Alistair. - A varázslat. Valami illúzióvarázslás. Ez a lyuk a falban itt volt egész id ő alatt, mi meg szépen elsétáltunk mellette, anélkül, hogy észrevettük volna, pedig majdhogynem belebotlottunk. - És most mi történt az illúzióval? - kérdezte Hawk. -Miért látjuk a lyukat most? - Talán mert most már nyugodtan láthatjuk - szólalt meg Marc. - Talán most már nem kell tovább bujkálnia előlünk. Mindannyian ránéztek. - Azt akarja mondani, hogy a szörny tudja, hogy itt vagyunk és mit csinálunk? - kérdezte Jamie. - Nem vették észre, hogy valaki figyel minket? Nem érezték az elejét ől? - A szörny nyilván ért a varázsláshoz - mondta Alistair. - Létrehozta ezt az illúziót, miután kitört, el őször azért, hogy a szolgák ne láthassák a lyukat, aztán hogy mi... amíg úgy nem akarja. Most pedig valami más illúzió mö-
111 gött rejtőzik, és emeletr ől emeletre a nyomunkban van, és a markába nevet. - Hát ez nagyszer ű - morogta Hawk. - Nem elég, hogy emberfeletti ereje van és gyilkol, de még az agyunkat is meg tudja kavarni. Csendben álltak egy darabig, a szörny celláját bámulták, mert ez egyszer űbb volt, mint egymás szemébe nézni, és bevallani: fogalmuk sincs, most mihez kezdjenek. Végül is Marc tör te meg a csendet, hangja halk volt és töpreng ő. - Gondoljanak bele, mit kellett kiállnia, míg évek hossz ű során át be volt zárva ebbe az aprócska cellába. Sehogy sem tudta mérni az id őt, legfeljebb a nappalok és éjszakák váltakozását érzékelhette. Semmi sem töri meg a csendet a saját hangján kívül, nincs semmi társasága a saját gondolatain kívül. Es az évek telnek-múlnak, egyik a másik után... Felfogta vajon egyáltalán, miért zárták be és hagyták meghalni, mikor nem volt más b űne azon kívül, hogy... más volt? Talán éppen ez tartotta ilyen sokáig életben, a gyűlölet és a bosszú lassan égő tüze. - Ne kezdjük el most meg sajnálgatni - mondta Alistair. - Egy embert már megölt. És minden további nélkül megölne bennünket is, ha lenne rá alkalma. - Nem tudjuk, hogy a szörny a gyilkos - felelte Marc. -Nincs rá semmi bizonyíték, semmi nem kapcsolja közvetlenül össze a gyilkossággal. Abból, amennyit tudunk, bárki lehet közülünk a gyilkos, ki tudja, milyen okból. Hawk egy pillanatig elgondolkodva nézett rá, de nem szolt semmit. - Ezt majd lenn megbeszéljük - jelentette ki Jamie olyan hangon, amely nem sok kétséget hagyott afelől, hogy ez parancs, nem javaslat. - Az nyilvánvaló, hogy a szörny már nem használja ezt a cellát, tehát semmi értelme itt id őznünk. Már elég hosszan elmaradtunk. A többiek biztosan aggódnak értünk. Hátat fordított a tátongó lyuknak, és elindult el őre a folyosón, a többiek utána. Csendben lementek a lépcsőn. Hawknak közben a döglött patkányokon járt az esze, amit a szörny cellájában találtak. Alaposan megvizsgálta az épebb tetemeket, és, amennyire ő ki tudta venni, sérülésnek nyo-
112 mát sem látta rajtuk. Éppen ügy, mint a kéményben talált halotton. Miután a kis csapat elment, a szalonban maradtak el őször is bútorokat tologattak az ajtó elé, ez egy darabig lekötötte őket, de nem tartott sokáig. A légkör feszültté vált. Senkinek sem volt
kedve megszólalni. Holly hátát mereven a falhoz nyomva ült, arca sápadt volt és vértelen. Kezét görcsösen összekulcsolta az ölében, és összerezdült minden váratlan zajra vagy mozdulatra. Katrina letett róla, hogy szóra bírja, és kecsesen elhelyezkedett a székében, sietség nélkül kortyolgatta a borát, és a gondolataiba temetkezett. Grea-ves és Brennan öntudatosan őrt álltak a torlasznál. Brennan egy régi kardot akasztott le a falról, Greaves pedig egy súlyos piszkavasat szorongatott. A komornyik hideg vonásai most is mintha k őből lettek volna, Brennan pedig valahogy magasabbnak és erősebbnek hatott, mintha a kard előhívta volna belőle azt az embert, aki valaha volt. Dávid Brook és Lord Arthur Holly közelében ültek, a jelenlétükkel is megnyugtatni próbálták. Fisher pedig a kandallónak háttal állt, feltűnés nélkül figyelte valamennyiő jüket, és jobban sóvárgott a kardja után, mint valaha. Nem hitte el teljesen a szörnyet, de ez nem jelentette azt, hogy nem volt veszély. Úgy vélte, elég emberi gyilkos szaladgál körülöttünk, nem kell természetfeletti okokhoz folyamodni, ha meg akarunk magyarázni egy hirtelen erőszakos halált. Sokkal valószínűbb, hogy a gyilkosságnak Fen-rishez van valami köze. Áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra, és azt kívánta, bárcsak Hawk hamarosan visszatérne. Sokkal tisztábban látta a dolgokat, ha meg tudta beszélni Hawkkal. Lord Arthur felállt, és töltött magának még egy pohárral. Dávid rámeredt. - Nem gondolod, hogy már eleget ittál, Arthur? Nem sok hasznát vesszük egy részegnek. Arthur mosolygott. - Egyébként se sok hasznomat venni, részegen vagy józanon, Davey. Tudhatnád. Különben is, egy ilyen harcedzett ivó, mint én, nem rúg be olyan könnyen. Ahogy a szervezetem egyre jobban hozzászokik, az alkohol egyre 113 kevésbé hat rá. El őbb-utóbb elérek arra a szintre, hogy az alkoholnak már semmi hatása nem lesz rám, de remélem és imádkozom is érte, hogy én már jóval azel őtt elhagyjam ezt a siralomvölgyet. De ne engedd, hogy elhamvasszanak, Davey. Annyi pia van a testemben, hogy valószín űleg két hétig égnék egyfolytában. - Ne beszélj így! - mondta Holly. - Olyan lehangoló. - Sajnálom - mentegetőzött rögtön Arthur. - Most hogy érzed magad, Holly? - Jobban, azt hiszem. - Remegve rámosolygott. - Kaphatnék egy kortyot az italodbó l? - Hogyne. - Arthur odanyújtotta a poharát. - Csak óvatosan, mert elég er ős. Holly óvatosan kortyolt egyet, aztán nagyot nyelt. Elfin-torodott, és eltolta magától a poharat. - És te ezt élvezed? Keményebb anyagból gyúrtak, mint amilyennek látszol, Arthur. - Köszönöm, drágám. Jólesik, ha értékelik az embert. Egymásra mosolyogtak. Dávid türelmetlenül mocorgott. - Legalább ne bátorítsd, Holly! Még szükségünk lehet a kardjára. - Ha már odáig jutunk, hogy az én nyomorúságos kardforgatásomtól függ a sorsunk, akkor ugyancsak nagy bajban leszünk - jegyezte meg Arthur nyugodtan. - Ugy tudok verekedni, mint egy d epressziós nyúl. Sose voltam valami nagy harcos; mindig is a békés megegyezésben és a fehér asztalban hittem. Nem, Davey, ha baj van, én minden bizodalmamat a te h ősiességedbe helyezem. Te vagy itt a kardforgató ember. - így van - szólalt meg Holly. - Neked mindig hősnek kellett lenned, Dávid, már kicsi korunktól fogva. Én voltam a fogoly hercegn ő, te pedig a bátor lovag a fehér lovon, aki eljön, hogy kiszabadítson. Engem mindig meg kellett menteni valakit ől vagy valamit ől. - Emlékszem - mondta Arthur. - Mindig én voltam Davey fegyverhordozója, bár én voltam az id ősebb. De én nem bántam. Annál inkább az apám, amikor rájött. Te egy vicomte vagy!, mennydörögte mindig. Egy lord fia! Próbálj ehhez méltóan viselkedni! Mindig is csalódást okoztam az apámnak. - Vállat vont, nagyot húzott a poharából, és
114 Holly szemébe nézett. - Azok voltak a szép id ők! Amikor még fiatalok voltunk, és minden olyan egyszerűnek látszott. - Kezdesz érzelg őssé válni, Arthur - figyelmeztette Dávid. Hollyhoz fordult, és biztatóan rámosolygott. - Nincs mitől félned, Holly. Én megvédelek, mint mindig. - És én is megteszem, ami tőlem telik, akármilyen kevés legyen is az - mondta Arthur. - Az életem árán is megvédelmeznélek, Holly. Holly most el őször mosolygott szívéb ől, és megfogta mindkettejük kezét. - Igazán biztonságban érzem magam veletek. Ti vagytok az én őrangyalaim. - Nagyon sokáig vannak oda - szólalt meg hirtelen Kat-rina. - Nem tarthat ennyi ideig végigjárni azt a
pár szobát. Szerintem történt velük valami! - Még korai lenne pánikba esni - mondta Fisher. - Még egy órája sincs, hogy elmentek. - Még csak? - kérdezte Holly. - Sokkal többnek t űnt. - Ez a várakozás miatt van - mondta Fisher. - Az id ő csak vánszorog, amikor az ember várja, hogy valami történjék. - Akkor is túl hosszúnak tűnik ez az id ő - mondta Katri-na makacsul. - Biztos vagyok benne, hogy Jamie nem hagyna ilyen sokáig magunkra minket. Valami történt, én biztos vagyok benne. Szerintem valakinek utánuk kellene menni, és megbizonyosodni róla, hogy minden rendben van. - Hiába nézel rám - mondta Arthur. - Lehet, hogy részeg vagyok, de őrült nem. - Átkozottul igaz - mondta Fisher. - Senki ne mászkáljon magában, nem biztonságos. - Mi a fenét képzelsz, ki vagy te, hogy itt parancsolgatsz? - kérdezte Katrina dühösen. - Fogd vissza magad, és jusson eszedbe, hol a helyed! Dávid, ha Arthurnak nincs is meg hozzá a bátorsága, neked biztosan megvan... - De nem most, Katrina - mondta Dávid határozottan. -Ezúttal egyet kell értenem Arthurral. A szörny itt kóborol valahol s és egy magányos ember tökéletes célpontul szolgálna. És nem, nem küldheted a szolgákat sem.
115 - Köszönöm, uram - mondta Greaves. Brennan elvigyorodott. Katrina duzzogva visszasüppedt a székébe. - Szóval csak itt ülünk, és várjuk, hogy majd csak visszatérnek! És ha sohasem térnek vissza? - Visszatérnek - jelentette ki Fisher. Holly ránézett. - Hogy lehetsz ilyen biztos benne7 Fisher elmosolyodott. - Bízom a bátyámban. Sok mindent átéltünk már mi együtt. - Ebben biztos vagyok - mondta Katrina sötéten. Fisher felhúzott szemöldökkel nézett rá, de Katrina ismét sértődött hallgatásba burkolózott. Egy örökkévalóságnak t űnt a visszafele út. A lépcs ők soha nem akartak véget érni, egyre újabb sorok következtek minden kanyar után. Hawknak már sajgott a combja, a háta pedig belefájdult a feszültségbe, hogy folyton a támadást várta. A lépcsőn voltak a legvédtelenebbek, és ezt biztos a szörny is tudta. Nem lesz jobb alkalma a támadásra. De egyik lépcsőforduló jött a másik után, és senki nem támadott rájuk, senki nem leselkedett az ajtók mögött. Hawk homlokán elmélyültek a ráncok. Szinte kívánta, hogy támadja meg őket végre a szörny, és essenek túl rajta. De baj nélkül értek le a földszintre, és Jamie a szalon felé vezette őket. Hawk zárta a sort, kivont karddal, szeme még mindig ide-oda ugrált, egyik árnyékról a másikra. Kezdte sajnálni, hogy a kalapácsot a harmadikon hagyta. Alistair és Marc szorosan egymás mögött haladtak, szintén kivont karddal, csaknem Jamie sarkára hágtak. Hawk nem hibáztatta őket. Mindig ilyenkor kezd el legjobban izgulni az ember, amikor már karnyújtásnyira van a biztonságtól. Ilyenkor, amikor a feladat már nem foglalkoztatja az embert, kezd csak arra gondolni, hogy nemsokára megpihenhet, és arra, milyen kár volna, ha az utolsó percben történne vele valami. Lemaradt egy kicsit, hogy mozgásteret nyerjen, és kitartó, módszeres tekintettel pásztázta végig a folyosót. Nem valószínű, hogy a szörny éppen most, az utolsó pillanatban ad 116 életjelt magáról, amikor annyi kedvez őbb alkalmat mulasztott el, de Hawk nem volt hajlandó lazítani a figyelmén csak azért, mert a biztonság már olyan közel volt. Jamie elérte a szalon ajtaját, az öklével dörömbölt rajta, és a nevét kiáltotta. Marc és Alistair közvetlenül a nyomában haladtak, és szinte sóvárogva bámulták az ajtót, míg a torlaszt lebontották. Hawk hátát az ajtónak vetve figyelte a folyosót. Véletlenszer űen nézegetett jobbra-balra, figyelve, hogy az esetleges támadó ne tudja meglepni vagy kiszámítani. A jobbján mozdult valami, és gyorsan megfordult, de csak Alistair jött oda mellé, kicsit szégyenl ősen. - Úgy látszik, öregszem - mondta mogorván. - Elfelejtem a hátamat fedezni, csak mert hazafelé közeledünk. Magából jó katona válna, öregem. Jók a reflexei. Biztos, hogy nem szolgált még se hol? Hawk meggyőző válasz után kutatott az agyában, de ekkor kinyílt a szalon ajtaja, és megmenekült. Jamie besietett, Marc és Alistair a nyomában. Hawk még egy utolsó pillantást vetett az üres folyosóra, aztán sietség nélkül behátrált a szalonba. Berúgta az ajtót, és egy súlyos bútordarabot tolt elé. Most végre leeresztette a kardját, és engedélyezett magának egy kis pihen őt. Holly és Katrina egymás öleléséb ől kapkodták ki Ja-mie-t, majd kiszorítva bel őle a szuszt, Dávid és
Lord Ar-thur pedig Marc és Alistair vállát veregette, és faggatóztak, hogy mit találtak. Greaves és Brennan udvariasan bólintott Hawk felé, ahogy az letette a lámpáját, és gratuláltak neki a szerencsés visszatéréshez, majd hozzáláttak, hogy ismét felépítsék a barikádot. Fisher Hawkhoz lépett, kezében egy pohár brandyvel, amit az hálásan nyugtázott. - Találtatok valami nyomot? - kérdezte csendesen. - Megtaláltuk az odúját, de azt már régen elhagyta. Jamie talált néhány iratot, amib ől kiderülhet, mi is ez a szörny valójában. Egyébként nem sok eredmény. Még egy rossz hír: nagy a valószín űsége, hogy a szörny ért a varázsláshoz. Egy kellemetlen illúzióvarázslatba botlottunk az odúja körül. Fisher elgondolkodva biggyesztette le az ajkát. - Már csak ez hiányzott. Találtál valamit, aminek köze lehet Fenrishez?
117 - Az égvilágon semmit. Kezdem azt hinni, hogy az egész vállalkozásnak nem volt semmi értelme. Semmit nem találtam, ami arra utalt volna, hogy Fenris egyáltalán itt járt. - A tanácsi varázslók szerint a kém egyenesen a Mac-Neil-toronyba jött. Hawk felhorkant. - Azokra még a horoszkópom elkészítését se bíznám. Fisher mosolygott. - Te közlöd ezt Dubois parancsnokkal, vagy tegyem meg én? Ekkor Jamie hozzáfogott, hogy beszámoljon az expedícióról, izgatottan, és csak kicsit túlozva. Fisher kételkedve hallgatta, Hawk pedig csak a brandyjével foglalkozott. Lehet, hogy nem ért a márkás borokhoz, de annyit tud, hogy ezt a brandyt nem szabad kihagynia. A fizetéséb ől ilyesmit nem nagyon engedhetett meg magának. Jamie a végére ért a beszámolónak, és az egyik nagyobb asztalon kiteregette a papírokat, hogy mindenki megnézhesse őket. Kis kitartással és egy kis diszkrét könyököléssel Hawk és Fisher tett róla, hogy a többiek el őtt érjen oda. A kifakult, töredezett papirosok jó néhány ember keze vonását őrizték a szörny születését ől kezdve jóval a bebörtönzése utáni időkig. Az egyik kétségkívül maga a szörny apja volt. A többi írás nem tudni, kitől származott, családtagoktól vagy biztonsági emberekt ől. Az írásokból kibontakozó történet több volt, mint felkavaró. A család bele is tör ődött volna a küls ő torzságba, amely már a születésnél megmutatkozott. Az ilyen szerencsétlenségek elkerülhetetlenek voltak ilyen masszív beltenyészetnél, mint ami a haveni arisztokrácia esetében fennállt. Csak kés őbb fedezték fel, ahogy a gyermek növekedett, mennyire nem emberi a természete. A szörnynek nem volt szüksége se ételre, se italra; ehelyett kiszippantotta az életerőt mindenből és mindenkib ől, aki karnyújtásnyi távolságba került t őle. Eleinte senki nem értette, mi történik. Akik a gyermek közelébe kerültek, kedvetlenné váltak és megbetegedtek, de ezt nem hozták vele összefüggésbe. Aztán egyszer valaki egy kiskutyát adott a szörnynek a hatodik születésnapjára, és a család elborzadva figyelte, hogyan szívja ki
118
belőle az életet. A szörny kacagott és tapsikolt gyönyör űségében, és majd kicsattant az egészségt ől, míg a kiskutya csendben, összezsugorodva feküdt a sz őnyegen. Ezután a szörnyet elkülönítették. Baromfival és más aprójószággal próbálták kielégíteni „természetellenes étvágyát”, de apján és anyján kívül más nem látta többé, ők pedig mindig vigyáztak, hogy csak akkor látogassák meg, amikor éppen jóllakott. Az apa éveken át kutatott gyógymód után, ami majdhogynem az anyagi romlásba hajszolta a családot. És aztán egy napon az anya elment, hogy meglátogassa a fiát, és nem tért vissza többé. Mire a távollétét észlelték, már kés ő volt. Az apa a szörnyet ott találta a test mellett üldögélve, és az anyja hangján énekelt. A MacNeil csaknem elájult a borzalomtól, amikor a korcsfajzat gyermek halott felesége hangján szólította meg. Úgy látszott, nemcsak kiszívja az életet az emberekb ől; elveszi az emlékeiket is. A szörny egy ideig a szó szoros értelmében azt gondolta, hogy ő az anya. A MacNeil végül is rászánta magát arra, amiért a család már évek óta esedezett. Építtetett egy titkos szobát a harmadik emeleten, és befalazta a szörnyet. Minthogy a fiú mindössze tízéves volt, a MacNeil mérget adott neki. De a méreg nem hatott. A szörny életben maradt, és kiszippantotta az életet mindenkiből, aki a szobája el őtt elhaladt. A MacNeil a végs ő kétségbeesés határán állt. Mivel már mindenkinek azt mondta, hogy a szörny meghalt, és a másodszülött fiát tette örökösévé, nem mert családon kívüli segítséghez folyamodni. Azt tette, amit egyedül tehetett. Kiürítette a tornyot, és nem tértek addig vissza, míg úgy nem gondolták, hogy a szörny már elgyengült. Reménykedett benne, hogy meg is hal, de hiába. Hallotta, hogy sivalkodik. Végül visszament, és egy kis nyílást vágott a falon. És megetette a fiát egy patkánnyal. Lassanként megtanította a szörnyet, hogy csak abból szívja ki az életet, amit ők adtak oda neki, és ne bántsa azt, aki etette. Elég sokáig tartott, de a MacNeil türelmes volt. És amikor a szörny végre megtanulta, visszaengedte a családját a toronyba. Nem hagyhatták el a tornyot hosszabb id őre. Az emberek máris gyanakodtak. A szörnyet pedig nem tudták megölni. Ahogy telt-múlt az id ő, úgy nőtt a varázsereje, és le
119 tudta tapogatni az emberek agyát, mígnem azok már ellenséges gondolatokat sem mertek táplálni ellene. Amíg rendesen kapott enni, nyugton maradt, és a család is megszokta, hogy együtt kell élnie vele. Teltek az évek. Akik tudtak a szörnyr ől, sorra meghaltak, egyik a másik után. A szörny vég űi családi titokká vált, amit az apa mindig átadott a legid ősebb fiúnak. Add oda a szörnynek, ami kell neki, és akkor nyugton marad. És ez így ment hosszú éveken keresztül, míg Duncan Mac-Neil olyan óvatlan nem volt, hogy nem mondta el a titkot az új örökösnek. Meghalt egy csatában, és a szörny egyszer csak nem kapott több ennivalót. És éhes lett. - A többi elég nyilvánvaló - tette hozzá Hawk. - El őször a szolgákat csapolta meg, amint mit sem sejtve elhaladtak a cellája el őtt. Emlékeztek a sorozatos megh űlésekre? Aztán kitört, és valakib ől minden életer őt kiszívott. - A halott a kéményben - mondta Jamie. - De miért égette el az arcát? - Azt hiszem, tudom a választ - felelte Hawk. - De nem fognak örülni neki. Emlékezzenek csak, amikor megölte az anyját, szert tett a hangjára és az emlékeire. Még el is hitte, hogy ő tulajdonképpen az anyja. Én azt gondolom, megölte az egyik vendégét, Jamie, felismerhetetlenné tette az arcát, aztán elfoglalta a helyét. Csak a másik ember emlékei olyan er ősnek bizonyultak, hogy annyi év egyedüllét után a szörny elfelejtette, ki ő valójában, és azt gondolta, hogy ő az, akit megölt. Ezért nem támadtak minket: mert valaki közülünk a szörny, csak nem tudja. Egy hosszú pillanatig csak álltak és néztek rá. - Éz nevetséges! - szólalt meg végül Dávid. - Hogyhogy nem tudja, hogy ő kicsoda? Hawk vállat vont. - Azok a magányban eltöltött évek az őrületbe kergethették. A saját személyisége valószín űleg olyan törékennyé vált.. ; - Álljunk meg egy percre! - mondta Alistair. - És az il-lúzóvarázslás a fallal? A szörny fenntartotta, amíg szüksége volt rá, aztán megszüntette, mihelyt felismerte, hogy már nincs rá szüksége. Ezt hogy tudta megcsinálni, ha nem emlékszik rá, hogy ő kicsoda?
120 - Lehet, hogy olykor az eszébe jut, amikor szüksége van rá, hogy megvédje magát - felelte Hawk. - Honnan tudhatnám? Nem vagyok szörnyszakértő, se elmegyógyász! - Azzal vádolja valamelyikünket, hogy ő a szörny? -kérdezte Katrina éles hangon. - Ez őrültség! Jamie, mondd meg neki, hogy ez őrültség! - Maradj csendben, nénikém! - szólt rá Jamie. Katrina szemrehányó tekintettel nézett rá, de Jamie arca szigorú volt és hajthatatlan. Ebben a percben az utolsó por-cikájáig ő volt a MacNeil, a család feje, így Katrina visszakozott, és mindössze néhány rosszkedvű szipákolásra szorítkozott. Jamie keményen nézett Hawkra. - Ha valaki közülünk a gyilkos, és nem tud róla, honnan fogunk rájönni, hogy ki ő? - Talán a feljegyzésekben találunk valami magyarázatot - vetette közbe Dávid. - Valamit, ami eddig elkerülte a figyelmünket. - Nem - szólalt meg Alistair tompán. - Az ifjú Richárd igen alaposan összefoglalta a papírok tartalmát. Nem hagyott ki semmit. - Tennünk kell valamit! - mondta makacsul Katrina. -Az a... korcsfajzat lehet, hogy már most, míg beszélgetünk, kiszívja valamelyikünkből az életet. - Rosszul érzi magát valaki? - kérdezte Marc. - Nem érzi úgy valaki, hogy fáradt és kedvetlen? Egymásra néztek, de szólni nem szólt senki. Hawk a homlokát ráncolva próbálta megítélni, hogy is érzi magát. Az elmúlt éjszaka és a reggel mozgalmas eseményei után az lett volna a meglepő, ha nem érzi kissé elnyűttnek magát, de azt nem lehetett mondani, hogy különleges fáradtság lepte volna meg. Tekintete Fisherre villant, aki köny-nyedén megrázta a fejét. - Meg kell találnunk a szörnyet - jelentette ki Jamie. -Megtalálni és megölni. Túlságosan veszélyes, semhogy életben hagyjuk. - így igaz - mondta Dávid. - Ha nem találjuk meg, mielőtt megint táplálkozik, lehet, hogy ő lesz egyedül életben holnap reggel, amikor el lehet hagyni a tornyot. Holly hirtelen elsápadt, és elfordult. Arthur keményen nézett Davidre. 121 - Lassabban, öreg pajtás! Megijeszted a lányokat.
- Pofa be, Arthur! - szólt rá Jamie udvariatlanul. - Ez most komoly. - És biztosak benne, hogy meg tudjuk ölni a szörnyet? -kérdezte Marc. - A szörny nem ember. Talán nem is lehet csak úgy, közönséges módon elpusztítani. Alistair elgondolkodva bólintott. - Arra gondol, hogy miként a farkasembert csak ezüsttel, a vámpírt csak fakaróval lehet megölni... - Talán azért nem ölték meg a szörnyet, mert nem tudták - felelte lassan Marc. - És ha ez a helyzet, akkor a legokosabb, ha mindenki bezárkózik a szobájába, és vár holnap reggelig, amikor is elmenekülhetünk... - Rászabadítsam a szörnyet a városra? - mondta Jamie. - Több száz ember pusztulna el, mielőtt elfognák és végeznének vele. A MacNeilek titka a MacNeilek szégyenévé válna. Ezt nem engedhetem. A szörnyért nekünk vállalni a felelősséget. Ez családi ügy, és nekünk kell megoldani. - A széjjelbomlás amúgy sem jó ötlet - tette hozzá Hawk gyorsan. - Együtt nagyobb biztonságban vagyunk. - Egyebet se hallani öntől - mondta Dávid. - Mi az, talán attól fél, hogy nem lesz, akinek parancsolgasson? - Ebből elég, Dávid! - vágott közbe Jamie éles hangon. - Richárd nagyon sokat segített eddig. És most mindenki figyeljen rám! Van még valami, amiből információt nyerhetünk, ez pedig apám végrendelete. Lehet, hogy abban találunk valamit, ami a segítségünkre lesz. Greavesszel előkészítjük a ceremóniát. Ez eltart majd egy darabig, addig fel lehetne használni az időt egy kis pihenésre; szóval azt javaslom, mindnyájan vonuljatok vissza a szobátokba, és frissítsétek fel magatokat, míg mi ezzel elkészülünk. És hogy a biztonságról se feledkezzünk el, azt gondolom, az lesz a legokosabb, ha senki sem megy egyedül. Ki-ki válasszon egy párt, és maradjon végig vele. így megfelel, Richárd? - Nem mondhatnám. De jobb, mint semmi. Én majd a húgomra vigyázok. - Természetesen - felelte Jamie. - Katrina néni, ha lennél olyan jó, és a gondját viselnéd Hollynak... Beszélgetés halk zaja hallatszott, míg a többiek is kivá122
lasztották a párjukat. Dávid és Arthur egymást választották, így Marc és Alistair kénytelen volt együtt maradni. Egyikükön sem látszott elragadtatás, de diplomatikusan beletörődtek. Brennan észrevette, hogy egyedül maradt, és gyorsan felajánlotta a segítségét Jamie-nek és Greavesnek. Egy kis szünet következett, mivel mindenki a másikra várt, hogy megtegye az első lépést. Jamie törte meg a várakozást, és kurtán intett Greavesnek és Brennannek, hogy segítsenek leszedni a torlaszt az ajtó elől. Ezzel hamar végeztek, azzal elindultak felfelé a szobáikba, gyanakodva méregetve egymást, amikor azt hitték, hogy senki sem látja. Hawknak cseppet sem tetszett, hogy felbomlik a társaság, de itt Jamie szava döntött, nem az övé; nem erőltethette a dolgot, nehogy gyanút keltsen. Emellett legalább felhasználhatta az alkalmat, hogy nyugodtan megbeszéljen mindent Isobellel. Valahogy tisztábban látott, ha megbeszélhette a dolgokat Isobellel. És erősen az volt az érzése, hogy minden segítségre szüksége lesz ahhoz, hogy ötr ől hatra jusson ebben az ügyben. 5.
Tervek és titkok Hawk és Fisher jól megfigyelték a többieket, míg ki-ki eltűnt a szobájában a második emeleten, és gondosan az agyukba vésték, ki hol szállt meg. Sose lehet tudni, mikor jön kapóra az információ. Jamie a szobájukhoz kísérte Hawkot és Fishert, még az ajtót is kinyitotta előttük. Hawkban felmerült, hogy borravalót ajánl fel neki, de aztán belátta, hogy Jamie nem értékelné a tréfát. Jamie a szokásos udvariaskodásokkal búcsúzott, hogy reméli, hogy kényelmesnek találják majd a szobát, Hawk pedig a szokásos udvarias válaszokat adta. Aztán egymásra mosolyog123
tak, és Jamie végre elindult visszafelé. Hawk azonnal bezárta az ajtót, ráfordította a kulcsot, és
nekivetette a hátát. Állát a meljére ejtette, és nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. Fisher aprókat horkantott egyetértése jeléül, és az ágyra vetette magát, ügyet sem vetve a rombolásra, amit ez a toalettjében okozott. - Nem gondoltam volna, hogy az illend ő viselkedés ilyen meger őltető - szólalt meg végül Hawk. Annyit mosolyogtam, hogy úgy érzem, mintha vállfával a számban aludtam volna. - Nem tudom, te mitől vagy úgy odáig - felelte részvétlenül Fisher. - Neked legalább nem kell nyájaskodnod, ráadásul egy f űzővel a derekad körül. A derekam már nincs beszél őviszonyban a testem többi részével. Lassan, vigyázva ült le, lerúgta a divatos topánt, és jóles ően kinyújtóztatta a lábujjait. - Nem tudom, a nők hogy bírják ki ezeket az izéket hosszú távon. A lábam a vesztemet fogja okozni. Hawk a legközelebbi székbe vetette magát, hátrad őlt, és kinyújtotta a lábát maga elé. Jó érzés volt, hogy most megpihenhet egy kicsit, ha nem is tart sokáig. A szék már-már b űnösen kényelmes volt, és Hawk lehunyta a szemét, hogy jobban tudja élvezni. Vannak olyan percek, amelyeknek nem volna szabad véget érniük. De az érzés nem tartott sokáig. Túl sok fontos dolog követelte a figyelmét. Vonakodva nyitotta ki a szemét, és körülnézett a szobában, amelyben Jamie elszállásolta őket; azzal a halvány reménnyel, hogy felfedez valamit, ami egy kis id őre eltereli a figyelmét a gondokról, míg újból elég erősnek nem érzi magát, hogy foglalkozzon velük. A szoba farkasszemet nézett vele, és nem segített. A berendezés még arisztokrata mércével is fény űzőnek volt mondható; az arisztokrata mérce pedig nem keveset jelentett. A padlót süpped ős szőnyegek borították, a válogatott bútorzat antik eleganciájával ny űgözött le, az ágybetét olyan vastag volt, hogy úszni lehetett volna benne. A falakon híres csatajeleneteket ábrázoló festmények függtek (a katonai témájú m űvészet nagyon divatos volt akkoriban,) és szerte a szobában vagy fél tucat kecses aktszobrot helyeztek el alabástromtalapzatokon. A másik oldalon, az ab-
124 lak mellett állt a szoba külön bárszekrénykéje, félig eltakarták a súlyos függönyök, amelyek a legtolakodőbb napsütést is kirekesztették. Hawk mosolygott. Ez aztán a finom hely. Feltápászkodott a székből, de Fisher elkapta a pillantását, és határozottan megrázta a fejét. - Eleget ittál már ma, Hawk. Koncentráljunk inkább erre az ügyre. Nevezetesen, hogy mi az ördög folyik itt? Valahányszor azt gondolom, megtaláltam a magyarázatot, történik valami, ami mindent felborít. - Nem olyan zavaros ez, mint amilyennek látszik - felelte Hawk, és visszatelepedett a székbe. - Csak azért tűnik úgy, mert még nem tudunk mindent. Vagy ha tudunk, hát nem megfelel ően rendszereztük ezt a tudást. Igazából az bonyolítja meg fenemód a dolgokat, hogy két különböz ő üggyel van dolgunk. Van egyszer ez az elszabadult gyilkos korcsfajzat, aki illúzió segítségével valamelyikünk b őrébe bújt, másrészt van a kémhistória Fenrisszel, aki szintén valaki közülünk, és megváltoztatta az alakját. De a két ügyet nem lehet kettéválasztani, mert állandóan egybefolynak, és nem tudjuk, hogy melyik bizonyíték melyik ügyhöz tartozik. - Nem lehet, hogy ez szándékos? - kérdezte Fisher, és töprengve masszírozta a lábát, miközben a semmibe meredt. - Lehet, hogy Fenris felismert minket az álruha ellenére, és ő maga engedte szabadon a szörnyet, hogy összekuszálja a nyomokat.. - Nem hinném. Ahogy mi most kinézünk, a tulajdon édesanyánk sem ismerne ránk. És abból a rumliból ítélve, amit a szörny a cellája falából csinált, nem hiszem, hogy segítségre volt szüksége ahhoz, hogy kijusson. De annyi biztos, hogy Fenrisnek kapóra jött a zavaros helyzet. Legalábbis én így érezném az ő helyében. - Az álruha ellenére is tudhatja, kik vagyunk. Kiszivároghatott valami a központból is. így vagy úgy, de a fél bandát meg lehetne vesztegetni. - Ez igaz, de hányan tudnak rólunk? Dubois parancsnok, madame Melanie és a varázsló orvos, Wulfgang. Senki más. - Ez épp elég - felelte Fisher tompán. - Akármit is tudott meg ez a Fenris, fenemód fontos lehet, hogy a tanács
125 ilyen pánikba esett. És ha ilyen fontos, akkor sok pénzt megér a megfelel ő embereknek. Hawk ezt fontolóra vette. - Rendben van. Tegyük fel, hogy Fenris tudja, kik vagyunk valójában. Ami azt jelenti, hogy nem bízhatunk itt senkiben. Fisher elmosolyodott. - És hol itt az újdonság? Hawk a homlokát ráncolta. - Nem tudom elhinni, hogy már mióta itt vagyunk, és semmivel sem jutottunk közelebb Fenris azonosításához. Figyelj: Fenris Grimmhez ment, hogy az sürg ősen hajtson végre rajta egy
alakváltoztatást. Vagyis a mostani teste nem az övé. Tehát kihagyhatunk a számításból mindenkit, aki bizonyítani tudja, hogy több mint huszonnégy órája rendelkezik a jelenlegi fizimiskájával. Fisher ránézett. - Hawk, ez fantasztikus! Hogy lehet, hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe? - Túlságosan el voltunk foglalva. - Hát ez igaz. Szóval ez kizárja Jamie-t, Katrinát és Hollyt. És a két szolgát, Greavest és Brennant. - És Lord Arthurt - tette hozzá Hawk. - Őt már korábbról ismertem. És mivel mind Arthur, mind Jamie jó ideje ismerik Dávidét, csak Alistair és Marc marad. - Hawk lassan bólintott magának. - És Alistairr ől már megállapítottuk, hogy hazudott azzal kapcsolatban, hogy honnan jött; nem tudta, hogy a Vörös Mezők már víz alatt vannak. - Igen - mondta Fisher, de a hangján érz ődött, hogy ez már sz őrszálhasogatás. - De átkozottul sokat tud a Mac-Neil család történetér ől. Honnan tudna egy kém ilyen dolgokat? - Tudhat, ha igazi valójában a MacNeiI barátja volt. Jamie szerint a család nem volt mindig jóban az udvarral. Ami megmagyarázná, miért jött Fenris egyenesen a Mac-Neil-toronyba. Másfel ől azonban... - Nem hagyhatjuk ki a számításból Marcot. Ellene van valami konkrét bizonyíték? - Eddig semmi. Csendes fajta, amúgy sem szeret magáról beszélni. Úgy t űnik, minket nem különösebben kedvel,
126 de hát nem verhetjük vasra csak ezért. Bár... - Hawk a szemöldökét r áncolta. - Egész id ő alatt, amióta itt vagyunk, semmit nem mesélt a múltjáról, egy árva szót sem mondott arról, kiféle, miféle, amikor nincs a MacNeil-to-ronyban. Ez érdekes. Fisher a fejét rázta. - Azért, mert nekünk nem mondott semmit, nem biztos, hogy nem tárulkozott fel mások el őtt. - Igaz. Szóval egyel őre Alistairre kellene koncentrálnunk szerintem, már ami a kémet illeti. A szörny kilétének a kiderítése már nehezebb ügy. - Miért? Megint olyasvalakit kell keresnünk, akit a többiek nem ismernek jól. Lehet, hogy a szörny elvette valakinek az emlékeit, de az arca csak a sajátja maradt. Szóval megint Marcra és Alistairre lyukadunk ki. És ha Alistair Fenris, akkor Marc kell hogy legyen a szörny, igazam van? Hawk sajnálkozva rázta a fejét. - Nem hangzik rosszul, Isobel, de a dolog, sajnos, nem ilyen egyszer ű. Fisher felnyögött. - Valahogy éreztem, hogy ezt fogod mondani. Halljuk, ezúttal mi kerülte el a figyelmemet? - Megfeledkezel az ilíúzóvarázslatról, amivel a szörny eltüntette a lyukat a harmadik emeleten. Könnyen lehetséges, hogy a szörny most is belenyúl az agyunkba, és mi valaki más arcát látjuk az övé helyett. Ami azt jelenti, hogy bárki lehet a szörny. Férfi vagy n ő. És mivel teljesen rendelkezik annak a valakinek az emlékeivel, hirtelen keresztkérdésekkel sem lehet a sarokba szorítani. - Hát ez nagyszer ű. És hová lyukadunk ki mindebb ől? - Várj. A dolog még ennél is rosszabb. Lehet, hogy a szörny más, finomabb módon is bele tud avatkozni a gondolatainkba. Jamie elszánta magát, hogy feloszlatja a társaságot, mondhattam bármit, és a többiek is mind egyetértettek. Ami nem túl megszokott ebben a bandában, hiszen mindenen percekig vitatkoznak, sértegetik egymást, mindent megvétóznak. Lehet, hogy a szörny befolyásolt mindenkit úgy, hogy elfogadja Jamie javaslatát, azért, hogy könnyebb legyen elbánnia velünk.
127 Fisher elgondolkozva nézett rá, meztelen lábát még mindig a kezében tartotta. - Elképzelhető. De biztosat nem tudhatunk. És különben is, ha mindenkit befolyásol, minket miért nem? Ha a szörny ennyire az ellen őrzése alatt tartaná a gondolatainkat, ahogy mondod, akkor ez az ötlet fel se merülhetne bennünk. Nem így van? - Ez jó kérdés. Bárcsak éppilyen jó válaszom is lenne. - A fenébe, én beérném egy rosszal is. Holly boldogtalanul üldögélt a székében, míg Katrina Do-rimant a sminkjét vizsgálgatta a fésülködőasztal tükrében. Jól kell kinézni, gondolta Katrina elégedetten. Egy nappal sem többnek huszonötnél. Nem is rossz ahhoz képest, hogy már elmúltam negyven. Graham sohasem becsült meg, fulladjon meg. Elmosolyodott. Lehet, hogy Graham nem, de mások annál inkább. Olykor éppen Graham ágyában. De a férjét ez soha nem érdekelte különösebben. Elhúzta a száját az észrevételtől. Akkor is, minden a férje hibája. Ha nem töltötte volna ki minden szabad idejét a pénz meg az az ostoba politika, és inkább vele foglalkozott volna, akkor még mindig együtt lennének. Ezt már az elején megmondta; sok mindenbe hajlandó beletörődni, de abba nem, hogy ő csak a második legyen. Elvárta, hogy mindig neki szentelje a teljés figyelmét. Nem esett ő
ttílzásokba, tudta, hogy a férjének vannak kötelezettségei. Csak azt akarta, hogy mellette legyen, amikor szüksége van rá. Mi ebben a túlzás? Minden olyan más volt, amikor megismerkedtek. Akkor folyton körülötte lebzselt, figyelmes volt, ragyogóan szellemes, mindig bókolt és mosolygott, vagy ritka virágokkal kedveskedett. Amikor végre nagy nehezen vette a bátorságot, és megkérte a kezét, jóval azután, hogy Katrina eldöntötte: hozzámegy feleségül, akkor megígérte, hogy mindig Katrina lesz az első a számára. Az ígérgetésben mindig is nagy volt. Tudnia kellett volna, hogy ez beletartozik a politikusok fegyvertárába. Olyan vicces volt akkoriban. Legjobban a humorát hiányolta. Mindig meg tudta nevettetni, a legsötétebb napokon is. 128
Mégsem járt rosszul, hogy elhagyta, ő költekezett, Gra-ham pedig fizette a számlákat, de hát miért is ne? Elvégre erre valók a férfiak. Többek között. Elmosolyodott. Richárd MacNeil egy kellemes meglepetés. Magas, fekete, jókép ű, és elbűvölően ártatlan a világ dolgaiban. Elpirult, valahányszor Katrina ránézett. Bet űrt a ruhájából pár hüvelyknyit, hogy nagyobb legyen a dekoltázsa, és megvizsgálta a hatást a tükörben. Nem, inkább ne. Csak fel akarja hívni magára Richárd figyelmét, nem pedig szívrohamba hajszolni. Különben is, Jamie meg lenne botránkozva, és jelenleg nem engedheti meg magának, hogy magára haragítsa. A drága Jamie, ilyen fiatal, és máris mily en pr űd. Még barátnő je sem volt soha, amennyire ő tudja. Valamit majd vele is csinálnia kell, mihelyt véget ér ez a képtelen história. Addig is legjobb lesz, ha Richárddal foglalkozik. Egy kis... bátorításra van szüksége. Ruhaujjából egy kis ezüst festékesdobozt húzott el ő, kinyitotta, és elmélyülten kotorászni kezdett benne. - Mit csinálsz, Katrina néni? Katrina megfordult, és Hollyra pillantott. - Szóval kegyeskedsz megszólalni végre. Már azt hittem, egész nap duzzogni fogsz, amiért Jamie velem párosított össze a drágalátos Davided helyett. - De hát én nem is duzzogtam! - Hát persze hogy nem, drágám, csak nagyon elgondolkoztál, ezért ráncoltad össze a homlokod. Es most légy jó kislány, és ne zavard a nénikédet, amíg kikészíti az arcát. Katrina egy aprócska fekete foltot vett el ő a dobozból, a mutatóujja hegyére helyezte, és jó er ősen a megfelelő helyre nyomta, kicsivel az állkapcsa fölé. A folt alig észrevehet ően, de azért határozottan szív alakú volt. Katrina ide-oda forgatta a fejét, szemügyre véve a hatást a tükörben. - Ez micsoda, nénikém? - Szépségtapasz, drágaságom. Igazán szívdöglesztő. És nagyon szeretném, ha Katrinának szólítanál, különösen, amikor társaságban vagyunk. Ett ől a nénikémezést ől aggastyánnak érzem magam. - Szépségtapasz - mondta Holly kétked ő hangon. - Az mire jó? - Arra, hogy felkeltse a fiatalemberek érdekl ődését. Ere-
129
detileg arra szolgálnak, hogy eltakarjanak valami kisebb hibát vagy foltot; ez arra készteti az ifjú úriembereket, hogy valahogy megtudják, mi lehet az a hiba. Úgyhogy közelr ől szemügyre veszik. Én személy szerint elragadónak találom. Holly gondolkodott egy kicsit, aztán megrázta a fejét. - Nem igazán az én stílusom. - Hát persze, a te korodban nincs is szükség efféle mesterkedésekre. Istenek, ölni tudnék egy olyan arcért, mint a tied. De legalább megint érdekl ődést mutatsz valami iránt! Most hogy érzed magad, drágám? - Azt hiszem, jobban. Sajnálom, hogy annyira kikészültem odalenn, de ez több volt, mint amit el bírok viselni. Mostanában nem alszom túl jól. Tudom, hogy sokkal jobban viseltem volna mindent, ha nem lennék ilyen kimerült. Katrina felsóhajtott, és eltette a festékesdobozt. Megfordult, és szigorú pillantást vetett Hollyra. - Szeded az orvosságot, amit az orvos felírt? - Igen, de nem segít. Nem kergeti el az álmaimat. Ezért nem alszom; mert nem merek. Mindig ugyanaz az álom. Fekszem az ágyamban, sötét van, nem tudok megmozdulni, és a szobában van még valami rajtam kívül. Nem látom, de tudom, hogy ott van. Lassan közeledik, kúszik az ágyam felé. Hallom a súlyos lépteket, a ziháló lélegzést. És tudom, hogy velem akar csinálni valamit; valami szörny űségeset. Tudom, hogy álmodom, és próbálok felébredni, de nem megy. Ekkor felmászik az á gyamra. Érzem, hogy a matrac besüpped a lábamnál, érzem a korcsfajzat rettenetes súlyát a lábamon. Sikítani pr óbálok, de egy hang se jön ki a torkomon; és ekkor végre felébredek. Csakhogy a korcsfajzat minden éjszaka egy kicsit tovább jut, miel őtt felébrednék. Ezért félek elaludni, mert tudom, hogy egy éjszaka majd nem
ébredek fel id őben. - Szegény kicsikém! - Katrina felkelt, és gyorsan Holly mellé térdelt. - Miért nem mesélted ezt el az orvosnak? - Elmeséltem. Azt válaszolta, hogy ez nem rendkívüli egy korombeli lány esetében, és azt tanácsolta Jamie-nek, hogy adjon férjhez, mihelyt lehetséges. Ezt nem kellett volna hallanom, de hallgatóztam az ajtó előtt. Jamie azt válaszolta, hogy majd gondolkozik rajta. De az álom nagyon 130
is valóságos. Tudom. Ezért imádkozom, hogy a család őrangyala jöjjön el, és mentsen meg engem. Ez az én egyedüli reményem. Katrina szeme összesz űkült. - Férfiak! De most ne aggódj, Holly, mihelyt vége lesz ennek az egésznek, teszek róla, hogy jamie a legjobb specialistákat hívassa ide Havenb ől. Ok majd rájönnek, mi a bajod valójában, és hogyan lehet segíteni rajta. Addig is kell valami, ami eltereli a figyelmedet. Gyere csak, drágám! No, gyere már! Erőteljesen karon ragadta Hollyt, és a fésülköd őasztalka elé húzta. Ügyet sem vetve a tiltakozására, Katrina leültette Hollyt a tükör elé, és el ővette a festékesdobozt a ruhaujjából. Megfogta Holly állát, elfordította a fejét jobbra-balra, és elgondolkodva tanulmányozta a lány sápadt, fáradt arcát a tükörben. - Neked nem kell tör ődnöd semmivel, drágám. A nénikéd elejét ől a végéig újjá fogja varázsolni az arcodat. Rá se ismersz majd magadra, amikor befejeztem. Aztán emelt f ővel lesétálsz a végrendelet felolvasásához, és mindenkit ámulatba ejtesz. Dávid nem hisz majd a szemének, ha meglát! - De Katrina, én nem szoktam festeni magam... Jamie nem t űri az ilyesmit... - Csss, drágaságom, hagyd dolgozni a nénikédet. Da-vidre gondolj, ne Jamie-re! Ót majd én elintézem. Marc és Alistair mereven ültek a szoba két ellentétes végében, gondosan elkerülve egymás tekintetét. Már felfrissítették magukat a szomszédos fürd őszobában, és most várták, hogy lehívják őket a végrendelet felolvasásához. Az egész id ő alatt összesen tíz szót ha váltottak. Alistair hol keresztbe tette, hol kinyújtotta a lábát, és ujjaival a szék támláján dobolt. Gyors pillantást vetett a bárszekrény felé, aztán elfordította a tekintetét. Nem ezért van itt. A családjának szüksége van a segítségére, és 5 nem fogja cserbenhagyni őket. Körülnézett a szobában. Sok minden megváltozott itt azóta, hogy utoljára itt járt. Túl harsány, rikító lett az ő ízlésének. De hát a divat változik, és ő átkozottul régen mentei innen...
131 Marcra pillantott, aki tökéletes némaságba burkolózott, a semmibe bámult, és az arca most is éppolyan kifürkészhetetlen volt, mint máskor. Ez vált volna a MacNeilekb ől, ez a halvér ű fajta, mint Marc? Akkor a MacNeil-vér már korántsem olyan s űrű, mint annak idején... Ez az alak inkább emlékeztetett egy temetkezési vállalkozóra, mint az arisztokrácia egy ifjú képvisel ő jére. Alistair türelmetlenül mocorogni kezdett. Marc nem sz űnő hallgatása egyre jobban bosszantotta. Egy-két dolgot el kellett volna mondania, meg kellett beszélnie valakivel, méghozzá fontos dolgokat, erre Jamie kivel rakja össze? Ezzel a szerzetessel, aki némasági fogadalmat tett, és körülbelül annyi érzelmet árul el, mint egy kerti törpe. Alistair hátradőlt a székében, és féket vetett a türelmetlenségére. Nem szabad túl szigorúan megítélnie a fiút. Végső soron teljesen egyedül van itt, távol az otthonától. Valószín űleg csak félénk, és most zavarban van. Lehet, hogy Alistairt ől várja, hogy megtegye az els ő lépést. Alistair vagy fél tucat bevezetőt fogalmazott meg sebtében magában, hogy a beszélgetést odaterelje, ahová ki akart lyukadni, de mihelyt szembekerült Marc hideg tekintetével, valamennyit idétlennek és ostobának találta. Rendben van; a pokolba akkor az udvariaskodással. Térjünk egyenesen a tárgyra! Előrehajolt a székében, és Marcra függesztette a tekintetét. - Sokat töpreng mostanában, ifjú Marc. És mit gondol, kicsoda a szörny? Marc állta a másik férfi tekintetét. - Nem tudom, kuzin. Bárki lehet közülünk. Ha Richárdnak igaza van, és a korcsfajzat tényleg nem emlékszik, hogy ki ő, akkor még maga vagy én is lehetünk, és még csak nem is tudunk róla. Elég félelmetes gondolat; hogy esetleg nem is az vagyok, akinek hiszem magam, hanem valami teljesen más. De nem tudom, hogy Richárdnak igaza van-e. A szörnynek egy meglehet ősen összetett illúzióvarázslatot kellene fenntartania ahhoz, hogy valamelyikünk b őrébe bújhasson. Hogyan képes erre, ha azt sem tudja, hogy kicsoda? - Nem tudom - felelte Alistair. - Az agy furcsa jószág.
132 Lehet, hogy egy része emlékezik, csak annyi, hogy meg tudja magát védeni anélkül, hogy elveszítené az új memóriáját. Akárhogy is legyen, ez a korcsfajzat akkor is élete nagy részét magányos elzártságban töltötte, amibe bele őrült. Még az új emlékei se menthetik meg attól, hogy e-l őbb-utóbb ne kerüljön olyan helyzetbe, amellyel nem tud mit kezdeni. És akkor meg kell hogy mutatkozzon az igazi természete. Marc elgondolkodva nézett rá. - Vagyis azt mondja, hogy olyasvalaki lehet az, aki szokatlan, szerepéhez nem ill ő módon viselkedik. - Pontosan. Nem tetszik nekem, ahogy Richárd viselkedik. A családnak valami alsóbbrend ű ágából
származik, valahol az isten háta mögött él, és saját bevallása szerint élete nagy részét azzal tölti, hogy a könyveket bújja. És mégis, mihelyt rátaláltunk a holttestre, azonnal átvette az irányítást, parancsokat osztogatott, és leginkább úgy viselkedett, mint valami katonatiszt vagy őr. Ez pont olyan, mintha összekeverte volna a saját szerepét azokéval, akikr ől olvasott. És mindannyiunk közül ő tűnt a legkevésbé ijedtnek. Talán mert a lelke mélyén tudja, hogy nincs mit ől félnie. - Ebben lehet valami - mondta Marc lassan. - Én is szemmel tartottam Richárdot. Azonnal megértette a szörny történetét a papírokból, amiket Jamie talált. Másnak is említette a gyanúját? - Csak Jamie-nek. De ő nem hallgatott rám. - Bizonyítékra van szükségünk. Ez most még mind csak puszta gyanú. Nem ítélhetünk el egy embert csak elméletek és feltételezések alapján. - Meglesz a bizonyíték! Csak szemmel kell tartanunk. El őbb-utóbb leleplezi magát, és akkor puszta kézzel szorítom ki bel őle a szuszt. Dávid türelmetlenül járkált fel-alá, szórakozottan nézel ődött ide-oda, Arthur pedig megújította a pohara tartalmát a bárszekrény segítségével. A szekrénykét az ágya mellé húzta, ő maga az ágy végének d őlt, a lábát pedig kinyújtotta maga elé. Elnéz ően figyelte Dávidot egy darabig, aztán udvariasan köhintett. Dávid rápillantott anélkül, hogy lassított volna a léptein. Arthur rámosolygott. 133
- Lassíts egy kicsit, Davey! Már barázdát szántottál a szőnyegbe, én meg beleszédültem a nézésedbe. Jamie majd hív, ha itt lesz az ideje. Dávid kelletlenül vetette bele magát a legközelebbi székbe, kényelmetlenül mocorgott, és addig csúszott előre, míg már a szék legszélén ült. - Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni, Arthur, azok után, ami történt? A pia áttért volna a májadról az agyadra? Egy gyilkos van közöttünk, egy őrült szörnyeteg, aki csak az alkalomra vár, hogy ismét gyilkolhasson. Mi pedig össze vagyunk vele zárva a toronyban! Arthur gondolkozott egy pillanatig. - Számít az valamit, hogy ő rült? Úgy értem, egy épesz ű legalább ilyen rossz volna, nem? Dávid undorodva nézett rá. - Tudhattam volna, hogy t őled nem lehet értelmes megnyilvánulásra számítani. Most az egyszer életedben próbálj meg arra koncentrálni, ami történik körülötted, Arthur! Holly veszélyben van itt. Ez se jelent neked semmit? - Dehogynem. Tudom, és megteszek mindent, hogy megvédjemm és biztonságba helyezzem. De pillanatnyilag biztonságban van a szobájában, zárt ajtó mögött. Csakúgy, mint mi. Mit tehetnénk még azon kívül, hogy várjuk Jamie hívását? - Nem tudom! - Dávid lassan megrázta a fejét, és egy kicsit megnyugodva mondta: - Bocsáss meg, Arthur. Nem volna szabad rajtad kitölteni. Csak meg vagyok... rémülve, err ől van szó. Megrémülve attól, hogy valami szörny űség történik Hollyval, és én nem leszek ott, hogy megakadályozzam. Mindig én voltam a védelmez ő je, sokkal inkább, mint Jamie; én álltam közé és a gonosz világ közé. Én fogtam fel az ütéseket, hogy ne őt érjék. Boldogan halnék meg érte, Arthur, de itt nem tehetek mást, mint hogy ülök a fenekemen, és várom, hogy valami baj történjen. Olyan átkozottul tehetetlennek érzem magam! - Mindannyian így érzünk, Davey. Tartalékold inkább az er ődet! Még szükség lesz rá. Dávid nagyot sóhajtott.
134 - A várakozás mindig is kikészített. Szükségem van rá, hogy mindig csináljak valamit, mindegy, hogy mit. - Eljön majd a mi időnk is. Addig is miért ne innánk egyet? Dávid szigorúan nézett rá. - Ez a válaszod mindenre, ugye? Mossuk el az agyunkat, hogy a bajok megsz űnjenek körülöttünk. Nem veszed észre, hogy ebbe beledöglesz? - Dehogynem. De mib ől gondolod, hogy egy cseppet is érdekel? Mást se, miért pont én lógjak ki a sorból? Nem elég csak élni, Davey, kell hogy legyen valami célja, hogy legyen okom reggelente kimászni az ágyból. Én még nem találtam ilyen okot. Egy ideig megpróbáltam eleget tenni a családom elvárásainak, de miután mind meghaltak, már ennek se volt értelme. Annyi pénzem van ; amennyi kell, a birtok meg gyakorlatilag magától megy. így aztán többnyire megelégedtem azzal, hogy próbáltam jól érezni magam. Hidd el, Davey, mi sem unalmasabb egy id ő után, mint a szórakozás. Egyik parti a másikba folyik, a napok csigalassúsággal telnek, és néha úgy érzi az ember, az éjszakának sose lesz vége. Úgy látszik, engem már nem érdekel semmi, és nem is fog. Semmi sem igazán fontos a számomra. Csak te meg Holly. Ti vagytok fontosak a számomra, Davey. Ezt tudod, ugye? - Persze hogy tudom. Mi hárman mindig is barátok voltunk. És azok is maradunk. - Barátok. Hát igen. - Arthur telezúdította a poharát.
- Egy asszonyra lenne szükséged - mondta Dávid. -Azokon a partikon csak akadt valaki, egy n ő, aki megdobogtatta a szívedet... - Szerettem egy nőt. De soha nem mondtam meg neki. - És miért nem? - Mert sokkal jobban szerettem annál, semhogy tönkretegyem az életét azzal, hogy a részévé válok. A saját életemet már eltoltam. Vesszek meg, ha őt is lerántom magamhoz. Különben is már van valakije, aki sokkal boldogabbá fogja tenni, mint én tudnám. Dávid a fejét csóválta. - Arthur, nem szabadna ilyen rossz véleménnyel lenned magadról.
135
- Miért? Mindenki rossz véleménnyel van rólam. Még te is. - Az más. Én a barátod vagyok. A barátaid mind aggódnak érted. - Barátok - mondta Arthur, és kortyolt a poharából. -Volt id ő, amikor azt hittem, rengeteg barátom van. Nincs is népszer űbb haver, mint egy iszákos, akinek a b őre alatt is pénz van. De a múltkoriban el kellett készítenem a végrendeletemet. A családi jogtanácsos utasítására. Szóval csak ültem a dolgozószobámban az íróasztalomnál, és rá kellett jönnöm, hogy senki sincs, akire akarnék hagyni valamit. Rengeteg embert ismerek, de csak a partikon találkozunk. Egyikük se ugrott soha be hozzám, mert napközben is látni akart volna, tudni, hogy vagyok, vagy egyszer űen csak elbeszélgetni egy kicsit egy pohár ital mellett. Végül is csak három embert találtam, aki talán sajnálná, ha meghalnék. Te, Holly és Louis Hightower. Ennyi. És legyünk őszinték: közületek is hányan jönnének el a temetésemre, ha esne az es ő? - Nincs unalmasabb egy részeg ember siránkozásánál -jelentette ki Dávid határozottan. - Ez egyszer ű önsajná-lat... - Piszkos munka, de valakinek ezt is el kell végezni. - Hagyd már abba, az ég áldjon meg! Persze hogy vannak rajtunk kívül is barátaid! Itt van például Jamie. - Ő a te barátod, nem az enyém. Csak megt űr engem miattad meg Holly miatt. - Ide figyelj, ha ennyire elszántad magad az öngyilkosságra, miért húzod így el a dolgot? Akkor csináld becsületesen, és vess véget a nyomorúságodnak egyszer és mindenkorra! A fenébe is... Ne haragudj, Arthur. Most azt gondolod magadban, tudhatnám már, hogy nem szabad veled vitatkozni, ha részeg vagy. Felejtsd el. Egész csomó dolog van, amiért érdemes élned. Az életben nem az ital az egyetlen jó dolog. - A narkót nem szeretem. Szívem mélyén konzervatív vagyok. - Mindenáron fel akarsz idegesíteni, igaz? Ide figyelj, nem ölheted meg magad. Gondolj bele, Hollyt hogy megviselné. És most változtassunk témát! Istenek, néha igazán
136
lehangoló tudsz lenni, Arthur! Nem te vagy a világon az egyetlen, akinek problémái vannak. Nekem is vannak, mégse fojtom borba a bánatom. Arthur jól a szemébe nézett. - Neked sose volt semmi gondod. Mindig is jókép ű és népszerű voltál. A családod majd a kezét-lábát törte érted. A n őket le se tudtad vakarni magadról. Annyi barátod van, hogy a partijaid lassan második otthonukká válnak. Miféle problémád lehet neked, Davey? Hogy melyik ingedet vedd fel holnap? Dávid nem szólt semmit egy darabig. - Tudod, mi a te bajod, Arthur? Hogy ett ől a fene nagy önsajnálattól nem látsz túl az orrodon. Sose tűnt még fel neked, miért töltöm én minden id őmet veled meg Hollyval ahelyett, hogy a seregben lennék, mint a többiek? Arthur a szemöldökét ráncolta. - Igaz, a családodban nagy hagyományai vannak a katonai pályának. Szinte kötelez ő, ahogy hallottam. Csak azt hittem, hogy neked több eszed van, mint a többieknek. Rendben van, ki vele. Miért nem vagy a seregben? - Mert nem kellek nekik. Két éven át próbálták a tanáraim belém verni a Katonai Akadémia felvételi anyagát, két éven át annyit tanultam, hogy kilógott a belem, és nem mentem át. De még csak a közelében sem jártam. Bármi kell ahhoz, hogy tiszt legyen az ember, bennem nincs meg. A családo m nem tehetett értem semmit. Rengeteg szálat tudtak volna megmozgatni az érdekemben, ha egyszer bekerülök az akadémiára, de még az ő befolyásuk sem volt elég ahhoz, hogy felvegyenek egy ilyen csődtömeget, mint én. Nem tudtak bejuttatni még a diplomáciai testületbe se, ahol a család kevésbé tehetséges tagjai ki szoktak kötni. Apám megfenyegetett, hogy kitagad. A családom többsége nem hajlandó szóba állni velem, és akik hajlandók, soha nem mulasztják el megjegyezni, hogy cserbenhagytam őket. Ami a barátaimat illeti, akikkel együtt nőttem fel, szinte mindegyikük a seregben van most, szerte az Alföldi Királyságokban,
és a határainkat védik. Sokan közülük már el is estek. És valahányszor meglátok egy ismer ős nevet az elesettek listáján, az jár az eszemben, hogy én is lehettem
137 volna a helyében. Hogy nekem kellett volna a helyében lennem. Bennünk több közös dolog van, mint gondolnád, Arthur. Arthur állta a tekintetét. - Sajnálom, Davey. Igazad van, tudnom kellett volna, de soha nem is gondolkodtam rajta. Ez azért van, mert te vagy az egyetlen ember, akit irigyelek. A tiéd az az egyetlen dolog a világon, amire valaha is vágytam. A tiéd Holly. Hosszú csend támadt, miközben egymást nézték. Annyit meg kell adni, hogy Dávid nem for dította el a tekintetét. - Szóval ő az. Gyakran gondolkodtunk, ki lehet az, de te sohase mondtál semmit. Holly és én szeretjük egymást, Arthur. Mindig is szerettük. És nemsokára összeházasodunk. Bárcsak... másként alakultak volna a dolgok. Mi hárman mindig olyan közeli barátok voltunk. - Akkor gyerekek voltunk. És a gyerekek felnőnek egyszer. Ekkor dörömbölt valaki az ajtón. A két férfi talpra ugrott, ahogy az ajtó kivágódott, és Jamie rontott be. - Mi történt? - kérdezte Dávid, ahogy Jamie bezárta az ajtót maga mögött. - Történt valami? - Nyugi, nincs semmi vész. Csak beszélni szeretnék valakivel. Nem tudom, mitév ő legyek. Most minden bizodalmam apa végrendeletében van, hogy majd abban találunk valamit, ami segít, de ez sovány remény. Ez a helyzet meghaladja az én képességeimet. Azel őtt ha valami baj volt, mindig apához fordulhattam. Ő mindig tudta, mit kell tenni. Most csak magamra támaszkodhatok, és minden balul üt ki. - Na tessék, még egy - mondta Dávid. - Ne törődj vele - szólalt meg Arthur gyorsan. - Nem szabad magadat hibáztatnod, Jamie. Te minden tőled telhetőt megtettél. Tudjuk, milyen nehéz helyzetben vagy. Nem könny ű az embernek a saját lábán megállnia. Van, aki soha nem tanulja meg. De te mindent ragyogóan csináltál eddig, ugye, Davey? - így hát. Megtaláltad az apád feljegyzéseit, nem? Anélkül sohase jöttünk volna rá, miféle szörnyeteggel van dolgunk.
138 - Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy apa másképp csinálná, ő nagy harcos volt, és igazi h ős. Mindenki ezt mondja, még a király is. Olyan büszke voltam rá... bár alig láttam. Mindig katonáskodott valahol, különösen miután anyánk meghalt, mikor kicsik voltunk. De mostanában több id őt töltött a toronyban, és már éppen kezdtük megismerni egymást. Pont most kellett meghalnia, abban az ostoba csetepatéban. El se hittem, amikor mondták. Hogy lehetett ilyen ostoba? Nem kellett volna személyesen odamennie, az ő rangjában. Tudhatta volna, hogy az nem biztonságos környék! Mégis elment, mert nem tudta elviselni, hogy bármib ől kimaradjon. És megölték, minket meg egyedül hagyott Hollyval. Ráadásul azzal sem tör ődött, hogy elmondja nekem a titkot, pedig ez kötelessége lett volna! Majdnem sírt, arca kipirult a haragtól és a tehetetlenségt ől. Arthur karon fogta, és gyengéden, de határozottan leültette a legközelebbi székbe. - Érthető a haragod, Jamie - mondta lágyan. - Én is dühös voltam a családomra, amikor mind olyan hirtelen meghaltak, engem meg itt hagytak egyedül. De err ől nem apád tehet. Nem akart ő magadra hagyni. Csak elkövetett egy hibát, ennyi az egész, rosszul mérte fel a dolgokat. - így van - mondta Dávid, és leült a szék karfájára. -Mindenki követ el hibákat. Jamie. Még egy olyan nagy hős is, mint apád. - A határon nagyon zavaros most a helyzet - jegyezte meg Arthur. - Szinte minden ismer ősöm elveszített valakit valamelyik összecsapásban. Ha Outremer nem visszakozik hamarosan, könnyen egy igazi háborúban találhatjuk magunkat. - Erre nem fog sor kerülni - mondta Dávid. - Senki nem akar háborút, legalábbis senki, aki számít, és valójában senki nem tör ődik a határokkal. Ez csak politika. A diplomaták úgyis megoldják majd. - Elkanyarodtunk a tárgytól - szólt közbe Arthur. -Vagyis hogy úgysem tudsz mást csináni, mint hogy megteszel minden t őled telhet őt, és reménykedsz, hogy ez elég. Senki nem is vár többet. Remekül csináltál mindent. És ne hallgass arra, aki mást mond. Nem igaz, Davey?
139 - Hát persze. Meg fogjuk találni a szörnyet, és megöljük, és soha senki nem fogja megtudni a dolgot. - így van. Egy italt, Jamie? Greaves körülnézett a könyvtárban, és elégedetten bólintott. Minden tígy volt, ahogy lennie kellett, minden készen állt a végrendelet felolvasásához. Duncan örülne, ha látná, hogy minden kívánságát szó szerint teljesítették. A székeket félkör alakban felállították Szemben Duncan kedves íróasztalával. A lepecsételt végrendeletet szépen az asztal közepére helyezték,
csak arra vár, hogy feltörjék. Semmi sem hiányzott, csak maga az ember. Greavesnek hirtelen elszorult a torka, és elfordította a pillantását. Már jó ideje tudja, hogy a gazda halott, de a végrendelet felolvasása most ezt megerősítette, véglegessé tette. Duncan soha többé nem lép be ezen az ajtón, nem melengeti a kezét a t űz fölött, és nem követeli harsányan a szivarját és a legfinomabb brandyjét. Mihelyt felolvassák a végrendeletet, Duncan puszta emlékké válik, egy képmássá a falon, és tényleg a fiatal Jamie lesz a MacNeil, nemcsak névleg. Greaves felsóhajtott. Hűségesen fogja szolgálni Ja-mie-t, ahogy Duncan úr parancsolta, de ez már nem ugyanaz. Duncan úr nagy ember volt, és Greavesnek hiányozni fog. Hirtelen fáradtság lepte meg, és leült az egyik székbe, amit soha nem tett volna, ha más is van a szobában. De ez rendben volt, most senki nem láthatta. Robbie Brennan valami dolog után járt, Jamie úr és a vendégek pedig mind fenn voltak biztonságban. Greaves hátradőlt a székben, és lassan körbejártatta a szobán a tekintetét. A könyvtár mindig is a kedvenc szobája volt. Sok-sok estén szolgálta itt ki Duncan urat és a vendégeit, akik itt a könyvtárban gy űltek össze, hogy újra meg újra elmeséljék fiatalságuk csodálatos történeteit, a kalandokat, amelyek katonakorukban estek meg velük. És Greaves körbejárt a forralt borral és a szivarokkal, és mindig talált magának még valami tennivalót, csak hogy maradhasson egy kicsivel tovább, és ő is hallgathassa őket. A komornyik a homlokát ráncolta, és összeszorította az ajkát. Ennek most már vége. Nincs több esti adomázás. Se 140 előkelő partik, ahol nagy embereket szolgálhatott ki. A MacNeil maga pedig halott, elpusztult egy csatamezőn olyan messze innen, hogy elképzelni is nehéz, nemhogy odautazni. Nem sok melegség volt Greaves életében, mindig csak a parancsok és a kötelesség meg a megnyugtató tudat, hogy tudj a, hol a helye, és ahhoz tartja magát. De Greaves mindig úgy képzelte, hogy ő és Duncan MacNeil barátok lehettek volna, ha a dolgok másként alakulnak. És most a MacNeil meghalt, és Greaves már soha nem mondhatja ezt meg neki. Nyílt az ajtó, és Greaves máris talpra ugrott, de csak Robbie Brennan volt az, hozta a gyertyatartót, amiért elküldte. Greaves némán mutatta, hová tegye, és Brennan vigyázva letette. Felegyenesedett, és Greavesre nézett. - Most már tényleg készen vagyunk. Már mindent megmozgattunk itt, ami nem volt a padlóhoz szögezve. - A MacNeil igen részletes utasításokat hagyott hátra -mondta Greaves csendesen. - Mindennek úgy kell lennie. De most már befejeztük. - Nagyszer ű. Azt hiszem, meghúzódott a hátam, amikor odébb toltuk az asztalt. Megyek is, megmondom Jamie-nek, hogy lehívhatja a vendégeket. - Várj még egy percet... Robbie. Szeretnék beszélni veled. Brennan meglepett pillantást vetett a komornyikra, aki ismét leült, és intett neki is, hogy üljön le vele szemben, így is tett, és várakozóan nézett Greavesre. - Robbie, mesélj nekem Duncanr ől - kérte csendesen Greaves. - Mesélj Duncanr ől, amilyennek te ismerted fiatalkorodban. - Miért? - Mert szeretném tudni. Mert hiányzik nekem. Brennan zavartan vont vállat. - Ismered a dalokat, de azokat el is felejtheted. Az mese, nem történelem. Negyvennégy évvel ezel őtt ismerkedtem meg Duncannel, szinte hónapra pontosan. Fiatal tiszt volt akkoriban, a tinta még meg se száradt a kinevezésén. Én Shadowrockból jöttem, és zsoldosként szolgáltam a MurdoclT s Maraudersnél. Hatásos elnevezés egy csapat
141 gyilkosnak, akiknek a fele a törvény elől menekült, olyan neveken, hogy a tulajdon édesanyjuk se ismert volna rájuk. Duncan és én együtt estünk át a t űzkeresztségen Cor-morran^ Bridge-nél. A hivatalos történetírás szerint az egy taktikai vereség volt. Én ott voltam, és szerintem egy vérfürd ő volt. Az első félórában ötszáz embert veszítettünk, a folyó vöröslött a vértől és a belekt ől. A Murdodb/s Ma-rauderst elsöpörték, csak egy maroknyian maradtunk meg. A f őerőket áttörték és szétszórták a szélrózsa minden irányába, az ellenséges csapatok meg a sarkukban. Mindenütt holttestek, vér és belek gőzölögtek a sárban. A legyek fekete felhőkben lepték el a halottakat és a haldoklókat, mint valami mozgó takaró. Boldogan elfutottunk volna, de nem
volt hová. Be voltunk kerítve, és az ellenségnek nem kellettek foglyok. így ott maradtunk, és megesküdtünk, hogy annyit küldünk magunk elé, amennyit csak tudunk. Mi lep ődtünk meg a legjobban, amikor az ellenség végül is visszavonult, és nem vállalta az ütközetet az utánpótlással, mi pedig még mindig életben voltunk. Mocskosan és kimerülten, de éltünk. Ezután együtt maradtunk; tudtuk, hogy ezt a találkozást az istenek rendelték így. Jól tudtunk együtt dolgozni, és hamarosan barátok is lettünk, nemcsak szövetségesek. Hol ide, hol oda küldtek bennünket, és sok olyan kalandban volt részünk, amelyeket az énekmondók szívesen neveznek romantikusnak. Huszonhárom különböző hadjáratban vettünk részt az évek során, és egyiknek a célja sem ért meg annyi vért és halált. De legalább bejártuk a világ egy részét. Voltak nagyszerű perceink, és még néhány olyan kalandunk is, amelyeknek semmi közük nem volt a hadsereghez; de egyik sem olyan, hogy érdemes lenne dalban megörökíteni. Az ördögbe is, Greaves, mit mondhatnék még, amit nem tudsz? Duncan jó katona volt, és még jobb barát. Egy kicsit indulatos volt, ez igaz, de utána mindig megbánta; a szavában bízhattál, nem úgy, mint sok máséban. Amikor kiöregedtem a katonáskodásból, idehozott a toronyba, és családtagként kezelt. Az ott az én öreg kardom a falon. És még te mondod, hogy hiányzik neked Duncan? Én a bőrö142 mön érzem a hiányát. Amikor reggelente felébredek, az els ő, ami az eszembe jut az, hogy ő halott. Olyan ez, mintha egy űr lenne az életemben, amit azel őtt ő töltött be, most pedig hideg és üres. Ott lett volna a helyem mellette, Grea-ves. Ott kellett volna lennem. Talán én tehettem volna... valamit. Sose fedezte eléggé a hátát. De én nem voltam ott, mert mindketten úgy gondoltuk, hogy túl öreg vagyok hozzá. És egyedül kellett meghalnia, idegenek között, és én az életem hátralév ő részében azon fogok rágódni, hogy megmenthettem volna-e, ha ott lettem volna. - Mit akarsz még, mit mondjak, Greaves? Hogy kedvelt-e téged? Igen, azt hiszem, hogy kedvelt. A végrendelet felolvasása után beszédet fogok mondani a tiszteletére. Én magam írtam évekkel ezel őtt, csak korszerűsíteni kell egy kicsit. Azt mondom el, amit kell, se többet, se kevesebbet. Elzengem a dicséretét, és nem teszek említést azokról a dolgokról, amelyeket a legszívesebben elfelejtett volna. Olyan dolgokról, amelyek ugyancsak megdöbbentenék az ifjú Jamie-t és a barátait. Még utoljár a kifényesítem az emlékét, aztán mind elbúcsúzhatunk. Meg kell tanulnunk elbúcsúzni, Greaves, ez az első lecke, amit minden katonának meg kell tanulnia. Brennan végül abbahagyta, és az öreg könyvtárban ismét csend lett. Greaves lassan bólintott. - Köszönöm, Robbie. Sok minden van, amit Duncan úr maga nem mondott el nekem a múltjáról, talán mert azt gondolta, hogy elszomorítana vele. De én azért tudni szerettem volna. Mert ezek is hozzá tartoztak. De nem is ment ő el igazából közülünk. Itt hagyta a fiatal gazdát, Jamie-t. Benne nagyon sok van az apjából. - Talán. Persze, rendes gyerek. Van még valami, vagy hívhatom a többieket? -Meg kell védenünk Jamie urat! - mondta hevesen Greaves. - Ő most a MacNeil. Én azt hiszem, tudom, ki a gyilkos. Arisztokratának adja ki magát, de valójában semmi köze az arisztokráciához. Ne kérdezd, ki az, még nem vagyok teljesen biztos benne. De ha eljön az ideje, meg kell halnia. És lehet, hogy Jamie úr nem lesz elég er ős, hogy azt tegye, amit tennie kell. Fiatal még, és tapasztalat-
143 lan. Ha ő meginog, nekünk kell elvégezni a dolgot helyette. A titoknak nem szabad kikerülnie ezek közül a falak közül. Máskülönben elárulnánk Duncan nevét és emlékét. Hawk a fürdőszobába igyekezett, kezét a jobb arcára szorította. Megdöngette a fürdőszoba ajtaját, várt egy pillanatot, aztán belökte az ejtót, és besietett. A lábával csapta be maga mögött az ajtót, és a mosdótálhoz lépett. Egy kis vizet loccsantott a tálba, aztán óvatosan kivette az üvegszemet fájó szemgödréből. A falnak támaszkodva állt, míg a fájdalom lassan alábbhagyott, és ismét rendes ütemben szedte a levegőt, a szemet pedig a tálba dobta. Szemrehányóan meredt Hawkra, mintha hallott volna róla, hogy a problémát Hawk csak úgy kitalálta. Hátat fordított a szemnek, és masszírozni kezdte a jobb arcát. Máris- sokkal jobban érezte magát. Ha ennek az ügynek vége lesz, előveszi magát, hogy végül is agyának melyik része a felelős. Megfordult, és szemügyre vette magát a falitükörben. Összehúzott szemhéjával, amellyel az üres szemgödröt próbálta elrejteni, valahogy úgy festett, mint akinek valami tit-kolnivalő ja van. És gyengeelméjű. Ha valaki ilyen külsővel szembejönne vele az utcán, minden további indoklás nélkül azonnal letartóztatná. Lebámult a bűnös szemre. A fájdalom már csaknem megszűnt, de tisztában volt vele, hogy azonnal visszakúszik, mihelyt visszateszi a szemet.
Mintha nem lenne enélkül is épp elég baja. Ez az ügy eleve elég bonyolultnak indult, most pedig egyre inkább úgy t űnik, hogy a dolgok kicsúsznak a kezükből. Nemcsak hogy a közelében sem járt, hogy azonosítsa Fenrist, de ráadásul meg kell találnia még ezt a gyilkos szörnyet is, mielőtt elnépteleníti a tornyot; mindezt úgy, hogy az egyre paranoiá-sabb társaság ne jöjjön rá, hogy Richárd és Isobel MacNeil nem az, akiknek kiadják magukat. Hawk sóhajtott egy nagyot, és kihalászta a szemet a vízből. A tükörhöz hajolt, hogy behelyezze, és ekkor meghűlt ereiben a vér: látta, hogy mögötte nyílik az ajtó. Visszagyömöszölte a szemet a gödörbe, gyorsan megnézte, hogy a jó oldalával tette-e be, és kényszeredett mosollyal megfordult. Katrina Dorimant állt előtte. Kezét a szája elé kapta, és fülig pirult. 144 - Annyira sajnálom, Richárd, de elfelejtette bezárni az ajtót. Megvárom odakint. - Nem, semmi baj - mondta Richárd gyorsan. - Már végeztem. Bejöhet, én éppen... indulok. - Nem kell úgy sietni. - Katrina lassan megindult Hawk felé. - Miattam nem kell elszaladni. Csak azért jöttem, hogy egy kissé felfrissüljek. Meg azért, mert kerestem az alkalmat, hogy négyszemközt beszélhessünk. - Igazán? - Hawk hangja nem volt olyan határozott, amilyen lehetett volna. Hátrálni kezdett, és azonnal bele is ütközött a mosdóállványba a háta mögött. - És mir ől akar velem beszélni? - Ne legyen már ilyen szemérmes, Richárd drágám! A mi korunkban már nincs szükség bújócskára. Mi már nyugodtan megmondhatjuk egymásnak, hogy mit akarunk, és megtehetjük azt, amit akarunk, anélkül, hogy álszemérem mögé kellene rejt őznünk. Maga nagyon jókép ű, Richárd. Megállt közvetlenül a férfival szemben, olyan közel hozzá, hogy a keble könnyedén a mellének nyomult, ahogy lélegzett. Arcát felfelé fordította, így a szája vészesen közel került a férf iéhez, aki érezte ajkain a n ő forrd leheletét. Hawk nagyot nyelt. - Maga férjes asszony - nyögte rekedten, mégkapaszkodva az els ő szalmaszálban. - Ó, Grahammel nem kell tör ődni! A többiek sem tör ődtek. Csak diszkréten kell intéznünk, ez minden. - Bizalmasabb hangnemre váltott. - Láttam, hogy engem nézel, Richárd, amikor azt hitted, hogy nem látja senki. Néztél engem, és kívántál! Érzem, hogy növekszik benned a szenvedély. Miért p róbálod tagadni? Az én szívem is gyorsabban dobog a közelségedt ől. Fogd csak meg! Megragadta a kezét, és er ősen a mellére szorította. A b őre hihetetlenül finomnak és melegnek t űnt, a parfümje pedig elbódította. Hawk már-már segítségért kiáltott, de aztán gyorsan letett róla. Ha Isobel így találná itt őket, mindkettő jüket megölné. Vagy betegre nevetné magát. Hawk nem tudta, melyik a rosszabb. Lopva megpróbálta kiszabadítani a kezét, de az asszonynak olyan szorítása volt, mint egy medvecsapdának. - Ne küzdj ellene, Richárd - suttogta Katrina, a szava-
145 kat gyakorlatilag a szájába lehelve. Szeme sötéten és veszedelmesen csillogott. - Hát nem találsz vonzónak? - Dehogynem, csak... - Csak? - Ez nem a megfelelő helyszín egy szerelmi találkához -mondta Hawk, miközben agya lázasan dolgozott. - Valaki ránk nyithat. - Bezárjuk az ajtót. - Gyanút fognak! Különben is, Jamie nemsokára hívni fog minket a végrendelet miatt, és nem akarjuk, hogy megzavarjanak, ugye? - A végrendelet. Igen, persze. - Eleresztette a férfi kezét, és hátralépett, szemöldökét elgondolkodva összehúzta, s felvette korábbi mesterkélt modorát. - Igaza van, drágám, ez nem a megfelel ő időpont. De ne féljen, én majd kitalálok valamit, csak bízza rám. És ha legközelebb találkozunk, minden másképpen lesz, ígérem. Még látjuk egymást, drágám. Megcsókolta a mutatóujja hegyét, és a férfi ajkára nyomta, azzal sarkon fordult, és kiment, az ajtót gondosan bezárta maga után. Hawk nagyot nyelt, és a mosdóállványnak roskadt. Épp amikor már azt hitte, hogy az ügy nem is lehetne bonyolultabb... A fürd őszoba ajtaja kivágódott, és Hawk csaknem felsikoltott. Fisher állt el őtte. - Mi a fenétől vagy ilyen ideges? - Semmi baj. Tényleg semmi. Mi az? - Jamie épp most szólt, hogy menjünk. Jól vagy? Egy kicsit feldúltnak t űnsz.
6.
Egy halott ember szavai
A könyvtárat csendes szemlél ődésre tervezték, vagy talán néhány régi barát kés ő éjszakai emlékezéseinek színhelyéül. Meghitt és kényelmes, menedék a világ zajától. Most, hogy tömve van csevegő MacNeilekkel és barátaikkal, a szoba kicsinek és zsúfoltnak t űnik, és nem kevéssé zűrzavarosnak. Hawk és Fisher érkeztek utolsóként, és habozva álltak az ajtób an, körülnézve a helyiségben, miel őtt alámerültek volna benne. Fishert az érdekelte, hogy ki kivel beszélt, és mir ől. Hawk azt akarta tudni, hol van Katrina, hogy biztosan elkerülhesse, és hány kijárata van a szobának. Mindig szerette tudni, hol vannak az ajtók, arra az esetre, ha hirtelen kellene távoznia. Az ember ilyen szokásokat vesz fel Havenben élve. Megkönnyebbülve jegyezte meg, hogy csak egy ajtó van. Ez leegyszerűsíti a dolgokat. -Figyelmével a tömeg felé fordult. Dávid, Holly és Arthur háttal a kandallónak álltak, forró puncsos csészékkel mondtak tósztokat egymásra. Úgy mosolyogtak és nevetgéltek, mintha semmi gondjuk nem lenne a világon. Mintha mindent elfelejtettek volna a halott emberr ől és az álruhás szörnyr ől. Hawk szimatolt, és gondolatban vállat vont. Jól ismert emberi tulajdonság nem tudomásul venni azokat a dolgokat, amikre nem akarunk gondolni. Előttük Greaves térdelt a tüzet élesztgetve egy piszkavassal. Levetette a kabátját, felgy űrte a ruhaujját, és teljes utálattal nézte ezt az egészet. Régen valószín űleg voltak cselédei, akiket behívhatott, hogy az ilyen alantas feladatokkal foglalkozzanak. Az íróasztalon túl Marc visszavitte Katrinát egy sarokba, és szemmel láthatóan valami komoly, kiváló és hihetetlenül
147 unalmas témáról beszélt neki. Katrina reménytelensége percről percre nyilvánvalóbbá vált, amint gépiesen mosolygott, és átnézett Marcon, valami ürügyet keresve a menekülésre. Hawk pillantása gyorsan továbbsiklott, mielőtt a tekintetük találkozhatott volna, és elgondolkodva nézte, ahogy Alistair levesz egy könyvet a polcról, és lassan átpörgeti. Háta mögött Jamie és Brennan csendesen vitatkoztak valamiről, és Alistairnek nagy erőfeszítésébe került úgy tenni, mint aki nem hallgatózik. Hawk megbökte Fisher könyökét, és mindketten mozdultak, hogy csatlakozzanak Alistairhez. Hawknak az az érzése támadt, hogy Alistair valamit tartogat, eltekintve a Red March ügyétől, és ez jó alkalomnak tűnt kitalálni, hogy mit. Alistair felnézett, amint közeledtek, és barátságosan bólintott. - Valami érdekes? - kérdezte Fisher a könyvre pillantva, amit Alistair tartott. - Nem igazán, kedvesem. Csak valami régi családi történet. - Hirtelen becsapta a könyvet, és visszatette a polcra. - Nagyon frissnek látszik, Isobel. Ez a rövid pihenés, úgy t űnik, jót tett magának. Valóban egészen csodálatosan néz ki. Árulja el, van még fiatalember az életében? - Ó, igen - mondta Fisher. - Nem úgy t űnik, mintha meg tudnánk szabadulni az ilyesmitől. Hogy van, Alistair? Van saját családja ott a Vörös Mezőn? - Nem. Jó ideje meghaltak mindannyian. Mindig is a magam ura voltam. De azért még eljövök, ha a család hív. Ahogy mindannyian. - Körülnézett a zsúfolt szobában, és helytelenítőleg összevonta a szemöldökét. - Bár az én időmben a család kedvéért jöttünk, nem a sajátunkért. Nézzék meg őket, úgy gyülekeztek össze, mint megannyi keselyű, azt figyelve, hogy ki tudja kiragadni a legnagyobb falatot a kedves elhunytból. - Elhallgatott, Hawkra pillantott, és hirtelen felvonta a szemöldökét. - Nem akartam szándékosan megbántani, Richárd. - Természetesen - mondta Hawk nyugodtan. - Személyesen Isobel és én hálásak leszünk, bármit is hagy ránk Duncan bőkezűsége, de nem ezért vagyunk itt. Mi Jamie-vel akartunk találkozni, és a családdal akartuk felújítani a kapcsolatot. Már túl hosszú ideje nem érintkezünk egymással. 148 - Épp ezért hossztí az út idáig. Különben is, az alsó-markhambéliek eléggé zárkózottak. Valójában azon a területen én még a családfa néhány ágával sem vagyok igazán tisztában. Mondja, a család melyik ágából származik? Kínos szünet állt be, amint Hawk kiválasztott egy tucat nevet, és elszántan reménykedett, hogy Fisher kisegíti majd. Gyorsan kiderült, hogy ő éppolyan elveszett, mint 6 maga. Hawk könnyedén Alistairre mosolygott, és küzdött, hogy a hangja nyugodt és egyenletes maradjon. - Azt hiszem, Josiah MacNeil leszármazottai vagyunk apai oldalról. Alistair összeráncolta a szemöldökét. - Josiah? Éppen most néztem át a családfát abban a könyvben, de nem tudom felidézni... - Balkézről való - mondta gyorsan Fisher. - Ezért hagyta el Havent az els ő lehetséges
alkalommal. Tudja, hogy megy az ilyesmi... - Ó, persze. Igen, hogyne. Megesik a legjobb családban is... - Alistair elmosolyodott, egy kicsit hűvösebben, és bólintott. - Ha megbocsátanak... Továbblépett, hogy Katrinához és Marchoz csatlakozzon. Katrinán nyílt megkönnyebbülés látszott, hogy megmenekült Marc monológjától. Hawk és Fisher egymásra néztek, és ádázul mosolyogtak. - Ez meleg volt - jegyezte meg Fisher. - Valóban - bólintott Hawk. - Ha még egy kicsit melegebb lett volna, most szépen le lennénk barnulva. Több időt kellett volna töltenünk a háttér kidolgozásával. Mindig az aprólékos kis kérdések azok, amik miatt lebukhatunk. - Emiatt még ráérünk aggódni. Már jó ideje itt vagyunk, s még jottányit sem jutottunk közelebb, hogy megállapítsuk, ki a szörny ebben a társaságban, és ki a kém. Mit fogunk tenni? - Vegyülj el, és tartsd nyitva a szemed és a füled! Mi egyebet tehetnénk? Nem vonszolhatjuk el, és kérdezhetjük ki őket egyenként. Szerencsétlen dolog lenne. Tovább folytatjuk a vájkálást, és reménykedjünk, hogy valaki valami hibát ejt! - Meglehet - biccentett Fisher, és diszkréten körülnézett. - Ezek mindnyájan rettegnek. Némelyikük jobban rej149 ti, mint mások, de érezhető a levegőben. Ha az atmoszféra még feszültebb lenne, megfojtaná őket. Mindannyian túl sokat mosolyognak, és túl hangosan nevetnek; azt színlelik, hogy élvezik egymás társaságát, és nem gondolnak arra, mi történik. - Én nem ítélem el őket - jegyezte meg Hawk. - Egyikük gyilkos, és ezt nem tudva társalognak vele. Sőt rosz-szabb, ők maguk lehetnek a gyilkosok, és ezt nem tudják. Fisher hirtelen összerázkódott. - Kísérteties. - Átkozottul igaz. - Váljunk szét, és lássuk, kapunk-e néhány olyan választ óvatos kérdéseinkre, ami segíthet. Megpróbálom újra Alis-tairt, mivel neki van szeme a csinos arcocskákhoz. Te próbáld meg Hollyt és a két lovagját! És már el is ment, mielőtt Hawk tiltakozhatott volna. Lord Arthur nem ismerhette fel olyan messziről, de Hawk-nak az az er ős gyanúja támadt, hogy nem befolyásolhatja a szerencséjét. Az ital néha a megfelelő út ahhoz, hogy meglássunk olyan dolgokat, ami mások figyelmét elkerüli, speciálisan olyat, amiről nem tételezik fel, hogy kiszúrjuk. Hawk vállat vont, és elindult, hogy csatlakozzon a kandallónál álló csoporthoz. Greaves abbahagyta a tűzrakást, és átment, hogy megpróbáljon közvetíteni Jamie és Brennan között, de Dávid és Holly melegen üdvözölték Hawkot, és Arthur megkínálta forró puncssal. Hawk gondosan megfújta, és óvatosan hörpintett egyet. Forrónak és f űszeresnek érezte, aztán lángfolyóként égette végig a torkát, hogy felrobbanjon a gyomrában. - Az ördögbe - morogta Hawk elismerően, amikor visszatért a hangja. - Nem csodálkozom, hogy mindnyájan olyan vidámnak látszanak. Ez annyira erős, hogy még egy halott ajkára is mosolyt csalna. - Köszönöm - mondta Holly elpirulva. - Egy szakácskönyvben találtam ezt a régi családi receptet. Gondoltam, mulatságos lenne kipróbálni. - Ha az őseik rendszeresen ezt itták, belülről olyannak kellett lenniük, mint egy régi csizma mondta Dávid, és Holly kuncogott. - Nem tudom, miért fontoskodnak mindnyájan - vont 150 vállat Arthur, s egy könnyed mozdulattal kiürítette a poharát. Hawk mer őn bámulta, szinte várta, hogy rögtön füst fog kigomolyogni a férfi füleib ől. Arthur csak megszokott üres mosolyával mosolygott, és Holly elé tartotta a poharát, hogy töltse újra. - Szerintem egyel őre elég neked ennyi - jelentette ki Holly határozottan. - Ne légy mohó! Arthur bólintott, és Davidre nézett. - Remélem, nem hagyod, hogy parancsolgasson neked, Davey. - De nem ám - felelte Dávid. - A magam ura vagyok, mindig is az voltam. A saját utamat járom, bármi
is történjék. - Mindig is makacs voltál - jegyezte meg Holly David-nek támaszkodva, ahogy az a karját a derekára fonta. - De én olyan vagyok, amilyen lenni akarok. Ne gondold, hogy mindent a saját akaratod szerint intézhetsz, Dávid Brook. - Ezt kés őbb még megvitatjuk - mosolyodott el Dávid, és súgott valamit a fülébe, amire a lány újra elpirult. Arthur lemondóan nézett Hawkra, és bár szünet nélkül ivott, mióta Hawk megpillantotta, éppoly nyugodtnak és józannak látszott, mint mindig. Ez érdekes. Holly ellenben egész élénknek t űnt. Hawk el őször azt gondolta, hogy a melegt ől pirult ki, de aztán észrevette, hogy szakszer űen alkalmazott arcpír okozza. Rövid távolléte alatt Holly finoman újrafestette az arcát, merészen használva a festékeket. Tíz évvel id ősebbnek, sokkal tapasztaltabbnak és előkelőbbnek tűnt. Bár talán nem olyan csinos és kellemes, mint beszélik. - Nos? - kérdezte Holly vigyorogva. - Mire gondol? - Sajnálom - szabadkozott Hawk -, nem vettem észre, hogy bámulom. Ragyogóan néz ki. Jól feltételezem, hogy Katrina keze van ebben az átalakulásban? - Nyert - nevetett Holly. - Nem ismertem meg magam, amikor el őször néztem a tükörbe. - Bámulatosan nézel ki - bólogatott Dávid. - Nagyon felt űnő - állapította meg Arthur. - Jamie utálja - mondta Holly, és a szája széle lefelé görbült. - Még mindig azt hiszi, tízéves fruska vagyok. Vissza akart küldeni a szobámba, hogy mossam le az egé-
151 szét, de ahogy Robbie felhívta rá a figyelmet, a végrendeletet hamarosan felolvassák, és azt nem tehetik nélkülem. Jamie szörnyű lelkiállapotban van. - Nos - mondta Arthur, egy rövid szünet után -, csak néhány másodperc van a végrendelet felolvasásáig. Feltételezem, szép kis summát remélsz, Richárd? - Arthur! - kiáltotta Holly elszörnyedve, de Dávid csak kuncogott. - Mivel Arthur meg én nem várunk semmit a végrendelettől, megengedhető, hogy egy kicsit nyíltabbak legyünk -mondta huncutkodva. - S őt egy hirtelen halál és természetfeletti szörnyek ellenére is, a MacNeilek tudnak időt szakítani arra, hogy pénzr ől vitatkozzanak. - Úgy van - helyeselt Arthur. - Mindazonáltal némelyikünk nem aggódik az örökölt pénz miatt, amikor ahelyett meg is nősülhet. Dávid élesen Arthurra nézett, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy reagáljon-e a csípésre vagy sem, aztán mosolyogva magához ölelte Hollyt. - Úgy van, Holly. Én csak egy lelkiismeretlen szerencsevadász vagyok az örökséged nyomában! Minden valószínűség szerint megfojtalak a nászéjszakánkon, és egy szénfekete paripán menekülök el erről a vidékről. Az általad olvasott regényekben így csinálják a gazemberek, nem? - Úgy tűnik, nem Arthur az egyetlen, aki túl sok puncsot ivott - állapította meg Holly szigorúan, bár mosoly játszott az ajkain. - Ne aggódjon, Richárd, mindig ilyenek! És biztos vagyok benne, úgy fogja találni, hogy apa méltányos összeget hagyott önre, ha már ilyen hosszú utat tett meg - Ó, én csak egy csekélységet remélek - motyogta Hawk. - De valójában nem ezért jöttünk. Isobel meg én mindketten kényelmesen megélünk. Leginkább azért, mert nem túl sok pénzt lehet elkölteni Alsó-Markhamben. - Néha azt kívánom, bár ez lenne a helyzet Havenben is - tette hozzá Dávid kényszeredetten. Itt mindenféle drága mulatság megtalálható. Ugye, Arthur? - Te aztán biztosan tudod, Dávid. Köztünk szólva, mindannyian azon voltunk, hogy minden kártyajátékon, játékbarlangban, lóversenyen költekezzünk. Elárulom önnek, 152 Richárd, Davey nemcsak hogy a világ legrosszabb kártyajátékosa, de bizonyos napokon nem találtunk olyan lovat, amelyen eleget veszthetett volna. Dávid ellenséges tekintettel meredt rá. - Ezt egy olyan ember mondja, aki egyszer a házát tette rá, hogy az összes ihatóból, amit egy kocsma ajánlani tud, megiszik egy pohárral. Arthur gúnyosan felvonta a szemöldökét. - Megnyertem a fogadást, nem? - Nem ez a kérdés! - Fiúk! Elég! - Holly bocsánatkérően nézett Hawkra. -Lehet, hogy a puncs mégis rossz ötlet volt. Nem normálisak ezek a csirkefogók.
- Igazad van - mondta Dávid. - Ne csak a pénzr ől beszéljünk! Térjünk át néhány pikáns pletykára, Holly. -Hawkra hunyorított. - Holly mindig járatos a legújabb pletykákban. Holly haragosan rápillantott. - Én szoktam itt maradni a szolgálókkal. Meglepődnétek, mi mindent meghallanak. Például, hallottatok Jacque-line Fraserr ől. A férje hazajött váratlanul, és ágyban találta a f őlovásszal! A fickó nyilvánvalóan nemcsak a lovakat kefélte. Egyébként kidobta a feleségét egyetlen fillér nélkül. A saját családjához kell mennie segítséget kérni. Mi is jut err ől eszembe... nos, nem venném a lelkemre, ha valami hasonló történne Katrinával. Úgy gondolom, még nem tudok semmi biztosat, és Graham mindmáig nagyon jó, és fizeti a számláit, de lehet, hogy már holnap megváltoztatja a véleményét, és akkor a nénikémmel mi lesz? - Itt marad továbbra is, és pumpolja Jamie-t - mondta Dávid élénken. - Neki és Jacqueline-nek legalább ott lenne a család hogy felkarolja őket. Néha azt hiszem, az én családom, lelkiismeret-furdalás nélkül figyelné, ahogy lecsúszom. Fösvény egy társaság. Mégis balszerencse szegény Jackie-re nézve. A férjének sosem volt humorérzéke. Tudjátok, manapság mindig meglep, hogyan mennek a dolgok a társaságban. Valaki csinálhatna egy hírlapot, ami nem foglalkozik mással, csak pletykákkal és hírekkel, éppolya-nokkal, amivel fenn lehet tartani egy lapot. Lehet, hogy én magam indítok egyet. Ebb en aztán lehet pénz.
153 - Valóban, Davey - mondta Arthur meglepetést színlelve. - Legközelebb majd arról beszélsz, hogy kereskedni akarsz. Nem gondoltam, hogy az adósságaid olyan aggasztóak. Attól tartok, fel kell hagynod szégyenletes hazardírozó szokásaiddal, ha Hollyt továbbra is olyan módon akarod ellátni, ahogy azt megszokta. - Kösz a tanácsot. Majdcsak megoldjuk - felelte Dávid fagyosan. - Persze hogy megoldjuk - vágta rá Holly. - Ne ugrasd tovább, Arthur! - Sajnálom - mondta Arthur nyomban. A szoba másik végén Katrina csevegett vidáman, nem vette észre, milyen hatással van közönségére. Fisher határozottan mosolygott, Alistair udvariasan bólogatott, miközben puncsos csészéjébe b ámult, és Marc gondolatai szemmel láthatóan máshol jártak. Fisher nem lep ődött meg rajta. Senkit sem ismert, aki ilyen sokat beszél, és ilyen keveset mond. Még Katrina pletykái is unalmasak voltak. És akkor Fisher végre elkapott valami érdekeset. - Várjon csak - vágott közbe, félretéve minden udvari-askodást. - Azt mondja, hogy Duncan nem hagyott pénzt hátra? Semmit? - Egyáltalán nem ezt mondtam - válaszolta Katrina, dühösen villogó szemmel, mint bárki, akit félbeszakítanak. -A bátyám nagyon gazdag ember volt. A családunk generációk óta foglalkozik pénzzel. Pontosan szólva, Duncan volt az, aki mindig nagyon óvatosan bánt a pénzzel, amíg élt. Nem látom be, miért változott volna meg csak azért, mert meghalt. így bárkit, aki azért j ött ide, hogy Duncan halálából hasznot húzzon, valószín űleg csúnya meglepetés fog érni. Igyekezett mindhármukra becsmérl őén nézni, úgy, hogy egyik ő jükre se nézzen külön. Alistair hidegen elmosolyodott. - A tény, hogy magad is tisztességes örökségre számítasz, természetesen semmit sem változtat a véleményeden. Katrina nyugodtan visszabámult rá. - Nem tudom, miről beszélsz. - Nem? Arról, ahogy a férjeddel bántál, csoda, hogy eddig is gondoskodott rólad. Egyetlen reményed a ruggetlen-
154 ségre az, amit a drága, elhunyt bátyád rád hagyhatott. Úgy tűnik nekem, nem mi leszünk az egyetlenek, akik csalódni fogunk. Egy pillanatig Katrina nyílt ellenségességgel méregette, arca csúnya ráncokba merevedett, aztán összeszedte magát, és édesen Alistairre mosolygott. - Én jobban ismerem a saját bátyámat, mint egy semmirekellő, akit a család oly régen el űzött, hogy nagy többségünk nem is emlékezhet rá. Fisher megint csak hegyezte a fülét. Feltételezte, hogy Alistair és Katrina legalábbis még az Alistair száműzetése előtti időkből ismerik egymást, de Katrina most félreérthetetlenül azt mondja, hogy sosem hallott róla, mielőtt a toronyban feltűnt volna. Ami egy másik darabkája a bizonyosságnak, hogy Alistair nem lehet az, akinek gondolták... - A pénz nem számít - szólt közbe Marc hirtelen. - Az a fontos, hogy megtaláljuk a gyilkost, mielőtt újra megjönne az étvágya. Vagy van, aki már elfeledkezett róla? - Nem - mondta türelmesen Alistair. - Egyikőnk sem. De meg kell mondani, hogy semmi sem
vonhatja el a figyelmet egy nagy vagyon közelgő szétosztásáról. Hagyjuk őket a saját gondolatrendszerükből kiszabadulni, és akkor megint képesek lesznek fontosabb dolgokra koncentrálni. És ez alatt az idő alatt legalább egymást is szemmel tarthatjuk. Ó, itt van Jamie, végre elkezdhetjük. Hirtelen csend támadt a könyvtárban, ahogy mindenki Jamie felé fordult, aki elfoglalta helyét az asztal mögött. Lenézett az összehajtogatott és lepecsételt végrendeletre, utánanyúlt, mintha megérintené, aztán visszahúzta a kezét. Ránézett figyelmes hallgatóságára, és kurtán elmosolyodott. - Sajnálom, hogy ennyi ideig várakoztattam önöket. Holly, Katrina és Robbie... kérem, üljenek ide előre, ezekre a székekre. Aztán kezdhetünk. A három megnevezett bizonytalanul előreindult, egymásra pillantva, amint Jamie udvariasan, de határozottan leültette őket a három meghatározott székre, közvetlenül az asztal előtt, ő is kiválasztott elöl egy széket magának, aztán jelezte, hogy mindenki más oda ülhet, ahova akar. 155 Hawk egy hátsó ülést választott az ajtó közelében, csak azért, hogy Fisherhez közel kerüljön, aki szemmel láthatóan ellazulva és kényelmesen ült, de kezét hátrahúzta, ahol általában a kését hordja. Hawk nem hibáztatta. Egy végrendelet felolvasása közismerten a legrosszabbat hozza ki az emberekből, még közönséges körülmények között is. Gondolataik és érzéseik szeszélyes manipulálása esetén bármi megtörténhet. Jamie visszament, hogy megálljon egyenesen az asztal mögött, türelmesen megvárta, míg mindenki elhelyezkedik és lecsendesedik. Aztán el őrehajolt, feltörte a pecsétet a végrendeleten, és kimondta a varázsrúna feloldásának szavát. A szobában hirtelen megtört a szövevényes, alig érezhet ő nyomás, felcserélődött a szinte tapinthatóan jelenlév ő lebegés érzésével. Jamie gyorsan félreállt az útból, elfoglalta helyét az asztal másik oldalán, abban a székben, amit magának tartott fenn. Alig foglalta el a helyét, amikor a leveg ő az asztal fölött hirtelen hullámzani és suhogni kezdett, és egy nagydarab, komor figura jelent meg ott, ahol az el őbb még Jamie állt. Hawknak nem kellett mondani, hogy Duncan MacNeil volt az. Duncan durva, impozáns termet ű ember volt, hordószer ű mellkassal, nyers, de nem kellemetlen vonásokkal, rövidre nyírt vörös hajjal és szakállal. Ötvenes éveinek vége felé j árt, és úgy nézett ki, mintha a vadonban töltötte volna az élete nagy részét egy vagy több háborúban. A legutolsó divatot viselte, a kényelmetlenség arckifejezésével, mintha szívesebben viselte volna egy katona útiruháját és páncélingét. Nézése szúrós és hajthatatlan volt, és Hawk gyanította, hogy Duncan biztosan kemény ellenfél lehetett. A néhai MacNeil elnézett az összegy űlt csoport fölött, és könnyedén elmosolyodott. - Ha most ti hallotok, akkor egy ideje már halott lehetek. Valójában nem vagyok itt. Ez csak egy illúzió, egy pillanat az id őben a mágia segítségével, így elmondhatom nektek a kívánságaimat halálom után. - Szünetet tartott, kényelmetlenül megmoccant, és a székre pillantott, ahol Jamie ült. - Tudod, ez elég nehéz volt nekem el őször, amikor elkészítettem a végrendeletemet a bátyád, William számára. Azt gondoltam, hogy most könnyebb lesz, de nem.
156 Szegény Billy. Annyira a nyomomban akart járni, de sosem volt katonának való... Nos, Jamie, most te vagy a MacNeil. Azt akarom, hogy tudd, bármi történik is, én mindig büszke voltam rád. Ezt már előbb meg kellett volna neked mondanom, de valahogy nem tudtam rá sort keríteni. Mindig azt hisszük, hogy a világ összes ideje rendelkezésünkre áll azon dolgokra, amiket meg akarnánk és meg kellene csinálnunk, de az időnek van egy cstínya szokása, hogy elfut előlünk, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Ezt a végrendeletet már régen meg kellett volna csinálnom. Nem tudom, miért nem tettem meg. Talán Billy halála ébresztett rá saját halandóságomra... Nem tudom. Tény az, hogy egy sor más dolgot elhalasztottam, de ügyelni fogok rá, amikor visszatérek. Sajnálom, elkalandoztam. Folytassuk... Lenézett, és felolvasott a kezében lévő végrendeletből. - Legyen ismert: mindenemet a fiamra, Jamie-re hagyom, bizonyos dolgok kivételével, amiket röviden leírok. 0 lesz a következő MacNeil, és mindenben képviseli a családot. Vigyázz a nővéredre, Jamie! Nézd, ő nem akar mást, csak jól férjhez menni. Most már a te felelősségedre van bízva. A halott ember arra a székre nézett, ahol Holly ült. - Holly lányomra hagyom az édesanyja ékszereit. Ezeket mindig neked szánta. Bárcsak több időt tölthettem volna veled, kedvesem. Nagyon szép, fiatal hölggyé nőttél fel, éppolyanná, mint az édesanyád. Ügyelj a bátyádra! Ügyelj rá, hogy jó tanácsot kapjon, amikor szüksége
van rá, és amíg magányosnak látod, korhold könyörtelenül, amíg meg nem n ősül! A torony mindig barátságosabbnak látszik egy rakás rohangászó gyerekkel. - Ennyi? - kérdezte Dávid mérgesen. - Jamie kapja a vagyont, és csupán néhány régi ékszer a tiéd? - Pszt, Dávid! - sziszegte Holly. - Ne most! Dávid visszahuppant a székébe, és mérgesen összefonta karjait, mialatt Duncan MacNeil Katrinára nézett, és kényszeredetten mosolygott. - Neked, kedves nővérem, tízezer dukátot hagyok. Ez minden. Ez arra elég, hogy némi függetlenséget biztosítson neked, míg a válásod lezajlik, de arra nem, hogy túl sokáig 157 halogasd. Ismervén téged, addig fogod nyújtani az eljárást, amíg tudod, csak hogy vis szatérhess Grahamhez, és én ezt nem akarom. Én mindig kedveltem Grahamet. Jobban, mint téged szerettelek, ha az igazságot ki lehet mondani, és miért ne lehetne most, hogy halott vagyok. Mi sosem voltunk szívélyesek egymáshoz, igaz, Kat? Már túl kés ő. Nem tudom, vajon szomorú vagy-e miatta, vagy megkönnyebbültél. Válj el Grahamt ől, és kezdd újra valaki mással! Már amennyiben találsz még egyáltalán valakit, aki befogad. Robbie Brennanhez fordult, és mosolya ellágyult. - Robbie, öreg barátom, te húszezer dukátot kapsz. Remélem, itt maradsz a toronyban, és olyan jó barátja leszel Jamie-nek is, mint nekem voltál, de ha úgy érzed, hogy el kell menned, a pénz segíteni fog neked a továbbiakban. Sok szép id őt töltöttünk együtt, te és én. Átkozott nagy összeget kellett volna rád hagynom, többet még húszezernél is, de ismerlek téged, úgysem fogadtad volna el. A pénz mindig idegesített. Az istenek tudják, hogy megpróbáltam neked gazdagságot és pozíciót adni id őről időre, éveken keresztül, és te messzire futottál mindett ől. De azt kívánom, legalább a kardomat fogadd el. Tudod, mindig csodáltad, és már nincs rá szükségem. Bármit is csinálsz, Robbie, légy boldog! - Sohasem találták meg a kardját - suttogta Robbie halkan. - Elveszett valahol a harcmez őn. Duncan átnézett az el őtte álló székek fölött, és Hawk érezte, hogy hideg fut végig rajta, ahogy az üres tekintet elhaladt fölötte. Duncan megköszörülte a torkát, és visszanézett az el őtte fekvő végrendeletbe. - Greaves komornyikomnak, aki mindig h űségesen szolgált, ötezer dukát jár. És a család minden tagjának, aki eljön a toronyba, hogy hódoljon az új MacNeilnek, ötezer dukát. Ennyi. Az I sten óvjon és védjen meg benneteket minden bajtól. A levegő megrezzent, és ő eltávozott; az utolsó látvány Duncan MacNeilr ől. Sokáig csend honolt. Hawk Greaves-re pillantott, hogy lássa, hogy keveredik inkább a látogató rokonok közé, mintsem egymagában megszerezze a jutalmat, amint azt magától értet ődően elvárták volna. A komornyik előrehajolt székében, és megigazgatta a gallérját,
158 mintha nem kapna leveg őt. Az arca sápadt és izzadt volt, betegnek látszott. Hirtelen a torkához kapott, és megtántorodott. Alistair gyorsan felpattant a helyér ől, hogy elkapja és támogassa, míg a többiek összeszedték magukat. Az inas megragadta Alistairt, szemei kidülledtek, amint lélegzetvételért küszködött. Hawk gyorsan Alistair mellé ugrott, ahogy Greaves összeesett, és lefektették a földre. Ahogy megérintették, a b őre jéghideg volt, hevesen remegett. - Mi az? - kérdezte Jamie, és hangja kettévágta az általános fecsegést. - Mi történt? Beteg? - Nem tudom - felelte Hawk, feltépve a komornyik gallérját. - Úgy t űnik, megmérgezték. - Nem - mondta Marc hirtelen. - Ez nem az. Nézzenek rá! Nem látják világosan, hogy mi történt? A korcsfajzat újra megéhezett! Kiszívja az életet abból az emberb ől, amíg mi csak körbeálljuk és nézzük! - Mereven nézte, mint mindenki, de Hawk és Alistair visszafordult a földön remeg ő alaktól. Hagyjátok magára, fattyúk! Hagyjátok békén! - Valaki csináljon már valamit! - sikította Holly. - Ne hagyjátok meghalni! Greaves erőtlenül megmarkolta Hawk karját, és megpróbált mondani valamit, aztán megsz űnt a légzése, és távozott bel őle az élet. Hawk pulzust keresett a férfi nyakán, de nem talált semmit. Lezárta Greaves kimeredt szemeit, aztán felnézett a többiekre, és lassan megrázta a fejét. Holly csendesen zokogott, fejét Dávid mellkasához szorítva, aki szilárdan tartotta. Arthur nyugtatgatva megütögette Holly vállát, arca sápadt volt, de bosszús. Katrina hirtelen leült, arcát elfordította a halott emberr ől. Robbie Brennan feszülten meredt egyik arcról a másikra, mintha a gyilkos jelét keresné a szemeikben. Hawk lassan felemelkedett, és Alistair felállt vele, a férfi arca hideg és határozott volt. - Ez elég sokáig tartott - mondta durván, alig palástolt dühvel elharapva szavait. - Átkozott legyek, ha még valakit feláldozok a szörnynek. Nyugton maradtam idáig, mert biztos akartam lenni a dolgo mban, mielőtt bárkit is gyanúsítanék, de tovább már nem maradhatok csendben. Ha
159 előbb beszéltem volna, lehet, hogy Greaves még mindig élne. Dávid finoman eltolta magától Hollyt, és kezét a kardövébe ejtette.
- Azt gondolod, tudod, ki az a gazember? - Ki vele! - mondta Jamie élesen. - Ha bármilyen bizonyítékod van valamelyikőnk ellen, hallani akarom! - Greaves tudta, ki a korcsfajzat - kiáltotta Brennan. -Korábban elárulta nekem, hogy itt valaki nem az az arisztokrata, aminek tetteti magát. Ámbátor nem mondott nevet. - És ezért halt meg - motyogta Alistair. - A szörny azt akarta, hogy meghaljon, mielőtt azonosíthatta volna a gazemberünket. De én mondok egy nevet: Richárd MacNeil. A megdöbbenés moraja zúgott végig, amint mindenki gyorsan eltávolodott Hawktól, kivéve Fishert, aki mellette állt, és Alistairt, aki vele szemben. Hawk nagyon nyugodtan állt, ügyelve arra, hogy az arca és f őleg a hangja rendezett legyen. - Nem vagyok szörny, Alistair. Nincs bizonyíték ellenem, és ezt ön is tudja. - Lépjen félre tőle, Isobel! * kiáltotta Jamie. - őrültek! - kiáltotta Fisher. - Ő nem a szörny! - Nem lehet biztos benne - felelte Katrina. - Még a szörny maga sem tudja, hogy ki ő. - Menjen el tőle, Isobel! - suttogta Alistair. - Arra az esetre, ha mindent elfelejtettek volna - mondta Hawk keményen -, emlékeztethetem önöket, hogy az az ember, akit a kéményben találtunk, már egy ideje halott volt, jóval, miel őtt Isobel és én idekerültünk. - Nem tudjuk biztosan, hogy mikor halt meg - szólt közbe Robbie Brennan. - Maga nem orvos. Valami egészen más. - Ráadásul - tette hozzá Dávid - lehet, hogy a szörny megölte a valódi Richárdot, nem sokkal azután, hogy idekerült, és elfoglalta a helyét, hogy így vezessen bennünket félre az els ő gyilkosság után. - Túl sok a „ha” és a „lehet” - vélte Jamie. - Bizonyítékra van szükségünk. - Rendben van - vont vállat Alistair. - Bizonyítékot akartok? Mit szóltok ehhez: Állandóan hazudott nekünk, az 160 első perctől kezdve, hogy találkoztunk. Azt mondta, Alsó-Markhamből származik, de közülünk senki sem tud arról, hogy ott családunk lenne. Marc Fels ő-Markhamből jött, és sosem hallott róla. Richárd azt állította, hogy Josiah Mac-Neiltől származik, de sosem hallottam ilyen nevű MacNeil-ről. És összhangban a családi krónikával, amit itt a könyvtárban ellenőriztem, egyáltalán senki más sem hallott róla soha. Richárd állítja, hogy csendes könyvmolytípus, de a tettei inkább katonára vagy haramiára vallanak. Feltételezhetően valaki olyannak az emlékeiből, akit felhasznált. De bármi legyen is, nem igazán társaságbeli. Nem ismeri a helyét. t - És éppen ott volt Greaves mellett, amikor összeesett -mondta Brennan izgatottan. - Greaves megragadta Richárdot, amikor tudta, hogy meghal, és megpróbálta megmondani a nevét! Mindnyájan láttuk! -Nevetséges! - kiáltotta Fisher gyorsan. - Minden, amit Richárd mondott, igaz! Én biztosan tudom! - Nem lehet biztos semmiben - ellenkezett Alistair. -Nyilván elhomályosította az ön elméjét, rögtön a kezdetektől fogva. Ezért cselekszik ön is egy kicsit furcsán. Most kérem, Isobel, menjen el mellőle! Nekünk a szörnnyel kell foglalkozni, mielőtt újra ölne, és nem akarjuk, hogy ön megsérüljön! Hawk hátrahúzódott, gyorsan körülnézett, ahogy Alistair kihúzta a kardját. Jamie és Dávid szintén elővették a sajátjukat. Hawk kivonta a saját kardját, de a fejszéje nélkül egyáltalán nem volt esélyes. Fisherre nézett, aki köny-nyedén felvonta a szemöldökét, és az ajtóra pillantott. Hawk kicsit biccentett, megragadta a legközelebbi székeket, feldöntötte őket maga és a többiek közt, aztán megfordult, és Fisherrel szorosan a nyomában az ajtóhoz futott. Dühös üvöltés hallatszott, ahogy Alistair a többieket utánuk vezette, elrugdosva a székeket az útból. Hawk kitört a folyosóra, várt egy pillanatot Fisherre, hogy tisztán lásson, aztán Alistair arcába vágta az ajtót. Szilárdan tartotta, elővett egy faéket a zsebéből, és beverte az ajtó alá. Arra az esetre hozta az éket, ha szükség lenne rá, hogy a magánéletét biztosítsa, de ez itt most értékesebbnek bizonyult. Leszaladt a folyosón a lépcs őházba, és késedelem nélkül fel-
161 felé indult, két lépcsőt lépve egyszerre. Fisher mellette futott felemelt szoknyával, hogy könnyebben szaladhasson. - Hová megyünk? - kérdezte. - Átkozott legyek, ha tudom - felelte Hawk. - Én csak némi előnyt akarok velük szemben. Kell találnunk egy helyet, ahová elrejtőzhetünk egy ideig, és törhetjük a fejünket. Az egyetlen reményünk, hogy bebizonyítsuk az ártatlanságomat, ha el őállítjuk az igazi szörnyet. - Ne felejtsd el, hogy a kémet jöttünk ide megtalálni -mondta Fisher. Hawk összeráncolta a homlokát. - Utálom ezt az ügyet. Nagyobb jutalékot kellett volna kicsikarnunk. - Igazad van. Mindketten befogták a szájukat, és a lépcsőre tartogatták a lélegzetüket. 7.
Egy magányos ember halála Egy ideig káosz és téboly uralkodott a könyvtárban, ahogy mindenki a többieket akarta túlkiabálni. Végül Alistair lett úrrá a helyzeten, a legnagyobbat kiáltva, és ellenségesen tekintve bárkire, aki megpróbált ellenszegülni. Zordan nézett körül, amint a zaj fokozatosan alábbhagyott, és komor csend ereszkedett a szobára. Jamie és Dávid a kezükben tartották kardjukat, és veszélyesen néztek, sóvárogva, hogy használhassák. Arthur ügyetlenül megpróbálta megvigasztalni Hollyt, aki láthatón csak azért viselte el, hogy a férfi megőrizze a nyugalmát. Katrina visszavonult a kandallóhoz, gyanakodva nézegetett körül a szobában, mindkét kézzel megragadva a nehéz piszkavasat. Robbie Brennan félredobta rövid kardját, levette öreg kétélű skót kardját a falon 162 lévő tartóból, és hozzáért őén méregette a penge hosszát. Marc még a halott komornyik mellett térdelt, láthatóan képtelen volt elhinni, hogy a férfi valóban meghalt. Alistair türelmesen nézett rá. - Nem kell pánikba esni! Id őbe telik, míg az ajtót kinyitjuk, de a szörny nem menekülhet el a toronyból. A védelmi rendszer még m űködik, remélem? Itt van még valahol, elrejt őzve a lánnyal. Ha meg nem ölte már. Nem lesz könny ű megtalálni, Isten tudja, mennyi búvóhely és rejtekhely van itt, ahová elbújhat. De bárhová is ment a földszinten, nem vehetjük üldöz őbe csak úgy. Mindig a sarokba szorított patkány a legveszélyesebb. Es ismerve Richárdot, feltételezem róla, hogy néhány veszélyes csapdát felállít nekünk, hogy belesétáljunk. Utána fogunk menni, de értelmes, szakszer ű módon, minden szintet szobáról szobára ellen őrizve, és mindig a hátunkat is védve. Van valakinek valami problémája? Marc lassan felemeíkedett. - Meg kell ölnünk. Csak ez számít. Holly hirtelen leült, kezeit összekulcsolta az ölében, mint egy gyerek. - Nem hiszem, hogy egész id ő alatt Richárd volt a szörny. Kedveltem őt. - Ahogy én is - tette hozzá Alistair. - De én nem hagyom, hogy elvakítson a kitartó hazudozásaival és kifogásaival. Richárd a szörny, Holly; ne kételkedj egy percig sem! - Persze hogy ő a szörny - mondta Jamie türelmetlenül. - Elfutott, amikor kihívtuk, nem? Ha nem bűnös, miért futott el? - De akkor miért ment vele Isobel? - kérdezte Holly. -Megesküdött, hogy nem Richárd a szörny. - Valószínűleg olyan régen összekuszálta a gondolkodását, hogy már nem tudja, mi az igaz, és mi nem az - felelte Brennan. - Akkor miért vitte Richárd magával? - kérdezte kitartóan Holly. - Élelemnek - morogta Alistair. - Felébred, eszébe jut, hogy ki ő, és megéhezik.
163 - Ha azt akarjuk, hogy esélyünk legyen a megmentésére, mozdulnunk kell - sürgetett Jamie. - Természetesen - mondta Alistair. - De nem megyünk mindnyájan. Egy túl nagy csoport csak lelassítana minket, és én senkit sem akarok magunkkal vinni, aki baj esetén nem tud magáról gondoskodni. A két hölgy természetesen itt marad, így valakinek maradni kell velük, hogy védje őket. Önkéntes van? Holly rögtön Davidre nézett, de ő megrázta a fejét. - Nekem velük kell mennem. Szükségük van a kardomra. Arthur veletek marad, ugye, Arthur?
- Természetesen - felelte a férfi. - Gondoskodom a biztonságotokról, Holly. Tudom, hogy kell egy kardot használni. Inkább meghalok, mint engedjem, hogy valaki bántson. Holly még csak rá sem nézett. Tekintete vádlóan meredt Davidre. Marc megköszörülte a torkát. - Majd én maradok. Nem vagyok túl jó vívó, de gondolom, hogy adott id ő alatt irtó jó barikádot tudok építeni az ajtó elé. Alistair kurtán bólintott. - Gondolom, a többiek velem tartanak. - Naná - recsegte Brennan. Jobban kihúzta magát, mint általában, és élénken, szakszerűen helyeselt, amitől húsz évvel fiatalabbnak látszott. - A szörnynek meg kell fizetnie Greaves haláláért. Greaves nem tartozott a legkönnyebben kezelhető emberek közé, de mindezek ellenére jó ember volt. Sosem voltunk barátok, de az életemet és a becsületemet rábíztam volna. Nem érdemelt ilyen halált. Meg akarom találni a szörnyeteget, és miszlikbe aprítani. - Nem fogjuk megtalálni, ha itt állunk, és róla beszélgetünk! - jegyezte meg Jamie. - A szörny elég szívfájdalmat okozott már a családomnak. Itt az ideje, hogy végezzünk vele! Megyünk, Alistair, most rögtön! Alistair könnyedén meghajolt. - Te vagy a MacNeil. Csak adj egy percet, hogy kiszabadítsam az ajtót, s akkor már sínen leszünk. Jamie felemelte a kardját. - A halálát akarom, Alistair. Nincs kegyelem, és nincs irgalom. A halálát akarom. * * * 164 Hawk és Fisher végül betámolyogtak egy pihen őbe, valahol a harmadik emeleten, a falnak támaszkodtak, és fejüket lehajtva leveg őért küszködtek. Fisher letörölte az izzadságot az arcáról az ingujjával, és visszanézett, ahonnan jöttek. A folyosó csendes és elhagyatott volt, az ár nyékok nem mozdultak. Lenézett meztelen lábára, és megrándult az arca. Menet közben lerúgta divatos cip őit, hogy gyorsabban tudjon futni, és a csupasz k őpadló hidege kegyetlenül csípte a lábát. Hawk kinyújtotta a kezét, és kivette az üvegszemét, megkönnyebbülten sóhajtott, és a zsebébe ejtette a szemet. A fájás az arcában azonnal csillapodni kezdett. A rohadt életbe... Lepillantott a vívókardra a kezében, visszadugta a hüvelyébe, és megvet ően szimatolt. - Ha itt lett volna a fejszém, sose futottam volna el. Megálltam volna a helyemet, és felvágtam volna őket, mint a t űzifát. Elfutni ilyen hitvány alakok el ől... Ha ez valaha is kiderül, sosem élem túl. Fisher lassan megrázta a fejét. - Nem harcolhatunk ellenük, Hawk; ők csak ártatlan szemlél ők. Nem értik, mi történik itt. - Nem vagyok olyan biztos, hogy én többet teszek -mondta Hawk. - Ez az eset teljesen kicsúszott a kezünkből. Nézd, nincs egy hely, ahová továbbmenjünk! Legfeljebb az oromzat, és nincs elég hely, hogy feljussunk. Itt elég biztonságban vagyunk egy ideig. A többiek el lesznek foglalva, míg idáig eljuthatnak, így használjuk fel ezt az id őt, hogy keményen gondolkozzunk. Képesnek kell lennünk kitalálni, hogy akkor most ki a szörny. Fisher ránézett. - És miért gondolod, hogy ők meg akarnak hallgatni minket? Több mint valószín ű, hogy levágnak bennünket a helyszínen. - El kell érnünk, hogy meghallgassanak. - Mindenesetre kell egy kard. Sokkal meggyőzőbb tudok lenni karddal a kezemben. Hawk derűsen ránézett. - Mintha az előbb azt javasoltad volna, hogy ne bántsuk őket, mert csak ártatlan szemlél ődök? - Csak úgy gondoltam, nem kellene megölnünk őket.
165 Ezt leszámítva bármi történhet. Senki sem üldözhet feljebb háromlépcs őnyit sem ezen a hideg kövön büntetlenül. Jamie és Dávid lassan tették meg az utat végig az els ő szinten, óvatosan ellen őrizve minden szobát. Nem sokáig tartott nekik kidolgozni egy hatékony módszert. Megálltak és óvatosan hallgatóztak az ajtónál, amíg Alistair és Brennan vigyázó szemmel őrizték a folyosót. Akkor Dávid kinyitja az ajtót, Jamie berúgja, és mindketten berontanak a szobába karddal a kézben. Mihelyt megbizonyosodtak róla, hogy a szoba üres, felforgatták a helyiséget, csak azért, hogy van-e bár miféle titkos búvóhely, amir ől Jamie nem tud. Aztán kimentek a folyosóra, és ugyanezt csinálták a következ ő szobával is. És újra meg újra. A hosszú futás az üres szobákon keresztül elkezdte kikezdeni az idegeiket, de Dávid és Jamie nem
riadtak vissza. Az, hogy csak álltak és nézték tehetetlenül, ahogy a szörny kiszívta az életet Greavesből, megkeményítette a szívüket, míg nem maradt benne másnak hely, csak a bosszúvágynak. Jamie még mindig kételkedett elhinni, hogy Greaves meghalt. A férfi több mint húsz éven át állt a MacNeilek szolgálatában, s Jamie-nek úgy t űnt, mintha mindig is ott lett volna. Gyerekkorában gyakran játszott Jamie-vel, bizalmasa és tanácsadója volt, amikor senki mást nem zaklathatott, hogy hallgassák meg. Sosem viselkedett túlzottan szívélyesen - mindig volt benne valami tartóz kodás -, de mindig rendelkezésre állt, ha Jamie igényt tartott rá. És most elment; meghalt, mint a többiek, és nem maradt, aki megmondaná neki, mit kell tenni. Most ő a MacNeil, a család t őle függ. A családja és a barátai. Átkozott legyen, ha cserbenhagyja őket. Alistair figyelmesen nézte az üres folyosót, amíg Jamie és Dávid átkutattak egy másik szobát. A lány, Isobel aggasztotta. Miért ragaszkodik ahhoz, hogy a bátyjával maradjon, amikor egyértelm ű kellene legyen számára, hogy ő a szörny, és a valódi bátyja meghalt? A szörny csak nem lehet képes mindenben irányítani... Nem, ha olyanféle ereje, olyan hatalmi képessége lenne, nem futott volna el előlük az els ő alkalommal. Lehetséges, hogy Isobel látott valamit Richárdban, ami azt bizonyítja, hogy ő még ugyanaz,
166 akinek állítja magát...? Alistair összevonta a szemöldökét. Richárd a szörny, ez az egyetlen magyarázat az összes hazugság után, amin rajtakapta a férfit. Isobel azonban nem akarja elhinni, hogy a bátyja halott. Alistair sóhajtott, és elgondolkodva méregette a kardját. Óvatosnak kell lennie, hogy a lány ne sérüljön meg, ha végre sarokba szorítják a szörnyet. Brennanra pillantott, aki a sötétebb árnyékokat és beugrókat tanulmányozta hozzáértő alapossággal. A férfi szilárdnak és megbízhatónak látszott, és valahogy élénkebbnek, mint bármikor azelőtt. Olyan volt, mint akit egyszer csak felébresztettek, és előléptettek másodhegedűsből. Alistair pokoli biztonságban érezte magát ezzel az tíj Bren-nannal a hátában. Jamie és Dávid jót akarnak, de nincs igazi tapasztalatuk a vérrel, a fájdalommal és a hirtelen halállal kapcsolatban. Ezért engedte, hogy ők ellenőrizzék a szobákat. Bárhová ment a szörny, nem lehet a szobákban. Ahhoz túl okos. Nem; legvalószínűbb, hogy valamelyik titkos átjárót vagy eldugott menedéket fogja használni, alkalomra várva, hogy gyanútlan követőire ugorjon, és elintézze őket egyenként, míg az üres szobák átkutatásával vannak elfoglalva... Alistair mély lélegzetet vett, és lassan kiengedte. Megesküdött magának, hogy amikor eljön a végső pillanat, a szánalomnak nyoma sem fogja megállítani a karját. Hawk és Fisher egymás mellett ültek a hideg kőfolyosón, hátukat a falnak vetve, olyan messzire a lépcsőtől, ameny-nyire csak tudtak. Vitatkoztak, úgy tűnik, órák óta, és még mindig nem jutottak közelebb ahhoz, hogy bármiben is megegyezzenek. Túl sok feltevés volt, és túl kevés tény. Túljutottak két ember kielemzésén, és ami gyanús volt az egyiken, ugyanúgy gyanús volt a másikon is. Végül elcsendesedtek, s a sötét, kanyargós folyosót bámulták. Nem mertek lámpát gyújtani, féltek feladni a helyzetüket, és az árnyékok sötétnek, fenyegetőnek és gúnyosnak t űntek. - Valahol itt kell lenni a válasznak - mondta Hawk ernyedten. - De átkozott legyek, ha látom. - Figyelj! - suttogta Fisher. - Kiszaladunk az id őből. 167 Hamarosan itt lesznek. Kell hogy legyen valami, amit nem vettünk észre, valami olyan nyilvánvaló, amit elnéztünk. - Rendben, próbáljuk a problémát a visszájára fordítani. Tételezzük fel, hogy minden feltevésünk messze helytelen. Hova visz ez minket? - Egészen vissza, ahol kezdtük - felelte Fisher. - Nem dobhatunk el mindent, Hawk. - Miért ne? A feltételezéseink nem vezetnek sehová. Kezdjük a legelején. Azt hittük, hogy Fenris, a kém, elment Grimmhez, a varázslóhoz, az teljesen átváltoztatta, így senki sem képes felismerni őt. Ami azt jelenti, hogy bárki, aki bizonyíthatná, hogy ugyanaz volt a külseje az elmúlt huszonnégy órában, kiesik mint gyanúsított. De... mi van akkor, ha a kém már el őzőleg is járt Grimmnél egy átváltoztatáson, és éppen most ment vissza, hogy visszakapja a régi alakját? Fisher ránézett. - Hogy a pokolba nem gondoltunk egy ilyen nyilvánvaló dologra? - Két feladatot próbálunk megoldani egyszerre. Ez az első igazi esélyünk; le kell ülnünk, és
átgondolni a dolgokat azóta, mióta itt vagyunk. - Ez igaz. De ha Fenris nem változtatta meg a külsejét, akkor ez a dobás újra mindent szélesre nyit. Bárki lehet. Ez az alakváltoztatás volt az egyetlen módja, hogy elkülönítsük Fenrist a tömegből. Hawk elvigyorodott. - Van egy másik mód. Dubois azt mondta, hogy a kém a társaság tagja. És ahogy akkor mondtam, miért akarna valaki a társaságból kém lenni? A szokásos indítékok a politika és a pénz. De a társaság nagy része fütyül a politikára, és már több pénze van, mint amennyit remélhet, hogy egy élet alatt el tud költeni. De valakinek a mi vidám társaságunkból itt a MacNeil-toronyban, pénzproblémái derültek ki fülünk hallatára. Beismerte, hogy óriási adósságai vannak szerencsejátékból kifolyóan, és ami még inkább elítélendő, valami üzleti vállalkozás beindításáról beszélt, egy pletykalapról, amire a pénzszerzés lehetőségét alapozza. A társaság melyik tiszteletre méltó tagja piszkolná be a kezét 168 közönséges munkával, kivéve ha másképp reménye sincs, hogy visszafizesse az adósságait? -Dávid... - vágta rá Fisher. - Dávid Brook. Igazad van, Hawk, stimmel! - Mehetett volna a családjához vagy a barátaihoz, bevallva, hogy bolondot csinált magából, de a büszkesége nem engedte, hogy ezt megtegye. A pénzkölcsönz ők biztosítékot akarnak, ami neki nincs, gyakorlatilag nincs semmije, amíg az apja halála után nem kapja meg a hagyatékát. Remélte, hogy a Hollyval való házassága révén pénzhez jut, ám Duncan akarata szerint mindössze néhány ékszert kap, meg némi alamizsnát, ha Jamie nagylelk űen viselkedik iránta. - Helyes! Ezért volt annyira izgatott Holly nevében a végrendelet felolvasásakor. - Úgy van. Holly volt az utolsó esélye. Tudnia kellett, hogy nem függhet t őle, és ezért vállalta a kémkedést. Any-nyi családtagja van a hadseregben és a diplomáciai testületekben, hogy lehet ősége nyílt bármiféle információ megszerzésére. 0 a mi kémünk, Isobel. Ne legyenek kétségeid! - Várj csak egy percet! - mondta Fisher. - Ez mind nagyon szép, de egy cseppet sem segít a jelenlegi problémánkban, hogyan azonosítsuk a szörnyet, miel őtt a többiek ideérnek. Ha nem tudunk meggyőzően rámutatni valakire, megölnek. Vagy mi leszünk kénytelenek kinyírni őket. És ha mi eltesszük láb alól a társaság egy csoportját, még ha önvédelemb ől is, ez a végünket jelenti Havenben. A város összes családja vérbosszút esküszik ellenünk, és az őrség inkább kiad bennünket, semhogy nyíltan ujjat húzzon a társasággal. - Rendben - mondta Hawk. - Csak semmi pánik. Dolgozom rajta. Én Alistairre tippelek. Hazudott a Vörös Mezőt illetően, és nagyon gyorsan elítélt engem mint szörnyet. Talán azt gondolta, hogy elháríthatja a gyanút magáról, ha engem vádol. - Nagyon buzgó volt, nem? - kérdezte Fisher. - És érdekes, hogy úgy t űnt, gyakorlatilag senki sem emlékszik a MacNeil-toronyból való szám űzetésére. Duncan kortársa lehetett, s hogy van az, hogy Katrina sohasem hallott róla? - Azért, mert Alistair nem létezik - felelte Hawk. -
169 Ő csak egy álca, mely mögé a szörny elrejt őzhet. Nos, legalább most már képesek leszünk eloszlatni néhány kétséget, feltéve, hogy lesz esélyünk elmondani a magunkét. Hirtelen abbahagyta, és a lépcső felé nézett. Mindketten megfeszültek, amint csendes, osonó lépéseket hallottak, melyek lassan közeledtek. Gyorsan felpattantak, s gyakorlott könnyedséggel száműzték fáradtságukat. Majd később fáradtak lehetnek, amikor lesz rá idejük. Fisher az oldalához kapott, ahol a kardjának kellett volna lenni, és kurtán káromkodott. - Nem szereztünk kardot nekem. - Lekapott egy olajlámpát a folyosó falának mélyedéséből. Megrázta, és hallotta a folyadék kotyogását, szétcsavarta a lámpát két részére, és széles ívben szétöntötte az olajat a folyosón. Aztán eldobta a lámpát, kivett egy doboz gyufát a zsebéb ől, és kezében tartva elrejtette. - Jő gondolat - vigyorodott el Hawk. - Mindig is csodáltam az alattomos és körmönfont természetedet. - Hízelegsz - mosolyodott el Fisher. A léptek hangosabbá váltak. Hawk kihúzta a kardját, ő meg Fisher egymás mellé álltak. Jamie és Dávid jelentek meg a folyosó kanyarulatában, és hirtelen megálltak, amint meglátták áldozatukat, ahogy türelmesen várt rájuk. Alis-tair és Brennan gyorsan Jamie és Dávid mellé ugrottak. Hawk leghatározottabb tekintetével meredt Jamie-re.
- Hallgass meg, Jamie! Nem én vagyok a szörny, de tudom, ki az. - Öljétek meg! - parancsolta Jamie. - Fogjátok be a hazug száját! Mind a négyen elindultak előre, kivont kardokkal. Hawk káromkodott, de folytatta tovább. - Hallgassatok meg, a szentségit! Bizonyítani tudom, ami mondok. Jamie futni kezdett, Dávid csak egy lépéssel maradt le mögötte. Hawk Fisherre nézett. - Rendben van; legyen! Fisher előkapott egy gyufát. Elsőre fellobbant, és a lány beledobta az olajba. Egy pillanatba telt, és a lángok fel lobogtak, eltorlaszolták a folyosót. Hawk és Fisher elhátráltak a t űző hőtől, aztán feszülten figyelték, amint egy sötét 170
alak nagy robajjal jött át a lángokon. Alistair volt az. El őttük állt, füst gomolygott parázsló ruháiból, száján hideg és halálos vigyor feszült. El őrelépett, kardja készen állt, és Hawk ment, hogy szembeszálljon vele. Szikrák repkedtek a sz űk folyosón, ahogy acél az acélon csengett, és Hawk jól tudta, hogy komoly bajban van. Alistair kiváló vívó volt, Hawk egyáltalán nem. Baltájával a kezében valószínűleg még jól tarthatta volna magát, de így az egyetlen, amit tehetett, hogy védekezik. Lassa n hátrált lefelé a folyosón, felhasználva minden általa ismert trükköt, hogy lélegzetvételnyi pihen őkhöz jusson, de Alistair ezeket mind jól ismerte, és elhárításukat is. Er őteljesen kezdte támadni a gyengéit, halálfejszerű vigyora nem jelent meg többet. És akkor Fisher kilépett az árnyékból Alistair mögött, és ügyesen belerúgott a térde mögött. A fickó összecsuklott és el őreesett, ahogy fájdalom robbant a lábában. Hawk és Fisher megfordultak, és leszaladtak a folyosón. Alistair lassan, erőlködve feltérdelt, megpihent, hogy leveg őt vegyen, aztán lábra állt, kímélve a fájós lábát. Alábecsülte Isobelt. Nem teszi még egyszer. Visszanézett, és látta a többieket, ahogy a hamvadó lángok széleit kerülgetve igyekeztek felé. Türelmetlenül intett nekik, hogy csatlakozzanak hozzá, és elindult lefelé a folyosón a zsákmánya után, hanyagolva a fájdalmat a lábában. Lejjebb a folyosón Hawk hirtelen megállt, és Fisher majdnem belefutott. - Mi van, Hawk? Baj van? - Jókora mázli - motyogta Hawk. - Emlékszem a folyosónak erre a részére. Van itt egy titkos átjáró... valahol. Jamie mutatta nekem korábban. - Er ősen megnyomta a k őpárkány egy sajátságos darabját, és a fal egy része hangtalanul kivágódott. Hawk elvigyorodott. - Fogj egy lámpát, Isobel! Némi szerencsével id őtlen időkig eltart, míg a többiek megbizonyosodnak, hogy már nem vagyunk ezen a szinten. Fisher vett egy lámpát a falról, meggyújtotta, és mindketten benyomultak a sz űk alagútba. A falrész csendesen bezárult mögöttük.
171 A könyvtárban Holly vigasztalhatatlant meredt a tűzbe. Csak a lángok csendes ropogása hallatszott a szobában. Arthur megpróbálta tartani benne a lelket szokásos száraz humorával és szórakoztató anekdotákkal, de hamarosan leállt, amikor észrevette, hogy Holly nem hallgatja. Úgy tűnt, figyelmét arra a gondolatra összpontosítja, hogy Dávidét veszély fenyegeti, és semmi sincs, amiben segíthetne neki. Még mindig nem tudta elhinni, hogy Richárd ilyen könnyen becsapta. Mindnyájukat átverte. Éreznie kellett volna valami rosszat körülötte... de nem érzett. Ehelyett inkább rokonszenvesnek találta, a maga faragatlan módján. A gondolat nyomasztotta, és kedvetlenül nézett körül a szobában, keresve valamit, amin a szeme megállapodhatna anélkül, hogy bármiféle különleges gondolatot vagy érzést kívánna t őle. Arthur mellette ült. szemhéja elernyedve, egy pohár valamit tartott a kezében, mint mindig. Félig aludni látszott, vagy az ital, vagy a feszültség tette ezt vele. Mellette ülve Katrina vakon meredt egyenesen el őre, elmerülve a gondolatokban, kezei szorosan markolták a nehéz piszkavasat. Ujjpercei kifehéredtek a szorítás erejétől. Marc kényelmesen terpeszkedett a székében, kicsit távolabb a többiektől, elgondolkodva bámult a semmibe. Tökéletesen kipihentnek és nyugodtnak látszott, és Holly irigykedve figyelte. Néha úgy tűnt a lánynak, hogy többé sosem fogja magát pihentnek érezni. A lángok hirtelen fellobbantak, ahogy egy hasáb elmozdult a tűzben, és Arthur nyitott szemmel tanulmányozta egy pillanatig, mielőtt hagyta volna újra lecsukódni a szemét. Bizonyos mértékig majdnem azt kívánta, bár ment volna a többiekkel. Akkor legalább csinálhatna valamit, ahelyett hogy csak vár és aggódik, és nem tudja, mi történik. Lehetséges, hogy mostanra már minden lezajlott, megtalálták Richárdot, és megölték, és újra minden visszatérhet a normális mederbe. Vagy Richárd gyilkolta le őket, egyenként, lesből, és most
jön vissza, lefelé a lépcsőn, hogy befejezze a dolgot, elhallgattasson mindenkit, aki felismerhetné. Arthur kedvetlenül megmozdult, de továbbra is lazán tartotta magát, félig zárt szemmel. Nem akarta, hogy Holly lássa, amint aggódik. így is elég ijedtnek hat. 172 Keze öntudatlanul csúszott le az oldalán, a kardjához. Ő ugyanazt a kiképzést kapta, amelyen minden fiatal társaságbéli férfi keresztülment, de az igazat megvallva, ő még sohasem húzta ki a pengét indulatból az életében. Sosem adott valami sokat a becsületére, bizonyosan nem eleget, hogy kockáztassa érte az életét egy párbajban. Amellett sosem volt igazán nagy vívd, és megsérülhet. Ám most nemcsak az ő élete a tét. Hollyra gondolt. A lány rá és Marcra számíthat, hogy megvédjék, ha a dolgok rosszul mennek. Arthur összeszorította a száját. Talán Marcról kiderül, hogy gyakorlott vívó, és rá nem lesz szükség. Általában így mentek a dolgok. Soha senkinek nincs szüksége Art-hurra. De ha rosszra is rossz jön, és csak ő marad Holly és a szörny között, remélte, hogy bátorságot merít, s egyszer életében helyesen cselekszik. Átpillantott Marcra. és enyhe rosszallással méregette. Nem tudja megmondani, miért, de valahogy sosem szívelte ezt az embert. Elég kellemes modorú a maga unalmas, komoly módján, de alapvet ően olyan, mint egy darab fa. Nincs saját érdekl ődése és véleménye, és abszolút semmi érzéke a humorhoz. Nem történt gyakran, hogy Arthur valakit felette állónak érezhetett, és inkább élvezte az újszer űséget, de volt valami Marc körül, amit nem szeretett. Túl csendes, túl nyájas, túl félrehúzódó. Nem természetes, hogy egy férfi ilyen udvarias legyen. Akkor Marc felemelte a fejét, Hollyra nézett, és akkor Arthur hirtelen azt érezte, hogy a hideg fut át rajta. Marc valahogy másnak látszott. Olyan... Arthur hirtelen felegyenesedett, ahogy a gondolat eltalálta. A fickó éhesnek t űnt. Marc elfordította a fejét, hogy Arthurra nézzen, és kellemesen elmosolyodott. - Valami baj van, Arthur? Próbálta megköszörülni a torkát, de a szája nagyon száraz volt. - Nem tudom. - Úgy nézel, mintha kísértetet láttál volna. Vagy valami rosszabbat. Mit gondolsz, Arthur? Láttál valami rosszabbat? - Lehet. Lehetséges. Katrina szemöldökét ráncolva nézett kett ő jükre.
173 - Miről beszéltek? - Rólam - felelte Marc. - Elbűvölő téma, valóban. -Ruganyosan felemelkedett, és háttal a tűznek állt, könnyedén mosolyogva mindegyikükre. - Mondd meg, Arthur, mikor kezdtél először gyanakodni! - Nem is tudom - makogta Arthur zsibbadtan. - Lehet, hogy korábban, amikor megjegyeztem, hogy sosem eszel semmit, amivel kínálnak, és bár mindig van egy pohár bor a kezedben, sosem iszol belőle. Akik isznak, észreveszik az ilyesmit. És mindig túl sok önuralmad volt, és túl érzéketlenül viselkedtél azon dolgok iránt, amik itt történtek. - Ó, igen - mosolygott Marc. - Érzelmek. Sosem voltam képes beletanulni. Kivéve, ha az éhséget érzelemként veszed számításba. Mindig éhes vagyok. - Nem! - motyogta Holly. A szeme kitágult, ahogy visszahúzódott a székébe. - Nem lehet. Te nem lehetsz... - De, attól tartok, igen - közölte Marc. - És a többiek mind elmentek, itt hagytak hármótokat egyedül velem. Mi teljes biztonságban vagyunk itt. Senki sem tud bejutni hozzánk; gondoskodtam róla. Vagy nem gondoljátok, hogy egy barikád éppúgy szolgálhat emberek benntartására, mint kirekesztésére? Katrina ellenségesen nézett rá, maga előtt tartva a piszkavasat. - Csak gyere közelebb, megöllek, te, te... korcsfajzat! - Milyen kemény szó - ingatta a fejét Marc. - De balszerencsédre tökéletesen pontos. Attól tartok, addig vártam, amíg csak lehetett, és valóban nem várhatok már tovább. Mostanára a többiek már azzal vannak elfoglalva, hogy egymást leöldössék, így nem fognak megzavarni minket. - Nem kell végezned velünk - suttogta Holly. - Senkinek sem fogunk beszélni rólad. Becsületsző! - Ó, azt hiszem, mégis beszélnétek - mondta Marc. -Ha lenne rá lehetőségetek. De attól tartok, nem engedhetem meg magamnak, hogy tanúkat hagyjak. így hát gondom lesz hármótokra, aztán felmegyek, és bemutatkozom az esetleges túlélőknek. Előbb nem tehetem, nem vagyok
elég erős. És az emlékek felszívódnak. De most, hogy Greaves az enyém, az emlékek jó helyen vannak, és miután 174 kiszívtam az életet és az erőt belőletek is... Amikor a védelmi rendszer kikapcsol holnap reggel, elhagyom ezt a tornyot, lesétálok a városba, és eszem, eszem és eszem, és soha többé nem leszek éhes. Azt hiszem, veled fogom kezdeni, Holly. Mindig csodáltalak. Olyan vagy, mint egy rózsa tüske nélkül, olyan csinos, olyan sebezhető. Ezért jöttem hozzád az éjszaka, amikor aludtál, és vettem belőled egy kis életet, hogy tovább tudjam csinálni. Az emlékeid átáramlottak az agyamon, mint szirmok a szellő szárnyán, édesek, de nem elegendőek. Talán rólam álmodtál? Szeretném azt hinni, igen. Évek óta álmodom valami hasonlóról, mint te vagy. És most az enyém leszel. Elindult Holly felé. Arthur feltápászkodott. Kivonta a kardját, a lány és a szörny közé nyújtotta, és remélte, hogy határozottabbnak látszik, mint ahogy érezte. - Hagyd békén, te fattyú! Nem engedem, hogy bántsd! A szörny csak állt ott mosolyogva. - Derék viselkedés, Arthur. De most tedd el a kardodat, és ülj le! Rád is sort kerítek, amint vele végzek. - Komolyan gondolom! - Biztos vagyok benne. De semmit sem tehetsz, hogy megállíts. Mindaddig, amíg kartávolságon belül vagyok valakitől, könnyedén kiszívhatom az életet belőle. Mindamellett nyilvánvaló abból, ahogy a kardod tartod, hogy nem igazán tudod használni. Marc tudta ezeket a dolgokat, és most így én is tudom. Kíváncsi vagyok, mit fogok megismerni, amikor a te fejedet ürítem ki, Arthur. Talán azt, hogy kell koktélokat keverni? - Állítsd le magad! - kiáltotta Arthur. Hangja erőtlennek tűnt még magának is, de legalább kardot tartó karja nem remegett. Gyakran álmodott arról, hogy Holly és valami ismeretlen rémség között áll mint a pillanat hőse, de most eljött a pillanat, és még sosem volt ennyire megijedve életében. De nem hátrálhatott meg. Hollynak szüksége van rá. A gondolat megerősítette, és gyorsan előrelépett, kardjával előredöfött, ahogy tanították. Marc elegánsan oldalra lépett, és rácsapott Arthur kinyújtott karjára. A fegyver a földre esett, ahogy a karja elzsibbadt. A borzadály hideg hulláma végigsöpört rajta, ahogy az erő kiáramlott belőle, Marc felé. Erőtlenül előreesett, arcát beverte a padlóba, de 175 nem érezte. Megpróbált újra felemelkedni, de nem tudott mozdulni. Megfélemlítették, de gondolataiban még ehhez is túl nagyra nőtt a homály. És akkor Marc keze hirtelen leszakadt a karjáról, és a gondolatai kezdtek kivilágosodni. Marc hátrált egy lépést, ahogy Katrina két kézzel újra meglengette a piszkavasat. Az els ő csapás elég erősen eltalálta a férfi fejét, oldalra tántorította, de sérülésnek nem volt semmi nyoma. Persze hogy nem, gondolta Katrina őrjöngve, ő valójában nincs ott. Az csak Marc illúziója. Az illúzió mögött valószín ű leg vérzik, mint a leszúrt disznó. A gondolat megvigasztalta, amint újra lendítette a piszkavasat, beleadva minden erejét. Marc keze az utolsó pillanatban lecsapott, és elkapta a piszkavasat, elnyelve a lendületet, bár Katrina karja megdermedt az ütközéstől. Marc rámosolygott, és az asszony szeme fennakadt, amint kiszívta belőle az erőt. Összeesett, és Marc hagyta, hogy a piszkavas leessen a padlóra, a n ő mellé. Újra Holly felé fordult, aztán megtorpant, ahogy Arthur elkapta a bokájánál. Megpróbált szabadulni, de nem tudott. Arthur ujjai kifehéredtek, ahogy minden maradék erejét beleadta a szorításba. Holly érdekében. Semmi más nem számít. Marc lehajolt, és felkapta a piszkavasat. Arthur tudta, hogy mi következik, de nem volt ereje, hogy elfordítsa a fejét. Még a szemét sem tudta behunyni. Marc keményen lecsapott a vassal, és Arthur látomása eltűnt egy hirtelen vérözön mögött. És még mindig nem engedte elmenni. Hollynak szüksége van rá. Marc lesújtott, újra meg újra. Holly felkiáltott, és székéből Marcra vetette magát, üvöltözve és öklével csépelve. Marc hátrafelé botorkált, és majdnem elesett, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát, és elkapta a lány egyik kalimpáló kezét. Térdre esett, ahogy az erő kiáramlott belőle, és a férfi lemosolygott rá. - Ne légy olyan türelmetlen, Holly! Veled leszek egy pillanat múlva. - Lehajolt, és újra meg újra Arthur kezére vágott a piszkavassal. A szilánkokra hasadó csontok zaja iszonytatóan
hasított a csendbe. Marc kiszabadította a lábát, félredobta a piszkavasat, és visszafordult, Hollyra nézett. - Nem tartott túl sokáig, ugye? Most már szabad vagyok, teljes figyelmemet neked szentelhetem. 176 Lassan elmosolyodott. - Tudod, Holly, te vagy, akir ől mindig is ábrándoztam, éveken át, k őbe és csendbe zárva. Figyeltem a fény járását az ablak sz űk résén keresztül, hallgattam a sirályok rikolto-zását, éreztem az évszakok lassú változását... és álmodoztam arról, hogy mit tennék, ha végre kiszabadulnék. El őször véres, fájdalmas és édes bosszúról álmodoztam, aztán a tornyon túli világról és azokról a szörny űségekről, amit ott tehetnék, aztán álmodtam n őkről, minden melegségr ől, kedvességr ől és szépségr ől, amire mindig vágytam, és sosem ismertem, kivéve az álmokban. De az évek múltak, és az álmok összekeveredtek egymással, olyannyira, hogy valójában már nem tudom, mit is akarok. Kívánlak, Holly; te vagy minden, amir ől valaha is álmodtam. így hát lcínozni foglak, Holly, és kiszívom a lelked, aztán még jobban megkínozlak, és végül lehet, hogy addig foglak kínozni, míg belehalsz, mert annyira akarlak bántani. Gyere ide, Holly! Nem kell félned. Végül is a család tagja vagyok. Holly hirtelen kirántotta karját a férfi szorításából, feltápászkodott, keresztülhátrált a szobán; a férfi sietség nélkül ment utána. A lány kétségbeesetten keresett segítséget, de Katrina még eszméletlenül feküdt a padlón, Arthur pedig alig mozgott, a véres arcán tükröz tükrö z ődő elszántság ellenére. Holly kiabálni akart, értük és önmagáért, de nem volt id ő. Folytatta a hátrálást, Marc követte, egyre mosolyogva. Sikoltani akart segítségért Jamie-nek, Davidnek vagy a többieknek, de tudta, hogy túl messze vannak ahhoz, hogy meghallják őt. Senki sincs, aki segítsen neki. Csak magára van utalva. MacNeil vagy. Viselkedj úgy, mint egy MacNeil. Ezt fohászkodta magában csendesen, mint egy imát vagy penitenciát, amint tekintete végigpásztázott a szobán, keresve valamit, amit fegyverként használhat. Talán egy kis parázs a t űzből, amivel meg tudná gyújtani a férfi ruháját. Csakhogy a kandalló most a szoba másik végében van, és a férfi köztük áll. Az íróasztalon súlyos levélnehezékek hevertek, de amint rájuk nézett, Marc elfogta a tekintetét, és mozdult, hogy elzárja az útját az íróasztalhoz. Arra gondolt, hogy az ajtó felé veti magát, de egy rövid pillantás elég volt, hogy meggy őzze arról, nem lenne képes lebonta-
177 ni a barikádot, mielőtt Marc elcsípné. Elmosolyodott, humor nélkül. Olyan biztonságban érezte magát a barikád mögött... Gondolkozz, a szentségit, gondolkozz! Elment egy fali olajlámpa mellett, habozás nélkül kikapta a mélyedésből, és teljes erejéből Marchoz vágta. Egy futó gondolatban elképzelte, hogy a lángoló olajtól elpusztul, de akkor Marc keze fellendült, és erőfeszítés nélkül, félig a levegőben kapta el a lámpást. Óvatosan letette egy közeli székre, és leereszkedően elmosolyodott. - Az a baj, Holly, hogy még mindig azt hiszed, emberi lény vagyok. Tévedsz. Nem igazán vagyok ember. Miért nem mutatom meg neked, hogy milyen vagyok? Ahogy valójában kinézek? Szeretnéd? Holly megpróbált mondani valamit, de a torka összeszorult, és nem tudott kiejteni egy hangot sem. Valahol az íróasztalnál hagyta abba, és reménytelen tekintete egy karcsú, ezüst levélvágó késre esett. Gyorsan újra elfordította a tekintetét, arra az esetre, ha Marc figyelné, de a férfi tekintete most rajta nyugodott. Els ő ízben hagyta abba a mosolygást. Valami megmozdult a lány agyában, mintha hirtelen tudatossá vált volna egy háttérzaj, ami éppen most szűnt meg. Marc hullámzani és imbolyogni kezdett, mintha valahonnan messziről, izzó ködön át látszódna, aztán az ember eltűnt, és a szörny állt a lány el őtt. Első gondolata az volt, Nem is olyan rossz. rossz. Valami visszataszító, valami rettenetes alaktalan dolgot várt, agyarakkal, karmokkal és kidülledő szemekkel, de ehelyett meglepően közönségesnek nézett ki. Átlagosan magas volt, de nagyon sovány és csontos, lötyög ő, bő ruhákba burkolva. Marc ruháiba. Holly feltételezte, hogy ezzel könnyebben fenntarthatja az illúziót. Vagy talán azért viseli, mert a szörny is ruhákra vágyik, mint egy közönséges ember. Bal karja és lába határozottan görbe volt, a bal válla tisztán láthatóan lejjebb n őtt ki, mint a másik, de ezek egyike sem volt elég ahhoz, hogy szörnynek nevezzék. És amikor az arcára nézett, nem tudta, hogy nevessen-e, vagy sikítson. Egy elég normális arc volt, keretezve hosszú, zsíros hajjal és szálkás szakállal, vércseppekkel egy friss fejsebből, és látszott, hogy egykor azt a szájat összevarrták. A súlyos fekete öltések mélyen besüppedtek az ajkakba, vékony fe178
hér vonallá préselve őket. Holly csodálkozott, vajon ki tette ezt; feltehetőleg az apa, mielőtt befalazta a szörnyet a cellájába. És miért ne?, gondolta eszelősen. Végül is nincs szüksége szájra. - Hogy tudsz beszélni? - kérdezte metsző hangon. A szörny szája valami mosolynak nevezhet őbe rándult. - Mindez az illúzió része, kedvesem. Azt hallod, amit akarok, hogy hallj. Ám ez elég sokáig tartott, azt hiszem. Itt az idő. Elindult felé, nevetése a lány agyában zengett. Holly felkapta a levélvágó kést az íróasztalról, és ellensége bordái közé döfte. Az egyet mordult, sötét, éhes hangon, mint a disznó a vályúnál, megragadta a lány két kezét, nem törődve azzal, hogy a vér folyik le az oldalán. Holly megpróbált küzdeni, de minden ereje elhagyta, ahogy a férfi megérintette. Még sikoltani sem tudott, ahogy a szörny vékony fehér szája lassan vigyorba torzult, s csak a vaskos öltések törték meg ajkait. És akkor a könyvtár falának egy része kivágódott, Hawk és Fisher rontottak be a szobába. A szörny körbeperdült, Hollyt oldalra dobta. Hawk elég sokáig habozott, mire felfogja a helyzetet, aztán a szörny felé vágott a kardjával. A szörny az utolsó pillanatban felrántotta a kezét, és a penge a karjába hatolt a torka helyett. Hawk visszatáncolt, ki a b űvkörből, ahogy a szörny feléje kapott, mit sem törődve vértől csöpögő végtagjával. Fisher kerülgette, hogy megpróbáljon a háta mögé jutni. Holly erőlködött, hogy felálljon Hawk előrelépett, hogy újra megvágja a szörnyet, és térdre esett, ahogy testének minden izma elerőtlenedett. Gyengén megrázta a fejét, azon mesterkedve, hogy valahogy még megkapaszkodjon a kardjában, bár többé nem lesz ereje, hogy felemelje. A szörny lenyúlt, és Hawk arcát a kezébe fogta. Az ujjak megszorították, és Hawk arccsontjai elmozdultak és recsegtek a növekvő nyomás alatt. Fisher kikapott egy ég ő parazsat a tűzből, és a szörny hátába vágta. Az er ő kiment az ujjaiból, ahogy a bűvkörbe belépett, és az ég ő parázs leesett a markából a pokrócra a kandalló el őtt. Lángok csaptak fel, ahogy a pokróc tüzet fogott. Holly a szörnyre vetette magát, a hirtelen tömeg megle179 petésként zúdult rá, és lesodorta Hawkról. A szörny a hátára esett az ég ő szőnyegre, és a lángok felcsaptak körülötte, amint a ruhája tüzet fogott. Nekilendült, hogy újra lábra álljon, Hollyt az egyik oldalra hajítva, előre-hátra tántorgott, hatástalanul ütögetve égő ruháját kezeivel. Kék lángok lobbantak csendesen, amint a haja meggyulladt. Hawk és Fisher valamennyire visszanyerték erejüket, és valahogy feltápászkodtak. Hawknak még megvolt a kardja, Fisher pedig felkapott egy zsámolyt, hogy bunkóként használja. Holly felemelkedett, feledve parázsló ruháját, körülnézett, keresve valami fegyverként használhatót. A szörny hátat fordított nekik, és az ajtó felé igyekezett. Feldúlta a barikádot, emberfeletti er ővel szétdobálta a terjedelmes bútorokat, és feltépte az ajtót. Kitört a folyosóra, Hawk és Fisher azonnal utánairamodtak. A lángok most magasra csaptak, és a férfi b őre kezdett megfeketedni, de egy hang sem hagyta el a száját. Visszapillantott az üldözőire, a lépcsőhöz rohant, aztán megállt, felnézett, és meglátta Jamie-t, aki csapatát feléje vezette, le a lépcsőn. A szörny el őre-, majd hátranézett, megcsonkított szája vicsorgásba görbült, és aztán ereje megnövekedett, a reménytelenségtől és a gyűlölettől vezetve túllépte szokásos korlátait. Azok ott a lépcs őn egyenként hullottak a földre, szemük lassan lecsukódott, amint az erő utolsó szikrája is távozott belőlük, amíg csak Alistair maradt állva. Lassan nyomult lefelé a lépcsőn, arcát hátborzongatóan világították meg a lángok, amelyek még mindig ugráltak a szörny körül. - Semmi értelme - motyogta halkan, hogy csak a szörny hallhatta. - Az er őd nincs rám hatással. En már nem vagyok emberi lény, mint te. Egy pillanatig szemtől szemben álltak egymással, egymásra meredve, és aztán Alistair kardja lecsapott, és elmerült a szörny mellkasában. Az csendesen a padlóra roskadt, néhányat rángatózott, és fekve maradt, összegörbülve halálos sebét ől. A felcsapó lángok belekaptak a ruhájába, de nem mozdult. Alistair kihúzta a kardját, óvatosan és módszeresen levágta a szörny fejét. A többiek egymás után tántorogva álltak lábra, amint az erő lassacskán visszaáramlott 180
beléjük. Alistair hüvelyébe dugta kardját, és odasietett Hawkhoz. - Úgy tűnik, bocsánatkéréssel tartozom neked. Annyira biztos voltam, hogy te vagy a szörny. ször ny. De hát tévedni emberi dolog. A könyvtárban a szoba tébolydává változott, ahogy mindenki egyszerre beszélt, magyarázkodva és mentegetőzve és általánosan elernyedve. HoIIy Arthur körül sürgöl s ürgöl ődött, bebugyolálta törött karját egy ruhába, és megpróbálta letisztítani arcáról a vért egy borral átitatott zsebkend ővel. Dávid összeszorítva tartotta Arthur vállát, és zavarosan magyarázta neki, milyen jól megállta a helyét. De végül J amie szembe találta magát Hawkkal, és mindenki befogta a száját, hogy őket hallhassa. - Azt hiszem, tartozik nekünk néhány válasszal - kezdte kezdte Jamie. - Rendben, tévedtünk abban, hogy ön a szörny. Sajnálom, de nagyon gyanúsan viselkedett. Kicsoda ön valójában, és mit keres itt? És mi az ördög történt a szemerei? - Nem mondhatom meg, hogy ki vagyok - felelte Hawk egykedv űen. - De azt igen, hogy miért jöttünk ide. Isobel meg én kerestünk itt valakit. -Kit? Hawk megfordult, és Davidre nézett. - Te akarod közölni, vagy mondjam én? Dávid vállat vont, és rendíthetetlenül állta a MacNeil tekintetét. - Sajnálom, Jamie, de attól tartok eléggé becsaptalak benneteket. benneteket. Kém vagyok. Véletlenül rábukkantam egy információra, amir ől tudtam, hogy Outremer pokoli sokat fizetne érte, és a kísértés túl nagy volt. Szükségem volt a pénzre, tudjátok. Pokolian sokkal tartoztam, eggyel-más-s al, sokkal többel, mint amir ől valaha is tudtatok, és a hitelez őim közül néhány nagyon kitartóan kezdett aggályoskodni. Még az adósok börtöne is szóba került. A családim már kinyilvánította, hogy ők többé már nem vállalnak felel ősséget a tartozásaimért, és az ő hátterük nélkül a pénzkölcsönz ők nem foglalkoznak velem. Nem volt nehéz kapcsolatba lépni Outremerrel. Meglep ődnétek, mennyi ügynökük
181 van itt a városban. De a végén minden elromlott, s úgy végeztem, hogy futnom kellett az életemért. Idejöttem, hogy elrejt őzzek, míg arra várok, hogy a kapcsolatom jelentkezzen. Egyébként is kellett jönnöm, hogy lássam, mit fog Holly megkapni az örökségb ől. Az ő örökségeként egy vagyonra számítottam, ami kihúz engem a csávából, ő biztosan kisegített volna. A pokolba is, ugye, nyomban adtál volna nekem pénzt, Holly? Sosem tudtál semmit megtagadni t őlem. - Mi az ördögért nem nem kértél tőlem pénzt? - kérdezte Ja-mie ingerülten. - Nem hagytalak volna tönkremenni néhány ezer nyomorúságos dukát miatt. - Nem kérhettem kérhettem tőled, sem bármelyik barátomtól - felelte Dávid. - Nem Ne m akartam, hogy tudjátok, milyen bolondot csináltam magamból. Nekem is van büszkeségem. Ez minden, ami mostanra megmaradt. Ezt nem akarom feladni. Nem akarok további megpróbáltatásokat sem kiállni. Arthur, gondoskodj Hollyról! Megfordult, és kiszaladt a szobából a folyosóra. Hawk és Fisher Fi sher utánamentek. Hawk megállt az ajtóban mindenki mást utasítani, hogy tartózkodjon a könyvtárban, és aztán ő meg Fisher lerohantak a folyosón, majd fel a lépcs őn Dávid Brook nyomában. Mindketten fáradtak voltak a szörnynyel vívott harcuk után, és Dávid hamarosan lehagyta őket. Siettek, követve a férfi lépteinek zaját a lépcs őn, elhagyták a második szintet és a harmadikat, és Dávid még mindig messze el őttük loholt. - Hova az ördögbe akar ez menni? - lihegte Fisher. -Semmi sem maradt, maradt, csak a párkányzat, és ha egyszer ott van, sarokba szorítjuk. - Nem szükséges - rázta a fejét Hawk. - Van még egy út lefelé, ha ha akarja, meg tudja tenni. Végül kitörtek a reggeli leveg őre, és ott találták Dávidét, a mellvéd falának szélén ülve, amint rájuk ráj uk várt. Fisher meglódult, de Hawk visszatartóiag tette kezét a karjára. A napsütés szi nte szúrta a szemüket a harmadik szint homálya után, és Hawk egy pillanatig csendesen állt, hogy sze me hozzászokhasson. Dávid türelmesen ült, lábait lógatva a mélység fölött. Halványan mosolygott.
182 - Gyere el a széléről! - szólt rá Hawk végül. - Veszélyes. - Nézd, micsoda látvány! - mondta Dávid. - Nem csodálatos? Úgy érzed, érzed, mintha örökké látni akarnád. - Ezért hurcoltál fel ide minket? minket? - kérdezte Fisher. -Csodálni a kilátást? Dávid vállat vont, és elmosolyodott. - Nem kérdezem, mivel buktam buktam le. Nem számít. Egyébként Egyébként nagyon amat őr módon játszottam a kémszerepet. De szeretném tudni, kik vagytok ti igazán. - Hawk és Fisher, a városi városi őrség kapitányai - felelte Hawk. - Mi hajszoltunk keresztül fél Havenen tegnap este. Dávid felvonta a szemöldökét. - Le vagyok vagyok nyűgözve. Hallottam néhány történetet kett őtökről. Igazak? - Némelyik - vont vállat Hawk.
- Mit csináltatok Grimm varázslóval? - Megöltük - felelte Fisher. - Jő - bólintott Dávid. - Valószín űleg tisztább lesz a leveg ő a városban az ő eltűntével. Nem foglalkoztam volna vele egyáltalán, ha a kapcsolatom nem er ősködik. - Ki volt a kapcsolatod? - kérdezte Hawk. Dávid Dávid vállat vont. - Mindig valaki más. Nem bíztak bennem eléggé ahhoz, hogy valaki fontos emberrel engedtek volna találkozni. - És az információ? - tudakolta Fisher. - Mi volt az a fontos dolog, amiért annyi embernek kellett kockáztatnia az életét? Dávid mereven a tengerre bámult. - Outremer uralkodója idejön Havenbe, hogy találkozzon találkozzon a mi királyunkkal, és kieszeljenek egy békeszerződést, hogy véget vessenek a határvitának, miel őtt igazán elvadulna. De mind a két oldalon vannak olyanok, akik egy háborúból nagy hasznot húznának, olyan emberek, akik nem akarják, hogy a béketárgyalások sikerüljenek. Ezen tárgyalások pontos dátumának, idejének és helyének ismerete ezért olyan értékes azoknak, akik ennek szabotálásában érdekeltek. Véletlenül éppen a rossz helyen és a rossz időben tartózkodtam, és eléggé kíváncsi ahhoz, hogy megnézzek
183 egy papírdarabot, amit óvatlanul egy íróasztalon hagytak. És így kezd ődött minden. Ilyen egyszer ű. - Gyere el a szélétől - mondta Hawk. - Leeshetsz. - Nem megyek vissza - felelte Dávid. - Ha bíróság elé állítanának, szégyent szégyent hoznék a családom nevére. Azt nem tehetem. Elég csalódást okoztam nekik eddig is. Mindamellett a barátaimat b űnösnek találnák összeesküvésben, csak azért, mert engem ismernek. És Hollyt üldöznék, kiközösítenék, mert közel állt hozzám. Nem engedhetem meg. Azt hiszem, Holly boldog lehet Arthurral. Nem? - Igen - bólintott Hawk. - Gondot visel visel rá. - Jó - mondta Dávid, és ellökte magát a faltól. Nem sikoltott egyáltalán, csak egy nagy csattanással elérte a sziklák alját.
8.
Búcsúzás A véd őrendszer másnap reggel tíz órakor sz űnt meg. Finom rezgések keltek a leveg őben, s a MacNeiltorony mintha kissé megroggyant volna, aztán már mindennek vége is lett. Hawk szertartásosan kinyitotta az els ő ajtót, ő és Fisher kiléptek a fényl ő reggeli leveg őbe. Kellemes, napos reggel fogadta őket, csak a szél csíp ős hidege emlékeztetett, milyen közel a tél. Sirályok lovagolták meg a szelet kiterjesztett szárnyakkal, kiáltozva és sivítozva, és messze lent végtelen robajjal zúdultak a hullámok a sziklákra. Csak Jamie és Robbie Brennan jöttek ki búcs űt mondani, és Hawk meg Fisher örültek ör ültek ennek. Kellemetlen id őszakot töltöttek együtt, míg arra vártak, hogy a védelmi rendszer kikapcsoljon. kikapcsolj on. Hawk és Fisher megspórolhatták volna ezt a napot, de a jelenlétük olyan dolgokra emlékeztetett, amit a MacNeilek szerettek volna elfelejteni. Mind a négyen ott
184 álltak együtt egy pillanatig, ketten toronybeliek, ketten kívülállók, egyik ő jük sem volt biztos benne, mit kellene mondani. Végül Jamie kínosan köhintett, és mind ránéztek, várakozóan. - Nagy szolgálatot tettek a családomnak - jelentette ki határozottan. határozottan. - A szörny végre nyugton van, és a MacNei-lek megszabadultak az átkuktól, ha nem is a szégyenükt ől. Arra kérem önöket, engedjék meg, hogy megjutalmazzam személyüket valamilyen módon. Egyszer űen csak köszönetet mondani nem tűnik igazán elégnek. - Köszönetnél többre nincs szükség. Épp elég hálásak vagyunk, amiért nem ragaszkodtak, hogy hogy megtudják, kik vagyunk valójában. - Pedig ugyancsak érdekelne - jegyezte meg Jamie, és megpróbált nem bámulni Hawk zárt j obb szemére. - De ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy nem tetszene a válasz. Különben is, valószín űleg hazudnának. Hawk és Fisher elvigyorodtak, és nem szóltak egy szót sem. se m. - Attól tartok, csak mi ketten tudjuk elbúcsúztatni önöket - vette át a szót Brennan. - A többieknek pillanatnyilag nagyon sok mindennel kell megbirkózniuk. Holly és Lord Arthur vigasztalják egymást, s ez a legjobb, amit csak tehetnek. Pillanatnyilag mindketten túlságosan hiányolják Dávidét ahhoz, hogy bármi másra gondoljanak, de nem lennék meglepve, ha végül is együtt maradnának. Én úgy gondolom, hogy ők jók lennének egymásnak. Ki tudja? Lehet, hogy a lány még az ivásról is le tudná szoktatni. Hawk elmosolyodott. - Lehetséges. Megesik ilyesmi. - Katrina néni az emeleten csomagol - folytatta Jamie. -Mondtam -Mondta m neki, hogy addig szívesen látjuk,
amíg csak kívánja, de úgy t űnik, nem tud várni tovább. Azt mondja, nem érzi itt magát többé biztonságban. Meg tudom érteni. Egész életemet a toronyban éltem le, és mostanában már nem érzem ugyanazt. Mert egy régi és megbízható barát hirtelen felfedte természetének egy sötét és e r őszakos oldalát, amit sose sejtettünk azel őtt. Valószínűleg túl fogom tenni magam rajta, de nem hiszem, hogy még valaha is újra meg fogok bízni a toronyban.
185 - Katrina hová megy? - kérdezte Hawk. Jamie vállat vont. - Vissza a városba. Nem hiszem, hogy ő maga tudná már... - Visszatér a férjéhez? - érdekl ődött Fisher. - Remélem, nem - felelte Brennan. - A férje miatt. Nem kívánom Katrinát a legnagyobb ellenségemnek sem. Legalábbis nem, hacsak nem kerülök igazán piszok kedvembe. - És Alistair? - kérdezte Hawk. - A tegnapi este javát azzal töltötte, hogy elkerüljön minket. - Itt van valahol - mondta Jamie. - Elrejt őzve. Azt hiszem, még mindig b űntudata van, hogy meggyanúsította önt. Semmi kétség, el ő fog kerülni újra, amint biztosan elmentek. Újabb szünet következett, amint kifogytak az udvariaskodó, jelentéktelen témákból. - Sajnálom Dávidét - jegyezte meg Hawk végül. - Nem volt rossz ember. Megmenthettük volna az életét, ha tudjuk. - Tudom - bólintott Jamie. - Nem kételkedem, hogy pontosan úgy történt, ahogy leírta. Dávid sok minden volt, de gyáva sosem. Tudta, hogy csak egy dolgot tehet, hogy védje a családját, és megtette. Nem tudom, mit kellene mondanom nekik. Az igazság egy részének végül is ki kell derülnie. Még csak haza sem tudom vinni a testét. Az apály már kivitte a tengerre. Tudja, én mégis b űnösnek érzem magam miatta. A barátja voltam. Észre kellett volna vennem, hogy valami nincs rendben. T alán találhattam volna valami módot, hogy segítsek neki, miel őtt rossz társaságba keveredett volna... - Hagyd ezt! - szólt rá Brennan keményen. - Ha Dávid azt akarta volna, hogy tudd, elmondja neked. Elég lehetősége volt rá. De a büszkesége nem engedte. Vagy talán csak nem akarta magával rántani a barátait. Akármi is történt, az ő felelőssége, nem másé. Most te vagy a MacNeil. Jamie. Meg kell tanulnod, hogy ne bosszankodj olyan dolgok miatt, amiket nem lehet megváltoztatni! Jamie lassan bólintott, de nem látszott meggy őzöttnek.
186 Hawk elhatározta, hogy ez a megfelel ő pillanat témát váltani, és hangosan megköszörülte a torkát. - És mi van veled, Robbie? Mit akarsz magaddal kezdeni, most, hogy Duncan ilyen jókora összeget hagyott rád? Robbie elvigyorodott. - Átkozott legyek, ha tudom! Valószín űleg becsületesen élek. Utazgatok egy kicsit. Rég jártam már a nagyvilágban. Sok változás történhetett, és addig kell ezekb ől megnéznem néhányat, amíg még tudom. Nem mintha nem lennék boldog itt, de Duncan halálával már nem ugyanaz. Id őről időre visszalátogatok megnézni, mire jutottatok;, elénekelni néhány új dalt, amit összeszedtem. - Igen, persze - mondta Jamie. - Az kedves lenne. Brennan felnevetett. - Nem versz át, Jamie. Sosem méltányoltad az énekemet. - Szokni kell hozzá - felelte Jamie komolyan. - És én még csak húsz éve hallgatlak. Mindnyájan őszintén mosolyogtak, és Hawk kinyújtotta a kezét Jamie-nek. A MacNeil keményen megrázta. Gyors kézfogások kezd ődtek körbe, és Hawk elvezette Fishert, miel őtt a búcsúzás újra kínossá válhatna. Elindultak lefelé az ösvényen, ami a városba vezet, és nem néztek vissza. - Nos - mondta Hawk végül. - Milyen volt társaságbélinek lenni, Isobel? Fisher felmordult. - Az étel jó volt, a borok pompásak, de a társaság csapnivaló, és utálom a divatirányzatukat. A f űző szorít, ahányszor csak leveg őt veszek, a hajam felt űzése fejfájást okoz, és ezek a cip ők megölnek. Hawk mosolygott. - Csak legyél hálás, hogy nem kellett keverednünk egy tucat vagy annál is több családdal a fels ő tízezerből. - Hálás vagyok - mondta Fisher. - Higgy nekem. - Gondolom, nem csináltuk túl rosszul. Nem csaptunk be senkit. Fisher megrázta a fejét. - A te modorod nem illend ő a felső tízezerhez, Hawk. Csendesen egymásra nevettek, és folytatták útjukat Haven felé. * * *
187 Alistair egyedül állt a hallban, s a család őrangyalának arcképét nézte, ami a kandalló fölött függött. A szoba nagyon csendes volt, mindössze a t űz csendes pattogása hallatszott. Tudta,
