Marl ow Ray Garwoodnak, a család legi fjabb büszkeségének és örömének. Legyen mindi g napsugár az élet edben, amely felmelegít. Holdsugár, amely el varázsol . S egy őrangyal, hogy s emmi bántódás ne érhessen.
Előszó Cordelia Kane mindössze ötéves volt, amikor találkozott a mesebeli királyfival. Cordelia, akit az apja születése óta Cordie-nak hívott, nem akart iskolába menni, amikor ötéves lett, de az apja nem engedte, hogy otthon maradjon. Erősködött, hogy legalább próbálja ki. Biztos volt benne, hogy Cordie-nak tetszeni fog. Mint kiderült, igaza volt. Cordie már az első nap két új barátot szerzett az előkelő Briarwood iskola előkészítő osztályában, Sophie Rose-t és Regan Madisont. Cordie láttalépett azon elő. az első reggelen átsétálni a parkolón, hogy Regan a lány nem egy tündérmeséből Hosszú, szőkeSophie-t haja táncolt, ahogy lépkedett,ésésbiztosra a szemevette, csillogott. sokkal utána érkezett. Ő is csinos volt dús, barna hajával és szeplős orrával. Cordie szerette volna, ha neki is volnának szeplői az orrán. Nem kellett hozzá sok, hogy a lányok összefogjanak. Csak egy játszótéri incidens. Egy másodikos, basáskodó lány megpróbálta elvenni Cordie hajcsatjait, és Regan meg Sophie azonnal a segítségére sietett. Sophie fel volt háborodva, mégis Regan volt az, aki igazi bátorságról tett tanúságot. Szembeszállt az erőszakoskodó lánnyal, és nem is hátrált meg, amikor az nekitámadt. Attól a pillanattól fogva a lányok elválaszthatatlanok voltak. Ahová ment az egyikük, ment a másik kettő is. Cordie új barátnői egészen más környezetből jöttek, mint ő. Regant és Sophie-t limo vagy elegáns autó hozta az iskolába. Cordie-t az apja fuvarozta oda öreg, de megbízható kisteherautóján. Regan és Sophie jó nevű óvodákba jártak két évig az iskola előtt. Cordie nem járt óvodába, de így is tudott olvasni. Az apja tanította meg, aki minden este leült vele a vacsora és a fürdés után. Nem az olvasás volt az egyetlen, amit az apja megtanított neki. Míg a többiek rajzoltak vagy bújócskáztak, Cordie az apja autószerelő műhelyében töltötte a napjait, mindenfélét tanulva a kocsikról. Az apja szeretett az általa csak tragacsoknak nevezett kocsikkal dolgozni, s mivel Cordie igyekezett minél több örömet szerezni neki, odafigyelt rá, mit csinál, és szinte mindennap sikerült összekennie a ruháját. Volt egy játékuk, amelyet esténként játszottak, mielőtt hazaindultak volna. Cordie apja felemelte a motorháztetőt, aztán a karjára vette a kislányt, és rámutatott valamire a motor környékén. Cordie-nak meg kellett mondani, mi a neve annak az alkatrésznek, és milyen célt szolgál. Ahogy idősödött, egyre gyorsabbá és tökéletesebbé vált. Legjobban azt szerette, ha együtt utazhatott az apjával az autóvontató kocsin, hogy segítsenek az elakadt embereken. Néha csak néhány percig tartott, hogy beindítsák a motort, máskor azonban be kellett vontatni a lerobbant autót a műhelybe. Legkönnyebben a döglött akkut vagy a beköpött gyújtógyertyát tudták helyrehozni. Cordie mindkettőről tudta, mi az, mert az apja elmagyarázta neki. Neki is volt színezője meg zsírkrétái, mint a többi gyereknek, de sohasem használta őket. Jobban szeretett az apja nyomában járni és segíteni neki. Mivel nem voltak játszótársai, félt az iskolától, miután azonban összeismerkedett Sophie-val és Regannel, minden félelme elmúlt. Cordie és Sophie kapcsolata különleges volt. Mindkettőjük édesanyja meghalt, mielőtt elég idősek lettek volna ahhoz, hogy egyáltalán emlékezzenek rá. Regan volt a szerencsés. Neki élt az édesanyja, és Cordie megésSophie is volna a barátnőjüket, éppotthonában. Regan anyja utazgatott, ha mégirigyelte a városban is tartózkodott, ritkáncsak a saját Hasohasem nem lett volt volnaotthon. ReganMindig három bátyja, a kislány nem is tudta volna, mi az a család. Igaz, ő volt az egyetlen olyan szerencsés, akinek testvérei voltak, de Cordie-nak és Sophie-nak ez nem számított. Ők hárman együtt nővérek voltak.
Mivel Sophie majdnem egy évvel idősebb volt náluk, úgy érezte, ő az, aki parancsolgathat a másik kettőnek. Cordie és Regan egy ideig hagyta is neki. Aztán, ahogy telt-múlt az idő, a lányok egyre többet versengtek egymással majdnem mindenben, kivéve… a focit. Mindannyian beléptek a csapatba, de Sophie nem szerette, hogy izzad meg koszos lesz, ezért ő általában sétálgatott a pályán, vagy megállt egy helyben, és várta, hogy a labda megtalálja. Regan, a csapat legalacsonyabb tagja igazi örökmozgó volt. De Cordie is. Ők legalább egy-egy gólt szereztek meccsenként. Csajos lányok voltak, akik szerettek szalagot kötni a hajukba, és fodros szoknyában illegetni magukat, de a pályán erőszakossá váltak, s mindent beleadtak, hogy győzzenek. Cordie az egyik fociedzés után találkozott vele. Evant, Regan sofőrjét a repülőtérre küldték, hogy elhozza Regan anyjának egyik barátját, így Regan legidősebb bátyja volt kénytelen a lányokért menni az edzésre. Spencer, a középső fiú úgy döntött, elkíséri a bátyját. A pálya valahol a semmi közepén volt. Aiden rossz helyen fordult be, vissza kellett tolatnia, és jó tizenöt perces késéssel értek oda. Az edző mindig megvárta, amíg az utolsó lánykát is elviszik edzés után, és már arra készült, hogy beülteti Regant, Sophie-t és Cordie-t a furgonjába, és maga viszi haza őket, amikor Aiden végre felbukkant. A fiúk kocsija hangos zörgéssel közeledett. A lányok, a lábuknál a hátizsákokkal, álltak és hunyorogva figyelték a két fiút a hangos járműben. – Ez egy öreg kocsi – jegyezte meg Sophie. – Nagyon öreg. Cordie bólintott. – Egy tragacs – jelentette ki megfellebbezhetetlenül. Az autó pöfögve megállt, a két fiatal kiszállt és nekivágott a pályának. – Kik azok a fiúk? – kérdezte Sophie. – A bátyáim – felelte Regan. – A nagyobb Aiden, ő tizenhat. Spencer csak tizennégy. Nem tudom, Walker hol lehet. Talán otthon maradt. Aiden füttyentett és intett Regannek. – Menjünk! – kiáltotta. – Dühösnek tűnik – suttogta Sophie. Regan a fejét rázta. – Nem újra dühös – mondta a hátizsákot a vállára kanyarítva. – Csak mindig siet. Aiden füttyentett. – Ne füttyögess! – kiáltott oda neki Regan meggyorsítva a lépteit. – Nem vagyunk kutyák, Aiden. A bátyja nyilvánvalóan viccesnek találta Regan megjegyzését, mert jót nevetett. Regan odaadta neki a hátizsákját, Sophie és Cordie követte a példáját. Az autó felé haladva Regan bemutatta a barátnőit. Sophie hátranézett a két fiúra, rájuk mosolygott és köszönt. Ám amikor Cordie is hátrafordult, csak bámulni tudott. A tekintete Aidenre tapadt. Arra gondolt, hogy Aiden a legtökéletesebb fiú, akit valaha is látott. Nem csak azért, mert úgy festett, mint a herceg a kedvenc meséjéből, a Hófehérkéből. A haja majdnem olyan sötét volt, az arca pontosan olyan csinos. És nagy volt, nagyobb, mint Cordie apja. Talán tényleg herceg, gondolta Cordie. – Milyen volt a foci? – kérdezte Spencer. – Jó – felelte Regan. – Annak kellett lennie – jegyezte meg Aiden. – Csupa kosz vagy.
– Cordie is csupa kosz – közölte Regan. – De Sophie nem. Spencer a kis szöszkéhez fordult. – Te nem vettél részt ma az edzésen? – érdeklődött, látva makulátlan külsejét. Egyetlen foltocska sem volt a ruháján, és az edzőcipője is vadonatújnak tűnt, mintha most vette volna elő a dobozából. – De, részt vettem – felelte a lányka. – De a ru… – Sophie nem szereti, ha összepiszkolódik – magyarázta Regan. Spencer Aidenre pillantott, aztán újra a kislányra nézett. – Akkor miért focizol? – Mert szeretem a focit. – Így igaz – biccentett Regan. – Te logikusan gondolkodsz, Spencer – nevetett Aiden. – És? – kérdezte az öccse. – Ők nem. Odaértek a kopott, kék autóhoz. Aiden a csomagtartóba tette a lányok hátizsákját, miközben Spencer kinyitotta nekik az ajtót, és intett, hogy szálljanak be. – Kapcsoljátok be az övet! – parancsolt rájuk. – Miért ezzel a kocsival jöttél? – akarta tudni Regan. – Kölcsön kocsi – felelte Aiden. – Addig, amíg az enyém a szervizben van. Nem volt nekik másik. Beült az autóba, bedugta és elfordította a slusszkulcsot. A motor felhörrent, aztán lefulladt. Aiden újra próbálkozott. Megismétlődött a dolog. Aztán újra és újra próbálta, miközben a gázpedált taposta. Valaki megérintette a vállát. Amikor hátrafordult, látta, hogy Cordie kikapcsolta az övet, és az ülés szélén pipiskedve figyeli őt. Mielőtt rászólhatott volna, hogy kösse be magát, a kislány megszólalt. – Ezt abba kell hagynod. Túlfolyik. – Mi? – kérdezte Spencer. – A porlasztó. – Hát semmit sem tud?, csodálkozott Cordie. – Ha a bátyád ennyi gázt ad, túlfolyatja a porlasztót – magyarázta lassan, hogy a fiú megértse. Emlékezett rá, az apja milyen gyakran hajtogatta, ha annyi dollárja lenne, ahányszor azért hívták ki, mertAident túlfolyt a porlasztó, és aza autó nemmagabiztosság, indult, már gazdag annyira meglepte csendes hogylenne. beletelt néhány másodpercbe, mire a hangjára talált. – Nem folyatom túl – jelentette ki. – De igen – mondta Cordie egyenesen a fiú szemébe nézve. – Ha továbbra is ezt csinálod, nagyon sokáig kell majd várnod, amíg ismét megpróbálkozhatsz az újraindítással, és tudod mit? Valószínűleg megint túl fogod folyatni. – Úgy veregette meg a fiú vállát, mintha csak meg akarná nyugtatni, majd hozzáfűzte: – Ez azért van, mert nem tudod, mit csinálsz. Ha akarod, megmutatom. Miután Cordie előadta a mondanivalóját, hátradőlt az ülésen, ismét bekötötte magát, és a zsebében talált cukorkával kínálta a barátnőit. A lányok pillanatokon belül vígan sutyorogtak és vihogtak. A Halloween volt a téma, s az, hogy mit fognak viselni az iskolai bulin. Regan kijelentette, hogy ő félelmetes boszorkánynak öltözik, a másik két lány még nem döntött, de a balerina jelmez felé hajlottak.
– Még mindig Hamupipőke akarsz lenni? – kérdezte Sophie Cordie-t. Cordie egy pillanatig töprengett, majd Aidenre nézett, mielőtt válaszolt. – Meggondoltam magam – felelte. – Hófehérke leszek. Aiden nem törődött a lányok fecsegésével, az öccsét faggatta, emlékszik-e benzinkútra az idefelé vezető úton. – Nem figyeltem – mondta Spencer. – Tudsz bármit is a kocsikról? – Nem – felelte Aiden. – És te sem. – Újra indított, de egy-két próbálkozás után feladta. – A fenébe! – sziszegte. – Miért kell egy fociedzést az isten háta mögött tartani? – Tőlem hiába kérdezed. Szerintem valamelyikünk elkezdhet gyalogolni. Valószínűleg több kilométerre van a legközelebbi ház. Én megyek. Bekopogok minden ajtón, amíg valaki meg nem engedi, hogy használjam a telefonját. Hacsak… – Hacsak mi? – kérdezte Aiden. Spencer hátrasandított a lányokra. – Nem számít. – Hacsak mi? – ismételte meg a kérdést Aiden. – Hacsak nem kérdezzük meg a kiscsajt – suttogta. – Azt akarod, hogy kérdezzek meg egy ötéves gyereket, hogyan kell megjavítani ezt az átkozott kocsit? – kérdezte Aiden egy csepp gúnnyal a hangjában. – Nem – nyugtatta meg Spencer. – Majd én megkérdezem. A lányokhoz fordult. – Figyelj, Cordie… – Cordeliának hívják, de mindenki Cordie-nak becézi – világosította fel Regan a bátyját. – A Cordelia szép név – jegyezte meg Aiden. Cordie nem szerette a nevét, de amikor Aidentől azt hallotta, hogy szép, nyomban meggondolta magát, és azt akarta, hogy mostantól mindenki Cordeliának hívja. – Jól értettem, hogy azt mondtad Aidennek, tudod, hogyan kell elindítani az autót? – kérdezte Spencer. – Talán tudom – felelte Cordie, és ismét előrecsúszott az ülésen. – Könnyű. Csak annyit kell tenned, hogy lenyomod a gázpedált, és lenyomva tartod. Nem engeded fel, és nem nyomogatod, mint az előbb. Aztán kulcsot, és úgy hagyod. Nem helyes folytona ráadni meg–visszavenni gyújtást. Mindent rosszulelfordítod csináltál –a tette hozzá vidáman, és ismét megpaskolta fiú vállát. Ne aggódj, aAiden. Lehet, hogy beindul a motor. – Lehet, mi? Oké, megpróbálom. – Aiden követte a kislány utasításait, magában azon mosolyogva, hogy egy ötéves gyerek tanácsaira hallgat, de amikor néhány másodpercig semmi sem történt, fel akarta engedni a gázpedált. – Ne! Várj! – kiáltott Cordie a fülébe. Továbbra is lenyomva tartotta a gázpedált, mire a motor egyet-kettőt köhögött, majd mozgásba lendült és életre kelt. Aiden hátrafordult, és szembe találta magát Cordie széles, elégedett mosolyával. Kihúzta magát, és sebességbe tette a kocsit. Miközben távolodtak a pályától, halkan odaszólt az öccsének. – Bevalljuk bárkinek is, hogy egy ötéves… – Soha senkinek – vágott a szavába Spencer.
Aiden a visszapillantó tükörben látta, hogy Sophie és Regan még mindig csivitel, de Cordie tiszta, kék szemében, amilyet még sohasem látott, mosoly bujkál, ahogy ránéz. Megcsóválta a fejét és felnevetett. – Ugyan ki hinne nekünk?
1. fejezet
Néhány halálos ágyon tett vallomás előre látható, néhány meglepő, de ez… nos, ez igazán hihetetlen volt. Ez volt Andrew Kane harmadik szívrohama, s ebből már nem fog felépülni. Túl súlyosan sérült az elülső fal, s reményt sem hagyott a gyógyulásra. Kane tudta, ahogy a lánya, Cordie is, aki most ott ült mellette az intenzíven, és csodáért imádkozott. Az apjára mindenféle gépeket kötöttek, csövek lógtak ki belőle, és a karjába infúzió csöpögött. A szívmonitor folyamatos csipogása megnyugtató volt, mert azt jelentette, hogy az apja még életben van, bár a szemét lehunyta, s a lélegzetét sem lehetett hallani. Cordie egyetlen pillanatra sem merte magára hagyni, attól félve, hogy az apja egyedül lesz a rideg kórteremben, amikor elszáll belőle a lélek, miközben a rákötött gépek riadót sípolnak. Cordie élete csikorgó gumikkal állt meg, amikor pénteken éjjel tizenegykor megtudta a hírt. Akkor érkezett haza a St. Matthew fiúgimnázium jótékonysági rendezvényéről, és kimerült volt. Reggel negyed hétkor kezdődött a napja, amikor munkába indult. Három kémia- és két biológiaóra megtartása után dolgozatokat javított a tanulószoba ideje alatt, levezetett két kémiai kísérletet, feloszlatott egy verekedést, és helyettesítette az influenzával otthon fekvő matektanárt. Aztán, miután a tanulóifjúság és szintén alulfizetett kollégái többsége hazament, segített az iskola tornatermébe monte-carlói hangulatot varázsolni a szokásos évi jótékonysági rendezvényre. Az est további részében üdítőt szolgált fel és addig mosolygott az adományozókra, míg egészen elmerevedtek az arcizmai. Három éve tanított már a St. Matthew-ban, közben a doktoriját írta. Az iskola Chicago déli részén volt, a város egyik kemény negyedében, de Cordie-t eddig elkerülték a bajok. Három méter magas kovácsoltvas kerítés védte az iskola épületét és a parkolót, amely mindössze kétutcányira volt a főúttól, ahonnan lekanyarodott. A kapuban mindig volt őrség. Egy névtelen adományozó tekintélyes összeggel támogatta az iskolát azzal a feltétellel, hogy éjjel-nappal őrizzék, s amióta az igazgató megbízott egy nagyon jó ajánlásokkal rendelkező biztonsági céget, a kiszúrt gumik és betört szélvédők száma nullára zuhant. Bár az apja nem ismerte be, Cordie gyanította, hogy ő volt a névtelen adományozó. Amikor Cordie itt kezdett dolgozni, az apja az iskola hű támogatója lett. Még az autószerelő órákat is átvette, amikor az állandó oktató a félév közepén lelépett. A fiúkkal néha gondok voltak. A legtöbbjük nagy kockázatot elentett, de az apja gond nélkül tudta kezelni őket. New Jersey-ben nőtt fel, és még most is, annyi Chicagóban töltött év után érződött a beszédén a jersey-i akcentus és nem vesztette el a keményfiús külsejét. Nyers, gyakorlatias és nyílt modorával és a lelkesedésével megnyerte a fiúkat. Az sem ártott persze, hogy a semmiből épített fel egy országos autószerelő-hálózatot. Az egyébként cinikus fiúk szemében ez hitelessé tette. Amikor ő tartott órát, senki sem hiányzott. Cordie tudta, az apjának nem lehetett könnyű egyedül felnevelnie őt. Mindig csak ketten voltak. A család egyik ágán sem voltak rokonok. Az anyja meghalt, amikor Cordie még csecsemő volt, így a lánynak semmiféle emléke nem volt róla. Az apja azt mondta, az anyjára hasonlít, de sohasem mesélt róla. Cordie úgy vélte, túl fájdalmas lenne arról beszélnie, hogy elvesztette élete nagy szerelmét. Cordie még nem készült fel rá, hogy elveszítse. Az apja volt. Mindig is… elpusztíthatatlannak tartotta.
A hat hónappal azelőtti első szívinfarktusáig sohasem volt beteg, sohasem hagyott ki egyetlen munkanapot sem. Nehéz időkben Cordie az ő erejére támaszkodott, és ő mindig ott volt neki. Mindig. Amikor először belépett az intenzívre, a döbbenettől majdnem ő is infarktust kapott. Egy pap állt az ágy mellett, és az utolsó kenetet adta fel éppen. Cordie alig ismerte meg az apját, és rettegve állt ott. Az apja nagydarab ember volt, majdnem száznyolcvan centi magas, izmos férfi, de a kórházi ágyon sokkal kisebbnek tűnt, annyira gyengének és védtelennek. Most, ahogy ott ült az ágya mellett, Cordie majd belepusztult, annyira szeretett volna segíteni rajta. Könnyek peregtek az arcán, s ő türelmetlenül letörölte őket. Beletelt néhány percbe, mire sikerült úrrá lennie az érzelmein. Nem akarta, hogy az apja sírni lássa, amikor kinyitja a szemét. -t, hogy a Egy utolsó éves, gyakorló kardiológus jött be, hogy megnézze az apját, és biztosította Cordie férfi kényelmesen fekszik. Azt viszont nem tudta megmondani, mikor szűnik meg a szíve dobogni. – A szív csodálatos szerv – mondta a lánynak. – Akkor elképzelhető, hogy javul az állapota – kapaszkodott bele a lehetőségbe Cordie. – Nem – rázta meg a fejét a fiatal orvos, eloszlatva a lány utolsó reményét. – Dr. Platte bizonyára elmagyarázta, hogy a roham súlyossága… – Igen, elmondta – vágott a szavába Cordie. – Az okozott kár… – Tudom – szakította félbe ismét Cordie. – Haldoklik. De akkor sem akarta elhinni.Ó, istenem, kérlek, ne engedd, hogy meghaljon! Cordie tudta, hogy nem viselkedik ésszerűen, amikor a lehetetlenért fohászkodik. Felnőtt, önálló nő volt, s mégis, ahogy az apját nézte, újra kislánynak érezte magát. És halálra volt rémülve. Megfogta az apja kezét. Azt akarta, hogy tudja, nincs egyedül, itt ül mellette. A rettegés lassan enyhülni kezdett. Az első döbbenet elmúlt, s ő ismét nyugodt volt. A hosszú órák alatt, amíg tehetetlenül ült az ágy mellett, az apja életére gondolt. Andrew Kane rendkívüli ember volt. Amikor Cordie még csak járni tanult, az apja visszament az egyetemre, hogy befejezze a tanulmányait. Közben egy apró autószerelő műhelyben dolgozott, hogy megkeresse a mindennapi betevőre valót kettejüknek. Mire Cordie betöltötte az ötödik életévét, a műhely, és még négy másik, már az övé volt. Aztán az apja a környező városokra is kiterjesztette a vállalkozását, és összesen
tizenhat magáénak. Cordie tizedik születésnapjára a Kane Autók márekkor országos hálózattáműhelyt nőtte ki mondhatott magát, és azaapja multimilliomos volt. Tavaly az apja eladta a céget, amely már több mint ezerkétszáz autószervizt számlált szerte az országban, de saját műhelyében tovább bütykölte a kocsikat, régi autókat újítva fel, csupán a munka öröméért. Cordie nem emlékezett olyan időre, amikor az apját ne szorgoskodni látta volna. Mégis ott ült az első sorban minden iskolai rendezvényen. Elvitte a tánc- és zongoraórákra, és soha egyetlen próbáját sem mulasztotta volna el. Minden szülői értekezleten is ott volt. És hányszor vállalta azt is, hogy Cordie két legjobb barátnője, Regan és Sophie ott aludjon náluk? A három, mindenen vihogó kislány biztosan az őrületbe kergette, de ő tűrte. Aztán az a számtalan múzeumi látogatás, természettudományi kiállítás, gyerekfilm, amit Cordie újra meg újra látni akart… az apja egy szent türelmével volt megáldva. Amikor nem arra tanítgatta, hogyan kell megjavítani a motort vagy olajat cserélni, a házi feladataival foglalkozott. Cordie elmosolyodott az emlékeken, és arra gondolt, milyen szerencsés is, amiért ilyen nagyszerű apja volt.
Hajnali kettő körül Cordie elszunyókált. Arra riadt fel, hogy az apja megszorítja a kezét. – Cordie. Felugrott és közelebb hajolt az ágyhoz. Arra gondolt, hogy az apja arca meglehetősen sápadt, ugyanakkor meglepően éber. – Szeretlek, apu – suttogta. – Én is szeretlek. – Nagy levegőt vett, úgy folytatta. – Ez nem olyan volt, mint az előző kettő. Hátulról lopakodott oda hozzám és csapott le. Olyan érzés volt, mintha satuba fogták volna a szívemet. A földre taszított. – Fájdalmaid vannak, apu? – A félelemtől megremegett a hangja. – Nem, egyáltalán nem érzek fájdalmat. Nem hittem, hogy így fogok elmenni… vagy hogy ilyen gyorsan. Abban reménykedtem, maradt még egy kis időm, de gondolom, mindenki így hiszi. – Lehunyta a szemét, újabb remegő lélegzetet vett, és ismét Cordie-t szólította. – Itt vagyok. – Minden rendben lesz. Tudod, hogy nem akarlak magadra hagyni, de boldogulni fogsz. – Tudom – mondta Cordie, mert úgy vélte, az apjának megerősítésre van szüksége. – A páncéldoboz a bankban van. A papírok is. Jared Newton, az ügyvédem majd segít. Emlékszel rá. – Emlékszem. Kérlek, ne aggódj miattam. Megtanítottál rá, hogyan viseljek gondot magamra. Néhány percnyi csend következett. Az apja szorítása lazult a kezén. Cordie figyelte, hogyan küzd meg minden egyes lélegzetért, és ismét elfogta a páni félelem. Azt hitte, az apja elaludt, de ekkor a férfi újra megszólalt. – Minden a te neveden van. Az a nő nem tudja rátenni a kezét. Tessék? Talán hal luci nál? – Kiről beszélsz? Az apja nem válaszolt. – Nem én leszek az, aki az oltárhoz vezet, amikor megtalálod az igazit. Annyira sajnálom! – Ilyesmi miatt ne aggódj, apu! – Csak ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit én. Ne vágyakozz olyasmi után, ami sohasem lehet a tiéd. Észre sem veszed, és éveket vesztegettél el az életedből a hiábavaló várakozással. És aztán már túl késő. Újra– kellett nősülnöm, de sohasem tudtam elengedni. Anyuravolna gondolsz? – Rá – felelte az apja gyenge hangon, és ismét behunyta a szemét. – Minden a dobozban van. Túl sokáig vártam. A szavak most suttogva, akadozva jöttek, ahogy az apjának minden lélegzetért meg kellett küzdenie. – Amikor kicsi voltál, nem tudtam, hogyan mondjam el. Mire felnőttél, már nem tűnt fontosnak. Sohasem volt alkalmas az idő. – Mondd el most! – simogatta meg gyengéden az apja kezét Cordie. – Nem volt baleset… az anyád nem autóbalesetben halt meg. Cordie összezavarodott. Miért hazudott az apja? Sohasem beszéltek az anyjáról, vajon most miért ez a legfontosabb neki? – Akkor hogyan halt meg? Az apja utolsó szavai halkak voltak ugyan, de félreérthetetlenek.
– Nem halt meg.
2. fejezet
Cordie zsibbadt volt a fájdalomtól és a megrázkódtatástól. Bár apja megkapta az utolsó kenetet, a plébános, Patrick Anthony atya még egyszer megáldotta a holtat, aztán Cordie mellett maradt, amíg összeszedte magát annyira, hogy elhagyja a kórtermet, és a testet átvitték a Neeson ravatalozóba. Hosszú időbe telt, mire Cordie el tudta engedni az apja kezét… és az apját. Majdnem hajnali ötre ért haza. Bement, és leült a konyhaasztalhoz egy csésze forró teával, amelyre nem is emlékezett, hogy megfőzte. Ha szokványos reggel lenne, az apja is hamarosan felkelne, hogy felöltözzön, és odaérjen a fél hetes misére, amelyet sohasem mulasztott el. Aztán hazajönne, és nekilátna számos munkája közül az egyiknek. Cordie azt hitte, az apja majd lazítani fog, miután eladta a céget, de így csak több ideje lett, hogy más, őt érdeklő dolgokkal is foglalkozzon. Két héttel ezelőtt Cordie-hoz költözött. Csak ideiglenesen, hangsúlyozta, amíg kisebb lakást talál magának. Nem számított rá, hogy ilyen gyorsan elkél a régi, öreg ház. Cordie nagyon élvezte, hogy az apja ott van körülötte, és egyáltalán nem sürgette a kiköltözést. Meg kell szerveznie a temetést, gondolta. Annyi dolga volt, hogy azt sem tudta, hol kezdje. Fel kell hívnia embereket, nem igaz? Tollat ragadott, hogy listát írjon, de aztán le is tette. Felesleges most hívnia az apja barátait. Várnia kell néhány órát, ha nem akarja megzavarni az álmukat. Nem mindenki kel pitymallatkor, mint az apja. Apja utasításának megfelelően az ügyvédet fogja először felhívni, határozta el. Talán fel kellene írnia valahová, nehogy elfelejtse. Rokonuk nem volt, akit értesíteni kellett volna. Talán két barátnője állt legközelebb ahhoz, amit az ember családnak nevez. Cordie felhívhatta volna őket a kórházból, de Regan és a férje, Alec Londonban voltak egy konferencián, Sophie és a férje, Jack pedig nászúton a Bermudákon. Sophie és Regan majdnem annyira szerették az apját, mint ő, a halálhíre biztosan letaglózza őket. A fiúkat is fel fogja dúlni a St. Matthew-ban. Bármilyen kemény és dörzsölt is volt némelyikük, az apját mind szerették. Szerették a kocsikat bütykölni a keze alatt, és rengeteget tanultak tőle. Egyfajta apafigura is volt nekik, gondolta Cordie, ahogy visszagondolt, hogy az órák után mindig akadt valaki, aki szeretett volna beszélni vele. Bár az apja sohasem említette, Cordie-nak volt egy olyan érzése, hogy néhányuk összeütközésbe került a törvénnyel, és az apja segített nekik kikecmeregni a bajból. Az apja túl fiatal volt a halálhoz. Még az ötvenet sem töltötte be. Egy könnycsepp talált utat magának Cordie arcán. Nem akart senkit sem felhívni. Attól valóságossá válik a dolog. Ha egyszer kimondja, már nem szívhatja vissza. Cordie tudta, hogy nincs sok értelme annak, amit csinál, és a kimerültségre fogta zavaros gondolatait, így felment az emeletre, hogy lefeküdjön. Miután beállította a mobilon az ébresztőórát, összegömbölyödött a takaró tetején, és behunyta a szemét. Most alszik két órát, aztán felkel, és teszi, amit tennie kell. De az elméje csak nem nyugodott. Újra és újra felidézte a kórházban folytatott beszélgetést. Az apja azt mondta neki, hogy az anyja él. Cordie-nak fogalma sem volt, hogyan kezelje ezt az információt. Az apja azt is bevallotta, hogy éveket vesztegetett el arra várva, hogy az asszony visszajöjjön. Oké, ez azt elenti, hogy a nő hagyta el őt. Nem, mindkettőjüket elhagyta. De miért? És most hol van? És miért hazudott az apja az anyjáról annyi éven át? A válaszok a bank széfjében lévő dobozban vannak.
Cordie úgy merült álomba, hogy közben azon tűnődött, milyen titkai lehettek még az apjának. A reggeli misén a pap bejelentette, hogy a gyülekezet szeretett tagja, Andrew Kane elhalálozott, és kérte az embereket, imádkozzanak érte és tartsák meg jó emlékezetükben. A hír gyorsan terjedt, és délre Cordie otthona megtelt barátokkal, üzlettársakkal, az egyház képviselőivel, szomszédokkal és annyi étellel, amennyivel az egész gyülekezetet jól lehetett volna lakatni. Nyilvánvaló volt, hogy a casserole a legfelkapottabb a gyászolók körében. A délután közepére Cordie-nak hét casserole tálja is volt. Cordie hálásan gondolt a szomszédaira és egyben barátaira, Haggertyékre. Brenda, az asszony átvette az étellel áró felelősség gondját, Tom, a férje pedig a részvétlátogatók körül segédkezett. Jared Newton, a család ügyvédje az autóján elvitte Cordie-t a bankba, és segített átnézni a széfben található doboz tartalmát. Többségében részvényekkel, kötvényekkel és más, jogi papírokkal volt teli. Egy hosszú, keskeny doboz is volt benneCordie-nak felirattal. Jared másolatokat készített az iratokról, az aktatáskájába csúsztatta őket, az eredeti példányokat és a kis dobozt pedig átnyújtotta Cordie-nak. A lány a doboz tetejét leemelve belepillantott, és egy halom borítékot látott benne. Ezeket majd este, amikor egyedül lesz, átnézi. Egy órába sem telt, hogy megjárják a bankot, és amikor befordultak Cordie utcájába, rögtön el is akadtak, akkora volt a torlódás. Az autók két sorban parkoltak Cordie háza előtt, és egész emberáradat hömpölygött a lány barna homokkőből épült háza felé. Némelyek letakart tálakat hoztak magukkal. Cordiet mélyen meghatotta az együttérzésnek ez a nem várt hulláma, de fogalma sem volt, hová tegyen ennyi embert. Néhányan már így is kiszorultak a ház előtti lépcsőkre és a járdára. – Sokan szerették az apádat – mondta Jared. – És ezek az emberek miattad is jöttek. Cordie bólintott. – Tudom. – Kiraklak a ház előtt, aztán keresek valami parkolóhelyet – mondta az ügyvéd. – Cordie, áruld el, miben tudok segíteni! – Gyászbeszédet kell írnom. – Rendben, abban szívesen segítek. – Köszönöm – mosolygott rá Cordie. igazánneki, kedves emberjóképű volt. Külsőre csinos,néhányszor döbbent rá amár lány.hívta Öt éve ismeri már, de mostanáig fel Jared sem tűnt milyen a férfi.is Jared randizni, de Cordie mindig visszautasította. Miért? A válasz gyorsan jött. Mert egy ostoba álmot kerget. Az apjának igaza volt. Ideje, hogy szembenézzen a valósággal és továbblépjen. Cordie kikapcsolta a biztonsági övet, kinyitotta az ajtót, de nem szállt ki. Csak ült és gondolkodott. – Cordie, mi van veled? – kérdezte az ügyvéd, csodálkozva a lány habozásán. – Jársz mostanában valakivel? – fordult vissza hozzá Cordie. A kérdés láthatóan meglepte Jaredet. – Jártam – ismerte be –, de nem vezetett sehová, így véget vetettem neki. Miért kérded? – Azon tűnődtem… ha vége lesz ennek az egésznek, lenne-e kedved velem vacsorázni, vagy ilyesmi. – Cordie el sem akarta hinni, hogy ezt teszi, pont most, amikor fenekestül felfordult az élete. Tudta, hogy nem gondolkodik józanul, de nem számított. Akkor is beleugrott. – Igen, lenne – felelte a férfi.
Oké, gondolta Cordie. Első: továbblépni. – Odabent találkozunk – mondta. – El kell intéznem néhány hívást. Jó tizenöt percébe telt, mire feljutott az emeletre. Apja póker cimborái az ebédlőasztal körül ültek és az emlékeikről anekdotáztak. Cordie megállt mellettük, mindegyikükkel elbeszélgetett, s csak azután ment fel a szobájába és zárta magára az ajtót. Először Regant hívta. A férje vette fel a telefont. – Szia, Alec! – kezdte. – Milyen a konferencia? Nem ezt akarta kérdezni, de időre volt szüksége, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, amiért hívta őket. Alecnek azonban elég volt meghallania a hangját, s nyomban tudta, hogy valami baj van. – Mi történt? – kérdezte. – Az apámnak szívrohama volt. Nem élte túl. – Ó, Cordie, annyira sajnálom! Alec részleteket akart hallani, és Cordie minden kérdésére válaszolt. A hangja érzelemmentes volt, mintha transzban lenne. Alec olyan volt neki, mint a bátyja. Nem kellett erősnek mutatkoznia előtte, de a férfi együttérzése felszínre hozta az összes gyászt és fájdalmat, és Cordie most nem engedhette meg magának, hogy elveszítse az önuralmát. – Regan egy órán belül visszaér – mondta Alec. – Szólok neki, hogy azonnal hívjon fel, amint… – Ne! – bukott ki Cordie-ból. – Ha most beszélek vele, csak összeroppanok, és a házam tele van emberekkel… meg casserole tálakkal. Ó, istenem, mennyi étel! Megtennéd, hogy felhívod helyettem Sophie-t? Kérlek! – Persze hogy felhívom. Mit tehetek még érted? – Egyelőre csak ennyit. – Regan meg én segítünk, hogy túljuss ezen a nehéz időszakon. A következő géppel visszarepülünk. Miután Cordie befejezte a hívást, a fürdőszobába ment, és hideg vizet locsolt az arcába. Annyi tennivalója van még, mielőtt leülhet pihenni egy kicsit. Lement a lépcsőn, és azonnal részvevő arcok vették körül. Cordie rájött, hogy mindenki, aki felkínálta a segítségét, igazi jóindulattal tette azt, és ő hálásan megköszönte mindegyiküknek, de voltak olyan dolgok, amelyeket neki egymagának kellett megtennie. Három órakor találkozója volt a temetkezési vállalkozóval. Ügyesen átsiklott a tömegen, remélve, hogy a hátsó ajtón át kiosonhat,amikor anélkül, hogy bárki is észrevenné megpróbálná rábeszélni, elkísérhesse. Meglepődött, megtudta, hogy az apja márésmindent elintézett. Pontoshogy utasításokat hagyott hátra. A gyászmise a St. Matthew katolikus templomban legyen, amely az iskolával átellenben volt, ahol Cordie tanított. Apja néhány régebbi barátja biztos nem szívesen jelenik meg olyan helyen, amelyet ők a város veszélyes negyedének tartanak, és Cordie megértette volna őket, ha nem jönnek el. Mindazonáltal akkor is tiszteletben tartja az apja kívánságát, ha senki sem jön el a temetésre. A nap hátralevő része mintegy ködben úszva telt el. Száznyi csodálatos históriát kellett meghallgatnia az apjáról, de ezek a történetek egy idő után egybefolytak. Hű barátai máris szentté avatták az apját. A bankból hazahozott doboz a szekrénye polcán várta. Cordie még aznap este át akarta nézni a tartalmát, de mire este eljutott a szobájáig, olyan kimerült volt, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét. Pizsamára vetkőzött, és bebújt a takaró alá. Szomorú arcok és részvéttel teli szavak keringtek-zsongtak a fejében, és úgy aludt el, hogy tudta, másnap elölről kezdődik az egész.
Cordie épp a nappaliban szedte össze a poharakat, hogy aztán tálcára rakva kivigye őket a konyhába, amikor nyílt az ajtó, és Sophie sétált be a férjével, Jack MacAlisterrel. Sophie, alighogy meglátta, sírva fakadt. Cordie letette a poharakat, odament hozzá, és átölelte. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta, de aztán rádöbbent, hogy a legjobb barátnőjével beszél, és megcsóválta a fejét. – Tegnap óta folyton ezeket a szavakat mondogatom mindenkinek, aki bejön. Azt akartam mondani, hogy hála istennek, hogy itt vagy. Jack átölelte, és javasolta, hogy keressenek egy csendes helyet, ahol beszélgethetnek. – Talán a dolgozószoba – javasolta Cordie. Nem tudta, vannak-e ott emberek. Kivett az asztalon levő tartóból néhány papír zsebkendőt, Sophie kezébe nyomta, aztán előreindult. Az egyetem természettudományi tanszékének egyik tanácsadója Cordie karját megfogva megállította. Nyájas, kellemes bariton hangú ember volt. – Most elmegyünk – mondta. – Csak azon tűnődtem… – Igen? – Az apja tudta? Cordie tudta, mire gondol a férfi. – Nem, én is most tudtam meg. – Mit? – kíváncsiskodott Sophie. Cordie-nak eszébe jutott a jó modor, és bemutatta a professzort és a feleségét a barátainak. A professzor válaszolt Sophie kérdésére. – Cordie disszertációját elfogadták. Most már a biokémia doktora. A doktori értekezése forradalmian új és eget rengető volt. Igazán figyelemre méltó, hogy ilyen fiatalon ennyire hatásos munkával állt elő. Cordie kínosan feszengett a dicséreteket hallgatva, mert sohasem tudta, mit mondjon rá, ezért sietve témát váltott. Néhány perccel később kikísérte a professzort és a feleségét, még egyszer megköszönte nekik, hogy eljöttek, aztán felment a dolgozószobába Jackhez és Sophie-hoz. Jack becsukta mögötte az ajtót. – Fáradtnak tűnsz, Cordie – mondta Sophie, miközben leült az ablak melletti székre. Jack csatlakozott hozzá, a szék karfájára telepedve. Cordie nem bírt ellazulni. Az íróasztalnak dőlt, karba tette a kezét, és nagy levegőt vett. – Fáradtnak? mormolta gúnyosan. – Kedves Szerintem festek.a–szeme Nem túlzott. Amikor legutóbb elment –egy tükör előtt, döbbenten látta,vagy. milyen sápadt pokolian az arca, hogy alatt olyan sötét karikák húzódnak, mintha rajzszénnel húzta volna oda őket. – Mesélj az apádról! – kérte Sophie. – Vele voltál, amikor infarktust kapott? – Nem – felelte Cordie, aztán elmondta, mi történt. Mire befejezte, Sophie a második papír zsebkendőt használta el. – Sokat szenvedett? – kérdezte a szemét törölgetve. – Ugye nem? – Nem, nem szenvedett – nyugtatta meg Cordie. – Az orvosok adtak neki fájdalomcsillapítókat. Végig mellette maradtam, tudnék róla, ha szenvedett volna. – Ne haragudj, hogy nem voltam ott veled – suttogta Sophie. – Semmi baj. Már itt vagy. – Szerettem az apádat. – Tudom. Ő is szeretett téged.
– Mit csináljunk? – kérdezte Jack. – Adj valami munkát! Az egyik szomszéd kopogott be, aztán bekukkantott. – Cordie, a plébános úr van itt, és a gyászmiséről szeretne beszélni veled. És két rendőr is áll odalent. Szeretnék, ha tennénk valamit a kocsik ügyében, mert eltorlaszolják az utcát. – Beszélek a rendőrökkel – mondta Jack az ajtó felé indulva. Sophie mosolyogva nézett utána. – Kellemes, ha az embernek FBI-ügynök a férje – jegyezte meg. – Néha kapóra jön. – Felállt és levette a pulóverét, aztán a széktámlára terítette. – Mit szólnál hozzá, ha lemennék segíteni, amíg te felhozod a papot, hogy megbeszéld vele a misét? – kérdezte. Cordie arca láttán felnevetett. – Ne aggódj, nem fogok főzni. Elmosogatok vagy ilyesmi. Amikor Sophie legutóbb Cordie konyhájában főzött, egy órába telt, mire levakarták a tűzhelyről a ragacsos tésztát. Az étel végül egész jónak bizonyult, de a konyhában teljes volt a káosz. Cordie aznap már nem is tudott kettesben maradni a barátnőjével. Szívet melengető volt, hogy ilyen sok ember jött el részvétet nyilvánítani, és hogy az apjával való barátságáról beszéljen, és Cordie úgy érezte, az a legkevesebb, hogy nekik szenteli az idejét és a figyelmét. Este kilencre az utolsó vendég is elment. Sophie és Cordie a konyhaasztalnál ült, Jack pedig feltűrt ingujjal nézte a mosogatóban levő serpenyőket, amikor Regan és a férje, Alec megérkezett. Alec kipihentnek látszott, de Regan szerint ő bárhol tudott aludni. Végigaludta az utat Londontól Chicagóig. Regan viszont határozottan kimerültnek tűnt. – Nagyon hosszú utat tettetek meg – mondta Cordie. – Haza kellett volna mennetek lepihenni. Regan a fejét rázta. – Jól vagyok, és nem maradunk sokáig. Csak látni akartalak, megbizonyosodni róla, hogy jól vagy. Alec átkarolta Regan vállát és magához vonta. Cordie figyelte, ahogy barátnője a férje oldalához simul. Olyan édesen, annyi szeretettel néztek egymásra! Ugyanez volt a helyzet Jackkel és Sophie-val. A legjobb barátnői megtalálták a lelki társukat, és Cordie ennek igazán örült. Igazán csodálatos, milyen titokzatos módon keveri a sors a kártyát, amikor szerelemről van szó. Alec Buchanan a legkülönösebb körülmények közt lépett be Regan életébe. Regan egy őrült célpontja lett, és Alec, a chicagói nyomozó kapta a feladatot, hogy megvédje. Mire a drámai események véget értek, mindketten tudták, hogy az isten dolgozhasson. is egymásnakCordie-nak teremtette ésőket. Rövid időn belül összeházasodtak, elköltöztek, hogy Alec az FBI-nak Sophie-nak nagyon hiányzott a barátnőjük,és és el voltak ragadtatva, amikor megtudták, hogy Alecet két irodához nevezték ki, a chicagóihoz és a bostonihoz. A három barátnő ismét együtt volt. A sors azonban még nem végzett. Abban a pillanatban, ahogy Regan megpillantotta Alec új társát, Jack MacAlister nyomozót, rögtön tudta, hogy a férfi tökéletesen illik jókedvű barátnőjéhez, Sophie-hoz. És igaza volt. Jack és Sophie majd megőrültek egymásért. A barátnői megtalálták az igaz és egész életre szóló szerelmet, és egészen az apja halálának estéjéig Cordie is azt hitte, hogy boldogan fog élni álmai hercegével, de többé nem hitte. Elég sokáig viselkedett bolond módjára. Ideje felnőni. – Aiden mikor jön? – kérdezte Alec Cordie-t. – Nem mondta? – Nem tudom. Nem beszéltem vele. – Nem hívtad fel Aident? – kérdezte Regan döbbenten.
– Nem. Egyik bátyádnak sem telefonáltam. Alec a homlokát ráncolva nézett rá, s Cordie azt is tudta, miért. Bármi történt is az életükben, legyen az jó vagy rossz, Cordie ragaszkodott hozzá, hogy Aident is vonják bele. Ennyire átlátszóan viselkedett volna? Nyilván. Úgy döntött, eltereli a figyelmüket. – Éhesek vagytok? Tele a hűtő kajával. – Tudnék enni – felelte Alec. – Én is – mondta Jack, miközben eltörölgette az utolsó serpenyőt is, és a pultra tette. Cordie a hűtőhöz ment, és kezdte az asztalhoz hordani a különféle letakart ételeket, de Alec elvette tőle a tálat, és a nappali felé fordította Cordie-t. – Ezzel majd mi foglalkozunk. Ti üljetek le odaát és beszélgessetek. Cordie hálásan fogadta a javaslatot, a kanapéhoz ment, leült középre, és a lábát feltette a puffra. Sophie a jobbjára ült és belekarolt, Regan a balján foglalt helyet, és átölelte a vállát. A három barátnő nem is különbözhetett volna jobban egymástól – az ismerősök Sophie-t gátlástalannak, Regant érzékenynek és Cordie-t tudósnak és gyakorlatiasnak jellemezték –, ám amikor együtt voltak, rendíthetetlen egységet alkottak. – Meséljetek valami jót! – kérte Cordie. – Milyen volt a Bermudákon, Sophie? A következő néhány percben Sophie nagyon romantikus beszámolóját hallgathatták a homokos tengerpartról, és a Jackkel töltött forró, trópusi éjszakákról, ahogy a hullámok hangját hallgatták a csillagos égbolt alatt. Amikor Reganre került a sor, mesélt nekik Londonról. Ő és Alec már két éve részesei voltak egy programnak, amely a chicagói hátrányos helyzetű fiatalokat segítette. Ebben a témában rendeztek konferenciát Angliában, ahol Regan és Alec más országok képviselőivel is találkozhattak. Regan lelkendezve számolt be a konferencia sikeréről, s az ott hallott új ötletekről. Bármennyire is igyekezett Cordie fenntartani a könnyed társalgást, végül ismét az apjára terelődött a szó. – Tudod egyáltalán, hogy milyen figyelemre méltó ember volt? – kérdezte Sophie. – Kislánykorodban még autószerelő volt, s nem sokkal a halála előtt milliókért adta el a Kane Autókat. – Egyetlen kis műhelyből több mint ezerkétszázat csinált országszerte – fűzte hozzá Regan. – Az apád csodálatos volt. – Igen, az volt – helyeselt Cordie. – Tudta, hogy mellette vagy? – kérdezte Regan, és már potyogtak is a könnyei. – A kórházban… tudta? – Igen, tudta. Egy kicsit beszélgettünk is, aztán elbóbiskolt, és többé fel sem ébredt. Békés halála volt. – Miről beszélgettetek? – érdeklődött Regan. Cordie nem akart sírni, ezért könnyedre vette a választ. – Elmondta, hová temette el a hullákat. Regan nem találta szórakoztatónak a dolgot. – Ez egyáltalán nem vicces – morogta. – De az – mosolygott Sophie. – Az apád mindig szigorúan betartotta a szabályokat. Fogadni mernék, hogy még gyorshajtásért sem büntették meg soha. – Ez igaz – mondta Cordie. – Szóval semmi meglepetés?
Cordie hallgatott egy kicsit, aztán nagy levegőt vett. – Csak egy – felelte.
3. fejezet
Aiden Hamilton nehezen viselte az ostoba embereket, és miután eltöltött húsz percet Lester Chambersszel, elege lett. Öccse, Spencer rángatta bele ebbe az ügybe, és nagyon ragaszkodott hozzá, épp ezért Aiden igyekezett megőrizni a türelmét, ameddig csak tudta. Lester Chambers és az unokatestvére, Mitchell Ray Chambers képviselő megörökölték Rock Pointot, Oregon állam eme érintetlen, az óceánra néző gyönyörű pontját, és hosszas tárgyalások után beleegyeztek, hogy meglehetősen csinos összegért eladják a birtokot a Hamilton szállodaláncnak. Aiden és a fivérei azt tervezték, hogy újabb exkluzív szállodát emelnek Rock Pointon. Volt egy másik megvehető birtok is Rock Pointtól mintegy négyszáz kilométerre délre, és Aiden inkább azt a partvonalat részesítette volna előnyben. A Hamilton szállodák fejeként övé volt a döntés joga, de ezúttal megengedte, hogy fivérei és egyben üzlettársai válasszák ki az új szálloda helyét. Szóban Lester és az unokatestvére is beleegyezett már az összes feltételbe. Aiden elkészíttette az iratokat, s a maga részéről megkötöttnek tekintette az üzletet. A szálloda igazi isten adománya lesz a gazdaságilag elmaradott vidéknek, és valószínűleg ez volt az oka, amiért Spencer annyira ragaszkodott ehhez a területhez. Már elterjedt a hír, hogy ötcsillagos szállodát fognak építeni Fallsborough mindennapos megélhetésért küzdő kis települése közelében, és a munkára vágyó emberek ismét reménykedni kezdtek egy jobb jövőben. Spencer terjeszkedni akart, és ezt a birtokot szemelte ki, hogy mindent magában foglaló, luxus üdülőhelyet létesítsenek rajta, ahol a stressztől megfáradt emberek kipihenhetik magukat. A fivérek a társaság egyik gépén repültek Fallsborough-ba. Az apró repülőtérre erősen ráfért volna egy felújítás, de Aiden úgy döntött, Spencer majd ezt is elintézi, amikor sínre kerülnek a dolgok, és megkezdődik az építkezés. A reptéren autó várta őket. Hideg, szeles és nyirkos nap volt, de egyikük sem viselt felöltőt. Miközben Lester irodája felé autóztak, Spencer fogadást ajánlott. Aiden még egyik Chambersszel sem találkozott, de Spencer igen. Elmondta Aidennek, szerinte Lester pontosan hogyan fogja bemutatni az unokatestvérét. Aiden benne volt a fogadásban, mert biztosra vette, hogy az öccse túloz. Amikor a fivérek besétáltak az irodaépületbe, azonnal megrohanta őket a helyi sajtó. A riporter, mikrofonnal a kezében és egy operatőrrel a sarkában, a felvonókig üldözte Aident. A riporter fiatal nő volt és Kalie-nek hívták. – Igaz? – kérdezte a karját előrenyújtva, és így kis híján Aiden arcába nyomva a mikrofont. – Mármint mi? – kérdezett vissza Aiden. – Hogy ön Aiden Hamilton Madison? És Spencer Madison áll ön mellett? – Igen, ez igaz – mosolygott Aiden. Az ifjú riporter annyira izgult, hogy a mikrofon remegett a kezében. – Nem, úgy értem, igaz-e, hogy a Hamilton szállodalánc idejön. Hogy szállodát fognak építeni Rock Pointon. – Igen, ezt tervezzük. – Ó, ez remek hír – mosolygott a riporter. – Mikor kezdik az építkezést? Kitűzték már a határidőt?
– Nem, még nincs időpont. Megegyeztünk a feltételekben, és azért vagyunk itt, hogy aláírjuk a szerződést. Spencernél van az időtervezet, vele kell beszélnie – nézett balra, ahol az öccsének kellett volna állnia. – Már felment a lifttel – mondta Kalie. Aiden felnevetett. Spencer legalább annyira utált interjút adni, mint Aiden. Aiden is szívesen meglógott volna, ha lehetősége lett volna a kérdéseket átpasszolni Spencernek. Ezúttal azonban nem volt elég gyors. – Ha megbocsát, most… – kezdte. – Csak még egy kérdést, kérem. Hogyan szereztek tudomást Rock Pointról? Hiszen annyira eldugott hely. – Green polgármesternőtől. Fáradhatatlanul ostromolta Spencert, amíg az ide nem jött, hogy megnézze a helyet. Kalie megköszönte, intett az operatőrnek, hogy fejezze be a forgatást, és feltett még egy kérdést a felvonóba belépő Aidennek. – A városban töltik az éjszakát? – Nem – vágta rá kurtán Aiden. – Meghívnám egy italra… – A nő hangja sóvárgó volt. – Köszönöm, nem – utasította vissza Aiden, és a nőre mosolygott, hogy enyhítse az elutasítás élét. A lift ajtaja becsukódott, mielőtt a nő újabb kérdést tehetett volna fel. A találkozó négy órára volt megbeszélve. Aiden és Spencer tizenöt perccel korábban értek oda – Aiden nem tűrte a késést –, de a Chamberseknek láthatóan más fogalmaik voltak a pontosságról. Spencer elvigyorodott, amikor meglátta a bátyját. – Mi tartott ilyen sokáig? – érdeklődött. Aiden válaszra sem méltatta. Az ablakhoz lépett, és kinézett a tájra. Nem volt szép nap. A szürke égen sötét fellegek úsztak, és a fák hajlongása mutatta, hogy a szél is feltámadt. A recepciós, egy harmincéves, egyedülálló nő képtelen volt levenni a tekintetét a fivérekről. Mindketten jóképű férfiak voltak, magasak és izmosak, lenyűgözően karcsúak és edzettek, sötét hajuk arisztokratikus arcvonásokat keretezett. Méretre szabott, egyedi tervezésű öltönyt viseltek. Aiden sötét öltönyét halványkék és csíkosöltönyhöz. nyakkendőIstenem, egészítette ki, Spencer vakítóan fehérdöbbent inget és nyakkendőt vett fel a ing hajszálcsíkos de vonzók! A recepciós riadtan rá, piros hogy hangosan felsóhajtott. De amikor olyan… remek férfiak voltak! – Valami baj van? – érdeklődött Spencer, amikor a nő tovább bámulta. – Nem, nem – dadogta a recepciós. – Csak azt néztem, milyen csodás öltönyük van, s hogy mindketten úgy festenek, mintha a Wall Streetről csöppentek volna ide. Spencer elmosolyodott. – Manapság ez nem igazán hízelgő bók az emberre nézve. – Azt hiszem, tényleg nem – nevetett fel a nő. – Sajnálom, hogy várniuk kell. Mr. Chambers bármelyik pillanatban itt lehet. Már háromszor is megcsörgettem. Húsz perccel négy után kivágódott az ajtó, és Lester robbant be rajta, hogy üdvözölje őket. Aiden feltételezte, hogy olyan benyomást próbál kelteni, mintha roppant elfoglalt lenne. Legyintett egyet, miközben bocsánatot kért arra hivatkozva, hogy sürgős ügyben kellett intézkednie.
– Nagyon sürgős – ismételte, miközben kezet fogott velük. Bekísérte őket az irodába, és becsukta maguk mögött az ajtót. – Remek üzletet kötnek, fiúk. Úgy érzem, mintha ellopnák Rock Pointot tőlem és az unokatestvéremtől. Komolyan mondom. Fiúk? Spencer a bátyjára pillantott, de Aidennek arcizma sem rándult Lester leereszkedő stílusától. – A feltételek, amelyeket elfogadtak, több mint tisztességesek voltak – mondta határozott, gyakorlatias hangon. – Hol van az unokatestvére? – kérdezte Spencer. Mintha csak ez lett volna a végszó, nyílt az ajtó, és Mitchell Ray Chambers lépett be. Semmiben sem hasonlított az unokatestvérére. Lester alacsony volt, alig százhatvan centi magas, pocakos és a feje tetején már kopaszodott. Mitchell dús, őszbe csavarodó haja a stylistját dicsérte. Legalább száznyolcvan magas, és arcára mintha rávésték volna az örökös mosolyt. – Sajnálom, hogy elkéstem – kezdte. – A hátsó lépcsőn jöttem fel, de így is megtaláltak az aláírást kérők. Nem tudtam nemet mondani. Az egyszerű embereket képviselem – tette még hozzá, mintegy utógondolatként. Ha az volt a szándéka, hogy lenyűgözze Aident és Spencert, csúfos kudarcot vallott. – Engedjék meg, hogy bemutassam önöket egymásnak – szólalt meg Lester. – Ismerjék meg az unokatestvéremet, a rendkívül fontos képviselőt, Mitchell Ray Chamberst. Spencer elvigyorodott. Épp most nyerte meg a fogadást. Rendkívül fontos, na persze. Lester az íróasztalhoz ment és leült. – Nem is tudom megmondani, Mitchell mikor járt utoljára itthon. Egy éve is megvan már. – Képtelenség – vonta össze a szemöldökét Mitchell. – Fallsborough derék népét képviselem. Folyamatosan oda-vissza röpködök Fallsborough és Washington közt. – Dehogy röpködsz – horkant gúnyosan Lester. – És ezt Fallsborough derék népe is észrevette. – Ez most nem a siránkozás ideje! – csattant fel Mitchell, de amikor visszafordult Aidenhez és Spencerhez, a műmosoly ismét ott volt az arcán. – Üljünk le a konferenciaasztalhoz. Tárgyalni jöttem, szóval tűrjük fel az ingujjunkat, és vágjunk bele az üzletbe. – Miről akarsz tárgyalni? – akarta tudni Lester. – Természetesen Rock Point eladásáról – felelte Mitchell, kifordítva a hosszú konferenciaasztalnál álló várt. forgószékek egyikét, és leült. Jobb lábát átvetette a balon, a bokáját a térdén nyugtatva, hátradőlt és Spencer és Aiden a helyén maradt. Mivel Spencer számtalanszor beszélt mindkét férfival, úgy préselve ki belőlük a részleteket, ő volt az, aki hallotta, amint mind Lester, mind Mitchell beleegyezik a vételárba. – Ma nem lesz semmiféle tárgyalás – jelentette ki Spencer. – Beleegyeztek az árba. Ideje aláírni a végső megállapodást. – Semmibe sem egyeztem bele – hazudta mosolyogva Mitchell. Igazi politikus, gondolta Aiden. – Mindketten beleegyeztünk – emlékeztette Lester. – Nem igaz! – csattant fel Mitchell metsző pillantást vetve unokatestvérére, majd a mosoly visszatért az arcára. Lester nem tudta, mikor kell hallgatnia.
– Az ügyvédünk minden papírt átnézett. Mind rendben van. Csak alá kell írnunk őket. – Én viszont nem néztem át a papírokat – közölte Mitchell. – Dehogynem. Elküldték neked is, s azt mondtad, hogy megkaptad őket. – Jobb lenne, ha befognád a… – Mitchell nagy levegőt vett, és Spencerhez fordult. – Elég időt hagyott az ügyvédjüknek, hogy átolvassa az iratokat? – A fivéremnek és nekem is jogi végzettségem van – világosította fel Spencer a képviselőt, miközben mindent elkövetett, hogy féken tartsa a haragját, de Mitchell igazi kihívásnak bizonyult. – Csak a kezdő árba egyeztem bele – jelentette ki Mitchell. Aiden Spencerre nézett. Úgy döntött, átengedi neki a tárgyalást, s majd később határoz, hogyan tovább. Öccse kinyitotta az aktatáskáját, és kivette a szerződést tartalmazó mappát. – Mit tartana tisztességes árnak, képviselő úr? – Legalább a háromszorosát annak, amit önök ajánlanak – felelte a férfi magabiztosan. Érezte, győzni fog, s nem is lehetett volna boldogabb. – Javaslom, üljünk le, és beszéljük meg a részleteket. – Arról szó sem lehet. A szavát adta – mondta Spencer kemény, haragos hangon. Mitchell vállat vont. – Semmit sem írtam alá. Lester homlokán izzadságcseppek jelentek meg. – Beszéljük meg – fordult Spencerhez. – Tudom, mennyire szeretnék Rock Pointot. Épp ön mondta, milyen lehetőségek rejlenek benne. Legalább tucatszor bejárta a területet. Aiden eleget hallott. – Nem tárgyalunk olyan emberekkel, akiknek semmit sem ér a szavuk. Végeztünk. Lester álla leesett. – De… de… megegyeztünk… mi… Mitchell egy szót sem szólt, miközben unokatestvére háborgott. Némán nézte, ahogy a Madison fivérek távoznak. Aztán a bárszekrényhez lépett, és töltött magának. – Remek ajánlat volt – morogta Lester. – Mit tettél? – Ne aggódj – mondta Mitchell önelégülten. – Visszajönnek. Lester a fejét csóválta. –– Nem vagyok benne biztos. Fogadok, hogy az előcsarnokból visszafordulnak. Spencer Madison nagyon akarja Rock Pointot, és én jól megfizettetem vele. Rá fogja beszélni a bátyját a tárgyalásra. Csak figyelj, és meglátod. – Dühösnek tűntek, te pedig megszegted a szavad. Mitchell vállat vont. – Majd túlteszik magukat rajta. Az ember mond valamit, aztán valami mást tesz… ez mind a tárgyalás része. Amíg nem írsz alá semmit, amíg nem hagyod, hogy felvegyék, amit mondasz… – Hallod egyáltalán magadat? Egy férfi szava… – Fogd be, Lester! Hagyd a fenébe! Tudom, mit csinálok. Mitchell fél szemét a felvonón tartotta, várva, hogy nyílik az ajtó és neki lesz igaza. A Madisonok már valószínűleg visszafelé igyekeznek. Aidennek és Spencernek nem volt szándékában visszatérni Chambers irodájába. Ahogy az előcsarnokba értek, nyomban kisebb tömeg fogta őket közre. Az emberek a kezükben lufikkal éljeneztek.
Újra ott volt az operatőr, és mögötte Kalie, a Hetes csatorna riportere. Kalie széles mosollyal lépett előre, és a mikrofont Aiden orra alá dugta. – És itt vannak Rock Point új… – Elhallgatott, amikor látta, hogy Aiden megrázza a fejét. – Nem az imént vették meg a földet? – Nem – felelte Aiden. – Mitchell Chambers képviselő úr meggondolta magát. Több pénzt akar, mint amennyiben megegyeztünk. Nem fogjuk megvenni Rock Pointot. – Csalódottak vagyunk – vetette közbe Spencer –, de egy másik helyet keresünk. Kalie döbbentnek látszott. – Várjon! – kérte, amikor Aiden elsétált mellette. – Azt mondja, Mitchell Chambers képviselő úr megakadályozta az üzlet létrejöttét? – Pontosan ezt mondom – felelte Aiden. – Akkor a Hamilton nem fog itt építkezni? – Nem – mondta Aiden együtt érzőn. Azzal anélkül, hogy visszanézett volna, kilépett az ajtón. Spencer követte. Azt tervezték, hogy San Franciscóba repülnek, és ott maradnak néhány napot, amíg Spencer ellenőrzi, hogyan áll a három hónappal azelőtt megkezdett felújítás, ám a terv megváltozott, amikor üzenet érkezett Regantől, a húguktól. Aiden elővette a mobilt a zsebéből és a képernyőre nézett. – Jaj, ne! – Mi a baj? – kérdezte Spencer. – Cordelia apja meghalt. Szívrohama volt. A hír okozta döbbenettől Spencer néhány pillanatig megszólalni sem tudott. A Madison család majdnem húsz éve ismerte már Cordie-t és az apját, és Mr. Kane mindig erős és életteli volt. – Andrew Kane jó ember volt – jegyezte meg végül. – Az volt – helyeselt Aiden. – Cordelia biztosan kétségbe van esve. Azonnal felhívta Regant, hogy mikor lesz a temetés. – Cordie most teljesen magára maradt – zokogta a húga. – Hazajöttök? Biztos szeretné, ha te meg Spencer ott lennétek. – Persze hogy ott leszünk. Máris indulunk haza. Spencer kinyitotta az autó Aajtaját. Egy jelentései, pillanatra amegállt, és felnézett az irodaépületre. elvesztegetett idő! – gondolta. mérnökök tárgyalások hosszú sora, méghozzá a Mennyi világ két legkellemetlenebb emberével… s mindez a semmiért. – Induljunk! – szólt rá Aiden türelmetlenül. Lester Chambers az ablaknál állt, és nézte, ahogy az autó kifordul a főútra és elhajt. – Úton vannak a repülőtérre – mondta. – Pedig te milyen biztos voltál benne, hogy visszajönnek. Mitchell a bárszekrényhez ment, hogy újabb italt töltsön magának. Jégkockát dobott a pohárba, amitől a whisky a kezére fröccsent. Egy szalvétával letörölte, aztán az italba kortyolt. – Nem fognak visszajönni. – Lester hangja félelemről árulkodott. Addig nézett az autó után, amíg az el nem tűnt a szeme elől. – Átkozottul jó ajánlat volt. – Ne nyavalyogj már! Tudom, mit csinálok. Ismerem az emberek gondolkodását – kérkedett. – Ezért vagyok ilyen remek képviselő. Higgy nekem! A Madisonok visszajönnek. Talán nem ma, de hamarosan. Egy hetet adok nekik, és itt fognak könyörögni a küszöbödön.
Lester recepciósa sietett be az irodába. – Uram, az egyik titkárnő… Jenny szólt, hogy a Hetes csatorna riportere itt van az előcsarnokban. Mitchell hosszan, hangosan felsóhajtott. – Miattam jöttek. Hadd várjanak még egy kicsit, mielőtt lemegyek, és interjút adok. – Nem, Jenny azt mondta, a stáb épp az imént ment el, és hogy nézzük az ötórás híreket. – Bizonyára megunták, hogy várjanak rád – vélte Lester. Mitchell is így gondolta. – Nem lehetek egyszerre ott mindenhol – védte magát. Felvette a távirányítót az íróasztalról, és bekapcsolta a tévét. Még nem volt egészen öt óra, ezért Mitchell elnémította a készüléket, és letelepedett a kanapéra. – Tudtad, hogy Green polgármesternő indulni akar ellened? – Persze hogy tudtam – horkant fel Mitchell. – Csak az idejét és a pénzét vesztegeti. – A jelölőgyűlés nemsokára itt lesz – emlékeztette az unokatestvérét Lester. Senki sem fogja elvenni a munkáját. Mitchell szeretett képviselő lenni. Szerette a hatalmat, a vele járó előnyöket, és a tiszteletet, bár ez idő tájt az emberek nem becsülték túlzottan a képviselőket, talán mert tudták, sokan közülük korruptak, vagy csak egyszerűen alkalmatlanok. Szó volt róla, hogy korlátozzák a képviselők hivatali idejét. Mitchell megígérte, hogy minden erejével azon lesz, hogy átvigyék a törvényjavaslatot, ha megválasztják, de amikor hivatalba került, meggondolta magát. Különben sincs olyan ember a képviselőházban, aki hajlandó lenne megszavazni egy ilyen törvényt. Mitchell maga is úgy tervezte, hogy legalább nyolcvanéves koráig hivatalban marad. A kormányzó személyesen választotta ki a munkára, és amíg Mitchell jól zsonglőrködik, és úgy szavaz, ahogy a kormányzó akarja, addig biztosított a képviselői pozíciója. – Te is tudod, hogy Green volt az, aki felkeltette Spencer Madison érdeklődését Rock Point iránt – egyezte meg Lester. – Legalábbis ő ezt állítja. – Ó, ott van. Add rá a hangot! Hallani akarom, mit mond a polgármesternőnk. A hírblokk legalább tíz percig tartott reklám nélkül, amire még nem volt példa. Utolsóként az a felvétel került sorra, amikor Aiden Madison azt magyarázza Kalie-nek, miért nem fog a Hamilton szállodalánc Rock Pointon építkezni. A felelősségetkapott nyíltanszót, Chambers képviselőhogy úrra hárította. Aztán megint a polgármesternő aki elmondta, mit jelentett volna a szálloda a közösségnek: új állásokat, felújított iskolát, gazdasági fellendülést. Mindez most meghiúsult. Azzal az ígérettel fejezte be a beszédét, hogy minden megváltozik, ha őt választják meg képviselőnek. – Gratulálok – mondta gúnyos mosollyal Lester az unokatestvérének. – Épp most vesztetted el az újraválasztásodat.
4. fejezet
Hónapokig fognak Andrew Kane temetéséről beszélni, de az is lehet, hogy évekig. Alec és Jack a szükségesnél jóval korábban tette ki Regant, Sophie-t és Cordie-t a ravatalozónál. Eldöntötték, hogy Regan és Sophie Cordie-val együtt megy a limuzinban a halottas kocsi után, Alec és Jack pedig a templomban fogja várni őket. Az évszakra nem jellemzően meleg nap volt. Cordie egyszerű, ujjatlan, fekete zsákruhát és fekete magas sarkú cipőt viselt. Egy gyémánt fülbevaló, és az apjától a legutóbbi születésnapjára kapott Hermès karóra – más ékszer nem volt rajta. A hajával sem csinált semmi különöset, csak leengedve hagyta. A fürtök természetes hullámai a hosszuknál fogva kiegyenesedtek, és a vállára omlottak. Sophie és Regan, akik két oldalról közrefogták a limuzinban, szintén feketében voltak. Regan Cordie kezét fogta. – Amikor a templomhoz érünk, majd viszem a kardigánod és a táskád. A mobilod benne van? – Igen – felelte Cordie. – Nézd meg, hogy kikapcsoltad-e! – Már megnéztem. – Nem tudom elhinni, hogy meghalt az apád – suttogta Regan. – Mit mondott a halála előtt? – kérdezte Sophie. – Emlékszel, azt mondtad, csak egy meglepetése volt. Ha valami titokról volt szó, Sophie-nak tudnia kellett róla. Nem tehetett róla. Újságnál dolgozott, és mindig a következő sztorit kereste. Arról álmodozott, hogy oknyomozó riporter lesz, de egyelőreSophie a konyhája rovatot vezette, és új receptekről írt. Regan és Cordie ezt meglehetősen viccesnek találta, mivel Sophie-nak halvány gőze sem volt a főzésről. Tűrhető módon megtanult egyfajta tésztafélét elkészíteni, de ez volt minden. Cordie mosolygott. – Arra is emlékszem, hogy megmondtam, majd a temetés után mesélek a meglepetésről. A mai nap az apu életéről szól. Estére mindent elmondok, ígérem. – Biztosan nagy dolog – jegyezte meg Sophie, remélve, hogy mégis sikerül valami apróságot kiszednie a barátnőjéből. – Különben elmondtad volna. Mindent el szoktál mondani nekünk. Erre Regan és Cordie is felnevetett. – Ez vagy te – mondta Regan. – Hármunk közül te vagy az egyetlen, aki nem tud titkot tartani. A barátnők elcsendesedtek, ahogy a gyászmenet lefordult a főútról, és a lerobbant, düledező házak közti utcákon a St. Matthew felé tartott. – Amikor a templomhoz érünk… – kezdte Cordie, aztán tétovázva elhallgatott. – Igen? – noszogatta Sophie. – Apám nyolc tanítványa lesz a koporsóvivő. A fiúk különleges helyet foglaltak el az apám szívében, de azt akarom, hogy tudjátok, egy kicsit öntörvényűek. – Az meg mit jelent? – értetlenkedett Sophie. – Veszélyeztetett gyerekek – mondta Regan. – Néhányuk igen – bólintott rá Cordie. – Lehet, hogy lesz egy kis lökdösődés. Tudjátok, olyan fiús
dolog. De nem kell aggódni miatta – tette hozzá, hogy megnyugtassa a barátnőit. – Gondolod, hogy sok tanítványa eljön? – kérdezte Sophie. – Nem. Szombat van, és ők mégiscsak gyerekek. A templom az utolsó hely, ahol ilyenkor lenni szeretnének. Nem hiszem, hogy… – Cordie hirtelen elhallgatott. A limuzin befordult a Grant Streetre: a templom előtt, az utca teljes hosszában a St. Matthew Gimnázium tanulói töltötték meg a járdát, még az úttesten is diákok álltak. Úgy tűnt, a tanulóifjúság zöme kivonult. A fiúk az iskolai egyenruhájukat viselték: khaki színű nadrágot, fehér inget és sötétkék zakót, a zsebén az iskola jelvényével. Csendben, komoly arccal várakoztak. Az osztályok együtt álltak, elöl a végzősök. Abban a pillanatban, amikor a limuzin vezetője leállította a motort, két diák lépett előre, hogy ajtót nyisson. A magasabb fiú félrelökte a másikat, hogy hozzáférhessen a kilincshez. Victor, a másik iskolából átirányított tanuló nyerte a lökdösődést. Ő volt Cordie egyik kedvenc tanítványa, igazi matekzseni, bár még nem nőtt be a feje lágya. Kinyitotta az ajtót, megfogta Cordie kezét, és kirántotta az autóból. Cordie szó szerint kirepült, de szerencsére a talpára érkezett a járdán. Sophie és Regan is kapott segítséget a kiszálláshoz, nem számított, hogy akarták-e vagy sem. Mindkettőjüket kihúzták a limuzinból, és Cordie mellé állították. Alec és Jack a templom lépcsőjén várakoztak. Amikor látták, hogy a tömeg elnyeléssel fenyegeti a nőket, lesiettek, és a fiatalokat félrelökve utat törtek maguknak. – Annak a fickónak fegyvere van – suttogta az egyik tanuló elég hangosan ahhoz, hogy Cordie is meghallja. Mielőtt elmagyarázhatta volna, hogy miért, egy másik fiú is megszólalt. – Mindkettőjüknek van fegyvere. – Miért sikerült nekik fegyvereket bevinni a templomba? – Ez nem siker kérdése – fordult feléjük Cordie. – FBI-ügynökök. A munkájukhoz tartozik, hogy legyen fegyver náluk. Jelvényük is van. – Miért van itt az FBI? – kérdezte egy másik tanuló hangos suttogással. Cordie nem ismerte fel a hangot, amely határozottan ellenségesen csengett. – Nem csináltunk semmit, és sehová sem megyek letartóztatási parancs nélkül. Cordie gyors magyarázatba fogott, mielőtt többen is háborogni kezdtek volna. – Ők a barátaim, és az apámnak is a barátai voltak – mondta, aztán a barátnőihez fordult, a kardigánját és a táskáját átadva Regannek. ülni, szóval mögéjük üljetek le.– Te meg Sophie most menjetek be. A koporsóvivők az első sorban fognak – Menjünk – bökte meg Sophie Regant. Jack és Alec nem ment a feleségük után. A helyükön maradtak, és a nyugtalan fiúk tömegét figyelték. Néhány tanár megpróbálta rávenni a tanulókat, hogy menjenek be a templomba, de azok nem engedelmeskedtek. Inkább még közelebb húzódtak Cordie-hoz, míg végül olyan szorosan körülfogták, mint egy csapat méh a kaptárt. Jackben és Alecben nyomban feltámadt a védelmező ösztön, de Cordie felemelt kézzel jelezte nekik, hogy nincs veszélyben. Alec először habozott, de aztán látta, hogy a fiúk védelmezik a tanárnőjüket, és nem fenyegető a viselkedésük, ezért intett Jacknek, és mindketten félrehúzódtak. Aiden és Spencer is megérkezett. Amikor kiszúrták Alecet és Jacket, a tömeget megkerülve hozzájuk siettek. – Hol van Cordelia? – kérdezte Aiden ide-oda tekingetve. – A tömeg közepén – felelte Alec.
– Nem látom – mondta Aiden a homlokát ráncolva. – Hogy van? – kérdezte vele egy időben Spencer. – Meglepően jól. A fiúk mormolása hangosabbá vált, és a hangulat hirtelen megváltozott. Mintha csak valaki jelzett volna nekik, a lökdösődés hirtelen abbamaradt. A fiúk kihúzták magukat, és néma csendben álltak. Szétváltak, hogy Cordie előremehessen, aztán figyelték, ahogy a koporsót leemelik a ravatalról. A temetkezési vállalkozó két embere a halottaskocsira tette a koporsót, aztán fehér leplet borított rá, amely majdnem a földig ért. Miután a férfiak a koporsó tetején gondosan elhelyeztek egy sötétvörös rózsákból álló csokrot, óvatosan a templom bejáratának irányába fordították, ahol Patrick Anthony atya várakozott egy ministránsfiúval, aki egy nálánál is nagyobb aranykeresztet tartott. Jerome Smith, a végzős osztály diákbizottságának elnöke és az iskolában Cordie apjának árnyéka előrelépett. – Most? – kérdezte Cordie-tól. – Igen. Hét fiatalember vált el a többiektől, és követte Jerome-ot fel a lépcsőn. Gyorsan elhelyezkedtek a koporsó két oldalán, néhányuk láthatóan a könnyeivel küzdött. A tisztelendő atya lassú, kimért léptekkel vezette a néma menetet a padsorok között. Cordie a koporsó után lépkedett, a St. Matthew-beli tanítványai követték. Az oldalhajók padsorai már megteltek, s mire a tanítványok is leültek Cordie mögött, a templom zsúfolásig megtelt. Cordie a szélén ült, és hagyott helyet Jacknek és Alecnek, hogy a feleségük mellé ülhessenek. Amikor a pap a gyászolók felé fordult, és az orgonista belekezdett az első hálaadó énekbe, Cordie körülnézett, és akkor látta meg őt. Aiden és Spencer néhány sorral hátrébb ült a templom másik végében. Érzelmek hulláma söpört át Cordie-n. Boldog volt, hogy látja, ugyanakkor dühös is volt magára, amiért a régi érzelmek újra felszínre törtek, s ehhez elég volt csupán megpillantania a férfit. Aiden is Cordie felé nézett, s a tekintetük találkozott. A férfi együtt érzőn rámosolygott, s Cordie visszamosolygott. A régi Cordie azt szerette volna, hogy Aiden mellette üljön, fogja a kezét, de a mostani már nem. Megváltoztak a dolgok. Ő is megváltozott. Cordie megújult elszántsággal fordult előre, kihúzta magát, és a szertartásra kezdett figyelni. Gyönyörű hogy mise volt, és a pap beszéde is de az apjáról szívbőlmegengedik, jövő és kedves Legalábba tucatnyian elentkeztek, méltassák az elhunytat, ha mindnek hogyvolt. beszéljen, temetés órákig tartott volna. Ezért úgy döntöttek, hogy az apja három legközelebbi barátja fog megemlékezni róla. Mindhárman röviden beszéltek – egyik méltatás sem tartott tovább néhány percnél –, és azt emelték ki, hogy Andrew Kane milyen rendes és hűséges barát volt. Amikor az utolsó ember is befejezte a beszédet, Cordie halk mozgolódást hallott maga mögül. Először azt hitte, a tanítványok kezdtek nyüzsögni, de hátranézve észrevette, hogy néhányan az egyik fiút bökdösik, noszogatva, hogy álljon fel. Másodéves volt, akit a Truman gimiből irányítottak át a St. Matthew-ba. Cordie nem tanította, de abból kiindulva, a fiú hányszor kapott büntetést, tudta, hogy egyike azoknak, akik szeretnek a tűzzel játszani. A fiú végül engedett a noszogatásnak, felállt és a szószék felé indult. Ohó, gondolta Cordie, ez nem volt a tervben. Hirtelen kínos érzés tört rá. Ki tudja, mire készül a gyerek. Amikor a gyülekezet elé lépett, kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, a tekintetét a cipőjére szegezte, és csoszogott egy kicsit, mint aki a szavakat keresi, aztán belevágott.
– Jayden Martinnak hívnak, és tavaly november óta járok a St. Matthew-ba, amikor… izé… egy félreértés miatt megkértek, hogy távozzak a régi iskolámból. A kedvenc tantárgyam az autószerelés, és a kedvenc tanárom Mr. Kane… izé… ő volt a kedvencem, amíg meg nem halt. Néhány diák bólintott, és Cordie-nak el kellett fojtania a mosolyát. Jayden hallgatott egy kis ideig, és Cordie azt hitte, befejezte, de a fiú továbbra is ott állt, láthatóan tétovázva. Hirtelen kihúzta magát, mint aki fontos elhatározásra jutott. – Mr. Kane elmondott egy történetet egy srácról, aki nagyon szeretett volna egy kocsit… izé… hogy autókázzon. Tizenhat éves volt, megszerezte már a jogosítványt, de annyi pénze nem volt, hogy autót vegyen magának, ezért valami nagy ostobaságot csinált: ellopott egyet. – Elhallgatott, körülnézett a templomban, hogy felmérje a hallgatóság reakcióját, s látva, hogy mindenki feszülten figyel, folytatta: – Szuper kocsikázás volt, az ötéves Camry remek állapotban, mintha csak most gördült volna ki az autószalonból. Akárhogy is, ez a srác elvitte a kocsit az öreg fószer háza elől… majdnem olyan öreg lehetett a tag, mint Mr. Kane… és autókázott néhány kilométert a környéken, de aztán történt valami… nem is tudom… talán megszólalt a lelkiismerete, és rájött, hogy nem kellett volna elkötnie a kocsit. Úgy értem, hogy akár börtönbe is kerülhettem… kerülhetett volna érte, nem igaz? – Néhány tanuló egyetértően bólintott. Jayden megnyugodott, amikor látta, hogy az osztálytársai csüngnek minden szaván. A szószéket megragadva előrehajolt, és úgy folytatta. – Ekkor elment Mr. Kane-hez, és elmondta neki, mit tett. Mr. Kane iszonyú dühös lett, és ordibálni kezdett vele, hogy tehetett ekkora ostobaságot, de miután lehiggadt, azt mondta, segít a fiúnak kikászálódni a bajból. Letörölte az ujjlenyomatokat a kocsi kilincséről meg mindenhonnan, amihez a fiú hozzáért, és követte őt az öreg muksó házához. – Jayden nem tudta megállni, egy cseppet elvigyorodott. – A vicces az volt, hogy egy másik autó állt a ház előtt, így Mr. Kane azt mondta a fiúnak, hogy az utca túloldalán parkoljon le. Ha nem lett volna annyira megijedve, talán megvárja, amíg kijön az ipse, csakhogy lássa az arcát, amikor be akar szállni a kocsijába. Vajon azt hitte volna, hogy a másik oldalon parkolt le, csak megfeledkezett róla? Mr. Kane szerint csak megvakarta a fejét, aztán folytatta a dolgait, és azt hiszem, igaza volt, mert a helyi hírekben semmi sem jelent meg az esetről. Mr. Kane megmentette a srácot a börtöntől. Legalábbis szerintem. – Elhallgatott és ismét a cipőjére meredt. Amikor újra megszólalt, a hangja elcsuklott. – Mr. Kane rendes tag volt – mondta, aztán a fejét lehajtva, a kezét még mindig a zsebében tartva visszasietett a padsorához. A templomban néma hogy csendJayden honolt.meglehetősen Amikor Cordie körülnézett, döbbentnem arcokat látott maga mögött. Felsóhajtott, és remélte, átlátszó vallomásának lesznek következményei, de mielőtt visszafordulhatott volna az oltár felé, újabb tanítvány igyekezett a szószék felé. Jaydenhez hasonlóan ő is egy történetet mesélt el, amelyet állítólag Mr. Kane-től hallott. A sztori egy névtelen diákról szólt, aki dührohamában betört az iskolába, és fekete festékszóróval összefirkálta a falakat. Miután a fiú kitombolta magát, és néhány igazán csúnya szót írt az igazgató irodája előtti falakra, a sztori szerint elgondolkodott, hogy ez talán mégsem volt olyan jó ötlet, és akár komoly bajba is kerülhet miatta. Hallott róla, hogy Mr. Kane egyszer segített az egyik fiúnak elsimítani egy kis galibát, nehogy az rendőrkézre kerüljön, ezért ő is felhívta a tanárt. – Mr. Kane őrjöngött, az már igaz… legalábbis nekem azt mondta – mesélte a fiú –, de fogott egy kis festéket meg ecseteket, és segített a fiúnak letakarítani a falakat. Az egész éjszakájuk ráment – tette még hozzá. És így folytatódott a dolog. Összesen hét tanuló mesélt el egy-egy történetet, amelyet állítólag Mr.
Kane-től hallott, s amelyben a tanár kisegített egy gyereket a bajból. Amikor az elbeszélésmaraton véget ért, Cordie mozdulatlanul ült a helyén, és szinte félt körülnézni. – Hány bűntettnél is járunk? Négynél? – suttogta Jack. – Ötnél – javította ki Alec. Cordie tudta, hogy több nyomozó és rendőr is ül a gyülekezetben, mert az apja komoly összegekkel támogatta a rendőrséget. Biztos akad közöttük, aki apja jócselekedeteit bűnrészességként, a bizonyítékok meghamisításaként és a jó ég tudja, hogy még minek fogja fel. Ha nem tesz gyorsan valamit, nagy az esélye, hogy a mise után legalább két tanulót letartóztatnak. Anthony atya indult vissza az oltárhoz, de ekkor Cordie felugrott. A pap észrevette, és visszaült a helyére. Cordie gondolatai őrülten kavarogtak, ahogy lassan felsétált az oltárhoz vezető három lépcsőfokon, majd továbbment a szószék felé. Halvány fogalma sem volt, mit fog mondani, amíg bele nem kezdett. – Az apám büszke volt rá, hogy ír, és gyakran mondogatta nekem, hogy az írek nagy mesélők. Az biztos, hogyő az volt – kezdte. Eddig jó. Úgy tűnt, a tömeg hisz neki. Csak így tovább. – Szeretett a régi tanítványairól mesélni, s ezek a fiúk itt… hozzám hasonlóan… annyiszor hallották már ezeket a történeteket, hogy szinte a magukénak érzik. Minden bizonnyal önök is sejtik, hogy azok a gyerekek és a történetek, amelyeket az apám mesélt, mind erősen túlzóak. Tanmesének szánta őket, hogy a tanítványai tanuljanak mások múltbéli hibáiból… mind-mind tanmese volt. Cordie nem igazán tudta, mit mondjon még. Amikor visszament a helyére, látta, hogy Alec és Jack nem mosolyog, de a szemük vidáman csillog. Pontosan tudták, mit tett és miért. Apjához hasonlóan ő is a fiúkat védte. Cordie valahogy túljutott a napon, bár a nagy részére egyáltalán nem emlékezett. A gyászmise és a temetés után rengeteg jó szándékú és segítőkész ember hazakísérte, és egész délután nála is maradt. A vendégsereg lassan oszlani kezdett, és estére a legtöbbjük elment, csak a legközelebbi barátai maradtak. Végre csend lett a házban. Cordie meztelen lábát maga alá húzva összegömbölyödött a kanapé sarkában. Nem vágyott másra, csak hogy lehunyhassa a szemét és aludhasson egyet. Spencer és Aiden még ott voltak, komoly beszélgetésbe merülten Aleckel és Jackkel. Egy Mitchell Ray Chambers nevű képviselőről folyt a szó, és Aiden, arcából ítélve, nem kedvelte azt az embert. Cordie mindeddig igyekezett elkerülni, hogy nézzen. De a nem férfivolt olyan volt, mint a mágnes, vonzotta magához. Nagyon régen vonzódott márAidenre a férfihoz – Cordie hajlandó szerelemnek nevezni az érzést –, és tudta, időbe fog telni, mire leszámol a régi szokásokkal. Teljesen belehabarodott a férfiba, de a belehabarodás még nem szerelem. El tudta képzelni, hogy a legtöbb nő, aki találkozik vele, nyomban rabul esik a varázsának. Nem csak a külseje vonzotta a nőket. Igen, elragadó férfi volt: magas, sötét hajú és ördögien jóképű, de a belőle sugárzó erő volt az, amiért a nők valósággal könyörögtek a figyelméért. És néhány nappal ezelőttig Cordie is ezekhez az ostoba nőkhöz hasonlóan Aiden varázsa alatt állt. De már kinyílt a szeme. Az apja vallomása felnyitotta. Sohasem volt szerelmes Aidenbe, csak ostoba rajongást érzett iránta. Ennyi. Szerencsére a férfi nem is sejtette. Amilyen zseniális üzletember volt, annyira kezdő a nők terén. Cordie biztosan tudta, hogy Aidennek fogalma sincs róla, hogy ő hogyan érez…
érzett… iránta. Ha nem a húgának a barátnője lenne, Aiden valószínűleg másodszorra rá sem nézne. Az biztos, hogy Cordie nem volt a típusa. A múltban a férfi karján lógó nők sorából tudta, hogy Aident a magas, enyhén anorexiás szőkék érdeklik. Cordie pontosan az ellenkezőjük volt. A haja nem szőke, hanem
koromfekete, amely, ha lehet, még sötétebbnek tűnt a világos bőre mellett. Százhetven centi magasságával átlagosnak tartotta magát, bár valamivel magasabb volt, mint Regan és Sophie. Úgy vélte, jó alakja van, de bármennyit fogyókúrázott is, nem tudta elérni, hogy lapos mellű, csontos manökennek nézzen ki. Olyan nő volt, akit a férfiak telt idomúnak neveznek. Hirtelen rádöbbent, hogy Aident bámulja, és elkapta a tekintetét. Istenem, milyen ostoba volt és milyen sokáig! – Ettél ma már valamit? – bökte meg Sophie. – Mi? – riadt fel. – Nem tudom. Miért? – Összeütök neked valamit – ajánlotta fel Regan. Cordie megrázta a fejét. – Nem vagyok éhes, de kösz, hogy felajánlottad. – Elfáradtál, mi? – kérdezte Sophie, miközben felvette a kabátját. – Gyere, Regan, hazamegyünk, hadd pihenjen. Hosszú, kimerítő nap volt. Gondolod, hogy tudsz aludni ma éjjel, Cordie? – Talán egyikünknek itt kellene maradnia – vélte Regan. Cordie nevetett. – Senki sem marad itt. Jól vagyok. Tényleg. Könyörgöm, menjetek haza… és vigyétek magatokkal azokat a fickókat is – tette hozzá Jack, Alec, Spencer és Aiden felé intve. – Azokat a fickókat? – fordult felé vigyorogva Aiden, aki meghallotta, amit mondott. – Lehet, hogy tévedek, de van egy olyan érzésem, hogy Cordie azt szeretné, ha hazamennénk – jegyezte meg Jack. Aiden a zakójáért nyúlt és felvette. Úgy festett, mint aki az ülésterembe készül. Az öltönye természetesen tökéletesen szabott volt. Minden kifogástalan volt a férfin. Miután Aiden megkérdezte, szüksége van-e valamire, Spencerrel együtt ragaszkodott hozzá, hogy ne kísérje ki őket, aztán mindketten megölelték búcsúzóul. Aidennek isteni illata volt, amikor átölelte, és Cordie mindent elkövetett, nehogy reagáljon az érintésére. Olyan gyorsan elhúzódott, amilyen gyorsan csak tudott. Miután elmentek, Sophie és Jack Regannel és Aleckel együtt szintén készülődni kezdett, de amikor Sophie az ajtóhoz ért, hirtelen megállt, amitől Regan nekiütközött. – Nem hiszem el, hogy elfelejtettem megkérdezni – fordult Cordie-hoz. – Mi volt a meglepetés? –– Van – kíváncsiskodott Igen,valami az apjameglepetés? mondott neki valami meglepőtJack. – jutott eszébe Regannek is. – Megígérte, hogy ma este elárulja – mondta Sophie. – Szóval, mi volt az? – Talán mégsem akarja ma este elmondani – próbálkozott Jack diplomatikusan visszatartani a feleségét, de Sophie már vissza is tért a nappaliba, és a válaszra várt. Cordie kinyújtotta a lábát, aztán letette a padlóra, és felállt. Végignézett négy legjobb barátja kíváncsi arcán, és úgy döntött, legegyszerűbb, ha nyíltan, kertelés nélkül elmondja a tényeket. – Az anyám… Natalie Kane nem autóbalesetben halt meg… – Micsoda? – kiáltott fel Sophie. – Ha nem balesetben, akkor hogy? – Apám szerint nem halt meg. Sophie levette a kabátját, a férje kezébe nyomta, és odasietett Cordie-hoz. Regan ledobta a táskáját, ahogy visszafelé igyekezett a szobába. – Hol van? Mi történt vele? – akarta tudni Sophie.
– Nem tudom – felelte Cordie. – Gondolod, hogy egyszerűen csak fogta magát, és otthagyott téged és az apádat? – kérdezte Regan. Cordie vállat vont. – Abból, amit az apám mondott a halála előtt, meglehetősen biztos vagyok benne, hogy így történt. – Hogyan tehette az anyád… – Regan nem tudta folytatni. Olyan dühös volt, hogy egészen belevörösödött. Barátnőinek ezernyi kérdésük volt, és Cordie egyre sem tudott válaszolni. Nem, az apja nem mondott semmi mást, és nem, fogalma sincs, miért titkolta végig előle, hogy él az anyja, különösen azok után, hogy felnőtt. – Megpróbálod megkeresni? – kérdezte Sophie. – Te megpróbálnád? – kérdezett vissza Cordie. Sophie már majdnem rábólintott, aztán meggondolta magát. – Nem tudom. Kíváncsi lennék. – Alec és Jack megkereshetné neked – jegyezte meg Regan. – Úgy van – bólogatott Sophie. – Használhatnák az FBI-os kapcsolataikat. – Nem, kösz – rázta meg a fejét Cordie. – Nem akarom megkeresni. – Nem akarod tudni, miért hagyott el? – csodálkozott Regan. – Nem. Alec odasétált a puffhoz, és leült Cordie-val szemben. – Mit tudsz róla? – A neve Natalie Ann Smith volt, és Sydney-ben született. Ausztráliában. – Mi mást mondott még róla az apád? – Ó, ő semmit sem mondott. Akkor tudtam meg a nevét, meg hogy hol született, amikor a jogsi miatt kaptam egy másolatot a születési anyakönyvi kivonatomról. – Az apád semmit sem mesélt róla? – kérdezte Alec. – Azt mondta, meghalt, amikor én még kisbaba voltam, de most már tudom, hogy ez hazugság, viszont feltételezem, hogy akkor hagyott el minket. Apu nem szeretett beszélni róla. Valahányszor szóba hoztam, mindig nagyon felzaklattam vele. Egy idő után megtanultam, hogy ne kérdezősködjem. –– Egészen Igen. biztos vagy benne, hogy nem akarod megkeresni? – kérdezte újra Sophie. – De lehetnek enyhítő körülmények, hogy miért… – kezdte Sophie. – Nem érdekel – vágott a szavába Cordie. – Összetörte az apu szívét. Semmit sem akarok tőle. Cordie kétséget sem hagyott afelől, hogy a téma le van zárva, és eltökélte, hogy tényleg nem foglalkozik vele, de miután elolvasta a levelet, amelyet az anyja hagyott az apjának, és az apja által írt és felbontatlanul visszaérkezett leveleket, a hozzáállása gyökeresen megváltozott. Nemcsak hogy meg akarta találni a nőt, aki összetörte az apja szívét, de választ akart kapni az őt kínzó kérdésre: azt az életet kapta-e meg Natalie, amelyre vágyott, vagy – ha van igazság a földön – azt az életet, amelyet megérdemelt?
5. fejezet
ndrew! Nagyon nehéz nekem ez t a l evele t megírnom. A mondandóm valósz ínűl eg f el fog zaklat ni, talán meg is döbbent, amit igazán sajnálok. Olyan sokat dolgozol, hogy észre sem vetted, milyen boldogtalan vagyok. Nem fogom szépíteni az érzéseimet, akármennyir e is fájni fog neked. Ez a házasság tévedé s volt . Sohasem let t volna szabad hagynom, hogy rábesz élj , tart sam meg a gyereket. Mindketten tudjuk, hogy nem mentem volna hozzád feleségül, ha nem vagyok terhes. házasság egy autószerelővel lázadás volt, ráadásul végtelen nagy ostobaság. Ha a családom valaha is megtudja, ki fog tagadni. Nem tudom ezt tovább csinál ni. Gyűlölöm a szegénys éget, és bármily en önzőnek tűnik is, úgy vélem, többet érdemlek az élettől. Te és én nagyon különbözünk egymástól. Kalandokat akarok, és világot látni. Tudom, hogy szeretsz engem, Andrew, de az nem elég. Haza akarok menni. Úgy fogok tenni , mintha ez a házasság sohasem tört ént volna meg, és újrakezdek mindent. Mindent magam mögött hagyok, és nem akarom, hogy bármi is emlékeztessen ezekre az időkre. Az otthonom egy másik kontinensen van, szóval még csak véletlenül sem találkozhatunk soha többé. Rád bí zom, hogy beadd a válási papírokat. Semmit sem akarok t őled, csak a szabadságomat. Te és Cordelia most már a múltamhoz tartoztok. Nem akar ok megosztott f elügyeletet. Cordelia a tiéd l ehet. Kérlek, fogadd el a döntés emet, és ne gyere utánam. Natali e Cordie szíve majd megszakadt az apjáért. El sem tudta képzelni, mit érzett, amikor elolvasta a levelet. Annyira rideg volt, kegyetlen és érzéketlen. Biztosan összetörte, és mégis, még a halálos ágyán is a nő miatt bánkódott. Úgy bánt a levéllel, mint valami féltett kinccsel. Becsomagolta, műanyag borítékba zárta, és egy dobozba rejtette más fontos papírok alá. A Natalie-nak írt levelei is mind ott voltak. Összesen négyet írt, s mindegyiken ott virított a „Vissza a feladónak” pecsét. A cím egy chicagói postafiók volt. Cordie arra a döntésre jutott, hogy ha az apja nem akarta volna, hogy elolvassa az általa írt leveleket, biztosan megsemmisítette volna. Az ágy közepén ült, a borítékok előtte feküdtek, s ő egymás után kinyitotta őket. Az első két levélben az apja könyörgött Natalie-nak, hogy térjen haza. Megírta neki, hogy szereti, hogy mindig szeretni fogja, és hogy elveszett ember nélküle. A harmadikban tájékoztatta, hogy beadta a válási papírokat, és teljes gyerekfelügyeletet kért, de azt is hozzátette, hogy annak ellenére, hogy jogi lépéseket tett, még mindig szereti, és szeretné, ha visszajönne hozzá. Megígérte, hogy várni fog rá, mert mindig ő lesz élete nagy szerelme. A negyedik levél a válást véglegesítő iratokat tartalmazta. Először Cordie szerette volna megkeresni a nőt, a szemébe nézni, és megmondani neki, amit valószínűleg már úgyis tudott, hogy szörnyű perszóna, amiért ilyen fájdalmat okozott az apjának, de
bármennyire is gyógyír lett volna, Cordie tudta, hogy sohasem fogja felelősségre vonni. Mi értelme lenne? Végül elvetette az ötletet, hogy beszéljen a nővel. De akkor is meg akarta találni. Volt néhány válaszra váró kérdése. Jobbra vagy rosszabbra fordult Natalie sora? Megvalósult-e a nevetséges álma, hogy úgy tesz, mintha a házasság meg sem történt volna, és mindent elölről kezd? Kényeztették-e? De Cordie leginkább azt szerette volna tudni, hogy megbánta-e, amit tett. Két másik irat volt még a dobozban: a házasságlevél és a végzés a válásról. A házasságlevél szerint Natalie Smith és Andrew Kane a nevadai Las Vegasban házasodtak össze, a dátum tanúsága szerint négy hónappal Cordie születése előtt. A végzés egy egyszerű irat volt arról, hogy a házasság felbomlott. Cordie mindkettőt elolvasta, aztán mindent gondosan visszatett a dobozba, és rázárta a fedelét. Elmúlt éjfél, mire végre ágyba került, s még egy jó óráig csak forgolódott, mire elméje megnyugodott. Egyre csak az apja járt a fejében, s az, hogyan vesztegette el az életét azzal, hogy egy nőre várt. Újranősülhetett és csodálatos élete lehetett volna, ha csak egy kicsit is nyitott a gondolatra. A Natalie iránt érzett szerelme megszállottsággá vált volna? Vagy úgy érezte, ha egyszer megnősült, az örökre szól? Cordie-nak nem voltak válaszai. Nem értette, hogy az apja hogyan volt képes tovább szeretni Natalie-t az után a szörnyű levél után. Cordelia a tiéd lehet. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyek Cordie elméjében lebegtek, mielőtt elaludt volna. A vasárnap délutánt dolgozatjavítással töltötte, az estét pedig a kiborulással. Az egész nap búskomor hangulatban telt, de újabb és újabb elfoglaltságokat talált magának, hogy ne legyen ideje az önsajnálatra. Mivel ebben a hangulatában senkivel sem akart beszélni, az üzenetrögzítőre hagyta, hogy fogadja a hívásokat, és próbált a másnapi óráira összpontosítani. Jól vagyok, mondogatta magának újra meg újra. Csak egy kicsit feszült, semmi több. Nincs miért aggódnia. De nem volt jól. Elvesztette az apját, az egyetlen embert, aki a családját jelentette, s aki feltétel nélkül szerette őt, ahogy jó szülőhöz illik. Aztán elolvasta azt a szörnyű levelet attól a nőtől, akit úgy beszéltek rá, hogy életet adjon Cordie-nak, majd alig várta, hogy megszabaduljon tőle.Cordelia a tiéd lehet. A szavak beleégtek Cordie elméjébe. Akárcsak az apja kétségbeesett könyörgése a leveleiből, hogy élete nagy szerelme térjen vissza hozzá. Hogyan volt képes az apja egy ilyen nőt szeretni? Későre járt. Cordie összeszedte és a táskájába tette a másnapra szánt jegyzeteket és könyveket, aztán felállt nagyots most nyújtózott. Az elmúlt néhány anap feszültsége megszedte vámját. Izmainak feszültsége feljebbéskúszott, már a feje is fájt. Cordie halántékát dörzsölgetve menta fel a lépcsőn a szobájába. Egy hosszú, forró zuhanyra van szüksége. Sokáig kényeztette a merev izmokat a lazító, meleg vízzel. Mire kilépett a zuhany alól, izmai ellazultak és a fejfájása is megszűnt. Megmosta és megszárította a haját, aztán rövid, selyem hálóinget vett fel. Kezdte sokkal jobban érezni magát, és büszke volt, amiért egész este jól tartotta magát. Az utóbbi napokban nem jól aludt, és remélte, hogy ezúttal másképp lesz. Annyira fáradt volt, hogy azt hitte, elég letennie a fejét, s már alszik is. Megkötötte a köntöse övét, s nem vette észre a doboznyi könyvet a lépcsőfordulónál, amíg bele nem botlott. Elvesztette az egyensúlyát, és lerepült a lépcsőn. A doboz vele együtt alábucskázott. Cordie a fenekére huppant, körülötte könyvek hevertek szerteszét. A korlátnak dőlt, és zokogásban tört ki. A nyakát szeghette volna, és senki sem tudna róla, míg néhány nappal később meg nem találják a bomladozó testét. Uramisten, milyen lehangoló gondolat! Annyira elmerült a saját nyomorúságában, hogy nem is hallotta, amikor valaki megdöngette az ajtót.
Aiden épp felért a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, amikor zuhanó tárgyak zaját hallotta odabentről, és egy hangos puffanást. Cordie-t szólította, de nem kapott választ. Már arra készült, hogy betöri az ajtót, amikor eszébe jutott, hogy a kilincset még nem próbálta. Feltételezte, hogy az ajtó zárva van, de kiderült, hogy nincs. Berontott, s a zokogó Cordie látványa fogadta, amint könyveket lök odébb, és megpróbál felállni a padlóról. – Megsérültél? – kérdezte, s az aggodalom haragossá tette a hangját. Cordie nem volt társasági hangulatban. – Menj el! – Megsérültél? – ismételte meg a kérdést Aiden, noha ezúttal valamivel nyugodtabb hangon. – Nem. Aiden a tarkóját dörzsölgetve fürkészte a lányt. Nem igazán tudta, mit tegyen. Nem vallott Cordeliára, hogy ki van borulva. Mindig olyan összeszedett volt. De most nem. Aiden összeszedte a könyveket, és belepakolta őket az előszoba sarkában lévő dobozba, aztán visszafordult a lányhoz, aki még mindig sírt. Aiden szeretett volna rászólni, hogy hagyja abba. – Miért sírsz? Cordie első gondolata az volt, hogy haragosan rámered, de annyira kimerült volt, hogy még ennyire sem telt. Megfogta a korlátot, és fintorogva felhúzta magát. Aiden közelebb lépett, s mielőtt Cordie rájöhetett volna, hogy mi a szándéka, ölbe kapta, és felvitte az emeletre. – Tudtad, hogy nem zártad be a bejárati ajtót? Akárki bejöhetett volna. Egyedül élsz, Cordelia. Oda kell figyelned rá, hogy az ajtót mindig bezárd, és a riasztót aktiváld – ostorozta, ahogy felfelé lépdelt. – Nincs is riasztóm. – Akkor kapsz egyet! – csattant fel Aiden. Aiden elméjében ott kavargott, mi minden szörnyűség történhetett volna a lánnyal, és dühös volt, amiért ilyen hanyagul kezeli a biztonsága dolgait. Csak egy ajtó volt nyitva az emeleten, Aiden oda ment be. Letehette volna a lányt, de nem tette. Cordie pihekönnyű volt a karjában. Leült az ágy szélére, Cordieval az ölében, s a lányt átkarolva várta, hogy elapadjanak a könnyei. Cordie Aiden vállára hajtotta a fejét, és olyan puha volt, ahogy hozzágömbölyödött. Aiden hirtelen nagyon szeretett volna valahol máshol lenni. ÚgyCordie reagáltvégül a lány közelségére, hogyhátrahajolt, az egyáltalán nem tetszett neki. tudjon nézni. abbahagyta a sírást, hogy a férfi szemébe – Mit keresel itt? – Nem tudtam… – Elhallgatott, mielőtt megbántotta volna a lányt az igazsággal. – Regan aggódott miattad. Nem vetted fel a telefont. Regan tudta, hogy a városban van dolgom, és felhívott, hogy ugorjak be hozzád, és nagyon jó, hogy így tettem. – Miért? Amint látod, tökéletesen jól vagyok – szipogott Cordie. – Amikor beléptem, ki voltál terülve a lépcső alján, mint egy béka. – Nem voltam kiterülve. A lépcső alján ültem – helyesbített Cordie. – És ez a semmi, átlátszó hálóing volt rajtad. – Nem hiszem, hogy átlátsz ezen az anyagon. – Cordie lenézett, és látta, hogy a köntöse szétnyílt, és a hálóing nyakkivágása jócskán betekintést enged a mellére. – Ó! – mondta, és gyorsan összehúzta magán a köntöst. Felnézett és a tekintete találkozott Aidenével. A férfi úgy nézett rá, ahogy még soha, mintha most
látná először nőként. Meleg, csiklandó érzés futott át rajta. – Engedj el és menj haza! Esküszöm, jól vagyok. Mondd meg Regannek, hogy holnap felhívom, és köszönöm, Aiden, hogy időt szakítottál rá, és benéztél hozzám. De a karjával még mindig a férfi nyakát ölelte. Felemelkedett és csókot lehelt az arcára, aztán el akart húzódni, de Aiden nem hagyta. Továbbra is a szemébe nézett, mintha keresne benne valamit. És akkor valami nagyon különös dolog történt. Talán csak a kíváncsiság tette. Tudni akarta, milyen érzés lehet. Vagy csak egyszerűen a vágy volt a ludas. Cordie újra megcsókolta, ezúttal az ajkát. Aiden nem húzódott el. Megfogta Cordie állát és gyengéden visszacsókolta. Aztán a tenyerébe fogta az arcát, és elmélyítette a csókot. Ahogy nyelve Cordie szájába nyomult, felgyújtotta a szenvedély lángját. Hihetetlenül forró volt, követelőző, lehengerlő. A szájával szeretkezett vele, miközben simogatta. Megfogta Cordie mellét, és felnyögött. Aiden beleveszett a percbe. Csak akkor tért magához, amikor megérezte a lány remegését. Hátrahúzódott. Kényszerítenie kellett magát, hogy elengedje Cordie-t. Felemelte az öléből, és az ágyra ültette. Cordie annyira összezavarodott, hogy nem is tudta, mit mondjon. Látta Aidenen, milyen zaklatott. A férfi az ajtóhoz ment, ott megállt, és visszafordult felé. – Bezárom az ajtót. Te próbálj meg valamennyit aludni. Azzal elment. Cordie sokáig ült az ágyon, megpróbálva valami értelmet találni a kettejük közt történtekben. Mindent tönkretett. Zavart és rémült volt. Mit gondolhat most róla a férfi? Valósággal letámadta. Hogy fog ezek után még egyszer a szemébe nézni? Talán túlreagálja a dolgot. Csak néhány csókról – hosszú, szenvedélyes, hihetetlenül felkavaró csókról, amely még most is ott égett a belsejében – van szó, amelyek azonban semmit sem jelentenek. Miután lehiggadt, eltervezte, mit fog tenni, ha legközelebb összefut Aidennel. Felnőttként fog viselkedni. Igen, bensőséges pillanatokat éltek át együtt, de még megvan a lehetősége, hogy a dolgok visszatérjenek a régi kerékvágásba. A férfi rá sem néz majd, és ő is mindent meg fog tenni, hogy semmibe vegye. Cordie hétfőn visszatért a munkába. Rengeteg dolga volt, de Aiden így is beférkőzött a gondolataiba. Ahogy a napok, egyrepakolt könnyebben száműzni az elméje Mindentalál estemajd átnézett dobozt, teltek amelyeket az apja össze, tudta amikor eladta aőt házát. Azt mélyére. hitte, könnyen többegy információt az anyjáról, mert valamelyik dobozban eldugva biztos lesznek papírok vagy fényképek róla. De tévedett. Az iskola három utolsó hete mozgalmasan telt, így Cordie egy időre félretette a Natalie utáni kutatást. Fénymásolatot készített a szörnyű levélről, és magával vitte a Hamilton hotelbe, ahol a barátnőivel összejöttek egy vacsorára. Megpróbálta rábeszélni őket, hogy valahol máshol találkozzanak, mert nem akart véletlenül belefutni Aidenbe, aki a szálloda legfelső szintjén lakott egy luxuslakásban. Igaz, olyan sokat utazott, hogy alig tartózkodott ott, de a kockázata így is megvolt. Aztán a telefonbeszélgetés során, melyben Cordie két másik éttermet is javasolt a vacsora helyszínének, Sophie megemlítette, hogy Jack és Alec is ott lesznek a szállodában néhány rendőr- és nyomozóbarátjukkal együtt. – A szokásos havi pókerparti – mondta. – Jack abban reménykedik, ezúttal szerencséje lesz és ő győz,
mivel Aiden még mindig San Franciscóban van. Ha Aiden játszik, mindig ő győz – tette hozzá. Cordie megnyugodott. Attól félt, nem tud uralkodni magán, ha találkozik a férfival, és úgy döntött, csak úgy tud továbblépni az életében, ha olyan távol tartja magát Aidentől, amennyire csak lehetséges. Elszántabb volt, mint valaha, hogy nem követi az apja példáját, és nem fogja elvesztegetni az életét a lehetetlenben reménykedve. A stresszel teli nap után, amikor egyik találkozóról a másikra kellett rohannia, aztán még egy hosszú, lehangoló megbeszélést is végig kellett ülnie a St. Matthew igazgatónőjével, Cordie készen állt egy pohár borra. Regan lefoglalta a Hamilton egyik kisebb magánebédlőjét, hogy senki se zavarja őket. A terem közvetlenül a bár mögött volt, és ha bezárták az ajtaját, majdnem hangszigeteltnek volt mondható, így tökéletes helynek bizonyult az apró titkok és pletykák megosztására. Olyan hangosan nevetgélhettek, ahogy csak jólesett, és nem kellett attól tartaniuk, hogy megzavarják a többi vacsorázót. A bár túloldalán lévő ajtó egy másik magánebédlőbe vezetett, ahol a férfiak szoktak pókerezni. Mindkét terem elszigetelt volt, de elég közel a bárhoz, hogy kiugorjanak egy sörért vagy bármi másért, amit megkívántak. Úgy beszélték meg, hogy fél nyolckor találkoznak, és Cordie-nak nem volt ideje hazamenni, hogy átöltözzön. Krémszínű, egyenes szabású szoknyájában, sötétkék selyemblúzában és magas sarkú cipőjében nagyon komolynak és hivatalosnak nézett ki a napközbeni találkozókon, de a barátaival való találkozásra obban szeretett volna valami kényelmesebbet felvenni. A haja megőrjítette, ahogy az arcába lógott, ezért egyszerű copfba fogta. A hosszú lófarok ide-oda lengett, ahogy Cordie besietett a Hamilton fényes, réz lengőajtaján. Cordie szerette a szállodát. Valami csendes elegancia lengte be a helyet. A fényes márványpadló és az oszlopok modernséget sugalltak, ugyanakkor a bútorok a régi világot idézték. A megnyugtató színek és a kényelmes ülőgarnitúrák arra csábították a vendégeket, hogy hosszabban időzzenek itt. Cordie úgy ismerte a szállodát, mint a tenyerét; hetente legalább egyszer meglátogatta Regant, amikor az még itt lakott. Cordie rájött, hogy gyakorlatilag szalad, ahogy az előcsarnokon át a különterem felé igyekszik, és kényszerítette magát, hogy lassítson. Egy üzletembernek látszó öltönyös férfi megpróbált beszédbe elegyedni vele, amint belépett a bárba. Cordie rámosolygott, és csak a fejét rázta a férfi ajánlatára, hogy fizet neki egy italt. Elsétált a férfi mellett, és benyitott a különterembe, de tovább nem jutott. Aiden állt az ajtóban Aleckel és Jackkel beszélgetve. Aiden a vállánálazfogva el, nehogy feldöntse. Cordie egyáltalán nem örült, hogy látja, és kimondta első kapta gondolatot, ami az eszébe jutott. – Miért nem vagy San Franciscóban? – A hangja vádló volt, és arra gondolt, Aiden biztosan nem érti, miért. Mielőtt a férfi megkérdezhette volna, mi baja van, Cordie gyorsan kibökte a következő kérdést. – Pókerezel ma este? – Igen, terveztem – mondta Aiden, és elmosolyodott, meghallva Jack nyögését. – Nyugi, MacAlister. Lehet, hogy győzöl. Történnek még csodák. Cordie-t megzavarta a férfi csodálatos mosolya. Olyanszexi volt. Aiden gyönyörű férfi volt. A tekintete meleggé és lággyá vált, amikor boldog volt. A mosoly azonban ritkaságszámba ment nála. Általában mindent nagyon komolyan vett, különösen egy-egy újabb szálloda építésének az ügyét. Az nem is volt kérdés, hogy Aiden munkamániás, mégis tudott időt szakítani egy kis rögbire, pókerre és nőkre… csontos, szőke nőkre. Ahogy ez eszébe jutott, Cordie-nak máris könnyebb volt összeszednie magát. Aiden még mindig
tartotta a vállánál fogva, de Cordie szeretett volna távolságot tartani, így gyengéden lesöpörte magáról a férfi kezét, és hátralépett, aztán megkerülte, hogy az asztalhoz jusson. Észrevette, hogy Alec összevont szemöldökkel nézi. – Miért vágsz ilyen szigorú képet, Alec? – kérdezte. – Egyáltalán nem vágok szigorú képet, csak figyelek. – Ülj le! – húzott ki neki egy széket Regan. – Rengeteg megbeszélnivalónk van. Sophie Cordie-val szemben ült a kicsiny, kerek asztalnál. – Csupa jó hír – mondta –, kivéve Jacknek – mosolygott rá a férjére. – Ő ugyanis gyűlöli a chicagói teleket. – És? – noszogatta Cordie. – Chicagóban maradunk. A hivatal itt akarja őt tudni. Őt és Alecet is előléptették, és továbbra is együtt fognak dolgozni. – Itt, Chicagóban – erősítette meg Regan is. – Mindkettőjüket végleg idehelyezték. Nincs több ingázás Boston és Chicago közt. – Ez csodás hír – lelkendezett Cordie. – De mi lesz a bostoni házatokkal? – Igazából az még mindig Nické, Alec bátyjáé – felelte Regan. – Alec még nem írta alá a papírokat. Egyikünknek sem volt ideje, Nicknek meg nem volt sürgős. Jövő hónapban meghirdeti. – Szerettem azt a házat – mondta Cordie. Néhányszor megszállt Regannél, amikor Alec valami megbízatás miatt nem volt otthon. A ház nagyon jó környéken volt, és teljesen felújították. Cordie Bostont is szerette, majdnem annyira, mint a szülővárosát. – Egy ideig azt hittük, talán Alec öccse, Michael megveszi, de aztán meggondolta magát. Nem igazán tudom, miért. – San Diegóban van a székhelye – mondta Alec –, és manapság csak ritkán tartózkodik Bostonban. A ház esetleg hónapokig üresen állna. – De ha otthagyja a tengerészetet… – kezdte Regan. – Nem hiszem, hogy ez a közeljövőben megtörténne, édesem – vágott a szavába Alec. – Cordelia! – szólította meg a lányt Aiden, aztán mögé sétált, és a vállára tette a kezét. – Igen? –– Hogy vagy?hogy megkérdezted. Jól. Kösz, Aiden meghúzta a copfját, mire Cordie hátranyúlt, hogy elhessentse a kezét. – Szükséged van valamire? Cordie megrázta a fejét. A férfi keze még mindig a vállán volt, de a figyelme már másfelé fordult. – Fogunk pókerezni vagy sem? – kérdezte, majd miután megszorította Cordie vállát, sarkon fordult és kiment a teremből. A közömbös viselkedéséből ítélve már meg is feledkezett a csókjukról. Cordie szerette volna, ha ő is el tudja felejteni. – Én játszom – mondta Jack, s az asztalt megkerülve lehajolt, hogy megcsókolja Sophie-t. Alec is megcsókolta a feleségét, és valamit súgott a fülébe, amitől az asszony felnevetett. Cordie nézte a két házaspárt, és mióta két barátnője férjhez ment, most először érezte ötödik keréknek magát. Mi történt az önbizalmával? Mintha semmivé lett volna. Az apja halála óta robotpilóta irányította, de a gyász és a fájdalom zsibbadtsága lassan oldódott, és ő újra érezni kezdett. Annyi mindent fel kellett
még dolgoznia, meg kellett értenie. Attól rettegve, hogy ugyanaz a magányos út vár rá, mint amelyen az apja végigment, Cordie gyakorlatilag mindent megkérdőjelezett az életében, minden meghozott döntésében kételkedett. Többé nem tudta, hová tartozik. Az élete olyan üresnek tűnt. Önsajnálat lenne? Lehetséges. Beismerte, hogy egy kicsit lehangolt, de ki ne lenne az, miután elolvasta azokat a szívfacsaró leveleket, amelyeket az apja írt az anyjának, s amelyekben könyörögve kérte, hogy térjen vissza hozzá? Egy pincér jelent meg mellettük, hogy felvegye az italrendelésüket. Cordie azt tervezte, hogy bort iszik, méghozzá sokat, de most, a barátnői társaságában kezdett ellazulni, és inkább a jeges tea mellett döntött. Sophie és Regan is teát rendelt. – Milyen kifinomult ízlésű ivók vagyunk! – nevetett Regan. – Pezsgőt kellett volna rendelnünk, ünnepelnünk kellene, hogy mind Chicagóban maradunk. Egy ideig azt hittem, Jacket és Sophie-t Phoenixbe irányítják, és Alec meg én örökre Bostonban maradunk, de végül minden jól sült el. Mindannyian maradunk itt, abban a városban, amelyet annyira szeretünk. Még Aiden és Spencer is többet lesznek itthon. – Aiden és Spencer? – kérdezett vissza Cordie. – Spencer mondta, hogy Aiden azt tervezi, kevesebbet fog utazni, ha egyszer a floridai szállodát tető alá hozta és beindította. Tavaly körberepülte a világot. Hongkong, Párizs, London, Melbourne, Sydney… és az Államokat is keresztül-kasul. Remélem, hogy tényleg lassítani fog, de csak akkor hiszem el, ha látom is. Gyakorlatilag a Golfstreamen él. – A Golfstream gyönyörű gép – jegyezte meg Cordie. – A hálószobája szebb, mint az enyém. – Aiden még mindig a tetőtéri lakosztályban lakik, amikor a városban van? – érdeklődött Sophie. – Ha gyakrabban lesz idehaza, talán vesz magának egy házat. – Nem valószínű – vélte Regan. – A tetőtéri lakosztály nagyon is megfelel neki. Aiden gyűlöli a rendetlenséget, és a szállodai lakosztálya elegáns és rendes. – Gyönyörű, de steril – jegyezte meg Sophie. – Teljesen személytelen. – Megértem a vonzerejét. Én is rendezett lakásban élek – mondta Cordie. Regan és Sophie felkacagtak. – Talán az álmaidban – mondta Regan. – Hiszen folyton rendetlenség van körülötted. – A munkámban nem – tiltakozott Cordie. – A kémia precíz tudomány, s ha a laborban nincs rend, az katasztrófához vezethet. Csak arról van szó, hogy amikor otthon vagyok, lazítani szeretnék. Mellesleg a rendetlenség nagyrészt könyvekből áll. – Meg sálakból, cipőkből, kulcsokból… – sorolta Sophie, de Cordie közbevágott. – Nem olyan rossz a helyzet – erősködött. – Különben sem rólam beszéltünk. A fivéreidről meséltél. Mi van Spencerrel? Ő is Chicagóban marad? – Egyelőre igen – felelte Regan. – És Walker? – kérdezte Sophie. – Tudom, hogy még mindig valahol Európában versenyez, de ha abbahagyja, visszajön Chicagóba? – Az egy egészen más történet, és nem is túl jó. – Miért, mi történt? – akarta tudni Cordie. – Spencer szerint Walker még mindig nem nőtt fel, én pedig egyetértek vele. Walker hét évvel idősebb nálam, de még mindig úgy viselkedik, mint egy meggondolatlan tinédzser. Két bírósági per folyik ellene, s mindkettőben nők az érintettek. Olyan nők, akiket faképnél hagyott. A nők ügyvédjei megpróbálják rátenni a kapzsi mancsukat a szállodaláncra. De ez nem fog megtörténni – tette hozzá sietve. – Viszont olyan
aggodalom forrása, amelyre Aidennek semmi szüksége. Épp mostanában intézett el egy másik peres ügyet, és nem kis summát kellett kifizetnünk. Bár balesetnek nyilvánították az esetet, Walker volt a felelős. Szerencsére életveszélyes sérülés nem történt, de csak idő kérdése, mikor csap be a villám. Bárcsak Walker végre kitalálná, mit akar az életétől! – Bárcsak nekem is sikerülne kitalálnom! Cordie észre sem vette, hogy hangosan kimondta a gondolatát, amíg Sophie magyarázatot nem kért. Végül mégsem kellett válaszolnia, mert megjelent az ételrendelést felvevő pincér. Annyiszor vacsoráztak már a szállodában, hogy nem kellett megnézniük az étlapot. Sophie és Regan Cézár-salátát rendelt, Cordie-nak lazacra támadt gusztusa. Cordie megvárta, amíg kimegy a pincér, csak azután szólalt meg ismét. – Natalie Kane, az anyám… bár ideges leszek, ha anyámnak hívom, hagyott búcsúlevelet az apámnak… és ő megőrizte – tette hozzá, s hangja szomorúvá vált. – Apu is írt néhány levelet annak a nőnek, de azok felbontatlanul visszajöttek. A levelek a páncélkazettában voltak a házasságlevéllel és a válási okirattal együtt. – Felbontottad az apád leveleit? Elolvastad őket? – kérdezte Sophie. – Igen. Nyilván azért őrizte meg őket, mert azt akarta, hogy elolvassam. Mindegyik szívhez szóló könyörgés volt az anyámnak, hogy jöjjön vissza hozzá. – Mi volt a búcsúlevélben? – akarta tudni Sophie. – Megindokolta, miért hagyja ott az apádat? – És Cordie-t – emlékeztette őt Regan. – A kislányát is otthagyta. Cordie felvette az asztal alól a táskáját, az ölébe tette, és előhalászta belőle az összehajtogatott papírt. – Lemásoltam a levelet, mert tudtam, hogy mind a ketten szeretnétek elolvasni. – És az apád levelei? – érdeklődött Regan. Cordie megrázta a fejét. – Azokat nem szeretném, ha elolvasnátok. Sophie megértette. – Gondolod, hogy megváltozna a véleményünk az apádról? – Nem akarom, hogy sajnáljátok. Azt szeretném, ha erős és szerető apaként emlékeznétek rá. Natalie volt a gyenge pontja. Túl későn ismerte fel, hogy elvesztegette az életét, amíg rá várt. –– Hová küldte a leveleket? kérdezte postafiók Regan. címe volt. Apu biztos azt hitte, Natalie után küldik a A borítékokon egy itteni,–chicagói leveleket. A nő talán azt mondta neki. Sophie olvasta el először a levelet, s mire befejezte, egészen kipirult felháborodásában. – Úgy fog tenni, mintha ez a házasság meg sem történt volna, és újra kezdi az életét? Ki tesz ilyet? – Nyilvánvaló, hogy Natalie Kane megtette – felelte Cordie. Regan befejezte az olvasást, visszaadta a levelet Cordie-nak, de mielőtt az eltehette volna a táskájába, Regan kikapta a kezéből, és újraolvasta. – El sem hiszem. Cordelia a tiéd lehet. Szégyellje magát! Miféle anya az… – köpködte a szavakat, és olyan dühös volt, hogy be sem tudta fejezni a mondatot. – Örülök, hogy nem maradt itt és nem ő nevelt fel téged, Cordie. A levél elolvasása után azt kell mondanom, hogy Natalie Kane rideg, érzéketlen ribanc. Regan egyetértett Sophie-val.
– Ha azért ment el, mert gondjai voltak az idegeivel, akkor is évei voltak, hogy helyrejöjjön és visszatérjen a családjához. – Nem, semmiféle idegbaja nem volt, csak egyszerűen gyűlölt szegénynek és egy autószerelő feleségének lenni. Emlékszel, mit írt. Ha a családja tudna róla, kitagadná. A vacsora alatt folytatták a megkezdett társalgást a levélről és Natalie indokairól, bár Cordie nem sokat evett, mert a téma elvette az étvágyát. – Hogyan hagyhatja ott egy anya a gyerekét? – kérdezte. – Engem inkább az érdekelne, mit érezne, ha tudná, hogy az apád több millió dollárt hagyott rád. Egy egyszerű autószerelőből ezernél is több műhely tulajdonosa lett. – Nem a pénz számított az apámnak, hanem hogy visszakapja Natalie-t. Ezért dolgozott olyan megszállottan. – Igaz, hiába voltak milliói, úgy élt, mint egy hétköznapi ember. – A halálos ágyán óvott attól, hogy az ő nyomdokaiba lépjek. Gondolom, végül rájött, hogy elvesztegette azt a rengeteg évet, amíg Natalie után emésztette magát. – Cordie felsóhajtott. – Felnyitotta a szemem. Nem akarok tovább álmokat kergetni. – Hogy érted ezt? – kérdezte Sophie. – Egyetlen pillanatot sem vesztegetek többé el egyik férfira sem. – Ugyan mikor vesztegettél te egyetlen percet is bármelyik férfira? – vonta össze a szemöldökét Sophie. – A férfiak szaladnak utánad, Cordie, nem pedig fordítva. – Meggondoltam magam. Úgy döntöttem, mégis megkeresem Natalie-t – jelentette be Cordie, és várta a reakciót. – Miért? – kérdezte Regan. – Mit remélsz tőle? – Tudni akarom, hogyan alakult az élete. Megtalálta-e, amit keresett. Szentesítette-e a cél az eszközt? – Összetörte az apád szívét – mondta Sophie. – Remélem, boldogtalan… és szegény – tette hozzá nagyot bólintva. – Komolyan remélem, hogy szegény. – Ha megtalálod, csak úgy odamész hozzá és bemutatkozol? – kérdezte Regan. Cordie hátralökte a székét és felállt. – Nem. Nem akarok találkozni vele. Csak látni akarom őt a családjával. Nem vágyom rá, hogy közelebbi kapcsolatba – Akkor bízz meg kerüljünk. egy magánnyomozót, aki megszerzi neked a vágyott információkat – javasolta Sophie. – Nem, nekem kell mennem – jelentette ki határozottan Cordie, s mielőtt Sophie tovább vitatkozhatott volna, gyorsan megkérdezte: – Kin van a fizetés sora? – Rajtam – felelte Regan. – Már rendeztem a számlát, beleértve a borravalót is. – Biztos, hogy te vagy a soros? – kérdezte Cordie. – Nekem úgy rémlik, hogy… – Nem akarom, hogy megkeresd az anyád – bukott ki Sophie-ból. – Mielőtt a levelet elolvastad volna, még akartad, és ne hívd az anyámnak! Elhagyott, amikor még csecsemő voltam. Nem érdemli meg, hogy anyának nevezzék. – Attól félek, hogy megsérülsz, Cordie. Nemrég halt meg az apád. Nincs most szükséged újabb fájdalomra. – Meg kell tennem, Sophie.
Regan érezte, hogy komoly vita van kialakulóban, és igyekezett elterelni a barátnői figyelmét. – Új blúzod van, Cordie? – Nem, csak egy ideje nem volt rajtam. – Ó, el is felejtettem megkérdezni, hogy zajlott a megbeszélés Delores nővérrel? – Egyáltalán nem jól. Delores szereti, ha úgy történnek a dolgok, ahogy ő akarja. – Ezért ő az igazgatónő – mondta Regan. – Szigorúnak kell lennie. – Már régen megmondtam neki, hogy nem fogok új szerződést aláírni, de eltökélte, hogy rábeszél. Nem sikerült neki. Egy kis időre abba akarom hagyni a tanítást. – De csodálatos tanár vagy. A fiúk imádnak. – Elszántam magam, hogy egyet s mást megváltoztatok az életemben. – Miféle változtatásokra gondolsz? – kérdezte Sophie a homlokát ráncolva. – Még… nem igazán tudom… csak valami mást szeretnék. – Mind egészséges vacsorát ettünk, szóval gyerünk ki a bárba, lányok, és rendeljünk hideg sört meg chipset – javasolta Sophie. – Aztán Regan meg én segítünk neked kitalálni, mit is kellene változtatni az életeden. Cordie követte Sophie-t az ajtóhoz. – Mióta iszol te hideg sört? – Amióta Jack felesége lettem. Lassan átveszem az összes rossz szokását. – Sör és chips – nevetett Cordie. – A legjobb desszert. – Biztos, hogy át akartok menni a bárba? – kérdezte Regan. – Ha a fiúk a bűnügyiektől ott vannak, nem fogják békén hagyni Cordie-t. Woods és Zahner is bele van zúgva. Alec mondta, hogy szerintük Cordie úgy fest, mint egy szexi filmcsillag. A szálloda bárja tele volt üzletemberekkel. Egyetlen nő sem tartózkodott odabent. Minden tekintet rájuk tapadt, amikor ők hárman, asztalokat kerülgetve, átvonultak a helyiségen, a hosszú, mahagóni bárpult túlsó vége felé igyekezve. Mint a vesszőfutás, gondolta Cordie, csak épp vesszők helyett csodáló tekintetek követik az útjukat, de nem bánta. Mire a bárpult túlsó végéhez ért, az önbizalma jelentősen megnőtt. A pókerszobából nevetés hallatszott. Nyílt az ajtó, és Zahner nyomozó sétált ki rajta egy üres tállal a kezében. Ijesztő külsejű férfi volt, ésisakkor még lettek, enyhénésfejezte magát futásnak az ember.eredni. Az a fajta férfi volt, akitől a legintelligensebb emberek idegesek készekki voltak A nagydarab, izmos férfi hivatásos birkózóra hasonlított, s karját meg a nyakát is halványodó tetoválások borították. Hosszú haja fésű után kiáltott, de igazából a haragos tekintete volt az, amellyel halálra tudta rémíteni a megszeppent áldozatot. Az egyetlen ember, aki megfélemlítő technikában Zahnerrel felvehette a versenyt, Regan férje, Alec volt, amikor még fedett ügynökként dolgozott. Cordie azonban nagyra nőtt játék macinak látta Zahnert. A férfi észrevette a bárpultnak támaszkodó lányt, és széles mosollyal felé indult, amitől viszont egy kicsit úgy festett, mint egy mániákus. Zahner megpuszilta Regant és Sophie-t, aztán teljes figyelmével Cordie felé fordult. Előbb őt is megpuszilta, aztán igazi mackóölelésben részesítette. – Mikor ismered végre fel, milyen jól illünk mi ketten egymáshoz? – kérdezte. Mély, dallamos hangja a hetvenes évek bluesénekeseit idézte. – Nem akarom tönkretenni a kapcsolatunkat – mosolygott rá Cordie. – Nagy tréfamester vagy, Zahner.
A férfi magához szorította, és a füléhez hajolva suttogta: – Gyere haza velem, és megmutatom… – Mi a fene folyik itt? Szállj le róla, Zahner! – csattant fel Aiden hangja az ajtóból. A férfi feléjük indult, elszánva magát, hogy letépi a nyomozót Cordeliáról, de Zahner együttműködő hangulatban volt. Hátralépett, a lányra kacsintott, majd komoran Aidenre meredt. Aiden azonban még nem végzett. – Cordelia, ne bátorítsd! – dörrent rá a lányra. Regan és Sophie úgy nézett rá, mintha elment volna az esze. – Mi ütött beléd? – csodálkozott Regan. Aiden nem válaszolt. Igazság szerint ő maga sem tudta, mi ütött belé, miért lett olyan dühös, amikor meglátta, hogy Zahner átöleli Cordeliát. Talán azért viselkedett ilyen birtoklón a lánnyal, mert annyira sebezhető volt az apja halála óta. Egyedül állt a világban, és szüksége volt valakire, aki vigyáz rá. A csóknak semmi köze sincs a mostani reakciójához. Legalábbis Aiden ezzel győzködte magát. – Úgy viselkedsz, mint egy féltékeny férj – jegyezte meg Zahner. Aiden mintha meg sem hallotta volna. – Játszol a következő körben, vagy kifogytál a pénzből? – kérdezte. – Játszom – felelte Zahner. – Úgy érzem, megfordul a szerencsém. Most győznöm kell. – Fogta a bárpincér által megtöltött tálat, és Cordie-hoz fordult. – Viszlát, édes! – mondta, és visszasétált a pókerszobába. Aiden követte, és becsukta maguk mögött az ajtót. – Ez meg mi volt? – kérdezte Sophie. – Ha nem ismerném jobban, azt mondanám, Aiden féltékeny. – Szó sincs róla, csak önmagát adta. Ő Aiden. – Sohasem fog megváltozni – vélte Cordie. – Kinek kell mosdóba mennie? – érdeklődött Sophie. – Nekem – emelte fel a kezét Regan. – Menjetek csak, addig megrendelem a sört – intett Cordie. Abban a pillanatban, hogy a barátnői eltűntek a szeme elől, Cordie felült az egyik bárszékre, és elővette a mobilját. Szöveges üzenetet küldött Alecnek, elkérve tőle a bátyja, Nick telefonszámát. Persze Regantől is megkérdezhette volna, de ezernyi újabb kérdéshez vezetett volna, és Cordie még nem készült fel rá, hogy délelőtt megossza a barátnőivel a jövőre vonatkozó Másnap felhívta Nicket, megbeszélte vele azterveit. árat, és megvette a bostoni házat.
6. fejezet
Mitchell Ray Chambers képviselő közvélemény-kutatási adatai szörnyűek voltak, és ez csakis Aiden Madison hibája. Ha együttműködött volna, és megadja Chambersnek, amit az a földért kért, a Hamilton szállodalánc szerepelne a terület jövőjében, de Madison megdühödött, mert a képviselő a szavát adta, aztán megszegte. Nevetségesen ostoba ok arra, hogy az ember visszalépjen egy több millió dolláros üzlettől. Egyértelmű, hogy Spencer Madison az, aki igazán akarja ezt a szállodát. Csak a bátyját követte, amikor kisétált a tárgyalásról, és Chambers meg volt győződve róla, ha Aiden egyszer kikerül a képből, Spencer hajlandó lesz tárgyalni, és előremozdítani a projektet. Végül is, a birtok tökéletes. A szálloda nem lett volna ilyen fontos a képviselőnek, ha Fallsborough polgármesternője nem megy a Madisonok után, és el nem terjeszti választókerület-szerte, hogy a szálloda állást és pénzt fog hozni a vidéknek. Azt is elkotyogta, hogy a kongresszusi képviselőjük, Chambers volt az, aki felrúgta a megállapodást, s vele együtt valamennyiük minden álmát és egy jobb jövőbe vetett reményét. Lehet, hogy a nő a nyilvánosság előtt háborog a meghiúsult üzlet miatt, mivel azonban azt tervezi, hogy ő is beszáll a küzdelembe, és indul Chambers ellen a következő előválasztásokon, otthon bizonyára ugrál örömében, hogy ilyen lehetőség pottyant az ölébe. Bár Chambers minden tőle telhetőt megtett, mégsem sikerült pozitív színben feltüntetni a történteket. Egyetlen megoldást látott csak, hogy visszahódítsa a választóit: meg kell találnia a módját, hogy megkerülje Aiden Madisont.
7. fejezet
Cordie felhívta Sophie-t és Regant, és meghívta őket a Pálmába ebédelni. Azzal magyarázta a meghívást, hogy valami nagyon fontos dolgot akar mondani nekik. Cordie korábban ért oda, Regan időben, Sophie szokás szerint tizenöt percet késett. Cordie külön bokszot kért, hogy senki se zavarhassa őket. A három barátnő gyakran találkozott ebben az étteremben, amely valamennyiük egyik kedvence volt, különösen, ha volt valami újság. Név szerint ismerték a pincéreket, és nem kellett külön italt rendelniük, miután leültek. Adam, a pincérük, nyomban ott termett három jeges teával, és felsorolta az aznapi különlegességeket. Mindhárman csirkés-epres-feta sajtos spenótsalátát kértek. Abban a pillanatban, ahogy Adam otthagyta őket, Sophie Cordie-hoz fordult. – Oké, mi van veled? – Úgy festesz, mint akit agyonvertek. Nem alszol rendesen? – kérdezte Regan nyilvánvaló aggodalommal. – Az éjszaka nagy részében fenn voltam, és az internetet bújtam – felelte Cordie. – Mindjárt megmagyarázom, miért. – De ahogy két legjobb barátnőjét nézte az asztal túloldalán, úgy érezte, képtelen megszólalni. – Mondd el, mi a baj – kérte Sophie. – Kezdünk aggódni érted. – Regan, beszéltél ma a sógoroddal? – kérdezte Cordie. – Melyik sógorommal? – Nickkel. – Nem, miért? – Felhívtam és megvettem a házát. Bostonba költözöm. Legalább húsz másodpercnyi döbbent csend következett, majd hirtelen kitörtek az érzelmek. – Kizárt dolog! – mondta Sophie kis híján kiáltva. – Nem hagyhatod el Chicagót. Mind itt maradunk, emlékszel? – Nem, ti itt maradtok a férjetekkel, nekem azonban változásra van szükségem – érvelt Cordie. – Fel kell ráznom az életemet… új dolgokat kell kipróbálnom… kockázatot vállalni… és elköltözni. – De hiszen szereted Chicagót – értetlenkedett Regan. – Igaz, de Bostont is szeretem. Regan szemét elfutották a könnyek. – Nem, ez így nem helyes – jelentette ki. – Meghalt egy szeretted, most nem hozhatsz elhamarkodott döntéseket legalább egy évig. Olvastam valahol. – Szerintem ez inkább az özvegyekre vonatkozik – vélte Cordie. – És ez nem elhamarkodott döntés. Mindig is szerettem a sógorod házát, s készen állok a változásra. Eltelt egy hosszú perc. Regan a táskájában turkált papír zsebkendő után kutatva. – Kérlek, ne sírj! – könyörgött Cordie. – Próbálok – mondta Regan. – Miért nem gondolkodsz rajta még néhány hónapig? Ráérsz aztán is dönteni bármilyen változásról.
Cordie megrázta a fejét. – Szükségem van a támogatásotokra ebben az ügyben. Boston nincs olyan messze. Közvetlen járat van oda. Bármikor eljöhettek látogatóba. Sophie és Regan még legalább tizenöt percig vitatkozott vele. Amikor végül rájöttek, hogy a tiltakozásuk sehová sem vezet, engedtek. – Tudom, hogy szereted Bostont – mondta Regan –, de mit fogsz dolgozni? – Mintha dolgoznia kellene a megélhetésért. Hiszen multimilliomos – emlékeztette barátnőjét Sophie. – Igenis szükségem van a munkára – jelentette ki Cordie. – Majd körülnézek, biztosan találok valamit, ami tetszik. – Esetleg megint tanítani fogsz? – Lehetséges… de az is lehet, hogy valami egészen más mellett döntök. – Alec családja segíteni fog beilleszkedni, és bemutat majd a megfelelő embereknek. Nem leszel teljesen egyedül. – Mi lesz az itteni házaddal? – kérdezte Sophie. – Eladom. – De csak most fejezted be a felújítását, és ha eladod, akkor az egész olyan végleges jelleget ölt – mondta Regan. Sophie érvek után kutatott az agyában. – Mi van, ha elköltözöl, aztán rájössz, hogy hibát követtél el? – kérdezte. – Akkor visszajövök. – Cordie igyekezett vidám hangon beszélni, bár a beszélgetés nyomasztóan hatott rá. Mi van, ha tényleg hibát követ el? Akkor mi lesz? Nem jöhet vissza Chicagóba. – Szeretem Nick házát, és Bostont is szeretem. Ti ketten is gyakran meg fogtok látogatni, ugye? – Persze hogy gyakran meglátogatunk – ígérte Regan, de az arcán könnyek peregtek. – Mikorra tervezed a költözést? – kérdezte Sophie. – Néhány hónapon belül – felelte Cordie. – Attól is függ, mennyi munka lesz vele. Egy-két dolgot meg akarok változtatni, kifestem a szobákat. Talán még a padlót is befejezem. Nick szerint be kellene. A jövő hétvégén odarepülök és aláírom a papírokat. – A bostoni Hamiltonban szállsz meg? – Nem. Nick és Laurant ragaszkodott hozzá, hogy náluk lakjak. Jó szórakozás lesz találkozni a gyerekeikkel. Cordie és Sophie ismerte Alec egész családját, és tudták, hogy Alec a Facebookon keresztül tartja a kapcsolatot öt fivérével és két húgával. Alec szülei, akik Bostontól északra, Nathan’s Bayen, egy kis szigeten éltek, amelyet csak egy hídon át lehetett megközelíteni, kedves, vendégszerető emberek voltak, s mindig ragaszkodtak hozzá, hogy Cordie meglátogassa őket, amikor a lány a környéken járt. Cordie úgy vélte, sok időt fog a szigeten tölteni a jövő nyáron. – Minden rendben lesz – mondta. – Ígérem. Mindent elkövetett, hogy a hangja lelkesen csengjen. Izgatottnak kellene lennie, nem igaz? Elvégre a övőjéről van szó. Egy vadonatúj kezdet vár rá. Akkor miért érzi úgy, hogy sírni szeretne? A következő két hét zsúfolt volt. Cordie Nicknek, Laurant-nak és a két gyereknek szánt ajándékokkal megrakottan Bostonba repült, és végül három éjszakát töltött a családnál, ami alatt az összes papírt
előkészítették. A vételár összegét egyszerűen átutalta, és amikor bejárta a házat, már nem is volt olyan ideges a költözés miatt, mert eszébe jutott, miért is szereti annyira ezt a helyet. A sok csodálatos építészeti megoldás klasszikus kortalanságot adott a háznak, és Cordie-t pontosan ez vonzotta. Mire elhagyta Bostont, sikerült meggyőznie magát, hogy nagyon boldog lesz az új otthonában. Amikor visszatért Chicagóba, nekilátott, hogy eladható állapotba hozza a házát. Befejezte apja dobozainak a végignézését, s mire végzett, még jobban elkeseredett, mert semmiféle információt nem talált Natalie-ról, különösen azért okozott ez akkora csalódást, mert az apja egyébként gyűjtögető természet volt. HáromEmlékek feliratot viselő dobozban például ott volt Cordie összes iskolai dolgozata, gyűjtőmunkája, és Cordie tudta, ha az apja megtartotta minden egyes rajzát és dolgozatát, biztosan nem dobta volna ki a házassága emléktárgyait sem. De hol vannak a fényképek? Az apja nyilván valami biztos helyre tette, de hová? Lehetséges, hogy egy másik széfet is bérelt a bankban? Vagy talán az ügyvédi irodánál lesz egy külön mappa az apja személyes dolgaival? Nem túl valószínű, de azért meg fogja kérdezni. Hétfőn délelőtt felhívta Jaredet, az apja ügyvédjét, és megkérte, hogy segítsen információt gyűjteni Natalie Kane, született Natalie Smithről. Jared örült, hogy hallhatja a hangját. – Az irodánk csak akkor lett az apád képviselője, amikor megnyitotta az első szerelőműhelyét. De természetesen boldogan átnézem az aktáját, és meglátjuk, mit találunk. Valami konkrétum, amire figyeljek? – Nem, csak bármi… minden, ami vele kapcsolatos. Semmi fotót, semmi emléket nem találok róla, és tudom, hogy lennie kell valaminek… valahol. Arra gondoltam, hogy talán az ügyvédi irodában tartotta… talán, amikor beköltözött a házba, akkor ott helyezte biztonságba – mondta Cordie. – Meglepne, ha bármit is találnál, de hálás lennék, ha ennek ellenére megnéznéd. – Őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogy bármi is lenne itt. Az anyád meghalt, még mielőtt az apád megalapította volna a céget, nem igaz? Még te is kisbaba voltál akkor. Jared nem tudja az igazságot az anyjáról, de miért is tudná? Az apja egész életében megőrizte a titkot, és csak a halálos ágyán mondta el Cordie-nak. De Cordie úgy döntött, nem kezd el magyarázkodni. Hadd higgye csak Jared, hogy Natalie évekkel azelőtt meghalt. – Igen, így van. – Oké, még meglátom, mit találok. Kicsit beszélgettek, s mire befejezték, Jared rábeszélte Cordie-t, hogy vacsorázzon vele aznap este. Fél nyolckor érte ment, és a közeli olasz étterembe vitte. Ahogy a piros kockás abrosszal leterített asztalnál ültek és vörösbort iszogattak, Cordie megkönnyebbülten fogadta, hogy Jared könnyed, közömbös témákról társalog, de mire véget ért a vacsora és a számlára vártak, a férfi viselkedése megváltozott. Nagyon komolyan nézett rá, amikor Cordie a közelgő költözéséről mesélt neki, és óva intette, hogy a mostani elmeállapotában fontos döntéseket hozzon. – Pontosan milyen is az elmeállapotom? – kérdezte Cordie, minden erejével azon igyekezve, nehogy megsértődjön. – Gyászolsz – emlékeztette Jared, és az asztalon átnyúlva megfogta a kezét. – Várj még azzal, hogy meghirdeted a házadat! Semmi olyat ne tégy, amit nem tudsz visszacsinálni. Lehet, hogy egy reggel arra ébredsz, hogy hibát követtél el. Sophie és Regan ugyanígy érvelt. Jaredhez hasonlóan ők sem ismerték Cordie igazi indokát, miért
akarja itt hagyni Chicagót, és Cordie nem is akarta elárulni nekik. – Kedves tőled, hogy aggódsz értem, de a Bostonba költözés valami olyasmi, amit nagyon szeretnék. Azt hiszem, jól fogom ott érezni magam – tette hozzá. – Lehet, hogy meglátogatlak. – Szívesen látlak. Komolyan is gondolta. Igazán kedvelte Jaredet. Bár tudta, hogy a férfi nem értene egyet vele, most nem volt meg köztük az a bizonyos szikra, de ki tudja, mit hoz a jövő? Kinőheti magát egy barátság szerelemmé? Később Jared egészen az ajtóig kísérte, és megcsókolta búcsúzóul. Nem erősködött, hogy be szeretne menni, és ennek Cordie nagyon örült, mert így nem kellett nemet mondania. Bármilyen maradinak hangzott is, nem feküdt le fűvel-fával. Ha egyszer belebolondult egy férfiba, nem érte be egy másikkal. Számára legalábbis így működött a dolog. Majd ha Bostonban lakik, képes lesz végre Aident kiverni a fejéből, és akkor kábé mindent megváltoztat majd az életében. Nem tervezte, hogy válogatás nélkül falni fogja a férfiakat – bár a gondolat megmosolyogtatta –, csak nem lesz ennyire visszafogott. Egyre könnyebb volt úgy tennie, mintha mi sem történt volna közte és Aiden közt. Nyilvánvaló, hogy a csók semmit sem elentett a férfinak, és ez segített Cordie-nak, hogy a helyére tegye a dolgokat. Ezzel együtt, amíg Bostonba nem költözik, mindent megtesz, hogy elkerülje Aident. A következő héten Cordie kifestette a szobákat, átválogatta a szekrényben lévő ruhákat, igyekezett felszámolni a rendetlenséget, hogy mielőbb meghirdethesse a házat. Vasárnap estére az összes szoba mintaszobává változott, amely bármelyik lakberendezési magazin díszére vált volna. Jared azzal hívta fel, hogy semmiféle Natalie Kane-re vagy Smithre vonatkozó információt nem lelt az iroda feljegyzései közt. Bár Cordie tudta, hogy hasonló eredményre számíthat, egy kis csalódottságot érzett. Cordie az apja összes ruháját, és minden dobozt, amelyet magával hozott, amikor Cordie-hoz költözött, jótékonysági intézményeknek adta, csak azt a hármat tartotta meg, amelyeken fekete filccel írt felirat díszlett: Emlékek. Egyszer már alaposan átvizsgálta a tartalmukat, de merő nosztalgiából úgy döntött, még egyszer átnézi őket. Leült a padlóra, és felemelte az első doboz tetejét. Az apja majdnem minden dolgozatát megőrizte, amelyet hazavitt, és gondosan, évfolyamonként mappákba rendezte. Cordie ót kacagott némelyik korai arajza láttán. Majdnem mindegyiknek valami közé köze az autókhoz.egy egyszerű, A második dobozban, hatodikos és a hetedikes évfolyamvolt mappája csúsztatva fehér szabványborítékot talált. Amikor először átvizsgálta a dobozok tartalmát, épp csak átlapozta a mappákat, feltételezve, hogy csak az iskolai munkáit tartalmazzák. Arra nem vette a fáradságot, hogy kihúzza a papírokat a tartójukból. Kinyitotta a nagy borítékot, és a tartalmát a padlóra szórta. És ott voltak! Nem sok, de legalább néhány emlék. Egy megfakult, fekete-fehér fénykép az első Kane Autók szerelőműhelyről, és egy másik az apja teherautójáról, amelynek az oldalára aKane Autók feliratot festették. Cordie úgy vélte, ez lehetett az apja első teherautója. Volt még egy fénykép, amelyen a tengerpart és egy csodálatos naplemente volt látható. A távolban néhány ember állt a parton, de háttal a fényképezőgépnek a látóhatárt nézték. Következőnek Cordie két művészeti kiállításra invitáló szórólapot talált, két, rockkoncertre szóló jegy ellenőrző szelvényét, és egy boríték nélküli esküvői meghívót. Hillary Swanson és Jonathan Black házasságot köt a Second Streeten lévő egyes számú presbiteriánus templomban. Az esküvő dátuma pontosan hat héttel az előtt
volt, hogy Natalie hozzáment Cordie apjához Las Vegasban. A meghívó alatt egy születésnapi üdvözlőkártya bújt meg,Szeretettel Natalie-tól aláírással. Cordie szívébe fájdalom szúrt, ahogy elképzelte, mennyire örült apja a kártyának, nem is sejtve a hamisságot… vagy hogy milyen szomorúság vár rá. Aztán egy kisebb boríték következett. Cordie kinyitotta, és egy Las Vegas-i szórólapot talált a Forever Wedding kápolna képével. Feltételezte, hogy apja és Natalie itt házasodtak össze. Talált még egy levélgyufát az egyik vegasi étteremből, egy zsetont valamelyik kaszinóból és egy kicsiny, négyszögletesre összehajtott papír zsebkendőt. Óvatosan széthajtogatta, s egy egyszerű, arany jegygyűrű volt benne. Ennyi lenne? Ez minden, amit az apja megőrzött a házasságából? Natalie-ról egyetlen kép sem akadt. Nem is volt, vagy csak széttépte egy dührohamában? A búcsúlevél elolvasása után nagyon is elképzelhető, gondolta Cordie. De nem most van itt az ideje, hogy megkérdőjelezze az apja indokait. Elég információ áll a rendelkezésére, hogy felhívja a nagyágyúkat, és megkérje őket, derítsék fel Natalie pontos tartózkodási helyét. Alec és Jack bármit megtenne érte, és Cordie úgy vélte, ők könnyedén meg fogják szerezni Natalie címét. Pizza és sör ígéretével csábította át őket magához. A feleségek is velük tartottak, s mialatt Regan és Sophie salátát készített, Alec és Jack elolvasta Natalie búcsúlevelét. Cordie-nak nem kellett volna zavarban lennie, mégis zavarban volt, bár nem értette, miért.Cordie a tiéd lehet. Talán ezért. Talán az volt az oka, hogy az anyja úgy dobta el magától, mint valami értéktelen vackot. Csengettek, s Cordie hálásan, hogy kimehet a szobából, indult ajtót nyitni a pizzafutárnak. Mire visszaért, a két férfi elolvasta a levelet, de egyik sem fűzött hozzá megjegyzést. Szótlanul követték a konyhába, ahol Cordie az asztalra tette a pizzákat, majd gyorsan félreállt az útból. – Várjatok! – szólt rá a férfiakra Sophie. – Előbb a salátát kell megennetek. Jack csak rámosolygott a feleségére, és elvett egy nagy szelet pizzát a dobozból. Alec kihúzott egy széket, és leült vele szemben. Közelebb húzta magához a dobozt, és ő is kivett egy nagy szeletet. Cordie egy-egy sört nyomott a kezükbe, aztán szalvétákat tett az asztalra, úgy, mintha kártyát osztana. – Szóval, amit tudok – kezdte –, a teljes neve Natalie Ann Smith. Az ausztráliai Sydney-ben született, és feltételezem, hogy oda is ment vissza. – Mi mást tudsz még róla? – kérdezte Jack. Cordieésodaadta neki a meghívóját. házasságlevél és a válási végzés másolatát, a Las Vegas-i szórólapokat, Swanson Black esküvői – Ez minden – mondta. – Mondd meg, hol kezdjem. – Belenézhetünk a kormányzati nyilvántartóba, és lenyomozhatjuk Hillary és Jonathan Blacket – vélte Jack. – Megvan a dátum, amikor összeházasodtak, és az adatok nyilvánosak… – Lehet, hogy elköltöztek – figyelmeztette Sophie. – És az is lehet, hogy amikor a meghívót kapta, Cordie apja még nem találkozott Natalie-val – tette hozzá Regan. – Talán még nem is ismerte. – Cordie addig nem tudhatja, amíg nem beszélt vele – mondta neki Jack. – A világhálón már próbálkoztam – közölte Cordie. – Lehívtam Sydney telefonkönyvét. Van róla fogalmatok, hány Smith van benne? Egy évbe is beletelhet, mire a lista végére jutok – mondta némi túlzással. – Ismerek egy fickót – szólalt meg Alec.
– Hol? – kérdezte Jack. – Ausztráliában. – Ausztrália meglehetősen nagy ország. Azon belül pontosan hol? – Perthben… de az is lehet, hogy Sydney-ben – felelte Alec. – Sokat utazik. – Interpol? – Valami olyasmi. Londonban van a székhelye. – Hogy hívják? – Liam Scott. Néhány évvel ezelőtt szívességet tettem neki. Segíteni fog Cordie-nak. – Egyikünk holnap felhív a Blackékről szóló információval – ígérte Jack. Cordie tudta, hogy nem fog csalódni a barátaiban, és így is történt. Alec már másnap délelőtt negyed tízkor hívta, és közölte Blackék címét és telefonszámát. Cordie először arra gondolt, hogy felhívja őket és megbeszél egy találkozót, de aztán úgy döntött, hogy jobb lesz szemtől szembe találkozni velük anélkül, hogy figyelmeztetné őket. Szerencsére nem kellett messzire mennie. Blackék a várostól nem messze, északra laktak az egyik elővárosban. Gyönyörű délelőtt volt, igazi autókázásra való. És meleg. Cordie rövid, fehér szoknyát, sötétkék blúzt és szandált viselt, de a csomagtartóban, a sportzsákjában ott volt az edzőruhája is. Regan beszélte rá a kick-box edzésekre, arról győzködve, hogy Cordie meg fogja szeretni a mozgást, ha egyszer rákap az ízére. Két napból választhattak egy héten. Ők általában szombaton mentek, de egy konfliktus miatt ezen a héten inkább a mai napot választották. Blackék a városka lepusztultabb részén laktak egy hasonlóan lepusztult farmerházban. Cordie megtalálta a járdaszegélyre festett házszámot, és befordult a keskeny felhajtóra. Odabent felugatott egy kutya, amikor meghúzta a csengőt, és ő hátralépve várt. A következő pillanatban egy ősz, göndör hajú nő nyitott ajtót. Amikor meglátta Cordie-t, a torkához kapott. – Ó, édes istenem, maga biztos a lánya. A kiköpött mása. Esküszöm, mintha egypetéjű ikrek lennének. Az ikertestvére lehetne, ha húsz évvel fiatalabb lenne – dadogta. – Hasonlítok Natalie-ra? – kérdezte Cordie. – Kire? – nézett rá zavartan a nő. Cordie mosolyogva ráztahameg a fejét. Maga Hillary Black? – Azt hiszem, jobb lesz, újrakezdjük. – Igen – bólintott a nő. – És azt is tudom, maga kicsoda. Maga Simone Taylor lánya.
8. fejezet
Cordie dühöngött. – Az egész hazugság volt, hatalmas és szörnyű hazugság – őrjöngött fel-alá járkálva Regan irodájában. – Natalie Smith nem létezik. Soha nem is létezett. Csak egy név volt egy hamis jogosítványon, amelyet huszonöt dollárért vett Hillarytől, hogy bárokba járhasson inni. Így találkoztak. Hillarynek helyes kis mellékfoglalkozása volt az egyetem alatt. Jogosítványutánzatokat készített pluszpénzért. Aranyos, nem? – fordult csípőre tett kézzel Regan felé. – Hillary valósággal kérkedett, hogy milyen jó volt benne. Azzal büszkélkedett, hogy szinte meg sem lehetett különböztetni az igazit a hamistól. Elhallgatott, hogy levegőt vegyen, aztán folytatta. – Hillary szerint, és csak a jóisten tudja, hogy igazat mond-e vagy sem, Natalie igazi neve Simone. Simone Taylor. Akarsz még valamit hallani? Simone tizenkilenc éves volt, amikor Hillary találkozott vele, és igazi bombázó. Hillary azt mondta, a férfiak majd megőrültek érte. Újra járkálni kezdett. Regan az íróasztal mögött ülve nézte a barátnőjét, és csak a lehetőségre várt, hogy közbekérdezzen. Sohasem látta még Cordie-t ilyen feldúltnak, ennyire kikelve magából. Barátnője arca lángolt a haragtól, és valósággal köpködte a szavakat. – Megkérdezted Hillaryt, hogy ismeri-e az apádat? – Regan hátralökte a székét és felállt. – Igen és nem – felelte Cordie. – Megkérdeztem tőle, találkozott-e valaha Andrew Kane-nel, de nem mondtam meg neki, hogy az apám volt. Azt mondta, sohasem találkozott vele. Tudod, mi az igazán furcsa? Hogy egyszer sem kérdezte meg a nevem. Megpróbáltam bemutatkozni, de félbeszakított, hogy Simone-ról anekdotázzon. Olyan hadarva beszélt, hogy alig tudtam követni. Ja, és azt is mondta, hogy elég rám nézni, hogy lássa, az anyám jól ment férjhez. Nem különös? – Megint százdollárosokat tűztél a blúzodra? – kérdezte az irodába besétáló Alec. Cordie tudta, hogy kell egy perc, amíg megnyugszik és összeszedi a gondolatait. Lekapta a sálat a nyakából, hanyagul összehajtogatta és az íróasztalra dobta. A sál lecsúszott a padlóra, de Cordie észre sem vette. A napszemüvege a feje tetejére volt tolva. Most azt is levette, és a táskájába ejtette, amely pontosan a szék szélén egyensúlyozott. Amikor kinézett az ajtón, a külső irodában Aident pillantotta meg. A lábát bokában keresztezve az íróasztalnak dőlt, és éppen telefonált. A komor homlokráncolásból ítélve egyáltalán nem örült annak, amit hallott. Részéről a beszélgetés rövid volt, és egyáltalán nem szívélyes. Cordie csak a határozott nemet hallotta, semmi többet. Mire befejezte a hívást, úgy festett, mint aki a falhoz akarja vágni a telefont. Az íróasztal felé fordult, felvett egy halom papírt, és Regan irodájába besétálva az egész köteget a húga elé ejtette. Gondterheltnek tűnt, amikor megszólalt. – Itt vannak a nyomtatványok, amiket kértél. Ki kell tölteni őket, aláírni, és amilyen gyorsan csak lehet, átküldeni a könyvelőknek. – Neked minden „amilyen gyorsan csak lehet”, Aiden – mondta Regan. – Most éppen a közepén vagyunk valaminek – tette hozzá. – Cordie anyjáról beszélgettünk… úgy értem, arról a nőről, aki megszülte… – magyarázkodott. – Mindent tud róla – szólt közbe Alec.
– Hogy érted azt, hogy mindent tud róla? – akarta tudni Cordie. Alec az íróasztalhoz ment és bekapcsolta a számítógépet. – Emlékszel, pont azután hívtalak a mobilodon, hogy eljöttél Blackéktől? Cordie bólintott. – Akkor ültem be a kocsiba a Hillarynél tett látogatás után, aki mindenféle vicces történettel traktált az ő vad és bombázó barátnőjéről, az én drága jó anyámról. Még mindig szédelegtem, szóval el tudom képzelni, milyen elmeállapotban voltam. – Regan elmondta, hová mentél – mondta Alec –, és kíváncsi voltam, mi történt. Cordie felidézte a telefonbeszélgetést. Gyakorlatilag összevissza beszélt, és Alecnek kellett megnyugtatnia, hogy aztán elmondhassa, mit tudott meg. – Nagyon ki voltam akadva, elképzelhető, hogy a hangomat is felemeltem. – Elképzelhető? – nevetett Alec. Cordie Aidenhez fordult. – Alec ezek szerint elmesélt mindent az én izgalmas életemről? Aiden felvette a sálat a padlóról, és megigazította a táskát, nehogy leessen. – Alec az irodámból hívott fel, és kihangosította a beszélgetést. Uramisten! – Szóval minden egyes szót hallottál? – kérdezte elszörnyedve Cordie. Az nem érdekelte és nem is zavarta, hogy Alec hallotta a dühöngését, Aiden azonban egészen más tészta. Ostoba módon még mindig számított, hogy a férfi mit gondol róla.Ezen még dolgoznom kell , mondta magának. Fel fogja írni azon érzelmek listájára, amelyeket el kell taposnia magában. – Gyerünk! – intett Regannek. – Menjünk edzeni. Valamit szét kell rúgnom. – Korán vagyunk még – tiltakozott Regan. – Ne menj még! – szólalt meg Alec is. – Mutatni akarok valamit. Aiden is az íróasztal mögé lépett Alec mellé, és a képernyőre nézett. – Tudom, mit csinálsz – közölte Cordie. – Simone Taylort keresed, igaz? Nem érdekel. Az a név is valószínűleg hamis, ahogy a Natalie Smith. Órákat töltöttem el azzal, hogy Natalie után kutattam az interneten. Te is azt csinálod, Alec? –– Aha férfi, és begépelt valamit. Csak–azfelelte idődeta vesztegeted. Alec hátradőlt a széken. – Én nem lennék ilyen biztos ebben – jegyezte meg a képernyőt nézve. Aiden Cordie-ra pillantott, aztán vissza a képernyőre. – Hűha! – suttogta. – Hűha mi? – akarta tudni Cordie. – Gyere, nézd meg magad! Cordie megkerülte az íróasztalt, Aiden elé lépett, hogy lássa, mi ragadta meg ennyire a férfi figyelmét. Egy fotó töltötte be a képernyőt, és Cordie az első pillanatban azt hitte, saját magát látja. Ugyanaz a szem, ugyanaz a sötét haj… ugyanaz a mosoly… Alec más szögbe igazította a képernyőt, hogy Cordie jobban láthassa, aztán bemutatást celebrált. – Ismerd meg Simone Taylort.
9. fejezet
– Simone tizenhét éves volt, amikor ez a fénykép készült. Épp akkor nyert meg valami szépségversenyt – mondta Alec. – Nehéz volt megtalálni? – kérdezte Cordie. Képtelen volt levenni a tekintetét a képernyőn lévő ikréről. A hasonlóság ijesztő volt. – Egyáltalán nem. Regan áthajolt a férje válla fölött. – Mert megvolt az igazi neve. Hillary Black igazat mondott. Alec más információkat is talált. – Simone anyja már nem él, de az apja, Julian Taylor még igen. Visszavonulni készül, és a veje fogja átvenni a családi vállalkozást. – Miféle családi vállalkozást? – érdeklődött Cordie. – A Merrick Enterprisest – felelte Alec. – A Merrick Enterprisest? – lepődött meg Aiden. – Ismered őket? – kérdezte Cordie. – Valószínűleg ők a legnagyobb ingatlankereskedő cég egész Ausztráliában, a többi vállalkozásukról nem is beszélve. Nem emlékszem, hogy találkoztam volna a Taylor családdal, de olyan sok találkozón vettem részt Sydney-ben és Melbourneben, hogy jó eséllyel biztos találkoztam velük. – Ez a fénykép több mint húszéves – mutatott Regan a képernyőre. – Nem találtál valami frissebbet? Alec visszafordult a számítógéphez. – Még nem, de csak most kezdtem a keresést. Megszólalt Aiden telefonja. Ránézett a kijelzőre, ki keresi, és az álla megfeszült. – Nem veszed fel? – kérdezte Regan. – Lehet, hogy fontos. – Nem, egyáltalán nem fontos. Megint Lester Chambers hív. Megpróbál rávenni, hogy meggondoljam magam a birtok ügyében. Az előbb is ő hívott, és olyasmit tettem, amire nem vagyok büszke – vallotta be. – Akkor miért mosolyogsz? – csodálkozott Regan. – Mit tettél? – kérdezte vele együtt Alec. – Rálőcsöltem az egészet Spencerre. A telefon újra megszólalt. Aiden morgott valamit az orra alatt, mielőtt az ajtó felé indult volna, hogy felvegye. – Gondolod, hogy Simone is megpróbált képeket keresni rólad, Cordie? – kérdezte Regan. Cordie, aki eddig Aident nézte, visszafordult a barátnőjéhez. – Nem hiszem. Kitörölt az életéből, emlékszel? Regan bólintott. Aiden nyilvánvalóan mestere volt annak, hogy többfelé is figyeljen, mert még mindig a fülén volt a telefon, miközben rákérdezett Cordie kijelentésére. – Hogyan törölt ki? – Úgy döntött, hogy soha nem is volt férjnél és nem kellettem neki. – Ennek semmi értelme – jegyezte meg Aiden, majd ismét a telefonra összpontosított.
Cordie csodálkozott, miért van még ott a férfi. Aiden szinte mindig sietett valahová. De durva dolog lenne nyíltan megkérdezni, mit keres még mindig ott. Végül is oda megy, ahová akar; ez az ő szállodája. Szinte lehetetlen volt nem ránézni. Sötétkék öltönyt viselt fehér inggel, amely kiemelte napbarnított bőrét. Nyilván rengeteget rögbizett. Ezt bizonyították az izmai… és a horzsolásai. A homlokán volt egy friss sérülés, apró, de azért észrevehető. A rögbi kegyetlen játék tud lenni, és Aiden nagy eséllyel pont ezért szerette annyira. Semmi korlát, semmi diplomácia, csak nyers erő és stratégia. Alecre is átragadt a lelkesedése, és most Aiden csapatában játszott. Természetesen legyőzhetetlenek voltak, és szívesen kérkedtek vele. – Nincs ma meccsetek? – kérdezte Cordie, amikor a férfi ismét csatlakozott hozzájuk. – Nem, holnap lesz – felelte Aiden. – Regan említette, hogy gondolkodtál egy ausztráliai utazáson. Ez igaz? – Már magam sem tudom többé, hogy mit akarok – ismerte be Cordie. – Amikor megtudtam, hogy az anyám nem halt meg, csak otthagyott minket, nem akartam megkeresni. Aztán elolvastam a levelét, amit az apámnak hagyott, és meggondoltam magam. Nem akartam beszélni vele. Csak a saját szememmel akartam látni, hogy megkapta-e az élettől, amit akart. De most, hogy tudom, hamis néven kötött házasságot az apámmal, s hogy minden, amit mondott neki, hazugság volt… ha elmegyek, valószínűleg lecsuknak. – Miért csuknának le? – kapta fel Alec a fejét. – Tettlegességért. Alec felnevetett. Cordie volt az egyik leggyengédebb nő, akit ismert. Tudatosan képtelen volt bárkit is megbántani. – Arra gondolsz, hogy behúznál egyet Simone-nak? Cordie vállat vont. – Nem tudom, mit fogok tenni, ha egyszer szemtől szembe kerülök vele. – Cordie, te senkinek sem tudnál szándékosan ártani, nem számít, milyen szörnyű vagy utálatos is – mondta Regan. – Tessék – szólalt meg Alec a képernyő felé biccentve. – Simone Taylor Rayburn. Craig Rayburn Simone férje. Simone huszonegy, Rayburn harmincnégy volt, amikor összeházasodtak. Két fiuk van, és Sydney-ben élnek. Akarod, hogy folytassam? – nézett Cordie-ra. –– Van – kérdezte Regan. Van.családi – Alecfotó? előhívta egy képes magazin honlapját, átpörgette a lapokat, és amikor megtalálta, amit keresett, hátradőlt, hogy Cordie jobban láthasson. Cordie nézte a képernyőről rámosolygó boldog családot, és remegni kezdett haragjában. Az apjára gondolt, és arra a szenvedésre, amelyen Simone miatt keresztülment. A képet látva olyan erős indulatok kerítették a hatalmukba, hogy legszívesebben tényleg behúzott volna a nőnek. Észre sem vette, hogy Aidenhez dőlt, csak amikor a férfi átölelte a vállát. Tudta, Aiden is érzi a remegését, és hálás volt neki, amiért nem tett rá megjegyzést. Kényszerítette magát, hogy ellépjen mellőle. – Eleget hallottam. Gyere, Regan, ideje indulnunk – kapta fel a táskáját. – Várj egy pillanatot! – állította meg Alec. – Kicsit előreszaladtam, és írtam e-mailt Liam barátomnak. Csak mondd meg, mikor mész Ausztráliába, s ő várni fog. – Nincs szükségem bébicsőszre – tiltakozott Cordie. – Liam jól kiismeri magát Sydney-ben, és rengeteg kapcsolata van. Ha bajba kerülnél…
Cordie dacosan karba tette a kezét. – Miért kerülnék bajba? Alec vállat vont. – Csak úgy mondtam. Senkit sem fogsz ott ismerni. Liam körbekalauzolhat. Boldogan segít. Ahogy mondtam is, tartozik nekem eggyel. – Aiden, nem mentek Spencerrel mostanában Sydney-be vagy Melbourne-be? – kérdezte Regan. – Mert ha igen, Cordie veletek tarthatna a cég gépén. – Nem, arra semmi szükség – mondta Cordie. – Komolyan, nem hiszem… – Tetszene – biztosította Regan. – Ráadásul sokkal kellemesebb, mint a kereskedelmi járatok. Ez hosszú út, akár élvezheted is, nem igaz? – Liam mellett is jól fogod érezni magad – csatlakozott a feleségéhez Alec. Felállt és nyújtózott egyet. – Csak légy vele óvatos! A nők hajlamosak a varázsa alá kerülni. Legalábbis azt hallottam. – A varázsa alá kerülni? Az meg mit jelent? – kérdezte gyanakodva Aiden. – Liam szereti a nőket, és a nők is szeretik őt. Imádni fogja Cordie-t – jósolta Alec. – Rajta, Aiden. Nyisd ki végre a szemed, és nézd meg. Úgy értem, komolyan, férfiszemmel. Maga a megvalósult álom lesz Liam számára. – Cordeliának épp elég mindennel kell megbirkóznia. Semmi szüksége arra, hogy még egy szexuálisan zavart férfi is ráakaszkodjon. Alec elfojtotta a mosolyát. Aiden annyira átlátszó volt! Talán felébred végre. Alec remélte, hogy nincs még túl késő. Az apja halála után Cordie nagyon megváltozott, és még nagyobb változtatásokra készült. Az egyik a Bostonba költözés volt. Új életet akart, és ebben az új életben Aidennek már nem volt helye. – Megyek az edzésre, Regan. Jössz vagy sem? – kérdezte Cordie. – A nyomodban vagyok – felelte Regan. Megcsókolta Alecet, felkapta a sportzsákját, és követte Cordie-t. Amikor az ajtóhoz értek, Aiden hangja megállította őket. – Cordelia! – Tessék, Aiden? – Érvényes az útleveled? Cordie a homlokát fordult vissza. – Igen, de még nemráncolva döntöttem, hogy… Aiden nem figyelt rá. Elővette a mobilját, és megnézte a naptárát. – Holnap indulunk. Csomagolj! Nem az önteltség volt Aiden legnagyobb bűne, hanem a parancsolgatás. Talán azt hitte, hogy Cordie az egyik alkalmazottja, akit csak úgy utasítgathat, és azt várja, hogy ő ugorjon? És miért gondolta azt, hogy oga van beleavatkozni a személyes ügyeibe? De volt egy nagyobb és még zavarba ejtőbb kérdés, amely válaszra várt. Ő miért tűrte el szó nélkül? Na jó, talán mégsem szó nélkül, helyesbített. Mialatt Regan a liftajtót tartotta, Cordie az irodájába tartó Aiden után loholt, és ott, a folyosón közölte vele, hogy semmiféle indulásra nem áll készen. Hálás, amiért a férfi törődik vele, de igazán abbahagyhatná már a miatta való aggodalmaskodást. Mindezt és még többet is a férfi hátának mondta el, mert Aiden még arra sem vette a fáradságot, hogy megforduljon. Csak ment
rendületlenül tovább az irodája felé. Cordie határozott volt. Még a férfi vállát is megbökte, miközben újra elmagyarázta, hogy sehová sem megy vele. Talán még a hangját is felemelte, pedig az egyáltalán nem volt jellemző rá. De nyomban abbahagyta a veszekedést, amint Aiden irodájába értek, ahol két ismeretlen várt a férfira. Aiden ekkor végre teljes figyelmével felé fordult, és elbocsátotta. – Holnap találkozunk – mondta, és a kezét Cordie vállára téve vissza kikormányozta a folyosóra, és becsukta az ajtót az orra előtt. Egyetlen nap. Aiden mindössze ennyi időt adott neki. Mivel Cordie nem az a fajta volt, aki mások előtt elenetet rendez, úgy döntött, majd később felhívja Aident, és nyugodtan, de nyomatékosan visszautasítja a meghívását, hogy vele együtt repüljön Ausztráliába. Telefonban kemény tud maradni, és nem hagy majd időt a férfinak a vitára. De előbb ki kell találnia valami elfogadható indokot, mert Aiden biztosan magyarázatot fog majd kérni. Cordie még mindig a kifogáson gondolkodott, amikor a sofőr bekopogott az ajtaján, kivitte a csomagjait a kocsihoz, és elfuvarozta a lányt a cég magánrepterére. Cordie gyomra egy merő görcsben volt. Kereskedelmi járat helyett magángépen utazni Ausztráliába remekül hangzott, és izgalmasnak ígérkezett. A problémát Aiden jelentette. Ha ő nem jön, Cordie lazíthatott volna, és élvezheti az utazást. De mostanában olyan feszült és ideges volt Aiden közelében. Emlékezett rá, régebben hogy járt a férfi után, mennyire bele volt zúgva, de az utóbbi időben inkább menekült volna előle. Csak épp nem túl sok sikerrel. De minden meg fog változni, mihelyt berendezkedik új, bostoni otthonában. Különösen az életszemlélete. Legalábbis Cordie remélte, hogy így lesz. Ha nem látja, nem is fog gondolni rá. Ó, mennyire reménykedett benne, hogy ez igaz is lesz! Cordie nagy levegőt vett, és rászólt magára, hogy lazítson és élvezze a luxusutazást. Ilyesmi csak egyszer esik meg az ember életében. Különben is, minden rendben lesz. Képes lesz Aident kezelni. Hirtelen támadt bátorsága hamar odalett. Aident kezelni? Kit akar becsapni? Volt egy olyan érzése, hogy a szavak mindjárt visszaütnek rá. A Hamilton gép fenséges volt. Cordie úgy érezte, mintha mesevilágba csöppent volna. Annyira elegáns volt! Puha bőrülések, amelyek varázslatos módon mennyeien puha takarókkal leterített ágyakká változtak. Ebédlő egy pamlaggal, s a tágas fürdőszoba mögött egy magániroda, amely egy csodálatos hálószobába nyílt, benne egyedi, Aiden magasságához illő ággyal. Aiden még nemMivel érkezett leült,hogy és elővette a laptopját. Lehet, hogy találmár valamit és Craig Rayburnről. aligmeg. egy Cordie napja volt, felkészüljön az utazásra, kutatásra nemSimone futotta az idejéből. Még azt sem tudta, miért is megy Ausztráliába. Akar-e Simone szemébe nézni? Csak tipródott magában. Az egyik pillanatban akarta, a másikban nem. Ha meg kellett volna magyaráznia, miért vállalja ezt a sok gondot, nem tudta volna, kivéve, ha afogalmam sincs megfelelő válasz. Cordie gyűlölte, ha sebezhető. Mindig is kézben tartotta az életét – legalábbis így hitte –, s most úgy érezte, a dolgok kezdenek kicsúszni az irányítása alól. Sohasem gondolta volna, hogy félni fog a változástól, de most gyávának érezte magát, félt továbblépni, de nem mert visszalépni sem. Könnyek gyűltek a szemébe. Szent isten, mennyire hiányzik az apja! Egy világosszürke inget és sötétkék nadrágot viselő fiatalember megkérdezte tőle, szeretne-e inni valamit a felszállás előtt. Tomnak hívták, és elmondta, hogy ő fogja később felszolgálni a vacsorát. Cordie az ablakon kinézve látta, hogy egy másik fekete autó közeledik a betonon. Aiden megérkezett. Cordie eltűnődött, vajon elkíséri-e valamelyik szőke barátnője. Nagyon remélte, hogy nem. Nem
féltékeny, győzködte magát. Csak még emlékezett, milyen ellenszenves volt a legutóbbi kettő, és nem akarta az utazás húsz óráját erőltetett udvariaskodással tölteni. Aidennek igazán furcsa ízlése van, ami a nőket illeti, döntötte el végül, s mindjárt emlékeztette is magát, hogy milyen szerencsés, amiért ő még időben észhez tért, és túljutott a nevetséges rajongásán. Miután Aiden a fedélzetre lépett, még néhány percet beszélgetett a pilótákkal a pilótafülke mellett, aztán levette a zakóját, és átadta a férfi légiutas-kísérőnek. A nyakkendőjét meglazítva végigsétált a folyosón, és helyet foglalt Cordie mellett. Bármely másik ülésre is letelepedhetett volna a kabinban, de láthatóan jobban tetszett neki, ha beszorítja Cordie-t. Egy újabb megfélemlítő taktika lenne a részéről, hogy rávegye Cordie-t arra, hogy azt tegye, amit ő akar? Amikor Cordie a férfi felé fordult, látta a szürke pettyeket az íriszén. – Felkészültél? – kérdezte Aiden. – A repülésre vagy Ausztráliára? – Mindkettőre. – Nem, nem készültem fel. Cordie kikapcsolta a laptopot, Aiden elvette tőle, és az üléshez rögzített bőrtáskába csúsztatta. – Ausztrália gyönyörű ország – mondta Cordie. – Sokat olvastam róla. Szeretnék minél többet látni belőle. Meddig maradunk? – Az attól függ, de amikor hazajövök, jössz velem. – Hogy mit csinálok? – Cordie nem volt biztos benne, hogy jól hallotta. – Azt hiszem, velem kellene jönnöd. Nem szeretnélek ott hagyni. – Miért? – Mert felelős vagyok érted. Cordie arca kipirult. – Nem vagy az. Aiden nyomban tudta, hogy rosszul fogott hozzá. Más taktikával próbálkozott. – Jól ismerem Sydney-t, szívesen megmutatom neked. – Majd körülnézek magam. – Cordie inkább döbbent volt, mint dühös. Mi járhat a férfi fejében? – És ha bármilyen segítségre lesz szükségem, még mindig felhívhatom Liam Scottot. Alec már beszélt vele, és…– Miért csóválod a fejedet? Nem hiszem, hogy fel kellene hívnod Scottot. Aiden megfeszülő állából Cordie látta, hogy a férfi megmakacsolja magát ebben a kérdésben, de az istennek sem értette, mi ütött belé, miért viselkedik úgy, mint aki… a területét védi. Elhatározta, végére jár a dolognak, akárhogy makacskodik is Aiden. Valami zavarja, de mi? – Találkoztál már Liammel? – kérdezte. – Nem. – Szóval nincs rá okod, hogy ne bízz benne. – Persze hogy nincs, nem is ismerem. – Akkor miért… Nem fejezte be a kérdést. A gép felgyorsult a felszálláshoz. Cordie anélkül, hogy meggondolta volna, mit tesz, megragadta Aiden kezét. Ideges utas volt, ha repülni kellett. A fel- és leszállás megrémítette, de ha a gép már a levegőben volt vagy landolt, ő is megnyugodott.
Aiden úriember lévén nem említette, hogy Cordie teljes erejéből szorongatja a kezét. Látta, hogy a lány arcából kiszalad a vér, és mindent megtett, hogy elvonja a figyelmét. – Megígértem Regannek és Alecnek, hogy vigyázok rád, és ezt is fogom tenni – mondta, majd sietve folytatta, mielőtt Cordie tiltakozhatott volna. – Olvastad a Taylor családról szóló információkat? Alec rengeteg mindent talált. – Nem is láttam őket. – Lehet, hogy elfelejtette átküldeni. Mindjárt küldök egy példányt. – Ha az a célod, hogy témát válts, közlöm, hogy nem fog működni. Nem vagyok tehetetlen nő, Aiden. Tökéletesen képes vagyok egyedül is végignézni a látványosságokat. A férfi meg sem hallotta, amit mondott. – Julian Taylornek, Simone apjának óriási vagyona és nagy hatalma van. Nemcsak az üzletet irányítja, hanem a családját is. – Ez meg mit jelent? – Viselkedniük kell. Abból, amit olvastam, azt szűrtem le, hogy Julian makacsul ragaszkodik a saját szabályaihoz. Ez úgy hangzik, mintha nagyon merev és konzervatív ember lenne – tette hozzá. – Majdnem kitagadta Simone-t, amikor megtudta, hogy a lány benevezett egy szépségversenyre. Alec azt írta a egyzeteiben, hogy Julian szerint a lánya viselkedése durva volt. – De ha jól értem, Simone közben visszaférkőzött az apja kegyeibe. – Igen, hacsak nem keveredik bele valami újabb botrányba. – Márpedig én annak számítok. – Igen, lehetnél a következő botránykő, ha úgy döntesz, hogy kavarsz némi vihart. Cordie lehunyta a szemét, hátradőlt, és azon gondolkodott, mit is tegyen, amikor leszállnak Sydneyben. A határozatlanság megőrjítette. Az ég szerelmére, hiszen már Ausztrália felé repül, s még mindig nem döntötte el, hogy a szemébe nézzen-e Simone-nak vagy sem. Ez annyira nem volt jellemző rá, és eltűnődött azon, vajon a többiek gyengének, tutyimutyinak tartják-e. Aiden puhánynak hiszi? Ezért akar mellette maradni, amíg Ausztráliában vannak? Talán azt gondolja, hogy a segítsége nélkül még az utcán sem tud átmenni? Ha tényleg ezt hiszi róla, jobb lesz, ha mielőbb helyre teszi. – Cordelia… – szakította félbe Aiden hangja a gondolatait. –– Erős, Aha. független nő vagyok, Aiden. – Tudok vigyázni magamra. – Aha. – Hiszel nekem, ugye? – Persze hogy hiszek, csak… Cordie vitára készen fordult felé. – Csak mi? – Csak azon gondolkodtam, vajon az egész utazás alatt fognod kell-e a kezem, vagy elintézhetek egykét dolgot?
10. fejezet
Ennyit arról, hogy független nő. Amint Cordie elengedte a kezét, Aiden eltűnt a hálószobában, és amikor a lány legközelebb látta, már világosszürke pólót és melegítőnadrágot viselt. A ruhák láttak már jobb napokat is, és rongyoszsákban lett volna a helyük, mégis bámulatosan festettek. Csak Aiden tud szexi lenni még melegítőben is, gondolta Cordie. Miután Aiden meggyőződött róla, hogy Cordie-nak mindene megvan, amire szüksége van, az irodájába ment dolgozni, de időről időre előjött, hogy megnézze, ott van-e a lány. Ugyan mire számított, tűnődött Cordie. Hogy kilép az ajtón egy kis friss levegőt szívni? Amikor Aiden legközelebb ránézett, Cordie egy biokémiai könyvet olvasott. Frederick Nagyképű Fulmer legújabb munkáját. A szerző hatalmas egója majd minden fejezetből kiviláglott, s úgy tűnt, a levegőt kivéve minden felfedezést a saját érdemének tulajdonít. Ha Cordie otthon olvassa a könyvet, habozás nélkül a szemetesbe dobja. – Élvezetes olvasmány? – érdeklődött Aiden. Cordie úgy döntött, némiképp finomítva nyilvánít véleményt. – Egy kicsit tudálékos. – Kezével eltakarta a címet, de Aidennek nem kellett mást tennie, mint a válla fölött átnézve néhány mondatot elolvasnia, amit meg is tett, hogy tudja, mi a könyv témája. – Tudálékos, mi? – mosolygott, és visszament az irodájába. Amikor Aiden legközelebb kijött, Cordie-t a kanapén találta, kezében az iPadjével, amint épp egy rajzot fejez be. Leült mellé és odahajolt hozzá. – Ez meg mi akar lenni? – kíváncsiskodott. – Vázlat. – Minek a vázlata? Cordie zavarba jött attól, hogy válaszolnia kell. Ostobának érezte magát. – Megpróbáltam egy hatékonyabb üzemanyag-befecskendező rendszert tervezni. Nem sikerült – mondta kitörölve a rajzot. Aiden olyan közel ült mellette, hogy Cordie nem mert felnézni rá. Biztos elvesztené a fonalat, ha megtenné, és Aiden tudná, hogy miért zavarodott össze. Bárcsak sohasem csókolta volna meg! De abban a pillanatban, hogy erre gondolt, tudta, ez hazugság, mert szeretne újabb csókot lopni tőle. A mindenit, mennyei az illata! Nem, ez így helytelen. Egy Aidennel való kapcsolat, legyen az bármilyen rövid, sehová sem vezetne. Nem illenek egymáshoz. Míg Kifinomult uraság földet vesz és gyönyörű, ötcsillagos szállodákat emeltet rá, őt a biokémia és az autók érdeklik. Lehet még ennél ostobább? Persze Aiden sem volt tökéletes, akárhonnan nézzük is. Több bosszantó tulajdonsága is volt. Csak éppen olyan hihetetlenül jóképű férfi volt, hogy az emberek – különösen a nők – hajlamosak voltak szemet hunyni a hibái felett. Cordie azonban nem viselt szemellenzőt. Aiden olyan öntelt nagyokos tudott lenni, ráadásul sokkal makacsabb volt, mint ő. Cordie tudta, hogy a férfi is megbánta már, hogy hozzáért, de abban kételkedett, hogy valaha is
bevallaná. Abban a pillanatban, amikor Aiden szája a szájára tapadt, és simogatni kezdte, minden megváltozott köztük. Feszültség vibrált kettejük közt, amely korábban nem volt ott, és mindez az ő hibája. Gyakorlatilag letámadta Aident. Félelmetes volt beismerni, hogy ő volt a támadó fél, és Cordie csodálkozott, hogy egyáltalán képes még a férfi szemébe nézni. Hála az istennek, hogy legalább a rajongáson túl van már. Igen. Túljutott Aidenen. Ez a hazugság még a műanyag fóliánál is átlátszóbb volt. A bostoni költözés nem lehet elég közel. Amikor a férfi mellette maradt, Cordie azt hitte, akar valamit. Várta, hogy megmondja, mi az, de aztán megkezdték a Los Angeles-i leszállást, és rájött, mit csinál Aiden. Mivel felszállás közben Cordie végig a kezét szorongatta, valószínűleg feltételezte, hogy a leszállást sem kedveli jobban. Igaza volt, mert Cordie már bele is kapaszkodott, és addig fogta a karját, amíg a gép meg nem állt a kifutópályán. Igazán édes volt Aidentől, hogy nem fűzött hozzá megjegyzést, és nem is ugratta miatta, ami egyébként egyáltalán nem volt jellemző rá. Aidennek sok jó tulajdonsága volt, de az, hogy édes legyen, nem tartozott közéjük. A tankolás szinte semeddig sem tartott, és alig harminc perc múlva ismét a levegőben voltak, úton Sydney felé. Aiden mellette maradt és olvasott. Nagyjából tudomást sem vett Cordie jelenlétéről, amíg el nem érték a repülési magasságot, s Cordie végre képes volt elengedni. Akkor visszament az irodájába, hogy befejezzen egy jelentést. Legalábbis ezt mondta Cordie-nak. Cordie arra gondolt, talán azért marad az íróasztala mögött, mert így nem kell őt szórakoztatnia. Mintha igényt tartana rá. Cordie szerette volna, ha a dolgok visszazökkennek a régi kerékvágásba, amikor Aiden jóformán észre sem vette, hogy létezik. Az biztos, hogy ezt a lehetőséget már elpuskázta. Már csak tizenöt óra a földet érésig, gondolta. Aztán ő megy a maga útján, és Aiden is a sajátján. Hosszú nap volt. Cordie feszült és fáradt volt, de nem hitte, hogy aludni tudna. Megmosta az arcát, fogat mosott, aztán rózsaszín pólót és fekete jóganacit húzott. Talán segít ellazulni, ha megnéz egy filmet. Aiden még mindig az irodájában dolgozik a laptopján. A mögötte lévő hálószobaajtó nyitva volt, és az ágyon levő takarók is vissza voltak hajtva. Cordie nem akarta megzavarni a férfit, ezért egyszerűen megállt az ajtóban, és várta, hogy az észrevegye. Aiden természetesen tudta, hogy ott áll. Bezárta a fájlt, amelyen dolgozott, hátradőlt a széken, és a lányra nézett. A szíve nagyot dobbant, a pulzusa száguldani kezdett. A mindenit, de gyönyörű! A legvonzóbb akit valaha látott. nem A haját most nem fogta copfba, aztudta lágy mondani, hullámokban vállára. Az arcanő, kipirult, s bár ais pólója testhezálló volt, Aiden így isígy meg hogyomlott levettea a melltartót. Emlékezett rá, milyen puha, milyen tökéletes volt a lány melle. Mindenhol lágy, átkozottul nőies volt, s Aiden abban a pillanatban képtelen volt másra gondolni, minthogy milyen jó lenne a karjában tartani. Szerette volna befejezni, amit elkezdtek, de tudta, hogy lehetetlen, és őrültség is lenne. Ez a lány Cordelia, nem azon nők egyike, akiket elvitt vacsorázni, aztán haza, hogy ágyba bújjon vele. Majdnem egész életében ismerte, és jó barátok voltak. Ő volt az édes, okos, vicces Cordelia. Sohasem fogja megengedni magának, hogy más szemmel nézzen rá. De hogyan is tehetne ismét úgy, mintha észre sem venné Cordeliát? Gyanította, hogy mindig is egy kicsit szexinek tartotta a lányt – halottnak kellett volna lenni, hogy ne vegye észre –, de a puszta észrevételnél sohasem engedett meg magának többet. Tudomást sem venni róla könnyű volt… egészen addig, amíg a karjába nem zárta és meg nem csókolta. A szája olyan erotikus volt, az ajka puha… Aiden hangja rekedt volt, amikor végre megszólalt.
– Mi kellene? Cordie-t nem bátortalanította el a nyers stílus. – Szeretnék filmet nézni. Van itt valahol DVD-lejátszó? – Nincs. Elég, ha bekapcsolod a tévét, és előhívod a menüt. Gyere, megmutatom. Cordie követte a férfit a hálószobába. A távirányító az éjjeliszekrényen volt. Aiden bekapcsolta a televíziót, előhívta a menüt, aztán a lány kezébe nyomta a távirányítót. – Nyugodtan nézheted itt. Itt jobb a kép. – Nem akarom elfoglalni az ágyad. Aludnod kell egy kicsit. Hosszú az út. – Majd később alszom. – Most folytatod a munkát? – Nem. Előkeresem, milyen események várhatók Sydney-ben, adománygyűjtő estek, jótékony célú bálok meg hasonlók, amelyeken Simone Taylor és a férje valószínűleg megjelenik – felelte, majd vállat vonva hozzátette: – Megszerezhetem a meghívottak névsorát. Kiment az irodájába, de a következő percben jött is vissza a laptopjával. – Sydney igazi világváros. Mindig történik benne valami. Van néhány forrásom Sydney-ben, akik körülszaglásznak a kedvemért. Letelepedett az ágyra, hátradőlt a bőrrel bevont fejtámlának, felnyitotta a laptopot és gépelni kezdett. Cordie habozott, hogy mit is tegyen. Szeretett volna lazán, közömbösen viselkedni, meggyőzni magát arról, hogy semmi rossz sincs abban, ha egy ágyban van azzal a férfival, akitől kétségbeesetten szeretne minél távolabb kerülni. Ó, Aiden igazán remekül festett! Kócos hajának egyik fürtje a homlokába hullott. Türelmetlen mozdulattal hátrasimította, aztán tovább olvasta az imént előhívott üzenetet. Nyugodt volt. Hosszú lábát kinyújtva az egyiket bokában átvetette a másikon. Lerítt róla, hogy jól érzi magát a bőrében. Tisztában volt vele egyáltalán, milyen jóképű? Persze a külseje nyilván nem sokat számított neki. Cordie abban is kételkedett, hogy a férfi volt-e valaha zavart vagy bizonytalan. Ő bezzeg csupa ideg volt. Oké, határozta el magát, igenis tud lazán viselkedni. Csak annyit kell tennie, hogy újra a legjobb barátnője bátyjaként gondol Aidenre. Semmi többet. Elfelejti, milyen volt, amikor a karjában tartotta és megcsókolta. Könnyebb lenne homloklebenyműtétet végrehajtania magán. – Itt vanfelmászott két esemény – szólalt Cordie aziságyra, és ameg férfiAiden. mellé telepedett. Aiden átkarolta a vállát, és közelebb húzta magához, aztán úgy fordította a laptopot, hogy Cordie is lássa a vendégek listáját. – Rayburnék ott lesznek a Galéria huszadikai bálján és az egyetem által rendezett jótékonysági esten is huszonhetedikén. Mindkettő ünnepélyes esemény. Te választasz. Kivéve, ha… – Kivéve, ha mi? – kérdezte Cordie. A férfi szemébe nézett, s nyomban kizökkent a gondolatai közül. Képes lett volna egész éjszaka a férfit bámulni. Az erős, makacs állat, a karcsú, izmos testet, amellyel akár modellnek is elmehetett volna. Cordie kényszerítette magát, hogy a képernyőre nézzen. – Kivéve, ha úgy döntesz, hogy egyenesen odasétálsz a küszöbükre, és bemutatkozol – felelte Aiden. Cordie megborzongott. – Az nem fog megtörténni. – Mit akarsz elérni? – Csak meg akarom találni az értelmét, ésszel felfogni, hogyan volt képes ezt tenni az a nő. Hogyan
tudta eldobni magától az apámmal közös életét. Mert eldobott magától minket. – Cordie egy pillanatra lehunyta a szemét, mielőtt folytatta. – Azt akarom, hogy Simone tudja, nem úszta meg a csalást, hogy léteznek emberek, akik ismerik, tudják róla, ki volt és mit tett. Hogy nem futhat csak úgy el, és nem törölheti ki a múltját. De leginkább azt akarom, hogy tudja… – Elhallgatott, mert nem talált szavakat. – Mit? – kérdezte Aiden. – Hogy nem törölhet ki engem. – Cordie hátraejtette a fejét a támlának és felsóhajtott. – Még mindig nem tudom biztosan, hogyan hozom ezt a tudomására. Hányingerem van attól, ha arra gondolok, hogy beszélnem kell vele. – Akkor ne beszélj vele. Legalább háromszázan lesznek a Galéria bálján. Láthatod őt anélkül, hogy tudna róla. – Beleolvadhatok a tömegbe – biccentett Cordie. – Az kizárt, hogy beleolvadj – mondta mosollyal a hangjában Aiden, de nem tette hozzá, hogy minden tekintet rá fog tapadni. Ha farmerben és pólóban jelenne meg, akkor is ő lenne a leggyönyörűbb nő ott. Ó, az ördögbe is, nincs nagy formában ma este! Több mint huszonnégy órája nem aludt, biztosan ez az oka, hogy nehezebben uralkodik magán a lány mellett, mint máskor. Meg az is, hogy valahányszor ránéz, eszébe ut, hogyan reagált a lány a csókjára, mennyire felajzotta az illata, milyen volt az íze, milyen érzés volt a karjában tartania. Az biztos, hogy alaposan felizgatta. Temérdek munka várt még rá Chicagóban. Sydney be sem volt ütemezve még egy hónapig, mégis a pillanat hatása alatt úgy döntött, elhozza Cordeliát. Nem tetszett neki a gondolat, hogy a lány egyedül utazzon. Igen, felnőtt, cselekvőképes nő volt, általában megfontolt is, de most elvesztette az apját, és ráadásul kiderültek azok az átkozott dolgok is a nőről, aki megszülte. Azonkívül darázsfészekbe készül nyúlni. Simone és Craig Rayburn meg Simone apja, Julian Taylor a felső tízezerhez tartoztak Sydney-ben, és Julian irtózott a botránytól. Az összes fotón, amelyet a különböző rendezvényeken készítettek róla, ott állt Simone és Craig mellett, de sohasem mosolygott. Igazi seggfejnek tűnt. Aiden rájött, hogy megalapozatlan következtetéseket von le, de ha Cordeliáról volt szó, semmit sem akart kockáztatni. Ha és amikor a lány találkozni fog a családjával, ő ott áll majd mellette. Talán el kellene mondania neki, hogy döntött, jól tudván, hogy a lány hevesen ellenkezni fog, de az sem számít. Úgy lesz, ahogy ő akarja. Alec Liam Scottot kérte meg, hogy vigyázzon Cordeliára, amíg Sydney-ben van. Aiden utánanézett a fickónak, és egyáltalán nem nő tetszett, amit karján. talált róla. Valós információ kevés akadt, de voltak képek,arra és mindegyiken egy-egy csinos volt Liam Nyilvánvaló, hogy nagy nőcsábász, és Cordeliának van most a legkevésbé szüksége, hogy valaki megpróbálja az ágyába csábítani. Aiden tudta, hogy túlságosan birtoklón viselkedik. Cordelia nem tartozott beszámolási kötelezettséggel neki. De az nem számított. Amíg a lány Ausztráliában van, hozzá tartozik, ez holtbiztos. – Mit szólnál a Galéria báljához huszadikán. Kapok rá meghívót, s jöhetnél a vendégemként. Mit gondolsz? – kérdezte. A lány nem válaszolt. A feje Aiden vállán nyugodott. Aiden az álla alá nyúlva megemelte a fejét, aztán elmosolyodott. Cordelia mélyen aludt. – Ennyire unalmas voltam? – kérdezte halkan Aiden, s nagyot ásított. A laptopot az asztalra tette, aztán óvatosan leengedte a lányt az ágyra, hogy a feje a párnán pihenjen. Fel akart kelni az ágyról, de meggondolta magát. Felnyúlt, lekapcsolta a lámpát és magához ölelte a lányt, hogy a feje az álla alatt nyugodjon. Állát finoman a selymes hajhoz dörzsölte. A barack illatú sampon a
lány nőies illatával keveredve felkorbácsolta az érzékeit. Különösnek találta, hogy ilyen elégedettséget érez, amikor a lány mellette van. Túlságosan kimerült volt azonban ahhoz, hogy ezen gondolkodjon, ezért átölelve a lányt ő is elaludt.
11. fejezet
Cordie tudta, hogy kedvelni fogja Sydney-t, de mint kiderült, szerelem volt első látásra. Sokat olvasott a gyönyörű városról és barátságos lakosairól, s számtalan fotót végignézett a látványosságokról. A Sydney-i Operaház, az előadóművészetek egyik központja és Ausztrália büszkesége nagyon sok Cordie által megnézett képen szerepelt, és úgy vélte, nagyon szép, különösen éjszaka, kivilágítva, ahogy a fények szinte élővé teszik, de a fotók meg sem közelítették a valóságot. Saját szemével látva, Cordie csodáló tiszteletet érzett. Fenséges látvány volt. Akárcsak a Harbour Bridge. Majdnem éjfélre járt az idő, amikor a várost megkerülve leszállt a gép. Egy autó várt rájuk, amely a kikötőre néző, új Hamiltonba vitte őket. Bármennyire elszánt is volt Cordie, hogy kerüli Aident, ahogy csak tudja, hűtlenségnek érezte volna, ha másik hotelben száll meg. Egyágyas szobát foglalt magának, de amikor megérkeztek a szállodába, nem kapott választási lehetőséget. Épp be akart jelentkezni, amikor Aiden elkapta a karját, és az ellenkező irányba húzta. Ahogy átvágtak az előcsarnokon, a személyzet minden tagja mosolygott. Látszott rajtuk, hogy őszintén örülnek a főnöküknek, és Aiden a főportástól a recepciósig mindenkit név szerint üdvözölt. Cordie megpróbált elhúzódni tőle, de a férfi erre csak megszorította a vállát, és folytatta az útját a felvonók felé. Cordie nem akart jelenetet, ezért úgy döntött, vár, amíg kettesben lesznek, s csak akkor mondja meg a véleményét Aidennek. Igen, Aidené a szálloda és igen, megszokta, hogy az ő akarata szerint történjenek a dolgok, de ez nem elenti azt, hogy ilyen lekezelően bánhat vele. Meg sem kérdezte, hol akar Cordie megszállni. Aiden megnyomta a legfelső emelet gombját, és egyszerűen közölte Cordie-val, hogy vele fog lakni a tetőtéri luxuslakosztályban. – Mi ez a mániád a legfelső emelettel? A férfi szélesen rámosolygott. – Szeretek felül lenni. Cordie gondolatai azonnal a szex körül kezdtek forogni, s bármilyen kimerült is volt, nem tudta megakadályozni, hogy lelki szemei előtt meg ne jelenjen a meztelen és izzadt Aiden képe, amint rajta fekszik. Az arcát forró hullámokban öntötte el a vér, és lehajtotta a fejét, nehogy a férfi észrevegye. A felvonó ajtaja kinyílt, és kiléptek a széles folyosóra. A lakosztály káprázatos volt. A hatalmas nappalit elegáns pamlagokkal és székekkel rendezték be, s majd minden asztalon friss virág illatozott a vázákban. Oldalról nyílt a tágas ebédlő, közepén a márvány és mahagóni asztallal, s mögötte a falnál a tökéletesen felszerelt bárpulttal. A lakosztályt a föld színei uralták: sárgásfehér, barna és bronz, helyenként fekete árnyalattal. Modern és férfias volt, ugyanakkor kifinomult és elegáns. De a kilátás volt az, ami igazán vonzotta a tekintetet. Az egyik teljes fal, a padlótól a három és fél méter magasan lévő mennyezetig üvegből volt, és az ember egyenesen a Harbour Bridge-re látott. Cordie-nak a lélegzete is elakadt, annyira lenyűgözte a látvány. A boy behozta Cordie két táskáját, és elhelyezte a bal oldali hálószobában. Aidennél csak egy kézitáska és az aktatáskája volt. Bement a jobb oldali hálószobába, kinyitott egy ajtót, amely mögött egy ruhával teli, szobányi méretű szekrény rejtőzött. A kézitáskát egy fiókos szekrénybe tette, aztán az
íróasztalhoz ment, és ráfektette az aktatáskát. Cordie az ajtóból nézte, hogyan rendezi el a laptopját és egy-két mappát az asztalon. – Sohasem szoktál itt vendégeket elszállásolni? Csak te laksz itt? – Regan és Alec is itt lakhat, meg persze Spencer. – Na és Walker? – kérdezte Cordie. Aiden álla megfeszült. – Ő nem – felelte kurtán. Nyilvánvaló, hogy még nem rendezte a dolgokat a kisebbik öccsével. Regan mesélt Cordie-nak bajkeverő testvérükről, és Cordie biztos volt benne, hogy az összes per, amelyet Walker a felelőtlen életformájával okozott, súlyos teherként nehezedik Aidenre. A férfi általában nyíltan szembenézett a problémákkal. Nem vallott rá, hogy semmibe vegye vagy elrejtse a gondjait, de ez családi ügy volt, és ez megmásította a dolgot, bonyolultabbá tette. – Megvan a holnapi napirended? – kérdezte Aiden fel sem nézve, miközben bekapcsolta a laptopot. – Napirendem? – Cordie majdnem felkacagott. Merev időbeosztás és Aiden egy és ugyanaz. – Arra gondoltam, hogy autót bérelek, kérek egy térképet a portán, és felfedezem a várost. – A kocsi és a sofőr a rendelkezésedre áll. – A képernyőt nyitva hagyva Aiden átment a nappali bárjához. Kivett egy üveg vizet a beépített hűtőszekrényből, Cordie-nak adta, aztán kivett egy másikat. – Áruld el az igazságot, Cordelia. Megvan Rayburnék címe, és szeretnél arrafelé menni, hogy megnézd a házukat, ugye? Cordie vállat vont. – Lehet. – Zártkapus közösségben élnek. Át kell másznod a falon, ha látni akarod a házukat. – Aiden elvigyorodott, mert elképzelte a jelenetet. – Abból semmi sem lesz – jelentette ki Cordie. – Különben is, honnan tudod, hol laknak? – Megkértem az egyik asszisztensemet, hogy nézzen utána – felelte Aiden. – A tudtuk nélkül akarom megnézni őket. – Akkor a Galéria bálja a tökéletes alkalom. Emlékszel, mondtam, hogy Rayburnék is ott lesznek. A művészetek javára rendezik, méghozzá évente. –– S téged minden évben meghívnak? Igen. – Elmentél akár egyszer is? – Nem, de támogatom őket. – Úgy érted, pénzt adsz nekik? – Pontosan. – És biztos vagy benne, hogy Rayburnék ott lesznek? – Louis elküldte a vendéglistát, amit neked is megmutattam. Rayburnék rajta voltak, ahogy Simone apja, Julian Taylor is. – Ki az a Louis? – Az egyik igazgatóm. Leginkább ő vezeti a szállodát. – Akkor rendben. Szeretnék elmenni veled a bálba, ha neked is megfelel. – Természetesen.
Aiden visszatért a hálószobába, egyenesen a számítógéphez ment, lehívta az e-mailjeit, azt tervezve, hogy dolgozik egy kicsit. Három óra alvás után teljes erőbedobással tudott dolgozni, és majdnem nyolcvan üzenet várt rá. – Cordelia! – szólította a lányt, és a nyitott ajtón át kinézve látta, hogy az el sem mozdult a helyéről. – Tessék? – Mi a baj? Úgy állsz ott, mint aki odafagyott – jegyezte meg Aiden, majd, mivel aggódott, hozzátette: – Semmi olyat nem kell tenned, amit nem akarsz. – Tudom. Csak azon tűnődtem, összerezzenek-e, amikor meglátom. – Nem lesz veled semmi gond – jósolta Aiden. – Menj, aludj egy kicsit! Cordie a szobája felé indult. – Mikor lesz a bál? – szólt vissza a válla fölött. – Szombaton. – Olyan hamar? Az már csak három nap. – Épp tiltakozni készült, de leintette magát. – Meg tudom csinálni – motyogta, eldöntve, hogy másnap vesz estélyi ruhát a bálra, kikönyörög egy gyors alakra igazítást – soha semmi nem illett rá, amit készen vett –, és szombat estére elkészül. – Két nap, Cordelia. Ma csütörtök van. – Nem, ma… – Időeltolódás – emlékeztette Aiden. – Sydney egy nappal előttünk jár. Erről Cordie meg is feledkezett, s most teljesen összezavarodott. Csak két napja van arra, hogy lelkileg felkészüljön a Simone-nal való találkozásra. – Vennem kell valami megfelelő… általában nem estélyi ruhával a táskámban szoktam utazni. – Louis tudja, kit kell felhívni. Majd ő segít. Most menj pihenni. Cordie nem vitatkozott. Kimerült volt, az álom mégis elkerülte, s az ok: Aiden. Folyton ő járt az eszében. Boston lesz az ő megváltása, gondolta. Nem kell mást tennie, mint túlélnie ezt az utazást. Ha egyszer távol lesz a férfitól, és nem látja a karján lógni a szőke szépségkirálynőket, nem kell édelegnie azokkal a képtelen teremtésekkel, és nem kellene állandóan tettetnie, hogy egyáltalán nem zavarja, hogy Aiden keresztülnéz rajta. Egyedül lesz, és pontosan ezt akarta. Nem igaz? Amikor a kimerültség végül legyűrte, nagyon mélyen aludt, és másnap kilencig fel sem ébredt. Lassan nyitotta ki a szemét, és azakkor ablakon beáramlóa napfénytől hunyorogni Beletelt néhány másodpercbe, mire összeszedte magát, félredobta vastag takarót, kiült az kezdett. ágy szélére, és figyelte, ahogyan egy nagy hajó belavíroz a kikötőbe. Frissen főtt kávé illata szállt felé a szomszéd szobából, de Cordie nem volt kávéivó. Inkább a jéghideg diétás kólát szerette reggel ébredés után. Miután lezuhanyozott és fogat mosott, rövid, halvány rózsaszín ruhát és meztelen lábára szandált húzott, copfba fogta a haját, és koffeinkeresőbe indult. Besétált a nappaliba, de rögtön meg is torpant. Aiden az ablaknál állt két másik öltönyös férfival. Mind felé fordultak, amikor belépett a szobába. Fekete öltönyében és vakítóan fehér ingében Aiden kipihentnek és összeszedettnek látszott. Persze ez nem újság, gondolta irigykedve Cordie. – Jó reggelt – köszönt lágy hangon. – Nem akartam megzavarni önöket. Csak egy diétás kóláért jöttem, s már itt sem vagyok. – Cordelia, szeretném bemutatni neked Louist. Ő fogja megszervezni a mai napodat. Homokszőke hajú, mogyoróbarna szemű, jóképű fiatalember lépett előre, hogy kezet fogjon vele. Aiden a másik férfi felé biccentett.
– És ő Cavanaugh. Ő lesz a sofőröd, amíg itt vagyunk. Cavanaugh vagy fitneszedző, vagy testőr lehetett, és Cordie inkább a másodikra tippelt. Magas és masszív volt, mint egy százéves tölgy. Ő is előrelépett, hogy kezet fogjon vele. Aztán adott Cordie-nak egy névjegyet a telefonszámával. – Tartsa ezt meg, kérem. Az előcsarnokban leszek – tette hozzá magyarázólag. – Bármikor, ha elkészült, csak hívjon fel vagy küldjön üzenetet, s én kihozom a kocsit a garázsból. Cordie nem érezte helyénvalónak, hogy vitatkozzon vele, hiszen Cavanaugh csak parancsot teljesít, de neki nem volt szüksége sofőrre. Időpocsékolásnak tűnt, hogy a férfi rá várjon. – Aiden, válthatnék veled néhány szót? A férfi papírok közt lapozott, de abbahagyta és felnézett. – Mit szeretnél? – kérdezte türelmetlenül. Cordie visszafordult Louishoz. – Aiden valóban azt mondta az imént, hogy ön fogja összeállítani a napi programomat? – kérdezte tőle, magában azon tűnődve, ez pontosan mit jelenthet. Louis átadott neki egy időpontokat és helyszíneket felsoroló papírlapot. – Vettem a bátorságot, hogy először is időpontot foglaljak a Chasnoff ruhaszalonba. Nagyon előkelő szalon, és nincs nyitva a nagyközönség számára. Csak időpont egyeztetése után fogadnak, és önt ma délelőtt tizenegyre várják. A tulajdonos megkapta a körülbelüli adatait, és bizonyára több estélyi ruha is vár majd önre, amelyekből válogathat. – A körülbelüli adataimon a méreteimet érti? – Igen. – És honnan szedték a méreteimet? – Tőlem – vigyorgott Aiden. – Találgattam. Cordie-nak fogalma sem volt, mit mondjon, de a csengő hangja kimentette a kínos beszélgetésből. Louis nyitott ajtót a pincérnek, aki egy ételekkel megrakott kocsit tolt maga előtt. Egyenesen az ebédlőasztalhoz ment, két személyre megterített, aztán kezdte kirakni a királyhoz is méltó lakomát. A szokásos reggeli tojáson, szalonnán, pogácsán, joghurton és müzlin kívül még egy hatalmas tálat is kitett, teli mindenféle gyümölccsel, amit csak emberi elme elképzelni képes. Louisa is átadta Cordie-nak a anévjegyét a telefonszámával, ő és és Cavanaugh Cordieis azonnal hűtőszekrényhez sietett diétás kólájáért. Jeget tett egyaztán pohárba, a poharat távoztak. meg az üveget az asztalhoz vitte, és leült. Csak akkor jött rá, milyen éhes, amikor beleharapott egy vajas pogácsába. Aiden csatlakozott hozzá. – Két megbeszélésem van ma – mondta, miközben kávét töltött magának az ezüst kancsóból. – De beszélni akartam veled, mielőtt elmegyek. – Rendben. Miről akarsz beszélni velem? – kérdezte Cordie, és egy kövér, érett epret ejtett a szájába. – Rayburnékről. Előkelő helyet foglalnak el a sydney-i társadalomban, és ezt elsősorban annak köszönhetik, hogy Simone családjáé a Merrick Enterprises. Craig és Simone hatalommal bíró házaspár. Craig a Merricknek dolgozik, és ezzel meglehetős vagyonra tett szert. Az életstílusából látszik, hogy tudja, hogyan kell elkölteni a pénzt. – És Simone valószínűleg ezért ment hozzá feleségül. A pénz fontos számára. Az biztos, hogy nem a külseje hódította meg. Nem szép ilyet mondanom, de a fickó egy buldogra emlékeztet.
Aiden nevetett. – Azt hiszem, a fénykép, amelyet Alec talált, a közelmúltban készült… és most, hogy említed, a férfi tényleg hasonlít a buldogra – mondta, aztán elkomolyodva folytatta. – Craig és Simone a közösség oszlopaivá váltak. Legalább fél tucat intézményt támogatnak, méghozzá nagy összegekkel, és a kórházaktól kezdve az egyetemekig mindent. Gyakran látják őket együtt a különböző rendezvényeken. Mintacsaládnak tartják őket, és a fiúk királynőként bánnak az anyjukkal. Cordie eltolta maga elől a tányért. Hirtelen elvesztette az étvágyát azt hallva, hogy Simone-t olyan család veszi körül, akik rajonganak érte. – Te pedig arra készülsz, hogy bombát robbants az életükben – folytatta Aiden. – Fel kell készülnünk a reakciójukra. Aiden szavaiból kiderült, magától értetődőnek tartja, hogy ő is részese a Cordie-t érintő dolgoknak, és Cordie ezt mérhetetlenül kedvesnek találta. Aiden igazán aranyos és figyelmes tud lenni, ha akar. Ami azt illeti, Cordie számos alkalommal volt már tanúja annak, hogy a férfi a segítségére siet egy bajban levőnek. Igen, ellentmondást nem tűrő és parancsolgató volt, de amikor erről megfeledkezett, kiderült, hogy van egy gyengédebb oldala is. Talán a hosszú utazás és az időeltolódás okozta fáradtság tette, de Cordie másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy megcsókolja. Hirtelen rájött, hogy a férfi száját bámulja, mire gyorsan behunyta a szemét, és nagyot sóhajtott.Uralkodj magadon! – ostorozta magát. – Most elalszol itt nekem? – rázta fel Aiden hangja a merengéséből. – Csak a hosszú út utáni fáradtság – nevetett Cordie. – Hallottad egyáltalán, amit mondtam? – A bombáról? Igen. – Nem szeretek terv nélkül belevágni valamibe, szóval holnap estig döntsd el, pontosan mit is akarsz tenni. Rendben? – Rendben. Cordie nézte, ahogy a férfi fogja, és a zsebébe süllyeszti a mobiltelefonját és a kulcsait. Kinyitja az aktatáskáját, és gondosan beleteszi a papírokat, amelyeket korábban olvasott. – Ha bármire szükséged van, csak fordulj Louishoz. Aiden lecsukta a táska tetejét, és kisétált az ajtón. CordieCavanaugh az órájáraaznézett. Majdnem tizenegy volt, ígynapa volt, szobájába ment, és a sofőrt kocsiért. előcsarnok ajtaja előtt várta.óra Gyönyörű bár a levegő egyfelhívta kicsit csípős, és a Cordie örült, hogy hozott magával egy könnyű kiskabátot. Cavanaugh emlékeztette, hogy Sydney-ben most tél van, ami megmosolyogtatta Cordie-t. A chicagói vagy a bostoni téllel összehasonlítva Sydney maga volt az álom. A forgalom azonban ugyanolyan szörnyű volt itt is. Sokáig tartott, míg a ruhaszalonhoz értek. Az ajtón nem volt név, és a szalonnak nem volt csinos ruhákkal hivalkodó kirakata sem. Mintha a Chasnoff titkolná a tényt, hogy ő is az üzleti lánc része. Miss Marie, egy idősebb, gyakorlatiasnak tűnő nő várta az ajtónál. Bemutatkozott, majd karon fogta Cordie-t, és a bolt hátsó traktusába vezette, ahol két varrónő és két eladónő várta, hogy segíthessen. A szobának, ahová Miss Marie kísérte Cordie-t, szintén nem volt ablaka, de a fehér falak és a fehér szőnyeg nagyobbnak láttatta. Három karosszék állt félkörben, és pontosan előttük egy szőnyeggel borított emelvény, amely a három hatalmas tükör felé nézett, garantálva, hogy minden hiba azonnal kiderüljön. Miss Marie el volt ragadtatva Cordie alakjától.
– Épp ideje, hogy valaki olyat öltöztessek, aki nem úgy fest, mint a piszkafa – lelkendezett. – És ez a szempár! Gyönyörű szeme van, kedvesem. Zafírkék estélyit kell viselnie. Higgyen nekem! Tudja, ön igazán lenyűgözően fest! Nem, Cordie nem tudta, és fogalma sem volt, hogyan válaszoljon az eltúlzott bókokra. Lenyűgöző? Miss Marie nyilván rövidlátó. – Mindenről gondoskodunk – folytatta a nő. – A fehérneműről, a szépítőszerekről, a ruhákról és kiegészítőkről, és természetesen a köpenyről is. – Csak egy estélyi ruhára van szükségem – tiltakozott Cordie. – Nem azt az utasítást kaptuk Mr. Madisontól – felelte a nő. Cordie megpróbált vitatkozni, de Miss Marie oda sem figyelt rá. A következő három és fél órában Cordie gyönyörű ruhákat, szoknyákat, selyemblúzokat próbált fel. Miss Marie és az alkalmazottak úgy kezelték, mint egy manökent, húzták-vonták és meg sem hallgatták a véleményét, de amikor Miss Marie végre elkészült, Cordie új névvel állt elő neki… Csodatévő Kezek. Cavanaugh várt rá, amikor Cordie kilépett a szalonból. Látványosságokban bővelkedő útvonalon vitte vissza a szállodába. Cordie szívesen felfedezte volna a várost, de még mindig nem pihente ki igazán az utazás fáradalmait. Semmi másra nem vágyott, csak egy forró zuhanyra és az ágyra. Aznap este nem látta Aident, s másnap délelőtt sem. A férfi elment egy újabb találkozóra, mire Cordie felébredt, így aztán Cordie felhívta Cavanaugh-t, aki városnéző kirándulásra vitte. Kompon körülhajókázták a kikötőt. Nyirkos idő volt, de Cordie nem bánta. Megítélése szerint a délután tökéletesen telt. Erről az előnyös helyről látva a különleges várost, arra ösztökélte, hogy még többet nézzen meg belőle. Miss Marie és két segédje pontosan hat órakor érkezett. Védőzsákokba rejtett ruhákkal teliaggatott guruló fogasállvánnyal jöttek be a lakosztályba. Cordie-nak elállt a szava, amikor közölték vele, hogy az összes ruha az övé. Mivel a legtöbb darabot méretre igazították, vissza sem küldhette őket. Ismét csak úgy bántak vele, mint egy manökennel. Húzták-vonták, púderezték, spriccelték és göndörítették, s hét órára az átváltozás teljessé lett. A haját hátrafésülték és bebodorították, csupán néhány, szándékosan szabadon hagyott tincs kunkorodott a nyaka tövénél. Cordie eddig mindig takarékosan bánt a sminkkel. Sohasem használt szemceruzát vagy szemhéjfestéket. Alkalmanként kifestette aeredményesen szempilláját, használta de azt is a csak ritkán. Missközben Marie-nek azonban megvoltak a maga sminkkészletét, folyton ostorozva Cordie-t, hogy elképzelései, elhanyagolja ésa hihetetlen vonásait. A pályafutása során még sohasem látott ilyen makulátlan arcbőrt, mondta, ilyen gyönyörű szempárt, ilyen telt ajkakat. Amikor végül megengedte Cordie-nak, hogy a tükörbe nézzen, Cordie alig ismert magára. A szeme, az arca, a teste, mind átalakult. Miss Marie-nek tényleg csodatévő kezei voltak. Az estélyi ruha színe harmonizált a szeme színével, és tökéletes műalkotás volt. A mélyen kivágott felsőrész olyan pontosan illett rá, hogy úgy festett, mintha ráöntötték volna. A földig érő szoknya egyenes szabású volt, s a térdéig felsliccelt. Cordie még sohasem viselt ilyen felséges ruhát, és úgy vélte, ezt már nem lehet felülmúlni, de akkor Miss Marie elővett egy csuklyás pelerint. Fekete bársonyból készült, s a ruha színével megegyező zafírkék szegély díszítette. Miss Marie még egy apró, gyöngyös kézitáskával is ellátta. Cordie nem akart hinni a látványnak, amely a tükörből nézett vissza rá, és úgy döntött, nem akarja tudni, mennyibe fog ez neki kerülni. Egyszer az életében igazán kirúghat a hámból. Különben is, Aidennel
megy bálba. Igazi mesebeli királykisasszonynak érezte magát. Kár, hogy Aiden nem úgy viselkedik, mint egy mesebeli királyfi. Már többször kopogott az ajtón, hogy emlékeztesse Cordie-t, ha nem siet, el fognak késni. A férfi morcos pillantásából, amelyet akkor vetett rá, amikor Cordie végül csatlakozott hozzá, a lány azt szűrte le, hogy Aiden inkább emberevő óriás, mintsem királyfi. Láthatóan bosszantotta, hogy Cordie megvárakoztatta, s az egyetlen megjegyzése, amit a lány láttán tett, rosszalló volt. – Az a felsőrész nem sokat takar. – Köszönöm – mondta Cordie kedvesen. – Te is nagyon fess vagy – tette hozzá, s mosolygott, ahogy az apró szúrást bevitte. Persze a fess nagyon is enyhe kifejezés volt. A szmokingos Aiden maga volt a tökély… még a haragos arccal is. – Gyönyörű vagy, Cordelia. Illik hozzád ez a szín – mondta Aiden kicsit bűnbánón. – Gyönyörűnek is kell lennem. Egész csapat nő dolgozott azon, hogy így nézzek ki. – Cordie a karját széttárva lassan körbefordult Aiden előtt. – Egy csapat nő, mi? – Komolyan beszélek. – Tudom – nevetett a férfi. – Készen állsz? Ahogy Aiden rásegítette a pelerint, a füléhez hajolt. – Finom az illatod – súgta. Cordie megborzongott, ahogy a férfi meleg lehelete a nyakát érte. Szeretett volna hozzásimulni, de helyette inkább előrelépett. – Indulunk? – kérdezte. Aiden megnyomta a felvonó gombját. – Eldöntötted már, hogy mit teszel? – Igen. Rengeteget gondolkoztam rajta. Még mindig nem akarok beszélni vele, de van egy levelem a számára. Meg fogom kérni az egyik pincért, hogy adja oda neki. – Te írtad a levelet? Aiden válaszra várt. Cordie az ajkába harapott, a táskájára meredt, mintha a választ mérlegelné. Végül nem–felelt kérdésre. Látniaakarom a tekintetét, amikor élete legnagyobb megrázkódtatása éri. Ha ettől kicsinyes vagyok, ám legyen. Cavanaugh már várt rájuk. Nem akart hinni a szemének, amikor Cordie-t meglátta, de Aiden figyelmeztető pillantása visszatartotta attól, hogy megjegyzést tegyen. A bált a Hoffman-Sitz Centerben tartották, amely a szállodától néhány kilométerre délre volt. Elegáns autók és limuzinok lassú sorban haladtak a bejárati ajtóhoz vezető kocsifeljárón. Cordie gyomra egy merő görcs volt. Túl ideges volt ahhoz, hogy beszéljen, s nyilván Aiden is észrevette a feszengését, mert megfogta a kezét. – Reszketsz. – Egy kicsit izgulok – ismerte be Cordie. – Félek, hogy valami olyasmit teszek, ami rossz fényt vet rád. Aident meglepte az aggodalma. Mélyen a szemébe nézett és rámosolygott.
– Nem tudsz olyat tenni, ami rossz fényt vetne rám. Akarsz fogadni ? – gondolta Cordie. Szörnyen kedves volt a férfitól, hogy ezt mondta, de ugyanakkor hatalmas tévedés is. – Szóval az sem fog zavarni, ha teljesen elvesztem az önuralmam, és Simone torkának ugrom? – Egyáltalán nem. – Aidennek arcizma sem rándult. – Azt tervezed, hogy Simone torkának ugrasz? A férfi hangjában bujkáló nevetés megmosolyogtatta Cordie-t. – Elképzelhető. Az autójuk megállt az ajtóhoz vezető lépcsősor előtt. Egy kocsirendező lépett oda, kezében nyitott esernyővel. – A sarkon túl várom a hívásukat – mondta Cavanaugh. Szemerkélni kezdett az eső, ezért Cordie a fejére húzta a pelerin kapucniját. Belekarolt Aidenbe, s a szoknyája szegélyét felemelve elindultak felfelé a lépcsőn. Aiden szeretett volna olyan helyet találni, ahonnan Cordelia mindenkit lát. Gyanította, hogy amint a lány leveszi a pelerint, a teremben minden tekintet rá fog tapadni, és igaza lett. Néhány vendégnek még a lélegzete is elakadt. Számítva rá, hogy esetleg gyorsan kell távozniuk, Aiden nem adta be a pelerint a ruhatárba. A karjára terítette, aztán megfogta a lány kezét, és bevezette a vendégek közé. A fő bálterem olyan volt, mint egy hatalmas és gyönyörű felfordított akvárium, ólomüveg kupolával. A vendégek az első emeleti galériára érkeztek, amely körbefutott a termen, és széles lépcsősor vezetett le a földszinti bálterembe. Hatalmas oszlopok magasodtak a mennyezetig, s köztük kis, kerek asztalok álltak, amelyeknél legfeljebb négy ember fért el. Innen tökéletesen rá lehetett látni a terem túlsó végében lévő pódiumra, ahol a zenekar játszott, és az odalent táncoló párokra. A színek halványak voltak, ami még obban kiemelte, élénkebbé tette a nők színpompás estélyi ruháinak kavalkádját. Félig körbesétálták a galériát, mire Aiden megállt. Onnan, ahol álltak, Cordie jól látta a bejáratot és az egész táncparkettet. Aiden az egyik szék támlájára terítette a pelerint, és a bejárat felé fordult. Elégedetten állapította meg, hogy a mellettük lévő oszlop eltakarja Cordeliát a tömeg elől, de mégis jó kilátást biztosít. – Hideg van idefent – jegyezte meg Cordie. Nem volt, de Aiden nem vitatkozott, csak átölelte és magához húzta. –– Így Igenjobb? – felelte Cordie, a melegért és a megnyugtató ölelésért hálásan. Aiden elég sok vendéget ismert, és ahogy a bálterem kezdett megtelni, néhány pár megállt, hogy köszönjön neki. Mialatt Aiden udvariasan viszonozta az üdvözléseket, és kezet rázott a férfiakkal, Cordie észrevette, hogy egy jóképű férfi igyekszik feléjük. A harmincas éveiben járhatott, barna hajába szőke csíkokat festett a nap, és a mosolyától a legtöbb nő elgyengült volna. Gallérjáig érő haja hosszabb volt a divatosnak tartottnál, és Cordie úgy vélte, a férfi szeret kilógni a tömegből. Nem tudta levenni a tekintetét a férfiról, aki majdnem olyan jól festett szmokingban, mint Aiden. Zöld szemében mintha huncut szikrák táncoltak volna. Aiden egy fiatalemberrel beszélt, aki keményen próbálkozott, hátha el tudja adni a szolgálatait a Hamilton szállodaláncnak, de közben fél szemmel a közeledő férfit figyelte. Tudta, ki az. – Nem szoktam üzletről tárgyalni jótékonysági rendezvényeken. Ha felhívja az irodámat és kér egy időpontot, majd beszélünk – mondta, s ezzel el is bocsátotta a lelkes fiatalembert, szemmel tartva közben
a feléjük igyekvő férfit. A férfi közvetlenül Cordie előtt állt meg, és még szélesebb mosolyra húzta a száját. Cordie nem tudta nem észrevenni az imádni való mosolygödröcskéket az arcán. – Cordie! – Igen? – Liam Scott vagyok. Megfogta Cordie kezét, és maga felé húzta. Aiden még mindig a vállát átölelve tartotta a lányt, és nem engedte. Kisebb kötélhúzás kezdődött köztük, amelynek Cordie vetett véget azzal, hogy kihúzta a kezét Liam szorításából, és lerázta Aiden kezét a válláról. Liam azonban még nem végzett az üdvözléssel. Lehajolt, és mindkét oldalról megpuszilta Cordie arcát. Végül Aidenhez fordult, és megrázta a kezét. – Szervusz, Aiden! – mondta élénken. – Szervusz, Liam! – viszonozta hűvösen Aiden. Aidennek nem kellett az emlékezetébe idéznie Alec figyelmeztetését, hogy Liam nagy szoknyabolond. Elég bizonyíték volt, ahogy a férfi Cordeliára nézett, és Aidennek ez egyáltalán nem tetszett. – Mit keresel itt? – kérdezte, mit sem adva az udvariasságra. – Ki nem hagytam volna ezt a bált – felelte Liam, a tekintetét le nem véve Cordeliáról. – A művészet lelkes támogatója vagyok. Cordie elképzelni sem tudta, mi baja Aidennek. A világon semmi oka nem volt rá, hogy ellenséges legyen. – Ezek szerint minden évben eljössz a bálra? – kérdezte. – Nem, most vagyok itt először – felelte Liam, és megrángatta az inggallérját. – És remélhetőleg utoljára. Aident nem mulattatta a dolog. – Még egyszer megkérdem, mit keresel itt – mondta, s mielőtt Liam válaszolhatott volna, máris jött a következő kérdés. – Alec küldött, igaz? Liam bólintott. – Azt akarta, hogy megismerjem Cordie-t. – És te a Galéria bálját választottad a bemutatkozásra? Liam vállat vont. amit Alec mesélt, nagyon kíváncsi lettem rá, s alig vártam az alkalmat, hogy – Annak alapján, megismerjem. – Mit mesélt Alec Cordie-ról? – akarta tudni Aiden, s karba tette a kezét, nehogy megadja magát a kísértésnek, és lelökje Liamet a lépcsőn. Első látásra nem kedvelte a fickót, és semmi kedve nem volt megjátszani az udvariast. – Azt mondta, lélegzetelállítóan szép. Igaza volt – tette hozzá Cordie-hoz fordulva. Cordie elpirult, és szerette volna elterelni a szót magáról. – Alec említette, hogy az Interpolnak dolgoztál. Liam incselkedve ránézett és felkacagott. – Azt mondta, mi? – Nem dolgoztál az Interpolnak? – kérdezte zavartan Cordie. Liam nyilván mulatságosnak tartotta a kérdését, mert még hangosabban kacagott, s Cordie szinte a
könnyeket is látta a szemében. – Alecnek remek humorérzéke van. Nem dolgoztam nekik, hanem köröztek. Félreértés volt – tette hozzá fesztelenül. – Egy festmény a helyén lógott, egyszer csak eltűnt, aztán megint ott volt. Látod, csak félreértés volt az egész. Cordie nem tudta eldönteni, hogy Liam viccel-e vagy sem, de mielőtt tovább faggatta volna, a férfi elkomolyodott, és témát váltott. – Most rajtam a kérdezés sora – jelentette ki. – Mit akarsz tenni, amikor Simone és Craig Rayburn megérkezik? Azt már ellenőriztem, hogy nincs fegyvered, szóval tudom, hogy nem akarod lelőni őket. Mire készülsz? Aiden válaszolt Cordie helyett. – Cordelia azt tervezi, hogy Simone-t itt, ezen a bálon érje élete legnagyobb megrázkódtatása, de beszélni nem akar vele. – És hogy akarsz megrázkódtatást okozni neki? – fordult Cordie-hoz Liam. – Hoztál sokkolót? Az biztos alaposan megrázkódtatná. – Nem, én… – kezdte Cordie. – Mert ha nem – folytatta Liam –, nekem van egy a kocsiban, és szívesen kölcsönadom. – Végignézett a gyülekező tömegen. – Bujkálsz itt az oszlop mögött? – Nem, dehogyis – tiltakozott Cordie, bár jól tudta, hogy hazudik. – Rayburnékre várok. – Hogy innen ijessz rájuk – vigyorgott Liam. Liam túlságosan is élvezte a dolgot, és ez nem tetszett Cordie-nak. De mielőtt ezt megmondhatta volna neki, a férfi ismét témát váltott, és faggatni kezdte, hogy tetszik neki Sydney, majd végtelen litániába fogott a város nevezetességeiről, amelyeket Cordie-nak okvetlenül látnia kell. Miközben beszélt, megfogta a lány kezét, és kihúzott neki egy széket az asztaltól. Leült mellé, és egészen közel hajolva úgy figyelt rá, mintha Cordie lenne az egyetlen ember a teremben. Cordie látta, hogy Aidennek minden önuralmára szüksége van, hogy megőrizze a hidegvérét és udvarias maradjon, de lerítt róla, mennyire nem tetszik neki Liam tolakodása. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de akkor odalépett hozzá egy férfi, hogy üdvözölje. Onnantól kezdve folyton elvonta a figyelmét azon férfiak és nők sora, akik felismerték. A férfiak mindegyike olyan üzleti dolgokról akart beszélni vele, amelyekről tudta, hogy Aident érdekelhetik, a nők pedig Aident akarták.meghallotta, Cordie neméstudta hibáztatni őket. Aiden igazi jó úgy partinak ahogy egyszerűen az egyik nőcsak mondta, s Cordie abból, ahogy Liamet méregették, tűnt, számított, ugyanolyan értékes zsákmánynak számít, mint Aiden. Cordie-ra is hatott Liam csinos külseje és sármja, de mindez elhalványult, ha Aidennel hasonlította össze.Mil yen kár! – gondolta. Elkeseredetten vágyott rá, hogy egy másik férfihoz vonzódjon. Egy pincér jelent meg mellettük, ezüsttálcáján pezsgőspoharakkal. Cordie olyan ideges volt, hogy vissza kellett fognia magát, nehogy nyakló nélkül inni kezdjen. Valaminek az elnöke… vagy mása, Cordie nem figyelt, rövid beszédet mondott, aztán a zenekar rázendített. Aiden kiszabadította magát az ismerősök növekvő gyűrűjéből, és Liamhez lépett. – Váltanék veled néhány szót, Scott – mondta határozottan ellenséges hangon. Liam felnézett. – Persze, mondd csak. – Azt hiszem, még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Mit keresel itt?
Liam hátratolta a székét és felállt. – Alec szerint elképzelhető, hogy lesz egy kis gond, s mivel tartozom neki egy szívességgel, hát itt vagyok. Alec aggódik Cordie miatt. – Tudok vigyázni Cordeliára – jelentette ki Aiden, s hangjából sütött a harag. Liam nem ijedt meg a heves hang hallatán. – Én pedig odafigyelek Rayburnre és a fiaira… ha valami gond lenne. Cordie a szemét forgatta. Nem nyűgözte le a kakaskodás. A két férfi közé állt. – Mit szóltok ahhoz, hogy majd én vigyázok magamra? – kérdezte kedvesen. – Figyelem! – mondta hirtelen Liam, elnézve Cordie válla fölött. Cordie és Aiden a bejárat felé fordult. – Megérkeztek Rayburnék – mondta Aiden.
12. fejezet
Simone és Craig Rayburn összeillő párnak tűnt. Közvetlenül a bejáratnál álltak meg, hogy üdvözöljék a barátaikat és az üzlettársaikat, láthatóan nem gondolva arra, hogy ezzel eltorlaszolják az utat a mögöttük jövő többi vendég elől. Craig levette Simone keppjét, és átnyújtotta a közelben várakozó ruhatáros nőnek, aztán megfogva Simone karját átvezette a vendégek közt. Lassan haladtak a bálterem túlsó vége felé, meg-megállva, hogy csevegjenek a figyelmükért versengő emberekkel. Cordie nem tudta jól megnézni magának Simone-t, mert a vendégek eltakarták előle. Craiget azonban tisztán látta, és a buldog hasonlat jobban ült, mint gondolta volna. A férfi kiugró alsó állkapcsa meglehetősen lenyűgöző volt, és amikor beszélt, kilátszottak az alsó fogai. Semmilyen mércével mérve sem volt vonzó férfi, de abból, ahogy az emberek közeledtek hozzá, nyilvánvaló volt, hogy biztos helyet vívott ki magának Sydney elit társadalmában. Kezeket rázva és puszikat osztogatva, ügyesen megdolgozta az embereket. Az üdvözöltek közül mindenki boldognak tűnt, hogy Craig kitüntette a figyelmével, és kétség sem fért hozzá, hogy a férfi élvezi a hízelgést, amivel körülveszik. A mosolya elég őszinte volt, de egy cseppnyi dölyf sem hiányzott belőle. A házaspár odaért a számára lefoglalt asztalhoz, és helyet foglalt. Néhány perc múlva a barátaik fokozatosan elszivárogtak, és visszatértek a saját asztalukhoz, és Cordie most először láthatta tisztán Simone-t. Pánt nélküli, csillogó ezüstszínű estélyi ruhát viselt. Személy szerint Cordie úgy vélte, hogy nem hasonlítanak egymásra. Simone haja ugyanolyan sötét színű volt, mint az övé, magasságra is egyformának tűntek, de a testalkatuk különbözött. Simone rendkívül sovány volt. Semmi gömbölyűség, egy deka zsírfölösleg sem volt rajta, bár sovány, de formás karján látszott, hogy naponta edz. Simone a táncparkett felé fordult. Cordie nem tudta kivenni, milyen színű a szeme, de feltételezte, hogy kék. Az Alec által mutatott fotón Cordie látta a hasonlóságot, de most gondot okozott, hogy bármi egyezőséget találjon. Biztos voltak olyanok, akik Simone-t gyönyörű nőnek tartották, de a fényképhez hasonlítva a nő vonásai élesebbek, határozottabbak voltak. A negyvenes éveiben járt, ezért nyilván a kor és a stressz okozta a barázdákat. Nem, ez így nem igaz. Simone-t nem érintette a stressz… ő maga teremtette. Mások nyugodtan hihetik, hogy ők ketten hasonlítanak, de Cordie a maga részéről nem akarta, hogy bármi hasonlóság legyen köztük. Aiden, mintha csak a támogatásáról akarná biztosítani, átölelte a vállát. – Jól vagy? – kérdezte halkan a füléhez hajolva. – Nem akarok úgy kinézni, mint ő. – Tudom. Cordie nem tudta levenni a tekintetét a párról. Láthatóan remekül érezték magukat. Craig mondott valamit Simone-nak, amit az meglehetősen mulatságosnak tartott. Kezét a férje mellkasára tette, és a fejét csóválva nevetett. Alec megismertette Liamet Cordie helyzetével, és Liam eddig nem igazán alakította ki a véleményét, de most, a nevető Simone-t nézve, és a viselkedését, ahogy a férjével bánt, ahogy barátaival, mint egy királynő az udvaroncai közt, hirtelen harag fogta el, és együtt érzett Cordie-val. Simone véghezvitte a lehetetlent. Sikeresen átírta a múltat. Craig hirtelen felfedezett valakit a tömegben. Felállt és intett neki, hogy magára vonja a figyelmét.
Cordie arra fordult, és látta, hogy Rayburn két fia, Glen és Knox lépett be a bálterembe. – A fiúk az apjukra hasonlítanak – jegyezte meg Liam. – Igazán sajnálatos! A fivérek nem voltak jóképűek, de kifogástalanul festettek a rájuk szabott szmokingban, és a korukhoz képest szokatlan magabiztosság sugárzott belőlük. Cordie úgy vélte, Glen, az idősebb fivér tizennyolc éves körüli lehet. A fiúk egyenesen a szüleik asztalához igyekeztek, és Simone széles mosollyal várta őket. Amikor mindkét fiú meleg öleléssel üdvözölte az anyját, Cordie úgy érezte, mintha ököllel a gyomrába vágtak volna. Dühös volt, s minél tovább figyelte a kívülről meghatónak látszó családi elenetet, annál indulatosabb lett. Ez volt az a nő, akit az apja szeretett, és akit vágyott viszontlátni. A nő hazudott és rengeteg fájdalmat okozott neki. Elvesztegetett volt a sok-sok év, amit az apja Natalie Smith után sóvárogva töltött, azért a nőért epekedve, aki nem is létezett. Cordie a gyönggyel kirakott kistáska után nyúlt, és kivette belőle a szálloda pecsétjével lezárt borítékba rejtett levelet. Megállított egy arra haladó pincért, kezébe nyomta a borítékot, és Simone-ra mutatva elmondta, hogy mit kér tőle. Liam növekvő kíváncsisággal figyelte. – Tudom, hogy nem tartozik rám, de megkérdezhetem, mi van abban a borítékban? Bekattan tőle a nő, ha meglátja? Aiden legalább olyan kíváncsi volt, mint Liam, de úgy döntött, ráér a kocsiban kideríteni, mi volt a borítékban. – Ha nem akarod elmondani nekünk, hogy mit írtál… – kezdte, de Cordie közbevágott. – Nem írtam levelet – mondta halkan, Simone-t nézve. – Akkor mi van a borítékban? – kérdezte Aiden. – Annak a levélnek a másolata, amelyet az apámnak hagyott. Arra gondoltam, talán szívesen elolvasná újra. Évek teltek el, amióta megírta, s talán már el is felejtette, milyen kegyetlen dolgokat mondott. Emlékeztetni akartam, és tudatni vele… – Elhallgatott, de tovább figyelte Simone-t és a családját. Sem Liam, sem Aiden nem kérdezett többet. A pincért figyelték, aki Simone felé igyekezett a tömegben. Craig Rayburn időközben otthagyta a feleségét, és a barátaival ült egy asztalnál. Egy házaspár jött fel a lépcsőn, és Simone asztalánál megálltak néhány szóra, éppen akkor, amikor a pincér is odaért. Simone mosolyogva vette elahogy a borítékot, lépésnyire eltávolodott volna. Cordie figyelte, kihúzzaésésnéhány széthajtja a levelet. Simonenaka barátaitól, nem kellettmielőtt hosszankinyitotta olvasgatnia, hogy rájöjjön, mi az. Megmerevedett, és olyan pánik ült ki az arcára, mintha valami nagyon groteszk dolgot látott volna. Kétségbeesetten tekingetett jobbra-balra, miközben össze- majd újra széthajtogatta a levelet. Nem törődve azzal, hogy hol van, a ruhája kivágásába gyűrte a papírt. Ha nem látom, nincs is? Ez lenne a mantrája? Rövid egy-két pillanatra halálra rémültnek látszott. Még egyszer, utoljára körülnézett, figyeli-e valaki, aztán derűs arckifejezést erőltetett magára, és ismét csatlakozott a barátaihoz. Cordie azonban még nem végzett. Még egyet döfni akart Simone-on, hogy a nő biztosan megértse, nem úszta meg a csalást, hogy a lánya, akit megpróbált kitörölni az életéből, tudja, mit tett. Nem akart jelenetet rendezni, sem találkozni Simone-nal. Csak valamiféle elégtételt akart szerezni az apjának, felismertetni Simone-nal, hogy a csalása nem lett semmivé. Ő és az apja léteznek. Ha egyszer látja Simone tekintetében a felismerést, megszabadul a haragjától is, soha többé ki sem mondja Simone nevét, és éli tovább az életét.
Cordie megkerülte az asztalt, és az oszlop elé lépett. A lépcsőn állva egyszerűen csak nézte Simone-t és várt. Aiden nem volt biztos benne, mit tervez Cordelia, de bármi legyen is az, nem hagyja, hogy egyedül csinálja. Liam követte. A két férfi megállt Cordie két oldalán. A terem túlsó végében Simone mosolygott és bólogatott, de nem az előtte levő emberekre figyelt. Zavartnak tűnt, türelmetlenül pislogott körbe, mintha azt várná, hogy valaki hirtelen rátámad. – Itt jön a jó öreg papa – szólalt meg Liam. Julian Taylor, egy magas, sovány férfi, akit körüllengett a hatalom légköre, sétált a lánya felé, megmegállva egy-egy kézfogásra, és nagy kegyesen rideg mosolyt villantva néhány kivételezettre. Amikor Simone meglátta az apját, arckifejezése megváltozott. Kétségbeesett pillantással nézett körül a teremben, mint aki azt keresi, merre menekülhetne. És ekkor látta meg Cordie-t. Abban a pillanatban hófehérre sápadt. Megrázta a fejét, mintha így megváltoztathatná, amit lát. Egy lépést hátrált, újra az apjára nézett, majd mereven visszafordult Cordie felé, kétségtelenül azért, hogy meggyőződjön róla, a lány még mindig ott áll. Ekkor harag villant a tekintetében, ami meglepte Cordie-t. Szinte látta, hogyan kergetik egymást a gondolatok Simone fejében. Hogyan akadályozhatná meg, hogy az apja is lássa, amit ő? Simone az apja felé fordult, és a torkához kapta a kezét. Halk sikollyal, lassú és drámai módon a földre omlott. A legkecsesebb és leghamisabb ájulás volt, amit Cordie valaha is látott. Nem ő volt az egyetlen, aki észrevette. – Tapsoljunk? – kérdezte Aiden. – Te akartad megdöbbenteni – emlékeztette Liam. Cordie bólintott. – Megyünk? Aiden a vállára terítette a pelerint, és belekarolt. – Biztos vagy benne, hogy itt végeztél? – Ó, igen – mosolygott a lány. – Végeztem. – Még utoljára átnézett a bálterem túlsó végébe. Az ájulást tettető Simone körül kisebb tömeg gyűlt össze. A férje a karjába vette, és a fiainak mondott valamit, miközben fejével a bejárat felé intett. Liam Cordie-val és Aidennel az ajtó felé tartott. Aiden már üzent Cavanaugh-nek, hogy hozza az autót. Hirtelen fontosnak érezte, hogy pusztán mielőbbazzal, elvigye innen Cordeliát.ki vagy – jegyezte meg Liam. – Szétszakíthatod a családot hogy megmondod, – De nem akarom tönkretenni őket. Ahogy mondtam is, csak annyit akartam elérni, hogy Simone tudja. Ezzel végeztem is. Soha többé nem akarom hallani még a nevét sem. Látva, hogy a Rayburn fiúk a bejárat felé igyekeznek a tömegben, Aiden gyorsabbra fogta az iramot. Cavanaugh épp akkor ért az épület elé, amikor kiléptek az ajtón. – Örülök, hogy mindkettőtöket megismerhettem – mondta Liam. Kezet fogott Aidennel, aztán Cordiehoz fordulva mindkét kezével megfogta a kezét. – Holnap felhívlak. Aiden úgy vélte, egy kissé hosszabb a búcsú, mint kellene, ezért karon fogta Cordeliát, és besegítette a hátsó ülésre. Cordie hallgatott a visszafelé úton. Hálásan vette tudomásul, hogy Aiden nem kérdezősködik, mivel még nem állt készen rá, hogy Rayburnékről beszéljen. Az egyetlen jó dolog, amit mondhatott volna róluk, az volt, hogy egy másik kontinensen élnek, és sohasem kell amiatt aggódnia, hogy összefut velük. Kibámult
az ablakon. A keze remegett, és kimerült volt. Mély levegőt véve próbálta csitítani heves szívdobogását. Egész idő alatt, amit a bálon töltöttek, ideges volt, de most már megnyugodhat, és megszabadulhat az idegességétől is. Csak azt nem tudta biztosan, hogyan is csinálja. A jóga segít. Legalábbis Regan gyakran hajtogatta ezt neki. A jóga jó a stresszre, szokta mondani. Még egy jógamatracot is vett Cordie-nak. Vajon hová kavarta el, tűnődött Cordie. Meg kell keresnie, mihelyt hazaér. Aiden közben befejezte a hangposta lehallgatását és az üzenetei átolvasását. – Megnyugodtál már? – fordult Cordie-hoz. – Végig nyugodt voltam. Miből gondolod, hogy nem? – Kapkodva vetted a levegőt, és az arcod is kivörösödött. De már nem vörös, szóval biztos egy kicsit nyugodtabb vagy. De még mindig ráncolod a homlokod – tette hozzá. – Jól vagyok. – Dehogy vagy jól. – Arra próbálok rájönni, hová tettem a jógamatracomat. Aiden láthatóan nem vette be Cordie próbálkozását, hogy nyugodtnak látsszon. – Jógázol? – Nem. – De van matracod. – Igen. Regantől kaptam. A jóga segít levezetni a stresszt. Aiden megfogta a lány kezét, amely még mindig remegett. – Szeretnéd, ha elmennénk valahová vacsorázni, vagy inkább visszamennél a szállodába és jógáznál? Cordie fel sem fogta Aiden szellemeskedését. – Visszamennék a szállodába. – Akkor azt fogjuk tenni. – Te elmehetsz vacsorázni, ha akarsz. Kirakhatsz a szállodánál. – Tényleg? – nevetett Aiden. – Kösz. Cordie erre végre tényleg ellazult. Egy időre Aiden rokonszenves, majdnem szeretetteljes emberként viselkedett, de most visszatért az öntelt és pimasz énje, és ettől a világ visszazökkent a normális kerékvágásba. Néhány csendezt következett, Cordie tört meg. hogy ne velük azonosítsam. – Fel kellperc vennem a gyönyörűamelyet ruhát valahová máshová, – A velük Rayburnék lennének? – Igen. Biztosan egy vagyonba került – mondta, s gyengéden megsimogatta az anyagot. – Miss Marie nyilván csillagászati összegről állít ki számlát. Ó, tudom, mit gondolsz. Hogy megengedhetem magamnak, ugye? Az apám hatalmas vagyont hagyott rám. Ez igaz. Mindazonáltal, ésszerűen akarom kezelni a pénzt. Nem szoktam ekkora összeget költeni ruhákra, és az sem érdekel, milyen címke fityeg bennük. Apám bőkezű volt, de mindig megéltem a magam erejéből. Az ég szerelmére, hiszen egy katolikus gimnáziumban tanítottam! Tudod, mennyit keres egy tanár? Semmit. Egy nagy túrót. Cordie egész úton mondta a magáét. A szálloda elé érve Aiden kisegítette az autóból, és megvárta, amíg köszönetet mond Cavanaugh-nek. – A számla összege is semmiség lesz – mondta. – Ez meg mit jelent?
Az előcsarnokon áthaladva Aidennek kétszer is meg kellett állnia, hogy a személyzet kérdéseire válaszoljon. Kártyáját a nyílásba csúsztatta, mire a felvonó ajtaja kinyílt. – A számlát már rendezték – felelte a lány kérdésére, miután beszálltak, s az ajtó összezáródott mögöttük. – Ugyan ki? Jaj, ne, Aiden! Én fizetem a ruháimat, nem te. A férfi nem figyelt rá, mert egy üzenetet olvasott. Cordie megbökte a mellkasát. – Azt mondtam… – Hallottam. – Akkor rendben. Cordie feltételezte, hogy a férfi egyet ért vele. Haragja csillapult. – Hálás vagyok, hogy felajánlottad. Nem akarom, hogy azt hidd, nem vagyok hálás… Ó, istenem, olyan udvariatlan vagy! – emelte fel Cordie a hangját. – Nem lenne szabad SMS-ezned, amikor hozzád beszélek. De felháborodása rövid életű volt. Aiden mosolya a legkeményebb szíveket is megolvasztotta. Ahogy a férfi visszatette a zsebébe a mobilt, a felvonó ajtaja kinyílt. – Mit szeretnél enni? Még nem is vacsoráztál. – Nem vagyok éhes. – Cordie átsietett a nappalin a szobája felé. – Esetleg egy hamburgert. Az jólesne… és sült krumplit. Igazán nem kellene sült krumplit ennem… és turmixot. Csokisat. Ennyit megérdemlek egy ilyen este után. Aiden az előszoba közepén állt, és nézte, ahogy a lány eltűnik a szobájában. – És nem kérek sajtot – szólt vissza. – Ja, és csemegeuborkát is kérek, jó sokat. Várj! Átöltözöm, és majd én rendelek. Aiden körülnézett a nappaliban és megcsóválta a fejét. A lány sálja a pamlag háttámlájára volt vetve, a bőrönd méretű kézitáska a padlón hevert, a cipőjét a szék alá rúgta. Egy ajakrúzs volt a dohányzóasztalon egy olvasószemüveg és egy bőrkötéses könyv – nyilván valami kémiai témájú – társaságában. A karosszéken egy csomag papír zsebkendő. Mi a csudáért hagyta Cordelia a karosszéken a papír zsebkendőt? A nappali úgy festett, mintha tornádó száguldott volna végig rajta, de ez csak rendetlenség, mondta magának Aiden. És ő gyűlöli a rendetlenséget. Ez itt most mégsem zavarta. Vajon miért?
13. fejezet
A szobája felé tartva Cordie kihúzta a tűket a hajából, és ujjaival végigtúrt a dús fürtökön. Le kellett volna venni az estélyit, mielőtt megmosta az arcát, de egyetlen pillanatot sem tudott tovább várni. A vakolattól, amit Miss Marie sminknek nevezett, őrülten viszketett a bőre. Vigyázott, nehogy egyetlen vízcsepp is a ruhára fröccsenjen, és miután szárazra törölte és bekrémezte az arcát, máris jobban érezte magát. Hamupipőke eltűnt, s visszatért a jó öreg Cordie, akit sokkal inkább kedvelt. Királykisasszonynak öltözni túl sok időt és munkát igényelt, bár azt el kellett ismernie, volt abban valami varázslatos, ahogy Aiden karján besétált a Galéria bálj ára. Óvatosan vette le a ruhát, felakasztotta a speciális vállfára, amelyet Miss Marie külön erre a célra hozott, aztán becipzárazta rajta a ruhavédő zsákot, és betette a szekrénybe. Hűvös volt a szobában, ezért belebújt egy sötétkék selyem hálóingbe. Úgy vélte, a testhez tapadó selyemköntös nem lesz elég meleg, ezért a szálloda vastag frottírköntösét vette fel. – Itt a vacsora – kopogott be Aiden az ajtaján. Nem Aidennek kellett volna megrendelnie a vacsoráját, de Cordie örült, hogy megtette, mert korgott a gyomra. Kisietett a nappaliba. Aiden is átöltözött, fehér póló és kopott farmer volt rajta. A farmert a csípőjére csúszva viselte, ami még szexibbé tette. Aiden, a fülén a telefonnal, kihúzott előtte egy széket, és a kezébe nyomott egy ruhaszalvétát. Cordie nem tudta, kivel beszél, de a hangjából ítélve nem volt nehéz megállapítania, hogy nem tetszik neki, amit hall. – Melyik lábát? – kérdezte, s meghallgatta a választ, majd néhány másodperc múlva azt mondta: – Jó, átadom az üdvözletedet. Befejezte a hívást, a telefont az asztalra tette, és leült Cordie-val szemben. – Spencer üdvözöl. – Rossz hírrel hívott? – nézett rá Cordie. – Dühös volt a hangod. – Walker újabb balesetet okozott. – Megsérült valaki? – Csak Walker. Eltörte a jobb lábát és totálkárosra zúzott egy kétszázezer dolláros Lamborghinit. Összeszorította az ajkát, és Cordie tudta, miért dühös. – Nem az autó izgat. Walker meg is halhatott volna abban a balesetben. Ezért vagy ilyen feldúlt. A férfi vállat vont. – Túlságosan haragszom ahhoz, hogy most aggódjak. Nem hagyja abba, amíg meg nem öli magát vagy valaki mást. Előbb-utóbb bekövetkezik a katasztrófa. Látom, hogy jön, csak épp nem tudom… – Megfékezni Walkert. Aiden bólintott, majd hirtelen témát váltott. – Mit értett Liam azon, hogy holnap találkoztok? Cordie kettévágta a hamburgert. – Óriási ez a burger. Kéred a felét? – Nem.
– Csak szusit fogsz enni? Nem valami laktató. Aiden átnyúlt az asztalon és elvette a fél hamburgert. – Válaszolj! – Ma este, amikor az asztalnál ültünk a bálon, Liam megkérdezte, nem akarok-e felmászni a Harbour Bridge tetejére. Az nagy látványosságnak számít itt. – Tudom – mondta mosolyogva Aiden. – De még napfelkelte előtt kell felmászni. Aiden ismét biccentett. – Tudom, már én is voltam odafent. Lenyűgöző látvány onnan nézni, ahogy a nap felbukkan a víz felett. – Izgalmasan hangzott, de visszautasítottam. – Miért? – Nem vonz, hogy bármire is felmásszak. – Félsz a magasságtól? – Nem túlzottan. – Ha visszautasítottad a meghívását, miért hív fel mégis holnap? – Városnézésre invitált, de nem tudtam, elérhető leszek-e holnap vagy sem. – Nem leszel – jelentette ki határozottan Aiden. – Nem? Miért nem? – Mert velem jössz. Megcsörrent a mobil. Aiden megnézte, ki hívja. – Ne haragudj, ezt fel kell vennem. Felállt és a szobán át az ablakhoz ment. Cordie megette a fél hamburgert, csipegetett hozzá egy kis sült krumplit, de a csokoládéturmixhoz hozzá sem nyúlt. A gyomra még nem nyugodott meg annyira, mint hitte. Inkább vizet ivott. Amikor befejezte, visszament a szobájába és megmosta a fogát. Gondolatai Walker körül jártak. Annyira különbözött a fivéreitől, Aidentől és Spencertől, és a húgától, Regantől. Ők mindannyian szorgalmas és megbízható emberek voltak. Walker nem. Soha nem is volt az. Igazi playboy volt, és Cordie attól tartott, a férfinak fogalma sincs, mi a helyes és a helytelen. Hajmosás közben is erről töprengett. Hogyan történhetett ez meg ilyen kötelességtudó testvérek mellett? Regan különösen jószívű nő volt, akinek mindenkellett gondolata arra irányult, hogyan és segíthetne másokon. ÚgyAiden tűnt, Walker magára tud gondolni. Sohasem megdolgoznia semmiért, talán pont ez a gond. mindig csak is felelősséget érzett Walkerért, és miközben öccse majdnem mindenkivel összerúgta a patkót, ő vette magára, hogy elsimítsa a dolgait. Talán eljött az ideje, hogy Aiden hátralépjen és alaposan, kellő objektivitással megvizsgálja az öccséhez fűződő kapcsolatát. Rá kell jönnie, hogy nem tudja megváltoztatni Walkert… vagy megmenteni őt önmagától. Cordie gyűlölte látni az Aiden arcára kiülő aggodalmat, valahányszor az öccse rosszul döntött, de szerette volna, ha Aiden tudja, hogy megérti őt. Elindult megkeresni a férfit. A telefonja a dohányzóasztalon volt, de őt magát sehol sem lehetett látni. Az asztalról már eltüntették a vacsora maradványait, bár Cordie nem hallotta, hogy valaki bejött vagy kiment volna. A férfi szobájának az ajtaja nyitva volt. Cordie kopogott és a nevén szólította Aident. – Mire van szükséged? – kérdezte a férfi. Az ablaknál állt a sarokban, és a laptopját dugta be. Cordie az ajtófélfának támaszkodott. – Miért mindig ezt kérdezed? Semmire sincs szükségem. Arra gondoltam, valahányszor köszönsz,
majd én is megkérdezem tőled ugyanezt. Meglátod, egy idő után milyen idegesítő tud lenni. – Cordelia… A lány úgy vélte, Aiden hangjából figyelmeztetés csendül ki. – A nappaliban hagytad a telefonodat. – Az a te telefonod. Az enyém töltőn van. – Ó! Cordie el akarta mondani Aidennek, mire jutott Walkerrel kapcsolatban, de a férfi úgy nézett rá, hogy képtelen volt összeszedni a gondolatait. Aiden képtelen volt abbahagyni a bámulást. Van fogalma ennek a nőnek, milyen kihívóan néz ki? A köntöse nyitva volt, és szexi, mély kivágású hálóinget viselt, amely alig ért a térdéig. A mindenit, de jó teste van! Nem, helyesbített, isteni teste van. Aiden egész este mindent megtett, hogy távol tartsa magát a lánytól, és a fenébe is, átkozottul nehéz volt. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett ismernie, hogy a küzdelem már azon az estén megkezdődött, amikor megcsókolta. Attól a pillanattól fogva, bármilyen keményen próbálkozott is, hogy elfelejtse, hogy száműzze őt a fejéből, a lány folyton visszaszivárgott a gondolatai közé. Mindegy, hogy értekezleten volt-e, üzleti hívást intézett vagy csak a napi feladataival foglalkozott, Cordie ott volt a fejében, és próbára tette a koncentrálóképességét. Ma este, amikor megjelent abban az estélyi ruhában, és úgy festett, mint egy filmcsillag, tudta, hogy minden férfi róla fog fantáziálni. De most, ahogy ott állt leengedett hajjal és smink nélkül, Aiden biztos volt benne, hogy sohasem látott nála gyönyörűbb vagy csábítóbb nőt életében. Felé indult. A lány úgy vonzotta, mint a mágnes, és minél közelebb ért hozzá, annál jobban kívánta. Az illata felizgatta. És a szája… Nem tudott úgy azokra az édes, telt ajkakra nézni, hogy ne arra gondoljon, miféle örömökben tudná a lány részesíteni. Ahogy Aiden felé közeledett, Cordie lába elgyengült. A férfi tekintetében izzó vágytól egész testében megborzongott. Aiden kívánja. A felismerés teljesen letaglózta. – Cordelia? A férfi hangja rekedt volt a vágytól. – Mire van szükséged, Aiden? – tette fel alig hallható suttogással a kérdést, amelyet a férfi szokott kérdezni tőle. –– Rád. Rád van– szükségem. Komolyan? kérdezte Cordie elfúló suttogással, mert alig kapott annyi levegőt, hogy kipréselje magából a szavakat. – Komolyan – felelte Aiden, és a köntös hajtókáját megragadva magához húzta. Átölelte és szorosan tartotta, ahogy a szája lecsapott a lány ajkára. A szájával, a nyelvével szeretkezett vele, kétségbeesetten vágyva az ízére. Csak egy érintés kellett, hogy függővé váljon. A lány ajka olyan puha, olyan édes volt, és annyira odaadó, olyan átkozottul vonzó! Elég volt, ha a lány ránézett, s ő nyomban megkeményedett. Cordie nem maradt passzív. Aiden hajába túrt, és szenvedélyesen visszacsókolta. Teljesen ki volt éhezve a férfira, ahogy ő is rá. Nem tudott eleget kapni belőle. Nem lehetett elég gyors. Aiden karjában hirtelen semmivé lett minden aggodalom és félelem, ami a bál alatt marcangolta. Aiden elfelejtetett vele mindent. Csak ő maradt. Semmi sem számított, csak az érintése. Mire a csók véget ért, Cordie remegett a vágytól. Aiden hátralépett és a szemébe meredt. Úgy zihált, mint aki ki tudja mennyit futott. Egy végtelen perc telt el néma csendben, ahogy a feszültég nőtt köztük.
– Szeretném tisztázni ezt a dolgot – szólalt meg Aiden, s a hangja remegett. Cordie nagyot sóhajtott. Fogalma sem volt, mit mondjon, ezért csak bólintott. – Magam alatt akarlak érezni, Cordelia, ahogy vonaglasz a gyönyörtől. Azt akarom, hogy elmondd, hogyan szereted, hogy aztán megőrjítselek. Elég világos voltam? A lány ismét bólintott. Zavarában egy szót sem tudott kinyögni. Gondolkodni is alig tudott. – Azt akarom, hogy hozzám tapadj. Hogy a körmeid a vállamba mélyeszd, és hogy a nevemet sikoltsd, amikor elélvezel. Cordie úgy érezte, a szíve menten kiugrik a mellkasából. Döbbent meglepetéssel állt. Aiden hangja olyan szenvedélyesen csengett, és olyan izzó, perzselő tekintettel nézett rá… Aiden levette a pólóját és az ágyra hajította, aztán Cordie köntöséért nyúlt. Cordie nem ellenkezett, amikor a férfi levette róla, és az egyik székre dobta. – Vedd le a hálóingedet! Nem kérés volt, hanem parancs. Cordie levegő után kapkodott. Azt akarta, hogy a férfi megint ölelje át. A szobában félhomály uralkodott, és Cordie külön hálás volt, amiért egyetlen lámpa sem égett, mert ha egyszer leveszi a hálóingét, nagyon is sebezhető lesz. A teste nem tökéletes, és tudta, hogy Aiden a tökéletességhez volt szokva, ha nőkről volt szó. Nem akart csalódást okozni neki. – Cordelia, vedd le a hálóingedet! Cordie bizonytalan kézzel nyúlt a hálóing vállpántjához, és lassan lehúzta őket a karján. Megállt, amikor az anyag a mellére ereszkedett. – Biztos vagy benne, Aiden? Nem akarta, hogy a férfi megbánja, amit tesz. Meg is öli, ha így lesz. Ha nem lett volna ennyire felizgulva, Aiden talán el is neveti magát. – Igen, biztos vagyok benne. Cordie nagy lélegzetet vett, és hagyta a hálóinget a padlóra hullni. Aiden végignézett rajta. – Istenem, de gyönyörű vagy! Aiden gyorsan megszabadult a ruháitól, égve a vágytól, hogy a karjában tartsa a lányt. Felemelte és az ágyhoz A takaró visszarajta. volt hajtva. Aiden gyengéden az ágyra fektette Cordie-t, majd hangos, elégedettvitte. morranással elterült Cordie megszédült az élménytől, ahogy a forró, izmos férfitest hozzáért. Aiden minden ízében férfias volt, kemény és forró, az illata pedig egyenesen isteni. Minden érzékét betöltötte. A férfi befészkelődött a combjai közé, és Cordie lábujjaival a lábához dörzsölőzött, miközben a vállát simogatta. Meg akarta érinteni. Mindenhol. Finom meleg volt a bőre, de az alatta levő izmok keményen feszültek. Aiden minden cseppjét kiélvezte az élménynek, ahogy a lány teste hozzányomódik. Érezte a heves szívdobogást maga alatt. Felkönyökölt, nehogy agyonnyomja a lányt. A gyönyörű szempárba nézve szenvedélyt látott, mire lecsapott a szájára, és vadul, mindent beleadva megcsókolta, s miközben csókolta, a keze sem tétlenkedett. Amikor a lány már nyugtalanul vonaglott alatta, lassan lefelé indult, csókokkal hintve be az utat a melléig. Szájába vette az egyik bimbót, mire a lány felnyögött és a teste ívbe feszült. Minden érintésére azonnal reagált. Aiden a combjai közé csúsztatta a kezét. Ujjaival addig játszott, becézte kedvesét, míg az megváltásért esdekelt.
– Kérlek, Aiden, könyörgöm! – zihálta. Aiden ajka lejjebb vándorolt. Végigcsókolta a selymes combokat, aztán bekalandozott közéjük. Azonnal tudta, mikor hullott darabokra a lány. Ismét ívbe feszült a teste, és a vállába kapaszkodva Aiden nevét sikoltotta. Az orgazmus remegő hullámai meglepték Cordie-t. Szorosan lehunyta a szemét, és hagyta, hogy egész testét elárassza a gyönyör. – Finom vagy – közölte vele Aiden, aki még csak most kezdett bele igazán, hogy megőrjítse. Cordie még kétszer jutott a csúcsra, mire a férfi önuralma megingott. – Benned akarok lenni. – Még ne! – suttogta Cordie érzelmektől remegő hangon. A hátára lökte a férfit, és nekilátott, hogy most ő kergesse az őrületbe. Finoman beleharapott a fülcimpájába, és elégedetten elmosolyodott, amikor Aiden felmordult válaszul. Csókokkal borította el a férfi mellkasát, és amikor lejjebb vándorolt és a szájába vette, Aiden felnyögött. Képtelen volt tovább várni. Elővett egy óvszert a fiókból, s miután felhúzta, a hátára fordította a lányt, és ismét fölébe került, betakarta a testével. Nem volt gyengéd, de Cordie nem is várta tőle. Aiden megemelte a lány csípőjét, és keményen, mélyen beléhatolt. Elégedetten felnyögve sóhajtott egyet. Szeretett volna továbbmenni, de kényszerítette magát, hogy nyugton maradjon. – Jól vagy? – kérdezte, és ösvényt csókolt a lány nyakán. Cordelia a vállába mélyesztette a körmeit. – Ó, igen – sóhajtotta, és a lábait szorosan Aiden köré fonta. Az élmény olyan intenzív volt, hogy Aiden majdnem elélvezett. Mozogni kezdett. Előbb lassan, majd egyre gyorsabb ütemben, mind mélyebbre hatolva minden egyes döféssel. Érezte, hogy lesz egyre szorosabb körülötte a lány. A mámor vad áradata szinte széttépte Cordie-t. Nem tudta visszatartani az orgazmust. A férfiba kapaszkodva olyan gyönyört érzett, amilyet még soha, és amely mintha végtelen hullámokban tört volna rá. A gyönyöre beteljesítette Aiden gyönyörét is, amely semmi addig tapasztalthoz sem volt fogható. Hihetetlen volt. Aiden mélyebbre hatolt, és elemésztő sóhajt hallatott. Hosszú percekig nem moccant. Mindketten ziháltak. Aiden testét vékony izzadságréteg fedte. A Cordeliával való szeretkezés mindent kivett belőle, amit adni tudott. És még egy jó csomót. Nem kellett azonAiden töprengenie, mikor becéző-dicsérő akarja megkapniszavakat őt újra. aMáris gondolt. után, de Cordie nem is számított rá, nem suttogott fülébeerre szeretkezés hogy fog. A férfi felkönyökölt, alaposan megcsókolta, aztán felkelt és a fürdőszobába vonult. Aiden már csak Aiden marad, emlékeztette magát Cordie. Nyers és összeszedett. Cordie nem igazán tudta, most mit tegyen. Aiden nem mondta, hogy menjen vissza a szobájába, de az is lehet, hogy nem szeretne vele aludni. Cordie nem akart kínos helyzetbe kerülni. Ő is felkelt, fogta a hálóingét és a köntösét, és visszatért a szobájába. A szíve még mindig hevesen dobogott. Ha továbbra is szeretkezik Aidennel, akár bele is halhat. A gondolat megmosolyogtatta. Szép kis kilátás! Megmosakodott, visszavette a hálóinget és lefeküdt. Lekapcsolta a lámpát és behunyta a szemét, de az álom messze elkerülte. Néhány perc forgolódás után telefoncsörgést hallott. Újra Aident hívják, gondolta. Eltelt egy kis idő, mire sikerült ellazulnia. Már éppen elaludt volna, amikor valami neszt hallott az ágya mellett. A szemét kinyitva Aident pillantotta meg a félhomályban. Ledobott valamit az éjjeliszekrényre, felemelte a takarót, és odafeküdt mellé. Átölelve magához húzta és megcsókolta a nyakát.
Cordie a válla fölött az éjjeliszekrényen heverő óvszercsomagra pillantott. – Talán félnem kellene? – kérdezte nevetve. Aiden válaszul a hátára fordította és ráfeküdt. – Mit csinálsz? Cordie hallotta a mosolyt a hangjában, ahogy válaszolt. – Mondtam, hogy szeretek felül lenni.
14. fejezet
Cordie egyedül ébredt. Fél szemét kinyitva ránézett az órára. Már tízre járt az idő. Cordie nem volt hozzászokva, hogy ilyen sokáig aludjon, de ahhoz sem volt hozzászokva, hogy egy kielégíthetetlen étvágyú férfival szexeljen az éjszaka nagy részében. Hogy őszinte legyen, egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy bármilyen férfival szexeljen az éjszaka nagy részében, és ezt sajgó izmai is igazolták. Nagyokat nyögve kászálódott ki az ágyból. Többet kell edzenie, határozta el. Na persze. Kit akar becsapni? El kellene kezdenie az edzést, hogy jobb formában legyen. Hogyan készül fel az ember fizikailag a szexre? Lenézett a bemélyedésre Aiden párnáján. Hajnalodnia kellett, mire végre elaludt a férfi karjában, de nem hallotta őt felkelni. A másik lakrész felé hallgatózott, de onnan semmiféle nesz nem hallatszott. Az éjszaka emlékei ott kavarogtak az elméjében, s lángvörösre pirult, ahogy csak rájuk gondolt. Még soha életében nem viselkedett ilyen gátlástalanul. Sohasem élt át ekkora szenvedélyt, ilyen tökéletes eksztázist. Aiden csodálatos szerető volt, gyengéd és odaadó, ugyanakkor követelőző is. Egy pillanatra elmosolyodott az emléken, de lehervadt az ajkáról a mosoly, ahogy rátört a valóság. Ó, istenem, mit tett? Egyetlen éjszaka füstbe ment a terve, hogy elmeneküljön Aidentől. Igaz, hogy hihetetlen és euforikus éjszaka volt, de mindent megváltoztatott. Vagy mégsem? Mi is történt az éjszaka? Cordie az ágy szélén ülve végiggondolta a helyzetet. Egyéjszakás kaland lett volna? Két ember megadta magát a vágynak? Lehetséges. Végül is, mindketten felnőtt emberek, és teljesen természetes, hogy a körülmények összehozták őket. Vagy valami más volt? Aiden nagyon gyengéd és szenvedélyes volt, de egyetlen becéző, kedveskedő szót sem mondott, a szerelmes szavakról már nem is beszélve. Persze miért is mondott volna. Nyilván több tucat nő fordult meg már az ágyában, mitől lenne ő, Cordie más, mint azok? Kicsit sajgott a szíve, de nem engedte meg magának, hogy elmerüljön az önsajnálatban. A múlt éjszaka fantasztikus volt. Elraktározza, mint egy csodálatos emléket, és továbblép. A forró zuhany új életre keltette… vagy majdnem. Aiden említette, hogy szeretné elvinni valahová, de nem árulta el, hová. Bárhová is mennek, Aident ismerve, a farmer nem lesz megfelelő viselet. Cordie úgy döntött, az egyik szépséges ruhát veszi fel azok közül, amelyeket Miss Marie rátukmált, állítva, hogy azoknak feltétlen ott a helyük a ruhatárában. Sötétlila, hosszú ujjú ruha volt, ékkövekkel kirakott nyakkivágással, és harang alakú szoknyarésszel. Kedvenc magas sarkú cipőjét vette fel. Nem akart a hajával bajlódni, ezért egyszerűen copfba fogta. Magára szórt egy kis parfümöt, és indulásra készen állt. A reggeli már várta. Az asztal egy személyre volt megterítve. A tányéralátéten egy diétás kóla állt, mellette ezüsttálban jég, egy másikban pedig áfonyajoghurt. Egy kosárkát péksüteményekkel töltöttek meg, egy másikat friss gyümölcsökkel. Cordie nem evett sokat, csak egy kis joghurtot, mert Aiden üzenetet hagyott neki, hogy az Empire-ben fognak ebédelni, és már majdnem dél volt. Miközben a diétás kólát iszogatta, megválaszolta az e-mailjeit. Több mint harmincat kapott, néhányat a diákoktól, akik könyörögtek, hogy térjen vissza a gimibe. Gondjaik vannak a kémiával, és a tanárokat hibáztatták. Az első tanár, akit Delores nővér a nyári iskolába felvett, csak egy hétig húzta, aztán elege lett és felmondott. A tanulók levelei szerint a tanárok gyorsabban váltották egymást, mint ahogy befalhattak
volna egy zacskó chipset. A szenvedélyes könyörgések megpendítettek egy húrt Cordie szívében. A fiúkkal néha ugyan nehéz, de nem kezelhetetlenek. Csak kemény kézre, türelemre és humorérzékre van szükség hozzájuk. Maga is meglepődött, hogy máris hiányoznak neki. A leghosszabb megírni való levelet a legvégére hagyta. Tudta, hogy Sophie és Regan várja a beszámolóját, hogyan alakulnak a dolgok, és jó időbe telt, mire kavargó gondolatait sikerült szavakba öntenie. Mesélt egy keveset a bálról és Simone-ról meg az odaadó családjáról. Megemlítette Simone nevetséges ájulási jelenetét, és megígérte, hogy többet is mond majd, ha visszatér Chicagóba. Kicsit sajnálta, hogy nem próbált lopva néhány fotót készíteni és továbbküldeni az okostelefonjával, de csak akkor jutott eszébe, amikor már visszafelé robogtak a szállodába. Igen, elszalasztotta a lehetőséget, és nem hitte, hogy lesz még rá alkalom, hogy bepótolja, mert Aiden közölte vele, hogy másnap, a délelőttre beütemezett találkozó után visszarepülnek Chicagóba. Cordie készen állt a hazatérésre. Elvégezte, amiért idejött, és most szeretett volna olyan messze kerülni a Rayburn családtól, amilyen messze csak lehet. Csak miután elküldte az e-mailt, döbbent rá, hogy Aident jóformán meg sem említette. Nem fogják ezt a barátnői furcsának találni? Bár Sophie és Regan volt a legjobb barátnője, mégsem akarta, hogy megtudják, lefeküdt Aidennel. Különben is meggyőzte magát, hogy ami közte és a férfi közt történt, csak szerencsés véletlen volt, és soha többé nem fog megismétlődni. Az utolsó e-mailt Alecnek küldte, elmondva benne, hogy találkozott Alec barátjával, Liam Scott-tal, s hogy szerinte a férfi milyen karizmatikus egyéniség. Csak egy kérdése van: Liam a törvény melyik oldalán áll? Fél tizenkettőkor üzenetet küldött Aidennek, hogy szeretne beugrani a szálloda ajándékboltjába, s hogy délben várja az előcsarnokban az átriumnál. Feltette a napszemüveget, zsebre dugta a mobilt, ajakfényt kent fel, aztán a felvonó felé indult, amikor megszólalt a szálloda telefonja. Abban a reményben, hogy Aiden az, Cordie gyorsan felvette a kagylót. Nem ismerte fel a férfihangot, de kellemes csengésű volt. – Ott van Andrew Kane? Szeretnék vele beszélni. A kérdés felkeltette Cordie figyelmét. – Ki beszél? – érdeklődött. – Egy barát. –– A neve? udvariasan. Egy barát– –forszírozta ismételte aCordie férfi, de a hangja már nem volt olyan kellemes, mint az imént. Rendben, ha a fickó így akarja játszani ezt a játékot. – Mr. Andrew Kane jelenleg nem elérhető. – Mikor jön vissza? – Nem tudom megmondani. – Mi van a lányával? Ő elérhető? – Nem. Mielőtt Cordie magyarázatot kérhetett volna, a férfi egy „Köszönöm, később újra megpróbálom”-mal befejezte a beszélgetést és letette a telefont. Cordie is letette a kagylót, és nekitántorodott a tálalószekrénynek. Mi volt ez? Elfogta a harag. Biztosan Simone van a hívás mögött. Ki más lehetne? És egyértelmű, hogy azt hiszi, Cordie apja még él. Ahogy Cordie látványára reagált a bálon, nyilvánvalóvá tette, hogy egyhamar nem tervezi világgá
kürtölni, hogy van egy törvénytelen lánya, akit elhagyott. Ha ez kiderül, az tönkretenné a társaságban elfoglalt helyzetét. Azok a nők, akik eldobják maguktól a gyereküket, nem szokták megnyerni Az év édesanyja-díjat. A hívó vagy rokona volt Simone-nak, vagy neki dolgozott. Ez volt az egyetlen értelmes magyarázat. De mit akart Simone? Cordie keze remegett. A hívás meglepte, de most, hogy alaposan végiggondolta, rájött, hogy nem kellett volna meglepődnie. Igazán nem nehezítette meg Simone dolgát, hogy rátaláljon. Nem elég, hogy a Hamilton Hotel borítékjába tette a levelet, de Aidennel jelent meg a bálon, márpedig a férfit gyakorlatilag mindenki ismerte Sydney-ben. Ezzel az erővel akár egy a szállodára mutató, neonfényben villogó nyilat is kitehetett volna, jelezve, hol van. Most mi legyen? Cordie annyi időre sem tudta elnyomni a haragját, hogy logikusan gondolkodni tudjon. Fogalma sem volt, mit kellene tennie… kellene-e bármit. Úgy döntött, félreteszi a problémát addig, amíg le nem higgad annyira, hogy világosan tudjon gondolkodni. Az ajándékbolt. Hirtelen eszébe utott, hogy lefelé indult, hogy vegyen egy flakonnal a szálloda különleges testápolójából. Talán mire eljön az Aidennel való találkozó ideje, újra tud józanul gondolkodni. Az előcsarnok tele volt érkező és távozó vendégekkel. Cordie megkerülte az üzletemberek egy nagyobb csoportját, és az ajándékbolthoz vezető folyosó felé tartott. A folyosó bejáratánál egy egész falat betöltő csiszolt tükör, előtte egy mahagóniasztalon hatalmas váza állt, tele frissen vágott virággal. A színek látványosak voltak, és Cordie megállt, hogy megcsodálja az elrendezést. Ahogy előrehajolt, hogy beszívja a jácintok pompás illatát, a tükörbe pillantott és megdermedt. A jobb válla fölött a recepció felé sétáló Simone Rayburn képét látta. Két férfi lépkedett mögötte, de Cordie nem tudta megmondani, hogy Simone-nal vannak-e vagy sem. Sötét öltönyükben, egyszínű, konzervatív nyakkendőjükkel a filmeken látott merev és megközelíthetetlen CIA-ügynökökre emlékeztették Cordie-t. Egyikük középmagas, zömök fickó volt sűrű, hullámos hajjal. Busa szemöldöke sötét szemet árnyékolt, amely köré mély barázdákat rajzolt az élet, és száját mintha lehúzta volna a Fu Manchu bajusz, amely a toka vonalánál végződött. A másik férfi magas volt. A feje kopasz, valószínűleg borotvált, hogy erős, férfias külsőt kölcsönözzön neki, ám a macsó összhatásnak ellentmondott a kerek, drótkeretes szemüveg, amelytől a pasas úgy festett, mint egy középkorú klimaxos Harry Potter. A két férfi diszkrét távolságban követte Simone-t, és amikor az megállt, követték a példáját. Igen, biztosan Simone-nal vannak. Az előcsarnokot fürkészték, s Cordie tudta, végül észreveszik amintigazgatója a tömeg ritkulni kezd. – Cordelia! – Louis, majd, a szálloda tartott felé. Cordie összerezzent a neve hallatán, de gyorsan összeszedte magát, és rámosolygott a férfira. Nem vesztegette az idejét udvarias szólamokra. – Szeretnék szívességet kérni öntől. Megtenné, hogy az előcsarnokban marad? Az a kék kosztümös nő a recepciónál és a két férfi, akit magával hozott, beszélni akarnak velem. Nem ígérkezik… kellemesnek. A közelemben maradna? – Természetesen. Szeretné, ha én is részt vennék a beszélgetésen? – Nem, köszönöm. A férfi bólintott. – Már jönnek is – jegyezte meg. – Azt hiszem, hívok két biztonsági embert a bejárati ajtóhoz. – Remélhetőleg hamar végzünk – mondta Cordie, és lelkileg megerősítve magát megfordult. Simone megismerte, és várta, hogy Cordie odamenjen hozzá. Az előcsarnok közepén találkoztak.
Cordie üdvözlése nem volt szívélyes. – Mit akarsz? Úgy tűnt, Simone-t nem zavarja Cordie haragja. – Arra gondoltam, elmehetnénk valahová, ahol kettesben lehetünk. Annyi mindent meg kellene beszélnünk. – Intett a mögötte álló férfiaknak. Cordie figyelte, ahogy azok Simone mellett felé indulnak. Ó, a fenébe is, azt már nem! – Sehová sem megyek veled. Mégis mit képzelsz, miért tenném? A Harry Potter-szemüveges férfi keményen megragadta Cordie karját. Cordie megdöbbent. Simone tényleg azt hiszi, hogy csak úgy kirángathatja a szállodából? – Nem akarom, hogy veled együtt lássanak – sziszegte az asszony. – Túlságosan hasonlítunk egymásra. Ismerem az embereket, pletykálni fognak. Cordie lenézett a karját szorító kézre, amely erőszakosan vonszolni kezdte volna. Megpróbálta kirántani magát a férfi markából, közben torkaszakadtából felsikoltott: – Engedjen el! Az előcsarnokban minden fej felé fordult. Néhány férfi a segítségére indult, köztük Louis, aki szinte futott. Simone felszisszent. – A rohadt… Charles, engedd el! Arnold, lépj hátra! A két férfi sietve engedelmeskedett. Amikor ismét Simone mögött álltak, Cordie felemelt kézzel jelezte Louisnak és a többieknek, hogy minden rendben. – Választhatsz, Simone. Vagy hívjalak inkább Natalie-nak, csak a vicc kedvéért? Simone arca merev lett, mintha maszkot tett volna fel. Nem árulta el magát. – Vagy leülünk az egyik asztalhoz a bárnál – mutatott Cordie a terem túlsó végébe –, vagy elmész. Melyiket választod? Drukkolok, hogy a második legyen. Simone egy szó nélkül az asztalok felé indult. Kiválasztotta azt, amelyik leginkább az árnyékban volt, és háttal az előcsarnoknak leült. A két férfi a helyén maradt. Cordie komótosan utána sétált. Amikor végül leült Simone-nal szemben, a nőre nézett és várt. Simone nem igazán állta a tekintetét. Idegesen keresztbe tette a lábát, lesepert egy képzeletbeli szöszt a szoknyájáról, húzta az időt, amíg összeszedi a gondolatait, és kiválasztja a legalkalmasabb szavakat a mondandójához. Cordie türelmetlenül ismételte meg, amit először mondott. – Mit akarsz? Simone végül Cordie-ra nézett. – Én is pontosan ezzel a kérdéssel jöttem. Pénzt akarsz a hallgatásodért? Mennyit? – Nem akarok pénzt. Sejtette, hogy Simone nem hisz neki, s a nő szavai igazolták is a gyanúját. – Az apád autószerelő. Persze hogy pénzt akarsz. Cordie nevetett. – Nem, hidd el, hogy nem. – Ha nem pénz, akkor mi kell? – akarta tudni Simone, nem tudva tovább leplezni elkeseredését. Tökéletesen manikűrözött körmeivel idegesen dobolt az asztalon. – Bocsánatkérést? Vagy Andrew akar azt? Magyarázatot? Fiatal voltam, túl fiatal. Nem is tudtam, hogy terhes vagyok, csak amikor már túl késő
volt, hogy bármit is tegyek. Kedves, gondolta Cordie. – Most sajnáljalak, amiért nem tudtál elvetetni? – Nem, dehogyis – rázta a fejét Simone. – Nem így képzeltem el ezt a beszélgetést. Nagyon… ellenséges ifjú hölgy vagy. Cordie nem vitatkozott. Tényleg ellenséges volt. – Mi van az apáddal? – kérdezte Simone valamivel lágyabb hangon. – Mondd meg neki, sajnálom, ha fájdalmat okoztam. – A hangja egy pillanat alatt megkeményedett. – Ő küldött? – Nem. – Szóval bosszú? – Tessék? – Azért jöttél ide, hogy bosszút állj, amiért elhagytalak? – Nem. Csodálatos gyerekkorom volt. – Akkor miért jöttél? – kérdezte Simone tényleg zavartan. Ha Simone nem nézett volna rá olyan megvetően, Cordie talán még szikrányi részvétet is érzett volna iránta, de a nő annyira belesüllyedt a saját, énközpontú világába, hogy nem is tudatosult benne. Szemernyi megbánást vagy bűntudatot sem érzett amiatt, amit tett. A nagy átverés a múlté volt, amelyet szerencsésen megúszott. Nem volt hatással az életére, ezért nem is volt fontos. Cordie-nak eszébe jutott a bálon látott jelenet, ahol Simone-t barátok és egy odaadó család vette körül. Minden jel arra mutatott, hogy a két fia szenvedélyes, ugyanakkor féltő szeretettel csügg rajta. Úgy tűnt, a férje is őszintén szereti, és az apját, a család fejét is láthatóan szoros kötelék fűzi a lányához, hiszen egyértelmű volt, hogy Simone nem akarja felzaklatni az apját, sem csalódást okozni neki. Szerették és csodálták, s egy olyan világban élt, amelyik sohasem ismerte Natalie Smitht. – Nem várom, hogy megértsd – felelte Cordie –, de számomra fontos, hogy tudd, van valaki a világban, aki annak lát, aki valójában vagy. Simone előrehajolt, a tekintete hideg volt, mint a jég. – Azt kérdezted, mit akarok… – kezdte. – Igen? –– Menj haza és tartsd adom a szád!is, honnan tudod, hogy megtartom-e? Még ha a szavamat Simone elsápadt, de a tekintethez illő jeges hang megmaradt. – Nem tudhatom. Nem bízhatom benned. – Így igaz, nem bízhatsz bennem. Cordie látta, hogy Aiden belép a szállodába, és az átrium felé indul. Sietett, mivel úgy volt, hogy délben találkoznak, és biztos őt keresi, gondolta Cordie. Ideje, hogy véget vessen ennek a félresikerült találkozónak. Felállt, de mielőtt otthagyta volna a nőt, még megadta a kegyelemdöfést. – Holnap hazautazom, és komolyan remélem, hogy soha többé az életben nem kell veled beszélnem. Becsaptál egy jó és tiszteletre méltó embert, és eldobtad a gyerekedet. Tényleg azt hiszed, hogy bárkinek is el akarom mondani? Csak egy szégyenfolt vagy, semmi más.
15. fejezet
Aiden rettentő dühös volt. Louis szöveges üzenetet küldött neki Simone és a két gorilla felbukkanásáról, és amikor meghallotta, hogy megpróbálták elvinni Cordeliát, elszállt az agya. Majdnem üvöltött a lánnyal. – Abban a pillanatban, amikor az a gazember hozzád ért, ki kellett volna dobni a szállodából. Mégis, mit képzelt Louis? Miért nem… – Futva sietett a segítségemre. Ne légy rá dühös. Aiden és Cordie a biztonsági szobában álltak. Amikor először belépett, Cordie azt hitte, egyenesen a NORAD{1}-ra tévedt be. Mindenhol monitorok voltak. A szoba akkora volt, mint a lakosztályuk, talán még nagyobb is, és az egyik technikus már kereste is elő a felvételt, amelyen a Cordie által kellemetlen a eseménynek aposztrofált jelenet volt látható. Aiden egy kicsit keményebben fogalmazott. – Szétverem annak a disznónak a képét. Cordie még sohasem látta a férfit ilyen dühösnek. Először aggódott, amikor az előcsarnokban találkozott vele. Nem tudta, Aiden hogyan fog viselkedni az együtt töltött szenvedélyes éjszaka után, ezért egy kicsit zavart és bizonytalan volt. Mostantól kezdve kínos lesz a viszonyuk? Pillanatokon belül megkapta a választ. Minden aggodalma háttérbe szorult, amikor Aiden értesült a váratlan látogatókról. Azonnal a kezébe vette az irányítást, és parancsokat kezdett osztogatni. Ismét a régi Aiden volt, a magabiztos és higgadt, és Cordie-val sem viselkedett másképp, mint egyébként. Ugyanúgy parancsolgatott, mint mindig. – Itt van – mondta a technikus. – Kéri a hangfelvételt is, uram? – Te le tudod hallgatni az előcsarnokbeli beszélgetéseket? – Cordie maga sem tudta eldönteni, megdöbbent-e vagy le van nyűgözve. – Nem lenne szabad belehallgatnod más emberek magánbeszélgetésébe. – Valóban nem – helyeselt Aiden, aztán a technikushoz fordult. – Különítse el a hangfelvételt és játssza le! – Aiden, ez biztos nem törvényes – reklamált Cordie. A férfi nem vitatkozott. A kezét zsebre dugva állt a technikus mögött, és a monitort nézte. Sem ő, sem Cordie nem szólt többé, mialatt a Simone és Cordie közt lezajlott szörnyű párbeszédet hallgatták. Cordie bámulva figyelte, hogy csupán néhány gomb lenyomásával a technikus el tudja némítani a háttérzajokat. Néha odapislogott Aidenre, hogy felmérje a férfi reakcióját, de nem volt mit felmérnie. Aidennek arcizma sem rándult a felvételt nézve egészen addig, míg Simone azt nem suttogta, hogy nem akarja, hogy Cordieval együtt lássák, amelyet a lány sikolya követett. Ekkor Aiden elmosolyodott. Cordie-nak be kellett ismernie, Simone arckifejezése megfizethetetlen volt. Úgy festett, mintha hirtelen rájött volna, hogy nincs rajta ruha. – Merevítse ki a képet, és készítsen két jó fotót azokról a férfiakról, aztán küldje el erre a telefonszámra! – utasította Aiden a technikust és egy névjegyet nyújtott át neki. – Nekem is küldje el! – Igen, uram. – Köszönöm – mondta Aiden, és megfogta Cordie kezét. – Jó munka, Harold. – Kinyitotta a lány előtt
az ajtót. – Talán le kellene mondanunk az ebédet. Itt, a szállodában is ehetünk. – Miért? Lekéstük a foglalást? Aiden a fejét rázta. – Arra gondoltam, inkább itt maradnál a kalandod után. – Dehogyis – tiltakozott Cordie határozottan. – Menjünk! Fél négyig ráérek. Cavanaugh az autóban várt. Aiden csak azután kérdezte meg a lányt, mit csinál fél négykor, miután elindultak. – A gyógyfürdőbe mész? – érdeklődött. – Nem – felelte Cordie, és az ablakon kinézve nagyot sóhajtott. Tiszta, napos idő volt. A kikötő lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy a napsugarak áttörték a csillogó vízfelületet. – Gyönyörű ez a város. – Ez igaz – helyeselt Aiden. – Mit csinálsz fél négykor? – Találkozóm van a Garvan orvosbiológiai kutatóintézetben. – Kitalálhattam volna, hogy szeretnéd meglátogatni. – Még az egyetemi tanácsadóm javasolta, hogy találkoznom kéne néhány tudományos munkatárssal, akik a génszekvencia témáját kutatják. Nagyon izgalmas munka – tette hozzá lelkesen. – Alig várom, hogy lássam a DNS-spirált. Tudod, úgy csavarodik, mint a csigalépcső, innen a neve. Képeket természetesen láttam már róla, de premier plánban akarom szemügyre venni. – Reméltem, hogy amíg el nem utazunk, a szállodában maradsz. – Nem hagyhatom ki a Garvant – borzadt el még a lehetőségtől is Cordie. – Mi az, ami aggaszt? – Hogy mi az, ami aggaszt? – háborgott Aiden. – Az imént néztem végig a találkozásodat Simone-nal. Láttad azt a két fickót, akiket magával hozott? Veszélyes alakok. – Igen, de Simone elmondta, amit akart, én pedig világosan közöltem vele, hogy nem áll szándékomban bajt kavarni. Aident bosszantotta a lány naivsága. – Ki akartak rángatni a szállodából. Miből gondolod, hogy nem fogják újra megpróbálni? És ne mondd, hogy elhiszed, hogy az a nő békén fog hagyni. Cordie észre sem vette, mennyire feldúlta az eset Aident, csak akkor döbbent rá, amikor meglátta a férfi összeszorított száját. –– Nem akarom,hogy hogyimádni nélkülem menj bárhová is – jelentette ki. Lefogadom, fogod a Garvant. – Más szóval, én menjek veled? Cordie bólintott, aztán témát váltott. – Kinek küldted el azokat a fotókat? A névjegy, amit a technikusnak adtál… – Liamé volt. Arra gondoltam, szükségünk van a segítségére. Meg aztán az is lehet, hogy ismeri azokat a fickókat. De ha nem, akkor is utána tud nézni, kik azok. – Azt hittem, nem kedveled Liamet. – Nem kedvelem, ha körülötted lábatlankodik – ismerte be Aiden. – De bízom Alec ítélőképességében, és ő azt állítja, Liam jó abban, amit csinál. – Rájöttél már, hogy mi az? – Nem igazán – nevetett Aiden. – Csak annyit tudok, hogy a mi oldalunkon akarom látni. A beszélgetés véget ért, ahogy Cavanaugh az Empire elé kanyarodott. Az étterem a legfelső emeleten
volt, és az összes ablaka a vízre nézett. Egy nagy különterembe vezették őket. Mint kiderült, munkaebédről volt szó. Tizenhat nő és férfi várt rájuk, a téma pedig az engedélyek és a bővítés volt. Cordie-t lenyűgözte Aiden tárgyalási képessége. Becsületesen játszott, de megszerzett mindent, amit akart, még többet is. A nők vágyakozó pillantásokat vetettek rá, de Cordie nem tudott haragudni rájuk. Volt idő, amikor ő is epekedve bámulta a férfit. Az étel kiváló volt. Cordie az utolsó falatig megette az elé tálalt halat. Hogy is ne ette volna? Hiszen olyan friss volt, hogy szinte fickándozott a tányérján. Az ebéd végeztével a legtöbb vendég maradt még egy kicsit, és Cordie néhányukkal tudott beszélgetni. A társaság összetétele vegyes volt: politikusok, közéleti vezetők, vállalkozók és üzletemberek, és Cordie-ra mély benyomást tett, milyen szívélyesen viselkednek vele. Egy-két párbeszéd után azonban rájött, hogy több férfi is azt hiszi, Aidennek dolgozik. Az egyik meghívta vacsorázni; a másik megkérdezte, megmutathatja-e neki a város olyan nevezetességét, amelyet a turisták nem ismernek; egy harmadik csak szeretett volna egy kicsit „lógni” vele. Cordie udvariasan visszautasította valamennyi meghívást. – Mennyire unatkoztál? – kérdezte Aiden, amikor újra a kocsiban ültek. – Ó, egyáltalán nem unatkoztam. Mind nagyon érdekes emberek. – És hányan mozdultak rád? – Csak barátságosak voltak hozzám. – Hányan? – kérdezte a férfi ezúttal már a homlokát ráncolva. – Hárman. Aidennek ez láthatóan nem tetszett. – Tudták, hogy velem vagy. – Azt hitték, az alkalmazottad vagyok. – Ez most panasz vagy hízelgés? – Természetesen panasz. Teljesen összezavarsz. Úgy tűnt, Aident nem zavarja a dolog. – És faragatlan vagy – tette hozzá, majd mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna erre, Cordie előrehajolt a sofőrhöz. – Cavanaugh, messze van még a Garvan? Nem szeretnék elkésni. – Tíz percen belül ott vagyunk – ígérte a férfi. – Egy kicsit még előbb is ér oda. Aiden, akivárod épp üzenetet gépelt a mobilján, – Nagyon már, hogy ott légy, ugye? felnézett. – Ó, nagyon. – Cordie alig tudta visszafogni a lelkesedését. – Alig várom, hogy láthassam az új génszekvenciagépet, beszéljek néhány kutatóval. Olyan csodálatos munkát végeznek! Szerintem téged is le fog nyűgözni az intézet. Mint kiderült, Aident tényleg lenyűgözte az intézet, olyannyira, hogy nagyobb támogatást ígért nekik. Úgy tűnt, nem siet sehová, így tovább maradtak, mint valószínűleg illendő lett volna, értékes munkaidőt rabolva el a kutatóktól, de mindenki olyan kedves volt, és Cordie-nak legalább ötven kérdése volt. Amikor távoztak, az egyik igazgató arra bátorította Cordie-t, hogy küldje be az önéletrajzát. Visszafelé menet a szállodába Aiden megkérdezte, fontolóra venné-e Cordie egyáltalán, hogy valaha is a Garvannak dolgozzon. – Azt hiszem, Sydney csodálatos hely és az emberek… legalábbis a legtöbbjük nagyon kedves, de amíg Rayburnék is itt élnek, nem. Olyan távol akarok lenni tőlük, amilyen távol csak lehet.
– Én is azt akarom, hogy minél messzebb légy tőlük. Amikor visszaértek a szállodába, egyenesen a lakosztályukba mentek. Cordie észrevette, hogy két biztonsági őr is áll a magánfelvonó előtt. Tudta, hogy Aiden állította őket oda, de nem kérdezte meg, tényleg szükség van-e rá, mert azt is tudta, hogy a férfi egyből mogorva lesz, ha ilyeneket kérdez tőle. Az ember nem lehet elég óvatos. Ezt mondaná, vagy valami hasonlót. Cordie-nak úgy tűnt, Aiden folyton dolgozik. Amikor felértek, levette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, amely a hét minden napján hozzátartozott az öltözékéhez, aztán leült az íróasztalához, bekapcsolta a laptopot, és a következő néhány órában nem moccant mellőle. Vacsorát a szobaszerviztől rendeltek, és Aiden nem vesztegette az időt könnyed csevegésre. Vacsora után visszavette a zakóját, megigazította a nyakkendőjét, és lement a bárba, hogy néhány üzlettársával találkozzon. Cordie-t is magával rángatta volna, ha a lány nem ígéri meg legalább tucatszor, hogy nem fogja elhagyni a lakosztályt. Cordie örült, hogy egy kis időre megszabadult Aidentől. Úgy vélte, nagyon figyelmes a férfitól, hogy ennyire aggódik érte, de némileg túlzásba viszi a féltést. Egy férfi elkapta a karját, ez igaz. És az is, hogy az akarata ellenére kivonszolta volna a szállodából. De nem fenyegette meg és nem is bántalmazta. Csak Simone parancsait követte, a nő pedig nem akart mást, mint négyszemközt beszélni vele. Miután összecsomagolt a hazautazásra, lezuhanyozott, majd fekete selyemtunikát és hozzáillő rövidnadrágot húzott. Mindennél jobban szeretett volna Regannel és Sophie-val beszélni, elmesélni nekik a Simone-nal való találkozást, de ezt nem akarta e-mailen vagy telefonon keresztül megtenni. Ez olyan dolog, amit személyesen kell elmondania. A puha frottírköntöst vette fel, aztán fogta az ajakbalzsamot meg a testápolót, és a nappaliba vonult. Felkuporodott a pamlagra, és bekapcsolta a televíziót. Egy fehér cápákról szóló különkiadást vetítettek éppen, s mire a film véget ért, Cordie megesküdött, hogy soha az életben nem fürdik még egyszer az óceánban. A csatornákat váltogatva rátalált egy régi Sherlock Holmes-krimire a BBCn. Kényelembe helyezkedett, és megpróbált odafigyelni rá, de a gondolatai folyton elkalandoztak. El sem akarta hinni, hogy ennyire fáradt, pedig még tíz óra sem volt. Csakis a stressz lehet a tettes, döntötte el végül. Alig várta már, hogy újra otthon legyen. Gondolatai folyton visszakanyarodtak Simone-hoz. Még sohasem találkozott ilyen rideg, önző asszonnyal. Hogyan szerethetett belé az apja? Lehetséges, hogy Simone akkor még más volt, amikor Natalie Smithnek adta ki magát? Cordie ezt nem hitte. Talán azt is tettette, hogy kedves és szerető ember. Talán egész életében csak aszerepet sohasemfeszült engedve meg az embereknek, az igaz valóját lássák, hogy bepillantsanak szívébe.játszott, A találkozásuk és felkavaró volt, de már hogy ez is mögötte van. S bár úgy tűnt, hogy folyton ezt csinálja, Cordie újra megesküdött, hogy elengedi a múltat, és továbblép végre. Aiden hamarabb visszatért, mint Cordie várta. Fáradtnak tűnt. Épp csak odavetett a lánynak egy sziát, s már el is tűnt a saját szobájában. Húsz perccel később jött elő. Lezuhanyozott, és ismét melegítő meg póló volt rajta. Odébb tolta Cordie lábát az útból, és letelepedett mellé. Mellkasa még nedves volt a zuhanyozástól, és a pólója rátapadt. Cordie megpróbálta nem meregetni a szemét, de a csudába is, a férfi állati klasszul nézett ki. Csodálatos teste volt! – Nézed? – mutatott a tévére Aiden. – Nem igazán. Nyugodtan kapcsolj át. – Hamarosan kezdődik a híradó. – Körülnézett az asztalokon, aztán lenézett a padlóra is. – Hol a távkapcsoló? Beletelt egy kis időbe, mire megtalálták. Aiden a párnák közé szorulva felfedezte a lány
ajakbalzsamát, a pamlag alatt a testápolóját. A távirányító végül a köntöséből került elő. Cordie felállt, megoldotta a köntös övét, és akkor a távirányító leesett a földre. Abban a pillanatban, amikor Aiden meglátta, mit visel a köntös alatt, minden gondolata kiröppent a fejéből. A tekintetük találkozott, és nem volt szükség szavakra. Aiden gyengéden az ölébe vonta Cordie-t. Lassan levette és a padlóra dobta a köntöst. A selyemtunika követte. Aztán Aiden lehúzta a pólóját, tekintetét közben a lány gyönyörű mellén legeltette. Cordie tudta, elég lenne egyetlen szava is, hogy megállítsa, de nem akarta. A Simone-nal való szörnyű találkozás után szüksége volt rá, hogy elvesszen a férfiban. Nem érdekelte, hogy amit Aiden érez iránta, nem több puszta testi vágynál, hogy ő az, aki most éppen kéznél van, és ez roppant kényelmes a férfinak. Nem, ma ezzel sem törődött. Átölelte a férfi nyakát, és a nyelvét végighúzta az alsó ajkán. Amikor Aiden durván a tenyerébe fogta a mellét, és a hüvelykujjával dörzsölni kezdte a mellbimbóját, mélyen beszívta a levegőt, és nem engedte ki. – Egész nap erre gondoltam – súgta Aiden, és az egyik kezét a lány nyakára csúsztatta. – Hányszor akarsz ma éjjel elélvezni? Cordie képtelen volt megszólalni. Csak arra telt az erejéből, hogy lélegezzen. De Aiden nem is várt válaszra. Szája lecsapott rá, s hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. A nyelve választ várva nyomult előre, ostromolt, hízelgett. Hosszú percekig csak csókolta, becézte a lányt, míg végül mindketten többre éheztek. Aiden a karjába kapta, a hálószobájába vitte Cordie-t, és ott gyengéden az ágyra fektette. A selyemnadrágocskát türelmetlenül letépte, aztán a saját melegítőjét félrehajítva máris ráfeküdt a lányra. Meztelen testével betakarta, nem engedte mozdulni. Az ágyhoz szegezte, miközben lassan haladt lefelé, csókokkal borítva minden porcikáját. Nem kellett megkérdeznie, készen áll-e a lány. Cordelia körmei a hátába mélyedtek, olyan erősen kívánta őt. Amikor beléhatolt, a lány felsikoltott, és a gyönyörtől millió kis darabra hullt. – Olyan szoros vagy! – sóhajtotta a fülébe. – Olyan tökéletes! Aiden mozogni kezdett benne, keményebben, mélyebbre és gyorsabban, amíg Cordie már nem tudta visszafogni magát. Körülölelte, rátapadt, s újra felkiáltott, amikor a csúcsra jutott. A gyönyör hullámokban söpört rajta végig. Nagyszerű és ijesztő is volt egyben. Csigavonalban hullott alá, hagyva, hogy belezuhanjon a mindent elemésztő mámorba, ahonnan vissza sem akart jönni többé. Aiden alkalmazkodott hozzá. megadtaKitartása magát a hihetetlen kéjnek. volt. Cordie még kétszer megmártózott a gyönyörök tavában, mire a férfi is Ezúttal sokkal tovább tartott, mire Aiden magához tért, s az is, amíg el tudta engedni Cordie-t. Zihálva emelkedett fel, és a lány szemébe nézett. Látta benne a még mindig ott bujkáló szenvedélyt, ami mérhetetlenül elégedetté tette. A lány annyira érzékeny volt minden érintésére, és oly őszintén és odaadón szeretkezett! Újra megcsókolta, hosszan és keményen; aztán, éppúgy, mint az előző alkalommal, szó nélkül felkelt és a fürdőszobába ment. Cordie figyelte, ahogy eltűnik, és becsukja maga mögött az ajtót. A párnára ejtette a fejét és felnevetett. Semmi szeretkezés utáni kedveskedés, gyengéd szavak, összebújás… még csak egy pacsi sem. Cordie remegő lábbal kászálódott ki az ágyból, és átsétált a nappaliba. Biztos a kiszáradás miatt érzi ilyen gyengének magát… meg a sok szex miatt. Megtalálta a köntösét, belebújt, aztán a bár hűtőjéből kivett egy vizet, és úgy húzta le, mint aki napok óta nem ivott. Megcsörrent a telefon. Rendes esetben Cordie azt gondolta volna, bárki is telefonál, nem valami
figyelmes alak, elvégre tizenegy is elmúlt már, de Aiden éjjel-nappal kapott hívásokat az ország minden részéből. – Valószínűleg Liam az – kiáltott ki Aiden. Cordie felvette a telefont, arra számítva, hogy Liam brit akcentusát fogja hallani. Nem ő volt az, de Cordie felismerte a hangot. Ugyanaz a férfi hívta, aki korábban is telefonált és az apja után kérdezősködött. Most ugyanezt tette. – Andrew Kane ott van? – Nincs. – Hamarosan várható? – Nem valószínű. – Maga a lánya? Meg kéne mondania neki, hogy az apja halott? Nem, sem neki, sem Simone-nak nem mond semmit. – Igen. – Pénzt akar? – keményedett meg a hang. Pénzt? Egyértelmű, hogy nem sikerült Simone-t meggyőznie, hogy nem akarja zsarolni. Az természetes, hogy Simone azt hiszi, pénzt akar. Az ő világában csak a pénz létezik. – Nem – felelte határozottan Cordie. – Azért jött ide, hogy botrányt csináljon, ugye? Hogy felkavarja a szart? De ezt nem engedhetjük! – Engedhetik? Kik? – Van egy üzenetem magának. – Kitől jött az üzenet? – kérdezte Cordie, azon tűnődve, elárulja-e a férfi. – Magának fogalma sincs, mibe nyúlt bele. – Mi az üzenet? – Tartsa a száját! Ha bárkinek is elmondja, ha csak célzást tesz rá… – Igeeen? – húzta el szándékosan a szót Cordie, hogy bosszantsa vele a férfit. – Felzabáltatom a krokodilokkal. Lelövöm, mint egy kutyát. – Akkor most melyiket? Felzabáltat a krokodilokkal vagy agyonlő? Döntse el! – Cordie lecsapta a telefont. állsz itt? Amikor megfordult, döbbenten látta, hogy Aiden ott áll mögötte. – Mi vagy te? Nindzsa? Mióta Aiden úgy vélte, nem szükséges válaszolnia a kérdésre. – Ki telefonált? Ki a… – Elhallgatott, mielőtt a káromkodás kicsúszott volna a száján. – Ki fenyegetett meg? Újra megszólalt a telefon. – Ne vedd fel! Majd én. – Komor pillantást vetett Cordie-ra, miközben a hívót hallgatta. – Nem, mindketten ébren vagyunk. Gyere csak fel. Gyere csak fel? Abban a pillanatban, hogy Aiden letette a kagylót, Cordie tudni akarta, ki jön látogatóba ilyen későn. – Liam. – Ó, istenem, Aiden, meztelen vagyok! – Nem, van rajtad egy köntös – javította ki a férfi. – De igen, nem ártana, ha felvennél valami rendes
ruhát – mondta, de csak a levegőnek beszélt. Cordie eltűnt a szobájában és becsukta maga után az ajtót. – Ki a fene telefonált az előbb? – ordított be az ajtón, miközben felvette a pólóját. Odakintről csilingelés hallatszott. Megérkezett a felvonó. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és Liam sétált be rajta. Aiden kérdéssel fogadta köszönés gyanánt. – Voltál a biztonsági szobában, láttad a felvételt? – Igen, és a hangfelvételt is meghallgattam – tette hozzá a fejét csóválva. – Ezek tényleg azt hitték, hogy ki tudják rángatni Cordie-t a szállodából. Cordie sietve csatlakozott hozzájuk. Farmert és fehér blúzt vett fel. Arra már nem szánt időt, hogy a blúzt be is tűrje a nadrágba, és cipővel sem vesződött. A hajából azért gyorsan kifésülte a gubancokat. Aiden próbált nem reagálni. Valahányszor a lányra nézett, az egyre gyönyörűbb lett. Az arca kipirult volt, és Aiden úgy vélte, lát néhány karistolásnyomot a nyakán, ami az ő borostájától származik. Valami megmagyarázhatatlan okból ez tetszett neki. – Szia, Liam – köszönt Cordie. Érezte, hogy forróság kúszik fel az arcán, és az jutott eszébe, vajon Liam látja-e rajta, mit gondol, vagy meg tudná-e mondani, hogy mit csináltak Aidennel alig néhány perccel azelőtt. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a férfinak nem tűnt fel a zavara. Széles mosollyal és nagy öleléssel üdvözölte. Aident egy pillanatra megrohanta a féltékenység, és megfordult a fejében, mekkora élvezet lenne belehajítani Liamet a liftaknába. Mi a fene van vele? Szerencsére mestere volt annak, hogy leplezze az érzelmeit. Egész életében ezt tette. – Üdvözölted, most már engedd el! – Kérsz valamit inni? – kérdezte Cordie hátralépve. – Egy sör jólesne. Majd hozok egyet magamnak – mondta Liam a bárszekrény felé indulva. Cordie le akart telepedni a pamlagra, de ekkor észrevette a fekete blúzt. Rémülten kapta fel, és gyűrte be az egyik párna mögé alig egy pillanattal azelőtt, hogy Liam leült vele szemben. Aiden Cordie mögé állt. – Valaki telefonált és megfenyegette Cordeliát, hogy megöli – mondta Liamnek. – Nem ez volt az első hívása – jegyezte meg Cordie. – Tessék? – hitetlenkedett Aiden. – Többször is hívott már? Cordie bólintott. – Megismertem a hangját. Ma már egyszer hívott, és az apámmal akart beszélni. – Az apád halott – mutatott rá Aiden. – Tudom – felelte bosszankodva Cordie. – Ott voltam a temetésén. – Azt akartam kérdezni, hogy megmondtad neki, hogy az apád halott – pontosított a férfi. – Nem, csak annyit mondtam neki, hogy az apám nincs itt, ő pedig azt mondta, később újra telefonál. – És a második beszélgetés? – Megint az apámmal akart beszélni, aztán megfenyegetett. Azt mondta, ha nem tartom a számat, felzabáltat a krokodilokkal és lelő, mint egy kutyát. Feldühített, de ezzel együtt azt hiszem, nem kellett volna gúnyolódnom vele. – Mit mondtál neki? – érdeklődött Liam. – Hogy döntse el végre, mit akar.
Liam elmosolyodott. – Nem mentek vissza holnap Chicagóba? Amikor utoljára arra jártam, nem voltak krokodilok a Michigan-tóban. – Ez igaz – ismerte el Cordie. – Akkor marad a golyó. – Ne szórakozzatok ezzel! – csattant fel Aiden. – Leülnél valahová, kérlek? Nyomasztó, ahogy fölém tornyosulsz. Aiden ledobta magát mellé a pamlagra. – Mit tudtál meg a Simone-nal levő két fickóról? – kérdezte Liamtől. – Testőrök és mindkettő patyolattiszta. Soha egyetlen feljelentést sem tettek ellenük, s ők mégis megpróbáltak kirángatni egy nőt egy emberekkel teli előcsarnokból. Átkozottul derék dolog két ilyen makulátlan testőrtől, nem gondoljátok? Aiden bólintott. – Csak keress tovább. – Biztosan Simone bérelte fel őket. Nem túl valószínű, hogy a férjéhez vagy az apjához fordult volna ez ügyben – jegyezte meg Cordie. Liam letette a sörét az asztalra. – Hadd meséljek nektek a Taylor & Rayburn családról és a kis birodalmukról! – Előrehajolt és a térdére könyökölt. – Meglehetősen védik a magánéletüket és az üzleti ügyeiket, szóval elég sok munkába került, mire előástam valami információt róluk. A vagyonuk és a hatalmuk aMerr ick Enterpri sesból származik, attól a vállalattól, amelyet Simone nagyapja, Howard Merrick alapított. Néhányan azt mondják róla, hogy kegyetlen üzletember volt, de az ember nem építhet fel egy ilyen üzletet anélkül, hogy meg ne szabadulna egy-két vetélytárstól. Ingatlanügyletekkel kezdte, aztán az építőipar más területeire is kiterjesztette a tevékenységét. Becslések szerint ma már több száz milliót érhet a cég. Amikor Merrick meghalt, Alice, a legidősebb lánya örökölte a céget, aki addigra már férjhez ment Julian Taylorhoz. Alice-t egyáltalán nem érdekelte az üzlet, és mindenki szerint gyenge, beteges asszony volt. Ez lehetővé tette a férjének, Juliannek, hogy átvegye az irányítást. A mai napig ő vezeti a céget. A Merrick Enterprises már akkor is sikeres volt, amikor átvette, de azóta megsokszorozta az értékét. Vaskézzel irányít mindent és mindenkit. Úgy tűnik, Simone fél tőle. Arra tippelek, hogy a nő hozzászokott a kényelmes élethez, és fél mindentől, ezt veszélyeztetheti. Simone férje, Craig Rayburn mostami Julian helyettese a cégnél. Na már most, Craig érdekes fickó. Egy nyugat-ausztráliai kisvárosban nőtt fel, és alighogy befejezte az iskoláit, Sydney-be jött. A Merricknél kezdte, és az egyik területi igazgató mellett volt asszisztens. Ambiciózus volt, sokan azt mondanák, megszállott. Néhány év alatt megmászta a hivatali ranglétrát, és a Merrick egyik ingatlanfejlesztő cégének a vezetője lett, és ekkor került Julian érdeklődési körébe. Ha van valami, amit Julian értékel, az az ambíció, meg az, ha az ember jól tud parancsot teljesíteni. Craig esetében ez azt jelentette, hogy eleget tesz az apósa követelményeinek. Julian egyre több felelősséget ruházott Craigre, és hamarosan mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy ő a kiválasztott. Azzal, hogy feleségül vette Julian lányát, véglegessé vált az ügy. Craig benősült a vagyonba, és minden pillanatát élvezi. Mindene megvan: hatalmas, palotának beillő ház, acht, saját sziget nyaralóval. Elképzelhetitek. Igazi nagykutya lett belőle, és amikor Julian visszavonul, ő fogja átvenni a céget, bár amíg Julian él, Craig minden valószínűség szerint az ő bábja marad. És ezzel el is jutottunk a két fiához, Glenhez és Knoxhoz. A születésük óta Julian nagypapa neveli őket.
Azt beszélik, az alma nem esett messze a fájától. A legjobb iskolákba jártak, és már most is mindenben a nagyapjuk másai. Még semmit sem sikerült kiderítenem az örökségükről, de valószínűleg ők öröklik a Merricket, amikor eljön az ideje. Kétségtelen, hogy követik Julian, majd idővel Craig utasításait. Simone az eltékozolt, viharos ifjúság dacára megtalálta önmagát. Mialatt a férfiak pénzcsinálással foglalkoztak, ő igazi társasági dáma lett, és remekül illik is hozzá ez a szerep. Több jótékonysági bizottságnak is a tagja, és Sydney jó polgárai épp csak szentté nem avatják. Néhány évvel ezelőtt az egyik emberbaráti szervezet az év asszonyává választotta. Julian úgy menedzseli a családját, mintha egyenesen isten küldte volna őket Ausztrália népének. Majd minden hónapban szerepel a nevük valamelyik hírműsorban valamilyen jótékonysági rendezvény kapcsán, amelyen részt vettek. Bárkit megkérdezhettek Sydney-ben. Mindenki azt fogja mondani, hogy Julian Taylor és a Rayburn család remek emberek és nincs köztük fekete bárány. Ha engem kérdeztek, olyan a család, mint a stepfordi feleségek, egy kicsit túl tökéletesek, de mindannyian Julian Taylor teremtményei. Cordie feszült figyelemmel hallgatta Liam beszámolóját a családról. Amikor a férfi befejezte, Cordie hátradőlt, és eltöprengett a hallottakon. – Simone-nak rengeteg vesztenivalója van, ha a titok kipattan – jegyezte meg. – Ha bárki rájön, hogy elhagyta a férjét és a gyerekét, oda a társadalmi helyzete, és az egész családja megszenvedi a botrányt. A szégyen és a megaláztatás tönkreteheti. Liam biccentett. – Szóval az a nagy kérdés, meddig megy el, hogy megőrizze a titkát.
16. fejezet
Aiden már nem volt olyan ellenséges Liammel. Tovább beszélgettek Julian Taylorról és családjáról, és Cordie minél többet hallott, annál jobban örült, hogy másnap hazautaznak, és nem kell azon aggódnia, hogy ismét találkozik valamelyikükkel. Magukra hagyta a férfiakat, hadd beszélgessenek. Elköszönt tőlük, és ment lefeküdni. Így is hallotta a halk hangjukat, amint Simone-ról és a család többi tagjáról beszélnek. Ő azonban nem akart többé arra a gonosz nőre gondolni. Vajon mennyi időbe kerül majd, hogy kiverje őt a fejéből? Regannek és Sophie-nak igaza volt. Sohasem kellett volna idejönnie, sohasem kellett volna ebbe belekezdenie, és sohasem lett volna szabad hagynia, hogy a harag uralja a cselekedeteit. Annyira nem jellemző rá, hogy logikátlanul viselkedjen. Amikor azonban kiderült az igazság Simone-ról, túlságosan dühös volt ahhoz, hogy ésszerűen gondolkodjon. Ami azt illeti, egyáltalán nem gondolkodott. Bármilyen döbbenetes is volt beismerni, hagyta, hogy az érzelmei irányítsák. Aztán ott volt Aiden is. Cordie tudta, mi fog történni, ha egyszer újra Chicagóban lesznek. A férfi vissza fog térni a sovány, lapos mellű szőkékhez, ő pedig eladja a házát, és Bostonba költözik. Édes istenem, milyen lehangoló! Majd holnap eszébe idézi, miért is költözik el. Ma este még szüksége van a férfira. A karjában akart aludni, mert mellette biztonságban érezte magát. Mintha a felvonó csengőjét hallotta volna, és biztos volt benne, hogy Liam távozott. Ennek ellenére nem akart anyaszült meztelenül kisétálni a nappaliba. Belebújt a köntösbe, nagy levegőt vett, és kinyitotta az ajtót. Aiden épp a pólóját vette le újra. Észrevette, hogy Cordie nézi, és rámosolygott. – Liam az imént ment el. Cordie megoldotta az övét. – Azt hiszem, hallottam a csengőt. Aiden várta, hogy mit fog csinálni Cordelia. A lány elpirult, amit Aiden édesnek talált. Szégyenlősen viselkedett, de Aiden pontosan tudta, milyen az ágyban. Épp olyan vad és szenvedélyes, mint ő maga. Cordie levette a köntöst, és hagyta a padlóra hullni. Aiden felé indult, és ahogy a férfi ránézett, attól Cordie a világ legszexisebb nőjének érezte magát. Amikor odaért hozzá, átölelte a férfi nyakát, lábujjhegyre emelkedett, és finoman a fülcimpájába harapott. – Veled akarok aludni. Aiden a karjába vette. – Aludni a gépen is tudsz. Forró és párás volt a levegő Chicagóban. Cordie keveset aludt hazafelé, és az utazás és az alváshiány teljesen kimerítették. Még azt sem tudta, milyen nap van, de ezt az időeltolódásra fogta. Aiden hazakísérte a reptérről. Bevitte a csomagjait, megcsókolta búcsúzóul, azzal elment. Cordie olyan fáradt volt, hogy az sem érdekelte, látja-e még. Tudta, a rengeteg rá váró gond mellett nemigen lesz alkalma a férfinak aludni. Mielőtt felszálltak volna Sydney-ben, Aiden üzenetet kapott Spencertől, hogy Walker egy ápoló társaságában visszarepült Chicagóba, és most a Hamiltonban lábadozik. Úgy volt, hogy
rehabilitációs intézetbe megy, ahol mindennap gyógytornász foglalkozik vele, de Walker az utolsó pillanatban meggondolta magát. Spencer azzal a figyelmeztetéssel fejezte be az üzenetet, hogy Walkerrel csak a gond van. Aztán ott volt még a Hamilton Miami bővítése, és Aiden megemlítette, hogy a jövő héten odarepül egy-két napra. Úgy tűnt, a férfinak nincs sok alvásra szüksége, és Cordie aggódott, hogy Aiden egy nap majd megissza a levét. Neki viszont fontos volt, hogy minden éjjel legalább hat órát aludjon. Félig kábán mászott be az ágyába, és kemény nyolc órát aludt. De még így is csak úgy vonszolta át magát a másnapon. Elautózott a szupermarketbe, hogy tejet, kenyeret és még néhány szükséges dolgot vegyen, s mire befejezte a vásárlást és hazafelé indult, teljesen kimerült. Sötét felhők gyülekeztek az égen, és az első cseppeket megérezve, felsietett a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn. A nehéz zacskókat az egyik karjába fogva átkutatta a táskáját a kulcsaiért, ám amikor a zárba illesztette a bejárati ajtó kulcsát, az ajtó kinyílt, mielőtt a kulcsot elfordította volna. Ez különös, gondolta. Nem jellemző rá, hogy elfelejti bezárni az ajtót, különösen azok után, hogy Aiden úgy megleckéztette, amikor egyszer nyitva találta. Azóta nagyon is odafigyel a biztonságra. El sem akarta hinni, hogy ilyen gondatlan volt, de az is igaz, hogy még mindig kóválygott a feje a hosszú úttól. A súlyos zacskókkal egyensúlyozva lépett be a házba, és a lábával csukta be maga mögött az ajtót. Alig néhány lépés után azonban elbotlott valamiben. Az egyik élelmiszeres zacskó elrepült, és Cordie próbálta megmenteni a másikat, miközben elkapta a korlátot, nehogy beverje a fejét. A sípcsontja lüktetett a fájdalomtól. Amikor lenézett, hogy lássa, miben botlott el, az egyik költözéshez becsomagolt dobozát pillantotta meg pontosan az útjában. Cordie a konyhába sántikált, letette a zacskót az asztalra, és visszatért az előszobába, hogy összeszedje a szétszóródott élelmiszereket. Néhány pillanatig értetlenül állt és nézte az elkóborolt dobozt. Megesküdött volna, hogy a fal mellé halmozta a dobozokat, hármat is egymásra. Hogy került ez az egy a padlóra? Ahhoz túl nehéz, hogy csak úgy magától leessen, arra pedig biztosan emlékezett, hogy ő nem vett le egyetlen dobozt sem. Miközben visszarakta a szétszóródott élelmiszereket a zacskóba, és a zacskót bevitte a konyhába, próbált valami értelmes magyarázatot találni a történtekre. Igaz, az utóbbi egy-két nap mintha ködben telt volna, de azelőtt sohasem volt gondatlan. Talán Aiden a felelős. Összezavarta a fejét. Képtelen volt másra gondolni, csak rá. Hol lehet most? Mit csinál? Tovább kellMindig lépnie,elöntötte győzködte magát. Ez nem is olyan könnyű, különösen a szexszel eltöltött éjszakák után. a forróság, haazonban csak rágondolt. A bostoni ház felújítása csigatempóban folyt. A szobák még nem voltak kifestve, a padlót sem csiszolták fel. Nick hagyott neki egy üzenetet, hogy gond van a tetővel, és természetesen ő állja a rendbehozatalát. Sajnos a tetőfedők csak két hét múlva tudtak kezdeni. Boston volt Cordie továbblépésének a kulcsa, de egyelőre Chicagóban ragadt. Megfogadta, hogy távol tartja magát a Hamilton szállodától, így Aidennel sem fog találkozni. Nem várta a férfitól, hogy felhívja… de megtenné? Vajon gondol egyáltalán rá? Ó, istenem, tisztára úgy viselkedik, mint egy tini. Regan és Sophie alig várta, hogy találkozzon Cordie-val, de hagytak neki néhány nap pihenőt, hogy összeszedje magát, aztán Regan meghívta vacsorázni. Ő és Alec csinos házat bérelt nem messze Cordie otthonától, és próbáltak időt szakítani rá, hogy az eladó házak közt találjanak maguknak valamit. Mivel Cordie útba esett, Jack és Sophie felvette Reganhez menet. Szerencsére Jack vezetett, ami azt jelentette,
hogy Cordie-nak nem kellett minden erejével kapaszkodnia, és közben imádkoznia, nehogy Sophie megölje őket. A vacsora már készen volt, amikor megérkeztek, és az üdvözlések után összezsúfolódtak a három személyre tervezett asztal körül. Reganből remek szakács lett. Lasagnét és salátát szolgált fel, desszertnek pedig tiramisut. A vacsora alatt Sydney-ről beszélgettek, és arról, hogy mennyire tetszett Cordie-nak. Cordie részletesen mesélt a Garvanról és a tudósokról, akikkel ott találkozott. – Azt hittem, egy kicsit fel akarod fedezni Ausztráliát – jegyezte meg Jack. – Mintha azt mondtad volna, hogy meg akarod nézni Melbourne-t és Pertht. Mi történt? – Találkoztam Simone-nal – felelte Cordie. – Oké, ő hozta fel – jelentette ki Sophie. – Most már beszélhetünk arról, mi történt azokkal az emberekkel. Regan megígértette velünk – fordult Cordie-hoz magyarázólag –, hogy a vacsora alatt nem faggatunk. – Milyen volt a nő? – kérdezte Regan. – Visszataszító. – Kezdd az elején! – javasolta Jack. Alec egyetértően bólintott, de mást nem tett. Úgy tűnt, megelégszik a csendes szemlélő szerepével. Cordie mindent elmesélt nekik, leszámítva azt, ami közte és Aiden közt történt. Sokáig tartott, mert folyton félbeszakították, hogy további kérdésekkel bombázzák. Alec nevetett, amikor Cordie Liamről beszélt, és arról, milyen elbűvölően viselkedett a férfi. – Az ottani rendőrségnél dolgozik? – kérdezte Sophie. – Nem tudom, de szerintem ő maga sem tudja – felelte Cordie. Csak egyszer említette meg Aident, amikor elmesélte nekik, milyen dühös volt a férfi megtudva, hogy mit tett a Simone-t elkísérő két fickó. – Elkapta a karodat? – döbbent meg Sophie. – A szálloda előcsarnokában? Nagy bátorság kellett hozzá. – Megérthetitek, miért akartam hazajönni – mondta Cordie, és a névtelen telefonhívásokkal folytatta a beszámolót. – Gondolod, hogy Simone két embere közül az egyik volt? –– Szerintem igen. hogy megöl, ha elmondod, hogy Simone az anyád? – Regan a fejét csóválta. – Azért Megfenyegetett, ez nem normális, vagy igen? – Persze hogy nem az. Szerintem mind őrültek. Liam azt mondta, a család hírneve forog kockán. Szerinte bármeddig képesek elmenni, hogy megőrizzék a makulátlanságát. – Képesek? Többen is? Kik? – Simone, a férje, Craig és Simone apja, Julian. Ő irányítja a családot, méghozzá vaskézzel. – Gondolom, egy ilyen botrány tönkretenné őket – vélte Regan. – Lehetséges – bólintott rá Cordie. – Jelenleg a társaság oszlopainak számítanak. Látnotok kellett volna, hogyan hízelegték körbe őket. Undorító volt. – És vannak, akik függővé válnak az effajta figyelemtől és talpnyalástól – jegyezte meg Jack. – Alec és én nem egy példát láttunk már rá. – Emberek öltek már kevesebbért is – vetette közbe Alec.
– El sem tudom képzelni, hogy csak azért megöljek valakit, hogy megőrizzek egy titkot – mondta Cordie. – Azért, mert nem úgy gondolkodsz, ahogy Simone. Neked más az értékrended. Tény viszont, hogy veszélyt jelentesz a kis családi birodalomnak. – Fogadjunk, hogy Simone nem hitt neked, amikor megmondtad, hogy nem kell a pénze – mondta Sophie. – Nem félsz? – kérdezte Regan. – Olyan nyugodtan beszélsz róla. Hogyhogy nem vagy halálra rémülve? – Hármunk közül mindig is Cordie volt a nyugodt – emlékeztette Sophie. – Az a fickó csak meg akart félemlíteni – felelte Cordie. – Amíg nem tálalok ki és nem teszem tönkre Simone tökéletesen hazug életét, nem lesz semmi bajom. Különben meg elfelejtitek, hogy én magam sem akarom, hogy bárki is tudjon a hozzájuk fűződő rokoni kapcsolatról. Semmiképp sem hoznám nyilvánosságra. Azt hittem, ezt elég világossá tettem Simone számára is, de nyilván nem így van, ha azt kérdezte tőlem, hogyan is bízhatna bennem. – És te mit válaszoltál? – kérdezte Alec. – Azt, hogy sehogy. – Ez lehetett az oka, hogy az az alak felhívott és megfenyegetett – vélte Jack. Sophie a mosogatóhoz vitte a tányérját, aztán visszafordult az asztal felé. – Cordie, felfogtad, hogy az imént két FBI-ügynöknek mondtad el, hogy valaki életveszélyesen megfenyegetett? Valószínűleg nyomozni akarnak majd. – Valószínűleg? – nevetett Jack. – Majd Liam dolgozik rajta – mondta Alec. – Min? – csodálkozott Cordie. – A nyomozáson. – Milyen nyomozáson? Nincs is nyomozás – ellenkezett Cordie. Alec a lány tiltakozásáról tudomást sem véve előhúzta a mobilját, hogy üzenetet küldjön. – Most már van. Cordie behunyta a szemét, és megdörzsölte a halántékát. – Beszélhetnénk másról? Az elmúlt annyit gondoltam Simone-ra meg a családjára, hogy egész életemre kitart.valami Hogy van Walker? – nézetthéten Reganre. – Lassan megnyugszik. Azt mondta Spencernek, hogy szeretné bedolgozni magát az üzleti ügyekbe. Aidennek ez nem fog tetszeni. Jelenleg Miamiban van. – Fogalmam sincs, hogy csinálja. Én még mindig kivagyok az utazástól meg az időeltolódástól. – Milyen volt Aiden Sydney-ben? – kérdezte Alec. Cordie nem igazán tudta, mit mondjon. Alec túl jól olvasott benne. – Elfoglalt. Nagyon elfoglalt volt. – Mindig elfoglalt – jegyezte meg Regan. – Bárcsak lassítana egy kicsit, és élvezné az életet! Cordie maga sem értette, mitől lett hirtelen ideges. – Eljött velem a Garvanba – bökte ki. – Megkért, hogy küldjem be az önéletrajzomat. A többiek zavartan néztek rá. – Miért akarná Aiden, hogy beküldd az önéletrajzodat? – csodálkozott Sophie.
Cordie elvörösödött. – Nem Aiden. Az egyik igazgató kért meg rá, hogy küldjem be. – Szeretnél ott dolgozni? – Nem, amíg a Borgia család ott lakik. – Cordie összeborzadt. Felállt, hogy leszedje az asztalt, és a csípőjét beütötte a konyhapult sarkába. Úgy vélte, biztos megőrjíti Regant és Alecet, hogy ilyen kis helyen kell meghúzniuk magukat, még ha csak ideiglenesen is. Cordie konyhája legalább ötször nagyobb volt ennél. Sophie, Jack és Regan bementek a nappaliba, Alec hátramaradt, hogy segítsen Cordie-nak. – Hogy halad a házkeresés? – Találtam egyet, ami nagyon tetszik, Regan is imádja, de nem akarja megvenni. Cordie betette a parmezán sajtot a hűtőbe. – Ennek semmi értelme. Miért nem akarja megvenni? – Mert nem akarja, hogy elköltözz. Cordie szeme tágra nyílt, aztán felnevetett. – Az én házamat akarjátok megvenni? – Igen – felelte Alec, és az egyik székre telepedve intett Cordie-nak, hogy üljön le ő is. – Tökéletes lenne nekünk. – Ez őrület! Én megvettem a bátyád házát, te pedig most megveszed az enyémet. Néhány percig még a házról beszélgettek, aztán Alec megkérdezte: – Teljesen biztos vagy benne, hogy Bostonba akarsz költözni? – Jobb lesz, ha odaköltözöm, elvégre enyém a bátyád háza. – De hiszen szereted ezt a házat – emlékeztette Alec a homlokát ráncolva. – És szereted ezt a várost. – Ahogy szeretem azt a házat, amelyet megvettem, és szeretem Bostont is. – Nem szerettél a St. Matthew-ban tanítani? – De igen, viszont készen állok a változásra. – Talán több időre lenne szükséged, hogy átgondold a dolgot. Cordie szerette volna, ha Alec abbahagyja a győzködést. Talán tudja a bostoni költözés igazi okát? Úgy vélte, lehetséges. Regan és Sophie azt hitte, Cordie már régen túl van az Aiden iránt érzett ostoba rajongáson, de Alec sokkal jobbtudja megfigyelő volt náluk, és nem könnyű senkinek. becsapni. A Nem mondta magának Cordie. Még ha Alec is az igazat, sohasem fogjavolt elmondani titkaszámít, biztonságban van nála. – Ha komolyan gondoljátok, hogy megvennétek a házamat, a tiétek. És végre, a költözés kérdése lekerült a napirendről. Alec arról kezdett beszélni, min szeretne változtatni, és szinte nevetségesen fellelkesedett, amikor azt ecsetelte részletekbe menően, hogyan fogja befejezni a szuterént, és rak be egy egész falat betöltő, 3D-s képernyős televíziót. Nagy tervei voltak a hátsó udvarral kapcsolatban is, csak úgy kezdetnek négyszeresére szerette volna növelni a belső udvart, hogy kényelmesen elférjen benne az új grill és húsfüstölő. Tipikus férfi, gondolta Cordie. Minden a kerti sütögetésről szól. Remélhetőleg Regan kordában tudja tartani. Jó volt újra a barátaival lenni, és valahogy megnyugtatta, hogy ki tudta nekik önteni a szívét Simonenal kapcsolatban. Csak éjfél körül ért haza, s mivel az utóbbi napokban olyan szórakozott volt, lefekvés előtt kétszer is ellenőrizte, hogy minden ajtót bezárt-e.
A ház felértékelése és megtekintése másnapra volt beütemezve. Regan és Alec, leszámítva némi méricskélést az új függönyökhöz, meg a falak színeinek kiválasztását, nem szorongatta a költözéssel, így Cordie megmenekült attól, hogy raktárba szállíttassa a holmiját. Még legalább három hét, mire a bostoni ház elkészül, de az is lehet, hogy négy. Mivel nem kellett kicsinosítania a lakást az eladáshoz, úgy döntött, azt teszi, amit az apja is tett, amikor eladta a házát: megszabadul néhány bútordarabtól. Az ugyancsak kényelmetlen székek mentek először. Amikor elvitték őket, Cordie-t újfajta szabadságérzet töltötte el. Egy kicsit elszaladt vele a ló, mert a könyvein, az ágyán, egy kis asztalkán és néhány széken kívül mindent elajándékozott. Csak egyetlen festményt tartott meg. Az absztrakt képet Alec sógornője, Laurant festette Cordie-nak. Merész és kihívó volt, és Cordie imádta. A következő hete tele volt találkozókkal. A bankárok és a jogászok az apja vagyonával kapcsolatos dolgokkal ismertették meg, és megbeszélték, kikkel kell még találkoznia, mit kell még elintéznie, mielőtt Bostonba költözik. Minden napja zsúfolt, pörgős volt. Cordie nem tudta volna pontosan meghatározni, mikor kezdett eluralkodni rajta az a furcsa érzés, hogy valaki figyeli, de az érzés ott volt, és egyre erősebbé vált. Először a fogorvosnál tett látogatás után kezdett gyanakodni. Miközben a parkolóházban a kocsija felé igyekezett, lépéseket hallott maga mögött, amelyek mintha tartották volna az iramot az ő lépéseivel. De amikor hátrafordult, senkit sem látott. Akkor sem hallotta a hangot, amikor a kocsijához rohant. Képzelődött volna? A következő eset a képtárban történt. Cordie elment, hogy búcsút mondjon kedvenc festményeinek, és egyedül volt a kék teremnek nevezett hatalmas helyiségben. Hirtelen megborzongott, mert olyan érzés fogta el, mintha valaki mögötte állna, de amikor megfordult, csak egy árnyat látott a másik terem felé sétálni. Talán megint a túlfűtött képzelete játszott vele? Az érzés azon a napon vált a legerősebbé, amikor meglátogatta az apja sírját. A temető felé hajtva feltűnt neki a mögötte jövő színezett ablakú, sötét szedán. Néhány száz méterre követte Cordie kocsiját, és amikor Cordie megállt, és a kocsit a parkolóban hagyva felsétált a dombra, ahol a temető volt, a szedán is megállt. Miközben Cordie a magával hozott virágokat rendezgette, néhányszor hátrasandított. Senki sem szállt ki a szedánból, de ő akkor is úgy érezte, hogy valaki figyeli. Gyorsan összeszedte a holmiját, és sietett vissza a kocsijához. Ahogy elhajtott, a visszapillantó tükörből látta, hogy a szedán nem mozdul a helyéről. Fogalma sem volt, megalapozottak-e a félelmei, és bizonyítékok nélkül nem akarta Alecet vagy Jacket zavarni. A két férfinak volt elég munkája, és nem akart nyűg lenni a nyakukon. Úgy döntött, majd ő maga nyomoz egy kicsit. A Michigan Avenue-n sétálgatva megállt egy kirakat előtt, és az üveg tükrében figyelte az elhaladó embereket. Nem jutott semmire, ezért más cselhez folyamodott. Elővette a púderdobozát, és egy kis színt vitt fel az arcára, közben a tükörben figyelte a mögötte járkáló embereket. Néhányszor el is fordította a dobozkát, hogy igazi panorámakilátást kapjon. Így sem látott egy gyanús alakot sem. Négy-öt próbálkozás után olyan piros volt az arca, hogy kezdett bohócra hasonlítani. Hazafelé indulva arra gondolt, biztosan túlreagálja a dolgot… vagy kezd paranoiás lenni. Csakhogy most már nem foghatta az utazásra meg az időeltolódásra az őrületét. De legalább nem Aiden körül forogtak a gondolatai. Csak éjszakánként, amikor egyedül feküdt az ágyban, és sorra felidéződött benne, ahogy a férfi csókolta, ahogy becézte és kedveskedett vele. Az emlékek búskomorrá tették. Szörnyű módja
volt ez az elalvásnak, a rituálé mégis minden este megismétlődött. Az egyetlen reménysugarat az elentette, hogy minden rendbe jön, ha végre Bostonban lesz, az új otthonában. A képzelete nem fog többé átékokat űzni vele, az ösztönei újra normálisan fognak működni, és ő új életet kezdhet az új házban, új bútorokkal, új mindennel.
17. fejezet
A Sydney és Chicago közti telefonhívások rövidek és lényegre törőek voltak. A férfi követte a szigorú utasításokat. Pontosan este tizenegykor kellett felhívnia Sydney-t – sydney-i idő szerint –, ami reggel nyolc órát jelentett Chicagóban. Kivéve persze, ha vészhelyzet áll elő. Akkor bármikor telefonálhat, legyen éjjel vagy nappal. A szállodaszoba ablakánál állt, a mobilját a kezében szorongatta. Már beütötte a telefonszámot, de a hívással megvárta a nyolc órát. – Mit talált? – hangzott a kérdés minden üdvözlés nélkül. – Bankárokkal és jogászokkal vannak találkozói. – Hallotta, hogy a vonal túlsó végén levő nagy levegőt vesz, aztán elmormolt egy szitokszót, mire sietve folytatta. – Követtem a temetőbe is. Az apja sírját látogatta meg. – Andrew Kane halott? – Igen. – Mikor halt meg? Semmi érzelem nem csendült a kérdésből. – Nem olyan rég. Még nincs sírköve. Kiderítem. – Mi van a jogászokkal? – Vagyonügyekkel foglalkozó jogászok. Az apja pénzt hagyott rá, sok pénzt. – Mennyit? – Milliókat. – Az lehetetlen. Autószerelő volt. – Akarja, hogy… – Majd én utánanézek az anyagi ügyeinek. Már meg kellett volna tennem. Abban reménykedtem, hogy pénzzel be tudom fogni a száját. Talán így is menni fog. – Nincs szüksége pénzre. – Ez nem szükség kérdése. Pénzből sohasem lehet elég. Ezt maga is tudja. Beszélt valakinek rólam, a családról? Meg akarom előzni. Tudnom kell, mit tervez. Nagyon… idegesít a dolog. Rengeteg a vesztenivalóm. A férfi nem értett vele egyet, de nem tartozott a feladatai közé, hogy véleményt nyilvánítson. – Nem hiszi, hogy a lány annyiban hagyja a dolgot és továbblép? – Nem, persze hogy nem. Most tervezi a következő lépést. Ebben biztos vagyok. Én ezt tenném. Gondosan megterveznék mindent. Van más jelentenivalója? – Két közeli barátnője van. – Igen, ezt legutóbb említette. – Biztos vagyok benne, hogy ők tudják. – Tönkreteheti a családomat… engem. – Van még valami, amit megtudtam. – Eddig megtartotta magának ezt az információt a megfelelő pillanatra várva. – Ez a két barátnő…
– Mi van velük? – FBI-ügynökökhöz ment feleségül. Egy hosszú perc telt el néma csöndben. – Valamit tenni kell, mielőtt az a nő tönkretesz – sziszegte a hang a vonal túloldalán. – Nem akarok amiatt aggódni, hogy egy nap bekapcsolom a tévét, és ő ad interjút… elmondva a világnak, hogy ki is ő valójában. – Igen, tudom. – Érti, mit mondok? – Értem.
18. fejezet
Cordie-nak kevés ideje volt a barátnőire, ezért is örült, amikor Regan pénteken felhívta csak azért, hogy egy kicsit csevegjenek. Elmondta Cordie-nak, hogy Sophie és Jack felmennek északra egy barátjuk tóparti házába víkendezni. Csak vasárnap késő este jönnek vissza. Azt is elmesélte, hogy a Neiman Marcusban kiárusítás volt. Jó ideje beszélgettek már, amikor Regan mintegy véletlenül megemlítette, hogy Aiden úton van hazafelé – a gépe bármelyik pillanatban leszállhat –, és komoly dühkitörésre számít, ha a bátyja megtudja, hogy Walker időközben megegyezett valami képviselővel egy új szálloda építéséről. Regan még folytatta, de Cordie csak annyit fogott fel az egészből, hogy Aiden visszatér Chicagóba, mire a szíve kihagyott egy ütemet. Nem akart összefutni a férfival, nem akarta megkockáztatni, hogy egy másik nő oldalán lássa. Úgy vélte, amíg távol tartja magát a szállodától, nem lesz gond. Miután befejezte a beszélgetést Regannel, szilárdan elhatározta, hogy nem gondol Aidenre. Ám hiába próbálta elfoglalni magát a ház körüli teendőkkel, nem segített, ezért úgy döntött, elmegy vásárolni. Meleg volt odakint, de nem elviselhetetlenül. Cordie halványkék nyári ruhát vett fel. A levegő páratartalma magas volt, s haja a szokásos módon begöndörödött, ezért Cordie is a szokásos hajviselete, a lófarok mellett döntött. Mire a Michigan Avenue üzleteihez ért, hervadtan töprengett, miért is hitte, hogy a magas sarkú alkalmas viselet lesz a vásárláshoz. A járda szélén állt a tömegben, és várta, hogy a lámpa zöldre váltson. Autók húztak el mellette. Az utca túloldalán észrevette két volt diákját, Sean Corrigant és Jayden Martint, akik szintén a zöldre vártak. Nem látta őket a temetés óta, ahol Jayden mindenkit meglepett a meglehetősen rendhagyó búcsúztatójával, amelyben elmondta, milyen rendesen viselkedett az apja holmi lopott kocsi ügyében. Mindkét fiú rendes gyerek volt, akik azonban nehezen fogadták el a tekintélyt. Különösen Jaydennek voltak bizalmi gondjai. Sean meglátta Cordie-t és intett neki. Jayden csak kurtán biccentett, ami megmosolyogtatta Cordie-t. A fiú még mindig szereti a kemény legényt játszani, gondolta. Ami ezek után történt, nélkülözött minden logikát. Cordie felnézett a lámpára. Az egyik pillanatban még azt várta, hogy váltson a lámpa, a következőben már az úttesten állt egy felé száguldó autó előtt. Őrült próbálkozásként, hogy elkerülje az elkerülhetetlent, Cordie maga elé emelte a kezét és hátraugrott. A sofőr a fékbe taposott, de már túl késő volt, és a kocsi sikoltó fékekkel Cordie-nak csapódott. Az ütközés a levegőbe dobta a lányt. Először a bal oldalát érte el az autó, és a motorháztetőre dobta. A vállával és a fejével a szélvédőnek ütközött, és ahogy a kocsi kifarolva megállt, ő megint elszállt, és az úttesten kötött ki. Soha életében nem tapasztalt még ilyen szörnyű fájdalmat. A világ forogni kezdett körülötte, sikolyokat hallott, aztán minden elsötétült előtte. Még eszméletén volt, ki tudta venni az aggódó hangokat és a sziréna sivítását, mielőtt végleg öntudatlanságba süllyedt volna. A sürgősségi osztály orvosa és a három specialista is azt mondta, szerencsés, hogy még életben van. Cordie nem érezte magát szerencsésnek. Inkább úgy, mint akit elütött egy autó. Nem minden sérülése volt komoly… mindent egybevetve. A bal karja eltört, a csuklója megrepedt, és csupa zúzódás volt a teste. Nem szenvedett agyrázkódást, és a karján kívül más csontja nem tört, ami igazi csoda volt. Mihelyt kapott fájdalomcsillapítót, képes volt összeszedetten gondolkodni és megadni minden információt a kórházi személyzetnek, ami a papírok kitöltéséhez kellett. Az egyik nővér elmondta, hogy a
táskáját nem hozták be vele. Vagy a baleset helyszínén maradt, vagy elvitte valaki. A mobiltelefonja is elveszett. Néhány perccel később kapott egy injekciót, ami kiütötte, és amikor legközelebb kinyitotta a szemét, a karja az ujjaitól könyékig be volt gipszelve. És Aiden állt az ágy végénél. Ez meg hogyan lehetséges? Behunyta a szemét, aztán újra kinyitotta, de a férfi még mindig ott volt. – Mit keresel itt? – kérdezte tőle. – Honnan tudtad? A baleset csak most történt… ugye? Órákat aludt… vagy napokat? – Alec hívta a szállodát és Regant kereste. A személyzet nem tudta, hol van. Spencer és én épp beértünk az irodába, amikor hallottuk a hírt. Nyomban sarkon fordultunk, és egyenesen idejöttünk. Alaposan rám ijesztettél. Meg ne próbáld még egyszer! – Bár a férfi korholta, a hangján érződött az aggodalom. – Alec és Spencer is itt van. A rendőrökkel beszélnek. – De Alec honnan tudta? Cordie megpróbálta ülő helyzetbe küzdeni magát. Aiden az ágy mellé sétált, megnyomott egy gombot, mire az ágy háta felemelkedett. – Majd Alec elmagyarázza – felelte a férfi. – Hogy vagy? Szörnyen, szerette volna Cordie mondani. Tényleg szörnyen. Minden porcikája fájt. A karja lüktetett. – Jól – mondta, de még ő is hallotta, milyen szánalmasan cseng a hangja. – Pokolian festesz. – Aiden még mosolygott is, miközben sértegette. – Csak hadd hajtsak át néhányszor rajtad a kocsimmal, és te is pokolian fogsz festeni. – Két monoklid is lesz. – Spencer volt a jós, aki akkor húzta el a függönyt. – Csak egy fekete köpeny kell, és úgy fogsz kinézni, mint Zorro. Alec is csatlakozott hozzájuk. Összerezzent, amikor meglátta Cordie-t, és kimondta, amit gondolt. – Rosszul nézel ki. Spencer, aki mellette állt az ágy lábánál, egyetértőn bólintott. – Van egyáltalán fogalmatok arról, mi az az együttérzés? – csattant fel Cordie. Mindhárman megrázták a fejüket. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Cordie ettől egy kicsit obban érezte magát. – Nem akarod, hogy hazudjunk, ugye? – kérdezte Spencer. –– De igen. Nagyon is – felelte Alechez akartam fordult. –kérdezni Honnanvalamit, tudtad, hogy balesetem volt?fel. Felhívtalak a mobilon, mert aCordie, házzal aztán kapcsolatban és egy kölyök vette Nem volt hajlandó elárulni a nevét. Azt mondta, Miss Kane-t elütötte egy autó, és úton van a kórház felé. – Mintha az egyik tanítványod lenne. Miss Kane-nek hívott – jegyezte meg Spencer. Cordie-nak hirtelen eszébe jutott Sean és Jayden. – Mondott valami mást is? Alec válaszolt. – Magával vitte a táskádat és a telefonodat. Azt mondta, valaki megpróbálta ellopni, ezért ő még előtte lecsapott rá. Megmondtam neki, hová vigye. – Vagy Jayden, vagy Sean volt, és mindketten tudják, hol lakom. Spencer mondani akart valamit, de Aiden megrázta a fejét, mire becsukta a száját. Ez meg mi volt? Alec vonta magára a figyelmét. – A kölyök a telefonban azt mondta, nem olyan súlyos a helyzet, csak néhányszor átfordultál, mielőtt az
úttestre zuhantál. Reméljük, nem egészségügyi pályára megy a gyerek. Egy fiatal rendőr érkezett, aki Talbotként mutatkozott be. – Elég jól érzi magát ahhoz, hogy válaszoljon néhány kérdésre, Miss Kane? – kérdezte. Amikor Cordie bólintott, a balesetről kezdte faggatni. A tanúk állítása szerint egy áruszállító teherautó kipufogója nagyot durrant. Annyira megijedtek, hogy mind odanéztek, és csak akkor fordultak vissza, amikor meghallották a csikorgó gumik hangját, és Miss Kane ott feküdt az úttesten. Emlékszik a durranásra? Nem, felelte Cordie, de minden elmosódott az emlékeiben attól a pillanattól, hogy ott állt a árda szélén, egészen addig, míg az úttesten találta magát. Lehetséges, hogy a durranást hallva ugrott egyet? Lehetséges, mondta Cordie a fiatal rendőrnek, de nem túl valószínű, hogy akkorát ugrott volna, hogy az úttesten kössön ki. Van bármi más, amit mondani tud a balesetről? Cordie elmondta neki, hogy a szemközti járdán látta a volt tanítványait, de biztosította a fiatal rendőrt, hogy tisztában volt vele, milyen színű a lámpa. Ezenkívül semmi másra nem emlékszik. Minden olyan hirtelen történt. Talbot lejegyzett egy-két dolgot, megköszönte Cordie-nak az együttműködést, és menni készült. – Ön nagyon szerencsés hölgy, Miss Kane. Meg is halhatott volna. Cordie lassan kezdte felfogni a történtek komolyságát, de nem tudott összpontosítani. A nővértől kapott fájdalomcsillapító ködbe vonta az agyát. Hátradőlt a párnán, és lehunyta a szemét. Olyan erővel tört rá az álmosság, hogy nem látta értelmét harcolni vele. A nővér kiküldte a férfiakat, amíg segített Cordie-nak öltözni. Az orvos már aláírta a zárójelentést, és Cordie szabadon elmehetett, de nem maradhatott egyedül. Hosszú listát kapott arról, mit tehet és mit nem, és három receptet is. – Haza akar menni – mondta Spencer. – Kár – sajnálkozott Aiden. – A szállodába megy. Nem lépcsőzhet. Ha azt a rengeteg gyógyszert mind beszedi, megszédül, leesik a lépcsőn és kitöri a nyakát. Nálam marad. – Megmondod neki, vagy rám hagyod? – kérdezte Spencer. – Senkinek sem kell megmondania. Elég hamar rá fog jönni magától is. Spencer indult a kocsiért. – Szerencse, hogy nem a jobb kezét törte el – szólt vissza távoztában. – Így még mindig tud írni… – Cordelia balkezes – vágott a szavába Aiden. Alec megmosolyogta a megjegyzést. – Mi mást vettél még észre? – érdeklődött. Aiden tudomást sem vett róla. A nővér szerint, aki segített Cordie-nak, Cordie egészen belesápadt az öltözködésbe. Az orvos altatót és fájdalomcsillapí tót is írt fel. – Egy kicsit kótyagos lesz tőle – figyelmeztette a nővér Cordie-t –, de mivel nem autóval van, nem gond. Pihennie kell. Mondanám, térden állva adjon hálát az Úrnak, hogy még életben van, de nagy eséllyel csak orra bukna, szóval inkább az ágyban imádkozzon. Cordie hallotta, hogy a nő beszél hozzá, de a feje nem volt elég tiszta ahhoz, hogy értelmet is találjon abban, amit mond. Mintha egy tó fenekén lenne, és túl sok erőfeszítést igényelne, hogy a felszínre ússzon. Csak annyira volt képes, hogy megadja magát és belesüppedjen a sűrű homályba. Már majdnem elszunyókált, amikor Aiden erős karját érezte maga körül. A férfi erőlködés nélkül emelte fel, amitől Cordie pillekönnyűnek érezte magát. Aiden szereti őt ágyba vinni, gondolta Cordie, és a fejét a férfi
vállára hajtva elaludt. A szállodába érve Aiden a lakosztályába vitte a lányt. Akárcsak Sydney-ben, itt is két szoba nyílt a nappaliból. Aiden a vendégszobába ment Cordie-val, s nem akarva, hogy a lány ruhában aludjon, levetkőztette, és az egyik saját ingét adta rá, óvatosan csúsztatva át a gipszet az ing ujján. Épp a takarót hajtotta vissza, amikor Spencer jött be a receptekkel, amiket az éjjeliszekrényre tett. – Hogy van? – kérdezte suttogva. – Látnod kellene a lábát meg a csípőjét. Csupa kék-zöld folt. – Át kell hívnunk Walker egyik ápolónőjét ide – mondta Spencer. – Nem fogod meghallani, ha felébred és segítségre lesz szüksége. – Majd holnap elintézzük. Ma éjjel itt maradok vele. – Vele fogsz aludni? – Igen. – A frászt kapja majd, ha felébred – jósolta Spencer. – Nem hiszem. Cordie átaludta a beszélgetést. Az éjszaka közepén felébredt, s nem tudván, hol van, hunyorogva nézett körül a sötétben. A szomszéd szobába vezető ajtó alól halvány fény szűrődött be, de nem tudta eldönteni, mi lehet ez a szoba. Dolgozószoba? Fürdőszoba? Oldalra fordította a fejét, és Aident látta maga mellett mélyen aludni. Még mindig Sydney-ben lennének? Amikor megpróbálta felemelni a karját, megérezte a gipsz súlyát. Körülnézett, és az ágy melletti éjjeliszekrényen egy fekete bőrmappát látott a borítóján egy H betűvel. A Hamilton, világosodott meg. A chicagói Hamiltonban van Aidennel. Hogy a csudába történhetett ez meg?
19. fejezet
Alec jót nevetett, amikor elolvasta a feliratot, amelyet Spencer ragasztott ki Cordie hálószobájának ajtajára: Figyel em! Ne pisz káld az alvó oroszl ánt! – Gondolom, Cordie az oroszlán – jegyezte meg. Spencer bólintott. Az ebédlőasztalnál ült, előtte a laptopja, és próbált dolgozni. – Miért nem vagy az irodádban? – kérdezte Alec. – Bébiszitterkedem – felelte Spencer. – Aiden nem akarja, hogy Cordie egyedül legyen. Nem mondom, ól összekaptak – tette hozzá mosolyogva. – Öröm volt hallgatni. Aiden azonban nem tudta megfélemlíteni Cordie-t, pedig isten a tanúm, mindent megpróbált. – Miről vitatkoztak? – Cordie haza akar menni, Aiden nem engedi. – Regan hamarosan itt lesz. Spencer bólintott. – Az ápolónő az imént ment el. Segített Cordie-nak zuhanyozni és felöltözni. Cordie nagyon hálás volt érte. A haragja csak Aidennek és nekem szól. – Neked miért? – Mert nem viszem haza. Én mondom neked, Alec, ez a szint lassan háborús övezetté válik. Walker ezerszer rosszabb, mint Cordie. Cordie csak Aidennel veszekszik. Walker mindenkivel, s most, hogy elhatározta, ő is beszáll az üzletbe, maga a rémálom. – Beszáll az üzletbe… az nem jó? – Istenem, dehogy! Alec bekopogott Cordie ajtaján, aztán bement hozzá. A függönyök el voltak húzva, és napfény árasztotta el a szobát. Cordie az ágyban ült, hátát a támlának döntve. Póló, melegítőnadrág és zokni volt rajta, előtte a nyitott laptop, de ahogy Alecet meglátta, lehajtotta a tetejét, és félretette. – Jobban nézel ki – hazudta Alec, és megállta nevetés nélkül. – Úgy festek, mint egy mosómedve – morogta bosszankodva Cordie. Alec feladta, hogy diplomatikus legyen, és széket húzott az ágy mellé. Észrevéve az asztalon a tálcát, megemelte az ezüstfedőt. – Nem eszed meg az ebéded? – kérdezte. – Most nem. Alec egy sült krumplit dobott a szájába, aztán az emeletes szendvics után nyúlt. – Enned kellene. Ez itt igazán jól néz ki – mondta, és nekilátott, hogy betermeljen mindent az utolsó morzsáig. Cordie odanyújtott neki egy palackos vizet, közben összerándult, ahogy kinyújtotta a lábát. – Alec, az akaratom ellenére tartanak itt. Vigyél ki innen. Haza akarok menni. – Szerintem maradnod kellene még egy-két napot. Ha hazamész, még elbotlasz, elesel és összevérezed a gyönyörű padlómat. – Egyelőre az még nem a te padlód.
– Végül is hogy vagy? – Fáj a karom, és minden porcikám sajog, de nem veszek be több fájdalomcsillapítót. Túlságosan érzelmes leszek tőlük. – Az meg hogy lehet? Cordie nem magyarázta el, hogy a gyógyszerek sebezhetővé teszik, s neki most, Aiden közelében a legjobb formáját kell hoznia. Nem akarta, hogy ébersége lanyhuljon és véletlenül olyat mondjon, amit később megbán. Aiden egyszer sem említette, hogy bármit is érezne iránta. A szex hihetetlen élmény volt vele, de nem követték szerelmes szavak. A férfi részéről ez pusztán csak a testi vágy kielégítése volt. Cordie erre elég hamar rájött. De ő szerelemből feküdt le Aidennel. Betegre aggódta magát, hogy véletlenül kicsúszik a száján, hogy is érez a férfi iránt, és azzal mindent elront. Az ápolónő, egy csinos barna, visszatért, hogy megnézze Cordie-t. Felragyogott az arca, amikor meglátta az üres tálcát. – Hála istennek! Kezd visszajönni az étvágya. – Így igaz – mondta sietve Cordie, mielőtt Alec ellentmondhatott volna. – Észre sem veszi, és már haza is mehet. – Ez a terv. Cordie megvárta, hogy az ápolónő kimenjen, aztán Alechez fordult. – Az összes Walkert ápoló nővér ilyen csinos? – Walkert ismerve azt mondanám, hogy igen – felelte Alec. Felállt és a széket visszavitte az íróasztalhoz. Aztán visszament az ágyhoz, és a lány fölé hajolva homlokon csókolta, vigyázva, nehogy a horzsolásokhoz érjen. – Később még benézek. – Nem szükséges. Alec úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a tiltakozást. Sarkon fordult és menni készült, amikor Aiden lépett be, a nyomában két kamasz fiúval. Jayden Martin észrevette Alec fegyverét, és hátrált egy lépést. Sean Corrigan nem látta a fegyvert. Ő Cordie-t nézte, és összerezzent a látványra. – Sean, Jayden, de örülök, hogy látlak benneteket! – Cordie a padlóra tette a lábát, és óvatosan talpra állt. A karja sínben volt, de megpróbálta védeni úgy, hogy a másik karjával a mellkasához szorította. – Menjünk át a nappaliba beszélgetni. Tett néhány sikerültis egyensúlyt addigra mellette. Cordie bizonytalan nem akarta, lépést, hogy a mielőtt férfi továbbra úgy kezelje,találnia, mintha de béna lenne.Aiden már ott termett – Ha a karodba veszel, esküszöm, behúzok egyet – súgta oda neki. Aiden felkacagott. Cordie nem erre a reakcióra számított. Jayden úgy festett, mint aki mindjárt elmenekül, ezért Cordie sietve bemutatta a fiúkat Alecnek. – Sokszor láthattátok Regan Buchanant velem az iskolában. A jótékonysági rendezvényeken segített nekem. Ő itt a férje, Alec Buchanan. – Szándékosan nememlítette, hogy Alec az FBI-nak dolgozik. – Ó, igen, emlékszem rá – mondta Sean. – Nagyon csinos volt. – Még most is az – jegyezte meg Alec. – Láttam magát Mr. Kane temetésén – motyogta Jayden, óvatos pillantásokat vetve Alec felé. Műanyag bevásárlószatyrot tartott a kezében, amit az ágyra tett. – Benne van a táskája – mondta, és követte Cordie-t a nappaliba. – Nem vettünk el semmit. – Nem is hittem, hogy el fogtok.
– A negyvenkét dollár még mindig a pénztárcájában van – csatlakozott a társához Sean. – Köszönöm, hogy vigyáztatok rá – mosolygott Cordie. – Valami fickó el akarta vinni, de Jayden gyorsabb volt. – A mobiljára is rá akarta tenni a kezét, de megelőztem – mondta Jayden. – Miss Kane, meg kell változtatnia a telefonja kódját. – Ja, nagyon könnyű rájönni – tódította Sean. – Mi az? – kérdezte Alec. Jayden Cordie-ra nézett jóváhagyásért, mielőtt megmondta volna. – Négy nulla. – Igen, tényleg meg kell változtatnod – értett egyet a fiúkkal Alec. A fiúk láthatóan kínosan érezték magukat, ahogy Alec és Aiden föléjük tornyosult, ezért Cordie leült a pamlagra, és intett nekik, hogy ők is foglaljanak helyet a szemközti székeken. – Köszönjük, de azt hiszem, most már mennünk kellene – szabadkozott Jayden. – Láttátok, mi történt? – kérdezte Aiden. Levette a zakóját és a pamlag támlájára terítette. Az ingujját felgyűrve és a nyakkendőjét meglazítva várta, hogy valamelyik fiú feleljen a kérdésére. De azok csak egymásra pislogtak, és úgy tűnt, nem tudják eldönteni, melyikük válaszoljon. Aiden gyorsan a türelme végére ért, és már azon volt, hogy újra feltegye a kérdést, amikor Sean megszólalt. – El kell mondanod, Jayden. – Nem emlékszik rá, mi történt, Miss Kane? – kérdezte Jayden. – Nem, csak annyira emlékszem, hogy láttalak titeket, és semmi többre. Aiden, karba font kézzel Cordie mellé állt, és homlokát ráncolva várta, hogy választ kapjon a kérdésére. Van fogalma róla, milyen félelmetesen fest? – gondolta Cordie. – Aiden, ülj le! – parancsolt rá. A férfi elértette a célzást, de ahelyett, hogy leült volna, az ablakhoz sétált, s kezét a háta mögött összefonva lenézett az utcára. Alec megérezte a fiúk bizonytalanságát. Úgy tűnt, tudnak valamit Cordie balesetéről, és nem akarta, hogy merő aggodalomból elhallgassák. Leült az egyik párnázott székre, és hátradőlt. Jayden egy kicsit, gyanúsnak Aiden kérdését,leírta, de aztán belevágott. – Igen, tétovázott láttam az egészet – kezdte, aztántalálva fájó részletességgel hogyan zuhant le Cordie az autó motorháztetejéről. – Mindenki kiabált – mondta Cordie-nak. – Amikor odaértem magához, hallottam, hogy az a fickó azt mondja, maga kiugrott a kocsi elé. Fogalmam sincs, miért mondott ilyen… – Ez őrültség! – tiltakozott Cordie hevesen. – Nem ugrottam ki a kocsi elé. – Tudom – bólogatott a fiú. – Kilökték. – Mit mondtál? – pördült hátra Aiden. – Azt mondtam, Miss Kane-t kilökték az autó elé – felelte Jayden habozás nélkül. – Így igaz – erősítette meg Sean, és Cordie-hoz fordult. – Volt az a nagy durranás, és mindenki megriadt egy kicsit, de csak egy teherautó kipufogója volt. De én egyáltalán nem ijedtem meg, és pont magára néztem, amikor úgymond a forgalomba vetette magát. Azt nem láttam, ki lökte meg, mert túl nagy volt a tömeg, és mindenki őrjöngeni kezdett, amikor magát elütötték. Aiden képtelen volt egy helyben állni. Feldühítette a lehetőség, hogy valaki szándékosan ártani akart
Cordeliának. Az ablak előtt fel-alá járkálva hallgatta a beszélgetést. – Talán az a fickó is megijedt a hangos durranástól, aki kilökte – találgatott Sean. – Vagy a maga mögött álló nő lehetett. – Akkor nagyon erősnek kellett lennie – mondta Jayden. – Úgy értem, hogy maga szinte repült. Tudja… egyenesen a kocsi elé. Látnia kellett volna! Olyan volt, mint aki csak úgy elé pattan. – Megtapasztaltam a saját bőrömön, Jayden. – Ja, de nem látta – mutatott rá Sean. – Talán megnézheti – jegyezte meg Jayden, és Alechez fordult. – Minden közlekedési lámpánál vannak kamerák? – Igen – biccentett Alec. – Fel kellene hívnia őket, s talán megengedik, hogy megnézze a felvételt. Lefogadom, hogy megengedik. Alec már kikérte a felvételt, de Jayden annyira büszke volt magára az ötletért, hogy Alec belement a átékba. – Jó ötlet, ezt fogom tenni. Jayden bólintott. – Ha valaki szándékosan bántotta Miss Kane-t, tudja, mit kellene tennie? – Mit? – kérdezte Alec, bár meglehetősen jó tippje volt a válaszra. A legtöbb fiatal, akivel dolga volt, a szemet szemért elvet vallotta. – Egy száguldó kocsi elé löknie – felelte Jayden nagy meggyőződéssel. Aiden megtorpant és rábólintott. – Tetszik a dolog. – Nem, semmi ilyesmit nem teszünk – tiltakozott Cordie. – Betartjuk a törvényes utat. – Többnyire – hagyta rá Aiden. Már nem olyan ijedtek a fiúk, állapította meg Alec, mivel nem lesik folyton a pisztolyát. – Szeretnék egy-két dolgot kérdezni – szólalt meg. – Miről? – nézett rá aggódva Sean. – A balesetről. – Ugyan, miről akarna itt még beszélni? – morogta oda Seannak Jayden, mielőtt Alechez fordult volna. – Tessék, kérdezzen csak nyugodtan. Alec tudni akarta, mit láttak a fiúk, mielőtt észrevették Cordie-t. Mennyire figyeltek oda a körülöttük lévő emberekre. Mit csináltak a sarkon. Az egy-két kérdésből jó néhány lett, és mind a baleset előtti pillanatokra vonatkozott. – Csak most jut eszembe – mondta Jayden, és a hangja élénkebb lett. – Már azelőtt is láttam Miss Kane-t, hogy a lámpához ért. Először nem tudtam, hogy ő az, mert nagyon messze volt, de figyeltem, ahogy megy az utcán. – Miért figyelted? – akarta tudni Alec. – Hát… mert… – Csak rajta, mondd meg nyugodtan. A gyerek elvörösödött. – Ruhában volt, és feltűnt nekem… tudja… a lába.
– Tényleg – szólalt meg Sean, mintha csak most gyúlt volna fény az agyában. – Én is észrevettem. És a mögötte ballagó fickó is, az biztos. – Igen, így igaz – erősítette meg Jayden. – Meg is feledkeztem róla. Lefelé nézett. Biztos, hogy a tanárnő lábát bámulta. – Az a fickó… követte Miss Kane-t a sarokra? – kérdezte Alec. – Nem tudom – felelte Jayden. – Nagyon sok ember zsúfolódott össze annál a kereszteződésnél, és csak akkor láttam újra Miss Kane-t, amikor a járda szélén a zöldre várt. A fiúk többet láttak, mint gondolták. – Nagyon sokat segítettetek – mondta nekik. – Ha befejezted a kérdezősködést… – kezdte Cordie, és Alecre nézett, aki bólintott, mire a lány Jaydenhez fordult. – Hogy van az édesanyád? – Az operáció óta sokkal jobban. – Add át neki az üdvözletemet, kérlek. Sean, nálatok mi a helyzet? – Mindenki jól van. Lassan mennünk kéne, Jayden. Haza kell érnem még a mama előtt. Szobafogságban vagyok – tette hozzá magyarázólag Cordie felé fordulva. Cordie küszködve próbált felállni, hogy a felvonóhoz kísérje a fiúkat. Sean a segítségére sietett, mire Cordie-nak nyomban az jutott eszébe, hogy jaj ne! Ha a fiú felrántja, talán el is ájul. Szerencsére Aiden ért oda előbb, és segített neki felállni. Biztos meglátta a pánikot a tekintetében. – Köszönöm, hogy vigyáztatok a táskámra. Minden iratom benne volt. – És negyvenkét dollár – emlékeztette Sean. – Azt hiszem, illene meghívnom benneteket egy vacsorára. Csak bemegyek a… – kezdte, de Aiden a szavába vágott. – Majd én. – Ó, nem kell… – tiltakozott volna Jayden, de Sean oldalba bökte. Aiden elővette a pénztárcáját és annyi pénzt nyomott a fiúk kezébe, amiből egy hétig is vígan ehetnek, bár gyanította, hogy inkább videojátékokra vagy bármi másra költik majd, nem ételre. – Hiányzik az édesapja? – kérdezte Jayden Cordie-tól, a zsebébe gyűrve a bankjegyeket. – Igen, nagyon. –– Nekem is hiányzik. Meg nekem is – csatlakozott hozzá Sean. – Kérhetek egy szívességet? – lépett közelebb Jayden. – Persze. Cordie-nak feltűnt, hogy Aidenre támaszkodik, és próbált elhúzódni tőle, de aztán úgy döntött, könnyebb, ha marad, ahogy van. – Van egy új kocsim. Nem igazán új. Az apja tragacsnak hívta volna. Cordie Aidenre pillantott, aztán visszafordult Jaydenhez. – Hogy szerezted a kocsit? – kérdezte suttogva. – Vettem. Esküszöm, hogy fizettem érte. Takarékoskodtam, és az apja… adott egy kis pénzt a szülinapomra. Újabb kedves dolog, amit az apja tett, de sohasem beszélt róla. – Mi lenne a szívesség?
– Arra gondoltam, ha esetleg eljönne velem egy körre, és elmondaná, hogy mi a véleménye a kocsiról, talán a jövő héten, amikor… izé… jobban fog kinézni. Cordie mosolygott. A fiú megjegyzése a külsejéről talán egy kicsit nyers volt, de azt nem mondhatni, hogy pontatlan. Tudta, úgy fest, mint aki nekiment a falnak. Miután megegyeztek a kocsikázás időpontjában, Cordie elköszönt, Aiden pedig a felvonóhoz kísérte a fiúkat. Alighogy az ajtó becsukódott mögöttük, Aiden Cordie-hoz fordult. – Attól féltél, hogy talán lopta a kocsit, ugye? – Talán egy kicsit – ismerte be a lány. – Én megyek – állt fel Alec. – Látni akarom azokat a felvételeket, meg akarom nézni, kik voltak körülötted. – Én is látni akarom őket – jelentette ki Cordie. – Talán felismerek valakit… ha tényleg úgy löktek ki az úttestre – pontosított. Lassan a szobája felé indult, de még visszanézett Aidenre. – Hazaviszel ma délután? – Nem. Cordie nem hagyta, hogy felbosszantsa a férfi. – Rendben. És mikor viszel haza? Aiden nem tudott ellenállni a lehetőségnek. – Talán a jövő héten, amikor… izé… jobban nézel ki. Aznap este hétre Cordie meg volt győződve róla, hogy sohasem jut ki onnan. Senki sem volt hajlandó hazafuvarozni, még Regan sem. Láthatóan mind azt hitték, tudják, mi a legjobb neki. Vagy Aiden utasításait követték, ami még valószínűbb volt. Már arra gondolt, hogy megkéri a portást, hívjon egy taxit neki, de ahhoz, hogy ezt megtegye, át kellett volna mennie az előcsarnokon… zokniban. A teniszcipő, amelyet Regan hozott neki otthonról, rejtélyes módon eltűnt. Cordie még a rendőrséggel is megfenyegette Aident, amit a férfi roppant mulatságosnak talált. Jót kacagott, miközben Spencer visszatette az ajtóra a feliratot. Fél nyolc körül Cordie rádöbbent, hogy úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett tízéves gyerek. Meg kellene köszönnie, hogy olyan jó barátai vannak, akik gondoskodni akarnak róla… és a Hamiltonban lesték minden kívánságát. Korábban Regan felküldte a gyógyfürdő személyzetének egyik tagját, hogy megmossa és segítségnek, beszárítsa Cordie haját. A köszönhetően fürdés után ápolónő segített és rögzíteni a karfelkötő kendőt. A sok dédelgetésnek már sokkal jobbanátöltözni érezte magát. Aiden bekopogott hozzá, bejelentve, hogy rendelt vacsorát, és megkérte, hogy menjen ki az asztalhoz. – Komolyan, tudok gondoskodni magamról – mondta Cordie, amikor a férfi kihúzott neki egy széket, és az ölébe terítette a szalvétát. – Igen, ezt már említetted néhányszor a nap folyamán. Aiden felemelte az ezüsttálcáról a fedőt, felfedve az alatta lévő vesepecsenyét, spárgát és a hajában sült burgonyát. Cordie néhány pillanatig csak bámulta a nyálcsordító hússzeletet, aztán Aidenre nézett. – Ezt szándékosan csináltad. – Mit? – kérdezte ártatlanul a férfi. Tudta, hogy nem tudja felvágni a húst, és azért rendelte, hogy bebizonyítsa, Cordie még nem képes ellátni magát.
– Akarod, hogy megetesselek? – kérdezte Aiden, és a hangjában nevetés bujkált. – Arra semmi szükség – morogta Cordie, és ép kezébe vette a villát. Aiden leült vele szemben, és a saját tálcájáról is levette a fedőt. Ugyanaz volt alatta, mint Cordie tálcáján. Cordie csodálkozott, hogy a férfi vele eszik, mert tudta, hogy Aiden általában elmegy a szállodából, hol üzleti vacsorára, hol csak úgy szórakozásból. – Lehetne szó egy vitamentes vacsoráról? – kérdezte Aiden. – Mi nem vitatkozunk. Én elmondom a véleményemet, te pedig meg sem hallod. – Ezek szerint nem – állapította meg szárazon Aiden. – Nem lesz vita – ígérte Cordie, s hogy jó szándékát bizonyítsa, megköszönte a vacsorát. – Ez finom – közölte Aiden megkóstolva a húst. Cordie egyetértett vele. Tényleg finom volt. – Mesélj arról a képviselőről, aki megőrjít. – Nincs sok mesélnivaló róla, és Walker az, aki megőrjít. – Azzal elmesélte, mi történt Rock Pointtal. – Spencer keményen dolgozott, hogy nyélbe üsse a megállapodást, és az üdülőhely új életre keltette volna a közösséget, de a képviselő mohóságában még több pénzt követelt. – Beleegyezett egy összegbe, aztán meggondolta magát? Aiden bólintott. Nem volt hozzászokva, hogy bárkivel is beszéljen a kudarcairól, de jólesett neki, hogy kiadhatta magából. – A fickó egy seggfej – mondta Aiden. – Tudod, mit mondott? Azt, hogy a szavát adta és kezet fogtunk, semmit sem jelent. Nem írt alá semmit, tehát nincs üzlet. – Hogy került a képbe Walker, és miért tárgyalt a képviselővel? Aiden a fejét csóválta. – Nem tudom. Még nem beszéltem vele. Arra gondoltam, előbb lecsillapodom, de egyelőre nem történt meg. – Mikor lesz az Armageddon? A kérdés megnevettette a férfit, és a hangulata is jobb lett. – Holnap. Aztán a houstoni szállodáról mesélt, s arról, milyen nehézségekbe ütközik a bővítéshez szükséges engedélyek Cordie sem tudta,megjegyezze. hogyan képes Nem a férfiúgy mindent a fejében tartani. az is gondotmegszerzése. okozott volna, hogyelképzelni a szállodák számát Aidennek. Ő átlátta az Neki összes fázist az alapkőletétel pillanatától egészen a nagy megnyitóig, és gyorsabban felidézte a számokat, mint egy számítógép. – Hogy tudsz ilyen szervezett maradni? – kérdezte. – Sok jó ember dolgozik nekem, akikre számíthatok, hogy elvégzik a munkát, és Spencer ugyanannyit vállal, mint én. Megosztjuk a munkát – tette hozzá. – Csak ő lazább. Cordie átgondolta a hallottakat, és arra jutott, hogy talán igazságtalanul ítélte meg Walkert, amikor azt hitte róla, hogy csak nyűg a többiek nyakán, aki nem vállal semmiféle felelősséget. Idősebb fivérei kezükbe vették az üzleti ügyeket, s neki nem sok beleszólása volt. Walkerben talán több van, mint gondolta. – Mind a négyen egyforma szavazati joggal rendelkeztek, ugye? – kérdezte. – Még ha Regan a ótékonysági alap vezetője is, neki is van szavazata az új létesítményeknél.
– Így igaz. – És Walkernek is? – Természetesen. – Mi történik, ha Walker, Regan és Spencer is ellened szavaz? Aiden vállat vont. – Megkeresem a módját, hogy megkapjam, amit akarok. – Arrogáns alak vagy – nevetett Cordie. – Igen. A beismerésben nem volt semmi bocsánatkérés, de Cordie nem is várta, hogy a férfi hibának tartaná az arroganciát. Aiden Madison igazi alfahím volt, neki pedig, aki állítólag szabad és független nő, nem lenne szabad vonzódnia hozzá. Vagy mégis? – Van még egy kis munkám ma estére – mondta Aiden. – Lemész az irodádba? – Nem, itt dolgozom a laptopon. Cordie hátratolta a székét és felállt. – Nem zavarlak. Meg kell válaszolnom néhány e-mailt. Egy örökkévalóságig fog tartani. – Remélte, ha már nem lesznek ilyen dagadtak az ujjai, tud majd gépelni, de egyelőre kénytelen volt az egyujjas módszernél maradni. Hála és köszönet Regannek, aki áthozta egy-két holmiját. Cordie elveszett lenne a laptopja és a mobiltelefon-töltője nélkül. A szobájába ment a laptopért, aztán visszatért a nappaliba, hogy megkeresse a telefonját és a töltőre tegye. Miután hiába kereste mindenhol, a szálloda telefonjáról felhívta a mobilt. A csörgést követve az egyik szék alatt fedezte fel. Hogy a csudába kerülhetett oda? Aiden a bárpultnak dőlve figyelte. A nappali kezdett úgy festeni, mintha felforgatták volna. A pamlag párnái csálén álltak, a dohányzóasztalon a lány laptopja, iPadje, fülhallgatója és töltője hevert. Egyik köntöse csak úgy a szék támlájára volt dobva, az e-book-olvasója az ülésen volt. Nem is lakott ennyi ideje itt. Miért fest úgy a szoba, mintha már egy hete itt lenne? Rendre kell nevelni, határozta el Aiden. – Tudod, mennyi időt vesztegetsz arra, hogy megkeresd a dolgaidat, mert nem a helyükre tetted őket? Cordie a laptoptöltő zsinórját bogozta éppen. – Hogymegismételte mondod? – kérdezte felegyenesedve. Aiden a kérdést. – Nem, Aiden, fogalmam sincs, mennyi időt vesztegetek el a kereséssel. Otthon mindennek van helye. Itt nincs. Aiden nem szállhatott vitába vele, mert megszólalt a telefonja. – Alec az – mondta Cordie-nak. Cordie türelmetlenül várta, hogy Aiden befejezze a beszélgetést, és elmondja, mit akar Alec. – Átjön a felvétellel – mondta Aiden. – Miért nem küldi át e-mailen? – Beszélni akar veled. – Mi mondanivalója lehet még? – Cordie nekidőlt a pamlag karfájának. Nem akart leülni, mert attól félt, hogy nem tud majd felkelni. A sok dudorral és horzsolással a nap végére a mozgás már kimerítő volt. – Azt mondta, ez most hivatalos. Sean és Jayden nem tévedett. Valaki szándékosan a kocsi elé lökött.
Cordie megdöbbent és haragra gerjedt. – Szóval igaz. Bizonyíték van rá. Ó, istenem! Valaki tényleg megpróbált megölni. Meg is halhattam volna! Aident meglepte a lány reakciója. – Hiszen tudtuk, hogy meglöktek. Ez most csak megerősítés. – Nagyon lazán fogadod a dolgot. – Ne hidd. De Cordie-nak továbbra is nyugodtnak tűnt a férfi. – Ezt nem hiszem el. Jobban kellett volna figyelnem. Lanyhult az éberségem. Egész héten folyton a hátam mögé nézegettem, amikor azt hittem, követ valaki, és abban a pillanatban, amikor nem vigyáztam, bumm! Majdnem megöltek. Aiden álla megfeszült, s hangjából figyelmeztetés csendült ki, ahogy kimondta a lány nevét. – Cordelia, azt hitted, hogy valaki követ? – Igen, és láthatóan hagytam, hogy mögém surranjon. El sem hiszem. Tudod, ki van e mögött? Mert én igen. Aiden legszívesebben üvöltözni kezdett volna vele, amiért nem szólt neki. Elhatározta, hogy megvárja Alecet azzal, hogy kifaggassa a lányt. Majd utána fog üvölteni. – Simone az – jelentette ki Cordie határozottan. – Megpróbál megszabadulni tőlem, ahogy az apámmal való házassággal is tette. Az a szörnyszülött ott Ausztráliában nem is tudja, mit hozott a fejére, amikor… Azonnal abbahagyta az őrjöngést, ahogy Aiden megfogta a karját. – Tudod, mit jelent ez, Cordelia? – Mit? Aiden megcsókolta a homlokát. – Azt, hogy nem mész sehová.
20. fejezet
döntött, megvárja a megbeszélt időt azzal, hogy felhívja Sydney-t. Azt tervezte, hogy elbagatellizálja a balesetet, épp ezért nem tartotta fontosnak a soron kívüli hívást. – Van valami jelentenivalója? – Igen. Az utasítás szerint folytattam a megfigyelt nő követését. Semmi olyasmit nem találtam a házában, ami magához köthetné. – Remek. – Kerestem a legmegfelelőbb alkalmat, hogy megszabaduljak tőle. – Ez volt az utasítás. A férfi megköszörülte a torkát. – Lehetőség adódott a zsúfolt utcán, és lépésre szántam el magam. – Mit tett? – Az autók közé löktem. – Tanúk előtt? Azt mondta, az utca tele volt. Az emberek látták magát? – Nem, senki sem látott – mondta sietve a férfi. – De valami mégis rosszul sült el. Hallom a hangján. – A nő túlélte. Vannak sérülései, de fel fog gyógyulni. – Maga ostoba! Miből gondolta, hogy így rendben lesz? Azért küldtem oda, hogy orvosolja a problémát, de maga elszúrta. – Igen… igen… – dadogta a férfi. – Én is rájöttem, hogy jobb alkalmat is találhattam volna. A rendőrség balesetként könyvelte el az esetet. Meg kellett volna halnia, de a kocsi lassított… A pillanat hatása alatt cselekedtem, mert lehetőséget láttam… – Hirtelen rájött, hogy mentegetőzik. – Már el kellett volna intéznie. – Tudom. Elszúrtam, de nem fog még egyszer megtörténni. – Nagyon ajánlom, hogy így legyen. Nem várok tovább. Fejezze be!
21. fejezet
Cordie az asztalnál ülve nézte a felvételt Aidennel együtt. Alec előbb a bárhoz ment egy italért, csak utána húzott ki egy széket és ült le velük szemben. – Tényleg úgy pattantam elé – mondta, és összerezzent. – Látod, itt mit csináltál? – tekerte vissza Aiden a szalagot. – Olyan, mintha megpróbáltál volna felugrani, mint egy rúdugró, a kocsi motorháztetejére. Okos dolog volt. – Tényleg megpróbálod pozitív fényben feltüntetni ezt a dolgot? – hitetlenkedett Cordie. – Talán – vont vállat Aiden. – Szerintem inkább úgy fest, mintha a bal kezemmel megpróbálnám megállítani a kocsit. – Le volt engedve a napellenző – kommentálta Alec. – Jó, hogy a kocsi már lassított, különben sokkal rosszabb állapotban lennél. Cordie tudta, hogy a két férfi őt próbálja megnyugtatni, de ez a félig teli pohár módszer nála nem működött. Visszatekerte a videót az elejére, és újra megnézte a felvételt. Látta önmagát, ahogy a járda szélére lép, és látta a köré gyülekező tömeget. Mindenki előrenézett, aztán mintegy vezényszóra elfordította a fejét. Nyilván ekkor durrant a teherautó kipufogója. A másodperc töredéke alatt Cordie a közeledő autó elé tántorodott. Amikor újra lejátszotta a videót, a maga mögött álló emberekre koncentrált. Olyan szorosan összezsúfolódtak, hogy lehetetlen volt kivenni az arcokat. Újra visszatekerte a filmet, és most a sarok felé tartó gyalogosokat figyelte. Csak egy gyanús külsejű alakot látott. A fickó mélyen a homlokába húzta a baseballsapkáját, és egyszer sem nézett fel, így a kamerák nem tudták rögzíteni az arcát. Aztán mintha eltűnt volna a tömegben. Cordie hagyta továbbpörögni a filmet. A baleset után néhányan odarohantak hozzá, hogy segítsenek, mások döbbenten álltak és néztek, míg voltak, akik arra kíváncsian, hogy mi történt, bevándoroltak a kamera látószögébe. A felbolydulás néhány percig tartott, aztán a bámészkodók kezdtek elszivárogni. Cordie alaposan megnézte magának a távozókat, és a baseballsapkás fickót is látta köztük eltűnni. Alec és Aiden még legalább hússzor lejátszotta a felvételt, mindenkit megnézve, de főleg a baseballsapkás férfira koncentrálva, s végül megállapították, semmi olyat nem láttak, ami szándékosságra engedne következtetni. – Elég volt – jelentette ki Cordie. – Képtelen lennék még egyszer megnézni. Senkit sem ismertem fel a felvételen. – Akkor meséld el inkább azt Alecnek, hogyan hagytad, hogy a fickó mögéd osonjon – javasolta Aiden. – Miről beszélsz? – csodálkozott Alec. – Egész héten volt egy olyan furcsa érzésem, hogy valaki követ. Alec először nem szólt semmit, csak belekortyolt a sörébe. – Egész héten, mi? Cordie biccentett. Látta a férfi tekintetén, hogy mindjárt robbanni fog. – Szeretnéd elmondani, miért hitted azt, hogy követnek? Esetleg elmagyarázhatnád azt is, miért nem
szóltál ról a. – Csak egy érzés volt – felelte Cordie védekezőn. – Nem volt semmi bizonyítékom, és valahányszor, amikor így éreztem és hátrafordultam vagy a tükörbe néztem, nem volt mögöttem senki. Aiden legszívesebben a falba verte volna a fejét. – Az isten szerelmére, Cordelia, az egésznek az a lényege, hogy ne vedd észre, ha tényleg jó a szakmájában, márpedig úgy tűnik, az. – Nem kell kiabálnod velem. El akartam mondani. – Akkor kezdd el most – javasolta Alec. – Mikor érezted először úgy, hogy valaki követ? Cordie felidézte a hetet, elmesélve a képtárat, a parkolóházat és a temetőt. – Oké – mondta Alec, amikor befejezte –, van még bármi, amit szeretnél elmondani? Cordie nem tudta megállapítani, Alec haragszik-e rá vagy sem. – Mennyi az idő Sydney-ben? – fordult Aidenhez. A férfinak nem kellett gondolkodnia a válaszon. – Nálunk most kilenc múlt, szóval ott most van dél. Miért? – Szeretném felhívni Liamet. – Nemrég beszéltem vele – mondta Alec. – Utánanéz egy-két dolognak a kedvemért, és visszahív. Mil yen dolognak ? – szerette volna Cordie kérdezni, de Alec megelőzte. – El fogom mondani, de légy türelemmel, Cordie. Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Cordie szeretett volna segíteni, de nem tudta, hogyan. Elkeserítő volt, és a fáradtság is lassan erőt vett rajta. De legalább a szeme alatti sötét karikák miatt nem kell izgulnia. A sérülései eltakarják. – Gyűlölöm, ha tehetetlen vagyok – ismerte be. Aiden együtt érzőn nézett rá. – Tudom, de ezt most ránk kell hagynod. Komoly traumán estél át. Cordie egész teste fájt-sajgott, alátámasztva ezzel a férfi igazát. – Regan és én szeretnénk szívességet kérni tőled – mondta Alec, és az egész viselkedése megváltozott. Többé már nem a hozzáértő és komoly FBI-ügynök volt, hanem a barát. – Mi lenne az? –– Az ügyvédek mindigőket? nem készültek el a ház papírjaival. Szeretnéd, hamég felhívnám – Nem – rázta a fejét Alec. – Megígérték, hogy megcsinálják. De Regan és én abban reménykedünk, hogy nem bánnád, ha egy-két dolgot már most átvinnénk a házadba. – Nem, persze, hogy nem. De nem akarja Regan a legtöbb szobát átfestetni, mielőtt beköltöznétek? – Csak két szobát, és a festők holnap mennek… ha nem gond. – Nem, dehogy. Csak rajta, nyugodtan csináljátok a dolgaitokat. Alec néhány perccel később távozott. Aiden az ajtóhoz kísérte, és a két férfi egy-két percig még halk hangon beszélgetett. Mivel néhányszor Cordie-ra néztek, a lány tudta, hogy róla folyik a szó. Azt is tudta, egyikük sem fogja elárulni, mit beszéltek, bár nagyjából biztos volt benne, hogy itt akarják tartani a szállodában. Alec még e-mailen átküldte a videót, mielőtt elment. A laptopján megnyitotta, és még egyszer megnézte.
– Ezt a felvételt jó ideig nem tudom majd kiverni a fejemből – mondta Aidennek, amikor a férfi visszatért hozzá. – Talán ha nem néznéd meg többször… Igaza volt. – Oké. – Próbálj valami másra gondolni. – Milyen remek ötlet! Soha eszembe se jutott volna. – Örülök, hogy segíthettem – felelte Aiden, nem zavartatva magát a lány gúnyolódásától. Visszament az asztalhoz, amin a laptopja volt, és megnézett néhány fájlt. Néma csendben teltek a percek. Aident teljesen lefoglalta a munkája, ezért Cordie bement a szobájába, és az ágyra telepedve azon töprengett, hogyan gyorsíthatná meg a nyomozást. Visszament a nappaliba. – Aiden, azon tűnődtem… – kezdte kedvesen. – Min? – morrant fel a férfi. – Hogy mikor mész vissza Sydney-be. Erre Aiden abbahagyta a gépelést és felnézett. – Miért? – Szeretnék veled menni. Aiden „te megőrültél” tekintettel nézett rá. – Nem. – Nem akarod hallani, miért szeretnék veled menni? – Nem. – Akkor is elmondom. – Gondoltam, hogy így lesz – dőlt hátra a széken a férfi. – Szeretnék bekopogni Simone Rayburn ajtaján, és beismertetni vele, hogy valakit rám küldött, hogy megszabaduljon tőlem. Aztán szerintem megteheted, amit Jayden javasolt. Aidennek nehéz volt visszafojtani a mosolyát. Cordie kezdte komolyan dühbe lovallni magát. – Mi lenne az? – kérdezte. –– Elütheted. Akármész az egész családot kicitálhatom a kocsi elé. Cordelia, nem Sydney-be. Cordie nem vitatkozott. Jó volt egy-két percig dühöngeni Simone miatt, és leengedni a gőzt, de végül rájött, hogy türelmesnek kell lennie. Liam nyomoz, és lehetséges, hogy hamarosan talál valami bizonyítékot, amely alapján letartóztathatják Simone-t és azt a férfit vagy férfiakat, akit Chicagóba küldött. Abban egyetlen pillanatig sem kételkedett, hogy csakis Simone lehet a hunyó, s nem valaki más. – Öt percen belül indulnom kell egy megbeszélésre – mondta Aiden. Kikapcsolta a laptopját, és bevitte a szobájába. Amikor visszatért, a sportzakóját vette fel. Nem mondta, hová megy, vagy hogy mikor jön vissza, és Cordie nem kérdezte. Ha Aiden azt akarná, hogy ő is tudja, szakítana rá időt, hogy elmondja… ami egyébként igazán előzékeny dolog lenne tőle. Aiden azonban inkább nyers. Nem kellene megemlíteni, hogy elmúlt már tíz? Nem, isten őrizz! A tanárok iskolanapokon este tízkor lefekszenek – ő legalábbis akkor feküdt, amíg tanított –, de a milliomos vezérigazgatók akár egész éjjel dorbézolhatnak, ha úgy hozza kedvük.
Aiden a zsebébe csúsztatta a mobiltelefonját. – Biztonsági őr áll a folyosón. – Tudom, láttam. – Biztonságban leszel itt. Az őr senkit sem enged se be, se ki. Se ki? Más szóval, ő sem megy innen sehová. Cordie úgy döntött, bolondozik egy kicsit. – Nem akarok sehová se menni. Szeretek itt lenni. Talán sohasem megyek el. Érezd jól magad! – Azzal anélkül, hogy bármi mást mondott volna, bevonult a szobájába, és halkan betette maga mögött az ajtót. Nem hazudott. Fáradt volt, és nem vágyott másra, csak hogy aludhasson. Pompás érzés volt, hogy így kényeztették, s most erre volt a legnagyobb szüksége. Nem árt, ha egy kicsit megfeledkezik az önálló, magát ellátni képes Cordie-ról. Segítségre van szüksége, hogy az erejét visszanyerje. Az sem árthat, ha valamivel tovább marad a szállodában. Még egy napot pihen, aztán hazamegy. Még egy-két órán át nézte a tévét és lazított. Éjfél körül aludt el, és valamivel később sikítva ébredt. Riadtan ült fel az ágyban, és kétségbeesetten próbálta felfedezni, honnan fenyegeti a veszély. Csattanást hallott, aztán szitkozódást, és hirtelen Aiden bukkant fel mellette. – Mi a… Jól vagy? – zihálta. Cordie hátrasimította a haját a szeméből, és hunyorogva nézett fel a férfira. – Felébresztettelek? – Vérfagyasztó sikolyt hallottam. – Én is hallottam – biztosította Cordie. – Én sikítottam, és arra ébredtem fel. Fogalmam sincs, miért tettem ilyet – fűzte hozzá zavartan. – Rosszat álmodtál? – Valószínűleg, de nem emlékszem. A férfi csak egy bokszeralsót viselt, és ahogy ott állt fölötte, épp olyan kimerültnek tűnt, amilyennek Cordie érezte magát, de így is észrevette, milyen isteni teste van, míg az övé… színes volt. Tele kék-zöld foltokkal. – Szeretnéd, ha veled aludnék? – kérdezte Aiden. – Nem. – Rendben. – Felemelte a takarót és bebújt Cordie mellé az ágyba. – Hajtsd a vállamra a fejed. –– Most azt is megmondod, hogyan aludjak? Jó éjt,már Cordelia.
22. fejezet
Aiden reggel hét körül hagyta el a lakosztályt, és kilenc utánig vissza sem tért. Benézett Cordie-hoz, hogy megnézze, biztos jól van-e a lány. Cordie még mélyen aludt. Miután Aiden átöltözött, újra elment, hogy Spencerrel találkozzon, együtt megigyanak egy kávét, és megbeszéljék, mi legyen az öccsükkel, Walkerrel. Amikor Cordie felébredt, a szoba még sötét volt, de a két függöny találkozásánál levő résen át beszökött a napsugár. Cordie felkelt, elhúzta a függönyt, és kinézett a gyönyörű napos időbe. Igyekezett meggyőzni magát, hogy sokkal jobban van. A fájdalmai közel sem olyan erősek, mint előző nap, és amikor árkálni kezdett, lába merevsége is enyhült. Összezúzott csípője még mindig pokolian fájt, de elviselhető volt. Be kell bizonyítania, hogy képes ellátni magát, és fel kell öltöznie, mielőtt az ápolónő megjelenik, hogy segítsen. Cordie biztos volt benne, hogy rá tudja húzni a gipszre a műanyag védőhuzatot, nehogy összevizezze fürdés közben. Új nap, új, pozitív hozzáállás, mondta magának. Egész jól érezte magát, amíg meg nem pillantotta a tükörképét. Szörnyen festett. A duzzanatok ugyan eltűntek, de felhorzsolt bőre sokkal tarkább színekben pompázott, és a haja… jóságos isten, a haja úgy állt, mintha egy lökhajtásos gép hajtóműve fodrászolta volna. Azégnek áll a haja kifejezés nagyon is találónak bizonyult az esetében. Talán mégis elkelne egy kis segítség. Patty, a negyven-egynéhány éves nővér szeretett fecsegni. A kicsit gömbölyded, kedves szemű és anyai beállítottságú nő semmiben sem hasonlított az előző napi, buja külsejű ápolónőre. Miután bemutatkozott, közölte Cordie-val, mennyire örül, hogy egy kis időre elszabadult Walker mellől. – Nehéz vele? – kérdezte Cordie. Nem tudta leplezni a meglepetését, hiszen Walker volt a család sarmőrje. Mivel Patty halk, kedves szavú teremtés volt, a válasza megnevettette Cordie-t. – Kellemetlen alak, csak nyűg az ember nyakán. – Levette Cordie karfelkötő kendőjét, és összehajtotta. – Soha egy kérem vagy egy köszönöm, és üvöltözik, valahányszor segíteni próbálok. Komoly megpróbáltatás őt átültetni az ágyból a tolószékbe. – Azt terveztem, hogy ma meglátogatom – mondta Cordie. – Talán várnom kellene vele, amíg jobban érzi magát. – Ne várjon! Talán kedvesebben fog viselkedni, ha egy barát is ott lesz mellette. Az biztos, hogy a gyógytornásznak nem örült. Cordie remélte, hogy Patty csak túloz. El sem tudta képzelni, hogy Walker bárkivel is durván viselkedne. Aidenről igen, Spencerről néha, de Walker? Nem, ő soha nem lenne durva. Miután Cordie felöltözött, a folyosón át indult Walker lakosztályába. Az őr úgy nézett rá, mintha Cordie megpróbált volna az életére törni, de elengedte, majd árnyék módjára követte. – Itt leszek kint – emlékeztette a lányt. – Én meg itt leszek bent – mosolygott Cordie, miközben kinyitotta az ajtót, és besurrant a lakosztályba. Odabent sötét volt, és percekig tartott, mire a szeme hozzászokott. Az összes függöny be volt húzva, és mindössze egyetlen lámpa égett az ágy végénél álló kis asztalkán. Cordie tett néhány lépést befelé és meglátta. Szegény Walker! Olyan sápadtnak tűnt… és dühösnek. A nappali közepén ült egy tolószékben a dohányzóasztal mellett. A lábát kinyújtotta maga elé. A gipsz egész a térdéig ért, és Cordie nem tudta
megmondani, be tudja-e hajlítani a lábát vagy sem. A férfi halvány mosolyt kínlódott az arcára, ahogy meglátta. – Hallottam, hogy elütött egy autó. – Hallottam, összetörtél egy autót. Cordie arra gondolt, hogy megpuszilja üdvözlésül, de minél közelebb ért a férfihoz, annál erősebb lett a bűz. Cordie megtorpant. – Bűzlesz – tört ki belőle. – Nem engedi, hogy megfürdessük – mondta Patty. Egy halom törülközővel a kezében elsétált Cordie mellett. Walker közönyös álarcot öltött. Patty után meredt, amíg a nő el nem tűnt a hálószobában, csak utána szólalt meg. – Bárcsak békén hagyna mindenki! – Mi bajod van? – akarta tudni Cordie. Walker úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést, mire a lány megismételte, ezúttal sokkal hangosabban. Mivel minden figyelmét Walkerre összpontosította, nem vette észre, hogy Aiden és Spencer belépett a nappaliba. – Mihelyt megfürödtél és tiszta ruhát vettél, békén hagyunk, egy időre legalábbis. – Talán be kell zárkóznom a hálószobába, hogy legyen egy kis békességem? – morogta a férfi. – Igen, azt hiszem, pontosan ezt fogom tenni. – Elhátrált a dohányzóasztaltól a tolószékkel, hogy megforduljon. Aiden közbe akart lépni és jól megmondani a véleményét az öccsének, amikor meghallotta Cordie nevetését. A váratlan reakció összezavarta, és tétován megállt. Mit talál a lány ennyire mulatságosnak? – Azt hiszed, nem tudok bejutni egy bezárt szobába? Maximum öt perc – mondta. Walker felmordult, és elengedte a tolószék kerekeit. – Ugyan hogy csinálnád? Berúgnád az ajtót? – Ó, nem kell ilyen barbár módszerekhez folyamodnom – mondta Cordie édesen. – Rengeteg módját tudom, hogy kiugrasszalak onnan. Használhatnék például könnygázt. Az gyors és egyszerű. A szemed egy hétig égni fog, de garantálom, hogy ki fogod nyitni az ajtót. Vagy azt is… – Te megőrültél! – vágott a szavába Walker. – Honnan vennél könnygázt? Cordie bosszankodva nézett rá. –– Mit csináltam a St. Matthew-ban? Tanítottál. – És mit tanítottam? – kérdezte, s mielőtt a férfi találgathatott volna, folytatta is. – Kémiát, Walker. Kémiát tanítottam. Nem venni fogom a könnygázt, hanem csinálni, és a szobaszerviz mindennel ellát, amire szükségem van. Egy kis ecet, szódabikarbóna, némi fűszer… folytassam? Vagy akarod hallani, mi mást tudok még kotyvasztani, amivel kiugratlak egy bezárt szobából? Természetesen csak blöffölt. Igen, tudta, hogyan kell könnygázt készíteni, de sohasem csinált volna, és halvány fogalma sem volt, mit mondjon, ha a férfi megkérdezi, hogyan juttatja be a könnygázt a szobájába. – Milyen rosszindulatú nőszemély vagy! – morogta Walker. – Így igaz – helyeselt Cordie vidáman. – Most pedig elmész fürdeni, vagy hívjam a szobaszervizt, és kotyvasszak egy-két meglepetést, amellyel együttműködésre bírlak? – Oké, te győztél – emelte fel megadón a kezét a férfi. Mielőtt meggondolhatta volna magát, Patty le is csapott rá, és begurította a fürdőszobába.
– Ne menj el, Cordie! – kiáltott vissza Walker. – Nem tart sokáig. Azok után, amilyen szaga volt? Cordie úgy vélte, egész délután eltarthat. Aiden mögé lépett és a vállára tette a kezét. – Könnygáz, Cordelia? – Tényleg tudod, hogy kell csinálni, ugye? – Spencer hangjából bámulat csendült ki. – Igen – fordult feléjük Cordie. Régen esett már meg, hogy egy helyiségben látta mind a három Madison fivért, és nem tudta nem észrevenni a hasonlóságokat. És persze jól látható különbségek is voltak köztük. Spencer és Aiden magas volt, és izmos testük bizonyította, hogy sok időt töltenek edzéssel. Spencer vállban egy kicsit erősebb volt Aidennél, de Aidennek kidolgozottabb volt a teste. Walker viszont nyomát sem mutatta bármilyen fizikai erőnlétnek. Úgy tűnt, az életmódja lassan kikezdi az egészségét, mivel Cordie soványabbnak látta, mint legutóbb, és bőrének sápadt árnyalata is azt sugallta, hogy a zaklatott életvitel kezdi megszedni a maga vámját. A testi különbségek ellenére mindhárom fivér jóképű volt, és nyugodtan elmehetett volna modellnek. Aiden jól mutatott volna aGQ címlapján, Spencer inkább a Sports Illustrated magazinba illett, Walker pedig… ő más volt. Volt idő, amikor nyugodtan megjelenhetett volna az Esquire borítóján, mostani állapotában azonban inkább egy orvosi lap használhatta volna illusztrációként. Spencer megsimogatta a vállát. – Ma sokkal jobban festesz. Alig látni a zúzódásokat – mondta. – Nem hiszem, hogy bárki észrevenné. Hát nem néz ki jól, Aiden? – Cordelia mindig jól néz ki. A lány épp arra készült, hogy megköszönje nekik a nyilvánvaló hazugságokat, amikor kopogtak az ajtón, és egy fehérbe öltözött, megtermett, izmos ember jött be. – Walker együttműködik végre, Edward – mondta neki Aiden. – Edward betegápoló – magyarázta Spencer. – Úgy volt, hogy segít nekünk a zuhany alá vonszolni Walkert. Aiden bemutatta a betegápolót Cordeliának. Amikor a férfi megfogta Cordie kezét, ráncba szaladt a homloka, és alaposan szemügyre vette a lány arcát. – Maga is a kocsiban volt Walkerrel? Cordie vádló arccal fordult Spencermi? felé. – Alig észrevehetőek a zúzódások, – mondta nevetve. – Elütötte egy autó – magyarázta Aiden az ápolónak. Cordie nem akadályozta meg, amikor Edward gyengéd mozdulattal kihúzta a kezét a kendőből. – Nem nagy a duzzanat. Az jó – jelentette ki, miután megvizsgálta a lány ujjait. – Mikor megy vissza orvoshoz? Cordie-nak fogalma sem volt. Még a nevét sem tudta az orvosnak, aki begipszelte a kezét. – Holnaputánra van időpontja egy specialistához – felelt helyette Aiden. – Tényleg? Honnan tudod? – Onnan, hogy én beszéltem meg. – Mikor? – Még a kórházban. – És mikor akartad nekem is elmondani? – kérdezte Cordie csodálkozva, ugyanakkor feldúltan is, hogy
a férfi a tudta nélkül szervez neki programot. – Holnapután. – Nem fogja ilyen hamar levenni a gipszet. – Nem. Ez csak egy ellenőrző vizsgálat lesz, hogy hogyan halad a gyógyulásod. Én viszlek el. – Aiden, lehetséges, hogy két nap múlva már itt sem leszek. – De itt leszel. Cordie nem akart most ezen vitatkozni. Megvárja, amíg négyszemközt lesznek. Akkor majd megmondja a férfinak a magáét, és tesz róla, hogy meg is hallgassa. – Megyek, segítek Walker körül – mondta Edward. – Örülök, hogy megismerhettem – fordult Cordiehoz, mielőtt bement volna Walker szobájába. – Ha valami gondja van, csak szóljon. Cordie-nak volt egy nagy gondja, de gyanította, Edward nem lehet a segítségére Aidennel kapcsolatban. – Ha nem haragszotok, el kell intéznem néhány hívást. – Átvágott a szobán, aztán megtorpant. – Spencer, felhívnád a takarítókat, hogy küldjenek fel valakit? Őrült rendetlenség van itt. – Aiden arckifejezése láttán felemelte a kezét. – Igen, látom a párhuzamot. A férfi nevetése elkísérte az ajtóig. De mégsem volt ugyanaz. Aiden elképzelése a rendetlenségről nagyon is különbözött egy átlagemberétől. Neki már az is rendetlenségnek számított, ha az ember az asztalon felejtett egy sálat. Jó, rendben, talán több mindent is széthagyott a nappaliban, nem csak a sálat, de az akkor sem volt rendetlenség. A biztonsági őr visszakísérte a lakosztályba. – Mr. Madison aggódott, amikor nem találta itt magát. De nyomban megnyugodott, amikor megmondtam neki, hogy maga Mr. Madison öccséhez ment. Aiden aggódott? Talán azt hitte, hogy elment? És ha igen, ugyan hogyan vitte volna véghez? Ki sem léphet az ajtón anélkül, hogy egy őr az árnyékául ne szegődne, és ha odáig merészkedne, hogy megnyomja a felvonó gombját, valószínűleg lebirkóznák és visszavonszolnák a lakosztályba. Amíg Aiden irányítja a dolgokat, Cordie nem megy sehová. A hálószoba felé indult a telefonjáért, de ahogy elsétált a gardrób mellett, megtorpant. A gardrób előző nap még üres volt, most viszont tele ruhával. Cordie felkapcsolta a villanyt, és besétált. Az ő ruhái voltak, nem csak néhány. farmer. és Egy másikon pólók. Minden fogason lógott ruha. Az egyik polcon szépen összehajtogatva három Aiden műve lenne? És ha igen, miért tette? Igazi nyűg lesz mindent visszahurcolni, vagy összepakolni a bostoni költözéshez. Hallotta, hogy nyílik a lakosztály ajtaja. Regan lépett be a nappaliba, a fülén a mobillal. Amikor befejezte a beszélgetést, a telefont és a táskát is az asztalra tette, aztán felnézett, és meglátta Cordie-t. – Alec hozza a cipőidet – mondta. – Perceken belül itt lesz velük, csak összefutott egy barátjával az előcsarnokban. – Miért hozza ide a cipőimet? – értetlenkedett Cordie. – Mivel itt maradsz egy ideig, arra gondoltam, talán szeretnéd itt tudni a ruháidat és cipőidet. – Levetette magát a pamlagra, és megpaskolta maga mellett a párnát. – Pihenned kell. – Eddig mást sem csináltam, csak pihentem. Miből gondolod, hogy itt maradok? Készen állok a hazamenetelre.
– De most hoztam át néhány ruhádat. – Miért? – Mit értesz azon, hogy miért? Szükséged van a holmidra. – Regan ismét megpaskolta maga mellett a párnát. – Ülj le, kérlek! Cordie megadta magát, és lehuppant mellé. – Regan, mi folyik itt? – Alec úgy véli, egy ideig még itt kellene maradnod. Itt biztonságban vagy, és szerinte beletelik egy időbe, mire kiderítik, ki lökött az autó elé. – Talán sohasem tudjuk meg, bár gyanakszom valakire. Nem maradhatok örökké itt – érvelt. – Ez Aiden otthona, nem az enyém. Már így is elég hosszú időre befurakodtam ide. – Aiden az, aki ragaszkodik hozzá, hogy itt maradj vele, és rengeteg helye van. A hálószobák elég messze vannak egymástól – mutatott rá Regan. – Nem leszel az útjában, mert amúgy is ritkán van itt. És itt senki nem fér hozzád. Nem is lehetnél nagyobb biztonságban. – Igen, tudom, de… – Itt segítséged is van, tudod, az öltözködéshez. – Fel tudok öltözni egyedül is. – Fel tudod venni a szűk farmerodat fél kézzel? Vagy be tudod kapcsolni a melltartódat? Talán, ha tudnád mozgatni a bal kezed ujjait, könnyebb lenne, de most bizonyos szempontból megakadtál, nem? Walkernek vannak ápolói, akik neked is segíthetnek. – Ha hazamegyek, felvehetek valakit, ha szükségem van rá. – És mi van a biztonsággal? – Bezárom az ajtókat. – Te is tudod, hogy itt kellene maradnod. Ilyen fényűzésben élni… és mégis csapdában érezni magát. Ám ha igazán őszinte akart lenni magával, Cordie-nak be kellett ismernie, hogy ellenállásának csak csekély köze van a függetlenséghez, és sokkal több ahhoz, hogy fél kettesben maradni Aidennel. Hogyan feledkezhetne meg a férfiról, és léphetne tovább, ha az ő fedele alatt él, mindennap látja és az érintése után sóvárog? Cordie szerette volna kiönteni a szívét Regannek, és elmesélni, mi történt közte és Aiden közt Sydney-ben, de nem tehette. Egy-két Aiden karjában töltött éjszakából még nem lesz viszony, ha Regan róla, csak aggódna Cordie-ért, s csak isten tudja, mit mondana a bátyjának, vagy mitéstenne vele. tudna Nem számítana, hogy felnőtt emberek, akik az szabad akaratukból szeretkeztek. Azt sem szabad elfelejtenie, mekkora erőfeszítéseket tett, hogy elhitesse Regannel és Sophie-val, hogy Aiden iránt érzett gyerekkori rajongása már a múlté. Mielőbb Bostonba kell költöznie, határozta el századszor is. – Nem vagyok hozzászokva a kényeztetéshez, de el kell ismernem, nagyon kellemes. A szobaszerviz csodás, és kedves, hogy áthúzzák helyettem az ágyneműt. A kisujjam sem kell megmozdítanom. – Akkor maradsz még egy kicsit? – Igen, de csak egy kicsit. – És nem fogsz panaszkodni? Cordie nevetett. – Nem fogok. Most pedig elég legyen rólam! Mi van veletek? – Nincs sok újság. Átvittem a csekket annak a szörnyű nőnek, akitől azt a cseppnyi babaházat béreljük,
és azt mondta, hogy Alecnek meg nekem alá kell írnunk egy egyéves bérleti szerződést. Eddig havonta fizettünk, és közben házat kerestünk. – Mit léptetek rá? – Visszavettem tőle a csekket, és közöltem vele, hogy a jövő hétvégére kiköltözünk. Cordie tudta, mi következik. – És? Regan az ajkába harapott, és esedező tekintettel nézett rá. – Beköltözhetnénk már most a házadba? – Persze. Hiszen megveszitek. Csak pakoljátok be a holmimat a vendégszobába, amíg a költöztetők érte nem mennek. – Biztos vagy benne? – Tökéletesen. Cordie nem érezte, hogy kitúrták volna. Gyorsabban követik egymást az események, mint gondolta, de örült, hogy a barátai az új tulajdonosok. Remélhetőleg minden rendeződik, és ő hamarosan Bostonban lesz. Néhány percig még beszélgettek a remek szomszédságról, aztán Cordie helyzetére terelődött a szó. Regan utálkozva csóválta a fejét. – Gondolkodtam arról a Simone nevű boszorkányról. – Mi van vele? – Megfenyegetett, ugye? Szerintem levonhatjuk a következtetést, hogy ő áll a veled történtek mögött. Az pedig, akárhonnan nézzük is, gyilkossági kísérlet volt. – Én is erre a végeredményre jutottam – értett vele egyet Cordie. – Biztos pánikban van, hogy kitudódik a titka, szóval azt mondom, hogy a saját pályáján verd meg. – Az meg mit jelent? – Hozd nyilvánosságra. Hadd tudja meg mindenki Sydney-ben, mit tett az apáddal, és hogyan dobott el téged magától. Bérelj egy olyan óriási hirdetőtáblát, ha kell. – Hirdetőtáblát? – nevetett Cordie. – Csináld meg, bármibe kerül is. Ha a titok egyszer napvilágra kerül, nem lesz rá oka, hogy üldözzön, és akkor remélhetőleg békén hagy. –– Vagy megharagszik tíz bérgyilkost is küld utánam. Az is annyira benne van a pakliban rám, – láttahogy be Regan. – Nekem sem tetszik, hogy Simone megússzon egy gyilkossági kísérletet. És mi van a fickóval, aki az autó elé lökött? – kérdezte, de mielőtt Regan válaszolhatott volna, már folytatta is. – Ha csak Simone-t leplezem le, mi lesz a merénylővel? Nem hagyom, hogy megússza. Őt is le kell csukni Simone-nal együtt. Mind a kettőt el akarom kapni. – De hogyan tudnád elkapni őket? – Halványlila gőzöm sincs. Arra gondoltam, hogy beszélek Aleckel és Jackkel, ők biztos kitalálnak valamit. Ez tetszett Regannek. – Nagyon bízol a férjemben és Jackben. – Persze hogy bízom bennük. De tudom, Alec mit fog mondani. – Mit fogok mondani? – kérdezte a belépő Alec.
A férfi egy nagy dobozt cipelt. Regan utasította, hogy tegye be a gardróbszobába. – Majd később elrendezem őket – mondta. Cordie megvárta, míg Alec visszatér a nappaliba, s csak akkor válaszolt. – Azt fogod mondani, hogy elhamarkodott következtetéseket vonok le anélkül, hogy megfelelő bizonyítékok állnának a rendelkezésemre, és hogy az egész képet kellene néznem. – Igazad van. Pontosan ezt fogom mondani. – Cordie-hoz sétált, és homlokon csókolta. – Hogy vagy, kedves? – Jól. – Regannek és nekem nagyon tetszik az új házunk. – Még nem egészen a miénk – emlékeztette Regan. – De hamarosan az lesz – ígérte a férfi. – Liam hallatott magáról, Cordie. – Van valami új híre? – Ellenőrizte azt a két testőrt, akik Simone-nal voltak. Eltűntek. Nem lehet őket fellelni Sydney-ben. Nem használták az útlevelüket, de utazhattak más név alatt. Ha rajta voltak valamelyik az Államokba tartó áraton, Liam meg fogja találni őket. – Gondolod, hogy utánam jöttek Chicagóba? – Nagyon nagy a valószínűsége. – Szerintem fel kellene állítanod egy csapdát – vélte Regan. – Idegtépő ez a várakozás. – Liam hamarosan jelentkezik az újabb információkkal – ígérte Alec. – Légy türelmes! – De hiszen az vagyok – mondta Cordie. – A feleségemhez beszéltem – vigyorgott Alec. Cordie kettesben hagyta őket, bement a szobájába, hogy összeszedjen egy-két magazint, amelyet át akart vinni Walkernek. Amikor visszatért a nappaliba, barátait egymás karjában találta, amint szenvedélyesen csókolóznak. A több mint egyéves házasság láthatóan nem csökkentette a lelkesedésüket. Még azt sem vették észre, amikor Cordie kisétált az ajtón. A felvonó előtt másik biztonsági őr állt, de ugyanolyan gyanakvón figyelte, hová megy. Cordie odabiccentett neki, aztán folytatta az útját Walker lakosztálya felé. Az őr sietve megelőzte, és ajtót nyitott előtte. Walker egyedül ült a pamlagon, begipszelt lábát egy puffon nyugtatva. Tiszta ruhát, szürke melegítőt és fehér pólót viselt, a laptopjaCordie. nyitva volt előtte. – Zavarlak? – kérdezte Walker felnézett és mosolygott. – Gyere, ülj ide mellém. Talán szerencsét hozol, amikor Aiden és Spencer visszajönnek a második menetre. Cordie örült, hogy kezd visszatérni a régi Walker, az, akit annyira kedvelt. Lepakolt egy köteg papírt a pamlagról, hogy le tudjon ülni. – Hogy van a karod? – kérdezte a férfi, a fejével a kendő felé intve, amely a megfelelő szögben tartotta Cordie bal kezét. – Jól. – Az igazat mondd, Kane! Cordie mosolygott. Walker mindig a vezetéknevén hívta őt és Sophie-t. – Fáj. Nem tudom kiegyenesíteni, és olyan… haszontalannak érzem magam. Hogy van a lábad?
– Hol fáj, hol nem, de nem akarok fájdalomcsillapítókat. Nem szeretem az érzést, amivel járnak. – Én sem. – A sör segít – vigyorgott Walker. – Kérsz egyet? – Nem, kösz – nevetett Cordie. Walker visszafordult a laptopjához. – Most néztem meg egy sajtótájékoztatót Mitchell Ray Chambers képviselővel. Egy riporter küldte át. Igazi felvágós fickó. Szeretnéd megnézni? – Persze. – Vettem tőle meg a kuzinjától egy darab földet. Remek üzletet kötöttem – kérkedett. – De Aiden veszekszik velem miatta. Cordie általában nem szokott rögtön ellenszenvet érezni valaki iránt, de a képviselő kivételnek bizonyult. Alighogy a férfi belemosolygott a kamerába és beszélni kezdett, a lányt elfogta az undor. Arról beszélt, hogyan kötötte meg az évszázad üzletét Madisonnal, és hogy már több mint egy éve ezen dolgozik. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy Green polgármesternő megpróbálta meghiúsítani Rock Point eladását, és aztán rákenni az egészet. Azt akarta, hogy a választói tudják, ő ezt nem engedte, és most van szerencséje bejelenteni, hogy a Rock Pointon végül mégis megépül a Hamilton szálloda és gyógyüdülő. És mindez neki köszönhető. – Igaz ebből bármi is? – kérdezte Cordie a sajtótájékoztató végeztével. – Egy része – felelte Walker. – A képviselő megkeresett, és megegyeztünk egy összegben a földet illetően. Úgy véltem, túl jó ajánlat ahhoz, hogy kihagyjam. Feleannyi volt, mint amennyit Aiden és Spencer fizetett volna. Feleannyi – hangsúlyozta. – És mit gondolsz, miért tette? Miért érte be ennyivel kevesebb pénzzel? – Újra indulni akar a választásokon, és Green kihívta. A közvélemény-kutatások szerint a nő támogatottsága az egeket veri, a képviselőé meg a béka feneke alatt lapul. Bármit megtenne, hogy újraválasszák. – Azt mondtad, a képviselő és a kuzinja közösen birtokolja a földet. Az unokatestvér belement, hogy kevesebbért adják el a birtokot? – Igen. Talán Chambers a saját részéből kipótolja a különbséget. Nem tudom. –– Spencernek mi aPointtal véleménye erről? városról beszél, hallom a hangján, hogy akarja ezt a szállodát. Amikor a Rock szomszédos Azt mondta, a város haldoklik, mert nincs munka, és a szálloda meg fogja változtatni az emberek életét, de Aiden oldalán áll, és nem akar üzletet kötni Chambersszel. Aiden jobban teszi, ha kiáll mellettem. Walker egyre jobban belelovalta magát, és készen állt a harcra. Cordie nem akart beleszólni, de nem tudta megállni, hogy rá ne mutasson a nyilvánvalóra. – Én megértem, Aiden és Spencer miért gyanakszik. – Az ő pártjukon állsz? – Mintha csak valamelyik tanítványomat hallanám! Nem, senkinek a pártján sem állok. Csak megemlítem azt a tényt, hogy eddig soha semmilyen érdeklődést nem mutattál a szálloda ügyei iránt. Igazam van? – Egyenjogú társ vagyok. – Aki a szavazásoknál mindig tartózkodik. Valld be! – bökte oldalba a férfit Cordie. – Mostanáig nem
érdeklődtél az üzlet iránt, igaz? – Nem – ismerte be Walker lemondó sóhajjal. Hátradőlt, kikapcsolta és a maga melletti ülésre tette a laptopot. – Úgy döntöttem, én is része akarok lenni a családi vállalkozásnak. De nem engedik. – Tévedsz. Tudom, hogy jól jönne nekik egy kis segítség – mondta Cordie, majd sietve folytatta, amikor látta, hogy a férfi vitatkozni akar. – És mindenki tudja, hogy te született tárgyaló vagy. – Tényleg? – Te vagy a család sarmőrje, Walker. De komolyan gondolod, hogy mostantól az üzlettel foglalkozol, vagy csak addig akarod ezt csinálni, amíg vissza nem mehetsz versenyezni? – Végeztem a versenyzéssel. Ideje visszavonulnom. Úgy beszélt, mint aki komolyan is gondolja, amit mond. Olyan régóta versenyzett már, hogy Cordie nem gondolta volna, hogy valaha is abbahagyja, de remélte, hogy a férfi kijelentése komoly. Valahol mélyen Walker jó ember volt. Csak lassítania kellett volna, méghozzá annyira, hogy ezt ő is észrevegye… s hagyja, hogy mások is meglássák benne. Cordie a nap hátralevő részét telefonálgatással töltötte. A bostoni építkezési vállalkozókat hívta, s mire megjelent az ápolónő, hogy segítsen a zuhanyzásnál és a kék selyem hálóing felvételében, a lány készen állt rá, hogy összegömbölyödjön és elszundítson a tévé előtt. Aiden tizenegy körül jött meg. Bezárta maga mögött az ajtót és szó nélkül a szobájába vonult. Biztos elege van már belőle, hogy mindig itt látja, gondolta Cordie. Vajon azt hiszi, hogy a nyakán marad? Úgy döntött, meg is kérdezi tőle, de aztán meggondolta magát, mondván, Aiden úgysem mondaná meg az igazat. Igazi úriember. Még ha akarná, sem rúgná ki őt. Mi a csuda baja van ma este? Nyugtalan volt, nem találta a helyét és akkor még ezek a nevetséges gondolatok. Cordie nagyon is jól tudta, mi baja van, de legalább öt percig kerülgette az igazságot, mint macska a forró kását. Kívánja a férfit. Gyűlöli, hogy ilyen közel van hozzá, s hogy a férfi semmibe veszi. Cordie mindent megadott volna, hogy kimehessen a városba. Gyűlölte, hogy ilyen sebezhető, és a tudatot, hogy védenie kellene magát. Csak az volt a gond, nem tudta, hogyan tegye. A tévében krimi ment. Cordie-t nem érdekelte különösebben, és már nyúlt a távirányító után, hogy elkapcsolja, amikor Aiden besétált. A haja még vizes volt. Egy régi melegítőnadrágon kívül semmi mást nem viselt. Étvágygerjesztően nézett ki. Cordie legszívesebben beleharapott volna. Zavartan maga elé húzta haját, majd hogy mit csinál, nyomban abbahagyta. Ha Aiden visszataszítónak talál néhánya zúzódást, az őamikor gondja,rájött, nem Cordie-é. Az arcáról mindenesetre semmit sem lehetett leolvasni. Cordie-nak fogalma sem volt, mit gondolhat. Nem csoda, hogy sohasem veszített a pókerben. – Akarsz valamit? – kérdezte Cordie, de elképzelni sem tudta, miért suttog. – Igen. – Aiden megkerülte a pamlagot, és leült mellé. Aztán gyengéden az ölébe vette, a lábát szétfeszítve, hogy Cordie lovagló ülésben üljön rajta. – Mit csinálsz? – kérdezte a lány előrehajolva. Aiden lassú mozdulattal felhúzta a hálóingét. A kezét a combjára csúsztatta, és mosolyogva nyugtázta, hogy Cordie nem visel fehérneműt. – Gondoskodom róla, hogy jól érezd magad – mondta a lány szemébe nézve, és csókolgatni kezdte a nyakát, amitől finom borzongások futottak végig Cordie gerincén. – Neked semmit sem kell tenned, Cordelia.
– Aiden… De a férfi szája ekkor az ajkára tapadt, és bármit is akart mondani, a pillanat varázsa elmosta. Elég volt egyetlen csókocska, hogy máris lángoljon a férfiért. Az ajkuk egyetlen pillanatra sem vált szét, miközben Aiden simogatva élesztgette a tüzet benne. Amikor végül eggyé váltak, nem hagyta, hogy Cordie diktálja az iramot. Gyengéd volt, mégis követelőző. Cordie-n robbanásszerűen söpört végig az orgazmus. Felkiáltott, s ahogy szorosan körülölelte Aident, ő is megtalálta a maga élvezetét. Aiden Cordie nevét suttogta, ahogy rátalált a gyönyör; Cordie a férfiét sikoltotta. Aiden ágyba vitte és mellette aludt aznap éjjel, de egyetlen szerelmes vagy dicsérő szót sem szólt. Cordie nem is várt ilyesmit, és ugyancsak különösnek találta, hogy nem igényli őket.
23. fejezet
Walker lakosztályában állt a bál, és a kellemes fajta. Cordie egy hatalmas vita kellős közepébe sétált bele. Mind a három fivér ott volt. Aiden a pohárszéknek támaszkodva állt, a kezét karba fonta, és némán figyelte a fel-alá járkáló Spencert, aki Walkerrel üvöltözött. Úgy tűnt, a legifjabb fivért hidegen hagyja a zenebona. Cordie sarkon fordult, és megpróbált eltűnni, mielőtt észreveszik, de Aiden elkapta a kezét. – Megmondtam, a szavamat adtam, és egy Madison sohasem szegi meg a szavát – mondta nyugodtan Walker. – Nem igaz, Aiden? – Nem volt felhatalmazásod, hogy egyezséget köss, Walker! – dühöngött Spencer. – Cordie, gyere, ülj ide mellém! – kérte Walker. Aiden elengedte a kezét, de Cordie nem akart Walker mellé ülni. Ő el akart menni. – Nem, azt hiszem… – Menj, ülj csak le – mondta Spencer. – Megígérem, hogy nem fogok kiabálni. Egy teljes percig be is tartotta az ígéretét. – Az ég szerelmére, mégis mit képzeltél? Soha a legkisebb érdeklődést sem tanúsítottad az ügyeink iránt, most meg egyből szállodát akarsz építeni? Mi a fene bajod van? – veszekedett öccsével Spencer. Cordie észrevette, hogy Walker keze ökölbe van szorítva. Rátette a kezét a férfi öklére, és megpaskolta. – Te mit gondolsz, Cordie? – kérdezte Walker. – Azt, hogy meglehetősen élénk vitát folytattok. – Élénk vitát? – nevetett Aiden. – Te ezt így hívod? – Magatokra kellene hagynom benneteket. Megpróbált felállni, de Walker visszahúzta. – Mondd el, mi a véleményed! – kérte. – Aiden és Spencer nem enged, és én sem fogok – magyarázta. – Talán te beláttatod velük, milyen remek üzletet kötöttem. – Nem, komolyan mennem… Walker nem engedte el. Cordie feladta, és csendesen ült mellette. Ha a férfinak szövetségesre van szüksége, ő megteszi, amit tud. Végignézett a három fivéren. – Kérdezhetek néhány dolgot? – Csak rajta! – biztatta Spencer. – Aláírtátok a szerződést? – Még nem – felelte Walker. – Chambers képviselő azt mondta, hogy most minden idejét lefoglalja a választási kampány, de kijelöltük az időpontot. Az előválasztások után egy héttel fogjuk aláírni. Telefonon tisztáztuk a részleteket. – Azt fogja mondani, nem hívott – jósolta Spencer. – Higgy nekem, az a gazember visszakozni fog. Bolond lenne semmiért elvesztegetni a birtokot. Aiden bólintott. – A képviselő… – észbekapott, mielőtt kimondta volna a szót, és másikat keresett helyette –, korrupt és erkölcstelen. Nem akarok vele dolgozni. Nem lehet megbízni benne.
– Nem fogsz vele dolgozni – mutatott rá Walker. – Mihelyt aláírja a szerződést, kikerül a képből. Semmi köze nem lesz a szállodához. – A szerződés aláírásra kész? – kérdezte Cordie. Walker bólintott. – Alapjában véve a Spencer által kidolgozott szerződés, csak alacsonyabb az összeg. Chambers azt mondta, hogy végignézte az egészet, és elfogadja az új feltételeket. Az unokatestvére is elolvasta a szerződést, és kész aláírni. Spencer letett egy széket Walkerrel szemben, és a térdére könyökölve előrehajolt. – Hogyan történhetett ez meg? Először is, hogyan kerültél vele kapcsolatba? – Már mondtam. Chambers keresett meg azzal, hogy kész tárgyalni, de ti elzárkóztok minden további tárgyalás elől. Elővettem az eredeti szerződést, amelyet Aidennel elvittetek neki, és ő nem írta alá… – Miután a szavát adta – vetette közbe Spencer. – Igen, miután a szavát adta. Azt mondta, utána gondolkodott a dolgon, és rájött, hogy Rock Point eladása milyen gazdasági fellendülést hozna a közösség számára, és nem akar az útjába állni. Megkérdezte, mennyit gondoltam, és én mondtam egy összeget, ő meg beleegyezett. Az eredeti ár feléért megkapjuk Rock Pointot. Szerintem ez pokoli jó üzlet. Aiden igyekezett visszafogni az indulatait. – Nem fogja aláírni a szerződést – mondta. – Az egész csak átejtés, hogy legyőzze Green polgármesternőt az előválasztásokon. Fallsborough egypárti város, és aki megnyeri az előválasztásokat, az győz novemberben is. Spencer biccentett. – Green magasan vezetett egészen addig, míg a képviselő meg nem tartotta azt a sajtótájékoztatót, és eldicsekedett vele, hogy eladta Rock Pointot. Fogadni mernék bármibe, hogy az előválasztások előtt fog tartani még egyet, hogy emlékeztesse a választókat, ő mentette meg a környéket azzal, hogy a városba vitte a Hamiltont. – Alá fogja írni a szerződést – erősködött Walker. – Nem fogja – vitatkozott Aiden, türelmetlenül öccse makacssága miatt. – Sohasem lesz hajlandó aláírni annyi pénzért. Kapzsi és manipulatív. Egyetlen szavát sem hiszem. Már maga az is figyelmeztető hogy az előválasztások utánrais időzítette a szerződés Megvárja, nyer,hogy utána ael,szerződéstől. Azt hiszi, többet kaphat Rock Pointért. aláírását. A sajtónak azt fogja amíg mondani, mi visszatáncol gondoltuk meg magunkat, vagy valami még jobb sztorival fog előállni. Walker nem volt hajlandó megadni magát. – Azt hiszitek, hagytam manipulálni magam – mondta dacosan. – Igen – vágta rá Spencer, és ismét magasba szöktek az indulatok. Spencer a végén megint csak üvöltözött, és Aiden merev arccal állt. Tízpercnyi értelmetlen vita után Cordie felemelte a kezét. A fivérek elhallgattak. – Nem az iskolában vagyunk, Cordelia. Mondani akarsz valamit? – kérdezte Aiden. – Két különböző dologról van itt szó. Először is, a képviselő – mondta Walkerhez fordulva. – Szerintem zseniális volt tőled belemenni abba, hogy fél áron megveszed Rock Pointot. Most nem kell mást tenned, mint megvárnod, hogy Aiden rákényszerítse a képviselőt meg az unokatestvérét, hogy aláírja a szerződést.
– Na, és azt hogyan fogja megtenni? – akarta tudni Spencer. – Úgy, hogy meglepi. – Meglepem? – Halvány mosoly lágyította el Aiden vonásait. Cordie bólintott. – Tudod, mit kell tenned. Nem hitte, hogy magyaráznia kellene. Aiden ugyanolyan körmönfontan gondolkodott, mint ő. – Mennem kell – állt fel. – Sophie hamarosan itt lesz, és az lesz csak az igazi… buli. – Azt mondtad, két dologról van szó – állította meg Walker. – Igen. A másik az te vagy, Walker. Spencernek és Aidennek gondjai vannak azzal, hogy te is a csapat része akarsz lenni. Azt javasolnám, hogy üljetek le mind a hárman, és találjátok ki, hogyan tudnátok együtt dolgozni. Walker beleegyezően bólintott, Cordie pedig folytatta útját az ajtó felé. – Mindjárt visszajövök – vetette oda Aiden a fivéreinek, és sietett ajtót nyitni a lánynak. Amikor mindketten a folyosón voltak, rámosolygott. – Ez nagyon ravasz volt, dr. Kane. – Köszönöm, Mr. Madison – felelte Cordie a férfi dicséretétől kissé meglepetten. Aiden nem bánt bőkezűen az elismerő szavakkal. A felvonó előtt másik őr állt. Nem volt rajta névkártya, de Aiden ismerte. – Hogy van a fivére, Josh? – kérdezte tőle. – Remekül – felelte a fiatalember. – Ősszel kezdi az edzéseket. Biztos benne, hogy bejut a csapatba. – Ezt jó hallani – mondta Aiden. Hogy tudja a fejében tartani mindenkinek a dolgát? – tűnődött Cordie. Aidennek sok száz alkalmazottja van. Nyilván nem ismeri mindet, Cordie-nak mégis olyan érzése volt, hogy igen. Miután Aiden bemutatta Joshnak, belekarolt Cordie-ba és a lakosztályuk felé indult vele. – Tudja a szabályt – szólt vissza még az őrnek. Cordie megállt a folyosó közepén. – Milyen szabályt? – érdeklődött. Aiden megpróbálta bekormányozni a lakosztályukba, de Cordie nem hagyta magát. Úgy tűnt, Josh nem veszi észre a huzakodást, és válaszolt. – Nem hagyhatja el az emeletet, csakbevonszolta Mr. Madisona társaságában. Cordie Aidenre nézett, aki elszántan nappaliba. – Érthetően beszélt, Cordelia. Hallottad, mit mondott. Felkapott egy mappát az asztalról, és indult vissza Walkerhez. Cordie utánament az ajtóhoz. – Tudnom kell. – Mit? – Hogyan lehetséges, hogy mindenkihez kedves vagy, csak velem viselkedsz durván? A férfi válasza egyáltalán nem tetszett Cordie-nak. Aiden ugyanis nevetett. – Megőrjítesz, Aiden! Nem várta meg, van-e a férfinak bármi hozzáfűznivalója, tudva, hogy az csak még jobban felbosszantaná. Aiden öntelt, parancsolgató és igazi észkombájn. Ő pedig reménytelenül szerelmes belé. A francba!
Cordie a nap hátralevő részét Sophie-val és Regannel töltötte. Barátnői korábban abbahagyták a munkát, hogy vele lehessenek. Cordie tudta, hogy aggódnak miatta, és mindent elkövetett, hogy megnyugtassa őket. Egyre csak azt hajtogatta, hogy gyógyul és biztonságban van. Azt is többször elismételte, hogy szerinte Alec és Jack remek tervet fog kifundálni arra, hogyan kapják el a fickót, aki meg akarta ölni. Regan meglepte őt és Sophie-t egy spa-kezeléssel. Mivel Cordie nem tudott lemenni a gyógyfürdőbe, a gyógyfürdő jött fel hozzá. Regan a kezébe nyomott egy prospektust, és felszólította, válassza ki, milyen kezeléseket szeretne. Miközben ő és Sophie az arcmasszázst élvezték, Cordie haját megmosták, megigazították, beszárították. Egész testét bekenték olajjal. Ezek után lemosták, aztán a legfinomabb illatú testápolóval kényeztették. Végül, de nem utolsósorban a pedikűrös vette kezelésbe. Miközben Cordie hálásan élvezte a kezelést, önkéntelenül is úgy érezte magát, mint egy kocsi a rámpán olajcsere közben. Amikor ezt hangosan is kimondta, Regan tudni akarta, milyen márkájú kocsi, minek következtében egészen másról kezdtek beszélgetni. Miközben csendben ülve várták, hogy a körömlakk megszáradjon, Sophie még egyszer szerette volna hallani Cordie halálközeli élményét. – Ne akard, hogy újra felidézzem – könyörgött Cordie. – Különben csak közlöm, hogy nem volt halálközeli élmény. – Amikor megírom az újságomnak, majd az lesz – mondta Sophie. – A főzőcske rovat a tiéd – emlékeztette Regan. – Ami egyébként szerintem nevetséges. Hogyan fogod belevinni a halálközeli élményt? – Ez igazán egyszerű. Majd valami ilyesmit írok: Amikor megkóstol ja az ember ezt a csokoládéfelfújtat, úgy érzi, meghalt és a mennybe ment… s ha már a halált említettem, a barátnőm, Cordie… – Honnan veszel új recepteket, Sophie? – kérdezte Cordie. – Tudjuk, hogy nem tudsz főzni. – Ez nem igaz. Egyre jobb leszek. De van egy titkos fegyverem. – A férjed – találta ki Regan. – Igen. Ő imád főzni, és tényleg jól csinálja. Cordie olyan derűs békét érzett, hogy kényelmesen hátradőlt a puha párnákra, és elbóbiskolt, miközben a barátnői tovább fecsegtek körülötte. Arra ébredt fel, hogy Sophie megböki. –– Szerinted? Szerintem mi? – riadt fel Cordie a szunyókálásból. – Szerinted Regan bátyjai megnősülnek valaha is? – Spencer igen – felelte Cordie egy kis gondolkodás után. – Hármuk közül ő a legegyüttérzőbb. Walker… talán. Most nagyon sebezhető, és nemigen bízik meg senkiben a családtagjain kívül. – És Aiden? Cordie vállat vont. – Őt nem tudom. Pedig tudta. Túl hajszolt volt ahhoz, hogy megállapodjon… túl elfoglalt. – Nem hiszem, hogy megnősül – vélte Sophie. – De azt sem hittem volna, hogy én férjhez megyek, erre tessék, mi történt. – Jack történt – mosolygott Regan. Sophie ráfújt a körmeire, és megtapogatta az egyiket, hogy biztosan megszáradt-e.
– Hogy jössz ki Aidennel? – kérdezte Cordie-t. – Furcsa vele egy lakosztályban lakni, nem? – Nézd, milyen nagy ez a szoba – mutatott körbe Regan. – Elég hely van mindkettőjüknek. – Jól kijövünk. Aiden ritkán van itt, és még azt is alig veszem észre – állította Cordie, jól tudva, hogy ez mennyire nem igaz. Most már hazudik is a barátnőinek, s minél több kérdésük lesz Aidenről, annál többet fog hazudni. Nem akarván folytatni ezt a beszélgetést, felpattant, és felkapta a telefont. – Rendeljünk valamit. Mindjárt éhen halok. – Jó ötlet – helyeselt Regan. – Hirtelen kedvem támadt egy csokoládéfelfújtra.
24. fejezet
Cordie úgy döntött, hogy fel kell adnia a szexet. Pontosabban az Aidennel való szexet. Nem mintha a pontosabb fogalmazás számított volna. Aiden előtt olyan sokáig nem feküdt le senkivel, hogy már azt hitte, valami baj van vele, talán szabadságra mentek a hormonjai. Nemet mondani a létező legszexisebb pasinak… milyen nehéz lehet? Előző évben böjtkor lemondott a cukorról és a koffeinről, és csalás nélkül végigcsinálta a negyven napot. Igaz, az első hét nagyon kemény volt. Szörnyű fejfájással küszködött, és a fiúk is az iskolában inkább elszaladtak, ha meglátták jönni, de túljutott rajta. De ez nem ugyanaz volt. Már abbahagyta a „túl vagyok rajta” mantrát. Hogyan is lehetne túl egy férfin, ha egyszer vele él? De ott hagyhatja. Bemehet a szobájába, és becsukhatja maga mögött az ajtót. Ó, kit akar becsapni? Már attól is elakad a lélegzete, ha rágondol, hogyan érinti meg a férfi. A fülébe súgott erotikus szavak szinte perzseltek. Rendben, nem túl rózsás a helyzete, és halvány fogalma sincs, mit tehetne ellene. Aiden nem ígért neki semmit, és Cordie-nak sem voltak elvárásai a jövőt illetően. A férfinak ez nem volt több puszta szexnél, és Cordie-nak megfelelt így. Majdnem éjfélre járt az idő, amikor feladta, hogy aludni próbáljon. Annyit forgolódott és hánykolódott, hogy úgy érezte magát, mintha ugróasztalon lenne. Biztos a nap folyamán elfogyasztott rengeteg koffein tehet róla. Csak az lehet az oka annak, hogy nem tud elaludni. Annak semmi köze hozzá, hogy Aiden még nem ért haza. Haza? Már az otthonának nevezi a lakosztályt? Cordie kiment a nappaliba, és bekapcsolta a tévét. Elhatározta, addig váltogatja a csatornákat, míg talál valami unalmast, mint például a golf vagy a horgászat, és az majd elálmosítja. Ki gondolta volna, hogy egy süllő megpucolása is érdekes lehet? Szerencsére a következő műsor már bevált. A Fishi ng with Lar ry pontosan az volt, amit Cordie akart. A műsorban mindenki suttogott, nehogy elzavarják a halakat. Hihetetlenül unalmas volt. Cordie elszunyókált, de később, valamikor az éjszaka közepén felébredt… Aiden karjában és Aiden ágyában. A férfinak isteni illata volt, és a teste kemény és meleg… s ő annyira kívánta! Elég volt csókot lehelnie a nyakára, közvetlenül a füle alatt, és a nevét suttognia. Aiden elvégezte a többit. Gyengéd volt, odafigyelt Cordie sérült karjára, ugyanakkor mégis heves, ahogy a meredély felé noszogatta, majd visszacsalta, míg a végén Cordie megváltásért esdekelve vonaglott a karjában. A férfi ezúttal kevésbé volt ura önmagának, és amikor végül a csúcsra jutott, Cordie ott volt vele. Cordie egész éjjel mélyen aludt Aiden karjában, és amikor felébredt, a férfi már elment… valószínűleg le, az irodájába. Cordie visszament a saját szobájába, felvette a köntösét, és a fürdőszobába vonult fogat mosni. Egy perccel később Patty nővér kopogott, és Cordie hálás volt, hogy az ápolónő nem Aiden ágyában talált rá. – Mr. Madison fél egykor jön magáért – közölte a nő. – Kérte, hogy mondjam meg magának, ő és két FBI-ügynök viszi ma az orvoshoz. – Jack és Alec jó barátok. Maga is találkozott már velük. – Igen, és biztos vagyok benne, hogy vigyázni fognak magára. Nem fogják megengedni, hogy bárki is a
kocsik közé lökje. Ezzel együtt nem hiszem, hogy szüksége lenne rájuk. Olyankor semmiképp, amikor Mr. Madison is maga mellett van. Tudom, hogy neki nincs fegyvere, de bárkivel megküzd, aki ártani akar magának. Sokat sportol – tette hozzá erőteljes biccentéssel. – Versenyző alkat és nagyon erős. Cordie is tudta, milyen erős a férfi. Hiszen a pompás test minden porcikáját megérintette, megcsókolta már. Ujjai felfedezték a mellkast és a vállat, végigvándoroltak a karján. Érezte az izmokból sugárzó erőt. Már attól is hevesebben kezdett verni a szíve, hogy rágondolt. Rájött, hogy visszafojtja a lélegzetét, és lassan kifújta a levegőt. Patty gyanakodva nézte. – Mire gondolt az imént? Olyan kedves volt a tekintete! Cordie-nak esze ágában sem volt elárulni az igazat. – Arra gondoltam, hogy rendes körülmények közt meg tudom védeni magam. Aiden tanított egy-két trükköt Regannek, Sophie-nak és nekem. Patty segített feltenni a gipszre a műanyag védőburkot, hogy zuhanyozás közben ne legyen vizes; aztán fogta a szappant, a sampont és a törülközőt, és elérhető közelségbe helyezte, közben folyamatosan csevegett Cordie-val. Egy órával később Cordie készen állt a napra. Egyszerű fehér blúzt, kék-fehér szoknyát és balerinacipőt viselt. Patty segített megfésülködni, aztán indult, hogy Walkernek segítsen. Mivel Cordie-nak még volt ideje az orvosi látogatásig, kirakta az asztalra és bekapcsolta a laptopját. Miközben gyümölcsjoghurtot és müzlit eszegetett, igyekezett megválaszolni az e-mailjeit. Jött néhány a volt tanítványaitól, és ezekre válaszolt először. Igaz, hogy már nem a tanáruk, de nem akarta elveszíteni velük a kapcsolatot. Aiden tíz perccel fél egy előtt érkezett. – Kész vagy? – kérdezte végigpillantva a lányon. Cordie kikapcsolta a laptopot, magához vette a táskáját és az ajtóhoz sétált. – Mi van Aleckel és Jackkel? – Az előcsarnokban várnak. – Aiden maga felé fordította a lányt, és megigazította a karját tartó kendőt. – Maradj mellettem! – parancsolta. Keze a kilincsen volt, de csak állt és várt. Cordie kitalálta, hogy a beleegyezését akarja hallani. – Melletted maradok – mondta. Mielőtt kitalálhatta mireAiden készül a férfi, Aiden megcsókolta. szenvedélyes csók volt, volna, és amikor elhúzódott, Cordielehajolt remegőéslábbal nekidőlt. Hosszú, alapos és – Menjünk! – mondta nyers hangon a férfi. Aidenre nyilvánvalóan nem úgy hatott a csók, mint rá, gondolta Cordie. Kihúzta magát, és a férfi mellett ballagva a felvonó felé indult. Az őr fogta nekik az ajtót. Amikor leértek az előcsarnokba, Cordie észrevette a szálloda nagy forgóajtója előtt álló Alecet és Jacket. Közelebb húzódott Aidenhez, s ahogy átszelték az előcsarnokot, igyekezett minden arcot megfigyelni. Van ott valaki, aki csak arra vár, hogy őt elkapja? Hacsak nincs rajta jel, nem tudná megmondani, van-e olyan az emberek közt, aki bajt keverni ött. Fogalma sem volt, mit keressen. Jack vezetett, és Aiden Cordie mellett ült a hátsó ülésen. – Ideges vagy? – fogta meg Aiden a lány kezét. – Miért lennék az? Gondolod, hogy az orvos le fog lőni? Kellett néhány pillanat Aidennek, hogy megértse, Cordie csak tréfált.
– Ez egyáltalán nem vicces, Cordelia. Azt kérdeztem, ideges vagy-e idekint, a szállodán kívül. Ez komoly… Kezdte dühbe lovallni magát, és Cordie érezte benne a feszültséget. – Nem vagyok ideges, mert tudom, hogy jó kezekben vagyok. Azt mondtad, nem engeded, hogy valami bajom történjen, és én hiszek neked. – Akkor rendben – csillapodott le Aiden. Alec hátrafordult, látta, hogy Aiden Cordie kezét fogja, de természetesen nem kommentálta a helyzetet. – A múlt éjjel beszéltem Liammel, Cordie, és azt kérte, mielőbb csináltass egy DNS-vizsgálatot. – Megmondta, miért? – kérdezte Aiden. – Talán van valami terve? – Most dolgozik rajta. – A DNS-vizsgálat egyetlen oka csak az lehet, hogy a törvény előtt is bizonyítsa, hogy rokona vagyok annak a boszorkánynak. Mit akar vele Liam csinálni? Nem akarok és nincs is szükségem bizonyítékra – tiltakozott Cordie. – De azért megcsináltatod a vizsgálatot, ugye? – kérdezte Alec. – Nem hiszem, hogy szeretném… – Gyors és könnyű lesz – vetette közbe Jack. – Észre sem veszed, és már végeztél is – tette hozzá Alec. – Más szóval, elvégeztetem a vizsgálatot, igaz? – Ez a beszéd – mondta Alec. – Igazából soha nem is volt választásom, ugye? – Nem – mondta ki vigyorogva Alec az igazságot. Cordie kinézett az ablakon. Gyönyörű napos idő volt, és pokoli forróság, amit kedvelt. Megpróbált hátradőlni és nyugodtan figyelni az elsuhanó tájat, de képtelen volt rá. Túl sok gondolat kavargott a fejében. DNS-vizsgálatot fog csináltatni. Mit tervez Liam az eredménnyel? Milyen kapcsolat fűzi ahhoz az emberhez, aki megpróbálta megölni? Talán még mindig itt van valahol és újra próbálkozni fog? Cordie gyomra idegesen összeszorult, mire Aidenhez simult. Már az is megnyugtatta, hogy közel érezte magához a férfi erejét és magabiztosságát. Aiden általában az egyik hívást a másik után bonyolította, és folyton üzleti ügyeket intézett, de ma hagyta, hogy a hangposta fogadja a hívásokat. Az üzenetek is felgyűltek, Aiden azokkal sem Cordie-nak eszébe ötlött, hogy hogy eleve biztonságban feltételezte, hogy Aiden vele de megy az orvoshoz. De törődött. vajon miért? Hiszen hirtelen a férfinak is tudnia kellett, lesz Jackkel és Aleckel, s ő mégis áttette vagy lemondta a találkozóit csak azért, hogy elkísérhesse az orvoshoz. Ez nagy figyelmességre és gondoskodásra vallott. Cordie-nak hirtelen jobb lett a hangulata, és szerette volna megcsókolni a férfit. Sajnos ez az érzés nem tartott sokáig. Aiden a következő megjegyzésével máris lerombolta. – Nemsokára véget ér ez az egész, és folytathatjuk az életünket. Ha egyedül lettek volna, Cordie ott helyben megmondja neki, hogy akár máris folytathatja a drágalátos életét. Nem tartozik érte semmiféle felelősséggel vagy kötelezettséggel. Ám nem voltak egyedül, és Cordie tudta, hogy Alec és Jack odafigyel a beszélgetésükre. Ezért a válasz egy finomabb módját választotta. Elhúzódott a férfitól, és ismét kibámult az ablakon. Rekordidő alatt végeztek az orvosnál. A váró tele volt, de ahogy a recepciós meglátta a két ügynök fegyverét és jelvényét, azonnal bekísérte őket a vizsgálóba. Cordie nevetségesen érezte magát a
vizsgálóasztalon ülve három megtermett férfival maga körül. – Itt biztonságban vagyok – mondta nekik. – Menjetek ki és üljetek le a váróban. – Ki nem megyek oda – jelentette ki Jack. – Még a végén elkapok valamit. Alec helyeslően bólintott. – A törött csontok nem fertőzőek – nevetett Cordie. Alec szkeptikusnak tűnt, de végül engedett. – Itt leszek az ajtó előtt. Jack követte a társát, de Aidenen látszott, hogy nem megy onnan sehová. Háttal a falnak állt, és a karját keresztbe fonta a mellkasán. Benn maradt, mialatt az orvos, akinek egyetlen szerény porcikája sem akadt, megvizsgálta a saját munkáját, és az egekig dicsérte magát a remek teljesítményért. Röntgenre küldte Cordie-t, és elégedetten nézte a felvételt, majd közölte a lánnyal, hogy még négy hétig kell viselnie a gipszet. Aztán következett a DNS-vizsgálat, ami valóban gyors és könnyű volt. Perceken belül úton voltak visszafelé a szállodába. Jack bekanyarodott a szálloda elé, és közvetlenül a lépcsőnél állította le a kocsit, majd intett az ajtón belül várakozó őrnek. Alec kiszállt az anyósülésről, és kinyitotta az ajtót Cordie-nak. – Ellenőrizzük, hogy minden rendben van-e, mielőtt bemegyünk – közölte, és még mondani akart valamit, amikor megszólalt a telefonja. – Elnézést, ezt fel kell vennem. Aiden nem engedte, hogy Cordie ott ácsorogjon. Karon fogta és magával húzta. Amikor beléptek a szállodába, Aiden intett egy biztonsági őrnek, és két oldalról közrefogva átkísérték Cordie-t az előcsarnokon. A lány hálás volt a védelemért, de kezdte úgy érezni magát, mintha lesifotósok célpontja lenne, akit próbálnak elszigetelni a tömegtől. A szálloda vendégei kitértek az útjukból, ahogy a két férfi átsietett vele az előcsarnokon. Cordie mindent elkövetett, hogy ne keltsenek feltűnést, de nehéz dolga volt. Még ilyen gyors tempónál is észrevette Pattyt, aki a hordár pultjánál egy férfival beszélgetett, aki egy hatalmas vázányi fehér kálát tartott a kezében, és Cordie eltűnődött, vajon Walker rajongói közül melyik küldött neki ilyen lenyűgöző jobbulást kívánó meglepetést. Látványos csokor volt, és akkora, hogy a kifutófiúnak mind a két kezével át kellett ölelnie a vázát, hogy elbírja. Cordie nem látta a férfi arcát, de Pattyét igen, s az kipirult volt. Csak nem flörtöl? Nagyon úgy tűnt. Az ápolónőt annyira lefoglalta az igyekezet, a férfis csak rá figyeljen, hogy észre volna, sem vette, amikor Cordie integetett neki. mire Cordie belépett a hogy felvonóba, mielőtt az ajtó becsukódott hallotta a férfi harsogó nevetését, elmosolyodott. Szóval a férfi is flörtöl Pattyvel. Ó, szerelem ereje! A férfiak és a nők többsége tényleg szerelmes akar lenni? – töprengett. Az, hogy megnyitják a szívüket és sebezhetővé válnak, vagy nagyon bátorrá, vagy naiv ostobává teszi őket, és abban a pillanatban Cordie hajlamos volt azt hinni, hogy ő a naiv ostoba kategóriába tartozik. Aident szeretni szörnyen fájdalmas volt, és kezdett elege lenni belőle. Amikor felértek a legfelső szintre, és a felvonó ajtaja kinyílt, Cordie a férfira nézett. – Köszönöm, hogy időt szakítottál és eljöttél ma velem az orvoshoz. Tudom, hogy rengeteg dolgod van. – Jelenleg te vagy a dolgom. Az ügyeletes őr kinyitotta előttük a lakosztály ajtaját, de Aiden nem követte Cordie-t, mondván, még dolga van az irodájában. – Holnap ki kell mennem a városba – mondta, mielőtt elment –, de nem maradhatsz egyedül, Cordelia.
Este megbeszéljük, hogyan legyen. Az ajtó becsukódott, mielőtt Cordie tiltakozhatott volna. Aiden komolyan azt hiszi, hogy neki bébicsőszre van szüksége? Nevetséges! Elvégre itt a lakosztályban olyan biztonságban van, amilyen biztonságban ember csak lehet. Itt az ideje egy újabb beszélgetésnek, határozta el Cordie, és ezúttal tesz róla, hogy Aiden odafigyeljen rá. Ledobta a táskáját a pamlagra, aztán meggondolva a dolgot, inkább bevitte a szobájába. Nem akarta, hogy Aiden – Idegbeteg uraság – hápogni kezdjen, ha meglátja. A táskát az ágy végénél álló kisasztalra tette, de előtte még kivette belőle a mobilját, hogy megnézze az üzeneteit. Összesen öt SMS-t kapott. Négy a bostoni építkezési vállalkozótól jött. Az ötödiket Sophie írta, aki tudni akarta, mi volt az orvosnál. Cordie felhívta, és részletesen beszámolt a történtekről. Tíz perccel később még mindig beszélgettek. Sophie a horgászkirándulásról mesélt, amelyen Jackkel együtt voltak. – Megtanítom neked, hogyan kell megpucolni egy süllőt – ajánlotta fel Cordie. – Hogy… mit? – döbbent meg Sophie. – Azt meg mikor tanultad? – Tegnap éjszaka, amikor… ó, nem számít. Miután befejezték a csevegést, Cordie újra megnézte az üzeneteit, és felfedezte, hogy Alec alig néhány perce küldött egyet. Azt írta, hogy indulni akar, de elfelejtette megkérdezni, hogy lenne-e kedve Cordienak Regannel és vele vacsorázni. Úgy döntött, rögtön visszahívja. Egy vacsora a barátaival biztosan felvidítja. Alec az első csengetésre felvette. – Szia – szólt bele Cordie, miközben visszasétált a nappaliba. – A vacsora jól hangzik. Gondoskodj róla, hogy Jack és Sophie… Lehajtott fejjel beszélt, de a szeme sarkából észrevett valamit. Felkapta a fejét és meglátta a virágokat. Aztán a férfit. Azonnal felismerte a dühös elszántságot a férfi tekintetében, a haragos homlokráncolást, a Fu Manchu bajuszt. Az egyetlen dolgot tette, amit tudott. Torkaszakadtából gyilkost kiáltott. A férfi elejtette a virágokat – a váza ezernyi apró darabra tört –, és sebesen Cordie felé indult, miközben az ajtó becsukódott mögötte. Cordie tovább sikított. Tudta, hogy ki kell jutnia a folyosóra, hogy segítséget kapjon. Ha a szobájába rohan, csapdába esik. Cordie megkerülte az asztalt és futásnak eredt, de a férfi elkapta, mielőtt az ajtóhoz ért volna, és kezét a torkára fonta, elzárva a levegő útját. Jack már éppen sebességbe tette a kocsit, amikor Alec és ő a telefonon keresztül meghallották a sikolyt. üresbe lökte a sebváltót, kipattant az autóból és rekordidő alatt felrohant a lépcsőn.Jack Alecvillámgyorsan előtte járt. Aiden is meghallotta. Éppen kilépett a felvonóból, amikor a vérfagyasztó sikoly lecsapott rá. Rohanva indult a lakosztály felé. Cordie nem adta meg magát harc nélkül. Ökölbe szorította a kezét, és lesújtott a férfi ádámcsutkájára. Az ütés lelassította a férfit, de csak rövid időre. Egy pillanatra elakadt a lélegzete és lazult a szorítása, de aztán újra megragadta. Felismerve, hogy erőben nem veheti fel vele a versenyt, Cordie ellazította a testét és a padlóra rogyott, de a férfi olyan erősen tartotta, hogy újra álló helyzetbe rántotta. Az idő lelassult a lány számára, és már sötétség borult volna az elméjére, amikor hirtelen kiszakították a merénylő szorításából. Levegőért kapkodva a padlóra csúszott a fal mentén. A világ forgott vele, de ő csak Aident látta, és rettegett, hogy az a másik megsebesíti. Amikor végre újra tisztán látott, rájött, hogy Aiden az, aki kiveri a támadóból még a lelket is. Jóságos isten, a végén még megöli! Az idő valahogy megszűnt létezni. Hirtelen Alec is ott termett, s közvetlen mögötte Jack érkezett.
Cordie nézte, ahogy Alec elrángatja Aident a támadótól, miközben Jack őt emelte fel és a pamlaghoz vitte. – Hadd nézzelek! – mondta Jack. – Megsérültél valahol? – Nem – felelte Cordie olyan rekedten, hogy fel sem ismerte a saját hangját. – Jól vagyok. Abban a pillanatban, amikor Jack elengedte, Cordie felpattant, de nyomban el is vesztette az egyensúlyát. A lába mintha gumiból lett volna. Jack karjába kapaszkodott, és nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon. Egyre csak Aident nézte. A férfi tekintete hátborzongató volt. Ha Alec engedte volna, halálra is veri a férfit. Nem egyszerűen indulat lángolt a tekintetében, nem is harag, hanem pusztító düh. Mialatt Alec megbilincselte a férfit, az mondott valamit, amit Aiden sértésnek vett. Megpróbálta elkapni, de Alec a vállával megakadályozta. – Rajta! Nevezd csak megint ribancnak, és meglátod, mi lesz – provokálta Aiden megtévesztően nyugodt hangon. Amikor ismét megpróbálta Alecet ellökni az útjából, Jack elé került, ami nem akármilyen trükk volt, az biztos, és motozni kezdte a támadót, miközben Alec felolvasta neki a jogait. – Hogy hívnak? – kérdezte Jack. A férfi vállat vont, és nem válaszolt. – Ő az egyik, aki Simone-nal volt – szólt közbe Cordie. – A neve… – Arnold Jenkins – fejezte be a mondatot Alec. – Honnan tudod? – csodálkozott Cordie. – Liamtől – felelte Alec. Cordie-t alaposan megrázta, amikor végiggondolta az eseményeket. Minden olyan gyorsan történt. – A cimborád, Charles Kendrick is veled van? – kérdezte Alec. Jenkins válasza obszcén volt. Alecnek elege lett a trágárságokból, és a falhoz lökte a fickót. – Fogd be! – förmedt rá. Jack megmotozta Jenkinst, de nem talált semmilyen a személyazonosságára utaló okmányt, csak egy szállodai kulcskártyát a hátsó zsebében. A bal csizmájából egy jókora kést húzott elő, a másikból egy aprócska pisztolyt. Amikor a fegyvereket megmutatta Alecnek, Jenkins ügyvédet kezdett követelni. – Kit akarsz előbb hívni? – kérdezte Jack. – Egy ügyvédet vagy Simone-t? Jenkins egy pillanatig üres tekintettel bámult rá, aztán öntelten elvigyorodott. A dolog sem Alec, sem Jack figyelmét nem került el, s „ez meg mi volt” pillantást váltottak. AidenésCordie-hoz ment, és átölelte a vállát. Cordie érezte, hogy a férfi remeg, ahogy gyengéden felemeli a pamlagra ülteti. – Bántott? Megsérültél? – kérdezte. – El kell mennünk egy orvoshoz, hogy megvizsgáljon. – Jól vagyok – erősködött Cordie. – Csak egy kicsit fojtogatott. – Csak egy kicsit fojtogatott? – Aiden olyan dühös volt, hogy alig tudta kinyögni a szavakat. Jack odament hozzájuk, és Cordie elé guggolt, hogy megnézhesse a nyakát. – Nem olyan vészes – mondta. – A fickó nyaka rosszabbul fest. – Mert az ádámcsutkájára öklöztem – magyarázta Cordie. – Ügyes lány! Alec az ajtó melletti székbe lökte Jenkinst, és előhúzta a telefonját. – Jack, öt, talán tíz perc – mondta, miután befejezte a beszélgetést. – Alec hívott két ügynököt, akik beviszik Jenkinst – fordult magyarázólag Jack Cordie-ék felé. – Külön cellát kap a fickó, amíg odajutunk, hogy kihallgassuk, és megengedjük neki, hogy ügyvédet hívjon.
– Ez törvényes? – kérdezte Cordie súgva, nehogy Jenkins meghallja. – Megalapozni az eljárást időbe kerül – felelte a férfi –, és Alec meg én nem szeretjük, ha bántanak valakit a mieink közül. Maguk közül valónak tartják. Cordie-t ez meghatotta, és elöntötték az érzelmek. Kitörölt egy könnycseppet a szeméből. – Izzasszátok meg! – mondta. – Ez csak természetes – nevetett Jack, megpaskolta a lány kezét, aztán felállt és Alechez ment. – Ezt itt rád bízom. Azt hiszem, én Jenkinsszel megyek, hogy meggyőződjem róla, tényleg oda zárják, ahová akarom. – Ott akarok lenni, amikor kihallgatjátok – szólalt meg Aiden. Alec a fejét rázta. – Sajnálom, de ez nem lehetséges. Ezen aztán addig vitatkoztak, amíg Jack Jenkinsszel a nyomában el nem ment. – Inkább azt derítsd ki, hogy jutott ide fel! – szólt vissza Jack elmentében. – Annak most rögtön nekilátok – biztosította Aiden. – Alec, itt maradsz? – Egy kis ideig még igen. Aztán Jackkel együtt átmegyek Jenkins hotelszobájába. A csapat már biztosan úton van oda. – Várd meg, amíg visszajövök – kérte Aiden. – Walker és az ápolónő biztos hallotta Cordelia sikolyát, és meg akarom nyugtatni őket, hogy minden rendben van… És meg akarom találni az őrt – keményedett meg a hangja. Az ajtónál megállt, és Cordie-ra mosolygott. – Kegyetlen sikolyod van. – Ez most bók volt? – nézett kérdőn Alecre Cordie, miután az ajtó becsukódott Aiden mögött. – Szerintem igen. – Megbocsátasz egy pillanatra? Nem várt engedélyre. A fürdőszobába ment, és hideg vizet locsolt az arcába. Amikor a tükörbe nézett, kellemesen meglepődött. A nyaka vörös volt, de úgy vélte, nem lesz teli kék-zöld foltokkal. A karfelkötő kendője elszakadt. Nem is emlékezett rá, mikor történt. Jenkins biztosan akkor szakította el, amikor megpróbálta talpra rángatni. Az emlékkép még túl friss volt. Cordie a falnak dőlt, és vett néhány mély lélegzetet. Ő az apja lánya, emlékeztette magát. Nincs ideje könnyekre vagy hisztire. Most keménynek kell maradnia. Ráér majd Aösszeomlani az éjszaka dobta, magányában. Megmosakodott. kendőt a szemetesbe másik blúzt vett fel, megfésülködött, és az ajkára is tett egy kis szájfényt. Egyelőre ez volt a legtöbb, amit tehetett. Egy ideig még üldögélt az ágy szélén, azt kívánva, csillapodjon a heves szívdobogása. Amikor végre úgy érezte, összeszedte magát, kivett egy egyzetfüzetet és egy tollat az éjjeliszekrényből, és visszaindult a nappaliba. Aiden időközben visszatért, és a bárpultnál beszélgetett Aleckel. Cordie az asztalhoz ment és leült. – Cordelia, kérsz egy italt? – kérdezte Aiden. – Egy diétás kólát, köszönöm. – A hangja még mindig reszelős volt, és a torka fájt a fojtogatástól. – Biztos vagy benne, hogy nem kérsz valami erősebbet? – Ezúttal Alec volt a kérdező. Aiden megtöltött egy poharat jéggel, aztán ráöntötte a kólát. A poharat az asztalhoz vitte, aztán a Cordie melletti székre telepedett, míg Alec velük szemben foglalt helyet. Mindkét férfi a lányt nézte. Cordie úgy viselkedett, mintha semmi különös nem történt volna, és Alecet lenyűgözte az önuralma. Aiden azonban tudta, hogy a lánynak ki kellene engednie az érzelmeit, nem elfojtania, ezért inkább aggódott.
– Minek a papír meg a toll? – érdeklődött. – Arra gondoltam, készítek néhány jegyzetet, és felírom Liam számát is. Szeretném felhívni. – Cordie a kezébe vette a tollat és Alecre nézett. – Megkaphatom a számát? Alec kívülről tudta a számot. Cordie csak akkor döbbent rá, milyen nehéz helyzetbe került, amikor írni kezdett volna. Balkezes volt, és balszerencséjére a bal keze gipszben volt. Nem tudta mindkét kezét egyformán ügyesen használni, de azért megpróbálta jobb kézzel leírni Liam számát, a harmadik betű után azonban kénytelen volt feladni. Az ákombákom számok inkább egy óvodás próbálkozására emlékeztettek. Odalökte a papírt és a tollat Alec elé. – Hol van a mobilod? – kérdezte a férfi. – Inkább beírom oda Liam elérhetőségét. – Fogalmam sincs. Még nálam volt, amikor az a fickó… – Hirtelen elhallgatott, nagyot sóhajtott, és megkérte Aident, hogy hívja fel. A telefont az egyik szék alatt találták meg. Alec elmentette Liam számát, aztán visszaadta a készüléket Cordie-nak. – Tudni szeretném, miért akarod felhívni – mondta –, de azt ráérsz később is elmondani. Most azt szeretném tudni, mi történt. Te engedted be Jenkinst? Ajtót nyitottál neki? – Nem. Akkor sétált be ide, amikor kijöttem a szobámból. Megláttam a virágokat… aztán őt. – Homlokráncolva nézett körül a lakosztályban. – Hol vannak a virágok? Alec kimutatott az előtérbe. A virágok szanaszét hevertek a márványpadlón a váza cserepei közt. Cordie arra gondolt, milyen különös, hogy nem tűnt fel neki a rendetlenség. A férfi dobta volna el a vázát? Nem emlékezett rá. Túlságosan lefoglalta, hogy távol tartsa magától az őrültet, aki meg akarta fojtani. – Hogy jutott át a biztonsági rendszeren? – kérdezte Alec. Aiden tudta a választ. Patty a pihenőidejében lement az előcsarnokba, hogy elintézzen néhány magánbeszélgetést. Jenkins, a kezében a vázával, odament hozzá és a tetőtéri luxuslakosztályba vivő lift után érdeklődött. Sötétkék nadrágot és inget viselt, az ingen ott virított a virágüzlet neve, ráadásul a baseballsapkáján is ott volt az üzlet logója. Patty felajánlotta, hogy felhozza a virágokat, de rájött, hogy túl nehéz neki a váza. Így aztán nem is gondolkodott, csak magával hozta a fickót. Ez volt az első hiba. A másodikat az ügyeletes őr követte el. Walker cirkuszolt, mert nem tudott segítség nélkül beülni a tolószékbe. Az őr elhagyta a helyét, és bement Walkerhez, hogy segítsen. A harmadik az volt, hogy Patty sietett ajtótannyit nyitnimondott Jenkinsnek anélkül, hogy hogynyugodtan feltűnt volna neki, hogy Cordie már visszatért az orvostól. Patty csak Jenkinsnek, tegye a virágokat az asztalra, és futott Walkerhez. Aiden mindenkit ki akart rúgni, beleértve Walkert is, ha ez lehetséges. Őt azért, mert türelmetlenségével és cirkuszolásával mindenki figyelmét magának követelte. Most egyáltalán nem úgy gondolkodott, mint egy üzletember, mert még mindig annak a hatása alatt állt, hogy majdnem elveszítette Cordeliát. Nem engedte meg magának, hogy beismerje, miért vesztette el az önuralmát, vagy hogy miért töltötte el őrjítő dühvel, hogy valaki bántani akarta a lányt. Képtelen volt arra, hogy ésszerűen viselkedjen. Cordie addig beszélt, míg sikerült valamelyest megnyugtatnia, s közben néhány alkalmazott állását is megmentette. Rámutatott, hogy igen, hibáztak ugyan, de mostantól még sokkal éberebbek lesznek. Végül Aiden a béke kedvéért hajlandó volt a kompromisszumra. Megengedte Pattynek, hogy továbbra is ellássa Walkert, és segítsen Cordeliának, amikor szükség van rá, és az őrt áthelyezi egy kevésbé stresszes helyre a szállodán belül. Alecnek azt mondta, ha saját SWAT-egységet kell fogadnia, hogy Cordelia biztonságban
legyen, istenre esküszik, hogy ő azt is megteszi. – Emlékszel, amikor Regan volt bajban? – kérdezte Alec. – Persze hogy emlékszem – felelte Aiden. – Valaki követte, és te nyomoztál az ügyben. Aztán amikor a rémálom véget ért, itt maradtál a nyakunkon. – Akkoriban Regan ideiglenesen itt lakott a szállodában, és te őrt állítottál mellé. Aiden bólintott. – Igen, aggódtam a húgom miatt. Alec az ajtóhoz sétált, onnan folytatta. – Feldúlt a dolog, de nem vesztetted el az önuralmad. Cordie-val más a helyzet, nem igaz? Az ajtó becsukódott, anélkül, hogy Alec választ kapott volna. Jenkins egy jobb nevű szállodában lakott, de a szobája olyan volt, mint a disznóól. Az ajtón ott lógott aEN ZAVARJANAK! tábla, tudatva a személyzettel, hogy nem szabad belépniük. A férfi ruhái szanaszét hevertek az ágyon, a széken és a padlón. Egy-kettő a szekrényben is lógott. Jenkins a nedves törülközőket a fürdőszoba padlójára dobta, az összes szemetes dugig volt gyorskajás dobozokkal. A matrac alá rejtve egy Glockot találtak. – Ezt meg honnan szerezte? – mutatta fel Jack. – Meg fogjuk kérdezni tőle – mondta Alec. Az asztalon jól láthatóan három eldobható telefon feküdt. Kettő teljesen fel volt töltve, de még nem használták őket, a harmadik csak üres váz volt. Alec megmutatta Jacknek. – Mibe fogadjunk, hogy ezen telefonált Ausztráliába? Gumikesztyűt húztak, és módszeresen átvizsgálták az összes szemetest, hátha megtalálják a mobil belsejét. Sokat segítene, ha lenne bizonyítékuk, amely összeköti Chicagót és Sydney-t, ha nem kéne mást tenniük, csak megnyomni az újratárcsáz gombot, és meghallgatni, ki válaszol. Nem volt ilyen szerencséjük. Ebben az ügyben semmi sem ment könnyen.
25. fejezet
Mielőtt Alec és Jack elindultak a vacsoráért, a feleségüket kirakták a szállodánál. A férfiak elmondták nekik, mi történt Cordie-val, és Sophie meg Regan a saját szemével akarta látni, hogy a barátnőjük jól van. Cordie minden kérdésüket megválaszolta, miközben ők segítettek neki kényelmes jóganadrágba és felsőbe átöltözni. – Hogyan lehetséges, hogy ennyi edzőruhád van, és mégsem sportolsz? – kérdezte Sophie. – Azonnal elkezdem, amint berendezkedtem Bostonban. A St. Matthew-ban eleget rohangáltam fel-alá a lépcsőkön, napjában akár százszor is, az elment edzésnek. Most csak ülök, és a lábam lógatom. – Te sem sportolsz, Sophie – emlékeztette a barátnőjét Regan, miközben Cordie haját fésülte. – De igen, Jackkel. Ami azt illeti, kezdem megkedvelni. Regan és Cordie nevetett. – Nem igaz – mondta Regan. – Szörnyen rosszul hazudsz – tette hozzá Cordie. – Ez igaz – bólintott Sophie vállat vonva. Cordie felállt. – Hagyd a hajamat, Regan – vette ki a hajkefét a barátnője kezéből. – Mindjárt éhen halok. Mikorra lesz itt Alec és Jack? – kérdezte a nappali felé indulva. – Most már bármikor megjöhetnek – felelte Regan. – Hozzák a vacsorát. Alec nem volt hajlandó elárulni, honnan. Csak annyit mondott, valami egzotikust vesznek, és hogy szeretni fogjuk. – Pizza – mondta ki egyszerre a szót Sophie és Cordie. Regan bólintott. – Igen, pizza. – Jack azt mondta, egészséges kaját hoznak. – Pizza – ismételte Cordie, ahogy leült a pamlagra, és maga alá húzta a lábát. Sophie lerúgta a magassarkúját, és Cordie mellé telepedett. Regan egy székre kuporodott velük szemben. – Látnotok kellett volna korábban ezt a helyet. Mindent virág meg üvegcserép borított. A takarítók varázsolták újra makulátlanná. – Amikor látta, hogy barátnői riadtan összenéznek, sietve hozzátette: – Ne beszéljünk arról, ami történt. Regan helyeslően bólintott. – Van egy hatalmas kérdésem hozzád, Cordie. – Megteszi – mondta Sophie magabiztosan. – Mit? – érdeklődött Cordie. – A Summerset bál. – Mindig együtt szoktunk menni – erősködött Sophie. – A Summerset Alapítvány rengeteg emberen segít, és a bál hatalmas esemény. Regan idén benne van a szervező bizottságban. – Mikor lesz? – És te is élvezni szoktad, nem? Nem lesz ugyanaz, ha te nem leszel ott. – Mikor lesz?
– Egy hónapon belül. Tudsz addig maradni, mielőtt Bostonba költöznél, ugye? – esdekelt Regan. Megpaskolta Cordie térdét. – Egy hónap egyáltalán nem hosszú idő, és nem te mondtad, hogy még egy csomó munka van a bostoni házon, mielőtt beköltözöl? – Igen, de… – Alec mesélte, hogy a padlót még el sem kezdték. Valami szakszervezeti harc miatt. Semmi köze a házadhoz, de ez volt a késedelem oka. Azt hiszem, még mindig tárgyalnak, és amíg meg nem egyeznek, nem is folytatják a munkát. – Különben sem mehetsz sehová, amíg odakint emberek vadásznak rád. Igazam van? – kérdezte Sophie. Sophie ezt olyan unott hangon mondta, hogy Cordie felnevetett. – Igen – biccentett. – De annak hamarosan vége. – Nagyon magabiztosan beszélsz – jegyezte meg Regan. – Mi lesz a Summerset… – kezdte Sophie. – Ha akkor már Bostonban leszek, majd visszajövök. – Hol van Aiden? – kérdezte Regan, és úgy nézett körül a nappaliban, mintha azt várná, hogy a bátyja előugrik egy szék mögül. – Nincs itt – mondta Cordie. – Szóval abba is hagyhatod a keresést. A megjegyzés betalált, és Alec, Jack és Aiden vidám nevetés hangjaira sétált be a lakosztályba. Jack több, Tony pizzériájából származó dobozt egyensúlyozott a kezében, Alec hozta az italt. Aiden a nyakkendőjét vette le, aztán elvett egy sört Alectől, és nagyot kortyolt az üvegből. – Hol van Spencer? – kérdezte Regan. – Találkozón – felelte Aiden, de nem részletezte. – Hogy vagy? – kérdezte Cordie-t. – Egy kicsit fáj a kezem, de egyébként jól vagyok, köszönöm. Szólnod kellene Walkernek is. – Most el van foglalva. – Mivel? A kérdés megmosolyogtatta a férfit. Olyan gyanakvó volt a lány hangja. – Csak elfoglalt és kész. –– De szeretivan Tony pizzáját. Cordelia, nála valaki.Vinned Egy nő.kellene neki néhány szeletet. Cordie maga sem értette miért, de a felismerés, hogy Walker egy nőt szórakoztat a lakosztályában, zavarba hozta. Talán azért, mert Aidennek úgy kellett a szájába rágni. – Ó! Aiden nevetett. – Elpirultál. – Cordie! – szólította Sophie. – Alec Kelly’st hozott. Tudom, hogy szereted. Jack kinyitott egy üveget, és Cordie-nak nyújtotta. – Mr. Bitterman, a főnököm teljesen rabja a Kelly’snek – jegyezte meg Sophie. Aiden követte Cordie-t az asztalhoz. – Mikor hív Liam? – kérdezte. – Tízkor. Bekapcsolom a számítógépet, hogy láthassuk.
– Semmi szükség rá, hogy lássam is – bosszankodott Aiden. – Csak azt akarom tudni, mi a fenét csinál. Cordie megértette Aiden elkeseredettségét. – Talán már jutott valamire. – Valamire? Letartóztatásokról és vallomásokról akarok hallani. – Aiden, türelmesebbnek kellene lenned – intette Regan. – A fenébe a türelemmel! Jenkins mondott már valamit? – kérdezte Jacket. – Még nem, de fog. – Hogy lehetsz benne ilyen biztos? – csodálkozott Cordie. Alec válaszolt Jack helyett. – Gyilkossági kísérlettel vádoljuk. Hagyunk neki időt, hogy felfogja, és amikor legközelebb beszélünk vele, szerintünk alkut akar majd kötni. – Úgy érted, feladja Simone-t, hogy kisebb büntetést kapjon? – kérdezte Cordie. – Úgy valahogy – felelte Alec. Aiden tudta, hogy Alec és Jack jók abban, amit csinálnak, de ő akkor is szerette volna átvenni az irányítást, és megmondani nekik, hogyan tegyék a dolgukat. Igaz, egyik javaslata sem lett volna törvényes, de azok után, hogy látta, ahogy a férfi Cordeliát fojtogatja, úgy vélte, ennek nincs jelentősége. – Cordie, hol van a kendőd? Nem kellene viselned? – kérdezte Sophie. – Elszakadt, amikor Jenkins… tudod. – Hozatok egy másikat – ígérte Aiden. A mobilját a füléhez emelte, és bement a szobájába. A vacsora oldott hangulatban telt. Nem beszéltek többet Jenkinsről vagy Simone-ról, amiért Cordie hálás volt. Két szelet vega pizzát is evett, és figyelmesen hallgatta Alecet, aki lelkesen mesélte, hogyan tervezi átalakítani a szuterént Regannel közös új otthonukban. Úgy tűnt, a kosárlabdapálya az egyetlen dolog, ami nem lesz benne. – Aláírtátok már a papírokat? – kérdezte Sophie Cordie-t. – Mert ha nem, akkor még mindig a tiéd a ház, és Jack meg én szeretnénk ajánlatot tenni rá. Alec döbbent arca mindenkit megnevettetett. – Csak vicceltem – paskolta meg a karját Sophie. – Most már igazán ideje, hogy mozgásba lendüljenek a dolgok, és átutaljuk a pénzt – jegyezte meg Regan. délutánra el kell készülniük a papíroknak. Ha el tudsz jönni velünk a bankba… Alec–aHolnap fejét rázta. – Idehozzuk neked a papírokat, Cordie. – Mikor veszik le a gipszedet? – kérdezte Regan. – Egy hónap múlva. – Ó, az tökéletes. Mivel úgyis itt kell maradnod az orvos miatt, akár el is jöhetsz velünk a Summerset bálra. – Azt hallottam, Bostonban is vannak orvosok – mondta Cordie. – Itt kell maradnod – erősködött Sophie. – Nem járkálhatsz az egyik orvostól a másikig. – Ha az embernek el kell mennie abba a bálba, akkor el kell mennie – jelentette ki Alec beletörődőn. – De olyan csinos vagy a szmokingodban – mondta Regan a férjének. – És szereted is. Hiszen… – próbálkozott, aztán feladta és felsóhajtott. – Rendben, ez nem jött be. Alec nevetett.
– Azért megyek el rá, mert neked fontos, drágám. És Cordie is ezért fog elmenni. – Meglátjuk – mondta Cordie, remélve, hogy ezzel sikerül megbékítenie a barátnőit. Csapdában érezte magát, csapdába esett a paradicsomban, és kezdte megsajnálni Aident. A férfi meg fog bolondulni, ha azok után is itt marad a nyakán, hogy letartóztatták a bűnösöket, és senki sem fenyegeti többé a biztonságát. De most nem akart erre gondolni. Most itt vannak a barátai. Remekül érezte magát velük, de a fáradtság lassan kezdett erőt venni rajta, és a karja is lüktetett a fájdalomtól. Kimentette magát, és a fürdőszobába ment Tylenolért. Amikor kinyitotta az ajtót, a szobában Aiden várt rá egy új karfelkötő kendővel. – Ezt meg honnan szerezted? – Most hozták. Állj nyugodtan, hogy rögzíteni tudjam. Amikor a kendő a helyére került, Aiden félresimította Cordie haját. A kezét ott hagyta a vállán, ahogy nézte. Aztán olyasmit mondott, amivel sikerült megdöbbentenie a lányt. – Gyönyörű vagy, Cordelia. Cordie nem tudta, hogyan válaszoljon. A férfi akkor megcsókolta, de nem érte be egy csókkal. A szája újra lecsapott Cordie ajkára, és magához ölelte a lányt. A csók egyáltalán nem volt gyengéd, hanem vad és -t, hogy amikor Aiden elhúzódott, szenvedélyes, heves és érzéki, és annyira felkavarta Cordie legszívesebben letépte volna a ruhát, hogy aztán ágyba bújjon vele. Sophie nevetése behallatszott a nappaliból, és ez volt az, ami visszatérítette Cordie-t a valóságba. Észrevette, hogy a keze Aiden farmerjának a cipzárjára simul. Hátraugrott, és nagyot sóhajtott. Aztán megfenyegette a férfit az ujjával, megigazította a haját, és valósággal visszarohant a nappaliba. Az est további részében próbált tudomást sem venni a férfiról. Tíz előtt néhány perccel Alec az órájára nézett. – Majdnem itt az ideje, hogy hírt halljunk Liamről – mondta. Elment Aiden laptopjáért, és a dohányzóasztalra tette, hogy valamennyien láthassák. Liam pontosan tízkor jelentkezett. A háttér nem igazán látszott, de úgy tűnt, valami verandán vagy zárt teraszon ül, és mögötte hullámok nyaldossák a partot. Megkérdezte, ki van még ott, és Alec megnevezte a szobában lévőket, közben gyorsan bemutatta a férfit Regannek és Sophie-nak. A két nő hátralépett a képernyőtől és egy elismerő „ejhát” tátogott egymásnak. Liam külseje láthatóan nagy hatással volt rájuk, mert „miért anem megrántotta vállát.mondtad, hogy ilyen dögös a pasi” pillantást vetettek Cordie-ra, mire ő válaszul Jack csak nézte a néma üzenetváltást. – Mit csináltok? – súgta oda Sophie-nak megigézve. – Beszélgetek a barátnőimmel. Liam üdvözölte a kis csapatot. Udvariasan és üzletiesen viselkedett, és Aident bosszantotta, hogy elbűvölően udvarias Reganhez és Sophie-hoz, de arcátlanul flörtöl Cordeliával. A lány a számítógép képernyője előtt állt. – Jól vagyok – mondta mosolyogva. – Van még valami információd nekünk? – kérdezte Alec. – Várjunk csak – vágott közbe Aiden. – Mi van azzal a másik fickóval, aki Simone-nal volt? Aki megpróbálta Cordeliát kirángatni a szállodából? – Charles Kendrick – segített a névvel Alec.
– Ő hol van? – akarta tudni Aiden. – Még mindig itt, Sydney-ben – felelte Liam. – Figyeljük őt. – Valami jelentenivaló? – kérdezte Jack. – Ami azt illeti, találtam valami érdekeset. Dokumentumokat – mondta. – Már átküldtem neked, Alec. Azt hiszem, ha elolvasod őket, megérted, miért nem bírom abbahagyni a mosolygást. – Annyira jó anyag? Liam bólintott. – Igen, annyira jó. Száraz olvasmány, de megéri végigrágnod magad rajta. Csak meg ne kérdezd, hogyan került hozzám. Alighogy befejezték a beszélgetést, Aiden javasolta, hogy a férfiak menjenek le az irodájába, nyomtassák ki az e-mailt, és kezdjék el máris olvasni. – Ez eltarthat egy ideig – mondta Jack Sophie-nak. – A szálloda limuzinja mindkettőtöket hazavisz – ajánlotta fel Aiden. Jack és Alec megcsókolta a feleségét, aztán megvárták, amíg Aiden keresztülvág a szobán egyenesen Cordie-hoz. – Ne merészeld elhagyni a lakosztályt! – parancsolt rá. – Tessék? – játszotta a döbbentet a lány. – De hát rúdtáncot terveztünk. – Ez egyáltalán nem vicces. Komolyan beszéltem, Cordelia. Maradj itt! – Igenis, uram. És Aiden elment. – A bátyád olyan, mint egy generális. Tudom, hogy csak jót akar, de kezd az idegeimre menni – elentette ki Cordie Regannek. – Nekem már évek óta az idegeimre megy – felelte Regan. – Én szeretem – szólt közbe Sophie. – Ha engem kérdeztek, minden, amit csinál, csak jó lehet. – Mindannyian szeretjük – engedett Regan. – Csak Cordie a hibáit is látja. Sophie nosztalgikus hangulatban volt. – Sohasem meséltem még nektek, mi történt velem kilencéves koromban. Elég szörnyű dolog volt, és Aiden lett a megmentőm. –– Mi – támadt fel Regan Az történt? apám összeütközésbe kerültérdeklődése. a törvénnyel… már megint. A házvezetőnővel voltam otthon, amikor két ijesztő külsejű fegyveres férfi jött és bevitt a rendőrségre. Rettenetesen féltem. Az egyik nyomozó egyfolytában azzal fenyegetett, hogy intézetbe dugnak, és gondoskodik róla, hogy soha senki ne tudja meg, hol vagyok. – Miért fenyegetett? – Azt akarta, hogy eláruljam, hol van az apám. Nem tudtam, hol van, de már akkor is úgy voltam vele, hogy ha tudtam volna, sem mondom meg. A nyomozó azt is tudni akarta, hogy vannak-e rejtekhelyek a házban. Egyre csak faggatott. A mai napig nem tudom, Aiden hogyan értesült róla, hogy mi történik. Talán a házvezetőnő hívta fel. Megkérdeztem, de állítja, hogy nem ő volt. – És mit csinált Aiden? – kérdezte Regan. – Megmentett. Amikor megláttam, sírva fakadtam és hozzá rohantam. Ő átölelt és azt mondta, minden rendben lesz. Ügyvédeket hozott magával, és megfenyegette a nyomozókat. Megesküdött, hogy ha még
egyszer a közelembe jönnek, elveteti tőlük a jelvényüket, és az ügyvédek támogatásával, azt hiszem, meg is tudta volna tenni. – És miért nem akartad, hogy mi is tudjunk róla? – faggatta tovább Regan. – Akkoriban azért, mert sírtam, és azt hittem, kisbabának fogtok tartani. Később pedig valahogy nem adódott rá alkalom. Felfogjátok, hogy Aiden milyen fiatal volt még akkor? Még húszéves sem lehetett. – Bárcsak elmondtad volna, mi történt! – mondta Regan. – Már az is felér egy terápiával, ha beszél róla az ember. – Én tudtam róla – mondta Cordie. – Honnan? – lepődött meg Sophie. – Aiden megígérte, hogy senkinek sem fogja elmondani, szóval az biztos, hogy nem tőle. – Egyszer, amikor Regannél aludtunk, akkor derült ki. Akkoriban rajongtam Aidenért, emlékeztek? Sophie és Regan is nevetett. – Nem tudtunk róla – mondta Regan. – Akkor nem. Addig nem, amíg el nem mondtad. – Hallottam, amikor a házvezetőnő szólt Aidennek, hogy telefonáltak az ügyvédi irodából. Akkoriban én is olyan aggodalmaskodó voltam, mint ti, és azt hittem, hogy Aiden talán bajban van, szóval kihallgattam a beszélgetésüket. Így tudtam meg. – Miért nem mondtad soha? – kérdezte Sophie. – Fogalmam sincs. Valószínűleg úgy gondoltam, ha azt akarod, hogy tudjak róla, majd elmondod. – A sofőr bármelyik pillanatban itt lehet. Mielőtt elmegyünk, segítünk átöltözni a lefekvéshez – ajánlotta fel Regan. Cordie hálás volt a segítségért, és a hálószobában is tovább tereferéltek. – Mi a helyzet Liammel? – érdeklődött Sophie, miközben levette az ágyról az ágytakarót. – Ő és Alec régóta barátok – felelte Regan. Kihúzta az egyik fiókot, és pizsamát vett elő. – Azt hiszem, Alec egyszer letartóztatta. Talán így ismerték meg egymást. Még nem ismerem a teljes történetet. – Cordie, nem gondolod, hogy elbűvölő férfi? – kérdezte Sophie. – Észrevetted, hogyan mosolygott rád, és hogy ellágyult a hangja, amikor veled beszélt? – Nem, nem vettem észre, és igen, tényleg jóképű. – Imádom az akcentusát – mondta Sophie. –– Ausztráliában él. Szeretnétek, odaköltöznék, hogy járhassak vele? Dehogyis. Költözzön ő ide! Teha igazán megérsz ennyit. Kopogtak. – Megjött a sofőrünk – mondta Regan. – Menjünk, Sophie! A barátnők megölelték Cordie-t, és elmentek. Cordie kimerült volt. Elhelyezkedett a puha ágyban, és bekapcsolta a televíziót. A csatornákat váltogatva az egyik kábelcsatornán rátalált Larry horgászműsorára. Arra gondolt, hogy ezen biztos el tud majd aludni, de egyszer csak azon kapta magát, hogy érdekelni kezdi a műsor. Egy órával később úgy döntött, hogy Larry horgászt faragott belőle. Hallotta, hogy nyílik a külső ajtó, és a férfiak nevetgélve bejönnek. Kíváncsian, hogy mit tudtak meg, felkelt. Néhány percig elbíbelődött a köntössel, s mire kiért a nappaliba, a férfiak már javában söröztek. Aiden egy köteg papírt ejtett eléjük az asztalra. – Mi olyan vicces? – kérdezte Cordie.
A három férfi ránézett és mosolygott. – Akarod te elmondani neki? – kérdezte Jack Alecet. Alec kihúzott Cordie-nak egy széket. – Kiderült, hogy nem csupán a botránytól való félelem ösztönzi arra Simone-t, hogy megszabaduljon tőled. A férfiak ismét kacagásban törtek ki. – Aiden, te mondd el – javasolta Alec. A férfi Cordie felé tolta a papírköteget. – Mire végzünk a Taylor és Rayburn famíliával, tiéd lesz a cég.
26. fejezet
– Te vagy az elsőszülött – magyarázta Aiden. – Az mit jelent? – kérdezte Cordie. – Amikor betöltötted a huszonegyet, örökölted a Merrick részvények húsz százalékát. Benne volt Merrick végrendeletében. – A fejét csóválva folytatta. – Soha még hasonlót sem láttam. El sem tudom képzelni, Merrick miért így fogalmazta meg a végrendeletét. Gondolom, ezt már sohasem fogjuk megtudni. – Húsz százalék nem hangzik túl soknak – vette át a szót Jack –, de valójában óriási. Milliókat ér. Simone az anyjától, Alice-től örökölte a Merrick-részvényeket. A pénz kellett neki, de a vele járó felelősség már nem, így a részvények feletti rendelkezési jogot átengedte az apjának. A végrendelet szerint most tiéd a részvényeik húsz százaléka, ami épp elég ahhoz, hogy Simone elveszítse a többségi irányítási jogot. – És ez az oka, hogy Simone vagy valaki más a Rayburn családból félre akar állítani az útból – magyarázta Alec. – Valaki más a családból? Nem – mondta Cordie. – Simone senkinek nem beszélt rólam, az biztos. Álnevet használt, amikor férjhez ment az apámhoz. Natalie Smithnek nevezte magát. – Terhes volt veled, amikor férjhez ment az apádhoz, nem? – kérdezte Jack. – De igen. – Szerencsés vagy, hogy nem vetetett el – közölte Alec. Cordie a szék szélén ült, mereven, mint aki karót nyelt, jobb kezét ökölbe szorította az ölében. Ha Simone-ra gondolt, felfordult a gyomra. – Azt mondta nekem, hogy akart abortuszt, de elkésett vele. Túl volt az ötödik hónapon. Egy hosszú percig senki sem szólalt meg. – Jó, hogy nem volt a közeledben, amíg felnőttél – mondta végül Alec. – El sem tudom képzelni, milyen életed lett volna mellette. – Én azt nem értem, hogy az apád miért nem látta, miféle nő volt – mondta Jack. – Azt hiszem, szemellenzőt viselt – felelte Cordie. – Majdnem a halála napjáig szerette. – Inkább megszállottságnak tűnik – jegyezte meg Jack. – Úgy tűnt, Simone-t istenítik a fiai – mondta Cordie. – És ő is láthatóan imádta őket a bálon… amíg tönkre nem tettem az estéjét – tette hozzá mosolyogva. – Tényleg alaposan tönkretetted – nevetett Aiden. – A fiai még csak tizenévesek, de a család feje, Julian Taylor neveli őket. Egyértelmű, hogy azt hiszi, az idősebb az elsőszülött. Jack megkopogtatta az asztalon fekvő papírokat. – Ahogy kiveszem ebből a bonyolult iratból, amelyet mellesleg úgy fogalmaztak, mintha a középkorban készült volna, amikor huszonegy éves lettél, nem csak jogos tulajdonodba került a cég egy része, de teljesen megváltoztattad a hatalmi viszonyokat is. – De akkor is törvényes örökösnek számítok, ha Simone álnevet használt, amikor hozzáment az apámhoz? – csodálkozott Cordie.
– Nincs rá kitétel Merrick végrendeletében – mondta Aiden. – Az elsőszülött egyszerűen csak annyit elent, hogy az első gyerek, akit Simone szült. – Akkor nem a fiai öröklik? – Nem – felelte Jack. – Biztosan kapnak tulajdonrészt meg egy nagy halom pénzt, talán más vagyonrészt is, de nem a Merrick-részvényeket. – Nem adhatod vagy ajándékozhatod el őket – vette át a szót Alec. – A nyakadon maradnak, nem szabadulhatsz tőlük. – Mi van, ha nem akarom őket? Aiden válaszolt a kérdésére. – Már kétszer megpróbáltak megölni. Komolyan azt hiszed, hogy leállnak? Elfuthatsz és elrejtőzhetsz, vagy besétálhatsz Julian Taylor irodájába, az asztalára dobhatod a DNS-vizsgálat eredményét, és közölheted vele, hogy tönkreteszed őt és az egész családját. Ez utóbbiban boldogan segítek neked. – És Simone megússza, hogy felbérelt valakit a meggyilkolásomra? Alec a fejét rázta. – Azt bízd csak ránk. Jack felállt és nagyot nyújtózott. – Liamnek volt egy javaslata, hogyan pörgethetnénk fel az eseményeket – mondta. – Csak a megfelelő időpontra vár, és akkor majd megbeszéljük. Cordie ott helyben szeretett volna róla beszélni, de Alec és Jack indult hazafelé. Aiden kikísérte őket, megbizonyosodott róla, hogy az ajtó valóban be van zárva, aztán a lány után ment a szobájába. Cordelia épp a karfelkötő kendőtől szabadult meg, hogy levehesse a köntösét, amikor Aiden maga felé fordította a lányt. – Hadd segítsek a lefekvéshez készülődni! – Már kész vagyok. – Dehogy vagy. Aiden levette a lány köntösét, és nekilátott, hogy kigombolja a pizsamafelsőt. A ruhadarab pillanatok alatt a padlón kötött ki, s az alsó is nyomban követte. Cordie anyaszült meztelen volt, míg Aiden teljesen felöltözve állt előtte. A lány mégsem jött zavarba, mert Aiden nézésétől gyönyörűnek érezte magát. A férfi addig a mellét, a mellbimbói megkeményedtek. Lassan, lustán megcsókolta, úgy téve, minthasimogatta a világ minden idejemíg az övé volna. – Most már készen állsz – mondta, amikor megérezte a lány remegését. – Feküdj le, Cordelia! Cordie lefeküdt és megpróbálta magára húzni a takarót, de Aiden nem engedte. Cordie nézte, ahogy a férfi levetkőzik, aztán a testével betakarta az övét. Perzselő hőség áradt belőle. Aiden felnyögött, ahogy meztelen teste a lányéhoz ért. – Egész nap csak erre gondoltam. Megőrjítesz. – A lány térde alá nyúlt, és felemelte. – Azt akarom, hogy te is úgy éhezz rám, ahogy én rád! Cordie hasának minden négyzetcentiméterét csókokkal borította be, mielőtt lejjebb merészkedett volna. Az egynapos borosta felkaristolta a comb érzékeny belső felét. Aiden betartotta az ígéretét, és lassan az őrületbe kergette Cordie-t. A lány esdekelve rimánkodott a beteljesülésért, és Aiden csak akkor engedett neki, amikor Cordie azzal fenyegette, hogy fejbe vágja a gipszével. De Aiden is mohó volt. Cordie a végén már számolni sem tudta, hányszor nyúlt érte a férfi az éjszaka
folyamán. – Hiányozni fogok, amikor elmegyek – suttogta Cordie. – Így igaz – mondta hosszú hallgatás után Aiden. Aiden másnap egyáltalán nem hagyta el a várost. Cordie feltételezte, hogy valami üzleti oka van a tárgyalások lemondásának. A következő négy napban nem látta a férfit, sem bárki mást, a szálloda személyzetét kivéve. Tudta, hogy Aiden még ott van valahol, mert reggelente hallotta őt elmenni, és esténként megjönni. A saját ágyában aludt. Talán úgy döntött, hogy távolságot tart Cordie-tól. Neki is ezt kellene tennie lélekben, hogy felkészüljön Bostonra, nem igaz? Sophie-t és Regant is elborította a munka, és Cordie nem akarta zavarni őket. Nem az ő dolguk, hogy szórakoztassák. Aleckel többször is beszélt, de Ausztráliából eddig semmi hír nem érkezett. Igaz ugyan, hogy azt mondta, Liamnek van egy ötlete a dolgok felpörgetésére, de azt nem árulta el, hogy mi az. Cordie úgy döntött, ha aznap sem hall felőle, ő maga fogja felhívni Liamet. Kezdte magát ketrecbe zárt állatnak érezni. A lakosztály falai mintha rá akartak volna omlani, és minden gondolata akörül forgott, hogyan surranhatna ki néhány percre. Csak kevés dolog volt, amivel el tudta terelni a figyelmét. Dagadt ujjai visszanyerték korábbi formájukat, s onnantól képes volt mindkét kezével gépelni. A Garvan Intézet egyik kutatója e-mailt írt, hogy olvasta és lenyűgözőnek találta a disszertációját. Volt néhány kérdése Cordie kutatásaival kapcsolatban, amelyből élénk eszmecsere alakult ki köztük, amelyet Cordie nagyon élvezetesnek talált. Végül sikerült megvédenie az igazát, és amikor a férfi megadta magát, egyből állást is kínált Cordie-nak. Jayden Martin volt a másik, akinek sikerült elterelnie a figyelmét a bezártságról. A fiú teljesen pánikba esve hívta fel. Néhány heti nyári iskola után biztos volt benne, hogy újra meg fog bukni kémiából. Amikor Cordie megkérdezte, honnan tudja, a fiú válasza őszinte volt: a tanár mondta. Cordie, tudva, hogy Jayden okos, de némileg lusta fiatalember, épp meg akarta kérdezni, hogy egyáltalán a kezébe vette-e a kémiakönyvet, amikor a gyerek anyja átvette a kagylót, és könyörgött Cordie-nak, hogy segítsen. Cordie nem tudott nemet mondani, így be is tervezték az első korrepetálást aznap délután ötre. Hogy fel tudjon rá készülni, Cordie felhívta a szálloda programszervezőjét, és kért néhány szükséges dolgot, köztük egy kémiakönyvet is. Jayden aidő legtöbb tinédzserfiúhoz sehová sembukkant ment egyedül. Aznap délután tizenöt perccel a megbeszélt előtt három másik ifjúhasonlóan ember társaságában fel az ajtó előtt. Mindegyikük kezében kémiakönyv volt, és mindegyikük segítségre szorult. Aiden az egész napját tárgyalásokkal töltötte, és semmi másra nem tudott gondolni, mint hogy mielőbb hazajusson Cordeliához. Még önmagára is alig volt egy perce az elmúlt napokban, és szeretett volna egy kis időt eltölteni a lánnyal. Már attól megkönnyebbült, hogy tudta, ott van a lány a lakosztályában. Azzal győzködte magát, hogy csupán a lány biztonsága miatt akarja a közelében tudni, de az utóbbi időben még ő maga sem vette be ezt a magyarázatot. Hat után ért vissza a szállodába. Belépett az ajtón és a földbe gyökerezett a lába. Négy tinédzserfiú ült az ebédlőasztalnál, előttük papírok, tollak, könyvek. Cordelia egy hordozható tábla előtt állt. Bemutatta a férfit Jayden barátainak, és a kölcsönös üdvözlések után Aiden a szobájába ment, hogy átöltözzön. Mosolyogva lépdelt az ajtó felé. A fiúk csüggtek Cordelia minden szaván, és holtbiztos, hogy nem azért, mert imádták a kémiát. Olyan szerelmesnek tűntek, hogy Aiden eltűnődött, eljut-e egyáltalán bármi is az
anyagból a tudatukig. Mire visszatért a nappaliba, a fiúk elmentek, a tábla a sarokban állt, és Cordelia az eszközöket rendezte el gondosan a pohárszékben. Alec egy perccel később érkezett. – Az imént beszéltem Liammel – jelentette. – A következő a javaslata. Julian hivatalos a Shade House péntek esti vacsorájára, és magával viszi Simone-t és Craiget. Liam is ott lesz fegyvert és jelvényt viselve, és amikor a kis társaság távozni készül, Liam eltesz egy poharat, tiszta ruhával megfogva, nagyon gondosan, és persze odafigyel arra is, hogy Simone lássa, mit csinál. Azt akarja, hogy Simone lássa, amint egy műanyag zacskóba csúsztatja a poharat. Azt kérte, mondjam meg neked, hogy olyan drámaian fog eljárni, ahogy a Helyszí nelők ben szoktak. Ha Simone akár csak egy részét is látta a sorozatnak, tudni fogja, Liam miért viszi el a poharat. – Ez padlóra fogja küldeni – jósolta Aiden. – Nézzük meg, mit lép rá – mondta Alec. – Mi van Jenkinsszel? Beszélt már? – kérdezte Aiden. Lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy a gazember Cordeliát fojtogatja, és az egész teste megfeszült válaszul. – Alkut akar kötni. – Miféle alkut? – Az összes ellene felhozott vádat elejtjük, és ő mindent elmond, amit tud. – És? – nógatta Aiden. Tudta, hogy Alec sohasem menne bele egy ilyen alkuba. – A szemébe nevettünk. – Arra gondoltam… – kezdte Cordie. – Hogy? – Hogy ki kell jutnom innen egy kis időre. Aiden a fejét rázta. Erről most szó sem lehet. A lány feléje fordult, és elkapta az ingét. – Lassan megbolondulok – mondta, majd elengedte a férfit, és hátralépett. – Ne mosolyogj! Komolyan gondolom. Tényleg megbolondulok. – Felemelte a kezét, és a mutató- meg a hüvelykujját addig közelítette egymáshoz, míg kis híján összeértek. – Ilyen közel járok hozzá, hogy rajongói levelet írjak Larrynek, az ég szerelmére! Ilyen közel, Aiden. – Ki a fene a Larry? – kérdezte Alec. Cordie feléjeazpördült. – Larry horgász – felelte olyan hangon, amely azt sugallta, hogy ezt a férfinak is illene tudni. Alec megadón a magasba emelte a kezét. – Rendben, majd kitalálunk valamit. Az ígéret megnyugtatta Cordie-t. – Köszönöm – mondta annyi méltósággal, amennyit csak ki tudott préselni magából.
27. fejezet
Aiden az irodája ajtajában állt, és a nyomtatványt olvasta, amelyet a titkára adott a kezébe, amikor véletlenül felnézett, és azt látta, hogy Cordie sétál el mellette. Nem akart hinni a szemének. Elejtette a papírt, és a lány után sietett. – Cordelia! – Tessék, Aiden – fordult felé a lány épp akkor, amikor Alec is beérte. – Ahhoz, hogy itt légy, a különlifttel le kellett menned a földszintre, át az előcsarnokon, és a másik lifttel fel ide, a harmadikra. – Igen, pontosan így tettem. Aiden állán megfeszült egy izom. – Ki engedett ki? – Ki engedett ki? – ismételte Cordie, és Alec szinte látta, hogy füstöl a lány feje. – Én engedtem ki – mondta. – Megígértem neki. – Csakhogy tisztázzuk, ez még nem a ki – szállt vele vitába Cordie. – Még mindig a szállodában vagyok. Szeretnék kimenni. – Arról szó sem lehet! – csattant fel Aiden. – Kompromisszumot kötöttünk – magyarázta Alec. – Amíg biztonságos. Gyere, Cordie, keressük meg Regant. Az irodájában kell lennie. Aiden elkísérte őket a folyosón. – Szóljatok, ha Cordelia visszaindul a lakosztályba. Vele megyek. – Megfogta a lány kezét, és magához húzta. Komor homlokráncolással nézett a szemébe. Úgy tett, mint aki mondani akar valamit, de inkább csendben maradt. – Érted jövök – ígérte Cordie. Aiden elengedte, biccentett, és visszament az irodájába. Úgy sétált el az elejtett papírlap mellett, mintha meg is feledkezett volna róla, hogy az a padlón van. – Megőrjítem – suttogta Cordie. – Majdnem sajnálom szegényt. Nyugodt, békés, rendezett körülményeket szeret maga körül tudni, ha itthon van, s mióta itt vagyok, nem volt része nyugalomban és békében, csak káoszban. – Hiányozni fogsz neki, amikor elmész. Cordie egyetlen pillanatig sem hitte el ezt a képtelenséget. Talán a szex… az elképesztő és hihetetlen szex hiányozni fog a férfinak. – És mikor megyek el? – Hamarosan – ígérte Alec, majd az órájára nézett. – Sydney-ben délelőtt tíz óra van, és ma este Liam ott lesz az étteremben, és megpróbálja felpörgetni a dolgokat. Szerintem nagyon látványos lesz, amikor úgy tesz, mintha DNS-mintát gyűjtene be. Bárcsak láthatnánk! – Simone tudni fogja, mit csinál Liam és miért? – Ó, tudni fogja. Csak egyetlen oka lehet, hogy valaki a DNS-mintáját akarja: hogy összehasonlítsa a tiéddel, és bebizonyítsa, hogy a lánya vagy. Hacsak nem komplett hülye a nő, tudni fogja.
– Liam azt mondta, már megvan neki Simone DNS-e és az eredmények is. Hogyan szerezte meg? Alec kinyitotta Cordie előtt az ajtót. – Nem kérdeztem, és ő nem mondta. Jobb így. – Liam a CIA-nál van, ugye? – Nem – nevetett Alec. Cordie tudta, hogy a férfi úgysem fogja elárulni az igazat, de ez nem tartotta vissza a faggatózástól. Egyelőre azonban félretette Liam foglalkozásának a kérdését. – Simone frászt fog kapni. – Reméljük. – Gondolod, rögtön reagálni fog? – Szerintem igen. Mint kiderült, Alecnek igaza volt. Aiden reggel hétkor rázta fel Cordeliát, hogy szóljon neki, Alec mindjárt ott lesz a friss hírekkel, de mielőtt bármit mondhatott volna, elterelődött a figyelme. Úgy tűnt, egy örökkévalóság óta nem ért a lányhoz, és ahogy az a hátára fordult és felnyögött még inkább félálomban, mint ébren, Aiden nem tudott ellenállni a kísértésnek. A lány valami selyem és csipke semmiséget viselt, ami alig takarta a testét, és Aiden szerette volna letépni róla. Cordelia mellett kibújt belőle az állat. Cserbenhagyta az önuralma, az önfegyelme. Aiden kibújt a ruháiból, lehúzta a takarót a lányról, és szerelmeskedett vele. Vad és gátlástalan reagálásával Cordelia tökéletesen illett hozzá. Miután Aiden újra lélegzethez jutott, felkönyökölt. Ujját végighúzta az elégedetten mosolygó száj vonalán. – Alec bármelyik pillanatban itt lehet – mondta. Cordie felült, kisimította a haját az arcából, és megkérdezte, miért jön Alec. – Azt mondta, jó hírei vannak számodra. – Kopogtak. – Ez valószínűleg ő lesz. Cordie kipattant az ágyból. – Vegyél fel valamit! – suttogta dühösen. Felkapta a férfi farmerját és hozzávágta. – Van fogalmad róla… Nem lenne szabad… Nem akarom, hogy Alec tudja, hogy mi… tudod. – Cordie gyorsan levegőt vett.Aiden – Vanfelvette fogalmad róla, mennyire csalódott vagyok? a farmert, de azzal már nem zavartatta magát, hogy a cipzárt is felhúzza. Nem törődve az újabb kopogással, a lányhoz sétált. – Csalódott? Hányszor élveztél el? Kétszer? Háromszor? Ha ezek után csalódott vagy, akkor vissza kell bújnunk abba az ágyba és… Cordie gyorsan a férfi szájára tapasztotta a tenyerét és felkacagott. – Ez nem olyan csalódottság – mondta. – Menj, nyisd ki az ajtót! Szerencsére nem Alec állt az ajtó előtt. A reggelit hozták. Aiden bekiáltott a lánynak, de ő már a zuhany alatt állt. Időközben igazi profi lett az egykezes zuhanyozásban. Mire Cordie felöltözött, meg is éhezett, és készen állt arra, hogy újabb napot töltsön el a paradicsombéli börtönben. Később narancslevet kortyolgatva ült Aidennel szemközt, aki teljesen elmerült valami tőzsdejelentésnek tűnő papírokban, és hirtelen rádöbbent, milyen bizarr ez az egész. Úgy viselkednek, mint a házaspárok, akik régóta élnek már együtt.
Alec néhány perccel később érkezett. Elvette a Cordie által kínált csésze kávét, és leült az asztalhoz. – Jó híreim vannak – kezdte. – Charles Kendrick úton van Chicagóba. Liam jelentette, hogy Charles Ford álnéven, hamis iratokkal gépre szállt Sydney-ben. – És ez jó hír? Feltételezem, azért jön ide, hogy megöljön. Igazam van? – kérdezte Cordie, és igyekezett leplezni rettegését. – Igen – biccentett Alec. – Nem hagyjuk, hogy a közeledbe jusson, Cordelia – biztosította Aiden. – Tudom – vett nagy levegőt a lány. – Szóval, mi a terv? – Jack és én a reptéren, a kijáratnál fogjuk várni egy kis ajándékkal… egy kézbilinccsel – felelte Alec. – Bevisszük, ahogy leszáll a gépről. – Nem akció közben kellene elkapnotok? Nem vádolhatjátok gyilkossági kísérlettel, ha nem követi el. – Az ég szerelmére! – morogta Aiden, elborzadva az ötlettől. – Nem, van annyi a kezünkben, hogy megkapjuk, amit akarunk – mondta Alec. Megint nem volt hajlandó részletekbe menni, akárhogy is könyörgött Cordie. Aiden látta, mennyire csüggedt a lány. Nap mint nap együtt élni az ismeretlen fenyegetéssel kikészítette az idegeit. Miután Alec elment, megpróbálta felvidítani. – Már nem tart sokáig – biztatta –, és utána oda mész, ahová csak akarsz. – Ez jól hangzik – mondta Cordie. Értékelte a férfi optimizmusát, de nem mert reménykedni. – Ma este jól bevacsorázunk, utána mozizunk. – Bocs, de én nem tudok veled tartani. – Hogy érted azt, hogy nem tudsz velem tartani? Cordie felvett egy kiflit és kettétörte. – Terveim vannak. Mi lett a narancslémmel? – Megittad. Miféle tervek? Nem mehetsz ki a szállodából. Ne tréfálkozz velem! – Kártyázni fogok Walkerrel. – És nem szólhattál volna róla? – bosszankodott Aiden. Természetesen szólhatott volna, de az közel sem lett volna ilyen jó szórakozás. Charles Kendrick egyáltalán nem örült, amikor a rá váró két FBI-ügynököt. túljutott az első sokkon, gorombáskodni kezdett. Alec arra meglátta gondolt, hogy a fickó azt hiszi, hogy Alighogy handabandázással és megfélemlítéssel megúszhatja a letartóztatását. Berakták egy kihallgatószobába és hagyták, hadd izzadjon, miközben átkutatták a férfi táskáját, aminek az egyik zsebében, egy zokniba eldugva találtak három eldobható telefont. Az egyikükbe már be volt programozva egy sydney-i telefonszám. Jacknek és Alecnek ez nagyobb örömet jelentett, mint a karácsonyeste. Liam már végignézte a Rayburn család összes mobil-, vonalas és üzleti telefonjának hívásrészletezőit, és egyetlen hívás sem érkezett Chicagóból, ami azt jelentette, hogy a beprogramozott szám valószínűleg egy másik eldobható telefonhoz tartozik, csak kérdés, hogy kié az a másik telefon. Egyetlen módja volt csak, hogy megtudják, ha felhívták a számot. Jack vezette a kihallgatást. Kendrickkel szemben ült a fémasztalnál a kicsiny, ablaktalan szobában. Mivel azt akarta, hogy Kendrick csapdában érezze magát, az asztalhoz bilincselte, Alec pedig a férfi mögött, a falhoz dőlve figyelt. Néha körbesétált a szobában, és megállt közvetlen Kendrick mögött, szinte
a nyakába lihegve. Kendrick kényelmetlenül feszengett a széken. A homlokán izzadság gyöngyözött, bepárásítva a Harry Potter szemüveget. Az első mondatra, amely elhagyta a száját, Jack és Alec számított. – Semmi rosszat sem csináltam. Jack hátradőlt a széken, és egész tartásából áradt a nemtörődömség. – Páratlan lehetőséget kapott, Charles. Segíthet magán, ha elárulja a megbízója nevét. Csak annyit akarunk tudni, ki bérelte fel, hogy megölje Cordelia Kane-t. – Maga megőrült? Senki sem bérelt fel, és senkit sem kell megölnöm – tört ki a férfiból. – Turistaként öttem megnézni a nevezetességeket. – Ó, akkor félreértettem valamit – szabadkozott Jack. – Nos, hogy ezt tisztáztuk, mehet is a dolgára. Egy pillanatra megkönnyebbülés futott át Kendrick arcán, mielőtt felismerte volna, hogy Jack csak gúnyolódott vele. Visszaroskadt a székre. Alec közvetlenül a háta mögé lépett. – Időt takarít meg, ha elárulja az igazat. – Igazat mondtam. – Térjünk vissza a páratlan lehetőségre – javasolta Jack kedvesen. – Ha válaszol Buchanan nyomozónak és nekem, ha együttműködik velünk, segítünk magán. – Nem mondok semmit – motyogta Kendrick. – Ügyvédet. Ügyvédet akarok! – követelte izzadó homlokkal. Jack úgy tett, mintha nem hallotta volna a követelést. – Igazán tisztességes ajánlat – folytatta. – De van itt valami. Csak korlátozott időre szól. Mihelyt felhívjuk a telefonjába programozott számot, nem lesz többé szükségünk a segítségére. Akkor az alkunak annyi, és Buchanan nyomozó meg én mindent el fogunk követni, hogy a kiszabható legmagasabb büntetést kapja. – Miért? Nincs a kezükben semmi. – Kezdjük a hamisított útlevéllel – mondta Jack. – Már az önmagában elég, hogy hűvösre tegyük. Ha nem működik együtt velünk, nagyon-nagyon hosszú börtönbüntetésnek néz elébe. – Jack hátralökte a székét és felállt. – Megyek, hozom az ügyvédet, akit kért. Alec követte Jacket, az ajtónál – Öt perce van, aztánde felhívjuk aztvisszafordult. a számot. Magára hagyták Kendricket, hadd izzadjon… és remélhetőleg pánikba essen, és a másik kihallgatószoba felé indultak, ahol Jenkins várt rájuk. Azért hozatták fel, hogy újra elbeszélgessenek vele, vagy, ahogy Alec mondta, hogy megejtsék a második menetet. Az volt a tervük, hogy kijátsszák egymás ellen a két gyanúsítottat. – Öt perc? – kérdezte Jack, alighogy kiértek a folyosóra. – Öt percet adtál neki, hogy döntsön? Ez meg honnan jött? Tizenkét órában egyeztünk meg, emlékszel? – Igen, emlékszem, de az öt perc sokkal drámaibban hangzik. A tizenkét órának nem lett volna ugyanilyen hatása. Jack nevetett. – Igazad van. – Most rögtön fel akarom hívni azt a számot.
– Én is, de várnunk kell. Vakon tapogatózunk, és mi annak a valószínűsége, hogy Kendrick alig egy órával a landolás után felhívja a megbízóját? Még nem lehet semmi jelentenivalója. Szóval egy kicsit még várunk, talán öt-hat órát. Ha elijesztjük a megbízót, és nem veszi fel a telefont, elcsesztük, és a könnyű nehézzé válik. – Hacsak Kendrick és Jenkins el nem árulja, amit tudni szeretnénk. A nap hátralevő részében Alec és Jack a két kihallgatószoba közt ingázott, remélve, hogy sikerül megtörni valamelyik gyanúsítottat, de sem Kendrick, sem Jenkins nem adta meg magát. Úgy tűnt, a hosszabb börtönbüntetés fenyegetése nem riasztja el őket. Mintha csak előre begyakorolták volna, mindketten azt állították, hogy senkitől sem kaptak semmilyen megbízást. Jack még egyszer, utoljára kikérdezte Kendricket. Amikor kilépett a szobából, Alec már várta. – A technikus elkészült. Egy perccel később már a technikus mellett álltak, aki bejátszott egy felvételt, ami leginkább elektrosztatikus zörejnek hangzott. – Megfelel? – kérdezte. – Tökéletes – mondta neki Jack. – Kendrick arra fog hivatkozni, hogy csapdába csaltuk – jegyezte meg Alec. – Ezzel nem állíthatjuk a bíróság elé. – Az igaz – ismerte be Jack. – De talán rávesszük vele, hogy kinyissa a száját. – Itt az ideje, hogy telefonáljunk – jelentette ki Alec, és felvette Kendrick eldobható telefonját, megérintette a képernyőt, aztán a készüléket az asztal közepére tette, hogy valamennyien hallhassák. A három férfi feszülten figyelve állt a telefon fölött. Egy… kettő… három… négy… öt… a telefon egyre csengett. A férfiak egymásra néztek. Senki sem vette fel. Hat… hét… nyolc… Alec megcsóválta a fejét, és már nyúlt a telefonért, amikor meghallották a kattanást. Néhány másodpercnyi szünet következett, mintha az a valaki a vonal túlsó végén arra várna, hogy a hívó szóljon bele. Aztán megtörte a csendet. – Elvégezte a munkát? Julian Taylor volt a kérdező. Jack és Alec alig várta, hogy újra elbeszélgethessen Charles Kendrickkel. Mindketten mosolyogva léptek be a kihallgatóhelyiségbe. Kendrick az ügyvédje, egy negyvenéves, savanyú arcú és kedélyállapotú férfi mellett ült. – Semmit sem mondok – jelentette ki Kendrick határozottan. – Mr. Kale, az ügyvédem azt mondja, hogy szóba sem kell állnom magukkal. Alec és Jack leültek velük szemben. Mindjárt lehervad az önelégült kifejezés Kendrick arcáról. – Újabb váddal bővült a lista – fordult Jack az ügyvédhez. – Milyen váddal? – akarta tudni Kendrick, mielőtt az ügyvéd megszólalhatott volna. – Tudjuk, hogy azért jött, hogy megölje Cordelia Kane-t, és ezt be is tudjuk bizonyítani. Kendrick előrehajolt. – Hogyan? – kérdezte álszent felháborodással. – Hogyan bizonyítják be? – Örülök, hogy megkérdezte – mondta Jack. – Felhívtuk a telefonjába beprogramozott számot, és beszéltünk Julian Taylorrel. Kendrick már nem nézett ki olyan harciasnak.
– Beszélt magukkal? Nem hiszem el. Beszélt magukkal? – ismételte meg a kérdést. – Igazából nem velünk beszélt – felelte Jack. – Tényleg nem – erősítette meg Alec. – Azt hitte, magával beszél – magyarázta Jack. – Feltételezte, hogy magával beszél, és mi nem avítottuk ki. Kendrick zavartnak tűnt. – Hazudnak. – FBI-ügynökök vagyunk, mi sohasem hazudunk – jelentette ki Alec ellentmondást nem tűrő hangon, bár maga is csodálkozott, hogy ki tudta mondani nevetés nélkül. – Felvettük a beszélgetést – mondta Jack az ügyvédnek. – Szeretné meghallgatni? Letette a telefont az asztalra, és megnyomta a gombot. Julian hangja tisztán, érthetően csendült fel. – Elvégezte a munkát? Cordelia Kane halott? Válaszoljon! Az elektrosztatikus zörejek alig érthetővé tették a választ. – Nem… még nem. Kendrick szeme tágra nyílt a válasz hallatán. – Meg kellett volna mondaniuk, hogy kik maguk. Becsapták azzal, hogy nem azonosították magukat. – Így igaz – ismerte el Jack. – Azt hiszem, nyugodtan elmondhatja, hogy trükkös fiúk vagyunk. Ismét megnyomta a gombot, a felvétel folytatódott. – Addig nem kapja meg a pénz másik felét, míg az az örökségvadász meg nem hal. És gyorsan kell történnie. Azt hittem, közöltem, mennyire sürgős az eset. Begyűjtötték a lányom DNS-ét. Végezze el a munkát! – parancsolta szinte üvöltve. – És ha találkozik azzal a beszari Jenkinsszel, mondja meg neki, hogy ki van rúgva. A beszélgetés befejeződött. – A statikus zörejek segítettek, hogy bevegye a dolgot, nem gondolja? – kérdezte Alec. – Ez nem állja meg a helyét a bíróságon – hangoskodott Kale. – Soha! Ez csapda. – Talán igen, talán nem – mondta Alec. Mivel nem állt szándékukban felhasználni a felvételt, nem érdekelte, megállja-e a helyét a bíróságon vagy sem. Csak szóra akarták bírni vele Jenkinst és Kendricket. –– Ismerem a törvényt! Mi is – felelte Jack. – csattant fel Kale. – Beperelem magukat… – Csak rajta! – Arnold Jenkins is nálunk van. Elárulta magát, Charles. Minden kérdésünkre hajlandó válaszolni. Már lejátszottuk neki a felvételt. – Ő megragadta a lehetőséget, maga nem – mondta Alec. – Azt hiszem, itt végeztünk. Jack fogta a telefont és felállt, hogy távozzon. Alec követte. Kiértek a folyosóra, és az ajtó már majdnem becsukódott mögöttük, amikor meghallották Kendrick hangját. – Várjanak!
28. fejezet
A hírnek nem kellett volna meglepnie Cordie-t, mégis meglepte. – Biztos vagy benne, hogy Julian Taylor volt a telefonban? Alec bólintott. – Liam is megerősítette, és még mások is. Julian volt az. – Van értelme – mondta Aiden. – Simone részvényeivel Julian most a Merrick-részvények ötvenegy százalékát birtokolja. Ha akarja, akármikor érvényesítheti az akaratát az igazgatótanácsban. De abban a pillanatban, amikor a húsz százalék a tied, Cordelia, oda a hatalma. – De ha nem lennék én, akkor is elveszítené, amikor Simone fia betölti a huszonegyet – mutatott rá Cordie. A bárpultnál álló férfiakhoz sétált, és leült az egyik székre. – Simone átadta Juliannek a részvények feletti rendelkezés jogát, és biztos vagyok benne, hogy Julian rá tudná venni az unokáját, hogy ugyanezt tegye. Alec és Aiden is tárgyilagosan fogadták a legújabb fejleményeket. Cordie velük ellentétben legszívesebben sikoltozott volna. Most végre megértette, miért szoktak hisztizni a gyerekek. A hiszti nagyon is kielégítő módja, hogy megszabaduljanak a csalódottságuktól vagy az elkeseredettségüktől. Cordie szeretett volna felkapni valamit és a falhoz vágni. Úgy tűnt, a természet is együtt érez vele. Az időjárás tökéletesen tükrözte a hangulatát. A zuhogó eső kitartóan dobolt a lakosztály ablakain, és időről időre villám cikázott át az égen, és mennydörgés hangja morajlott a távolban. A szélrohamok is egyre erősebbé váltak. – Amint Kendrick és Jenkins megtudta, hogy rájöttünk, kinek dolgoznak, megértették, hogy vesztettek. Most el sem tudjuk hallgattatni őket. Egymás ellen fordultak, és Julian ellen is, abban a reményben, hogy alkut köthetnek. – Simone-nal voltak, amikor az eljött hozzám a szállodába Sydney-ben, ezért feltételeztem, hogy neki dolgoznak. – Neki dolgoztak, de az apjának is jelentettek mindent. Julian abból tudta meg, hogy visszakerültél a képbe. Kendrick szerint ugyanis már régóta tud a létezésedről. – Mennyire régóta? – Csecsemőkorod óta. – Tessék? – Cordie kis híján leesett a székről. – Ez egyre hátborzongatóbb lesz. Alec a bár hűtőjében kutakodott. Kivett egy Kelly’st és kinyitotta. – Komoly bizalmi problémák vannak abban a családban – mondta. – Kémkedik a saját lánya után. Miért tesz ilyesmit? – értetlenkedett Cordie. – Védi az érdekeit – magyarázta Aiden. – Kendrick bizalmasabb viszonyban volt Juliannel, mint Jenkins – mondta Alec. – Havonta egyszerkétszer leült vele, és együtt vodkáztak. Ilyenkor mesélt neki Julian a családjáról. Egyik éjjel azt is elmondta, hogy Simone még tinédzser volt, amikor megszökött. Jó időbe telt, mire megtalálta, és akkor élte át élete legnagyobb sokkját. El sem akarta hinni, mit tett a lány. – Simone tudta, hogy övé lesznek a részvények, amikor eléri a huszonegyet? – nézett Cordie Aidenre.
– Biztos vagyok benne, hogy tudta. – Ez lehet a másik oka, hogy a Natalie Smith nevet használta – mondta Alec. – Szerintem esze ágában sem volt az apád mellett maradni. Megszült téged, és hamarosan le is lépett. – Julian azt mesélte Kendricknek, hogy már embereket készült küldeni érte, hogy visszahozzák a lányt, de nem volt rá szükség. Simone hazament, bocsánatot kért az apjától, amiért aggodalmat okozott neki, és folytatta az életét, mintha mi sem történt volna. Soha senkinek sem beszélt rólad vagy az apádról. – Mi történik most Juliannel? – Letartóztatták. – Bárcsak ott lehettem volna, hogy lássam, amikor beviszik! – mondta Aiden. Alec egyetértett vele. – Ha az ausztrál sajtó tudomást szerez róla, igazi ünnepnap lesz a számukra. Erős a gyanúm, hogy Simone nem fogja még egyszer megnyerni az Év asszonya címet. – Édes istenem, és én genetikailag azokhoz az emberekhez tartozom – borzadt el Cordie. – Bárcsak sohasem kezdtem volna bele ebbe az egészbe! De legalább most vége van, ugye? – Nem egészen – mondta neki Alec. – Ó, ugyan már! Ki akarna még megölni? Simone? A férje? A kamasz fiai? – Felkapott egy hosszú keverőpálcát és a gipsz alá csúsztatta. – Cordelia, mit művelsz? – kérdezte Aiden látható döbbenettel. A lány kihúzta a pálcát. – Viszket – magyarázta, aztán újra Alechez fordult. – Most akkor ki üldöz? – Amennyire én tudom, senki, de továbbra is óvatosnak kell lennünk, legalább addig, amíg a részvények hivatalosan is a te tulajdonodba kerülnek, ami néhány napot igénybe vesz. – Julian megpróbálja majd megakadályozni. – Nem tudja megtenni – nyugtatta meg Alec. – A DNSvizsgálatod eredményei már Liamnél vannak. Vannak emberei, akik elintézik a dolgot. Cordie szórakozottan újra a keverőpálcáért nyúlt, de Aiden megállította. – Még a végén benn ragad valamelyik. Cordie úgy vélte, nem a legjobb ötlet, ha elárulja neki, hogy már meg is történt.
29. fejezet
Mitchell Ray Chambers képviselő úr felkészült rá, hogy elkápráztatja a választóit. Az előválasztások előtti hétre sajtókonferenciát hirdetett, hogy emlékeztesse Fallsborough jó népét, az utóbbi egy évben szorgosan dolgozott, hogy a Hamilton szállodaláncot odavonzza Rock Pointba és ezzel megmentse a várost. Nem írta alá a szerződést, amelyet Walker Madison elküldött neki. Okosan a választások utáni hétre időzítette a dokumentumok aláírását. Chambers elfogadta a nevetségesen alacsony összeget, sőt ő maga avasolta, de esze ágában sem volt aláírni azt a szerződést. Még mindig hitte, hogy jóval magasabb összegért is eladhatja Rock Pointot, és most, hogy Walker Madisont is bevonta, magabiztosabb volt, mint bármikor. Sokkal könnyebb lesz a legfiatalabb fivért manipulálnia. Nem kell mást tennie, mint meggyőznie a választóit, hogy ő kész volt bármit megtenni, hogy Fallsborough-t gazdaggá és virágzóvá varázsolja. Aztán, ha az előválasztási győzelmet a zsebében tudhatja, mindent el fog követni, hogy önmagát tegye gazdaggá. Tökéletesen biztos volt benne, hogy képes lesz előnyös üzletet kötni, most, hogy a Madison fivéreket visszacsalogatta a tárgyalóasztalhoz. A választóinak meg nem kell tudniuk a részletekről. Ezek után Green polgármesternőnek esélye sem marad vele szemben, és Mitchell biztosra vette, hogy a novemberi választásokat is megnyeri. A politika nem más, mint manipuláció. Attól nem kellett tartania, hogy unokatestvére, Lester siránkozni, panaszkodni fog, vagy kínos helyzetbe hozza a kamerák előtt, mert kivásárolta a részét, és most ő volt Rock Point egyedüli tulajdonosa. Magas összegért vette meg a birtokot, de minden egyes centje kifizetődik, az biztos. Piros-fehér-kékbe öltözött a sajtókonferenciára: sötétkék öltönyt, patyolatfehér inget és élénkpiros nyakkendőt vett fel. Apró, amerikai zászlót tűzött a zakója hajtókájára és már készen is volt. Gondolatban az egész sajtókonferenciát megtervezte. Kidolgozta a nagy belépőt, azt, hogy hol legyen a pódium, és ami a legfontosabb, hová tegyék a zászlókat. Azt akarta, hogy mögötte legyenek egy kicsit balra, így a képernyőn minden beállításban a zászlóval együtt fog látszódni. A tükör előtt még néhány arckifejezést is begyakorolt. Szerénynek kell tűnnie, ugyanakkor tekintélyesnek és intelligensnek is. Kérkedni fog, persze, de azt elkendőzi a beszámolóval, hogy milyen keményen dolgozott a szálloda megszerzésén. Biztos volt benne, hogy mindent alaposan kidolgozott. A kampányiroda kétszárnyas ajtaja nyitva állt. Aiden az előcsarnokban maradt, távol a kíváncsi tekintetektől, de jól látta Chamberst a kis emelvényen. Hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy meghallgassa, mi mondandója van a képviselőnek. Mikrofonok és kamerák rögzítették Chambers minden szavát. Aiden megvárta, míg megindul a kérdésáradat, s csak azután sétált be. Bárcsak Cordelia is itt lenne vele! Őt legalább annyira taszítaná a képviselő bohóckodása, mint Aident. Chambers megjátszotta a szerényet, miközben az internet létrehozásán kívül minden mást a saját érdemeként állított be. Szónoklat közben a obb kezét folyton a zakója alá, a szíve fölé dugta. Csak nem Napóleont akarta utánozni? Hamis mosolyánál csak a beszéde volt rosszabb. Hazugság volt minden egyes kiejtett szava. Ha Cordelia most itt állna mellette, tényekkel és számokkal provokálná Chamberst. Ahogy Aiden ott állt és hallgatta a képviselő üres kampányfrázisait, önkéntelenül eszébe jutott, hogy
Chambers és Julian Taylor mennyire hasonlítanak egymásra. Mindkettőjüket a hatalom és a kapzsiság vezérelte. Julian bebizonyította, bármire képes, hogy megtartsa a birodalmát, míg a képviselő azt, hogy bármit megtenne azért, hogy újra megválasszák. Mióta is kell ilyen embereket elviselnie, mint ez a Chambers? – tűnődött. Már attól elege lett, hogy belegondolt. A képviselő várta a kérdéseket. Green polgármesternő előrefurakodott a tömegben és feltette a kezét. – Képviselő úr, mindannyiunkat érdekel, hogy aláírta-e a szerződést Rock Pointról a Madisonokkal. – Mielőtt Chambers válaszolhatott volna, Green folytatta. – Vagy az lesz, mint legutóbb, hogy ön meggondolja magát, és kitáncol az egyezségből? – Nem tudom, honnan vette az információt, de téved – mondta Chambers leereszkedő hangon. – Ellenőriznie kellene a forrásait, polgármesternő, mielőtt vádaskodik. A képviselő egy másik kérdezőnek adott szót a terem túlsó végéből, és gondosan ügyelt rá, hogy elkerülje a szemkapcsolatot Greennel. A kérdések mind a szállodával voltak kapcsolatosak. Mennyi állásra számíthatnak? Mennyi időbe telik, mire felépül? Aiden látta a helyi lakosok kétségbeesett helyzetét. Spencernek igaza volt. Ezeknek a szorgos embereknek szükségük volt erre a lehetőségre. Aiden csodálkozva hallgatta a képviselő némelyik válaszát. Chambers úgy beszélt, mintha ő készítette volna a szálloda terveit, de még a szobák méretét is ő adta volna meg. Csak úgy áradt belőle a tekintély. Ismét a polgármesternő vonta magára a figyelmet. Most a tömeg előtt állt, és a karját lengetve követelte, hogy Chambers észrevegye. – Nem válaszolt a kérdésemre – szúrta közbe, amikor a képviselő megállt, hogy levegőt vegyen. – Melyik kérdésére nem válaszoltam? – kérdezte a férfi unott hangon. – Aláírta már a szerződést a Madisonokkal? Legutóbb azt hallottuk, hogy meggondolta magát. Benne volt a híradóban. – Nem szabad mindent elhinnie, amit a tévében lát. – Válaszoljon a kérdésre! – kiáltotta valaki a tömegből. – Aláírta a szerződést? Megkapjuk a szállodát? – Természetesen megkapják a szállodát – mordult fel Chambers. – Aláírta a szerződést? – ismételte meg a kérdést a polgármesternő. A képviselő mosolya – Még nem írtam alá. halványulni kezdett. A tömeg egyetlen pillanat alatt ellene fordult. Chambers visszaerőltette a mosolyt az arcára. – Várjanak, kérem, várjanak! – emelte magasba a kezét. – Elolvastam a szerződést, és minden rendben van. Walker Madison és én a személyes találkozó mellett döntöttünk, hogy aláírjuk a papírokat. Ez így helyes. Átengedtem Walkernek, hogy ő tűzze ki az időpontot. Biztos mindannyian hallottak a szörnyű balesetéről. – Hirtelen elhallgatott, akkorát nyelt, hogy a mikrofonban is tisztán hallható volt. A műmosoly végre eltűnt az arcáról, ahogy kimeredt szemmel nézte a felé sétáló Aiden Madisont. Chambers arckifejezése megfizethetetlen volt, és Aidennek megint az jutott az eszébe, de kár, hogy nincs itt Cordelia, mekkorát nevetne most. Az is tetszene neki, ami most fog történni. – Mára ennyi volt, hölgyeim és uraim – bökte ki gyorsan Chambers. – Vissza kell sietnem Washingtonba egy fontos szavazás miatt. Aiden a mikrofonok elé lépett, és rögtön magára vonta a tömeg figyelmét. Mindenki tudta, ki ő.
– Aiden Madisonnak hívnak, és nagy meglepetésem van önöknek és a képviselő úrnak. – Végignézett a kíváncsi arcokon, és Chambersre is vetett egy oldalpillantást, mielőtt folytatta. – Nálam van a szerződés, és tanúi lehetnek, amint mindketten aláírjuk. A fivéreim és én alig várjuk, hogy belekezdjünk az építkezésbe, és tudjuk, hogy önök is így vannak vele. Fülsiketítő éljenzés tört ki. Chambers a magasba emelte a kezét, hogy elhallgattassa a tömeget. – Nem, nem. Megígértem Walkernek, hogy… – Walker már aláírta a szerződést – szakította félbe Aiden. – Spencer is. Csak önre és rám vár, hogy befejezzük a dolgot. – A mellényzsebéből tollat vett elő, és Chambers felé nyújtotta. – Írja ön alá először, képviselő úr! Chambers agya lázasan dolgozott, hogyan találhatna kiutat ebből a fiaskóból, de hoppon maradt. Csapdába esett, és ezzel ő is tisztában volt. A tömeg éljenzése erősödött, majd a nevét kezdték skandálni. Az emberek majdnem hogy imádattal néztek fel rá, annyira hálásak voltak azért, amit tenni készült értük. Talán mégis kisül valami jó is ebből a katasztrófából. Most mind a zsebében vannak. Mindenki rá fog szavazni, mert ő a megmentőjük. Látványos gesztussal vette át a tollat, lehajolt és aláírta a nevét. Csak Aiden látta a tekintetében a haragot, amikor kezet ráztak. A férfi fortyogott magában, ami a történteket tekintve várható volt. Chamberst legalább tucatszor vállon veregették, és majd’ mindenkivel kezet kellett fognia, miközben kifelé tartott, hogy visszarepüljön Washingtonba a nagyon fontos szavazásra. Szívesen időzött volna még egy kicsit, hogy kiélvezze a tömjénezést, de attól félt, rájönnek, hogy hazudott, amikor a nagyon fontos szavazásról beszélt. Fogalma sem volt, mit fog mondani, ha valaki rákérdez, miről szavaznak. Határozottan fájt, hogy elveszítette a hatalmas vagyont, amelyet Rock Pointért kaphatott volna, de összességében mégis optimistán nézett a jövőbe. Ezek után nem kell majd sokat költenie a pótkampányra. Épp az imént nyerte el a választói szívét. Kalie, a fiatal riporternő, aki Aidennel és Spencerrel beszélt, amikor legutóbb a városban voltak, most az ajtón kívül várakozott. Mikrofonnal a kezében és az operatőrrel a háta mögött figyelte, ahogy Aiden közeledik. Green polgármesternő keresztezte a férfi útját. – Még sajtóértekezlete egyszer köszönöm nagylelkű amellyelmaradt. a kampányomat segítette – mondta –, de Chambers utánanem hiszem,adományt, hogy sok esélyem – Ön a megfelelő ember erre a posztra – jelentette ki Aiden, és intett Kalie-nek, hogy kezdje rögzíteni, ami elhangzik. – Green polgármesternő törődik ezzel a várossal és a benne élőkkel. Ha ő nem lenne, a Hamilton szálloda sem épülne meg. Bár a jelenlegi képviselőjük magának tulajdonítja az érdemet, valójában semmi köze hozzá. A polgármesterük dolgozott rajta több mint egy évig, telefonált, e-maileket írt, és fotókat küldött erről a gyönyörű vidékről, hogy meggyőzzön minket, itt építkezzünk. Neki kell a következő képviselőjüknek lennie a Kongresszusban. Én biztosan rá szavaznék, ha itt élnék. Ahogy azért harcolt, hogy megszerezze a Hamiltont, úgy fog harcolni önökért Washingtonban is. Cselekedjenek helyesen! Szavazzanak Green polgármesternőre! Aiden a nőhöz fordult és felnevetett Green döbbent arca láttán. Szerencsére Kalie gyorsan jelt adott az operatőrnek, hogy állítsa le a felvételt.
Egy órával később Aiden már a gépen ült és hazafelé tartott. Több mint egy hete nem látta Cordeliát. El sem hitte, mennyire hiányzik. Tudta, hogy a gipsz három nappal azelőtt lekerült a karjáról, és Regan azt is elmesélte, hogy az orvos nem volt elragadtatva, amikor megtalálta a gipszben a keverőpálcát. Fáradt volt a sok utazástól. San Diegóból Houstonba repült, aztán Rock Pointba. Hónapokkal ezelőtt eldöntötte, hogy lassítani fog, több időt tölt otthon, de csak akkor döbbent rá, mennyire kimerült, amikor tárgyalnia kellett a képviselővel és még néhány hasonszőrű alakkal. Fel akart hagyni a rohanó élettel. És Cordeliát akarta. Hála Liam kapcsolatainak és kemény munkájának, plusz a kiváló ügyvédeknek és a sydney-i bíróságnak, már Cordelia birtokába kerültek a Merrick-részvények. A lánynak vissza kellett volna repülnie Sydney-be, hogy találkozzon az igazgatótanáccsal és aláírjon néhány kiegészítő dokumentumot, de Aiden közölte vele, szó sem lehet róla, hogy elengedje. Egyben megtanulta, hogy ne használja ezeket a szavakat. Ha kimondta a szót, hogymegenged neki valamit, legyen az bármi, mindig sikerült felbosszantania. Aiden mosolyogva gondolt vissza a jelenetre. Hallotta, hogy Julian Taylor letartóztatásának hírére felzúdult a helyi sajtó. Liam azt mondta, Simone és a családja nyaral, ami lefordítva azt jelentette, hogy bujkálnak valahol, amíg a botrány elcsitul. De Liam szerint ez nem egyhamar történik meg, mert Simone múltja túl zaftos téma ahhoz, hogy csak úgy elfelejtsék. Cordeliát egyelőre békén hagyták, de Aiden tudta, hogy előbb vagy utóbb eljutnak hozzá a riporterek. Mint ahogy azt is tudta, hogy a lány egyikkel sem fog beszélni. Éjjel egyre járt az idő, mire Aiden hazaért a szállodába. Először Walkerhez ment. Öccse igazi éjszakai bagoly volt. A Spencer által ott hagyott jegyzeteket tanulmányozta, amikor Aiden belépett, odaballagott hozzá, és az ölébe pottyantotta a szerződést. – Az egész a tietek. Spenceré és a tiéd. Ő lesz a vezető, és megmutatja neked, hogyan kell ezt csinálni. – Nem te akarod vezetni? – Nem. Aiden nem félt attól, hogy Walker elrontja. A csapat nem fogja hagyni. Elég régen csinálják már ahhoz, hogy olajozottan menjenek a dolgok. – Holnap majd mindent elmesélek a képviselő sajtótájékoztatójáról, de most úgy érzem magam, mint akit agyonvertek. Megyek, lefekszem. Végigment a folyosón, és benyitott Makulátlan tisztaság fogadta. Minden a helyén volt. Nem volt telefon a széka saját alatt, lakosztályába. sem sál a pamlagra dobva. Sehol és egyrend kémiakönyv. Sehol Cordelia. A lány a vázának támasztva hagyott egy üzenetet, amelyben közölte, hogy elmegy, és megköszönte Aidennek a segítségét. Aiden az üzenetet a kezében tartva megállt a lány szobájának ajtajában. Az is tiszta és rendes volt, akárcsak a nappali. Aidennek fogalma sem volt, hol lehet vagy mit csinál a lány. Csak egyet tudott biztosan: vissza akarta kapni. Időbe telt, mire tisztába jött nyomorúsága okával. Fel-alá járkált a nappaliban, végül éjjel kettőkor felhívta Alecet. Barátja természetesen mélyen aludt. Végül is az éjszaka közepén jártak. Alec megmozdult a hangra. Óvatosan levette Regan fejét a válláról, nehogy felébressze az asszonyt, és a telefon felé tapogatózott. – Buchanan ügynök – szólt bele. – Hol van?
– Mi? Aiden? – Hol van Cordelia? – ismételte határozottan a kérdést Aiden. Alec ásított. – Alszik a vendégszobában. – Ezek szerint nem utazott Bostonba? – Nem. Hosszú másodpercek teltek el, mire Aiden ismét megszólalt. – Jól van? – Igen. Jól. – Mikor indul Bostonba? – Két nap múlva. Holnap este lesz a Summerset bál, és másnap reggel utazik. – Akkor jó – sóhajtott Aiden megkönnyebbülten. – Örülök, hogy kitaláltad végre – mondta Alec, és hosszan ásított. – Most pedig alszom tovább.
30. fejezet
Cordie épp az imént tett meg öt fárasztó kilométert a régi környéken Jayden Martin új használt autójával. A fiú nem említette, hogy a kocsi sebváltós, csak amikor már Cordie az anyósülésen ült, és azt is elfelejtette említeni, hogy még sohasem vezetett sebváltós autót. Cordie-t komoly megrázkódtatás érte, mielőtt befordultak volna az első sarkon. A fiú büszke volt a kocsijára, és Cordie értékelését és jóváhagyását akarta. A lány diplomatikus volt, miközben végigment az általa szükségesnek ítélt javítanivalókon. Először is ott van a kipufogódob. Csak egy hajszál választja el a leeséstől. Aztán a kerekek. Tükörsimák, le kell őket cserélni. Cordie azt is megemlítette, hogy Jaydennek keresnie kell valakit, aki megtanítja sebváltós autót vezetni, mert így minden váltásnál megszámolja a fogaskereket. Mire visszaért a házhoz, már késésben volt, hogy felkészüljön a bálra. Hivatalosan már Alecé és Regané volt a ház, és Cordie furcsának érezte, hogy a vendégszobában alszik. Mivel az ágya tökéletesen beillett, úgy döntött, itt hagyja, és vesz egy újat, miután Bostonba költözik. Cordie egész héten szándékosan elhalmozta magát tennivalókkal, hogy ne legyen ideje Aidenre gondolni. Ha már elindul, akár végigsírhatja a bostoni utat, ha akarja, még ha az apja nem is helyeselné a viselkedését. A könnyek felzaklatták, és valahányszor meglátta Cordie-t sírni, mindig rászólt, hogy legyen férfi, aminek végső soron semmi értelme sem volt. Kevés jó dolog volt, amire koncentrálhatott. A tanulók, akiket korrepetált, végre megértették az anyagot. Eleinte Cordie szinte látni vélte, ahogy a zavarba ejtő kémiai problémák ott kavarognak az agyukban, és amikor végül bekattan a megoldás, Cordie eufóriához hasonló örömet érzett. Ez a „megvan!” pillanat volt az oka, hogy tanár lett. Még mindig a St. Matthew-ban tanítana, ha nincs Aiden. De szilárdan eltökélte, hogy nem lép az apja nyomdokaiba, és nem sóvárog egész életében olyan valaki után, aki elérhetetlen a számára. Az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegesse, és ő készen állt az újrakezdésre. – Miért nem vagy még a zuhany alatt? – Regan csípőre tett kézzel állt a konyhaajtóban. A hajával és a sminkjével már elkészült, és a köntöse volt rajta. – Nem vagy kész. – Te sem – vágott vissza Cordie. – Nekem már csak a ruhámat kell felvennem. Siess, Cordie! Remekül fogsz szórakozni ma este. Cordie elöblítette a poharát, és betette a mosogatógépbe. – Honnan tudod, hogy remekül fogok szórakozni? Regan vállat vont. – Senki sem akar majd megölni. Élvezni fogod. – Igaz. – Olajos az arcod. – Tudom. – Jayden felnyitotta a motorháztetőt, és megkérte Cordie-t, hogy nézze meg a motort, és ellenőrizze, hogy minden vezeték a helyén van-e. – Máris lezuhanyozom – ígérte Cordie, és felsietett a lépcsőn. Semmi kedve nem volt boldogságot mímelni, mosolyogni és ostoba beszélgetéseket folytatni, és mégis ezt fogja tenni, és senki, még a barátnői sem fogják tudni, hogy megszakad a szíve.
A zafírkék ruhát, amelyet Sydney-ben viselt, kitisztították és most a szekrényben lógott. Sajnos Miss Marie nem volt ott, hogy befésülje Cordie haját, és kifesse az arcát. Cordie mosolyogva gondolt az erős akaratú asszonyra, és remélte, hogy egy nap újra találkoznak. Miután Cordie megszárította a haját, feltett egy kis sminket – közel sem olyan művészit, mint Miss Marie-é volt, de legalább jobban hasonlított önmagára. Leengedve hagyta a haját, mivel az egyetlen másik lehetőség az volt, hogy copfba köti, és úgy vélte, az nem igazán illene az alkalomhoz. Amikor elkészült, megállt az egész alakos tükör előtt, és megnézte magát. Miss Marie-nek igaza volt, a ruha színe tökéletesen megegyezik a szeme színével. Regan és Alec az előszobában vártak rá. Regan Alec nyakkendőjét igazította meg. Mindketten felé fordultak, ahogy lefelé indult a lépcsőn. – Gyönyörű vagy – mondta Regan. – Te is gyönyörű vagy, Regan – viszonozta a bókot Cordie, s ez nem üres dicséret volt. A sötét burgundi vörös estélyi ruha lenyűgözően állt a barátnőjén. Cordie hallgatagon ült a kocsi hátuljában a country club felé vezető úton, és figyelte, ahogy Alec a gallérját rángatja. Regan észrevette a mozdulatot. – Kétszer egy évben, Alec. Csak kétszer kell felvenned a szmokingot egy évben, szóval bírd ki. – Szóval bírjam ki? – nevetett a férje. A hangulat kissé felderült, s mire beléptek a klub ajtaján, mind készen álltak rá, hogy élvezzék az estét. A country club Chicago egyik legrégebbi létesítménye volt, de nemrégiben felújították, és a bálterem így eredeti méretének majdnem kétszeresére nőtt. Modern stílusban volt berendezve, ami csodás látványt nyújtott. A két emelet magas ablakok a tóra és a golfpályára néztek. A kristálycsillárok díszei csillogó vízesésként lógtak a mennyezetről, és halvány fénybe vonták a táncparkett közepén gyülekező vendégeket. A kerek asztalokra vakítóan fehér abroszokat terítettek, melyeken a teríték mellett ezüsttel keretezett kristálypoharak ragyogtak. A zenekar hangolt a terem túlsó végében levő emelvényen. Meglehetősen sokan megérkeztek már, pezsgő csurrant, nevetés hallatszott. Ez ünnepi esemény, emlékeztette magát Cordie, ideje felhagyni a mélabúval, és átadni magát a szórakozásnak. AlecAlighogy megtalálta az asztalukat. gondolt, ott és nézi aember, táncolókat, de nem így történt. megszólalt a zene,Cordie máris arra lecsapott rá azelüldögél egyik legidegesítőbb és a táncparkettre vitte. Elliottnak hívták, és egész főiskola alatt járt Cordie után. Képtelen volt elfogadni a nemet válasznak, és lehetetlen volt tőle megszabadulni, akár egy kellemetlen bőrkiütéstől. Akárhányszor próbálta Cordie kimenteni magát, a férfi nem értett a szóból. A lány mosolyt erőltetett magára, és megpróbált odafigyelni arra, amit Elliott mondott, de a romantikus dallamok folyton elterelték a figyelmét. Végre befejeződött a szám. Cordie ellépett a partnerétől, udvariasan visszautasította a következő táncot, majd sarkon fordult, hogy visszamenjen az asztalukhoz, de kővé dermedve állt meg. Az ajtóban Aiden beszélgetett Sophie-val és Jackkel. Aiden szmokingban… ha volt valami, amitől Cordie-nak mindig elállt a lélegzete, az a szmokingos Aiden volt. Cordie a táncparkett közepén állt, teljesen egyedül, és a férfit nézte. Az esze azt súgta, hogy forduljon meg és menjen – rohanjon – el, de a lába nem engedelmeskedett. Azt hitte, sikerül úgy elhagynia a várost, hogy nem látja Aident. Igazából inkább reménykedett benne.
De nem volt ilyen szerencséje. Ismét megszólalt a zene – természetesen egy újabb romantikus szám –, és Elliott visszatért, hogy újabb táncra kérje. Mielőtt Cordie bármit mondhatott volna, ott termett Aiden, nemet mondott a férfinak, aztán Cordie-ba karolt, magához ölelte és elsiklott vele. Egyetlen tánc. Ennyit kibír. Aztán elmenekül. – Hogy van a karod? – kérdezte Aiden. – Jól. Kösz, jól. A férfi közelebb húzta magához. – Hiányzol. – Majd túljutsz rajta. A férfi reakciója összezavarta. Aiden felkacagott, és elengedte, hogy a szemébe nézhessen. – Tudod, mi hiányzik még? – Nem, mi? – Az a hang, amelyet akkor adsz ki, amikor benned vagyok. Cordie egyáltalán nem számított erre a válaszra. – Ó, istenem… – És amikor könyörögsz, hogy engedjelek el… Cordie a férfi szájára tapasztotta a tenyerét. – Ne beszélj így! – suttogta. – Még meghallják. Aiden élvezte a lány pirulását. – Tudod, mit hiányolok még? Cordie a férfi mellkasába temette az arcát. – Ki ne merészeld mondani! – Hiányzik, ahogy a körmöd végigszántja a hátamat, és az is, ahogy kimondod a nevemet, amikor a karomban vonaglasz. – Kérlek, hagyd abba! – nyögött fel Cordie. Aiden nem tudott ellenállni. – Ezt még sohasem hallottam tőled. Cordie lába megbicsaklott. Szerencsére Aiden erősen fogta. Cordie rájött, hogy át kell vennie az irányítást. – Már megállapítottuk, hogy szereted a szexet. Nem akarok több okot hallani a miértre. – Szeretem a szexet veled. Nem, ez így nem pontos. Imádom a szexet veled. Cordie megpróbálta ellökni magát a férfitól. – Te a csontos szőkéket szereted. – Hogy mi? – Te a csontos szőkéket szereted – ismételte meg Cordie. Aiden úgy nézett rá, mintha szerinte a lánynak elment volna az esze, és Cordie kezdte is úgy érezni magát. – Holnap reggel indulok Bostonba – mondta. – Nem. Még mindig a zene dallamára ringatóztak, s fel sem tűnt nekik, hogy a zenekar időközben elhallgatott.
– Nem? Mit értesz azon, hogy nem? Csak nem azt hiszi a férfi, hogy az engedélyére van szüksége? – Nem engedlek el. – Nem engedsz el? Aiden esküdni mert volna, hogy látja a szikrákat a lány szemében. – Elmentem Chambers képviselő sajtótájékoztatójára. Cordie szeme tágra nyílt. – Elmentél? Mit tettél? Jó volt? – Igen, jó – nevetett Aiden. Amikor elmesélte a lánynak, hogy mi történt, az el volt ragadtatva. – A polgármesternő nem is sejtette? – Nem. Csak egyetlen ember tudta, hogy tervezek valamit. Kalie, a riporternő. Szóltam neki, hogy álljon készenlétben. – Gondolod, hogy Green le tudja győzni Chamberst az előválasztásokon? – Szerintem van esélye. – Bárcsak ott lehettem volna, hogy lássam! – Én is szerettem volna, ha ott vagy velem – ismerte be Aiden, és hangja most komoly volt. – Cordelia, beszélnem kell veled… el kell mondanom… – Igen? – Gyere vissza velem a szállodába. Ott magunkban lehetünk. – Nem, Aiden – rázta meg a fejét Cordie. – Holnap Bostonba utazom, és ha most visszamegyek veled a szállodába, mindketten tudjuk, mi fog történni. – Nem hagyhatom, hogy elmenj. – A férfi felsóhajtott. – Igen, hallottam. Úgy értem, nemfogom hagyni, hogy elmenj. Megpróbálta megcsókolni a lányt, de az elfordította a fejét. – Nyilvános helyen vagyunk, az ég szerelmére! Viselkedj! – Nem voltál hajlandó visszajönni velem a szállodába, ahol kettesben lehettünk volna – emlékeztette Aiden. – Így azt hiszem, kénytelen leszek itt megtenni. –– Mit? – kérdezte Cordie gyanakodva. Ha nálam lennénk, először is megcsókolnálak, aztán ha elég sokáig képes lennék távol tartani tőled a szám és a kezem, elmondanám, hogy szeretlek. Cordie annyira megdöbbent, hogy néhány pillanatig meg sem tudott szólalni. – Nem – mondta végül. – Nem szeretsz. Csak kényelmes, hogy kéznél vagyok. Igen, kényelmes – erősködött, amikor a férfi hitetlenkedve nézett rá. – Mi nem jár a fejedben? – Nem szeretsz – győzködte Cordie. – De szeretlek, Cordelia. – A férfi mosolya tele volt gyengédséggel. – Szerelmes vagyok beléd. Te szeretsz? – Bostonba megyek. Cordie annyira megrendült, hogy még gondolkodni is nehezére esett. Aiden szereti? Mikor szeretett belé?
– Szeretsz? – kérdezte ismét Aiden. – Vettem egy házat magamnak Bostonban. Oda kell költöznöm. – Cordelia, válaszolj! Szeretsz? – Igen – suttogta Cordie, de Aiden így is meghallotta. Cordie a férfi mellkasának beszélt. – Az a ház nagyon drága volt. – Akkor veled költözöm Bostonba. – Nem költözhetsz Bostonba. Az egész életed itt van. – Ahová te mész, oda megyek én is – jelentette ki a férfi. – Így működik a házasság. – Házasság? – Mit nem értesz ezen? Szeretlek, Cordelia. – Erős karjával átölelte a lányt, és olyan szenvedélyesen csókolta, hogy Cordie egészen elgyengült. Amikor a csók véget ért, Cordie, még mindig Aiden karjában, körülnézett. – A zenekar nem játszik – suttogta. – Tudom – mondta Aiden, és ismét odahajolt, hogy megcsókolja. Cordie a férfi ajkára tette az ujját, hogy megállítsa, a fejével oldalra intett. Aiden arra fordult, és elmosolyodott. Regan és Sophie a döbbenettől tátott szájjal bámultak rájuk. Aiden felkacagott. – Megengedem, hogy te magyarázd meg. – Megengede d?
Utószó Cordelia és Aiden a St. Matthew-templomban házasodtak össze három hónappal később. Egyikük sem akart várni, s bár nem sok idő maradt a tervezésre, sikerült zökkenő nélkül végigcsinálniuk. Delores nővér annyira örült, hogy Cordie visszamegy tanítani a St. Matthew-ba, és az ösztöndíjnak, amelyet Cordie az apja emlékére alapított, hogy még a könnyei is kicsordultak a szertartás alatt. Az ifjú házasok Ausztráliába mentek nászútra, és Cordie megnézhette mindazokat a gyönyörű helyeket, amelyekről eddig csak olvasott. Juliannek és aoda, lányának kiölnie az ország szeretetét, de Sydney-t elkerülték, s csak akkor utaztak amikornem eljöttsikerült az ideje, hogy belőle találkozzon az igazgatósági tagokkal és aláírja a papírokat. Cordie nem akarta a részvényeket, de a végrendelet értelmében nem utasíthatta vissza őket. – Mit csinálunk velük? – kérdezte Aident. – Valamit kitalálunk – nyugtatta meg a férje. Sydney-ben természetesen a saját lakosztályukban szálltak meg, a Hamiltonban. Liam szerint az év botránya lassan elcsitult. A férfi elkísérte őket a társaság központjába, az igazgatósági bizottság ülésére. Fegyver volt az övébe tűzve, de Cordie jelvényt nem látott nála. – Valami bajra számítasz? – kérdezte Cordie. Liam és Aiden közt ment az irodaház bejáratához vezető lépcsősoron. – Csak elővigyázatosság – felelte Liam. A bizottság tagjai már várták. Tizenegyen ültek a hosszú asztalnál, mind férfiak, és igyekezett leplezni, milyen kényelmetlenül érzi magát. A tizenkettedik tag, Craig Rayburn hiányzott, és Cordie hálás volt, hogy nem kell egy helyiségben tartózkodnia vele. A férfiak felálltak, amikor Cordie belépett. – Megérkezett Miss Kane – jelentette be az asztalfőn ülő férfi. – Dr. Madison – javította ki Aiden. – Doktor? – Igen – felelte kemény hangon Aiden, és Cordie feltételezte, hogy azt akarja, tiszteljék a feleségét. A férfiak sorban bemutatkoztak. Cordie nem fogott kezet egyikükkel sem. Aiden átnyújtott neki egy tollat. A fiatalasszony örült, hogy a férje jogot végzett, mert Aiden előbb átolvasta az iratokat, s csak utána engedte meg neki, hogy aláírja. Liam, mint egy testőr, ott állt mellette és figyelt. – Azt tervezi, hogy… aktív részvényes lesz? Fog szavazni? – kérdezte az elnöki székben ülő férfi. – Valószínűleg – felelte Cordie. Harminc perccel később Liam visszavitte őket a szállodába, és Aiden megpróbálta rábeszélni a férfit, hogy vacsorázzon velük, így akarván megköszönni a segítségét. – Hálás vagyok a meghívásért – mondta Liam –, de estére már Melbourne-ben kell lennem… helyzet van. Tisztába kell tennem a dolgokat. – Liam, kérdezhetek valamit? A férfi ránézett Cordie-ra a visszapillantó tükörből. –– Persze. Kinek dolgozol? – Az attól függ, milyen nap van – vigyorgott Liam. – Oké, ma kinek dolgozol?
– A kormánynak. – Melyik kormánynak? – Jó kérdés. Ha nem bánjátok, kiraklak benneteket a szállodánál, és már megyek is tovább. Már vár rám a gép – mondta, hatékonyan véget vetve a témának. Cordie feladta. – Mi a véleményed az igazgatótanácsról? – fordult a férjéhez. – Még nem alakítottam ki róluk a véleményemet. Nincs elég információm. – Azt hiszem, nem kedveltek. – Miből gondolod? – érdeklődött Liam. – Felismerem, amikor bolonddá akarnak tenni – jelentette ki fellengzősen Cordie. Liam ezt mulatságosnak találta. – Felismered, mi? – Igen. Hozzászoktam, hogy megpróbálnak becsapni. Középiskolás fiúkat tanítok. – Akkor azt is tudtad, hogy az a sok késlekedés a bostoni házad felújítása közben meg sem történt. Alec az egyik kifogást a másik után találta ki, hogy téged Chicagóban tartson… de gondolom, erre magadtól is rájöttél. – Hogy mit csinált? Miért akart volna Alec engem Chicagóban tartani? – Szerinte ti ketten ostobák voltatok. Az ő szavai, nem az enyémek. Úgy vélte, Aidennek időre van szüksége, hogy rájöjjön dolgokra, és neked is. Cordie teljesen elképedt. Átverték. – Akkor a padló… – Már az első héten elkészült. Az a gazember! – Azt hiszem, elbeszélgetek egy kicsit vele, amikor hazaérünk – jegyezte meg. Cordie még mindig Alec trükkjein gondolkodott, amikor Liam befordult a szálloda elé, és elbúcsúzott. – Örülök, hogy megismerhettelek – rázott kezet Aidennel. Amikor Cordie felé fordult, a fiatalasszony megölelte. – Köszönök mindent, amit értem tettél. – Bármikorelhajtott, – mondtaAiden Liam.megfogta Rákacsintott és kezét. visszaszállt a kocsiba. Miközben Cordie – Jólesne egy ital. Mit szólsz hozzá? – Csodásan hangzik. Beléptek az előcsarnokba, és a bár felé indultak, amikor Aiden megszólalt. – Látod? Itt van Simone. Cordie a terem túlsó végében észrevette Simone-t, aki merev háttal ült az egyik széken a felvonók közelében. – Mit akarhat? – Nem kell beszélned vele, Cordelia. – Nem hiszem, hogy dolgavégezetlenül elmenne. Essünk túl rajta. Továbbmentek a bár felé, tudva, hogy Simone figyeli őket. Amikor a nő felállt és utánuk ment, Cordie úgy érezte magát, mint egy zsoké, amikor befordul a lovával a célegyenesbe egy utolsó nagy vágtára. Leült
az egyik asztalhoz és várt. Simone meg sem próbálta leplezni a haragját. Köztük volt a kerek asztalka, de Cordie egy pillanatra azt hitte, a nő rátámad. – Tudod, mit tettél velem? A családommal? – kérdezte a dühtől remegő hangon Simone. – Nem hiszem, hogy én lennék az, aki bármit is tett. A te apád volt az, aki megpróbált megöletni. Börtönben a helye, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy neked nem kellene-e szintén ülnöd, de sajnos az nem számít bűncselekménynek, ha valaki érzéketlen ribanc. Simone nem tudott uralkodni magán. A keze meglendült, de Aiden elkapta a csuklóját. – Miért jöttél ide? – kérdezte Cordie. – Azt akartam, hogy tudd, milyen szörnyűséget követtél el ellenem. Tönkretetted a családomat. – Hogyan tettem volna ilyet? – Többé nem járhatunk emelt fővel az emberek közt, hála neked. A szégyen… a megaláztatás túl nagy, hogy azt el lehessen viselni. Megkértek, hogy lépjek ki az összes bizottságból, jótékonysági szervezetből, amelynek a tagja voltam. Elkerülnek és kizárnak a város minden társadalmi eseményéből. A te gyűlöleted tette ezt velem. – Nem gyűlöllek. Sajnállak. A botrány lassan elhalványodik, és idővel a feledés homályába merül. Megígérem, hogy soha többé nem kell amiatt aggódnod, hogy találkozol velem. És te is újra teljesen elfelejthetsz. Cordie ígérete mintha megnyugtatta volna Simone-t. Biccentett és szó nélkül kisétált a bárból. Cordie Aidenhez simulva nézett utána. – Nagyon fiatal volt, amikor engem szült – mondta. – És ez mentség a viselkedésére? – Talán. Tényleg sajnálom őt. Neki köszönhetem, hogy felismertem, milyen szerencsés is vagyok. Szerető apa nevelt fel, és nem hiszem, hogy Simone túl sok gyengédséget kapott volna a saját apjától. Juliant sokkal jobban érdekelte, hogy kordában tartsa. – Cordie átkarolta Aiden nyakát. – Csodálatos apa lesz belőled. – Gondolod? – Tudom. – Cordie megcsókolta a férjét, aztán a fülébe súgta: – Menjünk fel és lássunk neki!
{1}
NORAD ( North American Aerospace Defense Command): Észak-amerikai Légtérvédelmi Parancsnokság
